A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI MAGYARORSZÁGON (A kezdetektől a 19. század végéig) Török, József

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Katolikus egyház és liturgia Magyarországon: (A kezdetektől a 19. század végéig) Török, József Ez a kötet az alább felsorolt szervezetek támogatásával jelent meg. A Kiadó hálás köszönetet mond segítségükért: Magyar Könyv Alapítvány Budapest Bank Budapestért Alapítvány Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Millenium évében. A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó szeretné a nyájas olvasó tudomására hozni, hogy hosszú évek óta dédelgetett terve valósul meg a Magyar műveltség 1100 éve c. sorozat megindításával. Az ötlet egy olyan konferencián született, amelyen a világkiállítások, illetve a millecentenáris ünnepségek elôkészítése kapcsán mintegy 44 hazai szakember – közöttük 6 egyetemi dékán és rektor, 5 akadémiai intézetigazgató – szinte közfelkiáltással értett egyet: eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom 11 század során megteremtett kulturális, tudományos és közéleti értékeit számba vegyük, mégpedig ideológiáktól mentesen, a valóságos értékek felmutatásával. Többszáz kötetre rúgó tématervi vázlat született utóbb a Kiadó műhelyében. S egy fontos szemléleti elv is kiformálódott: szóljanak e kötetek az érdeklôdô felsôs középiskolásokhoz és tanáraikhoz, a leendô tanár egyetemistákhoz, illetve minden tájékozódni akaró, de nem az adott szakmában tevékenykedô értelmiségihez és nem értelmiségihez. S kísérje a köteteket mindig olyan kiváló személyiségek (az adott terület legjártasabbjainak) életrajza, akik életüket nem kímélve alkottak nagyot történelemben, művészetekben, tudományban, ipar- és gazdaságteremtésben vagy a gyakorlati életben. Legyenek ôk a példaképeink: hadd sugározzák ránk végre akadálytalanul az egyéniségükben rejlô kimeríthetetlen alkotói energiákat. Csakis így lehet a múltat és a jövôt összekötni a Modern Magyarország megteremtésében. Szerzői jog © 2000 Mundus Magyar Egyetemi Kiadó Szerzői jog © 2000 Török József E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. A kereszténység kezdetei Magyarországon .................................................................................... 1 1. A kereszténység fölvételének előzményei ............................................................................ 2 2. A latin kereszténység fölvétele ............................................................................................. 2 3. Hitélet, liturgikus kultusz ...................................................................................................... 7 2. Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás .............................................................. 10 3. Kereszténység Magyarországon a középkor végéig ..................................................................... 19 1. Patrisztikus kultúra .............................................................................................................. 19 2. Az egyházi intézmény újabb gyarapodása az ország keleti részein .................................... 22 3. A szerzetesség további gyarapodása és a „magas” kultúra közvetítésében játszott szerepe 24 4. Az előírt és megélt vallásosság ........................................................................................... 28 5. A koldulórendek munkássága ............................................................................................. 30 6. A tatárjárás pusztításai és az újjáépítés ............................................................................... 31 7. Remete Szent Pál rendje ...................................................................................................... 32 8. A női szerzetesek vallásos kultúrája .................................................................................... 34 9. Az istentiszteleti élet fejlődése ............................................................................................ 35 10. Hitélet a nép körében ........................................................................................................ 37 11. Az istentiszteleti élet további fejlődése ............................................................................. 38 12. A koldulórendek további sorsa, főként az ország keleti felében ....................................... 39 13. A szerzetesi élet középkorvégi reformjai .......................................................................... 52 4. ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés ....................................................................................... 53 1. A hitújítás hazai átvétele és a katolikus megújulás ............................................................. 53 2. Pázmány Péter és a nagyszombati egyetem ........................................................................ 54 3. Barokk kori újjáépítés – kettős értelemben ......................................................................... 58 5. Epilógus ........................................................................................................................................ 62 1. A keleti részek egyházi élete és vallási kultúrája a 18-19. században ................................. 62 2. Katolikus egyház a 19. században (vázlat) .......................................................................... 64 6. Függelék ....................................................................................................................................... 66 1. Lukács érsek és a keresztény királyság ............................................................................... 66 7. Mátyás király kereszténysége ....................................................................................................... 70 8. Pázmány Péter és a történelem ..................................................................................................... 73 9. Ipolyi Arnold történelemszemlélete .............................................................................................. 77 Irodalom ........................................................................................................................................... 81

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A kereszténység kezdetei Magyarországon Ha az egyháztörténet-írás felől közelítjük meg azt a kérdést, hogy vajon a keresztény Egyház, majd a hitújítástól kezdve a katolikus Egyház mivel járult hozzá a történelmi Magyarországon létrejött vallási kultúrához és általában a kultúrához, érdemes elszakadnunk a fogalom hagyományos megközelítésétől. Mégpedig azért, mert az lényegesen szűkebb területet ölel fel, mint amennyit egy szélesebbre nyitott látószögből számba lehet venni. Az angolszász történetírók által alkalmazott kultúra-fogalom túlzottan tágnak bizonyulna. Ám figyelmet érdemel az a vonása, hogy mindig az értékre irányul, vagyis az a határozott álláspont fogalmazódik meg benne, hogy a kultúra szellemi, lelki értékeket gyűjt egybe, illetve foglal magába. A kultúra határainak végtelenbe nyitása, miszerint a kultúra nem más, mint az ember bárminemű tevékenysége, illetve e tevékenység eredménye, úgy véljük, zsákutcába vezet. Az érték-szempont már biztos fogódzó, azonban ennél többre is lehetőség nyílik, ha a témát hangsúlyozottan a történelem felől közelítjük meg. A történelem értelme, jelentése a folyamatos emberi együttélés tárgyiasult, külsődlegessé vált megnyilvánulásaiból, eredményeiből vonható le, és ez a történelemből közvetlenül táplálkozó tárgyiasult szellemi tartalom maga a kultúra. A szellemi valóság tárgyiasultságának, objektívvé vált megnyilvánulásainak a fogalma természetesen nem azonosítható a belőlük levonható és népszerűvé tehető filozófiai jelentéssel, hanem arról van szó, hogy azok kívülről megközelíthetőek és leírhatóak. A kultúra a vallással mindig kapcsolatban áll, azonban ez a keresztény, azon belül a katolikus vallásra par excellence (lényegileg) igaz. Az esetleges félreértések elkerülése végett azonnal szükséges leszögeznünk, amikor ezt a megállapítást tesszük, nem valamiféle kultúrfölény megnyilatkozásáról van szó, hanem annak az egyszerű ténynek a rögzítéséről, miszerint a kultúra magasszféráját alkotó művészetek eszmei megalapozottsága az ember istenképiségéről vallott keresztény felfogásban rejlik. Éppen ezért a katolikus liturgia a művészetek valamennyi ágát szinte kivétel nélkül be tudja vonni abba az összetett közösségi cselekménybe, amely a divinium officium (lat. istenszolgálat, vagyis istentisztelet) kifejezésben nyer megfogalmazást. Tág értelemben jelöli a katolikus istentisztelet két fő területét, a misét és a zsolozsmát. (Szűkebb értelemben azonban csak az utóbbit, vagyis a hajnaltól éjszakáig elhangzó és a miséket keretező énekes imaórákat foglalja magába.) Mindennek előrebocsátása azért szükséges, mivel amikor a keresztény hit és eszmeiség, valamint intézményi megtestesülése, az Egyház hazai történetét a szokásos leíró módszerrel áttekintjük, ennek során képesek legyünk többet is felmutatni, mint ami maga a jelenség. Azokat az összetevőket, amelyeknek az egymásba kapcsolódása – sokszor mögöttesen, láthatatlanul, ám eredményeiben tapasztalhatóan – lehetővé tette a keresztény-katolikus vallási kultúra megjelenését és fönnmaradását hazánkban. Az Egyház intézményei egyszerre mutatnak föl hierarchikus (nem vérségi, hanem szellemi arisztokratikus) és demokratikus vonásokat. Ezek bonyolult összjátéka képes a politikai, szellemtörténeti változások során arra, hogy miközben a kultúrát hordozzák, egyúttal a népi kultúrát is táplálják. Már csak ezért is jelentős ténynek számít az, hogy a kereszténység befogadásával létrejövő magyarországi Egyház számtalan olyan kultúrahordozó és továbbadó intézményt honosított meg, amelyek a későbbiek folyamán szükségesnek, időtállónak bizonyultak, és segítettek abban, hogy Pannoniából megszülessen Hungária, majd pedig az új keresztény állam fölnövekedjék és megmaradjon. Ennek a sokrétű történelmi, művelődés-, vallás- és szellemtörténeti folyamatnak a bemutatása – amely ugyan nem lép föl a teljesség igényével, bár hosszabb kutatási munkára támaszkodik – kiterjed a legfontosabb egyházi intézményekre, feltárja a világi papság és a szerzetesség működési kereteit, végül pedig számba veszi utóbbiak tevékenységének legjavát. Azt a tevékenységet tehát, amely mindenkoron kultúra-felhasználónak, egyúttal kultúra-teremtőnek számított. A lényegében kilenc-tíz évszázadot átfogó munka megírásakor természetesen nem volt mód arra, hogy az egyes részterületek és korszakok terjedelmi arányait patikamérlegen kimérjük. Egyrészt a források egyenetlensége miatt, másrészt a keleti területek feldolgozásánál tapasztalható hiányosság következtében, amelynek kissé bővebb ismertetésével a szerző igyekszik – legalább részben – az itt mutatkozó adósságot törleszteni. Mindemellett úgy véljük, az olvasónak módjában áll a magyarországi keresztény-katolikus egyház és liturgia évezredes történetéről képet kapnia.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kereszténység kezdetei Magyarországon A kereszténység fölvételével párhuzamosan következett be az új kultúra befogadása, noha ez sem szolgai módon történt hazánkban. A monoteizmus és annak legfejlettebb formája, a kereszténység nem egyik vagy másik kultúrához ragaszkodott a történelem folyamán, hanem feladata betöltéséhez mindig az éppen adott „helyi” kultúrát vette igénybe, legyen akár szó az egykori Római Birodalom keleti vagy nyugati feléről. A szellemi tartalom a formák segítségével, ám lényegileg azoktól függetlenül jutott el az ekkortájt néppé formálódó pogány eleinkhez. A leglényegesebb mozzanat, a monoteista isteneszme és ennek megismerése majd két évszázaddal előzte meg a tényleges keresztény hitre térést.

1. A kereszténység fölvételének előzményei A kazár birodalom peremén élve a formálódó magyar törzsi közösség nagyjából 830-ig a történelem egyedülálló jelenségének lehetett tanúja. A kazár nép a 8. század folyamán az iszlám hitre tért, ám a vezető réteg a zsidó vallást vette föl. Ez utóbbi a maga kristálytiszta monoteizmusával már az ókorban nagy vonzerőt gyakorolt a tisztultabb hitet, elmélyültebb vallásosságot keresőkre, az áttérések alapja azonban az ókor folyamán mindig a személyes döntés volt. Az egyistenhittel egybefonódott, a tíz parancsolatban kikristályosodott erkölcsi tanítás közösségi méretű elfogadása természeténél fogva kisugárzott a kazárokkal érintkező sztyeppei népekre, így a magyarokra is. A magyar ősvallás természetfölötti valóságról alkotott fogalmi rendszere ekkor Ábrahám és Mózes hitével szembesült. Az iszlám istenképe, mint köztudott, Mohamed jóvoltából zsidó-keresztény ihletettségű, és a kazárok kétféle vallása végső soron egyirányba hatott: segítette a magyarokat, hogy Istenről tisztultabb fogalmuk legyen. A vándorló magyarok következő szálláshelye a bizánci kereszténység északi peremvidékén volt. Konstantin (szerzetesi nevén Cirill) legendája a magyarokat pozitív módon mutatja be: 861-ben a Krím félszigeten történt találkozásukkor a hittérítőt nem bántották, tanítását meghallgatták. A 880-as évek elején Konstantin fivére, Metód a Duna vidékén (valószínűleg délen) a magyarok egyik csoportjával akadt össze, és nem esett bántódása. Ennek folytatását jelenti a 10. század derekán Tormás és Bulcsu, majd az erdélyi Gyula fejedelem megkeresztelkedése Bizáncban. Gyulával egy görög térítőpüspök, Hierotheosz jött az országba, aki a 950-es években eredményesen működött a déli részeken. Bár egyházmegyét nem szervezett, az erdélyi fejedelem családja az ő buzgólkodása folytán kereszténnyé lett. A nagyszentmiklósi kincslelet – minden vitatható részletkérdés mellett – föltehetően a keleti kereszténység hatásáról tanúskodik. Már jó félévszázaddal ennek előtte, az új hazába érkezett magyarok a Kárpát-medencében keresztény néptöredékeket és talán néhány, a népvándorlás viharai közepette is megmaradt keresztény közösséget találtak. A kalandozások során pedig nem valamiféle „szent háborút” folytattak a nyugati kereszténység ellen, hanem politikai szövetségesként pusztították vagy kímélték meg azt a vidéket, ahol éppen „kalandoztak”. Jelképes esemény, hogy az augsburgi vereség (955) előtti évben a Namur melletti Gembloux ostromával a magyarok össze tudták egyeztetni néhány társuk megkeresztelkedését. A közeli monostor apátja kiment a magyarok közé, és többeket megtérített, a korabeli följegyzések szerint. A kalandozások során nagyszámú keresztény fogoly került hazánkba, akik hitüket tovább őrizték, gyermekeiknek tovább adták. Az Európa nyugati felében ekkortájt dúló feudális anarchia föltehetően kifejezett késztetést jelentett sok-sok fogoly számára, hogy kézművességét olyan nép körében gyakorolja, amely ezt értékeli, és cserébe létbiztonságot nyújt. A magyar népet tehát a történelem eseményei, hatásai legalább másfél évszázadon keresztül fokozatosan készítették elő a kereszténység fölvételét. És 950-től kezdve nem a megtérés volt kérdéses, amit a „geopolitikai helyzet” javallt, hanem az, hogy a kereszténység keleti vagy nyugati formáját fogadják-e el?

2. A latin kereszténység fölvétele Taksony fejedelem (931?-972) kezében rendkívül tudatos politikai tevékenysége folytán egyre nagyobb hatalom összpontosult. Ez egyrészt a közösségi megtérés záloga volt, másrészt szükségszerűen eredményezte azt, hogy a kereszténnyé válás az ekkortájt kiépülő központi hatalom irányítása, ellenőrzése mellett történjen meg. A bizánci egyház mögül hamar előbújtak a bizánci birodalom közvetlen hatalmi érdekei, ez pedig mindinkább Nyugat felé és a latin Egyház irányába térítette a magyarok figyelmét. Bizáncban ekkortájt katonacsászárok sora került uralomra, hírnevüket hódításaikkal érdemelték ki. Taksony fejedelem éppen ezért inkább Nyugatról kért térítőt, s hogy a missziózás mentes legyen valamely nyugati nép politikai befolyásától, magához a pápához fordult. XII. János 963-ban útnak indította a püspökké szentelt Zakeust egy bolgár származású, Saleccus nevű tolmács kíséretében, aki mégsem juthatott el hazánkba, mert a császár még Itáliában elfogatta, és visszairányította őket az Örök Városba. I. Ottó ugyanis német térítőket akart


A kereszténység kezdetei Magyarországon hazánkba küldeni. Nem lehetetlen azonban, hogy később Zakeus mégis eljutott a magyarok földjére, és néhány évig mint térítő püspök, határainkon belül működött. Mivel időközben létrejött a német–bizánci szövetség (972. április 7-én II. Ottó trónörökös, német-római császár feleségül vette Theophanu görög hercegnőt), Géza fejedelem számára (972-997) még inkább sürgőssé vált, hogy döntsön a térítés ügyében a keleti vagy a nyugati egyházhoz fordul-e? I. Ottó császár a 973-as év húsvétját Sankt Gallenben ünnepelte, Géza követei itt kértek tőle térítőket. Wolfgang einsiedelni szerzetes ugyan már az előző évben eljutott a magyar határig, de Pilgrim passaui püspök visszarendelte, hogy magának tartsa fönn a kezdeményezést, és érsekséggé emelendő püspöki székének biztosítsa a születő magyar egyház fölötti joghatóságot. Sankt Gallen 972 őszén térítőpüspökké szentelt szerzetese, Brunó (Prunward) császári parancsra jött hazánkba. Mellé segítség és tolmács gyanánt, befolyását biztosítandó, Pilgrim, Passau püspöke karantánszlovén papokat rendelt. Még ez év folyamán Brunó megkeresztelte Gézát, s fiát, a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar urat, nem is szólva a többezerre tehető, idegen származású szolgaréteg ivadékairól. Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passau patrónusa volt. Az új egyház fölötti joghatóságra Passau mellett a salzburgi érsekség is pályázott. Ám Géza fejedelem szuverén döntése, hogy fejedelmi székhelyén és nem idegenben vette föl a keresztséget – amint ezt Tormás és Bulcsu tették Bizáncba menvén keresztelkedni – az első jelzés Nyugat irányában a magyar egyház függetlenségét illetően. Nagyrészt ez tette lehetővé, hogy három évtizeddel később, az önálló magyar egyházszervezet kiépítésekor egy jelentős akadállyal kevesebb tornyosuljon Szent István király elé. A térítők sorában Szent Adalbert, Prága második püspöke következett, aki inkább volt a trónörökös István „lelki gyámola”, mint köznépet térítő püspök. Adalbert Itáliába menet és onnan jövet többször megfordult a magyar fejedelmi udvarban. Itáliai származású szerzetesei vele együtt menekültek a brevnovi apátságból Magyarországra, és 996-ban Géza segítségével kezdték meg a Szent Márton tiszteletére emelt monostor (mai nevén Pannonhalma) építését, hogy abból missziós-központot alakítsanak ki. Brunó és társai után ez a Brevnovból jött, ám részben itáliai származású szerzetesi közösség volt a második térítőcsoport. Géza kereszténysége még felszínes volt. Közismert büszke megnyilatkozása, miszerint elég nagy úr ahhoz, hogy „két istent” szolgáljon. Felesége, az erdélyi Gyula leánya, a görög rítusban megkeresztelt Sarolt sem volt mélyebben hívő. Fiúk, István a szülőkkel ellentétben meggyőződéses keresztényként nőtt fel. Bajor származású felesége, Gizella kíséretében bajor papok érkeztek hazánkba, és az ifjú pár szálláshelye, Nyitra szolgált térítőútjaik kiindulópontjául. A Regensburgból jött egyháziak magukkal hozták „Szent Emmerám” tiszteletét. A mintegy 35 évvel később ugyancsak e német városból Esztergomba érkező Arnulf alább ismertetendő ténykedése egyszerre tanúskodik a kulturális kapcsolatról és az istentiszteleti életről. Hogyan történt a térítés? Salzburgi papok még az avarok térítése végett a 9. század elején kicsiny könyvben rögzítették a keresztény tanítás legfontosabb részeit. A térítendő közösségnek néhány nap alatt elmagyarázták az ó- és újszövetségi üdvtörténetet a világ teremtésétől kezdve Krisztus mennybemeneteléig, illetve a Szentlélek eljöveteléig. A kézikönyv szövegében helyet kap a tizenkét cikkelyű, ún. apostoli hitvallás, amelyet a 11 apostol szerkesztett meg. Tamásra két cikkely őrzése lett bízva, Krisztus föltámadása és a holtak föltámadása. Ezt a kettős föladatot hitetlenségével érdemelte ki. A keresztség szentségének rövid ismertetése után megkeresztelték a „hittanulókat”, majd a többi szentség, a Tízparancsolat, a Miatyánk, a Hiszekegy magyarázata következett. Ez az egy-két hetes tanítás szilárd alapot adott a hithez. Az erkölcsi kérdések kapták természetesen a legbőségesebb kifejtést, azonban olyan részletkérdések is szerepeltek, mint például a föltámadottak életkora, amely a halál pillanatában megért kortól függetlenül mindenkinél 30 év lesz, Jézus példájára. Apja halála után István előbb trónját szilárdította meg Koppány legyőzésével (997), amit Szent Márton égi közbenjárásának tulajdonított. Majd nekilátott az államalapításnak, egyházszervezésnek. István, függetlenségének megőrzése végett nem a császárhoz, hanem II. Szilveszter pápához küldte Asztrik apátot, hogy számára koronát kérjen, s hogy terveit Szent Péter apostol utódjával jóváhagyassa. Az új évezred első napján, vagy inkább már 1000 karácsonyán megtörtént a királlyá kenés és a koronázás. Majd az 1001-es esztendő húsvétján éppen Ravennában tartózkodó II. Szilveszter pápa, a fiatal III. Ottó császárral egyetértésben, írásba adva elhatározását, jóváhagyta az egyházszervezést. Az 1077 táján íródott Nagy Legenda Szent István egyházszervező tevékenységéről a következő rövid összegezést tartalmazza: „A legkeresztényibb fejedelem tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék jóváhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelőjévé tette.” Ez a visszatekintő megállapítás aligha tükrözi annak a négy évtizednek a szívós munkáját, amelynek során a


A kereszténység kezdetei Magyarországon vármegyék szervezésével párhuzamosan és azzal szoros kapcsolatban létrejött az ország egész területét átfogó egyházi területi beosztás: két érsekség és nyolc püspökség, vagyis tíz egyházmegye. A latin rítusú térítő püspök vagy püspökök huzamosabb dunántúli jelenléte az oka, hogy Veszprém és Esztergom között az elsőségért vetélkedés folyt. Az 1001. évi ravennai zsinat a magyar egyház élére minden kétséget kizáróan Esztergomot állította „mater et caput” (anya és fő) minőségben, ám ezzel párhuzamosan szerveződött a veszprémi egyházmegye is. A térítő püspök bizonyára gyakran tartózkodott Veszprémben, erre utal a 10. század második felében épült Szent György-kápolna. Vannak, akik a királyné, Gizella alapításának tartják a veszprémi püspökséget, ám a források szerint ő a Szent Mihály arkangyalról elnevezett székesegyházat „gazdagította”, hiszen Veszprém a királyné szálláshelye volt. A veszprémi püspök lesz kancellárja és koronázója a későbbi magyar királynéknak. A veszprémi egyházmegyét négy vár alkotta a hozzájuk tartozó területtel: Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon. A Dunántúl jelentős része, Somoggyal együtt, szintén ide tartozott. Esztergom, a királyi szálláshely hamar egyházi központtá vált. Már Géza építtetett e városban templomot Szent István első vértanú tiszteletére. Mivel Passaunak is ő a védőszentje, e templom neve által a passaui térítés emléke élt tovább. Szent Adalbert többszöri rövid itt-tartózkodása emlékeként 1010 után ő lett az első esztergomi székesegyház patrónusa. Az egyházmegye a Dunától északra és északkeletre eső területeket foglalta magába. A szervezők szívesen választottak természetes határokat az egyházi és világi közigazgatás kiépítésekor, ám az országhatár mentén gyakran nem történt pontos kijelölés. Ez a helyzet Esztergom esetében is. Kalocsa a legelső alapítások közé tartozik, amelynek érsekség voltára két magyarázat is született. Az egyik szerint az Árpádok fontos székhelyén, Kalocsán kezdetben püspökség létesült. Főpapja a koronát hozó Asztrik lett, aki a második esztergomi érseket átmeneti, három évig tartó vaksága alatt Esztergomban helyettesített. Majd az esztergomi érsek felgyógyulása után az érseki címet megőrizve tért vissza Kalocsára. A másik feltevés szerint Szent István tudatosan alapított két érsekséget, Kalocsa a „fekete magyarok” térítését volt hivatva szolgálni. (A sajátos megjelölés a 11. századi magyarok egy részére vonatkozott, kortárs források szerint ezek bőre színe ugyanis sötét és pogányok.) Az egyházmegye határa nyugaton a Duna, keleten a Tisza. Északon 1020 után, délen csak a 11. század végére állandósult a határ. További homályos pont, hogy a későbbiekben többször „bácsi érsekség”-ként szerepel. A harmadik, kevésbé ismert feltevés szerint a csanádi, majd a váci püspökségek megszervezésével a kalocsai egyházmegye túl sokat veszített a területéből, és Szent István ezt kárpótolandó emelte az érsekség rangjára. Kalocsa mint központ a terület északi részén volt, és a könnyebb megközelítés kedvéért Bácson egy második székhelyet kellett kialakítani. Igen valószínű, hogy ezt Szent László határozta el. Bács mellett a kalocsai székhely is megmaradt, és az első székesegyház folyamatosan betöltötte szerepét. A két székhelynek mindig egy főpásztora volt. Az érsekség egysége mellett szól az is, hogy mind a kalocsai, mind a bácsi székesegyház patrónusa Szent Pál apostolfejedelem. Az egri püspökséget a kabar Aba Sámuel szállásterületén, szent János evangélista patrónussága alatt már 10041009 között megszervezték. Az ország északkeleti és keleti részeit foglalta magában, és délen lenyúlt egészen Ajtony szállásterületéig. Így az első évtizedekben a későbbi bihari (majd váradi) püspökség is az egri egyházmegyéhez tartozott. Egészen a 18. század derekáig e déli rész maradványaként keskeny csík húzódott a bihar-váradi és a csanádi egyházmegye között pankotai főesperesség néven, amely jogilag Egertől függött, és csak 1750 táján lett a csanádi egyházmegye része. A győri egyházmegye felállítása szintén az első évtizedben történt. A pápa küldötte, a legátus jelenlétében itt állították ki a pécsi püspökség alapítólevelét (1009). A veszprémi egyházmegyét 1009-ben leíró oklevél szintén erre utal. Területét eredetileg négy megye: Győr, Moson, Sopron, Vas alkotta. A Szigetköz a középkorban éppen úgy, mint ma is, Esztergomé. A győri egyházmegye területe 1777-ig nem változott. A pécsi püspökség megszervezéséről oklevél tudósít, leírva pontos határait. Ebből arra lehet következtetni, hogy 1009-ben a püspökség területén a vármegyeszervezet még hiányzott. Később Tolna, Baranya, Valkó és Pozsega megye alakult itt ki. A Szerémséget egy ideig Pécs Kalocsával közösen bírta. Pécs az első (római kori) kereszténység idejéből megmaradt, és a 9. században újból használatba vett templomaival természetszerűen kínálkozott az egyházmegye központjának. Patrónusa Szent Péter apostolfejedelem. Ez a tény egyszerre mutat két irányba: Róma felé, mert a pápai legátus jelenlétében történt az alapítás, valamint a Duna túlsó partján fekvő Kalocsa felé, ahol a másik apostolfejedelem, Pál őrködött. A középkor embere értette az ilyesfajta szólást a védőszentek nyelvén.


A kereszténység kezdetei Magyarországon Az erdélyi egyházmegye megszervezésének előföltétele az volt, hogy a központi hatalom Erdélyre is kiterjeszkedjék. Szent István folytatta a Taksony és Géza által megkezdett központosítást. A Koppány felett aratott győzelem (997) bizonyára segítette a királyt, hogy Erdélyben nem került sor véres harcra. Az Altaichi Évkönyvben az Úr 1003. évének jeles eseményei között olvasható, hogy „István király magyar sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen; midőn őt elfogta feleségével és két fiával, országát erővel a kereszténységre hajtotta.” A korabeli tudósítás jobb megértéséhez tudni kell, hogy Gyula nem volt pogány, hanem görög rítusú keresztségben részesült. Vallásossága viszont eléggé felszínes lehetett, és a kereszténység a köznépre, vagyis az erdélyi udvaron kívüli népességre nem terjedt ki. Az erdélyi latin rítusú püspökséget nem előzte meg egy görög rítusú püspökség ezen a területen, de néhány görög térítő s közöttük egy püspök rövidebb ideig jelen volt a 10. század második felében. Az erdélyi Gyula ellen 1003-ban vezetett hadjárat két irányból foglalta el Erdélyt. A király a Maros mentén haladva vonult nagybátyja területére. Ugyanakkor a másik csapat (feltehetően Doboka vezetésével) a meszesi kapun át Zsombor szálláshelyeit igyekezett elfoglalni Észak-Erdélyben. Gyulához hasonlóan Zsombor sem tanúsított komoly ellenállást, ezért birtokai jelentős részét megőrizhette. A Szent István által felhatalmazott Zoltán képviselte a királyi hatalmat, ő segítette a térítést a nép között, valamint az egyházmegye megszervezését. Az erdélyi egyházmegye elnevezésnek legvalószínűbb magyarázata az, hogy a Gyula és Zsombor uralma alatt álló, majd a Zoltán által igazgatott terület eleinte kétpólusú volt. Ez indokolta, hogy nem a püspökség székhelye, hanem területe legyen a püspökség, illetve az egyházmegye névadója. Az erdélyi püspökség keleten és délkeleten az országhatárig terjedt, északon és nyugaton az egri egyházmegyével volt határos eleinte. Majd a bihari püspökség felállítása után ez utóbbi lett nyugati szomszédja, délnyugati határa pedig 1030-tól a csanádi püspökséggel érintkezett. Querfurti Brunó, Szent Adalbert tanítványa először 1003-ban jött Gyula országába a „fekete” magyarok, vagyis a központosítás során alávetett népesség közé, amint írja, hogy térítsen. Szent István anyjáról, az erdélyi származású Saroltról a következőt jegyezte föl: „Vezetése alatt a kereszténység megkezdődött, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál.” Brunó kitétele a „megfertőzött vallásról” semmi módon nem vonatkozhat a görög egyház befolyására. A keleti és nyugati kereszténység ekkor minden rítusbeli különbség ellenére még egynek tudta magát. A székelyek eredete még vitatottabb, mint a fekete magyarok kérdése. A magyarokkal együtt vagy már előttük érkeztek a Kárpát-medencébe, s legnagyobb részük Biharból települt Erdélybe. A Marostól délre fekvő területen haladtak kelet felé, és hamarosan megjelentek az Olt vidékén. A kereszténység vándormisszionáriusok révén már Géza idejében, a bihari tájakon hatással lehetett a székelyekre. Az erdélyi egyházmegye patrónusa valószínűleg nem keleti befolyás alatt lett Szent Mihály arkangyal, az égi seregek vezére, hanem ez a választás tudatosan akart emlékeztetni arra, hogy Szent István hadai élén vonult Erdélybe a központosításért vívott küzdelem során. A fiatal uralkodó néhány évvel ennek előtte, 997-ben Koppány lázadását a veszprémi püspökség területén verte le, s Veszprém fölött is Szent Mihály villogtatta égi kardját. Ez a párhuzam az említett feltételezést igazolja. A király Gyulafehérvárt jelölte ki az új püspökség székhelyéül. Az utókor emlékezete az első szent királyt Erdéllyel törődő uralkodóként őrizte meg, mert 1018 táján előre megérezte a besenyők támadását, és követ útján Erdély népét védekezésre figyelmeztette. A támadás bekövetkezett, de az emberek „a falvak védelmében megmenekültek”. A bihari (később váradi) püspökség felállítása szintén Szent Istvánnak tulajdonítható, s ez párhuzamosan történt az 1020-as években a bihari dukátus, vagyis Bihar vármegye megszervezésével. A trónörökös Szent Imre jelenléte elégséges indokul szolgált az új püspökség létesítésére, amelynek központja Szent László intézkedéséig a bihari várban volt. A bihari egyházmegye területileg az erdélyi és az egri püspökségek közé ékelődött, oly módon, hogy déli határa mentén keskeny csík gyanánt húzódott a később pankotai főesperességnek nevezett terület, amely hosszú századokon át az egri püspökséghez tartozott. Az egyházmegye első patrónusa a Boldogságos Szűz volt. Szent Imrét nem sokkal ezután, 1031-ben a bihari Igfon erdőben egy vadászat során az űzött vadkan halálra sebezte. A Szent Imre-apátság, amely az Igfon-erdő melletti völgyben épült a 11. század végén, ennek a szomorú eseménynek állított emléket. A 11. század legnagyobb magyar királya Szent István után Szent László volt. A pártharcok végeztével magára talált országot újraszervezte, és a keresztény életet megszilárdította. A váradi egyházzal szoros kapcsolatban állt. Ő volt az, aki a bihari püspökség székhelyét áthelyezte Váradra. A Képes Krónikában erről Kálti Márk a következőt írja: „Bihar vármegyében a Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet, ahol – angyali intelemre – elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére; ezt a helyet Váradnak nevezte el.” (Itt a monostoron az új egyházmegye-központot, a székesegyházat kell érteni.) Szent László ide akart eltemetkezni, s akarata teljesült. Ezért érthető, hogy az alapító Szent István személye háttérbe szorult, és a szentté avatás után 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kereszténység kezdetei Magyarországon maga a székesegyházi káptalan (a püspök tanácsadó testülte) is úgy vélte, hogy a váradi püspökség alapítója Szent László. A csanádi püspökség keletkezése szintén az országalapítás-egyházszervezés korára megy vissza. Szent István a Pozsonyi Évkönyv szerint az Ajtonytól elfoglalt területen 1030-ban szervezte meg a csanádi püspökséget Marosvár-Csanád központtal. Az első püspök a velencei származású Szent Gellért volt. Ajtony egykori területe az őt legyőző Csanádtól kapta a nevét, és az egyházmegye meg a vármegye területe, mint Bihar esetében is, fedte egymást. A Tisza, az Al-Duna és Erdély közötti területét északról a már említett pankotai főesperesség határolta. Gellért püspök a Szent Benedek reguláját követő, ún. „fekete szerzetesek” közé tartozott. Munkatársai is szerzetesek voltak. Az egyháziak az Ajtony által emelt monostort (szerzetesi házat és templomot) kapták meg Marosvárott, ahol eddig görög szerzetesek éltek. Ez utóbbiakat az Ajtonyt legyőző Csanád az általa újonnan alapított Oroszlámosra telepítette át. A görög szerzetesek itt a 13. századig maradtak. Valószínűleg a tatárjárás után kerültek helyükbe a bencések. A görögöktől átvett monostorra Keresztelő Szent János őrködött, de az új, Gellért által emeltetett székesegyház égi védnöke Szent György lett, aki emellett pártfogolta még a székeskáptalant és az egyházmegyét is. Szent György a keleti és a nyugati egyházban egyaránt népszerű. Mi lehetett az indíték az égi védnök kiválasztásában? Gellértet életrajza szerint Györgynek keresztelték. A győzelmes csata előtt Csanádnak álmában Szent György jelent meg, és biztatta, bátorságra buzdította. Valószínűleg azért lett itt is „harcos” szent az égi védnök, mert ez a terület csak kemény küzdelem árán került a királyi fennhatóság alá. A székeskáptalant a püspök munkatársai alkották, és a térítés munkája mellett ők végezték az istentiszteleteket, ők tartották fenn a székesegyházi iskolát. A csanádi iskolának már Gellért életében híre ment, és az első tanár, Valter neve fennmaradt. A papi szolgálatra készülők itt, az egyházmegye központjában, a püspök felügyelete mellett nevelkedtek és tanultak. Másutt azonban szerzetesek és világi papok együttesen segítették a püspököt, aki szinte apát módjára állt a közösség élén. Szent Gellért, Csanád első püspöke 1046-ban vértanúhalált szenvedett, ideiglenesen Pesten temették el, és 1053ban szállították Marosvárra, ahol sírját a „fekete szerzetesek” gondozták. Szent István alapításait a tizedik, a váci püspökség zárja, bár erről okleveles adat nem maradt. Az egyházmegye védnöke itt is Mária. A Duna-Tisza közén déli irányba húzódó egyházmegye központja a kezdetektől Vác, területét többségében töredékmegyék alkották. Az eddig tárgyalt tíz egyházmegye a történelmi Magyarország egész területét magába foglalta. Noha már előzőleg többször szóba került, az egyházmegyék patrónusai esetében (Mária: Győr, Bihar és Vác; apostolfejedelmek: Kalocsa és Pécs; Szent János: Eger; Szent Adalbert: Esztergom) érdemes felfigyelni arra, hogy ott, ahol Szent István a központosítás során ellenállásba ütközött, ahol az ország egységéért meg kellett küzdenie, a „harcos” patrónusok a területek védnökei: Veszprémben (Koppány, 997) és Erdélyben (Gyula, 1003) Szent Mihály arkangyal villogtatta kardját, Marosvár felett (Ajtony, 1028) sárkányölő Szent György őrködött. Természetesen ez utóbbiban a keleti térítés emléke is szerepet játszhatott. A két érseki tartomány a következőképpen oszlott meg: Esztergomhoz Veszprém, Győr, Pécs, Eger, Vác, majd később Nyitra tartozott; Kalocsához Csanád, Bihar, Erdély és később Zágráb. Szent István a koronaküldő II. Szilveszter utódjának, XVIII. János pápának palástot küldött ajándékba, ami a Rómával folyamatosan fenntartott jó kapcsolatait jelezte. Másfél évtizeddel később (1018 táján) megnyitotta a Jeruzsálembe vezető zarándokút hazai szakaszát. Az idegenből jötteket, egyháziakat, világiakat a király szívesen fogadta, erről külhoni források tudósítanak. Az egyházszervező királynak szüksége volt a nagy nyugati egyházak művelt klerikusainak segítségére, ám ennek nem rendelte alá a legfontosabb érdeket, a teljes függetlenséget az egyházi élet terén sem. Úgy tudott egyensúlyt teremteni, hogy nem egy nyugati egyház, hanem a nyugati egyházak embereire támaszkodott. Az első esztergomi érsek, Domonkos származását éppúgy nem ismerjük, mint a már említett, koronahozóként számontartott Asztriké is vitatott. Szent István uralkodásának második felére a föntebb említett három püspökség mellett több új egyházi alapítás esik. A sort a zalavári apátság nyitotta meg (1019). A pécsváradi királyi udvarházat már korábban odaadta monostor szervezésére, de igazi szerzetesi élet csak ekkortájt szerveződhetett meg benne. A bakonybéli udvarházat felesége távoli rokonának, a Türingiából jött Szent Günthernek adta, és a bakonyi erdők közepén hamarosan templom meg monostor emelkedett Szent Móric tiszteletére. A nyitrai várral szemközti Zobor6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kereszténység kezdetei Magyarországon hegyen a Szent Ipoly-monostor szintén az ő alapítása. A női szerzeteseknek két otthont biztosított. A veszprémvölgyi monostor görög apácák számára még 1007 után létesült, a trónörökös Bizáncból származó jegyese itt nevelkedett. A Somló-hegy tövében létesült a Szent Lambert-apácamonostor, ahol a király „sánta atyafia”, Skolasztika vezetésével a benedeki Szabályzatot követve szolgálták Istent és a felebarátot az apácák.

3. Hitélet, liturgikus kultusz Az ezredforduló után kiadott törvénykönyv többek között a keresztény hit gyakorlatra váltásáról, a böjt és az ünnepek megtartásáról, a szentségek felvételéről rendelkezett. Az istentiszteleten való részvétel eleinte parancsszóra történt, de tévedés lenne azt hinni, hogy a király és a püspökök megelégedtek volna a parancsok formai betartásával. A misék alatt bizony fegyelmezni kellett az új híveket, ám a törvénynek csak akkor lehetett értelme, ha a papok a „szent olvasmányok” lényegét a nép számára érthető nyelven mondták el, magyarázták meg, és így a szó legteljesebb értelmében tanították a híveket. Az 1030 táján kelt második törvénykönyv egyik parancsa létrehozta az ország templomhálózatát, mert úgy rendelkezett, hogy minden tíz falu építsen templomot. Szerény, fából készült vagy vertfalú építmények voltak eleinte, de hamarosan megsokasodtak a kőtemplomok is. Ekkor, 1030 táján már javában épült a székesfehérvári bazilika a Mennybe fölvett Boldogasszony tiszteletére, amely majd királyaink koronázási meg temetkezési egyháza és a nemzet legfontosabb zarándokszentélye lett. A székesegyházakban, templomokban néhány évtized leforgása alatt az idegenből jött papságot többnyire hazai fiatalemberekből kinevelkedett papság váltotta fel, akik a káptalani, monostori iskolákban a székesegyházak, apátságok mellett végezték tanulmányaikat. Szent Gellért, az 1020 táján hazánkba vetődött velencei szerzetes, Szent Imre „lelki gyámola” – nem pedig írásra-olvasásra tanítója – 1030 után püspöki székhelyén, Csanádon hamarosan iskolát szervezett, és életrajza szerint, harminc előkelő ember adta hozzá fiát tanulni. Szent Gellértnek az egyházmegye szervezése mellett marad ideje a teológia művelésére is, mert több könyvének a címe, egynek pedig a teljes szövege fönnmaradt az utókorra. Gellért ebben a műben a Dániel próféta könyvéből ismert ifjúk énekének első öt versét magyarázta. Ehhez a görög hittudós, Dionüsziosz Areopagita könyvét is használta, nyilvánvalóan a közeli Oroszlámoson élő görög szerzetesek jóvoltából. Gellértre Szent Ágoston volt még nagy hatással. A 11. századi Európában ez a szellemi igényesség ritka jelenség. Azért különösen fontos erre felfigyelni, mert a 11. század első felében alig született teológiai alkotás a nyugati egyházban. A nyugati, latin liturgiában a 8-10. század során fokozatosan két fő irányzat alakult ki. Bonyolult kapcsolatuk és egymástól való függőségük nem mindig eléggé világos, de megkülönböztetésük nélkülözhetetlen: az egyik a szerzetesi, a másik a katedrális-úzus. A szerzetesi úzus a szerzetesek istentiszteleti szabályainak, szokásainak együttes elnevezése, a katedrális úzus pedig a székesegyházakban szolgáló világi papok istentiszteletére jellemző szabályok, szokások elnevezése. Ez utóbbit a vizigót egyház liturgiája nevezte katedrális-úzusnak. (A továbbiakban mi is ezzel az elnevezéssel élünk a hazai gyakorlatot illetően, mert a lényeget világosan kifejezi.) A szerzetesi úzuson az istentiszteletnek azt a változatát kell érteni, ahogy azt a benedeki Regulát követő szerzetesek végezték. Ennek rendjét a Regula pontosan előírta, ám bizonyos fejlődés, változás a későbbiek folyamán egyáltalán nem kizárt. A katedrális-úzus eredete a nagy római bazilikáknak a 7-8. század folyamán követett liturgiájában keresendő. Ezt vette át a már jelzett időszakban a világi papság, és a helyi egyházak ennek keretén belül maradtak. Bár tény, ha csekély mértékben is, de mind alakítottak rajta. A mise megtartásában a két úzus között nincs olyan lényegi különbség, mint ami a zsolozsma esetében tetten érhető, legföljebb egyes szertartások (pl. körmenetek) megvalósítása, illetve a szövegek kiválasztása (pl. szentek tisztelete esetében) teremtett alkalmat az eltérésre. Az ezredfordulóra már jelentős mértékben előrehaladt a liturgikus könyvek egymástól való elkülönülése, ami a szertartások bonyolulttá válásával, a feladatok megoszlásával szükségessé vált. Ez az istentisztelet lebonyolításának a szépségét szolgálta, a szimbolikus értelem kibontakozását segítette elő. Azonban itt is megszorításokkal kell élni. A liturgia teljes terjedelemben történő megvalósítása csak a székesegyházban volt lehetséges, a kisebb egyházak ebből erejükhöz mérten vették ki a részüket. Természetesen még inkább áll ez a szervezés állapotában lévő egyházakra, ahol az istentisztelet fokozatos kibontakozásával kell számolni, bár ez a folyamat feltehetően nem tartott hosszú ideig. Mivel az első időkből nem maradt fönn számottevő forrás, ezért a térítések kezdetének, valamint az egyházszervezés első szakaszának időszakából érdemes szemügyre venni magukat a hittérítőket, ugyanis származásuk, iskolázottságuk, egyházi hovatartozásuk eligazítást nyújthat.


