Mily módon lehetne a kisbirtokosok közt az okszerü gazdálkodást legsikeresebben terjeszteni? (Elıadatott a budapesti „Gazdakör”-ben f. évi február hó 16-án.) Általánosan ismert dolog, hogy hazánkban az átlagtermések igen alacsonyak. Ha mindjárt nem is veszszük a statistikai adatokat szó szerint, annyi mégis bizonyosra mondható, hogy Európában kevés állam van, amelyben az átlagos termések csekélyebbek lennének, mint minálunk. A tılünk keletre fekvı államok többet termelnek, mert még gazdagabb a földjük; a nyugatra esık pedig többet, mert jobban mívelik a talajt. Földeink régi termékenységüket saját maguktól sohasem fogják visszanyerni, s ezért, ha mi azt akarjuk, hogy átlagos terméseink emelkedjenek – és ezt bizonyára akarjuk –, úgy erre nincs egyéb mód, mint áttérni az okszerőbb gazdálkodásra. Azt ugyan ne reméljük, hogy mi az angolok vagy bolgárhoz hasonló jó terméseket fogunk elérni, – bármily jól míveljük is a földet, ezt nem engedi a mi szélsıséges klimánk; de hogy az országos átlagtermés jóval csekélyebb, mint amekkora okszerü gazdálkodás mellett lehetne, – vagyis, hogy nálunk a terméseket még jelentékenyen lehet fokozni; azt eléggé bizonyítják a jobban kezelt uradalmak átlagtermései, amelyek az országos átlagot tetemesen meghaladják. Az okszerőbb gazdálkodás a nagy és közepes birtokokon lassan ugyan, de egyre terjed; csak olvassa el valaki, mit ir Dietz a magyar gazdálkodásról s azután utazzék keresztül az Alföldön, s meg fog róla gyızıdni, hogy nem úgy van most, mint volt régen; a jól kezelt gazdaságok száma folyton növekedıben van, s ha ennek daczára az országos átlagok oly alacsonyak, azt elsı sorban annak lehet betudni, hogy a kisbirtokosok – a parasztgazdák – holdankinti termése sokkal csekélyebb, mint amilyen a meglevı talaj- és klimatikus viszonyok között lehetne, s ennek okát részemrıl egyedül a kisbirtokosoknál általán divó helytelen gazdálkodási módban vélem feltalálni. Vannak hazánkban egyes községek, amelyeknek lakosai jól gazdálkodnak, azonban az ilyenek ritka kivételek, általánosságban bátran elmondhatjuk, hogy hazánkban a kisbirtokososztály rosszul gazdálkodik: nem trágyáz eleget, nem szánt elégszer, nem a kellı idıben és nem elég mélyen; silány, gyomos vetımagot használ; lehet-e tehát csodálkozni, hogy – egyes kivételes esztendıktıl eltekintve – a termés megfelelı a munkának, azaz csekély és silány. Az, hogy ki hogyan gazdálkodik, elsı sorban ugyan az ı magánügye, mert ha keveset és rosszat termel valaki, saját magát okolja, hogy kevés a jövedelme; azonban ha nem egyeseknél, hanem egy egész osztálynál, amelyhez a nemzet igen jelentékeny része tartozik, tapasztaljuk azt; hogy legtöbb bajának kútforrása a rosz gazdálkodásra vezethetı vissza: akkor ez megszünik magánügy lenni és lesz belıle országos érdekü kérdés, annál is inkább, mert ha kevés jövedelme van a földmívelınek, úgy ezt az országnak majd egész lakossága megérzi, amiért is azt hiszem, nem egyesek érdekét mozdítjuk elı, hanem az egész nemzet javára munkálkodnak, ha minden eszközzel odamőködünk, hogy a kisbirtokos-osztály körében az okszerő gazdálkodási mód minél általánosabbá s így jövedelme a mostaninál nagyobb legyen. A jövedelem pedig csak úgy emelhetı, ha a termést oly módon növeljük, hogy a költségek nem növekednek a termések arányában; ez pedig szerintem csakis a mostaninál okszerőbb gazdálkodási mód segélyével lehetséges. Az okszerü gazdálkodás terjesztése tehát a kisbirtokosok körében országos érdekü dolog, nagy mértékben hozzájárul a jólétnek, a nemzet gyarapodásának elımozditásához, és bizonyára megérdemli, hogy e kérdéssel foglalkozzunk; legyen azért nekem megengedve röviden elmondanom: mi módon lehetne, véleményem szerint, a kisbirtokosokat mostani helytelen gazdálkodási módjuktól elszoktatni s az okszerü gazdálkodást minél elterjedtebbé tenni.
