Minden gondotokat Őreá vessétek!
Gal 5,25-6,10 – Mt 6,25-33
BEVEZETÉS „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!” A mai istentiszteleten felolvastuk az evangéliumot, ahol Jézus biztatja tanítványait arra, hogy ne aggodalmaskodjanak. Isten országát keressék, és minden ráadásul adatik meg nekik. Felolvastuk Pál apostol buzdítását, hogy a terhek között egymás segítségére lehetünk: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét!” De melyikük mondja a sokat hallott szót? Hol található a Bibliában? „Minden gondotokat Őreá vessétek…” És milyen gondokról lehet itt szó? PÉTER APOSTOL Péter apostol, az egykori tanítvány az, aki ezt leírja. Levelét nem egyetlen gyülekezetnek, hanem több – a legvéresebb keresztényüldözésben félelmek között levő és elbizonytalanodó – közösségnek címzi. Bátorítja őket, lelkigondozói lelkülettel közelít nehéz helyzetük felé. És mindezt azért teheti, mivel ő maga is átélt hasonló helyzeteket. Ő is látta, érezte milyen az, amikor a kezdeti lendület elfogy, sőt nemcsak elfogy, hanem meg is fordul – ha nemcsak szavakról, hanem az életéről van szó. Emlékezett mit jelent megtagadni azt, akiért azelőtt életét adta volna. Tudta mit jelent elkeseredni annyira, hogy visszamenjen újból halakat fogni, „emberek helyett”. De Péter nemcsak a próbatételt, a bukást éli át, hanem azt is, ahogy az ő Ura, Jézus utána jön, és újból megerősíti elhívását, küldetését. Könyörög érte a kísértései előtt, alatt és után is. Közbenjár az Atyánál az ő életéért is, amikor Péter éppen alszik, vagy a tűz mellett kimondja: „Nem ismerem!”
Péter számára a „gond” nem csupán a körülményeket jelenti, hanem mindezek előtt saját magát. A terheket nem minden esetben az élet vagy mások teszik ránk, hanem az ember magának okozza, magának köszönheti. Sokat közülük nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet megváltoztatni, csak a következményeit elhordozni. Sokszor érnek utol vétkeink évekkel, évtizedekkel később. És a „tűz” közelében egy ismeretlen, egy másik felteszi a kérdést: „Nem te vagy az az ember?” Péter emlékezik. De ami elsőként eszébe jut, ami közvetlenül a tagadás után történt: „Az Úr rátekintett Péterre…” Rögtön a magunk okozta terhek között ott van a jézusi tekintet. Ez emlékezteti a tanítványt, de ez segíti arra is, hogy később újra Jézus közelében lehessen. Mert legyen bármilyen mások vagy önmagunk okozta teher, hangzik a biztatás: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok”. PÁL APOSTOL Néhány évtizeddel ez eset után, Pál apostol ír levelet egy Kis-Ázsiában levő keresztény közösségnek, és szelíden tanácsolja őket. Mert szükségük van a tanácsra, hiszen gyülekezeteikben nagyon hasonló dolgok történtek. Keresztény, hívő embereket ért utol a múltjuk. Nehezedett rájuk addigi életvitelük valamennyi terhe. Nyakukra nőttek a bűneik oly módon, hogy ezt a körülötte élő emberek is látták. Ahogy Jézus kortársai, ők sem tolerálták az ilyet. Pál soraiból az derül ki, hogy egymást marták és falták. Talán nem kell sokat magyarázni, hogy milyen módon szembesítették egymást ezekkel a bűnökkel. Persze a lelepleződött híveknek sem kellett több. Ők így érveltek: „Minket Krisztus megszabadított a törvény uralma alól. Innentől kezdve nekünk bármit szabad.” Ez a vita odáig fajulhatott, hogy majdnem „elemésztették” egymást a felek. Nem tudták kezelni – egyik oldal sem – ezt a kényes, ugyanakkor nagyon komoly helyzetet.
Az apostol ezért így szólítja meg őket: „Testvéreim!” Bengel (az első görög nyelvű újszövetség szerkesztője) írja: „Egy egész érvrendszer rejlik ebben az egyetlen szóban.” Ez a megszólítás ugyanis az egymást majd elemésztő ellenfeleket egyszeriben egymás mellé állítja. Testvérek vagytok. Nincs érv ez ellen. Gyermekeink számára sincs ellenérv, amikor a realitásról beszélünk nekik: ti testvérek vagytok. Egymás között az egyik a „nagylány”, a másik a „kislány”. Van, amikor marják, ütik, csípik, rúgják egymást. De ez nem változtat azon: ők testvérek. Máskor gyengédek és figyelmesek egymás felé. Mások előtt megvédik a másikat, ha az nincs ott.
