Metodizmus Magyarországon 1945 után és a MET történetének kezdetei – Konfliktusteoretikai értelmezéskísérlet – Majsai Tamás
Már elöljáróban hadd jelezzem, hogy az előadás címe alapján támasztható elvárásoknak legfeljebb rész szerint tudok csak megfelelni. Mindenképpen mellőzni kényszerülök például a fejlemények szorosabb értelemben vett eseménytörténeti, kronológiai vázát. Éspedig nemcsak időbeli okok miatt. Elsősorban azért, mert ez utóbbira nyilván alkalmasabb eszközt kínál a történteket deo volente közelesen dokumentálni tudó kiadványtervezet, másfelől pedig azért, mert a vállalt előadással egy olyan, eddig el nem végzett értelmezési kísérlet alappilléreit szeretném a magam számára is megfelelő összefüggésrendszerbe állítani, amelyben a nuda facta historiae dokumentálásának csekélyebb jelentősége van. Elöljáróban el kell mondanom mindjárt azt is, hogy nemcsak a metodizmus és a MET összefüggésében, de egyáltalában véve, a háború utáni egyháztörténelem – mindenképpen annak kelet-európai – fejleményeit illetően is hiányoznak azok az alapvető, instrumentális jellegű elméleti keretek, amelyek a tények mögötti történelem valóságos összefüggéseit, bonyolult egymásba szerveződési dinamikáját hozzák felszínre, s egy szélesebb értelemben vett plauzibilis verziót kínálnak a szikár adatok történelmi mátrixba rendezéséhez. Ezt próbáltam meg a post festum kitalált alcímmel érzékeltetni. Messziről futok a célnak, ezzel is csökkentve az elégtelenség okán várható látványos kudarcomat.
I. 1945 után a keresztény egyházak együtt buktak, együtt kompromittálódtak a fasiszta érdekek uszályába szegődött politikai államraisonnal. Megterhelte a helyzetet, hogy a krisztianizált tinktúrában tetszelgő hagyományos társadalmi struktúra felváltását célul kitűző, s a vesztett háború erkölcsi és társadalomszervezési vákuumában különösen is dinamizálódott új politikai elit és érdekcsoportok – a közvélekedéssel ellentétben, nem valamilyen per definitionem antiklerikalizmusból, még kevésbé antireligiozitásból fakadón, hanem inkább nyers hatalomtechnikai okok mentén – markáns antipódusaivá lettek mindazon történelmi formációknak is, amelyek a hagyományos egyháziasság morfológiai jegyeit tükrözték. A korszak igazán hatékony problémakezelési eszköztára így nem a rendszerrel szembeni oppozíció volt, hanem az ítélet perszeverans tudatosításával etablírozott alkalmazkodási, ha kell az eseményeket szinte túllihegő természetű koncilliaritás a fennálló politikai struktúra iránt. A korszak a dezorganizációban különös tájékozódási
képességgel rendelkező vizionárius karizmatikusoké volt, akik feledve és sutba vágva minden konszolidált dogmatizmust, a napról-napra elégséges mennyiségű manna megszállottaiként, a diogenészi intellektuális flexibilitást is messze túllépően voltak képesek esetről-esetre, színről-színre (látva) újat alkotni, akár a tegnapi teljes negligálásával is. A körülményeknek csak az egyik, ám esszenciálisan fontos ambiguenciája volt, hogy a siker és stratégiai validitás minimális reményével e szerepkör karmestereivé egyedül azok pályázhattak, akik a korábbi időszakban megőrizték erkölcsi integritásukat. Az előzőleg kompromittálódottak, mintegy az ítélet mértékének metaforikus szignumaiként is, a bűnbánat bármely őszinte mértéke mellett sem válhattak többé, mint epizódszereplővé, rosszabb esetben az egyházi érdekek védelmét nem szolgáló instrumentalizált paradicsommadarakká. Az enigma historiaenek a Jelenések könyvében megrajzolt antinómiák súlyát idéző jellegét mi sem tükrözi jobban, mint a lojalitás-opció széles körben történő elutasítása, s még inkább azon homo moralisok, ha tetszik betonszilárd erkölcsiséget felmutató intranzigensek tragikus bukása, akiket bár emberileg a mártíroknak kijáró mindenkori tisztelet dicsfénye övez, megállásuk teológiai kvalitása fél évszázad múltán éppoly mértékben hiányzik, mint a Politikai Rendőrség egykori vádiratait megfogalmazók szemében.
* Az ítélet és a velejáró piszkosan habzó tajtékok között hullámzó bárkákkal együtthánykolódó sajkák egyik sajátos alakzata volt a kisegyházaké. Érezték és tudták persze ők is, hogy mi zajlik. Amint egy körültekintőbb elemezésben látnunk lehetne, ők sem voltak jobbak, karakteresebbek nagyegyházi társaiknál. Sőt, talán még azt sem lehet elmondani felőlük, hogy eljutottak az önvizsgálat és a helyzetreflexió olyan radikalitásáig, ahová amazok némely képviselője, avagy legalább ideig-óráig egy-egy reprezentáns testülete. Néhány körülmény mindazonáltal szignifikánsan megkülönböztette őket a többiektől. Korábbi mellőzöttségük, ezzel összefüggésben a nagyegyházakénál jelentékenyebb politikai megbízhatóságuk és elfogadhatóságuk, szociológiai természetű tercieritásuk viszonylagos távolságban helyezte őket az új hatalmi szerkezet kritikai érdeklődésétől, s meg is kímélte intézményeiket és tagjaikat a kor általánosnak tekinthető brutalitástörténeti támadásaitól. Intézményeik és saját társadalmi helyzetük minimálisra csökkentette az egyházi közösségeken tett politikai amputációk által gerjesztett belső ellenérzéseket, oppozícióba sodró indulatokat, illetve a külső környezettel való konfrontációk mértékét. Ugyane tényezőnek tudható be az is, hogy hierarchiájuk és tagjaik lényegesen kevesebb görccsel, emocionális gátakkal tudtak beilleszkedni az új társadalmi közegbe, sőt, hogy a más környezetben elviselhetetlennek tűnő repressziós intervenciókat is lényegesen kisebb traumával voltak képesek feldolgozni. Szemben a nagyegyházakkal, a köztársasági államformától elemi erejű áldásban is részesedtek, elnyerve mindenekelőtt a legalizáció emancipáló adományát. Hasonló megállapítást tehetünk a korszak politikai kultúrájához szervesen hozzátartozó, s egyházi oldalról többnyire igen nagy ellenszenvvel fogadott laudációs rítusokban való participálást illetően, amit e kisegyházak lényegesen több hitellel és belső azonosulással tudtak vállalni. Áttanulmányozva például az eddig ismert egyetlen kisegyházi dossziét, amit a belső elhárítás keletkeztetett, jelesül Szécsey János metodista szuperintendens mintegy 250 fóliónyi anyagát, kitetszik, hogy a különböző hivatalos