A kereszténység kezdetei Magyarországon Az első, ténylegesen térítő szerzetes, akiről már szó esett, Sankt Gallen monostorából jött hazánkba: Brunó. Eredményes munkásságáról a korabeli források tudósítanak. Passau püspökének, Piligrimnek a leveléből kitűnik, hogy ő adott Brunó mellé tolmács és segítség gyanánt karantán papokat. A karantánokat, vagy más néven szlovéneket előbb Aquileia, majd Salzburg térítette, ami egyértelművé teszi, hogy a latin, nyugati egyház liturgiájának voltak részesei. Legföljebb, főként eleinte, Aquileia saját liturgiája is hatott rájuk. Amint a kor vezető világi emberei is tisztában voltak az istentisztelet eszméket terjesztő szerepével, a Salzburgtól függő, ugyanakkor attól függetlenségre törekvő Pilgrim passaui püspök szintén világosan láthatta ennek jelentőségét. Saját befolyását valószínűleg ezen a téren is érvényesítette. Olyan kísérőtársat (vagy társakat) adott Brunó mellé, aki képviselte érdekeit, és áttételesen a passaui egyházban végzett istentiszteleti rendet is. Az első liturgikus cselekményt, a keresztséget megelőző és azt követő igehirdetésről nem tudósítanak a források, de minden bizonnyal a szászok és az avarok esetében alkalmazott módszerek szolgálhattak példaként – még egyszer s utoljára – a magyarok megtérésekor. Az első térítők sorát folytatva, Domonkos esztergomi érsek származása ismeretlen, Géza idejében mint episcopus Ungarorum (magyarok püspöke) szerepel. Szent Adalbert hazai működését régebben túlhangsúlyozták, ő csak átmenetileg tartózkodott Géza udvarában. A Mainz vonzáskörébe tartozó Magdeburgban tanult, püspöksége Mainznak volt alávetve. Jelentősebb nála egykori magdeburgi tanuló-, majd munkatársa, Radla, szerzetesi nevén Sebestyén (?), aki érsekként 1002-1007 között az esztergomi érseki széket foglalta el, és a magyar egyház élén állt. Asztrik, a későbbi kalocsai püspök, a magyar egyház szervezője német származású, szerzetesi múltja ugyanarról a műveltségről, ezen belül azonos „liturgikus tájegységről” vall, mint amit Adalbert és Radla esetében tapasztalhatunk. A Gizella kíséretében hazánkba érkező regensburgi papokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az első térítők nyomán, akik neve, munkássága a gyér forrásokban fönnmaradt, Sank-Gallen, Salzburg-Passau, Mainz-Magdeburg, Regensburg liturgikus hatásával lehet számolni a magyar keresztény egyház megszületése tekintetében. „Mindenfelől megvetik a szent házak alapjait, emelik a kanonok klastromait, virágzásnak indulnak a szerzetesi regulában élő közösségek” – írja Szent István király nagy legendája, s e sorok mögött már föl kell tételezni az istentiszteleti élet elevenségét. Az esztergomi érsekség felállításával (1001) közel egykorú, már említett I. törvénykönyv (1002) a hívek kötelezettségeit írta elő a vasárnapi templombamenéstől a böjtök megtartásán át az utolsó gyónásig. A mise, zsolozsma, szentségek, szentelmények ezután mindennapi életük szerves részét kellett, hogy képezzék. Az egyházi életnek voltak azonban ritka, ünnepi alakalmai is. „Isten kedveltje, István, királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronáztatott”. A királykoronázás a Mainz-ban készült Német-római Pontificale (főpapi szerkönyv) által adott előírások szerint mehetett végbe, nemcsak István, hanem számos utóda esetében is, egészen a 14. századig. A királyt krizmával kenték föl méltósága gyakorlására, a hívek néhány szentség révén részesültek a krizmából. Maga a krizma olajbogyóból sajtolt olaj és balzsam megszentelt keveréke. A püspököknek fenntartott szentelési szertartásokon használják, például bérmálás, templomszentelés, pap- és püspökszentelés, királykoronázás alkalmával. A kőből épült egyház az eleven kövekből épült Egyház jelképe, és a krizmával történő fölkenés szintén megillette a püspököket a templomszentelés szertartásában. Miután az újonnan épült kőegyházat szenteltvízzel megtisztították, hamuval behintett kövezetére a püspök pásztorbotja végével a három szent nyelv (héber, görög, latin) közül kettőnek (görög, latin) a betűit rajzolta rá. A frank birodalom területén kialakult, jelképekben gazdag szertartás – mint ahogy a temetőszentelés szertartása is –szerzetesi közvetítéssel jutott el hazánkba. Utóbbi mint jeles liturgikus esemény szintén jelen volt a kezdetektől fogva a magyarországi keresztény egyház életében. Az 1075-1083 között Esztergomban készült Benedectionale (Áldások könyve) tartalmazza a templomszentelés szertartásának leírását. Az istentisztelet szabályszerű megtartását ott lehetett biztosítani legjobban, ahol közösségek végezték azt. Az első hazai szerzetesek istentiszteleti szokásrendje, különösen ami a zsolozsmát illeti, bizonyára érdekes ismeretekkel szolgálna, mert a benedeki regula előírásainak az ezredfordulóra többféle alkalmazása született a különféle helyi szokások alapján. A zsolozsmánál használt könyvekből azonban egy sem őrződött meg, a fönnmaradt könyvcímek nem tartalmaznak ilyen jellegű utalásokat. A későbbiekben keletkezett kis, nemzetségi monostorok istentiszteleti szokásairól még ennél is kevesebbet tudunk. A magyarországi bencéseknek a 16. század elején (1506) kinyomtatott ún. Tolnai Máté-féle breváriuma, amely a melki apátság szokásrendjét követi, minden bizonnyal hosszú, azonban a zsolozsmát tekintve messze nem teljes egységet fölmutató időszakot zárt le. 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kereszténység kezdetei Magyarországon A székesegyházi szokásrendről már a kezdetektől fogva többet tudunk. Esztergom és Maros a két színhely, ahonnan legkorábbi ismereteink származnak. Arnoldus szerzetes, akikről már említés esett, 1028 táján érkezett Regensburgból Esztergomba, ahol hat hétig tartózkodott. Ezalatt Szent Emmerám tiszteletére új zsolozsmát tanított be, hogy vele a régit helyettesítse, és azt Anasztáz érsek világi papjaival és szerzeteseivel egyetemben énekelte. Szent Gellért legendájában (14. század) áll, hogy a püspök csanádi templomában „szombatonként, miként az Úr anyjának mennybevitele napján is, kilenc olvasmánnyal és nagy magasztaló dicséretekkel rótta le ájtatossága adóját... A többi napokon pedig a hajnali és esti zsolozsma végeztével kétszer szokott ide (ti. a Mária-oltárhoz) járulni”. S a szerző megállapítja: „Ez a szokás még ma is megvan” – bizonyítandó, hogy nem kora istentiszteleti szokásait vetítette vissza Gellért idejébe. A magyar egyház megszervezésének első évtizedeiben tehát már számolni kell a zsolozsma nem csupán részleges, hanem teljes megvalósításával. Ha a magyar egyház fönnállásának harmadik évtizedében az esztergomi székesegyház papi-szerzetesi testülete egy helyi jelentőségű szent, Emmerám tiszteletére hajlandó új zsolozsmát megtanulni, akkor ez annak a jele, hogy az Úr ünnepeire, illetve az egyházi év kiemelkedő időszakaira szóló zsolozsmákat már mind ismerték és énekelték. Szent Gellért esetében ugyanez a következtetés vonható le, csak a csanádi egyházi központ még rövidebb múlttal rendelkezett, mint Esztergom. A zsolozsma végzésén túl gondolni tudtak az utánpótlás kinevelésére is. Gellért életrajzából hitelesnek fogadható el, hogy a püspök Csanádon iskolát szervezett magyar ifjak számára, majd Valter mester kérésére a híres fehérvári iskolából segítséget hozatott. „A hívők és papok száma növekedett – írja az idézett legenda, és Szent István II. törvénykönyve (1030-1038 között) szentesítette a már minden bizonnyal kialakult és meglévő gyakorlatot, miszerint „minden tíz falu építsen egy templomot..., ruhákról és oltártartókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök”. A papképzés és könyvmásolás szervezett volta ellenére a magyar egyház a következő évtizedekben a belső helyzet megszilárdulása után ismét rászorult a nyugati egyházak segítségére. Ezt példázza Leodvin, aki 1048-ban jött Endre udvarába Lotaringiából. És mutatják azok a liturgikus könyvek, amelyek Lotaringia befolyását közvetítették. Jóllehet a Szelepcsényi-evangelistarium (a mise evangéliumi olvasmányait az istentiszteleti alkalmazás rendjében tartalmazó könyvről van szó) hazai földön íródott, szentjeivel, valamint perikoparendszerével (a Szentírás azon részeinek neve, amelyek a mise olvasmányait, vagyis a leckét és az evangéliumot adják, az előírt szakaszokból összefűződő sorozat neve pedig a perikopa-rendszer) minden kétséget kizáróan a liège-i egyházmegye részére készült, és a 11. századból származik. A 11. század második felében a hazai istentiszteleti életre ugyanakkor egy újabb „liturgikus tájegység”, a rajna-lotaringiai gyakorlat is hatott. A fenti evangelistarium arról is tudósít, hogy eleinte milyen típusú könyveket használtak a misénél. A püspök vagy a pap imádságai a sacramentariumban találhatók (a 11. századból a talán Garamszentbenedeken íródott sacramentarium egy fóliója maradt fönn, valamint a Szent Margit-Sacramentarium). Az énekeket a gradualéban gyűjtötték össze. Az olvasmányokat vagy két külön könyv, az epistolarium és az evangelistarium (pl. a már említett Szelepcsényi-, illetve Oláh-féle) tartalmazta; vagy egy könyv foglalta magában a lecke- és evangéliumszakaszokat, ekkor lectionarium a szerkönyv neve. Nyugaton a 10. század végén jelentek meg az első missalis plenariusok, amelyek az összes miseszöveget, éneket tartalmazzák. Ezek a 11. század második felében a sacramentariumokkal szemben túlnyomó többségbe kerültek, s a 12. századtól kezdve és a korábban felsorolt szerkönyvtípusok egyre ritkábbak. Hazánkban (és a délnémet területen) ez a folyamat később ment végbe. Az elszórt adatok a térítés folyamatosságáról, a szervezés eredményességéről tanúskodnak. Igaz, a pogány hitvilághoz még sokan ragaszkodtak, s az apostoli hagyományon alapuló papi nőtlenség körül is voltak nehézségek egy évszázadon keresztül. A kereszténység azonban annyira meggyökerezett, hogy a Szent István halálát követő trónviszály során fellángoló, 1046-ban bekövetkező pogánylázadás azt már nem tudta megsemmisíteni, jóllehet ekkor több püspök vértanúságot szenvedett, Gellérttel az élen. A pogányok Szent Gellértet megkövezték, majd lándzsával ledöfték. Az első magyar vértanút előbb a Duna balpartján lévő Boldogasszony-templomban, majd később Csanádon, a püspöki székesegyházban temették el. Bár a magyar egyház a Szent István halálát követő évtizedek során erejéről és hatásáról már kellő tanúbizonyságot tett, mégis a 11. század utolsó negyedében nagy szükség volt egy olyan uralkodóra, aki egyszerre lehetett a hit és a haza „atlétája”.


2. fejezet - Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Szent László az a rendkívüli személyi adottságokkal rendelkező király, a lovagi eszmék első hazai megtestesítője, aki erőskezű uralkodása (1077-1095) révén biztosította az ország népe és az Egyház számára a legszükségesebbet: a békét és a jogrendet. Őszinte, elmélyült férfias vallásosságához semmi kétség nem férhet, s erős személyiségének kisugárzása környezetére is nagy hatást gyakorolt. Jelentős esemény volt a magyar egyház életében a szentté avatások sorozata 1083-ban. Igaz, hogy az első magyar szentek hivatalos szentté nyilvánításából politikai haszon is származott, az elsődleges indíték mégsem ez volt. Maga Szent László vezette Szent István tetemének ünnepélyes fölemelését (fölemelés: lat. elevatio a szentté avatás része: a holttestet az eredeti sírból fölemelik, és díszes koporsóban új helyre temetik), amelynek során számos gyógyulás, csoda történt. Ezeket az előítéletektől mentes történetírás is rendkívüli eseményekként tartja számon. Valamivel később következett Csanádon Szent Gellért oltárra emelése, majd Szent Imréé ugyancsak Székesfehérvárott, s végül két szerzetes, a zobori remeték, András és Benedek szentté avatása. Az ezidőtájt keletkezett liturgikus szövegek vizsgálata azért kiemelkedő jelentőségű, mivel a latin nyelvű hazai irodalomra irányuló kutatás ezt a területet szinte teljesen elhanyagolta. Az alábbiak során éppen ezért részletesen foglalkozunk velük. Szent István tetemének ünnepélyes fölemelésekor (1083. augusztus 20-án) már készen állott a Nagy Legenda, amely az első hazai liturgikus szövegek megírásához nyújtott segítséget. Az ünnepen a hitvallók miséjének általánosan használt szövegei között kapott helyet az a három könyörgés, amelyet minden bizonnyal erre az alkalomra szerkesztett-írt a fehérvári Boldogasszony-bazilika valamelyik papja. A 11. század végén, 1083-1092 között másolt Szent-Margit Sacramentarium függeléke őrizte meg a protorex (első király) tiszteletének e legősibb emlékeit. A mise sorrendben első könyörgése a közbenjárás kérésén túl hitvallás. A több évtizednyi pártütéstől, kül- és belharcoktól meggyötört, de a szentté avatást szorgalmazó László király uralkodása alatt ismét egységére és öntudatára ébredt magyarság hitvallása az országalapító szent királyról: Isten, aki boldog Istvánt, a mi királyunkat és a te hitvallódat a földi hatalom dicsőségével megkoronáztad és szentjeid társaságába emelted, kérünk, add hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás tanítójaként érdemelt ki, ugyanúgy az égben a te egyházad védelmezője lehessen. A földi és égi egyensúlya, egysége, szét nem választhatósága tükröződik a rex-confessor (király – hitvalló), terreni imperii gloria-sanctorum societas (földi hatalom dicsősége – szentek társasága), Pannonia-ecclesia (Pannónia – egyház), doctor-defensor (tanító – védelmező) párhuzamok mesteri alkalmazásával. A mise második könyörgése, amely a király és a hitvalló közbenjárását kéri mindenféle ellenség cselvetéseivel szemben, ha áttételesen is, de utal a szentté avatást megelőző idők viszályaira. A mise harmadik könyörgése az


Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás egyházszervező, mi több, hithirdető királyt ünnepli, mert a magyar népet „boldog István tanítása térítette meg és vezette el a sötétségből az igaz világosságba”. Száz évvel később, a Pray-kódex Sacramentariuma már tizenkét könyörgést tartalmaz majd Szent István király tiszteletére. A zsolozsma a szentté avatáskor még csak néhány saját tétellel rendelkezett. Mind a liturgiatörténeti, mind a zenetörténeti kutatások alapján biztosra vehető, hogy a 12. század elején Fehérvárott, a káptalani iskolában készült – talán az egyik növendék által összeállított vagy másolt – Codex Albensisben három olyan rímes prózában készült antifona (zsoltárt megelőző és követő ének) és három olyan responsorium (felelgetős ének) található, amely minden bizonnyal a nagy ünnepre készülhetett, és szerzője a kultusz központjában szolgáló papság soraiban keresendő. A vecsernye – a zsolozsma esti imaórájának – ünnepélyes hangvételű Ave beate Stephane (Üdvözlégy, boldog István) kezdetű antifonája (zsoltárokat bevezető vagy befejező kétszólamú vagy osztott, válaszolgatáson alapuló énektípus) a zsoltárokat keretezte. Szövegét tekintve az Ave domina mundi (Üdvözlégy, világ úrnője), valamint a Beata Dei genetrix (Isten boldog szülőanyja) kezdetű Mária-antifonák szolgáltak hozzá alapul, ami érthető, hiszen „abban a bazilikában keletkeztek, amely az Istenszülő Mária tiszteletét hirdette, s melynek életében oly szorosan összefüggött a Mária-kultusz és az István-kultusz”. Annál is inkább figyelemreméltó ez a jelenség, mert az egyházi szerző valamely másik szentkirály zsolozsmáját is vehette volna mintaként. Ne feledjük, volt elegendő nemzetközi kapcsolata a magyar egyháznak az istentiszteleti élet területén is. A fél évezreden keresztül töretlenül áthagyományozódott és énekelt antifona nemesveretű szövege joggal örvendett népszerűségnek: „Üdvözlégy Boldog István, néped nemes reménysége, üdvözlégy hitünk tanítója és apostola, üdvözlégy szentség és igazságosság tüköre, általad hittünk Krisztusban, általad üdvözölünk Krisztusban. Imádkozz a népért, járj közben a papságért, hogy tieid közül senki ne legyen ellenség prédája. Alleluja!” A himnuszt a kanonizációkor még a hitvallók közös énekei közül vették. Az általánosan elterjedt Iste confessor (Ez a hitvalló) első része a vecsernyében találta meg a helyét. A vecsernye csúcspontja Szűz Mária hálaéneke, a Magnificat, Magasztalja lelkem az Urat (Lukács evangéliuma, 1, 46-55). Minden vecsernyében el kell énekelni, előtte és utána változó szövegű és dallamú antifonával. S miközben a szertartást vezető pap az ószövetségi áldozat folytatásaként ünnepélyesen megtömjénezi az oltárt, a Mária hálaénekét keretező antifona a szentkirályról énekel ujjongó hangon: „Legszentebb király, István, magyarok apostola, a magasságból érkező jelek és erők által mindennap kinyilváníttatik, mi, könyörgők, állhatatosan kérjük őt, erősítsen meg bennünket


Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás minden rosszak ellenében.” Az ünnep hajnali imaórája, a laudes a hitvallók közös énekeit foglalta egybe, illetve folytatta az este megkezdett himnuszt. A laudesben a Benedictus, Áldott az Úr (Lukács evangéliuma, 1, 68-79) a csúcspont. Minden hajnali imaórában el kell énekelni, változó szövegű és dallamú antifonával bevezetve és kísérve. Zakariás hálaéneke éppolyan kiemelkedő helyet foglal el itt, mint a vecsernyében a Magnificat. Ezért a hozzá tartozó antifona szintén ünnepi hangvételű: „Isten dicsőséges imádója, István király, magyarok jeles (dicső) tanítója, a pogányok szilajságát megszelídítette, a kegyetlenek hagyományait kiirtotta, Krisztusban győztes, az Úr előtt kedvessé tette a népet,” Az ünnep estéjén fölzendülő második vecsernyénél három responsoriumot (a kar énekelt válasza a pap énekére) találni a Codex Albensisben. Közülük legalább egy már a szentté avatáskor föl kellett, hogy csendüljön. És ez minden bizonnyal az első, amely saját szövegezésű (hazai keletkezésű) alkotás, ez tűnik a legkiemelkedőbbnek egyéni hangvételével: „Krisztus dicsőséges hitvallója, Legszentebb István király, kegyes közbenjárásoddal mosd le bűneinket, hogy az égi királyság trónjára méltók legyünk feljutni.” A fehérvári bazilikában ott állt a királyi szék, a regni sedes principalis (királyság első széke), és az egyházi költőnek ez sugallta az igazakat megillető mennyei trónus megéneklését. A második szöveg, a Vir israelita (Izraelita, ti. kiválasztott férfi) kezdetű responsorium nem rendelkezik sajátos vonással. Míg a harmadik számos szent zsolozsmájában, így Szent Adalbert ünnepén is a vecsernye zsoltár-antifonája. A Benedic regem cunctorum (Áldd meg mindenek királyát) c. szövegben egyetlen szó, a népnév fölcserélése (Őrizd meg a magyarok népét) és egy betoldott válaszsor utal hazai „szerző” jelenlétére. A Nagy Legendában olvassuk, hogy „közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, kit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett.” Ha az újabb kutatások alapján Adalbertnek nem is lehet akkora mértékben szerepet tulajdonítani a magyarok térítését illetően, amint azt régebben gondolták, István és Adalbert között tényleges kapcsolat létezett, amit bizonyít Esztergom védőszentválasztása. És jóval később, amikor István Adalbert mellé került a liturgikus tiszteletben, ennek az Adalbert dicséretére is énekelt antifonának a kölcsönzése hajdani kapcsolatuk jelképévé vált. Első királyunk, Szent István tisztelete a családi szerepet betöltő és temetkezésül szolgáló bazilikában bontakozott ki, amelynek jelentőségét csak tovább fokozta a már említett, megénekelt királyi trónszék. Szent István király Nagy Legendája – amely olvasmányul szolgálhatott a zsolozsmában kezdetektől fogva, a későbbi források alapján erre bátran lehet következtetni –, a három könyörgés, az antifonák és a responsoriumok együttesen egyértelműen igazolják a Kis legenda állítását: „Miként ő dicséretével és énekével szolgált az Úrnak a mennyekben, úgy őt is az Úr egyházának dicséretével és énekével méltó módon felékesítette a földön”. Az országalapító protorex tiszteletére a teljes zsolozsma, a minden részében sajátarcú, önálló verses zsolozsma fokozatosan épült ki. A 12. század végén László szentté avatásának hatására új erőre kapott István kultusza is, 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás ezt a laudes (hajnali imaóra) céljára készült antifona-sorozat jelzi, amely a 13. század első éveiben jelent meg. A történelmi sorscsapásokban bővelkedő század végére készült el teljes egészében a rímes zsolozsma, a már meglévő alkotásokat magába építve, hogy a kultusz megújulása révén az alapító szentkirály misztikus kisugárzásából forrásozó erő fogja egybe a keresztény magyar népet. A magyar szentek liturgikus tiszteletének jelentősége ezért haladja meg az egyháztörténelem szabta határokat. Szent Imre ünnepélyes fölemelése a források szerint István szentté avatásánál később, csak november 5-én történt meg. Imre kultuszának első bizonyítékait is a már említett Szent-Margit Sacramentarium tartalmazza, a függelékben hozva a hitvallók miséjébe beillesztendő három saját könyörgést. Ezek minden bizonnyal a szentté avatásra készültek. A Szent István közbenjárását kérő könyörgésekkel ellentétben nem rendelkeznek olyan egyéni, sajátos jelzőkkel, mint azt el lehetne várni a személy fontossága alapján. A mise első könyörgésének egyetlen megállapítása Imrével kapcsolatban: „...akit te, Isten, különböző csodákkal naggyá teszel”. Ebben első pillantásra semmi rendkívüli nem lenne, hiszen a szentté avatásnak az igazolt csodák megtörténte eleve föltétele volt. Ez a jelentéktelennek tűnő megállapítás azonban más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy Imre fölemelése azért késett, mert a csodák várattak magukra. Így érthető, hogy a kortárs szerző, illetve a compilator orationis (a könyörgés összeállítója) a várva várt csodák sorozatának elkezdődését szőtte bele a könyörgésbe más, esetleg jellegzetesebb vonás ellenére, a fölemelés utolsó akadályának elhárulta feletti örömében. Liturgikus szövegekben Imre szüzességét először a száz évvel későbbi Pray-kódex Sacramentariuma említi, tehát a trónörökös oltárra emelésekor nem ez volt a döntő, legfontosabb érv. Ezért joggal föl lehet tenni a kérdést, Imre szentté avatásával ténylegesen a VII. Gergely pápa (1073-1085) nevéhez fűződő gregoriánus reformeszmék egyik legfontosabb programját, a papi nőtlenséget akarta népszerűsíteni személyén keresztül László király és környezete? Vagy Imrét a közfelfogás valóban szentnek tartotta anélkül, hogy személyiségének összetevőit egymástól különválasztotta volna erényei egyikének túlhangsúlyozásával? A 11. század végi liturgikus emlékek, legalábbis ami a misét illeti, ez utóbbi állásfoglalást támasztják alá. Szent Imre legendája, vagyis életrajza az 1083-as események után íródott, s ehhez az évenként visszatérő ünnep megteremtésével a szentté avatás adhatott indítékot. Ugyanis a matutinumon (a zsolozsma éjszaka, virrasztva mondott és énekelt imaórája, jellemzője, hogy hosszabb a többi imaóránál a bennefoglalt szentírási és egyháztanítótól származó olvasmányok miatt) életének kiemelkedő eseményeit felolvasták. Verses zsolozsmája azonban csak a tatárjárás utáni évtizedekben készült el, addig a hitvallók közös zsolozsmájával tisztelték az Árpádház második szentjét. A velencei származású Szent Gellértről szintén a Szent Margit Sacramentarium tartalmazza az első liturgikus szövegemlékeket, három könyörgést. A Gellért-legendák kapcsán fölmerülő kérdéseket, vagyis függésüket egymástól itt nem lehet részletekbe menően tárgyalni, ám a liturgikus imádságoknak e legendákkal, vagy az elveszett Őslegendával fennálló kapcsolata kimutatható. Érdemes röviden kitérni a mise első könyörgésének szép indítására. Szent Gellértet hazánk első vértanújának tartották, Kis legendája is erről tanúskodik. Mind az egyetemes Egyház első vértanúját, Istvánt, mind Gellértet megkövezték, s Gellért utolsó szavai: „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek” részben Szent Istvántól, részben magától Krisztustól kölcsönzöttek. A Sacramentarium Gregorianumnak Aniane-i Szent Benedek által szerkesztett Supplementumában (függelékben) a püspöki áldások között Szent István első vértanú ünnepére ezt olvassuk: „Isten, aki boldog Istvánt, az első vértanút a hit megvallásával és a vértanúság küzdelmével koronázta meg, védelmezze a ti elméteket...” Látszólag nagy a különbség Gellért könyörgéséhez viszonyítva, amely így kezdődik: „Isten, aki Gellért főpapot a vértanúság küzdelmében a halhatatlanság stólájával megkoronáztad...” (vagyis a halhatatlanság ruhájába öltöztetted). Különben is, a vértanúk megkoronázása közhely számba megy. Mégis, a „vértanúság küzdelme” (agone martyrii) szókapcsolat nem annyira gyakori, hogy ezt a közelítési lehetőséget az István és Gellért első vértanúk tiszteletére imádkozott szövegek esetében figyelmen kívül lehetne hagyni. Megragadó kijelentés „a halhatatlanság stólájával megkoronáztad”. A liturgikus szókincsbe az örök boldogság jeleként a Vulgatából került át a „dicsőség stólája” (stola gloriae), „örvendezés stólája” (stola iucunditatis) fordulat. A „halhatatlanság stólája” a pap által mise előtt, öltözködés közben mondandó imádságok egyikében fordul elő, a stóla felvételekor a nyugati egyházak liturgikus előírása szerint. Bár tegyük hozzá, a hazai földön, benedeki regulát követő szerzetes az általa másolt Pray-kódex Sacramentariumában ennél a könyörgésnél az „igazság stólája” (stola iustitiae) kifejezést használja. Szent Adalbert térítőpüspök Gellért kultuszának kialakításában szolgálhatott-e mintául a liturgikus szövegemlékek szerint? A nyomtatott zágrábi Missaléban (1511) a Szent Adalbert tiszteletére szóló mise első könyörgése megegyezik az általunk itt elemzett szöveggel, csupán Gellért neve helyett Adalberté szerepel. Szent Adalbert liturgikus kultuszáról nem áll rendelkezésre kimerítő tanulmány, illetve szöveggyűjtemény. A zágrábi 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás egyházmegye szokásának ismeretében igen valószínű, hogy a nyomtatott Missale ősi hagyományra megy vissza, és így nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a Szent Gellért tiszteletét szolgáló szövegek megfogalmazásában Adalbert könyörgései szolgáltak mintául. Összegezve: Szent Gellértről a mise imádsága csak áttételesen, első vértanúi voltára történő közvetett utalással közöl ismeretet, kiemelvén, hogy ő volt az első magyarországi vértanú. A másik két könyörgésben nem található semmi egyéni vonás. Gellért zsolozsmájában van egy antifona, amelyet már a kanonizációkor is énekelhettek, első forrása ugyanis a Codex Albensis. Jóllehet maga a szöveg más szentek tiszteletével kapcsolatban a nyugati hagyományban szintén föllelhető, mégis közelít Gellért püspök Kis Legendájához, mert ott ugyanarról a bibliai személyről van szó: „Elhagyván hát rokonságát, keletre igyekezett, ahol Ábrahám gazdag lett és sok népnek atyja, hogy fáradságos zarándoklása által ő is megkapja az Ábrahám sarjában, azaz Krisztusban adott áldást, mint hívő Ábrahám”. A szóban forgó antifona szerint a Magnificatból vett első sor után Gellért ősképe Ábrahám: „Nemzedékről nemzedékre irgalmasságot cselekszik az Úr, Aki kivezette Ábrahámot a kaldeusok Úr városából, és a föld végső határairól meghívta Szent Gellértet, hogy földünkön zarándok legyen és jövevény, ő az égi hazában már valóban a szentek polgártársa és Isten házanépének tagja; amint Istentől nekünk adatott védelmezőül, úgy szünet nélkül méltóztasson közbenjárni a szent népért és minden hívekért most és mindörökké.” A népvándorláskori hittérítés motívumát a „zarándok” (peregrinus) és „jövevény” (advena) kifejezések tudatos megválasztása hangsúlyozza. Elég csak a kontinensre áthajózó kelta, elsősorban ír szerzetesek indítékát: „zarándoklás Istenért” (peregrinatio propter Deum) vagy „zarándoklás Krisztusért, Isten szerelméért” (peregrinatio pro Christo seu pro amore Dei) fölidézni, hogy a szűkszavú utalás mögött föltáruljon a kor vallásos szellemisége, s az a több évszázadon keresztül folytatott térítés-sorozat, amelynek végső szakaszához tartozik a magyarok kereszténnyé tétele. Az antifona a vándorpüspököt állítja a papság és a hívek közössége elé, aki élete alkonyán a szentkirály parancsára megszervezte a csanádi egyházmegyét. Gellért Kis Legendájának szerkezete fontos ismeretet rejteget. Az első hat, nagyjából azonos terjedelmű rész a vértanú püspök életének főbb eseményeit közli, s a csodák leírása ezután következik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az elveszett Gellért-életrajznak liturgikus célra készült kivonata a Kis Legenda. A zsolozsma éjjeli órájában (matutinum) a kultusz kezdetétől fogva ugyanis a szent életrajzát olvasták, és ezt a föltevést a későbbi liturgikus források vizsgálata is alátámasztja. Ennek ellentmondhat Gellért Máriatiszteletének leírásánál egy részletkérdés, de a szentté avatás által az életrajz megírása iránt támasztott igény, valamint az általános liturgikus gyakorlat nagyobb bizonyító erővel rendelkezik. Jóllehet történtek kezdeményezések, de sem Szent Gellért, sem a 11. századi papság műveltsége nem mondható teljesen tisztázottnak, ezért a végszó kimondása jelen esetben még várat magára. Szent Gellért verses zsolozsmája, amely jelenleg csak egy késői másolatból ismert, föltételezhetően a 13. század végén keletkezett, és tartalmilag a Kis Legendától, vagy egy napjainkra elveszett, hasonló tartalmú írástól függ. Mindehhez hadd tegyük hozzá: a magyar szentek legendáinak a hasonló témájú kortársi irodalommal való összevetés még várat magára. Ennek a nagyobb lélegzetű munkának az elvégzése bizonyára számos ismeretet


Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás tartogat, de már most föl lehet tételezni, hogy a nagyon is találó „zarándok, jövevény” kifejezés Gellért életrajzába a liturgikus használatú antifona hatására került be. István király Nagy Legendája szól az idegenből érkezett térítőkről, s miután Astrik atyát említette, így folytatja: „Érkezett két másik is a lengyelek földjéről, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett föl, melyről az Úr általa művelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, és ezért csodálatosan megkoszorúztatott”. A „hármas szentté avatás” évében valójában öt személy dicsőült meg, mert Benedek és András remeték fölemelése is ekkor történt, bizonyára kellő ünnepélyességgel. A liturgikus tiszteletükre vonatkozó első forrás újfent a Szent Margit Sacramentarium. Ebben Szent Elek (ünnepe: július 17.) miséje előtt három könyörgés található Szent Benedek vértanú, s a folio másik oldalán szintén három könyörgés szent András hitvalló tiszteletére. Szent Benedek miséjének első könyörgése így kezdődik: „Isten, aki a vértanúság szenvedését kiállt boldog Benedeket a sas gyászos üldögélése által mutattad meg...”. Ez világos utalás a legendára: „Mivel pedig sokáig keresték testét és nem találták egy egész esztendőn át, feltűnt, hogy egy sas ült a Vág folyó partján, mintha valamit őrizne. Ebből a holttest holléte felől bizonyossá válva, valakit a vízbe küldtek, és így sértetlenül megtalálták, mintha csak a minap halt volna meg. Ugyanott temették el Benedeket, Boldog Emmerám vértanú bazilikájában, ahol a szent atya, Boldog András csontjai pihentek”. Benedek és András legendáját az először Szent-Márton hegyi szerzetes, majd 1036-tól pécsi püspök, Mór írta, valószínűleg 1064 után. A könyörgés egyházi szerzője tehát ismerte a Mór püspök által írásba foglalt életrajzot, és ezt környezeténél is föltételezte, azért ezzel az eseménnyel adott személyes jelleget a hivatalos imádságnak. Mivel a liturgikus szövegek a kultusz helyén szolgálatot teljesítő papság körében keletkeztek, s bár jelen esetben a legenda kivételt képez, mégis jogos a föltevés, hogy a megfogalmazó személyét Boldog Emmerám bazilikájának papsága soraiban lehet gyanítani. Szent András hitvalló esetében szintén az első könyörgés tartalmaz utalást a szent életére: mert ő „rejtett szenvedés csatájában meggyötrött”. Ez a jellemzés arra a híres vezeklőövre vonatkozik, amelyet András viselt, s holta után csak Fülöp apát jelenlétében volt szabad leoldani: „Ő megtalálta a vasövet, amely már belső részeit érintette. Ó, csodálatos és hallhatatlan dolog! A húsát belülről bomlasztó övet bőre kívülről elrejtette.” S a legendában ezután következő sorok meghatározzák a két szent későbbi liturgikus tiszteletét: „Ámde a vértanúságának ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha köldökénél a megkötött fém csomója elő nem tűnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testéről lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erősen hallatszott”. A fölöttébb érzékletes leírás ragadta meg az utókort legjobban, mert a későbbiek folyamán ünneplésüket egybevonták, s mindkettőt vértanúként tisztelték, jóllehet a legenda mellett a kezdetek liturgikus tisztelete is kiemelte, hogy Benedek vértanú, míg András hitvalló. A mise imádságai és a legenda közötti kapcsolat alapján arra is lehet következtetni, hogy már ekkor a szentté avatást követő években a matutinum alatt olvasták életrajzukat, vagy legalábbis annak egy részét, ha az egész meghallgatására nem volt idő a zsolozsma keretében. Ez utóbbi esetben az olvasást az ebédlőben folytatták. Ennek tényét alátámasztja egy későbbiekből származó breviárium (a zsolozsma valamennyi szövegét egy kötetben tartalmazza), amely hat részre osztja a legenda első fejezetét, illetve a második fejezet első sorait. A Pray-kódex Sacramentariumából a föntebbiekben tárgyalt könyörgések hiányoznak, s a kalendáriumba július 17-én Szent Elek mellé utólag írták be Benedek és András vértanúk neveit. Mint említettük már, a következő századok így a két szent ünnepét egybevonták, bennük a vértanút tisztelve. Saját könyörgéseik feledésbe merültek, s új szövegekkel látták el a közös ünnepet. Esztergom, Pécs, Zágráb a középkor végén ugyanazt a három, jellegzetesnek éppen nem mondható könyörgést imádkozta. A három különböző egyházmegyei szokásrend e ponton való megegyezése komoly hagyományról tanúskodik. Az első és a harmadik könyörgés Szent János és Pál római vértanúk miséjéhez tartozik, éppen csak a nevek cserélődtek ki. Ami meglepő, bár nincs különösebb jelentősége, második könyörgésnek e misekönyvek az egyik leggyakrabban előforduló szöveget adják, ami püspökszenteléstől kezdve Vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapig számtalan helyen előfordul. Ez a példa kitűnően érzékelteti, a középkori papok, szerzetesek szükség esetén milyen szabadon válogattak a hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló liturgikus imádságok között, időnként a választás esetlegességétől vagy önkényességétől sem riadva vissza. Ebből azonban nem lehet és kell anarchikus állapotokra következtetni. A két lengyel földről jött remete kultuszának tanulmányozását összegezve megállapítható, hogy Szent Benedek és András liturgikus tisztelete a kezdetektől eltekintve nem remete-voltukat emelte ki, hanem a vértanúságot.


Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Jóllehet a kor egyházi emberei találhattak volna saját szöveggel rendelkező remete-szenteket is (pl. Szent Goárt), ha bennük elsősorban a remetét látják, de a források alapján ismert: ez nem így történt. A lovagszent László szorgalmazása folytán az 1083-ban kanonizált szentek liturgikus imádságainak vizsgálata révén – remélhetőleg – valami csekély fény derül középkori latin nyelvű irodalmunk egyik szerény, de nem elhanyagolható területére. Illetve azokra a műhelytitkokra, amelyek révén a hivatalos kultusz nélkülözhetetlen támaszai, a mise és a zsolozsma saját szövegei megfogalmazódtak a bazilikák árnyékában, a káptalani iskolákban. A vizsgált esetek ékesen bizonyítják, hogy a szűkszavú jellemzések, utalások mögött fölfedezhető a szentek élő alakja, személyisége, s ez helyenként új ismeretekkel is szolgálhat. Szent László akaratából, az ő uralkodása alatt az egyházi szervezet is változott. A kalocsai érsekségnek új központot létesített Bácson, a püspökséget Biharról Váradra tette át. Itt, Váradon a székesegyházat temetkezési egyházának építettette, s halála után a szent lovagkirály itt talált végleges nyugvóhelyre. Várad egyháza László sírja révén az ország második szentélye lett, a székesfehérvári Boldogasszony-bazilika mellett. A harmadik országos jellegű szentély ugyancsak Szent László uralkodás alatt keletkezett, a Berettyó folyó teraszán álló, először fából ácsolt, majd kőből épített kicsiny családi monostorban, a Szentjobb apátság templomában, ahol a nem éppen törvényes úton odakerült ereklyét, Szent István mumifikálódott jobbját őrizték egészen a 15. század elejéig. A nyitrai társaskáptalannak juttatott királyi adomány előkészület volt egy újabb püspökség felállításához. Szlavónia birtokbavétele után 1091 táján László püspökséget alapított Zágrábban Szent István király tiszteletére. Az új székesegyház liturgikus kódexeit az ekkorra már íróműhellyel rendelkező többi székesegyház, monostor adta össze: Esztergom, Győr és a Szent-Margit monostor. Ezek a napjainkig megőrződtek, és hűségesen tudósítanak az első idők istentiszteleti rendjéről. Az 1075-1083 között íródott Esztergomi Benedictionale a Szent Margit Sacramentariumhoz hasonlatosan szintén a püspökség alapításakor került Zágrábba. Az Esztergom számára összeállított és másolt könyv elsősorban püspöki áldásokat tartalmaz, míg a második rész a bérmálás, az egyházi rendek és a templomszentelés szertartását magába foglaló rövidített főpapi szerkönyv. Jelentősége még, hogy bizonyítja, a magyar egyházak az első századokban a liturgikus rendet tekintve Esztergomot igyekeztek követni. Ez azonban nem zárta ki a máshonnan kapott kódexek használatát sem, különösen ha olyan megegyezések léteztek, mint amilyet az esztergomi kódex bérmálási rendje mutat a győri, ún. Hartvick püspök-féle Agenda Pontificalis (Püspöki szerkönyv) párhuzamos helyével. A 11. század végén, valószínűleg Győrben, Hartvick püspök számára készült könyv elsősorban a főpapi szertartásokhoz ad eligazítást, és változatos tartalma rendkívül gazdag liturgikus életről tanúskodik. A 11. századi székesegyházi szokás jellemző vonása, hogy a liturgia hivatott végzőin, a papságon túl egyre jobban igyekszik hatni a népre is. Ennek eszköze a hívekhez intézett beszédek mellett (melyekből több található a szóban forgó kódexben a szertartások leírása között) az actio sacra (szent cselekmény) drámai elemekkel történő bővítése. Ennek a kialakulása már hamarabb elkezdődött a vallásos mentalitás bizonyos mértékű átalakulásának függvényeként, s a 11. századra ért be a székesegyházak liturgikus életében. Hartvick Agenda Pontificalisa a legjellemzőbb példákat tartalmazza. A tractus stellae Vízkereszt ünnepén a három királyok Betlehemben tett látogatását elevenítette föl, míg az officium sepulchri (szó szerint: sír zsolozsma vagy szolgálat) vagy a ludus paschalis húsvét hajnalán az asszonyok Krisztus sírjához zarándoklását jelenítette meg. Később a ludus paschalis néhány eleme a nagyszombati elevatio crucis (kereszt fölemelése) szertartással egybeolvadva élt tovább. Az Agenda Pontificalis mintapéldánya a liturgikus drámák alapján francia földön lenne keresendő, de az officium sepulchri német földön is rendkívül népszerű volt. A Vízkereszt vigíliáján végzett vízszentelés, amelyre úgy utaltak: ut mos est grecorum (lat. ahogy a görögök szokása; ti. a bizánci egyházé) – tehát amiben eddig általában a görög liturgia hazai földön kifejtett hatását vélték fölfedezni – közelebbre, Salzburg felé mutat. A székesegyházakban végzett körmenetek mellett kiemelkedik még néhány liturgikus cselekmény, mint például nagyböjt kezdetén a nyilvános vezeklők kivezetése a templomból. Vagy a régiesnek mondható zsinati rendtartás és a hitetlenek kiközösítése, amelyek mind a jól szervezett istentiszteleti életről tanúskodnak. Az ekkor már archaikusnak tűnő szertartások kapcsán érdemes megemlíteni egy sacramentarium-töredéket a 11. század elejéről, amely a nagyböjt negyedik vasárnapja utáni szerda Expositio evangeliorum (evangéliumok átadása) szövegét tartalmazza. Már az első évezred folyamán is ritkaságszámba ment ez a szertartás, amelynek keretében a nagyszombatkor keresztelendőknek ünnepélyesen átnyújtották olvasás végett a négy evangéliumot. Mindennek ellenére lehetséges, hogy középkori székesegyházaink egyike ismerte és gyakorolta ezt a szokást. 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Hartvick Agenda Pontificalisa a későbbiekben jelentős mértékű hatást gyakorolt a zágrábi egyház, illetve egyházmegye liturgiájára. Hasonlóan, mint az 1073-1092 között, eredetileg egy hazai, az antiochiai szűzvértanú Szent Margitot védnökének valló s benedeki regulát követő monostor számára íródott Sacramentarium, amely ugyancsak ekkor, a püspökség alapításakor került Zágrábba. Föntebb már volt arról szó, hogy ez a szerkönyv tartalmazza a magyar szentek miséinek könyörgéseit, igaz még csak a függelékben. Szent MargitSacramentarium néhány votiv mise erejéig tudósít a „fekete szerzetesek”, vagyis a benedeki regulát követők sajátos liturgikus életéről. A monostorok oklevelei több alkalommal szólnak liturgikus kódexekről, ám a könyvek puszta megnevezése kevés a szerzetesi szokásrend megismeréséhez. A tihanyi apátság alapító-oklevelén (1055) a közel egykorú hátirat az egyházi fölszerelések között öt szerkönyvet említ. A 11. század végi szentmártoni oklevél nyolcvan könyvről beszél, aminek a fele liturgikus kódex. Közülük különösen figyelemre méltó: 2 Sequentiales cum trophis (szekvenciák könyve tropusokkal) és Amalarius írása. Így a szekvenciák és a tropusok 11. századi létezéséhez és énekléséhez kétség nem férhet. Ezek az üdvtörténeti eseményeket, dogmatikus tanításokat kifejtő liturgikus költemények délnémet vidékről, pontosabban Sankt Gallenből kerültek hazánkba. Egészen a középkor végéig a szekvencia, illetve tropuskészlet alapjául ez a Sankt Gallen-i réteg szolgált. Metzi Amalarius († 850) neve alatt minden bizonnyal leghíresebb műve, a Liber officialis (Teendők könyve) rejtőzhet, amit 823-ban adott közre a papság liturgikus ismereteinek gyarapítása végett, és ez a mű a középkor folyamán végig nagy tekintélynek örvendett a nyugati egyházban. Amalarius előbb Trier, majd Lyon érseke volt, s természetesen a székesegyházi szokásrendre támaszkodott magyarázataiban, ezért figyelemre méltó művének jelenléte a SzentMárton monostorban. A hazai szerzetesi szokásrend valószínűleg nem volt teljesen egységes, legalábbis a 11. század végétől, mert a László által 1091-ben Szent Egyed tiszteletére alapított somogyvári monostor lakói könyveiket minden bizonnyal az anyamonostorból, Saint-Gilles-ből hozták magukkal. A cluny irányzathoz sajátos jogi státussal csatlakozó Saint-Gilles Clunyhez hasonlóan tisztában volt a liturgikus szokások átadásának fontosságával. Szent László kétség kívül a magyar egyház második megszervezője. Ezt jól tükrözi az 1092-es szabolcsi zsinat, amelynek több törvénye közvetlenül vagy közvetve a liturgikus életre vonatkozik, mint például az elpusztult vagy felégetett templomok újjáépítése, a vasárnap megtartása. A zsinat intézkedett a vigíliák (előünnepek), összesen 7, és az ünnepek, összesen 28, megtartásáról. Az egyházi ünnepek megüléséhez természetesen hozzátartoztak a zsolozsmában a saját szövegegyüttesek, a misében a saját könyörgések, szekvenciák, tropusok. A további törvényhozásnak is vannak liturgikus vonatkozásai, mert 1100 körül Kálmán király ún. I. törvénykönyve rendelkezett arról, hogy misét csak felszentelt helyen lehet tartani, az ereklyékkel ne történjen visszaélés, a négy böjti időszakot tartsák meg, a templomok köré temetkezzenek, és „Szentháromság ünnepét pünkösd nyolcada után tartsák”. Ez utóbbi ünnep szerte Európában ekkortájt terjedt el, de nem Rómából, mert a pápai kúria csak 1334-től tette kötelezővé. Nyugatról hazánkba az előző évtizedekben a térítők második nemzedéke hozta be, és a szórványos ünneplést a zsinat kiterjesztette az összes magyar egyházra. Az esztergomi zsinat ugyancsak 1100 körül ült össze. Fegyelmi határozatai mellett az előzőhöz hasonlóan az istentiszteleti rendről és a lelkipásztorkodásról hoztak döntéseket. Mindjárt a második pont így rendelkezik: „Hogy minden vasárnap: a nagyobb egyházakban az evangéliumot, az apostoli levelet és hitvallást mondják el a népnek, a kisebb egyházakban pedig a hitvallást és az Úr imádságát”. A falusi templomokban tehát az alapigazságokat magyarázták, míg a városi, szerzetesi, püspöki egyházakban hétről hétre a liturgikus rend által megadott perikopát. A következő törvény a híveknek évi három (karácsony, húsvét, pünkösd) áldozást ír elő, ám ennek előtte vezekelni kell; a klerikusok minden nagyobb ünnepen áldozzanak. Ez arra utal, hogy az áldozópapok mellett szép számban lehettek a kisebb egyházi rendekben is olyanok, akik szintén végeztek liturgikus szolgálatot. Az első hazai, tudatos rendezés a liturgia területén ekkor mehetett végbe. Két döntés is erre utal: „Az istentiszteleti szertartásokat és böjtöket, ama könyvecske szerint, melyet jóváhagytunk, mindenki tartsa meg”. És: „Semmit se olvassanak vagy énekeljenek az egyházban, csak ami a zsinaton jóváhagyást nyer”. Az „ama könyvecske” ordinarium (rendtartás)-típusba tartozott, amely rövid előírásokkal, a liturgikus szövegek kezdeteinek megadásával szabályozta mind a mise, mind a zsolozsma megtartását. A szabályozás azonban nem szabványosítást jelentett. Sajnos maga a „könyvecske”, vagy legalább egy másolata nem maradt fenn. Mindemellett az említett rendelkezésből is jól kiolvasható az a jelenség, amit már több oldalról körüljártunk, hogy a kezdeti századokban még a liturgikus alkotások, szokások szabadon áramlottak külföldről hazánkba, s itthon egyik egyházból a másikba. A helyi egyházak viszont tekintélyi alapon, jelen esetben zsinati megerősítéssel igyekeztek ezt a jelenséget mederbe terelni.


Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Az istentisztelet helyes megtartására a király és az érsek egyformán ügyeltek, a törvények biztosították ehhez a szükséges feltételeket. A magyar szentek kultusza pedig a magyarság-tudat formálójává, szerves összetevőjévé vált, mivel azok főszereplőiket nem csak mint az Egyházhoz, hanem mint a magyar néphez tartozókat is fölmutatta a liturgiai környezetben. A káptalani, szerzetesi iskolák pedig minderre alaposan fölkészítették a következő klerikusi nemzedéket. László utóda, Kálmán király (1095-1116) szervezte meg a nyitrai egyházmegyét, 1110-1113 között, amelynek égi védnöke Szent Emmerám lett, őrizve a Gizella kíséretében Regensburgból hazánkba jött papok, illetve szerzetesek otthonról hozott Emmerám-tiszteletét. Az új egyházmegyét az esztergomi érsekség területéből szakították ki, s a határok kijelölését maga a király végezte. A prágai püspökség is szerette volna erre a vidékre kiterjeszteni a joghatóságát. Lehetséges, hogy Kálmán király, az egyházi műveltségéről Könyvesnek nevezett uralkodó, aki a babonaság elleni harcot meghirdette („boszorkányok pedig nincsenek”), az új egyházmegye szervezésével akarta elejét venni a német birodalmi egyház terjeszkedésének. Ugyanis Prága püspöksége a középkor folyamán a mainzi érsekség alá tartozott. Kálmán ezt megelőzően, 1106-ban a guastallai zsinaton lemondott az invesztitúráról, vagyis a főpapállítás kizárólagos jogáról, ám az egyházi élet támogatását továbbra is szívén viselte. Szent László 1077 körül kibocsátott törvénykönyve, valamint a már említett 1092-es szabolcsi zsinat határozatainak gyűjteménye színes képet rajzol a korabeli egyházi életről, mind a papok, mind a hívek viselt dolgairól. A törvények alapján nem lehet idilli képet rajzolni a hitéletről, de ez fölösleges is. A kereszténység fölvételével párhuzamosan a magyar nép életformája is megváltozott, s ez nem ment zökkenők nélkül. Teljesen történelmietlen akár Szent István, akár Szent László határozott, erőskezű politikáját s ennek egyházi vetületét bírálni. A keletről jött s nyugatot fél évszázadig hadakozva bekalandozó, majd lassan letelepülő, s az állattenyésztés mellett a fölművelést is mindinkább elsajátító magyarokat csak így lehetett „megszelídíteni”, és Európa népeinek nagy családjába beilleszteni. A 12. század elejére főbb vonalaiban kialakult a napjainkig érvényes egyházi struktúra. A világi papok és a szerzetesek első nemzedékei megtelepedtek, hogy a hitélet és a kultúra terén egyaránt megkezdjék működésüket. A kivételes jogi állású fehérvári bazilika mellett, a káptalani iskolában, esetleg a gyulafehérvári székesegyháztól függő, ottani káptalani iskolában íródott a 12. század első harmadában az Antiphonale Albense (vagy Codex Albensis), liturgikus és zenei kultúránk becses emléke, amely a zsolozsma végzéséhez szükséges énekeket: antifona, responsorium, invitatorium (hívogató ének), zsoltárok és himnuszok kezdő szavát, szavait tartalmazza. A káptalani iskola tagja, talán növendéke, az írnok minden bizonnyal tollbamondás alapján írta le a szövegeket, s a szerény kiállítású könyv a bazilika liturgiájának napi gyakorlatát rögzítve a székesegyházi szokásrend kiváló példája. A zsolozsma hazai sajátosságai már föllelhetők benne, bár nyoma van a délnémet alaprétegnek is (lásd Sankt Gallen kedves szentjeinek officiumait). Az Antiphonale Albense az országos szinten lefolytatott első liturgiai rendezés-válogatás után kialakult állapotot tanúsítja. Fontos teret enged a helyi alkotásoknak (Szent István antifonái, vagy az olyan „helyi” adaptáció, mint amilyen a Szent Gellért tiszteletére énekelt antifona), hogy a sajátos elvárásoknak eleget tegyen. Ugyanakkor tartalmazza az általános székesegyházi liturgiát gazdagító betéteket is (pl. officium sepulchri, Szent István vértanú Patefacte kezdetű responsoriumának bővítése, vagy Szent Gergely pápa rímes zsolozsmája, amely az egyik legrégibb ebből a műfajból). A későbbi fehérvári gyakorlatot, és ezzel az esztergomi szokásrendtől való eltérést lényeges pontjaiban már az Antiphonale Albense rögzítette. Az Antiphonalét a 13. században néhány tétellel bővítették, és Fehérvárott vagy környékén a továbbiakban is használták.


