1Móz 28,1-22 Mily rettenetes ez a hely

1

1Móz 28,1-22 Mily rettenetes ez a hely „Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt, és megparancsolá néki és mondá: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl. Kelj fel, menj el Mésopotámiába, Bethuélnek a te anyád atyjának házához, és onnan végy magadnak feleséget, Lábánnak a te anyád bátyjának leányai közűl. A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy; És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott vala Ábrahámnak. Elbocsátá azért Izsák Jákóbot, hogy menjen Mésopotámiába Lábánhoz a Siriabeli Bethuél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsaú anyjának bátyjához. És látá Ézsaú, hogy Izsák megáldotta Jákóbot, és elbocsátotta őt Mésopotámiába, hogy onnan vegyen magának feleséget; és hogy mikor áldja vala, parancsola néki, és monda: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl; És hogy Jákób hallgata atyja és anyja szavára, és el is ment Mésopotámiába; És látá Ézsaú, hogy a Kananeusok leányai nem tetszenek Izsáknak az ő atyjának: Elméne Ézsaú Ismáelhez, és feleségűl vevé még az ő feleségeihez Ismáelnek az Ábrahám fiának leányát Mahaláthot, Nebajóthnak húgát. Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott. És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen. És álmot láta: Ímé egy lajtorja [létra] vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel és alájárnak vala azon. És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam. Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek a kapuja. És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére; És nevezé annak a helynek nevét Béthelnek, az előtt pedig Lúz vala annak a városnak neve. És fogadást tőn Jákób, mondá: Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; És ez a kő, a melyet oszlopúl állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.” Bevezetés Az alapige prófétai jelentéséről, de főként a személyes életünkre vonatkozó üzenetéről szólnék. Kitérnék még Izsák áldására és Ézsau házasságára is. 1.) Az álom Annak az álomnak, amelyet Jákób útközben látott Béthelnél, elsősorban a prófétai jelentését mondanám el.

Szó lesz arról is, hogy ez mit váltott ki Jákóbból. Végül megnézzük, hogy mit tanulhatunk abból, ahogyan Jákób Istennek, az álmában mutatott kijelentéséhez viszonyult. 1. Az álom prófétai jelentése Azt olvastuk: „…egy lajtorja [létra] vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel és alájárnak vala azon. És ímé az Úr áll vala azon” (12. v.). Más fordításból teljesen világos, hogy a létra tetején Isten állt. Mit jelent ez prófétailag? A létra a földön volt felállítva. Nem az égre volt felfüggesztve, és nem onnan lógott alá. Erre hivatkozik az Úr Jézus, amikor itt járt: „Felele Nátánael és monda néki: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya! Felele Jézus és monda néki: Hogy azt mondám néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél. És monda néki: Bizony, bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára” (Jn 1,50-52). Nyilván, arra utalt az Úr Jézus Krisztus, amit Jákób látott. És amikor azt mondta Neki Nátánáel, hogy Ő Izráel királya - de ennél súlyosabb kijelentést is, hogy Ő Isten Fia -, akkor az Úr a létra tetején állott, és az angyalok le- és feljártak az égből. Most ez a Király, az Isten Fia, lenn van a földön a létra alján, és Ő ugyanaz az Isten, Akit Jákób is látott a létra tetején. Prófétailag ez azt jelentette, hogy Krisztusban teljesedett be az, hogy megnyílt az ég, Isten leszállt a földre, és ezen a földön felállított valamit, amit ez a létra jelképez, amin keresztül most már a földről is van út az égbe, nemcsak az égből a földre! A Golgotán