Misericordias Domini 2008. április 6.
Maga Isten… Textus: Zsidókhoz írt levél 13,20-21 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés Több magyarázó szerint a Zsidókhoz írt levél képei nemcsak az ószövetségi kultuszhoz kötıdnek, hanem maga a levél szoros kapcsolatban áll a korai egyház istentiszteleti életével is.1 Textusunk kifejezetten liturgikus formula, F. F. Bruce feltételezése szerint collecta oratio, olyan közös imádság, amely késıbb a latin egyházban az adományok és a szent jegyek összegyőjtéséhez, ill. oltárra helyezéséhez kapcsolódott.2 Itt azonban még semmi jel nem mutat egy ilyen gyakorlatra. Sokkal inkább a levelet befejezı áldás formulaként írta ide a szerzı, ám mind a szerkezet, mind a szövegösszefüggéstıl elütı stílus azt igazolja, hogy idézettel, - feltehetıen a gyülekezet által már korábbról is ismert szöveggel - van dolgunk. Az elızı versek arra utalnak, hogy a levél szerzıje (valamint a mögötte álló apostoli kör – innen a többes szám) és a gyülekezet között feszültség keletkezhetett, ennek feloldására szolgálna az a buzdítás, hogy „imádkozzatok értünk!” Továbbá a folytatás: „mert meg vagyunk gyızıdve, hogy lelkiismeretünk tiszta, hiszen mindenben helyesen akarunk eljárni.” (18.v.). Ez a szituáció magyarázza talán, miért választotta a szerzı éppen a „békesség Istenére” utaló idézetet a levél zárásaként. A juhok pásztorára történı utalás - amely egyébként a feltámadás említésével együtt csak itt fordul elı a levélben - az Ézs 63,11-el cseng egybe. Érdekes megfigyelés, hogy a levél három utolsó fejezete a hit, remény, szeretet tematikáját követi. (A 11. rész a hit hıseirıl szól, a 12. a reménykedı és céltudatos futásról, a 13. pedig úgy kezdıdik, hogy „a testvérszeretet legyen maradandó.”1.v.)3
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Istennel kapcsolatosan a békesség kétféle birtokos szerkezetben fordul elı: „Isten békessége” (Fil 4,7), de jóval gyakrabban így: „a békesség Istene” (Róm 15,33; 16,20; 1Thessz 5,23; 1Kor 14,33; 2Kor 13,11.) Az utóbbi inkább azt sugallja, hogy maga Isten a békesség szerzıje és kezdeményezıje kettıs értelemben is: egyrészt úgy, hogy İ békéltette meg magával a világot Krisztus keresztje által(2Kor 5,19; Kol 1,22.), másrészt ugyancsak İ az, aki az ellenséges világban békességet teremt az egymással szembenálló emberek közt is (Ef 2,14.). Ez tehát inkább az İ kifelé irányuló tette, amelyben békességet, rendet, shalom-ot teremtı szándéka nyilvánul meg. Ezt tehát felfoghatjuk olyan eredeti hebraizmusként, mint pl. a „békesség embere”, amely még a mi szóhasználatunkban is a békességre törekvı embert jelenti. Ebben az értelemben hirdette meg a középkor a pax Dei-t, amikor szüneteltetni kellett a MICHEL, Otto: Der Brief an die Hebräer. Göttingen 1966. 536. F.F. BRUCE: The Epistle to the Hebrews. NICNT, Grand Rapids, Michigan 1990. 387. 3 KÁDÁR Zsolt: Ref. Egyház LIV. (2002) 124. 1 2
7
Misericordias Domini
háborút. Természetesen ennek már igen kevés köze volt ahhoz az isteni békességhez, amely egészen más, mint a fegyverszünet. Az „Isten békessége” birtokos szerkezet viszont befelé irányul és Isten lényének belsı, szentháromságos titkára mutat. Erre építette azután már több egyházatya, majd a protestáns ortodoxia is a „békesség tanácsáról” szóló teológiai gondolatokat.4 Ennek az volt a teológiai értelme, hogy az üdvtörténetet magának a Szentháromság Istennek a belsı békességébıl eredeztette, amelyben már a világ teremtése elıtt megköttetett az „örök szövetség”, amely „belsı alapja” (Barth) még a teremtésnek is.5 Ez az örök szövetség tükrözıdik azután valamennyi szövetségkötésben is. Ezek a szövetségkötések azonban már az emberi választ, tehát az etikumot is magukban hordozzák. Ezt látjuk az áldás formula folytatásában is: „tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére”(21.v). Valójában ezt az akarást is csak İ munkálhatja bennünk. Augustinus és a reformátori teológia emiatt volt óvatos a tekintetben, hogy az emberi szabad akaratnak bármiféle üdvösségszerzı jelentıséget tulajdonítson. A békességet és a Krisztus vére által örök szövetséget szerzı Isten lehet az egyedüli garancia arra nézve, hogy a gonoszra való hajlandóságunk helyett a jóra is készségesek lehetünk.
