Mesterek élete és tanítása

BAIRD T. SPALDING

Mesterek élete és tanítása I. KÖTET

Copyright  De Vorss  Company, Publisher P.O. Box 550 Marina del Rey, CA 90294 A mű eredeti címe: The Life and Teaching of the Masters of the Far East A borítókép: Makray János festőművész alkotása ISBN 963 00 5250 4 ö ISBN 963 00 5251 2

Hungarian translation  Aranyi Lászlóné, 2000. 1. részt fordították: Medina Katalin és Kovács Zoltán 2 - 3. részt fordította: Kovács Zoltán Bibliai idézetek: Ószövetség: a Szent István Társulat Biblikus Bizottságának fordítása, Budapest, 1997. Újszövetség: P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik fordítása, Róma, 1978.

ELSŐ RÉSZ

A SZERZŐ ELŐSZAVA MESTEREK ÉLETÉ-t bemutatva szeretném elmondani, hogy jómagam egy tizenegy főből álló kutatócsoport tagjaként látogattam a Távol-Keletre 1894-ben.

A

Látogatásunk ideje alatt — három és fél esztendőn keresztül — kapcsolatban álltunk a Himalája nagy Mestereivel, akik támogattak bennünket a krónikák fordításában, mely óriási segítséget jelentett kutatómunkánk során. Megengedték számunkra, hogy bizalmas módon bekapcsolódhassunk életükbe, így szemtanúi lehettünk a nagy Törvény általuk szemléltetett működésének. Mi Mestereknek nevezzük őket, mely pusztán a mi jelzőnk számukra. Az, aki az alább leírt módon él, érdemes a Mesternek kijáró hódolatra és tiszteletre. A dokumentumok és kéziratok — a mi tényleges kapcsolatunk a Mesterekkel — megőrzésre kerültek. Akkoriban én személy szerint úgy gondoltam, a világ még nem állott készen erre az üzenetre. A kutatócsoport független tagjaként most közreadom jegyzeteimet a Mesterek élete címen azzal a gondolattal, hogy az olvasó elfogadhatja vagy elvetheti azt, kívánsága szerint. Ez a könyv, melyet továbbiak követnek a Sun sorozatban, a felfedezőút első évének Mesterekkel kapcsolatos tapasztalatait nyújtja. Tartalmazza az ő tanításaikat, melyeket akkor gyorsírással rögzítettünk az általuk elfogadott és jóváhagyott módon. A Mesterek elfogadják, hogy Buddha a megvilágosodáshoz vezető utat képviseli, de világosan közlik, hogy Krisztus1 a megvilágosodás, illetve egy olyan tudatállapot, ami után mi valamennyien kutatunk — minden egyén krisztusi fénye; ennélfogva az a fény, mely minden erre a világra születő gyermek fénye. Baird T. Spalding

1

Fölkent — itt: tudatállapot.

1. fejezet SPIRITUÁLIS irodalom oly bőséges napjainkban, oly nagy az öntudatra ébredés, a világ nagy tanítóival kapcsolatos igazság iránt oly nagy a keresettség, hogy belső késztetést érzek a távol-keleti Mesterek körében átélt tapasztalataim közreadására. A következő fejezetekben nem kívánok valami új kultuszt vagy vallást bemutatni; csak a Mesterek körében átélt élményeim összefoglalását nyújtom, azért, hogy megmutassam tanításaik alapvető nagy igazságait. Ezen Mesterek egy hatalmas területen szétszórva találhatók, és miután metafizikai kutatásaink India, Tibet, Kína és Perzsia nagy területeire terjedtek ki, nem tettünk kísérletet e jegyzetek hitelesítésére. Missziónkban tizenegy gyakorlatias, tudományosan felkészült személy volt, akik életük nagyobb részét a kutatómunkának szentelték. Már korábban szokásunkká tettük, hogy semmit nem fogadunk el ellenőrizetlenül, és semmit nem veszünk magától értetődőnek. Mély szkepticizmussal érkeztünk, de azután olyannyira meggyőzve és megtérve utaztunk haza, hogy hárman közülünk visszamentek, azzal az elhatározással, hogy ottmaradnak egészen addig, míg képesek lesznek majd mindazt megcselekedni, amit ezek a Mesterek, és úgy élni az életet, ahogy azt e Mesterek jelenleg is teszik. Azok az emberek, akik feladatainkhoz olyan óriási segítséget nyújtottak, arra kértek bennünket, hogy nevüket tartsuk titokban, amikor majd emlékirataink kiadásra kerülnek. Az általunk megtapasztalt tényeken kívül semmit nem fogok elmondani, és ehhez, amennyire csak lehetséges, az általam megismert emberek szavait és kifejezéseit használom, azokét, akikkel megosztottuk mindennapjainkat ez alatt a kutatóút alatt. Munka-megállapodásunkhoz előzetes feltételként a következő volt megszabva: először tényként kellett elfogadnunk mindazon eseményeket, melyeknek tanúi leszünk, és nem kérhettünk semmiféle magyarázatot, amíg témánk mélyére nem 5

A

hatoltunk, és oktatásukat hallgatván meg nem figyeltük, illetve éltük mindennapi életüket. Kísérnünk kellett a Mestereket, velük együtt kellett élnünk, és saját magunknak kellett határoznunk. Addig volt jogunk velük együtt maradni, amíg csak nekünk tetszett, föltenni bármely kérdést, magunk módján következtetni a kapott eredményből, és végül eldönteni, hogy az, amit megtapasztaltunk, vajon valóság-e vagy illúzió. Semmiféle erőfeszítés nem történt részükről azért, hogy ítéletünket bármivel is befolyásolják. Az volt a kívánságuk, hogy legyünk alaposan meggyőződve, mielőtt a látott vagy hallott eseményeknek hitelt adunk. Emiatt úgy tárom az olvasó elé ezeket az eseményeket, hogy arra kérem őket: fogadják vagy vessék el azokat, meggyőződésük szerint. Már körülbelül két éven át voltunk Indiában, végezve szokásos rutin kutatómunkánkat, amikor találkoztam azzal a Mesterrel, akit Emilnek fogok nevezni. Sétálván a városban, ahol épp tartózkodtunk, egy csoportosulásra lettem figyelmes. A tömeg figyelmét egy olyan vándorló mágus vagy fakír vonta magára, akiből oly sok van ebben az országban. Ahogyan ott álltam, észrevettem magam mellett egy idősebb embert, aki nem tartozott ugyanahhoz a kaszthoz, mint a körülötte állók. Rám nézett és megkérdezte, hogy régóta vagyok-e Indiában. — Körülbelül két éve — válaszoltam. — Ön angol? — faggatott. — Amerikai — mondtam. Meglepődtem, és fölkeltette érdeklődésemet, hogy találtam valakit, aki angolul beszélt. Megkérdeztem tőle, mit gondol erről a mutatványról. Így válaszolt: — Ó, gyakran találkozunk hasonlóval Indiában. Ezeket az embereket fakíroknak, mágusoknak vagy hipnotizőröknek hívják. Mindez az elnevezés jogos, ezek mögött azonban mélységes spirituális értelem rejlik, amit csak kevés ember ismer fel, de egy napon valami jó dolog származik mindebből. Azonban ez csupán az árnyéka annak, amiből eredt. Sokfajta magyarázatra ragadtatta az embereket, de akik magyarázzák, úgy tűnik, sohasem képesek az igazság felfedé6

sére, merthogy bizonyos, hogy az igazság rejtőzik mindezek legmélyén. Ekkor elváltunk, és a hátralévő négy hónap alatt csak ritkán találkoztunk. Expedíciónk szembekerült egy akadállyal, amely komoly gondot okozott nekünk. Javában aggályoskodtunk, amikor újra találkoztam Emillel. Rögtön megkérdezett engem zavarom okáról, és beszélni kezdett a problémánkról. Meg voltam lepve, mert érzésem szerint egyikünk sem tett erről említést szűk társaságunkon kívül. Olyan tájékozottságot árult el a helyzetről, hogy az volt a benyomásom, ismeri az egész ügyet. Elmagyarázta, hogy némileg tájékozott az ügyben, és erőfeszítést fog tenni megsegítésünkre. Egy-két nappal később minden tisztázódott, az akadály nem létezett többé. Ez meglepett bennünket, de miután más dolgok foglalkoztattak minket, az ügy el is felejtődött. Minthogy más bajok jelentkeztek, nekem szokásommá vált ezekről Emillel beszélgetni. Úgy tűnt, hogy nehézségeink azonnal megszűntek, mihelyt megbeszéltem azokat vele. Társaim találkoztak és beszélgettek Emillel, de én keveset mondtam róla nekik. Ez idő tájt már sok olyan könyvet olvastam, melyeket Emil választott a hindu hagyományokról, és teljesen meggyőződtem arról, hogy szakértője a témának. Fölkeltette kíváncsiságomat, és érdeklődésem napról-napra nőtt. Egy vasárnap délután a mezőn sétáltam vele, amikor figyelmemet egy, a fejünk fölött köröző galambra irányította, mellékesen megjegyezvén, hogy a madár őt kereste. Tökéletesen mozdulatlan maradt, és a madár nemsokára kinyújtott karjára telepedett. Elmondta, hogy északi vidéken élő testvérétől hozott neki üzenetet. A „testvér”, mint később bebizonyosodott, ugyanazt a tevékenységet folytatta, de még nem érte el a közvetlen kommunikáció képességét, tehát ehhez az eszközhöz folyamodott. Később felfedeztük, hogy a Mesterek képesek egymással közvetlenül kommunikálni gondolatátvitel útján, és ahogy ők mondták, egy, az elektromosságénál vagy a távíróénál sokkal kifinomultabb erő segítségével. 7

Kérdéseket kezdtem föltenni, mire Emil bemutatta nekem, hogyan képes a madarakat magához hívni, és röptüket irányítani, hogyan hajolnak meg előtte a fák és virágok, illetve azt, hogy a vadon élő állatok félelem nélkül közelednek hozzá. Szétválasztott két sakált, melyek egy általuk leölt kis állat holttestén marakodtak. Ahogy közelített feléjük, abbahagyták a verekedést, teljes bizalommal hajtották fejüket kinyújtott kezére, majd békésen folytatták a táplálkozást. Az egyik fiatal vadállatot még nekem is odanyújtotta, hogy kezem közé vegyem. Ezt követően így szólt: — A halandó és látható én nem képes ilyen dolgok megtételére. Egy igazibb, mélyebb én viszont igen. Ő az, akit úgy ismerünk, hogy Isten. A bennem lévő, általam kifejeződő mindenható Isten az, aki ezt megteszi. Saját magamtól, saját halandó énem segítségével semmit nem vagyok képes megtenni. Teljesen meg kell, hogy szabaduljak a külsőségektől azért, hogy beszélni és cselekedni hagyjam az én igazi énemet, aki ÉN VAGYOK. Meg kell engednem a nagy Isteni Szeretetnek, hogy kifejeződjön, és képes legyek megtenni mindazt, amit látott. Ha hagyja, hogy az Isteni Szeretet önmagán keresztül minden teremtményre szétsugározzon, senki és semmi nem fél öntől, semmilyen rossz dolog nem jut el önhöz. Ebben az időszakban naponta vettem órákat Emiltől. Képes volt hirtelen megjelenni a szobámban, még ha lefekvés előtt gondosan kulcsra zártam is ajtómat. Eleinte megzavart az, hogy akkor jelent meg, amikor akart, de nemsokára úgy láttam, magától értetődőnek tekintette azt, hogy én megértem. Hozzászoktam módszereihez, és nyitva hagytam ajtómat, hogy óhaja szerint jöhessen be és mehessen ki rajta. Bizalmam úgy tűnt, tetszik neki. Nem tudtam minden tanítását megérteni, vagy teljesen elfogadni, és arra sem voltam képes, hogy azonnal elfogadjam mindazt, amit Keleten láttam. Hosszú évek meditációira volt szükségem ahhoz, hogy ezen emberek életének mélyebb spirituális jelentőségét megértsem. Munkájukat kérkedés nélkül végzik, gyermeki és tökéletes egyszerűséggel. Tudják, hogy a szeretet hatalma megvédi őket, és ezt olyan mértékben fejlesztik ki, hogy az egész természetet ma8

gukba szerelmesítik, önnön oltalmazójukká teszik. A kígyók és vadállatok minden évben a nép fiainak ezreit ölik meg, ugyanakkor ezek a Mesterek oly mértékben valósítják meg a szeretet hatalmát önmagukon belül, hogy a kígyók és vadállatok semmiféle kárt nem tesznek bennük. Néha előfordul, hogy a legvadabb dzsungelben élnek, olykor pedig testüket egy falu határában terítik el, hogy megvédjék a falut a ragadozó vadállatok pusztításától, miközben önmaguk, és a falu is sértetlenek maradnak. Ha szükséges, vízen járnak, lángokon kelnek át, láthatatlan világokban utaznak, és sok olyan csodának tűnő egyéb dolgot művelnek, amelyekről korábban úgy gondoltunk, hogy azokra csak valamiféle természetfölötti képességekkel rendelkező személy képes. Van egy megdöbbentő hasonlóság Názáreti Jézus élete és tanítása, és e Mesterek között, ahogyan ők azt mindennapi életükben példázzák. A napi kenyér előteremtését az univerzumból, legyőzni a halált, vagy megtenni a Jézus földi élete során általa véghezvitt különböző, úgynevezett csodálatos cselekedeteket — az ember számára lehetetlennek tűnő feladatnak tekintjük. A Mesterek bizonyítják, hogy ez hozzátartozik mindennapi életükhöz. Mindazt, amire természettől fogva szükségük van — beleértve a táplálékot, ruházatot, pénzt — az univerzumból vonják ki. Legyőzték a halált, olyannyira, hogy közülük számosan több mint ötszáz éve élnek, amint azt dokumentumaik alapján meggyőzően bizonyítva láttuk. Viszonylag kevés Mester él Indiában, és úgy tűnik, az ottani különböző iskolák csupán származékai az ő tanításuknak. Megértik, hogy ők is, és tanítványaik is kevesen vannak. A láthatatlan világokban azonban megszámlálhatatlanul sokan vannak azok, akikkel érintkezhetnek, és vélhetően munkájuk nagyobb részét az képezi, hogy a láthatatlan világokba térvén segítik azokat, akik tanításaikra fogékonyak. Emil tanítása szolgált alapul ahhoz a munkához, melyet sok esztendővel később kellett elkezdenünk a térségben tett harmadik expedíciónk alkalmával, amikor három és fél éven át folyamatosan együtt éltünk, utaztunk a Mesterekkel, megfigyeltük életüket és mindennapi munkájukat szerte a Távol-Keleten. 9

2. fejezet ARMADIK, metafizikai kutatásoknak szentelt expedíciónk kis csoportjának tagjai induláskor Potalban, India egy eldugott kis falujában gyülekeztek. Megírtam Emilnek, hogy érkezni fogunk, de nem tájékoztattam őt utazásunk céljáról, sőt, még a résztvevők számáról sem. Legnagyobb meglepetésünkre egész társaságunk számára mindent előkészítve találtunk, Emil és társai pedig részletesen ismerték terveinket. Emil már sokat segített nekünk Dél-Indiában, de a mostantól nekünk nyújtott szolgálataiban ezúttal elmondhatatlanul messzire ment. A kutatóút sikerének minden érdemét szeretném neki, valamint azoknak a csodálatos lelkeknek megköszönni, akikkel találkoztunk. 1894. december 22-én késő délután Potalba, az indulás színhelyére érkeztünk, és úgy gondoltuk, hogy ennek a felfedezőútnak, mely egész életünk legemlékezetesebb élménye volt, karácsony reggelén kellett indulnia. Sohasem fogom elfelejteni a szavakat, melyeket Emil ezen a reggelen hozzánk intézett. Ezek a szavak folyékony angolsággal hangzottak, jóllehet, a beszélő nem büszkélkedhetett angol iskolával, és soha nem hagyta el a Távol-Keletet. — Karácsony reggelén vagyunk — kezdte. — Ez a nap az önök számára minden bizonnyal Názáreti Jézus, Krisztus születésének napja; és nyilván azt gondolják, hogy Ő azért küldetett, hogy helyrehozza a bűnöket, és a nagy Közvetítőt jelképezze önök és Isten között. Önök Jézushoz, mint közbenjáróhoz folyamodnak egy szigorú, olykor haragos Istennél, aki valahol egy mennynek nevezett helyen ül, amely nem tudom, hol található, hacsak nem az emberek tudatában. Úgy tűnik, önök csak kevésbé zord, és szeretetteljesebb fia közvetítésével képesek elérni Istent, azon nagy és nemes teremtmény segítségével, akit mindannyian Áldottnak nevezünk, és akinek világra jöttét ezen a napon ünnepeljük. Nekünk ez a mai nap többet jelent. Nem csak Jézus Krisztus világrajövetelére emlékeztet, hanem szimbolizálja Krisztus megszületését is minden emberi tudatban. Karácsony napja a nagy 10

H

Mesternek és Tanítónak, az emberiség Nagy Szabadítójának születését jelenti, aki megváltotta az emberiséget az anyagi világ korlátaitól, megkötöttségeitől. Ez a nagy lélek azért jött a földre, hogy megmutassa nekünk a tökéletesebb utat az igazi Istenhez, a nagy Mindenhatóhoz, Mindenütt Jelenvalóhoz, Mindentudóhoz. Megmutatta nekünk, hogy Isten a tökéletes Jóság, a tökéletes Bölcsesség, a tökéletes Igazság, Minden Mindenben. A nagy Mester, aki ezen a napon jött a világra, azért küldetett, hogy jobban megértesse velünk, hogy Isten nemcsak rajtunk kívül található meg, hanem bennünk, hogy sohasem vált el, de nem is választható el tőlünk, sem egyetlen teremtményétől, hogy Ő mindig igazságos és szeretetteljes Isten, aki minden, mindent tud, mindent igazságot ismer, és minden igazságot magában foglal. Legyen bár enyém az öszszes ember intelligenciája, akkor sem tudom — még halványan sem — kifejezni önök számára a teljes jelentését mindannak, amit ez a Szent Születés ad nekünk. — Teljesen meg vagyunk győződve arról — és reméljük, hogy önök is osztozni fognak meggyőződésünkben —, hogy ez a nagy Mester és Tanító azért jött el hozzánk, hogy jobban megértesse velünk az életet itt, a földön. Megmutatta nekünk, hogy minden anyagi behatároltság az embertől származik, és azokat nem lehet másképp értelmezni. Tudjuk, hogy Ő, minden tanítók legnagyobbika eljött hozzánk, hogy meggyőzzön bennünket, hogy az Őbenne élő Krisztus, aki által hatalmas cselekedeteit véghezvitte, ugyanaz, aki önökben, bennem és minden emberben ugyanúgy él. Tanításait alkalmazva ugyanazokat a cselekedeteket vihetjük véghez, mint Ő, sőt, még nagyobbakat is. Hiszünk abban, hogy Jézus azért jött, hogy világosabban mutassa meg nekünk: Isten a fő és egyedüli oka minden dolognak, Ő Minden. — Lehet, hogy már hallottak arról, hogy mi úgy tudjuk, Jézus legkorábbi tanulmányait a mi köreinkben végezte. Talán vannak köztünk, akik valóban így tudják. Hagyjuk a dolgot annyiban. De számít-e, hogy Ő közöttünk készült föl, vagy pedig Istentől, minden dolog közvetlen forrásától kapott megvilágosodást? Hiszen amikor az Isteni Ige egy gondolata egy emberrel már kapcsolatba lépett és szavakban fejeződött ki, vajon ő vagy a többi ember nem tud-e 11

majd újból kapcsolatba kerülni ugyanezzel a gondolattal a Világegyetemben? Abból, hogy egy gondolat megérintette, és ő ezt kifejezte, nem az következik, hogy az a gondolat saját magántulajdonába kerül. Ha magáénak tekinti és megtartja azt, hogyan nyerhet helyet ahhoz, hogy más hasonlót kapjon? Ahhoz, hogy többet kapjunk, oda kell adni azt, amit kaptunk. Ha megtartjuk, stagnálás következik, és olyanok leszünk, mint az a vízikerék, melyet a víz energiája emel föl, de hirtelen, saját elhatározásából egyszer csak visszatartja a vizet, ami eddig megforgatta. Csakhamar mozdulatlanná válik a tehetetlen vízben. Arra van szükség, hogy a víz szabadon folyjon a keréken keresztül, hogy hasznára legyen annak az energia létrehozásában. Ugyanígy van ez az emberrel is. Isten gondolataival kapcsolatba lépve ki kell, hogy fejezze azokat ahhoz, hogy hasznára legyenek. Meg kell, hogy engedje mindenkinek, hogy hasonlóan cselekedjen, azért, hogy növekedhessen és fejlődhessen, ahogyan azt ő maga is teszi. — Azon a véleményen vagyok, hogy Jézus tanítása közvetlen isteni kinyilatkoztatás útján jött, úgy, ahogy ez nagy tanítóink esetében kétségtelenül megtörténik. Valóban: nem minden dolog Istentől való-e, és amit egy emberi lény meg tudott tenni, vajon nem tudnák-e más emberek szintén megtenni? Hisszük: meg fognak győződni arról, hogy Istennek mindig szándékában áll megnyilvánulni, és meg is teszi, mint ahogy megtette Jézusnak és másoknak is. Elég csak akarni, és hagyni, hogy megtegye. Mi mélységesen hiszünk abban, hogy teljesen egyenlőknek teremttettünk; minden ember ugyanolyan. Mindenki képes véghezvinni ugyanazon csodálatos tetteket, melyeket Jézus vitt véghez — és meg is teszi. Láthatják majd, hogy semmi megfoghatatlan nincs ezekben a tettekben. A titokzatosság csak az emberek halandó felfogásának eredménye. — Mi teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy önök többékevésbé szkeptikus gondolatokkal jöttek el hozzánk. Bízunk abban, hogy velünk maradnak, és olyannak fognak látni bennünket, amilyenek valójában vagyunk. Tetteinkkel és azok eredményeivel kapcsolatban teljes szabadságot adunk önöknek, hogy elfogadják vagy elutasítják azok hitelességét. 12

3. fejezet LHAGYTUK ezt a falut, hogy Asmahba menjünk, ami egy még kisebb, mintegy 150 kilométerre fekvő település. Emil kíséretünkre két fiatalembert jelölt ki. Ezek a férfiak — a hindu típus remekbeszabott, délceg képviselői — feleltek az egész expedícióért. Olyan tökéletes könynyedséggel és kiegyensúlyozottsággal vállaltak felelősséget, hogy ehhez hasonlóval még nem találkoztunk. Az elbeszélés megkönnyítése végett Jastnak és Neprow-nak fogom nevezni őket. Emil fogadott bennünket és viselt ránk gondot abban a faluban, ahonnan eljöttünk. A másik kettőhöz képest sokkal hosszabb tapasztalat állt mögötte. Jast volt az expedíció irányítója, és Neprow, a segítője ügyelt arra, hogy Jast parancsait végrehajtsák. Emil a következőket mondta indulásunkkor: — Önök e két fiatalember, Jast és Neprow társaságában kezdik meg kutatóútjukat. Ahogyan önök utaznak, körülbelül öt napra lesz szükség ahhoz, hogy utunk következő jelentősebb állomására érkezzenek, ami innen 150 kilométerre van. Én néhány napig itt szándékozom maradni, mert nekem nincs szükségem ennyi időre e távolság leküzdésére, de ott leszek fogadásukra. Arra szeretném önöket kérni, hogy maradjon valaki itt a lehetséges események megfigyelésére és alátámasztására. Ezzel időt nyernek, és a hátramaradó legkésőbb tíz nap múlva csatlakozhat a kutatóúthoz. Csak azt kérjük tőle, hogy figyeljen meg mindent, és jelentse mindazt, amit látott.

