MEZİGAZDASÁGI SZEMLE HAVI FOLYÓIRAT. VII. évfolyam.
Magyar-Óvár, 1889. évi deczember hó.
XII. füzet.
Mezıgazdasági szakoktatásnak és a praxis. Mezıgazdasági tanintézeteink ellen gyakran hallhatjuk azt a panaszt, hogy a belılük kikerülı fiatal embereknek nincs elég praxisuk, hogy az intézetek csak theoretikus gazdákat nevelnek, akik az életben nem válnak be. A panaszok azonban csak általánosságban hangzanak egyformán, a részleteken nagyon eltérnek egymástól, vagyis az egyes gazdák más-más okból nem tartják megfelelınek gazdasági szakoktatásunkat. Megtörténik, hogy az intézetbıl kikerülı fiatal embert valamely birtokrész önálló kezelésével bízzák meg; a fiatal ember elegendı tapasztalattal nem rendelkezvén, bizonyára hibás intezkedéseket is foganatosít, olyanokat, amelyeken a tapasztalt régi gazda vérmérséklete szerint vagy mosolyog, vagy boszankodik, de mindenesetre az intézeteket fogja okozni, hogy ott nem tanítják meg a fiatal embert a praxisra. Vannak oly gazdák is, akik azt tartják csak jó gazdának, aki szántani, vetni, szekeret rakni úgy tud, mint akár az öregbéres, s ha az intézetbıl kikerülı fiatal emberek nem birnak e munkák végzésében kellı jártassággal, mindjárt készek az itélettel: a gazdasági tanintézeteken nincsenek tekintettel a praxisra. Vannak azután gazdák – magam is közéjük tartozom –, akik azt kivánják, hogy az intézetbıl kikerülı fiatal emberek képesek legyenek egy vetıgépet beállitani, ekét megigazitani, a házi állatok korát felismerni, luczernát a lóherétıl, raczkabirkát a merinótól megkülönböztetni, vetésforgót felállitani, gazdasági számadásokat elvégezni, takarmány-kiszámitásokat megcsinálni stb., – egyszóval: legyenek képesek az intézetekben hallott elméletet a gyakorlatban alkalmazni. Ha az intézetekbıl kikerülı fiatal ember e tekintetben szolgáltat kifogásra alkalmat, akkor méltán lehet hibáztatni – de szerintem – nem elsı sorban az intézeteket, hanem az illetı fiatal embert és csak másodsorban az intézeteken uralgó rendszert. Bárminı rendszer szerint legyen is valamely gazdasági tanintézet berendezve, mőködjenek azon bár a legkitünıbb erık, a belılük kikerülı fiatal emberek mégsem lesznek képesek sohase rögtön a maguk lábán járni, vagyis egy gazdaságot hiba elkövetése nélkül vezetni, mert ehhez élettapasztalat kell, ezt pedig se nálunk, se másutt az intézetek meg nem adhatják. Azt egyáltalában tapasztalhatjuk, hogy semmiféle szakmakörben nem támasztanak olyan nagy igényeket a tanintézetek iránt, mint amilyennel egyes gazdák hazai gazdasági intézeteinkkel szemben föllépnek. Az orvos növendéktıl, aki bár kitünı bizonyítványnyal végzi el az egyetemet, senkise kivárja, hogy egy súlyos beteget meggyógyítson, de nem is jut eszébe senkinek se az egyetemet okolni, az ott uralgó rendszert hibáztatni, mert a kezdı orvos erre nem képes. A jogvégzett fiatal emberre nem bíznak egy bonyolódott pert, a technikát végzett fiatal embert nem bízzák meg egy gyár vezetésével vagy egy vasuti híd épitésével, hanem azt tapasztaljuk, hogy a tanintézeteket végzett fiatal embereket beosztják idısebb, tapasztaltabb férfiak mellé, akiknek oldaluk mellett megtanulhatják: miképen kell az intézeten tanultakat az egyes speciális esetekben helyesen alkalmazni, – csak amikor ezt megtanulták, lesznek önállóvá. Miért képezne e tekintetben a gazdai pálya kivételt? Amint az egyéb intézetek nem képesek arra, hogy kész embereket neveljenek az élet számára, úgy nem képesek erre a gazdasági tanintézetek se; az intézetek nem taníthatják: miképen járjanak el minden egyes esetben, ott csak az alapot lehet megadni, melyen tovább építve, szakmájában számottevı ember lehet az illetıbıl.