3. fejezet - Kereszténység Magyarországon a középkor végéig 1. Patrisztikus kultúra A kultúra leghívebb őrzői szerte Európában a könyvek. A hazai kódexállományt – a természetes elhasználódáson túl – elsőnek a tatárjárás során elkövetett település-, templom- és monostor-fölégetések tizedelték meg. Majd az idők során pótlódott, sőt jelentős nagyságrendre földuzzadt állományt a török hódoltság alatt bekövetkezett pusztítás szinte teljesen megsemmisítette. Az egykori, hazánkban másolt vagy használt könyveknek mindössze elenyésző százaléka maradt fönn napjainkig. Így az egész középkori kultúráról ennek a töredéknek az ismeretében kell véleményt formálni. De éppen ezért jelentős feladat az elveszett kódexek töredékeinek fölkutatása. A következőkben tehát ezeket az újabb kutatási eredményeket is figyelembe vesszük, mivel csak segítségükkel lehetséges az, hogy a hazai teológiai, elsősorban patrisztikus kultúrát (az egyházatyák, vagyis az ókori keresztény írók munkásságának továbbélése, újragondolása) áttekintsük. A magyar egyház születése táján a pápaság német gyámkodást kényszerült elszenvedni. A szerzetesi élet megújulása – kivéve Cluny monostorát – még váratott magára, a teológiai irodalom gyarapítása pedig egészen egyszerűen szünetelt. A 11. század első fele a teológiai gondolkodás szempontjából az átmenet időszaka volt. A benedeki szellemben élő szerzetesség intézményei az alkony halvány fényeit sugározták, hogy mielőbb átengedjék a terepet a székesegyházi iskoláknak. Sajátos eseményként értékelhetjük, hogy éppen a hazánkban tevékenykedő és benedeki regulát követő szerzetes, Gellért járult hozzá teológiai munkásságával ehhez az átmenethez. A velencei Gellért tehát szerzetes volt (már amennyiben az életét megörökítő legendának hiszünk), majd komoly intellektuális képzésben részesült, talán Bolognában. Nem lehetetlen, hogy Rossanóban görögöt tanult, és ezzel egészítette ki műveltségét a görög kultúra itáliai központjában. Élete második felében több művet írt, amelyek címeit egyetlen fönnmaradt alkotása őrizte meg, a Deliberatio supra hymnum trium puerorum. Ennek szövege híven tükrözi patrisztikus kultúrájának és gondolatvilágának eredetiségét. Gellért véleménye a filozófiáról kiválóan jellemzi a 11. század első felének gondolkodását: „Azoknak, akik Krisztus tanítványai, nincs szükségük idegen tanokra.” A filozófia alkalmazása a teológiai témák tárgyalásakor számára különösen veszélyesnek tűnt: „Micsoda elképesztő gondolat annak szolgáival vitatkozni, akit az angyalok színe előtt illendő dicsérni.” Emellett azt is meg lehet állapítani, hogy műve a középkori szentírás-magyarázat kevésbé ismert alkotásai közül az egyik legsajátosabb. Stílusa pedig egészen egyedi a középkori latinság történetében. Részben ez indokolja, hogy e munka nem különösebben ismert. Gellért a Dániel próféta könyvéből ismeretes három ifjú tüzes kemence-beli énekének mindössze első öt versét magyarázza végeérhetetlen hasonlat-sorozatokkal, amelyek az egész mű menetét rendkívül lelassítják. Mindemellett le kell szögeznünk, a szöveg helyes értékeléséhez ismernünk kell azt a tényt is, hogy a mű első szövegváltozata mint egyetlen példány maradt fenn, és nem a végleges, a szerző által többször átolvasott, átjavított változat. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy részben viasztáblákon, részben pergamen-darabokon (és nem pergamen-füzetekből álló folyamatos kódexben) került a másoló elébe, aki aztán egybeírta a részeket. Erre joggal lehet következtetni a kiegyenítetlenül használt rövidítésrendszer időnként téves feloldásából. Az is biztosnak tűnik, hogy a másoló egyes helyeken nem értette a szöveg jelentését. Tehát az igazi, filológiai feltáró munka még várat magára. Ám a részeredmények már elégségesen bevilágítanak a vértanú püspök patrisztikus kultúrájába, s ezen keresztül a székesegyházának iskolájában olvasott, továbbadott szerzők személyét szintén megismerhetjük. Közvetve vagy közvetlenül, Gellért a következő egyházatyákat, egyházi szerzőket idézi: Ambrus, Ágoston, Jeromos, Pszeudo-Jeromos, Pszeudo-Dionüsziosz vagyis Dionüsziosz Areopagita, Izidor, Hitvalló Maximosz, Beda Venerabilis, Johannes Scottus, Hrabanus Maurus. Közülük Izidor és Pszeudo-Dionüsziosz a legfontosabbak, ők ketten a meghatározói Gellért gondolatvilágának. Gellért híven követi Izidort, helyenként rövidebb vagy egyszerűbb kifejezéseket keres gondolatai világosabb közléséhez. A bibliai nevek magyarázatában szinte kizárólagosan Izidor Etymologiae c. művére támaszkodik. Feltűnő, hogy az egyébként általa is idézett Jeromosnak e tárgyban, a héber nevek magyarázatáról írt művét nem ismerte. Az eretnekségeket kétszer is felsorolja, előbb huszonkilencet, majd harminckettőt és a főbb tévedéseiket is megjelöli. A régebbi kutatás azt gondolta, hogy a püspök Epiphaniosz Panarion című összeállítását használta, ahol nyolcvan eretnekség szerepel. Ám újabban ez a föltételezés alaptalannak bizonyult. 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Sevillai Szent Izidor műveit nem csupán Gellért olvasta, hanem a Szent Márton-hegyi monostor szerzetesei is. Az első középkori könyvtárjegyzék, ami 1085-1093 között íródott, említi Izidort anélkül, hogy művei címét megadná. Az Etymologiae egy töredéke, amelynek középkori, hazai használata biztosra vehető, napjainkig fönnmaradt. Izidortól ismeretes még egy másik szöveg, amely a Halotti Beszédet tartalmazó Pray-kódex Sacramentariumában található, és 1192, illetve 1195 között másolták egy észak-magyarországi bencés monostorban. A mise szertartását előkészítő, ún. apológia-imádságok között van az Izidortól származó Synonimorum egy része. A középkori keresztény lelkiségre nagy hatást gyakoroló mű egy részének liturgikus imádságként való fölhasználása egyedi eset a liturgia történetében. Középkor végi szerzetesek (a kartauziak) még olvasták Izidort, és így érthető, hogy az anyanyelvi irodalom első alkotásai a 15. század során gyakran idézik az antik örökséget a középkorra átmentő Izidort. Gellért egyetlen fönnmaradt művének legjellegzetesebb vonása az a hatás, amit Pszeudo-Dionüsziosz gyakorolt rá az eredeti görög szöveg, vagy annak latin nyelvű fordításai segítségével. Vitatott, vajon a híres Hierarchia coelestis (Égi hierarchia) eredeti szövegét használta-e vagy nem? Néhány jel arra utal, hogy birtokában volt a görög szövegnek. Elegendő az itáliai szerzetes fiatalkorára gondolni, mert a nyelvvel, ha nem Rossanóban, hát magában Velencében is megismerkedhetett, lévén a város Kelet kikötője. Püspöki székhelyétől nem messze pedig görög szerzetesek monostora állt (egészen a 13. századig), akik szintén közvetíthették a híres művet. Pszeudo-Dionüsziosz művének egyébként a további hazai használata bizonyítottnak vehető, ugyanis a 11. század végén Hartvick győri püspök, Szent István király életrajzának megírásakor szintén idézte a görög szerzőt. A közelmúltban előkerült egyik kódextöredék a Hierarchia coelestis egy részét tartalmazza, és a 11. század végén másolták. A 13. századi, lapszéli bejegyzés iskolai használatáról vall. Nem lehetetlen, hogy az esztergomi székesegyház iskolájának tanárai, diákjai forgatták. A középkor alkonyán Mátyás király híres könyvtárában három kódex is Pszeudo-Dionüsziosz írásait tartalmazta, és a 15. század végén a kartauzi szerzetesek egyik könyvtárából sem hiányzott. Ezek alapján a 16. század elejének kimagasló győri püspökegyénisége, Gosztonyi János itthon éppen úgy megismerkedhetett a görög misztikus műveivel, mint Párizsban, ahol tanulmányait végezte. Tanára és barátja, Jodocus Chlichtoveus, a neves párizsi humanista hittudós, amikor a győri püspök kérésére a magyar papság műveltségének gyarapítására megírta és Párizsban kiadta az Elucidatorium ecclesiasticum (Egyházi Megvilágosító) c. művét (1516), az előszóban Gosztonyi Jánost Pszeudo-Dionüsziosz ismerőjeként említi, és újra figyelmébe ajánlja „Krisztus kristálytiszta filozófusát”, az „isteni Dénest”. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az első hazai püspök egyike, majd a 11. század végén egy második, s végül a középkor alkonyán vagy már az újkor pirkadatkor egy harmadik magyar püspök ilyen kapcsolatban van a nyugati teológiai gondolkodásra legnagyobb hatást gyakorló görög misztikus teológussal. Gellért Szent Ágoston írásait szintén idézte és Ágoston esetében még könnyebb a folyamatos hazai ismertség bizonyítása. A Gellért által idézett Hitvalló Maximosz írásainak hazai élete említésre méltó, ugyanis a 12. század első felében Pásztó monostorának szerzetese, Cerbanus görögből latinra fordította a De caritate (A szeretetről) című művét és Dávid szentmártoni (pannonhalmi) apátnak ajánlotta. A másik, általa ugyancsak görögből latinra fordított mű sajátos karriert futott be. Damaszkuszi Szent János: De ortodoxa fide (Az igaz hitről) című írásának általa készített latin szövegét nem kisebb személyiség használta, mint a párizsi egyetem ősének, a Notre-Dameszékesegyház iskolájának tanára, Petrus Lombardus, a híres Libri IV Sententiarum című – a középkor egyetemein alapkönyvnek számító – művében. A hazai patrisztikus kultúra bizonyítékai még azok a fönnmaradt kódextöredékek, amelyek a következő szerzők műveinek részleteit tartalmazzák: Beatus a Liebana, Arles-i Cesarius, Órigenész, Nagy Szent Gergely, Cassianus, Cassiodorus. Ez a rövid névsor az előzőekben írottakkal egyetemben elégségesen tanúskodik a középkor hazai világi papjainak és szerzeteseinek patrisztikus kultúrájáról. Ez a kultúra alapjaiban egyházi kultúra. Ezért jogosult rákérdezni arra, hogy a kultúrát hordozó keresztény Egyház miként vélekedett önmagáról? Másképpen fogalmazva ugyanezt a kérdést: az egyházszervezés és államalapítás idején az egyháziak és a világiak milyen egyházképpel rendelkeztek? Szent Gellért föntebb már idézett műve segíthet ennek hiteles megválaszolásában. Igen fontos, hogy Gellért az Egyházról inkább képekben, mint fogalmakban beszél. Ezek a képek rendkívül sokfélék, változatosak. Nem az intézmény felől közelíti meg az Egyházat, hanem az üdvtörténet isteni rendelését kutatva fedezi föl a róla szóló igazságokat. Túlzásnak tűnhet Gellért esetében fölfedezésről szólni, hiszen


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig függőségben áll az előző korok teológiai irodalmával. Mégis jogos ennek a kifejezésnek a használata, mert Gellért nem kompilátor, hanem igazi szerző, aki mondandóját teljes egészében magáénak tudhatja. Nem hiába kezdi az Egyházról szóló és sokszor visszatérő elmélkedését Tychonius hét misztikus szabálya közül az elsővel, amely szerint a Fő és a Test, Krisztus és az Egyház szorosan egybekapcsolódnak. (Tychoniust Beda segítségével idézi.) Ha Krisztusról szól, rendszerint az Egyházat is megemlíti. Az ószövetségi képek közül Gedeon gyapja (a VII. könyvben), Noé bárkája (ugyanitt) és a Jeremiás próféciájában szereplő nap és hold (V. könyv) nyert legrészletesebben kidolgozást. „A Noé készítette bárka a Krisztus által megváltott Egyház, amelyben ott van a holló és a galamb, vagyis a gonoszok és az igazak.” (VII. 28-31.) Gedeon száraz gyapja Gellért értelmezésében a zsinagóga. A gyapjú azért száraz, mert elvesztette a kegyelem harmatját. A Szentírás igazi, rejtett értelme a Messiás eljövetele, a zsinagóga ezt veszítette el. Az Egyház szérűje harmattal, kegyelemmel fentről kapott ajándékokkal gazdag (VII. 675-710.), mert Krisztus adja népének. „Fölemelkedett a nap, és fölment Krisztus a keresztre, s felszállt az Egyház az égre” (V. 33-35.). Az Egyház Krisztus sebeiből született, innen származnak szárnyai, a kegyelem ajándékai, ezek emelik a magasba (VII. 115-117.). A képek használatában nem szabad szigorú következetességet keresni, mert Noé bárkája esetében a hívő ember a galamb, majd később a galamb az egész Egyház jelképe. Szent Gellért teológiáját tanulmányozva az Egyház Gellért által említett tulajdonságait a Hitvallás négyes felosztása szerint lehet csoportosítani. Az Egyház egysége, szentsége, egyetemessége és apostolisága mind megtalálható, de a könyv különböző helyein. Gellértet nem kötötte valamilyen előre tervezett gondolatmenet. A jó Pásztorról szóló példabeszéd éppúgy alkalmas arra, hogy az Egyház egységét bizonyítsa, mint az, hogy a tüzes kemencében a három ifjú szinte egy ajakkal énekelte Isten dicséretét (VIII. 1180-1181. és I. 367-369.). Az Egyház egységét biztosítja az is, hogy ő az igazi hit egyedüli letéteményese. „Minden embert, aki az Egyházba jön, megvilágosít Krisztus, a legigazibb fényesség. Senki nem tud fényeskedni, csak akkor, ha az Egyházhoz jön. Az Egyházban lakik és uralkodik a világosság hordozója, aki a hívőket a világosság továbbadóivá teszi, hogy fényeskedjenek a ködösen sötétlő világban” (VI. 368-373.). Az Egyházat Krisztus tette szentté, széppé; a mennyei Jegyes érkezésére öltözik díszbe (VIII. 1618-1619.); ezt ragyogja szét a világba (VI. 474-475.). Az Egyház egyetemességére Gellért kétszer alkalmazza a catholica (egyetemes) jelzőt. Feladata, hogy mindenkit elvezessen az igaz Isten imádására. Az Egyház apostolisága a kezdeteken túl az időben folytatódik, és a kegyelem harmata bőséges termést hoz. „Napfény nélkül a világ vakságra lenne kárhoztatva. Ha az apostolok tanítása nem ragyogná be a világot, akkor az a tudatlanság okozta vakságban megmaradna. Mi más egyebet tesz az Egyház, amikor Krisztust hirdeti, mint hogy megvilágosítja az egész világmindenséget? Tehát bárhol hirdetik Krisztust, a kétkedés elmenekül és fölragyog a világosság. Ahol nem hirdetik Krisztust, ott a sötétség egyre sűrűbbé válik.” (V. 200-206.). Az állandó változásban hömpölygő világban az Egyház változatlan, mert Krisztus, a hit, remény és szeretet erényeivel ilyennek alapozta (vö. VIII. 1578-1584.). A változatlanság nem terméketlenség, mert az Egyház új nemzedékek szülője, vagyis Krisztushoz vezeti el az egymást követő nemzedékeket. A prófétai hevület mellett Gellért megőrzi higgadtságát, tudja, hogy az Egyház bárkájában a galamb mellett ott a holló is. Az Úr testvérei is kemény beszédnek tartották Krisztus szavait. Ma is sok testvére van, aki megtagadja és nem akar vele menni. A hitvallást sokan elfogadják, de kevesen hoznak gyümölcsöt. De ez a „helyzetfölismerés” Gellértet nem teszi borúlátóvá. Hogyan is lenne az, amikor a himnusz azt mondja: „Nap és hold, áldjátok az Urat!” Nemcsak egyedül a Nap, Krisztus, hanem vele együtt a Hold, az Egyház is áldja az Urat, s így, az istendicséretben egyesül Krisztussal. (V. 148-150.). Ez a néhány gondolat segít abban, hogy Gellért egyházképének gazdagságát, biblikus és patrisztikus tartalmát felmérjük, és ennek a víziónak fontosságot tulajdonítsunk. Szent István ítélete szerint Gellértet megillette a csanádi püspökség, a részegyházak egyike. Szent Gellért ítélete szerint Istvánt megillette az egyetemes Egyház igaz ismerete. S ezt az ismeretet megosztotta vele, mert a beata societas Christi (Krisztus boldog társasága), az Egyház így épül s fényeskedik, nem a saját, hanem Krisztus fényével. Ennek ismeretében érthető: miért volt képes az Egyház átvészelni a 11. századi hányattatásokat, majd később a tatárjárást, miért tudta a keresztény hit és kultúra alapelemeitől a bonyolultabb szellemi-művészi alkotások együtteséig fáradhatatlanul átadni mindazt, amit a kultúra, mint az emberi tevékenység termékeinek legértékesebbje egybefog.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig

2. Az egyházi intézmény újabb gyarapodása az ország keleti részein Az erdélyi egyházmegye püspökeinek nevét homály fedi a kezdeti időszakban. Az első, akit név szerint ismer az utókor: Simon, a 12. század elején. A székesegyház építése valószínűleg már Szent István király idejében elkezdődhetett, Szent László uralkodása alatt lényegében készen állt, jóllehet kisebb munkák a művészettörténeti kutatások bizonyítékai szerint még a 12. századra is áthúzódhattak. Erdély területén az egyházi életet jelentős mértékben befolyásolta a népesség helyzetének alakulása. A II. keresztes hadjárat alkalmával a Szentföldre igyekvők serege 1147-ben keresztülhaladt az országon. Majd visszatérte után hírül adta a lassan túlnépesedéssel küzdő nyugati országok lakosságának, hogy a magyar királyságban szívesen fogadják az idegenből jött, letelepülni szándékozókat. Az országban Szent István király óta (aki fiának írott Intelmeiben meghagyta, hogy a többnyelvű ország erősebb) gyakran megismétlődött a kisebb-nagyobb számú telepesrajok befogadása. II. Géza (1141-1162) idejében a Rajna-Mosel vidékről tekintélyes bevándorló csoport érkezett hazánkba. A királyi akarat a lovagoknak és a parasztoknak Erdélyben, a mai Nagyszeben környékén és az Olt mentén adott új hazát. A „szászok” feladata a bizánci támadások elleni védelem biztosítása volt. Mivel a betelepültek papjaikat magukkal hozták, viszonylagos egyházi önállóságukat korábban elnyerték. Politikai téren ez lényegesen később sikerült (Andreanum, 1224). Területileg az erdélyi püspöknek kellett volna felettük a joghatóságot gyakorolni, ám ennek elfogadásától a szászok vonakodtak. III. Béla 1186 táján a szebeni prépostság felállítása vagy megerősítése révén biztosította egyházi autonómiájukat, s ezzel teljesítette kérésüket. A prépostság fölött elméletben a pápa, gyakorlatban az esztergomi érsek bírta a joghatóságot. A szebeni prépost és a prépostság papjai neki, és nem az erdélyi püspöknek voltak alávetve. A kalocsai érsek az erdélyi püspökség metropolitájaként formált jogot az irányításra, az esztergomi érsek a királyi egyházak fejeként tette ugyanezt. II. Endre úgy vélt segíteni a vitás helyzeten, hogy 1211-ben püspökséggé akarta szervezni a szebeni részt, és alapítását Rómával jóváhagyatni. Ám III. Ince pápa éberebb őre volt a Szent István szervezte magyar egyháznak, mint az Árpádházi leszármazott Endre, és ennek a tervnek a kivitelezését az erdélyi egyházmegye szentistváni alapítására hivatkozva megakadályozta. A szebeni prépostság illetékessége eredetileg csak azon szászokra terjedt ki, „akik a Géza király által az ő németjeinek adományozott pusztaságon laknak”. A három „szász szék”, a szebeni, az újegyházi, és a nagysinki csak később és csupán részben tartozott ide. A szász népesség letelepedése tehát Esztergom közvetlen joghatóságát kiterjesztette Erdély déli területére, új egyházi közigazgatási egységet hozva létre. Ezen túlmenően segítette a német lovagrend megtelepedését a Barcaságban, majd évszázadok múlva fogékony közeget biztosított Erdélyben a protestáns eszmék számára. A váradi egyházmegyén túlmenően az egész ország számára nagyhatású események bizonyult III. Béla király kiemelkedő tette, aki a nemzetet új szentkirállyal ajándékozta meg. A szentté avatás idején Elvin volt a püspök (1189-1200), aki ezt megelőzően III. Béla akaratából Párizsban tanult. 1192. június 27-én Szent László egyszerű sírját a váradi székesegyházban felnyitották, a szent tetemét kivették, „bíbor színű kamuka kendőbe takarták, s gazdagon aranyozott ezüst koporsóba helyezték”. A fej-ereklyét valószínűleg ekkor választották külön a testtől. Ennek megkoronázása a szentté avatás során ünnepélyesen történt. Szent László két karját a továbbiakban díszes ereklyetartóba foglalva őrizték. Korabeli váradi forrásból ismert, hogy „Szent László feje és két karja mellett szemfedelét is ki szokták tenni közszemlére”. Ekkor és itt keletkezett a híres Szent László-szekvencia, amely az „Adamus a Sancto Victore” köréből származó Szent Kereszt-szekvenciáját követi, és annak méltó párja: O quam felix, quam praeclara Vardini fulget ara tuo clara nomine Ó mily boldog s milyen ékes, Szent nevével fényességes Várad híres temploma Ezt a szekvenciát a misében az alleluja és az evangélium között énekelték, de a zsolozsmából sem maradhatott ki Várad dicsérete: 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Felix, ave, Varadinum, cuius augens fama signum resonat per saecula. „Boldog Várad, áve híred Növekedjék, dicsőséged Visszhangozzák századok (Csanád Béla fordítása) Az egyházmegye püspökeinek teljes sora nem maradt fönn. Az első, akit név szerint ismerünk, Leodvin bihari püspök, aki 1048-ban Lotaringiából érkezett Endre udvarába. Közismert tény, hogy Könyves Kálmán, mielőtt trónra került volna, Várad püspöke volt. Kálmán király „Könyves” mellékneve mintha már előre jelezte volna, hogy Várad az egész középkoron át a könyvek s az európai műveltség édes hazája lesz. A könyvmásolásnak, könyvgyűjtésnek szinte a kezdetektől fogva két ága volt jelen Váradon, párhuzamosan: „a püspöki-káptalani és a szerzetesi-kolostori”. A csanádi püspökség sem maradt ki az általánosnak tekinthető intézmény-gyarapodásból. Itt főleg példaértéke miatt kell megemlíteni az aradi társaskáptalant mint az ország számos helyén a középkor folyamán többkevesebb ideig létező, vagy az újkorban is folyamatosan működő, sőt, napjainkig fennmaradt (Sopron) sajátos papi testület fontos példáját. A csanádi egyházmegye életében jelentős gazdagodás állt be, amikor 1135 táján II. (Vak) Béla király Aradon társaskáptalant alapított. (A társaskáptalan a legtöbbször királyi alapítású egyház mellett lévő papi testület.) Nem lehetetlen, hogy a király eredetileg itt, a saját alapítású templomban kívánt temetkezni; vagy engesztelésül szánta az „aradi vérengzésért”. Felesége, Ilona királyné kezdeményezésére ugyanis 1132-ben az aradi országgyűlésen az ellentáborhoz húzó főurakat kegyetlenül legyilkolták. A nép szemében Vak Béla alakjára ez nem vetett árnyékot. A nép ragaszkodását tükrözte a néphagyomány, miszerint Béla király az Arad-megyei mikelakai erdőben kövekkel kirakott üregben nyugszik. Jóllehet, a valóságban a székesfehérvári bazilika őrizte sírját. Az aradi társaskáptalanban világi papok működtek, és ezt a közösséget jelentőségben a püspökség területén mindössze a csanádi székeskáptalan előzte meg. Az intézmények mellett nem lehet megfeledkezni a személyekről sem, akiknek kultúrát közvetítő szerepe sokszor csak tevékenységük eredménye alapján ismert. A franciaországi Laon dóm-iskolájának tanára, Anzelm 1117-ben halt meg. Sírfelirata „egész Pannóniát” emlegetve egy e helyen tanult magyar klerikus emlékét őrzi. A Bizáncban nevelkedett, feleségei révén francia kapcsolatokkal rendelkező III. Bélához fűződően kell megemlékezni a középkori magyar egyház egyik legmarkánsabb egyéniségéről, Bánffy Lukács esztergomi érsekről, aki az egyház szabadságát védelmezve, s börtönt is vállalva, több királlyal bátran szembeszállt, s megtagadta tőlük a koronázást. Alakja ékesen példázza, hogy a középkori egyház sem volt annyira összefonódva a kor társadalmával, hogy önazonosságát elveszítette volna. Az érsek az Egyháznak és a keresztény királyságnak olyan eszményét képviselte, amilyenért előzőleg Szent Gellért küzdött. Lukács érsek teológiai tanulmányait Párizsban végezte, és iskolatársa volt a későbbi angol lordkancellárnak, vértanúnak, majd szentnek, Becket Tamásnak. Párhuzamos sorsukat, közös tanulmányaikat, lelki formálódásukat ismerve nem meglepő: mindketten a világi hatalom keresztény szellemben történő gyakorlását várták el és követelték meg az uralkodótól. Valamivel később, közvetve idézte Bánffy Lukács emlékét az 1200 táján Esztergomban alapított Szent Tamás-prépostság. Az alapítás előkészületei már Bánffy Lukács érseksége alatt megkezdődhettek. A névadás arra utal, hogy a két főpap sorsában már a kortársak és a közvetlen utódok fölfedezték a párhuzamosságot, aminek alapjául a királyság intézményéről vallott, magas szintű etikai követelményeket tartalmazó elképzelésük szolgál. Bánffy Lukács érsek második utóda, Jób érseksége alatt (1185-1203) számos újabb egyházi intézmény keletkezett. Amint már föntebb szó esett róla, az Erdély déli részében nagy számban betelepült szászok miatt vált szükségessé a szebeni prépostság fölállítása 1186 táján, ami a 13. század elején majdnem püspökséggé lett. III. Ince pápa (1198-1216) azonban ezt nem engedélyezte, mert Erdélynek Szent István kora óta megvolt a maga püspöksége. Hasonló a helyzet a szepesi németség esetében. Imre király 1198-ban szervezte meg a szepesi prépostságot. Ez indokolt is volt az egyházmegye központjától, Esztergomtól való nagy távolság miatt. A 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig szepesi prépostság a szebeni prépostsággal ellentétben Esztergomtól független joghatóságnak örvendett, és jóval később, a 18. században a szepesi püspökség alapjává vált. A szebeni prépost viszont az alapító III. Béla akaratából jogilag mindig az esztergomi érsek alá tartozott.

3. A szerzetesség további gyarapodása és a „magas” kultúra közvetítésében játszott szerepe Szent Adalbert társai voltak az első szerzetesek, akik nem csak ideiglenesen működtek hazánkban, hanem véglegesen megtelepedtek. Ők is, mint akkor a nyugati egyházban minden szerzetesi közösség, Nursiai Szent Benedek szabályzatát követték. A királyok mellett főurak is alapítottak számukra monostorokat, és ezek mind a hazai írásbeliség első tűzhelyei voltak. A szabályzatot író Szent Benedekről a 12. századtól kezdve bencéseknek nevezték őket. Szent László király egyik okleveléből ismert, hogy a szentmártoni apátság (Pannonhalma) könyvtára nyolcvan kódexet mondhatott a magáénak. A nyugati egyházban a szerzetesi élet megújulása új közösségek, új rendek színrelépést eredményezte. A 11. század közepétől a pápaság egyre jobban támaszkodott a szerzetességre, mind a világi hatalmat megszemélyesítő császársággal folytatott küzdelmében, mind a belső reformok megvalósítása terén. Hazánkba is hamar eljutottak az újabb szerzetescsaládok követei, s a királyoknál, egyháznagyoknál kedvező fogadtatásra találtak. A benedeki regulát követő „fekete szerzetesek” (ruhájuk színe után nevezték így őket) a csanádi egyházmegyében több helyen megtelepedtek, közülük Bizere és Bulcs monostora volt jelentősebb. A váradi egyházmegye legnevezetesebb apátsága a Szűz Mária tiszteletére szentelt Szentjobb-i apátság volt, amely a 15. század elejéig a magyarság egyik legfontosabb ereklyéjét őrizte. A gazdag bihari családból származó Merkur Szent István jobb kezét a trónviszályoktól zavaros időkben, az 1060-as években vihette Székesfehérvárról a Berettyó folyó teraszának peremén álló családi monostorba. Két évtized múltán, 1083-ban a fehérvári szentté avatáskor senki sem emlékezett arra, hol kellene keresni a Szent Jobbot. A következő évben (1084) Szent László király országjárása során fölkereste a Berettyó-parti monostort, és Merkur, a tettes – talán mert jobban félt a földi, mint az égi büntetéstől – csoda történtével magyarázta, miként került hozzá az ereklye. A későbbiekben Szent László Álmos herceget megbízta azzal, hogy a fából összerótt monostor helyébe kőegyházat emeljen, mégpedig azért, hogy a szent ereklye méltó helyet kaphasson. A középkor folyamán a bencés szerzetesek végig itt őrizték, az ország minden tájáról érkezett zarándokok itt tisztelték a Szent Jobbot. A kézfejhez az apátság középkori pecsétképe alapján eredetileg karrész is tartozhatott. A Szent Jobb-i apátság sokáig, egészen a 15. század elejéig az ország egyik legfontosabb zarándokhelye volt. A Szent Jobb Zsigmond király uralma alatt, még 1433 előtt a váradi püspökség területéről Székesfehérvárra került. Megemlítjük azonban, hogy a váradi püspökség területén a nevezetes apátságon kívül még több bencés monostor állt, mint például Almás. Erdélyben Szent Benedek fiainak csak két monostoruk volt. A hagyomány szerint a meszesi apátságot II. Béla atyja, Álmos alapította talán még Szent László életében, vagy 1096 és 1106 között. Később II. Géza és mások bőkezű javadalmakkal gazdagították. A Szentjobb-i apátsághoz hasonlóan hiteleshelyként (közjegyzői feladatokat ellátó jogi intézményként) működött, 1281-ben említik utoljára. A meszesi apátságnál lényegesen jelentősebb a kolozsmonostori apátság, amelyet egy 1263-ban kelt – bár mint kiderült, hamis – oklevél I. Béla (1061-1063) alapításának tart. Mivel a királyi alapítású apátságok túlnyomó többsége a 11. században keletkezett, igen valószínű, hogy Kolozsmonostor alapítása a hamis oklevél ellenére tényleg a 11. századra, sőt I. Béla idejére megy vissza. Egy 1341-ben kelt oklevél Szent László király alapításának tartja, talán azért, mert ő tovább gazdagította birtokokkal. Különleges kiváltságokat élvezett, és ezeket még akkor nyerhette el, amikor az erdélyi püspök fennhatósága alól mentességet lehetett szerezni. Ez a tény ismét a 11. századra utal. A 13. század folyamán Erdély püspökei sokat hadakoztak az apátság kiváltságai ellen. Előbb Adorján püspök (1187-1202), majd 1220-ban Vilmos püspök fegyverrel támadt a szerzetesekre, megsemmisítve az értékes oklevélállományt. Maga a pápa, III. Honorius biztosította 1222-ben az ősi kiváltságokat. A tatárjárás idején épületeik osztoztak számos más egyházi épület sorsában. A templomot 1263ban hiába építették újra, 1285-ben a tatárok ismét földúlták. Hiteleshelyi működése ezután kezdődött, s a virágzás a 15. század közepéig tartott. 1556 után is hiteleshely, csak „pap” nélkül. A 12. század első évtizedeire Magyarország felzárkózott a keresztény Nyugathoz, és ennek legjellemzőbb példája az új szerzetesrendek hazánkba érkezése. Szent Norbert, a rendalapító még életben volt, amikor II. István (1116-1131) hívására és segítségével 1130 táján premontrei szerzetesek egyenesen Franciaországból érkeztek Várad mellé. A várostól északra, a Kőrös jobb 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig partján emelkedő dombtetőn Szent István első vértanú tiszteletére emeltek monostort, s ennek alapfalai napjainkig fennmaradtak. A rend a Szent Ágoston Reguláit követő papi közösségek életét szervezte újjá. Sajátos vonása az volt, hogy az elvonultabb élet (imádság és fizikai munka) helyett a lelkipásztorkodást vállalta szívesen, s ennek következtében a rendtagok a monostorok közelében élő hívekkel közvetlen kapcsolatban álltak. A bencések által kevésbé lakott területeken telepedtek meg, száz év alatt közel negyven helyen. A hazai premontrei házak többségének Váradhegyfok volt az anyamonostora, vagyis az új monostor-alapítók innen rajzottak ki. A későbbiekben Rómával és a francia központtal, Prémontrével a kapcsolatot innen biztosították az egész magyar rendtartomány számára. A tatárjárás idején elszenvedett pusztulás azonban Váradhegyfokot annyira meggyengítette, hogy ezután újabb alapításokra már nem futotta erejéből. Hiteleshelyként (ami a középkori magyar joggyakorlat nélkülözhetetlen és magas színvonalú intézménye) viszont hosszú időn keresztül jelentős működést fejtett ki. A váradi egyházmegyében még a további helyeken volt monostoruk a premontreieknek: Pályi (Monostorpályi), Adony (Nyíradony), a bencésektől átvett Almás (Váralmás). Az erdélyi egyházmegyében Szent Benedek fiaitól „örökölték” a meszesi monostort, és eredetileg Zirc is a bencéseké volt, utána lett a premontreiké. Néhány apácaközösség is csatlakozott hozzájuk, például Szegeden egészen a 16. század elejéig léteztek a premontrei apácák. Az 1235-ös forrás szerint a rend női ágának két háza volt Erdélyben, az egyik Corona néven Brassóban. A tatárjárás után tovább létezett a premontrei apácák közössége. Váradhegyfok hanyatlását a 14. században már nem lehetett megállítani, s bár néhány egyházi férfiú továbbra is végezte a hiteleshelyi tevékenységet, a szerzetesi élet megszűnt. A 15. század végén a váradi püspök, Farkas Bálint a szigorú remeterend tagjaival, kartauzi szerzetesekkel szerette volna benépesíteni, de terve kivitelezését halála megakadályozta, jóllehet már a pápai jóváhagyás is megérkezett Rómából. Az utód, Kálmáncsehi Domonkos Váradhegyfokot társaskáptalanná alakította, s a káptalani tagok feladata Szent László kultuszának ébrentartása volt. A premontrei kanonokokkal a székesegyházi szokásrendnek újabb változata gazdagította a magyar liturgikus életet. Az apostoli életet visszaállítani akaró rendalapító Szent Norbert a trieri egyházmegyében található Springiersbach kanonokjainak szokásaiból merített. Átvette tőlük azt a zsolozsmázási módot, amely az éjszakai imádságokban a zsoltárok, antifonák és olvasmányok számát az éjszaka hosszúsága szerint változtatta. Hazánk első premontrei szerzetesei ezt a szokást hozták magukkal, mert a később általánosan elfogadott, egységes és új liturgikus rend ekkortájt még csak formálódott. Az új rendet tartalmazó Liber ordinarius (irányítókönyv) átvételéig hazánkban is ezt az igen változatos zsolozsmázást végezték. Szent Norbert fiai a francia szellemiséget képviselték a még Szent László alapította somogyvári bencés apátsághoz hasonlóan. „Benedek a hegyeket szereti, Bernát a völgyeket”. A régi mondás alapja az, hogy a bencések lehetőleg magaslatokon építették fel monostoraikat, Bernát fiai völgyekben, folyópartokon. A premontreiek után egy évtizeddel újabb rend érkezett hazánkba. Szent Bernát, a bencés ihletésű francia reformrend fölvirágoztatója még életben volt, amikor a Heiliegenkreutzból jött szerzetesek megtelepedtek a Tolna-megyei Cikádoron (1142). E markáns rendnek az volt a célkitűzése, hogy Szent Benedek szabályzatát eredeti szigorában élik meg a rendtagok. Az Egyház, s benne a benedeki szabályzatot követő, ún. hagyományos szerzetesek a feudalizmus korában túlzottan sok szállal kötődtek a kor társadalmi szokásaihoz, berendezkedésihez, például a tizedjog vagy a szolganépek tartása révén, s ebben a magyar „bencés” szerzetesek sem voltak kivételek. A ciszterciek igyekeztek „elvonulni” a társadalomtól, a földjeiket maguk művelték, a kézi munkát fölértékelték. Rendszerint elhagyatott helyeken, erdős, mocsaras területeken, folyópartokon vagy völgyekben kerestek maguknak otthont, s teremtettek életteret erdőirtással, mocsarak lecsapolásával, a művelés alá vett földterület növelésével. A monostoron belül a megtért testvérek csoportjának létrehozása lehetővé tette, hogy korosabb világiak is igazi szerzetesi életet éljenek. Ez volt rendkívüli sikerük oka. III. Béla király (1172-1196) szerencsés uralkodása a szerzetesi életnek is kedvezett, ekkor öt ciszterci monostor keletkezett: Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilis, Pásztó. Cikádor után a második ciszterci közösséget az egyik legjelentősebb francia apátság, Pontigny alapította 1179-ben a csanádi egyházmegye területén, a Maros bal partján, Csanádtól keletre, tizenöt kilométernyire. Egres III. Béla király bőkezű támogatását élvezte, mert az uralkodó 1183-ban biztosította számára (s mellette a többi ciszterci monostornak is) az összes kiváltságot, amit a ciszterci házak francia földön élveztek. Még az alapítás után félszáz esztendővel is éltek Egresen francia származású szerzetesek. S ez közvetlen francia kapcsolatokról tanúskodik. Egres alapította és telepítette be szerzetesekkel az Olt partján épült kerci monostort 1202-ben. Kerc a gótikus építészet Európa legkeletebbre fekvő emléke. 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Egy-egy új alapításhoz a szerzetesekkel együtt kézművesek jöttek, és ennek következtében Egres, Kerc építészete közvetlen francia hatás alatt állt. Egres fontosságában kiemelkedett a többi ciszterci monostor közül, mert Jolánta királynét 1233-ban, majd férjét, II. Endre királyt 1235-ben itt temették el. Az erődítményszerű monostor a tatárjáráskor a környezet lakosságának menedékült szolgált, de a védők a túlerővel szemben megadták magukat, s a tatárok kardélre hányták az odamenekültek legtöbbjét. Néhány évvel ezután (1247) sikerült életre kelteni a monostort. Később a kunok ostromától szenvedett (1280 vagy 1282). Hiteleshely működött benne, és apátjai többször kaptak hivatalos megbízást még a pápától is. Fönnmaradt annak emléke, hogy Franciaországból hoztak ide kódexeket másolásra, s ez az adat ismét az Európához tartozás tényére vet világot. Csáki Miklós püspöksége alatt, 1500 és 1514 között szűnt meg. Az Egresből telepített Kercet, az Olt melletti apátságot a támadások még kevésbé kímélték, ezért az egyházi vezetés 1474-ben a szebeni prépostsághoz csatolta. Maradványai ma is jelentősek, Szent Bernát fiainak Európaszintű építészeti tevékenységét hirdetik a brassói Szent Bertalan- és a besztercei ferences-templommal együtt. A ciszterci rendi apácáknak Brassóban volt rendházuk, Szent Katalin védnöksége alatt. Először 1388-ban említik őket a források, az ún. Fekete-templom szomszédságában 1541-ig éltek. A szerzetesség hazai történetének liturgikus vonulatára visszatérve, a premontrei kanonok érkezte után alig tíz évvel a szerzetesi szokásrend is tovább gazdagodott, hogy a hagyományos szerzetesi liturgia (Szent-Márton, Pécsvárad, Tihany stb.) és a Cluny befolyásolta istentiszteleti rend (Somogyvár) mellett jelen legyen a benedeki regula megfelelő részeinek újfajta értelmezése. Ezt a Morimondból Heiliegenkreuzen keresztül Cikádorra érkezett ciszterci szerzetesek hozták magukkal (1142). A rendalapító molesmes-i Szent Róbert (1098-ban) a regula Szent Benedek idején történt alkalmazására akart visszatérni. Ez azonban nem volt könnyű feladat, mert nem lehetett tudni, valójában milyenek is voltak a zsolozsmázás legapróbb részletei Benedek idejében. A ciszterci liturgikus reform lényege az volt, hogy a 9. század óta bevezetett változásokat és a Cluny reform által pártfogolt ünnepélyességet visszaszorították. A Charta caritatis (a szeretet okmánya, a ciszterci rend alkotmányának alapokmánya, melyet 1119-1165 között fogalmaztak meg) a liturgia végzésében egységet követelt meg, és a ciszterci Consuetudines (szokás joggyűjtemény) ezért hosszú liturgikus előírásokkal kezdődött. A zsolozsmán igyekeztek rövidíteni, az ún. kis-zsolozsmákat elhagyták (kis zsolozsmák a szabályos felépítést megtartva a legrövidebb szövegekből összeállított zsolozsmák Szűz Mária tiszteletére és a holtak lelkiüdvösségéért, ezek egyikét a napi zsolozsma után végezték). A liturgia szépségét szolgáló külső díszeket mellőzték. Ezért például az egész középkor folyamán nem voltak hajlandók a liturgikus színek használatára. A kor lelki áramlataitól azonban a ciszterci rend sem függetleníthette magát hosszabb időn keresztül. Hazai példa erre Johannes Lemovicensis, aki 1208-1218 között zirci apát. Himnuszaiban Krisztus sebeit énekelte meg, valamint prosellát – a szekvencia 12. században keletkezett fajtája, a szövege rímes és ritmikus – és himnuszt költött Szent Bernát tiszteletére. Nem kizárt, hogy a ciszterci liturgiában több évszázadon át énekelt két művet zirci tartózkodása alatt írta. Mind a premontreieknél, mind a cisztercieknél a rendi öntudat nyilvánult meg a sajátjuknak vallott egységes liturgiában, ezért azt gondosan őrizték és örökítették tovább. A két rend francia kapcsolatai jól példázzák a 12. század második felében azt a szellemi légkört, amikor a magyar egyház intellektuális életére egyre jobban rányomta bélyegét a francia lelkiség-szellemiség. Lukács, a későbbi esztergomi érsek párizsi tanulmányai, III. Béla francia házasságai erősítették a kapcsolatot. De olyan személyekben is megmutatkozik a „francia orientáció”, mint a Lukács által ének-tanulmányok végett Párizsba küldött Elvin (aki talán azonos századvégi Elvin váradi püspökkel). Ő persze csak egy volt a magyar egyháziak közül a külhoni iskolákban, a magyarok ugyanis valamivel később megjelentek Itália jelesebb tanulmányi központjaiban is. Mindennek a hatása nem maradt el a liturgia területén, s ez világosan kimutatható a lovagszent László tiszteletére készült alkotásokban. A magyar tanulók – élükön az említett Elvinnel – nem hiába voltak ott a „szentviktori” szekvencia-stílus születésénél és lendületes terjedésénél. A viktorinus szekvenciák átvételével párhuzamosan történt egy újabb rendezés a liturgikus élet területén. Ehhez kapcsolódóan érdemes kitérni a már föntebb említett újabb szentté avatásra, amelynek liturgikus vonatkozásai mind a szerzetesek, mind a világi papok istentiszteleti rendjében gyarapodást jelentettek. III. Bélának a ciszterci apátságok pártolásánál talán még kiemelkedőbb tette, hogy a nemzetet új szent királlyal ajándékozta meg, 1192-ben, László király ünnepélyes kanonizációjával, az Árpád-házi szentek sorát gyarapítva. A Váradot nemzeti szentéllyé tevő fölemeléskor már készen volt az a két könyörgéssorozat, amelyet az 1192-


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig 1195 között másolt Pray-kódex tartalmaz. Az egyik szentté avatás ünnepén, június 27-én, a másik a temetés napján, július 29-én szólalt meg. A collecta első része a kortársakban László elevenen élő emlékéhez kapcsolódott, az utólag az emlékezetből kivesző ismeretek híján az többféle értelmezésre adott lehetőséget. A verses „historia” szövege csak a kanonizáció után egy évszázaddal későbbről (1290) maradt fenn, mégis a gondos filológiai elemzés alapján biztosra lehet venni, hogy az ünnepi alkalomra vagy nem sokkal azután született. A hely minden kétséget kizáróan a kultusz központja, Várad, melyre a Szent Lászlót tisztelő liturgikus szövegek kifejezetten utalnak: O, quam felix, quam praeclara, Varadini fulget ara tuo clara nomine, (Ó, mily boldog, ó mily fényes, Várad oltára nevedtől ragyog) vagy Felix ave Varadinum, cuius augens fama signum resonet per saecula (Boldog Várad, szálljon híred, növekedjék dicsőséged). A zsolozsma érdekessége, ami a francia kapcsolatoknak és Becket Szent Tamás életének, valamint igen korai magyarföldi kultuszának ismeretében teljesen érthető, hogy a matutinum 8. responsoriuma Becket Szent Tamás verses zsolozsmájából való. Az először angol egyházakban, majd szerte Európában énekelt Jesu bone, per Thomae vulnera (Jóságos Jézus, Tamás sebei által) Váradon Jesu bone, per Ladislai merita (Jóságos Jézus, László érdemei által) alakká formálódott. Becket Szent Tamás kapcsán érdemes rövid kitérőt tenni. A cantebury-i vértanú-érsek esztergomi kultuszát tanúsítja a Pray-kódex Sacramentariumában a maga helyén, tehát december 29-én található négy (Tamás idéző) könyörgés, melyek közül háromnak a forrása jelenleg ismeretlen, az utolsó alia (más) feliratot viselő pedig hazai szerkesztésű lehet. Visszatérve Szent László officiumára, a himnusz Regis regum civis ave (lat. Királyok királyának alattvalója, üdvözlégy), valamint a mise szekvenciája egyaránt viktorinus stílusban fogalmazódott meg. Ez utóbbi Nove laudis extollamus (lat. Új dicsérettel magasztalunk) az „Adamus a Sancto Victore” körében írt Laudes crucis attolamus (lat. A kereszt dicséretét hangozzuk) mintájára készült, s bár a példát szorosan követi, a mesteri alkalmazás nem epigonra, hanem igazi költőre vall. A zsolozsma olvasmányait kezdettől fogva László legendájából vették, aminek megírását a szentté avatás tette aktuálissá. A responsoriumok inspirálódhattak az életrajzból, de az ún. Őskrónika 131. fejezetében Lászlóról írottak is hatottak a liturgikus szerzőre. Szent László király nyugvóhelyének, a váradi székesegyháznak kiemelkedő helye volt a köz- és a vele összefonódott vallási életben, a lovagkirály emlékének megőrzésében. Ami liturgikus tiszteletét illeti, országszerte Várad, a kultusz központja volt a mérvadó. A középkor legsajátosabb szerzetesi intézményei a lovagrendek. Az iszlám-hódítás ellen és a Szentföld visszavételéért vívott harcok során szerveződtek. Kezdetben csak a zarándokok védelmezése, betegek, sebesültek ápolása volt a feladatuk, de később a harcokban is részt vettek. A templomos lovagrend és az ispotályos johanniták nagyjából egyidőben, valamivel 1150 előtt érkeztek hazánkba. A francia eredetű és főként francia kapcsolatokkal rendelkező templomosok a 14. század elejéig voltak jelen, ekkor királyi parancsra – ami a rend hivatalos eltörlésének következménye volt – a johannita közösségekbe olvadtak be. Az ispotályos johanniták a betegápolásban és időnként a hadviselésben vállaltak szerepet. A muhi-pusztai csatában hősiesen harcoltak. Később jobbára politikai erőként, és kevésbé egyházi intézményként vettek részt az ország életében, ami hanyatlásukat vonta maga után, s működésüknek a török pusztítás vetett véget. A gyógyítás szolgálatában álltak még – rövidebb-hosszabb időn keresztül – különféle kevésbé elterjedt rendek közösségei. A Szent Lázár rend, a Szentlélek ispotályosrend és az antoniták rendje érdemli meg az említést, jóllehet hazai földön kisszámú közösségben és viszonylag kevesebb ideig működtek. A Lázár-lovagok a leprás betegek ápolására specializálódtak, az antoniták pedig a gabonákon fellépő anyarozs okozta orbánc gyógyításában jeleskedtek. A III. keresztes hadjárat után 1197-ben alapították – eredetileg betegápolásra – a német vagy teuton lovagrendet. Hamarosan a Szentföld megtartásának még csak a reménye is elveszett, ezért érkeztek hazánkba, és II. András király 1211-ben a Barcaságban telepítette le e jövevényeket. A király célja az volt, hogy a lovagok ezt a gyéren lakott területet védelmezzék a kunok szűnni nem akaró támadásaival szemben, és a még pogány kunok között térítőmunkát végezzenek. A rend számtalan kiváltságban részesült, és a gazdag királyi adományok lehetővé tették, hogy egy évtized alatt öt kővárat építsenek. A két legjelentősebb közülük Kreutzburg és Marienburg. A lovagrend a katonáskodás mellett komolyan föllendítette a gazdasági életet, és nagyarányú telepítési munkát végzett, miközben német földről újabb telepescsoportokat hívott Barca-földre. A lovagrend pap-tagjai a rend keretén belül működtek. Az erdélyi püspök az új helyeken létesítendő egyházak lelkipásztorainak megválasztásáról lemondott a német lovagok javára, a papok fölötti bíráskodás jogához azonban szigorúan ragaszkodott. A király irántuk tanúsított bizalmát mutatja, hogy 1222-ben az Al-Dunáig terjedő havasalföldi


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig területeket is nekik adta az ország védelme érdekében. A király azonban a lovagokat a törvényesség megóvása érdekében kénytelen volt a saját pénz verésétől eltiltani. A Barcaságban működő egyházi emberek a lovagok önállósodási szándékán fölbátorodva esperességet szerveztek, és a jogi elismerést közvetlenül Rómától kérték. A Szentszék 1223-ban ezt megadta nekik, annak hangsúlyozásával, hogy sem az erdélyi püspökségnek, sem az esztergomi érseknek nincs felettük joghatósága. Egy évtized alatt az eredeti helyzetet alaposan megváltoztatták. A következő évben III. Honorius pápa elfogadta a német lovagrend ajánlatát, és a rendet az apostoli szék „tulajdonába” vette. A rend viszont magyar területen tartózkodott, és a német lovagok szándéka világossá vált: teljes önállóságra törekedtek. Az őket hazánkba behívó II. Endre király ezért 1225-ben hadba vonult ellenük, és a lovagokat kiűzte az országból. A rend által behívott szász telepesek azonban a Barcaságban maradtak, ahol a királyi felügyelet a továbbiakban fokozatosan érvényesült. A kunok térítése ezután sem merült feledésbe, sőt hamarosan újabb munkásokra talált. Visszatérve a johannita lovagokra, azok középkori jelenléte hazánkban az államra és az egyházra nézve jelentősebb, ám Erdély viszonylatában kevésbé fontos a német lovagrendhez képest. A II. keresztes hadjárat sokban hozzájárult ahhoz, hogy hazánkat Európa megismerje, s hazánk is Európát. A hadjárat alkalmával VII. Lajos francia király johannita lovagok kíséretében vonult át az országon (1147). Az elsősorban betegápolásra, másodlagosan a zarándokok védelmezésére – az első hadjárat alkalmával (1096-1099) – szerveződött rend megnyerte II. Béla király bizalmát, aki a Jeruzsálemben „Isten, Szűz Mária és István” tiszteletére emeltetett templomot és zarándokházat az ő gondozásukra bízta. A johanniták Székesfehérvárott telepedtek le először, de hamarosan az ország többi részén, így Várad közelében és Erdélyben is megjelentek. Gyors elterjedésük azzal magyarázható, hogy házaik mellett rendszerint ispotályt emeltek a betegek, öregek részére. Várad közelében, a Sebes-Kőrös jobb partján, Biharszentjános községtől délnyugatra 1190-ben már büszkén magaslott a várszerűen megerősített rendház. Lehet, hogy III. Béla király állt az alapítás mögött, de valószínűbb, hogy a Hont-Pázmán nemzetség, akik a környező terület birtokosainak számítottak. A magaslaton épült várszerű rendház a Sebes-Kőrös menti útvonalat uralta. A tatárjárás alatt elpusztult, és többé nem népesítették be a johannita lovagok a környék szegényeinek, betegeinek bánatára. Romjain létesült később a Hont-Pázmán nemzetség által támogatott monostor. A Királyhágón túl egyetlen lovagházuk állt. Torda város közelében a 13. század második felében egy falu birtokába jutottak és az itt felépített rendház hiteleshelyként működött. Utoljára 1360 körül említi egy oklevél, további sorsuk ismeretlen. A középkor folyamán a francia város, Montpellier az orvosi egyeteméről volt híres. Itt alapították 1180-ban a Szent Lélek-rendet betegápolásra. Hazánkba Nagyszeben (talán Segesvár?) adott nekik otthont, és a rend a középkor folyamán több kórházat tartott fenn. Az egyháziak közvetítésével a korabeli egészségügyi, orvosi ismeretek is utat találtak Erdély felé.