E

Elindultunk Jasttal és Neprow-val, akik az expedícióért voltak felelősek, és el kell mondanom, hogy ennél hozzáértőbb lebonyolítás aligha lenne elképzelhető. Minden mozzanat tökéletes volt, és egy melódia ritmusában és pontosságával következett egymás után. Ez a harmónia volt jellemző az expedíció három és fél éve során. Itt szeretném hozzáfűzni benyomásaimat Jastról és Neprowról. Jast remek, szálegyenes hindu volt — kedves, hatékony, 13

blöff és hencegés nélküli. Minden utasítását csaknem monoton hangon adta, amit pontosan és ámulatba ejtő, ördöngös gyorsasággal hajtottak végre. Már kezdettől fogva felfigyeltünk karakterének szépségére, és ezt gyakran szóvá is tettük. Neprow, aki nagyszerű egyéniség, hol itt, hol ott, hol meg amott volt, mindig hidegvérrel, higgadtan és hihetetlen hatékonysággal cselekedett. Mozdulataiban folyvást ugyanaz a nyugodt pontosság volt, remek adottságokkal a gondolkodásra és végrehajtásra. Ez olyan szembeszökő volt, hogy az expedíció minden tagjából megjegyzést váltott ki. — Ezek az emberek csodálatosak, — jegyezte meg vezetőnk — micsoda segítség olyanokra találni, akik gondolkodásra és végrehajtásra egyaránt alkalmasak! Az ötödik napon délután négykor megérkeztünk Asmahba, ahol Emil már ott volt a mi fogadásunkra, ahogy megígérte. Az olvasó elképzelheti megdöbbenésünket! Teljesen biztosak voltunk abban, hogy az egyedül lehetséges módon jöttünk, az ország leggyorsabb közlekedési eszközeivel, csupán az éjjelnappal váltásban utazó futár mehetett volna gyorsabban. Íme egy ember, aki — mi úgy gondoltuk — jócskán előrehaladott korban volt és érzésünk szerint semmiképpen nem volt képes arra, hogy nálunk gyorsabban tegye meg a százötven kilométeres utat, mégis, itt volt! Türelmetlenségünkben természetesen mindannyian egyszerre árasztottuk el őt kérdéseinkkel. — Amikor elindultak, — válaszolta — megmondtam, hogy itt leszek fogadásukra, és íme, itt vagyok. Még inkább föl szeretném hívni figyelmüket arra a tényre, hogy az ember számára az ő igazi birodalmában nem létezik akadály, időbeli és térbeli korlátok nem vonatkoznak rá. Amikor már ismeri saját magát, nem kell öt napon át az úton hányódnia, hogy megtegyen százötven kilométert. Az ember, amikor már a saját örökségét élvezi, azonnal meg tud tenni bármilyen távolságot, akármilyen nagy legyen is az. Egy pillanattal ezelőtt még abban a faluban voltam, amelyet öt nappal ezelőtt hagytak el. Az önök által ismert testem még ott pihen. A társuk, akit otthagytak, el fogja mon14

dani önöknek, hogy négy óra előtt pár percig beszélgettem vele, amikor azt mondtam neki, hogy elindulok fogadni önöket, mert már nemsokára meg kell érkezniük. Az önök által ismert testem még mindig ott van, és bár inaktív, társuk még észleli. Csupán azért tettem ezt, hogy megmutassam önöknek: képesek vagyunk elhagyni testünket, hogy bármely kijelölt helyen és időben üdvözölhessük önöket. Az önök két kísérője is utazhatott volna úgy, mint én. Ezen a módon könnyebben meg fogják érteni, hogy csupán hétköznapi emberek vagyunk, ugyanazon forrásból származván, mint önök; nincs semmi titokzatosság, csak éppen hatékonyabban fejlesztettük ki azon képességeinket, melyeket az Atya, a Nagy Mindenható adott mindenkinek. Testem ott fog maradni az éj leszálltáig. Később majd áthozom ide, társuk pedig elindul majd ugyanabba az irányba, amelyet önök követtek, és időben ideér. Egynapi pihenő után egy kis faluba megyünk egynapi járóföldre, ott éjszakázunk, majd visszajövünk ide, hogy találkozzunk társukkal, és megtudjuk, mit fog majd jelenteni önöknek. Ma este a szállásunkon fogunk összegyűlni. Addig is, viszontlátásra. Aznap este, amikor összegyűltünk, Emil hirtelen megjelent körünkben anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, és ezt mondta: — Most úgy láttak engem megjelenni ebben a teremben, hogy erről azt mondanák, varázslat. Hadd áruljam el, hogy nincs benne semmilyen mágia. Íme egy egyszerű kísérlet, amit megfigyelhetnek. Mivel láthatják — el fogják hinni. Kérem, fáradjanak közelebb, hogy láthassák. Itt van egy kis pohár víz, amit most hozott önök közül valaki a forrásból. Látják, egy parányi jégkristály formálódik a víz közepén. Nézzék, hogyan gyűlik egymáshoz egyre több jég, kristályonként, míg végül mostanra az egész pohár víz megfagyott. Mi történt? Az Univerzumban tartottam a víz közepén lévő atomokat egészen addig, amíg meg nem szilárdultak, más szóval, lecsökkentettem rezgésüket egészen addig, amíg jéggé nem lettek, és minden, mellettük lévő részecske meg nem szilárdult, és végül az egész jéggé nem változott. Ugyanaz az elv alkalmazható egy pohár15

nyi, egy fürdőkádnyi, egy tócsányi, egy tónyi, tengernyi vízre, a planéta összes vizének mennyiségére. Mi történne akkor? Minden megfagyna, nemde? Mi célja lenne? Semmi. Azt kérdezik, milyen hatalom nevében? Válaszolok, egy tökéletes törvény alkalmazásaképpen. De ebben az esetben mi végre? Semmiért, mert semmilyen jó dolog nem származott, vagy származhatna belőle. Ha mindezt folytattam volna, azzal az elhatározással, hogy végigviszem, mi lett volna a következménye? A reakció. Mire? Énrám. Ismerem a törvényt. Amit kifejezek, viszszahat rám, olyan bizonyosan, ahogyan én azt kifejezem. Tehát csak a jót fejezem ki, ennek megfelelően csak ez tér vissza hozzám. Könnyen beláthatják, hogy amennyiben kitartottam volna a fagyasztás folytatása mellett, a hideg még sokkal a folyamat vége előtt reagált volna felém, és megfagytam volna, ily módon aratva le kívánságom gyümölcsét. Miközben a jót fejezve ki, folytonosan annak aratom le termését. — Az én megjelenésem ma este ebben a szobában ugyanígy magyarázható. Abban a kis szobában, ahol engem hagytak, az Univerzumban tartottam testem azáltal, hogy fölemeltem rezgését egészen addig, míg visszatért az Univerzumhoz. Úgy mondjuk, hogy visszaadjuk testünket az Univerzumnak, ahol minden szubsztancia létezik. Azután az ÉN VAGYOK, a krisztusi tudatom segítségével testemet elmémben tartottam mindaddig, míg rezgését lecsökkentettem, és formát öltött éppen ebben a szobában, amit önök láthattak. Hol van itt bármiféle titok? Vajon nem azt a képességet, törvényt használom-e, melyet az Atya adott, szeretett Fia által? Vajon ez a Fiú nem önök, nem én vagyok, nem az egész emberiség? Miben van a titok? Nincs ilyen. — Emlékezzenek a mustármag példájára és a hitre, amit jelképez! Ez a hit az Univerzumból származik, annak a belső Krisztusnak a közvetítésével, aki már mindannyiunkban megszületett. A hit, mint apró részecske lép belénk, a krisztusi tudat, vagy tudat fölötti tudat, a fogékonyság bennünk létező központja által. Azután föl kell vinni a hegy tetejére, a bennünk lévő legmagasabb pontra, a fejtetetőre, és ott kell tartani. Ez16

után lehetővé kell tenni, hogy leereszkedjék a Szentlélek. Most jön a felszólítás: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, lelked mélyéből, minden gondolatoddal és minden erőddel!”.2 Gondolkozzanak! Felfogják ezt? Szív, lélek, erő, elme. Amikor erre a pontra jutunk, mi mást tehetünk, mint mindezt átadjuk Istennek, a Szentléleknek, a teljes, aktív ÉN-léleknek? E Szentlélek számos módon jelenik meg, gyakran kis entitások, lények által, akik kopogtatnak, és szeretnének bejönni. Be kell fogadni, és lehetővé tenni a Szentléleknek, hogy a parányi kis fényponttal vagy tudás-maggal egyesüljön, forogjon körülötte, csatlakozzon hozzá. Éppen úgy, ahogyan a jégkristályok esetében látták, amint a központi kristályhoz kapcsolódtak, ezután létrejön a forma részecskéről részecskére, rétegről rétegre, akárcsak a jég, megsokszorozódva és azt a bizonyos tudás-magot kifejezve, mindaddig, amíg önök ezt nem mondhatják a nehézségek hegyének: „Emelkedj föl, és vesd magad a tengerbe”3, és úgy lesz. Hívhatják ezt negyedik dimenziónak, vagy ahogyan akarják — mi Isten belső Krisztusunk által való kifejeződésének nevezzük. — Krisztus ezen a módon született. Mária, a Nagy Anya felismerte az eszményt; elméjében tartotta, majd megfogantatta lelkének szűzföldjében. Egy ideig ott tartotta, majd megalkotta — megszülte őt, mint tökéletes Gyermek-Krisztust, az Elsőszülöttet, Isten Egyszülött Fiát. Édesanyja táplálta, óvta, saját magából a legjobbat adta neki, éberen vigyázta, és gyöngéden szerette gyermekkorából felnőttkorába cseperedéséig. Ez az a mód, ahogyan Krisztus mindnyájunkhoz elérkezik; először mint eszménykép, lelkünk termőföldjébe elültettetik — legközepébe, ahol Isten lakik — ezután mint tökéletes eszményképet, elménkben tartjuk, majd megalkotjuk, illetve megszüljük, mint tökéletes Gyermeket, a krisztusi tudatot.

2

Deut. 6, 5: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!”; Mk. 12, 33 3 Mt 21, 22; Mk 11, 23

17

— Önök, akik látták, mi ment itt végbe, nem hisznek saját szemüknek. Nem hibáztatom önöket. Néhányuk elméjében látom megjelenni a hipnózis gondolatát. Testvéreim, van-e önök között, aki úgy érzi, nincs benne meg az erő ahhoz, hogy mindazt a veleszületett isteni képességet gyakorolja, amit ma este megnyilvánulni látott? Csak nem hiszik egy pillanatra is, hogy ellenőrzés alatt tartom gondolataikat vagy látásukat? Azt hiszik, képes volnék, ha úgy akarnám, valamelyiküket, vagy mindegyiküket hipnotizálni — merthogy mindegyikük látta ezt? Nem írja-e a Biblia, hogy Jézus bement egy szobába, melynek ajtói zárva voltak? Csak úgy ment be, ahogyan én tettem. Feltételezhetik-e egy pillanatra is, hogy Jézusnak, a nagy Mesternek és Tanítónak szüksége lett volna bármilyen hipnózis használatára? Saját Isten-adta képességeit használta, ahogyan ma este én is. Hadd mondjam el, hogy semmi másfélét nem tettem, mindössze azt, amit bármelyikük meg tud tenni. S nem csupán önök, hanem minden, a Földre vagy a Világegyetembe születő, vagy már megszületett gyermek rendelkezik azzal a képességgel, hogy ugyanazt véghezvigye, aminek ma este tanúi voltak. Szeretném, ha ezt világosan megértenék. Engedjék meg, hogy hozzátegyem: önök egyéniségek, nem pedig egyedek, szabad akarattal rendelkeznek, nem pedig akarat nélküli bábok. Jézusnak nem volt szüksége hipnózist alkalmazni, és nekünk sem kell hipnotizálni. Kételkedjenek bennünk, amennyire csak akarnak, amíg teljesen meg nem győződnek őszinteségünkről. Egy időre vessék el, vagy legalábbis hagyják pihenni a hipnózis gondolatát, amíg a munkában alaposabban el nem mélyednek. Mindössze annyit kérünk, hogy szellemüket hagyják nyitva.

18

4. fejezet TAZÁSUNK következő állomása kitérőt jelentett a természetbe. Felszerelésünk nagy részét a helyszínen hagyva másnap reggel útnak indultunk egy körülbelül 35 kilométerre fekvő kis falu irányában, ahová csupán Jast kísért el bennünket. Az ösvény nem a legjobb volt, időnként igen nehezen követhető kanyarokat írt le a környékre jellemző sűrű erdőn keresztül. Aznap este éppen napnyugta előtt értük el a rendeltetési helyet, fáradtan és éhesen, mert mindössze egy rövid déli ebédszünetet tartottunk az egész napi menetelésben. A vidék általában zord és hepehupás volt, az ösvényt pedig úgy tűnt, gyakorlatilag senki sem használta. Időnként utat kellett vágni a vadszőlő bozótján át. Minden apró késedelemnél tapasztaltuk Jast türelmetlenségét. Ő korábban oly kiegyensúlyozott volt, hogy most meglepődtünk ezen. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom az alatt a három és fél év alatt, amíg velünk volt, hogy nem az a nyugodt, higgadt Jast volt, aki velünk elindult. Később, a történtek fényében nem csodálkoztunk türelmetlenségén. Másfél órával napnyugta előtt értük el a nagyjából kétszáz főt számláló kis falut. Amikor megtudták, hogy Jast velünk van, a falunak minden bizonnyal az összes lakója, öreg és fiatal falubéli, kis- és nagy háziállataikkal együtt, mind kijöttek fogadásunkra. Jóllehet, éreztünk több-kevesebb érdeklődést irányunkban, azt azonnal észre lehetett venni, hogy igazából Jast érdekelte őket, akit mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel üdvözölt. Miután néhány szót szólt a falubéliekhez, csekély kivétellel mindegyikük visszatért szokásos tennivalójához. Jast hozzánk fordult és megkérdezte, hogy elkísérnénk-e őt, amíg táborunk elkészül éjszakára. Öten közülünk azt mondták, hogy elfáradtak az utazás során, és pihenni szeretnének. A többiek, és maroknyi falubéli követte Jastot a falut körülvevő tisztás távolabbi végének irányába. Miután átvágtunk a tisztáson, mindössze rövid utat tettünk meg a dzsungelben, amikor egy halottként a földön fekvő emberi alakkal találkoztunk,— meglátván ez 19

U

volt az első benyomásunk. Azonban amikor jobban megnéztük, láttuk, hogy a póz inkább nyugodt álomra, semmint halálra vallott. Kővé meredve bámultunk, mert észrevettük, hogy a földön fekvő ember — Jast volt. Amint Jast arrafelé tartott, az alak megelevenedett és álló helyzetbe emelkedett. Ahogyan az alak és Jast egy pillanatra szemtől szemben állt egymással, nem maradt semmi kétségünk — mindkettő Jast volt. Mindenki látta, hogy ő volt. Majd egyszer csak az a Jast, akit mi ismertünk, eltűnt, és csak egyetlen alak állt előttünk. Természetesen mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint amennyi ahhoz kell, hogy elmondjuk, de a meglepő az volt, hogy senki sem kérdezett. Az öt ember, akit hátrahagytunk a táborban, futva érkezett, anélkül, hogy hívtuk volna őket. Később megkérdeztük tőlük, miért jöttek oda. — Nem tudjuk, — válaszolták — az első, amire emlékszünk, az volt, hogy mindannyian állva találtuk magunkat és felétek futottunk. Egyszerűen nem tudjuk, miért tettünk így. Senki sem emlékszik semmilyen jelre. Irányotokban futva találtuk magunkat, anélkül, hogy tudtuk volna, mit teszünk. — Szemem oly tágra nyílt — jegyezte meg egyikünk —, hogy messze átlátok a halál völgye felett, és a megnyíló csodák minden képzeletemet fölülmúlják. — Látom az egész világot győzedelmeskedni a halál felett — mondta a másik. — Egy idézetre élénken emlékszem: „Utol4 só ellenségét, a halált is megsemmisíti”. Nem ez vajon e szavak beteljesülése? Mennyire eltörpül a mi puszta értelmünk ehhez a gigantikus, mégis egyszerű felfogás mellett, miközben pedig önmagunkra úgy merészeltünk hivatkozni, mint a szellem óriásaira! Ugyan, hiszen csak kisdedek vagyunk! Csak most kezdem érteni ezeket a szavakat: „Újra fogsz születni!”5 Ó, mennyire igazak ezek! 4

1 Kor. 15, 26 Az Újszövetség számos helyen említi az újraszületés, újszövetségi megfogalmazásban a „föltámadás” kérdését. (Mt. 22, 23-33; Mk. 12, 1827; Lk. 20, 27-40; Jn. 11, 23-26; Ap. Csel. 4, 2; 17-18; 23, 6-8; 24, 15; 1 Kor. 15, 12-19. 35-49; Fil. 3, 10. 11; Kol. 2, 12. 13; Tessz. 4, 13-18.) 5

20

Elképzelheti az olvasó megdöbbenésünket és zavarunkat. Íme egy ember, akivel minden nap kapcsolatban vagyunk, aki nap mint nap kiszolgál bennünket, aki képes volt mások védelme érdekében testét kiteríteni, és közben folytatni az oly igen hatékony szolgálatot. Tehettünk-e mást, mint azt, hogy fölidéztük e szavakat: „A legnagyobb köztetek, legyen a szolgátok”.6 Úgy hiszem, e perctől fogva mindannyiunkból elszállt a halálfélelem. Ezeknek az embereknek szokása volt, hogy egy emberi vagy állati fosztogatók által háborgatott vidék falvai elé testet helyeztek úgy, hogy a falu olyan biztonságot élvezett az emberek és állatok pusztításaival szemben, mintha civilizált környezetben lett volna. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Jast teste már hosszabb ideje feküdt azon a helyen, ahol rátaláltunk. Haja hosszú és torzonborz volt, és fészkek voltak benne, az ezen a vidéken honos kicsiny madarak számára. Ezek a madarak fészkeket raktak, felnevelték fiókáikat, azok azután elrepültek, ezzel cáfolhatatlan bizonyítékát adva az eltelt időnek, melynek során a test ebben a helyzetben volt mozdulatlanul. Ez a madárfaj rendkívül félénk, és bármely zavart észlelve elmenekül fészkéből. Ebből is látható a kicsiny madarak nagy szeretete és bizalma. Az izgalom oly nagy volt, hogy táborunkban aznap éjjel senki sem aludt, kivéve Jastot. Ő úgy aludt, mint egy gyermek. Időről időre valamelyikünk fölült, abba az irányba nézett, ahol Jast aludt, majd visszafeküdt, és ilyesmit mondott: — Csípj meg, hogy tudjam, tényleg ébren vagyok! Néha ennél is erősebb kifejezést használtak.

6

Mt. 23, 11

21

5. fejezet ÁSNAP reggel hajnalban felkeltünk, és aznap visszamentünk abba a faluba, ahol felszerelésünket hagytuk. Éppen a sötétség beállta előtt érkeztünk meg, és sátrat vertünk egy hatalmas indiai fügefa alatt. Másnap reggel Emil üdvözölt bennünket, mi pedig elárasztottuk őt kérdéseinkkel. — Nem lepnek meg kérdéseik, — válaszolta — és amire most meg tudok felelni, arra szívesen adok választ, a többire később kerítünk sort, amikor majd bővebb ismereteik lesznek tevékenységünkről. Az önök nyelvét használom — mint azt önök nyilvánvalóan megfigyelték — amint átadom hitünk egyetlen nagy alapelvét. — Amikor mindenki ismeri az Igazságot, és helyesen értelmezi azt, vajon nem magától értetődő-e, hogy minden és mindenki ugyanabból a forrásból származik? Vajon nem vagyunk-e egyek valamennyien az egyetemes lélek szubsztanciájával, Istennel? Nem alkotunk-e valamennyien egyetlen családot? Vajon nem tagja-e minden megszületett gyermek ennek a családnak, tekintet nélkül kasztra vagy felekezetre? — Azt kérdezik, vajon hiszünk-e abban, hogy a halál elkerülhető. Engedjék meg, hogy a Siddha szavaival válaszoljak önöknek: „Az emberi test egyetlen ős-sejtből származik, akárcsak azon lények teste, akiket szeretünk fiatalabb és kevésbé fejlett testvéreinknek nevezni — a növényeké és állatoké. Az ős-sejt a test egyetlen parányi, mikroszkopikus egysége. A számtalanszor ismétlődő növekedés és osztódás folyamata által ez a rendkívül kicsiny egység, a sejt végül teljes emberi lénnyé válik, melyben csaknem megszámlálhatatlanul sok millió sejt van. A sejtek különböző szerepek betöltésére specializálódnak, de lényegét tekintve megőrzik az eredeti, azon sejt jellemzőit, melyből kifejlődtek. Ezt az ős-sejtet úgy tekinthetjük, mint az eleven élet lángjának fáklyahordozóját. Ez adja tovább Isten rejtett fényét — minden élőlény életerejét nemzedékről nemzedékre az ősök töretlen vérvonalával, mely arra a korszakra vezet vissza, amikor az élet égitestünkön megjelent.” Ebben az ős-sejtben az örök fiatalság 22

M

rejlik. Azonban mi a helyzet a sejtek azon csoportjával, amit testnek hívunk? A sejtcsoportok számtalan osztódás útján fejlődtek ki az ős-sejtből, megtartva annak egyedi jellemzőit, melyek közül egyik az élet rejtett tüze, az örök fiatalság. A sejtek csoportja, azaz a test csak az önök által most ismert élet egy rövid szakaszán képes az ős-sejtet megőrizni. — Legrégebbi tanítóink sugallat útján fogták fel a növény- és állatvilág életműködéseinek alapvető egységét. Könnyen elképzelhetjük őket, amint a fölöttük nyújtózó fügefa alatt így szólnak tanítványaikhoz: „Nézzétek ezt az óriási fát! Testvérünkben, azaz ebben a fában, és bennünk az életfolyamatok alapvetően ugyanazok. Nézzétek csak a leveleket és rügyeket a legöregebb fügefa ágainak csúcsain, milyen fiatalok! Olyan fiatalok, akárcsak a mag, melyből ez az óriás eredt. A növény és az ember életfolyamatai hasonlóak, tehát az ember nyilvánvaló hasznát élvezné a növény tanulmányozásának. Ahogyan a legöregebb fügefa ágainak végén lévő levelek és rügyek olyan fiatalok, mint a mag, amiből a fa kifejlődött, ugyanúgy az emberi testet formáló sejtcsoportok esetében sem szükséges, hogy életerejüket fokozatosan elveszítve elpusztuljanak, hanem fiatalokká és üdékké válhatnak, mint a maga pete- vagy őssejt. Valóban, nincs arra ok, miért ne válhatna testünk olyan fiatallá és életerővel telivé, mint amilyen az életerő-mag, amelyből származott. A folyvást terjeszkedő indiai fügefa, mely mindig az örök élet jelképe volt, balesetet kivéve sohasem pusztul el. Úgy tűnik, nem létezik semmilyen természetes hanyatlási- vagy öregedési folyamat, ami kártékonyan hatna a fügefa sejtjeinek vitális energiája számára. Ez ugyanúgy igaz az ember isteni formáját illetően. — A balesetet kivéve az ember számára nem létezik a halálra vagy elaggásra vonatkozó semmilyen természeti törvény. Nincs elkerülhetetlen öregedési folyamat a sejtcsoportokban vagy testben; semmi olyan, amely fokozatosan megbéníthatja az embert. A halál tehát egy elkerülhető baleset. A betegség mindenekelőtt az egészség hiánya. Az egészség vagy ,Santi’ — a lélek édes, örömteli békéje, melyet a gondolat vetít a testbe. Az öregkori gyengeség, amivel gyakran találkozunk, nem más, mint egy 23

olyan megnyilvánulás, mely az okok nem ismerését jelentő, elmét és testet érintő valamiféle betegség. Megfelelő lelki beállítottsággal még a balesetek is elkerülhetők. A Siddha mondja: ,A test frissessége oly mértékben megőrizhető, hogy képes természetes módon ellenállni a fertőző vagy egyéb betegségeknek, mint például a pestis vagy influenza.’ A siddhik lenyelhetnek kórokozókat anélkül, hogy bármilyen módon megbetegednének.” — Jegyezzék meg, hogy a fiatalság az ember isteni formájába ültetett, Istentől való szeretet-mag. Valóban, a fiatalság az ember isteni természete; a fiatalság a szellemi élet — a gyönyörű élet. Ez az egyedüli élő és szeretetteli élet — az örök élet. Az öregség szellemtelen, halálos, csúnya, valószerűtlen. A félelem-, fájdalom- és bánat-szülte gondolatok hozzák létre az öregségnek nevezett csúnyaságot. Az örömteli, szeretetteljes, eszményi gondolatok teremtik a fiatalságnak nevezett szépséget. A kor nem más, mint kagylóhéj, mely a létezés kincsét — a fiatalság igazgyöngyét rejti. — Gyakorolják a gyermeki tudatállapot elérését! Jelenítsék meg az Isteni Gyermek képét önmagukban! Elalvás előtt véssék tudatukba: „Most ráeszméltem, hogy bennem rejlik a boldog, örökké fiatal, örökké szép spirituális test. Szépséges szellemi elmém, szemeim, orrom, szám van — az isteni gyermek teste — mely most, ma este tökéletes.” Ismételjük ezt az állítást, és meditáljunk róla csendesen, miközben álomba szenderülünk. Reggel, felkeléskor emlékeztessük magunkat hangosan: „Igen, édes… (önmagunk nevét szólítva), isteni alkimista van benned.” Ezen állítások szellemi erejének hatására átváltozás következik be, és belsőnkből, a lélekből kiindulván kiterjed erre a spirituális testre, szellemi templomra. A belső alkimista előidézte az elpusztult, illetve elhasznált sejtek lebomlását és az új, örökké egészséges, finom bőr aranyának megjelenését. Valójában az isteni Szeretet megnyilvánulása az örök ifjúság. Az isteni alkimista belső templomomban állandóan új és szép, friss sejteket termel. Az ifjúság szelleme templomomban, ebben az isteni ember-formában lakik és ez így van jól. Om Santi! Santi! Santi! (Béke! Béke! Béke!) 24

— Tanulják meg a gyermeki, édes mosolyt. A lélek mosolya pihenés a szellem számára. Az igaz mosoly a valódi szépség része, a „Halhatatlan Belső Mester” műalkotása. Jó ezt kimondani: „Van egy jó gondolatom az egész világ számára. Legyen az egész világ boldog és áldott!” Napi munkájuk megkezdése előtt erősítsék ezt meg: „A tökéletes forma — az isteni forma van bennem. Most teljesen olyan vagyok, amilyen lenni kívánok! Minden nap elképzelem gyönyörű lényemet, addig, amíg létre nem hozom! Én vagyok az Isteni Gyermek, és minden, amire szükségem van, most és mindörökké megadatik!” — Tanulják meg önnön elragadtatásuk elérését. Mondják ki: „A tökéletes lét végtelen szeretete tölti be elmémet és rezeg át testemen.” Úgy cselekedjenek, hogy minden ragyogóvá és széppé váljon önök körül. Fejlesszék humorérzéküket. Élvezzék a napfényt. — Tudják, a Siddha tanítását idézem. Ők az általunk ismert legősibb tanítók, tanításaik pedig sok ezer évvel a történelem előtti időkből származnak. Az emberek között járva-kelve tanították őket, és mutatták meg nekik, hogyan élhetik helyesebben életüket, még azelőtt, hogy azok ismerték volna a civilizáció legegyszerűbb vívmányait. Az uralkodók rendszere az ő tanításukból származott. Ezek az uralkodók azonban hamarosan eltértek attól a felfogástól, hogy Isten fejezi ki magát rajtuk keresztül. Azt gondolták, hogy saját maguk, az ő személyük vitte véghez a cselekedeteket, szem elől tévesztették a spiritualitást, megteremtették a személyes, azaz anyagi felfogást, elfeledvén, hogy minden az egyedüli forrásból — Istentől ered. Az uralkodók e személyes felfogása a hit terén széles elhatárolódást, a gondolkodásban rendkívüli eltéréseket váltott ki. Ez a mi felfogásunk Bábel Tornyáról. A korokon át a Siddha megtartotta az igaz isteni inspirációs módszereket, melyek által Isten az emberiségen és minden teremtményén keresztül fejezi ki önmagát; valamint, hogy Isten minden, és Ő nyilvánul meg mindenkiben. Ők sohasem tértek el ettől a tanítástól. Ezáltal megőrizték a nagy, alapvető Igazságot. 25

6. fejezet INTHOGY jelentős elvégzendő munka várt ránk, mielőtt átkelünk a Himaláján, úgy határoztunk, hogy ez a falu lesz a legmegfelelőbb hely, mint főhadiszállás. Emberünk, akit Emil megfigyelésére a másik faluban hagytunk, itt csatlakozott hozzánk, és jelentette, hogy majdnem délután négy óráig beszélgetett Emillel aznap, amikorra a találkozót Emil velünk megbeszélte. Ekkor Emil azt mondta, hogy elmegy a találkozóra. Teste azonnal mozdulatlanná vált, és úgy nyugodott a heverőn, mintha aludt volna. Ebben a helyzetben maradt körülbelül este hétig, amikor körvonalai fokozatosan egyre jobban elbizonytalanodtak, majd eltűnt. Ez volt az az időpont, amikor Emil eljött a kis faluban lévő szállásunkra. Még nem jártunk eléggé benne az évszakban ahhoz, hogy mi megkísérelhettük volna a hágókon való átkelést. Az olvasó bizonyára észreveszi, hogy azt mondom: mi. Ez alatt kis csoportunk tagjait értem, mivel mostanában kezdtünk úgy tekinteni magunkra, mint egyszerű hátramozdítókra. Megértettük, hogy három nagyszerű barátunk — észrevehetik, hogy mindegyiküket nagyszerűnek nevezem, merthogy tényleg azok voltak — nálunknál sokkal rövidebb idő alatt tehetné meg az általunk bejárt távolságot, de nem panaszkodtak. Számos alkalommal tettünk kisebb kirándulásunkat főhadiszállásunkról, Jast vagy Neprow kíséretében, és minden alkalommal bizonyították kiváló tulajdonságaikat és értékeiket. Egy ilyen utunk alkalmából Emil, Jast és Neprow elkísért bennünket egy faluba, ahol egy templom állt, melyet Csend Templomának, vagy Nem Kéz Alkotta Templomnak hívtak. A falut a templom és a templom szolgálattevőinek házai alkották, és egy korábbi falu helyén épült, amit csaknem teljesen elpusztítottak a vadállatok és járványok támadásai. Megtudtuk, hogy a Mesterek meglátogatták ezt a helyet és a nagyjából háromezer főnyi népességből mindössze néhány túlélőre leltek. Segítséget nyújtottak nekik, mire a vadállatok támadásai és a járványok megszűntek. A néhány falubéli megfogadta, hogy amennyiben ke26