Ha gazdáink között e nézet egyszer általánossá válik, meg fognak szünni a panaszok, hogy az intézetet végzett fiatal emberek nem tudnak helyesen intézkedni, amely panaszok semmi tekintetben se jogosultak. Próbálják meg csak azok a gazdák, akik idegenkedéssel fogadnak minden oly fiatal embert, aki gazdasági intézetet végzett, a gúnyolódás, az intézetek gáncsolása helyett jóakaratulag útbaigazitással, tanácscsal segítségére lenni az intézetekbıl hozzájuk került fiatal embernek: bizonyára nem lesz oly sok panaszuk az intézetek ellen. Amint nem tartom helyesnek élettapasztalatot kivánni a fiatal embertıl, éppen úgy nem tartom jogosnak azt a kivánságot se, hogy a gazdasági akadémiát vagy középintézetet végzett fiatal emberektıl azt kivánják, hogy azok az egyes kézfogásokban, a mechanikai munka végzésében a kellı jártassággal birjanak. E nézetnek fı szószólója Kodolányi Antal, aki nemrégiben ismét kikelt a gazdasági középintézetek ellen,1 amiért ott az elsı tanévben elméleti dolgokat is tanitanak. „Elkerülhetlennek tartom – irja ı –, hogy aki kezelı gazdává képezi magát, az mindenekelıtt minden gazdasági munkát sajátkezüleg tudjon végezni.” E nézetet én határozottan hibásnak tartom. Azt állitani, hogy csak ez képesiti ıtet elsı sorban a felügyelete alatt végzett munkák fölött helyes itéletet mondani – szerintem túlhajtott dolog. Hisz’ eszerint egy színdarabról csak az mondhat helyes itéletet, aki színdarabot tud irni; egy képet csak festı, zenedarabot csak zenész, költeményt csak költı tudna helyesen megitélni. Ha mi ahhoz kötjük a „jó gazdag fogalmát, hogy tud-e az illetı jól szántani, kaszálni, zsákot hordani, asztagot rakni stb.: akkor legjelesebb practikus gazdáinkat nem sorolhatnók a jó gazdák közé. Sok jeles magyar gazdával volt alkalmam már érintkezni, akiktıl igen sok practikus dolgot tanultam magam is, de akik bizony bevallották, hogy ık se aratni, se egyenes barázdát szántani, se vetni nem tudnának, hanem azért mégis meg tudják itélni, hogy jól végzik-e a munkások a reájuk bizott munkát. Földmíves-iskolákban igenis okvetlenül megkivánom én is, hogy a tanonczok a munkák keresztülvitelébe begyakoroltassanak, és pedig necsak egy éven át, hanem mindaddig, míg az intézetet el nem végzik, mert a földmívesiskolák azon czélból létesitettek, hogy ott a kisgazdák gyermekei kiképeztessenek, vagyis azok, akik késıbb az életbe kilépve, kezük munkája után keresik kenyerüket. Aki a keze után él, annak gyakoroljuk a kezét is, azt tanítsuk meg az egyes munkák megtételének módjára is, de azok, akik eszük után élnek meg, azoknak ne a kezüket, hanem az eszüket képezzük. A gazdasági tanintézetekben leendı gazdatisztek és középbirtokosok tanulnak, akik maguk se szántani, se vetni nem fognak, – mire való ezekkel trágyát hordatni, naphosszat kapáltatni, juhot, gulyát ıriztetni? Azt az idıt, amit erre forditanak, sokkal jobban, üdvösebben föl lehetne használni. Az egyes munkák végzésében jártassággal csakis addig birunk, míg azt folyton gyakoroljuk, – amint hosszabb ideig szünetet tartunk, újra kell azt tanulnunk. Már most, ha a gazdasági tanintézeteken az elsı évben semmi egyebet nem tesznek is, mint gazdasági munkát végeznek, s azután ezt a második és harmadik évben nem gyakorolják, amint hogy még Kolosmonostoron se gyakorolták: az intézetbıl kikerült fiatal ember bizony édeskevés gyakorlati ügyességet visz el magával, az elsı év fáradsága jobbára kárba vész. Ez okból én azon meggyızıdésben élek, hogy még azon esetben is, ha ezen gyakorlati oktatásra csakugyan szükség volna – amit azonban kétségbe vonok –, annak nem az elsı, hanem a harmadik évben kellene taníttatni.