megnyilatkozások sem a lelkészi, sem pedig általában véve a szabadegyházi vezetői körökben nem ütköztek érdemleges ellenállásba. Sőt, e közösségek részéről mintegy szituatív formában már ekkor készen állt az a társadalompolitikát segítő teológiai konstrukció – hogy némileg elővételezzem mondandóm későbbi fejleményeit –, amelyet a nagyegyházak csak fáziskéséssel, ám annál szerencsétlenebb, teljesen anakronisztikus kontextusban 1956 után hoztak felszínre (jelesül a szolgálat- és a diakónia nevű genitivuszos teológiák). E mozzanat intézménypolitikai jelentőségét érzékeltetendő, csak arra utalok, hogy az úgynevezett történelmi egyházi közegben igen gyakran e rituálék iránti rezerváció szolgált olyan felületként, ahol rést lehetett ütni az egyházi falakon vagy a közvetlen represszió formájában, vagy áttételesen (esetleg kombináltan), s a „reakció” vádjával addig bevehetetlen posztok is a politikai értelemben mindenben megfelelő új tényezők kezébe kerülhettek. A jelenséget mintegy távolról érzékeltetendő említem meg, hogy Szécsey Jánost, akinek politikai lojalitását érdemileg egyetlen ügynöki jelentés sem tette kérdésessé, csak e tekintetben is négy éven keresztül obszerválták. (Látószögbe kerülésének oka egyébként kiterjedt nyugati irányú kapcsolatrendszere volt.) A kisegyházaknak természetesen szociológiai szerkezetük is közrejátszott abban, hogy a lojalitási rítusok vállalásánál lényegesen kisebb mértékű intra muros ecclesiae artikulálódó kritikával, népszerűtlenségi koefficienssel kellett számolniuk. Voltak azonban más természetű összetevők is. A cselekvési, hitéleti szabadság pezsdítő élményétől átitatott közösségek számára, amelyekben nemcsak hiányzott a nagyegyházak korábbi közéleti presztízsveszteségei felett érzett fájdalom, de erre az ekklesiológiai mintára még csak jóérzéssel sem tudtak gondolni, az élet primer referenciakerete nem a múlt és a veszteség, hanem a jelen lehetőségei voltak. Sajátos kontrasztélménye támad az olvasónak akkor, amikor a kisegyházi dokumentumokat olvasva a meglévő szolgálati lehetőségek feletti lelkesültség és bizakodás állandó jeleivel találkozik, miközben a nagyegyházi források búvárlása során szerzett benyomása ennek éppen az ellenkezője: a körülmények feletti búskomorság. Kétségtelen, az utóbbi közegben az egyházak politikai felelősségének (legalábbis a Bekennende Kirche harcai óta) releváns aspektusa – nem utolsó sorban a teológiaiekklesiológiai önértelmézésükből fakadóan – nem volt igazán otthonos probléma. A steril evangéliumhirdetés és annak bizonyos mértékű világindifferenciát implikáló etikai töltése ugyanakkor óvta is őket és tagjaikat a korszak olyannyira kísértő magatartásbeli kisiklásaitól.
II. Ha némileg hosszabban időztem a fenti kérdéskörnél, annak magyarázata mindenekelőtt abban áll, hogy nézetem szerint e periódus sok vonatkozásban determinatív volt a későbbiekre vonatkozólag. Legfőképpen is az 1956-hoz való viszony tekintetében. Röviden erről a következőket. Mai vélekedésünkkel 1956-nak össztársadalmi értelemben differenciált jelentőséget tulajdonítunk. Úgy tartjuk, hogy ez az esemény volt az, ami egyfelől megtanította a hatalmat félni a társadalomtól, az utóbbit pedig leszámolni a politikai messianizmussal, másfelől pedig – jelképszerűségével – ébren tartójává is lett a kritikai attitűdnek, s transzmissziós instrumentummá lett abban, hogy a konszolidációs potenciál és a korrekciók szívós keresése a reformerők vitorláit duzzassza. Ugyanez lényegesen szerényebb mértékben mondható el egyházi vonatkozásban. Sőt, reálisnak érzem akár akként is fogalmazni, hogy egyháztörténelmi vonatkozásban 1956 valóságos csapás volt, az egyházak mélyrepülésének igazi kezdetét képezte.
Mondandóm illusztrálására idézem itt Kiss Ferenc egyik jelentését, amelyben megemlékezett arról a más helyütt is olvasható tényről, hogy az ÁEH deklaratívé is hálásnak jelentette ki magát az kisegyházak irányában a forradalom idején tanúsított visszafogott magatartásukért. Szorosan kapcsolódik e tényhez, és persze a korábban említett szabadegyházi politikai gyakorlathoz is, hogy – eltekintve most e közösségek összehasonlíthatatlanul csekélyebb történelmi-politikai súlyának konzekvenciáitól – az állam velük szemben általában véve nem erőltette a viszonyrendszer szerződéses szabályozását. A történelmi nagyegyházak, amelyek principiálisan soha nem tudták őszinte önreflexió tárgyává tenni a világtörténelem legdrámaibb katasztrófaelemének, a II. világháborúnak a következményeit, s ezzel összhangban az 1945 utáni politikai fejleményeket lényegileg démoni erők játékaként szenvedték csak el, 1956-nak ugyanilyen kritikátlanul tulajdonítottak messianológiai attribútumokat. A reorganizálódó hatalom persze könnyen átlátott a helyzeten, s jó érzékkel ismerte föl, hogy az egyházakban továbbra is heves hatalomellenes potenciál koncentrálódik. Súlyosbították az egyházi közeg hatalmi oldalról való kulpabilifikációját a bűnbakkeresés ilyen szituációkban természetes mechanizmusai. A nyílt Rákosi-diktatúra különböző fejleményei, az 1956-os vétkek okán foganatosítható személycserék, továbbá a régi módon való uralkodás képtelenségének nyilvánvaló ténye, valamint a politikai konszolidáció új eszközöket igénylő kihívása az állampárt egyházpolitikusait ugyanakkor új utakra is irányították. Újsütetű taktikai elképzelésük lényege abban a koncepcióban összegezhető, hogy az egyházak stratégiai fontosságú őrhelyeit, valamint a szubrégiók ellenőrzését garantáló néhány köztes csomópontot minél előbb és minél átfogóbb módon megbízható titkos megbízottakkal igyekeztek elárasztani. Anélkül, hogy részletezném, megemlítem, a koncepció dokumentálhatón beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A Rákosi-periódusban az egyházmentés oltárán szükségszerűen elégett elit marginalizálódott. Részben az 56-os kísértés miatt, részben gerontológiai okok folytán, részben pedig a konszolidációs politikai revitalizálódás pörölycsapásai alatt. Megkezdődött a magyarországi egyháztörténelem 1944 előtti állapotokat felidéző, sőt az akkori viszonyokat több szempontból túl is szárnyaló latens államegyháziasság periódusa. E konstrukció egyik fundamentális jellemzője lett, hogy a nem is oly régen még ítéletteológiai alapon kooperáló tényezők – akik közül többen minden látszat ellenére is igen elmélyült ekklesiológiai vízióval rendelkeztek, s az egyházmentést tekintették fő célkitűzésüknek, még ha gyakorta alig futotta is nekik többre, mint puszta testükkel tömni be a mind tátongóbb lékeket (vagy éppen áldozatul – is – esni a hatalomközeliségben rejlő kísértésekkel szembeni saját gyengeségeiknek, gyarlóságaiknak) – nemcsak nem voltak immár különösen kívánatosak, de határozottan kiiktatandó elemekké minősültek át. Időközben természetesen történt még egy s más. Felnőtt egy új generáció, amelynek már nem volt alapélménye a háború és az egyházak morális diszkreditálódása. Az ő alapélményük a szocialista-kommunista ideológia hitszerűen elmélyített ideológikuma, a Biblia és a keresztény kérügmának a kommunista eszménnyel való harmóniája, a hidegháború és annak szellemi aurája, illetve az ennek mentén sulykolt „szocialista hazafiság” volt, utóbbi némi hagyományos nacionalista utóérzéssel. Alapélményük 1956-nak a kommunizmusellenes kapitalizmusról alkotott sátáni összeesküvés-elmélettel interpretált olvasata volt, amit egyházi területen plasztikusan illusztráltak a fejleményekbe beavatkozó World Council of Churchesnek és a Vatikánnak a nemzetközi kommunista hatalom irányában tett (elsősorban persze taktikai, ám távolról erősen őszintének is tetsző) példái. (E megközelítés valós összefüggéseinek a problémáira most még sajnos érintőlegesen sincs módom kitérni.) Az új taktikai elem keresztülvitelét segítette továbbá az 56-os eseményekbe