M

gyelemben részesülnek, életüket ezentúl Istennek szentelik, bármely, általa választott módon szolgálva Őt. A Mesterek eltávoztak, és később visszatérvén ott találták a fölépült templomot, a szolgálattevő személyzettel együtt. A templom csodálatosan szép volt, olyan magaslaton állt, ahonnan széles kilátás nyílt a vidékre. Körülbelül hatezer éves lehetett, fala fehér márványból épült, ami sohasem igényelt javítást, mivel abban az esetben, ha letörik belőle egy darab, a hiány magától megszűnik — társaink kipróbálták. Emil szólt: — E hely neve: a Csend Temploma, a Hatalom Színhelye. A csend hatalom, hiszen amikor elménkben eljutunk arra a fejlődési fokra, amelyre a csend jellemző, a hatalom színhelyére leltünk — arra a helyre, ahol minden egyetlen egységet képez, egyetlen hatalmat — Istent. „Álljatok meg és ismerjetek el: Én vagyok az Isten.”7 Az elfecsérelt erő: zaj. A koncentrált erő: csend. Amikor koncentrálva (központosítva) minden erőnket egyetlen erőközpontban gyűjtöttünk össze, akkor csendben Istennel léptünk kapcsolatba, egyek vagyunk Vele, s így egyek vagyunk minden hatalommal. Ez az ember öröksége. „Én és az Atya egy vagyunk.”8 Csak egyetlen módja van annak, hogy Isten erejével azonosuljunk, ez pedig a tudatos kapcsolatfelvétel Istennel. Ez nem tehető meg kívül, merthogy Isten belülről nyilvánul meg. „Az Úr szent templomában 9 lakik: némulj el színe előtt, egész földkerekség!” Csak akkor bízhatunk abban, hogy tudatos egységet alkothatunk Istennel, ha a külső világból belsőnk csendje felé fordulunk. Meg fogjuk érteni, hogy az Ő hatalma arra való, hogy alkalmazzuk, mi pedig állandóan alkalmazni fogjuk. Akkor majd tudatában leszünk annak, hogy azonosak vagyunk az Ő hatalmával. — Akkor megérti majd az emberiség. Az ember megtanul felhagyni az önámítással és önteltséggel. Ráébred tudatlanságára és kicsiny mivoltára. Ekkor áll majd készen arra, hogy 7

Zsolt. 46, 10 Jn. 10, 30 9 Hab. 2, 20 8

27

tanuljon. Megérti majd, hogy aki büszke, nem tanítható. Tudni fogja, hogy csak alázattal lehet felfogni az igazságot. Szilárd talajt érez majd lábai alatt, nem botladozik többé, higgadt döntéseket hoz. — Lehet, hogy először zavarba ejtő a felismerés, hogy Isten az egyedüli hatalom, lényeg és értelem. Amikor azonban az ember igazán felfogja Isten valódi természetét, és tevékenyen juttatja kifejezésre Őt, állandóan használni fogja ezt az erőt. Tudatában lesz annak, hogy folyamatosan kapcsolatban áll az Ő hatalmával — evés, futás, lélegzés közben, vagy akkor, amikor az előtte álló magasztos munkát végzi. Az ember nem tanulta meg, hogyan vegyen részt Isten teremtő munkájában, mert nem ismerte fel Isten hatalmának nagyságát, és azt, hogy Isten hatalma az ember használatára rendeltetett. — Isten nem hallja meg a hangos, hiábavaló ismételgetést, vagy a sok beszédet. A bensőnkben lévő Krisztuson, a láthatatlan kapcsolaton keresztül kell Istent megtalálnunk. Ha az ember a benne élő Atyát Szellemében és Igazságában tiszteli, Ő meghallja a lélek hívását, amely őszintén nyílik meg Neki. Az, aki titokban lép kapcsolatba az Atyával, érezni fogja az erő áramlását önmagán keresztül, minden vágyának teljesüléseként. Merthogy az, aki az Atyát lelkének egy titkos helyén várja, nyíltan nyer jutalmat az Atyától. Mily gyakran fedte fel Jézus az Atyával való személyes kapcsolatát! Figyeljék meg, hogy állandó, tudatos, belső kommunikációt tartott fenn Istennel. Figyeljék meg, hogy úgy beszélt Vele, mintha Ő személyesen jelen lett volna. Láthatják, milyen hatalmassá tette őt ez a belső kapcsolat. Felismerte, hogy Isten nem a tűz, a földrengés vagy szélvihar hangján, hanem csendes, halk hangon — a saját lelkünk mélyéről jövő csendes, halk hangon beszél. — Ha az ember ezt megérti, kiegyensúlyozottá válik. Megtanul mindent alaposan átgondolni. A régi gondolatokat elhajítja, helyébe újak illeszkednek. Hamarosan rájön, milyen kényelmes és hatékony ez a módszer. Legalábbis hozzászokik ahhoz, hogy erre a csendes órára elővegye az őt zavaró összes kérdést. Lehet, hogy azonnal nem oldja meg őket, de megbarát28

kozik velük. Ezután nem kell egész napot azzal az érzéssel végigloholnia és küzdenie, hogy tervei meghiúsulnak. — Ha az ember megismerné azt, aki ennél is idegenebb számára — saját magát —, beengedné őt saját szobájába és becsukná az ajtót. Ott felfedezné legveszélyesebb ellenségét és megtanulná őt fékentartani. Rálelne igazi énjére. Ott találná meg majd leghűbb barátját, legbölcsebb mesterét, legmegbízhatóbb tanácsadóját — önmagát. Ott bukkanna rá az oltárra, melyen Isten a kiolthatatlan láng, minden jóság, minden erő és minden hatalom forrása — önmagára. Akkor tudná, hogy Isten a csend legmélyén található. Megértené, hogy a Szentek Szentje őbenne lakozik. Tudná és érezné, hogy az ő minden vágya Isten tudatában van, ennél fogva az ő vágya Isten vágya. Érezné és értené az Isten és ember, az Atya és Fiú kapcsolatának szorosságát. Felismerné, hogy csupán a tudat számára létezik bármely elkülönítés őközöttük, akik látszólag ketten vannak — hasonlóan ahhoz, ahogyan szelleme és teste látszólag kettőnek tűnt — de valójában ők egyek. — Isten betölti az eget és földet. Ez volt a nagy látomás, amelyet Jákob megélt a csendben. Az anyagiasság kövén álomba merült. Az isteni megvilágosodás egy nagy, hirtelen felvillanásában látta, hogy a külvilág nem más, mint a bensőben megtartott látomás kivetülése, kifejezése. Ez annyira megrendítette őt, hogy így kiáltott fel: „Valóban az Úr (a törvény) van ezen a helyen (a földön vagy testben), és én nem tudtam. 10 Valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja.” Az ember rájön majd, ahogyan Jákob, hogy a menny igazi kapuja saját tudatán keresztül érhető el. — A tudat lajtorjáján, amely Jákob látomásában jelent meg, mindannyiunknak föl kell hágnunk, mielőtt beléphetünk a Legfőbb Lény csendes rejtekébe, ahol felfedezzük, hogy minden teremtett dolog legközepében vagyunk, és egyek vagyunk a Mindenütt Jelenvalóság látható és láthatatlan világával. Jákob látomásában a lajtorját látta a föld és a menny között. Látta 10

Gen. 28, 16-17

29

Isten angyalait fölhágni és leereszkedni rajta — Isten eszméi, amint a Szellemből formába merülnek alá, és emelkednek viszsza. Ez ugyanaz a látomás volt, mint amit Jézus látott, amikor „megnyílt neki az ég”11, és elé tárult a kifejezés csodálatos törvénye, miáltal az isteni Elmében fogant eszmék kifejeződést nyertek és formában nyilvánultak meg. A kifejezésnek ez a törvénye oly tökéletességgel jelent meg a Mester előtt, hogy ezzel egyidejűleg megértette, hogy minden forma transzformálható vagy alakítható a hozzátartozó tudatállapot megváltoztatásával. Számára az első kísértés a kövek formájából kenyérré változtatás volt a személyes éhség kielégítésére, de a kifejezésnek ezen törvényével együtt annak az igaz megértésnek is részese volt, hogy a kövek, akárcsak valamennyi egyéb látható forma, az Egyetemes Tudat Szubsztanciájából, vagyis Istentől származnak, az isteni Intelligencia kifejeződései alkotják, és minden vágyott (formát nem alkotó) dolog még ott van ebben az Egyetemes Tudat Szubsztanciájában, készen arra, hogy megteremtődjön, megalkottassék minden kívánság beteljesülése. Ily módon a kenyér iránti szükség csak azt mutatja meg, hogy a szubsztancia, mely a kenyér, vagy bármely kívánt dolog megalkotására szolgál, korlátlanul rendelkezésre áll, és ebből a szubsztanciából kenyeret éppúgy lehet alkotni, ahogyan köveket. Az ember minden tiszta vágya Isten vágya; ennélfogva a körülöttünk lévő Egyetemes Isteni Szubsztanciában kimeríthetetlen készlet van az összes vágy kielégítésére. Mindössze arra van szükségünk, hogy éljünk azzal, amit Isten már megalkotott számunkra, és az Ő akarata, hogy így tegyünk, azért, hogy minden korlát megszűnjön számunkra, vagyis „határtalanul szabadok” legyünk. — Amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok az ajtó”12, ezt úgy értette, hogy az ÉN VAGYOK minden tudatban az az ajtó, melyen át a fő ÉN VAGYOK — Isten — élete, hatalma és lényege kerül az egyén által kifejezésre. Ezen ÉN VAGYOK csupán 11 12

Mt. 3, 16 Jn. 10, 8-9

30

egyetlen eszköz: az eszme, gondolat, szó és cselekedet által fejeződik ki. Ennek az isteni ÉN VAGYOK-nak — ami hatalom, szubsztancia és intelligencia — a tudat ad formát; emiatt mondta a Mester: „Legyen hitetek szerint”13, valamint: „Minden le14 hetséges annak, aki hisz.” — Most látjuk, hogy Isten, mint erő, lényeg és intelligencia van a lélek mélyén — spirituális kifejezést használva: bölcsesség, szeretet és igazság — és a tudat által ölt kifejezést. Az Isten határtalan elméjében élő tudatnak az ember esetében a felfogás vagy hit szab irányt. A Szellemtől való elkülönültségünkbe vetett hitünk okozta azt, hogy a mi emberi formánk megöregszik és meghal. Amikor látjuk, hogy minden a Szellemtől ered, a forma pedig szüntelenül a Szellem által fejeződik ki, akkor majd megértjük, hogy ami a Szellemben születik, illetve az által lát napvilágot, az Szellem. — A következő nagy igazság, amely a tudaton keresztül tárul fel, az, hogy minden egyes egyén — gondolatvilágának részeként — az isteni Elmében, mint tökéletes eszmény tarttatik. Senkinek sem kell önmagát elképzelnie. Bennünket, mint tökéletes lényeket tökéletesen elképzelt és örökké tökéletes elméjében tart Isten. Azzal, hogy ezt a felismerést tudatunkba idézzük, kapcsolatba léphetünk az isteni Elmével, ily módon képzelve újra azt, amit Isten már elképzelt számunkra. Ez az, amit Jézus újraszületésnek nevezett. Ez az a nagy adomány, amit a csend fel tud kínálni számunkra; mert az isteni Elmével kapcsolatba lépve képesek vagyunk az isteni elmével gondolkodni, és többet megtudni valóságos önmagunkról annál, mint amit gondoltunk saját személyünkről. Kapcsolatba lépünk az isteni elmével az igaz gondolat útján, ezzel igaz kifejeződést alkotva; míg a múltban — talán hamis gondolat útján — hamis kifejeződést hoztunk létre. De legyen bár a forma tökéletes vagy tökéletlen, a formában lévő Teremtmény Isten tökéletes ereje, lényege és intelligenciája. Nem a forma adta Teremt13 14

Mt. 9, 30 Mk. 9, 24

31

ményt kívánjuk megváltoztatni, hanem a formát, melyet a Teremtmény felvett. Ezt a gondolkodás megújításával, illetve a tökéletlen felfogás tökéletesítésével kell elérni, az emberi gondolattól az isteni gondolatig eljutva. Óriási a jelentősége annak, hogy megtaláljuk Istent, kapcsolatba lépjünk, egyek legyünk Vele és megvalósítsuk az Ő kifejezését! Ugyanilyen nagy a jelentősége az egyéni elme csendje és nyugalma annak érdekében, hogy az isteni Tudat teljes, ragyogó fénye megvilágíthassa a tudatot. Amikor ez megtörténik, akkor értjük meg, hogyan „kél fel majd az igazság (helyes szemléletmód) Napja, 15 gyógyulást hozva szárnyain” . Az isteni gondolat úgy árasztja el a tudatot, ahogyan a napfény ömlik be az elsötétített szobába. Az Egyetemes Tudat úgy ömlik be az egyéni elmébe, ahogyan a külső levegő mérhetetlen tömege lép be abba a tisztátalanságba, amilyen a sokáig zárva tartott fülke levegője. Ez egyedülálló, mindenek fölött való, és rájövünk, hogy csak egyetlen templomot kell építenünk. Az Élő Isten Temploma a több és a kevesebb elegyítése, melynek során a kevesebb egygyé válik a többel. A tisztátalanságot a kevesebbnek a többtől való elkülönítése okozta. A tisztaság az ő egyesülésük által jön létre, úgyhogy nincs többé kevesebb és több, csupán az egyetlen, jó, teljes, színtiszta levegő. Mindazonáltal tudnunk kell, hogy Isten az Egyetlen, és minden látható és láthatatlan dolog Egyet alkot Vele. A Tőle való elkülönülés okozta a bűnt, betegséget, nyomorúságot és halált. A Vele való egység által jön létre az, hogy az ember osztatlan Lénnyé, illetve egészségéről tudatossá válik. — Az egységtől való széthúzás az angyalok leereszkedése a tudat létráján. Az egységhez való visszatérés az angyalok fölkapaszkodása a létrán. A leereszkedés jó, mert az egység ekkor különféleségben kerül kifejezésre, de a különféleségben nincs szükség az elkülönülés fogalmára. Ez az — az elkülönülés léte —, amiben a különféleség rosszul került értelmezésre a személyes vagy külső szemszögből. Minden lélek szá15

Mal. 4, 2

32

mára a nagy feladatot a személyes szemszög fölemelése jelenti a tudatban olyan szintig, ahol az eggyé válik az egésszel. Ha képesek vagyunk „mindnyájan együtt találkozni ugyanazon a helyen ”16, a tudatnak ez az a helye, ahol megértjük, hogy minden látható és láthatatlan az egyetlen Istentől ered, és akkor ott állunk az Átváltozás Hegyén. Először Jézust látjuk, és vele Mózest és Illést; illetve a Törvényt és Próféciát, valamint Krisztust (az emberben lévő azon adottságot, hogy Istent ismerni képes); és úgy gondoljuk, hogy három templomot építünk számukra, de a teljes megértés később következik. Megadatik az ember halhatatlanságának, és annak megértése, hogy isteni mivoltunkat sohasem vesztettük el, hogy az isten-ember halhatatlan, örök. Ekkor Mózes – a Törvény, és Illés – a Prófécia eltűnik, és Krisztus áll egyedül, mint legfőbb, mi pedig megértjük, hogy csupán egyetlen templomot kell építenünk — az Élő Isten Templomát önmagunkon legbelül. Ekkor a Szentlélek betölti tudatunkat, és a bűn, betegség, nyomorúság és halál érzékcsalódásai megszűnnek létezni. Ez a csend nagy célja. — Ez a templom, amiből letörhető egy darab, a sebhely pedig azonnal beforr, mindössze testünk templomát jelképezi, amiről Jézus azt mondta, hogy a templom nem emberkéz műve, örökkön létezik a mennyekben, amit nekünk itt a földön kell megalkotnunk.

16

Ap. Csel. 2, 1

33

7. fejezet ISSZATÉRVÉN kirándulásunkból számos idegent találtunk a faluban összegyűlve. A környékről jöttek, jó néhány Mester pedig egy nagyjából 360 kilométerre fekvő faluba tervezett zarándoklatra gyülekezett. Ez meglepett bennünket, mert már jártunk abban az irányban, és láttuk, hogy az ösvény egy, általunk homoksivatagnak nevezett helyen megy keresztül. Valójában ez egy gyér vegetációjú fennsík volt, szél által ide-oda mozgatott homokdűnékkel borítva. A sivatagon túl az ösvény, a Himalája nyúlványát alkotó kisebb hegyláncon vezetett át. Aznap este meghívtak bennünket, hogy csatlakozzunk az expedícióhoz, és tudatták velünk, hogy felesleges lenne magunkkal vinni nehezebb csomagjainkat, mert visszatérünk, mielőtt átkelnénk a Himalája fő gerincén. A kutatóút indulását következő hétfőre tervezték. Jast és Neprow persze mindent előkészített, és hétfőn kora reggel csatlakoztunk a körülbelül háromszáz fős menethez. Többségük betegségéből keresett gyógyulást. Minden jól ment egészen a következő szombatig, amikor kitört a leghevesebb zivatar, amit valaha is átéltünk. Három napon és éjszakán át szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, amit a nyár érkezésének előjeleként tartottak számon. Mi nagyon kényelmes helyen táboroztunk, és nem szenvedtünk a vihartól. Leginkább az élelemkészlet miatt aggódtunk, mert meg voltunk arról győződve, hogy ez a hosszan tartó késedelem komoly kellemetlenséget okoz majd mindenkinek, mivel csupán annyit hoztunk magunkkal az útra, amennyi éppen elegendő volt, késedelemmel nem számolva. Ez a késedelem kétszeresen súlyosnak látszott számunkra, hiszen nem akadt hely, ahol készleteinket föltölthettük volna, hacsak vissza nem térünk oda, ahonnan elindultunk, úgy 200 kilométerre innen, nagyrészt azon a homoksivatagon át, amelyről már említést tettem. Csütörtök reggel a Nap gyönyörűen kelt fel a tiszta időben, de ahelyett, hogy sürgették volna az indulást, ahogy vártuk, azt mondták, hogy várakozunk, amíg az ösvények fölszáradnak és 34

V

a patakok visszatérnek medrükbe, mi pedig kényelmesebben folytathatjuk utunkat. Mindannyian féltünk attól, hogy készleteink kifogyhatnak, és egyikünk hangot adott aggodalmának. Emil, aki a készletekért felelt, odajött hozzánk és így szólt: — Nem kell félniük. Vajon nem visel-e Isten gondot minden egyes teremtményére, kicsire és nagyra, és vajon nem vagyunk-e mi is az Ő teremtményei? Látni fogják, hogy van nálam néhány szem búza. Elültetem őket. Ezzel a cselekedettel világosan kinyilvánítom, hogy búzát akarok. Megalkottam a búzát az elmémben. Eleget tettem a törvénynek, így megfelelő idő eltelte után az kinő. Szükség van-e arra, hogy kivárjuk azt a hosszú, vesződséggel teli időt, amíg a Természet a maga lassú fejlődésével és kibontakozásával gondot visel arra, hogy a búza kifejlődjön? Ha így tennénk, arra lennénk kárhoztatva, hogy kivárjuk a gyötrelmesen hosszú időt, amíg hozzájutunk. Miért ne használnánk egy magasabb rendű, tökéletesebb, az Atya által adott törvényt, hogy létrehozzuk? Csupán arra van szükség, hogy elcsendesüljünk és vizualizáljuk, illetve idealizáljuk a búzát, és rendelkezésre áll az érett, használatra kész búza. Ha nem hiszik, begyűjthetik, lisztté őrölhetik, és kenyeret készíthetnek belőle. Ott, szemünk láttára nőtt ki és érett meg a búza, úgyhogy tényleg betakarítottuk, megőröltük, majd kenyeret sütöttünk belőle. Ezután Emil folytatta: — Ezt látták és hittek benne, de miért ne használhatnánk egy még tökéletesebb törvényt, és alkothatnánk egy tökéletesebb dolgot, illetve pontosan azt, amit akarunk — kenyeret? Látni fogják, hogy ennek a tökéletesebb — vagy ahogy önök mondanák — finomabb törvénynek a segítségével képes vagyok éppen azt létrehozni, amire nekem szükségem van — kenyeret. És miközben mi ott álltunk megbabonázva, egy nagy cipó termett a kezében, és az utánpótlás nem szűnt, amíg negyven cipó nem állt előttünk az asztalon, melyeket kétségtelenül Emil helyezett oda. — Láthatják, — jegyezte meg — van elegendő 35

mindenkinek; ha pedig nem elegendő, több is kerül belőle, mindaddig, amíg elegendő nem lesz, sőt, még marad is. A kenyérből mindannyian ettünk és jónak találtuk. Emil folytatta: — Amikor Jézus Galileában megkérdezte Fü17 löpöt: „Honnét veszünk kenyeret?” , azért tette, hogy próbára tegye őt, hiszen lelke mélyén Ő nagyon jól tudta, hogy nem kell a kenyeret megvásárolniuk vagy az akkor létező piacon beszerezniük az összegyűlt sokaság élelmezésére. Megragadta az alkalmat, hogy bemutassa tanítványainak a Szellem által megformált, illetve szaporított kenyér lehetőségét. Milyen gyakran gondolkoznak a halandó felfogású emberek Fülöphöz hasonlóan! Úgy mérlegelt, ahogyan az emberi tudat teszi azt napjainkban, a kéznél levő, látható készletből — úgy gondolván, hogy csupán ennyi kenyere, ekkora készlete, ennyi vásárolni való pénze van. Jézus felismerte, hogy az, aki a krisztusi tudat részese, nem ismer korlátokat. Ő tehát krisztusi tudatával Istenre, mint mindennek forrására és teremtőjére tekintett, és köszönetet mondott a rendelkezésre álló, minden igényt kielégítő hatalomért és szubsztanciáért. Megszegte hát a kenyeret és szétosztotta tanítványai útján a többieknek, amíg a szükség ki nem elégíttetett, és tizenkét kosárral maradt feleslegben. Jézus sohasem függött mások feleslegétől sem saját, sem a többiek szükségleteinek kielégítése érdekében, hanem azt tanította, hogy az élelem hozzáférhető az Egyetemes Szubsztanciában, ahol minden élelem forrása megtalálható, mindössze annyit kell tennünk, hogy megalkotjuk, megteremtjük azt. Ugyanígy volt, amikor Elizeus megszaporította az özvegy olaját. Nem olyasvalakinél alkalmazta ezt, akinek bőven volt olaja, mert ha így tesz, a forrás korlátozott lett volna. Kapcsolatba lépett az Univerzummal, és a bőség egyetlen korlátja az összes edény föltöltésére az edények űrtartalma volt. Az olaj mind a mai napig folyna, ha lenne edény, ami befogadná azt. — Ez nem hipnózis. Egyikük sem érez semmilyen hipnotikus hatást. Engedjék meg, hogy rámutassak: az egyetlen hipnózis 17

Jn. 6, 5

36

az az önszuggesztió, amellyel elhitetik magukkal, hogy nem képes minden egyes ember Isten tökéletes művét véghezvinni, és megalkotni a kívánt feltételt vagy tárgyat. Mert vajon nem a szükség maga, amely kívánság a teremtésre? Az ember ahelyett, hogy kibontakozna és teremtene, ahogyan azt Isten várja el tőlünk, bezárkózik csigahéjába és így szól: „Nem vagyok rá képes”, és belehipnotizálja magát abba a tényleges hitbe, hogy ő egy Istentől elválasztott, különálló lény. Egyszerűen nem valósítja meg teremtése, kifejezése tökéletességét. Nem engedi, hogy Isten olyan tökéletesen fejezhesse ki önmagát rajta keresztül, ahogyan azt szeretné. Nem mondta-e Jézus, a nagy Mester: „Azokat a tetteket, melyeket én megteszek, ti is meg fogjátok tenni, sőt, még nagyobbakat is véghezvisztek majd”18? Nem az volt-e Jézus igazi küldetése itt a földön, hogy megmutassa: mi, mint Isten Fiai, illetve az ember, aki igazi öröksége birtokában van, olyan tökéletesen és harmonikusan képes teremteni, mint Isten? Amikor Jézus megparancsolta a vaknak, hogy mossa meg szemeit Siloe tavában, vajon nem az volt-e ezzel a célja, hogy mindenkinek kinyissa a szemét? Mindenkinek látnia kellett, hogy Jézust az Atya azért küldte, hogy megmutassa nekünk: az Atya szándéka velünk az, hogy pontosan ugyanúgy teremtsünk, ahogyan Ő teszi; mindenkinek véghez kell vinni Jézus tökéletes cselekedeteit, melyeket azáltal vitt véghez, hogy felismerte Krisztust önmagában és mindenkiben. — Egy lépéssel továbbmehetek. Ez a cipó, amit éppen most kaptam és a kezemben tartottam, felemésztődött, mintha tűz égette volna el. Mi történt? Helytelenül alkalmaztam a tökéletes törvényt, amely megvalósította elgondolásomat, és felemésztődött, amit megalkottam, mert helytelenül, nem megfelelően, illetve indokolatlanul alkalmaztam a tökéletes törvényt, amely olyan egzakt, mint a zene vagy a matematika, illetve bármely más, úgynevezett természeti törvény. Ha makacsul kitartanék a

18

Jn. 14, 12: „Aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sőt, nagyobbakat is fog tenni azoknál…”

37

tökéletes törvény megszegése mellett, nemcsak azt emésztené föl, amit megteremtettem, hanem engem, a létrehozót is. — Valóban megsemmisült a cipó? Beláthatjuk, hogy az alakja megváltozott, mert a cipó helyén kis mennyiségű port vagy hamut találunk. Nem tért-e vissza valójában az Egyetemes Szubsztanciába, melyből származott? Vajon nem megnyilvánulatlan formában van-e most, arra várván, hogy ismét megnyilvánulni engedjék? Vajon nem így van-e ez minden dologgal, amely akár tűz, akár bomlás vagy bármi más módon tűnik el szemeink elől? Nem térnek-e vajon vissza az Egyetemes Szubsztanciába — Istenhez — ahonnan származtak? Vajon nem azt jelenti-e: „Mindaz, ami az egekből szállt alá, oda vissza kell emelkedjék”19? — Röviddel ezelőtt látták, amint jég képződött minden látható ok nélkül, már ahogy önök azt valószínűleg gondolják. Elárulhatom, az nem különbözött a kenyér teremtésétől. Alkalmazhatom a törvényt akár jég, akár kenyér létrehozására, egészen addig, amíg egyrészt az emberiség hasznára, másrészt a törvénnyel élő összhangban működöm, illetve adok annak kifejezést úgy, ahogy Isten kívánja mindenkitől, hogy ezt tegyék. Mindenkinek jó kenyeret, jeget vagy bármely más kívánt dolgot előállítani; mindenkinek igyekeznie kell elérni azt az állapotot, ahol erre képesek. Nem látják, hogy a legfőbb törvényt, Isten abszolút törvényét felhasználva mindazt megalkothatják, amire szükségük van, vagy amit az önök legfőbb eszményképeként elképzeltek, így sokkal tökéletesebb kifejezésük által sokkal inkább Isten kedvében járnak, tudván, amit Jézus — Isten tökéletes Fiai vagyunk? — Nem sejtet-e ez felszabadulást a bérrabszolgaságból ugyanúgy, akárcsak minden egyéb igából? Ahogyan én látom, néhány éven belül a bérrabszolgaság lesz a legsúlyosabb iga. Ha úgy folytatódik, amilyen ütemben most alakul, ez fogja uralni az embert, testet és lelket, és nem lehet másképp, minthogy felemészti önmagát, és mindazokat, akik érdekeltek benne. 19