1
L. „Gazdasági Lapok.” 1889, 33. sz.
A gazdasági tanintézeteken oda törekeszünk, hogy a tanuló ifjusággal megértessük: mit miért kell tenni, hisz’ az különbözteti meg a képzett gazdát az empirikustól, hogy elıbbi tettének okát is tudja adni, minek alapján képes megitélni, hogy helyes-e az ı viszonyai között az, amit másutt jónak tapasztalt. Már most Kodolányi a sikeres tanitás conditio sine qua non-jának tartja, hogy az elsı évben pusztán csak a gazdasági munkák végzésében gyakoroltassanak, és csak azután következzék az elmélet, nem a helyes egymásutánnak megforditása-e ez? Télen át – mondjuk – hízlalással foglalkoznak a tanulók, kimérik egyik napról a másikra a darát, a repczepogácsát stb., megetetik az állatokat, de arról, hogy miért etetnek darát és hogy mennyit kell etetni – elegendı-e, nem-e az adott mennyiség: annak a tanulónak fogalma sincs még, ezt majd csak utólag a második évben fogja megtanulni. Azt látja, hogy különbözı idıben, különbözı mélyen szántanak, de hogy miért teszik ezt, arra majd csak késıbb tanítják meg. Annyira mechanikai munkát végez a tanuló ifjuság, annyira a cseléd dolgát cselekeszi, hogy még a munka szükségessége, czélszerüsége fölötti gondolkodás lehetısége is megvonatik tıle. Nem helyesebb volna-e – hogy a felhozott példánál maradjak – elıbb a táplálkozás, a takarmányozás elveivel ismertetni meg a hallgatót, s ha már ezt tudja, általuk állíttatni össze a hizóállatok takarmányszükségletét s az általuk kiszámitott, összekevert takarmány föletetésével bízni meg ıket – ha ez is oly fontos tényezı arra, hogy valakibıl jó gazda lehessen? Nem helyesebb-e elıbb a szántás elméletébe avatni be az ifjuságot és azután küldeni ıket ki a szántást megtanulni? A béreseknek azt mondom kimentek és 2”-re feltöritek a tarlót, azok nem törıdnek vele, hogy miért ily sekélyen és miért nem mélyebben, – úgy parancsolták nekik, hát megteszik. A szántás elméletébe beavatott tanulóknak azonban csak azt mondanám: kimennek tarlót törni, ekkor gondolkozniok kellene azon, hogy mit is mondtak az elıadásokon: milyen mélyre is kell a tarlót feltörni? s a munka nem lenne pusztán rosszul végzett cselédmunka, hanem szolgálna az elmélet megrögzitésére, a hallottaknak a gyakorlatban való alkalmazására, különösen akkor, ha nem úgy, mint most, a cseléd munkájában egyedül, hanem fıleg azon teendıkben gyakoroltatnának, amelyek késıbb, amikor az életbe kilépnek, feladatukat, teendıjüket fogják képezni. Az az elsı évi praxis tehát szerintem fıleg azért nem czélravezetı, mert nem azt a gyakorlatot tanulja meg a fiatal ember, amelyre késıbb szüksége lesz, hanem megtanulja jól-rosszul a cselédmunkát, amit a következı két évben jobbára el is felejt. De meg kérdem: képzelhetı-e, hogy egy pár száz holdas gazdaságban 40–50 fiatal ember képes egy év alatt megtanulni az összes mezei munkákat? kérdem továbbá: 16–17 éves fiatal ember képes-e az összes gazdasági munkákat elvégezni? Én azt mondom, hogy nem. – Az asztagrakás igen fontos munka, mert ha rosszul van rakva: beázik, elromlik a gabona; ugyan hogyan lehet erre 40–50 fiatal embert egy év alatt megtanitani? hiszen a munka között felnıttek közt is soká kell válogatnunk, míg egy jó asztagrakóra akadunk; már most – mert ezt a tanuló fiatal ember nem tudja elvégezni – Kodolányi elmélete szerint e munka felıl ítéletet se tud mondani, hasonlólag nem képes megitélni: jól van-e megrakva a szénás szekér, jól vane learatva a búzatábla és jól van-e végezve sok oly más munka, aminek a végzéséhez felnıtt ember ereje kivántatik, s amit ennek következtében a tanuló fiatalság elvégezni nem tud. Véleményem szerint az az egy év, amit a fiatal emberek cselédmunka végzésével töltenek el az intézeteken, semmivel se járul ahhoz, hogy az illetıkbıl jó practikus gazdák váljanak. Nagyon különösnek tartom azt a megjegyzést, hogy az egyévi gyakorlatnak azért nincs eredménye, mert egynéhány elméleti tantárgy is adatik elı az elsı tanévben. Ha az a néhány óra, ami hetenkint az elméleti tantárgyakra elvonatik a gazdasági gyakorlattól, képes az egész gyakorlati tanitást eredménytelenné tenni: akkor az az egész gyakorlati oktatás nem áll valami