Általánosan el van terjedve azon nézet, hogy az okszerőbb gazdálkodás csakis a gazdasági ismeretek terjesztése útján érhetı el. A gazdasági ismereteket kell a nép között terjeszteni s akkor majd jobban fog az gazdálkodni; a gazdasági ismeretek pedig oly módon terjeszthetık, hogy minél több földmíves-iskolát állitunk, minél több gazdasági vándortanitót alkalmazunk és minél több népszerü gazdasági munkát adunk ki. Lássuk mindenekelıtt: elegendık-e e felsorolt és általánosan emlegetett eszközök a kitüzött czél elérésére? A földmíves-iskolák bizonyára áldásos hatásuak, de csak ott és akkor, ha azok járnak az iskolába, akik számára azok felállíttatnak. Tegyük fel, hogy népünk csakugyan hajlandó lenne fiait a földmíves-iskolákba küldeni; vajjon elımozdíthatnók-e ezen az uton országszerte az okszerőbb gazdálkodást? – bizonyára nem, mert akkor, ha nem is minden járásban, hanem legalább is minden megyében kellene egy-két földmíves-iskolát felállitani, erre pedig a mostani pénzügyi viszonyok között nem lehet gondolni se. De ha a pénzügyi viszonyok nem is gátolnák e terv keresztülvitelét, mégse volna czélszerü azt megvalósitani, mert ezidı szerint kárba veszne a pénz, a fáradság, mert az ország legnagyobb részében a népet nem lehetne rábirni, hogy fiait az iskolába küldje. Hisz’ tudjuk, hogy a legtöbb helyen örül a gazda, ha a fiának már nem kell a népiskolába járni, mert otthon tartva, megkimél vele egy cselédet, dehogy adná azt még továbbra is az iskolába; s ha mégis megtenné sok ösztönzésre és rábeszélésre: úgy ebbıl se sok haszon lenne, mert ha a fiú hazakerül és azt látja, hogy az apja másképen gazdálkodik, mint ahogyan ıt az iskolában tanitották, hiába mondja az apjának: ,,Apám, rosszul végzi maga ezt a dolgot, másképen kell azt megcselekedni”, – nem hallgatna reá, mert hisz’ micsoda világ volna az, melyben az apa a fiától tanul. Mire pedig a fiú maga gazdája lesz, régen beleszokott az apja gazdálkodási módjába s azt fogja folytatni maga is. Nern akarom én egy szóval se azt mondani, hogy a földmíves-iskolák nálunk fölöslegesek, sıt inkább – ott, ahol a nép már belátja, hogy igen nagy haszna van abból, ha fiait iskoláztatja – a legczélszerőbb eszköznek tartom az okszerü gazdálkodás elterjedésére, s hogy ily vidékek csakugyan vannak, annak bizonyitéka földmíves-iskoláink látogatottsága; de ily vidék ma még igen kevés van, és ha egyéb nem, úgy ez tenné lehetetlenné, hogy a földmíves-iskolák felállitása a mostaninál rohamosabb tempóban történjék, mert csak ott van haszon a földmíves-iskolából, ahol maga a vidék kivánja annak felállitását, ráerıszakolással sohasem érnénk czélt. Meglevı földmíves-iskoláink igenis képesek arra, hogy egy kisebb-nagyobb vidéken, ahol már megvan a népben a hajlam az okulásra, az okszerü gazdálkodást terjeszszék, de nem elégségesek arra, hogy az egész országban a jobb gazdálkodást elımozdítsák; ha pedig ott is állitanának fel földmíves-iskolát, ahol a nép nemcsak nem kivánja, sıt ellenzi, s ahol még hallani sem akarnak a gazdálkodás megváltoztatásáról: ott a földmíves-iskola hiábavaló lenne; s miután ilyen vidék igen sok van az országban, ezért nem tartom a földmíves-iskolákat kielégitıknek arra, hogy a földmívelı néposztály körében az okszerü gazdálkodást