Minden egybecseng
Minden egybecseng
Edward O. Wilson
TYPOTEX Kiadó Budapest, 2003
Az evolúciós gondolat sorozata ˝ Kampis György Sorozatszerkeszto:
A mu˝ eredeti címe: Consilience. The Unity of Human Knowledge Alfred O. Knopf, New York, 1998
Ez a könyv az illetékes kuratórium döntése alapján az támogatásával ˝ a Felsooktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Tankönyvtámogatási Program keretében jelent meg.
c 1998 by Edward O. Wilson ° c Hungarian translation: Csaba Ferenc (2. és 4. fejezet), Farkas György ° (10–12. fejezet), Kurkó Noémi (1. és 3. fejezet), Ortmann-né Ajkai Adrienne (5–9. fejezet); Typotex, 2003
ISBN 963 9326 74 7 ISSN 1585-8391 Kedves Olvasó! ˝ Önre gondoltunk, amikor a könyv elokészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fuzhetjük, ˝ ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó ˝ hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor elofordulnak.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft., az 1795-ben alapított ˝ Egyesületének tagja Könyvkiadók és Könyvterjesztok ˝ kiadó: Votisky Zsuzsa Felelos ˝ Csaba Ferenc Muszaki ˝ szerkeszto: Borítóterv: Szalay Éva Terjedelem: 27,76 (A/5) ív Készült a Dabas Jegyzet Kft. nyomdájában.
Tartalom
1. A Z IÓN CSODA
1
2. A Z ALAPVET O˝ TUDÁSTERÜLETEK
7
3. A FELVILÁGOSODÁS
15
4. A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK
53
5. A RIADNÉ FONALA
79
6. A Z ELME
113
˝ A KULTÚRÁIG 7. A GÉNEKT OL
147
8. A Z EMBERI TERMÉSZET RÁTERMETTSÉGE
195
9. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK
217
˝ ˝ 10. A M UVÉSZETEK ÉS A M UVÉSZETÉRTELMEZÉS
253
11. E TIKA ÉS VALLÁS
285
12. M I VÉGRE ?
319
Jegyzetek Köszönetnyilvánítás Név- és tárgymutató
359 381 385
v
1. FEJEZET
Az ión csoda
P ONTOSAN EMLÉKSZEM , mikor ragadott magával az egységes tudomány álma. 1947 kora o˝ szén történt, amikor 18 évesen Mobile-ból Tuscaloosába utaztam, hogy megkezdjem második tanévemet az alabamai egyetemen. Ifjonti lelkesedést˝ol hevített, ugyanakkor elméleteknek és igazi ötleteknek szukében ˝ lév˝o kezd˝o biológusként a természetrajzban képeztem magam. Hátizsákomban a területet ismertet˝o könyvvel az otthoni erd˝okben és a patakok mentén hosszú, magányos sétákat tettem. A tudományt, amin akkoriban (és szívem szerint még mindig) a hangyák, a békák és a kígyók tanulmányozását értettem, a szabadban való lét egy csodálatos módjaként éltem meg. Gondolatvilágomat Carolus Linnaeus (Carl von Linné), a 18. századi svéd természettudós, a modern biológiai rendszerezés atyja határozta meg. Linné rendszere megtéveszt˝oen egyszeru. ˝ A növények és az állatok egyedi példányainak fajokba sorolásával kezd˝odik. Majd a fajokat hasonlóságuk alapján csoportokba, nemzetségekbe válogatjuk. Ilyen csoportot alkot például az összes varjú, vagy az összes tölgyfa. A következ˝o lépésben minden egyes fajt kett˝os latin névvel látunk el, ahogy például a halászvarjúnak a Corvus ossifragus nevet adjuk, amelyben a Corvus a varjúfélék nemzetségét jelöli, az ossifragus pedig ebb˝ol a nemzetségb˝ol jelöl ki egyetlen fajt. Az osztályozás következ˝o szintjén a hasonló nemzetségeket családokba, a családokat pedig rendekbe soroljuk, és így tovább, egészen a törzsekig. A csúcson végül hat „országot” különítünk el: a növények, az állatok, a 1
2
M INDEN EGYBECSENG
gombák, az protisták, a monérák, és az archaea világát. Hasonlít ez a hadseregre: a szolgálatot teljesít˝o férfiak (illetve n˝ok, ahogy az napjainkban egyre gyakoribb) legkisebb egysége a raj, a rajok szakaszokat, a szakaszok századokat, a századok ezredeket alkotnak, a hierarchia legmagasabb, legáltalánosabb egysége pedig maga a honvédség, élén a f˝oparancsnokkal. Ilyen egy 18 évesek számára alkotott fogalmi világ. Eljutottam tehát Carolus Linnaeus (1735), pontosabban Roger Tory Peterson szintjére, aki 1934-ben publikálta A Field Guide to the Birds els˝o kiadását (ett˝ol az id˝ot˝ol kezdve ismertem valamelyest a svéd mestert). Linnaeusi korszakom mindenesetre megfelel˝o kiindulópont volt a tudományos karrier felé vezet˝o úton. Ahogy a kínaiak mondják, a bölcsesség felé vezet˝o úton az els˝o lépés, amikor nevükön nevezzük a dolgokat. Aztán felfedeztem az evolúció tanát. Egyszerre csak – ez nem is elég er˝os szó rá – teljesen új módon kezdtem nézni a világot. Ezt a hirtelen megvilágosodást egyik tanáromnak, Ralph Chermocknak köszönhettem, egy er˝osen dohányos fiatal tanársegédnek, aki a Cornell egyetemen rovartanból doktorált, és akkoriban érkezett hozzánk. Miután végighallgatott és mormolt valamit fennkölt céljaimról az Alabamában él˝o hangyák osztályozása területén, átnyújtotta nekem Ernst Mayr A fajok eredete és rendszerezése címu˝ írásának másolatát. – Ha igazi biológus akar lenni, ezt olvassa el – javasolta. Az egyszeru, ˝ kék borítójú, vékony könyv azon új összefoglaló munkák egyike volt, amelyek a 19. századi darwini evolúcióelméletet és a modern genetikát egyesítették. Azáltal, hogy elméleti keretet adott a természetrajznak, nagymértékben kiterjesztette a linnaeusi vállalkozást. Valahol az elmémben hirtelen lecsapódott egy retesz, és a kitárult ajtó egy új világot mutatott. Teljesen lenyugözött, ˝ csak azokra a következményekre tudtam gondolni, amelyekkel az evolúció a rendszerezésre és a biológia többi részére nézve jár. És a filozófiára. És jóformán mindenre. A statikus séma dinamikus folyamattá vált. Gondolataim – kezdetleges formában a modern biológuséi – az oksági események láncolata körül forogtak, a mutációktól, melyek módosítják a géneket, a fajokat megsokszorozó evolúcióig és magukig a fajokig, melyekb˝ol a növény- és az állatvilág összeáll. A skála
A Z IÓN CSODA
3
kiterjedt és folytonossá vált. Magamban variálva az id˝ot és a teret, úgy találtam, hogy a biológiai szervezetet alkotó lépcs˝oket könnyedén sorra vehetem egészen a sejtek mikroszkopikus részecskéit˝ol a hegy lejt˝oit öltöztet˝o erd˝okig. Újfajta lelkesedés hullámzott végig rajtam. Az általam olyannyira szeretett állatok és növények immár egy nagy dráma f˝oszerepl˝oiként jelentek meg. A természetrajz valódi tudománnyá vált. Megtapasztaltam az ión természetbölcseletet. Ezt az újabban meghonosodott kifejezést a fizikus és történész Gerald Holtontól kölcsönöztem. A tudományok egységében való hitet jelenti – olyan meggy˝oz˝odést, mely jóval több puszta munkahipotézisnél, s amely szerint a világ rendezett és kisszámú természeti törvénnyel megmagyarázható. Gyökerei a Kr.e. 6. században élt ión bölcsig, a milétoszi Thalészig nyúlnak. A két évszázaddal kés˝obb született Arisztotelész szerint e legendás filozófus volt az els˝o természettudós. Természetesen a Filozófus részletesebben kifejti azt a thalészi tételt, miszerint minden dolog végs˝o alapja a víz. Bár a gondolatot gyakran a korai görög spekulációk téves jellegének alátámasztására idézik, a tétel valódi jelent˝osége metafizikai: a természet egysége és a világ anyagi alapja melletti elkötelezettséget fejezi ki. A természetbölcselet folyamatosan kifinomultabbá vált, és azóta is uralja a tudományos gondolkodást. A modern fizika érdekl˝odésének középpontjában az alapvet˝o er˝ok – az elektrogyenge, az er˝os és a gravitációs kölcsönhatás – egyesítése áll: ha ezt sikerül kidolgozni, amint azt sokan remélik, akkor a tudomány a gondolkodás „tökéletes” rendszere lesz, amelyet a logika és az evidencia puszta ereje tesz ellenállóvá az átdolgozás szükségességével szemben. Ám a természetbölcselet buvölete ˝ a tudomány más területeire is kiterjed, akadnak, akik szerint a társadalomtudományokat is eléri majd, s˝ot, túllép rajtuk – amint azt a kés˝obbiekben részletesen is kifejtem –, hogy megérintse a humaniórákat. A tudomány egységének gondolata egyáltalán nem alaptalan. Kiállja a logika és a kísérletek próbáját is, így ismételt igazolásoknak örvendhet. Dönt˝o vereségt˝ol nem kell tartania. Legalább is egyel˝ore – annak ellenére, hogy alaptézise, éppen a tudományos módszer természeténél fogva, mindig sebezhet˝onek bizonyul. Err˝ol a gyengeségr˝ol szintén szólok majd a maga helyén.
4
M INDEN EGYBECSENG
Einstein, a fizika nagyszabású egyesítési elméleteinek kezdeményez˝oje ízig-vérig ión gondolkodó volt. Talán ez az elgondolás volt a legmélyebb meggy˝oz˝odése. Egy barátjához, Marcel Grossmannhoz írt fitalkori levelében a következ˝oket mondja: „Varázslatos érzés, amikor azokat a jelenségek, amelyek a megfigyelések alapján egészen különálló dolgoknak tunnek, ˝ hirtelen egységként kezdjük látni.” Ezzel a hajszálcsövek mikroszkopikus fizikájának és a makroszkopikus, a gravitáció világegyetemet átfogó fizikájának sikeres egymáshoz igazítására tesz utalást. Élete kés˝obbi szakaszában azt a célt tuzte ˝ maga elé, hogy mindent egy egyszeru, ˝ takarékos rendszerben foglaljon öszsze, melyben az id˝o, a mozgás, a gravitáció, az elektromágnesesség, valamint a kozmológia is helyet kapna. Közel jutott hozzá, de nem sikerült megkaparintania a grált. Minden tudós, Einsteint sem kivéve Tantalosz gyermeke, akiket az elérhet˝onek tun˝ ˝ o cél megragadásának kudarca gyötör. Valamennyiük a termodinamika kutatóinak lelki rokona, akik évtizedek óta igyekeznek megközelíteni az abszolút zéró h˝omérsékletet, amelyen az atomok minden mozgása megszunik. ˝ Ahogy a h˝omérséklet esik és a nyomás növekszik, a gáz cseppfolyóssá válik, majd megszilárdul; kés˝obb el˝oáll a Bose–Einstein állapot. Ám az abszolút, egészen abszolút zérót, e képzeletbeli h˝omérsékletet nem tudják elérni. Egy sokkal szerényebb mérce alapján, csodálatos érzés töltött el a metafizika egységének tapasztalata és a fundamentalista vallás elszigeteltségéb˝ol való kitörés jóvoltából. Déli keresztényként n˝ottem fel, egy lelkész izmos karjaiban születtem újjá, aki a szenteltvíz alá tartott. Megismertem a megváltás gyógyító erejét. A hit, a remény és a könyörület átjárta a lelkemet, és több millió emberrel együtt én is úgy tudtam, hogy Jézus Krisztus biztosítja számomra az örök életet. Egy átlagos tizenévesnél jámborabb lévén kétszer is elolvastam a Bibliát, elejét˝ol a végéig. Az egyetemen azonban a hormonok vezérelte serdül˝okori lázadás lelkiállapotában a kételkedés mellett döntöttem. Nehéz volt elfogadni, hogy legmélyebb hitelveinket a keleti mediterrán földmuvel˝ ˝ o társadalmak vésték k˝obe több mint kétezer évvel ezel˝ott. Az általuk kedélyesen el˝oadott népirtó háborúk története és a ‘40-es évek alabamai keresztény kultúrája között feszül˝o ellentmondás a kognitív disszonancia kellemetlen érzésével gyötört. Felmerült bennem, hogy a Jelenések könyve talán egyfajta fekete mágia, egy o˝ s-
A Z IÓN CSODA
5
ember hallucinációja. És arra gondoltam, hogy egy szeret˝o, személyes Isten, ha tör˝odik velünk, biztosan nem hagyja el azokat, akik elutasítják a bibliai kozmológia szó szerinti értelmezését. Csakis az szolgálja az igazságot, ha a szellemi bátorság részesül jutalomban. Jobb átkozottnak lenni Platón és Bacon oldalán, mint Paleyvel és Malthus-szal a mennybe menni, mondta Shelley. De leginkább az a gond, hogy a keresztény teológiában az evolúció számára a legkisebb tér sem nyílt. A bibliai szerz˝ok éppenséggel a legfontosabb kinyilatkoztatásról nem adnak számot! Lehetséges, hogy igazából nem is részesültek Isten gondolataiban? Lehetséges, hogy a gyermekkoromban megismert lelkészek mégiscsak tévedtek, bármilyen kedvesek és szeretetreméltóak voltak is? Mindez túl sok volt – és a szabadság olyannyira csábító. . . Elhagytam hát a templomot, s ha nem is feltétlenül agnosztikusként vagy ateistaként élek, de a kereszténységr˝ol lemondtam. A vallásos érzületr˝ol azonban továbbra sem kívánok megszabadulni. Mélyen belém nevelték; elárasztja alkotó életem kiapadhatatlan forrásait. Valamennyit a szokásos gondolkodásból is meg˝oriztem. Az emberekben er˝os a törzshöz való köt˝odés, mindenki olyan cél után sóvárog, amely távolabbi, mint az élet. Az emberi lélek legmélyebb ösztönei arra köteleznek minket, hogy jelent˝ossé tegyük magunkat, hogy ne csupán élettel teli por legyünk, hogy ismerjünk egy történetet, amely magyarázatot ad arra, hogy honnan származunk és miért élünk. Éppen a Szentírás lett volna az univerzum magyarázatára és ezen belül a magunk kitüntetettségére adott els˝o muvelt ˝ kísérlet? A tudomány talán csak ezt folytatja, amikor újabb és jobban ellen˝orzött alapon célozza ugyanazt. Ha ez így van, akkor a tudomány ebben a – liberális – értelemben igazából: vallás. Azt hiszem, ez az ión természetbölcselet forrása: az objektív valóság kutatása els˝obbrenduségének ˝ hite a kinyilatkoztatással, a vallási éhség kielégítésének másik módjával szemben. Ez a törekvés szinte egyid˝os a civilizációval, s bár összefonódik a hagyományos vallással, nagyon különböz˝o útvonalon halad – a sztoikus krédó, a tanult jó ízlés útján. Leginkább a nehéz terepen átvezetni megkísérel˝o útikönyvhöz hasonlítható. A lélek megmentését célozza, de nem a lemondás, hanem az emberi elme felszabadítása által. Központi tétele, amint azt Einstein is felismerte, a tudás egyesítése. Amikor elérjük a biztos tu-
6
M INDEN EGYBECSENG
dás egyesítésének megfelel˝o szintjét, meg fogjuk érteni, kik vagyunk és miért élünk. Amikor pedig e gondolat elkötelezettjei elbuknak, mind megbocsátást nyernek. A kudarc új utat mutat nekik. Egyedül az emberiség morális imperatívuszának teljesítésére kell törekedni, függetlenül attól, hogy sikerül vagy nem, feltéve, hogy az er˝ofeszítés becsületre méltó, a kudarc pedig emlékezetes. Az o˝ si görögök ezt a gondolatot a nagyra tör˝o becsvágyról szóló mítoszban fejezték ki. Daidalosz a fiával, Ikarosszal együtt a tollakból és viaszból alkotott szárnyak segítségével szökött meg Krétáról. Az ifjú az apa figyelmeztetése ellenére a nap felé repült, amelynek melege megolvasztotta szárnyait, s o˝ a tengerbe zuhant. Így végezte Ikarosz a mítosz szerint. Mi azonban megkérdezhetjük: vajon valóban csupán egy balga gyermek volt, aki Isten el˝ott megfizetett g˝ogösségéért és büszkeségéért? Én szívesebben gondolom az ellenkez˝ojét: azt, hogy az o˝ merészsége jelenti az ember mentségét. A nagyszeru˝ asztrofizikus, Subrahmanyan Chandrasekhar a következ˝o szavakkal fejezte ki tiszteletét tanítója, Arthur Eddington szelleme el˝ott: „Lássuk, milyen magasra tudunk felemelkedni – amíg a nap meg nem olvasztja a viaszt a szárnyunkban!”