4. Az előírt és megélt vallásosság Az avarok térítésekor használt kézikönyv csak egyetlen példa arra, hogy a keresztény papság kellően átgondolt, kódexek lapjain gondosan megfogalmazott szövegek alapos elmagyarázásával végezte a térítéseket. Mindez méginkább érvényes a már megkezdődött egyházi és „kulturális” élet kibontakozása során. Eredetileg a nyugatról érkezett térítők által hozott könyvek szolgáltak a liturgia végzését, melyek főként a délnémet, majd a rajna-lotaringiai vidékről kerültek hazánkba. A messzebről jött szerkönyvek kivételt képeznek. Esztergom mater et caput volt a magyar egyházak számára kezdettől fogva, és az újonnan alapított püspökségek liturgikus rend tekintetében mind Esztergomot vették példaképnek, mintának. Még akkor is, ha kezdetben nem lehet nyomon követni a liturgiát szolgáló könyvek olyan szervezett szintű átadását, mint ahogyan az a székesegyházi és monostori íróműhelyek megszervezése után föltételezhető. Ékes példa erre az 1090 után alapított zágrábi püspökség már említett esete, amikor az új intézmény könyveit több egyházmegye (Esztergom, Győr) és monostor (Szent-Margit) adták össze. A 12. század második feléig a liturgikus kódexek egyre sokasodtak, s a bennük lévő szövegek egyre bővebb választéka állt a liturgiát végzők rendelkezésére, bár 1100 körül már megindult egyfajta válogatás. A 12. század dereka után az esztergomi egyház személyi feltételei, az ország kulturális helyzetében bekövetkezett változások lehetővé tették a liturgia egységesítését, rendezését. Ez hasonlít ahhoz az egyetemes – az Egyházban végbement – folyamathoz, amely VII. Gergely pápasága alatt fejeződött be.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Mind a liturgiatörténeti, mind a zenetörténeti kutatások alapján joggal állítható az esztergomi egyházban ekkor végbemenő liturgiarendezés ténye, még akkor is, ha „ez csak egy évszázaddal későbbről dokumentálható”. Az egyházmegyei rítusok kialakulásának a kezdete ez, mert a rendezés kiterjedt az esztergomi érseki tartomány egyházmegyéire, viszont nem következett be a nagyjából ekkor véglegesen elkülönült kalocsa-bácsi érseki tartomány egyházmegyéiben. A részükről meglévő elkülönültség nem jelentette egy azonnali, gyökeres liturgiarendezés végrehajtását, hanem az eddigi hagyományok további őrzését. A téma egybetartozása teszi szükségessé e ponton az időrendi tárgyalás menetének megszakítását. Az az igény, hogy az olyan, időben és térben egyaránt nagyívű kulturális alkotások-jelenségek, mint amilyen a középkori magyarországi istentiszteleti rend, a maguk egységében kerüljenek bemutatásra. Zágráb a 13-14. század fordulóján hajtotta végre a liturgikus rendezést, mert ettől kezdve kódexeik nagyfokú egységességet, a szövegek megválasztásában stabilitást mutatnak fel. A zágrábi püspökség, illetve egyházmegye liturgiája nem azonosítható a kalocsa-bácsi főegyházmegye liturgiájával, amint erről egy fönnmaradt kalocsai breviárium tanúskodik. Az egyházmegyei szokásrendek kapcsán még jelentős tény, hogy az egyébként Esztergomhoz tartozó pécsi egyházmegye a középkor végén majd szükségét érzi annak, hogy saját nyomtatott missalét adjon papjai kezébe, és külön breviáriummal is rendelkezett, ami viszont nem maradt fönn. A helyi sajátosságok őrzésén, a sajátjuknak vallott, esetleg archaikus könyvek másolásán túl a pécsi egyházmegyei szokásrendre hatással lesz majd Guillelmus Durandus Rationaléja, a provence-i Mende püspökének a 13. század végén írott műve, amelyben az istentisztelet valamennyi kérdése magyarázatot nyert. (Címe az ószövetségi főpap nyakában függő dísz neve, ugyanakkor e kifejezés az „ésszerű magyarázatra” utal.) Ez a mű egyébként a középkorvég legnépszerűbb liturgikus magyarázatául szolgált. Emellett a 14-15. században az erdélyi egyházmegyének alakul ki saját szokásrendje, a zsolozsma elemzése legalábbis erre utal. Az egyházmegyei úzusok közé kell sorolni még az egri püspökség területén kialakult szokásrendet, amelynek késői, nyomtatott tanúja az egri Ordinarius (rendtartás), és amely Esztergomtól számos eltérést mutat föl. A szóban forgó szokásrendek természetesen változtak, fejlődtek, mind időben, mind a szerkönyvek fajainak elkülönülésében, mert a 15. század végi nyomtatott könyvek nem azonosíthatók fönntartás nélkül az előző századok kéziratos forrásaival. De változtak térben is, mert egy adott egyházmegyén, sőt egy városon belül is voltak különbségek, azonban később, a nyomtatott könyvek esetében sem lehet teljes azonosságot megállapítani. Mindez mégsem jelent anarchiát, hanem egyfajta hierarchikus rendezettséget, ami az egyetemes egységet (római-frank) regionálisra (magyar), a regionálist egyháztartományira (Esztergom, KalocsaBács), ezt egyházmegyeire (Pécs, Eger, Zágráb, Erdély), az egyházmegyeit pedig a plébániák gyakorlatára bontotta le a helyi igények, adottságok figyelembevételével. Az új liturgiai rendezésben, valamint Szent László kultuszának megformálásában III. Béla uralkodása alatt döntő szerep jutott az új műveltségű egyháziaknak. Az e korból fönnmaradt Sacramentarium, amelyet a Praykódex tartalmaz, a László-könyörgések kivételével mégsem az új helyzetet tükrözi. (Megjegyezzük, hogy a Sacramentarium maga egy, a 6-7. században kialakult liturgikus könyvtípus, amely a mise imádságaiból a pap által végzetteket tartalmazza. Ezt váltotta föl a missale plenum a 10-11. századtól, amelyben valamennyi szöveg helyet kapott.) A Pray-kódexben található szöveget valószínűleg a 12. század közepe táján és a váci székesegyház számára készült szerkönyvből másolták 1192-1195 között, talán Jánosi bencés regulát követő szerzetesei, kiegészítve azt monostori szertartásaikhoz szükséges részekkel. A katedrális uzus (szokásrend) gyakorlatát tükrözve, ha nem is egyetemes érvényűen, de részben felvilágosítást ad ez a „régies” szerkönyv a mise 12. századi megvalósításáról. A következőkben csak néhány jellemző vonás kiemelésére van lehetőség. Az ordo missaet, amely a de tempore rész előtt található, több apologia vezeti be. Ezek először a gallikán rítus könyveiben jelentek meg, a 9. századtól fogva rendkívüli módon terjedni kezdtek, a 11. század volt a virágkoruk, majd egy csapásra eltűntek, maguk mögött hagyva az egyik legrövidebbet, a Confiteort. A nyolc apologia közül az egyik csak az 1048 táján készült besançoni pontificaléban fordul elő, míg a másik Sevillai Izidor Synonimorum c. könyvének rövidített, egyedülálló alkalmazása. Ez egyúttal a patrisztikus kultúra jelenlévő szellemiségének a jele. A jelenleg ismert források alapján azt lehet mondani, hogy a 12. század végén ezek az imádságok már archaikusnak tűnnek – kivétel a hozzánk közel fekvő délnémet terület – a nyugati egyházakban ekkor végzett liturgiához viszonyítva, éppúgy, mint magának a könyvnek a típusa is, tehát a sacramentarium. Bár olvasmányokat is tartalmaz, különösen a votiv misékhez, de mégsem tudja betölteni azt a szerepet, mint az ekkor már közkedvelt missale plenum. Az ordo missae (a pap állandó imádságai bevezetéskor, felajánlásakor és áldozáskor), amit a Pray-kódex tartalmaz, Sank Gallenben, vagy annak monasztikus környezetében született, és egyenest innen kerülhetett hazánkba.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Az Úr ünnepeinek könyörgései szintén délnémet irányba mutatnak, s a szentek miséinek szövegei ezzel a megállapítással összhangban vannak. A Pray-kódex könyörgéseinek részletes vizsgálata alapján egyértelműen világossá vált, hogy ez a szerkönyv a középkori magyar liturgia egy vonulatát képviseli csupán, és nem tekinthető a későbbről fönnmaradt missalék közvetlen elődjének. Még a korban nem sokkal utána következő zágrábi Missale Notatumtól (hangjegyeket is tartalmazó misekönyv) is jelentősen eltér, mind a könyv típusában, mind tartalmilag. Mivel a Pray-kódex elsősorban a Halotti beszédnek köszönheti jelentőségét, ezért a benne fönnmaradt legrégibb hazai temetési szertartást eddig kevesen tanulmányozták. A kódex először a szerzetesek temetését közli (ami a korabeli szokásokat követi), utána a világiak temetésének rendjét. A halottas házhoz zsoltárokat énekelve körmenetben vonulnak, a holttestet a pap szenteltvízzel meghinti, és megtömjénezi. Ezután a Libera me Domine (Szabadíts meg, Uram) éneklése és harangozás közben kísérik a templom körül elterülő temetőbe, ahol a sírnál a pap beszédet mond magyarul: „Látjátok feleim...” A szertartást könyörgés fejezi be. A Sacramentariumban utólag, a 13. század elején került lejegyzésre a Mira mater (Csodálatos anya) szekvencia, amely csak itt, és az 1511-es Zágrábi missaléban fordul elő. Szövegét tekintve a francia, pontosabban a viktorinus példára készült Szent László-szekvencia mintájára íródott, a dallam pedig szintén francia hatást mutat, a Lauda Sion (Dicsérd Sion) utolsó két strófájára megy vissza. A másik, utólag bejegyzett ének, az önállósult Hosanna-tropus: Clemens et benigna (Kegyes és jóságos) szélesebb körben terjedt el. A liturgiát nem csupán végezték, hanem tanították, magyarázták is. Erről a 11. század végén Amalarius könyve tanúskodott, míg a 12-13. század fordulóján Constanzi Bernold Micrologus de ecclesiasticus observationibus (Könyvecske az egyházi szertartásokról) című 1086-1100 között írt, az újdonságok, például az apologiák ellen föllépő művét forgatták hazánkban, amint ezt az egykor különálló, de jelenleg a Pray-kódexbe kötött mű tanúsítja. Ebben található meg az Amalarius nyomán összeállított, de más forrásból idáig nem ismert allegorikus misemagyarázat, az Expositio missae (a mise kifejtése) is, amely az előbbivel szemben mindig a kódex anyagának szerves részét képezte. Míg a Micrologus a liturgiát végző papságot volt hivatva oktatni, addig az Expositio a hívek tanítását szolgálta kérdés-felelet formájában. Az előző szerkönyvvel szemben a tatárjárás előtt íródott Missale Notatum nem monostori, hanem plébániai használatra készült, valószínűleg a zágrábi egyházmegye területén. Korszerű formája (missale plenum) ellentétben áll annak helyenként archaikus szövegválogatásával, valamint azzal, hogy a magyar szentek még csak a függelékében kaptak helyet, jóllehet kalendárium már hozza ünnepeiket. Közös vonása viszont a Sacramentariumnak és a Missale Notatumnak, hogy még egyikben sem különült el világosan a kenyér és bor fölajánlása oly módon, ahogy a későbbiekben, hanem szövegük szerint azt egyszerre kell végezni. Itáliában már a 11. századtól kezdve különvált a két áldozati adomány fölajánlása, Angliában az átmenet a 13-14. század fordulóján következik be. Hazánkban is ekkor megy majd végbe a fölajánláskor mondott imádságok számának csökkenése, valamint a kenyér és bor áldozásának elkülönítése. Közös a két szerkönyvben még az az utasítás is, ami alapján a pap a consecratio (átváltoztatás) szavainak elmondása alatt az oltárról fölemelve tartja a kenyeret, illetve a kelyhet. Ez az általános nyugati szokással megegyezik, s még az úrfelmutatás előtti helyzetet tükrözi.

5. A koldulórendek munkássága A 13. század első évtizedeinek nagy eseménye az Egyház életében az új típusú szerzetesség megszületése. Ennek a teljes szegénységet megélő, radikális irányzatnak a két legkiválóbb képviselője Szent Domonkos és Szent Ferenc. A szegénység eddig szinte elképzelhetetlen szabadságot biztosított a kolduló rendeknek, és a rendi irányítás központosítása nagyszabású vállalkozásokat tett lehetővé. A gazdasági föllendülés, városiasodás már a 12. század végétől Európa-szerte kihívásként jelentkezett az elkényelmesedett egyháziakkal szemben. A kihívásra tévtanítások sokaságával igyekeztek választ adni a különböző szekták, de hiteles feleletet a szegénység radikális megélésével és a keresztény tanítás újszerű meghirdetésével leginkább ketten adtak, Szent Domonkos és Szent Ferenc, a két legjelentősebb koldulórend alapítói. Testvérek voltak a szegénységben, s közösségeikből pápai segítséggel igazi szerzetesrendeket teremtettek. Assisi Szent Ferenc követői egyszerű szavakkal hirdették az evangélium örömhírét és a bűnbánatot, s élték a szegénységet. Domonkos meg társai az igehirdetésben jeleskedtek, szegénységüket is igehirdetésnek tartották. 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Maga a rendalapító Domonkos határozta el 1221-ben a magyar tartomány létrehozását, s küldte hazánkba az első prédikáló testvéreket, akik a bolognai egyetem magyar származású tanára, Paulus Hungarus (Magyar Pál) vezetésével megszervezték az első dominikánus kolostort 1221-ben Székesfehérvárott. Az új közösségek alapításaihoz szinte alig igényeltek anyagi támogatást, ezért gyorsan terjedtek. A Havasalföldön élő pogány kunok közötti hittérítő munkájukkal néhányan kiérdemelték a vértanúságot, de ez nem riasztotta vissza őket. Róbert esztergomi érsek az ő segítségükkel szervezte meg 1227-ben a kunok püspökségét, amelynek központja a dél-moldvai Milkó városa lett, első püspöke pedig a magyar dominikánus tartományfőnök, Teodorik. A tatárjárás egyik első hulláma 1238-ban elsodorta a szép kezdeményezést. A misszióskedvű dominikánusok egyébként a pogány szomszédok területein túl messzebbre, a magyar őshazába vágyakoztak, hogy az ottmaradt magyarokat megtérítsék. A viszontagságos utazások végül sikerrel jártak, Julianus föllelte őket, majd erősítésért visszatért, hogy társaival újra az őshaza felé induljon. A tatárjárás azonban már lehetetlenné tette a missziózást, az őshazában élőket szétszórta, megsemmisítette. Mindemellett a kalandos utakon túl észre kell vennünk a magyar dominikánusok lendületes terjeszkedését, valamint a magyarság iránti elkötelezettségét. Különösen, hogy fejlődésük hazai földön hamarosan megtorpant, és a középkor végén is csak 39 kolostoruk volt. Jelenlétük mintegy biztosította a helység városias voltát, hiszen a városiasodás által felvetett problémákra adtak választ, és ezért a városok szegényebb negyedeiben telepedtek meg. Hamarosan néhány női közösség is csatlakozott hozzájuk. Legfontosabb a veszprémi zárda, ahol Boldog Ilona, a stigmatizált, vagyis Krisztus sebeit viselő apáca élt, és a Nyulak-szigeti klastrom, ahol IV. Béla király (12351270) lánya, Szent Margit haladt a misztikusok meredeken fölfelé vezető útján, a legsúlyosabb testi megpróbáltatások, szenvedések közepette. Szentté avatásának első jegyzőkönyveiben nővértársai mondják el a szigeti apácák mindennapjait. A testvér-koldulórendet Assisi Szent Ferenc alapította, és a ferencesek német földről érkezve halála után néhány évvel már hazánkban is megtelepedtek (1229). A külön magyar rendtartományt 1238-ban állították föl. Az első hazai ferences szerzetesek a dominikánusokhoz hasonlóan szívesen vállalkoztak missziós feladatokra, és a kunok meg a tatárok térítésével többször próbálkoztak. A milkói püspökség létrejöttével párhuzamosan az egyházi szervezet ekkortájt több kiegészítéssel gyarapodott. Személyi vonatkozás, időbeli azonosság miatt érdemes ide sorolni az új püspökségeket. A 13. században szervezett egyházmegyék, amint a már említett milkói kun püspökség is példázza, elsősorban a dél és kelet felé irányuló misszió munkáját voltak hivatva segíteni. Csák Ugrin kalocsai érsek 1229-ben pápai jóváhagyással alapította a szerémi püspökséget, amelynek feladata a Száva jobb partjára eső rész térítése volt. Székhelye először Bánmonostor (másik nevén Kő) volt. Majd a tatárjáráskor elpusztult Kő helyett a régi Sirmium jogutódját, a Szent Irenaeus tiszteletére épített egyházat választották központnak. Bosznia még II. Béla (1131-1141) idején került a magyar királyi korona alá. A bosnyákok között erősen terjedt a bogumil eretnekség, ezért a magyar domonkos szerzetesek térítő munkáját befejezendő, Jakab bíboros (hazánkban 1232-1234 között pápai legátus) a német származású János dominikánus szerzetest nevezte ki Bosznia püspökévé. A boszniai püspökség ekkor került ki a raguzai érsekség irányítása alól, és átmenetileg Róma, majd hamarosan Kalocsa alá tartozott. János utóda, Posa püspök a Szarajevo melletti Brdóban kezdett székesegyház építéséhez, de a patarok miatt a Szávától északra fekvő Djakovóra (Diakovár) kellett menekülnie. Fél évszázadnyi bizonytalanság után ez lett a boszniai püspökség végleges székhelye. A később zenggmodrusinak nevezett, Adria-parti püspökség ugyancsak ekkortájtól kezdve lazította kapcsolatait a raguzai érsekséggel, és tájékozódott a tőle keletre fekvő egyházmegyék felé.

6. A tatárjárás pusztításai és az újjáépítés A kunok püspökségének megszervezése igazi kultúrmissziós föladatnak ígérkezett. Ám a dominikánus szerzetesek a keresztény hit és vele együtt a keresztény kultúra terjesztéséért életüket is hajlandók voltak feláldozni, amire a tatárjárás folyamán valóban sor került. Az 1241-1242-es évek a hazai írott és épített kultúra számára az első általános katasztrófát hozták. A néhány példa egyrészt szemlélteti, másrészt érthetővé teszi, miért oly gyér az első két évszázad forrásanyaga a szellemi és anyagi kultúra szinte minden terén.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Kevéssel a tatárjárás előtt IV. Béla befogadta a kunokat, s részben a Temes, Maros mentén telepítette le őket. Mivel jelentős részük még nem volt keresztény, az újonnan érkezettek a helyi egyház számára missziós feladatot jelentettek. Az események szerencsétlen alakulása folytán a kunok 1241-ben kivonultak az országból, és a csanádi püspökség területén a pusztítás még nagyobb volt, mint másutt. A püspöki székváros felégetését ugyan nem örökítette meg Rogerius váradi kanonok (1201-1266), mégis tudjuk, hogy Váradhoz hasonlóan Csanád sem kerülhette el sorsát. Szent Gellért ereklyéi azonban csodával határos módon megmenekültek. A tatárjárás szörnyű pusztítása Erdélyt ugyancsak nem kímélte meg, Rajnald erdélyi püspök a muhi pusztai csatában halt hősi halált. Rogerius Siralmas énekében örökítette meg mindazt, amit szemtanúként látott. Miután kiszabadult a tatárok fogságából, bejárta Erdélyt. A Maros mentén haladt fölfelé, és több napnyi járóföldön keresztül sem bukkant élő lélekre. Gyulafehérvárott, a püspökség központjában templomok csupasz falai, meg fehérlő emberi csontok fogadták. Felégetett templomok, haranglábak mutattak neki irányt. Az általános pusztulás után igazi „új” honalapításra volt szükség. A lakosság úgy megritkult, hogy az erdélyi püspök évek múltán is panaszkodott: alig van ember az egyházi birtokon. De a püspökök, papok, hívek nem maradtak meg a siránkozásnál, panasznál, hanem IV. Béla irányítása mellett valóban újjáépítették az országot. A feudális küzdelmek az eredményeket sajnos itt is gyöngítették, mert az erdélyi vajda és az erdélyi püspök ellenségeskedései hosszú időn keresztül sok kárt okoztak. Az újonnan érkezett telepesek a már ottlakó székelyekkel sokszor szembekerültek, és a püspök nem mindig tudott békítően föllépni. Ilyen ellentét volt a szászok támadásának oka, amely 1277. február 21-én következett be. A nagy számban összegyűlt szászok nagyböjt második vasárnapján megrohanták Gyulafehérvárat, a templomokat az odamenekült hívekre gyújtották, és ez a sors a székesegyházat sem kerülte el. Monoszlói Péter püspök arra kényszerült, hogy 1287-1300 között újjáépíttesse a súlyosan és ismételten megrongálódott székesegyházat. A románkori falképek itt is elpusztultak, mint Erdély többi templomában, de a későbbi freskók (Gelence, Bögöz, Almakerék, Székelyderzs stb.) korai előzményekről tanúskodnak. A László-legenda legtöbb falképe székelylakta területeken maradt fenn, ami egyértelműen utal a székelység határvédő szerepére. Királyaink az egyházi élet fellendítését a maguk módján birtokadományokkal támogatták. Rogerius kanonok leírásából tudjuk, hogy a tatárok Várad ostromakor kőhajító gépeket használtak és a székesegyházat felgyújtották. Az újjáépítésben egyháziak, világiak egyaránt kivették a részüket. Károly Róbert békés uralma tette lehetővé a váradi székesegyház újjáépítését. Báthori András püspök (1329-1345) jelentősen kibővíttette: a gótikus stílusban történő átépítés során kápolna-körrel, négy toronnyal lett nagyobb a Szent László sírját, ereklyéit őrző szentély. Czudar János váradi püspök (1383-1395) nevéhez fűződik a Kolozsvári testvérek híres alkotása: Szent László lovas szobra (1390). Szent László hermája szintén ekkortájt készült. A középkor folyamán Várad székesegyházába, Szent László sírjához, ereklyéihez uralkodóink egész sora zarándokolt el. Zsigmondot végakaratának megfelelően 1437-ben ide temették. A magyar vallási életen túlmenően a magyar közéletben is kiemelkedő szerepe volt a váradi székesegyháznak. Várad volt a középkori igazságtevés egyik formájának, az „istentítéletnek” a színhelye, és erről bőséges forrás, a Váradi Regestrum tudósít. Az egyházi szervezet a továbbiakban még kiegészült, igaz, ennek csak igen rövid távon volt jelentősége. A nándorfehérvári püspökséget 1290 előtt szervezték meg, öt év után megszűnt. Majd 1322-tól hatvan éven át ténylegesen, utána csak címében létezett. A kalocsai érsekséghez tartozott. A milkói kun püspökség későbbi fölélesztése nem járt sikerrel. A bodonyi (1365), a szörényi (1376) és argyasi (1382) missziós püspökség rövid léte alatt a kalocsai érsekséghez tartozott.

7. Remete Szent Pál rendje A 13. században a meglévő, idegenből jött rendek mellé egy teljesen új szerveződött, az egyetlen középkori magyar alapítású szerzetesrend, Thébai Remete szent Pál remetéinek, más néven a pálosoknak a rendje. Hazánkban a kereszténység kezdeteitől fogva jelen volt a remetéskedés, elég a Bakonybélben elvonultan élő Szent Güntherre vagy Szent Gellértre gondolni. Bertalan pécsi püspök az egyházmegyéje területén élő remetéket 1225-ben összegyűjtötte, és a patacsi hegyen épült Szent Jakab monostort rendelte nekik otthonul. A tatárjárás után ez a közösség csatlakozott ahhoz, amelyet Özséb, az esztergomi kanonokból lett remete szervezett a Pilisben, a mai Kesztölc falu határában, a Szent Kereszt tiszteletére emelt templom körül. Más remetecsoportok is csatlakoztak Özsébhez, aki a remeteközösségek függetlenségét igyekezett megőrizni a püspökökkel szemben. A remeték figyelme talán már ekkor Thébai Remete Szent Pál felé fordult, akit, mert 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig életvitelüket elsőként nála vélték fölfedezni, később égi védnökként, névadóként tiszteltek. A rend központja már Budaszentlőrincen volt, amikor a 14. század elején elnyerték hivatalos elismerésüket. Remetékhez illően a településektől távol építették fel házaikat, a lelkipásztorkodásba csak később kapcsolódtak be, imádság és munka, fizikai munka volt az életük két legfontosabb összetevője. A 14. században a németeknél és a lengyeleknél is szerveződtek pálos közösségek, sőt a 15. században a portugál remeték is csatlakoztak a pálosokhoz. Sík vidéken soha nem telepedtek meg, csak hegyek, dombok között érezték jól magukat, és a középkor végén 63 házuk volt. Életvitelük szigorúsága mindvégig megmaradt. A hamarosan remeterenddé lett közösség kérése az ágostonos regulák követésére vonatkozóan elég későn, a 14. század elején talált csak meghallgatásra hivatalos egyházi fórumon. Mindez visszatükröződik liturgiájukban is. A szervező-rendalapító Remete Szent Pál remetei magányába magával hozta az esztergomi szokásokat. A pálosok istentisztelete jelentős mértékben egyezik a mater et caput liturgiájával. Több jel arra utal, hogy a későbbiekben a remeterend hűségesebben őrizte meg Esztergom ősi liturgiáját, mint maga a főegyházmegye. Pál veszprémi püspök rendelkezése 1263-ban: „a zsolozsmában azt a rendet tartsák, melyet a székesegyházakban a Szent Ágoston szabályai szerint élő kanonokok őriznek” – szintén befolyást gyakorolt liturgiájukra. De ezt tágabb értelemben kell értelmezni, nem szó szerint, ugyanis az ágostonos regulákban az istentiszteleti rendre vonatkozóan nincsenek olyan határozott előírások, mint a benedeki regulában. Pál utasításának az a lényege, hogy a remeték az általános székesegyházi gyakorlatnak megfelelően végezzék a zsolozsmát. Ennek az utasításnak, illetve az ágostonos szabályzat követésének tulajdonítható a pálosoknál Szent Ágoston fokozott tisztelete, ami a magyar ágostonos kanonok tollából született, és a Flos cleri, norma praesulum (Papság virága, elöljárók szabálya) kezdetű himnusz megőrzését eredményezte. Valamint azt, hogy az esztergomi szokással ellentétben Remete Szent Pál fiai a matutinumban énekeltek himnuszt, az ágostonos kanonok és a nyugati egyházak többségének gyakorlata szerint. Ez a magyarhoni általános gyakorlattól eltérő, jelentős különbség, ami tekintélyes számú himnusz ismeretét követelte, ágostonos hatás következménye. Bár ezen a ponton a pálos könyvek tanúsága eleinte nem egyöntetű. Himnuszok, szekvenciák, ünnepek egész sora tanúsítja az esztergomi alaphoz hozzákapcsolódó, azt fővonásaiban nem, de részleteiben módosító ágostonos gyakorlatot. Thébai Szent Pál zsolozsmája a magyar liturgiatörténet- és tágabban véve a magyar egyháztörténet-írás számára kiemelkedő fontosságú, mert a sivatagi remete őrködött az egyetlen, középkori és hazai alapítású rend fölött. Thébai Szent Pál zsolozsmájának születési körülményei mindmáig ismeretlenek. Fölösleges újból hangsúlyozni a liturgikus alkotások fontosságát: a szerzetesek és klerikusok, ha alkalmuk nyílt rá és tehetségük volt hozzá, szívesen írtak-költöttek imádságokat, énekeket. Egyes közösségek kifejezetten azért iktattak be egy új ünnepet, vagy növelték a meglévő ünnep fényét, hogy néhány veretes szöveg olvasásának, éneklésének örömében részesüljenek. Mi több, bizonyos szentek kultusza tisztán irodalmi eredetre vezethető vissza, mert a közösségek könyvtáraiban ott volt az illető szent életét elmondó vita (életrajz), s a szent helyi ismertsége, ünnepeltsége ily módon biztosíttatott. Az első forrás, ami Thébai Szent Pál zsolozsmáját említi, egy kézirat Grünwaldból. Más írások mellett 53 rubrikát tartalmaz, amelynek megfogalmazását egyesek 1365-1381 közé tették, mások viszont a 14. század első felét jelölték meg a keletkezés időpontjaként, bizonyos stílusjegyek alapján. A témánkat érintő előírás a következő: Legszentebb atyáink, első remete Pál és Ágoston ünnepeiről: a prior másoltassa le külön könyvbe Szent Ágoston zsolozsmáját az átvitelének zsolozsmájával együtt, és ugyancsak az első remete Pál zsolozsmáját az átvitelét ünneplő zsolozsmával együtt. Ennek alapján nem Szent Pál zsolozsmája születésének lehetünk tanú, hanem kultusza egységesülésének és általános elterjedésének. A verses zsolozsma, amelyet a forrás hystoria (történet) néven említ, ugyanaz, mint amit a rend liturgikus könyvei napjainkig megőriztek. A szerzőről három föltevést fogalmazhatunk meg. Az első és legkézenfekvőbb szerint a szerző pálos szerzetes lenne, és Assisi Szent Ferenc zsolozsmája ihlette meg. A második lehetőség az, hogy a zsolozsmával ferencesrendi szerzetes akart a remetéskedés eszméjének emléket állítani, a korabeli aggiornamento híveivel, a közös tulajdont elfogadó ferencesekkel szemben. Az egyik forrás ezt a föltevést támasztja alá. Végül, harmadszor, egy ágostonos remete is lehetett a szerző. Az ágostonos rendi kanonokok és remeték meg a pálosok között fennállt kapcsolatot több liturgikus bizonyíték is alátámasztja. A verses zsolozsmák történetének tükrében Remete Szent Pál élettörténetét, valamint azt a környezetet is figyelembe kell venni, ahol kiformálódott, keletkezett ez a hystoria. A liturgikus szerző által felhasznált forrás kérdése egyszerű. A Szent Jeromos által írott életrajz a forrása. Ennek ellenére néhány részletkérdés feltétlenül megérdemli a további vizsgálódást. Szent Jeromos írása egyébként a 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig középkor egyik legnépszerűbb legendájának számított. Nem lehet pontosan tudni, milyen forrásból származnak Szent Jeromos értesülései. Thébai Szent Pál kultuszát már a 4. századból nyomon lehet követni. Élettörténetét görögre és koptra is lefordították. A középkor egyik legtiszteltebb szentje volt, és a szóban forgó vita népnyelvű változatai sorra születtek a 14. század során. A magyar remeték reá eső választása nagyon is érthető, ha figyelembe vesszük, hogy e patrónusválasztással rendkívül jámboran, de annál határozattabban hangsúlyozták függetlenségüket az ágostonos remetékkel szemben. Úgy tűnik az újabban végzett kutatások nyomán, hogy fölösleges eltúlozni az első fönnmaradt kéziratok ferences vagy ágostonos eredetét, mert a középkorban a liturgikus szövegek, főként a szentekkel kapcsolatosak nagyfokú vándorlásának, kölcsönzésének lehetünk tanúi. A legvalószínűbb az, hogy Remete Szent Pál zsolozsmája az új renden belül keletkezett, a Gentile da Montefiore bíboros által adott megerősítés után. Az első antifona szövege elégséges bizonyíték: Chorus novae militiae, laudes decantet hodie in festo nostri ducis. (Az új harcok kórusa ma, vezérünk ünnepén dicséretet zeng.) Az első két antifona Szent Pált magasztalja, a másik három és a responsorium az életét meséli el. A himnuszok verseinek kezdősorai az abc-rendet követik, a két ún. Magnificat-antifona más szentek antifonáival tart rokonságot. Az első Szent Pál haláláról emlékezik meg, a második a szív bőségéből forrásozik. És ez az, amelynek Assisi Szent Ferenc vagy Szent Domonkos zsolozsmája lehetett az ihletője. Ám ez az ihlet nem gyakorolt olyan mérvű befolyást, hogy a szerző eredeti gondolatait megölte volna. Az első és a második rész olvasmányainak szövegét a föntebb említett, Szent Jeromos által írt életrajz előszava szolgáltatta. Az utolsó három olvasmány szintén Szent Jeromostól, a Szent Máté evangéliumához írt magyarázatból származik. A matutinum során az antifonák és a responsoriumok mondják el Thébai Szent Pál életét, ám oly módon, hogy az antifonák a zsoltárok bizonyos verseit alkalmazzák. Fontos hangsúlyozni, hogy ennek a zsolozsmának az antofoniái kivételes harmóniát alkotnak a zsoltárokkal. Ha a zsolozsma nem nyújtott lehetőséget Szent Pál híres élettörténetének végigolvasására, akkor milyen útonmódon ismerkedtek meg vele a pálos szerzetesek? A zsolozsma közben olvasott Jeromos-féle előszó csak bevezetés volt, mert a közös étkezésen folytathatták az olvasását. Ez a föltételezés megalapozott, a hasonló esetek miatt. A következő sorok kitérőnek tűnhetnek, ám a hazai középkori latin nyelvű kultúra fontos kérdéseit érintik. Thébai Szent Pál zsolozsmájával kapcsolatban melyek azok az általános törvényszerűségek, amelyek az eddig elmondottaktól bizton levonhatók? Először is, egy liturgikus kódex származása nem határozhatja meg egy zsolozsma származását. Másodszor, a szöveget vizsgálva, nem szabad elfeledkezni a zsoltárokról, vagy más, ismert liturgikus szövegekről, amelyek annyira maguktól értetődők, hogy a kéziratok legtöbbször nem is utalnak rájuk. A zsolozsma szövegét érdemes a maga teljességében helyreállítani. Végül pedig fontos a külső, ún. történelmi körülményeket is figyelembe venni. A három feltevés megvizsgálása után a kutatási eredmények hiányában vissza kell térni a legegyszerűbbhöz, vagyis: a nevezetes thébai-magyar szent zsolozsmájának szerzője pálos remete volt. Hasonló, de még szigorúbb remeterend volt a Grenoble melletti alapítású kartauziaké, amely négy helyen telepedett meg hazánkban a 14. század során. Két házuk a Felvidéken volt (Menedékszirt és Lechnitz), kettő az ország szívében (Tárkány és Lövöld). Csekély elterjedésük ellenére is fontosak a magyar egyház életében. Szigorú visszavonultságuk miatt a „néma igehirdetést”, vagyis a könyvmásolást művelték szorgosan, és ennek becses emléke az Érdy-kódex néven ismert prédikáció-gyűjtemény, ami a középkor magyar szerzeteseinek s hallgatóiknak, a híveknek lelkivilágába enged bepillantást.

8. A női szerzetesek vallásos kultúrája A tatárjárás utáni újjáéledésnek a pálos rend története csak egy része. A kor vallási életébe bepillantást enged két kiváltságos személy élete. A misztikus adományokkal bővelkedő Boldog Ilona életrajzának hátterét a kezdetben begina közösségből dominikánus apácákká vált szerzetesnők mindennapjai alkotják. Liturgikus életük, egyéni áhítatuk megismerése mellett arra a kérdésre is választ lehet kapni, hogy a latin nyelvű istentiszteletet milyen mértékben értették és tartották magukénak a művelt papság és a hívek tömegei között helyet foglaló szerzetesek és apácák. A mérce, a Sacramentarium Gelasianum (Szent Gelasius pápa – 492-496 – neve alatt ismertté vált mise imádság-gyűjtemény) szerint: „Legyen gondod hinni mélyen, amit a te ajkad énekel, és életedben valóra váltani, amit te hiszel a szívedben”. Mindez csak a liturgikus szövegek kellő ismerete esetén valósulhatott meg. A nővérek, köztük Boldog Ilona, rendelkeztek annyi ismerettel, ami az énekek, imádságok megértését lehetővé tette, bár az nyilvánvalóan elmaradt a kor iskolázott papságának színvonalától. Számukra a liturgia személyes vallásosságuk forrása, közösségi dimenziójuk elmélyítésének számított. Árpád-házi Szent Margit boldoggá avatásának az aktái, valamint későbbi, ám éppúgy hitelre méltó


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig életrajzai ezt a képet, az elmélyült liturgikus élet létét tovább erősítik. Margit Veszprémben nevelkedett, és alig töltött ott néhány hónapot, már megtanulta a Boldogasszony kis zsolozsmáját. Közismert, hogy a királyleány Desiderius dominikánus pappal elmagyaráztatta magának a mise olvasmányait. Emögött helyesebb az egyházi év olvasmányrendjének lelkiismeretes követését, mint Margit és általában az apácák tudatlanságát feltételezni.