belekeveredett és ezáltal kompromittálhatóvá vált lelkészek egy nem jelentéktelen rétege, s végül, de nem utolsó sorban két további, általánosabb érvényű tényező. a) Az egyik egy politikai. Amint már utaltam is rá, az, hogy 1956-ban sokak előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió hatalmi pozíciói erősebbek a korábban sejthetőknél, a kommunista berendezkedés, illetve a világ blokkpolitikai binaritása pedig még hosszú ideig fenn fog állni (még ha a globalitást nem éppen a kommunizmus teremti is majd meg). b) A második egy előjel nélküli negatív tapasztalat: bebizonyosodott, hogy a Nyugat a keletiekért érdekei ellenében nem tör lándzsát. (Mi több, számos nyugati egyházi, ökumenikus reprezentáns képviselte expressis verbis is azt a koncepciót, hogy a hasznos és taktikus éppen az, ha a szimpátiájukat élvező egyházi emberek minél nagyobb számban épülnek be az állami apparátusokba, még ha súlyos kompromisszumok árán is. Megemlítem: ezzel a kommunista hatalmi apparátus tényezői is tisztában voltak, s részint erre válaszként, rendre sikerült is olyan embereket kulcspozíciókba juttatniuk, akiknél a kettős ügynöki identitás semmilyen olvasata nem tételezhető fel.) A nagy erőket lekötő aktivitásban a legkevésbé érintett egyházpolitikai szegmenst ismételten a kisegyházak képezték. (Bizonyos mértékű belső fellazításra, mint már a megelőző periódusban is, szinte kizárólag a fasizmus időszakában nyilas tevékenységük miatt kompromittálódott elemek kínáltak csak kézen fekvő lehetőséget. Meglehet ezek száma az ismert szociológiai okok miatt relatíve magas volt ugyan, abszolút értelemben mégsem képeztek stratégiai nagyságrendű támadási felületet.) Ellenőrzés, terrorizálás, akadékoskodás, verbális fenyegetés persze volt. Az operatív átkarolás és felgöngyölítés ama hulláma azonban, ami a nagy egyházak felé explikálódótt, elkerülte őket. Itt kell említést tennem még egy másik egyházszociológiai momentumról. A potenciálisan elitista társadalmi szerepkörre strukturált nagyegyházi szerkezet, a hierarchia, a stallumokhoz, magához az intézményhez és annak képviseletéhez társuló életmódbeli és közéleti excellentivitás, nem jelentéktelen motorizáló tényezőt képviselt abban, hogy az immár nem az osztályharc éberségi frontjáról küzdő, hanem az egyházakat a kohabitáció platformjáról kézben tartani, funkcionalizálni és felszámolni próbáló pártállam kínálta lehetőségek piacán megnőjön az érdeklődés. Ez volt az egyik legrangosabb tényező abban, hogy a brutális diktatúra égisze alatt szinte automatikusan önkorlátozó, hatalomtechnikai szempontból választékossá érlelődő missziói tevékenység az új körülmények között, korábbi bilincseitől részben megszabadulva, hirtelen felélénkült, és a hatalmi eszköztár adott készletét tekintve komoly veszéllyé is vált az államraison számára. Különösen megfigyelhető volt e vitalizáció a kisegyházak körében, amelyek lényegesen kisebb mértékben voltak érintettek a forradalomban való részvétel miatti felelősségre vonásban. A változó politikai hangulat egyik manifeszt állomását jelentette a marxista eschatológia – meglehet gyökeresen machiavellista szempontú, ám az „ártatlan bárányok” részéről különösen is komolyan vett – revíziója. (Ennek Lukács József, a marxista-keresztény dialógus szekuláris pápája által adott definíciójából ismerhető lényege: nem az egyházak elhalása a kommunizmus apriorija, hanem a kommunizmus megteremtése posztulálja majd az egyházak exterminálódását.) Ilyen indíciumként említhetnénk azonban a korábbi tervgazdálkodásban szabályozott pszeudo-szekularizálódás szélső értékeit korrigáló csendes és szolid mértékű, ám tagadhatatlanul társadalmi szintű reorientálódást az egyházi és vallásos szférák irányában. A felszín alatt egyidejűleg tanúi lehettünk a kombattáns kommunista társadalom- és politikai ideálokat ápoló exponensek fantáziáját ingerlő politikai és ideológiai konvergenciának (lásd mindenekelőtt a Helsinki-processzus zseniális találmányát). Az ugyancsak világpolitikai ambíciókat követő vatikáni diplomáciai szenvtelen szívóssággal szorgalmazta például – a kelet-európai keresztény egységfront Trójai falovaként – a marxista-keresztény dialógust, és egyre több sikert könyvelhetett el
más további lovacskák becsempészésével is (lásd a Mindszenty-ügy megoldását). Úgyszintén fáradhatatlannak bizonyultak programajánlataikkal a prózai nyugati politikai célokat is követő protestáns ökumené exponensei. E jelenségkörbe tartozott továbbá a nyugati hemiszféra felöl meginduló s mind dinamikusabbá váló, gyakorlati látogatásokban realizálódó érdeklődés hazánk és Kelet-Európa politikai liberalizmusa, az itt funkcionáló csodálatra méltó vallásszabadság teljesítményei iránt; az éberségben egészen addig kitűnőre vizsgázó állami egyházügyi apparátust paralizáló mákonnyal behamvazó politikai ajánlatok özöne, többek között a magyar egyházpolitikai vívmányok védelme jegyében (Arthur Schneider főrabbi New Yorkból készségesen ajánlkozott például. Lékai bíboros amerikai reputációjának helyreállítására a Mindszenty-féle antipropagandát követően); a külügyi és ÁEH-s apparátust elárasztó nyugati meghívások (elvégre Genfben mégiscsak jobban lehetett tanulmányozni a kapitalizmus rothadásának ütemét, mint az elvtársak évtizedek óta szokásos warnemündei üdülőjéből) etc., etc. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk az apparátus átlagképviselőinek reflexeit, azt látva, hogy hirtelen megugrik a vallási intenzivitás és az annak motorját sejtető illegális, féllegális és kisegyházi missziói aktivitás. A nagyegyházi betánistáktól, glosszolálikusoktól – legalábbis így tűnt egyelőre – különösebben nem kellett félni. Rendetlenkedésüket egészséges konfesszionális, kálvini inkvizíciós rugalmassággal diszciplinálta már első szinten maga az egyházi struktúra. Ahol pedig ez nem bizonyult volna eléggé hatékonynak, ott vagy magától, vagy belügyi és ÁEH-s szignalizációra lecsapott Bartha Tibor püspök és a teológiai akadémia dékánja. Mindinkább kitetszett, hogy valódi veszély elsősorban a kisegyházak felől leselkedik a rendre. Kiváltképpen, hogy ezek prioritásai nem a magyar zászló erdélyi pozíciója és az építőművészeti remekekben testet öltő nagyegyházi gloire feltámasztására fixálódnak, hanem az Isten országának építésére és a lelkek megtérítésére. Mirabile dictu még a terménybetakarítás sikeressége is többnyire csak sokadlagosan érdekelte őket a lelkek üdvösségének kérdéséhez képest. Márpedig a hatalmi logika szerint a magára figyelő, bűneit és nem létező istenét bámuló ember akár egyéb deliktumok elkövetésére is képes. Ambícióik, belső energiáik kanalizálására és kontrollálására érdekes ötlet fogant meg a hatalom agytrösztjeiben: az 1944-ben érdekvédelmi funkciók ellátására létrehozott, s e minőségében még a Rákosi érában is feladatokat ellátni tudó SZESZ-t (Szabadegyházak Szövetségét) át kell alakítani rendőrszervezetté. A vezetésére ki más lenne a legalkalmasabb, mint a mindmáig tisztázatlan előélettel rendelkező Palotay Sándor. Érzékeltetendő az elnök úr, a budapesti református teológiai akadémián máskülönben doctor humoris causa megtiszteltetést nyert egyházpolitikus (az egyházi Resah Pahlavi) spirituális habitusát, röviden idézek az egyik lelkigondozói szituációban fogant revelációjából: Jobb a könyörületességben tévedni, mint a keménységben.