nyílt meg az égbe a kapu Hangsúlyozom, hogy a létra a földön volt felállítva. Amikor Jákób felébredt, megrémült, és azt mondta: „Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja” (17. v.). Az Úr Jézus Krisztus eljött erre a földre. Amikor megszületett, akkor megnyílt az ég, csak az égből volt lejárat a földre. Azért, hogy a földről is vezessen út az ég felé, az ég kapujául egy rettenetes helyet készített Isten. Ez a Golgota volt. El sem tudjuk képzelni, hogy a Golgotán mi történt, amikor Isten a bűnt megbüntette Jézus Krisztusban. Abból amit a Szentírás leír, az Úr Jézusnak elsősorban a testi szenvedéseiből és a lelki tusájából ért meg valamit az ember. Legtöbbször a lelkünk, az érzelmeink fognak fel valamit. Nem igazán tudjuk, hogy mit jelent: hogy Isten megbüntette a bűnt a Fiában, vagy amikor Jézus felkiáltott: „…Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46). Ez mutatja annak a helynek a rettenetes voltát, amit még soha senki nem élt át. Ha valaki akármilyen mélységbe jut, akárhogy mondja is, hogy Isten elhagyta, ez nem igaz, mert Isten még egyetlenegy embert sem hagyott el: „…ő benne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17,28). Ha visszavonná a leheletét, akkor mindnyájan kimúlnánk. Isten nem hagyott még el senkit sem, csak az Ő Fiát. Rettenetes az, amikor valakit elhagy Isten, és megszakad Vele a kapcsolata. Jézus Krisztus Istennek a háza, Isten temploma volt. „Felele Jézus és monda nékik: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt.” (Jn 2,19). Mit jelentett az, amikor Istennek a háza, temploma romba dőlt, amikor Isten maga rombolta le azt a golgotai kereszten bűneink miatt? Az emberek csupán eszközök voltak a pusztításban, de Krisztus halála volt a feltétele annak, hogy legyen az égnek kapuja. Olyan, ahová a földről el lehet jutni Istenhez.

Ha Krisztus meg nem hal, nekünk soha nem nyílik út Istenhez. Jákób látta a létrát felállítva, és azt mondta: „…Istennek háza, és az égnek a kapuja […] És nevezé annak a helynek nevét Béthelnek…” (17.19. v.). Krisztuson nyugodott ez a létra: „Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn 14,6). Nem lehet más úton, más létrán, más lehetőségen keresztül a mennybe jutni, egyedül Krisztuson keresztül, Aki az én bűneim miatt is került erre a rettenetes helyre, és szenvedte el a halált. Isten az én bűneimért is elhagyta Őt, és az én bűneimet is Őbenne büntette meg. „Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). Ha valaki nemcsak általánosságban beszél arról, hogy bűnös, hanem rászakadnak, ráterhelődnek a bűnei, szellemileg érzékeli Isten haragját, büntető kezét a saját lelkén, akkor tudja értékelni, hogy Jézus Krisztus mindezeket elszenvedte érte, és ezért megnyílt az ég, és lehetősége van Krisztuson, az Ő golgotai áldozatán át Istenhez jutni. Jákób megrémült. Az ember, amikor a bűnei ránehezednek, és Isten világosságában meglátja magát olyannak, amilyen valójában, akkor megrémül önmagától, a saját szívének mélységétől, szennyétől. Ugyanakkor felismeri azt, hogy éppen ezekért a bűnösökért jött Krisztus, ezekért áll a golgotai kereszt és nyílt meg az út az ég felé! (2) Személyes üzenet „Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam” (16 v.). Az ember sokáig jár-kel ebben a világban, és nem tudja, hogy az Úr tulajdonképpen vele van, vele jár. Az Úr, amikor az ember még hallani sem akar Róla, már akkor keresi. Jákób sem tudta ezt. Amikor az ember megtér Istenhez, megismeri Krisztust és az Ő szabadítását, és visszatekint az életére, akkor ezt tudja elmondani: mennyi mindent nem tudtam, milyen tudatlanul jártam. Nem tudtam, hogy Isten szeret. Nem tudtam, hogy Isten keres engem. Nem tudtam, hogy