9. Az istentiszteleti élet fejlődése A mozgalmas, majd viharos 13. század a liturgikus életben is mélyreható változásokat hozott. A fentebb már bemutatott két koldulórend, előbb a domonkosok (1221), valamivel később a ferencesek (1229) megjelenésével a lelkipásztorkodás, majd a missziói tevékenység új lendületet vett; ugyanakkor mindkét rend magával hozta saját liturgiáját. A domonkosok kezdeteinek istentiszteleti rendje több forrásból táplálkozva (Salisbury, Róma) jelentős fejlődésen ment keresztül. A liturgia egységesítésével az 1254-ben Budán tartott nagykáptalanon Humbertus de Romanist bízták meg, s a francia származású generális a párizsi liturgiát részesítve előnyben ezt a munkát hamarosan elvégezte. Hazánkba Boldog Magyar Pál vezetésével Itáliából jöttek az első dominikánusok, akik az ott végzett szokásrendet hozták magukkal, hogy később átvegyék az újat és egységeset, s vele együtt Szent Domonkos verses zsolozsmáját, amely majd példaként szolgál a hazai liturgikus költészetben. A ferencesek sem maradtak le koldulótestvéreik mögött, magukkal hozva rendalapítójuk rímes zsolozsmáját, és terjesztve Árpád-házi Szent Erzsébet német földön keletkezett verses zsolozsmáját. Liturgiájuk eredete az előzővel szemben egyszerűbb. A lateráni bazilika istentiszteleti rendjét III. Ince (1198-1216) parancsára jelentősen átdolgozták, lényegesen egyszerűsítették. Ebből született az a kuriális liturgia (a pápai udvar liturgiája), amely a 13. századtól kezdve fokozatosan kiszorította a bazilikák régi római liturgiáját. A ferencesek ezt a kuriális liturgiát fogadták el 1223-ban, és népszerűsítették szerte Európában. A székesegyházi szokásrendnél lényegesen egyszerűbb lévén, egyre nagyobb közkedveltségnek örvendett. Annál is inkább, mert lehetővé tette a zsolozsma szövegeinek egy vagy két kötetbe történő összefoglalását, és ezzel megteremtette a breviárium létezésének alapján. Fél évszázad múltán a budai zsinat (1279) majd minden papot kötelez arra, hogy legyenek könyveik, amelyekből mind nappal, mind éjszaka végezni tudják a zsolozsmát. De ez nem jelenti, hogy a magyar világi papság a kuriális breviáriumot (a pápai udvarban használatos zsolozsmáskönyv, amely minden szükséges szöveget tartalmaz) használta. Az eddigiek csak az egyházi társadalom egy rétegéről szolgáltattak felvilágosítással, míg az 1279-es budai zsinat határozatai már országos kihatással bírtak. Ladomér váradi püspök 1279 nyarán került az esztergomi székbe, és ősszel Fülöp pápai legátus segítségével zsinatot hívott egybe Budán. A terjedelmes kánonok (egyházi határozatok) számos liturgikus vonatkozást tartalmaznak. A zsinat elrendelte, hogy minden papnak legyen meg a birtokában az a kézikönyv, amely tartalmazza a keresztség meg a többi szentség szertartásait. Ezenkívül minden papnak legyen könyve a nappali és az éjszakai zsolozsma végzéséhez. Az egyházi javadalmakkal visszaélőket intő rendelkezésből kitűnik, hogy az egyházi rendek föladásának időpontját illetően tartották magukat Gelasius pápa (492-496) rendelkezéséhez, vagyis a négy kántorböjt (évnegyedes böjtök, egy évben tizenkét nap, négyszer hármas sorozatban) a szentelések kötelező ideje. A szentségekre, misére vonatkozó szabályokat apróbb részletekről szóló intézkedések egészítik ki, a papok illő módon és öltözetben történő zsolozsmázására, az ereklyékre, sőt a misemondó ruhákra vonatkozóan. A 13. század utolsó harmadában, pontosabban 1279-ben Budán összeült zsinat a liturgikus életet fegyelmi szempontból közelítette meg. A határozatok megfogalmazása és végrehajtása mellett fontos az a szellemiség, amelyet a zsinat az egyházi, illetve a liturgikus életbe átvitt, részben ezzel teremtve kedvező légkört ahhoz, hogy a magyar szenteket felidéző zsolozsmák körét újabb alkotásokkal gazdagítsák, illetve minél szélesebb körben elterjesszék. Az ekkortájt külföldi példák hatására megújuló liturgikus költészet rendkívül jelentős szerepet töltött be, hiszen a IV. Béla alatt végbement új országépítést, majd a belviszályok okozta válság fölszámolását a maga eszközeivel hathatósan támogatta, a meggyöngült nemzeti összetartozást erősítette. Így nem tekinthető véletlennek, hogy Szent István verses zsolozsmája a 13. század utolsó harmadában épült ki teljesen. Szent István tiszteletének első állomása a szentté avatáshoz készített, illetve az Antiphonale Albensében fönnmaradt énekek és a Szent Margit-Sacramentariumban található könyörgések összessége. A következő lépésben, amelyet valószínűleg az egyre elevenebbé váló Szent László-kultusz váltott ki, a 13. század elején a meglévők mellé új antifona-sorozat került. A meglévő énekek felhasználásával új zsolozsma készült 1280 táján. Ennek első fönnmaradt lejegyzése 1290-ből származik.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig A liturgiatörténet külön fejezetét alkotják az ágostonos rend két ágának az istentiszteleti szokásai. Az ágostonos kanonokságok hazai története sajnos még nem eléggé ismert. A 12-13. század folyamán telepedtek meg hazánkban. Mint kanonok rend, általában a helyi székesegyházi szokásrendet követték. Hazai földön végzett istentiszteleteikről vajmi keveset lehet tudni, mégis fönnmaradt tőlük egy emlék, a pálosok által megőrzött és egyedül magyar forrásokból ismert Flos cleri, norma praesulum kezdetű Szent Ágoston himnusz. Az ágostonos rend kanonoki ága mellett jelentősek még az ágostonos remeték. Lehetséges, hogy általuk került hazánkba Szent Annának a környező országokban is ismert, föltételezhetően Blois-ban írt zsolozsmája, amely a többi, már említett verses zsolozsmához hasonló szerepet játszhatott a későbbiekben. Szent István verses zsolozsmája nem terjedt el mindenütt, mert például a külön utakat járó Zágráb részben a Hartvick-legendából, részben a verses zsolozsmából összeállított, vagy teljesen prózai zsolozsmával tisztelte az országalapítót. Szent István ünnepére saját szekvencia Corde, voce, mente pura (Szívvel, hanggal, tiszta lélekkel), és himnusz Gaude mater Hungaria (Örvendj, anya, Magyarhon) is ekkor született. Míg az első, strófaszerkezetét illetően, inspirálódhatott akár Mária-, akár Ferenc-szekvenciából, addig az utóbbi Szent Domonkos himnuszának mintájára íródott éppúgy, mint a Szent Imrét tisztelő Plaude parens Pannonia (Vigadj, szülő Pannónia). Szent István kultuszának terjedése természetszerűen hozta magával Szent Imre tiszteletének fölelevenedését. Zenetörténeti bizonyítékok alapján az Imre-zsolozsma keletkezése 1240-1280 közé tehető, s közvetlen mintája a Szent Erzsébet-zsolozsma, ám Szent Domonkos verses zsolozsmájának bizonyos mértékű hatása is kétségtelen. Az irodalmi-zenei mintáknál fontosabb, hogy mind István Regia urbs, Alba gaude (Királyi város, Fehérvár, örvendj), mind Imre Gaudens Alba Regia (Örvendező Fehérvár) esetében a kultusz központja, Fehérvár komoly hangsúlyt kap. Alba Regia kiemelése kevésbé a szerző fehérvári voltát, mint inkább egy tudatos, kultuszt fölelevenítő szellemiséget tükröz, azt sugallván, hogy az ország a történelmi sorscsapások közepette és után csak akkor léphet az újjászületés útjára, ha a magyar népet az alapító szent király misztikus kisugárzásából forrásozó erő fogja össze keresztény nemzetté. Ezért lehet az idézett alkotások mögött ideátorként a messzenéző, a földit az égi perspektívájában szemlélő, a királlyal szembeszálló Ladomér esztergomi érsek (1279-1298) alakját feltételezni, még ha a zsolozsmák egyes részei már előbb elkészültek. A középkori magyarországi liturgiában a hazai szentek zsolozsmáinak progresszív terjedése az ő érseksége alatt ment végbe. Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletét szentté avatása (1235) után a ferencesek rögtön terjeszteni kezdték, s ennek leghatásosabb eszköze az új verses officium: Laetare Germania (Örvendezz, Némethon). A magyar egyházakban Szent Erzsébet általánosan elterjedt szekvenciája Gaude Sion (Örvendj, Sion) zengett, kivéve a különállóságára vigyázó Zágrábot és talán Kalocsát, ahol az Erzsébet magyar származását hangsúlyozó költeményt – Iocundetur plebs fidelis (Hűséges nép örvendezik) – énekelték. A középkor csúcsa a 13. század, s ez érzékelhető az egyházi élet minden területén, a teológia művelésében egyaránt. A távolság és a politikai nehézségek ellenére Magyarország is részese volt ennek a rendkívül eleven szellemi életnek. Jelentős esemény IV. Orbán pápa 1264-es Transiturus kezdetű bullája, amely elrendelte az Úrnap megülését. Az új ünnep hamar eljuthatott hazánkba, mert a 14. századi kalocsai Breviarium már tartalmazza az ősibb és ritkább Sapientia aedificavit sibi domum (A Bölcsesség házat épített magának) kezdetű officiumot, illetve ennek függelékeként Sermo (beszéd) felirattal a Transiturus bulla szövegét. A Sapientiazsolozsmához tartozó Ego sum panis vivus (Én vagyok az élő kenyér) antifonát magába foglaló mise is eljutott hozzánk. A nyugati egyházban ezt hamarosan fölváltotta mindenütt a Szent Tamásnak tulajdonított zsolozsma, míg magyar földön, pontosabban a kalocsai-zágrábi területen legalább a 14. század derekáig, ha nem tovább, az ősibb zsolozsma- és miseszövegek maradtak használatban. Az Oltáriszentség kultuszának századában a miserend is változott néhány ponton. Ezek közül jelentős a Szentlélek segítségül hívása a mise kezdetén, ami a Pray-kódexből és a zágrábi Missale Notatumból még hiányzik, viszont az esztergomi kézírásos, majd később a nyomtatott missalékban megtalálható, s jelen van a pálos rítusban is. Ez a könyörgés a 14. század első, vagy inkább a 13. század második felében kerülhetett be az esztergomi szertartásrendbe, viszont az ezidőre attól már elkülönült egyházmegyei rítusok nem vették át. Zágrábban ugyan erre lehetőség nyílt volna, mert itt a 13-14. század fordulóján liturgiarendezést hajtottak végre domonkos szellemben, ám ez nem volt olyan mértékű, hogy az ősi, esztergomi örökségen jelentősen változtatott volna, éppen ezért pedig az esztergomi újításnak nem nyitott kaput. A másik sajátosság, ami ekkortól vált általánossá az esztergomi fennhatóság alá tartozó területeken, a bor és víz kehelybe töltése rögtön a lépcsőima után, a mise kezdetén. A Pray-kódexben és a zágrábi Missale Notatumban az előzőleg említetthez hasonlóan nincs meg ez a szokás. Álláspontját ezen a téren Zágráb később módosította, mert a nyomtatott missale (1511) ezt a pap tetszésére bízza: végezheti akár bevezető ének, akár az evangélium olvasása előtt, vagy télen, hidegben közvetlenül a felajánlás előtt. A pálos szerzetesek szokásrendje az 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig esztergomi változatot írta elő. A dominikánusoknál szintén így volt, és nagyon valószínű, hogy ők közvetítették ezt az elemet az esztergomi szokásrend számára. Az egyetemes liturgiatörténetben jelentős helyet foglal el az úrfelmutatás kérdése. Árpád-házi Szent Margit életének különböző dokumentumaiból ismeretes, hogy kolostoruk templomában már ekkor végezték az úrfelmutatást. Óvatosan kell bánni azonban az adatnak az általonosításával, mert domonkosrendi papok látták el a szigeti apácák lelki gondozását. Ez a rend pedig a nagy földrajzi távolságok ellenére rendkívüli szervezettséget mutat, így érthető, hogy a Párizsból elterjedt szokást ők hamar átvették. Nem így a katedrálisok és a plébániatemplomok, ahol az úrfelmutatás csak a következő században terjedt el. Ez utóbbi talán elhanyagolható adaléknak tűnik. Ám a középkor derekán élő hívek jellegzetes kívánsága, a látni vágyás kapott feleletet ebben a szertartásban: éppen úgy, amint a székesegyházak homlokzati kiképzése is a hívek vizuális igényeinek kielégítését szolgálta.

10. Hitélet a nép körében A többszáz szerzetesi közösség jelenléte sem szorította háttérbe az egyházi szervezet alapsejtjeit, a plébániát, ahol a híveket keresztelték, eskették, temették. A 14. század során az Anjou-királyok alatt megteremtődött békében, ami gazdasági és társadalmi föllendülést vont maga után, jól kiépült plébániai hálózat fogta egybe a legkisebb településeket is. Ekkortájt például a veszprémi egyházmegye 487 plébániával rendelkezett, a csanádi területen 218, a váradi püspökségben 228, a nagy kiterjedésű erdélyi egyházmegyében pedig 606 plébánia volt. Mindez a pápai tizedszedők pontos jegyzékeiből ismert. Ez a néhány példa azt is igazolja, hogy a középkor második felében a papság száma magas lehetett, s ez egyszerre járt pozitív és negatív következménnyel. Jótékony hatású volt, hogy a hívek közösségeinek megvolt a maga papja mindenütt. A gazdagabb városokban, gazdagabb egyházakban a nagyszámú papság viszont előnytelenül oszlott meg gazdagokra és szegényekre, s az elvállalt lelkipásztori munkában is jelentős aránytalanságok keletkeztek. Egyre több plébános helyettest alkalmazott, s arra bízta – mint egy „alvállalkozónak” adta ki – a lelkipásztori munkát gyenge bér ellenében, s ő maga gyakran távol volt a plébániától. Ez a papság erkölcsi színvonalára is károsan hatott. Egy-egy püspöki székvárosban a népes kanonoki testületet karpapok serege egészítette ki. Esztergomban ezen felül királyi káplánok is voltak, s e városban például legalább hetven egyházi ténykedett a világi papság soraiban. Ehhez jött még a szerzetesek serege. A főpapság, a gazdagabb papság inkább világi, mint egyházi életet élt a középkor vége felé, az alsó papság viszont sokszor a műveltség hiánya, a teológiai képzetlenség miatt nem tudta betölteni hivatását. Természetesen az általánosításokkal óvakodni kell, s a történelmi források sajátja, hogy lényegesen nagyobb számban őrzik meg a negatív példák emlékét, mint a kevésbé látványos, pozitív tényekét. A középkor szerte Európában a jámbor testvérületek, konfraternitások kora. Ezek ellensúlyozták a szerzetesség mellett azokat a hiányosságokat, amelyek amiatt keletkeztek, hogy a világi papság nem mindig állt hivatása magaslatán. Nagyszebenben például 1372-ben szerveződött a „Krisztus teste és vére fölséges és titokzatos szentségének testvérülete”, amely néhány éven belül a város vallási életének egyik legfontosabb tényezőjévé vált. Az Oltáriszentség-konfraternitások mellett a Mária-társulatok is népszerűek voltak, s 1496-tól kezdve a rózsafüzér-társulatok terjedtek el. A közös ünnepek, szentáldozások, körmenetek, gyászmisék a kisebb közösség együvé tartozását erősítették, s ez egyszerre vonatkozott az itteni életre és az örökkévalóságra. Az emberléptékű vallási közösségek a középkorvégi magyar társadalmat egyszerre tagolták és fogták egybe. A zarándoklatok, a búcsújárások ősidőktől kezdve szokásban voltak. Szent István ezért alapított a Szentföldre igyekvőknek Konstantinápolyban meg Jeruzsálemben, és az apostolfejedelmek sírjait felkeresőknek Ravennában és Rómában négy zarándokházat. Elvetődtek a magyar zarándokok a messzi Compostellába is, Szent Jakab apostol sírjához, vagy Aachenbe, az attól nem messze fekvő németalföldi Maastrichtbe a csodálatos Fekete Krisztus feszülethez, és a közeli Máriacellbe. Nagy Lajos király Aachenben a nyolcszögletű dómhoz csatlakozóan kápolnát építtetett a magyar zarándokok számára és a magyar szentek tiszteletére, amelyet 1367ben szenteltek föl, mintegy megkoronázásaként a legalább két évszázada ide zarándokoló magyarok buzgóságának. 1374-ben pedig maga Nagy Lajos is elzarándokolt Aachenbe. Máriacellbe a 13. század elejétől kezdve érkeztek a magyarok, ám ennek kiépítése, a zarándoklatok föllendülése még sajátosabban kapcsolódik Nagy Lajos királyhoz. Az uralkodó a dél felől egyre jobban fenyegető törökök hada elleni háborúság idején fogadalmat tett a máriacelli kegytemplom felépítésére, és a régi kápolna helyett hamarosan gótikus egyház dicsérte a magyar király szavatartását. 1377-ben Nagy Lajos és udvara ünnepélyesen zarándokolt el a csodatevő Mária-kegyszoborhoz. Természetesen nem mindenki tudott ilyen messzi zarándokútra vállalkozni, ezért a hazai szentélyekbe is jutottak hívek bőségesen. Székesfehérvár, Várad székesegyházai, a Szentjobb-i apátság már említésre kerültek. Máriagyüd a 12. századtól, Vác a 14. századtól, Sopronbánfalva, Segesd a 15. századtól fogadtak a búcsúsokat. 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Bátaszék vagy Garamszentbenedek szentvér ereklyéje, Budaszentlőrincen 1381-től Remete szent Pál mumifikálódott teste ugyancsak vonzotta a zarándokokat. Ez a néhány példa bepillantást enged a középkor színes, mozgalmas vallási életébe.

11. Az istentiszteleti élet további fejlődése Lényeges változás a továbbiakban sem a mise, sem a zsolozsma területén nem történt. Ezzel az állítással nincs ellentétben, hogy a középkori magyarországi liturgia hátralévő századaiban még néhány újabb, kevésbé jelentős verses zsolozsma és egyre több liturgikus költemény talált helyet az egyházmegyei és szerzetesi liturgiákban. Kezdettől fogva énekelték a magyar egyházakban Sank Gallen szekvencia-repertoriumát, de a sacramentriumok korában ez még különálló könyvet alkotott. A zágrábi Missale Notatum végén már ott van az – igaz még kevés tételt tartalmazó, mert félbeszakadt – Sequentionale, s a darabok kiválasztásában is jelentős eltérés mutatkozik a 14-15. században általánossá váló hazai gyakorlattal szemben. Ettől kezdve a missale plenumok egyre több szekvenciát kínálnak a liturgia még szebbé tételéhez, rendszerint a függelékben. Az 1341 előtti esztergomi Missale Notatum 73 szekvenciát, a 14. századi, esztergomi szokásrendet követő hét pozsonyi missale összesen 91-et, az 1484-es nyomtatott esztergomi missale közel félszázat tartalmaz. A nyomtatott pécsi missale mértéktartó, mert csak 54-et hoz, míg a szintén nyomtatott zágrábi 86-ot. Ez utóbbi gyűjteményből csak 45 egyezik meg a pozsonyi missalék szekvenciáival, amiből sajátos szempont alapján végbement válogatásra, gyűjtésre lehet következtetni. A pálosok szekvencia-készlete a 15-16. század fordulóján ugrásszerűen gyarapszik. Első nyomtatott missaléjukban (1490) 18, a másodikban (1514) 65, a harmadikban (1537) 83 szekvencia található. A felsorolt adatok csak a változást, gazdagodást érzékeltetik, arra már elégtelenek, hogy ismeretükben kellőképpen föltárhassuk, mennyire fontos összetevői középkori latin nyelvű műveltségünknek a hazánkba eljutott vagy itt írt szequenciák. Az előbbi folyamattal párhuzamosan történt meg a tropusok bevezetése. Ezek a rövid költemények a mise állandó énekeit (ritkábban a zsolozsma egyes szövegeit) szőtték át az adott ünnep témájához kötődő versekkel. Az ősi allelujaverseket is hasonló művekkel helyettesítették nálunk a 14. századtól. Ez utóbbiak különösen a népszerű szentek miséiben találták meg gyorsan a helyüket (például Szent Miklós vagy Szent Rókus a nyomtatott zágrábi missaléban, vagy a pálosoknál Thébai Szent Pál), míg az előbbiek főként az Úr ünnepeinek miséibe épültek be (például karácsony, húsvét, pünkösd). Keletkezett néhány allelujavers magyar szent tiszteletére (például Szent István), s ha ezek el is érték a műfaj átlagos színvonalát, a 15. században Magyarországon íródott himnuszok, szekvenciák (például Dulce mellis – Méznek édessége – Szent Lászlót dicséri az 1480-as Missale Ultramontanorumban és az 1512-es Esztergomi Missaléban) messze elmaradnak az előző századokban keletkezettektől. A kiemelkedő alkotások kora lejárt, a 15. század végén egyetlen kivétel a pálosok új zsolozsmája, Remete Szent Pál átvitelének ünnepére. Időben visszatérve a 14. századra, annak derekán jelentős változás következett be a királykoronázás ritka, ám annál nagyobb jelentőségű rítusában. A Német-római Pontificalét, amelyet eddig használtak, félretették, és Nagy Lajost 1342-ben a Durandus-féle Pontificale szertartása szerint koronázták meg. A teljesség kedvéért azonban hozzá kell fűzni, hogy Meskó veszprémi püspök (1334-1344) Pontificaléja még Ordo germanicust (német szertartásrend) tartalmazza. A 14. század elején megtelepedett kartauzi szerzetesrend gondosan óvott, mi több, tudatosan megszervezett magánya miatt liturgiája nem gyakorolt befolyást a hazai istentiszteleti szokásokra. Jelenléte az általa használt rítus ritkasága miatt azonban mégiscsak említésre méltó a magyar liturgia és a középkori hazai kultúra történetét szemügyre véve. Az alapító Szent Brunó Grenoble, Vienne, de különösen Lyon egyházainak szokásrendjéből merített, és az ősi lyoni rítust a kartauziak hűségesebben őrizték meg, mint maga Lyon. Ehhez hasonló hazai tereken a pálosok és Esztergom kapcsolata. A náluk sokkal népesebb, de ugyancsak remeterend, a pálosok, amint erről már szó esett, a 14. század folyamán alakították ki saját zsolozsmáikat, misekönyörgéseiket Thébai Remete Szent Pál január 10-i, és Remete Szent Antal január 17-i ünnepére. Mind a Chorus nove militiae (Az új harcosok kórusa) kezdetű verses zsolozsma, mind a szekvencia (Vitis palmes extas vere) a 14. században íródott, de hogy az idézett előírás erre utalna, és nem esetleg egy elveszett, nem verses zsolozsmára, azt nem lehet biztosan tudni. A magyar szerzőség erősen kétséges, lévén a rend ekkorra német földön is kellőképpen elterjedt. A pálos szerzőség, amint már említésre került, tartható. Az első remete dicsérete mögött Remete Szent Antal énekei sem maradnak el, csupán későbbiek. Ritkaságukkal nem kevés kérdést vetnek föl.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig A rend liturgikus alkotásai közül messze kimagaslik Csanádi Albert versciklusa, hexameteres zsolozsmája Remete Szent Pál átvitelének ünnepére. Joggal veszi föl a versenyt Janus Pannonius verseivel a magyar liturgikus költészet e kései, 15. század végi szülötte, amelynek méltó párja a nem sokkal az esemény után íródott olvasmány, amely az 1381. november 14-én Budáról Szentlőrincre való átvitelt beszéli el. Az átvitel zsolozsmája kéziratos forrásból nem, csak nyomtatott formából ismert. A torinói békekötés (1381. augusztus 24.) egyik pontja Velence városát kötelezte Remete Szent Pál ott őrzött, mumifikálódott holttestének átadására. Alsáni Bálint pécsi püspök többek kíséretében 1381. október elején Velencébe utazott az ereklye átvételére. A hónap vége táján érkezett vissza a küldöttség a szent „hadizsákmánnyal”, amit Budára vittek, és a vár kápolnájában nyilvános tiszteletre kihelyeztek. Innen 1381. november 14-én Nagy Lajos király vezette az átviteli menetet Szentlőrincre. Ennek emlékét őrzi a szóban forgó zsolozsma. A hazai földön kialakult római-magyar liturgia, mint a hivatalos-előírt vallásosság megjelenítője, a könyvnyomtatás feltalálásával újabb virágkorhoz érkezett. Az 1480-as Missale Ultramontanorum nyitotta meg a magyar használatra készült szerkönyvek sorát, és ettől kezdve folyamatos a különböző típusú, liturgikus használatra rendelt könyvek kiadása. Bár ezeknek „sajtó alá rendezését” nem egyszer komoly munkálatok előzték meg, mint például Zágrábban, ennek ellenére számos eltérés található egyazon egyházmegye azonos típusú könyveinek különböző kiadásai között is, amint azt a kutatások igazolják. Az istentiszteleti élet tehát a hagyományokban leggazdagabb nyugati egyházakéval egyenrangú volt, és a középkor végén sem mutatta a hanyatlás jeleit. Ellenkezőleg, alkotásokban gazdag századok értékeit őrizte meg kézírásos, majd nyomtatott könyveiben, amely abból a törekvésből fakad, hogy a legkisebb plébániatemplomnak éppen úgy módja legyen egyházmegyéje székesegyházának liturgikus rendjéhez igazodni, mint a rangosabb, gazdagabb városi plébániatemplomoknak. Nagyjából fél évszázad alatt, 1480 és 1530 között körülbelül félszáz liturgikus könyvet nyomtattak az akkori legkiválóbb könyvnyomtatók Bázelben, Nürnbergben, Velencében és másutt a magyar egyházmegyék, hazai szerzetesrendek számára. A honi egyházakban énekelt gregorián dallamok, túlzás nélkül állítható, magyarrá váltak, és a századok folyamán magyarnak mondható gregorián dallamkincs keletkezett, sőt ennek lejegyzéséhez maga a kottaírás is magyar sajátosságokkal rendelkezett.

12. A koldulórendek további sorsa, főként az ország keleti felében A fejezet fő témája előtt érdemes ismételten megemlíteni a lovagrendek egyikét, hiszen az az úgynevezett lovagi kultúra egyik letéteményese volt. A johannita lovagok átmenetileg komolyabb szerephez jutottak a tatárjárás után. IV. Béla király a szomorú tapasztalatokon okulva sokat fáradozott a keleti határok megerősítésén, hiszen a tatárok ismét visszatérhettek. A Duna és az Olt közötti területek is fokozott védelmet igényeltek. A johannita lovagok, jártasak lévén a várépítésben, kiérdemelték a király és az országnagyok bizalmát, ugyanis 1247-ben hűbérül kapták az erdélyi résszel határos szörényi bánságot és az Oltig terjedő területeket, valamint Kunország egy részét 25 évnyi időre. Ennek fejében vállalták az országhatár védelmét. Sajnos, a johannita lovagok hiába kaptak számos kiváltságot, vállalt kötelezettségeiket nem teljesítették. Ezért IV. Béla uralkodásának utolsó éveiben a jóviszony felbomlott, és a lovagok az említett területekről lemondani kényszerültek. A johannita lovagokra a későbbiekben inkább világi, politikai szerep hárult, kevésbé egyházi. A tatárjárás utáni években a domonkosrend tagjai gyorsan felmérték, hogy Erdélyből tudnak majd elindulni a határon túli területekre, és ezért ott számos kolostort szerveztek. Ezek a rendházak a települések városi jellegéről is híven tanúskodnak. A teljesség igénye nélkül a legfontosabbak a következők: Nagyszeben és Beszterce (1241 előtt), Gyulafehérvár (1298), Segesvár (1298), majd később Körösszeg (1489), Várad-Velence (1501). A források ugyan elég szűkszavúak, mégis joggal lehet arra következtetni, hogy a dominikánus apácáknak szintén voltak errefelé házai: Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben, Segesvár. A 15. és 16. század viharai a domonkos-rend közösségeit sem kerülték el. Példa erre az egyik legrégebbi házuk, a nagyszebeni. Először a tatárjárás pusztította el, de az épületet helyreállították. Mivel az a városfalakon kívül volt, a török veszély erősödésével lebontották, nehogy az ellenség hadicélokra használhassa. IV. Jenő pápa 1445-ben engedélyezte, hogy a városfalakon belül újjáépítsék. Minden hányattatás ellenére olyan virágzó élet volt a kolostorban, hogy 1525-ben tanulmányi központot akartak benne létesíteni. Ez pedig éppenséggel nem a


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig szerzetesi élet általános hanyatlásáról tanúskodik. Négy év múlva a hitújítás során a szerzeteseket kiűzték a kolostorból. Hazánkban nem a nagyszebeni volt az első studium generale (felsőbb tanulmányok) háza, hanem a budai. A magyar domonkos rendi tartomány a 14. század első éveiben a virágzás jeleit mutatta több területen annak ellenére, hogy IV. Béla az 1260-as években Szent Domonkos fiaitól a bizalmát megvonta. Adminisztratív téren ezt az öt natio (nemzet) adminisztratív egység létezése: Pannónia, Szlavónia, Erdély, Felvidék, Dalmácia jelezte. A studium generale a rendi nagykáptalan 1304-es döntése alapján 1305-ben létesült. 1305-ben a rend vezetői elhatározták, hogy az újonnan alapított felsőfokú oktatási intézmények Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban nem jogosultak idegen tanulók befogadására. Vagyis, csak a saját tartományaikból származó növendékeket szabad ezekben a tanulmányi házakban oktatni. Föl lehet tenni a kérdést: ez vajon az új intézmények védelme volt az állhatatlan hallgatókkal szemben, akik a középkori egyetemeken mindenütt megjelentek és otthon érezték magukat? Vagy ellenkezőleg, a tanulók védelmét jelentette a kevésbé fölkészült tanári testület miatt? Mivel az első idők tanárainak nevei nem maradtak fönn, ezért ez a jogos kérdés megválaszolhatatlan. A 15. század második feléből ismertek a budai tanintézmény tanulóinak és tanárainak nevei, sőt ez utóbbiak munkásságát is nyomon követhetjük. Nicolaus Mirabilis magyar származású, kolozsvári születésű domonkos szerzetes 1474-től kezdve 1489-ig Itáliában működött, 1493-ban újra itthon tartózkodott. Nem tudni, mikor jött vissza szülőhazájába, Budán tanított, rendi tisztséget is betöltött, 1494-1495 táján halt meg. Az eleve elrendeléstől írt műve nemzetközi téren ismertté tette nevét. Petrus Nigri csehországi német származású szerzetes, számos művel a háta mögött 1480 táján érkezhetett hazánkba és Budán működött, viszonylag rövid ideig. Úgy tűnik, 1483-ban már nem élt. Jakob von Lilienstein azonos lehet azzal a Jakab mesterrel, aki 1490-ben Budán tanított. A Liber de divina sapientia (Könyv az isteni bölcsességről) című művét Ulászló királynak ajánlotta másfél évtizeddel később. Petrus Nigri a teológia Aquinói Szent Tamást követő irányzatát képviselte. Jakab már ügyesen vegyítette a skolasztikát az újmódi humanizmus tanbeli szempontból is elfogadható eredményeivel. A budai studium generalét 1507-ben újjászervezték Bologna mintájára. Az intézmény a viszontagságos időket megsínylette, mert a mohácsi vész évében a rendfőnök a magyar tartományfőnököt levélben arra szólította fel, küldjön tanárokat és tanulókat Budára, nehogy a studium megszűnjön. Az 1530-as általános káptalani gyűlés megismételte ezt a kérést. Már említésre került, hogy közben egy másik studium generale is szerveződött az ország délkeleti vidékén, Nagyszebenben. A források nehezen értelmezhetőek, mert egyrészt hanyatlásról, másrészt életerőről tanúskodnak. Az előző, a 15. század egyházmegyei zsinatai a bajokat föltárták ugyan, de az orvoslásra sokszor már nem jutott energia. A magyar egyháziak műveltsége, teológiai kultúrája képezte a folyamatos megújulás alapját. A szerzetesi iskolák igyekeztek az egyetem hiányát pótolni, és a dominikánusok föntebb bemutatott budai főiskolája kimagasló példája a hazai teológiai oktatásnak. Emellett az egyetemjárás, vagyis a külföldi egyetemek látogatása segítette az egyházi, világi értelmiség újratermelődését. Már a 12. századból vannak adatok külföldön tanuló fiatalokról. Laonig, Párizsig, Bolognáig, Páduáig, Oxfordig jutottak el a magyar diákok, nem is szólva a bécsi, prágai, krakkói egyetemekről. Így a legmagasabb teológiai, jogi műveltség, az új szellemi irányzatok, mint a devotio moderna (lat. újáhítat, Németalföldön Rajna-vidéken született a 14. század vége felé ez a lelkiségi irányzat, amelynek legismertebb képviselője Thomas Kempis) és a humanizmus főként az egyházi értelmiségen keresztül talált utat hazánk felé. A kolostori humanizmus szellemisége egyszerre vezette a szerzeteseket az életszentség magaslataira, és arra, hogy lelki kincseiket a prédikációk révén a hívekkel megosszák. A középkorvég fényei mellett árnyak is léteztek, s ezek legnagyobbika az a társadalmi nyugtalanság, amely leginkább a huszitizmus tanaiban tükröződött. Csak társadalmi szempontból közelítve a kérdéshez el kell ismerni, hogy ez a mozgalom a társadalom szegényebb rétegeiben megfogalmazódó jogos igényeknek is hangot adott. Persze nem egyedül, mert a 15. században az obszerváns ferences irányzat legalább olyan radikális társadalombírálatot hirdetett, mint a huszita prédikátorok. Elég Temesvári Pelbárt Európa-szerte visszhangot keltett munkásságára gondolni. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a huszita zsoldosok több évtizedes pusztításait a Felvidéken, valamint a délen és keleten terjesztett huszitizmusnak a vallási megosztottságot kiváltó hatását, amely ha nem is intézményesült, mégis gyöngítette az ország ellenállását éppen akkor, amikor a török veszedelem egyre fenyegetőbbé vált.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Az obszerváns ferencesek, a ferences rend szigorúbb ága a konvetuálisokkal szemben, a teljes szegénységet szorgalmazták, tehát a közösségnek se legyen nagyobb értékű tulajdona. Nevük az observo~ megőrizni szóból származik, mert azt állították, hogy ők őrzik Szent Ferenc eredeti szándékát. Nos, az obszervánsok hitvédő tevékenysége, ami a nép nyelvén mondott, szigorú hangvételű beszédeket jelentette, kétségkívül a társadalmi igazságtalanság és feszültség szempontját szem előtt tartva a középkorvégi egyházfegyelem árnyaltabb megközelítését teszi lehetővé. Marchiai Szent Jakab, Kapisztrán Szent János a két legismertebb obszerváns ferences szónok a 15. század derekáról. Voltak vezéregyéniségek, akik érzékelték és komolyan vették a vészterhes előjeleket. Hunyadi János erre a legkiválóbb példa. A főurak és főpapok többsége azonban a Mátyás király udvarában uralkodó reneszánsz szellem csillogásától elvakítva nem állt hivatása magaslatán. Nem a reneszánsz szellemiség okozta a bajt, hanem az a politikai és egyházi életben egyaránt érzékelhető számtalan visszaélés, amelyek összességét éppen a reneszánsz ragyogása takarta el. Az idegen vagy idegenben tartózkodó, időnként még gyermekkorú főpapok, a magukat legföljebb csak pápai parancsra fölszenteltető püspökök és egyházi birtokra áhítozó világi főurak a hívek szemében mind botrány forrásai voltak. Nem így a studium generálét szervező, fenntartó domonkosok, a pálos remeték vagy a ferencesek. Ez utóbbiak működése több szempontból is figyelemre méltó, és ezért érdemes még egyszer visszatérni rájuk.



















Az erdélyi ferencesek foglyok kiváltásával is foglalkoztak, ezért a Szeret folyó partján élő tatároknál sikerrel térítettek egy-egy rabkiváltó út során. Ez élesztette föl a tatárjárás előtt megsemmisült milkói püspökség helyreállításának a gondolatát. Adorján magyar ferences tartományfőnök 1278-ban kérte a pápától a püspökség helyreállítását. A pápa erre hajlandónak mutatkozott, és hazánkba küldte további tájékozódás végett Fülöp fermói püspököt, de IV. László uralkodásának zűrzavarai a szép tervet csírájában elfojtották. Az első hét évtizedben hazai földön a tatárjárás pusztításai ellenére a ferencesek 41 házat tudtak szervezni, s 1500-ban 115 helyen mondhattak magukénak kolostort-templomot. A rendi források már 1260-ban négy erdélyi kolostorról tudósítanak. Az 1316-os kimutatásuk szerint 43 házuk volt, 8 őrségre osztva. Az egri őrséghez tartozott a szatmári és a váradi ház. Ez utóbbi a vár nyugati oldalán állt, s 1379-től új őrség feje lett. Váradon hamarosan (1340-ben) klarissza apácák kolostora létesült, a vártól dél-keleti irányban. Az erdélyi őrséghez tartozott a szászvárosi, a rajnavidéki származású ferencesek gondozásában Szent Erzsébet tiszteletére szentelt nagyszebeni, aztán a marosvásárhelyi (amelyet úgy jeleznek, mint a Tatárország szélén állót) és a besztercei kolostor. Ez utóbbi rögtön a tatárjárás utáni időkben létesült. A lippai kolostor építéséhez 1325ben kezdtek, és két-három év alatt be is fejezték. A király, Anjou Károly Róbert saját nagybátyja, az 1317-ben szentté avatott Toulouse-i Szent Lajos tiszteletére emeltette. Lippa már a bácsi őrséghez tartozott. Váradtól keletre 1340-ben Telegden, az akkori esztergomi érsek, Telegdy Csanád szülőfalujában létesült új kolostor. Két új őrség felállítása vált szükségessé 1379-ben, egyik a váradi volt. A váradi őrséghez tartozott ezentúl Beregszász, Szatmár, Debrecen, Várad, Telegd. Az erdélyi őrség megőrizte a többi házat. A későbbiekben nagy jelentőségre szert tett csíksomlyói kolostor 1400 táján keletkezett a rendi történetírók szerint. Valószínűbb, hogy ekkor még csak egy-két ferences telepedett meg ideiglenesen. Érdemes figyelni arra is, hogy már 1410-ben moldvai területen, Bákó városában a ferenceseknek kolostoruk létezett. Az első időkben a ferencesek az enyhébb, ún. konventuális irányzatot követték hazánkban, de a szigorúbb, obszerváns ág is otthonra talált. A ferencesek Boszniában bogumil eretnekek térítésével foglalkoztak, s ezt a munkát a bolgárok között folytatták. Innen az Al-Duna mentén tértek vissza, és Krassó meg Temes-megyében az időközben betelepült görögkeleti románok fogadták be a vándorló kedvű barátokat. Azért, hogy munkájuk eredményesebb legyen, Nagy Lajos király a Temes-közben több kolostort épített számukra: Karánsebes, Kövesd és Cseri (a mai Rékas mellett). A bosnyák tartomány hét őrségének egyike volt 1384-ben a bolgár, s az említett házak ehhez tartoztak.


Kereszténység Magyarországon a középkor végéig A 15. század folyamán a szigorúbb ág terjedése mutatott nagyobb lendületet. A magyarok az obszervánsokat cseri barátoknak nevezték, de ezt a nevet a szürke ruhájuk után kapták, és Cseri város volt névadójuk. Csáky Miklós temesi főispán a Bihar megyei Szalárd városkában telepítette le őket 1400-ban. Az ország keleti felében gyorsan szaporodtak a házaik: Gyula (1420), Kusaly (1422), Borosjenő (1422), Szászrégentől északra Felfalu (1427), Nagybánya (?). Az obszerváns ferencesek a görögkeletiek áttérítésében igen eredményesnek mutatkoztak, ez is indokolta azt a pártfogást, amit az országnagyok részéről élveztek. Közülük két kiváló személyiségnek – Marchiai Szent Jakabnak és Kapisztrán Szent Jánosnak – nagy feladat jutott osztályrészül. Marchiai Szent Jakab még 1433 előtt érkezett hazánkba, s amikor Várad püspöki székébe az obszerváns ferences Curzolai János került, őt 1436-ban egyházmegyéjébe hívta. Ezt az úticélt azonban hirtelenében némileg módosította a husziták megjelenése Moldvában, s mert hatásuk átsugárzott a keleti részekbe, Marchiai Szent Jakab 1436 márciusában a királyi udvarból Lépes György püspök hívására előbb az erdélyi egyházmegyébe ment, majd innen a váradiba, októberben végül a csanádi részekre, hogy a husziták ellen prédikáljon, s 1437. január havában már a Szerémséget járta. Az egyre fenyegetőbb török veszedelem a ferenceseket sem kímélte, mert amikor a törökök 1438-ban betörtek Erdélybe, a konventuálisok szászvárosi és nagyszebeni kolostorát fölgyújtották. A közelgő nehéz idők szinte kiáltottak egy olyan kiemelkedő országnagy és hadvezér után, akinek Erdély szülöttének kellett lennie. Az obszerváns ferencesek története a továbbiakban Hunyadi János személyéhez kapcsolódott. Hunyadi 1439-től a szörényi bánság élén ált, majd temesvári főispán, aztán erdélyi vajda lett, és gyakran kérte különböző ügyekben a cseri, kövesdi, karánsebesi, orsovai ferencesek segítségét. A marosszentimrei győzelem (1442. márc. 18-22.) emlékére emeltette a ferencesek tövisi kolostorát. Már az előző évben segítette őket csíksomlyói házuk alapításakor. A hagyomány a csíksomlyói Salvator-kápolna alapítását is Hunyadi nevéhez fűzi, az 1442-es marosszentimrei győzelemmel kapcsolatban. A pápai legátus, Cesarini Julián részt vett Hunyadi 1443-as hadjáratán, s ennek alkalmával megismerte a hazai obszervánsok házait, életvitelüket. Ezért néhány, a konventuális irányzathoz tartozó házat nekik akart adatni. A székelyvásárhelyi (marosvásárhelyi) át is ment a szigorúbb barátok kezére. Hunyadi János támogatásával 1448-ban hét újabb ház került volna az obszervánsokhoz, köztük a szatmári és lippai kolostor, de ezt a tervet a konventuálisoknak sikerült megakadályozni. Ez az esztendő jelentős volt az obszervánsok életében, mert kivívták, hogy a Száván innen működő házak új tartományt szervezhettek, a Száva folyótól a Kárpátokig, kelet felé pedig egészen a Fekete-tengerig. Ennek pontos beosztása ugyan nem maradt fönn, de tény, hogy az első őrség a karánsebesi volt, s ide tartoztak Sebes, Orsova, Cseri, Hátszeg. Külön őrséget kapott az erdélyi rész: Marosvásárhely, Felfalu, Csíksomlyó Fehéregyháza, Tövis. Az obszerváns ferencesek tehát jelentősen megújult keretben működtek, amikor Kapisztrán Szent János 1455 májusában hazánkba érkezett. Hunyadival utazott, de mert Hunyadinak Erdélybe kellett mennie, némi késéssel követte, és az útjába eső falvakban mindenütt prédikált, leggyakrabban a keresztény vallásról és az országot fenyegető veszedelmekről. Ő volt a második Európa-hírű ferences és szent, aki Erdélyben is megfordult. Az obszervánsok tartományát 1475-ben tíz őrségbe osztották, az erdélyihez a következő házak tartoztak: Tövis, Fejéregyház, Felfalu, Marosvásárhely, Csíksomlyó, Vajdahunyad, Hátszeg és a moldvai Bákó. A jenei őrség a tiszántúli és a temesközi kolostorokat ölelte fel: Karánsebes, Cseri, Borosjenő, Gyula, Szalárd. A felsőtiszamentiek pedig a nagybányai őrséghez tartoztak. A gyarapodás ezután sem állt meg, mert 1517-ben az erdélyi őrség volt a legnagyobb a hozzá tartozó 11 kolostorral. A kolozsvári kolostor és a templom (ma: Farkasutca) építését Mátyás király kezdeményezte 1486-ban, de tervének kivitelezéséhez hosszabb idő kellett. Tergovist ekkortájt Havasalföldnek volt fővárosa, itt – e helyütt 1477-ben vagy 1507-ben találtak otthonra, Brassóban 1507-ben szereztek házat maguknak, de jó évtized múltán el kellett hagyniuk a várost. Csak a ferences beginák maradtak továbbra is Brassóban. Az őrségnek 12 háza lett volna, ha a hátszegit 1478-ban a törökök végleg el nem pusztítják. A ferencesek hazai történetében fontos esemény a spanyol földön 1523-ban tartott burgosi általános káptalani gyűlés. Itt lett a régibb tartomány, a konventiálisoké a Boldogságos Szűz Máriáról elnevezve, s ettől fogva mariánus provincia, vagyis tartomány. Az obszervánsokét az Üdvözítőről nevezték el, és ez a szalvatoriánus provincia. Az országban több helyen mindkét irányzatnak volt háza, így például Váradon. Ebben az évben a szalvatoriánus provincia erdélyi őrségében 218 szerzetes élt, s ez nem a felbomlás jeleit mutató szerzetesség képe. A ferencesek egyszerre voltak Erdély területén a helybeli lakosság lelkipásztorai – bár ezt a világi papság nem nézte mindig jó szemmel – és az idegenek misszionáriusai: a kunok tekintetében, aztán „Tatárhonban” és a 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kereszténység Magyarországon a középkor végéig folyamatosan betelepülő görögkeleti románoknál. A rendi megújulás az obszerváns irányzat révén, elsősorban Hunyadi János pártfogásával az országért végzett munkára készítette fel őket, s ezt folytatták a következő nehéz időkben. A ferencesek által képviselt szellemi szintre vonatkozóan pedig elegendő Temesvári Pelbárt (14351504) példáját idézni, akinek prédikációs könyveit hosszú évtizedeken át szerte egész Európában mindenütt forgatták. Hunyadi János fia, Mátyás király a középkorvég uralkodói vallásosságának egyedi példája. Temesvári Pelbárt a szemére vetette, hogy nem járt elég buzgón a misékre, és nem hallgatott elég gyakran szentbeszédeket. Az uralkodó formai szereplésének tűnhet, hogy Mátyás részt vett azon a teológiai vitán, amelynek főszereplője Magyarországi Mihály, Párizsban tanult tudós teológus volt. Az viszont már nem tekinthető formalitásnak, hogy a király egy domonkosrendi szerzetessel teológiai vitát folytatott, éspedig arról: Jézus Krisztus miért Péter apostolt tette meg Egyháza fejévé, aki pedig háromszor is megtagadta, és miért nem János evangelistát? Mátyásnak az Egyházhoz fűződő kapcsolatát nem egyházpolitikája alapján lehet igazán lemérni, hanem vallásossága összetevőinek segítségével. Ő nem keresztény humanista, hanem humanista keresztény volt, s erre adott példát alattvalóinak.

13. A szerzetesi élet középkorvégi reformjai A kartauziakhoz hasonlóan a pálosokat sem kellett reformálni, legalábbis a középkor folyamán, és más rendektől nem egy hanyatlásnak indult monostort átvettek, hogy megújítsák, például a premontreiektől a zsámbéki monostort. A szerzetesi élet tönkretételéhez sokban hozzájárult, hogy a világiak, főként az uralkodók a szabad apátválasztást megakadályozták, mert ebben az esetben a szerzetesi vagyonra rátehették a kezüket. Pannonhalma erre az első példa, mert az egyébként mélyen vallásos Nagy Lajos egy rokonát, Piaszt Lászlót ültette 1376-ban az apáti székbe, hogy a rokon az apátság jövedelmét élvezze. Zsigmond és Mátyás ezt szintén természetesnek találták. II. Ulászlótól Tolnai Máté királyi jegyző hűséges szolgálatáért kapta meg a pannonhalmi apáti tisztet. A világiból lett szerzetes komolyan vette új hivatását, és saját apátsága mellett több monostorban megújította a szerzetesi fegyelmet, belőlük uniót szervezett. Majd 1514-ben létrejött a magyar bencések kongregációja, és a pannonhalmi apát megkapta a pápától a főapáti címet. A Mohácsot követő évtized azonban a bencések reformját megsemmisítette. Hasonló sors várt a ciszterci reformra, amely húsz évvel korábban, 1480-ban kezdődött német segítséggel. Nem Szent Bernát fiain múlott, hogy e kezdeményezésnek sem lett hosszú távon folytatása. A magyar premontreiek 1506-ban léptek a belső reform útjára, Fegyverneky Ferenc sági és Majthényi Uriel turóci prépost vezetésével. Maga Bakócz Tamás esztergomi érsek – aki 1513-ban esélyes volt a pápai trónra – támogatta Szent Norbert fiainak megújulását. Mohács ennek a rendi reformnak a sorsát is megpecsételte. A domonkos rend életerejére példa Nagyszeben, a ferencesek működése pedig soha nem volt olyan eleven és hatékony, mint a Mohács előtti évtizedekben. Temesvári Pelbárt mellett Laskai Osvát, szintén ferences szónok is európai hírnévnek örvendett. Mégis, mindez együttesen sem volt elég ahhoz, hogy a történelem menetét megváltoztassa. A főpapság, ha már életével nem tudta hivatását teljesíteni, legalább halálával akart helytállni: a mohácsi csatatéren hét főpap esett el.