* És ez az a pont, ahol kizárólagos igénnyel visszakanyarodhatunk a jelen vizsgálódás fókuszában álló kérdésünkhöz: a metodista egyházhoz. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején járunk. A metodista egyház a többi kisegyházhoz hasonlóan, illetve, amennyiben a protestáns genus proximumot veszem kiindulópontul, talán minden más szabadegyháznál karakterisztikusabban történelmi nagyegyházi beidegzettségekkel, életstílussal éli a maga mindennapjait. Történelmi okoknál fogva legerősebb gyülekezetében, egyszersmind az ország szociálisan leginkább heterogén jellegű megyéi egyikének fővárosában, Nyíregyházán is folyik az élet. A lelkész sajátos fából faragott egyéniség. A kétmaroknyi metodista lelkész köréből kiemelkedik karizmatikus alkatával, spirituálisan dinamikus látásmódjával, munkabírásával, missziói elkötelezettségével. Felesége, jákóbnyi család Példabeszédek nyomán megénekelt
jóasszonya méltó és adekvát társ a szolgálatban. Járják a bokrok világát (a tanyák itt bevett elnevezése), a Jézus korabeli farizeusokat megszégyenítő intenzitással vannak úton reggeltől-estig akár egy lélek felkarolásáért is. Felélesztik, a maguk részéről is tartalommal töltik meg a metodistáknál hagyományosan missziológiai célcsoportot jelentő cigányság iránti evangelizációs-karitatív szolgálatot. De a misszió előtt egyébként sincs korlát. Jöhetnek az evangélikus, a református vagy bármely más felekezetből kikonfirmált atyafiak, náluk nyitott szívre, érdeklődésre, imádságos figyelemre találnak. Odáig menően, hogy az egyházi élet elsorvasztásában, Szabolcs-Szatmár evangélikus lelkészeinek számát tudatosan limitáló, régóta állambiztonsági operatív szerepet betöltő Ottlyk Ernő evangélikus püspök, egyszersmind az Ökumenikus Tanács főtitkára unszolására a helyi kolléga panaszt emel Iványi Tibor lélekhalászása ellen. A lelkész úr azonban egyéb deliktumokkal is felhívja magára figyelmet. A metodisták pragmatikus szolgálati stílusának angazsált realizálását markáns etikai szemlélettel társítja, amit némi perfekcionista hevülettel megalkuvás nélkül aktualizál is a mindennapokban. Szuperintendensét, Hecker Ádámot egyre gyakrabban óvja, figyelmezteti ama kétes megítélés alá eső eljárásai miatt (mint pl. Palotay Sándor SZET-beli pénzügyeinek revizorkénti approbálása {SZET = a SZESZ helyébe lépő ún. Szabad Egyházak Tanácsa}), amelyeket Ádi bácsi csak a kisegyház érdekeinek nem vállalható veszélyeztetése árán látna megtagadhatónak. A lelkészi közösség összességében véve töretlenül és hatékonyan működik. Kohéziója állja az idők próbáját. A szolgatársak egymás iránti szeretetének éppúgy nincs felső határa, mint – ha jól látom – a szent ügy érdekében adódó egymásközti konfliktusok hevességének sem. A felsőerdősori bázist az esetről-esetre való együttlétek hosszú időn át a problémakezelés magasiskolájává avatják. Nincs feladat, vitás kérdés, amit egymással nem lehetne megbeszélni, és nincs olyan ügy, amire ne lehetne nyitott szívvel, imádságos elmélyülésben várni az Úr lelkének – nem törvénykönyvekbe és egyházfői körlevelekbe zárt – megvilágosító revelációját. Öröm és békesség, indulatok és megbocsátás, egymás és az Úr színe előtti sírás és feloldozás, mind-mind része annak, ami e közösséget a legnemesebb értelemben vett electio communiorummá kvalifikálja. A Biblia, az Írás és az Úr lelkének vezetése az odafigyelés és a nyitottság feltétlenségében realizálódik. „Hinnéni! Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád!” A problémakezelő processzusok teológiai kvalitású integrációs eszköze, a minden különbözőséget, egyéni másságot békévé és bizonyságtétellé oldó imádságos tudakozás az Írásban, déjà vuként emlékeztet a II. világháború apokalipszisét követő években Bereczky Albert körül, az ország talán egyetlen prófétai alkatú egyházi személyisége körül tömörülő – mellesleg ugyancsak nyíregyházi gyökérzetű – Magyar Evangelizációs Baráti Társaság missziói hevület fűtötte tevékenységére. E tekintetben mintha csak megállt volna az idő, avagy elhúzódna a kegyelem. Ne felejtsük, pallérozott történelmi egyházban, ahol a stallum betöltőjének cezaropapista tekintélye van, s ahol a konfliktusok elsimításhoz jól bevált fegyelmező eszköztár áll rendelkezésre a Bibliának és a Szentléleknek nincs ennyi munkája. Elég, ha szimbolikusan, deus ex machina végszóként pecsételnek csak el az Örökkévalóra hivatkozással egy-egy már meglévő, a Szentlelket tehermentesítendő is előzetesen meghozott döntést. (Évek óta erre az axiómára építve zajlik egyébként e régiókban az egyházi élet egyházügyi-belügyi koncepciójú ekklesiológiai átprofilirozása is.) A felsőerdősori metodista Vatikánban azonban még a Pápa, Ádi bácsi is ki van szolgáltatva a Lélek fuvallatának. Kétségtelen, a mozgástér nem éppen tág. Túlontúl sok opció nem adódik, s vele együtt a divergenciák posszibilis skálája sem felettébb széles. Ezen belül azonban szabadság és nagy lelki béke van. Valahogy úgy, amint a később még szóba kerülő
Csodálatos ország című vers szerzője, Iványi Tiborné fogalmaz: Lábunk alá nem simul aszfalt / Utunk göröngyös és tövis szegi / De szívünk sohasem tapasztalt Szép bukkanók fenségét élvezi. A Lélek prezenciája sem ígér azonban mentességet a 90. zsoltár metafizikai fundáltatású determinációi alól. Ádi bácsi is egyre kevésbé fiatal. Korszakunkban már a hetvenes éveiben jár. Még Szécsey szuperintendens idejében volt lelkész maga is Nyíregyházán, az ország egyik ismeretesen legvonalasabb szocialista nagyvárosában. Élete során, mint a vele többé-kevésbé egyívású kortársai is, megélt már két kemény diktatúrát. Túléléstratégiai reflexei ennek hatására csendesen feladhatatlan panelekké merevedtek, és az államhatalom egy bizonyos minőségű megnyilvánulásaihoz, a totális diktatúrák stílusához igazodtak. Ösztönei folyamatosan azt súgják, csak semmi olyant nem tenni, ami veszélyezteti a terror tombolása idején elérhető maximális értéket, az evangélium hirdetésének szabadságát, a templomok nyitva tartását, a lelkek individuális üdvösségének munkálását. Egyelőre mindez nem több azonban szórványosan ellesett, ad hoc felmerülő problémákra adott reakciókból rezultálódó analitikus megfigyelésnél. A létező szabadság kígyók okosságával való kihasználása mindenesetre őt is lelkesíti. Ádi bácsi ugyanakkor szuperintendensként is újabb és újabb, egyidejűleg tanulási processzust is képező szituációkban forgolódik. Formai okokból szereplőjévé lesz a nyugati ökumené és a vallásos szférákba való keleti beszivárgást munkáló KBK konferenciáinak (még ha kezdetben ügynöki megfigyelés alatt kell őt is tartani), egyre többször lesz résztvevője az egyházi erők átfogó koncepciozitással megtervezett pacifikálását realizáló belső interkonfesszionális érintkezéseknek, és mindenekelőtt is gyakran találkozik a SZET-körökkel. A pallérozott episcopusoktól, és mindenekelőtt is a nagyegyházi irányítástechnikát kopírozó SZESZ ambiciózus elnökétől lassanként elelsajátít bizonyos újszerű vezetési stílusmintákat. Szinte észrevétlenül itatja át személyiségét az ellentmondásra kevésbé érzékeny attitűd, az önálló döntéshozatal igénye, az egyház érdekeiért folytatott titkos háttérdiplomáciában való jártasság, az ezzel járó kapcsolatrendszereken belüli otthonosság. Némi iróniával, és Petőfit parafrazálva, mihelyt fölkel, máris szuperintendens.