országszerte terjeszszék. A gazdasági vándortanárok intézményétıl egyesek szintén sokat várnak; azt hiszem azonban, hogy ezekkel még kevésbé érnénk czélt, mint a földmíves-iskolák tömeges felállitásával. Mindenekelıtt alig van állás, amelyre nehezebb volna megfelelı embert kapni, mint a mezıgazdasági vándortanitói állásra. Egy gazdasági vándortanárnak elméletileg képzettnek kell lennie, de megfelelı gyakorlattal is kell birnia; egyes kézfogásokat is kell ismernie, tudnia kell a nép nyelvén beszélni és ismernie kell az illetı megye vagy vidék gazdálkodási módját, annak minden hibáját, mert csakis akkor, ha mindezen tulajdonságokkal rendelkezik, lehet reményleni, hogy sikere lesz mőködésének – feltéve, hogy mindig akad figyelmes és okulni vágyó közönségre. Ily képességü egyének pedig aligha vannak oly számban, hogy az ország valamennyi megyéjében lehetne egy-két vándortanitót alkalmazni; de ha volnának is, bizonyára csak képzettségüknek megfelelı jó fizetésért volnának hajlandók a fárasztó
vándortanári állást elfogadni; ez pedig ismét oly nagy kiadást igényelne, amelyre a mai viszonyok között gondolni sem lehet. De ha volna is elegendı emberünk és pénzünk, még akkor se sokra mennénk a vándortanitókkal, mert a legtöbb vidéken nem találna hallgatókra, még kevésbé pedig követıkre. Mert pusztán szóval a legritkább esetben lehet a kisgazdát eljárása helytelenségérıl meggyızni, ıt gazdálkodásának megváltoztatására birni. A vándortanitói intézmény alkalmas lehet arra, hogy a mezıgazdaság egyik-másik ágában, teszem: a dohányvagy kendertermelés, méhészet, kertészet, szılömívelés terén az okszerőbb eljárásokat megismertesse, s azokhoz, akik okulni akarnak, elmenve, tanácsokkal, okmutatásokkal szolgáljon, – de nem arra, hogy segélyével a népet az okszerőbb gazdálkodásnak megnyerjük. Egyes speciális gazdasági ágak részére bizonyára könnyebb vándortanárokra szert tenni, mintha a mezıgazdaság összes ágaira kiterjed a vándortanitó mőködése, habár ez esetben is csak akkor várható eredmény, ha egy-egy vándortanitó mőködési köre csak kisebb területre terjed. Hátra volna még a népszerü gazdasági müvekrıl megemlékeznem, nálunk egész a közelmultig majd minden gazdasági munkától azt követelték, hogy lehetıleg népszerü legyen, mintha bizony csak a nép szorult volna rá gazdasági ismeretei bıvitésére. Az országos gazdasági egyesület el nem vitatható érdeme, hogy könyvkiadó vállalatánál nem hódolt ezen iránynak, hanem az intelligens gazdaközönség számára kiván szakkönyvekkel szolgálni. Népszerü gazdasági munkát irni nem könnyü dolog; nem elég ahhoz az, hogy egypár köznapias, népies kifejezést szúrjon a szerzı helylyel-közzel közbe a szöveg közé. Aki népszerü gazdasági munkát akar irni, annak nemcsak teljesen otthonosnak kell lennie a tárgyban, hanem bele kell magát élnie a nép gondolkozásmódjába, ismernie kell a nép nyelvét és eszejárását, ezt pedig nem mindenki tudja. Állitásomat eléggé bizonyítja azon körülmény, hogy a népszerü gazdasági müvek szükségességének folytonos hangoztatása daczára alig van egynéhány a szó szoros értelmében vett népszerü és jó gazdasági munkánk. Egynéhány azonban mégis van. De olvassa-e azokat a nép, aki számára iratott? bizony nem. Ott van péld. „Nádudvari uram vasárnapi beszélgetései” vagy „A falusi lótenyésztı.” Magyarán, a nép nyelvén vonzó modorban vannak irva, minden sallang nélkül; vannak bennük igen hasznos dolgok, úgy, hogy ha a nép nálunk csakugyan olvasna gazdasági munkát, az ily könyveknek minden évben új kiadást kellene megérniök, tényleg pedig még