úgysem találok boldogságot és megoldást. Nem tudtam, hogy „…az Úr van e helyen...”, és azért kerestem sokfelé. Aki még nem tudja, hadd tudja meg, hogy az Úr még itt van, és még mindenki számára nyitva az út Őhozzá, Rajta keresztül Istenhez a menny felé! Rettenetes vagy jó Istennel találkozni? Jákób amikor felébredt megrémült, hogy rettenetes ez a hely. Amikor valaki Jézus Krisztussal úgy találkozik, hogy elfogadja azt, hogy az ő bűneit is eltörölte Krisztus vére, akkor egészen másképpen tekint arra a helyre, amire eddig azt mondta, hogy mily rettenetes. Krisztuson keresztül békességet talált Istennel és mindenki mással is: „Mert Ő [Krisztus] a mi békességünk…” (Ef 2,14). Nézzük meg, hogy Dávid hogyan tekintett arra a helyre, ahol az Úr lakott, ahol az Isten háza volt. Ez nagyon jól tükrözi azt, hogy egy hívő ember, aki már Krisztusban békességet talált, hogyan tekint az Istennel való közösségre és együttlétre. „Uram, szeretem a te házadban való lakozást, és a te dicsőséged hajlékának helyét” (Zsolt 26,8). Ki az, aki szeret az Úr közelében élni? Amíg az embernek nincsenek elrendezve a bűnei, addig nem szeret Istennel találkozni. Rettenetes neki az a hely, ahol Ő lakik, és ahol Ő van. Rettenetes arra gondolnia, hogy az életében Isten mindent lát, és mindenről számot kell adnia. Amikor megbékélt Istennel, akkor már nem rettenetes tovább, ezt mondja Dávid: „Uram, szeretem a te házadban való lakozást, szeretem a te dicsőséged hajlékának helyét.” Akkor az ember már szeret Isten közelében lenni, már szereti, hogy Isten látja őt, hogy belelát a szívébe, hogy tudja a legtitkosabb gondolatait is. Szereti, nincs takargatni- és félnivalója. Szereti, mert tudja, hogy Isten is szereti őt!

„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem” (Zsolt 27,4-5). Akkor az ember már azt mondja, hogy jó az Úrnál. Semmi mást nem vár, semmire nem vágyik a szíve csak arra, hogy mindig Krisztus közelében legyen, mert mindig Krisztus arcán tükröződik vissza, ragyog fel neki Istennek a dicsősége. Tudja, hogy bármilyen veszedelem is jön, az Úrnál lakozni védelem. „Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornáczai után; szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé” (Zsolt 84,2-3). Ezt már nem Dávid írta, hanem Kóráh fiai. Így gondolkozik az, aki békességet talál Istennel, mert annak már nem rettenetes ez a hely. Kívánkozik, emésztődik, ujjong, hogy azon a helyen, mindig abban a helyzetben és állapotban legyen, ahol Isten közelében élhet. Az ószövetségi ember ilyenkor a jeruzsálemi templomra gondolt, de mi ne arra, sem egy házra, vagy épületre. „Akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek [Szellem] által[…] nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek [Szellemnek] temploma, a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?” (Ef 2,22; 1Kor 6,19). Egyenként is Isten temploma vagyunk, és együtt is. Akinek békessége van Istennel, az az ember vágyik Utána. Aki pedig nincs békességben Istennel, annak rettenetes az a hely. „…nem állhatnak meg a gonoszok az ítéletben; sem a bűnösök az igazak gyülekezetében” (Zsolt 1,5). Amíg egy gyülekezetben jelen van az Úr, az élő Isten szentsége, dicsősége, addig a gonosz nem tud megbújni. Amikor megbújik, akkor már baj van. Most tegyük Isten előtt mérlegre az életünket, a szívünket: hogyan tekintünk mi az Isten házára - mondjam így -, az Isten jelenlétére? Rettenetes nekünk az, vagy pedig ujjongunk, vágyakozunk, emésztődünk utána, és nem kérünk mást, csak egyet, hogy élhessünk Őelőtte? Lúz helyett Béthel Amikor Jákób reggel felébredt, „…nevezé annak a helynek a nevét Béthelnek, az előtt pedig Lúz vala annak a városnak neve” (19. v.). Tudjuk, hogy