szilárd alapon, aminek azonban korántsem az elsı évben elıadott tantárgyak, hanem az általam fentebb elmondottak lesznek az okai. Kodolányit az emlitett czikk megirására az inditotta, hogy elıtte egy igen tekintélyes uradalom jószágigazgatója azt mondotta: „Én már oda jutottam a gazdasági tanintézetekbıl kikerült ifjakkal, hogy ha ezután egy irnoki állomás lesz nálunk üresedésben, inkább egy nyolcz osztályt végzett ifjút veszek fel arra, mint pedig egy gazdasági tanintézetet végzett ifjút, mert amannál legalább nem kell az emésztetlen theoriával saturált önteltség ellen léptennyomon küzdenem, hanem megtesz mindent úgy, amint rendelem. Hidd el, hogy ezek az intézetbıl kikerült ifjak nem tudnak egy vetıgépet beállitani, egy fát megnyesni, egy veteményágyat elvetni, vagy egy egyszerü számadási kivonatot elkésziteni.” – Súlyos vád ez az intézetek ellen, és nagyon szomorú volna, ha igaz volna. De hát ha azok az intézetek csak emésztetlen theoriával saturált öntelt gazdákat képeznek, honnan van az, hogy azokban az uradalmakban találjuk fel a legjobb gazdálkodást, ahol a gazdatisztek gazdasági tanintézetet végeztek; honnan van az, hogy mainap az uradalmak legtöbbje csak gazdasági tanintézeteket végzett fiatal embert alkalmaz gazdatisztül? Talán ezeknek a figyelmét kikerülte az intézetekbıl kikerülı fiatal emberek-emésztetlen theoriával saturált önteltsége? Bizonyára más uradalomban is elıfordult, hogy hasznavehetetlen fiatal emberre akadtak, s ekkor ezen egyszerüen túladtak, de nem ítélték el ezért az intézeteket és az egész fiatalságot, azon meggyızıdésbıl indulván ki, hogy nincs az az intézet, amelynek minden egyes növendéke beválnék az életben, s a hibát az egyénben és nem az intézményben keresték. Necsak akkor emlékezzünk meg az intézetekrıl, midın állását betölteni nem tudó fiatal emberre akadunk, hanem akkor is, midın azt tapasztaljak, hogy mezıgazdaságunk lassan bár, de fokozatosan halad elıre s e haladásban nagy részük van a gazdasági tanintézetet végzett gazdáknak, s akkor nem fogunk oly elitélıleg nyilatkozni a gazdasági intézetekrıl és az ott tanuló fiatalságról, mely ha nem is jobb, de semmiesetre se rosszabb, mint az egyéb hazai intézeteken tanuló ifjuság. Az pedig, hogy a gazdasági tanintézeteket végzett fiatal emberek nem tudnak fát nyesni és veteményágyakat elvetni, csak nem róható fel az intézetek hibájául, – hisz’ ott nem kertészlegényeket, hanem gazdákat nevelnek! Sokkal nagyobb hiba ennél az, ha az intézetbıl kikerült fiatal ember nem tud egy vetıgépet beállitani, egy számadást elkésziteni, hogy egyáltalában nem jártas a gazdatiszti állással együttjáró dolgok végzésében. Magam se tartom elegendınek, ha egy fiatal ember csak azt tanulja meg, amit a kathedráról hall, s ha csak a tankönyvekben vagy jegyzetekben foglaltakat tudja elmondani; én is megkövetelem tıle a praxist, csakhogy én a praxist másképen értelmezem. Én nem azt kivánom, hogy szántani tudjon a tanult gazda, de tudja az ekét beállitani; nem azt, hogy el tudja vezetni a vetıgépet, hanem hogy be tudja azt állitani; én nem bánom, ha nem tudja az állatokat megetetni, de megkövetelem, hogy az adott esetekben helyesen állítsa össze a takarmányszükségletet; én