Ef. 4, 10: „Aki leszállt, ugyanaz emelkedett minden ég fölé”

38

Nem vitás, hogy a kezdet kezdetén az üzleti szellem magas spirituális szinten állt, azonban a materializmus addig áramolhatott be, amíg ugyanaz az erő, ami teremtett, pusztítóvá lett; mint ahogyan ugyanaz az erő, ami teremt, minden esetben rombol, ha nem megfelelően alkalmazzák. Vajon nem a kereskedelmi szellem és a korlátok sürgetése az, amely arra szorít bennünket, hogy lássuk: fölébe kell emelkednünk e helyzetnek — le kell azt küzdenünk? Nem úgy teszünk-e ennek eleget, hogy egyszerűen felismerjük, hogy az a szerepünk, hogy véghezvigyük Isten teremtő munkáját, hogy felemeljük tudatunkat a krisztusi tudatig? Nem ez vajon, amit Jézus nekünk itt a földön tanított? Nem ezt példázta-e az Ő egész élete? — Kedves testvéreim, hát nem értik: kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt? Akkoriban minden, ami később került megformálásra, megtestesületlen formában az Egyetemes Tudat Szubsztanciájában — vagy ahogy egyesek nevezik — káoszban volt. Eredetileg ez a szó aktualitást jelentett. Ezt a szót — káosz — félreértelmezték azáltal, hogy rendezetlen, zavaros állapotot értettek alatta, a mély spirituális időszerűségi állapot helyett, amely mindig egy világos, teremtő, kimondott szóra várakozik, melyen keresztül napvilágot láthat megtestesült formában. — Amikor az Isteni Eredet meg kívánta teremteni a világot az Egyetemes Tudat Szubsztanciájából, Isten csendes és elmélkedő állapotban volt. Más szavakkal: Isten ideális világot látott; azt a szubsztanciát tartotta elméjében, amiből a világnak alakot kellett öltenie bizonyos idő alatt a rezgés csökkenésével; majd kimondta az Igét és a világ kialakult — vagy, ahogyan mi mondanánk, Isten mentális mintát, illetve öntőformát vizualizált, amibe az a szubsztancia ömölhetett, ami a világ elkészítéséhez kellett, az pedig tökéletes formában, a tudatban tartott mintára építve jött létre. — Mindezekről a dolgokról gondolkozhatott volna Isten, a Végtelen Hatalom. Kívánhatta volna korlátlan ideig, hogy kialakuljanak, láthatóvá váljanak. Ha nem nyilváníttatott volna ki a határozottan kimondott ige az alaktalan éterbe, semmi sem 39

teremtődött volna meg, illetve öltött volna alakot látható formában. Még a Végtelen és Mindenható Teremtő számára is szükséges volt a határozott, meggyőződéses „legyen”20, gondolata és kívánságai látható eredményeinek megalapozásához és ahhoz, hogy pontos formákat vonhasson ki az aktualitásból. Ugyanígy kell nekünk is egyértelmű lépést tennünk. — Isten az eszményi, tökéletes világot minden részletében gondolatában tartja, és annak elkerülhetetlenül úgy kell létrejönnie, mint mennyei, tökéletes otthonnak, ahol minden gyermeke, minden élőlénye és minden teremtménye békében és harmóniában lakhat. Ez az a tökéletes világ, amit Isten kezdetben látott, és az, amit jelenleg teremt, megvalósulásának ideje pedig a mi beleegyezésünkön múlik. Ha mindannyian egyazon helyre tartunk, és tudatában vagyunk annak, hogy valamenynyien Isten testének részei vagyunk, éppen úgy, ahogyan egyetlen tagunk testünk egészének részét alkotja, akkor Isten országában vagyunk, azt hozzuk létre: a mennyországot itt és most a földön. — Ahhoz, hogy ezt megalkossuk, értsük meg, hogy a mennyben semmi sem anyagi. Minden szellemi. Legyünk tisztában azzal, hogy a menny a tudat tökéletes állapota, egy tökéletes világ itt és most a földön, és mindössze arra van szükségünk, hogy azt elfogadjuk. Itt van mindannyiunk körül, arra várva, hogy kinyissuk belső szemünket. Azon a szemen keresztül testünk fénnyé válik, olyan fénnyé, amely nem a Naptól vagy a Holdtól, hanem az Atyától való; az Atya pedig éppen itt, a mi lényünk legbenső részében van. Alaposan meg kell értenünk, hogy ott semmi sem anyagi, minden szellemi. Azután arra a csodálatos, Isten-adta spirituális világra kell gondolnunk, amely éppen itt és most van, ha azt képesek vagyunk felismerni. — Nem látják be, hogy Isten mindent ezen a módon teremtett? Hát nem vált-e először csendessé és kontemplatívvá, lát-

20

Gen. 1, 3; 6, 14; 26, 28

40

21

ván a fényt? Akkor azt mondta: „Legyen világosság” , és világos lett. Ugyanígy mondta: „Legyen mennybolt”22, és úgy lett; és ehhez hasonlóan a teremtés többi részével, minden formát vagy eszményképet rendíthetetlenül tudatában tartott, majd kimondta az igét, és az eszménykép megvalósult. Ennek mintájára történt az ember esetében. Isten azt mondta: „Teremtsünk embert saját képünkre és hasonlóságunkra, és adjuk meg a hatalmat neki mindenen való uralkodásra”23. Isten, a csupa jóság mindent jónak teremtett; utoljára és legnagyobbnak az embert, teljes uralommal a többi teremtmény fölött. Az ember csak jót látott, és minden jó volt mindaddig, amíg az ember külön nem választotta magát Istentől és el nem kezdett dualitást, illetve kétfélét tekinteni. Ekkor ezzel a gondolattal kétfélét alkotott, egyrészt jót, másrészt ennek az ellenkezőjét; merthogy ha kétféle létezik, azok ellentétesek lesznek — jó és rossz. Így tehát a rossz az ember azon tökéletes képességének segítségével jött létre, amivel képes kifejezni, illetve megteremteni azt, amire tekint. Ha az ember nem látott volna rosszat, a rossznak nem lett volna lehetősége a kifejeződésre. Csak a jó fejeződött volna ki, így mi oly tökéletesek lennénk, ahogyan Isten jelenleg lát bennünket. Vajon a menny nem lett volna mindig a földön, ahogyan Isten azt látja, és ahogyan nekünk is látnunk kell ahhoz, hogy megteremtsük? Jézusnak teljes joggal mondhatta, hogy a mennyből jött; hiszen vajon nem mindenki a mennyből, a nagy Egyetemes Tudat Szubsztanciájából jött-e? — Mivel az ember Isten képére és hasonlóságára teremttetett, nem adta-e vajon Isten az embernek a hatalmat, hogy pontosan úgy teremtsen, ahogyan Ő? Vajon nem várja-e Isten az embertől, hogy ezt a hatalmat ugyanolyan szabadon használja, ahogy Ő teszi — és pontosan ugyanazon a módon? Először 21

Gen. 1, 3 Gen. 1, 6: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” 23 Gen. 1, 26: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” 22

41

érzékelvén a szükséget; majd elképzelni a jót, az eszményit, amivel megtöltjük az öntőformát, amit tudatunkban tartunk, és amit az Egyetemes Tudat Szubsztanciájából kell feltölteni; majd kimondani a szót, hogy beteljesedett, ez így van, és ez így van jól. — Amikor Jézust keresztre feszítették, a húsát, a külső, testből általunk láthatót adta azért, hogy bizonyítsa, hogy valóban létezik egy rejtett, vagy spirituális test; ez az a test, amit Ő létrehozott, amikor kiszállt a sírból. Ez az a test, amiről beszélt, mondván: „Bontsátok le a templomot, én harmadnapra fölépí24 tem azt.” Ezt azért mondta, hogy megmutassa nekünk: nekünk ugyanilyen spirituális testünk van, és mindazon cselekedetre képesek vagyunk, amire Ő. Nem kétséges, hogy amenynyiben Jézus kívánta volna, megmenthette volna Önmagát. Kétségtelenül észlelte, hogy testében nagy változás zajlott le. Azt is látta, hogy a körülötte lévők nem fogták föl, hogy ők is képesek voltak a spirituális testet létrehozni, mint ahogy kísérletet tett ennek bemutatására. Ők még mindig a személyt tekintették, Ő pedig belátta, hogy ha spirituális testét bizonyos meghatározott változás nélkül építette volna fel, az emberek nem lettek volna képesek megkülönböztetni egymástól az anyagit és a spirituálist; így elfogadta a keresztre feszítés módját a változtatás véghezvitelére. — Valójában nem az emberben élő Krisztust jött megmutatni a Nagy Mester, Jézus, akit mi mindannyian szeretünk és nagyrabecsülünk? Nem arra szentelte életét itt a földön, hogy megmutassa a tökéletes utat Istenhez? Tehetünk-e egyebet, mint azt, hogy szeretjük ezt a tökéletes eszményi utat, ha egyszer már láttuk, függetlenül attól, hogy magültetésről, kenyér teremtéséről vagy millió és egy, az emberi élet fenntartásához szükséges dolog végzéséről van szó? Ezek a cselekedetek vajon nem egyszerűen leckék, melyek kiteljesedésünk felé vezetnek? Egy napon fel kell ismernünk, hogy mi valójában Isten Fiai, nem pedig szolgái vagyunk; és mint Fiaknak birtokunkban 24

Jn. 2, 19

42

lehet — és van — mindaz, ami az Atyáé és mi azt ugyanolyan szabadon használhatjuk fel, ahogyan azt Atyánk teszi. — Belátom, hogy mindehhez elsősorban óriási hit kell; olyan, amit rendszerint lépésről lépésre lehet megszerezni, és odaadóan kell gyakorolni, mint a zenét vagy a matematikát, amíg odáig eljutunk, hogy mesterévé válunk. Akkor nagyszerűen, csodálatosan szabadok vagyunk. Lehetne-e jobb és igazabb példa erre az életre, mint Jézus élete? Képesek felismerni a hatalmat, ami a nevében van — Jézus — aki a testet öltött Krisztus, illetve az emberi húsban testet öltő Isten? Jézus eljutott odáig, ahol teljes mértékben Istennel kapcsolatos alapos ismeretére, megértésére támaszkodott, és ez az, ahogyan Ő véghezvitte nagyszerű tetteit. Nem saját akaraterejére vagy koncentrált, erős gondolataira támaszkodott. Nekünk sem kell saját akaraterőnkre vagy koncentrált, erős gondolatainkra támaszkodnunk, hanem Isten akaratára. „Legyen meg a Te akaratod, ó Istenem, ne az enyém.”25 Szándék Isten akaratának végrehajtására. Nem gondolják, hogy Jézus minden tekintetben Isten szándékát akarta végrehajtani, illetve azt tenni, amit Isten akart, hogy Ő tegyen? — Tapasztalhatják, hogy Jézusról gyakran említik, hogy fölment egy magas hegyre. Azt, hogy fizikailag felment-e vagy sem, nem tudom. Azt viszont jól tudom, hogy nekünk valamennyiünknek fel kell a magasba mennünk, a legmagasabb tudatszintre, hogy megéljük a megvilágosodást. Ez a magasság a fejünk legtetejét jelenti, és amennyiben a készség fejletlen, spirituális gondolatokkal kell fejlesztenünk azt. Azután szívünkből, a szeretet központjából meg kell engednünk, hogy a szeretet mindent egyensúlyba hozva áramoljon, és amikor ez megtörténik, kifejeztük Krisztust. Az emberfia felismerte, hogy ő Isten Fia, az egyszülött Fiú, akiben az Atya örömét leli. Ezután pedig állandó szeretetünk segítségével mindezt ki kell mutatnunk mindenki felé. 25

Lk. 22, 42: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.”

43

— Álljunk csak meg, gondoljuk alaposan végig egy pillanatra és képzeljük el a tengerpart számtalan homokszemét; a töméntelen mennyiségű vízcseppet, amely a föld vizeit alkotja; a föld vizeiben nyüzsgő tömérdek létformát. Majd képzeljük el kövek mérhetetlen mennyiségű kis elemét, melyeket a föld tartalmaz; a földön élő fák, növények, virágok és cserjék roppant számát; a rengeteg állati létformát bolygónkon. Képzeljük el, hogy mindez Isten nagy, egyetemes intelligenciájában tartott eszménykép külső megnyilvánulása; és mindezek ugyanazt az életet, Isten életét foglalják magukban. Most gondoljunk bele, milyen óriási a földre született lelkek száma. Azután értsük meg, hogy minden lélek Isten tökéletes, eszményi képmásának kivetülése, úgy, ahogyan Isten Önmagát látja; hogy minden lélek számára ugyanaz a hatalom, önkifejezés és mindenen való uralom adatott, mint amivel Isten Önmaga rendelkezik. Nem gondolják, hogy Isten szándéka vagy kívánsága, hogy az ember kibontakoztassa ezen isteni, illetve Isten-adta képességeket és dolgozzon a művön, amelyen Isten dolgozik az Atya által az ember számára adott örökségen, az egyetlen, mindenben, minden által és mindenek felett létező Egyetemes Intelligencián keresztül? Ezek után vegyük észre, hogy minden személy egyfajta kifejeződése vagy lenyomata (a láthatatlannak, a Szellemnek) látható formában, olyan formában, melyben Isten szereti kifejezni magát. Amennyiben képesek vagyunk ezt megérteni és elfogadni, valóban mondhatjuk azt, amit Jézus: „Íme, itt van 26 Krisztus.” Ez az a mód, ahogyan Ő képes volt fölülkerekedni világi, vagy hús-vér önmagán. Felismerte, kinyilvánította és elfogadta isteni mivoltát, majd pontosan azt az életet élte, amit nekünk kell élnünk.

26

Az Újszövetség mai változataiban ez a kijelentés közvetlenül nem szerepel, azonban Jézus több esetben is elismeri mások állítását, miszerint Ő Krisztus (Messiás): Mt. 16, 16; 26, 63; Mk. 8, 30; 14, 62; Lk. 9, 21; Jn. 4, 26 halála után megjelenve többeknek beszélt Önmagáról, mint Krisztusról (Messiásról): Lk. 24, 26; 24, 46. „Főpapi imájában” (Jn. 17, 4) Önmagát „Jézus Krisztusnak” nevezi.

44

8. fejezet YOLCNAPI késedelem után hétfő reggel sátrat bontottunk és folytattuk utunkat. Az ezt követő harmadik napon egy nagyobb folyó partjához érkeztünk. Nagyjából hatszáz méter széles volt, egész medrét kitöltő sodrása négy-öt métert tett meg másodpercenként. Elmondták nekünk, hogy ezen a helyen rendszerint könnyedén át lehet kelni rajta. Elhatároztuk, hogy reggelig letáborozunk, és megfigyeljük a víz áradását-apadását. Megtudtuk, hogy följebb egy hídon át lehet kelni, de annak eléréséhez legalább négynapi nehéz kerülőút megtétele volt szükséges. Úgy éreztük, hogy amenynyiben a víz visszavonulóban volt, jobb lett volna néhány napig várakozni, mint elvállalni a hosszú kerülőt. Azt már megmutatták, hogy nem kell élelmiszerkészletünkkel kapcsolatban aggódnunk, mert az óta a korábban említett nap óta, amikor készleteink kimerültek, az egész, több mint háromszáz főt számláló csoport bőséges ellátásban részesült a „láthatatlanból” — ahogyan mi neveztük. Ez az ellátás kitartott az alatt a hatvannégy nap alatt, amíg visszaérkeztünk abba a faluba, ahonnan indultunk. Mindeddig egyikünknek sem volt fogalma az általunk tapasztalt dolgok igazi jelentőségéről vagy értelméről. Azt sem fogtuk föl, hogy mindezeket pontosan meghatározott törvény tette lehetővé, egy olyan törvény, amit mindenki alkalmazhat. Amikor következő reggel a reggelihez összegyűltünk, öt idegent találtunk a táborban. Megismerkedtünk velük és megtudtuk tőlük, hogy ők a folyó másik oldalán táborozó, a mi rendeltetési helyünket jelentő faluból visszatérő csoportból jöttek. Nem sokat gondolkoztunk ezen akkor, mert természetes módon feltételeztük, hogy találtak egy csónakot, és azzal keltek át a folyón. Egyikünk megkérdezte: — Ha ezeknek az embereknek van csónakjuk, miért ne használhatnánk azt az átkeléshez? Azt hiszem, ezt a megoldást mindegyikünk úgy látta, mint kivezető utat a nehézségeinkből; azonban megtudtuk, hogy csónak nem volt, mert ezt az átkelőhelyet nem tartották elég forgalmasnak ahhoz, hogy fenntartsanak egyet. 45

N

Aznap reggel, reggeli után mindannyian a folyópartra mentünk. Láttuk, amint Emil, Jast, Neprow és a csoportunk négy másik tagja az öt idegennel beszélgettek. Jast odajött hozzánk, és azt mondta, hogy a többiekkel együtt átmennek a túloldali táborba, mert elhatározták, hogy másnap reggelig várnak a víz apadásának jeleire. Természetesen fölébredt bennünk a kíváncsiság, és úgy gondoltuk, meglehetősen esztelen vállalkozás ilyen sebes sodrású folyón átúszni csak azért, hogy barátságos látogatást tegyünk a szomszédnál. Úgy hittük, az úszás az egyetlen mód arra, hogy sikerüljön átjutni a túlpartra. Miután Jast visszatért a csoporthoz, a tizenkét fős csoport teljesen felöltözve odasétált a folyóparthoz, és a legnagyobb hidegvérrel rálépett a vízre — nem pedig bele! Sohasem fogom elfelejteni, amit éreztem, látván, hogy a tizenkét férfi a szilárd talajról egyenként a rohanó vízre lépett. Visszatartottam lélegzetemet természetesen arra a látványra számítva, hogy alámerülnek és eltűnnek a víz alatt. Később megtudtam, hogy csoportom minden tagja ugyanezt gondolta. Úgy gondolom, akkor mindegyikünk mellőzte a levegővételt, amíg mind a tizenkettő el nem ért a folyó közepéig, olyan megdöbbenést keltett bennünk az, hogy nyugodtan, a legnagyobb könnyedséggel láttuk őket sétálni a folyó felszínén, nem süllyedve szandáljuk talpánál alább. Amikor kiléptek a vízről a túlpartra, úgy éreztem, hogy többtonnányi súly alól szabadultak föl vállaim, és az utolsó ember partra lépését kísérő megkönnyebbült sóhajok hallatán ítélve hiszem, hogy csoportunkból mindenki ugyanígy érzett. Ez kétségkívül olyan élmény volt, amit szavakkal nem lehet leírni. Az a hét ember, aki a mi táborunkhoz tartozott, visszatért ebédelni. Noha az izgalom nem volt olyan erős a második átkelésnél, mindegyikünk szabadabban lélegzett, amikor ők heten újra biztonságban az innenső parton voltak. Aznap délelőtt társaságunkból senki sem hagyta el a folyópartot. Nagyon kevés szót vesztegettünk arra, amit átéltünk, olyannyira lekötöttek bennünket saját gondolataink. Aznap délután megbeszéltük, hogy muszáj a kerülőutat megtennünk a hídig, hogy átkeljünk a folyón. Másnap reggel 46

korán keltünk, készen a hosszú kerülő megtételére. Mielőtt elindultunk volna, a csoport ötvenkét tagja nyugodtan a folyóhoz sétált és átkelt rajta ugyanúgy, ahogyan előző nap a tizenkettő tette. Azt mondták, hogy átmehettünk volna velük, de közülünk senkinek sem volt elég bizalma ahhoz, hogy megpróbáljuk. Jast és Neprow kitartottak amellett, hogy kíséretünkre velünk maradnak. Megpróbáltuk lebeszélni őket, mondván, hogy a képesek vagyunk a többieket követve utunk folytatására, és megkímélnénk őket a kényelmetlenségtől. Hajthatatlannak bizonyultak és velünk maradtak, azt állítván, hogy számukra ez egyáltalán nem jelent kényelmetlenséget. A négy nap során, ami azok utoléréséhez kellett, akik a folyón átkeltek, beszélgetésünk és gondolataink témája a rendkívüli cselekedetek körül forgott, melyeket azon rövid idő alatt láthattunk, amíg e csodálatos emberek között voltunk. Második nap a csoport egy hegy meredek lejtőjén küzdött fölfelé a tűző napon, amikor vezetőnk, aki csupán keveset szólt az utolsó két nap során, egyszercsak kifakadt: — Fiúk, miért kell az embernek vánszorogva csúszni-mászni ezen a földön? Kórusban válaszoltuk, hogy pontosan azt mondta ki, amire mindegyikünk gondolt. — Hogyan lehetséges — folytatta —, hogy néhányan képesek megtenni, amit láttunk, de nem mindenki? Hogy van az, hogy az ember beéri a csúszással-mászással, de nemcsak beéri, de kénytelen is arra? Ha az ember számára uralom adatott minden felett, biztosan kapott hatalmat arra, hogy a madarak fölött szálljon. Ha ilyen hatalma van, miért nem érvényesítette ezt a hatalmát sokkal korábban? A hiba mindenképpen az ember saját gondolkodásában van. Mindez csak az ember saját magáról alkotott halandó felfogásából származhat. Saját felfogása szerint az ember csak csúszni-mászni képes elképzelni magát; emiatt csak csúszni-mászni képes. — Önnek teljesen igaza van — szőtte Jast tovább a gondolatot — mindez az ember tudatában létezik. Az ember korlátozott vagy korlátlan, szolga vagy szabad, éppen annak megfelelően, ahogy gondolja. Gondolják, hogy azok az emberek, aki47

ket tegnap láttak átkelni a vízen, hogy megkíméljék magukat ennek az utazásnak a kényelmetlenségétől, bármilyen módon különlegesebb teremtmények lennének, mint önök? Nem. Őket sem teremtették semmilyen szempontból másképp, mint önöket. Egy szemernyivel sem kaptak teremtéskor több képességet, mint önök. Gondolataik erejének megfelelő használatával ők kifejlesztették Isten-adta képességeiket. Azokat a dolgokat, melyeket tőlünk láttak, amíg velünk voltak, önök, saját maguk ugyanolyan tökéletesen és szabadon képesek megcselekedni. Azon dolgok, amelyeknek tanúi voltak, egy meghatározott törvénnyel álltak összhangban, és minden emberi lény képes ennek a törvénynek az alkalmazására, ha úgy akarja. A beszélgetés itt befejeződött, mi pedig továbbálltunk és csatlakoztunk ahhoz az ötvenkét emberhez, aki átkelt a folyón, majd folytattuk utunkat a falu felé.

48

9. fejezet BBEN a faluban volt a Gyógyulás Temploma. Azt állítják, hogy a templomban annak megépülése óta csak olyan szavak hangzottak el, melyek az Életet, Szeretetet és Békét fejezték ki, és a rezgések hatása olyan hatékony, hogy csaknem mindenki, aki keresztülmegy a templomon, azonnal meggyógyul. Azt is mondják, hogy az Élet, Szeretet és Béke szavait olyan régóta használják a templomban és engedik abból kiáramlani, a szavak rezgésének kisugárzása pedig olyan erős, hogy nem lenne hatása a diszharmónia vagy tökéletlenség szavainak, bármikor is használnák azokat. Megmagyarázták, hogy ez szemléltetése annak, ami az emberben zajlik le. Ha az ember gyakorolná az Élet, Szeretet, Harmónia, Béke és Tökéletesség szavainak kifejezését, hamarosan nem lenne képes diszharmóniát kifejező szó kiejtésére. Megpróbáltunk diszharmonikus szavakat használni, de minden alkalommal azt tapasztaltuk, hogy még kimondani sem tudtuk őket. Ez a templom volt az úti célja csoportunk azon tagjainak, akik gyógyulást kerestek. A közelben élő Mesterek szokása volt bizonyos időközönként ebben a faluban időszakos vallási gyakorlatokra és azok tanítására összegyűlni, akik szeretnének élni ezzel az alkalommal. A templom teljességgel a gyógyulást szolgálta, és állandóan nyitva állt az emberek részére. Mivel az emberek számára nem mindig lehetséges a Mesterekkel találkozni, a Mesterek arra ösztönzik őket, hogy menjenek a templomba gyógyulni. Ez a magyarázata annak, hogy nem gyógyítják azokat, akik zarándoklatra gyűlnek össze. Elkísérik a zarándokokat, hogy szemléltessék az emberekkel, hogy nem különböznek tőlük, és mindenkiben ugyanaz az Isten-adta erő lakozik. Gyanítom, hogy azon a reggelen, amikor átkeltek a folyón, annak szemléltetése érdekében tették, hogy bármilyen szükséghelyzeten fölül tudnak emelkedni, és nekünk is fölül kellene emelkednünk bármilyen szükséghelyzeten. Azokon a helyeken, ahonnan a templom nem elérhető, bárki, aki a Mesterekhez jön segítségért, nagy segítségben részesül. 49

E

Természetesen vannak kíváncsiak és hitetlenek, akik látszólag nem kapnak segítséget. Jelen voltunk számos, kétszáztól kétezer főig terjedő létszámú találkozón, és mindazok, akik gyógyulásra vágytak, meggyógyultak. Nagyon sokan mesélték, hogy azáltal gyógyultak meg, hogy csendben kijelentették: arra vágynak, hogy egészségüket visszakapják. Lehetőségünk nyílt arra, hogy megfigyeljünk nagyszámú, különböző alkalmakkor meggyógyult személyt, és úgy találtuk, hogy ezen gyógyulásokból körülbelül kilencven százalék maradandó volt, míg a templomi gyógyulások teljes mértékben maradandónak bizonyultak. Elmagyarázták, hogy a templom kézzelfogható dolog, egy bizonyos helyen áll, az Istenközpontot, az egyénben lévő Krisztust képviselvén — éppen úgy, ahogy minden templomnak ezt az egyénben lévő Isten- vagy Krisztus-központot kellene képviselnie — és mindig hozzáférhető azoknak, akik be kívánnak menni oda. Olyan gyakran látogathatnak ide az emberek, és olyan hosszú ideig maradhatnak, ameddig csak akarnak. Az eszménykép ily módon alakul ki azok elméjében, akik eljönnek, míg végül az eszménykép rögzül. — Éppen itt merül fel a kísértés — mondta Emil —, amely a múlt bálványimádásához vezetett. Az emberek arra törekedtek, hogy fába vagy kőbe, aranyba, ezüstbe vagy bronzba véssék a képmását annak, amit eszményítettek, de a bálványok mindegyike arra képes csupán, hogy töredékében adja vissza az eszményképet. Mihelyt a képmást, bálványt megalkotta, az ember fölfogja, hogy az eszménykép fölülmúlja a bálványt, és belátja, hogy a szeretet szem előtt tartásával önmaga számára kell megalkotni az eszményképet, amit a bensőből kíván megvalósítani, ahelyett, hogy a kifejezni kívánt eszményképet külső formában egy bálványba faragná. A bálványimádás egy későbbi formája annak a személyiségnek az idealizálása, aki eszményképünket fejezi ki. Az eszményt kellene idealizálnunk, nem pedig a személyiséget, aki azt kifejezésre juttatja. Ez még olyan nagyszerű személlyel kapcsolatban is igaz, mint Jézus. Ennek következtében választott Jézus úgy, hogy elmegy, amikor látta, hogy az emberek az Ő személyiségét idealizálták a helyett az esz50

ménykép helyett, amit Ő képviselt. Királyukká akarták Őt tenni, mindössze azt felismerve, hogy minden külső szükségletükről képes volt gondoskodni, nem megértvén azt, hogy megvolt bennük a képesség arra, hogy minden szükségletükről gondoskodjanak, és nekik kell megtenni mindazt, amit Ő Maga megcselekedett. Jézus így beszélt: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el majd hozzátok”27, ez alatt azt értvén, hogy mindaddig, amíg az Ő személyiségét tartják szem előtt, nem lesznek képesek fölismerni saját képességeiket. Merthogy befelé kell tekinteniük, saját legbelső énjükbe. — Valaki más taníthatja, vagy elmondhatja nekünk, de nekünk magunknak kell a munkát elvégezni, mert ha valaki másra tekintünk, bálványt építünk ahelyett, hogy az eszményképet valósítanánk meg. Csodálatos gyógyulásoknak voltunk tanúi. Néhány beteg mindössze keresztülsétált a templomon és meggyógyult. Mások hosszabban időztek ott. Egyetlen alkalommal sem láttunk senkit istentiszteletet tartani, mert a kimondott szó rezgései olyan hatékonyak voltak, hogy az mindenkire, aki oda bejött, kedvező befolyást gyakorolt. Láttunk egy csontösszenövésekben szenvedő embert, akit a templomba hoztak és tökéletesen meggyógyult. Egy órán belül járt, teljesen fölépülve. Ezután csoportunkban dolgozott négy hónapon át. Egy másik személynek elveszített kézujjai nőttek vissza. Egy kisgyermek, akinek elsorvadtak végtagjai és eltorzult a teste, azonnal meggyógyult és kisétált a templomból. Lepra, vakság, süketség valamint sok egyéb betegség szűnt meg azonnal. Valójában mindenki, aki belépett a templomba, meggyógyult. Lehetőségünk nyílt bizonyos időszak, kéthárom év elteltével számos itt meggyógyult személyt megfigyelni: a gyógyulások maradandók voltak. Elmondták, hogy amennyiben a gyógyulás nem bizonyult véglegesnek, és a betegség visszatért, ez az egyén esetében a valódi spirituális ráeszmélés hiányának számlájára volt írható. 27