4. fejezet - ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés 1. A hitújítás hazai átvétele és a katolikus megújulás Már Mohács előtt, részben a királyi udvarból kiindulva, részben a német egyetemek magyar diákjainak köszönhetően, másrészt jelentős mértékben a hazai németségre, a szepesi és szebeni polgárságra támaszkodva, Luther Márton tanai komoly visszhangot keltettek, s a hitújításnak hamarosan elkötelezett híveket szereztek. A szerzetesek és az alsópapság közül számosan tanújelét adták a radikális eszmék iránti elkötelezettségüknek a Dózsa-féle parasztlázadások idején, 1514-ben. Az új hit hirdetői között az 1530-as évektől kezdődően szép számban akadtak papok, szerzetesek, főként ferencesek. Kétségkívül lehetne mélyebben és alaposabban is kutatni a meginduló folyamatok okait ezeknek az előzményeknek, előjeleknek az alapján. Ám föl lehet a kérdést tenni másként is. A sorsfordító időben, amely a rendi reformokat szétzúzta, az ország egységét megszüntette, a hazát három részre darabolta, az egyéni emberi sorsok szintén pálfordulóhoz érkeztek. A szerzetesek többezres táborához viszonyítva a hitújítás szerzetesmunkatársai nem voltak túlsúlyban. A királyi országrészben a katolicizmus vitathatatlan előnyöket élvezett, ám a Luther ihlette evangélikus irányzat a bányászvárosokban gyorsan terjedt. Erdélyben az átmenet hasonló ütemben haladt, és János Zsigmond vallásváltoztatása az erdélyi főuraknak példaként szolgált. Ez tette lehetővé, hogy az 1566-os tordai országgyűlés Erdélyből száműzte a katolikus papokat annak ellenére, hogy Csík és Háromszék döntő többségében katolikus maradt. A török hódoltság területein a lutheri és kálvini irányzat versengve terjedt, és ez utóbbi Debrecen városában megteremtette a magyar protestantizmus fellegvárát, amely hitújítási érdemei mellett kulturális érdemekkel is joggal büszkélkedhet. Az első teljes protestáns bibliafordítás Vizsolyban készült el 1590-ben, Károlyi Gáspár alkotásaként. A teljes magyar katolikus bibliafordításra még várni kellett: a középkorban s az újkor hajnalán készült fordítások legfeljebb kéziratokban terjedve pótolhatják a hiányt. A hódoltságban a püspökségek megszűntek. A püspökségek címeit Felvidéken élő kanonokok viseltek, s a Szentszék hiába sürgette őket püspöki székük elfoglalására, nem tudtak visszatérni városaikba a török miatt. Ez a papság és a hívek szétszéledését, az egyházi élet szinte teljes megszűnését eredményezte. A kolostorok elpusztultak, a szerzetesek idegenbe mentek, s a templomokat a hódítók gyakran mecsetekké alakították át. Esztergomból az érsek és a káptalan 1543-ban Nagyszombat városába menekült, és majd három évszázadon át ott maradt. A hódoltság püspöki székesegyházai sorban elpusztultak, a mellettük álló káptalani iskolákkal egyetemben. Az évszázadok során fölhalmozott kódexállomány szinte teljesen megsemmisült, a káptalani, hiteleshelyi levéltárak okleveleinek tömegével együtt. A papság utánképzése lehetetlenné vált, az el nem menekült papság elöregedett, kihalt. Mégis, ebben a vigasztalan időben volt két szerzetescsalád, amely továbbra is igyekezett hivatását betölteni e nehéz körülmények ellenére. Az északi szélen Gyöngyösön, s a Délalföld közepén Szegeden, valamint Kecskeméten a ferences szerzetesek folyamatosan megmaradtak, s a kolostorból járva a környéket, ébren tartották a hívekben a hitet és a magyarságtudatot. Ugyanezt tette Erdélyben Csíksomlyó, a székelyek egyetlen menedéke a legnehezebb időkben. A ferences Mária-szentélyek kisugárzása készítette elő a barokk kor Mária tiszteletét. A római Hitterjesztési Kongregáció megalakulása, vagyis 1622 után a hódoltsági területek missziós vidéknek számítottak Erdéllyel együtt, s Róma igyekezett segíteni ferences missziósok küldetésével, akik között néha püspöki rangúak is voltak. Ahová nem jutott pap, ott világi hívek látták el a papság szentségéhez nem kötött feladatokat. A licenciátusoknak nevezett világiak temettek, eskettek, kereszteltek, gyűjtötték egybe imádkozni a híveket, oktatták a gyerekeket, legalább az alapvető imádságokra, hitigazságokra, meg néha betűvetésre, számolásra. A másik szerzetesi család az újkor legdinamikusabb rendje, a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend volt, amelyik vállalta a számtalan megpróbáltatást. A jezsuiták először Nagyszombat városában működtek 1561 és 1567 között, Oláh Miklós esztergomi érsek telepítette le őket. Az erdélyi katolicizmust már a végső megsemmisülés fenyegette, annak ellenére, hogy a lutheránus, kálvinista és a szentháromság-tagadó unitárius irányzat mellett a katolikus vallás is bevettnek számított. Ez a sajátos vallási béke sokkal kevésbé a kortársak toleranciájából származott, mint inkább abból a tényből, hogy a nagyjából egyenlő súlyú irányzatok nem tudták a másikat fölszámolni, s így kiegyeztek a helyzettel.


ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés A Báthory család uralomra jutásának köszönhetően Lengyelországból érkezett tizenkét jezsuita Erdélybe 1579ben. A királytól az egykori bencés kolozsmonostori apátságot kapták meg. Hamarosan magyar rendtagok is jöttek, akik közül kiemelkedett a Rómát megjáró Szántó István. Egész Erdélyt beutazta, működése fő színhelye Várad volt. A váradi, eredetileg protestáns születésű Pázmány Péter (1570-1637), a későbbi bíboros sokat köszönhetett Szántó István lelkes példájának. Egy másik jezsuita, a székely származású Ladó Bálint vándormissziók tartásával érdemelte ki joggal magának a „székelyek apostola” nevet. A jezsuiták 1581-ben Kolozsvárott telepedtek meg, és működésük központja ez a város lett. A következő évben (1582) maga a pápa, XIII. Gergely hagyta jóvá itteni egyetemük megalapítását. Ekkor úgy látszott, a jezsuiták sikeres működése következtében a katolikus vallás helyzete megszilárdul. A jövő azonban mást tartogatott, mert Kolozsvárott harminckét jezsuitából húsz az 1586-os pestisjárvány áldozatául esett. Báthory István ugyanebben az évben bekövetkezett halála pedig megmutatta helyzetük törékeny voltát, és két év múlva a protestáns többségű erdélyi országgyűlés Medgyesen kimondta a jezsuiták száműzését. Igaz, hogy Báthory Zsigmond hívására már két év múlva visszatértek, de a gyulafehérvári országgyűlés csak 1595-ben vonta vissza a száműzetési rendeletet, és engedte meg bizonyos helyeken a letelepedésüket. Ezen az országgyűlésen kimondták a négy vallás szabadságát, ami a korabeli Európában párját ritkító megoldás, gyakorlati kompromisszum volt, bár nem 20. századi értelemben vett vallásszabadságot jelentett. A jezsuiták a hitújítás folyamatát mint másutt, úgy Erdélyben sem fordíthatták vissza. Az erdélyi katolikus egyház működésük révén mégis annyira megerősödött, hogy elegendő ellenálló képességgel rendelkezett a következő évszázadokban, amikor a politikailag teljesen független Erdélyben a protestantizmus az államvallás minden kiváltságával rendelkezve nem riadt vissza a felekezeti harcoktól sem. Tagadhatatlan tény Bethlen Gábor fejedelem időnkénti jóindulata a jezsuiták iránt. Megengedte Karánsebesen két jezsuita letelepedését, Fogarason pedig egy rendtag magánháznál működhetett. Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron iskolát nyithattak. Székelyudvarhelyen is megtelepedtek 1625-ben, iskolájukról 1653-tól van adat. Az 1653-as gyulafehérvári országgyűlésen ismét kimondták a jezsuiták száműzését. Habár a jezsuitákra annál inkább szükség volt (lett volna), mivel az erdélyi országgyűlés felszámolta az erdélyi püspökséget, és 1566-tól 1597-ig, majd 1601-től 1731-ig a püspökség csak címként létezett. Idővel a csíksomlyói ferences guardiánok lettek az erdélyi püspök helynökei, s ők szervezték az egyházi életet. Az újkor legnagyobb magyar egyházfője, Pázmány Péter a jezsuiták hatására lett katolikussá, majd jezsuitává, s külföldi tanulmányai, majd oktatótevékenysége után 1616-tól 1637-ig esztergomi érsekként, ám Nagyszombatban, Pozsonyban megtelepedve irányította a katolikus megújulást. Oroszlánkörmeit már mint egyszerű szerzetes megmutatta éles hangú vitairatain túl az Isteni igazságra vezérlő Kalauz címet viselő monumentális művével 1613-ban. A hitújítás első fél évszázadára az „akié a föld, azé a vallás” elv nyomta rá bélyegét, s érsekként maga Pázmány sem mondott le erről az eszközről. Ami annyit jelentett, hogy a földesúr vallását voltak kötelesek követni a birtokán dolgozó jobbágyok. A Kalauz azonban nem erőszakkal, hanem az ész érveivel hívta vissza az ősi hitre a hitújítás híveit, s nem csekély eredménnyel. Pázmány élete végére a magyar földbirtokos arisztokrácia túlnyomó része ismét katolikussá lett, s velük együtt jobbágyaik hatalmas tömege. Pázmány Péter a királyi Magyarország katolikus egyházát újjá szervezte, törődött az erdélyi katolikusokkal, a hódoltságban élő hívekkel, s összességében a magyar nemzettel. Ezért tudott szót érteni a protestáns Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel, s ezért képviselte a pápai udvarban is a magyarság érdekeit. A szerzetesség megújításával, egyházmegyei és nemzeti zsinatok tartásával, papi hivatások ébresztésével szolgálta az Egyházat s nemzetet, munkásságát pedig legméltóbb módon a nagyszombati egyetem alapítása összegezte 1635-ben.

2. Pázmány Péter és a nagyszombati egyetem Amikor Pázmány Péter 1635. május 12-én Pozsonyban a nagyszombati egyetem (Universitas Studiorum) alapítólevelét aláírta, olyasfélét tett, mint a boltozat zárókövét nagy gonddal behelyező tudós kőfaragók. Amint a zárókő a legmagasabban helyezkedik el, és egybefogja a boltozat részeit, úgy áll az universitas Pázmány előző alapításai fölött, azokat nem szervezetileg, hanem szellemi téren átfogva és beteljesítve. Az egyetem alapításának közvetlen előzménye az Oláh Miklós esztergomi érsek által 1566-ban létrehozott nagyszombati szeminárium felújítása, átszervezése 1630-31-ben. Igaz, hogy alapításakor csak tíz növendék számára volt benne hely, de a Tridenti Zsinat (1545-1563) hatására megindult szeminárium-szervezés folyamán az esztergomi érsekség mostoha helyzete ellenére sem maradt le a nyugati egyházaktól. Német földön 1566-ban még csak két éve létezett szeminárium, a franciák pedig csak ezt követően, hat évvel később szervezték meg az elsőt.


ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés Pázmány először az intézet anyagi alapjairól gondoskodott, megszerezve a királytól a budafelhévizi prépostság jövedelmeit a szeminárium céljaira, miután saját pénzén házat vásárolt a papnevelő számára. 1630. november 22-én kelt levelében így írt a királyhoz: „Oly nagy a szükség papokban, hogy ha még egyszer annyival rendelkeznénk, mint amennyivel bírunk az sem lenne elég. Én ugyan telhetőleg számos ifjakat nevelek az egyházi pályára, de a szükség nagysága erőimet felülmúlja. Emiatt felséged trónusához fordulva esedezem, méltóztassék támogatni törekvésemet”. A Szent István királyt pátrónusaként tisztelő szeminárium 1631-től fogadta a papságra készülőket. Emellett a világi ifjúság nevelésére is volt gondja Pázmánynak. A prédikációs gyűjteményében (1636) közzétett két beszéde neveléselméleti értekezésnek is beillenék, olyan elmélyülten szól a fiúk és lányok neveléséről. Bizonyára törődött azzal is, hogy olyan nevelőket válasszon ki oktatási intézményeibe, akik az ő hosszú évtizedek alatt kiérlelt irányelveiben maradék nélkül osztoztak. Kifejezetten a világiak nevelését célozta a nemesi konviktus, valamint a szegény tanulók Szent Adalbertről elnevezett otthona, mindkettő Pázmány alapítása Nagyszombatban. A nemesi konviktus alapítólevelében az ifjak lelkére kötötte: „Istent féljék, szorgalmasan tanuljanak, és majdan nemzetüknek és hazájuknak híven szolgáljanak.” Pázmány Péter mint érsek tehát minden eszközt megragadott arra, hogy az egyház és az ország szempontjából egyaránt fontos művelt vezető-réteget kinevelje, illetve a műveltség átadását intézményessé tegye. Ehhez rendelkezésére álltak a meglévő intézmények, amelyeket támogatott, és nem feledkezett meg a legtehetségesebbek külhoni iskoláztatásáról sem. Ugyanakkor arra törekedett, hogy a legmagasabb fokú képzettség megszerzését minél közelebb tegye lehetővé. (Bécs). Ez a céltudatos kultúrpolitika az elért eredmények megőrzése mellett a nagyszombati egyetem megalapításával teljesült be. Pázmány munkásságát számtalan szempont szerint kutatták már, gazdasági-pénzügyi szervezőképességének tanulmányozása azonban még várat magára. A nehéz viszonyok ellenére hatalmas összegeket tudott előteremteni, s az egyházi vagyont rendeltetése szerint használta, saját részére csak a jövedelmek töredékét fordítva, nehogy intézményei hiányt szenvedjenek. Az 1632-ben megvalósult római útja diplomáciai szinten sikertelen maradt, amikor a pápai udvarban a császár követeként lépett föl. VIII. Orbán pápánál ugyanis nem tudta ellensúlyozni Richelieu bíboros befolyását, ami azért lett volna fontos, mert a katolikus franciák a svéd protestánsokkal a katolikus Habsburgok ellen szövetkeztek. Ha diplomáciai téren vereséget is szenvedett, erkölcsileg azonban nem, mert a pápát magasabb szempontok szerinti, pártatlan állásfoglalásra kérve egyúttal föladatára figyelmeztette: „Szánja meg Szentséged a sokféle csapásokkal sújtott katolikus népeket, amelyeknek javáért a pásztor nemcsak az Egyház kincseit, hanem a saját életét is köteles feláldozni. Ha a kellő eszközöket a maga idején föl nem használja, Isten előtt számot kell adnia mulasztásairól.” Olyan ember nyugodtan szólhatott erről, aki már 1620-ban azt írta: „Állítom, hogy ... jövedelmeimnek egy harmadát sem fordítottam saját személyemre, kétharmadánál sokkal többet szenteltem papnevelő intézetek, kollégiumok és szegényápoló házak alapítására...”. Pázmánynak a pápához intézett kemény szavai mögött ott rejtezik az a fontos mondanivaló, hogy bár a császár követe volt, annak érdekeit képviselte elsősorban, de a császári érdekek ekkor nem csupán az egyetemes Egyház, hanem a török hódoltság alatt élő magyarok érdekeivel is egybeestek. Ezért kérte a pápaság anyagi segítségét. Az erősebb királyi rész nagyobb támogatást nyújthatott volna, előkészítve ezzel a visszahódítást, amiről Pázmány reálpolitikusként nem álmodozott, hanem megtette érte azt, amit az adott körülmények lehetővé tettek. Bécs mellett azért állt ki, mert onnan remélte a magyarság megsegítését. A bíboros a római út költségeit maga viselte, s a király ezt kárpótlandó három évvel később egy 40 000 forintról szóló kötelezvényt küldött neki. Ő ehhez 60 000 forint készpénzt tett, és ez lett az alaptőke, amellyel anyagi téren biztosította az új, felállítandó egyetem jövőjét. Régóta tervezgette ezt, és gyűjthette rá a pénzt, mert II. Ferdinándhoz 1635. március 29-én írt levelében tudatja, hogy az összeget (ti. az uralkodó tartozását) olyan szent és szükséges (sanctum et necessarium) műre fordítja, mint amilyen Magyarország egyetemének megalapítása. Pázmány nem minden aggodalom nélkül látott a nagy mű kivitelezésének. Félt, hogy nincs már elegendő ideje, ereje. Látta nagyon jól az alapítás szükségességét, mert a katolikus iskolák területén jelentős lemaradást tapasztalt. Ám miként lehet ezt pótolni, és a szerény kezdetekkel induló intézmény képes lesz-e megfelelni a hozzá fűzött reményeknek, elvárásoknak? Az eddig sokféle módon épített, gyarapított műre sikerül-e a zárókövet beilleszteni, beemelni? Az anyagi alapok megteremtésén túl a szükséges tanerő biztosítása volt a legnagyobb gond. Ezt csakis valamely intézménynek kellett vállalnia, mégpedig annak, amely a legjobban tudott ezzel a feladattal megbirkózni. Oktatási-nevelési rendszerük miatt a jezsuiták vívtak ki osztatlan csodálatot katolikus és protestáns táborban egyaránt. Maga Bethlen Gábor is elismerte ezt, pedig róla nehezen mondhatni, hogy a jezsuiták iránt túlzott rokonszenvvel viseltetett volna. A Ratio Studiorum (lat. szó: tanulmányi rend; a jezsuiták oktatási alapokmánya, 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés 1599.), amely Európa-szerte egységes tantervét, módszerét volt hivatva megjeleníteni, de amely azonban a helyi követelményekhez, körülményekhez is képes volt alkalmazkodni, akkorra már megmutatta eredményeit. A jezsuita szerzetesek hosszú iskolázása, illetve tanulmányi ideje rendkívüli teljesítőképességet fejlesztett ki a rendtagokban, s ez átsugárzott a növendékekre. Pázmány igazi egyetemet akart létesíteni még akkor is, ha a magyar lehetőségek reális számbavétele alapján az csak két fakultással rendelkezett az első időkben, a gráci egyetemnek, tanári működése egykori színhelyének példájára. A politikailag, vallásilag többszörösen megosztott országban már ez is nagy tervnek számított. A kezdetek szerény egyetemében ott volt a további fakultásokkal történő kiegészítés lehetősége. Az alapítólevél szövegének szubjektív hangvételéből a helyzet kimerítő ismerete mellett évtizedek töprengése világlik ki. „Gyakran aggódva fontolgattuk magunkban, hogyan tudnánk a katolikus hitet Magyarországon elterjeszteni és a nemes magyar nemzet méltóságának is szolgálni. Minden más eszköznél előbbre valónak tűnt föl előttünk, hogy Tudományos Egyetem (Universitas Studiorum) emeltessék, ahol a harcias nemzet lelkülete megszelídüljön és az egyházkormányzásra és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek. Nem is hiányzott belőlünk sem a kedv, sem az igyekezet a dologra, de a haza szerencsétlensége és más sürgősen szükséges alapítások mindezideig visszatartottak, hogy kívánságunknak eleget tehessünk. Most azonban, minthogy – Isten áldásából, aki igyekvéseinket égi kegyelmével kísérte – némi anyagi eszközök állnak rendelkezésünkre, úgy látszik, tehetünk valamit, ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illőt”. Egyetemek alapítóleveleinek kezdő sorai más esetekben ünnepélyesebbek, személytelenebbek, de az egyetemek alapítása rendszerint pápák vagy királyok műve, és nem volt egyetemi tanároké, mint ami eredetileg Pázmány Péter volt. A jogainak, méltóságának, hatalmának máskor nagyon tudatában lévő esztergomi érsek a bevégezendő feladat előtt alázatossá vált. A katolikus Egyházon túl a nemzetet is kell. hogy szolgálja az egyetem, tehát az Egyház szolgálatára készülők mellett azt a világiak szintén látogatták. A bécsi egyetemhez 1635. július 29-én intézett levelében kiemelte, hogy hazája vallási és politikai-igazgatási (politica administratio) bajainak oka nagyrészt az egyetem hiánya. Ugyanezen a napon még II. Ferdinándnak is írt, hangsúlyozva célját: a katolikus vallás gyarapítása mellett az ország kulturális felemelkedését akarja szolgálni. A királytól 1635. szeptember 27-én alapításának megerősítését kérve levelének első soraiban megismételte, hogy a gráci egyetem mintájára „a katolikus vallás növelésére és Magyarország műveltségének emelésére” állította fel az új intézményt. Természetesen Pázmány is a nemességre gondolt elsősorban, de a Szent Adalbert otthon igazolja, hogy kortársai jelentős részétől eltérően a magyarságot egészében tudta szemlélni, felülemelkedve korának széles körben elfogadott nézetein. Az alapítólevél egy másik kitétele ugyanezt bizonyítja, vagyis Pázmány az egyetem létrehozáskor a világiakra gondolva nem pusztán a nemesi osztály művelődését akarta megoldani, hanem a szerény származású tehetséges fiatalokat szintén segíteni akarta, még akkor is, ha azok nem készültek egyházi pályára. „Miután pedig a kollégium és iskolák számára szükséges épület megépült, és az egész 100 000 forint tőke kamatra vagy javak vételére teljesen kihelyeztetett, azután annak kamataiból évenként 1 000 forintot szegény tanulók ellátására kell fordítani az általunk Nagyszombatban emelt Szent-Adalbert otthonban (akkor is, ha a mondott otthon helyváltoztatás következtében más városba kerülne)”. Ha az alapítónak például ezt az intézkedését összevetjük a nyugat-európai helyzettel a tanulók támogatását illetően, akkor nemigen lehet lemaradásról beszélni. A Rómában, Bécsben vagy Nagyszombatban tanuló, illetve tanulmányaikat befejező ifjakkal szemben szigorú kikötései voltak. A külhonban tanultakat hazatérésre kötelezte, mert időnként voltak köztük olyanok, akik papi életüket könnyebb körülmények között, tehát nem Magyarországon szerették volna folytatni. A nagyszombati teológusokat pedig felszentelésük után haladéktalanul lelkipásztori munkába küldte. Pázmány Péternek ebből a következetes szigorából joggal lehet arra következtetni, hogy nem tartotta magát az egyházi vagyon tulajdonosának, csupán kezelőjének. A jelentős összegű jövedelmek fölhasználásával azokat akarta szolgálni, akik munkájukkal előteremtették a szükséges összegeket, és ezáltal lehetővé tették tehetséges magyar fiatalok külhoni vagy itthoni tanulását. Róma, Bécs, Prága, Nagyszombat után egy eldugott felvidéki falu plébániája számkivetésnek tűnhetett volna a hivatástudatot nélkülözők számára, míg az elfogulatlan szemlélő tudta, a „szellemi tőkebefektetés” a legjövedelmezőbb hosszú távon. S valóban, az őt követő időszakban a magyar egyház legjobbjai az általa külföldön iskoláztatottak körül kerültek ki. Pázmány bölcs előrelátását bizonyítja, hogy gondolt a jövőre: „És ha idő múltával, ha Isten Magyarországot a török igától megszabadítja, alkalmasabb város találtatnék az Egyetem számára, szabadságában álljon a Társaságnak ezt a mi alapításunkat az Egyetemmel együtt máshova átvinni, úgy azonban, hogy az esztergomi egyházmegyén kívül ne kerüljön...” Az alapító személyes dicsőségénél, ami pedig neki joggal kijárt, fontosabbnak tartotta azt, hogy az egyetem kisugárzása még nagyobb lehessen, kedvező történelmi fordulat 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés esetén jobban az ország szívébe kerülve az intézmény még hatékonyabban szolgálhassa a magyar egyházat és nemzetet egyaránt. Figyelmét nem kerülte el az esetleg kedvezőtlen változás sem. Még emlékezetében élt az 1609-es országgyűlés, amikor egyesek követelni kezdték a jezsuiták kiűzését. Ismeretes volt előtte az 1588-as meggyesi országgyűlés, amely a jezsuitákat egy időre kitiltotta Erdélyből. Ezért tartalmazza az alapítólevél: „Ha pedig, amitől a kegyelmes Isten óvjon, Egyetem Magyarországon nem állhatna fönn tovább, hanem külső vagy belső ellenség erőszakából megtörténnék, hogy a Társaság atyái távoznának, és minden reménység elveszne hamarosan visszatérésükre; ez esetben köteles legyen a Társaság a föntnevezett tőke kamatát és gyümölcsét Magyarországon kívül magyar kispapok használatára fordítani, úgy hogy belőle papságra alkalmas ifjak neveltessenek és kötelesek legyenek fölszentelésük után Magyarországra visszatérni”. Ismerős gond, ismerős gondolat, a külföldön megszerzett ismereteket itthon kell hasznosítani, és nem a magánszemély, hanem a köz, az Egyház javára. Bizonyára voltak keserű tapasztalatai, ezért olyan következetes e ponton élete egész folyamán, a kor legmagasabb műveltségének hazai földön történő kamatoztatását illetően. Az alapítólevél ezután a jezsuiták esetleges időszakos távollétének bekövetkezésekor felmerülő helyzetről rendelkezik, majd a közeljövőre irányítja a figyelmet, megszabva a követendő tanrendet: „Köteles lesz a Társaság arra is, hogy Nagyszombatban még ebben az évben (1635), egy filozófiai kurzus legyen etikával és matematikával együtt, a skolasztikus teológia két professzorával. Legyen azonkívül ezen az egyetemen egy Szentírás-magyarázó tanár, egy professzora az Eseteknek, egy a Vitáknak, hasonlóképpen a szent nyelvnek és az akadémiai fokozatra emelések a máshol szokott módon történjenek”. A kétfakultásos egyetemi típuson az alapstúdium a bölcsészeti fakultás elvégzése, ami egyben jogosított a teológiai fakultáson kezdendő tanulmányokra. A Ratio Studiorum szerint a filozófiai karon az oktatás három évig tartott. Az első évben logikát, a másodikban a fizikát és matematikát, a harmadik évben pedig az etikát és metafizikát tanították. A hittudományi kar 1638. november 3-án kezdte meg működését, miután az első évfolyam befejezte a filozófiai tanulmányokat. Az alapítólevél szellemében és a jezsuita egyetemek előírásainak megfelelően a karnak hat katedrája volt a kezdeti időszakban: két scolastica theologia-i (dogmatikai), egy casuistica-i (erkölcstan) egy controversaria-i (hitvédelem), egy szentírás-tudományi és egy héber nyelvi. A teológiai fakultáson csak a papságra készülők folytattak tanulmányokat. A szerény kezdetekből is kiolvasható, hogy 1635-ben Nagyszombat városában a legmodernebb típusú egyetem kezdte meg működését. Pázmány Péternek a külföldi iskolákban és a nagyszombati egyetemen sikerült olyan papi nemzedéket kinevelni, amely a későbbiek során az ország talpra állításában tevékenyen részt vállalt. Pázmány ezt már nem érhette meg, érezte erői fogytát, ezért siettette az iskola megnyitását. Sokat követelt az ifjúságtól, munkatársaitól, de semmi olyat nem, amit ő meg nem tett volna előzőleg. Hazai környezetben teremtette meg a legmagasabbfokú műveltség megszerzésének lehetőségét, s érthető, hogy nagy elvárásai voltak mind a kortársakkal, mind az utókorral szemben. Alapítólevelét így zárta: „Végre amint mi mindezeket a katolikus hit előmozdításának tiszta és őszinte szándékából és a drága haza felemelésére tesszük, akként a jóságos Istent lelkünkből kérjük, vegye kegyelmesen a jóakarat ez áldozatának illatát és alapításunkra árasszon bőséges áldást, hogy az Ő nagy neve dicsértessék és dicsőíttessék mindörökké. Amen.” Pázmány Péter tehát sikeresen megszervezte a magyar papság külföldi és hazai tanulmányi intézményeit, ennek következtében külföldön vagy itthon iskolázott ifjak tértek vissza szülőföldjükre, és vállalták a legeldugottabb falvakban is a lelkipásztorkodás mindennapi terheit, valamint a nemzet szellemi fölemelkedéséhez szükséges munkát. Pázmány Péter szemében lehetetlennek tűnt a középkori hazai liturgia megőrzése, jóllehet a Tridenti Zsinat (1545-1563) rendelkezései ezt lehetővé tették volna. Akaratából az 1630-as nagyszombati zsinat szentesítette a római rítusra történő áttérést. Egyedül Zágráb őrizte tovább a 18. század végéig azt a liturgikus kultúrát, amely hosszú századokon keresztül legmagasabb eszmei és művészi szinten fogta egybe az Egyházat és a magyar népet. A liturgikus kultúra központi szerepe ezzel az intézkedéssel megszűnt. A pázmányi életművet közeli vagy távoli munkatársak segítették, utódok méltón folytatták. A teljes magyar katolikus Szentírás-fordítás 1606-1607 között született meg az ugyancsak jezsuita Káldy György tollából, aki minden bizonnyal a középkori magyar fordításokat is felhasználta. A jezsuiták kollégiumai itthon igyekeztek kinevelni egy művelt világi értelmiséget, amely nélkül az ország fölemelkedése elképzelhetetlen lett volna. Az oktatásügyben hamarosan csatlakoztak melléjük az ugyancsak lengyel honból érkezett piaristák, akikről hamarosan szó esik. 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés A pálos rend a 17. század folyamán néhány fennmaradt monostorában sikeres megújulást hajtott végre, igaz, Pázmány Péter késztetésére. A két nagy koldulórend, a ferences és a dominikánus is rendezni kezdte sorait, várva a Pázmány megálmodta változásokra, vagyis a török hódoltság megszűnésére és az ország egyesülésére.

3. Barokk kori újjáépítés – kettős értelemben A szerzetesek, a ferencesek és a jezsuiták egyfelől igyekeztek ébren tartani a hitet a hódoltság területén élőkben, másrészt munkálkodtak a hódoltási részek fölszabadításán. Ez utóbbi megállapítás főként a ferencesek 1525-ben megjelent új ágára, a kapucinusokra érvényes. A tizenötéves háború (1591-1606) során tábori lelkészként a császári csapatok kíséretében hazánkba is eljutottak. Ott voltak Esztergom és Visegrád ostrománál 1595-ben, majd amikor Székesfehérvárt sikerült visszavenni 1601-ben, október 9. és 15. között Brindisi Szent Lőrinc a katonai táborban vigasztalta a sebesülteket, lelkesítette az egészségeseket. Amikor a török seregek 1683-ban Bécs ellen készültek, Aviánói Szent Márk kapucinus szónok hirdette meg a törökellenes európai összefogást. Ezek után természetes, hogy a szövetséges hadakkal ő is megjelent 1686 nyarán Buda várfalai alatt, és szeptember 2-án az elsők között kapaszkodott fel a visszavívott Buda városába. Ebben annak jelképét is lehet látni, milyen gyorsasággal és buzgósággal, a veszélyeket is vállalva jelentek meg a szerzetesek, a világi papokat megelőzve, hogy részt vegyenek az ország és a katolikus egyház újjáépítésében. Budán és Pesten szinte minden középkori, helyi múltra visszatekintő rend megjelent néhány éven belül, és nem kellett sok késztetés, hogy legtöbbjük az újonnan fölszabadult vidéken is megtelepedjen. Kiemelkedő szerepet játszottak a szellemi, lelki újjáépítésben a piaristák, akik a jezsuitáknál lényegesen kisebb anyagi támogatást igényeltek. Közép-Európában a rend 1631-ben jelent meg, s a „kegyes atyák” a fejük fölött tornyosodó fellegek ellenére, már az alapító életében megtelepedtek hazánkban. Elsőként az akkor lengyel fennhatóság alatt álló, de magyarnak számító, a tizenhárom elzálogosított szepességi városhoz tartozó Podolinban (1642). A piaristák lengyel földről jöttek ide, Lubomirszky Szaniszló herceg biztatására, éspedig kettős céllal: biztosítani az ifjúság vallásos nevelését, elősegíteni a protestáns lakosság katolikus hitre való áttérését. Tizennyolc tanár közel kétszáz ifjút tanított már az első esztendőben. A növendékek többsége német és szlovák volt, de a magyarok számára is akadt hely. A piaristák az oktatás terén azért jelentkezhettek a jezsuiták mellett, mert az anyagi alapokat illetően Szent Ignác fiainál lényegesen szerényebbnek bizonyultak. Privigye volt az első, magyar területen lévő város, ahol a piaristák iskolát alapítottak (1666). Ezt követte Breznóbánya (1673), Kőszeg (1677), Pozsony mellett Szentgyörgy (1685). Ezek a házak 1695-ig a lengyel rendtartománynak képezték részét, majd 1695 és 1721 között a német tartomány kebelén működtek. A német matematikus piarista, Mösch Lukács – aki Buda visszavételénél az ostromló tábor elhelyezésének tervét kidolgozta, és Sobieski János lengyel király tanácsadója, lelkivezetője volt – a rendet tudatosan készítette fel a hódoltsági területeken történő letelepedésre. A nyitrai rendház 1701-ben „Vak” Bottyán János, a híres ezredes és a kamalduliakat is pártoló Mattyasovszky László nyitrai püspök alapítványából született. Ezt követték: Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1714), Pest (1717), Beszterce (1717), Debrecen (1719), Szeged (1720), Korpona (1720). Az 1715-ös országgyűlés 102. cikkelye „magyar honosságot” adott a piaristáknak, és 1721-ben a magyar rendtartomány tizenkét rendházban nyolcvankét szerzetessel kivívta önállóságát, az első tartományfőnök pedig Zajkányi Lénárd lett. Ebből a felsorolásból is jól kiviláglik, hogy az igencsak szegény Alföldön gyorsan felhúzták első iskoláikat, és az egyházi életet, valamint a közművelődést újból szilárd alapokra helyezték. Az alföldi nép éppen úgy szívébe fogadta a fiait korszerű tudományokra oktató és katolikus hitre nevelő kegyes atyákat, mint tette ezt egy századdal előtte a ferencesekkel. Az oktatás a rászorulók számára ingyenes volt, amíg a felvilágosultsággal büszkélkedő bécsi kormány be nem tiltotta ezt a demokratikus intézményt, amely pedig sok szegény alföldi diák előtt nyitotta meg a tudományok kapuit. A hódoltságot követő évszázadban a török fogságból szervezett módon szabadulhattak ki a magyar rabok, katolikusok és protestánsok egyaránt, a rabkiváltó trinitárius rend hazai működésének következtében. Mivel a váltságdíjat kivitték az országból, az egyébként emberbarát szerepben tetszelgő bécsi hivatalnokok folyamatosan akadályozták e tevékenységet, majd a rend eltörlésével megszüntették a rabkiváltást. A különböző szerzetesrendek visszatelepedésével, újak érkezésével párhuzamosan haladt az egyházmegyék visszaállítása, a plébániai élet megszervezése. A püspökök fokozatosan visszatértek székhelyeikre, s ott eleinte szerény, romokból felépített templomokban végezték az istentiszteletet. Püspöki rezidenciájuk sem volt eleinte fényes palota, azonban a visszaszerzett birtokok jövedelmének köszönhetően megindulhatott a barokk székesegyházak, püspöki paloták építése, rendszerint idegenből hozatott mesterek segítségével. Az


ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés egyházmegyék komoly jövedelme hamarosan lehetővé tette iskolák építtetését kisebb falvakban is, valamint azt, hogy szinte minden település, falu templommal, plébániával, helyben lakó pappal rendelkezzen, a városokról nem is szólva, ahol a plébániai és szerzetesi templomok szinte versengtek a hívekért. A közoktatás egyházi kézben volt, de a szegényügy és a beteggondozás is főként egyháziakra hárult. Az ország és az egyház újjáépítése láttán joggal érezhettek büszkeséget világiak és egyháziak egyaránt, s ezt nem titkolták, hanem művészi formába öntötték. A barokk építészet, festészet, szobrászat, ének és zene nem szórakoztatni akarta a híveket az istentiszteletek alkalmával, hanem a helyi közösség nehézségek közepette is derűs szemléletét tükrözte. A nők oktatása terén két rend jeleskedett. Az orsolyiták hazánkban először Pozsonyban telepedtek meg (1676), majd ezt követte Nagyszombat (1724), Győr (1727), Sopron /1747), Váradolaszi, Nagyszeben, Kassa. Mária Terézia támogatta az orsolyitákat, és amikor 1773-ban Sopronban járt, először az orsolyita apácákhoz tért be. Pázmány Péter megkísérelte az angolkisasszonyok letelepítését, de a feltételek az eredményes munkához ekkor még hiányoztak. Mária Terézia 1770-ben a budai várban nyolc angolkisasszonynak adott otthont, és nyolc bennlakó növendék ellátásáról alapítvány útján gondoskodott. Ezen kívül ötven-hatvan növendék számára volt hely az iskolában, internátusban. Amikor a nagyszombati egyetem a budai várba települt (1777), Migazzi Kristóf püspök kijárta, hogy az angolkisasszonyok Vácra kerüljenek. II. József 1787-ben a pesti domonkos kolostort adta nekik otthonul a mai Váci utcában. A többi rendház alapítása már a 19. században történt. A Mária-tisztelet a középkorból nemcsak átmentődött, hanem új formát is kapott a jezsuiták terjesztette Mária kongregációkkal. A búcsújárás újraéledt, és a törökök fölött aratott szalánkeményi győzelemért hálát adni hatalmas hívősereg zarándokolt Máriacellbe Esterházy Pál nádor vezetésével 1691-ben. A mindennapokat és az ország sorsa fölötti elmélkedéséket egyformán átjáró Mária-tiszteletből kifejlődött a Regnum Marianum jellegzetesen barokk ihletettségű gondolata, vagyis az, hogy Magyarország kiváltságos módon Mária országa. Szent István legendáiban fölfedezték a Mária iránti őszinte tiszteletet és az ország az ő számára való felajánlását. Ez pedig sajátosan nemzetivé tette a hívek buzgalmát, és a templomok, oltárképek egyre nagyobb számban hirdették a Boldogságos Szűz mellett a magyar szentek, elsősorban Szent István dicsőségét. A hívek aprajanagyja, mindenki hozzájárult ehhez a kultuszhoz (amely egyszerre volt egyetemesen katolikus és magyar), ha mással nem, hát a szenténekek tanulásával, továbbadásával. Mária mellett Szent Anna és Szent József, valamint az árvíz ellen védő Nepomuki Szent János tisztelete terjedt, utóbbit a hidak szentjeként tiszteltek. A folyókhoz, patakokhoz közeli települések szinte kivétel nélkül állíttattak szobrot a Prágában vértanúhalált szenvedett szent tiszteletére. A középkori vallási testvérületek újraéledtek a különböző társulatokban, amelyek sajátos ájtatosságaikkal vonzották a híveket, s kisebb, emberibb léptékű közösségekbe szervezték őket, lehetővé téve a bajbajutott tagok gyors, jól szervezett megsegítését. A népi vallásosság megnyilvánulásai időtálló formákban nyertek kifejezést. Nepomuki Szent János szobrai nélkül nehezen lehetett patak vagy folyó fölötti hidat találni. A kapucinus atyák által terjesztett keresztúti ájtatosságok színhelyei, a kálváriák, keresztutak gyorsan szaporodtak, és azokat – legalábbis a nagyböjt idején – a hívek folyamatosan látogatták, egyénileg vagy csoportosan. A határszéleket keresztek őrizték. Búzaszentelőkor, vagyis szent Márk áprilisi ünnepén körmenet vonult a határba, és e kereszteket végiglátogatta. A Szentháromság tiszteletére emelt, gyakran a közösség háláját kifejező szobrok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a barokk kor embere őszintén vágyódott a hittitkok szemlélésére. A Szentháromság ábrázolása rendszerint megjelent a főoltárokon és a szószékeken is. Mindez csupán külszín lenne, ha az iskoláztatás fokozatos terjesztése útján a hívek gondolatvilágában nem alapozták volna meg a vallásosságot, mégpedig az elemi ismeretek átadása mellett a hitoktatás komolyan vételével, amelynek helyi (egyéntől, az adott hitoktatótól függő) vonásai is szabadon bontakozhattak. A magyar piaristák „nagy” századának, amint az a korábban írottakból is kitűnik, a 18. század számított. További rendházaik: Nagykároly (1725), Tokaj (1727), innen 1789-ben Sátoraljaújhelyre költöztek, Rózsahegy (1729), Máramarossziget (1730), Kisszeben (1739), Magyaróvár (1739), Szentanna (1750), ahonnan 1788-ban Temesvárra mentek, Nagykanizsa (1765). A jezsuita rend 1773-as feloszlatásakor három gimnáziumot vettek át tőlük: Kolozsvárott, Selmecen, Trencsénben. Tanrendszerük korszerű volt, a matematika mellett a magyar történelem és a magyar nyelv oktatására is gondot fordítottak. A 18. században a katolikus egyház jelentős előnyre tett szert a hitújításból született egyházakkal szemben, igaz, a Habsburg-politika nyújtotta lehetőségek mellett néha szokatlanul kemény egyéniségek közreműködésével. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök erre a klasszikus példa, mert egyházmegyéje katolizálása jelentős részben az ő személyes műve. 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés A középkor végén, az újkor elején tekintélyes szláv néptömegek települtek be az ország északkeleti, valamint erdélyi részén a már ittlevők mellé, s ez újabb munkaterületet kínált a katolikus egyház számára. A görögkeleti egyházakkal létesítendő unió gondolata a 17. század elején fogalmazódott meg. Akkor két görögkeleti püspökség volt az ország területén: Munkácson és Máramaroson. Jezsuita atyák szorgalmazták a görögkeletiek közeledését Róma Egyházához, és az első egyesülés 1646-ban következett be, számos buktató után. Az unióra lépett papok megmaradtak családos állapotukban, tehát számukra nem volt kötelező a latin rítusú papok nőtlensége, továbbra is használhatták a görög rítust, megkapták a magyarországi katolikus papoknak járó kiváltságokat, püspöküket ők választották. Róma megerősítése ezt szentesítette. Eleinte Ungváron, majd 1660tól Munkácson lakott a püspök. Erdélyben a görögkeletiek a bevett vallásnak kijáró jogokat igényelték maguknak cserébe az egyesülésért, ám ezt a protestáns országgyűlés ellenezte, így itt csak lassabban haladt az unió. A rutének uniója példával szolgált a románok számára, és 1697-től Gyulafehérvár, majd Fogaras, végül Balázsfalva lett az uniós erdélyi püspökség székhelye. A szerbek uniója nem járt sikerrel. A barokk kor nagy uralkodója, a pietás és államrezon megtestesítője, Mária Terézia (1740-1780) nagyszabású egyházpolitikájával rendezte a keleti szertartású uniáltak egyházmegyéinek helyzetét. 1771-ben a munkácsi püspökség önálló szervezetté vált, 1776-ban a nagyváradi görög szertartású, 1777-ben a körösi egyházmegye került felállításra. A szerémi és boszniai (diakovári) püspökségek 1773-ban egyesültek, majd a hatalmas kiterjedésű esztergomi egyházmegye széttagolása következett. 1776-ban a királynő felállította a rozsnyói, besztercebányai és szepesi püspökségeket. Egyéb, kevésbé jelentős területi átrendezéseket is végzett, mert a középkori, archaikus helyzetet konzerváló és Esztergomnak alárendelt plébániákat a területileg illetékes püspökségek alá rendelte. 1777-ben a szombathelyi ás a székesfehérvári egyházmegyéket szervezte meg. Mária Terézia „apostoli királyi” méltóságra hivatkozva végezte mindezt, a Szentszék mérsékelt örömére. Jelentéktelen változás, hogy Szeged 1775-ben Kalocsától Csanádhoz pártolt, ennek a trianoni békekötés után lesz jelentősége. Mária Terézia a nemzeti ereklyének számító Szent Jobbot, amely a 15. században a Berettyó-parti apátságból Székesfehérvárra, majd 1541 után Raguzába került, 1771 nyarán visszaszerezte, és az újjáépített budai királyi palotában lévő Szent Zsigmond-templomba küldte, hogy ott legyen végleges őrzési helye. A Szent Jobb kultusza hozzáadódott Szent István tiszteletéhez, és azóta is a katolikus vallásosság egyik sajátos hazai elemének számít. A felvilágosodás szelleme elsősorban a bécsi udvarban volt otthon. Mária Terézia tanácsosai ennek hatására fogalmazták meg egyházkormányzati elveiket, s vetették meg a jozefinizmus alapjait, jóval II. József uralkodása előtt. Ez az utólag jozefinizmusnak nevezett egyházpolitika károsan hatott mind az egyházi kultúrára, mind a katolikus népi vallásosságra. XIV. Kelemen pápa 1773-ban a Bourbon-udvarok nyomására föloszlatta a jezsuita rendet, amint ez a piaristákkal kapcsolatban már említésre került. Mária Terézia állítólag könnyezett a hír hallatára, ám birodalmában ő is végrehajtotta a föloszlatást. Az újjáépítés századában a már meglévő jezsuita kollégiumok még tízzel gyarapodtak, a rendtagok száma pedig néhány évtized alatt megkétszereződött (1716-ban 496 rendtag, közülük 266 pap; 1750-ben 884 rendtag, közülük 395 pap). Az egykor hódoltsági terület belsejében csak ott alkottak komoly közösséget, ahol már előzőleg is jelen voltak missziósként: Pécs és Temesvár ez a két város. Érthető, hiszen a jezsuiták főként a nagyobb városokban érezték magukat otthon. Ebben még az is közrejátszott, hogy intézményeik minőségi munkája mindig nagyobb létszámú közösségeken nyugodott. A jezsuiták 1767-ben (Erdélyt is ide számítva) negyvenkét gimnáziumban, három egyetemen (Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár), három akadémián (Buda, Eger, Győr), négy elemi iskolában tanítottak, és tizennyolc szemináriumot, konviktust vezettek. Emellett jutott energiájuk a görögkeletiek uniójának szorgalmazására, a lelkipásztorkodásra, voltak magyar jezsuiták a dél-amerikai missziókban. A tudományos életben olyan vezető egyéniségek szereztek hírnevet a rendnek, mint például Hell Miksa csillagász (1720-1792), vagy Sajnovics János (1733-1785), a magyar-lapp rokonság kutatója, szintén csillagász. Érdemes felidézni a kiemelkedő jezsuita történészeket: Hevenesi Gábor tartományfőnök, a forráskutatásban jeleskedő történész (1656-1715), akinek száz kötetet kitevő kéziratgyűjteménye a budapesti Egyetemi Könyvtárnak ma is féltett kincse. Kaprinai István (1714-1785) százhatvan kötetnyi oklevélmásolat-gyűjteményével Hevenesi munkáját folytatta. A forrásanyag egybegyűjtése lehetővé tette a történetírás tudományos szintű művelését, s Péterffy Károly (17001746), Timón Sámuel (1675-1736), Wagner Károly (1732-1790) munkássága erre ékes bizonyíték. Őket azonban messze túlszárnyalta a rend két legnagyobb történetírója, akik egyben a nemzeti történetírás megalapozói. Pray György (1723-1801) nevét félszáz nyomtatásban megjelent műve, nyolcvannyolc kötetes oklevél-gyűjteménye mellett a Halotti Beszédet fönntartó sacramentarium, a róla elnevezett „Pray-kódex” őrzi napjainkig. Katona István (1732-1811) Magyarország történetét a kezdetektől 1810-ig negyvenkét kötetben írta meg, jóllehet Prayhoz hasonlóan őt sem kímélte a kor és a sors. A rend feloszlatása után ugyanis a pesti egyetemről német nyelvű ismereteinek hiányos volta miatt nyugdíjazták, és élete utolsó szakaszát Kalocsán töltötte. 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés Hosszan lehetne sorolni a tudományok, művészetek magyar jezsuita mestereinek neveit; elég csak Faludi Ferenc (1704-1779), vagy Baróti Szabó Dávid (1739-1819) irodalmi munkásságára utalni. A rend, bár oktatási programja a század második felében kezdett avittá válni, hűen szolgálta a katolikus és ezen túlmenően a nemzeti kultúrát. Feloszlatásukkor számos jezsuita középiskola került más rendek irányítása alá, a pálosok, akik addig nem tanítottak, ekkor a bencésekkel együtt tanító renddé váltak. II. József évtizedes uralma (1780-1790) beteljesítette mindazt, amit előre sejteni lehetett. A bécsi udvar „technokrata” politikusai, a felvilágosodás buzgó hívei számára a vallás, a Katolikus Egyház csupán arra volt való, hogy alattvalókat formáljon a hívekből. A kultúra tágas terén végzett folyamatos alkotómunkáját a hivatalnokok nem értékelték, sőt tudatosan ellehetetlenítették. Például a gregorián zsolozsma éneklését a szerzeteseknek megtiltották, mert az éneklés káros a tüdő egészségére, állították a bécsi hivatalok „egészségőrei”. Számtalan királyi rendelet keserítette a hívek vallási életét, tiltotta a búcsújárást, a népi ájtatosságokat, keresztútvégzést, csökkentette az ünnepek számát, előírta az égethető gyertyák mennyiségét. A kicsinyes intézkedések mellett pedig ott voltak azok a nagyléptékű előírások, amelyek 1782-től folyamatosan, néhány év alatt fölszámolták a szerzetesrendek túlnyomó többségét, nem törődve az okozott, mérhetetlen károkkal. II. József hazánkban 134 férfi és hat női rendházat, kolostort oszlatott föl, szerzetesek ezreit tette földönfutókká, vagy űzte idegen országokba. A magyar alapítású pálosok sem számíthattak kíméletre. A rendeletek alkotói, végrehajtói az oktatásban keletkezett károkkal, a műkincs örökség elkótyavetyélésével nemigen törődtek. Társzekerek százai vitték német kereskedőkhöz értékesítésre a szerzetesházak berendezéseit, könyvtárait. A pesti egyetemi könyvtárba került könyvállomány egy része német antikváriusokhoz került. Létesítettek ugyan plébániák és templomok építésére pénzalapot a befolyt összegekből, ám az okozott kárt lehetetlen volt ellensúlyozni. Általánosságban a jozefinista egyházpolitika az egyháziaknak a társadalomban betöltött szerepét akadályozta. Hiába vonta vissza rendeleteit II. József, a felvilágosodás fellegeiből támadt vihar a magyar egyházat, ezen belül a szerzetességet alaposan megtépázta: mindössze néhány tevékeny rend fejthetett ki, társadalmi hasznossága alapján, korlátozott működést, a látszat fönntartása végett. A piaristákat az udvar a németek eszközének szánta, s ezért maradhattak, igaz, a hozzájuk fűzött udvari reményeket később nem váltották be. II. József évtizedes uralkodása komoly törést okozott a katolikus vallási kultúra területén. Ugyanis vallási kultúrát továbbadó intézmények tűntek el, vagy sérültek meg szinte gyógyíthatatlanul. Ezért a 19. század hasonló szempontú vizsgálata olyan területek bevonását igényelné, amelyek jobbára még föltérképezetlenek. A továbbiakban csupán a nagyobb összefüggések kerülnek bemutatásra, néhány részterület felvázolásával, hogy az olvasót más művek kézbevételére késztessék.