2. FEJEZET
Az alapvet˝o tudásterületek
M INDEN KEDVES O LVASÓM meg fogja majd érteni, miért gondolom úgy, hogy a tizenhetedik és a tizennyolcadik század felvilágosult gondolkodóinak – bizonyos nevezetes tézisek els˝o megfogalmazóinak – sok mindenben igazuk volt. A törvényeknek alávetett anyagi világ, a tudás immanens egysége és a haladás potenciális végtelensége mindmind olyan elképzelés, amely valamennyiünk szíve mélyéb˝ol fakad, amelynek hiányától szenvedünk, s amely intellektuális fejl˝odésünk folyamán egyre er˝osebben igazolódik el˝ottünk. Az emberi elme legnagyobb szabású vállalkozása mindig is a természet- és a társadalomtudományok közötti kapcsolat keresése volt. A tudás egyre fokozódó szétdaraboltsága és az ebb˝ol fakadó filozófiai zurzavar ˝ nem a való világot, csupán oktatási rendszerünk esetlegességeit tükrözi. A Felvilágosodás eredeti tézisei a modern tudomány – különösképpen a természettudomány – fényében egyre er˝osebb igazolást nyernek. Az egyesítés kulcsfontosságú eleme az egybecsengés gondolata. Az ‘egybecsengés’ kifejezést el˝onyben részesítem a ‘koherenciával’ szemben, utóbbinak ugyanis több, különböz˝o jelentése is van, melyek közül az egybecsengés csupán az egyik, míg az ‘egybecsengés’ (consilience, szó szerinti jelentése: ‘együtt ugrás’) ritkán használt kifejezés, így precízebben alkalmazható. Egybecsengésr˝ol els˝oként 1840es Az induktív tudományok filozófiája címu˝ összefoglaló muvében ˝ William Whewell beszélt, s a tényeknek, illetve a tényekre épül˝o elméleteknek a magyarázat közös alapjaként való egyesítését értette rajta. 7
8
M INDEN EGYBECSENG
A következ˝oképpen fogalmaz: „Az indukció egybecsengésével akkor találkozunk, amikor a tények egy adott osztályából kiinduló indukció ugyanarra az eredményre vezet, amelyre tények egy másik osztályából jutottunk. Ha ilyen esettel találkozunk, az mindig az elmélet igazságára utal.” Az összecsengés megállapítására vagy cáfolatára kizárólag a természettudományokban kialakult módszerek alkalmasak, méghozzá nem egyes tudósok extravagáns elgondolásai vagy üres matematikai absztrakciók, hanem az anyagi világ feltárása során sikeresnek bizonyult eljárások. A tudományon túli és a nagy tudásterületek közötti egybecsengés gondolata önmagában még nem tudományos elképzelés – sokkal inkább metafizikai világnézet, amelyet egyel˝ore csak néhány tudós és filozófus vall magáénak. Nem lehet a logika erejével alátámasztani, s – legalábbis egyel˝ore – empirikus kísérletekkel sem igazolhatjuk. Mellette leginkább az szól, ha a természettudományok múltbeli sikereit extrapoláljuk. Igazi próbája pedig a társadalomtudományokra és a humaniórákra való alkalmazás lesz. Legf˝obb vonzerejét a benne rejl˝o intellektuális kihívás jelenti, s az, hogy bármilyen szerény sikere is hozzájárulhat az emberi feltétel biztosabb alapokon nyugvó megértéséhez. Hamarosan példákkal is szolgálok, egyel˝ore azonban tekintsünk két, egymást derékszögben metsz˝o szakaszt, amely négy tartományt hoz létre. Helyezzük el ezekben a környezeti politikát, a társadalomtudományokat, az etikát és a biológiát: környezeti politika
etika
társadalomtudományok
biológia
Szemléletünk alapján a négy terület már eleve szorosan összekapcsolódik, így bármelyikben vizsgálódunk, az a többi számára is jelent˝oséggel bír. Napjaink tudományos felfogása számára azonban –
A Z ALAPVET O˝ TUDÁSTERÜLETEK
9
érthet˝oen – nincs sok közük egymáshoz. Mindegyiknek megvannak a maga szakemberei, szaknyelve, elemzési módszerei és standardjai. Együttes alkalmazásuk zurzavart ˝ eredményez, olyan zurzavart, ˝ amelyr˝ol Francis Bacon már négy évszázaddal ezel˝ott tudott, s amely akkor jelentkezik, „ha egy adott területnek megfelel˝o érvet vagy következtetést egy másik területen alkalmazunk”. Rajzoljunk most a két szakasz metszéspontjából koncentrikus köröket: környezeti politika
etika
társadalomtudományok
biológia
Ahogy a közös középpont felé haladva átlépünk a körvonalakon, egyre bizonytalanabb területekre érünk. Az alapos elemzésre leginkább a legbels˝o körben lenne szükség, itt találjuk ugyanis a világ legéget˝obb problémáit. Itt azonban, úgy tunik ˝ legalábbis, semmiféle útmutató nem áll rendelkezésünkre. Képzeletben végigjárhatjuk – az óramutató járásával egyez˝o irányban – a négy tartományt: a környezetvédelem problémáinak kezelése általános és er˝os környezeti politikát követel, a lehetséges megoldások közül morális alapon választunk; a társadalmi intézmények a biológia és a környezet által meghatározott történeti képz˝odmények. S újra megérkezünk a környezeti politikához. Tekintsük a következ˝o példát. A kormányok egyel˝ore a világon mindenütt hiába keresik a világ erd˝otartalékainak csökkenését hatásosan megállítani képes szabályozás alapjait. Egyetértés csupán néhány erkölcsi elvet illet˝oen jött létre, s azok is hiányos ökológiai ismereteken alapulnak. De a tudományos ismeretek, legyenek bármilyen pontosak, nem szolgáltatnak elégséges alapot a hosszú távú megoldáshoz. A források meg˝orzésén alapuló ökológia egyel˝ore csak els˝o, bizonytalan lépéseinél tart, s ugyancsak gyerekcip˝oben jár a természetes ökorendszerek pszichológiai el˝onyeinek vizsgálata is.
10
M INDEN EGYBECSENG
Eljött az id˝o, hogy az iménti körutazást valóságosan is megejtsük. S ez nem csupán afféle intellektuális szórakozás. A bölcs irányelvek melletti elkötelezettség azon múlik, hogy a muvelt ˝ nagyközönség – tehát nem csupán némely tudós és politikus – mennyire képes az efféle köröket végiggondolni, bármelyik pontból kiindulva és bármelyik irányban haladva. Ha azt kérdezzük, vajon megvalósulhat-e az egybecsengés a legbels˝o kör belsejében, hogy a megalapozott érvelések át tudják-e lépni a diszciplínák határait, akkor valójában azt feszegetjük, hogy a különféle szakterületek specialistái egyetértésre jutnak-e bizonyos absztrakt alapelveket és bizonyítási eljárásokat illet˝oen. Meggy˝oz˝odésem, hogy a válasz: igen, meg fognak egyezni. Az egybecsengésben való hit a természettudomány alapja. Az anyagi világra vonatkozóan a konceptuális egység létrejötte felé haladunk. A természettudományokon belül fokozatosan eltunnek ˝ az egyes szakterületek közötti határok, s olyan „hibrid” diszciplínák alakulnak ki, amelyekben az egybecsengés kétségbevonhatatlan. Ezeken a területeken a komplexitás különböz˝o fokozataival találkozunk, a kémiai fizikától és a fizikai kémiától a molekuláris genetikáig, a kémiai ökológiáig és az ökológiai genetikáig. Ezeket legtöbben csupán a rengeteg kutatási irány egyikének tekintik. Valamennyiben születnek új elképzelések, és a legfejlettebb technológikaát alkalmazzák. Ha pedig az emberi cselekvés nem vonhatja ki magát a fizikai okság hatása alól, miért lennének a társadalomtudományok és a humaniórák immúnisak a természettudományokkal való egybecsengéssel szemben? Miért nem aknázzák ki vajon az ebb˝ol ered˝o el˝onyöket? Nem elég arra hivatkozni, hogy az emberi cselekvés történeti jellegu, ˝ a történelem pedig egyedi események láncolata. Nem létezik alapvet˝o különbség az emberiség történelme és a természettörténet között, akár a csillagfejl˝odésre, akár a szerves sokféleség kialakulására gondolunk. A csillagászat, a geológia és az evolúcióbiológia egyaránt „történeti” tudományok, amelyek között a többi természettudománnyal való egybecsengés jelenti a kapcsolatot. A történelem manapság a legmesszebbmen˝okig elismert, alapvet˝o tudomány. Ha azonban tízezer különböz˝o, de a Földhöz hasonló bolygón tízezer „humanoid” történelemr˝ol lenne tudomásunk, akkor ezek vizsgálatára és összehasonlítására empirikus módszereket dolgoznánk ki, s a
A Z ALAPVET O˝ TUDÁSTERÜLETEK
11
historiográfia – a történelmi trendek feltárása – valódi természettudomány lenne. Az egyesítés gondolata jó néhány filozófusnak az elevenébe vág. Az általam vizsgált tárgyat a sajátjuknak tekintik, amelyet csak az o˝ nyelvükön, csak az o˝ formális megközelítésük szerint lehet értelmezni. S ítéletük egyértelmu: ˝ szimplicizmusról, ontológiai redukcionizmusról, szcientizmusról és más „izmus-bunökr˝ ˝ ol” beszélnek. Elismerem: valamennyiben bunös ˝ vagyok. De ne tör˝odjünk ezzel. A filozófia mindig dönt˝o jelent˝oséggel bírt az intellektuális szintézisben, s évszázadokon át a gondolat erejének és folytonosságának letéteményese volt. Vigyázó tekintete a jöv˝ot sem kerüli el: formát ad az ismeretlennek, ez mindig is egyik választott hivatása volt. E tudomány egyik jeles képvisel˝oje, Alexander Rosenberg szerint a filozófia jelenleg két területtel foglalkozik: azokkal a kérdésekkel, amelyekre a fizikai, a biológia és a társadalomtudomány nem talál választ, s azzal a problémával, hogy miért nem. „Természetesen lehetséges – vonja le a következtetést –, hogy id˝ovel a tudományok valamennyi kérdést megválaszolják, de minden bizonnyal vannak olyanok, amelyekre egyel˝ore adós a válasszal.” Elismerésre méltóan világos, o˝ szinte és meggy˝oz˝o beszéd. Rosenberg csak arról nem vesz tudomást, hogy a természettudósok éppúgy elegend˝oen képzettek ahhoz, hogy megítéljék: mi az, ami még felfedezésre vár, és miért pont az. Legf˝obb ideje lenne, hogy a filozófusok és a természettudósok egyesítsék er˝oiket, különösképpen a biológia, a társadalomtudományok és a humaniórák határterületein. Közeleg a szintézis új korszaka, amikor az egybecsengés meglétének ellen˝orzése a legnagyobb intellektuális kihívások egyike lesz. A filozófia, az ismeretlen szemlélete nem áll már olyan er˝os alapon. Közös célunk, hogy annyi filozófiát vigyünk a tudományba, amennyi csak lehetséges. H A VILÁG valóban olyan, hogy a róla való tudás „egybecseng”, akkor meggy˝oz˝odésem szerint a kultúra tudománnyá válik, amely utóbbin a természettudományokat és – az alkotó muvészetet ˝ is magába foglaló – humaniórákat értem. A huszonegyedik században ezek jelentik majd a két alapvet˝o tudásterületet. A társadalomtudományokban egyre szukebb ˝ területek alakulnak ki, amelyek egy része a biológiával, más részük pedig a humaniórákkal kapcsolódik össze. A hagyo-
12
M INDEN EGYBECSENG
mányos diszciplínák fennmaradnak, de a maitól teljesen eltér˝o formában. Ugyanezen folyamat során a humaniórák – a filozófiától és a történelemt˝ol az erkölcstanig, az összehasonlító vallástudományig és a muvészetértelmezésig ˝ – egyre közelebb kerülnek a természettudományokhoz, s˝ot, részben össze is olvadnak velük. Elismerem, hogy a természettudósok gyakran túlságosan elbizakodottnak tunnek. ˝ Korunkban a legbátrabb metafizikát a természettudományok jelentik, amelyek teljes mértékben az ember alkotásai, s amelyeket az a hit hajtja el˝ore, hogy a bátor álmodozás, a felfedezés, a magyarázat, az újabb és újabb ismeretlen tartományok meghódítása révén világunkról tisztább képet kapunk, s képesek leszünk megragadni az univerzum igazi különösségét. S ami el˝obb különös és furcsa volt, az mind értelmet nyer, s a dolgok rendjébe illeszkedik. Charles Sherrington brit neurobiológus klasszikus, Man on his Nature címu˝ esszéjében (1941) az agyat különleges szöv˝oszékhez hasonlítja, amely folyamatosan megmintázza a külvilág képét, ezt újra és újra széttépi és megformázza, egy teljes miniatur ˝ univerzumot létrehozva. A világkultúra, az írástudó társadalmak „közös elméje” ugyanígy muködik, ˝ csak sokkal nagyobb szabású. A tudomány segítségével a külvilágról immár sokkal részletesebb képet alkotott annál, mintsem arra egyetlen elme képes lenne, a muvészetben ˝ pedig bármely magányos zsenit felülmúlva rengeteg narratívát, képet és ritmust alkotott meg. Mind a tudományokban, mind a muvészetekben ˝ ugyanaz a „szöv˝oszék” dolgozik, amelynek eredete és természete, s így az egész humán állapot is általános, a genetikai evolúcióra és a modern kultúrára egyaránt érvényes elvek alapján magyarázható. Az oksági magyarázat egybecsengése nyújtja azt a „jármuvet”, ˝ amelyen az egyedi elme a leggyorsabban megteheti az utat a közös elme egyik részét˝ol a másikig. Az oktatásban az egybecsengés jelenti a hagyományos szabad mu˝ vészetek megingott rendszerének megújítását. Az utóbbi harminc évben feladtuk az egységes tanulmányoknak a reneszánsz és a felvilágosodás által ránk hagyományozott eszméjét. Néhány kivételt˝ol eltekintve az amerikai egyetemek és f˝oiskolák az oktatást egészen apró szakterület-szegmensekre forgácsolták. S miközben a szakmai kurzusok száma megkétszerez˝odött, az általános muveltséget ˝ biztosító el˝oadásoké a felére csökkent. Ugyanezen id˝o alatt a természettudo-