Jn. 16, 7

51

10. fejezet ISSZATÉRVÉN főhadiszállásunkra, mindent készen találtunk a hegyeken való átkeléshez. Egynapi pihenő, és a hordárok, valamint hátasjószágok cseréje után belekezdtünk utunk második szakaszába, ami ezúttal a Himaláján való átkelés volt. Az események az elkövetkező húsz nap során nem voltak különösebben érdekesek. Emil magyarázott a krisztusi tudat eléréséről: — Saját elménk képességei által, — mondta — illetve gondolati tevékenységünk útján vagyunk képesek megteremteni, megvalósítani a krisztusi tudatot. A gondolati képességekkel, módszerekkel képesek vagyunk átalakítani, fejleszteni testünket, külső körülményeinket és környezetünket ennek az önmagunkban felismert krisztusi tudatnak a segítségével, úgyhogy sohasem fogjuk megtapasztalni a halált, vagy bármely olyan változást, amit halálnak hívunk. Ez teljes mértékben az ember vizualizálási-, idealizálási-, képzelő- és azon teremtőerejével történik, amivel létrehozza azt, amire tekint. Először tudatában kell lennünk, hinnünk kell abban, hogy a Krisztus bennünk van; felfogván Jézus tanításainak igazi értelmét, Istennel egységben tartva testünket, ami Isten képére és hasonlóságára teremttetett, beleolvasztva ezt a testet a tökéletes Isten-testbe, éppen olyanná, amilyennek Isten lát bennünket. Idealizáltuk, elképzeltük és megteremtve azt, kifejezésre juttattuk a tökéletes Isten-testet. Valóban „újra születtünk”28 Isten Szellemi Királyságában, illetve Isten Szellemi Királyságából. — Ez az a mód, ahogyan mindent visszaszármaztathatunk az Egyetemes Tudat Szubsztanciájába, ahonnan eredt, és viszszahozhatjuk, visszajuttathatjuk tökéletes külső formába, illetve kifejeződésbe. Azután azáltal, hogy színtiszta, szellemi, tökéletes állapotában tartjuk, vibrációjuk lecsökken és azon dolgok, amiket szerettünk volna létrehozni, tökéletes formában jelennek meg. Ezen a módon szemlélhetjük az összes tévhitet, minden

V

28

Lásd: 4. számú jegyzet.

52

korábbi állapotot, minden bűnt, összes előző életünket — nem számít, hogy az milyen volt, mennyire jó, vagy látszólag rossz, nem számít, hogy milyen temérdek tévhit vagy hitetlenség az, amit mi magunk, vagy más állított rólunk, illetve állított utunkba — azt mondhatjuk mindezekre: „Ezennel visszaküldelek az Egyetemes Tudat Szubsztanciájának hatalmas óceánjába, ahonnan minden létrejött, ahol minden tökéletes, ahonnan te is származol, hogy újra alkotóelemeidre bomolj, amiből teremtettek. Most visszajuttatlak, illetve visszahozlak abból a tiszta szubsztanciából olyan tökéletesen és tisztán, ahogy Isten lát és tart téged örökké abban az abszolút tökéletességben.” Mondhatjuk saját magunknak: „Most megértem, hogy a dolgok régi menetében tökéletlenül hoztalak létre, és te tökéletlenül jutsz kifejezésre. Felismervén az Igazságot, most tökéletesnek alkotlak meg, ahogyan Isten lát téged. Tökéletesnek születtél újra, úgy legyen!” Meg kell értenünk, hogy a belső alkimista, a bennünk élő Isten megragadta, átalakította, kifinomította, tökéletesítette azt, ami tökéletlennek tűnt, amit mi hoztunk létre, és ami most visszatér. Észre kellene vennünk, hogy kifinomult, tökéletesedett, és átalakult, akárcsak saját testünk, ami szintén kifinomult, tökéletesedett és úgy került vissza hozzánk, mint isteni test, boldogan tökéletes, gyönyörűen szabad. Végül rá kellene ébrednünk, hogy ez a tökéletes Krisztusi Tudat mindenkiben és mindenki számára. Ezt jelenti: „ Krisztussal az Istenben van 29 elrejtve.” Július 4-én reggel elértük a hágó tetőpontját. Emil előző este azt mondta, úgy érzi, hogy megérdemlünk egy ünnepnapot, és nem lát alkalmasabb napot, mint negyedikét az ünneplésre. Reggelinél Emil így szólt: — Ma van július negyedike, az a nap, amikor önök a függetlenségüket ünneplik. Milyen találóan illik ez a nap! — Érzem, hogy mindegyikük valamelyes bizalmat tanúsít felénk; ennélfogva szabadon fogok beszélni. Néhány napon 29

Kol. 3, 4

53

belül egyértelműen igazolni tudjuk önöknek, hogy azok a kijelentések, amiket most teszek, igazak. — Szeretjük az önök országának, „Amerikának”, és minden lakójának, az „amerikaiaknak” nevét. Sohasem fogják megtudni, hogy micsoda örömöt okoz ezen a fontos napon, hogy néhány pillanatig beszélgethetek önökkel, szemtől szemben láthatjuk egymást az amerikaiak kicsiny csoportjával, akik egy kivétellel valamennyien abban a nagy országban születtek. Hadd mondjam el: néhányunknak abban a kiváltságban volt része, hogy láthatták az önök földjét, jóval azelőtt, hogy Kolumbusz elindult nevezetes expedíciójára. Voltak egyéb kísérletek a felfedezésre, de azok meghiúsultak. Miért? Egyszerűen egy Isten-adta képesség — a hit — hiánya miatt. Az, akinek megvolt a bátorsága és a hite, hogy lássa és megvalósítsa a látomást, akkor még nem ébredt erre rá. Abban a pillanatban, hogy a lélek annak tudatára ébredt, hogy a Föld gömb alakú, és kell, hogy legyen egy föld a másik, eddig ismert felével egyező méretű oldalán, láthattuk, hogy egy új, nagy történelmi korszak vette kezdetét. — Ki más lett kelthette ki a Kolumbusz lelkében lévő kicsiny hitmagot, mint a hatalmas Mindenható, aki mindent lát? Mik voltak első szavai azon a napon, amikor a királynő előtt állt anélkül, hogy tudatában lett volna a magasabb erő jelenlétének? „Szeretett királyném, erős meggyőződésem, hogy a Föld gömb alakú, szeretnék elhajózni, és ezt bebizonyítani.” Nem tudom, önök érzik-e, de azokat a szavakat Isten sugallta, és Kolumbuszt elég elszántnak ismerték ahhoz, hogy véghezvigye, amibe belefogott. — Ekkor az eseményeknek az a hosszú sora kezdődött el, melyeket évekkel korábban előre láttunk, nem teljesen, de ahhoz elegendő mértékben, hogy fogalmunk legyen róluk. Természetesen megálmodtuk azokat a csaknem hihetetlen csodákat, amelyeket el kellett, hogy érjenek, és amelyek be kellett, hogy következzenek az alatt a viszonylag rövid idő alatt, ami eltelt, de azok a társaink, akiknek az a kiváltság jutott, hogy átélhették, most teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy 54

az önök nemzetére még sokkal nagyobb csodák várnak. Úgy érezzük, eljött az ideje, hogy az önök nemzete ráébredjen igazi spirituális jelentőségére, és szeretnénk mindent megtenni, hogy önöket hozzásegítsük ehhez a felismeréshez. Úgy tűnik, hogy a Mesterek érdeklődését irántunk az erős kívánság keltette fel, hogy Amerika fogadja el a krisztusi tudatot és ismerje fel lehetőségeit. Tudják, hogy igaz spirituális alapjai voltak, és ezáltal rendeltetett arra, hogy a világ spirituális fejlődésének vezetőjévé váljon. — Gondoljanak arra — folytatta Emil —, hogy ezt az a parányi, egy ember tudatában elültetett hit-mag tette lehetővé, ami ott kifejlődhetett. Mi történt? Látják? Kolumbuszt a maga idejében makacs álmodozónak tartották. Vajon nem jutunk-e el valamennyien odáig, hogy hisszük és tudjuk, hogy a tegnap álmai nem mások, mint a ma valósága? Mert hát kinek sikerült bármit elérni, ha nem úgynevezett álmodozó volt? Valójában álmok voltak-e az ő látomásai? Nem eszmények voltak-e azok a Nagy Egyetemes Intelligenciában, Istenben, melyeket annak az embernek a lelke fogott föl, aki úgy valósította meg azokat, mint nagy Igazságot? Nem indult-e vajon neki egy felfedezetlen óceánnak, saját tudatában világos látomással a mögötte elterülő földről? Nem tudom, vajon előre látta-e azt az ígéretet és kiemelkedőséget, amit a föld élvez majd, vagy, hogy azt majd Amerikának nevezik. Minden valószínűség szerint ennek véghezvitele az utána következőkre maradt. A lényeg ez: kezdetben ez nem álom vagy látomás volt-e? Már láthatunk néhány csodát szemünk elé tárulni, de a még ezután következőket is csupán annak a bizonyos látomásnak az eredményeként tudjuk elképzelni. Ezen a módon visszagondolhatunk arra a sok látomásra, amelyek segítettek egy jobb világban élni. Vajon nem ez az a mód, ahogyan Isten mindenkin keresztül megnyilvánul, illetve kifejezi magát? Az, aki már megvalósította, az a személy, akinek tudatosan, vagy tudat alatt nagyobb hite van Istenben. Gondoljanak arra a lélekre, aki nekiindult az akkor ismeretlen óceánnak, a nehézségekre, a megpróbáltatásokra 55

és ellenzésre; az ő esze csupán egy gondolat, a cél körül forgott. — Az események fölfelé íveltek egészen addig a napig, amikor egy maroknyi ember behajózott a Mayflower-re szabadságra vágyva, amellyel Istent a maguk módján tisztelhetik. Gondolják csak meg — a maguk módján! A Szellem és a későbbi események fényében vizsgálva értik-e már a való igazságot? Nem építettek-e nagyobbat, mint gondolták? Nem látják a Nagy Mindenható kezét mindezek fölött? Később jöttek a sötét napok, amikor úgy tűnt, hogy az első gyarmatokra a megsemmisülés vár, de amire Isten helyezte az Ő kezét, annak diadalra kell jutnia. Még később következett a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának nagy napja, vagyis választás Isten és a zsarnok között. Ki győzedelmeskedett, kinek kell mindig győzedelmeskednie? Akár belátják, akár nem, annak a kicsiny testületnek a harcai azokban a napokban, és a tény, hogy nevüket azon a dokumentumon aláírták, az egyik legnagyobb esemény, mióta Jézus eljött a földre. — Azután a Függetlenség Harangjának első ütései következtek. Hiszik vagy nem, azon a harang első ütéseinek olyan valóságosan tudatában voltunk, mintha alatta álltunk volna. Az a harang fölerősítette, és világgá küldte a rezgéséket, melyek abból a kicsiny központból eredtek, míg egy napon ez a rezgés behatol az egész világ legrejtettebb és legsötétebb zugaiba, és ily módon megvilágítja a legsötétebb tudatot. — Vessünk egy pillantást a megpróbáltatásokra és viszontagságokra, amelyek azt az eseményt megelőzték! Vajon nem a Nagy Gyermek született meg azon a napon? Emlékezzünk a nagy lelkekre, akik elvállalták, hogy dajkálják a gyermeket. Elvesztették-e bátorságukat, látván, hogy mi történhetett volna? Nem tétováztak, nem vesztették el bátorságukat. Mi történt? Megszületett ez, az egész világnak legnagyobb nemzete. Miről vallanak eddigi megpróbáltatásai, gyötrelmei? Nem mutatnak-e szoros hasonlóságot a nagy lélek, Názáreti Jézus történetével? Nem lehet-e őket, akik azon a napon aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, a Háromkirályokhoz hasonlítani, akik látták a 56

csillagot, mely a Gyermek megszületését jelképezi a jászolban és a krisztusi tudatét az emberben? Nem látták-e ők is ugyanolyan pontosan meg a csillagot, mint azok a bölcsek? — Felidézvén annak a nyilatkozatnak a szavait, lehet-e kételyük abban, hogy minden szava isteni sugallatból ered? Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk! Van-e valami hasonló az egész történelemben? Létezik-e vagy létezett-e valaha hasonló dokumentum, amiről ezt lemásolhatták? Van-e bármilyen kétség, hogy közvetlenül az Egyetemes Tudat Szubsztanciájából származott? Vitatható-e, hogy ez része nagy alkotói terv megvalósításának? Megkérdőjelezhető-e, hogy ez a nagy terv kidolgozásának sikeres szakasza? — Kérdéses-e, hogy az e pluribus unum (a sokból egy, illetve a különféleségből egység) jelmondatát az Igazság Szelleme kibontakozásának sikeres szakaszai idején magukévá tették? Ez bizonyosan nem gépiesen áradt ki a halandó emberi elméből. Azután a jelképes mondás — In God We Trust (Istenben bízunk) — nem mutatja-e vajon a legmélyebb bizalmat, illetve hitet Istenben, a mindenség megalkotójában? Majd a jelkép kiválasztása, a sas, mely a legmagasztosabb törekvést jelképező madár. Ez igazolja, hogy ezek az emberek mélységesen spirituálisak voltak, illetőleg jobbat alkottak, mint gondolták. Kételkedhetnek-e egy pillanatig is, hogy mindegyiküket az osztatlan isteni szellem vezette alkotó munkájukban? Nem azt mutatja-e ez, hogy Amerika útmutatásra hivatott az egész világ számára? — Tekintsük az önök népének történelmét. Az egész világ nemzeteinek történelmében nincs párja. Látják, hogy minden egymást követő lépés a beteljesedés felé vezet? Hihetik-e, hogy bármi más, mint az Irányító Intelligencia az, amely munkálkodik annak kibontakozásán? Kételkedhetnek-e abban, hogy a Nagy Mindenható Isten irányítja sorsát? — Akárcsak a mustármag, habár egy a legkisebb magvak közül, hittel van az iránt, hogy tudja, őbenne megvan a képesség a mustárnövény, minden vetemény legnagyobbika kifejezésére, mert „akkora fává nő, hogy az ég madarai rászállnak, 57

30

és ágai közt fészket raknak.” Ahogyan egy mag tudatában van annak, hogy megvan benne a lehetőség arra, hogy a legnagyobbat kifejezze, ugyanúgy nekünk is tudnunk kell, hogy megvan bennünk a képesség a legnagyobb kifejezésére. Ebben a példázatban Jézus a hit minőségére utalt annak mennyiségével szemben. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag (és az a hit tudássá válik) s azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! — átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”31 Éppen így a leggyengébb mákszem és a legerősebb indiai fügefa, a hagyma, a vetemény, a fák magja, mind tudja, hogy képes kifejezni a legnagyobbat. Mindegyiknek van egy pontos képe vagy képzete arról, amit ki kell fejeznie. Ennek megfelelően, rendelkeznünk kell egy pontos képpel arról, amit szeretnénk kifejezni. Azután szükség van egy belső, óráról órára tökéletesebbé tevő folyamatra, és ez a tökéletesség létrejön. Sohasem pattan ki egyetlen virág sem e belső, tökéletességre való késztetés nélkül. Egy pillanattal korábban a bimbó korlátja még a zárt csészelevél, de amikor ez a belső tökéletesedés befejeződött, a virág gyönyörűen kipattan. — Ahogyan a mag a földre hullik, először fel kell adnia énjéből ahhoz, hogy nőjön, fejlődjön és sokasodjék, ahhoz hasonlóan kell nekünk is feladnunk énünkből ahhoz, hogy kibontakozzunk. Amint a magnak is föl kell törnie héját, hogy nőjön, úgy kell nekünk is föltörni burkunkat ahhoz, hogy kibontakozhassunk, úgy kell föltörni korlátaink burkát ahhoz, hogy megkezdhessük fejlődésünket. Amikor ez a belső tökéletesedés befejeződött, feltétlenül megnyílik szépségünk, mint a virágoké. Ahogyan az egyén, ugyanúgy a nemzet esetében. Lássák be, hogy amikor a krisztusi tudat teljesen kifejlődik egy ilyen nemzetben, ő, vagy polgárai bármire is vállalkoznak, a jót kell mindenki számára megvalósítaniuk, merthogy minden kormányzat alapjában, illetve szívében azt a tudatszintet képviseli, mint amilyen az általa irányított nép. 30 31

Mt. 13, 32; Mk. 4, 32; Lk. 13, 19 Mt. 17, 20

58

— Az önök nemzete az események folyamán súlyos hibákat követett el, mert nem ismerte fel önnön spirituális fontosságát, a nagy többség pedig még mindig az anyagiasság foglya. Én teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy nagyszerű lelkek őrködtek népük sorsa fölött. Azt is tudom, mennyire csekély volt ezen nagyszerű lelkek megbecsülése, amíg meg nem haltak. Az út eddig göröngyös, tövisekkel borított, nehéz volt, mert az emberek az ő korlátozott felfogásukban mostanáig csak a halandó felfogás számára engedték meg azt építeni. Lássuk csak, milyen csodákat műveltek! De lássuk, milyen csodákat művelhettek volna, amennyiben a teljesebb, mélyebb spirituális jelentést megértették és alkalmazták volna. Más szavakkal, ha Krisztust tették volna államuk hajójának a kormányállásába, és mindannyian ismerték volna az igazságot, úgy, ahogyan Jézus — mégpedig: Krisztus ott van minden emberben és minden ember egyforma — milyen csodákat műveltek volna mára! Látom még ugyanennek a dicsőségnek a lehetőségét, mihelyt az e pluribus unum mély spirituális jelentését megértik. Nem értik, hogy Isten legfőbb törvényeiből az elsők között ez áll, az egység kifejezése a sokaságon keresztül, öszszesnek egysége, egy mindenkiért? — Vegyük a megalapított nemzeteket. Azok maradtak fenn legtovább, amelyeket valódi spirituális felfogásban alapítottak, és örökké fennmaradtak volna, ha nem engedték volna meg, hogy az anyagelvűség belopózzon, és fokozatosan aláássa az egész szervezetet, amíg az össze nem omlott saját rendellenes súlya alatt, vagy föl nem emésztette a létrejöttét lehetővé tévő törvénnyel való visszaélés. Mi következik abból, hogy elbuktak? A Kezdet, vagy isteni rész mindaddig fennmarad, amíg minden egymást követő bukásban felfedezhető valamilyen fokozatos fejlődés vagy fölfelé ívelő folyamat a következő állomásig, mígnem minden egyes nemzetnek el kell érnie Istenig, az Összesnek Egységéig. Testvéreim, nincs szükség prófétára ahhoz, hogy ennek felismeréséhez juttassa önöket. — Vegyük Spanyolországot Kolumbusz felfedezőútra indulásának idején, majd rövid idővel később, és tekintsük, mi történik 59

napjainkban. Rövid időn belül hadban áll saját gyermekével. Majd látjuk, milyen gyámoltalan, tehetetlen nemzet, aligha képes beletántorogni a jó ügyért való harcba, vagy visszatartani magát a rossz ügyért folyó küzdelemtől. Minek a számlájára írható gyöngesége? Teljes végelgyengülés-e ez? Vajon nem mindig így van ez egy nemzet vagy egyén esetében? Amikor a test vagy szervezet megcsömörlött, akár mohóság, akár szenvedély miatt, az eredmény ugyanaz. Lehet olyan időszak, amelyet látszólagos jómód és siker jellemez, de ez rövid életű; azután a roskatag, elaszott és elsorvadt formáról tesz tanúbizonyságot, az idős ember bicegő, bizonytalan járásához hasonlóan. Ezzel szemben, ha megőrizték és fejlesztették volna spirituális képességeiket, ugyanolyan rugalmasak, elevenek lettek volna ötszáz-, ötezer, tízezer évesen, vagy örökké, mint amilyenek tekintélyük csúcspontján voltak. — Mennyire vágyunk a születőben lévő korra, a Kristálykorra, annak derengő, fokozatosan előtörő színtiszta fehér fényére! Rövid időn belül mindenki látja majd ennek a közeledő napnak a teljes tündöklését és dicsőségét. Akkor majd nem lesz sötétség, nem lesznek korlátok. Nem támad az az érzésük, hogy léteznie kell az örökös fejlődésnek? Ha nem, mindenkinek vissza kell térnie oda, ahonnan származott, az Egyetemes Szubsztanciába. Mindennek fejlődnie kell, vagy vissza kell térnie; nem lehet félúton megállni, nincs megállóhely. Ha az önök népe felismeri valódi örökségét, küldetését és a Szellemmel kézen fogva nyilatkozik meg úgy, ahogyan azt Isten kívánja, illetve engedi a Szellemet a bensőből kibontakozni; láthatjuk majd, hogy az önök nemzetének ereje csodásan fölülmúlja mindazt, amit az ember csak el tud képzelni. — Nem vitás, a sas hatalmas, erős csőrének és karmainak erőfeszítésébe került, hogy összetartsa az önök nemzetét annak fejlődése során; azonban amikor a spiritualitás igazi fénye következik, láthatjuk majd, hogy a galamb erősebb, mint a sas, és a galamb fogja megvédeni azt, ami fölött most a sas őrködik. Nézzék a szavakat, melyek azon a pénzérmén találhatók, melyet önök a világkereskedelem valamennyi sugárútjára szét60

küldtek: In God We Trust és e pluribus unum, az egység a sokaságból képződik, pontosan a Szellem jelszava akkor, amikor a galamb váltja fel a sast egy ilyen nemzet életközegében. A beszéd itt véget ért, és Emil témát váltva mondta, hogy rövid időre magunkra hagy bennünket, mivel szeretne néhány barátjával találkozni, akik egy 350 kilométerre levő faluban gyűltek össze. Mondta, hogy egy 100 kilométerre fekvő kis faluban újra csatlakozik hozzánk, ahova mi nagyjából négy nap múlva érkezünk meg. Ezt követően eltűnt, és négy nappal később négy másik személy társaságában csatlakozott hozzánk egy határ menti kis faluban.

61

11. fejezet Z a nap, amikor ebbe a faluba megérkeztünk, igen esős volt, és mi valamennyien bőrig áztunk. Nagyon kényelmes szállásokat jelöltek ki számunkra, és rendelkezésünkre állt egy nagy, kényelmesen berendezett helyiség, amelyet ebédlőnek vagy nappalinak tudtunk használni. Ez a szoba szerfelett derűs és meleg volt, úgyhogy egyikünk megkérdezte, honnan származik a meleg. Mindegyikünk körülnézett, de nem találtunk semmilyen tűzhelyet vagy bármilyen alkalmatosságot, ahonnan a meleg jöhetett, noha jól észrevehetően sugárzó meleg volt. Ezen meglepődtünk, de nem beszéltünk róla sokat, mert már kezdtünk hozzászokni a meglepetésekhez, és egészen biztosak voltunk abban, hogy később mindenre magyarázatot kapunk. Éppen csak leültünk az ebédlőasztalhoz, amikor Emil és a másik négy személy belépett. Nem tudtuk, honnan jöttek. Valamennyien egyszerre jelentek meg a szobának azon végében, ahol nem volt semmilyen bejárat. Minden zaj vagy előzetes jel nélkül jelentek meg ott, és csendesen az asztalhoz léptek, ahol Emil bemutatta a többieket. Ezt követően úgy foglaltak helyet, mintha teljesen otthon lettek volna. Mielőtt észbe kaptunk volna, az asztal tele volt ennivaló finomságokkal, csak a hús hiányzott. Ezek az emberek nem ettek húst vagy olyasfélét, amely azelőtt tudatos életet élt. Az étkezés végeztével, amint asztal körül ültünk, egyik társunk megkérdezte, mi módon fűtik a szobát. Emil így válaszolt: — Az a meleg, amit ebben a szobában éreznek, olyan erőből származik, amivel valamennyien kapcsolatba tudunk lépni, és fel tudunk használni. Ez az erő vagy energia magasabb rendű bármely önök által használt mechanikus erőnél vagy energiánál, de az ember kapcsolatba léphet vele, és fel tudja azt használni világítás, fűtés vagy olyan energia céljára, amivel mindenfajta gépi berendezést működtethet. Ez az, amit mi egyetemes erőnek nevezünk. Ha kapcsolatba léphetnének vele és felhasználhatnák ezt az erőt, örökmozgónak neveznék azt. Mi Egye62

A

temes Energiának, Isteni Erőnek nevezzük, amit az Atya nyújt arra a célra, hogy gyermekeinek hasznot hajtson. Képes beindítani és mozgatni minden gépi eszközt, szállítási lehetőséget biztosít bármilyen üzemanyag felhasználása nélkül, biztosítja a világítást és a fűtést is. Mindenütt jelen van és költség vagy díj fizetése nélkül bárki számára felvehető és felhasználható. Egyikünk megkérdezte, hogy vajon az ételt ez az erő szolgáltatta-e. Azt a választ kaptuk, hogy az étel azon a módon készült, ahogyan az, amit már korábban ettünk, egyenesen az univerzumból származik, éppen úgy, ahogy a kenyér és egyéb élelmiszer, amihez annak idején hozzájutottunk. Ezt követően Emil meghívott bennünket, hogy kísérjük el barátait arra a helyre, ahol laknak, úgy 350 kilométer távolságban, ahol Emil anyjával találkoznánk. — Az anyám — mondta Emil — egy azok közül, akiknek olyannyira sikerült tökéletesítenie testét, hogy magával vihette azt és továbbléphetett, hogy a legmagasabb rendű tanításokban részesüljön. Ennélfogva ő állandóan a láthatatlan világban él. Ezt azért teszi, mert így választott, miután a legmagasztosabbhoz szeretne hozzájutni; és mivel a legmagasabb rendű tanítást kapja, nagymértékben képes rajtunk segíteni. Hogy segítsem ezt megérteni, azt mondhatnám, odáig jutott, hogy elérte a Mennyek Országát, ahogyan önök neveznék, a helyet, ahol Jézus van. Ezt a helyet néha Hetedik Mennyországnak nevezik. Feltételezem, hogy önökkel ez a rejtélyek rejtélyét sejteti. Hadd áruljam el, hogy nincs ekörül semmilyen rejtély. Ez a tudatnak egy fejlődési foka, ahol minden rejtély megoldódik. Azok, akik elérték ezt a tudatállapotot, nem láthatók halandók számára, de visszajöhetnek kapcsolatfelvétel céljából és azért, hogy tanítsák azokat, akik fogékonyak arra. Saját testükben jöhetnek, mert annyira tökéletesítették testüket, hogy oda mehetnek abban, ahová akarnak. Képesek a földre visszatérni anélkül, hogy reinkarnálódnának. Azok, akik úgy távoztak, hogy meghaltak, kénytelenek reinkarnálódni, hogy testben térhessenek vissza a földre. Testünket, mint spirituális, tökéletes testet kaptuk és így kell azt 63

tekintenünk és fenntartanunk azért, hogy megőrizhessük. Azok, akik elhagyták testüket és szellemi formába mentek át, ezt követően látják, hogy újra föl kell venniük egy testet, és tovább kell dolgozni annak tökéletesítésén. Aznap este mielőtt elhagytuk volna az asztalt, úgy állapodtunk meg, hogy társaságunk öt csoportra oszlik, minden csoportnak lesz egy vezetője, akik abból az öt személyből kerülnek ki, akik megjelentek a szobában és velünk vacsoráztak. Ez lehetővé tette, hogy nagyobb területen szóródjunk szét, ami nagymértékben megkönnyítette munkánkat; ugyanakkor lehetőséget nyújtott arra, hogy olyan jelenségeket igazoljunk, mint a láthatatlanban való utazás, vagy a gondolatátvitel. A terv szerint úgy volt, hogy minden csoportban legalább két emberünknek kellett lenni, valamint abból a bizonyos ötből egy vezetőnek. Arra kellett számítani, hogy meglehetősen messze eltávolodunk egymástól, de kapcsolatot szándékoztunk tartani ezen személyek által, akik oly hatalmas baráti szolgálatot tettek nekünk, és minden módot megadtak arra, hogy munkájukat kutathassuk.