3. Prédikációvázlat Bevezetés Ha abból a homiletikai alaptételbıl indulunk ki, hogy a bevezetésnek hídnak kell lennie a textus és a hallgató, a szószék és a gyülekezet között, akkor igehirdetésünket csak olyan állításokkal kezdhetjük, amelyben az igehallgató azonnal és feltétel nélkül egyetért az igehirdetıvel. A textus és a gyülekezet „távolsága” azonban nyomban kitőnik ott, hogy benne végig Isten a cselekvı alany, miközben a mi gondolkozásunk középpontjában a cselekvı (vagy éppen a szenvedı) ember áll. Kérdés, hogyan történhet meg a centrumváltás a jellegzetesen antropocentrikus gondolkodásból a teo-centrikus gondolkodás irányában. Az egyik lehetséges „egyetértés” az lehet, hogy szembesülünk saját igényeink, elvárásaink „bezártságával”. Ezért szólhatunk arról a közös tapasztalatunkról, hogy életünk során sokféle elvárással találkozunk, sokféle igénynek kellene megfelelnünk. Még inkább így van ez, ha tudják rólunk, hogy keresztyének vagyunk, templomba járunk, Bibliát olvasunk. Sokszor halljuk, hogy a világ, a környezetünk nagyon világosan megfogalmazza, milyeneknek kellene lenniük az egyházaknak, mennyi mindennek kellene másképpen történnie itt bent, mint ahogyan a dolgok mennek odakint. Legtöbbször igazat is kell adnunk ezeknek a magasra tett erkölcsi mércéknek. Annál szomorúbb, ha azt érezzük, hogy sokszor alatta maradunk ezeknek a mércéknek, vagy még inkább, ha azzal szembesülünk, hogy az emberek mirajtunk keresztül ítélik meg Isten ügyét, a mi hitelességünkön keresztül akarják az evangélium hitelességét lemérni. Mindnyájunkra hat a piac-orientált világ szelleme, ahol sokszor jogosan hangzik az a kritika, hogy az egyház nem jól, nem elég megnyerıen „csomagolja” és kínálja fel a maga „áruit”, ezért nem felel meg az elvárásoknak. Magával a korszerő isten4 Erre utal Pálóczi Horváth Ádám karácsonyi éneke, a 324. dics. 3. versszaka is: „Ó imádandó titkai, Ama békesség tanácsának. „ 5 BARTH, Karl: KD III/1. Zollikon-Zürich 1957. 258kk.