A Z ALAPVET O˝ TUDÁSTERÜLETEK
13
mányok egyre jobban kiszorultak a tanrendekb˝ol: 1997-ben, amikor ezt a könyvet írom, csupán az egyetemek és f˝oiskolák egyharmada követeli meg hallgatóitól, hogy legalább egy természettudományos kurzust elvégezzenek. Ez a trend nem fordítható meg pusztán azáltal, hogy diákjainkat kötelezzük: hallgassanak egy kicsit ebb˝ol, egy kicsit abból is. Az igazi reform – akár nyer, akár elbukik – a természet- és a társadalomtudományok egybecsengését kell, hogy célozza, mind a fels˝o, mind az alapfokú oktatás területén. Minden egyetemi és f˝oiskolai hallgatónak meg kell tudnia válaszolni a kérdést: milyen kapcsolat áll fenn a természettudományok és a humaniórák között, s mi ennek a jelent˝osége az általános jólét szempontjából? S nemcsak nekik: ezt a kérdést minden felel˝osséggel gondolkodó közéleti szerepl˝onek meg kell tudnia válaszolni. Az Egyesült Államok Kongresszusában szavazásra kerül˝o törvényeknek már ma több, mint a fele tartalmaz a természettudományok és a technika témájába vágó elemeket. Az emberiség nagy problémái – az etnikai konfliktusok, a fegyverkezési válság, a túlzott népességnövekedés, az abortusz, a környezetvédelem, a járvány sújtotta területek, hogy csak néhányat említsek – nem oldhatók meg másként, csak a természetés a társadalomtudományok, valamint a humaniórák területér˝ol származó ismeretek integrálása által. Csak a határok átjárhatósága biztosítja, hogy a világról helyes, nem pedig ideológiák vagy vallási hiedelmek által diktált, és nem is a pillanatnyi igények által meghatározott képet kapjunk. Politikai vezet˝oink többsége azonban a tanulmányait kizárólag a társadalomtudományok vagy a humaniórák területén folytatta, a természettudományokhoz csak igen kevéssé ért. Ugyanez áll a közszerepl˝okre, az újságírókra és a média irányítóira is. Legjobb elemzéseik gondosak és felel˝osségteljesek – bölcsességük alapja azonban töredezett és aránytalan. A kiegyensúlyozott perspektíva nem szerezhet˝o meg a különálló területek tanulmányozása révén, kizárólag a közöttük lév˝o egybecsengés felismerésével. Az efféle egyesítés nem egykönnyen valósítható meg, mégis úgy vélem, csak ez lehet a jöv˝o útja. Intellektuális szempontból elég meggy˝oz˝oen „cseng”, s az emberi természet legkiválóbb impulzusai mozgatják. A tudás olyan mértékben fog kiterjedni és elmélyülni, amennyire sikerül eltuntetni ˝ az alapvet˝o területek közötti szakadékot. S ez nem a kohézió ellenére, hanem éppen a
14
M INDEN EGYBECSENG
kohézió miatt fog bekövetkezni. A vállalkozás egy másik szempontból is különleges jelent˝oséggel bír. Az intellektus elé végs˝o célt tuz ˝ ki. Azt ígéri, hogy a látóhatáron túl nem káosz, hanem rend uralkodik. Biztos vagyok benne, hogy ha elfogadjuk a kihívást, elég messzire jutunk majd – és megtaláljuk a rendet.
3. FEJEZET
A felvilágosodás
A Z ÉRTELMI EGYSÉG álma teljes pompájában el˝oször a Felvilágosodás, a 17. és a 18. századot meghatározó ikaroszi mozgalom korai id˝oszakában jelent meg. Az emberi jogok és az emberi haladás szolgálatában álló világi tudomány eszméje jelentette a Nyugat legjelentékenyebb hozzájárulását a civilizációhoz. Ez az elképzelés lökést adott a modern kor kibontakozásához, s az egész világot el˝ore vitte: mindannyian az örökösei vagyunk. A nagy gondolat mindennek ellenére – megbukott. Méghozzá csúfosan. Mikor ér véget egy történelmi id˝oszak? Amikor valamilyen okból kifolyólag – általában háború vagy forradalom eredményeképp – az eszméi megszunnek ˝ a kor uralkodó eszméi lenni. Épp ezért alapvet˝o, hogy megértsük a felvilágosodás lényegét, illetve azokat a gyengeségeit, amelyek miatt végül elbukott. Condorcet márki éppen ezek kutatásának szentelte az életét. Egyetlen esemény sem jelzi jobban a felvilágosodás végét, mint az o˝ 1794. március 29-i halála, amelynek körülményeit joggal tekinthetjük a sors iróniájának. Condorcet-t a haladás törvényei prófétájának nevezték. Briliáns értelme és látnoki politikai vezet˝oképessége alapján úgy tunt: ˝ sorsa az, hogy Franciaország Jeffersonjaként emelkedjen ki a forradalomból. Ehelyett azonban 1793 végén és 1794 elején, amikor a felvilágosodás utolsó nagy muvén, ˝ Az emberi szellem fejl˝odésének történelmi vázlatán dolgozott, éppen a törvény s az általa huen ˝ szolgált ügy képvisel˝oi által kiszabott halálos ítélet el˝ol menekült. Politikai buncselek˝ 15
16
M INDEN EGYBECSENG
ménnyel vádolták: girondistának tartották, egy olyan párt tagjának, melyet a radikális jakobinusok túlságosan mérsékeltnek, túlságosan megfontoltnak találtak. Rossz – ez volt a véleménye a jakobinus többségu˝ Nemzeti Konvent által kidolgozott Alkotmányról. A bourg-lareine-i börtön cellájának padlóján érte a halál, miután a falu lakói, akik menekülés közben elfogták, súlyosan megsebesítették. Minden bizonnyal átadták volna a párizsi hatalomnak kihallgatásra. Halála oka ismeretlen. Az öngyilkosságot akkor kizárták. Lehet, hogy halálát mégis a méreg idézte el˝o, melyet mindig magánál tartott, de ugyanígy szóba jöhet a sérülés, esetleg egy szívroham is. De legalább a nyaktiló el˝ol megmenekült. A francia forradalom szellemi erejét a Condorcet-hoz hasonló férfiak és n˝ok adták. A forradalmat a tanulás lehet˝oségének kiszélesedése készítette el˝o, s az ember egyetemes jogainak eszméje hevítette. Mégis, mire a felvilágosodás politikai eszméi Európa-szerte elterjedtek volna, a mozgalom megbicsaklott. Ami kezdetben jelentéktelen következetlenségnek tunt, ˝ végzetes hibává vált. Jean-Jacques Rousseau harminc évvel korábban, a Társadalmi szerz˝odésben hirdette meg az eszmét, amely kés˝obb a hosszú utat bejárt „szabadság, egyenl˝oség, testvériség” jelszót ihlette. De o˝ vezette be az „általános akarat” halálosnak bizonyult elvont fogalmát is, eredetileg a nemes célok elérése érdekében. Az általános akarat a szabad emberek közösségei által elfogadott igazságosság törvénye, az emberek egyetlen érdeke pedig a társadalom és tagjai jólétének szolgálata – határozta meg Rousseau. Amennyiben ez megvalósul, létrejön a legf˝obb hatalom, amely „mindig állandó, megváltoztathatatlan és tiszta. (. . . ) Minden személy közülünk, valamennyi képességével együtt, az általános akarat legf˝obb irányítása alatt egyesül, és minden egyes tagot testületileg az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadunk.” Akik pedig nem követik az általános akaratot, folytatja Rousseau, a közösség szükségszeru˝ kényszerítésének alávethet˝o deviánsok. Nincs más mód a valódi egalitárius demokrácia megvalósítására s így az emberiséget mindenütt megköt˝o láncok lerázására sem. Robespierre, a forradalmat 1793-ban követ˝o terror vezet˝oje túlságosan is jól megértette ezt a logikát. Jakobinus társaival együtt egész Franciaországra kiterjed˝oen alkalmazta a rousseau-i szükségszeru˝ kényszerítés elvét, ami magába foglalta mindazoknak az ítélet nél-
A FELVILÁGOSODÁS
17
küli kivégzését, akik az új renddel szembeszálltak. Az év folyamán mintegy 300 ezer nemest, papot, politikailag másként gondolkodót és egyéb bajkever˝ot zártak börtönbe, s 17 ezer embert végeztek ki. Robespierre világában a jakobinusok céljai tisztának és nemesnek számítottak. Amint azt 1794 februárjában (röviddel azel˝ott, hogy o˝ maga is nyaktiló alá került) nagy nyugalommal írta, ezek az eszközök biztosították „a szabadság és az egyenl˝oség békés élvezetét, azon örök igazság uralmát, melynek törvényei az emberek szívébe vannak bevésve, még a rabszolgáéba is, aki a zsarnoki elnyomás miatt nem ismerheti meg o˝ ket”. Így valósult meg az egalitárius ideológia és a dühödt elnyomás könnyed együttélése, s ez két évszázadon keresztül nem kevés gyötrelmez okozott. Az érvelés alapján azokat, akik nem hajlandók teljesíteni a tökéletes társadalom iránti kötelességüket, jobb számuzni, ˝ mint esélyt adni a véleménykülönbség ragályos kórjának. A demagóg az erény nevében csupán a célok egységére hivatkozik: „Polgártársaim (bajtársak, fivérek és n˝ovérek, nép), ahhoz, hogy rántottát készítsünk, meg kell törnünk a tojásokat. A nemes cél elérése érdekében megeshet, hogy szükség lesz a háborúra.” A forradalom után az elvet Napóleon vitte tovább, a forradalmi hadsereg pedig – immár a grande armée egyenruhájában – azt a feladatot kapta, hogy a felvilágosodás eszméit hódítás által terjessze. Ezzel persze csupán újabb okot adott Európának az ész fels˝obbségében való kételkedésre. De az ész valójában sohasem uralkodott. A felvilágosodás hanyatlását nem csupán a zsarnokok siettették, akik az eszméket a maguk igazolására használták fel, hanem a felkelések és gyakran a jogos szellemi ellenállás is. A nagy álom a világ rendezetté tételér˝ol, amelyet a szabad szellem teljesít majd be, kezdetben elpusztíthatatlannak, minden ember ösztönös céljának tunt. ˝ Képvisel˝oi – Platónnal és Arisztotelésszel kezdve a legnagyszerubb ˝ gondolkodók – megmutatták, mire képes az emberi szellem. Isaiah Berlin, a legkiválóbb ítél˝oképességu˝ történészek egyike, joggal emeli ki: „A 18. század legtehetségesebb gondolkodóinak szellemi ereje, becsülete, világossága, bátorsága és az igazság iránti elfogulatlan szeretete mind a mai napig egyedülálló. Az o˝ koruk az emberiség életének egyik legnagyszerubb ˝ és legreménytelibb szakasza.” Azonban túl messzire jutottak, és leg-
18
M INDEN EGYBECSENG
nagyobb er˝ofeszítéseik sem voltak elegend˝oek ahhoz, hogy a célul kituzött ˝ állapotot megvalósítsák. S ZELLEMISÉGÜKET a balsorsú Marie-Jean-Antoine-Nicolas Caritat, ˝ volt az utolsó francia philoCondorcet márki élete suríti ˝ magába. O sophes, az utolsó közösségben gondolkodó 18. századi filozófus, aki mélyen elmerült korának politikai és társadalmi kérdéseiben. Voltaire, Montesquieu, d’Alambert, Diderot, Helvétius és Condorcet tanítója, a közgazdász és államférfi Anne-Robert-Jacques Turgot, de l’Aulne bárója – e rendkívüli gyülekezet tagjai 1789-re mindannyian távoztak az él˝ok sorából. Condorcet volt az egyedüli közülük, aki megérte a forradalmat – és támogatta is, bár hiába fáradozott azon, hogy démoni er˝oit ellen˝orzés alá vegye. Condorcet 1743-ban született Picardy-ban, az akkori Franciaország egyik legészakibb tartományában, o˝ si nemesi família sarjaként, amely Dauphiné-ból, abból a délkeleti tartományból származott, amelynek nevér˝ol a francia trónörökös, a király legid˝osebb fia kapta a címét. A Caritat család a katonai nemesség rendjébe tartozott, amelynek tagjai hagyományosan katonai szolgálatot teljesítettek, s magasabb társadalmi megbecsülésnek örvendtek, mint a hivatali nemesek. A család nagy csalódására Condorcet nem a katonai hivatást választotta, amint azt apja tette, hanem matematikai pályára lépett. Tizenhat évesen, még a párizsi Navarre F˝oiskola diákjaként olvasta fel nyilvánosan az els˝o, e tárgyba vágó értekezését. A matematikában azonban a képességek húszéves korra egyértelmuen ˝ megmutatkoznak, Condorcet-ról ekkor kiderült, hogy els˝osorban mégsem matematikus, kiváló kortársaival, Leonhard Eulerrel és Pierre Simon de Laplace-szal nem kelhet versenyre. Ennek ellenére eleget teljesített ahhoz, hogy kivételesen fiatal korban, huszonöt évesen a Tudományos Akadémia tagjává választották, ahol harminckét évesen állandó titkárnak nevezték ki. 1780-ban, harmincnyolc éves korában a Francia Akadémia, a legnagyobb tekintélyu˝ tudományos szervezet is tagjai közé fogadta. Condorcet legfontosabb tudományos teljesítménye a matematikának a társadalomtudományok terén való alkalmazása, az els˝oségen Laplace-szal osztozott. A felvilágosodás programjának központi eszméje ihlette meg o˝ t, mely szerint a matematika és a fizika eredményei
