Miatta van Szegednek új sebészete 2015-06-16 08:09:17 Pál Attila azt mondja magáról, a véletlenek embere. Viszont Pro Urbe-díjat nem szokás véletlenül kapni. Neki sem „csak úgy” adta Szeged közgyűlése. – Két részre osztanám a pályafutásomat itt a klinikán: az első nyolc évre és a második hét és fél évre. Az első nyolc évben tanszékvezető voltam, rendszeresen tartottam órákat is az egyetemen. A második hét és fél évben már a klinikai központ elnökeként dolgoztam. 3800 embernek voltam a munkáltatója. Naponta kellett a legváratlanabb szituációkat megoldanom. Nem volt mese, mennem kellett mindig, mindenhova: a rektor úrhoz éppúgy, mint a minisztériumba – bárhová. Amikor tizenhét éve átvettem a tanszéket, akkor az összes előadást átszerkesztettem. – Ez miért volt fontos? – A szemlélet alapvetően az volt, hogy a hallgatót fölkészítsék az előadások arra, hogy általános orvosként, mondjuk egy háziorvosi körzetben, ahol egyedül van, tudjon jó döntéseket hozni. A tankönyvet ugyanilyen szempontok alapján állítottam össze. Nem a szakorvosi képzést kellett erősítenünk ezekkel a tankönyvekkel. – Mennyit foglalkozott ezzel? – Elég komoly, kemény volt az időbeosztásom – de mind a mai napig az. Fél hét körül jártam be, fél tízig voltam a klinikán, majd ekkor mentem át a központba, ahol körülbelül fél kettőig voltam. Onnan vissza a klinikára, és ha szükség volt még rá, akkor fél öt körül a központba is visszamentem... Ezek közé az oda-vissza „vándorlások” közé kellett „beiktatni” a különböző korábban említett váratlan szituációkat. Nem akartam kiesni a betegellátásból, fontosnak tartottam, hogy ott is helyt álljak. – Ha visszatekint erre a másfél évtizedre, akkor melyek voltak ön szerint a legfontosabb történések? – Az integráció egy nagyon nagy menetelés volt. Ha belegondol abba – nem a fizikai egyesítésre gondolok –, hogy a különböző helyeken dolgozó kollégáimnak át kellett vennie azt a szellemiséget, amely az egyetemen van, meg kellett felelniük a tanszékvezetői elvárásoknak – nos ez nagyon nehéz volt. A konszolidáció „fizikailag semmi nem volt”, de hosszú évekbe telt, amíg mindenki megértette, mi, miért fontos, miért éppen azt és úgy várják el tőle.
– Ez egyébként tovább tartott, mint gondolták? – Nem tudok egyértelműen válaszolni. Látszott rögtön az elején, hiszen egyértelmű volt, ki hova, hogyan tartozik, mégsem ment sokszor az átállás, mondván az illető eddig máshogyan dolgozott, nem ehhez volt szokva. Alkalmazkodni kellett, ez sokszor nem tetszett egyeseknek. Közben pedig megnyertük a 12,5 milliárd forintot a fejlesztésre... – A hangsúlyából ítélve ez sem volt egyszerű.