az elsı se fogyott el, ami csattanós bizonyitéka annak, hogy ma még népszerü gazdasági munkákkal nem sokat lenditünk az okszerü gazdálkodás ügyén, mert ha van is, aki megirja és kiadja, hiányzik az olvasó közönség, e nélkül pedig minden fáradság kárba vész. Semmivel sem állunk jobban a népszerü gazdasági lapok tekintetében, amelyeknek különben is közös vonásuk, hogy sokkal többet foglalkoznak selyemhernyó- és méhtenyésztéssel, gyümölcsfa-termeléssel, semmint a tulajdonképeni gazdálkodással; összetévesztik a zsellért a telkesgazdával. De ha kifogástalan gazdasági néplapunk lenne is, amelynek szerkesztése még nehezebb, mint egy jó népszerü gazdasági szakmunka megirása: itt is kárba veszne minden költség és fáradság, mert nem járatnák, még kevésbé olvasnák azok, akik számára iratott. A felsoroltakból eléggé kiviláglik, hogy én sem a földmíves-iskolákat, sem a népszerü gazdasági munkákat, legkevésbé pedig a vándortanitói intézményt nem tartom alkalmasnak az okszerü gazdálkodásnak országszerte való elterjesztésére. Véleményemben nem ingat meg azon körülmény, hogy ugyanezen eszközökkel a nyugati államok egyik-másikában igen szép eredmények érettek el. Ha Németországban egy-egy vidéki és nem is valami különösen jól szerkesztett gazdasági lapnak 30.000–40.000 elıfizetıje van; ha Szászországban egyes községek saját költségükön tartatnak télen át gazdasági elıadásokat; ha a földmíves-iskolákat, téli gazdasági tanfolyamokat, tejgazdasági kursusokat stb. sokan látogatják: úgy ebbıl csak azt lehet következtetni, hogy ezen eszközök a gazdasági szakértelem fokozására ott czélszerüek, de nem azt, hogy azoknak nálunk is jóknak kell lenniök.
Véleményem szerint, ha a földmívelı-osztály körében az okszerőbb földmívelést sikeresen akarjuk terjeszteni, a teendıket két részre kell osztanunk: elıször meg kell értetnünk a néppel, hogy az ı gazdálkodási módja nem jó, s csakis akkor, ha ez sikerült, lehet megtanitani ıt, hogy miképen cselekedjék, hogy többet termelhessen s így jövedelme nagyobb legyen. Az elsı feladat nehezebb a másodiknál, pedig a földmíves-iskola, gazdasági néplap, népszerü gazdasági könyvek stb, mind csak a teendık második csoportjába tartoznak. Mindaddig, míg a népet meg nem gyızzük arról, hogy az ı gazdálkodási rendszere rosz, hiába állitunk akárhány földmíves-iskolát, irunk könyvet és szerkesztünk lapot, nem lesz benne köszönet; de amint sikerül meggyıznünk eljárása helytelenségérıl, mindezen felsorolt eszközök haszonnal lesznek alkalmazhatók. Éppen azért érnek el a földmíves-iskolákkal, lapokkal stb. Németország egyes részeiben legalább szép eredményeket, mert ott már a feladat elsı részét sikerült megoldani, sikerült a néppel megértetni, hogy jobban is lehet gazdálkodni, mint ahogyan ı azt apjától tanulta. Nálunk ezt a nagy munkát még csak ezután kell megcselekedni. A földmívelı néposztály mindenütt szivósan ragaszkodik a régihez, a megszokotthoz, az ujitásnak nem embere. E tulajdonság a mi népünknél meg különösen ki van fejlıdve. Meg van róla gyızıdve, hogy úgy van legjobban téve minden, ahogyan ı csinálja; szóval, rábeszéléssel a legritkább esetben lehet öt az ellenkezırıl meggyızni, mert van neki egy érve, amelyen a legjobb akarat, a legvilágosabb magyarázat, a legnagyobb türelem is hajótörést szenved, s ez az, hogy; „Apám, öregapám is így csinálta és mégis jó volt.” Hiába mondjuk neki, hogy apja, öregapja idejében az jó volt vagy jó lehetett, de azóta megfogyott a föld termıereje, annak jórészét eladta a piaczra vitt gabonában, – nem fogja elhinni, mert nem