A FELVILÁGOSODÁS
19
érvényesek az emberek kollektív cselekedeteire is. 1785-ös írása – Értekezés az analízis alkalmazásáról a többségi döntések esélyének latolgatásában – a mai döntéselmélet el˝ofutára. Tisztán tudományos szempontból nem különösebben jelent˝os mu. ˝ Miközben Laplace a maga valószínuségszámítási ˝ eredményeit ragyogóan alkalmazta a fizikában, Condorcet csekély el˝orelépést tett a matematikában és az általa kigondolt eljárásokat nem túl nagy eredménnyel használta fel a politikai viselkedés tanulmányozása során. Mégis: a gondolat, hogy a társadalmi cselekedetek számszeruen ˝ elemezhet˝oek és el˝ore jelezhet˝oek, Condorcet-tól ered. Az elképzelés hatást gyakorolt a társadalomtudományok kés˝obbi kifejl˝odésére, különösen a korai, az 1800-as években dolgozó szociológusok, így Auguste Comte és Adolphe Quételet munkáira. Condorcet-t a „nemes filozófusnak” nevezték, amivel nemcsak a társadalmi rangjára utaltak, hanem jellemére és viselkedésére is. Barátai minden irónia nélkül „a jó Condorcetnak”, („Le Bon Condorcet”) nevezték. Julie de Lespinasse – aki a de Belle Chasse úti szalont, Condorcet kedvenc tartózkodási helyét vezette – ily módon írja le o˝ t egy levelében: „megjelenése nyugodt és derus; ˝ magatartását egyszeruség ˝ és könnyedség jellemzi”, minden „lelkének fennkölt voltát” tükrözi. Kifogyhatatlan kedvességgel és nagylelkuséggel ˝ fordult mindenkihez, még a rosszindulatúan féltékeny Jean-Paul Marat-hoz is, akinek tudományos próbálkozásait nem övezte elismerés, és aki örömmel látta volna o˝ t holtan. A társadalmi egyenl˝oség eszméjének és a más – akár az egyén, akár egy közösség – jólétén való fáradozás szenvedélyes elkötelezettje volt. Ellenezte Franciaország gyarmati politikáját, mivel komoly politikai kockázatot látott benne. Lafayette-tel és Mirabeau-val együtt megalapította a Feketék Barátainak Társasága nevu˝ rabszolgaellenes szervezetet. Már menekült az üldözések el˝ol, amikor a Nemzeti Konvent részben az o˝ érvei alapján eltörölte a rabszolgaságot. Az angol filozófus, John Locke követ˝ojeként Condorcet velejéig liberális volt, hitt az emberek természetes jogaiban, és kortársához, Kanthoz hasonlóan azokat a morális imperatívuszokat kereste, amelyek inkább vezetik, mintsem követik szenvedélyeinket. Csatlakozott Tom Paine-hez, akivel elindította a Le Républicain nevu˝ forradalmi fo-
20
M INDEN EGYBECSENG
lyóiratot, amely a fejl˝od˝o, egyenl˝oségre törekv˝o állam eszméjét hirdette. „Eljön az id˝o – írta kés˝obb – amikor csakis szabad emberek élnek majd a nap alatt, akik nem ismernek el más urat tulajdon elméjükön kívül.” Condorcet csaknem fényképszeruen ˝ muköd˝ ˝ o memóriával rendelkez˝o polihisztor volt, aki a tudást kincsnek tekintette, s engesztelhetetlenül muvelte ˝ magát – de tudását készségesen meg is osztotta másokkal. A belehabarodott Julie de Lespinasse különösen ezeket a képességeit illeti dicsérettel: „beszélgettünk, olvastam a muveit; ˝ beszéltünk filozófiáról, szépirodalomról, tudományról, muvészetekr˝ ˝ ol, kormányzásról, jogtudományról, s amikor az ember Condorcet-t hallgatja, naponta százszor is elmondja magában, hogy o˝ a legcsodálatraméltóbb ember, akir˝ol valaha is tudott; semmiben nem árul el tudatlanságot, még az ízlését˝ol és foglalkozásától idegen dolgokban sem; ismeri az udvaroncok családfáját, a rend˝orség katonai különítményeit, de a divatos kalapok nevét is; tulajdonképpen semmi sem kerüli el a figyelmét, s bámulatosan hatalmas emlékezetéb˝ol soha semmi nem veszik el”. Képességei és megnyer˝o személyisége eredményeként Condorcet bebocsátást nyert a forradalom el˝otti párizsi társadalom legmagasabb köreibe és a legfiatalabb philosophes-ként alapozta meg hírnevét. A szintézis iránti vonzalma vezette el ahhoz, hogy a kés˝oi felvilágosodás álláspontját reprezentáló legf˝obb eszméket (már amennyiben beszélhetünk egyáltalán ilyesmir˝ol) koherens egésszé próbálja formálni. Az emberi természet alakulásában a nevelés szerepét hangsúlyozza: úgy véli, teljes egészében a környezet formálja az elmét, azaz az emberek szabadon határozhatják meg önmagukat és a társadalmat. Konzekvensen képviselte a tökéletesedés ügyét: az emberi élet min˝osége határtalanul tökéletesíthet˝o, szögezte le újból és újból. A politika területén elkötelezett forradalmár volt, egyházellenes és köztársaságpárti – eltávolodva ezáltal Voltaire-t˝ol és másoktól, akik „lerombolnák az oltárt, de meg˝oriznék a trónt”. A társadalomtudományok közül a történelemmel foglalkozott, úgy vélte, a történelmet ismerve megérthetjük a jelent és megjósolhatjuk a jöv˝ot. Moralistaként az emberi faj egységének gondolata mellett foglalt állást. Miközben pedig az egyenl˝oségre törekvés eszméjét képviselte, nem volt a mai értelemben vett multikulturalista, véleménye inkább az volt, hogy minden társada-
A FELVILÁGOSODÁS
21
lom a magas szintu˝ európai civilizáció által kijelölt irányban fejl˝odik tovább. Mindenekel˝ott azonban emberbarát volt, aki a politikára els˝osorban nem mint a hatalom forrására, hanem mint a fennkölt erkölcsi elvek megvalósításának eszközére tekintett. A forradalom 1789-es kirobbanásakor Condorcet váratlanul lemondott a tudományos munkáról és a politikába vetette magát. Két éven át volt a párizsi kommün megválasztott tagja, a Törvényhozó Gyulés ˝ 1791-es megalakulása után pedig o˝ látta el Párizs képviseletét. Forradalmár társai között módfelett népszeru˝ lévén, kinevezték a Gyulés ˝ egyik titkárává, majd elnökhelyettessé, végül elnökké választották. Amikor 1792 szeptemberében a Nemzeti Konvent lépett a Gyulés ˝ örökébe, és kikiáltották a köztársaságot, Condorcet-t Picardy egyik körzetében, Aisne-ben képvisel˝ové választották. Rövid nyilvános pályafutása alatt mindvégig próbálta távol tartani magát a pártpolitikusoktól. Akadtak barátai mind a mérsékelt girondisták, mind a baloldali hegypártiak között (ez utóbbiak elnevezése abból ered, hogy képvisel˝oik a gyulés ˝ „hegyében”, a magasabban lev˝o padokon foglalták helyet). Leginkább azonban a girondistákkal azonosult, különösen amikor a hegypártiak a párizsi jakobinus klub radikális szárnyának befolyása alá kerültek. Miután az 1793-as népfelkelés során a girondistákat megbuktatták, a hegypártiak vették át a Konvent, majd a Közüdv Bizottságának ellen˝orzését is, amely az egy éven át tartó terror alatt Franciaországot irányította. Az ekkori tisztségvisel˝ok sorozatos kivégzésének idején vált Condorcet h˝osb˝ol gyanús bunöz˝ ˝ ové, akinek bebörtönzését a Nemzeti Konvent el is rendelte. Amikor a parancsról értesült, Condorcet a párizsi Servandoni úton lév˝o, Madame Vernet által muködtetett ˝ panziójába menekült, ahol nyolc hónapon át menedéket talált. 1794 áprilisában felfedezték a rejtekhelyét, s barátai figyelmeztették, hogy bebörtönzésének ideje vészesen közeleg. Újra megszökött, és hajléktalanul menekült néhány napig, amíg rá nem találtak és a bourg-la-reine-i börtönbe nem vetették. Madame Vernet panziójában írta meg f˝omuvét, ˝ Az emberi szellem fejl˝odésének történeti vázlatát, elméjének és akaratának felejthetetlen teljesítményét. Reménytelen bizonytalanságban, könyvek nélkül, egyedül bámulatos emlékezetére támaszkodva állította össze az emberi-
22
M INDEN EGYBECSENG
ség szellemi és társadalomtörténetét. A szöveg csak kevés említést tartalmaz a forradalomról és egy szót sem a Párizs utcáin rá vadászó ellenségeir˝ol, hangneme kérlelhetetlenül optimista. Condorcet szerint a társadalmi haladás kikerülhetetlen, a háborúk és a forradalmak pedig csupán a kibontakozás európai útját jelentik. Nyugodt magabiztossága azon meggy˝oz˝odéséb˝ol eredt, hogy a kultúrát a fizikaiakhoz hasonló egzakt törvények kormányozzák. Csupán meg kell értenünk ezeket, fejegeti, hogy az emberiség folytathassa eleve elrendelt útját egy tökéletesebb, a tudomány és a világi filozófia által irányított társadalmi rend irányába. Ezek a törvények pedig, teszi hozzá, a múlt történelmének tanulmányozása eredményeként felszínre hozhatók. Condorcet, bár a részletekben gyakran tévedett és az emberi természetben való bizalma sem volt megalapozott, a gondolkodás történetében úttör˝o szerepet játszott, amikor leszögezte: a történelem kibontakozó anyagi folyamat. „A természettudományokban való hit egyetlen alapja az a feltevés, miszerint a világegyetem jelenségeit kormányozó ismert vagy ismeretlen általános törvények szükségszeruek ˝ és változatlanok. Miért lenne ez az elv kevésbé érvényes az ember szellemi és erkölcsi képességeinek fejl˝odésére vonatkozóan, mint a természet másfajta megnyilvánulásait illet˝oen?” A fenti gondolat már a leveg˝oben volt, amikor ezeket a szavakat leírta. Pascal az emberi fajt egy halhatatlan, tudását állandóan gyarapító emberhez hasonlította, míg Leibniz a jelennek a jöv˝o szempontjából való jelent˝oségér˝ol értekezett. Condorcet barátja és támogatója, Turgot 40 évvel a Vázlat megjelenése el˝ott így írt: „az okok és okozatok következtében minden korszak egymásba fonódik, a világ állapotát valamennyi elmúlt állapottal összekötve”. Következésképpen „az emberi faj – kezdetének legelejét˝ol figyelemmel kísérve – a filozófus szemében egyetlen hatalmas egységnek tunik, ˝ amelynek minden egyes individuumához hasonlóan megvan a maga kiskorúsága és megvannak a fejl˝odésének feltételei”. 1784-ben, Kant ugyanennek a felfogásnak a csíráját juttatta kifejezésre, amikor kijelentette: az ember racionális hajlamai arra rendeltettek, hogy a fajban mint egészben, nem pedig az individuumban bontakoztassák ki önmagukat. Az elkerülhetetlen fejl˝odés eszméje túlélte Condorcet-t és a felvilágosodás korát. Er˝oteljes hatást gyakorol a mai napig, különböz˝o id˝o-
A FELVILÁGOSODÁS
23
közökben és különböz˝oképpen hol jóra, hol rosszra használják fel. A Vázlat utolsó fejezetében, melynek címe „A tizedik korszak: az emberi értelem jöv˝obeli fejl˝odése” Condorcet az eszme kilátásait illet˝oen különösen optimista hangot üt meg. Biztosítja az olvasót, hogy a dics˝o fejl˝odés folyamatban van: minden kitun˝ ˝ o lesz. Az emberi haladásra vonatkozó elgondolása csekély engedményt tesz az emberi természet rossz tulajdonságai megváltozhatatlanságának. Amikor az egész emberiség a civilizáció magasabb szintjére ér, a népek és minden egyes nemzet polgárai egyenl˝okké lesznek. A tudomány virágozni fog és vezet majd az úton. A muvészet ˝ szabadon fejl˝odik, ereje és szépsége kiteljesedik. A buntett, ˝ a nyomor, a fajgyulölet, ˝ a nemi alapon történ˝o megkülönböztetés napjai meg vannak számlálva. A tudomány által létrehozott gyógyszereknek köszönhet˝oen az emberi élet id˝otartama növekszik, mi több, határtalanul meghosszabbodik. Le Bon Condorcet a terror árnyékában sem látja sötétnek a jöv˝ot: Mily vigasztaló érzést nyújt a filozófus számára, – aki fájlalja a földet még mindig beszennyez˝o tévedések, bunök ˝ és igazságtalanságok meglétét, melyeknek gyakran maga is áldozatául esik – a béklyóitól megszabadult, a sors birodalmából és a haladás ellenségeinek karmaiból megmenekült, az igazság, az erény és a boldogság ösvényén szilárdan haladó emberiség képe! E lehet˝oség szemlélete az, amit jutalmul kap a szabadság védelmének és az értelem fejl˝odésének érdekében tett er˝ofeszítéseiért.