5. fejezet - Epilógus 1. A keleti részek egyházi élete és vallási kultúrája a 18-19. században Az erdélyi egyházmegye 1717-es helyreállítása után a barokk idők újjáépítése ezen a területen talán lassabban és kevésbé látványosan zajlott, mint az egykori hódoltsági területeken, ahol szinte minden egyházi épület elpusztult. Erdély a Felvidékhez hasonlatosan a középkori keresztény kultúra hűséges őrzőjének bizonyult a szokások, néphagyományok területén is. A búcsújárások mint a katolikus székelység összetartó erői hatottak, és részük van abban, hogy Csík, valamint Háromszék, Udvarhely, Maros-Torda, Gyergyó és Kászon lakossága szinte teljesen vagy jelentős részben katolikus maradt. Elsősorban a Pünkösd ünnepén tartott csíksomlyói búcsúnak volt nagy hatása, amelyen a Kárpátokon túlra kényszerült székelyek is részt vettek. Sokszázados hagyomány, hogy a székely fiatalok Gyimesbükkig eléjük mentek, élelmet vivén a messziről jött testvéreknek. A testvériség érzését ápolta minden egyes falu búcsúja, a templom védszentjének ünnepe, amikor még a legszegényebb házaknál is igyekeztek vendéget fogadni, és a módosabb házak versengtek, ki tud a nagymise után a szomszédos falvakból jöttek közül több vendéget meghívni. A hitben való összetartozás erősítette a népinemzeti összetartozást. Az erdélyi egyházmegye történetében jelentős eseménynek számított 1771-ben a szebeni prépostság uralkodói parancsra történő bekebelezése. A 18. századi újjáépítés Batthyány Ignác püspök (1780-1798) működésével nyerte el befejezését, ő a híres gyulafehérvári Batthyány-könyvtár alapítója. A 40.000 kötetes könyvtár kéziratés ősnyomtatvány-gyűjteménye rendkívül gazdag, ami a püspök szakértelme mellett anyagi áldozatkészségét dicséri. Székvárosában ezen kívül múzeumot és csillagvizsgáló intézetet hozott létre. A tudós püspök a hazai egyháztörténelem művelését is szolgálta; ő adta ki először Szent Gellért csanádi püspök már említett, egyetlen fennmaradt művét. Mialatt Batthyány Ignác püspök építette az erdélyi katolikus egyházat, II. József a felvilágosodás szellemében korlátozta az egyházi életet. A kalapos királynak a szerzetesség ellen hozott intézkedései nem múltak el nyom nélkül, mert például az időközben visszatelepedett pálosok közösségei (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Tövis, Torda, Illyefalva) a szétszóratás után végleg megsemmisültek. A jezsuiták már ennek előtte, 1773-ban kénytelenek voltak feladni iskoláikat, templomaikat, rendházaikat. A szatmári egyházmegye megszervezése Szatmárnémeti központtal 1804-ben császári parancsra vette kezdetét, területének egy részét az erdélyi püspökségből szakították ki. A 19. század a női szerzetesrendek százada világszerte. A középkori női zárdákból egyetlen sem maradt fönn. Erdélyben és a Partiumban a leányneveléssel foglalkozó orsolyiták voltak az elsők, akik 1733-ban Nagyszebenben letelepedtek. Az új püspöki székhelyen, Szatmárnémetiben szerveződött meg a Szatmári Irgalmas Nővérek kongregációja, s rendkívüli gyorsasággal terjedt ezen a vidéken is: Gyulafehérvár, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Sepsikőröspatak, Kolozsvár stb. A szatmári irgalmasnővérek nagy jótevője a hányatott sorsú Hám János püspök (1827-1857), akinek boldoggá avatását komolyan szorgalmazták századunk első évtizedeiben. A Szentferencrendi Nővérek német ága számos közönséggel volt jelen: Nagyszeben, Holcmány, Hátszeg, Petrozsény, Marosvásárhely, Brassó, Nagyvárad, Lupény, Dicsőszentmárton, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Szamosújvár, Sepsiszentgyörgy. A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Désen és Kolozsvárott találtak otthonra, a Vincés Nővérek Nagyszebenben, Csíksomlyón. Ez a felsorolás természetesen nem teljes. A 19. század püspökeinek sorából kiemelkedik Haynald Lajos (1852-1863), aki az alkotmányellenes kormányt nyíltan bírálta. Ezért 1863-ban lemondásra kényszerítették, s csak a kiegyezés után tért vissza Rómából Magyarországra, de ekkor már kalocsai érsekként. A kiegyezés éve komoly fordulatot hozott az erdélyi katolikusok számára a „Státus” visszaállításával. E sajátos intézmény története az erdélyi egyházmegye püspök-nélküli korszakába nyúlik vissza, amikor a világi hívek egyre gyakrabban segítettek a papságnak az egyházi érdekek védelmezésében. A II. Rákóczi György által 1653ban megerősített Approbata Constitutio elismerte: egyházkormányzati ügyekben a világiak is részt vehetnek. Ettől kezdve egyháziak, világiak közösen intézkedtek a fontosabb ügyekben, innen az intézmény neve: Státus. Alapítványokat tettek, iskolákat szerveztek, püspöki helynököt választottak stb. Az 1711-es medgyesi státusgyűlés három egyházi és nyolc világi tagból bizottságot állított fel, ez lett a később huszonnégy tagú 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Epilógus

igazgatótanács elődje. A Státus a püspök visszatérte után is folytatta munkáját. Az 1767-ben szervezett Catholica Comissio némileg háttérbe szorította, de nem szüntette meg. Az erdélyi katolikusok 1848-ban szerették volna helyreállítani a Státus régi ügykörét, de erre csak a kiegyezés után, 1873-ban nyílt lehetőség. Nyolc egyházi és tizenhat világi tagból álló igazgatótanács vette át az ügyek intézését, és ez sajátos autonómiát, önállóságot biztosított az erdélyi katolikus egyháznak. A vallási és tanulmányi alapok kezelése segítette az elemi és egyéb iskolák fönntartását, köztük hét fiúgimnáziumot (Brassóban, Csíkszeredán, Gyulafehérvárott, Kézdivásárhelyen, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyt), a hozzájuk csatlakozó konviktusokkal, illetve internátusokkal. A világiak és egyháziak együttműködése jelentősen segítette az egyházi élet további fejlődését. A státusi önkormányzat gyümölcseként, ismételt püspöki közbelépés (1869, 1877) után megalakultak az egyházközségek szervei: hitközségi közgyűlés, egyházi és iskolai tanács. A századvégi liberális szellem a Státuson keresztül szerette volna az egyházi életet befolyásolni, ám a kísérlet többnyire sikertelen maradt. Az erdélyi katolikus Státus a későbbiekben az erdélyi magyarság egyik fellegvárának bizonyult. Várad csak 1660-ban került a törökök kezére, szinte lakosság nélkül, és 1692-ig maradt uralmuk alatt. A hosszúra nyúlt pusztítás után alig állt valami az egykori püspöki székhelyből, de ami addig megmenekült, az a törökök 32 éves jelenléte során semmisült meg. Elsőnek Szent László híres lovas szobra, a Kolozsvári testvérek alkotása. A lakosság lassan visszaszállingózott, s templom kellett volna. A törökök után három romos mecset maradt, de nem ezeket javították ki, hanem a Kőrösparton Olasziban emeltek kis kápolnát Szent Brigitta tiszteletére. Benkovich püspök a jezsuiták és a ferencesek segítségével látott neki az újjászervező munkának. Az új székesegyház építésének előkészítése 1699-ben kezdődött, s 1702-ben már két öl magasan álltak a falak. Csáky Imre püspök (1702-1732) csak a Rákóczi-szabadságharc elbukása után tudta komolyabban folytatni a megkezdett újjászervezést. Ő a vár egykori területén szeretett volna építkezni. Ezt azonban Bécs nem engedélyezte, viszont az udvar kárpótlásul kijárta neki Rómában a bíborosságot (1717). A 1721-es pápaválasztáson bíborosként ő is részt vett, s állítólag kapott néhány szavazatot. Élete utolsó évtizedében sokat tartózkodott Váradon. A kapucinus atyákat 1727-ben telepítette le, a ferencrendieknek telket juttatott új kolostor építéséhez. Várad első szerzeteseit, a premontreieket visszahívta (1730), akik lelkipásztorkodtak és gyógyszertárat állítottak fel. II. József rendelete folytán 1787-ben kellett beszüntetni működésüket. A pálosok is emlékeztek a két Várad melletti házukra, és visszatérési szándékuk kivitelezésében Csáky püspök segített nekik. Először Váradolasziban volt a házuk, majd a szalvatoriánus ferencrendiek egykori templomát kapták meg (1736), de a Sebes-Körös túl közel volt, s ezért Csáky Miklós püspöktől új helyet kaptak, ahol felépült az új ház, amit 1748-tól 1786-ig laktak. Épületeiket 1808-ban a premontreiek vették át, akiknek itt volt a rendházuk, valamint 1923-ig a gimnáziumuk. Csáky Imre az új székesegyház építéséhez éppen csak hozzákezdett, halálakor (1732) a munka azonnal leállt. Unokaöccse, Csáky Miklós (1737-1747) új terveket készíttetett, az elképzelés és a munka tovább öröklődött. Forgách Pál püspöksége (1747-1757) alatt, 1752-ben végül is új helyen került sor az alapkőletételre, ám hosszú idő, huszonnyolc év kellett az építkezés befejezéséhez. A végre elkészült székesegyházat előbb megáldották (1779. december 8.), majd 1780. június 25-én az erdélyi püspök, Kollonits László szentelte föl ünnepélyesen (a váradi püspökségi poszt ugyanis ekkor nem volt betöltve). Ezzel jelképesen befejeződött a váradi püspökség újraalapítása. 1807-ben a székeskáptalan betölthető helyeinek számát hattal megemelték. Ezekbe a híres váradi „irodalmi” stallumokba irodalmi és tudományos működésükről nevezetes egyháziak kaptak kinevezést. Nagyvárad múlt századi püspökei közül kiemelkedik Ipolyi Arnold, a neves néprajzkutató, műgyűjtő, történész, bár csak élete utolsó hónapjait tölthette itt, Váradon. A századfordulón az irodalmi stallumot élvezte Fraknói Vilmos, a nagy forráskutató és -kiadó történész, valamint Bunyitay Vince és Karácsonyi János egyháztörténészek. Nádasdy László csanádi püspök (1710-1730) a hitélet újraindításakor a jezsuiták segítségére támaszkodott. Temesvár visszafoglalása (1716) után a Bánság újratelepítése a katolikus lakosság számát jelentősen megemelte. Az udvari kancellária 1719-ben Szegedet jelölte ki központul. Mivel Csanád, az egykori püspöki székváros teljesen elpusztult, Szeged meg valójában ekkor még Kalocsához tartozott, Temesvár lett az új központ Falkenstein Adalbert püspöksége (1731-1739) idején, pontosabban 1738-ban. A székesegyház felépítése még váratott magára, de már állt a jezsuiták temploma és az irgalmasrendiek kórháza. A ferencesek 1730-ban Radnán kolostort és templomot építettek, s ezzel a szakrális táj központja, mint búcsújáróhely Máriaradna lett, és az is maradt a mai napig. A temesvári székesegyházat 1778-ban szentelték fel, a jól szervezett lelkipásztori munka pedig virágzó egyházi élet alapjait vetette meg.


Epilógus

2. Katolikus egyház a 19. században (vázlat) A nemzet érzéseit híven tükrözte, hogy a honatyák már az 1790-es országgyűlésen síkra szálltak a szerzetesrendek visszaállításáért. I. Ferenc (1792-1835) ezt részben teljesítette, amikor 1802-ben királyi rendelettel a bencések számára visszaállította a pannonhalmi főapátságot, a cisztercieknek a pilis-pásztói összevont apátságot, a premontreieknek a jászói és a csornai prépostságot. A központokhoz több apátság, prépostság csatlakozott az uralkodói kegy alapján, hogy jövedelmükkel lehetővé tegyék a visszaállítás okmányában feltüntetett középiskolák fenntartását. Így vált hazánkban a monasztikus bencés és ciszterci rend, meg az eleddig ugyancsak nem tanító premontrei kanonokrend tanító renddé. A hazai középiskolai oktatás másfélszáz éven át túlnyomó részt ezeken a rendeken, mint megbízható, sziklaszilárd alapokon nyugodott. Idősödő rendtagok kezdték újra vagy kezdték el a tanítást. A pálosok hiába kérték visszaállításukat, tősgyökeres magyarságuk miatt rideg elutasításban részesültek. Az államtanács 1814-ben páratlan beavatkozást tervezett a rendek életébe, ugyanis egyházmegyés püspököket akartak föléjük helyezni. Ez a kísérlet néhány év múlva csődöt mondott; ugyanakkor arra figyelmeztetett: az állam éberen felülvigyázza az egyházi életet. I. Ferenc 1804-ben döntött két új egyházmegye felállításáról, ugyanis az erdélyi és az egri egyházmegyék továbbra is őrizték középkori hatalmas kiterjedésüket. Szatmár és Kassa névvel, Szatmárnémeti és Kassa székhellyel létesült a két új püspökség. Kárpótlásul Eger érsekség lett, és a belőle kihasított két új egyházmegye mellé érseki tartományába megkapta a szepesi és a rozsnyói püspökséget. Az esztergomi érsekség 1820-ban Nagyszombatból visszaköltözött Esztergomba, és megindult a „magyar Sion” újraszervezése, kiépítése. Később a bécsi kormány a horvátok iránti hálából (az 1848-1849-es időkben tanúsított magatartásuk miatt) a zágrábi püspökség számára Rómától kialkudta az érsekség rangját (1852), és ez alá rendelte a szerém-boszniai, a dalmát zenng-modrusi és a körösi püspökséget. A szamosújvári, a lugosi és az eperjesi (1818) görög katolikus püspökségek az időközben érsekség rangjára emelkedett gyulafehérvár-fogarasi, de a balázsfalvi központú görög katolikus érsekség alá tartoztak. Az uniált egyházak hierarchikus szervezetének befejezésére a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye megszervezésével került sor, már századunkban, 1912-ben. Az uniós mozgalom tehát jelentős sikerrel zárult. A 19. század egyházi élete változatos képet mutat, mert a reformkor folyamán a felvilágosodás eszméi tovább éltek a jozefinista nézetekhez hasonlóan, és a hitéletben egyfajta ellanyhulást eredményeztek. Ezt a légkört kavarta fel az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc. A Katolikus Egyházat fölöttébb szigorúan ítélték meg a nemzet új vezetői, abból kiindulva, hogy az csakis a Habsburgok oldalán állhat. Ha a főpapság nem is állt a szabadságharc oldalára, a szerzetesek és az alsópapság, kispapság soraiból szép számban lettek honvédek, és a haza meg a szabadság elkötelezett híveinek bizonyultak. A főpapságot inkább motiválta a béke megőrzése, az emberáldozatok elkerülése iránti vágy, mint a Habsburgok pártolása. A szabadságharc leverése után számos pap, szerzetes osztozott a bebörtönzöttek sorsában, legnevesebb közülük Czuczor Gergely, aki egy verséért került a kufsteini várbörtönbe. Az aradi vértanúk egy kivétellel (ő is katolizált a kivégzés előtti éjszakán) mind katolikusok voltak, s így az egyházi vezetőréteg mulasztását a világi vezetőréteg képviselői pótolták. A történelmi megrázkódtatás főként a szerzetesrendek nyugalmát bolygatta meg. A helyzet normalizálódásával a szerzetesi mozgalom új erőforrásokat tárt fel. A dominikánusok belső reformot hajtottak végre. Az 1814-ben Róma által visszaállított jezsuiták ismét betelepülhettek hazánkba. A női rendek, közöttük a Miasszonyunk kongregáció legfontosabb ágai az elemi oktatást, betegápolást eddig nem látott méretekben vállalták föl. A női rendek asszimilálódása olyan mértékű volt, hogy szinte új rendeknek számítottak, például a már említett Szatmári Irgalmasnővérek, vagy a Kalocsai Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek. Erre az erőforrásra nagy szükség volt, mert az egyesített Pest és Buda szinte évek alatt vált világvárossá, hogy egybegyűjtse az összes szociális igazságtalanságot. A hagyományos plébániai lelkipásztorkodás nemigen tudott választ adni a 19. század második felének kihívásaira, főként elégtelen plébániahálózata miatt. A századfordulón Budapest mamutplébániáiról volt nevezetes. A szellemi légkör a kiegyezést követően nem kedvezett a Katolikus Egyháznak. Az I. Vatikáni Zsinat (1869-1870) dogmatikus döntéseit rendkívül jól szervezett, negatív sajtóvisszhang követte, előre jelezve a liberális oldalról érkező támadásokat. Egyfajta magyar kultúrharc indult el a polgári házasságkötések, az elkeresztelések, a vegyes házasságok és a katolikus autonómia mozgalom kapcsán. Mindezek egyre élesebben vetették föl a katolikus sajtó kérdését abban az időben, amikor a sajtó igazi nagyhatalommá vált. A katolikus kultúra a liberális sajtó hangadó egyéniségeinél semmi kíméletre nem számíthatott; a katolikusok, egyháziak és világiak még saját jogos érdekeiket is képtelenek voltak hatékonyan képviselni a sajtó területén. A modern kultúra egy részterülete elveszett, csak az I. világháború után javult a helyzet némileg e téren. A katolikus alapítású pesti egyetem bölcsészkara 1870-ben a hittudományi karnak az egyetemről való kizárását követelte.


Epilógus

Jelképesnek is föl lehet fogni azt, hogy a katolikus alapítású egyetem bölcsészettudományi karának professzorai a teológia, mint tudomány száműzését kérték az Országgyűléstől. A keresztény alkotású intézmény és az ezekben továbbadott kultúra köre ezzel mintegy önmagába zárult. Az intézmény önállósodott: a forma életre kelt, hogy saját maga határozza meg azt a tartalmat, amelyet hordozni hajlandó a továbbiakban. Mintha az utópiák korához érkeztünk volna, hiszen az antik klasszikus és a középkori keresztény műveltségben a forma és a tartalom szorosan összefüggött. Őrizd meg a formát, a forma is megőriz téged – mondották az előző századok bölcsei. Nyilvánvalóan az intézmények csak némi áttételezéssel azonosíthatók az általánosságban vett forma fogalmával, azonban ez a némileg merészebb megfogalmazás is érzékelteti azt a folyamatot, amelynek tanúja lehetett az olvasó az eddig elmondottak során. A kereszténység, mint a középkor kultúráját döntően alakító tényező, számtalan intézmény formájában jelent meg hazánkban, azonban ezek az intézmények az általuk hordozott gondolatok révén mindig visszacsatoltak a lényegi elemhez, ami nem más, mint e munkánk alapmotívuma, vagyis a liturgia. Ebből a forrásból táplálkozva teremtették meg a kisebb-nagyobb közösségek azokat az öntudati építőkockákat, amelyek szükségesek voltak a fönnmaradásához, és amelyek nélkül közösségi élet nehezen képzelhető el. A történelem azonban kikezdte ezeket az intézményeket, és volt ugyan barokk-kori megújulás, de az intézmények a folyamatosság hiánya miatt megroppantak, és többé már nem tudtak közvetlenül hatni az anyanyelvi kultúrára. Helyette eluralkodott az az individuális szerzőségű kultúra, amely tartalmában vallásos ugyan, de a vallásosság elemeinek szubjektív megközelítése révén tartalmát tekintve teljességében esetleges. Mindezt egyszerre érzékelhetjük hanyatlásként és a korszellem megkívánta átalakulásként. A kizárólagosság tévútra vezetne bennünket ebben az esetben is, mivel a katolikus Egyház legkülönbözőbb intézményeinek örök hivatása: egyszerre hordozni a kinyilatkoztatott igazságokat és azokhoz minden korban megtalálni a megfelelő kifejeződést, tehát azt a formát, amely a tartalmat nem háttérbe szorítja, hanem éppen érvényre juttatja. Mindez pedig nem más, mint a teljességre törekvés, hiszen a részek csak az egész összefüggésében értelmezhetők. Az egész föltételezi és magában hordja az igazság szigorú követelményrendszerét, amely magával a léttel ölelkezik össze szétszakíthatatlanul. Intézmény, kultúra, forma, tartalom, kereszténység, történelem: legfőbb alkotó elemei az egyház történelmének és a nemzet történelmének, a nemzet önbecsülésének, és így zálogai a fönnmaradásnak.


6. fejezet - Függelék 1. Lukács érsek és a keresztény királyság Az egri püspökből lett esztergomi érsek, Bánffy Lukács 1158 és 1181 között szakadatlan küzdelmet vívott a magyar királyokkal és ellenkirályokkal az egyházi szabadságjogok és a keresztény királyság eszméje védelmében. Ő ugyanis a királyság hűséges védelmezőjének számított annak ellenére, hogy több alkalommal megtagadta a koronázást a magyar uralkodóktól. Ki ez a Lukács érsek? – akiről az olvasható, hogy a „gregoriánus eszmék hajthatatlan és túlzó képviselője”, az „eszmékhez dogmatikus módon ragaszkodó” főpap, aki habozás nélkül inkább vállalta a börtönt, mint elvei feladását, s ugyanakkor Róma részéről élete alkonyán a meg nem értés volt jutalma a pápák iránt tanúsított hűségéért. Egyszerre túlzó reformpárti és a pápai parancsot semmibe vevő érsek? Egyszerre királyokkal szembeszálló és királyságot védelmező egyházi főméltóság? A választ az a kor adja meg, amelyben Lukács élt, és azok az eszmék, amelyeket Lukács magáénak vallott. A pápaság és a császárság közötti harc a wormsi konkordátum (1122) megkötésekor elméleti szempontból nyugvópontra jutott, ám a Hohenstauf-ház hatalomra jutása (1137) utáni két évtized elegendő volt az egykori viszály kiújulásához. A történelem egyetlen angol pápája, IV. Hadrián (1154-1159) Barbarossa Frigyest (11521190) az 1155. év Péter-Pál ünnepén császárrá koronázta, ugyanakkor kénytelen volt fölvenni vele a harcot. A pápa mellett nem minden főpap állt ki, sokan Frigyest támogatták. Amikor az angol pápa halála után kettős pápaválasztás történt, a császár döntőbíróként lépett föl. Hiába rendelkezett Rolando Bandinelli bolognai jogász a szavazatok döntő többségével, Barbarossa Frigyes IV. Viktor (1159-1164) ellenpápát támogatta, majd annak halála után újabb ellenpápát állított. A törvényes pápa, III. Sándor (1159-1181) több mint két évtizeden keresztül állta a császár ostromát. Amikor a császár által támogatott ellenpápa érdekében Prága püspöke, Dániel hazánkba érkezett, már megjelent a színen Lukács, aki 1156-ban egri püspök, 1158-tól 1181-ig pedig esztergomi érsek volt. Negyed évszázados főpapi munkássága alatt öt Árpádházi királlyal állt kapcsolatban, foglalt állást mellettük vagy ellenük. S tehette ezt azért, mert Európa-méretekben gondolkodott, a magyar egyház és az egyetemes Egyház érdekeit hosszú távon volt képes szem előtt tartani. Erre alaposan fölkészült, hiszen tanulmányait a középkori Európa szívében, Párizsban végezte. Angol iskolatársa ezt jegyezte fel róla: „Tisztességes és nagyon képzett férfiú, akinek asztala annyira közös volt a szegényekkel, hogy úgy tűnt: azok nem alamizsnakéregetők, hanem lakomára meghívott vendégek” (Gualterius Mapes). A kánonjogász Gerardus Puella növendéke az 1156 előtti években, s a róla beszámoló Mapes mellett több korabeli angol teológushallgató ismeretségére szert tehetett. Közöttük volt Johannes Salesbury, aki 1162-ben lett Thomas Becket titkára, és maga Becket is, aki ugyancsak ekkortájt tartózkodott Párizsban. Mindenesetre tény, hogy II. Géza fölvette a kapcsolatot VII. Lajos francia királlyal, és vele együtt III. Sándor törvényes pápa mellett állt ki, amint ezt a francia királyhoz intézett levele igazolja: „Én pedig Istent és nem embereket félvén, mint a katolikus hit vallója, Sándort erősítettem meg és fogadtam el, akit az egyetemes Egyház meg a ti királyi méltóságtok tekintélye erősített meg, és megerősítve elfogadott, miként azt követeid által megüzented; és ettől nem is vagyok hajlandó eltérni”. Ez a döntés, amely egyébként VII. Lajos 1147-es, hazánkat átszelő, királybarátságot termő és a Szentföldre tartó útját eredményezte, minden bizonnyal a jogászi képzettségű esztergomi érseknek, Lukácsnak köszönhető, aki eligazodván a pápaválasztás jogi bonyodalmaiban, egykori angol és francia tanulótársaival azonos álláspontra helyezkedett. A törvényes pápa mellett állt ki Anglia, Franciaország és Magyarország. Salzburg érseke, Eberhard Lukácsban komoly szövetségesre talált. A Szentszék és Magyarország kapcsolatának rendezése 1161 nyarán vált lehetővé, illetve következett be. A király lemondott arról, hogy a püspököket önkényesen letegye vagy áthelyezze. Ezért cserében a magyar egyházi személyek a király tudta és jóváhagyása nélkül nem fellebbezhettek a pápához; a pápai legátusok látogatásaihoz királyi beleegyezés vált szükségessé, és az érseki pallium is a királyon keresztül érkezett. III. Sándor, hogy Lukácsot még jobban, szinte fizikailag kapcsolja Péter székéhez, 1161 júliusában érseki palliumot küldött számára. A királyság és az Egyház között ily módon kimunkált összhang II. Géza 1162. május 31-én bekövetkezett halálával hirtelen megszakadt. Fiatalon, alig 32 évesen hunyt el a király.


Függelék

Lukács érsek igazi munkássága ekkor kezdődött. Ami korábban történt, csak előkészítette arra, hogy az ország tartóoszlopa legyen az utódlásban. Azt pedig a szeniorátusi elvvel szemben a primogenitura elvének támogatásával kívánta elérni. Lukács érsek a 15-16 éves elsőszülött fiút, Istvánt koronázta királlyá nem sokkal II. Géza halála után. Bár Géza öccsei, az idősebb László és a fiatalabb, de becsvágyóbb István, akik a bizánci udvarban éltek, Mánuel császár támogatásával és biztatására megpróbálták a szeniorátusi elvet érvényesíteni, vagyis azt, hogy az elhunyt uralkodót a család legidősebb férfitagja kövesse. Mánuel katonai pártfogását először a fiatalabb István élvezte, de mert az sikertelennek bizonyult, az idősebb Lászlót küldte Magyarországra. Őt a magyar urak többsége a Bizánccal kerülendő háború érdekében el is fogadta. Csak éppen az nem tette ezt meg, akinek joga lett volna a koronázás, Lukács, az esztergomi érsek. Amikor II. László hirtelen meghalt (1163. január 14-én), a főurak a Lukács által megkoronázott, csupán 6 hétig uralkodó III. István helyett elfogadták az előzőleg elutasított Istvánt, Géza öccsét. Lukács ekkor, 1163 januárjában sem volt kapható a koronázásra. Miért? A bizánci befolyástól való félelmében? Lukács érsek és a köréje tömörült főpapok, főurak hazánkat a görög skízmától féltették? Egyáltalán, Lukács fejében megfordulhatott az a gondolat, hogy a magyar egyház bő másfél évszázados latin múlttal szakítva göröggé válhatna? S a kortársak mennyiben tartották skízmának a görög szakadást? Mert a politikai helyzet éppen ezekben az években hozta létre a pápák és a bizánci császárok bizonyos fokú közeledését. Lukács ne tudott volna arról, hogy ez a közeledés már IV. Hadrián alatt megkezdődött, és Barbarossa Frigyes világuralmi terveinek nyilvánvalóvá válásával III. Sándor és Mánuel akaratlanul is egy táborba kerültek? A légkör az egyetemes Egyházban és annak központjában éppen III. Sándor idején, aki mellé nagyrészt Lukács érsek érdeméből sorakozott fel a magyar királyság, nem volt Kelet-ellenes, Bizánc-ellenes. A magyar püspökök 1155 körül nem támogatták a Bizánc elleni hadjárat tervét. Lukács érsek II. Lászlóval és IV. Istvánnal szemben úgy fogalmazta meg véleményét, hogy azok nem mást tesznek, mint hogy „a jog, a szokás és a törvény ellenére ki akarják túrni örökségéből az ártatlan” ifjú uralkodót. Ebben nem szabad csupán érzelgős gyámkodást látni, egy ország örökségénél sokkal többről van szó. A primogenitura trónutódlási elve a királyság megalapításánál azonnal megjelent: Géza halálakor a trónörökös utód, István ellen a rokon Koppány lázadt föl. Az a tény, hogy II. Géza elsőszülött fiának az István nevet adta, a kortársak szemében már utalás volt az utód egyértelmű kijelölésére. Lukács ismerhette a 997-ben történteket, de azt is, mi lett az ország sorsa Szent István 1038-ban bekövetkezett halála után az egyenes ági leszármazott trónörökös hiányában. Maga II. Géza 11 évesen lett az ország uralkodója, és 16 évesen, 1146 szeptemberében Belus bán segítségével a hadsereg élén küzdött Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf seregei ellen, mégpedig diadalmasan. Tizenhat évvel később, II. Géza halálakor a helyzet kedvezőbb volt, az örökös István tizenöt éves, tehát hadvezetésre, uralkodásra majdnem érett fiatalember. A magyar társadalom nagy részének támogatását maga mögött tudhatta, s ez bizonyosodott be egy évvel később (1163. június 19-én), amikor a Székesfehérvár melletti csatában Bizánctól támogatott nagybátyját, IV. Istvánt megverte, és a trónkövetelőt el is fogta. Lukács érsek tanácsára azonban az ifjú király nagybátyját, IV. Istvánt szabadon bocsátotta azzal a feltétellel, hogy többé ne térjen vissza viszályt, pártoskodást kelteni. Az a Lukács, aki kiközösítette IV. Istvánt jogtalan trónköveteléséért, ugyanakkor megbocsátásra bíztatta a törvényes uralkodót. Ez az érsek jellemébe enged bepillantást. A fiatal Lukács Párizsban tanúja volt a Capeting dinasztia uralkodásának. A béke, a virágzás nem csekély mértékben a Capetingek által követett primogenitúra-elv következetes alkalmazásának volt tulajdonítható. 987, azaz Hugues Capet uralomra jutásának időpontját követően a 12. század derekán a 6. uralkodónál tartottak. Hazánkban, ha Péter 2. trónra kerülését is beszámítjuk, ekkorra több mint kétszerese, 14 volt az uralkodók száma. Érthető, ha Lukács a királyság stabilitását és ezen keresztül az ország virágzását a primogenitura intézményének támogatásával akarta szolgálni, ami objektív történelmi ismereteken nyugodott. Lukács érsek ezért nem hatódott meg, amikor a kalocsai érsek által 1162 júliusában megkoronázott II. László kiengedte ugyanezen év karácsonyán a börtönből, ahová azért került, mert az országot interdiktum alá helyezte, és a királyt kiközösítette. Ez az eset világot vet arra, Lukács érsek miként vélekedett a királyságról, mint a szolgálat intézményéről. Az események drámai fordulata a koronázás után kezdődött, amikor II. László karddal fenyegetve akarta kényszeríteni Lukács érseket az egyházi tilalom visszavonására, majd amikor ez nem sikerült, börtönbe vettette. III. Sándor pápa közbenjárására azonban karácsony napján szabadon engedte. Az érsek, mint a királyi család papja a kápolnába sietett, ahol az ünnepi misét celebrálták. Ő az oltárhoz lépett, ledobatta a terítőt, a díszeket, és a megdöbbent király előtt így imádkozott: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd! Ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős karoddal, amely a Pharaót lesújtá, hadd érezze, ki ellen vétkezett!” – Különös imádság, különös átok. A megtérés vagy kárhozat


Függelék

kettőssége mellett a fáraó említése igen fontos, mert tágabb összefüggéseket enged fölfedezni, és segíti megérteni a korabeli keresztény király köré font eszmét.

A Lukács által támogatott III. Sándor pápa Barbarossa Frigyessel kapcsolatban ezt írta: „A császár, vagyis inkább tyrannus, úgy mint Nabukodonozor, bálványt állított (ti. IV. Viktor ellenpápát) és követelte, hogy e gyalázatos, hamis istenséget imádják.” Ami Lukácsnál a fáraó, az Sándornál Nabukodonozor, vagyis a tyrannus. Márpedig a keresztény király nem lehet tyrannus! A koronázás során a királyt a püspök krizmával fölkeni, s a király az Egyház embere lesz, a keresztségen túlmenően vele szorosabb kapcsolatba kerül. Ez a fölszentelés köti spirituális síkon a királyságához, országához úgy, amint a püspököt a püspökké kenés az Egyházhoz, éspedig egy konkrét részegyházhoz. A 12. század elején Chartes-i Szent Ivo kidolgozta a király elkötelezettségét: Isten ellenségei ellen küzdeni, irgalmasságot gyakorolni és a békét fenntartani, mégpedig három ígéret útján, amelyeket a kard, a korona és a gyűrű átadása szimbolizált. Ez a királyi ígéret egyszerre hozott magával lelki és konkrét felelősséget, kötelességet, így vált az uralkodás ministeriummá. Az Egyháznak volt joga ezt felügyelni. A koronázási eskü az egyetlen eszköz, amely a jogrend fenntartását kifejezetten biztosította. Ebben az esetben hogyan tehetett volna országa békéjének fenntartására érvényes esküt az, aki az ország békéjének megbontásával jutott a koronához? Lukács szerint az az uralkodó, aki nem tyrannus, vagyis aki kiérdemli a keresztény király minősítést, az isteni akarat megnyilatkozásának nem állhat ellen. Márpedig a klérus feladata az, hogy ezt az isteni akaratot képviselve, kinyilvánítva, a királyt, ha az szükségesnek látszik, figyelmeztesse. Lukács ezt tette 1162 karácsonyán. Igaz, ennek következtében rögtön visszakerült a börtönbe, de a királyon a prófétai jóslat beteljesedett: 1163. január 14-én meghalt.


Függelék

A kánonjogászok, a főpapok kiindulópontja a Biblia volt. A monarchia ideális állapot esetén alárendelődik az isteni akaratnak, és ki van erre jobb példa, mint Dávid. De ha az uralkodó nem Dávidot mintázza, akkor fáraó vagy Nabukodonozor, tyrannus lesz belőle. A király, még ha bibliabeli is, mert ember, vétkezhet és alávetett az Isten emberei által kirótt fenyítéknek, a próféták ítéletének. A király személyes tulajdonságainak igazi próbája az, miként válaszol a próféta-főpap szemrehányására! Ha ellenáll, tyrannussá válik. A király alávetettsége az isteni akaratnak – minden hatalom Istentől származik – a középkori politikai gondolkodás alaptétele volt. Ennek a gondolatnak a birtokában és a hozzá kapcsolódó gyakorlat rendíthetetlen megtartásában volt következetes Lukács érsek hazánkban, Thomas Becket Angliában. II. László halála után néhány nappal öccse, IV. István került a trónra, és Lukács őt sem volt hajlandó megkoronázni. A bács-kalocsai érsek viszont azt ismét hajlandó volt megtenni. Lukács ismét exkommunikációhoz folyamodott. S tudjuk, fél év se kellett, hogy István távozzon. Igaz, próbálkozott a visszatéréssel, de 1165. április 11-én Zimony várában megmérgezték. A törvényes király, III. István éppúgy megméretett Lukács által mint az ellenkirályok. Amikor az egyházi javakat kisajátította, valószínűleg a Bizánc-ellenes hadi célokra, akkor Lukács vele szemben is határozottan föllépett. Lukács ismét saját lelkiismeretére hallgatott. III. István fiatalon, 25 évesen halt meg 1172. március 4én. Lukács érsek temette el Esztergomban, az a Lukács, aki trónja legbiztosabb támasza volt egy feltétellel: a király aláveti magát Isten akaratának. III. Istvánt öccse, a Bizáncban nevelkedett III. Béla († 1196. április 23.) követte. Lukács tőle is megtagadta a koronát. Nem tudott volna az 1167-es bizánci-római közeledésről? A pápa parancsára sem volt hajlandó a koronázásra, így azt a kalocsai érsek végezte el 1173. január 13-án. Mindemellett Béla írásban biztosította Esztergom érsekét, hogy megkoronázása nem sérti a mindenkori esztergomi érsek királykoronázási jogát, és azzal nem kíván példát teremteni. Tény viszont az, hogy Lukács csak 1180 táján tért vissza a politikai életbe. Mivel mindent lelkiismerete mérlegére tett, a keresztény királyság eszmei tisztaságát őrizve maradt meg mindvégig mint Egyházának és hazájának szilárd támasza.


7. fejezet - Mátyás király kereszténysége Mátyás király székesfehérvári temetésén „Ranzano Péter lucerai püspöknek, a tudós férfiúnak, a nápolyi követnek adatott az a megbízatás, hogy a szertartás alatt a királyt magasztalja. Dicső tetteiről eléggé ékes és hosszú beszédet mondott. Az országtanács és az összes főpap helyeslése közben részletesen kifejtette, hogy Mátyás királyt, mint a keresztény világ védelmezőjét, a legyőzhetetlen fejedelmet, s aki a római egyházért mindig hatalmas érdemeket szerzett, joggal a szentek közé kellene iktatni.” A humanista történetíró Bonfini most idézett följegyzése szerint az óhaj, hogy Mátyást „joggal a szentek közé kellene iktatni”, minden bizonnyal elhangzott. A szónok ezt komolyan gondolta, vagy csupán illendőségből alkalmazta? Milyen lehetett a keresztény Mátyás király? Vallásosságára gazdag életművének mely részéből lehet következtetni a leghitelesebben? A humanizmust pártoló reneszánsz fejedelemnek ábrázolt, s legjobb esetben is csak keresztény humanistaként, tehát inkább humanistaként, mint keresztényként jellemzett király munkásságáról, politikájáról, s ezen belül egyházpolitikájáról bőséges forrásanyag tudósít, személyes vallásossága azonban ritkán kerül előtérbe. Néhány, eddig kevésbé hangsúlyozott szempont figyelembevétele a következőkben árnyaltabbá teheti a magyar középkor utolsó nagy királyáról eleddig alkotott képet. A közgondolkodás legtöbbször a reneszánsz uralkodó átlagportréját vetíti rá Mátyás királyra, s mert a „reneszánsz” névre hallgató jelenség lényegét sem ismeri igazán, azonnal az egyszerűsítő következtetések csapdájába esik. Emberközpontúság, pogány életöröm, az antik kultúra hódoló tisztelete a 15. század második felének jellemzői az említett szemlélet szerint. A történészek Mátyás király kapcsolatát az Egyházzal gyakran azonosítják a Szentszékhez fűződő kapcsolatával, s egyházhűségét, következésképpen keresztény mivoltát az egyházi javadalmak betöltései körüli viták során keletkezett, szándékosan dramatizált megnyilatkozásainak segítségével próbálják értelmezni. Az eljárás érthető, hiszen nehéz elvonatkoztatni a Szentszékhez küldött, gondosan megszerkesztett levelek, diplomáciai remekművek rendkívül meggyőző hangnemétől. Egyetlen példa elegendő erre, az 1462-es év során, a Bosznia ügyében Rómába küldött levél, amit a pécsi püspök fogalmazott meg, természetesen Mátyás nevében. Ebben a király rendkívül finoman, áttételesen megleckéztette a pápát, ám máskor, ha úgy vélte, fenyegetni is tudott. Volt olyan eset, amikor Mátyás a pápával azt tudatta, hogy kész a kettős keresztet hármas keresztté alakítani, vagyis a latin kereszténységből a keleti egyházba átmenni, ha a pápa nem enged követelésnek is beillő kérésének. Vallásosságára vonatkozóan ezekből a megnyilatkozásokból igencsak negatív kép rajzolódna ki. Ennek ellentettje az a szerzetesi hagyomány, amelyet a pálos rendtörténetíró, Gyöngyösi Gergely rögzített a Vitae fratrum eremitarumban, amikor Mátyás király meghallotta, hogy a budaszentlőrinci pálos szerzetesek imádságukkal leesdik az esőt, „igen megörült, mert az ország rétjeit a tavaszi szárazság kezdte kiszárítani. A legbölcsebb fejedelem fogadalommal fordult az Úrhoz. Elrendelte, hogy az összes testvérek a szentlőrinci kolostorból körmenetben vonuljanak a budai várba, zsoltárokat, énekeket zengve és a szentek ereklyéit hozva. És hogy ott vendégeljék meg őket.” Másutt a szerzetesek között időző Mátyásról olvasni, aki a pálosok életszentségét igazi aszkétikus szakértőként dicséri. Nyilvánvalóan csak ezekből az értesülésekből hiteles következtetéseket szintén nehéz levonni. Mátyás király vallásosságának vizsgálatakor az első feladat a gyökerek vizsgálata, s egy fiú esetében az apa példájának van elsőrendű szerepe. Hunyadi János öntudatos kereszténységét, vallásosságát hitelre méltó források örökítették meg. Keresztény hitét komolyan vette, havonta áldozott, ami a középkorvégi világi hívőknél ritkaságszámba ment. Különösen az obszerváns ferencesekhez fűzte bensőséges kapcsolat. Ennek az emléke az 1442-es marosszentimrei győzelem emlékére emeltetett tövisi kolostor, valamint a csíksomlyói Szalvator-kápolna, és még hosszan lehetne sorolni a „cseri” barátok általa építtetett vagy megsegített házait. Az obszerváns ferencesek pártolásában bizonyos kritika rejlik a középkorvégi szerzetesség és általában az egyháziak fegyelmének hanyatlását illetően, s emögött nem politikai, hanem kifejezetten vallási indítékot kell látni. Kapisztrán Szent János hazai működésében természetesen ott vannak az evilági, politikai indítékok is, de a történelmi valóságot hamisítja meg az a nézet, amely csak a társadalmi-gazdasági összetevőket hajlandó tudomásul venni a ferences szent tevékenységének és Hunyadi Jánossal együtt végzett nemzetmentő munkájának az elemzésekor. A történelmet a keresztény embereken át, és éppenséggel a hitvalló egyéniségeken


Mátyás király kereszténysége

keresztül spirituális erők is irányítják, amelyek vizsgálata az egyháztörténelemre tartozik. Hunyadi János sorsa, alakja egybekovácsolódott Kapisztrán Szent Jánoséval, ami a fiatal Mátyásra biztosan hatással volt. Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa (1458-1464) egyik levelében Hunyadi János ajkára a nádorfehérvári csata előzményeként a következő beszédet adja: „Katonák! Ma vagy megszabadítjuk Európát a törökök erőszakos uralmától, vagy elesvén Krisztusért, elnyerjük a mártírok koronáját! Ki ne venne részt olyan háborúban, ahol szép a győzelem, és a legyőzetés üdvösség. …Védjétek ma Krisztust kardotokkal!” Ez a beszédtöredék dramatizáltan ugyan, ám a lényeget közölte, s ki elmélkedett volna rajta többet, mint Hunyadi két fia? Ilyen apai példát, tanítást feledtetett volna bármiféle széplelkű humanizmus, reneszánsz eszmeiség? A magyar történelem legnagyobb személyiségeihez hasonlóan Hunyadi Jánosnál is egységbe ötvöződött össze a kereszténység és a magyarság, a keresztény vallásosság és a tevékeny magyarság. Az ifjú Hunyadiak már csak ezt örökölve is gazdagnak mondhatták magukat. Mátyás nevelői, Szánoki Gergely és Vitéz János gondoskodtak arról, hogy a leendő király megismerje a pontatlanul keresztény humanizmusnak, pontosabban humanista kereszténységnek nevezett eszmeiséget, szellemiséget, lelkiséget. Ennek csak a köntöse volt humanista és középkorvégi, a tartalma, ami a lényeg, az örök, változatlan keresztény hit- és erkölcsrendszer. A történelem ismerete fontos volt számára, az üdvösség történetének ismerete nélkülözhetetlen. A csodálatos Mátyás-kálvária vajon csak a király hatalmának, gazdagságának, művészetpártolásának tanúja, vagy egyszersmind hitet ébresztő szakrális tárgy is? Temesvári Pelbárt ugyan Mátyás szemére vetette, hogy nem járt elég buzgón a misékre, és nem hallgatott elég gyakran szentbeszédeket, de melyik szónok nem tesz hallgatóinak időnként szemrehányást? Ebből a kijelentésből a példaadás kötelességével tisztában lévő uralkodónál a vallásgyakorlat hiányára következtetni túlzottan elhamarkodott lenne. Mátyás király vallásossága vitathatatlan akkor is, ha nem mindenben találkozott az obszerváns ferences szónok elvárásaival. Egyéni pietásának emlékét őrzi Naldus Naldius följegyzése, miszerint a könyvtárteremből a budai palotában közvetlen ajtó nyílt a kápolnára, és ez egyedül csak őt szolgálta, ha egyedül akart a misén részt venni, szinte úgy, hogy a pap, a kórus ne is tudja. Vallásossága nemcsak ilyen visszafogottan, diszkréten nyilvánult meg. A humanizmus, a reneszánsz szellemével összeegyeztethetőnek tartotta a szentek tiszteletét, s e tekintetben láthatóan még a legteljesebben középkorvégi egyéniségnek számított. Alamizsnás Szent János mumifikált tetemét, amelyet diplomáciai ajándékként küldött neki a török udvar, örömmel fogadta, és a budai várkápolna legfőbb ékességének tette meg, díszes foglalatot csináltatva neki. Ilyesféle eset szinte minden középkori uralkodó élettörténetében megtalálható, lehetne közbevetni.