8
Zsidókhoz írt levél 13,20-21
tisztelettel, igehirdetéssel szemben is folyamatosan hangzik az igény: milyen legyen az, mire kerüljön több hangsúly, stb. Textusunk azonban egy olyan ıskeresztyén imádságot, áldást idéz fel, amelynek üzenetével keresztyén elıdeink közel kétezer évvel ezelıtt kiléptek az istentiszteletrıl: olyan Istenünk van, aki maga tett meg mindent értünk, aki maga munkálkodik bennünk, és aki a maga munkatársaivá akar tenni minket akaratának megvalósulására a világban. 1. Az elsı kérdés tehát mindig az, hogy ismerjük-e igazán, kicsoda a mi Istenünk? İ maga így mutatkozik be: a békesség Istene. A békesség a földön azért nem csupán álmodozás, mert maga Isten nem a háborúk Istene, hanem a békességé. Anélkül, hogy ezt túl dogmatizálnánk, utalást tehetünk a két újszövetségi birtokos szerkezetre, amelyik Isten birtokaként is beszél a békességrıl és arra a titokra mutat, hogy az örök és visszavonhatatlan szövetség az Atya és a Fiú között született a „világ alapjainak felvettetése elıtt”. Erre a „szerzıdésre” kettıs pecsét is került az üdvtörténetben: a Fiú Isten nagypénteki halála és az Atya húsvéti feltámasztása által. Isten a világ döntése nélkül - sıt annak ellenére - döntött úgy, hogy megbékélteti magával ezt a világot. Mit tett hát Isten értünk? Örökre és megváltoztathatatlanul eldöntötte, hogy İ a békesség Isteneként lesz a mi Istenünk. Ha a háborúkkal teli békétlen világra tekintünk, akkor minden okunk megvan a csüggedésre. Sıt még inkább ez a helyzet, ha a saját szívünkre, körülményeinkre nézünk. Az istentiszteleten azonban a békesség Istene szólít meg. Nem illúzió-e ez? Nem elmenekülés a valóság elıl? Bizonyára az lenne, ha nem az ígérné és adná az İ „minden értelmet felülmúló” békességét, Aki megjárta a halál mélységeit. Amint a régi keleti pásztor nem terelgette a nyáját, hanem elıtte járva vezette (Jn 10,4), ugyanúgy járt elıttünk Krisztus a halál mélységeiben is. Ezért lehet békességet teremtı biztatás számunkra a zsoltár: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy…” (Zsolt 23,4). Örvendezzünk tehát annak, hogy mi „az İ legelıjének nyája vagyunk” (Zsolt 100,3), akiknek halálból kihozott, élı pásztora van. A békesség Istenének ezért sohasem lehet másfajta népe, mint „a békességre igyekezı” nép (Mt 5,9). A keresztyén ember pedig nem lehet más, mint a „béke embere” (Zsolt 37,37). 2. Alapigénk második része arról szól, hogy Isten nemcsak értünk végzett el mindent, hanem bennünk is munkálkodni akar. İ nemcsak elvárja, hogy legyünk készségesek minden jóra, hanem İ maga tesz minket azzá. Mindenekelıtt ez arra a józan belátásra és önismeretre vezet, hogy magunktól mi valami másra vagyunk készségesek. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy a rosszra nem nagyon kell biztatni bennünket. Ezzel a negatív emberképpel szemben azonban megszólal az örömhír: İ munkálni akarja bennünk azt, ami kedves ıelıtte (21.v.). Tekintsünk hát úgy magunkra, egyházunkra és gyülekezetünkre, mint Isten munkaterületére (lásd: 1Kor 3,9). Minden földmőves ember jól tudja, hogy a kert, a szántóföld sohasem önmagától kész a termésre, hanem azt elı kell készíteni. Ez a kép számos félreértéstıl is megóv. Egyebek között attól is, hogy keresztyén életünket kész, befejezett ügynek gondoljuk el. A vigasztaló ebben mégis az, 9
Misericordias Domini