A FELVILÁGOSODÁS a modern szellemi hagyomány mellett a sok különböz˝o nyugati kultúra kialakulását is el˝omozdította. Mégis – bár képvisel˝oi az emberi faj meghatározó vonásának az értelmet tekinteték, melynek éppen csak egy kicsivel több kimuvelésre ˝ van szüksége ahhoz, hogy egyetemesen virágozzon – alulmaradt. Az emberiség nem tör˝odött az eszméivel. A felvilágosodás hanyatlásának mai napig fennmaradt okai az emberi motiváció labirintus-szeru, ˝ kiapadhatatlan forrásaira világítanak rá. Érdemes feltenni a kérdést, különösen most, kulturális rosszkedvünk telén, hogy a felvilágosodás o˝ seredeti szelleme – a bizalom, az optimizmus, a látóhatárra szegez˝od˝o szemek – vajon újra megidézhet˝o-e. És udvariasan megkérdezni: újra kell-e éleszteni egyáltalán, vagy az ördögi repedés, amint azt többen jelezték, eleve benne rejlik. Lehetséges-e, hogy idealizmusa szerepet játszott a terror létrejöttében, mely el˝orevetítette a totalitárius állam
24
M INDEN EGYBECSENG
iszonyatos képét? Amennyiben a tudás egyesíthet˝o, úgy a „teljes” társadalmat meg lehet tervezni, akár fasisztának, akár kommunistának vagy teokratikusnak– egy kultúra, egy tudomány. A felvilágosodás persze sohasem volt egységes irányzat. Nem a sziklák közt egyenes völgyet mélyít˝o sebes folyó, inkább a kanyargó medrekben útjukért megdolgozó, deltaszeruen ˝ elágazó patakok csipkéje. A francia forradalom idején már nagy múltra tekintett vissza. A 17. század eleji tudományos forradalomból emelkedett ki, s az európai muvel˝ ˝ odésre volt a legnagyobb befolyással a 18. században. Legjelesebb képvisel˝oi között az alapvet˝o kérdésekben is gyakori volt a nézeteltérés. A legtöbbjük id˝or˝ol id˝ore képtelen spekulációkra vetemedett, így például rejtett kódok után kutattak a Bibliában, vagy a lélek anatómiai helyét keresték. Véleményeik átfedése mindazonáltal világos, átfogó és kell˝oen megindokolt volt: a világ muködése ˝ magyarázatának megtalálásáért s az elmének a személytelen er˝ok fogságából való felszabadításáért küzdöttek. Hajtotta o˝ ket a felfedezés izgalma. Egyetértettek abban, hogy a tudomány egy rendezett, megérthet˝o világ képét mutatja majd, s ez megveti a szabad racionális vita tartós alapját. Úgy gondolták, hogy a csillagászok és a fizikusok által felfedezett égitestek tökéletessége példaként szolgálhat az emberi társadalom számára. Hittek a tudás egységében, az individuális emberi jogokban, a természettörvényben és a végtelen emberi haladásban. A metafizikát igyekeztek elkerülni, még akkor is, amikor magyarázataik hibái és hiányosságai miatt hozzá fordulni kényszerültek. Elutasították a szervezett vallást, a kinyilatkoztatást, a dogmát. Támogatták, de legalábbis megturték ˝ az államot, mint a polgári rendet biztosító szükséges eszközt. Hittek abban, hogy az emberiség rendkívüli módon hasznát veszi a nevelésnek és a helyes gondolkodásnak. Néhányan, mint Condorcet, úgy vélték, hogy az emberek tökéletesíthet˝oek és képesek megvalósítani a politikai utópiákat. Soha nem felejtjük el o˝ ket. A legkiválóbbak közülük: Bacon, Hobbes, Hume, Locke és Newton Angliában; Descartes és a Voltaire körül tömörül˝o 18. századi filozófusok Franciaországban; Kant és Leibniz Németországban; Grotius Hollandiában; Galilei Olaszországban. Manapság divatos a felvilágosodást az európai férfiak – egy adott történelmi korszakra jellemz˝o – egyéni beállítottságaként értelmezni,
A FELVILÁGOSODÁS
25
az id˝ok során a sok-sok kultúra nagy koponyái által megalkotott különböz˝o értelmezések egyikeként, amelyek azonban egyt˝ol-egyig ugyanolyan gondos és tiszteletteljes figyelmet érdemelnek. Erre az egyetlen helyes válasz az, hogy igen, természetesen – egy bizonyos pontig. Az alkotó értelem örökös becsben áll, s minden tudás rejt magában értéket. A történelemben azonban a legtöbbet mindig a megtermékenyít˝o hatás jelenti – és nem az adott nézet. Ha ezért azt kérdezzük, hogy mely elképzelések vetették el a modern erkölcs csíráit és formálták az emberiség álmait, hogy mely eszmék gyakorolták a legnagyobb hatást a történelemben, hogy melyek azok a gondolatok, amelyek napjainkig sem veszítettek vonzerejükb˝ol és hatásukból, akkor el kell ismernünk: a felvilágosodás – erodálódásának és néhány premisszájának megingása ellenére – nem csupán a nyugati kultúrának, de egyre inkább az egész világ kultúrájának is igazi ösztönz˝oje. A FELVILÁGOSODÁS motorját a tudomány jelentette. A felvilágosodás leginkább tudományos beállítottságú szerz˝oi mind egyetértettek abban, hogy a világ egzakt törvények által kormányozott, rendezett, anyagi létez˝o, amely mérhet˝o és hierarchiába rendezhet˝o entitásokra bontható. A társadalom például személyekb˝ol áll, akiknek az agya idegsejtekb˝ol tev˝odik össze, melyeket viszont atomok alkotnak. Elvben az atomok újra sejtekké, az idegek agyakká s a személyek társadalmakká állíthatók össze, amennyiben az egészet er˝ok és mechanizmusok rendszerének tekintjük. Aki továbbra is ragaszkodik az isteni beavatkozáshoz, képzelje a világot Isten gépezetének, javasolták a felvilágosodás korának filozófusai. A fizikai világról való elgondolásunkat beárnyékoló fogalmi korlátokon enyhíthetünk az emberi nem javának el˝omozdítása érdekében. Condorcet, már a maga korában azzal a követelménnyel állt el˝o, hogy a morális és a politikai tudományokat is „az analízis lámpájánál” világítsuk meg. Ennek az álomnak az eredeti megálmodói azonban nem Condorcet és társai voltak, akik végs˝o formáját megadták, hanem Francis Bacon. A felvilágosodás legnagyobb gondolkodói közül leginkább az o˝ szellemisége él, amely arra int minket – négy évszázaddal kés˝obbi követ˝oit –, hogy meg kell értenünk mind a magunk természetét, mind a minket körülvev˝o természetet, annak érdekében, hogy az emberiség a maga tökéletesítésének útján haladhasson. Ezt meg kell tennünk,
26
M INDEN EGYBECSENG
méghozzá annak tudatában, hogy sorsunk a saját kezünkben van és az álom megtagadása a barbarizmusba vezet vissza. Bacon megkérd˝ojelezte a klasszikus „kifinomult” tudás megbízhatóságát, megkérd˝ojelezte a régi szövegekre és terjeng˝os logikai írásokra alapozott középkori formákat. Megvonta bizalmát a korszakot uraló skolasztikus filozófiától és a természetnek, valamint az emberi állapotnak a saját feltételei szerinti, mesterkéltség nélküli tanulmányozását követelte. A mentális folyamatokba való rendkívüli bepillantásainak tapasztalatából merítve megjegyezte, hogy mivel „az értelem sietve és válogatás nélkül szívja magába és kincsként becsüli a dolgokról való legels˝o észrevételeit, amelyekb˝ol aztán minden további fejtegetés kiindul, a tévedések így örökké és szükségképpen jelen lesznek.” A tudás bizonytalan, „egy pompás építményhez hasonlít, mely alap nélkül áll”. És mindaddig, amíg az emberek egyetértésben csodálják és felnagyítják az elme tévedésre hajlamos képességeit, illetve mell˝ozik vagy megsemmisítik azokat, amelyek fényt deríthetnek az igazságra, nem maradt más választás, mint hathatósabb támogatással újra és újra elkezdeni a munkát, és biztos és szilárd alapokon fel-, illet˝oleg újraépíteni a tudományokat, a muvészeteket ˝ és az emberi tudás egészét.
A kutatás lehetséges módszereit számba véve arra a következtetésre jutott, hogy valamennyi közül az indukció a legjobb, melynek lényege nagyszámú tény összegyujtése ˝ és az általánosítások megfogalmazása. A legnagyobb tárgyilagosság elérését célul kituzve ˝ és csak minimális el˝ofeltételezéssel szabad dolgozni. Bacon felállította a tudományok piramisát, amelynek a természeti megfigyelés adja az alapját, ezt a fizika követi és olvasztja magába, a csúcson pedig a metafizika áll, amelyb˝ol minden alatta álló szint jelenségei magyarázhatók – bár ez a magyarázat meglehet, hogy meghaladja az ember képességeit. Nem volt különösebben tehetséges tudós („I can not thridd needles so well”), a matematikában sem képezte magát, viszont ragyogó gondolkodó volt, aki lefektette a tudományfilozófia alapjait. A reneszánsz ember, úgy tartotta, minden tudásnak a birtokában kell legyen. A felvilágosodásban aztán, mint a rendszer elvének els˝o képvi˝ volt sel˝oje és a tudományos módszer mesteri terjeszt˝oje lépett el˝o. O a buccinator novi temporis, az új id˝ok trombitása, aki arra szólítja fel az embereket, „hogy békét teremtsenek maguk között és egyesült er˝o-
A FELVILÁGOSODÁS
27
vel fordulva szembe a természet dolgaival, legy˝ozzék és bevegyék annak várait és er˝odítményeit, s így az emberi birodalom határait kiterjesszék”. Ez – a korhoz ill˝oen – büszkeségr˝ol és vakmer˝oségr˝ol árulkodik. Bacon 1561-ben született Nicholas és Ann Bacon legkisebb gyermekeként. Szülei muveltek ˝ voltak és a muvészetek ˝ odaadó rajongói. Bacon életében, I. Erzsébet és I. Jakab egymást követ˝o uralma alatt Anglia, a maga újonnan alapított vallásával és egyre er˝oteljesebb középosztályával feudális monarchiából nemzetállammá vált, s megkezdte gyarmatbirodalma kiépítését. 1626-ra – Bacon halálának éve – Jamestown már kiépített gyarmat volt, mely a legels˝o képviseleti kormánnyal rendelkezett Észak-Amerikában, a Zarándok Atyák pedig letelepedtek Plymouthban. Bacon tanúja volt, ahogy az angol nyelv – története során el˝oször – virágkorát éli. Annak ellenére, hogy nyers egyházi nyelvnek tartotta és jobban szeretett latinul írni, anyanyelve egyik nagymesterének számított. Az ipar és a kultúra aranykorában élt, olyan, a hivatásukat mindennél el˝obbre tartó emberek között, akik közül a leghíresebbek Drake, Raleigh, és Shakespeare voltak. Bacon életének minden mozzanatában élvezte rangjának el˝ojogait. A cambridge-i Trinity College-ben tanult, mely néhány évtizeddel korábban a VIII. Henrik által adományozott földbirtokkal gazdagodott (s amely egy évszázaddal kés˝obb Newtonnak adott katedrát). 1582ben ügyvéddé avatták, két évre rá pedig a Parlament tagja lett. Gyakorlatilag gyerekkorától kezdve a trón közelében élt. Apja f˝opecsét˝or volt, az ország legmagasabb rangú bírósági tisztségvisel˝oje. Erzsébet korán felfigyelt a fiúra, gyakran beszélgetett vele. Tetszett neki koraérett tudása és komolysága, s a fiatal koronaügyésznek (Young Lord Keeper) nevezte ki. Politikai vélekedéseit és szerencséjét a koronához láncolva, egész életére megrögzött udvaronccá vált. I. Jakab uralkodása alatt hízelgése és bölcs tanácsai jóvoltából pályája, becsvágyának megfelel˝oen a csúcsra ért: a király trónra lépésének évében, 1603-ban lovaggá ütötték, majd egymás után nevezték ki f˝oügyésszé, koronaügyésszé, végül, 1618-ban lordkancellárrá. Ez utóbbi hivatali kinevezéssel el˝oször Verulam bárója, utóbb St. Alban vikomtja lett. De túlságosan hosszú id˝ot töltve a királyi lángok közvetlen közelében, Bacon majdnem végzetesen megégette magát. Személyes ellen-
28
M INDEN EGYBECSENG
ségek vették célba, akik zavaros pénzügyeiben találták meg gyenge pontját, és 1621-ben kiügyeskedték, hogy mint lordkancellárt felel˝osségre vonják. A vád, amelyben elismerte bunösségét, ˝ az volt, hogy hagyta magát megvesztegetni – „ajándékokkal”, ahogy fogalmazott – miközben magas közhivatalt töltött be. Kemény büntetést szabtak ki rá, átkísérték az árulók kapuján, majd a londoni Tower-ba zárták. Megtörtség nélkül azonnal írt Buckingham márkinak: „Jó lordom: a mai napon sikerült kicsikarnia az elbocsátásomról szóló végzést. . . Bármennyire igazságosnak és a megjavuláshoz megfelel˝onek ismerem is el az ítéletet, fenntartom: a Nicholas Bacon utáni öt kancellár közül én voltam a legigazságosabb.” Ez is o˝ volt, és ez még nem minden. Három napon belül szabadon engedték. Utolsó napjait – immár a politikai becsvágy terhét˝ol megszabadulva – teljesen a tudományos munkába merülve töltötte. Egy rögtönzött kísérlete miatt bekövetkez˝o halála és annak id˝opontja, 1626 kora tavasza szimbolikus jelent˝oséggel bír. Egy kedves elgondolását akarta ellen˝orizni. „Amikor egy alkalommal Dr. Witherbornenal High-gate felé hajtottak – olvassuk John Aubrey beszámolójában – a hó ellepte a földet, s az jutott az én lordom eszébe, miért ne tartósíthatná a húst – miként a só – a hó is. Elhatározták, hogy azonnal nekilátnak a kísérletnek. Kiszálltak a kocsiból és a High-gate domb alján egy szegény asszony házához siettek, akit˝ol vettek egy tyúkot, és rávették, hogy szedje ki a bels˝oségeit, hogy ki lehessen tömni hóval; mindeközben az én lordom maga is segédkezett. A hó annyira lehutötte, ˝ hogy azonnal végzetesen megbetegedett, nem is tudott már visszatérni lakóhelyére.” Arundel gróf közeli házába vitték. Állapota súlyosbodott, s április 9-én meghalt – a legvalószínubb, ˝ hogy tüd˝ogyulladásban. A kegyvesztettség fájdalmát az elméleteket kidolgozó tudós életpályájához, igazi hivatásához visszatérve küzdötte le. Ahogy gyakran idézett bölcs mondásainak egyikében írja, „akit szorgos munka közben ér a halál, hasonlít ahhoz, aki sebeib˝ol vérezve már alig érzi a fájdalmat”. Úgy tekintett az életére, mint két nagy érvényesülési törekvésének harcára, id˝os korában azonban megbánta, hogy oly sok er˝ot fektetett a köz szolgálatába, s hogy ezzel azonos mértékben elhanyagolta a tudományos munkát. „Lelkem idegen vándor volt az élet nagy zarándokútján” – tun˝ ˝ odött.