nem bánom, ha nem tud aratni, juhot ırizni, burgonyát kapálni, trágyát teregetni, de megkívánom, hogy tudjon egy táblát felmérni, ismerje a fıbb állatfajtákat, ismerje fel a lényegesebb hibákat az állatokban, legyen jártassága a gazdasági számitásokban, egyszóval: én nem a cselédmunkában való jártasságot kivánok egy intézetet végzett fiatal embertıl, hanem kívánom azt, hogy tudja, miként kell az elméletet alkalmazni; kivánom azt, hogy legyen jártas jövendıbeli foglalatosságában oly mértékben, amilyent egy kezdı gazdától méltányosan megkívánhatunk. Ezt a praxist azonban nem lehet megadni az elsı tanévben, ehhez mindenekelıtt szükséges, hogy a dolog elméleti részét ismerje az illetı, mert ez a praxis csak az elmélet folyománya, ez a praxis az elmélet tökéletes megemésztésére, annak helyes alkalmazására vezet, míg az elméletet megelızı praxis jó lehet ugyan arra, hogy a gymnasiumban sápadtá lett gyenge
fiatal ember a munka közben megedzıdjék, egészséges, üde színt nyerjen, de semmiképen se járul ahhoz, hogy az illetıbıl jó földbirtokos vagy gazdatiszt legyen. Az a kérdés már most: megszerezheti-e a fiatal gazda a tanintézeteken azt a praxist, amelynek megszerzését szükségesnek jeleztem, s amelyet nemcsak én, hanem velem együtt igen sok gazda megkövetel az intézetet végzett fiatal embertıl? Több évi tapasztalat után mondhatom, hogy igenis meg, ha elég igyekezete, szorgalma van az illetınek, ha nemcsak azért tanul, hogy bizonyítványa legyen, hanem azért, hogy tudjon valamit; nem kell hozzá egyéb, mint az, hogy necsak az elıadásokra járást tartsa feladatának, necsak azt, hogy pár héttel a vizsgák elıtt valamely jegyzetbıl elkészüljön, hanem tanuljon egész éven át, és pedig necsak a szobában, hanem künn a gazdaságban is; figyelje meg folyton, hogy miképen alkalmazzák az intézet gazdaságában a tanteremben hirdetett elméletet, járjon el szorgalmasan a gyakorlatra, és ahol s amikor csak alkalma van, igyekezzék megpróbálni: miképen tudná ı az általánosságban elmondott elveket speciális esetekben alkalmazni. Igaz, hogy erre komoly gondolkozás, feladatát, a jövıbeni hivatását teljesen átértı fiatal ember képes csak, s ezt a szükséges komolyságot a fiatalság nagy részénél nem találjuk fel, sıt – a fiatal korra való tekintettel – nem is követelhetjük. Ez okból én se tartom az intézeteinken uralkodó rendszert tökéletesnek, magam is azt óhajtom, hogy azok reformáltassanak, és pedig oly módon, hogy necsak önszorgalmából, mintegy privat diligentiából sajátíthassa el a fiatal ember a kivánatos praxist, hanem reá kényszeríttessék arra éppen úgy, mint az elmélet megtanulására; hogy necsak a jobb tanulók, de valamennyi, aki végbizonyítványnyal hagyja el az intézetet, birjon megkivántató praxissal. Midın azonban azon nézetnek adok kifejezést, hogy gazdasági tanintézeteink reformálását kivánatosnak tartom, korántsem mondom egyúttal, hogy intézeteink jelenlegi szervezetükben nem érnek semmit, – hogy czélszerőbb valamely nyolcz gymnasiumot végzett fiatal embert alkalmazni, mint gazdasági intézetet végzettet. Az intézeteknek fıfeladatuk mindenkor az leend, hogy a fiatal gazdákat a mezıgazdaság elméletébe beavassák, sıt ha megnézzük Németországnak azon gazdasági intézeteit, amelyek a mi gazdasági intézeteinknek megfelelnek, amennyiben szintén nem a kezük munkája után élı gazdákat nevelnek, azt fogjuk tapasztalni, hogy az elméletnél egyebet nem is adnak, azt tartván: az elméletet adja meg az iskola, a praxist a praxis. A német gazdák mégse ítélik el a gazdasági szakiskolák berendezését, nem helyezik a nyolcz osztályt végzett tanulót az intézetet végzett fölé; pedig ott a fiatal embereknek még jóval kevesebb gyakorlati jártasságuk van az elmélet helyes alkalmazásában, mint a mieinknek. Csakhogy ottan az idısebb gazda kötelességének tartja az intézetet végzett fiatal ember szakmőveltségének elımozditásához hozzájárulni; az ı feladatának tartja megtanítani a fiatal gazdát: miképen kell az elméletet a gyakorlatban alkalmazni. Nem mondom, hogy ami jó Németországban, az jó leend okvetetlenül nálunk is, sıt gazdasági intézeteink egyik sarkalatos hibájukul azt tekintem, hogy nagyon is német minta után készültek – legalább a m.