* A Hivatal és a BM, miután lényegét tekintve megnyugtatóan sikerült megoldani a legjelentősebb nagyegyházi struktúrák operatív átkarolásának főfeladatát, az 1960-as évek második felétől újabb lendülettel gyürkőzik neki a mind több gondot jelentő kisegyházi helyzet komplex rendezésének. Az úgynevezett szekták tevékenységében a par excellence veszélyes elemet továbbra is az alternatív, intenzivisztikus vallásosság stimulálása jelenti. Különösképpen, hogy az ez irányú társadalmi érdeklődés, ellentétben a korábbi optimista feltételezésekkel, nem csökken. A legveszélyesebb perspektíva nem utolsó sorban az, hogy református és evangélikus betánisták, aklerikus vallásosak és bizonyos szabadegyházi tényezők egymásra találnak hallél zsoltárok, vagy pietista dicséretek éneklésében. Külön fejtörés tárgya, hogy e buzgósághoz egyre látványosabban társul az elesettek irányában megnyilvánuló pragmatikus gondoskodás, illetve egy olyan társadalmi jelenség létét is felfedő cselekvéssor, amely (ti. a szegénység) párthatározat alapján nem létezhet. (Vagy amennyiben igen, úgy elégséges mértékben tudja azt kezelni a humanizmus letéteményesként definiált rendőrállam.) Külön problémát képez, hogy a történelmi egyházak beépítették hitvallási cikkelyeik közé e párthatározatokat, s most az ő bosszantásukat is jelenti a fegyelmezetlen kisegyházi diakónia.
Az 1956 utáni politikai-egyházpolitikai paradigmaváltás említett konzekvenciái mind érzékelhetőbben gyűrűznek be a metodisták háza tájára is. Az ÁEH egyre gyakrabban szimatol veszélyt, a lelkészek pedig egyre sűrűbben kapnak vérszemet a Lélek szabadságában és az intézményhálózat körül a fentebb ismertetett értelemben kiépült sajátos feltételrendszer lehetőségeinek kiaknázására. Közbevetőleg kell itt említést tennem az ÁEH három, eddig nem érintett taktikai módszeréről:
a) A kisegyházak esetében minél feszesebb kötelékeket igyekezett etablírozni köztük és a SZET között, korábban nem létező, vagy csak formálisan működő ellenőrzési-diszciplinációs jogkörökkel felruházva ezt az új és folyamatos megerősítés-kiépítés alatt álló egyházhatóságot. b) Általánosan is gyakorolt eljárásmód volt az, hogy a Hivatal számos, a Helsinkiprocesszusba már nem illő saját jogköröket adott át az egyes megbízhatóan működő egyházi testületeknek és tisztségviselőknek. Így természetesen a SZET-nek is. c) Végül pedig külön is ki kell emelni a megváltozott körülmények között felvetődő problémák szankcionálására alkalmazott új szervezeti szabályzatok megalkotásának a kisegyházaktól való kikényszerítését, illetve, amennyiben e regulák nem számítottak az ÁEH részéről megfelelőnek, egy-egy vitális jelentőségű egyházi feladat megoldásának erre hivatkozással történő késleltetését. Utóbbi azért is érdemel figyelmet, mert a metodista egyházban például nem sikerült akadálytalanul beépíttetni az erős szuperintendensi jogkör eszméjét a szervezeti szabályzatba. Az okmány elkészültének elhúzódását a Hivatal azzal büntetette, hogy nem járult hozzá az esedékes 1974-es éves közgyűlés megtartásához. Persze az elutasítás ennél jóval összetettebb problémát takart. A küszöbön álló közgyűlésnek különös súlyt kölcsönzött, hogy ebben az évben járt le az agg szuperintendens legislaturája (aki tovább nem is kívánta vállalni a tisztséget), és az utód személyének megválaszthatását illetően az ÁEH pedig ragaszkodott a jogérvényes statútumok meglétéhez, ily módon is garantálva az új vezetővel való együttműködés állampárti sikerességét, illetve az egyházvezetői mozgástér megfelelő szabályozhatóságát. A legelevenebb gondot egyelőre mindenesetre annak az elérése jelentette, hogy a stallumot véletlenül se az arra legesélyesebb jelölt, az egyre radikalizálódó Iványi Tibor nyerje el. Ádám bácsinak a küszöbön álló folyamatok kezelésében való irányítására minden bizonnyal befolyásolási tervet dolgozott ki a Hivatal. (Több hasonlót ismerünk. A konkrét irat előkerülése inkább idő kérdése csak.) Ennek keretében először csak arról győzködik őt, hogy a szervezeti szabályzat elfogadása előtt nem tartanák szerencsésnek a közgyűlés megtartását. A szuperintendens a békesség kedvéért és hagyományos felfogású felelősségtudatától vezérelve besétál a csapdába. A mélyben talán örül is neki. Részint ő is kételkedik ugyanis abban, jó kézben lenne-e az ÁEH iránti sima modort egyre kevésbé ismerő Tibor kezében az egyház gyeplője. Apai szíve pedig vélhetően nem tud érzéketlen maradni az előtt a gondolat előtt sem, hogy az időhúzással hátha izmosodnak a másik szóba jöhető jelölt, fia, Hecker Frigyes lelkész esélyei. Őszre jóváhagyatik a szervezeti szabályzat. Közben Iványi Tibornak újabb konfrontációi támadnak. Nem fogadja el a szuperintendens személyét érintő áthelyezési elképzelését. A gondolat meglehetősen világos perspektíváról árulkodik. (A szuperintendens elképzelését más belső akadályok is keresztezik.) Majd a viták során egyszer csak azt is megfogalmazza, hogy a szuperintendens – az elhalasztott közgyűlést követően – már nem is szuperintendens, és elvitatja intézkedési jogkörét. (A felvetés