hogy Isten maga vállalja, hogy nemcsak elkezdi, de folyamatosan végzi is a mi „formáltatásunkat”. Kálvin ezért hasonlítja földi életünket az iskolához, amelyben ha feljebb is jutunk mind az ismeretben, mind az engedelmességben, sohasem járjuk ki úgy, mint ahogy elhagyjuk az iskolapadokat. Az egész Szentírás azt bizonyítja, hogy Isten emberei, de maga Isten népe is számos „munkafolyamaton” ment át, amíg alkalmassá nem vált Isten számára. Jézus tanítványai is idıt kaptak arra, hogy késıbb értsenek meg sok mindent, amit Jézus mondott nekik. Hallaniuk kellett folyamatosan tanításait, amelyek lenyesegették téves elképzeléseiket, formálták szemléletüket. A magyar „készséges” szó azért is kifejezı, mert magában foglalja a tanulásnak azt a fokát, amit „készség szinten való ismeretnek” szoktunk nevezni. Ezek szinte természetünkké válnak, és úgy tesszük a jót, hogy nem is tudunk róla. Bizonyára erre is utal az ilyen jézusi mondás: „ne tudja a te jobb kezed, hogy mit cselekszik a bal” (Mt 6,3). A képmutatás nélküli jócselekedetek mindig belsı emberünk „természetes” életmegnyilvánulásai. Ezeket nem tekintjük érdemnek, mint ahogy a fának sem külön érdeme, hogy gyümölcsöt terem, hanem ez a természetes. A keresztyén élet nem külön program, hanem az, amiért itt vagyunk a világon. 3. Isten az İ „akaratának teljesítésére” készít fel bennünket és ez azt jelenti, hogy munkálkodni akar általunk. Amikor azt kérjük: „legyen meg a Te akaratod”, egyúttal oda is szánjuk magunkat, hogy munkálkodjunk is azon, hogy Isten akarata valósuljon meg az élet minden területén: a magánéletben és a közéletben egyaránt. Ezzel Isten be is jelenti ránk igényét: szüksége van ránk. Ahhoz, hogy az İ akarata megvalósuljon a világban, szükség van a mi akaratunkra, a mi készségükre, a mi eszközeinkre. Így leszünk Isten munkatársai. Megfordul a sorrend: nem Istent kérjük segítınek a mi terveink megvalósulásához, hanem azt kérdezzük: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” (ApCsel 22,10) Befejezés Mindennek a célja Isten dicsıítése. A hajdani ısegyházi istentisztelet itt érte el csúcsát, amire a gyülekezet Ámennel felelt. Az istentisztelet, az Isten-dicsıítés az a forrás, amelyben szembesülünk Isten csodálatos tetteivel. Emlékezünk arra, hogy mit tett értünk a Krisztusban, engedjük, hogy elvégezze munkáját köztünk Igéje és Szentlelke által, és felfedezzük a munkaterületet, ahol akaratát cselekedve İ maga munkálkodik általunk. Az elvárások és programok terhe helyett így lehetünk boldog részesei a Szentháromság Isten dicsıségének, amiben Krisztus részeltetni akar bennünket már itt a földön (Jn 17,22).
4. Példák, képek, szemelvények A magunkba zártság bevezetésben említett modern életérzéséhez lásd Babits A lírikus epilógja címő verse Az 1. ponthoz Petıfi Ítélet címő verse A 2. 3. pontokhoz felhasználhatunk számos bibliai történetet, prófétai elhívási elbeszélést stb.
10
Zsidókhoz írt levél 13,20-21
5. További szempontok az istentisztelet alakításához A Misericordias Domini vasárnap liturgikus neve a 89. zsoltár elsı sorából származik. (A Vulgata szerint 88.) Célszerő ennek 1-19. versét választani lekciónak, annál is inkább, mert itt is Isten tettei állnak a középpontban. A zsoltár akár fennálló és kezdı énekül is választható. Mivel a vasárnap még a húsvéti ünnepkörhöz tartozik, énekeket ezek közül is választhatunk, pl. a 356-at. Mivel a textust egyébként is szoktuk áldásként elmondani, ajánlatos mintegy az istentisztelet zárásaként ezt újra megismételni. Közbenjáró imádság vázlata: Kezdjük Isten dicsıítésével, amely által a mi istentiszteletünk is bekapcsolódhatott a mennyei világ (angyalok, megdicsıült egyház) és az ember alatti világ (a teremtett természet) istentiszteletébe. Köszönjük meg, hogy Isten örök tanácsa békesség és nem háborúság, pusztulás a világ számára és nekünk. Vegyük sorra, mi mindenért énekelhetjük az Úr irgalmasságát. Kérjünk békességet a háború sújtotta övezetek számára éppúgy, mint országunk és családjaink számára. Kérjünk bölcsességet, hogy a konfliktusokat kezelni tudjuk! Kérjük, hogy a feltámadás erıi vegyék körül beteg és gyászoló testvéreinket. Imádkozzunk azért, hogy felismerjük Isten mai akaratát egyéni és közösségi életünk számára, és hogy ezt készségesen cselekedni is tudjuk, mint Isten munkatársai. Dr. Szőcs Ferenc (Budapest)
11