-óvári akadémia –; csak azt akartam kimutatni, hogy a praxist nem kell okvetetlenül az intézeteken megtanulni, abból a fiatal emberbıl is lehet jó gazda, aki praxis nélkül megy a praxisba. Ha azonban egyszer az intézetek reformáltatnának és nem találtatnék többé helyesnek az intézetek német rendszere, ne menjünk ismét más nemzethez egy eszmét kölcsönvenni; ne gondoljuk, hogy ami jó Angliában – ezt az országot szokják emlegetni azok, akik a gazdasági cselédmunkában való jártasságot tartják a fıdolognak –, az jó nálunk is, hanem reformáljuk intézeteinket a magyar genius figyelembe vételével. Figyelve a magyar geniusra, azt fogjuk hallani tıle, hogy ami jó Németországban, az azért nem lesz jó minálunk, mert még igen sok gazda van az országban, aki minden theoriának ellensége, aki nemcsak meg nem tanítja a fiatal embert arra, hogy miképen kell az elméletet a
gyakorlatban alkalmazni, hanem gúnynyal, kicsinyléssel illet minden elméletet. Az ilyen gazda mellett a fiatal gazda kiképzése megakad, saját magára van utalva, saját magának kell kitalálni a módját, hogy miképen alkalmazza az elméletet a praxisban helyesen, s mert vezetı nélkül lévén, könnyen megtéved, – ahelyett, hogy útbaigazitanák, kinevetik, mi természetesebb, mint hogy az ily körülményei közé kerülı fiatal ember elıbb vagy utóbb „Isten hozzád”-ot mond az elméletnek, lesz nem ugyan practikus, hanem régi-módi gazda, talán fölkel hajnal elıtt, fekszik késı éjjel, utánna jár a munkának, de az adott viszonyok között a legnagyobb jövedelmet mégsem tudja elıállitani, mert ehhez helyes elméletén alapuló praxis szükséges. Szerintem csak az az igazi practikus gazda, aki ezzel is rendelkezik. De az olyan tanult gazda mellett, mint amilyen Kodolányi jószágigazgatója, se tanulja meg a fiatal ember az elméletnek alkalmazását a praxisban; mert ha neki nyolcz gymnasiumot végzett tanuló kell, úgy ezzel csak azt documentálja, hogy neki csak uri ruhába öltözött hajdura van szüksége, mert akinek fogalma sincs a mezıgazdaság elméletérıl, az nem való egyébre, mint a kiadott parancs pontos végrehajtásához. Az engedelmességet, a fınök rendeleteinek pontos végrehajtását okvetetlenül megkövetelik mindenütt a fiatal gazdától, de nem tartják mindenütt az egyedüli kelléknek. Tekintettel azon körülményre, hogy hazánkban igen könnyen kerülhet a fiatal kezdı gazda oly körülmények közé, amelyek között az elméletnek alkalmazását a praxisban nem tanulhatja meg: tartom szükségesnek, hogy ezt annyira, amennyire csak lehet, az intézeten sajátítsa el; tartom kivánatosnak az intézetek oly módon való reformálását, hogy erre necsak alkalom nyujtassék, hanem az mindenkitıl, aki végbizonyítványt óhajt elnyerni, éppen úgy megkivántassék, mint az elméleti dolgokban való jártasság. Az, hogy miképen volna ez keresztülvihetı, már nem tartozik e czikk keretébe, – ezért csak annyit jegyzek meg, hogy ha sikert akarunk elérni: nem elıbb kell tanitani a praxist és azután a theoriát, hanem elıbb meg kell magyarázni az elméletet és azután a minél gyakrabban tartott gyakorlatokon megtanitani a fiatalságot az elméletnek helyes alkalmazására a praxisban. Cserháti Sándor.