érti. Ezt a hitét iskolával, könyvvel megingatni nem lehet, de igenis példaadással. Ha a kisbirtokosoknak alkalmuk volna meggyızıdni, hogy bizony van jobb eljárás is, mint amit ık követnek, s ami fı, ha látják, hogy ezen jobb eljárás több jövedelmet is hajt: elvesztenék bizodalmukat ezen ısi hitben és fogékonynyá lennének a jóra; ekkor, de csakis ekkor mozdíthatjuk elı iskolával, könyvvel az okszerü gazdálkodást a nép között, de elıbb nem. Népünk e hibás meggyızıdését csakis az ingathatja meg, ha az egyes községekben van egy birtok, amely nem nagyobb a többinél, és e birtok azután a jobb gazdálkodás folytán többet jövedelmez, egy-egy ily mintagazdaság, a szó szoros értelmében, igen hamar rávinné a községbelieket az utánzásra. Nagy birtok ritkán és ekkor is csak lassan képes példaadással hatni, mert a földmíves azt tartja, hogy „úr teheti”, de ı nem; másképen gondolkozik azonban, ha oly birtokon lát több termést, nagyobb jövedelmet, amely az övénél nem nagyobb. Ilyen példát adó gazdaságok pedig majd minden községben létesíthetık lennének, anélkül, hogy az államra ezáltal nagyobb költség háramolnék. Nálunk a falusi lelkészek jövedelmének egy jó részét majd minden községben a plébániához tartozó birtok szolgáltatja. E birtokok lennének szerintem arra hivatva, hogy a rajtuk folytatott okszerő gazdálkodás példát adjon a népnek, rávigye a jóra. Mostanság a legtöbb ily birtokon tökéletesen csak úgy gazdálkodnak, mint az a községben szokásos. Amin különben nincs mit csodálkozni. Amidın a lelkész tanulmányait elvégezte és falura kerül, a gazdálkodáshoz nem ért; s ha a körülmények ıt a gazdálkodásra kényszeritik, a község gazdáitól vesz példát, azoktól tanul tehát, akiket tanitania kellene, s rövid idı mulva úgy megszokja, miszerint eszébe se jut, hogy talán jobban is lehetne gazdálkodni. Lehetnek, sıt vannak is kivételek, amidın ritka kedvezı körülmények találkozása folytán kellı gazdasági ismeretekkel fog a lelkész a gazdálkodáshoz, vagy pedig utólag igyekszik az okszerü gazdálkodáshoz szükséges ismereteket egy vagy más módon megszerezni, de ez bizony ritka eset, rendesen úgy van, amint fentebb elmondottam. Amire iskola és könyv meg nem taníthatja ezidı szerint a föld népét, arra megtaníthatni a lelkészeket, akiknek nincsenek gazdasági elıitéleteik, akiket érvvel, bizonyitással könnyü a gazdálkodás helyes módjáról meggyızni. Ha pedig a lelkész a kellı gazdasági szakismeretek segélyével okszerüen vezeti a gazdaságát, akkor akár ne is beszéljen a községbelieknek, hogy
kövessék az ı példáját; megteszik azt maguktól, ha látják, hogy ez hasznukra van, s a folyton szem elıtt levı jól kezelt és ezért többet jövedelmezı birtok rövid idı alatt meggyızheti ıket, mert hiába, igaz, hogy szóból ért a magyar ember, de a példa után indul. Nem lelkésznek kell majd rábeszélni a népet, hanem ez fog hozzá jönni tanácsért, útbaigazitásért, s amint ez megtörténik, a nép meg lesz nyerve az okszerőbb gazdálkodásnak; ekkor azután majd elküldi a fiait a földmíves-iskolába, olvas majd gazdasági lapot és könyvet, mert már elhiszi, hogy mások talán mégis jobban értik a gazdálkodás módját, mint ı. Az általam ajánlott mód segélyével népünk gazdálkodása nem fog ugyan egy-két év alatt jobbra változni, idı kell ahhoz; a nép gazdasági szakértelme sem fog nagyot növekedni; de ez nem különös nagy baj, mert szerintem az másodrendü kérdés, hogy a földmíves tudja, teszem azt, hogy miért kell mélyen szántani, – csak cselekedje meg, ez elég. Azt is elismerem, hogy e módszer sokkal extensivebb, mint ha