a Bibliában minden név beszédes. Azt már láttuk, hogy Béthel azt jelenti: az Isten háza, Lúz pedig: elfordítani, kanyar, süllyedés. Az egész világnak, amíg Jézus Krisztus el nem jött, ez volt a neve, ilyen volt az állapota. Az egész emberiség „vett egy nagy kanyart”, elfordult Istentől, nem azon az úton járt már, amelyen Ő akarta. A következménye az lett, hogy egyre lejjebb süllyedt. Amikor azonban Jézus Krisztus eljött e földre, akkor megnyílt az emberiség előtt annak a lehetősége, hogy a neve Lúz (süllyedés) helyett Béthel (Isten háza) legyen, hiszen Krisztus Istent hozta közénk. Ő maga is „Isten háza" volt, „Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol 2,9). Az egyéni életünkben is ugyanígy van. Addig, amíg valaki, mint bűnös ember nem találkozott személyesen Jézus Krisztussal, addig „egy nagy kanyarral” csak egyre messzebbre távolodik Istentől, és az élete csak süllyed lejjebb és lejjebb. Amikor találkozik Vele „azon a rettenetes helyen”, ott őt is megítéli Isten. Testvérek! Vigasztalás, bűnbocsánat addig nincsen, amíg Isten meg nem ítél, és el nem ítél bennünket. A Szentírásban soha nem találkozunk azzal, hogy Isten valakit felemelt, megvigasztalt, bekötözött volna addig, amíg: először rá nem mutat arra, hogy kicsoda az ember valójában; amíg meg nem sebzi azzal, hogy elébe tart egy tükröt, hogy nézd meg magad, lásd, ki vagy, milyen bűnös, mennyire gonosz, mennyire elveszett; hová jutottál, milyen messze kanyarodtál el Tőlem és hová süllyedtél. Amikor egy embert az Ige, Isten szava megsebez - mint kétélű éles kard -, Isten bemutatja, hogy kicsoda, s eljut a „rettenetes helyre”, csak azután jön a vigasztalás, a felemelés. Csak azután lehetséges az, hogy élete Béthel legyen, vagyis vele is ott lakozzék Isten, és az ő teste is a Szent Szellem

temploma legyen. E nélkül a mélységes bűnismeret, bűnbánat, elítélés nélkül nincsen vigasztalás! 2.) A hitetlenség Amikor mindezeken túl volt Jákób, a követ emlékoszlopul állította fel, és fogadást tett. Ez egy nagyon érdekes fogadás: „Ha az Isten velem lesz, és ha megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetül ruhát ad nékem; És ha békességgel térek vissza az én atyámnak házához…” Nézzük meg ezeket a „ha” kérdéseket! „Ha Isten velem lesz […] ha megőriz […] ha békességgel térek vissza…”

(1) Előzmények Hogy indult el Jákób otthonról? „Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt […] A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy; És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott Ábrahámnak” (1.3-4. v.). Jó példa Jákób ezzel az áldással indult el. Megjegyzek Ézsaura vonatkozólag valamit. „És látá Ézsaú, hogy Izsák megáldotta Jákóbot, és elbocsátotta őt Mésopotámiába, hogy onnan vegyen magának feleséget; és hogy mikor áldja vala, parancsola néki, és monda: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl; És hogy Jákób hallgata atyja és anyja szavára, és el is ment Mésopotámiába; És látá Ézsaú, hogy a Kananeusok leányai nem tetszenek Izsáknak az ő atyjának: Elméne Ézsaú Ismáelhez és feleségül vevé még az ő feleségeihez az Ábrahám fiának leányát Mahaláthot…” (6-9. v.). Ezt az Igét azért említettem, mert Jákób megáldása Ézsau előtt történt, és Jákób engedelmessége jó hatással volt rá. Már nem irigykedett az áldás miatt, már nem azt nézte, hogy az apám ismét Jákóbot áldja meg. Azt figyelte, mi tetszik a szüleinek, és mi nem. Látta, hogy Jákób engedelmeskedik. Eszébe jutott, hogy ő pedig nem tette, és megpróbált javítani a magatartásán. Már nem a kananeusok lányai közül, hanem az izmaeliták közül vett feleséget. Nem térek ki arra, hogy ennek milyen következményei lettek, de egy biztos, jó