később végeláthatatlan értelmezési procedúrák állandó elemévé válik. Mivel meggyőződésem szerint, amint azt analóg egyháztörténelmi példák is kimerítően dokumentálják, a jogi természetű oppozíciók szinte kivétel nélkül szimptómái csak az egészen más és sokkal mélyebb szinten húzódó ellentéteknek, és jelentőségük csak annyi van a fejlemények megértésében, amennyiben azok alakulásához faktikusan külön is hozzájárulnak, az elemzés adott esetében nem látom indokoltnak bővebben is foglalkozni velük.) A feszültségeket nőtteti, hogy Iványi Tibor minden korábbit túlszárnyaló konfliktusba keveredik az ügybe beavatkozó Palotay Sándorral. Előbb nyíltan kifogást emel az ellen, hogy az egyháznak előzetesen ki kellene kérnie az ÁEH egyetértését a megválasztandó vezető személyének alkalmassága felől, és hogy a tisztségért csak egy, az ily módon már előre kiválasztott személy szállhatna ringbe, majd élesen a SZET elnökének fejére olvassa annak erkölcsi és anyagi természetű eltévelyedéseit. Megjegyzés: meglehet, a korábbi és általában követett gyakorlat valóban az volt, hogy az ÁEH-nak az egyházak biztosították az előzetes egyetértési jogot, a metodista és más kisegyházakat erre – másként mint a római katolikus, a két protestáns nagyegyház és a zsidó felekezet esetében – semmilyen érvényes rendelet nem kötelezte. Iványi Tibor (a lelkészi kar egy részével) az utólagos és e minőségben esetleg elfogadhatónak tekinthető ÁEH-vétót is elutasító megoldás mellett szállt síkra. In parenthesi: Gyakran felmerülő vád volt az események menetében és később, az értékelések során is, hogy Iványi Tibor a maga megválasztásának előmozdítása végett kezdeményezte a belső küzdelmeket. Azt hiszem egyértelmű, hogy valóban nem volt tőle idegen e tisztség elnyerése. Hogy a jelöltek körének tágításával egyszersmind a saját esélyeit is egyengette? Minden bizonnyal. Legalább ennyire igaz viszont az is, hogy a mindenki választhatóságának princípiumát képviselve egyszersmind korlátozta is önnön perspektíváit. Hogy kilátásai a szuperintendensi pozícióra oppozíció nélkül csak szerények lettek volna? Aligha. Konciliánsabb magatartással feltehetően simán megválasztották volna. Az egyház és a SZET-ÁEH vonal között artikulálódó törésvonal mentén egymással mind hűvösebben feszült viszonyba kerülő felek között 1973 végére patthelyzet alakult ki. Hecker Ádám, tekintélyében erősen megtépázva, egy jogilag kétes értékű későbbi megerősítésen alapuló ügyvivői szuperintendenciával a tarsolyába képtelen volt a legcsekélyebb feszültséggel járó feladatok megoldására is. A feleknek mindazonáltal nem volt más választásuk, mint kivárni. A színfalak mögött, a személyes érintkezések szintjén viszont zajlott a megdolgozás, műszóval: a befolyásolás. 1974 elejére úgy tűnt, beérik az első eredmény: Hecker Ádám hangulatilag aláveti magát a politikai akaratnak és saját érzelmeinek. Miután ugyanis a február 25-én megtartott egyháztanácsi ülésen is dominánssá vált az emblematikusan Iványi képviselte koncepció a választhatóság korlátozásnélküliségéről, Hecker Ádám néhány napi hezitálást követően, március 1-én levélírásra szánta el magát az ÁEH felé. Ebben összefoglalóan arról szólt, hogy az egyháztanács elvi álláspontja mellett létezik egy gyakorlati helyzet is, amelynek értelmében alapvetően két személy neve jön szóba a szuperintendensi tisztség betöltésénél, Iványi Tibor és saját fia, Hecker Frigyes. És noha ő maga szíve szerint nem szeretné örökletes tisztté tenni a szuperintendensi stallumot, tekintettel arra, hogy Iványi Tibor személye túlságosan megterhelt az ÁEH és a SZET viszonylatában, arról igyekezett meggyőzni a lelkészi kart, hogy Hecker Frigyes személye szerencsésebb választás lenne. Mint írja, a választás előtt e helyzet összetevőiről megfelelően kell majd tájékoztatni a közgyűlés tagjait. Alea iacta est. Érzi ezt mindenesetre az ÁEH is. Ettől a pillanattól kezdve pontosan tudják, mi a teendő. Palotay (állambiztonsági rezidens?) jóvoltából már napok óta tudhatnak egy kifogásolható deliktumról, jelesül Iványi Tiborné már allegált Csodálatos
ország című verséről, ami a Németországban megjelenő Vetés és Aratás című folyóiratban látott napvilágot. Hogy a vers tíz éve íródott, hogy azt korábban maga Palotay is ki akarta adatni, hogy nem Iványiné juttatta el a szerkesztőséghez, hogy a Vetés és Aratásban való publikálásra Hecker Ádám maga is bíztatta kollégáit (ellensúlyozandó a nyugati írások káros szellemi befolyását), ez persze mind tudott, ám az adott pillanatban kizárólag az látszott fontosnak, hogy legyen egy konkrét pont, aminek kapcsán súlyos kifogást lehet emelni Iványi Tibor ellen, jogilag és hangulatilag is megingatva ezzel szuperintendenssé választhatóságának kilátásait. Az ÁEH azonnali hatállyal magához rendelte az egyházvezetést, ahol Palotay Sándor társaságában elébük tárták Iványi Tiborral kapcsolatos kifogásaikat. Palotay összefoglalója szerint: a Hivatal részéről „feltételezték, hogy a Metodista Egyháztanács Iványi Tibor felelősségét nemcsak megállapítja, hanem Iványi Tibor is kénytelen lesz a vers tartalmától magát elhatárolni és a vele való tanácskozás során felismerni, hogy tevékenysége és magatartása továbbra tarthatatlan”, aminek nyomán – áll egy másik korabeli Palotay-feljegyzésben – indokolttá vált volna az áthelyezés elrendelése Miskolcra, ahol majd elgondolkozhatott volna a dolgok felett. Megemlítem, hogy a vers a későbbiek során elvesztette kezdetben betöltött taktikai funkcióját (márcsak a vád belső tarthatatlansága miatt is), s a vádak mindinkább reális területre terelődtek át, jelesül a Hivatal Iványi Tibor működésével, az állami szupremáció mibenlétéről vallott egyéni nézeteivel kapcsolatos kifogásaira. Lévén azonban többrendbelileg is történelemformáló szerepe, hangozzék el e helyütt, színesebbé is téve az előadás monotóniáját. Csodálatos ország Csodálatos országban járunk... Ruhánk szerény, cipőnk kissé kopott, De hisz feltűnni úgyse vágyunk, S lelki szegények itt a boldogok. Lábunk alá nem simul aszfalt, Utunk göröngyös, és tövis szegi, De szívünk sohasem tapasztalt Szép bukkanók fenségét élvezi! Csodálatos országban járunk... Itt kétszer csattan mindig a verés. Kényszerutakra ráadást szánunk, A szenvedés itt szép kitüntetés. Hegyekre hág a sánta lába, A görbehátú terheket cipel; Megyünk... megyünk... nem nézünk hátra, És nem cserélünk soha senkivel. Csodálatos országban járunk, Hol szivárványszínű a ború, S ha néha völgybe kell leszállnunk, Senki sem fél, senki sem szomorú. A bölcs beszélget Istenével, A hebehurgya ismerni tanul, A kacér felnézni is szégyell, S végtelen boldog, kinek könnye hull!