földmíves-iskolák útján terjesztjük az okszerü gazdálkodást, – de elvitathatatlan elınye, hogy az egész országra kiterjeszthetı, költséget nem kiván és végeredményében biztos, csak az az egy szükséges, hogy a lelkészek gazdasági szakismeretekkel kerüljenek falura; ez pedig igen egyszerüen elérhetı akkor, ha tanulmányaik körébe a mezıgazdasági encyclopädia is felvétetik rendes és kötelezı tantárgyul. Ez egyáltalán nem keresztülvihetetlen, ha a tanulmányi idı utolsó évében heti hat órában elıadatik a papi semináriumokban a mezıgazdasági encyclopädia, akkora növendékek elsajátíthatnak annyi gazdasági ismeretet, amennyi egy kisebb birtok okszerü vezetéséhez szükséges. Az ajánlottam mód követésébıl különben nemcsak a községbeliekre, hanem a lelkészekre is háramolnék haszon, mert jobb gazdálkodás mellett több lenne a jövedelme; azonkivül az egész község erkölcsi életére is sokkal nagyobb befolyást gyakorolhatna, mert ha a nép látja, hogy papja az anyagiakban javára munkálkodik, a lelkiekben is jobban megfogadja és követi tanácsát. A költségek pedig, amelyekkel a gazdasági encyclopädia tanitása a papnöveldékben összekötve volna, még a jelenlegi viszonyok között is könnyen elviselhetık. Sokan a lelkészek helyett inkább a tanitókat tartják alkalmasaknak arra, hogy a nép között a gazdasági ismereteket terjeszszék. A tanitó hivatása bármily szép és nemes legyen is, a nép a legtöbb helyen nem viseltetik a tanitó iránt azon tisztelettel, hogy szavaiban annyira megbíznék, miszerint az általa szóval ajánlott gazdálkodási módot követné, ezért beszéde után nem fog a jobb gazdálkodási módra áttérni; gyakorlatban bemutatni pedig a jobb gazdálkodás módját a legtöbb esetben nincs alkalma a tanitónak, mert sok helyen csak egy kis kertecskéje és legfeljebb egynéhány hold földje van. Bízzuk a tanitókra a méh-, selyemhernyótenyésztésnek és kertészkedésnek a tanitását, de a tulajdonképeni gazdálkodás okszerü módjának terjesztésére a lelkészek minden tekintetben alkalmasabbak, mint a tanitók. Az okszerü gazdálkodás ily módon való terjesztésének még azon elınye is van, hogy a kisbirtokos láthatja: miként lehet a nála divó gazdálkodásról egy jobb gazdálkodási módra lassankint, fokozatosan áttérni; mert ha egy lelkész a kellı gazdasági ismeretekkel falura kerül és okszerüen akar gazdálkodni, akkor a legtöbb esetben ezt csak lassankint foganatosíthatja, mert a legtöbb esetben nem fog rendelkezni annyi pénzzel, hogy gazdaságát egyszerre jobb eszközökkel, jobb állatokkal stb. szerelhesse fel, oda fog azonban törekedni, hogy a meglevı berendezést jobban kihasználhassa. Így péld. a meglevı eszközökkel és állatokkal, amennyire csak lehet, jobban és többször míveli a talajt. Az új berendezést, a gazdaság jobb fölszerelését pedig a jobb mívelés okozta nagyobb jövedelembıl fogja beszerezni. E körülmény pedig szintén elegendı fontosságu, mert igen sok kisbirtokos azt hiszi, hogy ha ı jobb gazdálkodásra akar áttérni, akkor mindenekelıtt költekeznie kell. Szükségtelen külön hangsulyozni, hogy igen sok oly dolog fordul elı a gazdaságban, amelyet jobban is meg lehetne tenni, anélkül, hogy ez külön költséget kivánna; de a lelkész adta példából arról is meggyızıdhetik, hogy az okszerőbb gazdálkodáshoz szükséges többköltséget az okszerü gazdálkodás maga fedezi.