hatással volt Ézsaura Jákób helyes magatartása. Jegyezzük meg, hogy minden ember, amikor helyesen jár el az életben, jó példa lesz mások előtt, és ha akarja, ha nem, jó hatással van mindazokra, akik látják! Bárki, aki viszont rossz példát mutat, ha akarja, ha nem, követni fogják a rossz példát is. Ezért nem mindegy, hogyan élünk. A jót is követni fogják, de a rosszat is. Ezért beszél az életünk minden szó nélkül is, és figyelnek bennünket a családban, a munkahelyen és mindenütt, hogy vajon hogyan viszonyulunk az élet különböző eseményeihez. A felelősségünk ebben van, hogy mit beszél az életünk, mert mások követni fogják. Isten ígérete Térjünk vissza Jákób fogadására, és nézzük meg, mit mondott Isten Jákóbnak álmában: „És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak” (13. v.). Figyeljük meg, hogy nincs az ígéretben „ha”! Ezt a földet neked adom, és az utódaidnak! „És a te magod olyan lészen, mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre…” (14. v.). Nincs semmi feltétel. „…és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld

minden nemzetségei” (14. v.). Isten egész egyszerűen kijelenti. „És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged akárhova menendesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit néked mondtam” (15. v.). Nincs egyetlen egy feltétel sem! Mit gondolunk, miért van ez így? Azért, mert nem Jákób választotta Istent Istenének, hanem Isten választotta Jákóbot eszközének: „…azt mondja az Úr: Jákóbot pedig szerettem” (Mal 1,2), mert benne akarta tovább vinni az Ő munkáját. Isten minden feltétel nélkül számos áldást mond. Miért? Ábrahámért, mert ő annak idején - amikor Isten kiválasztotta és kihívta - engedelmeskedett. Isten Izsáknak világosan megmondta, hogy Ábrahámért teszi: „Ne félj, mert te veled vagyok, és megáldalak téged, és megsokasítom a te magodat Ábrahámért, az én szolgámért” (1Móz 26,24). Nekünk hívő embereknek is számtalan áldást ígért Isten, „ha” és feltétel nélkül, Krisztusért. Tulajdonképpen Jákób áldásának is az volt az egyetlen feltétele, hogy Ábrahám leszármazottja volt, akit Isten választott. Jákób ezt egyszerűen fel sem tudta fogni, és azért beszélt úgy, ahogy beszélt. Nekünk is az az egyetlen feltételünk, hogy Istenből születtünk újjá az Ő Igéje által, és Ő választott bennünket örök időknek előtte: „..hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő [Isten] saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte” (2Tim 1,9). Sokszor mi is úgy vagyunk, mint Jákób, hogy egyszerűen nem tudjuk felfogni. (2) Ha … akkor „…Ha az Isten velem leénd…” (20. v.). Ezzel szemben mit mondott neki Isten korábban? „…ímé, én veled vagyok…” (15. v.). Ez a legnagyobb hitetlenség, amit csak el lehet képzelni. Maga Isten néhány perccel előtte azt mondja: „…én veled vagyok…”, erre Jákób: ha Isten velem lesz. Ezzel azt is mondta, hogy nem olyan biztos azért, hogy Isten velem lesz. Nem mondta ő ezt ki tudatosan. A bűnnek a mélysége, ami benne is volt, ami elferdíti Istennek a szavát, az képtelenné tette őt is (és az embert) arra, hogy felfogja azt, amit Isten neki mond. Ezért sokszor és sokféleképpen szól hozzánk Isten, hogy értsük már meg, milyen az Ő szeretete, és mi mennyire fogyatékosak vagyunk. Az Úr Jézus nekünk is mondta: „…ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig…” (Mt 28,20). Mi nem imádkoztunk még így? Uram, ha velem vagy … Uram légy velem! Isten nem vetette Jákób szemére hitetlenségét, és nekünk sem teszi. Türelmesen vár, amíg egyszer magunktól rájövünk arra, hogy milyen bizalmatlanok vagyunk Isten felé akkor, amikor Ő azt mondja: velünk van, mi pedig erre azt válaszoljuk, hogy: ha velem leszel. „Ha […] megőriz engem