Testvérek, és ez látszik. „Testvéreim, ti lelki emberek vagytok” – az a Lélek egy bennetek, aki ebbe a közösségbe, Isten egyházába hívott vagy hozott el titeket. Ezért a köztetek levő feszültségeket is az Ő segítségével próbáljátok megoldani. A gyermekek „árulkodnak” a szülőknek, amikor képtelenek megoldani az egymás között fennálló feszültséget. A szülők pedig, akiket néha nagyon átvernek, a maguk módján próbálnak meg igazságosan/máskor részrehajlóan ítéletet tenni. Ha lelki testvérekről van szó, akkor nem árulkodni kell, hanem a Szentlelket segítségül hívni, és lelki módon, a Lélek gyümölcse a szelídség által kell helyreigazítani dolgainkat. Ennek a helyreigazításnak két része van, ami nem rossz, ha együtt jár. Az egyik a „tetten ért ember helyreigazítása”. Nem kiigazításról vagy fejmosásról van szó, hanem helyreigazításról. A görög kifejezés (katartidzó) orvosi kifejezés is. Arra használták, amikor egy kificamodott végtagot igazítottak, tettek, rántottak vissza a helyére. Pál egy másik levelében az egyházat, a gyülekezetet egy testhez hasonlítja, amelynek a feje (a fő) Krisztus, a tagjai pedig mi vagyunk hívő emberek. valamennyiünknek, ahogy a test egyes látható és nem látható
tagjainak, megvan a maga feladata. És külön kitér az apostol arra az esetre, hogy mi van olyankor, ha szenved az egyik tag: „vele együtt szenved valamennyi.” Nem fejti ki, hogy milyen szenvedésről vagy teherről van szó, de lehet akár egy ficam is. Egy zúzódás, egy foghúzás, egy törés. Az egész test megérzi. Nem lehet lokalizálni a problémát. A teendő ilyenkor nem az, hogy nem nyúlunk hozzá. Előbb-utóbb valamit tenni kell. De nem megoldás az sem, ha ezt a végtagot amputáljuk csak azért, mert kijött a helyéből. Persze, ha régóta ficamodott ki, akkor fájdalmasabb, akkor bármennyire is szelíd lélekkel tesszük, az fájdalmas. Mégsincs más lehetőség, mint a „visszaillesztése”. Ilyenkor van szükség a testvérekre. Akik nem fájdalomcsillapítóért könyörögnek, nem is a végtag leválasztásáért, hanem tudnak együtt sírni, együtt szenvedni, és ezáltal egymás terhét hordozni. Mert, amíg a gyógyulás tart, addig pótolni kell ezt a tagot. Addig plusz terhet kell vállalni érte. Egy családban is így van: táppénz, gyógyszerek, ápolás, és a családi feladatokból való kiesés. Át kell vállalni feladatokat, így hordozva egymás terhét. Látjuk, hogy nem maradunk érintetlenek egy-egy ilyen esetben, hiszen az egész test megmozdul. Pont ezért van szükség a „helyreigazításra” egy másik oldalról is. A „helyreigazítás” másik oldala saját magunk helyretétele. Mert legyen bármilyen esetről is szó (betegség, veszteség, családi konfliktus), felmerül a kérdés: velünk ez nem történhet meg? Mit teszünk akkor? „De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél!” – olvassuk a figyelmeztetést. „Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg! Mert mindenki a maga terhét hordozza.” Nem sokkal Szekszárdra érkezésünk után a gyülekezeten belül feszültségek alakultak ki, és többen elhagyták a közösséget. Kezdő lelkészként ezek az események nagyon megterheltek.
Volt, hogy aludni nem bírtam, mert azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el? Mit kellett volna másként gondolnom, mondanom vagy tennem? Az segített kilépni ebből – többek között, hogy arra gondoltam, ezzel az állandó tépelődéssel leginkább azokat büntetem, akik itt maradtak. Akiknek lelkészre, vezetőre lenne szükségük, nem pedig egy alvajáróra.
Biztos tapasztaltuk már, amikor egy-egy közeli ember terhét és szenvedését annyira magunkra vettük, hogy közben, akiknek szükségük lett volna ránk, azokról elfeledkeztünk, azokat elhanyagoltuk. Ugyanakkor saját testi, lelki egészségünk is kezdett rámenni erre. Fontos figyelmeztetés: miközben egymás terhét(barosz – rakomány) hordozzuk, nem vehetjük át a másik ember terhét(fortion – batyu). Hiszen vannak olyan döntések, amit nem hozhatunk meg a másik ember helyett. Vannak olyan helyzetek, amikor nem állhatunk oda a másik helyett. Amikor nem vállalhatjuk a felelősséget a másik helyett. Panaszkodhat, átkozódhat, sírhat – talán ez a legnehezebb egy barátnak, de vannak terhek, amelyeket nem hordozhatunk más helyett. Azt az Isten neki adta, az alatt ő személyesen fog növekedni. De mindkét esetben – akár saját, akár a másik terhéről van szó – Jézus maga hordoz mindannyiunkat. JÉZUS Ezért a harmadik személy, aki megszólal a témával kapcsolatban legyen ma Jézus, aki az aggodalmaskodás terhéről tanít az evangéliumban. Az aggódni, aggodalmaskodni szó jelentése azt hordozza, amikor valakit két irányból kétfelé húznak. Egyik irány és a másik irány felé is oda kell fordulnia. Egyik cél és a másik cél felé is haladnia kell. Sokszor, ha akarja, ha nem szó szerint: „kétfelé húzzák”, szinte szétszakítják. Az aggodalmaskodás itt kezdődik. Ez pedig lehetetlen dolog. Elveszi erőnket, elveszi valamennyi energiánkat, és gúzsba köt.