Nem én vagyok az elsı, aki az elmondott javaslattal fellép, – de mert e javaslatot nemcsak igen fontosnak, hanem teljesen sikerre vezetınek tartom, czélszerünek véltem azt ismét szóba hozni, remélve, hogyha a t. „Gazdakör” javaslatomat helyesnek találja és a szükséges lépéseket megteszi, akkor az mihamarább meg is válósul. Javaslatom megvalósitásával egyúttal egy, sokak által már régen érzett hiányon is segítve lenne. Miután a budapesti egyetemen hittudományi kar is van, ebbıl kifolyólag a budapesti egyetemen is elıadatnék a mezıgazdaság encyclopädiája, ami hogy eddig nem történt, csak sajnálni, de megmagyarázni nem lehet. Németországban alig van egyetem, ahol a mezıgazdasági tudomány részére tanszak nem léteznék; nálunk pedig, az agricultur Magyarországban, a mezıgazdaságnak egyik egyetemen sem adtak helyet. A rideg tudományosság szempontjából lehet ugyan felhozni, hogy aki mezıgazdasági encyclopädiát tanít, az éppen azon okból, mert sokfélére kell kiterjeszkednie, nem fejthet ki egyszersmind tudományos mőködést, szakmáját nem viheti elıbbre, – azonban, ha a dolog gyakorlati fontosságát tekintjük, bátran állíthatjuk, hogy sem a budapesti, sem a kolozsvári egyetem tudományos nimbusának nem fog ártani, ha a sok tanszékek számát egygyel szaporítják és ezt a mezıgazdasági encyclopädia számára adják. Egy ily tanszék felállitása sokkal egyszerőbb s egy könnyebben keresztülvihetı, mint egy gazdasági facultásnak vagy gazdasági fıiskolának a megvalósitása; sıt, ha valamikor lehetséges leend is Budapesten egy gazdasági fıiskolát életbeléptetni, úgy ezáltal az általam javasolt tanszék koránsem válik fölöslegessé, mert a fıiskolát azok látogatnák, akiknek egyedüli, kizárólagos foglalkozásuk a mezıgazdálkodás; a mezıgazdasági encyclopädia pedig azoknak lenne elıadandó, akik egyéb rendes hivatásuk mellett foglalkoznak csak mezıgazdálkodással. Nálunk, ahol nemcsak igen sok lelkész, hanem ügyvéd, sıt orvos is gazdálkodik, a mezıgazdasági encyclopädia tanszéke annál is inkább indokolt, mert ezáltal lehetıvé válnék, hogy az ügyvédi és esetleg az orvosi pályára lépık rendes tanulmányaik elhanyagolása nélkül elsajátíthatnák az okszerü mezıgazdaság alapelveit. Ily módon lassankint az országban egész hálózata keletkeznék az okszerüen kezelt kisebb birtokoknak, amelyekrıl a nép fia példát vehetne és saját gazdaságában az okszerü gazdálkodást meghonosíthatná. Végül legyen szabad még egy megjegyzést tennem. Fentebb is kifejtettem már, hogy a népszerü mezıgazdasági munkák terjesztése útján a nép körében az okszerü gazdálkodást nem igen fogjuk terjeszthetni; e nézettel ellenkezıleg sokan minél több népszerü gazdasági munka megjelenését kivánják. Így például, hogy egyebet ne említsek, az erdélyi gazdasági egyesület legutóbb ily irányu könyvkiadó vállalatot is inditott meg. Legyen szabad azoknak, akik velem ellenkezı nézeten vannak, egy körülményt figyelmükbe ajánlanom; ha azt hiszik, hogy csakugyan lehetséges népszerü munkákkal az okszerü gazdálkodást elısegiteni, akkor törekedjenek oda, hogy amit a népnek irnak, azt a nép el is olvassa. Ismeretes dolog, hogy ha egyéb könyvet nem is, de a kalendáriumot minden magyar házban fel lehet találni; igen sok magyar embernek ez egy éven át egyedüli olvasmánya, azért azt hiszem; hogy külön munkák, füzetek stb. helyett még legtöbb sikert érhetünk el, ha egy, a magyar nép eszejárásának, gondolkozásmódjának megfelelı oly naptárt adunk ki, amelyben sok egyéb hasznos és mulattató olvasmányon kivül mezıgazdasági dolgok is tárgyaltatnak népszerü modorban. Ha ily naptár ára olcsóra szabatnék, akkor a földmívelı nép azt szivesen venné s egyebek közt a mezıgazdasági czikkeket is elolvasná; de hogy ezek elolvasása után gazdálkodását meg is változtatná, azért már nem mernék jótállani. Cserháti Sándor.