ezen az úton…” (20. v.) mondta Jákób, Isten pedig előtte ígérte meg: „…megőrizlek téged valahova menendesz…” (15. v.). Hát nem világosan mondta Isten? Megőrzi őt akárhová megy! Ezek után Jákób még képes feltételül szabni, hogy ha megőriz engem ezen az úton. Micsoda mélysége ez a szemére borult sötétségnek, homálynak, hitetlenségnek, ahogyan az Ige is mondja : „A kikben e világ istene [a Sátán] megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, a ki az Isten képe” (2Kor 4,4). Így folytatja Jákób: „…ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem” (20. v.). Milyen könnyen levisszük a színvonalat! Állandóan az ételünk és ruhánk után reszketünk, amikor Isten azt mondja: „…ezt a földet, a melyen fekszel néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen, mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei” (13-14. v.). Kenyér és ruha az semmi, szóba sem jött, hiszen másról van szó. Isten - a kenyéren és ruhán kívül -

Jákób utódainak adta az egész földet, csak azért, hogy megáldassanak benne a föld minden nemzetségei. Áldást hordozzatok! Testvérek, értjük!? Nem vetette Isten Jákób szemére a hitetlenségét. Ma sem teszi senkivel, amikor valaki komolyan és a szíve remegésével áll Őelé, hogy: Uram! „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 6,11), félek, hogyan lesz a jövőben: mi lesz a munkanélküliséggel, a fizetéssel, az elbocsátással, az áremeléssel stb. Reszketve és szíve félelmével megy az Úrhoz: Uram! Gondoskodj rólunk! Isten mit mond? „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? […] Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közűl egy” (Mt 6,26.28-29). Nem rója fel Isten a kishitű kéréseinket! Jó lenne, ha egyszer megnyílna a szemünk, s látnánk, hogy mennyit ér a ruha és az ennivaló. Nem ezekért vagyunk elhívva - Isten nagyon jól tudja, hogy szükségesek -, hanem arra, hogy áldás legyünk. Áldás! Bennünk, akikben Krisztus van, rajtunk keresztül megáldjon Isten másokat. Nem földiekkel, mert ami földi, úgyis elmúlik, hanem mennyeiekkel, mennyei áldással. Jákóbban láthatjuk saját magunkat, hogy mennyire kicsinyes, kishitű, szűk látókörű, rövidlátó volt. Mi is nagyon sokszor homályosan, elferdítve látjuk Isten útjait. Jákób azt mondta: „Ha […] békességgel térek vissza az én atyámnak házához…” (20. v.), Isten pedig ezt ígérte: „…visszahozlak e földre; mert el nem hagylak téged…” (15. v.). Ha békességgel visszatérek; ha nem veszek el az úton; ha nem leszek itt rablók martaléka; ha visszatérhetek - nem tudom, pontosan mire gondolt Jákób. Nehogy azt gondoljuk, hogy mi a világban csak úgy fejetlenül élünk; hogy Isten nem irányítja az utunkat; hogy nem visz el egészen az atyai házhoz bennünket! El fog vinni, és amire kiválasztott, be fogja teljesíteni! (3) Milyen Istenünk van? Amikor Jákób elmondta a sok „ha”-t - melyek a hitetlenségnek, a homályos látásnak a következményei voltak -, akkor nagy fogadalmat tett. Ő is akart adni valamit Istennek. Akkor, ha Isten ezt meg ezt teszi - betartja Jákób feltételeit -, akkor ő is tesz valamit. Pedig Isten úgy adott mindent neki, hogy nem volt „ha”, nem kötött semmit feltételhez. „Ha […] békességgel térek vissza az én atyámnak házához; akkor az Úr leénd az én Istenem” (21. v.). Ilyen a vallásos ember. Isten lesz az Istenem, Istent választom Istenemnek, ha megőriz, ha ruhát ad, ha kívánságomat teljesíti, ha egészséget ad, ha sok pénzt ad, vagy legalább ellát. Ha így lesz, ahogyan én akarom, akkor Isten lesz az én Istenem. Ez bálványimádás! A pogányok ezt várják a bálványaiktól, mert a pogányok maguktól választanak istent. Olyant, aki a feltételeiket teljesíti. Ha így csinál, ha úgy csinál, akkor elfogadom istenemnek. A mi Istenünk nem ilyen Isten! Nem! Nem mi választjuk Istennek. Isten olyan, mint Jákóbnál láttuk. Kiválasztott örök időknek előtte, kiválasztott anyánk méhétől fogva, s azt mondja: Én egyszerűen megáldalak, egyszerűen veled vagyok, egyszerűen rajtad keresztül még másokat is meg akarok áldani. Testvérek, milyen Istenünk van? Úgy gondoljuk, hogy mi választottuk? Nem! Ő választott minket, és ezért lehetünk abban biztosak, hogy végig is vezet, és be is teljesíti az életünkön mindazt, amiért elválasztott! (4) A fogadalom