64

12. fejezet ÁSNAPRA minden részlet a helyére illeszkedett, és csapatunk három tagja, önmagamat is beleértve, Emil és Jast mellé került. Következő reggelre minden csoport, tagjaival és vezetőjével együtt készen állt arra, hogy különböző irányokban elinduljon, megegyezvén abban, hogy minden eseményt gondosan meg kell figyelnünk, és föl kell jegyezzünk, továbbá, hogy hatvan nappal később találkozunk Emil házánál a már korábban említett faluban, 350 kilométer távolságban. Tartani kívántuk a kapcsolatot egymással barátaink segítségével. Ezt barátaink esténként végezték távkommunikáció vagy a csoportok közti ide-oda való utazgatás útján. Ha fel kívántuk venni a kapcsolatot vezetőnkkel vagy társaságunk bármely más tagjával, mindössze arra volt szükség, hogy barátainknak átadjuk üzenetünket, és hihetetlenül rövid idő alatt megkaptuk a választ. Az üzenetek küldése során mindenki teljesen kiírva, rövidítés nélkül, a percre pontos időpontot feljegyezve küldött minden egyes levelet; a válasz érkeztével mi ugyanígy rájegyeztük az időpontot. Amikor újra találkoztunk, összehasonlítottuk az adatokat, és úgy találtuk, hogy azok összhangban voltak. Ezenkívül barátaink egyik táborból a másikba utaztak, és beszélgetéseket bonyolítottak le közöttünk. Pontos feljegyzéseket készítettünk megjelenésükről és eltűnésükről; az időpontot, a helyet és a beszélgetéseket is feljegyeztük, és tüzetes ellenőrzésnek vetettünk alá mindent, amikor később jegyzeteinket összehasonlítottuk. Ezt követően igen nagy távolságba kerültünk egymástól; egy csoport Perzsiában, egy Kínában, egy Tibetben, egy Mongóliában és egy Indiában volt, mindegyikük barátaink társaságában. Időnként olyan nagy távolságokat tettek meg a láthatatlanban, — ahogy azt mi neveztük — ami elérte az 1600 kilométert, és folyamatos tájékoztatásokkal láttak el bennünket az egyes táborok életében zajló eseményekről és fejleményekről.

M

65

Annak a csoportnak az úti célja, amelybe én lettem kijelölve, egy délnyugatra fekvő kis falu volt, mely egy fennsíkon, magasan a Himalája előhegyei között helyezkedett el, úgy 150 kilométerre attól a helytől, ahonnan indultunk. Nem vittünk semmilyen élelmet az útra, de mindig bőséges ellátásban volt részünk, és nagyon kényelmes szálláshelyeink voltak. Az ötödik napon kora délután érkeztünk meg rendeltetési helyünkre, ahol a falu lakóinak küldöttsége fogadott bennünket, és vezetett szálláshelyünkre. Észrevettük, hogy a falu lakói Emilt és Jastot mélységes tisztelettel övezték. Megtudtuk, hogy Emil sohasem járt ebben a faluban, de Jast volt már itt. Az ő korábbi látogatására az adott alkalmat, hogy segítségül hívták három falusi megmentésére, akik a Himalája legvadabb területeinek egy részén élő havasi vademberek fogságában voltak. A jelenlegi látogatás hasonló okból kifolyólag történt, valamint azért, mert segítséget igényeltek azok a betegek, akik nem voltak képesek a falut elhagyni. Az úgynevezett havasi emberek számkivetettek és hitehagyottak voltak, akik a hegyek hó- és jégvilágában éltek, míg egy olyan törzzsé nem fejlődtek, amely képes megélni a hegyek védőbástyái között anélkül, hogy a civilizáció bármilyen formájával érintkezésbe kerülne. Noha nem sokan vannak, nagyon vadak és harciasak, és időnként elfogják és megkínozzák azokat, akik elég szerencsétlenek ahhoz, hogy a karjaik közé szaladnak. Úgy nézett ki, hogy négy falusit ejtettek foglyul a vad havasi emberek. A falusiak, akik észnél voltak és tudták, hogy mit kell tenniük, hírnököt menesztettek Jast értesítésére, aki eljött a mentésre, Emilt és bennünket hozván magával. Természetesen mindannyian izgalomban voltunk arra gondolván, hogy megláthatjuk a vadembereket, akikről hallottunk, de úgy gondoltuk, hogy nem léteznek. Először azt hittük, hogy egy mentőalakulatot szerveznek és megengedik nekünk, hogy csatlakozzunk, de reményeink szertefoszlottak, amint Emil bejelentette, hogy ő és Jast megy egyedül, és azonnal indulnak. Kisvártatva eltűntek és csak másnap este tértek vissza a négy fogollyal, akik elmesélték, milyen hátborzongató kalan66

dokban volt részük, és milyen különös emberek fogságában voltak. Úgy tűnik, ezek a furcsa havasi emberek teljesen meztelenül járnak, testüket a vadállatokéhoz hasonló szőr fedi, és képesek a magas hegyek kemény hidegét elviselni. Állítólag nagyon gyorsan mozognak; jellemző, hogy állítólag képesek a vidékükön élő vadállatok felhajtására és foglyul ejtésére. A vademberek a Mestereket „Napból Jött Emberek” néven emlegetik, és amikor a Mesterek elmennek hozzájuk a foglyokért, nem állnak ellen nekik. Azt is hallottuk, hogy a Mesterek számos kísérletet tettek a kapcsolatfelvételre a vademberekkel, de a kísérletek meghiúsultak a vademberek félelme miatt. Mondják, hogy amikor a Mesterek tényleg a közelükbe mennek, a havasi emberek olyannyira félnek, hogy nem esznek, nem alszanak, hanem a szabadban maradnak éjjel-nappal. Ezek az emberek minden kapcsolatot elveszítettek a civilizációval, olyan mértékben elszakadtak a többiektől, hogy még azt is elfelejtették, hogy valaha is kapcsolatuk volt más típusú emberekkel, és azok leszármazottai. Csak keveset tudtunk Jastból és Emilből kihúzni erről a különös, vad törzsről, és arra sem voltak hajlandók, hogy elvigyenek bennünket hozzájuk. Amikor erre vonatkozó kérdést tettünk fel, az egyedüli magyarázat ez volt: — Ők Isten gyermekei, akárcsak mi vagyunk, mindössze olyan sokáig éltek gyűlöletben és félelemben embertársaikkal, és annyira kifejlesztették a gyűlöletre és félelemre való képességet, hogy többiektől való elszigeteltség miatt teljesen elfelejtették azt, hogy az emberi faj leszármazottai, és annak a vad teremtménynek hiszik magukat, aminek látszanak. Addig mentek ebbe az irányba, amíg még a vadállatokra jellemző ösztönt is elvesztették, hiszen egy vadállat ösztöne segítségével felismeri, amikor egy emberi lény szeretettel van iránta, és viszonozza azt a szeretetet. Többet nem mondhatunk, mint azt, hogy az ember azt valósítja meg, amit szem előtt tart, és azáltal, hogy Istentől és embertől elszakad, mélyebbre süllyedhet, mint az állat. Semmire nem volna jó, hogy elvigyük önöket hozzájuk. Ez inkább ártana azoknak az embereknek. Reménykedünk, hogy 67

egy napon találunk valakit közöttük, aki fogékony a tanításunkra, ezen a módon pedig mindegyikükkel kapcsolatba kerülünk. Azt mondták nekünk, hogy amennyiben saját szakállunkra meg akarjuk kísérelni e fura emberek meglátogatását, ez szabadságunkban áll; a Mesterek kétségkívül meg tudnának védeni bennünket bármilyen bajtól, és ha fogságba esnénk, minden valószínűség szerint biztosítani tudnák szabadon bocsátásunkat. Aznap este megtudtuk, hogy másnapra azt tervezték, hogy elmegyünk egy, a falutól mintegy 60 kilométerre lévő rendkívül ősi templomhoz, ahol azután megállnánk. Két társam úgy döntött, lemond a templom meglátogatásáról és szeretnék közelebbről megnézni a vadembereket. Megpróbáltak rávenni két falubélit, hogy tartsanak velük, de határozott visszautasításban volt részük, mert egyetlen falubéli sem akarta elhagyni a falut, amíg úgy gondolták, hogy a vademberek a közelben voltak. Barátaim elhatározták, hogy egyedül vállalkoznak rá, így miután útmutatást kaptak Emiltől és Jasttól a követendő ösvényre és általános útirányra vonatkozóan, felcsatolták oldalfegyvereiket, és induláshoz készülődtek. Mielőtt elindultak, Emil és Jast kicsikartak tőlük egy ígéretet, miszerint csak legutolsó megoldásként ejtenek lőfegyverükkel halálos sebet. Annyiszor lőhetnek megfélemlítés céljából, ahányszor akarnak, de szavukat kell adniuk, hogy csak a legszélsőségesebb esetben ölnek. Meg voltam lepve, hogy még egy 45-ös Colt is volt a birtokunkban, mivel nem hordtunk lőfegyvert. Már nagyon régóta megszabadultam sajátomtól, nem tudom hol voltak a fegyverek. Úgy volt, hogy az egyik kuli, aki segített a szükséges dolgok beszerzésénél, beletett két pisztolyt a bőröndbe, ezeket pedig nem távolítottak el.

68

13. fejezet MIL, Jast és én később indultunk el aznap a templom felé és másnap este fél hatkor értünk oda. Két idősebb személyt találtunk szolgálatban, engem pedig elszállásoltak éjszakára. A templom egy magas hegycsúcson, durva kövekből épült, és állítólag több mint tizenkétezer éves volt. Tökéletesen rendbe hozták és kijavították. Ez az egyik első templom volt, amit a Siddha tanítói emeltek, és azért építették, hogy legyen egy hely, ahova el tudnak menni, hogy részesei lehessenek a tökéletes csendnek. A helyet nem lehetett volna jobban kiválasztani. A környező hegyek közül a legmagasabb volt az a csúcs, ahol állt; tengerszint feletti magassága 3300, a völgy szintje felett több mint 1500 méter volt. Az utolsó tíz kilométeren nekem úgy tűnt, hogy az ösvény egyenesen az égbe vezetett. Időnként hágcsóhídon vezetett át, melyet kötelekkel a fönti gömbölyű kövekhez, majd a sziklaoldal fölött átvetve rögzítettek; ezek tartották a rudakat, melyek az utat alkották. Amint áthaladtunk egy ilyen hídon, észrevettem, hogy legalább 180 méter magasságban függünk a levegőben. Más alkalmakkor kötélhágcsón kellett fölkapaszkodnunk, melynek köteleit odafenn rögzítették. Az utolsó emelkedő nagyjából száz méteren át függőleges volt, a haladást teljes egészében kötélhágcsókkal biztosították. Amikor megérkeztünk, úgy éreztem, mintha a világ tetején lennék. Következő nap hajnalban keltünk, és amikor kiléptem a templom tetejére, teljesen megfeledkeztem az előző éjszakai hegymászásról. A templom úgy helyezkedett el egy meredek sziklafal fölött, hogy kitekintve 1000 méteres mélységig semmit sem lehetett lefelé látni, és az volt a benyomásom, mintha az egész templom a levegőben lebegett volna. Komoly nehézséget jelentett meggyőznöm magam arról, hogy másképp higygyem. Távolabb három hegycsúcs látszott, melyeken, mint megtudtam, az ittenihez hasonló templomok voltak, de olyanynyira nagy volt a távolság, hogy látcsövem segítségével sem láttam őket. Emil azt mondta, hogy egy másik csoport a tőlünk 69

E

legmesszebb lévő hegyet nagyjából akkor érhette el, amikor előző este ideérkeztünk, és vezetőnk abban a csoportban volt. Közölte, hogy amennyiben szeretnék üzenni neki, megtehetem, merthogy velünk egy időben ők is igencsak ugyanúgy a tetőn álltak, ahogyan mi. Fogtam a noteszomat és följegyeztem, hogy a tetőn állok 3300 méter magasan a tengerszint fölött, és az a benyomásom, mintha a templom a levegőben lebegne; valamint, hogy az idő órám szerint pontosan reggel 4 óra 55 perc; és augusztus 2-a, szombat van. Emil elolvasta ezt az üzenetet, és egy pillanatig csendben állt; majd megérkezett a válasz: „Idő: 5 óra 1 perc az órám szerint; hely: 2600 méterre a tengerszint fölött lebegünk a levegőben; keltezés: augusztus 2. szombat. A kilátás gyönyörű, ami azonban egészen rendkívüli, a hely fekvése.” Akkor Emil ezt mondta: — Ha kívánja, elviszem az ön üzenetét és elhozom a választ, amikor visszatérek. Elmennék egy kis beszélgetésre a másik templomban lévő többiekkel, amenynyiben nincs ellenére. Készségesen átadtam neki a följegyzést, mire eltűnt. Egy óra és negyvenöt perc elteltével visszaérkezett egy, a vezetőnktől származó följegyzéssel, miszerint Emil 5 óra 16 perckor érkezett oda, és nagyszerűen érezték magukat arról töprengvén, mit hoz a jövő. Ebben a templomban maradtunk három napig. Ezalatt Emil meglátogatta a többi csoportot a tőlem vitt üzenetekkel, és viszszatérvén elhozta a többiek válaszát. Negyedik nap reggelén felkészültünk arra, hogy visszatérjünk a faluba, ahol társaimat hagytam. Megtudtam, hogy Emil és Jast szeretett volna egy másik kis faluba elmenni, amely a völgyben, 50 kilométerre feküdt attól a helytől, ahol a mi ösvényünk keresztezte a völgybe menő ösvényt. Azt javasoltam, hogy menjünk, én velük tartok. Aznap éjjel egy pásztortanyán kaptunk szállást, és másnap reggel korán kelve indultunk útnak, hogy még aznap sötétedés előtt célhoz érjünk, hiszen gyalogszerrel utaztunk. Nem használhattunk lovakat a templom felé vezető úton, úgyhogy a faluban hagytuk őket. 70

Aznap délelőtt tíz óra tájban heves villámlás kerekedett, és úgy nézett ki, hogy felhőszakadás lesz, de egy csöpp eső sem esett. Azon a tájon, ahol jártunk, egészen sűrű volt az erdő, a talajt pedig sűrű, száraz fű borította. A vidék módfelett száraznak bizonyult. A villámcsapások számos helyen lángra lobbantották a füvet, és mielőtt észbe kaphattunk volna, gyakorlatilag körülvett bennünket az erdőtűz. Néhány percen belül őrült módjára tombolt a tűz és három irányból tört ránk olyan sebesen, mint egy expresszvonat. A füst vastag felhőkben terjedt szét, én pedig megrémültem és pánikba estem. Emil és Jast higgadtnak és nyugodtnak tűnt, amitől kissé visszanyertem lélekjelenlétemet. Azt mondták: — Kétféle módon menekülhetünk meg. Az egyik, hogy megpróbálunk elérni a következő völgyig, ahol patak folyik keresztül egy mély szakadékon. Ha el tudjuk érni ezt a szakadékot, ami körülbelül nyolc kilométerre van, minden valószínűség szerint biztonságba tudjuk helyezni magunkat, amíg a tűz feléli magát. A másik lehetőség, hogy átkelünk a tűzön, ha megbízik abban, hogy át tudjuk vinni. Nyomban minden félelem elszállt belőlem, mihelyt eszembe jutott, hogy ezek az emberek minden vészhelyzetben bizonyították, hogy megállják helyüket. Teljesen rábíztam magam védelmükre úgy, ahogy voltam, közibük léptem és folytattuk utunkat, amely minden jel szerint abba az irányba vezetett, ahol a tűz leginkább tombolt. Azután hirtelen úgy tűnt, mintha egy hatalmas boltíves folyosó nyílt volna előttünk, amely magán a tűzön keresztül folytatódott, mentesen minden kellemetlenségétől a füstnek vagy forróságnak, illetve parázsnak az ösvény mentén vagy lábunk alatt. Legalább tíz kilométeren át tartott ez a tűztől megtakarított terület, amelyen átkeltünk. Az volt az érzésem, hogy éppolyan nyugodtan sétálunk azon az ösvényen, mintha egyáltalán nem tombolt volna a tűz körös-körül. Ez mindaddig tartott, amíg keresztül nem haladtunk egy csermelyen, ezután kikerültünk a tűzből. Miközben a tűzön keltünk át, Emil így szólt hozzám: — Nem látja, milyen könnyű Isten magasabb rendű törvényeit alkal71

mazni az alacsonyabb rendű helyett, amikor igazán szükségünk van arra? Most fölemeltük testünk vibrációját a tűzénél magasabbra, így az nem árthat nekünk. Halandó szemekkel nézve úgy érzékelnék, hogy eltűntünk, noha ugyanazok a személyek vagyunk, mint amilyenek mindig voltunk. Valójában a lényeget tekintve mi nem látunk különbséget. Csupán a halandó felfogás érzékei számára szűnt meg a velünk való kapcsolat. Ha úgy látnának, ahogyan most vagyunk, kétségkívül azt hinnék, hogy megüdvözültünk. Igazából tényleg ez történik. Valóban fölemelkedünk egy olyan tudatszintre, ahol a halandó bizony elveszíti a kapcsolatot velünk. Mindenki képes arra, amit most teszünk. Egy olyan törvényt használunk föl, amit az Atya adott számunkra, hogy éljünk vele. Képesek vagyunk ezt a törvényt arra felhasználni, hogy testünket bármely távolságon keresztül áthelyezzük. Ez az a törvény, amivel akkor élünk, amikor ön megjelenni és eltűnni lát bennünket, vagy — ahogyan ön mondaná — legyőzzük a teret. Egyszerűen úgy kerekedünk fölül a nehézségeken, hogy azok fölé emeljük tudatszintünket, és ezen a módon legyőzhetjük, illetve fölébe kerekedhetünk minden olyan korlátnak, amilyenek közé a halandó tudatú ember helyezte önmagát. Nekem az volt az érzésem, mintha éppen hogy csak érintenénk a talajt, miközben haladunk. Amikor a csermelyen túljutva biztonságban, a tűzön kívül voltunk, első benyomásom az volt, hogy egy mély alvásból ébredtem és mindezt álmodtam, de fokozatosan ráébredtem mindenre, majd az igazi jelentőség elkezdett derengeni tudatomban. Találtunk egy árnyas helyet a csermely partján, elfogyasztottuk ebédünket, pihentünk egy órát, majd továbbálltunk a falu irányába.

72

14. fejezet Z a falu rendkívüli jelentőséggel bírt számunkra, mert itt bizonyos, nagyon jó állapotban megtartott dokumentumokat őriztek, melyeket lefordítva úgy tűnik, megdönthetetlen bizonyosságot nyújtanak arra, hogy Keresztelő Szent János a faluban élt mintegy öt éven át. Később megnézhettük és lefordítottak számunkra olyan dokumentumokat, melyek meggyőzően látszottak bizonyítani, hogy ezen a vidéken élt tizenkét esztendőn keresztül. Ezt követően olyan feljegyzéseket mutattak, melyek azt látszottak igazolni, hogy Keresztelő Szent János ezekkel az emberekkel együtt Tibetben, Kínában, Perzsiában és Indiában utazgatott körülbelül húsz éven át. Valójában az volt a benyomásunk a megmaradt és megőrzésre került dokumentumok alapján, hogy csaknem ugyanazt azt az útvonalat készültünk követni, amit ő. Ezek az iratok annyira érdekeltek bennünket, hogy visszatértünk számos faluba, kiterjedt kutatómunkába fogtunk, és az így összegyűjtött adatok összehasonlítása alapján úgy találtuk, hogy egy meglehetősen pontos térképet tudunk szerkeszteni az ezen emberekkel együtt tett utazásairól. Időnként olyan élénk formában tárultak elénk a vele kapcsolatos események, hogy el tudtuk képzelni magunkat, amint ugyanazon a tájon, ugyanazt az utat követjük, mint János akkoriban. Ebben a faluban időztünk három napig. Ez idő alatt a múltnak széles körképe tárult elém. Érzékeltem ezeknek a tanításoknak homályos múltba vesző fonalát egészen a kezdet kezdetéig, amikor is mindenki ugyanabból az egyetlen Eredetből vagy Szubsztanciából, Istenből indult neki az útnak. Képes voltam követni a tanítás különböző oldalágait, melyeket egyes egyének indítottak el, mindegyikük hozzáadván saját felfogását abban a hitben, hogy az tőlük eredt, úgy, hogy Isteni kinyilatkoztatást kaptak, vagy hogy Isten egyedül az ő számukra nyilatkozott meg; mindegyikük úgy érezvén, hogy ők kapták az egyedüli igaz üzenetet és kizárólag ők azok, akiknek ezt az üzenetet át kell adni a világnak. Ezen a módon a halandó fel73

E

fogás keveredett az eredetileg szándékolt igaz kinyilatkoztatással, ami eltérésekhez és diszharmóniához vezetett. Majd láttam ezeket az embereket, a Mestereket, amint biztosan állnak az igaz spiritualitás szikláján, megértvén, hogy az ember valójában halhatatlan, bűntelen, múlhatatlan, változatlan, örökkévaló, Isten képe és hasonmása. Úgy éreztem, hogy további kutatással kétségkívül igazolható, hogy ezek a nagyszerű emberek a hosszú évezredeken át ezt az igazságot hamisítatlanul őrizték meg és adták tovább. Nem állítják, hogy minden a birtokukban van, ami adható, és azt sem kérik senkitől, hogy bármit is elfogadjanak mindaddig, amíg saját maguk igazolva nem látják az ő szavaikat, és el nem képesek végezni azt a munkát, amit a Mesterek. Nem követelnek semmilyen hatáskört, tényleges munkájukat kivéve. Három nap múlva úgy láttam, Emil és Jast készen állt arra, hogy visszatérjünk abba a faluba, amelyben társaim maradtak. A faluba pusztán azzal a küldetéssel jöttek, hogy gyógyító munkát végezzenek és nem fért ahhoz kétség, hogy a templomhoz és ehhez a faluhoz vezető utat sokkal rövidebb idő alatt megtehették volna annál, mint ameddig nekünk tartott. Én nem tudtam úgy utazni, ahogyan ők; ezért azután az én módszeremet magukévá tették. Megérkezvén a faluba társaimat ott találtuk, amint ránk várakoztak. A havasi emberek után folytatott kutatásuk kudarcba fulladt. Öt napon keresztül kutattak, majd méltatlankodva föladták, és visszatérőben voltak a faluba, amikor figyelmüket olyasvalami keltette föl, ami egy, az égen kirajzolódó emberalaknak látszott egy hegygerincen, úgy másfél kilométer távolságban. Mielőtt távcsövüket rászegezhették volna, eltűnt, úgyhogy csak futó pillantást vethettek rá. Ez a futó pillantás azt a benyomást keltette bennük, hogy egy szőrrel borított, majomszerű alakot láttak. Odasiettek arra a helyre, de további nyomot nem találtak. Annak ellenére, hogy a nap hátralévő részét a környék felkutatására szentelték, semmilyen további nyomra nem bukkantak, így föladták a keresést. 74

Beszámolóm hallatán társaim vissza akartak menni a templomhoz, de Emil azt mondta, hogy néhány napon belül egy hasonló templomot fogunk meglátogatni, így lemondtak arról, hogy másodszor is odamenjünk. Meglehetősen sokan gyűltek össze a környékről a faluban gyógyulás céljára, mert hírnökök vitték szét a négy, havasi emberek által foglyul ejtett ember kiszabadításával kapcsolatos hírt. Következő napra megszakítottuk utunkat, jelen voltunk az összejövetelen és néhány rendkívüli gyógyulásnak voltunk tanúi. Egy fiatal, húsz év körüli nőnek rendbejöttek a lábai, melyek az előző télen fagytak meg. Láthattuk, amint ténylegesen újraképződött a hús, addig, amíg lábai normálisak nem lettek, ezután a nő tökéletes könnyedséggel járt. Két vak nyerte vissza látását. Azt mondták, egyikük születése óta vak volt. Számos enyhébb esetben történt gyógyulás. Úgy tűnt, mindegyikükre mélységes hatással voltak a csodák. Az összejövetel után megkérdeztük Emilt, vajon sokan megtértek-e. Azt mondta, túlnyomó többségük igazi segítséget kapott, és ez felkeltette érdeklődésüket. Ők egy ideig erőfeszítéseket tesznek majd, de nagyobbik részük hamarosan viszszazuhan korábbi életmódjába, mert az igazán komoly munkát túlságosan megerőltetőnek találják. Az embereknek csaknem mindegyike könnyű, gondtalan életet él, és úgy látszik, hogy azok közül, akik azt állítják, hogy hisznek, egy százalékra tehető azok száma, akik ezt komolyan gondolják. A többi, amikor bajba kerül, teljes egészében mások segítségére hagyatkozik. Éppen ez az, amiből gondjaik nagyobbik része ered. A Mesterek azt mondják, mindenkinek tudnak segíteni, aki igazán szeretne segítséget, de a tényleges munkát senki helyett nem végezhetik el. Mesélhetnek nekik a számukra tartogatott bőségről, de ahhoz, hogy valóban azonosak legyenek a bőséggel, minden egyénnek saját magának kell elfogadnia és igazolnia önmaga előtt azáltal, hogy valóban ismeri és végzi a munkát.