Igen, de az ellenség miért éppen ilyen ajándékot küldött neki? – vetődik föl a kérdés. Valószínűleg azért, mert tudták jó előre, hogy ennek a király örvendezni fog. Ezt támasztja alá, hogy jómaga szorgalmazta Kapisztrán Szent János kanonizációját. Ennek ismét természetes magyarázatát lehetne adni az apja barátja és harcostársa iránt érzett tiszteletben. Ám Boldog Margit szentté avatását is fontosnak tartotta, jóllehet ebben az esetben a természetes motiváció hiányzik. Az uralkodó formai szereplésének tűnhet, hogy részt vett azon a teológiai vitán, amelynek főszereplője Magyarországi Mihály, Párizsban tanult tudós teológus volt. Az viszont már nem tekinthető formalitásnak, hogy Gatti domonkosrendi szerzetessel teológiai vitát folytatott, éspedig arról: Jézus Krisztus miért Péter apostolt tette meg Egyháza fejévé, aki háromszor is megtagadta, s ezáltal meglehetősen bűnös, gyönge ember volt, és miért nem Szent János evangélistát, aki Péter mellett a tisztaság, állhatatosság, kitartás, életszentség példája. Ebben a vitában benne van egy vallásos, önmagára, tetteire és azok indítékaira rákérdező király töprengése, talán időnkénti gyötrődése is. 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Mátyás király kereszténysége

Gaoletto Marzio a „teológus” Mátyás királyról remek jellemzést ad: „A király azonban, mint afféle furfangos ember, jól ismerte a mostani teológusok természetét, kik csupán a bajos és nehéz kérdéseket kutatják, és csak Aquinói Szent Tamásnak és Duns Scottusnak a nehéz problémáit vizsgálják a Szentháromságról, Isten tulajdonságairól és az Oltáriszentségről, de közben elhanyagolják az evangéliumok magyarázatát és az erkölcsi kérdéseket.” Tegyük hozzá, Mátyás király véleménye nem csekély aktualitással rendelkezik manapság is. Miként folytathatott teológiai vitát a király, miként érvelhetett tudós teológus, esetleg teológusok ellen, miként foglalhatott állást a szakmabeli hittudósokkal szemben, ha ő maga a kortársak följegyzései szerint „nem sok könyvet olvasott”? Valószínűleg egyházi munkatársai segítették, s mert vallásossága őszinte volt, teológiai ismereteken túl teológiai érzékkel is rendelkezett. Könyvtára gazdag patrisztikus anyaga nem holt betűhalmaz volt, hanem olyan szellemi örökség, amellyel maga a király is tudott élni, igaz, mások közbejöttével. Averroes akkortájt terjedő nézeteivel, valamint Marsilius Ficinus működésével kapcsolatban Mátyás király állásfoglalása szintén a hívő keresztény emberé volt. A megszólaltatott források bár töredékesek, mégis jól tükrözik a keresztény és vallásos Mátyás király képét, akinek pietása minden humanista és reneszánsz forma mellett vagy ellenére őszinte volt és igaz, meggyőződésből fakadt. Az Egyházhoz fűződő kapcsolatát nem kizárólagosan az időnként változó, sőt (például az egyháziak örökös főispánsága kapcsán) visszájára forduló egyházpolitikai tettei alapján kell megrajzolni, hanem személyes vallásosságának összetevői segítségével is. Mátyás király ez utóbbiak alapján nem keresztény humanista, hanem humanista keresztény, vagyis hívő keresztény volt mindvégig. Ez pedig nem mondható el minden kortárs uralkodóról. Ranzano Péter óhaja, miszerint Mátyást „joggal a szentek közé kellene iktatni”, ugyan túlzás volt, ám ráirányíthatja a figyelmet a gazdag személyiségű uralkodó hitére, mélységes meggyőződésére, keresztény mivoltára.


8. fejezet - Pázmány Péter és a történelem Pázmány Péter közel háromnegyed évszázadot átfogó élete idején (1570-1637), politikai és egyházi téren egyaránt folyamatos változások közepette formálódott ki a „klasszikus” Európa, ami már az ókortól kezdve több volt annál, mint földrajzi elnevezés, morális fogalomnak is számított. Mégis, a mindennapok sodrában átfordítva a múltból a messze a jövőbe vezető fontos gondolatot ezernyi szembenállás igyekezett a belefoglalt szellemi egységet szétfeszíteni. A vallásháborúk eleinte még mutattak valamiféle vallásos színezetet, később annál világosabban lehetett látni, hogy mindazok csak a szembenálló hatalmak érdekeit voltak hivatva elkendőzni. Magyarország jelentős részének török hódoltságba süllyedése, Erdély számtalan buktatóval kísért önállósulása, a királyi országrész Habsburg-dinasztikus érdekeknek történő kiszolgáltatottsága, s a három részre szakadt hazát még jobban megosztó vallási szembenállás és türelmetlenség jellemezte azt a légkört, amelyben a bihari ifjú, a Pázmány nemzetség leszármazottja igen hamar felnőtté vált. Fiatalon, de érett fővel fogadta el a katolikus hitet, majd a papi és szerzetesi hivatást, amely később nagy lehetőségekben és még nagyobb eredményekben kamatozott a Katolikus Egyház és a magyar nemzet javára. A katolikus Pázmány Péter 1588-ban a jezsuitákhoz csatlakozott, akiket vérei ugyanezen évben száműztek Erdélyből. S mert hozzájuk társult, később rá is hasonló sors várt volna, amikor az 1608-as országgyűlésen a protestánsok a jezsuiták kiűzését követelték. Nemcsak társait, de önmagát is védelembe vette akkor, amikor az országgyűléshez védiratot intézett. Az események előterében a jezsuita rend érdekeinek védelme állt, de a háttérben ott volt magyarságtudata, még akkor is, ha ez kora mentalitásának megfelelően nemesi privilégiumok hangoztatásában jutott kifejezésre. Védekezésének alapja: számos jezsuita nemesi származású, ezért ítélet nélkül nem lehet őket száműzni, tartózkodásuk az ország területén a magyar törvények értelmében jogszerű. Pázmány föllépése az országgyűlésen a vallásszabadság megadása és rendje érdekében politikai állásfoglalásnak számított, de védiratának soraiból világos, hogy társaival együtt, jezsuita szerzetesként is a magyar nemzet tagjának tartotta magát, a magyar történelem állt mögötte, s annak jogos örököseként tiltakozott a jogsértés ellen. Ugyanez a történelembe-gyökerezettsége jelentkezett később, amikor Szent István koráig visszamenő őseire hivatkozott. Nem barokk pátosz, hanem őszinte meggyőződés késztette e vallomásra: „Soha, Édes Nevelő Hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted.” Élete kiemelkedő eseményének bizonyult, amikor 1632-ben Rómába utazott, hogy a Katolikus Egyház feje, a pápa előtt képviselje uralkodója érdekeit a harmincéves háború fejleményeivel kapcsolatban. Azon lehet vitatkozni – amint azt meg is tették érkezése után a kúriai körök –, hogy mennyire volt joga neki, a bíborosnak a császári követ feladatait ellátni. De az vitathatatlan, hogy a pápával szembekerülve, VIII. Orbánt pártatlan állásfoglalásra akarta késztetni. Már ez előnyt jelentett volna a Habsburgokon túlmenően az ”Édes Nevelő Haza” számára, s ezért fogalmazott a kúriai stílushoz szokottak számára igen keményen az április 24-i, második pápai kihallgatás alkalmával: „Szánja meg Szentséged a sokféle csapásokkal sújtott katolikus népeket, melyeknek javáért a pásztor nemcsak az Egyház kincseit, de saját életét is köteles föláldozni. Ha a kellő eszközöket föl nem használja, Isten előtt kell számot adnia mulasztásáról.” A belső szenvedélytől izzó figyelmeztetés motívumaként helytelen lenne az okot állítólagos feltétel-nélküli Habsburg-hűségben keresni. A pápát kötelességére figyelmeztető Pázmány itt az egyetemes Egyházért, és ezen belül a rábízott helyi egyházért érzett felelősségének tudatában az Egyház egész történelmének örököseként állt a pápa előtt, és ezért mert ilyen nyíltan szembeszállni a kúria politikai döntéseivel, mi több, magával a fővel. A magyar bíboros VIII. Orbán francia-pártiságát azonban hasztalan próbálta ellensúlyozni, Richelieu befolyása a távolból is erősebb volt. Országgyűlés, pápai udvar: a két színhely között bizonyos hasonlóságot lehet fölfedezni, mert mindkettő olyan közösséget – nemzet, Egyház – képvisel, amelynek Pázmány tagja volt; maradék nélkül azonosult a nemzettel és a Katolikus Egyházzal. Mégis, látszatra mindkettővel szembekerült, és a pillanatnyi politikai megfontolások félre tételével történelmi igaza tudatában védekezett, figyelmeztetett, sőt vádolt. A történelmi szerepet vállaló Pázmány hogyan ismerte a történelmet, hazája, nemzete, Egyháza, sőt az egész emberiség történetét? Miként tudta azt egyetlen szintézisben látni? Mert ez utóbbi nélkül az említett közösségekben nem fedezhette volna föl oly világosan a maga helyét, nem jelölhette volna ki helyesen föladatait és céljait, nem választhatta volna meg jól a szükséges eszközöket. Egyáltalán, milyen volt Pázmány történelemszemlélete? Hogyan szerezte Pázmány páratlan történelmi műveltségét? Melyek ennek összetevői? Ő


Pázmány Péter és a történelem

maga miként vélekedett a történelem történelemszemléletének lényegét?

ismeretéről?

És

végezetül,

miben

lehet

összegezni

Pázmány Péter tanulmányi éveit a legújabb kutatások kellő részletességgel tárgyalták. Ha a történelem nem is képezte külön stúdium tárgyát, Kolozsvárott a latin és görög nyelv tanulásával párhuzamosan az ókori történetírók műveivel hamar megismerkedett. Római tartózkodása alatt a második évtől kezdve társaihoz hasonlatosan az egyházatyák írásait is olvasta. Így az auktorokkal való közvetlen találkozás révén fedezte föl, hogy a teológia történelmi keretbe ágyazódik. S megértette az auctor igazi értelmét, jelentését: az auctor nem fojtja el tekintélyével az egyéni gondolkodást, hanem bölcsességével a tanítvány növekedését segíti elő, azt gyarapítja, amint az auctor szó etimológiája is ezt tartalmazza. Ezzel párhuzamosan megismerte a keresztény ókort. Később az egyházatyák nagy szerephez jutottak írásaiban, de nem másodkézből idézte őket, hanem maga olvasta legfontosabb műveiket. A fiatal magyar jezsuita Rómában olyan személyiségekkel találkozhatott, akik maguk számítottak az élő rendtörténetnek vagy egyháztörténelemnek. Cesare Baronius Annales ecclesiastici című monumentális vállalkozásának első kötetei ekkor jelentek meg (1588-1607), s bár a nagy mű vitákat, bírálatokat váltott ki, Pázmány a későbbiekben sok haszonnal forgatta a történelmi ismeretek e hatalmas tárát. Amikor tanársegéd lett az Angol Kollégiumban, az élő Egyház történetének fájdalmasan aktuális fejezetével került kapcsolatba. Pázmány odaérkezéséig az intézmény 153 volt növendékéből 22 nyerte el a vértanúság koronáját, miután hazájába visszatért. Az igazi történelmi látásmód hiányában mindez a fiatal jezsuitát negatív irányban befolyásolhatta volna. Ám Pázmány hazájába visszatérve mindezek ismeretében, ugyanakkor meggyőződéséhez szilárdan ragaszkodva is türelmes maradt a vallási téren vele ellentétes oldalon állókkal szemben, amint ezt példázza 1608-as állásfoglalása, amikor a vallásszabadság megadását javasolta. A múlt ismeretében gyökerező egyházpolitikusi bölcsessége segítette tisztánlátását. Tanulmányainak vége nem jelentette ismeretanyaga bővülésének befejeződését, egész életén keresztül tudatosan művelte magát. „Én a tanítvány nevet mindig szerettem” – mondta többször. Jóllehet Grácban töltött egyetemi tanári évei egyetlen irányba terelték képességeit, sokoldalúságát mégsem vesztette el. Az ókori auktorokat ugyan többször idézte írásaiban, mint az egyházatyákat, ám ez utóbbiak fontosságuk révén megelőzik a pogány klasszikusokat, az első helyen Szent Ágostonnal.

Hippó városának püspöke a De civitate Dei című művével a keresztény történelemfelfogást döntő módon befolyásolta a középkorban, s az újkor sem mondhatta el, hogy Ágoston gondolatait mindenben meghaladta volna. Pázmány korában sem merült feledésbe az az ágostonos gondolat, hogy a két „város” közül melyikben érezheti magát otthon az ember. A Magister tanítása alapján a jezsuita Pázmánynál is érezhető az ágostonos szellem a gyakori idézéseken túl: az emberi történelem horizontja a végtelen felé nyitott. A pápai udvarban VIII. Orbán kihallgatásán Richelieu győzött, és Pázmány vesztett a diplomácia kíméletlen szabályai szerint. Ám a két bíboros-politikus gondolatvilágát összevetve Pázmány az, aki az utókor szemében történelmi műveltségén túlmenően történelemszemléletét tekintve is győztesként emelkedik ki kettőjük közül. Klasszikus szerzőkön, egyházatyákon és kortárs történetírókon túl azonban még fontosabb a Biblia Pázmány Péter történelemszemléletének vizsgálatakor. A Szentírás számos része történelmi mű a javából, ami ezen felül még a kinyilatkoztatás többlet-tekintélyével rendelkezik. „Az Isten Igéje igaz világossága az emberi tudatlanságnak” – vallotta A Szent Írásnak felséges méltóságárul mondott beszédében. „Nincs az erkölcsök igazgatásánál oly ethica, mely a Salamon könyveivel egybevettethessék. Nincs az országos gondviselésrül olyan politica, mellyet a Mojses cselekedeti és törvényi, a sidó birák és királyok példájának tanításai messze ne haladnának. Nincs semmiféle historia, melyben anyi-különböző és mind tanuságra, mind gyönyörködésre 74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


hasznos példák találtatnának, mint az Isten könyvében… Egy-szóval: bévebb és tekintetesb a Szent Írás, mind jóságok jutalmazásának, mind gonosságok ostorozásának példáival, hogy-sem az egész világ historiái.” Az idézetből világos: a Szentírás nemcsak teológiai forrásként legfőbb tekintély, hanem elsődleges történelmi forrás is Pázmány gondolkodásában. Feltűnően ügyelt az értékrend hangoztatására. Nem mintha nem bízott volna a Biblia, Isten Szava erejében, hanem mert bizalmatlan volt kortársaival, hallgatóival, olvasóival szemben. Az etica, vagyis az Isten akarata szerinti életvitel minden mást megelőz. A keresztény ember számára ezt a Szentírás ismerete teszi lehetővé, amely együtt jár a biblikus történelemszemlélet elsajátításával. A Biblia megismerése, átelmélkedése, állandó idézése végigkísérte Pázmány egész életét. Ha Jahve a választott nép történelme folyamán fedte föl önmagát, ha Krisztus az emberi történelembe született bele, folytathatott volna Pázmány biblikus stúdiumokat a leghitelesebb keresztény történelemszemlélet átvétele nélkül? Az ószövetségi nép történelmének profán fejlődésmenete fölött meredeken magasba vezet az az út, amely a Messiáshoz, Krisztushoz érkezik fel, aki az idők teljességében született meg, s akiben a történelmi idő teljessé vált, alkalmassá arra, hogy az örökkévalóságot közvetítse. Aki a történelmi idő misztériumát egyetlen pillantással átfogja, annak a történelem eseményei már nem végzetszerű, leküzdhetetlen akadályok, mert Ágoston szavával létezik az aeternum internum. A biblikus alapokból kiindulva Ágoston láthatóvá teszi a történelemben az örökkévalóság belső, rejtett áramlatát, láthatatlan formában, amikor az kegyelemként jelentkezik, s látható formában, amikor mint Egyház van jelen. A keresztény tudja, hogy Krisztus eljövetele a történelem döntő fordulata, s így annak kimenetele pozitív. Az ugyan nem világos, hogy a történelem lezárultáig milyen események sorjáznak egymásután, és az is tény, hogy az állandó küzdelem mindvégig megmarad. Ez az a szemlélet, amelyet Pázmány Magister Augustinus vezetésével a Bibliából elsajátított. Történelmi munkásságának első vonalába tartozik az egykori magyarországi szerzetesrendekre vonatkozó adatok összegyűjtése 1629-ben, még akkor is, ha az forráskritikai szempontból erősen kifogásolható. A szentek tiszteletét védelmezve távol állt az Aurea legenda világától, Pázmány már Surius tanítványának számított. A történelemnek ez az objektív szemlélete indította arra, hogy 1605-ben megkérje az akkor már élemedett korú Istvánffy Miklóst, írná meg Magyarország történetét Ulászló uralkodásától kezdve. Hiszen a jelzett kor ugyan időben akkor szinte a „közelmúlttal” volt egyenlő, ennek ellenére a kortársak alig vagy csak nagyon rosszul ismerték ezeknek a nemzet életében sorsfordítónak tekinthető időknek az eseményeit. Pedig a 16. században szinte minden megváltozott: mutata omnia et inversa. Pázmány szerint az Ulászló óta történtekről írva a szerzők „mintha nem megvilágítani, hanem elhomályosítani akarták volna a tényeket”. Istvánffy Miklóshoz írott levelében a humanista történetírási hagyományokkal való szakításra biztatott. Nem fontos a szép stílus, még az sem, hogy Istvánffy a klasszikus történetírókat utánozza, hanem a tények valós ábrázolása a lényeg, hiteles etikai tanulságot is csak ebből lehet meríteni. A 16. századi történelmet szerinte a források alapján, pártatlanul kell megírni, hogy a tények hűséges közvetítésén túl legalább részleges magyarázatot lehessen találni arra vonatkozóan, miért következett be az ország három részre szakadása, illetve a török hódoltság. Istvánffy halála után Pázmány adta ki a művet, sőt ő maga írta meg a szerző életrajzát. A Historiaban a történetírásról vallott nézetek eszmei magaslatokban járnak. A múltat az ókor legkiválóbbjai isteni ihlet hatására örökítették meg. Az újkorban a hazaszeretet buzdít erre a munkára. Istvánffy a tények tárgyilagos ismerete ellenére nem engedte át magát a borúlátásnak, az ország jelenét és jövőjét, a török elleni küzdelmet nem látta kilátástalannak. A patria és a christiana respublica ellen elkövetett bűnökben, a felelős vezetők önös érdekeinek előtérbe helyezésében lehet megtalálni a jelen szomorú állapotának okait, de a dolgok természetéből fakadó emberi tettek, illetve bűnök nem zárják le a horizontot: amint a világ, úgy a nemzet történelmének is Isten az irányítója és bírája. Ez a teocentrikus történelemszemlélet azonban az emberi felelősséget nem megszünteti, hanem inkább felfokozza. Isten történelemformáló tevékenysége lényegében Istvánffynál is jelen van: a földi történés az Isten gondolatával, szándékával, ítéletével való szembesülésben jut el a végkifejlethez. A közbenső szakasz azonban az állandó változások jegyeit hordozza. Pázmány Péter számára a történelemmel kapcsolatos meditációk során, amint egész élete folyamán bármi másban is, az igazság megalkuvás nélküli követése volt a legbiztosabb kiindulópont: „Aki az Igasságot szereti, eltekéllye magába, hogy senki kedveért vagy barátságaért, semmi gyalázatért vagy kárvallásért a megésmert igasságot hátra nem veti, hanem minden tétovázás nélkül követi.” Pázmány ezt a megismert, szeretett Igazságot követte kitartóan egész életében, életművében: akkor, amikor közvetíteni akart a szétszakadt ország egymással szembenálló nagyjai között, amikor megszervezte a magyar ifjak külhoni iskolázását, amikor Édes Nevelő Hazája érdekeit védte a diplomácia útvesztőiben, s amikor életművét megkoronázta a nagyszombati egyetem alapításával. Pázmány Péter a múlt kimeríthetetlen gazdaságából bőségesen merítve tanította Egyházát, nemzetét. Gondolatainak, cselekedeteinek jelentős része a történelem tényeivel és tanulságaival összefüggő 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


elmélkedéseiből fakadt. A történelmet az igazság és a bölcsesség kedvéért szerette, s közben ő maga is történelemmé vált.


9. fejezet - Ipolyi Arnold történelemszemlélete Patriam illustrare – mondogatta élete alkonyán Ipolyi Arnold besztercebányai, majd nagyváradi püspök, amint azt barátja, Pór Antal tanúsította. Semmi ok nincs kétségbe vonni ennek az állításnak az igazságát, de önkéntelenül is felmerül a kérdés – egyházi férfiúról lévén szó –, a patria-t lehet-e ecclesia-val helyettesíteni, és az Ecclesiam illustrare miként igaz a történész Ipolyi esetében? Ennek a nem pusztán szónoki kérdésnek a kapcsán arra szeretnénk választ kapni, hogy Ipolyi a Katolikus Egyház történetével miként szembesült, arról miként vélekedett, kötelességét ezen a téren miként teljesítette, egyáltalán: milyen volt történelemszemlélete? A kérdésföltevés lehetősége esetén nehéz ellenállni annak a kísértésnek, ami arra csábít, hogy a vizsgálódás Ipolyinak ne csupán a múlttal való kapcsolatára szorítkozzon. A kiegyezés előtti és utáni évtized eseményei, az I. Vatikáni Zsinat előkészületei, majd annak éles hangú sajtó visszhangja őt a jelen és jövő iránti fokozott elkötelezettségre késztették. Egy korabeli és az egyháztörténet-írás hiányosságaival kapcsolatos kritikájának felidézése némi fogalmat ad arról, hogy Ipolyi állásfoglalásait, közéleti szerepét a múlt, és ezen belül az Egyház múltjának ismerete miként befolyásolta. A tudományos megismerés révén a múlt utólagos realitásnak örvend, az „elveszett idő” ezáltal válik „megtalált idővé”. Mi sem természetesebb, hogy az idő megtalálása nem adatik meg szükségszerűen, a kutató, összefüggéseket kereső elme csak fáradságos munka árán juthat el hozzá. Ipolyi Arnold ezt a munkát számos esetben hiányolta, Az Adalékok a magyar domonkosok történetéhez című tanulmányának bevezetőjében például ezt írta: „… Míg … a külföld nevezetesebb monostorai történetöket kötetek hosszú sorával számítják, addig nálunk gyakran leghíresebb apátságaink és prépostságaink is alig bírnak egy-egy birtokjogi okmányon kívül nehány lap vagy csak nehány sor feljegyzést is előmutatni. De valahányszor e hiányt panaszoljuk, s érte az ádáz kort, a kül- és belháborúkat, a török- s tatárdúlást és pusztulásokat okozzuk, ismerjük el mindjárt emellett saját mulasztásainkat is, mondjuk el hozzá a mea culpát is. Mert nem lehet élénken nem éreznünk, hogy hazánk egyháztörténeti irodalma máig sehogy sem felel meg annak, aminek lennie kellene.” Kritikus megállapítását – talán éppen azért, hogy nagyobb súlyt adjon neki – beszélgetőtársa, egy meg nem nevezett főpap szájába adta: „szokássá vált már nálunk ugyanis inkább szidalmazni a múltat s jelent mulasztásaiért, mintsem ezeket pótolni.” Az egyháztörténet-írás szomorú hazai helyzetéről az idézett tanulmány megírása (1867) előtt már egy évtizeddel, vagyis 1858-ban a Religio hasábjain cikkezett. Mégis, egyháztörténeti jellegű írásai alapján a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy ő maga sem igyekezett kutatásaival és tollával az ezen a téren jelentkező és általa is többször fájlalt hiányt pótolni. Erre a látszólagos ellentmondásra akkor kapunk feleletet, ha Ipolyi hatalmas műveltségén túl figyelembe vesszük széles szellemi horizontját, valamint vallási előítéletektől, felekezeti elfogultságoktól mentes nyitottságát a felismert történelmi igazságok iránt. Mindehhez kiegészítő szempontként hozzájárul az, hogy a Magyar mythologia néhányak részéről igazságtalanul kedvezőtlen fogadtatása után az összefoglaló jellegű értekezések helyett inkább a forráskutatások és a résztanulmányok kerültek munkássága homlokterébe. Mindez mégsem azt jelenti, hogy a mélyebb összefüggések felismerése iránti érzékét és igényét elveszítette volna. A források feltárása az első lépés, Ipolyi itt látta meg a reá váró feladatokat. Oláh Miklós levelezésének, Veresmarti Mihály munkáinak, Rimay János emlékiratainak és leveleinek kiadása hosszú éveken át foglalkoztatta. Mi indította őt a forráskiadás hálátlan munkájára? Honnan merítette ehhez a bátorságot? A választ ezekre a kérdésekre történelmi tanulmányaiban kell keresni. Igaz, a nagyszombati líceum tanulójaként ő is álmélkodva hallgatta az ékesszólásáról nevezetes Gály Lőrinc előadásait, de ez még kevés lett volna indíték gyanánt. Felsőbb tanulmányait a bécsi egyetem teológiai fakultásán végezte, s ez lehetőséget kínált történelmi tanulmányainak elmélyítésére. Miként? Erre maga adott választ a Ráth Károly felett elmondott beszédében: „Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliographiáját, tanultuk a paleographiát és diplomaticát.” Az idézett szöveggel szemben jogosan lehet ellenvetéssel élni: ennek az általános jellegű történelmi tanulmánynak vajmi kevés köze van a Katolikus Egyház történetéhez, az egyháztörténelemhez. Ipolyi a


Ipolyi Arnold történelemszemlélete

történelemtudományok területén bizonyos mértékig autodidakta volt. Igaz, erről a Magyar mythologiát ért erős bírálatok után ő maga is szólt, de a lényeg mélyebben van. A fenti mondat mögött a történelem tudományának alapvető igazságai rejlenek. Ipolyi ezeket egyetemi évei alatt sajátította el, s a későbbiekben mindig következetesen ragaszkodott hozzájuk.

Általános érvényű alapigazságokról van szó, amelyek az egyháztörténelemre éppúgy érvényesek, mint a történetírás egyéb területeire. Ipolyi világosan látta: ezek megkerülése könnyen vezethet oda, hogy csakis a jelennek van igaza, jóllehet éppen a történelem az a tudomány, ahol a jelennel szemben időnként a múlt ragadja magához az igazság pálmáját. Ipolyi forráskiadásai elkészítésével már vallott az első alapelvről: nincs történelemírás a forrásokkal való közvetlen érintkezés nélkül. „A történettudomány alapja a kútfői-vizsgálat lévén…” – kezdte báró Mednyánszky Alajos forráskutatói tevékenységének méltatását. A deákmonostori bazilika ismertetésénél először az okleveles anyagot vette számba. Nem azért dicsérte Mednyánszky oklevélgyűjteményét, mert az emlékbeszédhez szűkölködött témában. Az okleveles forrásanyag ismeretét, szakszerű felhasználását a Menyánszky család gyűjteményének tanulmányozásakor, rendezésekor mélyítette el. A kutató nem támaszkodhat kizárólag az írott forrásokra, a múlt minden megmaradt emléke forrás-jelleggel, forrás-értékkel bír. Ezért Ipolyi Arnold művészettörténeti munkásságát tágabb megközelítéssel egyháztörténeti segédtudomány művelésének is föl lehet fogni. Munkásságából számtalan példa bizonyítja ennek helyességét a deákmonostori román bazilika feldolgozásától kezdve Eger régi székesegyházának tanulmányozásán át a kunok bél-három-kúti, másképp – apátfalvi apátságának leírása elkészítéséig. Akadémiai székfoglaló beszédében sort kerített a deákmonostori bazilika hely- és műtörténeti leírásán túl az egyes helyiségek funkcióinak vizsgálatára. Ezt a feladatot a szerzetesség-történetből (például Mabillon Martène, Durand, D’Achery, Henriquez) vett tekintélyes összehasonlító anyag segítségével olyan magas, kora tudományos követelményeit mindenben kielégítő szinten végezte el, hogy monográfiájának ez a része a hazai szerzetesség-történet egyik addig igen elhanyagolt részterülete számára a továbbiakban legfőbb forrásként jöhetett számításba. Következésképpen a történelem, s így az egyháztörténelem mint tudomány elképzelhetetlen a többi humán tudomány nélkül, azokkal szorosan együtt kell munkálkodnia, mert a történelemnek, vagyis a múlt ismeretének a teljességre kell törekednie. Az ember múltjából számára semmi sem lehet idegen. Besztercebányára kerülve püspökként székhelyének műveltségtörténeti vázlatát írta meg, mintegy lelkipásztori munkájának eredményességét ezzel is megalapozva. A város történetébe ágyazottan a hitújítás történetének fölvázolásakor szakítani tudott a régi sablonokkal, egyik vagy másik fél elmarasztalásával, illetve túlértékelésével, a csak anyagi-evilági, vagy csak a lelki-szellemi indítékok egyoldalú felsorolásával. Az új eszmék terjedése során a város tanácsa került szembe a plébánossal. A helyi egyház híveinek társadalmi hovatartozása a történtek elemzése során kellő súllyal esett latba, a besztercebányai polgárok társadalmi-gazdasági-kulturális érdekeiket – képletesen szólva – nem hagyták a templomajtón kívül. A történész Ipolyi számára valóban minden a történelem tárgya. Nincsenek „történelmi” és „nem történelmi” tettek. A város életében ugyan az egyházi és polgári hatóságok intézkedései kiemelt helyet foglaltak el, a műveltségtörténet s egyben az egyháztörténet írójának figyelme nem rekedt meg ezen a szinten, figyelme a köznapi eseményekre, s azoknak a közösségi életre gyakorolt hatására is kiterjed. A bécsi egyetem, amelyet Ipolyi fiatalon látogatott, természetszerűen közvetítette a német történetírás műhelytitkait. Ezt a német hatást eredményesen gazdagította a francia történettudomány legnagyobb 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


folyamatosságot felmutató irányzata. A francia forradalom ugyan szétzilálta és elpusztította a modern történettudományok első igazán kollektív műhelyét, a maurinusok monostorát, ám az itt született és a maguk idejében korszakalkotónak számító műnek még a múlt század derekára sem avultak el. Bécsi évei alatt a legjelesebb diplomatikai és paleográfiai művekkel, Mabillon, Toussaint és Tassin, Martène, D'Achery könyveivel fegyverkezett föl és Du Cange monumentális alkotásával, a középkori latinság szótárával szintén ekkor köthetett barátságot, mert a későbbiekben példamutatóan, gyümölcsözően forgatta. A grangia vagy cella szavak tartalmi elemzése a deákmonostori bazilikát tárgyaló értekezésében erről tanúskodik. Írásaiban többször említette a maurinusokat. A bencés tudós, Czinár Mór felett mondott emlékbeszédében magától értetődően hivatkozott a nagynevű francia rendtestvérekre. Ugyanezen beszédében a korabeli francia történetírás „művészi magaslatai”-nak az előzményei között a „maurinusok óriási munkálatai”-t említette meg. A fenti idézetből nyilvánvaló, hogy Ipolyi számára a történelmi kutatásokban és az egyháztörténet-írásban az eszmény a maurinus iskola közösségi munkamódszere volt. A Magyar Történelmi Társulat megalapításában és további munkájában játszott szerepének egyik indítéka ebben fedezhető föl. A maurinusok nem választották el élesen az egyháztörténelmet az egyetemes történelemtől. Példájuk nyomán Ipolyi is megtanulta egyben szemlélni a történelem különböző részterületeit, egész munkássága ezt bizonyítja. Osztozott ugyan korának a történelemről vallott nézeteiben, ám a kritikai szempontokon túl a nagyobb összefüggések feltárására irányuló törekvése egyértelmű. „Bármely legyen a históriai kritikának tisztje: az események és tények, a történeti alakok és szereplők, sőt a koreszmék, a közérzet és közszellem bírálata, szóval az elevenek és holtak feletti ítélet; egyről soha sem szabad megfeledkeznie, s ez az egy az: hogy mindenben a nemzet politikai egységének és összetartozásának eszméjét, annak feladatát és hivatását kell szem előtt tartani” (A magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulása). Helytelen lenne figyelmen kívül hagyni az újra meg újra jelentkező szintézisre törekvést, amely helyenként történelem-filozófiai és történelemteológiai színezetben sem szűkölködik. A maurinusok történelemszemléletének ismeretében bátran állítható, hogy Ipolyi munkásságának túlnyomó része az Egyház történetének helyesebb megismerését segítette még akkor is, ha ő maga időnként máshová helyezte a hangsúlyt. A történelem tudományának művelésével kapcsolatos eddigi, jobbára pragmatikus jellegű megállapítások után még a történelem művelőjére vonatkozóan is érdemes néminemű vizsgálódást végezni. A múlt elkötelezett kutatójának lényeges tulajdonságai közé tartozik az intellektuális becsületesség és az erkölcsi bátorság. Ipolyi Arnold ezeknek a birtokában volt, ugyanis Veresmarti Mihály életének megírása, munkáinak kiadása erre elégséges bizonyítékul szolgál. Miért lehet ezt bátorsága és becsületessége mellett érvként felhozni? Elegendő az autonómia-harcra, az I. Vatikáni Zsinat hazai negatív sajtó visszhangjára, az országgyűlésen elhangzott vagy a liberális sajtóban megjelent katolikusellenes támadásokra utalni, és a szóban forgó kor egyházpolitikai helyzetéről alkotott idilli kép egyszerre szertefoszlik. A protestánsból katolikussá lett Veresmarti életrajzát a protestáns tábor inkább olvasta, mint a katolikus. A francia kortárs történész, Jules Michelet arra figyelmeztette kollégáit, hogy „legyenek mindig készek ellenállni saját előítéleteiknek, az olvasók előítéleteinek, és végül a kortársak illúzióinak”. Tordai János pozsonyi ferencesrendi szerzetes alakjának megrajzolásában Ipolyi pártatlansága vitathatatlan. Ipolyi Arnold a szó nemes értelmében elkötelezetté vált, amikor Oláh Miklós levelezését kiadta. A humanista főpap személyén keresztül a 16. századi Európa nagyjaival lépett kapcsolatba. „A történet szálai mintegy előttünk fonódnak és szövődnek” – írta a bevezetésben. – „Halljuk a szereplő férfiak felfogását, megértjük saját szavaikból cselekvésük indokát. Kiismerhetjük ezeknek titkos rugóit. Leveleikből kifejlik alakjok.” Oláh Miklós levelein keresztül Ipolyi magával Erasmusszal is barátságot kötött. A történelemben az emberi személynek kiváltságos helye van, személytelen erők sem a vizsgált egyén, sem a kutató történész személyes szabadságát nem semmisíthetik meg. Oláh Miklós, Veresmarti Mihály, Hajnal Mátyás személyiségén, munkásságán keresztül a hitújítás – katolikus megújulás korának felidézésével tanulmányozta legelmélyültebben az Egyház történetét. Állásfoglalásai hívő katolikus történész állásfoglalásai, de ragaszkodása az Egyházhoz soha nem került ellentétbe a tudomány megkövetelte etikával, az intellektuális becsületességgel. A történelem s ezen belül az egyháztörténet tanulmányozása, ismerete nála soha nem volt öncélú. A Szent László Társulatnak, amely a romániai és a bukovinai magyarság kulturális támogatását célozta, Ipolyinak 1864ben mondott ünnepi beszéde szerint az élő és éltető történelemben kell gyökereznie. „…mi szegények, megfogyva egykori hatalmunkban s felhagyva a jövőbe vetett vérmes reményekkel, múlt dicsőségünk foszlányainak elszakadozott szálaiból szőhetjük csak Egyházunk és nemzetünk világfeladatait.”



A történelem és a Katolikus Egyház történetének mélyebb ismerete türelemre, a napi eseményekkel kapcsolatban mértéktartó, higgadt állásfoglalásra intette Ipolyit. Ez tükröződött személyes kapcsolataiban, barátságaiban, amelyeket protestáns történészekkel tartott fenn. A mértéktartás, higgadtság jellemezte őt akkor is, amikor 1870-ben mint a pesti Seminarium Centrale rektora és az egyetem Hittudományi Karának igazgatója arról értesült, hogy a Bölcsészeti Kar emlékirata a Hittani Karnak az egyetemről történő kizárását javasolta azzal a megokolással, hogy „a teológia nem tudomány”. A Bölcsészkar tanárai emlékiratukkal az országgyűlést szerették volna tervüknek megnyerni. A bölcsészek egyhangú javaslata már csak azért is érdekes, mert ebben az időben öt szerzetestanár volt közöttük, és nem tudni, milyen megfontolásból, de sem Jedlik Ányos, sem Rómer Flóris, sem a három piarista tanár (Horváth Cirill, Szepesi Imre, Somhegyi Ferenc) nem szállt szembe ezzel a liberális szellemben fogant javaslattal. Ipolyi Arnold és Rómer Flóris kapcsolata, barátsága ismeretes. A Hittudományi Kar a javaslatot hallgatással fogadta, s mivel ez nem az egyetem egészétől, hanem csak az egyik kartól származott, hivatalosan nem vett róla tudomást. Ebben a higgadt, mindenféle polémiát elutasító magatartásban bizonyára nagy része volt Ipolyinak, a hittudományi kar igazgatójának. Ipolyi Arnold a Katolikus Egyháznak mind múltbeli, mind saját korbeli történetével szoros kapcsolatban állt, jóllehet ezt inkább tudományos munkássága, mintsem egyházpolitikai vagy egyházkormányzati tetteinek sokasága bizonyítja. Történészi munkásságával, amelyben nemzet és Egyház története egységbe olvad össze, teljesítette azt, amivel idős korában a fiatalokat buzdította: Patriam illustrare!, s ő maga egyformán, egyaránt patriam et Ecclesiam illustravit.


Irodalom Az egyháztörténet kézikönyve ADRIÁNYI, Gábor -München 1975 A kereszténység története hazánk mai területén a magyarok letelepedéséig BALICS, Lajos -Budapest 1901 A római katolikus egyház története Magyarországban (1000-1301). I-II. BALICS, Lajos -Budapest 1885-1890 A magyar zene története DOBSZAY, László -Budapest 1985 Scripta manent, tanulmányok Gerics József tiszteletére Draskóczy, István szerk. -Budapest 1994 A katolikus egyház története Magyarországon HERMANN, Egyed -München 1973 Magyarország egyháztörténete KARÁCSONYI, János -Budapest 1985 Magyar egyháztörténelme (889-1848). Átd. Knauz Nándor. I-II. LÁNYI, Károly -Esztergom 1866-1869 Magyar egyháztörténeti vázlatok, 1. 1989, 2. 1991, 3. 1992, 4. 1992, 5., 1993, 1994, 1995, 1996, 1997. 19891997 Magyar egyháztörténeti évkönyv, 1-2. köt. 1994, 1996 Deákság és Európa MEZEY, László -Budapest 1979 Pálos rendtörténeti tanulmányok Sarbak, Gábor szerk. -Budapest 1994 A Katolikus Egyház Magyarországon SOMORJAI, Ádám ZOMBORI, István szerk. -Budapest 1991 Kis magyar egyháztörténet SZILAS, László -Róma 1984 A magyar föld szentjei TÖRÖK, József -Budapest 1991 Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon TÖRÖK, József -Budapest 1990 Magyarországi Boldog Ilona, Regnum, 69-79. old. BALANYI, György 1937 A kereszténység története hazánk mai területén a magyarok letelepedéséig BALICS, Lajos -Budapest 1901 Szent Quirinus vártanú püspök BALOGH, Albin -Budapest 1935 Adalbert von Prag und die Ungarn, Ungarn-Jahrbuch 7., 9-36. old. BOGYAY, Tamás 1976 Stephanus rex BOGYAY, Tamás -Wien-München 1976 Szent Imre alakja középkori krónikáinkban, in: Művelődéstörténeti tanulmányok. BOLLÓK, János 1986 Capistranói Szent János élete I-III. BÖLCSKEY, Ödön -Székesfehérvár 1923-1924 Az Árpádok nyomában DÜMMERTH, Dezső -Budapest 1977 Az Anjouk nyomában DÜMMERTH, Dezső -Budapest 1982 A két Hunyadi DÜMMERTH, Dezső -Budapest 1986 A titokzatos jelbeszéd DÜMMERTH, Dezső -Budapest 1989 Az Istenkeresők FERDINANDY, Mihály -Budapest 1943 A kunok püspöksége FERENT, Joan -Budapest 1981 De rebus Hungaricae Provinciae Ordinis Praedicatorum FERRARI, Sigismundus -Viennae 1637


Irodalom

XI. Ince pápa élete FRAKNÓI, Vilmos -Budapest 1886 Kolduló barátok, polgárok, nemesek FÜGEDI, Erik -Budapest 1981 Szent Erzsébet magyarsága nyugati szemmel, Regnum, 80-96. old. GÁBRIEL, Asztrik 1937 Szent István és kora Glatz, Ferenc szerk. -Budapest 1988 István király és műve GYÖRFFY, György -Budapest 1977 László király emlékezete GYÖRFFY, György -Budapest 1977 A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt HARSÁNYI, András -Debrecen 1938 Szent István HÓMAN, Bálint -Budapest 1938 Árpádházi Szent Erzsébet JÓNÁS, Ilona, Sz. -Budapest 1986 Szent Gellért JUHÁSZ, Kálmán -Szeged 1946 Szent Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig, I-II. köt. KARÁCSONYI, János -Budapest 19231924 Szent Gellért KARÁCSONYI, János -Budapest 1887 Árpád-házi Szent Margit és a sziget KIRÁLY, Ilona -Budapest 1979 Magyarországi szentek kultusza, Történelmi Szemle 1. KLANICZAY, Gábor 1979 Az 1083. évi magyarországi szentté avatások, in: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk.: FÜGEDI Erik KLANICZAY, Gábor -Budapest 1986 Szent Margit legendái és stigmái KLANICZAY, Tibor KLANICZAY, Gábor -Budapest 1994 Kapisztrán János KULCSÁR, Péter -Budapest 1987 Árpádházi Boldog Margit, in: Károlyi Árpád Emlékkönyv MÁLYUSZ, Elemér -Budapest 1933 Keresztény magyarságunk küldetésében MESZLÉNYI, Antal -Budapest 1943 Magyar szentek és szentéletű magyarok MESZLÉNYI, Antal -München 1976 Szent Márton püspök életútja, in: A 200 éves Szombathelyi egyházmegye emlékkönyve MESZLÉNYI, Antal Szombathely 1977 Athleta Patriae MEZEY, László szerk. -Budapest 1980 Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén MEZEY, László -Budapest 1955 Gellért-problémák MEZEY, László -Vigilia 1980 Pannónia a késői császárkorban MÓCSY, András -Budapest 1975 Szent László leánya és a bizánci Pantokrator monostor. A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei, 7-8. füzet MORAVCSIK, Gyula -Budapest–Konstantinápoly 1923 A pannóniai kereszténység története a római védőrendszer összeomlásáig NAGY, Tibor -Budapest 1939 A Legenda Sanctorum Zoerardi ét Benedicti történelmi és kulturális összefüggései, Irodalomtörténeti Közlemények, 4, 393-408. old. PRAZÁK, Richard 1980 Tössi Szent Erzsébet PUSKELY, Mária -Róma 1979 Szent István egyházszervezete, Szent István és kora PÜSPÖKI, Nagy Péter -Budapest 1988 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Aviánói Márk RÖSS, Bertalan -Budapest 1936 Szent István Emlékkönyv Serédy, Jusztinián szerk. -Budapest 1938 Kelet-Közép-Európa szentje Adalbert Somorjai, Ádám szerk. -Budapest 1994 Boldog Gizella első magyar királyné élete SZÁNTÓ, Konrád -Budapest 1988 Szent István első nagy királyunk élete és alkotásai –, – -Budapest 1938 Szent István tisztelete Török, József szerk. -Budapest 1988 Szent István Emlékkönyv, 20 tanulmány reprintje Török, József szerk. -Budapest 1988 Doctor et apostolus, Szent István-tanulmányok Török, József szerk. -Budapest 1994 Szent László liturgikus tisztelete, in: Athleta Patriae TÖRÖK, József -Budapest 1980 Szent Imre, Teológia TÖRÖK, József 1981 Középkori latin nyelvű irodalmunk liturgiatörténeti adatainak értékelése, Magyar Zene, TÖRÖK, József 1982 Szent István tisztelete a középkori magyarországi liturgiában, in: Szent István és kora TÖRÖK, József 1988 Officium rhytmicum de Sancto Paulo, Cantus Planus TÖRÖK, József -Budapest 1990 Adalékok az Érdy-kódex egy beszédének forrásaihoz, Irodalomtörténeti Közlemények TÖRÖK, József 1980 Az Árpádok családi története WERTNER, Mór -Nagybecskerek 1892 Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene (tanulmány) BAGOSSY, Bertalan és mások -Dicsőszentmárton 1925 A magyar piarista rendtartomány története (tanulmány) BALANYI, György és mások -Budapest 1943 Az erdélyi ferencrendiek BOROS, Fortunát -Kolozsvár 1927 A váradi püspökség története, 1-3. kötet, Nagyvárad, 1883-1884; A váradi püspökség története 4. kötet BUNYITAY, Vince -Debrecen 1883-1884, 1935 Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája DÁVID, Katalin -Budapest 1974 "Édes hazámnak akartam szolgálni" DOMONKOS, Pál Péter -Budapest 1981 Erdélyi egyházaink évszázadai, RMSz (Romániai Magyarok Szövetsége) -Bukarest 1992 Az Ágostonrendiek Magyarországon FALLENBÜCHL, Ferenc -Budapest 1943 A rabkiváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon FALLENBÜCHL, Ferenc -Budapest 1940 A kunok és püspökségünk FERENT, Joan -Budapest 1981 Documenta artis Paulinorum 1-3. kötet GYÉRESSY, Béla -Budapest 1975, 1976, 1978 A Ferencrendiek élete és működése Erdélyben GYÖRGY, József -Kolozsvár 1930 Az Erdélyi Ferences Kusztódia története, fordította és a bevezetést írta Domokos Pál Péter GYÖRFFY, Pál Budapest 1989 A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt HARSÁNYI, András -Debrecen 1938 A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig HERMANN, Egyed -München 1973 A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon, in: Mályusz E. Emlékkönyv HERVAY, Ferenc -Budapest 1984 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Repertorium historicum Ordinis Cisterciensis in Hungaria HERVAY, Ferenc -Róma 1984 Várad helye a középkori könyvtártörténetünkben, in: Írás, könyv, értelmiség (Tanulmányok Erdély történetéhez) JAKÓ, Zsigmond -Bukarest 1976 A csanádi püspökség története, 1-8. (1030-0699) JUHÁSZ, Kálmán -Makó 1930-1947 Hajdani monostorok a csanádi egyházmegyében JUHÁSZ, Kálmán -Budapest 1926 Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. 1-2. kötet KARÁCSONYI, János -Budapest 19221924 Magyarország egyháztörténete KARÁCSONYI, János -Budapest. (reprint) 1985 A magyar Pálosrend története, 1-2. kötet KISBÁN, Emil -Budapest 1938-1940 A magyar egyházak Erdélyben, Katolikus Szemle KOVÁCS, K. Zoltán -(Róma) 1981 A 700 éves Minorita rend története KÖRTVÉLYESSY, László -Szeged 1943 A vármegyék kialakulása Magyarországon KRISTÓ, Gyula -Budapest 1988 A Szent László-legenda a középkori magyar falképfestészetben, in: Athleta Patriae, szerk.: Mezey László LUKÁCS, Zsuzsa -Budapest 1980 Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története MARTON, József -Budapest 1994 Adatok a magyarországi premontreiek Árpád-kori történetéhez, Művészettörténeti Értesítő OSZVALD, Ferenc 1957 Falképek a középkori Magyarországon RADOCSAY, Dénes -Budapest 1977 úA jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon, 1-2. kötet REISZIG, Ede -Budapest 1925 A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt SALACZ, Gábor -München 1975 A kolozsmonostori konvent hiteles helyi működése, Művelődéstörténeti tanulmányok SIPOS, Gábor -Bukarest 1979 Egyház és Állam Magyarországon a dualizmus korában (1867-1918) SALACZ, Gábor -München 1974 Az erdélyi püspökség helyreállításának kísérlete Rákóczi, megvalósítása a Habsburgok által, in: Katolikus Egyháztörténeti Konferencia, Keszthely, 1987 SZÁNTÓ, Konrád -Budapest 1989 Erdély középkori püspökei TEMESVÁRY, János -Kolozsvár 1922 Erdély választott püspökei (1618-1695) TEMESVÁRY, János -Szamosújvár 1913 Erdélyiek egyetemjárása a középkorban TONK, Sándor -Bukarest 1979 Az erdélyi püspökség VORBUCHNER, Adolf -Brassó 1925


A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Recommend Documents