A FELVILÁGOSODÁS
29
Zsenialitása, bár más jellegu˝ volt, illeszkedett Shakespeare-éhez. Néhányan tévesen azt hiszik, hogy Bacon írta Shakespeare muveit. ˝ Kiváló irodalmi tehetsége, valamint a szintézis iránti szenvedélye nyilvánvalóan kitunik ˝ A tudomány haladása c. írásából. Ez az a két tulajdonság, amelyre a felvilágosodás hajnalán a leginkább szükség volt. Szilárdan hitt az emberiség jöv˝ojében. Változtatatást indítványozott a tudományos munkában, szakítást a klasszikus szövegek bemagolásával és a deduktív okoskodással – egyszóval a való világ tanulmányozására buzdított. A tudomány a jöv˝o civilizációjának záloga, hirdette. Bacon a tudományt a ma bevett felfogástól eltér˝oen és tágabban értelmezte, hogy az magába foglalta a társadalomtudományokra vonatkozó elgondolásait s a humaniórák egyes részeit is. A tudás kísérletek által történ˝o ismételt felülvizsgálata adja a tudomány erejét, szögezte le. Számára azonban a kísérlet nem csupán a mai tudományos módszer szerinti irányított és ellen˝orzött manipulációt jelentette. Magába foglalta mindazt, ahogy az emberi nem az információn, a mez˝ogazdaságon és az iparon keresztül változást gyakorol a világra. Úgy gondolta, hogy a nagy tudományágak lezáratlanok és folytonosan fejl˝odnek („nem ígérek semmit”), ugyanakkor a tudomány mélyén húzódó egységbe vetett hitére összpontosított a leginkább. Elutasította a diszciplínák Arisztotelész óta uralkodó éles elkülönítését. Szerencsére azonban, szukszavú ˝ volt a vállalkozást illet˝oen, amikor arra volt szükség: tartózkodott annak el˝orejelzését˝ol, hogy a nagy tudományágak végül mind eltunnek ˝ majd. Bacon fejtette ki el˝oször részletesen, de nem o˝ fedezte fel – a klasszikus és a középkori dedukció ellenpontjaként – az indukció módszerét. Megérdemli az indukció atyjának címét, hírneve is jórészt ezen alapul a kés˝obbi századokban. Kedvelt eljárása jóval több volt, mint a puszta tényekre vonatkozó általánosítás: „a növényfajok 90 százalékának van a rovarok által látogatott virága, melyek sárga, piros vagy fehér színuek.” ˝ Helyesebb, szögezte le, ha a vizsgálódást a jelenségek objektív leírásával kezdjük. Ezután – az általánosság egy közbens˝o szintjén – összegyujtjük ˝ a közös jellemz˝oket. Majd magasabb szintre lépünk, például ekképpen: „A virágok színe és felépítése annak megfelel˝oen fejl˝odött ki, hogy magukhoz tudják vonzani a rovarok bizonyos fajait, amelyek egyedül képesek o˝ ket beporozni.” Bacon érvelése
30
M INDEN EGYBECSENG
a reneszánsz korában uralkodó rendszerezés és leírás hagyományos módszereinek tökéletesítését jelentette, bizonyos mértékig azonban anticipálta a modern tudomány lényegét, a verseng˝o hipotézisek és elméletek gondolatát is. Bacon pszichológiai nézetei, különösen a kreativitás természetét illet˝oen messze megel˝ozték korukat. Annak ellenére, hogy nem használta ezt a szót – 1653 után alkották csak meg – felismerte a pszichológia kiemelked˝o jelent˝oségét a kutatás és a tudományos munka egyéb területein. Mély intuitív belátással rendelkezett a felfedezés mentális folyamataira vonatkozólag. Értette a módját, hogyan lehet ezeket a folyamatokat a legjobban rendszerezni és az eredményeket a legmeggy˝oz˝obben el˝oadni. „Az emberi értelem – írja – nem medd˝o fény: az akarat és a szenvedélyek valami egészen újjal termékenyítik meg, aminek hatása a tudományokban csapódik le.” Ezt nem úgy értette, hogy az érzelem prizmájának közbeékelésével eltorzítjuk a világról való észleleteinket. A valóságot továbbra is közvetlenül ragadjuk meg és számolunk be róla. A valóság azonban a felfedezés nyelvén ragadható meg legkönnyebben, s egyúttal a legélénkebben és legérzékletesebben is. A természet és annak titkai legalább annyira ösztönzik képzeletünket, mint a költészet és a mesék. Ezért Bacon azt tanácsolta, használjunk aforizmákat, illusztrációkat, történeteket, meséket, analógiákat – bármit, ami az olvasók számára egy kép világosságával vetekedve közvetíti az igazságot a felfedez˝ot˝ol az olvasó felé. Az elme, érvelt, „nem olyan, mint egy viasztábla. Egy táblára nem tudunk írni addig, amíg le nem töröltük, amit el˝oz˝oleg írtunk rá; az elméb˝ol nem tudjuk törölni a régit, de felül tudjuk írni az újjal.” A mentális folyamatokra fényt derítve, Bacon az összes tudományterületre ki akarta terjeszteni az érvelés újfajta módját. Óvakodjunk, javasolta, az elme ködképeit˝ol, melyek az elhamarkodottan ítél˝o gondolkodókat csapják be a legkönnyebben. Ezek az emberi természet igazi torzító prizmái. A törzs ködképei nagyobb rendet mutatnak annál, mint ami a természetben valóságosan létezik; vannak emberek, akiket a barlang ködképei – az egyén sajátos beállítottsága, hiedelme, szenvedélye – tartanak fogva; van, akiket a piac ködképei, amelyekben a puszta szavak hatalmuknál fogva arra késztetik o˝ ket, hogy nemlétez˝o dolgokban higgyenek; a színház ködképei pedig a filozófiai hitelvek és megtéveszt˝o bizonyítások kritikátlan elfogadására késztet-
A FELVILÁGOSODÁS
31
nek. Meg kell szabadulnunk ezekt˝ol az el˝oítéletekt˝ol, sürgetett, hogy olyannak lássuk a körülöttünk lev˝o világot, amilyen az valójában, és hogy megtaláljuk azt, ahogy felfedezéseink a legmegfelel˝obben közvetíthet˝ok az elme felé; erre kell törekednünk minden egyes porcikánkkal. Azzal, hogy ilyen magas rangra emelem, nem szeretném Francis Bacont tökéletesen modern embernek lefesteni. Távol állt ett˝ol. Fiatalabb barátja, a fizikus és igazi tudós, William Harvey, akinek a vérkeringésr˝ol tett felfedezése alapvet˝o fontossággal bírt, szárazon megjegyezte, hogy Bacon egy lordkancellárhoz „méltó” módon muvelte ˝ a filozófiát. El˝oszeretettel használt például bombasztikus kifejezéseket. A tudományok általa elképzelt egysége távol állt annak jelenlegi felfogásától: az okok és okozatok kapcsolatának módszeres és körültekint˝o, az összes diszciplínára kiterjed˝o feltárásától. Bacon az induktív vizsgálódás szokásos módszerére fekteti a hangsúlyt, kijelentve, hogy valamennyi tudományágban ez a módszer teheti a legjobb szolgálatot. Olyan eljárások után kutatott, amelyek a megszerzett tudást a legjobban fejezik ki, ezért a humaniórák – a muvészet ˝ és a regényirodalom – csatasorba állítása mellett érvelt, ezeket tekintette a tudomány fejlesztésére és kifejezésére legalkalmasabb eszközöknek. A tudománynak, Bacon átfogó meghatározása szerint költészetnek kell lennie s viszont: a költészet is tudomány. (Ennek azért kellemesen modern felhangja van.) Bacon úgy gondolta, hogy az egységes tudomány az emberi állapot fejl˝odésének a kulcsa. Valóságos kis könyvtárra való írás került ki a tolla alól, melyek ma is érdekes olvasmánynak számítanak, a gyakran idézett esszékt˝ol és maximáktól kezdve A tudomány haladása (1605), a Novum Organum (1620) és az Új Atlantisz (1627) címmu˝ munkáig, amely utóbbi a tudományos társadalomról szóló utópisztikus tanmese. Filozófiai és regényszeru˝ muveinek ˝ zömével az egységes tudomány tervének megvalósítását célozta, amit o˝ Instauratio Magna (szó szerint ‘nagy helyreállítás’, ‘új kezdet’) néven emlegetett. Filozófiája egy szuk, ˝ de befolyásos közönséget célzott meg. Segítette a tudományos forradalmat, mely látványos eredményeket ért el a következ˝o évtizedekben. Mai napig az o˝ elképzelése jelenti a tudományos-technológiai etika alapját. Nagyszeru˝ figura volt, aki a szerénység és a kizárólag a legnagyszerubb ˝ tudósokra jellemz˝o jám-
32
M INDEN EGYBECSENG
bor önteltség hatásos egységét testesítette meg, s aki a körülmények kényszeruségénél ˝ fogva végül magára maradt. Kérésére a kiadó az alábbi sorokat nyomtatta a Novum Organum cím alá: VERULAM-I FRANCIS aki mindent tekintetbe véve úgy ítélt, hogy gondolatai számot tarthatnak a jelen és a jöv˝o generációinak érdekl˝odésére M INDEN SZÍVÜNKBEN lakozó történetet mitikus archetípusok népesítenek be, álláspontom szerint ez a magyarázata Francis Bacon vonzerejének, és annak, hogy miért is maradt fenn a hírneve. A felvilágosodás csoportképén Bacon a merész vállalkozás hírnökeként szerepel. Mindenki egy új világot vár, közölte, kezdjük tehát meg a hosszú és nehéz menetelést a feltérképezetlen területeken. Narratívánkban René Descartes, az analitikus geometria és a modern filozófia atyja, minden id˝ok egyik legkiemelked˝obb francia tudósa játssza a tanító ˝ is tudományos vállalkozásra hívta fel a tudósokat, ahogy szerepét. O azt Bacon is tette, s hamarosan követ˝oi is akadt, közöttük a fiatal Isaac Newton. Megmutatta, hogyan lehet segítségünkre a dedukció a tudomány muvelésében. ˝ A világ háromdimenziós, magyarázta, tehát fejezzük ki a róla való észleleteinket három koordinátában – a Descartes-féle koordinátákban, ahogyan ma nevezik. Így minden dolog hosszúsága, szélessége és magassága pontosan meghatározható és matematikai muveletek ˝ tárgyává tehet˝o, ami viszont lényegi tulajdonságaik feltárását szolgálja. Az algebrai jelölés megújításával alapjaiban tökéletesítette ezt az eljárást, amely így alkalmazható a geometria összetett problémáinak megoldásában, s a matematika birodalmának a háromdimenziós tér látóhatárán túli területei feltárásában. Descartes víziója ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik, amely szerint a tudomány a matematika nyelvén kifejezhet˝o, összefügg˝o igazságok rendszere. Ez 1619-ben, egy november éjszakai álomsorozat közben merült fel benne, amikor a szimbólumok (mennydörgések, könyvek, egy gonosz szellem, egy finom dinnye) forgatagában valamiképpen megvilágosodott el˝otte, hogy a világ az okok és az okozatok teljes egészében ésszeru˝ és egységes rendszere. Hitt abban, hogy ez a felfogás alkalmazható a fizikától kezdve a gyógyászatig – ennélfogva a
A FELVILÁGOSODÁS
33
biológiában, s˝ot a morális okoskodásokban is. Megteremtette a tudomány egységében való hit alapját, s ezzel mélyreható befolyást gyakorolt a 18. századi gondolkodásra. Descartes a tudomány legels˝o alapelvének a módszeres kételkedést tekintette. Álláspontja szerint a logika vaskeretei között kell megvizsgálni minden ismeretet – és ha nem állja ki a próbát, el kell vetni. Egyetlenegy cáfolhatatlan premisszát fogadott el, melyet a Cogito ergo sum, „gondolkodom, tehát vagyok” híres fordulata fejez ki. A karteziánus kétely rendszerét követve – mely a modern tudományban továbbra is érvényben van – a feltevéseket módszeresen kizárjuk, hogy végül olyan axiómára leljünk, amelyb˝ol kiindulva logikusan megalapozható a racionális gondolkodás és szigorúan megtervezhet˝ok a kísérletek. Descartes ugyanakkor a metafizika területén alapvet˝o engedményeket tett. Elkötelezett katolikusként hitt Istenben, mint az abszolút tökéletes létez˝oben, akir˝ol a saját elméjében fellelt idea ereje árulkodott. Második alaptézise az elmének az anyagtól való teljeselkülönítése volt. A szellem nélküli anyagot így puszta gépezetnek tekinthette. 1637–49 között kiadott munkáiban Descartes megalkotta a redukcionizmus tanát, a világnak, mint fizikai részekb˝ol összeálló dolognak a tanulmányozását, mely részek tovább bonthatóak és elkülönítetten elemezhet˝oek. A redukcionizmus és az analitikus matematikai modell arra rendeltettek, hogy a modern tudomány leger˝oteljesebb intellektuális eszközeivé váljanak. (1642 emlékezetes évszám az eszmetörténetben: ekkor jelent meg Descartes Elmélkedések az els˝o filozófiáról címu˝ muve, ˝ amelyet hamarosan A filozófia alapelvei követett. Ekkor halt meg Galilei, és ebben az évben született Newton.) Amint azt a felvilágosodás története tanúsítja, Galilei után Isaac Newton emelkedett a Bacon hívó szavára felel˝o h˝osök legbefolyásosabbikának rangjára. Briliáns elme, a lehet˝oségek nyughatatlan kutatója volt, o˝ dolgozta ki – Leibnizet megel˝ozve – a differenciál- és integrálszámítás alapjait (bár Leibniz jelölési rendszere világosabb, és a mai napig azt használják). A differenciál- és integrálszámítás, az analitikus geometria mellett különösen fontos eszköznek bizonyult a fizikában, kés˝obb pedig a kémiában, a biológiában és közgazdaságtanban is. Newton találékony kísérletez˝o is volt, az els˝ok közé tartozott, akik felismerték, hogy a tudomány általános törvényei felfedezhe-
34
M INDEN EGYBECSENG
t˝oek a fizikai folyamatok befolyásolása révén. Miközben a prizmákat vizsgálgatta, kimutatta a fénytörés és a színek közötti kapcsolatot, s feltárta a napfény összetett természetének és a szivárvány eredetének összefüggését. Ez is, mint a tudomány megannyi nagyszeru˝ kísérlete, egyszeru: ˝ bárki könnyedén megismételheti. Csak egy prizmára van szükségünk: az ezen megtör˝o fehér fény a teljes látható spektrum színeire bomlik; a sok szín fehérré egyesíthet˝o. E felfedezését Newton felhasználta az els˝o tükrös távcs˝o megalkotásában, amelyet egy évszázaddal kés˝obb William Herschel angol csillagász fejlesztett tovább. 1684-ben Newton felfedezte a gravitációs törvényt (hogy a gravitációs er˝o az egymásra ható testek tömegével egyenesen, távolságuk négyzetével pedig fordítottan arányos), 1687-ben pedig a három mozgástörvényt. Ezek a matematikai formulák jelentették a modern tudomány hajnalát. Megmutatta, hogy a Kopernikusz által posztulált bolygópályák, melyekr˝ol Kepler bebizonyította, hogy ellipszis alakúak, a mechanika alaptörvényeib˝ol következnek. A Newton-féle törvények minden élettelen dologra alkalmazhatóak voltak, a naprendszert˝ol a homokszemekig. . . és természetesen a lehulló almáig, amely 20 évvel korábban e tárgyra irányította a figyelmét (a híres anekdota igaz történetnek tunik). ˝ A világegyetem, állította, nem csupán rendezett, de értelem is lakozik benne. Legalább is Isten nagyszabású tervének részeként egy darabka papíron, néhány sorban leírható. Gy˝ozelme a karteziánus redukcionizmust a tudomány vezérl˝o eszméjévé tette. Newton, aki rendet teremtett ott, ahol mindaddig titokzatosság és zurzavar ˝ uralkodott, óriási hatással volt a felvilágosodásra. Alexander Pope híres verspárban dics˝oítette o˝ t: A természetet és annak törvényeit sötét éj leple takarja: Isten szólt: „Legyen Newton, ki azokat világosságra hozza”. Azért nem mindet. Mindenesetre a gravitáció és a mozgás törvényei olyan er˝oteljes kezdetet jelentettek, amely gondolkodóba ejtette a felvilágosodás tudósait: miért ne lenne alkalmazható a newtoni megoldás az emberi viszonyokra is? Ez a gondolat a felvilágosodás programjának egyik f˝o pillérévé n˝otte ki magát. 1835-ben Adolphe Quételet a „társadalmi fizikát” javasolta azon diszciplína alapjának,