– Itt három részre szedném szét ezt a „korszakot:” a tervezés, a megvalósítás és a költözés időszakára. A tervezés időszaka borzasztó kemény volt. Eredetileg egy belgyógyászati jellegű tömböt terveztek. Erre én azt mondtam, semmi szükség rá. Nincs értelme rengeteg pénzt kidobni azért, hogy egy kórteremben feküdjön a beteg. Bármelyik meglévő kórtermünket széppé lehet varázsolni. Viszont az nagyon nem mindegy, hogy a manuális szakmák milyen körülmények között működnek. Ezért gondoltam azt, hogy helyesebb volna sebészeti koncepció alapján fölépíteni az egész tömböt. A másik koncepció az volt, hogy az általános orvosi karon nagyon sok, nagyon jó kardiológus van. Remek az invazív kardiológiánk, azaz meg tudják katéterezni a beteg szívét, kitűnő szívsebészeink vannak. Azaz próbáltam erőltetni, hogy a kardiológia kerüljön előtérbe. Ez különböző tanszékeket, tanszékvezetőket érintett. Mindenkinek meg volt az eredeti elképzelése arról, mit, mennyiért vegyünk. – Sikerült kordában tartani őket? – Kellett... Az árakat például sosem akarták betartani. Nagyon kemény meccsek voltak. Számtalanszor mondtam nekik: „Fiúk! Ne! Értsétek meg! Nem tizenhárom-, csak tizenkétmilliárdunk van! Nem lehet még ezt is, meg azt is beletuszkolni a keretbe, ha közben egy »kicsit túllépjük« azt.” Ezt mindenki megpróbálta. Műszerekre például 4,2 milliárd forintot költhettünk el. Ott is mindenki esküdött arra például, hogy az a legjobb EKG, amelyet ő javasol. Ekkor azt mondtam, megnézzük, melyik a legolcsóbb, megkeressük a céget, azzal, hogy mennyivel adná olcsóbban, ha százat veszünk – így lettek új EKG-ink. – Az építkezéssel voltak ilyen „élményei”? – Egy 265 ágyas klinika épült újonnan egy már működő intézmény mellett. Itt is mondok egy szerintem elég szemléletes példát. Nyolcszáz vasbeton oszlopot vertek le a földbe a kezdetekkor. Nyilván meg kellett rendesen csinálni, de ettől a munkálattól alig száz méterre agyat operálni nem éppen egyszerű... Sokat kellett egyeztetni, rengeteg szervezés járt vele, de megoldottuk. Az épület kész, gyönyörű. De voltak gondjaink a sürgősségivel is. Ha a szakmai minimumfeltételeket figyelembe vesszük, egész Dél-Magyarországon nincs annyi sürgősségi orvos, amennyit biztosítani kellene. Kezdetben azt csináltuk, a különböző szakmáktól kértünk mindig konzíliumot, amit egy ideig gond nélkül adtak, aztán viszont egyre nehezebben. Most szerencsére már ez is úgy tűnik, rendben van. – Beszéljünk akkor a költözésről is. – Ettől is nagyon féltem, hiszen beteg embereket kellett mozgatni. Úgy kezdtük el, hogy mindig csak hétvégén és mindig csak egy részleg költözhetett. Ilyenkor volt a legkisebb a betegforgalom, és így lehetett elkerülni a kavarodást is.
– Itt most a női klinikán hogyan telnek a hétköznapok? – Túl egyszerű a kérdés, de annál nehezebb rá válaszolni. Kezdem a nekem legfontosabbal: nincs várólistánk. Nagyon hamar meg tudunk mindenkit operálni, az nyilván nem lenne igaz, ha azt mondanám, akkor, amikor ő akarja, de majdnem tényleg így van. Jól fölkészült orvosaink vannak. A létszám lehetne nagyobb, de ezen az önkéntes segítő státusz többnyire segít. – Eddig a munkáról beszéltünk, most egy kicsit legyen ön a főszereplő! Mindig is orvos akart lenni?
– Nem, fizikus! Egészen a gimnázium negyedik osztályáig erről meg is voltam győződve. Matek–fizika tagozatos osztályba jártam. Aztán ott mégis úgy döntöttem, inkább orvos leszek. A Ságváriban akkor nagyon erős osztályunk volt. A „látszat ellenére” jó tanuló voltam. – Ha valaki a klinikai központ élén áll, Pro Urbe-díjat kap, ott nemcsak a látszatról beszélhetünk... – Nem szeretem fényezni magamat...