75

15. fejezet ÁSNAP reggel elhagytuk a falut, és két falubéli, aki láthatóan elhatározta, hogy belefog a munkába, elkísért bennünket. Harmadik nap este egy faluhoz érkeztünk, mely nagyjából húsz kilométerre helyezkedett el attól a másiktól, amelyben a Keresztelő Szent Jánosra vonatkozó iratokat vizsgáltam át. Szerettem volna, hogy társaim átnézzék ezeket a dokumentumokat, ezért elhatároztuk, hogy odamegyünk, Jast pedig elkísért bennünket a faluba. A feljegyzések átnézése mély benyomást tett társaimra, és kidolgoztunk egy munkatervet a dokumentumokban felvázolt utazások megvalósítására. Aznap este az a Mester, aki a negyedik csoporttal volt, velünk töltötte az éjszakát. Üzeneteket is hozott az első és a harmadik csoporttól. Ő a faluban született és nevelkedett; az ő elődei írták a dokumentumokat, és azóta is a családban vannak. Azt állította, hogy az ötödik nemzedéket képviseli az írótól számítva, és a családból senki sem élte át a halált. Mindegyikük magával vitte testét, és bármikor visszatérhettek. Megkérdeztük, túl sok fáradságot jelentene-e a feljegyzések írójának, hogy eljöjjön és beszéljen velünk. Azt válaszolta, hogy nem, mi pedig megszerveztük az aznap esti beszélgetést. Csupán néhány perce ültünk le, amikor a szobában váratlanul megjelent egy férfi, akit harmincöt évesre becsültünk. Bemutatták nekünk, és mindegyikünk kezet fogott vele. Mindannyiunkat lenyűgözött külseje, mert azt képzeltük, hogy nagyon öreg lesz. Közepesnél magasabb termetű volt, markáns vonásai voltak, de ez volt a legjóságosabb arc, amit valaha is láttam. Minden mozdulatával jellemének erejéről árulkodott. Egész lénye olyan fényt sugárzott, ami meghaladta felfogóképességünket. Mielőtt leültünk, Emil, Jast és a két idegen összekapcsolták kezeiket a szoba közepén és tökéletes csendben álltak egy ideig. Ezután mindenki leült, és az, aki oly hirtelen megjelent a szobában, így kezdte: — Önök kérték ezt a beszélgetést azért, 76

M

hogy jobban megértsék az önök számára fölolvasott és lefordított dokumentumokat. Igen, én voltam az a személy, aki ezeket a feljegyzéseket leírta, és megőrizte. Azok, amelyek erre a nagyszerű lélekre, Keresztelő Szent Jánosra vonatkoznak, és amelyek úgy tűnik, olyan nagymértékben meglepik önöket, annak az időnek voltak megtörtént eseményei, amikor ő itt volt velünk. Ezek a feljegyzések azt mutatják, hogy széleskörű tudással rendelkezett és rendkívül értelmes ember volt. Fölfogta, hogy tanításunk igaz, de úgy látszik, sohasem érte el tényleges megvalósításukat, mert ha így tett volna, sohasem kellett volna szembenéznie a halállal. Itt ültem, ebben a szobában, János és apám beszélgetését hallgatva, ez volt az a hely, ahol a tanítás nagy részét megkapta. Itt történt, hogy apám eltávozott, majd elvitte magával testét, János pedig szemtanúja volt eltávozásának. — Sem apai, sem anyai ágon nincs senki a családomban, aki nem vitte magával testét, amikor elment. Ez az eltávozás a test spirituális tökéletesítését jelenti olyan mértékben, hogy az egyén annyira tudatossá válik Isten, illetve az Élet mély spirituális értelméről, és úgy látja az életet, ahogyan Isten látja azt; ekkor az egyén abban a kiváltságban részesül, hogy a legmagasabb szintű tanítást kaphatja, és arról a szintről egymaga mindenkin segíthet. (Mi sohasem süllyedünk lejjebb ennél a szintnél, mert azok, akik már elérték ezt az állomást, sohasem kívánnak lejjebb süllyedni.) Ők tudják, hogy az élet teljes egészében fejlődés, előrehaladás; nincs visszafordulás és nincs olyan, aki azt kívánná. — Mindegyikük kinyújtja kezét segítségül azok felé, akik igyekeznek a több fény irányába, és az üzeneteket, melyeket folyamatosan az Univerzumba küldünk, ma már a világ minden táján veszik Istennek azon gyermekei, akik fogékonyak rájuk. Ezen „ország” vagy tudatállapot elérésének legfontosabb célja, hogy valamilyen módon mindenkinek segíteni tudjunk. Tudunk beszélni, útbaigazítást adni és meg is tesszük azokkal, akik fogékonyak, illetve, akik fölemelték tudatszintjüket akár saját erőfeszítésük, akár mások segítségével. Más nem végezheti el 77

a feladatot önök helyett, ugyancsak nem cipelheti önöket magával az úton a végtelenségig. Önöknek kell elhatározni azt, hogy elvégzik saját maguk számára a feladatot, azután tegyék is meg! Akkor azután szabadok és önállóak lesznek. Amikor mindenki eléri azt a tudatszintet, amit Jézus, azaz, hogy a test spirituális és elpusztíthatatlan test, és megtartja magát ezen a szinten, akkor mindenkivel képesek leszünk majd fölvenni a kapcsolatot, és nagyobb számú embernek át tudjuk adni azt a tanítást, amit mi kaptunk. Mi abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy tudjuk, mindenki képes azt megvalósítani, amit mi, és ennélfogva az élet minden kérdését képes lesz megoldani; és amire korábban úgy tekintett, mint nehéz és titokzatos dologra, azt egyszerűnek találja majd. — Én nem látszom másnak az önök számára, mint bárki, akivel naponta találkoznak, és én sem látom, hogy önök bármiben is különböznének tőlem. Azt mondtuk, hogy valami sokkal nemesebbet látunk őbenne. Így válaszolt: — Az csupán a halandó és a halhatatlan ember közötti különbség. Ha önök csak az isteni értékeket néznék, és nem tennének semmilyen viszonyítást, minden emberi lényt úgy látnának, ahogyan engem; illetve, Krisztust keresve minden emberi arcban, ezt a Krisztust vagy isteni értéket hoznák létre mindenkiben. Mi nem végzünk összehasonlítást; csupán Krisztust, vagy az isteni értéket tekintjük mindenkiben állandó jelleggel, és ezen a módon mi kívül esünk látható világukon. Mi tökéleteset látunk, tökéletes látásmódunk van, míg önök tökéletlenséget látnak, tökéletlen a látásmódjuk. Amíg valakivel kapcsolatban nem állnak, aki képes önöknek útmutatást adni, amíg föl nem tudják emelni tudatszintjüket arra a szintre, ahol megláthatnak minket és beszélgethetnek velünk, ahogyan most teszik, addig a mi tanításunk természetére nézve csupán sugallatként hat. Nem sugallat az, amikor beszélgetünk, vagy megkísérelünk beszélgetni valakivel. Az csupán a tanítás természetében van jelen, és addig a pontig vezet, ahol az igazi sugallatot megkaphatják. Csak az számít sugallatnak, ami közvetlenül 78

Istentől származik, és amikor Istennek megengedik, hogy önök által fejezze ki magát; akkor önök köztünk vannak. — A virág eszményi képe a legapróbb részletekig benne van a magban, ki kell terjeszkednie, meg kell sokszorozódnia, ki kell bontakoznia, és ki kell munkálódnia egy tökéletes virággá a folyamatos felkészülés folyamán. Amikor ez a belső kép a legapróbb részletekig készen van, a virág megjelenik a maga gyönyörűségében. Éppen ezen a módon tartja Isten minden gyermek eszményi képét az Ő elméjében, azt a tökéletes képet, melyen keresztül kifejezni kívánja magát. Mi többre vagyunk képesek ebben az eszményi kifejezésmódban, mint a virág, csupán meg kell engedjük, hogy Isten fejezze ki magát rajtunk keresztül azon az eszményi módon, amit Ő megtervezett számunkra. A problémák és nehézségek csupán akkor kezdődnek, amikor a dolgokat saját kezünkbe vesszük. Ez nem csupán egy vagy néhány emberé, hanem mindenkié. Tapasztaltuk, hogy mi nem különbözünk önöktől. A különbség a fölfogásban van, ez minden. — A különböző -izmusok, szekták és felekezetek mindegyike, a hitformák különböző szemléleti módjainak összessége jó, mert követőiket végül is annak a felismerésére vezetik, hogy mindegyikből az igazságnak egy fontos részlete hiányzik, valami fontos, amire nem bukkantak rá, vagy amivel nem sikerült kapcsolatba lépniük, ami jogosan az övék, jogosan rendelkezhetnének vele, birtokában kellene lenniük. Mi látjuk, hogy pontosan ez az a dolog, ami az embereket végső soron arra fogja ösztönözni, hogy minden a birtokukba kerüljön. Ez a tény — az ember tudja, hogy van valami birtokolni való, ami az övé lehet, de ő nem rendelkezik vele — lesz az, ami addig noszogatja őt, amíg azt magáévá nem teszi. Ezen a módon történt előrelépés minden dologban. Az ötlet először az isteni tudatból táplálódik az emberébe, és az ember látja, hogy valami előtte áll, és ha akarja, csak tovább kell lépnie. Itt az ember rendszerint abba a tévedésbe esik, hogy nem veszi észre a forrást, ahonnan az elgondolás származik; azt hiszi, teljes egészében őbelőle fakad. Eltávolodik Istentől ahelyett, hogy megengedné 79

Istennek kifejezni a tökéletességet, melyet az ő számára tartogat, cselekszik tovább, a maga módján fejezvén ki és alkotván meg tökéletlenül azt a dolgot, amit tökéletes módon kellene kidolgozni, illetve megjeleníteni. — Ha csupán annyit értene meg, hogy minden elképzelés Isten közvetlen, tökéletes megnyilvánulása, és mihelyt egy elképzelés eljut hozzá, ötletét mindjárt Istennel fejeztetné ki, akkor levenné róla halandó kezeit, és megengedné Istennek, hogy tökéletes módon nyilvánuljon meg őrajta keresztül, és így ez az elképzelés eszményi formában jelenne meg. Ekkor kell felismerni, hogy Isten a halandó fölött áll, és a halandó semmilyen formában sem segíthet. Így az ember rövid idő alatt a tökéleteset tanulná meg kifejezésre juttatni. Az embernek egy óriási dolgot kellene megtanulnia: mindörökre hagyja maga mögött a pszichikus vagy elmebéli erők világát, és azt fejezze ki, ami közvetlen Istentől származik, mert minden pszichikus erőt teljes egészében az ember teremtett, ezek az erők pedig hajlamosak arra, hogy félrevezessék őt.

80

16. fejezet TT a beszélgetés befejeződött azzal a megegyezéssel, hogy mindannyian találkozunk reggelinél. Másnap korán reggel talpon voltunk, és fél hétkor készen álltunk a reggelire. Ahogy szállásunkat elhagytuk, találkoztunk az ugyanabba az irányba tartó barátainkkal, akik ugyanúgy sétáltak és beszélgettek, mint az egyszerű halandók. Üdvözöltek bennünket, mi pedig hangot adtunk meglepődésünknek, hogy ily módon találkoztunk velük. Így válaszoltak: — Mi is csak emberek vagyunk, önökhöz hasonlóak. Miért tartanak ki amellett, hogy másnak lássanak bennünket? Semmilyen formában nem különbözünk önöktől, mindössze önöknél nagyobb mértékben fejlesztettük ki Isten-adta képességeinket. — Miért nem tudjuk megtenni azokat a csodákat, amiket önöktől láttunk? — kérdeztük erre. — Miért nem követnek mindazok, — kérdeztek vissza — akikkel kapcsolatba lépünk, hogy véghezvigyék ezeket a tetteket? Nem tudjuk, és nem is akarjuk a mi módszereinket ráerőltetni senkire; mindenki szabadon él és jár azon az úton, amelyiken járni kíván. Mi mindössze megpróbálunk megmutatni egy könnyű és egyszerű utat, azt, amit kipróbáltunk, és nagyon kielégítőnek találtunk.

I

Reggelizni mentünk, a beszélgetés pedig egyszerű, mindennapi eseményekre terelődött. Kezdtem belemerülni a csodálkozásba. Itt volt négy ember, szemben velünk az asztalnál. Egyikük nagyjából ezer évig élt ezen a földön. Ő olyan mértékben tökéletesítette testét, hogy oda vitte magával azt, ahova kívánta; még mindig egy harmincöt esztendős férfi frissességét és fiatalságát őrizte, és ez a tökéletesség körülbelül kétezer év alatt alakult ki. Mellette ült egy férfi, aki ugyanezen család törvényes leszármazottja volt az ötödik nemzedékből. Ő ezen a földön élt már több mint hétszáz esztendeje, és teste egy nappal sem tűnt idősebbnek negyvennél. Ugyanúgy tudtak beszélgetni velünk, mint ahogyan bárki más tenné. Ott volt Emil, 81

aki már ötszáz éve élt és hozzávetőlegesen negyvennek látszott; Jast, aki körülbelül negyven volt és nagyjából ugyananynyinak nézett ki. Mindannyian úgy beszélgettek egymással, mint testvérek, a felsőbbrendűségre utaló legkisebb jel nélkül, mindegyikük kedvesen, egyszerűen, és mégis, kellőképp alátámasztottnak és logikusnak hatott minden kiejtett szavuk, körülöttük pedig nyoma sem volt titoknak vagy titokzatosságnak — csupán egyszerű emberi lényekként voltak mindennapi érintkezésben egymással. Mindezek dacára szinte képtelen voltam felfogni, hogy mindez nem álom volt. Reggeli után, amikor fölemelkedtünk az asztaltól, egyik társam indult, hogy kifizesse a számlát. Emil közölte: — Önök itt a mi vendégeink — és kinyújtotta a felszolgáló hölgynek azt, amiről azt gondoltuk, hogy üres kéz; azonban, amikor másodjára megnéztük, éppen annyi pénz volt benne, amennyi a számla kifizetéséhez szükséges. Láttuk, hogy barátaink nem hordtak magukkal pénzt, és másoktól sem szorultak ellátásra ebben a tekintetben. Amikor pénzre volt szükség, az közvetlenül az Univerzumból kinyervén elérhető volt. Miután kiléptünk a fogadóból, az a személy, aki az 5-ös számú csoporttal volt, kezet fogott velünk, mondván, hogy viszsza kell térnie csoportjához, majd eltűnt. Feljegyeztük eltűnésének időpontját, és később azt találtuk, hogy csoportjánál tíz perccel az után jelent meg, hogy tőlünk eltávozott. A napot Emillel, Jasttal, és — ahogy mi neveztük őt — krónikás barátunkkal töltöttük a faluban és környékén sétálva, barátunk pedig részletesen mesélt számos, János átmeneti, tizenkét esztendős falubéli tartózkodása idején történt esetről. Az igazat megvallva, olyan élénken idézte ezeket az eseteket képzeletünkbe, hogy úgy tűnt, mintha újra a homályba vesző múltban találtuk volna magunkat, sétálván és beszélgetvén ezzel a nagyszerű lélekkel, aki korábban mindössze az őt homályba burkolni akarók emlékeiből elővarázsolt mondai alakjának tűnt számunkra. Attól a naptól kezdve Keresztelő Szent János igazi, élő személlyé vált, olyannyira valóságossá, hogy nekem úgy tűnt, mintha valóban látnám őt a falu utcáin és a környékén 82

sétálva — ugyanúgy, ahogyan mi sétáltunk a falu utcáin és annak környékén azon a napon —, hallgatván a körülötte lévő nagyszerű lelkek tanításait, még nem értvén annak minden alapvető igazságát. Miután egész nap bolyongtunk, a legérdekesebb történeti eseményeket, valamint a krónikák felolvasását és fordítását hallgatván pontosan azon a helyszínen, ahol az epizódok ezredévekkel ezelőtt zajlottak, alaposan elfáradva tértünk vissza a faluba éppen a sötétség leszállta előtt. Három barátunk, aki velünk tartott és minden lépést pontosan ugyanúgy megtett, ahogyan mi, a fáradtság vagy kimerültség egyetlen jelét sem mutatta. Miközben mi piszkosak, porosak és izzadtak voltunk, ők frissek, könnyedek voltak, öltözékük pedig olyan fehér, friss és makulátlan volt, mint amikor reggel elindultunk. Megfigyeltük, hogy az ezekkel az emberekkel tett egyetlen utazásunk során sem akadt egyetlen ruhájuk, amelyik bepiszkolódott volna. Számos alkalommal tettünk erre vonatkozó megjegyzést, de nem kaptunk semmilyen választ eddig az estig, amikor is egy megjegyzésre krónikás barátunk ezt mondta: — Ez figyelemreméltónak tűnhet az önök számára, de még sokkal figyelemreméltóbbnak tűnne a mi számunkra, ha Isten teremtett szubsztanciájának egy szemcséje hozzátapadna Istennek egy másik teremtményéhez olyan helyre, ahol az nem kívánatos, és ahova az nem tartozik. Megfelelő felfogás esetén ez nem történhet meg, mert Isten szubsztanciájának egyetlen része sem helyezhető rossz helyre, vagyis olyan helyre, ahol az nem kívánatos. Aztán egyszercsak észrevettük, hogy ruhánk és testünk olyan tisztává vált, mint az övék. Az átváltozás, merthogy számunkra ez az volt, mindhármunk esetében hasonló módon, azonnal zajlott le, míg ott álltunk. Minden fáradtság kiment tagjainkból és úgy felfrissültünk, mintha csak éppen akkor keltünk volna az ágyból, és lettünk volna túl a reggeli fürdőnkön. Ez volt a válasz minden kérdésünkre. Úgy hiszem, aznap éjszaka úgy tértünk nyugovóra, hogy az eddigi legmélysége83

sebb békét éreztük, mióta együtt töltjük az időt ezekkel az emberekkel; és áhítatunk gyorsan adta át a helyét a legőszintébb szeretetnek, amit ezen egyszerű, kedves lelkekkel szemben éreztünk, akik oly sokat tettek az emberiség, vagy ahogy ők nevezik, testvéreik érdekében. Úgy kezdtünk rájuk tekinteni, mint testvéreinkre. Ők semmit nem tekintettek saját érdemüknek, mondván, hogy Isten fejezi ki magát rajtuk keresztül. „Magamtól nem vagyok képes semmit se tenni. Az Atya, aki bennem lakik, Ő viszi végbe a tetteket.”32

32

Jn. 14, 10-11: „A tanítást, amit hirdetek nektek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van.”

84

17. fejezet ÁSNAP reggel minden érzékünkkel készenlétben ébredtünk, érdeklődve és kíváncsian várva, mit tár fel számunkra az a nap. Kezdtünk minden napra önmagában úgy tekinteni, mint egy-egy napvilágra bukkanó felfedezésre, és úgy éreztük, hogy pusztán a legelején tartunk annak, hogy ráeszméljünk az általunk tapasztalt dolgok mélyebb értelmére. Aznap reggel, miközben reggelinket fogyasztottuk, azt mondták, hogy egy, a hegyek közt magasabban fekvő falut készülünk meglátogatni, onnan pedig ahhoz a templomhoz megyünk, amelyet a korábban leírt templom tetején állva láttam egy hegytetőn. Tájékoztattak, hogy lovainkat csak az út első 25 kilométeres szakaszán leszünk képesek használni; odáig két falubéli pedig velünk tart, majd továbbviszi az állatokat egy másik faluba, és megérkezésünkig gondot visel rájuk. A lovakat átadtuk az említett helyen a két falubélinek, és elkezdtünk fölkapaszkodni a falu irányába a keskeny hegyi ösvényen, melynek sziklás részébe helyenként lépcsőket véstek. Aznap éjszaka egy hegygerincen fekvő fogadóban kaptunk szállást, félúton a falutól, amelybe készültünk, illetve a helytől, ahol lovainkat hagytuk. A fogadó tulajdonosa kövér és vidám öregember volt; az igazat megvallva olyan vaskos és gömbölyű volt, hogy úgy látszott, inkább gurul, mint jár, és szemei jóformán nem is látszottak. Amint fölismerte Emilt, elkezdett gyógyításért könyörögni, mondván — ahogyan később megtudtuk — amennyiben nem kap segítséget, bizonyosan meghal. Megtudtuk, hogy ő és elődei tartották fenn ezt a fogadót, évszázadokon keresztül szolgálva a vendégeket, ő pedig körülbelül hetven éve vezeti azt. Nagyjából arra az időre, amikor átvette a vezetést, meggyógyult egy úgynevezett örökletes betegségből, amelyet gyógyíthatatlannak tartottak. Nagyon tevékeny munkát végzett körülbelül két évig, majd fokozatosan elveszítette érdeklődését, és elkezdett mások segítségétől függeni nehézségeinek meg85

M

oldásában. Ez így ment nagyjából húsz évig, és úgy tűnt, hogy jól boldogul, látszólag a legjobb egészségnek örvendett, amikor hirtelen visszaesett régi szokásaiba, és nem akarta megtenni a szükséges erőfeszítést, hogy kiemelje magát ebből a letörtségéből. Úgy ítéltük meg, hogy az övé csak egy jó példa volt több ezer egyéb esetre. Ezek az emberek egyszerűen, könnyedén élnek, és bármi, ami erőfeszítést igényel, nagyon hamar megterhelővé válik számukra. Nemsokára érdeklődésüket vesztik, és segítséget kérő imájuk gépies hanggá válik, ahelyett, hogy azt mély jelentőséggel, illetve vággyal mondanák végig. Másnap reggel korán keltünk és folytattuk utunkat, délután négykor pedig a faluban voltunk, csaknem szemközt az úti célunkat jelentő templommal, mely a sziklás hegytetőre épült. Ami azt illeti, a falak olyan meredekek voltak, hogy a megközelítés egyetlen eszköze egy kötélhez erősített kosár volt, amit fölülről egy, a sziklák közé ékelt fa-daruhoz rögzített csiga segítségével engedtek le. A kötél egyik vége egy csörlőhöz, a másik pedig a csigán átvetve a kosárhoz volt erősítve, ily módon mozgatva a kosarat föl és le. A csörlő egy kis helyiségben volt, melyet egy kiugró perem tömör sziklájába vájtak, úgyhogy túlnyúlt a sziklafalak fölött. A fa-daru, melyhez a csigát csatlakoztatták, olyannyira kiállt, hogy a kötél és a kosár éppen elkerülte el a peremet, lehetőséget adva a teher alulról történő fölhúzására, amíg az el nem hagyja a kiszögellést; ezután a kosarat a teherrel együtt belengették, és biztonságban beleeresztették a perem tetején levő kis helyiségbe, melyet erre a célra véstek ki. Ez a sziklaperem olyan messzire állt ki a sziklafalak fölött, hogy a kosár a falaktól 15-20 méter távolságban függött a levegőben, amint föl-le utazott. Adott jelre a kosarat leeresztették; mi egyenként beszálltunk, és fölhúztak bennünket a 120 méterre a fejünk fölött lévő peremre. Miután megérkeztünk a kiszögellés tetejére, elkezdtünk körülnézni, hogy vajon vezet-e valamilyen út föl a templomhoz, melynek falait még mindig 150 méter magasra láttuk fölöttünk tornyosulni egy sziklafal folytatásaként. Elmondták, hogy az imént leírtakhoz hasonló módon fogunk följutni. Egy ugyan86

olyan darugémet láttunk kiállni, amely azon a kiszögellésen volt, ahol álltunk, leengedtek egy kötelet és odakötötték az iménti kosárhoz, majd egyenként fölhúztak bennünket, és megérkeztünk a templom 150 méter magasan lévő tetejére. Megint az volt a benyomásom, hogy a világ tetején vagyok. A templom egy, a környezetében található hegyek fölé 250 méterre kiemelkedő sziklás csúcson állt. Az a falu, amit 250 méterre magunk alatt hagytunk, annak a hegyi hágónak a legmagasabb pontján állt, melyet a Himaláján való átkeléshez használnak. Tudtuk, hogy ez a templom körülbelül 300 méterrel alacsonyabban feküdt, mint az, amelyet Emillel és Jasttal látogattam meg, de sokkal szélesebb kilátással büszkélkedhetett. Arról a helyről nézve, ahol álltunk, úgy tűnt, mintha a végtelen térbe tekinthettünk volna. Kényelmes elhelyezést nyertünk éjszakára. Három barátunk mondta, hogy meglátogatják néhány társunkat és készek bármely üzenet átadására, amit küldeni szeretnénk. Üzeneteket írtunk pontos keltezéssel ellátva, mely magában foglalta a helyet és az időpontot. Amikor átadtuk ezeket az üzeneteket barátainknak, kezet ráztak velünk, elköszöntek, majd egyenként eltűntek. Pontosan följegyeztük üzeneteink időpontját és tartalmát, és később azt tapasztaltuk, hogy az átadástól számított húsz percen belül a rendeltetési helyükön voltak. Amikor elfogyasztottuk a szolgálatunkra álló személyzet által fölszolgált tápláló vacsorát, elvonultunk éjszakára, de nem aludni, hiszen tapasztalataink kezdtek mély benyomást gyakorolni ránk. Ezen a helyen csaknem 3000 méter magasan voltunk a levegőben, ahol a személyzeten kívül egyetlen emberi lény sem volt a közelünkben, és saját hangunkon kívül semmit sem hallottunk. Úgy tűnt, a levegő sem mozdul. Egyik társam megjegyezte: — Csoda-e, hogy ezeken a helyeket lévő templomokat választották meditáció céljára? A csend ereje itt világosan érezhető. Ez a hely mindenképpen meditációra való. Ezután azt mondta, hogy kimegy körülnézni. Kiment, majd kisvártatva visszatért, mondván, hogy sűrű köd van, semmit sem lehet látni. 87

Két társam hamarosan elaludt, de én nem tudtam aludni; úgyhogy fölkeltem, kimentem a templom tetejére és leültem, lábaimat a fal mentén lógatva. Épp csak annyi holdfény szűrődött át a ködön keresztül, hogy eloszlassa kissé azt a sűrű sötétséget, ami holdfény nélkül egyébként lett volna. Ez a fény éppen elegendő volt arra, hogy a köd hatalmas, tovagördülő hullámait felfedje, elegendő, hogy úgy érezzem: az űrben függök, és valahol alattam bizonyosan ott van a Föld, a hely pedig, ahol ülök, valahogyan kapcsolódik vele. Azután teljesen váratlanul úgy érzékeltem, mintha a fény óriás ösvényét látnám, sugaraival legyezőként felém nyílva; én pedig mintha a folyvást szélesedő sugár középvonalában ülnék, ahol a középső sugár mind közül a legragyogóbb. Úgy tűnt, minden sugár továbbvetül a pályájának megfelelően, amíg azok megvilágították a Földnek egy részét. Minden sugár egy piciny, saját, külön részt világított meg, majd az egész egyetlen hatalmas, fehér csóvává olvadt össze. Messze előre nézve láttam, hogy minden sugár fokozatosan egyetlen intenzív fehér fénypontba tartott össze, mely olyan fehér volt, hogy áttetsző kristálynak látszott. Egyszercsak úgy éreztem, mintha kinn állnék a levegőben, és onnan nézném az egészet. Mélyen, nagyon mélyen alant a fehér fényből, olyasmit láttam, mintha régmúltból jött kísértetek meneteltek volna elő egyfolytában, egyre növekvő számban, de tömött sorokban, amíg el nem értek egy bizonyos helyre; azután egyre inkább szétválva beterítették a teljes, fehér sugár által megvilágított helyet, mígnem az egész Földet betakarták. Úgy vettem észre, először mindannyian egy központi fehér fénypontból jöttek elő. Ebből a pontból látszott mindegyikük elindulni, először egy, majd közvetlenül előtte kettő, azután pont előttük négy volt; és így tovább, amíg a teljes szétválás pontját elérték, ahol mintegy százan voltak legyezőszerű csatasorban. Amikor elértek arra a pontra, ahol szélesen eltávolodtak egymástól, váratlanul szétoszlottak, és elfoglalták valamennyi fény-ösvényt, ahonnan többé-kevésbé egyedül masírozva szemmel láthatóan elfoglalták az egész Földet. Miután elfoglalták az egész Földet, az volt az érzésem, hogy a sugarak elérték legnagyobb széles88

ségüket. Ezután fokozatosan szűkültek, amíg ismét abban a pontban találkoztak, ahonnan elindultak; a ciklus ekkor teljes volt, s ők egyenként újra beléptek ide. Belépés előtt tömör legyezőt alkottak sorban százan, fokozatosan közeledve, amíg eggyé nem váltak, s ez az egy azután egyedül lépett a fénybe. Hirtelen felkeltem, azt gondolván, hogy ez a hely nem túl biztonságos az álmodozásra, bementem, és nyugovóra tértem.