A FELVILÁGOSODÁS
35
melyet nem sokkal kés˝obb szociológiának neveztek el. Kortársa, Auguste Comte kikerülhetetlennek hitte egy valódi társadalomtudomány létrehozását. Condorcet-t visszhangozva azt állította, „a kémia és a biológia kérdései nem engedik, hogy az emberek ezeket illet˝oen úgy vélekedjenek, ahogy akarnak, miért kellene ennek másképp lennie a politikai filozófia tekintetében?” Elvégre az emberek rendkívül bonyolult gépezetek. Honnan tudjuk, hogy viselkedésük és társadalmi szokásaik nem bizonyos – egyel˝ore meghatározatlan – természeti törvényeket követnek? Az elkövetkez˝o három évszázadbann a sikerek töretlen sorát elkönyvel˝o redukcionizmusról ma már talán magától értet˝od˝o, hogy a fizikai világról való tudás legjobb módszere – a felvilágosodás hajnalán azonban ezt korántsem volt olyan könnyu˝ felismerni. A kínai tudósok például sohasem jutottak el idáig. Ugyanazokkal a szellemi képességekkel rendelkeztek o˝ k is, mint a nyugati tudósok, ezt nyilvánvalóvá tette az a tény, hogy nagymértéku˝ elszigeteltségük ellenére ugyanolyan gyorsan felfedeztek és feltaláltak mindent, mint az arabok, akik a görög tudomány egészét ismerték és terjesztették, s az els˝o és a tizenharmadik század között több tekintetben is utat mutattak Európának. Joseph Needham, a kínai tudományos törekvések legkitun˝ ˝ obb krónikása szerint a kínaiak a holisztikus sajátságokra, az entitások harmonikus, hierarchikus kapcsolataira összpontosítottak, a csillagoktól a hegyekig, a virágokig s a homokszemekig. A természeti entitások e világnézet szerint elválaszthatatlanok és szakadatlan változásnak vannak alávetve, nem különállóak és állandóak, amilyennek a felvilágosodás gondolkodói tekintettek o˝ ket. Következésképpen a kínaiak soha nem találták meg az európai tudomány által a 17. században megvalósított absztrakt és részekre-bontó analitikus kutatás bejáratát. Miért nem született a Mennyei Birodalomban egy Descartes vagy egy Newton? Ennek történelmi és vallási okai voltak. A kínaiak, a feudalizmusból a Csin dinasztia (i.e. 221–206) bürokráciájába való átmenet idején uralkodó legalistákkal, a törvény hajthatatlan számonkér˝oivel való szerencsétlen tapasztalatukból ered˝o ellenszenvvel viseltettek az elvont, kodifikált törvények iránt. A legalizmus arra a gondolatra épült, hogy az emberek alapvet˝oen antiszociálisak, ezért törvényeket kell kiszabni rájuk, hogy egyéni vágyaikkal szemben az
36
M INDEN EGYBECSENG
állam biztonsága jusson érvényre. Feltehet˝oen még nagyobb jelent˝osége volt annak a ténynek, hogy a kínai tudósok elvetették a személyes és alkotó sajátosságokkal bíró legf˝obb létez˝o eszméjét. Nincs a természetnek az univerzumban létez˝o értelmes alkotója; ebb˝ol kifolyólag az általuk oly aprólékosan ecsetelt egyes dolgok és jelenségek nem egyetemes elvek, hanem egyedi, csak rájuk vonatkozó szabályok alapján muködnek. ˝ Az általános törvények – az isteni értelem eszméi – gondolatának igénye fel sem merült, így szinte semmilyen kutatásra nem kényszerültek. A jó példával tehát a nyugati tudomány járt el˝ol, amely a tér és az id˝o megértése érdekében a redukcionizmust és a fizikai törvényt azon túlra is kiterjesztette, ami az érzékek számára elérhet˝o. A fejl˝odés azonban egyre inkább eltávolította egymástól az emberiség önmagáról alkotott képét és az univerzum általa való észlelését, következésképpen a világegyetem a maga valójában folyamatosan egyre idegenebbé vált. A 20. századi tudomány legf˝obb talizmánjai, a relativitáselmélet és a kvantummechanika már végképp idegenek az emberi elme számára. Megalkotóik Albert Einstein, Max Planck és más elméleti fizikusok voltak, akik szintén az emberi elmét˝ol igazolhatóan független, tehát a földönkívüliekre is érvényes igazságokat keresték. A fizikusok ragyogó sikereket értek el ebben, de eközben nyilvánvalóvá váltak a matematika segítségét igénybe nem vev˝o intuíció határai; rájöttek, hogy a természetet egykönnyen nem érthetjük meg. Az elméleti fizika és a molekuláris biológia számunkra egyfajta tanult ízlés. A tudományos fejl˝odés ára az a megszégyenít˝o felismerés, hogy a valóság az emberi elme számára nem egykönnyen megragadhatónak alkottatott. Ez a tudományos értelmezés sarkalatos tézise: fajunk és gondolkodásának módjai az evolúció eredménye, nem a célja. R ÁTÉRÜNK IMMÁR az óriási csoportkép utolsó archetípusára, a legbels˝o szoba o˝ rz˝oire. A felvilágosodás radikálisabb írói a tudományos materializmus következményeit˝ol megriadva, újra felvetették és újraértékelték Isten szerepét. Egy, a saját természeti törvényeinek engedelmesked˝o Teremt˝ot gondoltak ki. Ezt a vélekedést deizmus néven ismerjük. Vitatták a zsidó–keresztény istenhit érvényességét, annak mindenható és az emberi teremtmények iránt személyes érdekl˝odést mutató Istenét. Elutasították a menny és a pokol anyagtalan világát.
A FELVILÁGOSODÁS
37
Csak néhányan merték felvállalni az ateizmus álláspontját, amelyr˝ol úgy tunt, ˝ kozmikus kuszaságot von maga után, és ráadásul az istenfél˝ok felháborításának kockázatát hordozza. Többségük a középutat választotta: megengedték, hogy Isten, a Teremt˝o létezik, de a teremtett világ körét a számunkra is megjelen˝o entitásokra és a folyamatokra szukítették. ˝ A deizmus gyengébb formája a mai napig megmaradt, felhatalmazva a tudósokat, hogy keressék meg Istent. Pontosabban szólva, arra sarkall néhány embert, hogy szakszeruen ˝ elmélkedjen „róla” (hímnemu? ˝ n˝onemu? ˝ dolog? egy vagy több?). Egy másik síkon Isten nem személyes, hanem anyagi létez˝o, aki talán a fekete lyukakból kipattanó alternatív világokat igazgatja, fizikai törvényekhez és paraméterekhez igazítja o˝ ket, hogy megfigyelhesse, mi történik. Talán az o˝ halovány nyomára bukkanhatunk a kozmikus háttérsugárzásban, amely a mi univerzumunk legels˝o pillanatainak emlékét o˝ rzi. Meglehet, arra rendeltettünk, hogy évmilliárdok múlva a jöv˝oben, az evolúció végpontján találjunk Istenre – teljes egység, teljes tudomány –, amely ponthoz közelítve az emberi faj és a földönkívüli életformák fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Meg kell, hogy mondjam: sok efféle elképzelést olvastam, s úgy vélem, hogy – annak ellenére, hogy tudósok tollából származnak – lehangolóan ellenkeznek a felvilágosodás szellemével. A világmindenségen kívül helyet foglaló, s „mindennek a végén” magát megmutató Teremt˝o végs˝o soron nem más, mint amit a teológusok mindig is hirdettek. A tudományos teológia csacska fecsegéseit csak kevés tudós veszi komolyan, még a kifejezetten vallásos érzelmuek ˝ sem. Egy következetesebb és érdekesebb – s talán az elméleti fizikához is közelebb álló – megközelítés a következ˝o kérdésre próbál választ adni: létezhet-e egy a különálló anyagi részekb˝ol álló univerzum kizárólag a természeti törvények és bizonyos paraméter-értékek alapján? Más szóval, túllép-e a lehetséges létezésen az emberi fantázia, mely más törvényeket és értékeket is el tud gondolni? A teremtés aktusai talán csak az általunk elképzelhet˝o világok egy részhalmazát jelölik ki. Ezzel kapcsolatban Einsteint szokás emlegetni, aki asszisztense, Ernst Strauss neodeista elmélkedéséhez a következ˝o megjegyzést fuzte: ˝ „engem igazán az érdekel, hogy volt-e Istennek választása, amikor megteremtette a világot”. Ez az érv meglehet˝osen homályosan kiterjeszthet˝o egészen
38
M INDEN EGYBECSENG
az „antropikus elv” megfogalmazásáig, mely azt állítja, hogy a természet törvényeit, a mi világunkban legalább is, éppen az aktuális formájukban kellett meghatározni ahhoz, hogy a teremtmények képesek legyenek rákérdezni a természet törvényeire. Vajon ez valóban egy döntés eredménye? A felvilágosodás deizmusa és a teológia közötti vita a következ˝oképpen összegezhet˝o. A hagyományos keresztény istenhit egyaránt épít az észre és a kinyilatkoztatásra, a tudás két elképzelhet˝o forrására. Elgondolása szerint az ész és a kinyilatkoztatás nem mondhat egymásnak ellent, hiszen az ellentétek felbukkanásakor a kinyilatkoztatás súlya egyértelmuen ˝ nagyobb – erre a római inkvizíció emlékeztette Galileit, amikor felajánlotta neki, hogy válasszon az egyetlen igaz hit és a kínzás között. Ezzel szemben a deizmus az észt helyezi el˝otérbe és a kinyilatkoztatást az értelem fényénél kívánja igazolni. A 18. század hagyományos teológusai – a felvilágosodás kihívásával szembesülve – visszautasították, hogy nézetükb˝ol akár egy fikarcnyit is engedjenek. Kijelentették: a keresztény hit nem vetheti alá magát az ésszeruség ˝ lealacsonyító szempontjait követ˝o vizsgálatnak. A valódi, mély igazságok a csupán a maga erejére támaszkodó emberi elme számára megragadhatatlanok, ezeket Isten fogja felfedni – az általa választott módon és id˝opontban. A vallás központi szerepének hangsúlyozása a mindennapi életben, a teisták észellenes álláspontja. . . el kell ismernünk, ésszerunek ˝ tunt. ˝ A hív˝ok a 18. században nem találtak nehézséget abban, hogy életük vezetésében mind a kinyilatkoztatásnak, mind a logikus gondolkodásnak helyet adjanak. A vitában a teológusok gy˝oztek – egyszeruen ˝ azért, mert nem akadt egyetlen nyomós érv sem az új metafizika mellett. A felvilágosodás ekkor torpant meg el˝oször látványosan. A deizmus végzetes hibája egyáltalán nem racionális, hanem érzelmi. A puszta ész hidegen tekint le mindenre, éppen ezért megfellebbezhetetlen. A szent hittitoktól megfosztott szertartások elvesztik érzelmi erejüket, mivel a szertartások vezet˝oinek egy magasabb hatalomhoz kell folyamodniuk, hogy a törzsi huség ˝ iránti ösztönüket kiteljesítsék. Az ésszerutlen ˝ szertartás különösen veszély vagy sorscsapás idején bír rendkívüli jelent˝oséggel. Semmivel sem helyettesíthet˝o a magunk átadása a tévedhetetlen és jóakaratú lénynek, a megváltásnak nevezett kötelezettség. Ugyanúgy nélkülözhetetlen a hal-
A FELVILÁGOSODÁS
39
hatatlan életer˝o, a transzcendenciába vetett hit formális felismerése. Az emberek többsége azt várja, hogy a tudomány inkább Isten létezését bizonyítsa – s ne a teremtés érvényességi körének tisztázásával foglalkozzon. Sem a deizmus, sem a tudomány nem volt képes uralma alá hajtani az etikát. A felvilágosodásnak a morális okoskodás objektív alapjára vonatkozó ígérete – ígéret maradt. Ha létezik is az etikai premisszák állandó, világi területe, az emberi értelem a felvilágosodás ideje alatt gyengének és ügyetlennek bizonyult arra, hogy ezt felderítse. A teológusok és a filozófusok megmaradtak eredeti álláspontjuknál: vagy a vallási tekintélyt fogadták el, vagy világosan kifejtették az egyénileg felfogott természetes jogokat. Más ésszeru˝ választásuk nem volt. A vallás által szentesített ezeréves szabályok többé-kevésbé muködni ˝ látszottak, még ha – id˝o szukében ˝ – valamennyire nem is tudtak fényt deríteni. A mennyei szféráról való elmélkedést bármeddig kitolhatják, az élet és a halál mindennapi problémáiról való gondolkodást ezzel szemben nem halogathatjuk. E GY MÁSIK, egyértelmubben ˝ racionalista ellenérv is akadt a felvilágosodás programjával szemben, amely azóta sem veszített erejéb˝ol. Tegyük fel, hogy a felvilágosodás híveinek különös követelései bizonyítottan helyesek, így a tudósok számára lehet˝ové válik, hogy a jöv˝obe tekintsenek és lássák, miféle ténykedések válnak leginkább az emberiség hasznára. Nem fog ez bennünket a determinizmus és a logika ketrecébe csalni? A felvilágosodás, miként azt a görög humanizmus sorsa el˝ore jelezte, prométheuszi döfést kapott, amikor az általa létrehozott tudás révén a barbár világ leküzdésére, az emberiség felszabadítására törekedett. Ennek azonban az ellenkez˝oje is bekövetkezhet. Ha a tudományos vizsgálódás, miközben meghatározza a megváltoztathatatlan természeti törvényeket, felszámolja Isten szerepét, akkor az emberiség elveszítheti mindazt a szabadságot, amivel még rendelkezik. Lehetséges, hogy csupán egyetlen „tökéletes” társadalmi rend létezik, amelyre a tudósok rá is fognak találni – vagy ami még rosszabb, tévesen jogot formálnak a felkutatására. Rés nyílik a civilizáció hadrianusi falán – a vallási tekintélyen –, s beözönlenek a totalitárius ideológia vademberei. Ez a felvilágosodás világi gondolkodásának sötét oldala, amelyet a francia forradalom leplezett le, s a
40
M INDEN EGYBECSENG
legutóbbi id˝okben a „tudományos” szocializmus és a rasszista fasizmus elmélete juttatott kifejezésre. Van még valami, ami aggodalomra ad okot: a tudomány által vezérelt társadalom azzal a kockázattal járhat, hogy felborítja a világnak az Isten, vagy ha úgy tetszik, az evolúció több milliárd éve által kialakított természeti rendjét. A túl nagy tekintéllyel bíró tudomány az önpusztító pogányságba való átfordulás kockázatával fenyeget. A tudomány és a technológia isten-nélküli alkotásai tulajdonképpen a modern kultúra hatalmas és lebilincsel˝o teremtményei. A szörnyeteg Frankenstein és a hollywoodi Terminátor – utóbbi egy mikrochipvezérelt, fém Frankenstein-szörny – egyaránt tulajdon alkotójának elpusztítására törekszik, nem kímélve a laboratóriumi köpenybe bújt naiv zseniket sem, akik g˝ogösen a tudomány által szabályozott új kor képét festegetik. Tombolnak a viharok, szaporodnak az ellenséges mutánsok, megszunik ˝ az élet. A népek világpusztító eszközökkel fenyegetik egymást. Még Winston Churchill is, akinek országát a radarok mentették meg, Japán atombombázása után annak az aggodalmának adott hangot, hogy „a tudomány fényl˝o szárnyalásának képében” visszatérhet a k˝okorszak. A ZOK SZÁMÁRA , AKIK sokáig attól tartottak, hogy a tudomány sokkal inkább fausti, mintsem prométheuszi, a felvilágosodás programja súlyos fenyegetést jelentett a szellemi szabadságra, mi több, magára az életre is. Mi lehet a válasz egy efféle fenyegetésre? A lázadás. Viszszatérni a természetes emberhez, visszaállítani az egyéni képzelet és a halhatatlanságban való hit els˝obbségét. A muvészeten ˝ keresztül egy magasabb birodalomhoz menekülni, a romantikus forradalom gy˝ozelmén munkálkodni. William Wordsworth 1807-ben papírra vetett, az utóbb egész Európára kiterjed˝o mozgalomra jellemz˝o szavai az értelmi megragadáson túl es˝o, o˝ sibb és békésebb létezés auráját idézi: Lelkünk látja a halhatatlan tengert, mely idehajt s mely továbbsodor majd, s látjuk a patron gyermekek raját, s halljuk a tenger örök moraját.∗ ∗ Ferencz
Gy˝oz˝o fordítása.