„…ez a kő, a melyet oszlopúl állítottam fel, az Isten háza lészen...” (22. v.). A kő, amit én itt felállítok, az Isten háza lesz – mondta Jákób. Azóta is így gondolkoznak a vallásos emberek: ez az épület, amit mi felhúzunk, ez lesz az Isten háza. Láttam én már a templomokra is kiírva, hogy „az Isten háza, az ég kapuja”. Amit én építettem, amit én teszek, az a valami. Az ember ilyen, mindig ő akar cselekedni. Ennek mindig szörnyű következményei voltak. Jákób készített valamit, amikor Ézsautól megvásárolta az elsőszülöttséget, amikor elvette az elsőszülöttségi áldást. Most is fáradozott, felállított egy követ, öntött rá egy kis olajat, és azt mondta: ez lesz az Isten háza: ha Isten velem lesz, ha Isten ruhát ad, ha Isten ennivalót ad, ha Isten visszahoz. Amit én csináltam, ez lesz az Isten háza. Nem! Amit Isten tesz velünk ahogyan megtisztít bennünket a bűneinkből, ahogyan újjá teszi az életünket - az lesz az Isten háza! Isten elküldte Krisztust, és amilyen Ő, olyan lesz az Isten háza: „…A kiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben” (Ef 4,15-16). Isten egybeszerkeszt mindeneket az Ő hajlékává szentségben és tisztaságban: ez lesz az Isten háza: „Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak” (Ef 1,10). Hiába próbálja az ember átvenni Isten munkáját. Hiába próbálja megszervezni a világot, a Gyülekezetet, hogy Isten háza legyen, ahol rend, szentség, tisztaság, fegyelem uralkodik. Egy keveset mi is tehetünk, de az a valóságos, amit Isten cselekszik rajtunk keresztül. Az valóban az Isten háza lesz, rettenetes hely azok számára, akik nem Istent keresik, akik a bűneikkel meg akarnak bújni. Rettenetes hely, de jó hely, ami után vágyakoznak és emésztődnek mindazok, akik világosságban és szentségben mindig csak az Urat keresik. „…és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom” (22. v.). Szép dolog tizedet adni. Az Ószövetségben elő is volt írva. Jákób úgy gondolkodott - és ma is sokan vannak így -, hogy Isten ad valamit, annak a kilencven százaléka az enyém, de kegyeskedek tíz százalékot visszaadni. Micsoda kereskedői szellem! Isten nem kereskedő, mert Őt nem ilyen szellem vezérelte, amikor odaadta a Fiát arra a rettenetes helyre. Száz százalékig odaadta, Aki száz százalékban meghalt, Akit Isten teljesen elhagyott, Aki maradéktalanul felvette a bűneinket, és száz százalékig elvégezte a megváltás munkáját. Nekünk Isten nem azt mondja, hogy adjunk tizedet, hanem ezt: „Adjad, fiam, a te szívedet nékem […] szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket […] nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek [Szellemnek] temploma, a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, a melyek az Istenéi” (Péld 23,26; Róm12,1; 1Kor 6,19-20). Krisztus nemcsak tíz százalékban vásárolt meg bennünket az Ő élete árán, hanem száz százalékban! Mi is adjuk Neki mindenestül oda az egész életünket! Befejezés Csak az beszélhet így, mint Jákób, aki magának választ istent. Aki megértette, hogy Isten választotta őt, az így beszél: Uram! Mindenem a Tied! Életem, gondolataim, mindenem! Rendelkezz vele, ahogyan Te akarod! Ámen. Debrecen, 1994. november 23.