Csodálatos országban járunk... Ha széles útról könnyű élet int, Szívünket védjük, meg se állunk, A keskeny ösvényt választjuk megint. Csábít újra a múlt lidérce, Ledér világ, nagy kulturörömök... Egy keresztbe fogódzunk félve, Vágyunk a szent, a tiszta, az örök! Csodálatos országban járunk... Egy gyolcsot őrzünk rongyaink alatt, Megtöltött mécsünk, mirtuszágunk, S tűzben kipróbált drága aranyat. Mert majd egy égi harsonára Elfáradt szívünk utólszor dobog, S vonulunk a nagy vacsorára: Királyi mátkák, hűek, boldogok!
Összegezve: A közelebbi kronológiai részletek ma már nem rekonstruálhatóak pontosan. Biztos azonban, hogy február 25-ével hirtelen peremptórius szakaszba jutott a metodista ügy. Biztos az is, hogy az ominózus vers februárban jelent meg Magyarországon, s hogy ennek felvetése szolgált casus belliként, illetve alapul a támadólagos elhárítás gépezetének állami részről történő működésbe hozatalához. Feltételezhetően az történt, hogy amikor Palotay Sándor kezéhez jutott a Vetés és Aratás, abban rögtön felismerte a metodista ügy megoldásához kínálkozó kézenfekvő lehetőséget. Kapcsolatba lépett az ÁEH-val, és együtt a Hivatallal sürgető jelzéseket adtak Hecker Ádámnak az elintézetlen választás kérdésének tisztázására, jelezve azt is, hogy Iványi Tibor személyével mennyire elégedetlenek. Hecker egyébként még meglévő hezitálásának felszámolására, a nagyobb nyomaték kedvéért tervezhették be a szcenárióba a vers ügyének a hivatali audiencia keretében történő előhozatalát, okkal feltételezve, hogy ennek nyomán a szuperintendens álláspontja majd egyértelműen átbillen a másik oldalra. És valóban, Hecker Ádám ettől fogva folyamatosan együttmunkálkodott (még ha nem is töretlen lendülettel), olykor kezdeményezőként, máskor csak Palotay ingerlésének, vagy éppen diszkrét késztetésének hatása alatt a SZET-tel és az ÁEH-val Iványi Tibornak a szuperintendenssé választásból való kiiktatásán, majd később pedig az ellentábor teljes likvidálását célzó eljárási módozatokban is.
* Hecker Ádám és az Egyháztanács részéről ezekben az ügyekben többnyire vele intézkedő Zimre Gyula és még néhányan Iványi Tibor bűnbánatát követelték, és közben egyre több vélt és valós hibáját is a szemére vetették: úgy a politikai hatalomhoz való viszony kérdésében, mint az egymás közötti kapcsolattartás korábbi és jelenlegi feszültségeit tekintve. A lelkészi karon belül eszkalálódó feszültségforrások közül két momentum számított különösen fontosnak: a) Hecker Ádám ama meggyőződése, hogy az ÁEH-t valamilyen komoly gesztussal le kell szerelni, ami Iványi Tibor aktív önkritikáját teszi szükségessé; b) Iványi Tibor ama súlyosan elítélő felfogása, hogy az Egyháztanács, illetve a lelkészi kar belső természetű problémákat külső fórumokon tárgyalt meg (az ő háta
mögött, a vele való megbeszélés mellőzésével), valamint hogy teret engedett a kívülről érkező nyomásnak, és akceptálni látszott a SZET és az ÁEH befolyását a szuperintendens-választás kérdésében. A viták közelebbi részleteinek nyomon követése most nem végezhető el. Röviden: sem Iványi Tibor, sem felesége, sem a velük tartók nem bántak meg semmit, nem vontak vissza semmit. Az események során két pártra szakadt a lelkészi kar, éspedig úgy, hogy Iványi Tibornak mindazon gyülekezetek tagságának pártján való megmaradását is sikerült nemcsak időlegesen, de mindvégig biztosítania, ahol ő, illetve a vele együtt menetelő társai viselték a pásztorlás szolgálatát. Iványi Tibort 1974. július 1-jei hatállyal a metodista egyházi szolgálatból elbocsátották. A SZET által fenntartott közös kisegyházi lelkészképzőből ezzel egyidőben kizárták a metodista egyház mind a négy teológus hallgatóját, akik egységesen Iványiékkal tartottak. A szuperintendens (Ádi bácsi) Iványi Tibor lelkészi állásának megszüntetésével szinte azonos napon, egy Palotay által felvázolt forgatókönyvet követve, az ÁEH megerősítő ellenjegyzését tartalmazó levelekben kérte fel a rendőrfőkapitányságokat, a tanácsi szerveket és a társadalombiztosítást Iványi Tibor lelkészi igazolványának, forgalmi engedélyének bevonására, egyházi jogállásának személyi igazolványából történő törlésére (ennek a helyi rendőrség eleget is tett, közönséges bűnözőként, a Horthy-korban szokásos módszerrel, lakásáról: parókiájáról elhurcolva bekísérték a kapitányságra). Később az atrocitások tovább folytak, immár az akadálytalanul megválasztott új szuperintendens, Hecker Frigyes, a volt jó barát Ádi bácsiénál is impulzívebb fellépése mellett, elsősorban is a szakadár lelkészek parókiáikból történő kilakoltatása, illetve a gyülekezeteik, vagy hozzájuk hű csoportok kezelésében lévő imaházak elvétele szándékával. Kispesten például ennek következtében tartotta a gyülekezet éveken át a szabad ég alatt az istentiszteleteit. A belügyminisztérium, az ÁEH és a közigazgatási szervek segítségét igénybevevő megtorlás nemegyszer párosult nyílt agresszióval. A megfelelő hatóságok esetről-esetre beavatkoztak az innentől kezdve igazságügyi fórumok előtt zajló ítéletek meghozatalába, s a lelkészek és családtagjaik civil életében is rendszeresen éreztették a szembeszegülés konzekvenciáit.