A FELVILÁGOSODÁS
41
A kifejezhetetlen er˝o wordsworth-i lélegzése alatt a szemek lecsukódnak, a szellem magasra szárnyal, a gravitáció newtoni törvénye pedig érvényét veszíti. A lélek egy másik, a nehézkedésen és a szabályokon túl es˝o valóságba lép. Ha tagadni nem is, legalább mély megvetéssel semmibe lehet venni az anyag és energia korlátai közé szorított világot. Kétségtelen, hogy Wordsworth és a 19. század els˝o felében versel˝o angol romantikus költ˝otársai gyönyöru˝ muveket ˝ alkottak. Az igazságokat új nyelven fejezték ki, és még jobban eltávolították a mu˝ vészeteket a tudományoktól. A romantika a filozófia területén is virágzott; itt a lázadás, a spontaneitás, a heves érzelmek és a h˝osies látomás elemei kerültek el˝otérbe. A kizárólag a szív számára elérhet˝o vágyakat fürkészve, a szerz˝ok a határtalan természet részének képzelték az embert. Rousseau, bár gyakran sorolják o˝ t a felvilágosodás philosophe-jai közé, valójában a romantikus filozófiai irányzat megalapítója és a legszéls˝oségesebb álmodozója. Felfogásában a tudás és a társadalmi rend az emberiség ellenségeinek számítanak. 1749 (Értekezés a tudományokról és a muvé˝ szetekr˝ol) és 1762 (Emil) között írt munkáiban „az ész szunnyadását” dics˝oítette. Utópiájában a minimális állam igénye jelenik meg, melyben az emberek lemondanak a könyvekr˝ol és az értelem egyéb szerzeményeir˝ol azért, hogy az érzések és a jó egészség adományában részesülhessenek. Az emberiség eredetileg békés természeti állapotban él˝o nemes vadember-faj volt, állította Rousseau, melynek természete kés˝obb a civilizációnak és a tudománynak „köszönhet˝oen” romlott meg. Vallás, házasság, törvény, kormányzat: valamennyi az er˝osek saját önz˝o céljaikat szolgáló fortélya. A magas szintu˝ fondorlatért – bunössé ˝ és boldogtalanná válásával – persze az átlagember fizetett meg. A Goethe, Hegel, Herder és Schelling nevével fémjelzett német romantika hozzálátott, hogy a tudományba és a filozófiába újra beillessze a metafizikát, amelyben Rousseau az antropológia egy megdöbbent˝oen helytelen formáját fedezte fel. Az eredmény a Naturphilosophie, szentimentalizmus, miszticizmus és áltudományos hipotézisek keveréke. Képvisel˝oi között van Johann Wolfgang von Goethe, aki mindenekel˝ott nagy tudós akart lenni. Erre irányuló becsvágyát az irodalom fölé helyezte, pedig munkásságával igazából ez utóbbi területen vívott ki halhatatlan elismerést. A tudomány – mint eszme,
42
M INDEN EGYBECSENG
mint az érzékelhet˝o valóság egy megközelítése – iránt fenntartás nélküli tisztelettel viseltetett, s átlátta alapvet˝o tételeit. Az analízist és a szintézist, szerette mondogatni, olyan természetesen kellene felváltva használni, ahogy be- és kilélegzünk. Ugyanakkor bírálta a newtoni tudomány matematikai absztrakcióit, a fizika valódi céljának az univerzum végs˝o magyarázatát tekintette. A kísérletez˝o tudósok által alkalmazott „technikai trükköket” szintén nem sokra becsülte. Megkísérelte megismételni Newton optikai kísérleteit, de kevés sikerrel. Könnyen megbocsáthatunk Goethének. Végül is nemes és nem kisebb cél vezette, mint a természettudomány gépezetének és a humaniórák lelkének összekapcsolása. Bánkódott volna, ha a történelem ítéletét el˝ore látja: nagyszeru˝ költ˝o, sekélyes tudós. Az egyesítés nem sikerült neki, mert hiányzott bel˝ole valami, amit ma a tudós ösztönének neveznek. És akkor még nem is szóltunk a szükséges technikai jártasságról. A differenciál- és integrálszámítás zavaros volt számára, s úgy hírlik, még a pacsirtát és a verebet sem tudta egymástól megkülönböztetni. Pedig szerette a természetet, méghozzá egyfajta szellemi értelemben. Az embernek szoros, mély érzelemmel kell a természethez ragaszkodnia, állította. „A természet szeret ábrándozni. Ködbe vonja az embert, és a fény felé lépésre buzdítja. Azokat, akik nem osztják az ábrándjait, megbünteti, miként egy zsarnok. Szívébe fogadja viszont azokat, akik elfogadják álmait. A természet szeretete az egyetlen mód, hogy közelebb kerüljünk hozzá.” A filozófusok mennyországában, úgy képzelem, Bacon hosszasan magyarázza Goethének az elme idólumairól szóló elméletét – Newtont azonban ezzel nem tudja lekötni. Friedrich Schelling, a német romantika vezet˝o filozófusa megkísérelte megkötözni a tudomány Prométheuszát – de nem a költészet, hanem az ész ereje által. Minden dolognak az ember értelmi képességét meghaladó kozmikus egységét tanította. A tények, jelentette ki, önmagukban mindig csak részleges igazságok. Az egyetemes áramlásnak mi magunk csupán a töredékeit észleljük. A természet él, vonja le a következtetést Schelling; alkotó szellem, mely egyesíti a megismer˝ot és a megismertet s a teljes önmegvalósítás végs˝o állapota felé halad. Amerikában a német filozófiai romantika a New England-i transzcendentalizmusban tükröz˝odött, melynek Ralph Waldo Emerson és
A FELVILÁGOSODÁS
43
Henry David Thoreau voltak a legismertebb képvisel˝oi. A transzcendentalisták ízig-vérig individualisták voltak, akik elutasították az üzleties szellemet, amely az amerikai társadalomban a jacksoni korszak alatt kezdett uralkodóvá válni. Egy teljes egészében az egyéni erkölcsiségen belül felépített, szellemi világot képzeltek el. Mindenesetre o˝ k inkább találták a tudományt a tanaikkal rokon szellemunek, ˝ mint európai kortársaik – sok pontos, a természetrajz területébe vágó észrevétel tanúsítja ezt Thoreau Hit egy magban címu˝ és egyéb írásaiban. Soraikban igazi képzett tudós is akadt: Louis Agassiz, a Harvardi Egyetemen muköd˝ ˝ o Összehasonlító Állattani Múzeum igazgatója, a Nemzeti Tudományos Akadémia alapító tagja, geológus, zoológus s briliáns tehetségu˝ el˝oadó. Ez a nagyszeru˝ ember egy, a Schellingével megegyez˝o metafizikai képben az Isten elméjében lev˝o eszmeként mutatta be az univerzumot. A tudomány istenségei az o˝ világában lényegében ugyanazok, mint a teológiáéi. 1859-ben, a pályája csúcsán, Agassizt mélyen megbotránkoztatta Darwin A fajok eredete címu˝ könyve, amely a természetes kiválasztódásra épül˝o evolúció elméletét mutatta be, s a változásokat önmagukban és önmagukból magyarázta. A keleti part menti városokat végigjárva, lelkes hallgatóság el˝ott érvelt amellett, hogy Isten nem alkotna olyan él˝ovilágot, amely véletlenszeru˝ változásoknak van kitéve, s amelyben mindig a leger˝osebb marad csak fenn. Nem hagyhatjuk, hogy életszemléletünk lealacsonyodjon a kozmikus nagyságból a tavak és az erd˝ok piszkos részleteihez. S amikor az emberi állapotot is ilyen módon vezéreltnek gondoljuk, dörögte, az már végképp turhetetlen. ˝ A TERMÉSZETTUDÓSOK , akiket a felvilágosodás programja ellen szóló efféle hatásos érvek jobb belátásra bírtak, javarészt felhagytak az emberi értelem vizsgálatával, egy egész évszázadot átengedve a filozófusoknak és költ˝oknek. Az engedmény a tudomány haladása szempontjából helyes döntésnek bizonyult, mivel a kutatókat messzire elterelte a metafizika kelepcéit˝ol. A fizikai és a biológiai tudományokban az ismeretek mennyisége a 19. században exponenciálisan növekedett. Ugyanakkor a grófságokhoz és hercegségekhez hasonlóan újonnan felemelked˝o társadalomtudományok – a szociológia, az antropológia, a közgazdaságtan, és a politikai tudományok – az egzakt tudományok és a humaniórák között szabadon hagyott térben ver-
44
M INDEN EGYBECSENG
sengtek. A nagy tudományágak a jelenlegi formájukban – a természettudományok, a társadalomtudományok és a humaniórák – nem tükrözik a felvilágosodás a 17–18. századból származó, egységességre való törekvését. A felvilágosodás kihívóan világi irányultságú, bár a teológiának is sokat köszönhet˝o mozgalma a nyugati gondolkodásmódot újfajta szabadság küszöbére állította. Egy kézlegyintéssel elvetett mindent, a vallás, a tekintély és a rettegés valamennyi formáját, hogy els˝obbséget biztosítson a szabad vizsgálódás etikájának. Olyan világot képzelt el, amelyben az emberi nem egy örökösen kalandvágyó h˝os szerepét játssza. A következ˝o két évszázadban Isten mintha új hangot ütött volna meg. E hangot már 1486-ban, az alábbi, Giovanni Pico della Mirandolától, a felvilágosodás gondolkodóinak reneszánszkori el˝ofutárától származó áldás is sejteni engedte: Nem teremtettünk Téged sem éginek, sem földinek, sem elmúlónak, sem halhatatlannak: emiatt rendelkezel szabad akarattal és méltósággal, s dönthetsz arról, hogy milyen akarsz lenni.
E Z A RAGYOGÓ KÉP mindazonáltal az 1800-as évek elejére fokozatosan elhomályosult. Az ész megtorpant, a szellem emberei elvesztették a tudomány vezet˝o szerepébe vetett hitét, a tudomány egységének megvalósítása pedig kilátástalannak tunt. ˝ Bár az is igaz, hogy a felvilágosodás szelleme tovább élt a politikai idealizmusban és egyes gondolkodók reményeiben. A következ˝o évtizedekben a kiszáradó fából sarjadó hajtásokhoz hasonlóan új iskolák alapultak: Bentham és Mill utilitarista etikája, Marx és Engels történelmi materializmusa, Charles Peirce, William James és John Dewey pragmatizmusa. A program központi magjáról azonban végleg lemondtak. A nagyszabású elképzelés, mely magához vonzotta az el˝oz˝o két évszázad gondolkodóit, szinte teljesen hiteltelenné vált. A tudomány a maga útját járta. Az 1700-as évek elejét˝ol tizenöt évente megkétszerez˝odött a hivatás gyakorlóinak, a felfedezéseknek és a szakmai lapoknak a száma; e növekedés csak 1970 körül állt meg. A sikerek hatására a rendezett, megismerhet˝o világ eszméjének hitele újra er˝osödni kezdett. A felvilágosodás ezen alapvet˝o premisszája a matematika, a fizika és a biológia tudományágában tett szert egyre növekv˝o jelent˝oségre, ahol azt Bacon és Descartes els˝o-
A FELVILÁGOSODÁS
45
ként alkalmazta. A program teljes megvalósulását azonban éppen redukcionizmus sikere gátolta meg. Pontosabban fogalmazva, a tudományos ismeretek rohamos b˝ovülésének hatására a kutatók többsége már nem tör˝odött az egyesítéssel, még kevésbé a filozófiával. Úgy gondolták: ami muködik, ˝ az muködik, ˝ miért kellene mélyebben eltöprengeni a dolgokon? Mi több, az elme tabuként kezelt fizikai alapját is késlekedtek üdvözölni, amely elgondolást már az 1700-as évek végén a biológiától társadalomtudományokhoz átvezet˝o kapunak tekintették. A nagyszabású elképzeléssel szembeni érdektelenségnek volt egy másik, profánabb oka is: a tudósok egyszeruen ˝ nem rendelkeztek a szükséges szellemi energiával. Túlnyomó többségük egyszeru˝ szakemberként tette a dolgát. És ez napjainkban még inkább így van. Szakszeruen ˝ összpontosítanak – egyetlen dologra; muveltségük ˝ csekély ahhoz, hogy a messzi látóhatás felé vonhatná o˝ ket. Megkapják az adott terület határának eléréséhez és a saját felfedezéseikhez szükséges képzést, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet, hiszen az élet egyre drágább és a kockázatok is szaporodnak. A legtermékenyebb tudósoknak a dollármilliós laboratóriumokban kevés idejük jut a nagyszabású elképzeléseken töprengeni, de nem is igen látják ennek értelmét. Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának kituz˝ ˝ ojét – melynek arany közepe a tudományt, a körülötte lév˝o bíborpalást pedig a természetfilozófiát jelképezi – az intézmény kétezer megválasztott tagja hordja a gallérján. A legtöbb vezet˝o tudós szeme – sajnálatos módon – az aranyra tapad. Nem meglep˝o tehát, ha a fizikusok azt sem tudják, mi egy gén, a biológusok pedig úgy vélekednek, hogy a húrelmélet a hegeduk ˝ tudománya. Anyagi támogatás és megbecsülés a tudomány területén a felfedezésekért jár, nem a tudományos muvekért ˝ vagy a bölcsességért. Ez mindig is így volt. Francis Bacon politikai trükkök felhasználásával a lordkancellárrá való kinevezésig vitte, személyesen járt az angol uralkodók nyakára anyagi fedezetért, hogy a tudomány egyesítésér˝ol felállított tervének megvalósítását el˝orelendítse. Soha, egyetlen pennyt sem kapott. Hírneve tet˝opontján Descartes-nak a francia királyi udvar ünnepélyes keretek között pénzadományt ítélt meg. Az összeget mégsem fizették ki, „a jég és a hegyek között él˝o medvék or-