– Térjünk vissza az egyetemi évekhez... – Amikor tanultam, akkor azt hangoztattam, minden akarok lenni, csak nőgyógyász nem... Aztán a véletlen ezt is „átírta”. Itt, a női klinikán voltam a laborban diákkörös. Nagyon sok hasznosat tanultam. Mindez azért fontos, mert akkor, amikor elkezdtem gyerekgyógyásznak tanulni egyre inkább azt éreztem, nem tudnám csinálni. Nem tudnék egy rám mosolygó nagybeteg három éves gyerekre visszamosolyogni, miközben tudnám, bármi megtörténhet vele. Érzelmileg nem tudtam volna csinálni. Emiatt lettem végül nőgyógyász. Egyébként ehhez hasonló volt az elnöki kinevezésem is a klinikai központ élére... Szeged kitüntetettjei 2015-ben Interjúsorozatunkban valamennyi díjazott megszólal sorban egymás után. Elsőként Balogh Elemér, Szeged díszpolgára nyilatkozott nekünk. Pál Attila után következik hamarosan a másik Pro Urbe-díjas, Bódi György, majd a Szegedért Emlékéremmel kitüntetettek: Andrejcsik István, Barok István, Erdélyi Ágnes, Sófi József és Takács Kata, végül a Szeged Nemzetközi Kapcsolataiért Emlékéremmel díjazottak: Szabó Tibor és Visy Csaba. – Hallgatom! – Hét és fél évvel ezelőtt a rektor úr egyik pillanatról a másikra összehívta a klinikai tanszékvezetőket, és kijelentette: „most ti választotok magatoknak egy elnököt!” Semmiféle előkészítése nem volt az egésznek, azt sem tudta senki, mivel jár ez az egész. Így szavaztak meg, ha jól emlékszem 18–2 arányban. Titkos szavazás volt, a rektor úr számolta a voksokat, majd a végén azt mondta, „Attila, akkor téged bízlak meg!” Így kezdtem. A második ciklust már pályázni kellett. Akkor meg azt mondtam, be akarom fejezni, amit elkezdtem. Tavaly december 31-éig szólt a megbízatásom, amelyet végül augusztus 31-éig meghosszabbított Szabó Gábor rektor úr. Én viszont ragaszkodtam volna a december végéhez. Megállapodtunk abban, hogy akkor január végéig maradok. Ezután váltott Facskó Andrea professzor asszony, akit most fél évre bíztak meg ideiglenesen. – Hogyan értesült arról, hogy megkapta a Pro Urbe-díjat? – Botka László fölhívott telefonon. Elmondta, hogy a közgyűlés megszavazta, és gratulál hozzá. Én meg megköszöntem...
– Minden ennyire egyszerűen történik önnel? – Végül is igen. Mondok egy másik példát. A Medicina kiadó főigazgatónője, akivel soha életemben nem találkoztam fölhívott, bemutatkozott, és megkérdezte, vállalnám-e egy tankönyv megírását, megszerkesztését. Aludtam rá egyet, majd visszahívtam és azt feleltem, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén vállalom. Mindegyikre igent mondott. Megjegyzem a szülészetről Szegeden korábban senki nem írt még tankönyvet. Egy év után adták ki másodszor, de előtte azt mondtam, ne nyomják egyszerűen újra, még egyszer „átnyalom” az egészet. Húsz hónapot dolgoztam az egész könyvön. Legalább kétszer visszaküldtem mindenkinek a kéziratot. Itt is előfordult, hogy valaki nem értette meg, nem írhat többet mondjuk tizenhét oldalnál. Háromszáz oldalt meg tud tanulni az a hallgató, aki általános orvos lesz. Nincs szüksége a duplájára. Fejezetenként beosztottam a kötetet, meghatároztam mi, mennyire fontos, és kiosztottam a feladatot a kollégáknak. – Hasonló megbízás megtalálta-e mostanában? – Hála Istennek, nem... De ez nem is baj. Az első nap például, amikor már nem voltam a központ elnöke, és hazamentem, kiszálltam a kocsiból és csak álltam ott mellette. Nem értettem, mi a furcsa. Világos volt még... Mit fogok csinálni? De megoldottam. – A család furcsállotta? – Igen... Vicceltek is ezzel, hogy lehet, hogy csak a rendes munkaidődben dolgoztál, mi lesz most veled, mondták. – Átállt már? – Még mindig nem. Itt be kell valljam, az elmúlt hét és fél évben a közvetlen környezetemmel nem tudtam sokat foglalkozni. Most van mindenre időm. Például arra is, hogy ne csak szakmai könyveket olvassak. Egészen átlagos polgári életet kezdtem élni. És ez nagyon jó!
– A díjnak van már valami állandó helye a lakásban? – Még nincs. Az íróasztalon van. Nagyon szép, mindenkinek örömmel mutatom meg. – Amikor ránéz, mi az első, ami eszébe jut? – A borzasztó sok munka. És még több idő. Kritikus szituációk, amelyeket azonnal meg kellett oldani. Különösen az utolsó másfél két évben mondtam elég gyakran a titkárnőimnek, „Hölgyeim! Ha nem tudnának sakkozni, akkor is megvernének!” Annyira „zokni” lettem egy-egy hosszú nap végére. De nem bánom egyáltalán. Ezzel járt. Szerencsére sikerült mindent megoldani. Garai Szakács László ***
Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!