Egy kis gyermektörténet szól arról a majomról, aki szerette a mogyorót, és ez lett a veszte. Egy vadász egy kis edénybe mogyorót tett. A kismajom keze belefért, de amikor megragadta a magokat, és ökölbe szorult a keze, nem tudta kihúzni. Az edény nem mozdult, nehéz volt. Amikor megjelent a vadász, már mentette volna az életét is, de ragaszkodott a gyümölcshöz is, nem engedte. Ez lett a veszte. Az aggódás, a kétfelé tekintgetés, a kétfelé húzás ugyanezt teszi. Csapdába ejt bennünket. Ezért az aggodalmaskodás ellentétpárja: nem annyira a bizalom, hanem a szabadság.
Szabadság a kétfelé húzó erők rabságából. Szabadságot az önmagunk megtartásának súlyos terhei alól. Ti az élő Istenhez tartoztok: „Ezért mondom, hogy ne aggódjatok…” Az Isten tágas térre visz ki téged. Ahol levegő van, még a legszorongatottabb helyzetedben is. Ahol Lélek van. Ahol élet van. Ilyen Urad van, ezért mondom, hogy ne aggódj. Az Ő céljai ennél sokkal magasabb rendűek. Amikor a mindennapok szűkre szabják életedet, Ő távlatokat ad neked. Amikor aggódásod a sötétségbe rántana, vonna téged, Ő kiszabadít ebből a fogságból, és azt mondja: szárnyra kelhetsz. Ő tartott meg attól, hogy összeroppanjak, vagy megbetegedjek, pedig egyedül hordoztam ezt a terhet – mondta egyik vállalkozó testvérünk a paksi gyülekezetben. Lehet, hogy holnap nem lesz fedél a fejem felett? Lehet, hogy olyan adósságcsapdába kerültem, amelyet nem tudok leküzdeni? Belegondolni sem tudunk, hogy mit jelent, amikor addigi életünket hirtelen valami drámai vagy tragikus dolog, akár anyagi, akár fizikai keresztezi. Milyen módon képes mindez magával rántani bennünket a pánik, az aggodalmaskodás szakadékába. Ahonnan nem könnyen jövünk ki. Nehezebb dolog magát a helyzetet kezelni, mint saját érzéseinket, félelmeinket, kényszeres gondolatainkat.
Testvérünk mondta is, hogy ezek a dolgok megterhelték, rátelepedtek, de Isten szabadságot adott neki a félelmeitől. És adott mellé imádkozó embereket, és olyanokat, akik konkrétan segítő kezet nyújtottak felé. Akik kísérték őt ebben a helyzetében. Azt a békességet, amit kapott – minden rémisztő körülmény ellenére – ember nem adhatta neki. Ez a békesség, ez a megnyugvás pedig ahhoz kellett, hogy józanul tudja értékelni a helyzetét és a következő lépéseit.
Az aggodalmaskodás ellentétpárja: a szabadság. Szabadság a rémisztő, életünket megterhelő, életünkre rátelepedő árnyékok alól. Az élet több a tápláléknál, az élet több a ruházatnál, az élet több, annál, hogy a mindennapok terhei elszívják valamennyi energiánkat. Vagy elvegyék a levegőt előlünk. BEFEJEZÉS „Keressétek először az Ő országát és igazságát, mindezek ráadásul megadatnak néktek.” Isten országát, igazságát keresni legyen a legfontosabb törekvésünk – fejezi ki ezzel Jézus. Tehát Isten, aki megalkotott, aki megtart erre hív: keressük először Őt, és az Ő akaratát. Törekedjünk efelé. Ezek után pedig a többit megadja. Tegyük le a ránk nehezedő terheinket: legyenek azok vétkeink következményei, a megélhetés kérdése vagy más jellegű, súlyos terhek. Tegyük át ezeket Jézus vállára, aki hordoz mióta megszülettünk. Minden gondotokat vessük Őrá, akinek gondja van ránk. Ámen.