Néhány konklúzió 1.) A történtek egyik fontos eleme, hogy a közösség korábban méltatott integrációs ereje az 1970-es évek elején kezdett kiürülni, és lassan egy konfliktusban kikristályosodó új csoportképződés belső motorizáló potenciáljává transzformálódott. A kiürülés szociológiai-szociálpszichológia oka az integrációs mechanizmust addig feltételező külső restrikciós és repressziós erők átalakulása, részbeni megszűnése. A közelebbi forráselemzés igazolja, hogy a közösség belső erőforrásaiból addig hatékonyan működő konszenzusos önértelmezés mögött mindig is meghúzódtak olyan divergenciák, amelyek most felszínre jutva, szintén formatív erejű tényezőivé válnak az új keretek kialakításában. Az említett divergenciák sokrétűek voltak. Politikai, eszmei-ideológiai, korosztályi, karakterológiai, kegyességi, teológiai jellegűek egyaránt kimutathatóak közöttük. A teológiaiak közül külön is kihangsúlyoznám a missziói dinamizmus fontosságának tulajdonított szignifikánsan eltérő meggyőződés mentén kialakuló törésvonalat, amelynek markanciáját csak az események sodrása takarta el a szereplők szeme elől. Az integrációs potenciálban bekövetkező transzformáció releváns elemét alkotja a metodista egyházban – az általános egyházpolitikai konszolidáció, illetve az intézményes paralizáció ellenére is – elevenen működő spirituális biblicizmus. Ez, mint nem elapadó
belső forrás adott impulzusokat a régi kereteken belüli egyházi szolgálat kötöttségeinek elutasításához, illetve – miután az elutasítás konzekvenciáinak intern csoporthelyzetben történő realizálhatatlansága nyilvánvalóvá lett – a szolgálat új keretek közötti konstituálásához. Komoly szerepet játszott az új struktúra létrejöttében azonban a kisegyház hierarchikus, fegyelmi és dogmatikai értelemben vett korlátainak eredendő gyengesége is, amely miatt az institúció – eltérőleg a nagyegyházi gyakorlattól – képtelennek bizonyult a belső divergenciák csírájában történő elfojtására. A figyelmes szemlélő láthatja, hogy a fejleményekben az 1956 utáni egyházpolitikai paradigmaváltás nyomán a kisegyházak életterében megjelenő új lehetőségek első kumulációjával, alias, a háború utáni egyháztörténelem első jelentős, disszimilációs úton létrejövő egyházi alakulatának embrionális állapotával állunk szemben. 2.) A fejlemények formatív komponensét képezték a közösségen belüli generációs és szocializációs eltérések, amelyek az ekklesiológiai vízió homogén szerkezetének megbomlása pillanatában ugyancsak éles kontúrokat öltenek. A legfontosabb elem itt talán az volt, hogy egy lényegileg más túlélésstratégiai eszközrendszert előfeltételező időszakban felnőtt generáció a maga politikai kultúráját, viselkedési beidegződéseit, a hatalomhoz és a külvilághoz való szimbolikus viszonyának univerzumát tekintve feldolgozhatatlan fáziskésésbe került az eseményekhez képest. A késés előidézésben a közvetlen generációs eltérések mellett közrejátszott az ehhez köthető eltérő ekklesiológiai ideálok faktora is. Hipotézisem, hogy a maradók esetében (eltekintve az ismert és nem ismerhető szubjektív motivációktól) jelentékeny szerepet játszott a nagyegyházi modell számos működési elemének valamilyen mértékben mindig is meglévő kriptogén akceptálása, az egyházi létmód ennek megfelelő definiálása. Tézisem illusztrálásához egyetlen önmagáért beszélő konkrét adalék: a távozók magukkal vitték az egyház akkor tanuló – és tradicionális egyházi mintákkal egyáltalán nem vagy csak alig rendelkező – mind a négy teológusát. A fáziskésés hallatlan súlyára utal – úgy is, mint metafora –, hogy a korábban úgy az egymás közötti viszonyrendszerben, mint a formális etika szempontból is homogén arculatú dinamikus szolgálatot lehetségessé tévő kegyesség és írásértelmezés mostantól kezdve polárisan eltérő töltéssel telítődött. Az egyik oldalon úgy, hogy a deviáns identitás stabilizálódását, fenyegetettségekkel járó implikációinak a bizonyságtevők fellegének soraiba való beiratkozással történő elfogadását indukálta, a másik oldalon pedig a kudarc és trauma-élmény interpretálását, a történteknek az egyházbomlasztók és az ezzel szembenálló egyházhűség és egyházvédelem aitiológizálását eredményezte. Éspedig akként, hogy a helyzet kezelését felvállalóktól a képviselt üggyel súlyos inkongruenciában lévő hatalmi eszköztár bevonása sem volt idegen. A fenti fogalmi keret értelmezéséhez. Minden ellenkező felfogás dacára is az a meggyőződésem, hogy meglehet, az existenciális-fizikai fenyegetettség szinte kizárólag az egyik felet, a távozókat (a deviánsokat) terhelte, a lélektanilag, sikerességi szempontból nyertes fél mégis ők voltak. (A távozókról most nem jogi és az ecclesia invisibilis ekklesiológiai koncepciója szerinti értelemben gondolkozom, hanem csoportszociológiailag.) Miközben ők ugyanis status- és eszközvesztetten ugyan principiálisan megőrizhették a tiszták identitását, aközben a másik fél, akit félelmei ellenére sem értek atrocitások, avagy akinek likvidációs félelmei mindig is csak imagináriusak voltak, exisztenciális-pneumatikus értelemben lényegesen súlyosabb tehertételt vett magára: a medreiből kilépő moralitás eszköz- és statusmegőrzést eredményező alternatívájának kockázatát.
3.) A történtek utolsó kérdésköre a minduntalan előtérbe kerülő morális aspektus. Proleptikusan előrebocsátom, hogy e kérdést még véletlenül sem az erkölcsi igazságnak a történész oldaláról való megállapítása, porciózása igényével exponálom. (Külön kérdés természetesen, hogy ez utóbbinak milyen szerepe volt az események egykori alakításában és milyen módon befolyásolja a fejleményekhez való szubjektív viszonyulást, a múlt feldolgozását mindkét oldalon, el egészen a két közösség közötti viszony jelenbeni állapotáig.) Történészi, és ha szabad történetteológiai szempontból csak egyetlen, ám annál kardinálisabb aspektust szeretnék kiemelni. Palotay Sándorról – legalábbis mai ismeretink alapján – egyre valószínűbben feltételezhető, hogy szerepvállalásának minden problematikus eleme dacára is kezdetben az Úr szolgája volt. (Állításomat a benne artikulálódó problémák tudatában teszem.) Részben az ő működése mentesítette ugyanis a felügyeletére bízott kisegyházakat attól, hogy egyes tagjaikban offenzív célcsoportjaivá legyenek a nagyegyházakat kezdettől fogva terhelő állambiztonságnak. A vizsgált közeget, a metodista egyházat mindig is átható bizalmi légkör áldása az 1960-as években nem utolsó sorban erre vezethető vissza. Ugyanakkor az 1970-es évektől Palotaynak ez a góéli szerepe – a történelmi körülmények megváltozása folytán – egyértelműen megszűnt, kiürült. Hipotézisemnek természetesen messzeható konzekvenciái vannak. Tézisem: Iványi Tibor és csoportja a maga pozícióját Palotay, illetve elvonatkoztatva: a Palotay-szindróma éppen bekövetkezett történelmi szerepvesztéséhez igazítva artikulálta. (Felteszem, elsősorban ösztönösen. Jobb és tartalmasabb kifejezést aligha tudnék találni, mint azt, hogy karizmatikus megérzésként.) A Hecker-szárny ugyanakkor, a közösségért érzett valós, vagy imaginárius felelősség súlyától is megterhelve, e történelmi fordulatot nem ismerte fel, és továbbra is a Palotay-szerepkör addig volt kereteihez igazodott. Megjegyzem, a fejleményekben legalább annyi volt az irracionális metafizikai elem, mint amennyi kérdést az iménti megközelítés során alkalmazott fogalomrendszer nyitva hagy. Az mindenestre a történelem ambivalenciáit is gyarapítja, hogy egy olyan közösségben, amelyben a legszorongatottabb időkben törés nélkül fennmaradt a bizalmi hálózat és a feladatértelmezés akcionarista egysége, akkor, amikor a história világában valami gyökeresen új vette kezdetét (pl. a Helsinki-folyamat), ebből mindent elveszett. Éspedig úgy, hogy az alapképletet mindkét oldalon ugyanaz maradt: az egyházért és a papi szolgálatra való elhívás tisztaságának megőrzéséért érzett szent felelősség, amelyet azonban immár egy, az együttmenetelésnél magasabb rendűvé váló eszmény hatotta át. Befejezem. A MET alapító atyái történelmet csináltak. A történelemalkotás csírái részben bizonyos külső feltételrendszer konzekvenciái voltak, társadalmi-politikai és ekklesiológiai értelemben egyaránt, részben pedig annak a Lélek szabadságában fogant víziónak a következményei, amelyet nem követve önmagukat tagadták volna meg, a rájuk bízott kincset ásták volna el.