89

18. fejezet LŐZŐLEG megkértük a személyzet egy tagját, hogy a hajnal első jelére ébresszen föl bennünket; és mielőtt észbe kaptam volna, kopogás hallatszott az ajtón. Mindannyian kibújtunk az ágyból, annyira kíváncsiak voltunk a hajnal első pillanatának látványára a mi magaslesünkből. Egy pillanat alatt fölöltözve, három lelkes iskolásfiú gyanánt nyargaltunk ki a tetőre. Az igazat megvallva olyan zajt ütöttünk, ami a többieket úgy felriasztotta, hogy fölrohantak megnézni, eszünknél vagyunk-e. Azt gyanítom, hogy a hármunk által okozott zaj túltett mindenen, ami valaha is megzavarta ezen ősi templom békés csendjét azon napok óta, amióta épült, amiről megtudtuk, hogy több mint tízezer éve történt. Alapjában véve az épület olyan régi volt, hogy azt a benyomást keltette, mintha a szikla része lett volna, melyen nyugodott. Amikor megérkeztünk a tetőre, nem kellett csendet kérni tőlünk. Egyetlen pillantás — és két társam szeme-szája nyitva maradt. Gyanítom, ha valaki engem lát, ugyanezt tapasztalja rajtam. Vártam a többiekre, hogy megszólaljanak. Kisvártatva egyszerre kiáltottak föl: — Hiszen ez olyan, mintha a levegőben lebegnénk! Azt mondták, érzésük pontosan ugyanaz volt, mint amit én a másik templomban éltem át. Elfelejtették egy pillanatra, hogy bármi is lenne a lábuk alatt, és úgy érezték, mintha a levegőben úsznának. Egyikük megjegyezte: — Nem csodálkozom, hogy ezek az emberek képesek repülni, miután átélték ezt.

E

Nevetve ébredtünk föl álmodozásunkból és megfordulván Emilt, Jastot és krónikás barátunkat pillantottuk meg a közelünkben, mögöttünk állva. Egyik társam hozzájuk sietett, igyekezett mindegyikük kezét egyszerre megmarkolni, és így kiáltott fel: — Ez csodálatos! Nem lepődünk meg azon, hogy önök repülni képesek, miután egy időt itt töltöttek. Ők elmosolyodtak, és egyikük azt mondta: — Önöknek éppúgy szabadságában áll repülni, mint nekünk. Csak azt kell tudniuk, 90

hogy megvan önökben a képesség ahhoz, hogy ezt megtegyék, azután alkalmazzák a képességet. Ezután a kilátásra fordítottuk figyelmünket. A köd megsülylyedt, óriási hullámokban tornyosulva úszott éppen elég magasan ahhoz, hogy egyetlen talpalatnyi föld se látsszon, a hullámok mozgása köröskörül pedig olyan érzést adott, mintha a köd zajtalan szárnyaira vett volna bennünket. Ahogyan itt álltunk, messzire tekintve, elveszítettük azt az érzést, hogy bármi is lenne a lábunk alatt, és nagyon nehéz volt elhinni, hogy nem a levegőben úszunk. Kinézvén az az érzésem támadt, hogy testemből eltűnt minden nehézségérzet és valóban a tető fölött repülök. Olyannyira megfeledkeztem magamról, hogy amikor valaki beszélni kezdett, lábaim akkora erővel ütköztek a tetőnek, hogy a zökkenés hatását napokig éreztem. Aznap reggel a reggelinél elhatároztuk, hogy három napig maradunk itt, miután csak egyetlen további érdeklődésünkre számot tartó helyet készültünk meglátogatni, mielőtt a kijelölt találkozóhelyre mennénk. Elolvastuk az üzeneteket, melyeket Emil hozott, és megtudtuk, hogy vezetőnk csoportja csupán három nappal korábban látogatta meg ezt a templomot. Reggeli után kimentünk, és úgy láttuk, hogy a köd fokozatosan föloszlik. Figyeltük, amíg teljesen föl nem oszlott, és a Nap föl nem jött. Észrevettük a kis falut, amely a szikla tövében, mélyen alattunk a völgyben fészkelt. Barátaink elhatározták, hogy meglátogatják a falut, mi pedig megkérdeztük, hogy velük tarthatunk-e. Nevetve beleegyeztek, de úgy gondolták, hogy jobb benyomást keltünk, amennyiben a kosarat használjuk, és nem teszünk kísérletet arra, hogy az ő módszerükkel utazzunk. Egyenként leereszkedtünk a párkányra, majd a kis fennsíkra, mely éppen a falu fölött helyezkedett el. Mire közülünk az utolsó kilépett a kosárból, barátaink ott voltak. Lementünk a faluba, és a nap nagyobbik részét ott töltöttük. Furcsa, ódon hely, jellegzetesen olyan hegyi környezet volt, ahol a házak úgy épültek, hogy azokat a szikla oldalába vésték, majd a nyílást sziklafallal zárták el. Összesen nagyjából húsz ilyen ház volt itt. Elmondták nekünk, hogy a házak azért épültek így, hogy 91

elkerüljék a téli havazások okozta összeroskadást. A falubéliek hamarosan elkezdtek gyülekezni, és Emil néhány percig beszélgetett velük. Megegyeztek, hogy következő délután egy találkozót tartanak, hírnököket küldtek a környék lakóinak értesítésére, hogy akinek szándékában áll, részt vehessen. Megtudtuk, hogy Keresztelő Szent János élt és tanult itt, a falu templomában, a templom pedig ugyanolyan maradt, mint amilyen akkor volt, amikor János tanult itt. Megmutatták a helyet, ahol a házát bontották le. Aznap délután, amikor a templomba visszatértünk, az idő kitisztult, így szép kilátás nyílt a vidékre, és láthattuk az utat, melyet János használt a templomba jövet, valamint azt a néhány falut is, melyekben lakott. A templom és a falu feltételezhetően több mint hatezer esztendővel azelőtt épült, hogy János itt élt. Megmutatták azt az utat, amelyet távozáskor kell használnunk, és elmondták, hogy az utat a templom megépülése óta használják. Délután öt óra körül krónikás barátunk közölte, hogy egy időre magunkra hagy bennünket. Kezet rázott velünk, majd elköszönt és eltűnt. Aznap este a templom tetejéről olyan rendkívüli naplementének lehettünk tanúi, amilyet eddig még sohasem láthattam, pedig abban a szerencsében volt részem, hogy a világ csaknem öszszes tájának naplementéit megfigyelhettem. Ahogyan az este közeledett, finom köd gyülekezett az alacsony hegylánc fölé, mely azt a szélesen elterülő fennsíkot övezte, ahova lenéztünk. Amikor a Nap elérte a hegyeknek ezt a peremét, az volt az érzésünk, hogy olyan magasan vagyunk a fennsík fölött, hogy az, közvetlenül lenézve rá, aranytengernek tűnt. Azután a Nap utolsó sugaraiban minden hegycsúcs lángolni látszott. A távoliak, melyeket hó takart, tűzköpenyt kaptak, a gleccserek feltöltötte szurdokok pedig mintha hatalmas tűznyelveket öltögettek volna, melyek azután elérték a színpompás mennyboltot és beleolvadtak abba. A fennsíkot pettyező tavak hirtelen tüzeket böfögő tűzhányókká változtak, a tüzek pedig felhágtak a magasba és elkeveredtek az égbolt színeivel. Egy pillanatra az volt a benyomásunk, mintha egy néma pokol tornácán állnánk; majd minden egyetlen 92

színharmóniában oldódott fel, a puha, békés csend pedig leírhatatlan volt. Éjfél után is a tetőn ültünk, Emilt és Jastot kérdezgetve. Ezek az általános jellegű kérdések főként az ország lakóira és történetére irányultak. Emil szabadon idézett a dokumentumokból. E feljegyzések tanúsága szerint az ország évezredekkel a mi történelmünk kezdete előtt már lakott volt. Így folytatta: — Nem akarom lebecsülni vagy megkérdőjelezni az önök történelmét, vagy azokat, akik azt írták, csak azt mondom, hogy történelmük kezdetére vonatkozóan a történészek nem nyúltak eléggé vissza az időben, hanem magától értetődőnek vették, hogy Egyiptom azt jelentette, amit neve foglal magában, vagyis külső sötétséget, sivárságot. Ez valóban a gondolat sivárságát jelentette. Akkoriban, akárcsak most, a világ nagy részén gondolati sivárság uralkodott, a történészek pedig nem kutattak annak érdekében, hogy fontosabb jelentést találjanak. Elfogadták, amit láttak, hallottak, vagy amit a felszínen találtak és följegyezték azt, ezennel az önök történelme megkezdődött. Nagyon nehezen lehet a kétféle krónika között összefüggést találni, és nem merném javasolni, hogy a mienket fogadják el hitelesnek. Indítványoznám, hogy válasszanak önök. Csakhamar föltűnt a Hold a távoli hegyek fölött. Ülve figyeltük kövérségét és kerekségét, amíg csaknem a fejünk fölé emelkedett. Gyönyörű látvány volt, ahogyan időnként egy-egy könnyű felhő haladt el éppen fölöttünk. Ahogyan ezek a felhők elúsztak a Hold alatt, olybá tűnt, mintha a Hold és a felhők mozdulatlanok lettek volna, és mi lettünk volna azok, akik alatta úszunk. Ez nagyjából egy órán keresztül zajlott, amikor egy, a tetőre dobott tárgy hangja hallatszott mögöttünk. Felálltunk és körülnéztünk. Egy középkorú hölgy állt ott és mosolyogva kérdezte, vajon megijesztett-e bennünket. Első benyomásunk az volt, hogy a mellvédről ugrott le a tetőre, de ő csupán a lábával dobbantott, hogy felhívja figyelmünket. A csönd olyan mély volt, hogy a zajt így sokkal erősebbnek érzékeltük. 93

Emil gyorsan előrelépett, üdvözölte őt, majd bemutatta nekünk a nővérét. Ő mosolyogva kérdezte, hogy vajon felzavart-e bennünket álmodozásunkból. Leültünk, és a beszélgetés csakhamar az ő élményeire való visszaemlékezésre terelődött. Három fia és egy lánya volt, akik ebben a tevékenységben nőttek föl. A két fiatalabbik állandóan vele volt. Megkérdeztük, vajon láthatnánk-e őket. Azt felelte, hogy aznap estére várhatók; és azonnal két alak, egy férfi és egy nő jelent meg. Üdvözölték nagybátyjukat és anyjukat, majd hozzánk léptek, és bemutatkoztak hármunknak. A hölgy fia magas, sudár, férfias fiatalember volt, akiről úgy gondoltuk, hogy úgy harminc esztendős lehet. Lánya alacsonyabb, meglehetősen törékeny alkatú volt, finom arcvonások jellemezték, kellemesnek, kiegyensúlyozottnak tűnt, és őt körülbelül húszévesre becsültük. Később tudtuk meg, hogy a hölgy fia 115, lánya 128 éves volt. Jelezték, hogy mindketten jelen szándékoznak lenni a másnapi találkozón, és hamarosan lementek. Távozásuk után hízelgő megjegyzéseket tettünk a hölgy fiára és lányára. Anyjuk felénk fordult és így szólt: — Minden gyermek jónak és tökéletesnek születik. Nincsenek rossz gyermekek. Nem számít, hogy tökéletes, azaz szeplőtelen módon, vagy az érzékiség útján, vagyis materiális úton fogantatnak. Aki tökéletes módon fogantatik, hamarosan felismeri fiúi viszonyát az Atyával, azt, hogy ő Isten Fölkentje, illetve Fia; azután gyorsan fejlődik, kibontakozik, és csupán tökéleteset lát maga körül. Az, aki az érzékek útján fogantatik, szintén azonnal felismerheti fiúi mivoltát, megértheti, hogy Krisztus benne van, azután tökéletesíti magát Krisztus idealizálásával. Ezt az eszményképet tekinti, szereti, ápolja magában, amíg létrehozza, megteremti azt, amire tekintett, vagyis Krisztust. Újraszületett és tökéletes lett. A tökéletességet önmagából teremtette meg, azt a tökéletességet, ami mindig is ott volt. Egyikük megtartotta az eszményképet és tökéletes volt; másikuk felismerte, kibontakoztatta ezt az eszményképet és visszaszerezte tökéletességét. Ennélfogva nincs rossz gyermek, mindannyian jók és Istentől valók. 94

Ekkor egyikünk emlékeztetett rá, hogy itt van az alvás ideje, elmúlt éjfél.

95

19. fejezet ÁSNAP reggel öt órára mindannyian összegyűltünk a tetőn. A szokásos reggeli üdvözlések után körben állva a hagyomány szerint egy szemelvényt olvastunk föl. A ma reggeli szemelvény a templom történetéből származott. Jast fordított, mi pedig meglepve tapasztaltuk, hogy a fordítás nagyban hasonlított a mi Bibliánkból János evangéliumának első fejezetére, a második felolvasás pedig Lukács evangéliumának első fejezetére. A felolvasás után megkérdeztük, hogy hozhatjuk-e a mi Bibliánkat az idézetek összehasonlítása végett. Örömmel egyeztek bele, és Jast segítségével elvégeztük az összehasonlítást, megdöbbenve a hasonlóságon. Alig fejeztük be, amikor reggelihez hívtak bennünket, mire mindannyian lementünk. Reggeli után a faluba készültünk menni, így az összehasonlítás egy időre kiment a fejünkből. Érkezésünkre számosan sereglettek össze a környékről, Jast állítása szerint csaknem az összes juhász eljött, akik juhaikat a nyári időszakra korábban a magasabb hegyek közé terelték, és az idő, amikor majd lejjebb vonulnak, gyorsan közeledett. Azt is elmondta, hogy az aznap délutánihoz hasonló találkozót mindig olyankor tartják, amikor az emberek levonulnak. Keresztülsétálván a falun, találkoztunk Emil unokatestvérével, aki javasolta, hogy tegyünk rövid sétát ebéd előtt. Örömmel fogadtuk meghívását, mivel szerettünk volna valamit látni a környékből. Sétánk alatt számos, különösen érdekes helyet mutattak nekünk a völgyben. Ezek fordítás szerinti nevei igen közeli egybeesést mutattak a korabeli bibliai nevekkel, de ennek igazi jelentősége nem derült ki, amíg vissza nem tértünk, és elfogyasztva ebédünket, az egybegyűltek közé nem ültünk. Ez a találkozó körülbelül kétszáz főt számlált, amikor a templomból érkező többi barátunk is megjelent. Ekkor Emil unokatestvére fölállt és odament két férfihoz, akiknél egy olyan tárgy volt, amit mi egy nagy könyvnek néztünk. Amikor kinyitották, akkor derült ki, hogy az egy könyv formájú doboz. Emil 96

M

unokatestvére kiválasztott egy füzetet, ami kézirathoz hasonló sima lapokból állt; majd a doboz a földre került. A füzet az egyik férfinak nyújtotta. Ő kinyitotta azt, és az első oldalt visszaadta Emil unokatestvérének. Minden alkalommal, amikor egy oldal fölolvasása befejeződött, a lapot a másik férfi kapta meg, aki a dobozba helyezte azt. A fölolvasás Jast fordítása kíséretében zajlott. Nem kellett sokáig várni, hogy lássuk a megdöbbentő azonosságot János evangéliumával, sokkal finomabb részletességgel kidolgozva. Ezután következett egy rész, mely Lukács-, majd egy olyan, ami Márk-, végül pedig egy, ami Máté evangéliumához hasonlított. A fölolvasást követően az emberek kisebb csoportokban gyülekeztek, mi pedig Jasttal Emilt kerestük, mert kíváncsiak voltunk, hogy mit jelent ez az egész. Megtudtuk, hogy ezeket a krónikákat minden évben a találkozó alkalmával olvassák fel, továbbá, hogy ez a hely az ország közepe, ahol már hosszú évek óta rendezik ezeket az előadásokat. Megjegyeztük, hogy a történetek hasonlóak azokhoz, amelyek a mi Bibliánkban szerepelnek, mire azt a választ kaptuk, hogy a Biblia korai eseményeinek elbeszélése kétségtelenül ebből a krónikából származik; azonban a későbbi történetek, mint például a keresztre feszítés, amellyel Krisztus születésének és életének elbeszélése eléri tetőpontját, máshol játszódott. Az egészből a legfontosabb gondolat volt Krisztus keresése az emberben, és megmutatni azoknak, akik eltávolodtak az eszményképtől, hogy Krisztus bennük él, ahogyan mindig is bennük élt. Emil úgy folytatta, hogy nem számít, hol zajlottak az események, a bennük rejlő spirituális jelentőség az, amit szeretnénk megőrizni. A délután hátralévő részét és a következő napot összehasonlításoknak és jegyzetek készítésének szenteltünk. A hely itt nem elegendő ezen összehasonlítások és jegyzetek számára, de a korábban említett bibliai fejezetek elolvasása lehetővé teszi a spirituális mondanivaló megértését. Értesültünk, hogy Emil unokatestvérének — aki a feljegyzéseket fölolvasta — apja a faluban született és Keresztelő Szent János közvetlen leszármazottja volt, a szokás pedig az volt, hogy az ilyen talál97

kozó alkalmából családjának valamely tagja eljött ide a krónikák fölolvasása céljából. A fölöttünk lévő templom volt az, ahová Zakariás és János jártak imádkozni. Úgy éreztük, hogy barátaink szerettek volna elindulni, ezért úgy egyeztünk meg, hogy Jast velünk marad, a többiek pedig továbbmennek. Másnap a krónikák végére értünk, és a következő nap kora reggel a templomot elhagyva útra keltünk. Jóllehet, korai óra volt, mégis, a falu csaknem valamennyi lakója felkelt, hogy utunkra Isten áldását kérje.

98

20. fejezet KÖVETKEZŐ öt napon utunk azon a vidéken vezetett, ahol János barangolt. Az ötödik napon ahhoz a faluhoz érkeztünk, ahol lovaink vártak ránk. Itt Emillel találkoztunk, és ettől kezdve az utazás viszonylag könnyű volt addig a faluig, ahol Emil lakott. A falu közelébe érve láttuk, hogy ez a táj sűrűbben lakott volt, az utak és ösvények pedig sokkal jobbak voltak minden eddiginél. Utunk termékeny völgyben vezetett egy helyre, ami történetesen egy fennsíkon helyezkedett el. Észrevettük, amint előrehaladtunk, hogy a völgy fokozatosan szűkült, míg végül annak egy patak partját szegélyező oldalfalai olyan közel kerültek egymáshoz, hogy azok kanyont formáltak. Nagyjából négy óra körül, amikor elértük a falut, hirtelen egy függőleges meredélyhez érkeztünk, ahonnan a patak mintegy 90 méter mélységbe zuhogott alá. Az út egy, a vízesés közelében lévő szikla lábánál elterülő vízszintes helyre vezetett. Itt vésett nyílást találtunk a homokkőben, melynek vájata 45 fokban haladt a fölötte fekvő fennsíkig; benne lépcsőket véstek, úgyhogy könynyen fel lehetett rajta kapaszkodni. Nagy kőajtók voltak olyan elrendezésben, hogy a szikla lábánál lévő nyílást elzárhatták velük, rettentő gátat képezve a behatoló ellenséggel szemben. Amikor elértük a meredély tetejét, láttuk, hogy ez a lépcső volt az egyetlen be- és kijárat a szurdokból. Valamikor három különböző átjáró létezett, de a falut övező falakat mostanában újraépítették olymódon, hogy minden más kijáratot elzártak. A falu igen sok háza úgy épült, hogy azok egyik oldalát a falut körülvevő fal egy része alkotta. Észrevettük, hogy a fal egy részébe így beépült házak általában háromszintesek voltak, és a harmadik szintig nem volt a falban az ablakok számára nyílás. Minden nyíláshoz olyan erkélyt építettek, amely elég nagy volt ahhoz, hogy két vagy három személy kényelmesen állhasson rajta. Ezek — mi úgy gondoltuk — úgy készültek, hogy állandó figyelést lehessen tartani. Értesültünk arról, hogy ezen a helyen egy bennszülött törzs élt, mely elszigetelte magát a többiektől 99

A

mindaddig, amíg végül megszűntek törzsként létezni, illetve egy részük beleolvadt a többi törzsbe. Ez volt Emil otthona, és az a hely, ahol társaságunk többi tagjával készültünk találkozni, akik kisebb csoportokra oszlottak föl azért, hogy nagyobb területet kutathassanak föl. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy mi érkeztünk elsőként, a többiek másnapra várhatók. Kijelöltek számunkra egyet a fal mentén épült házak közül. Harmadik szintjének ablakai déli irányba, hegyekkel csipkézett tájra néztek. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd elmondták, hogy a vacsorát az első szinten, azaz a földszinten kapjuk. Lementünk, és az asztalnál találtuk Emilt, valamint Emil nővérét annak férjével, fiával és lányával, akikkel néhány nappal korábban a templomban találkoztunk. Amikor befejeztük a vacsorát, izgatottság zaja hallatszott a ház előtti kis térről. Egy falubéli jött és közölte, hogy vezetőnk és csoportja megérkezett. Miután elhelyezkedtek a szálláson, mindannyian a tetőre mentünk. A Nap már lement, de utolsó sugarai még látszottak. Az elénk táruló látkép egy nagy, medenceszerű képződmény volt, mely a magasabb hegyek mély völgyeibe ömlő vízfolyásait gyűjtötte össze. Ezek a csermelyek mind egy nagyobb patakba ömlöttek, mielőtt az lefolyt volna egy meredek lejtésű sziklafalon keresztül egy alatta elterülő völgybe, ily módon képezve vízesést. Ez a nagyobb patak egy mély kanyonból bukkant elő, végigfutott a fennsíkon, de úgy száz méterrel annak vége előtt alábukott a mélybe. Számos csermely ömlött alá a nagyobb patak vájta kanyon merőleges oldalfalain, meredek vízeséseket alkotva, időnként hangosan zuhogva. Egy részük merőlegesen zuhant 30-60 métert, mások utat vájtak maguknak a kanyon falában és zuhogókat alkottak. Messze fenn a hegyekben a völgyeket gleccserek töltötték ki, melyek hatalmas ujjak gyanánt álltak ki abból az óriás hósapkából, mely az egész hegylánc tetejét borította. A falut védő falat egy nagyobb hasadékhoz kapcsolták, ahonnan kezdve a fal a fennsíkból meredt ki, majd addig a szikláig futott, ahonnan a víz a völgybe szakadt alá. Ahol ez a fal találkozott a hasadék falával, a hegy 100

600 méterre emelkedett függőleges irányban, így képezve természetes akadályt, ameddig csak a szem ellátott. Tudatták velünk, hogy a fennsík mérete kelet-nyugati irányban 100, észak-déli irányban pedig helyenként 50 kilométert tett ki; az egyetlen megközelítési lehetőség a fennsík legszélesebb részére esett, ahonnan ösvény vezetett egy hágóhoz, ezt a hágót pedig egy ahhoz hasonló fal zárta el, amelyen mi álltunk. Miközben a hely védelmi előnyeiről beszélgettünk, Emil nővére és annak lánya csatlakozott hozzánk, azután valamivel később Emil, sógora és annak fia jött föl. Észrevettük izgalmukat, mire Emil nővére tudtunkra adta, hogy anyjuk látogatására számítanak aznap este. — Olyan boldogok vagyunk — mondta —, hogy alig bírunk magunkkal, mert annyira szeretjük anyánkat. Mindenkit mélységesen szeretünk, aki keresztülment az átváltozáson, merthogy ők oly finomak, nemesek és segítőkészek, saját anyánk viszont annyira kedves és imádnivaló, olyan segítőkész és szerető, hogy nem tehetünk róla, de őt ezerszer jobban szeretjük. Emellett, az ő húsa és vére vagyunk. Tudjuk, hogy önök ugyanúgy fogják őt szeretni, ahogyan mi. Megkérdeztük, hogy gyakran jön-e ide. — Ó, igen — válaszolta —, valahányszor szükségünk van rá, mindig jön, de annyira megszorítja munkája, hogy önszántából csak évente két alkalommal jön, és ez a mostani lesz az egyik féléves látogatása. Ezúttal egy hétig készül maradni, mi pedig boldogságunkban alig tudunk mihez kezdeni. A beszélgetés itt társaink élményeire váltott át, és elkülönülve, élénk eszmecserében voltunk, amikor egyszercsak általános csend támadt, és észre sem vettük, hogy tökéletes csendben ülünk anélkül, hogy ezt bárki kérte volna. Az est árnyai összegyűltek, a távolban lévő hegy hósapkája pedig elkezdett úgy kinézni, mintha egy hatalmas fehér szörny lett volna, készen arra, hogy jeges ujjaival átnyúljon felénk a mélyben elterülő völgy fölött. A csendben lágy suhogás hallatszott, olyan, mint amikor egy madár készül leszállni, és úgy tűnt, mintha könnyű köd gyülekezne a keleti mellvédnél. A köd vá101

ratlanul formát öltött, és ott állt egy csodálatosan szép arcú és alakú nő, olyan intenzív, sugárzó fehér fényt árasztva, hogy alig tudtunk ránézni. A család felpattant és tárt karokkal rohant felé, így kiáltva: — Anya! — csaknem egyetlen hangba olvadva öszsze. Ő lágyan lelépett a mellvédről a tetőre, és úgy ölelte át mindegyiküket, ahogyan azt bármely szerető anya tenné, majd üdvözölt bennünket. — Ó, — mondta — önök azok a kedves, távoli Amerikából érkezett testvéreink, akik azért jöttek, hogy lássanak bennünket. Igazán nagy örömmel üdvözlöm önöket a mi földünkön. A mi szívünk mindenki felé nyitva áll, és úgy érezzük, ha csak lehetséges lenne, kitárnánk karjainkat, és mindenkit átölelnénk, ahogyan az imént tettem azokkal, akiket én az enyéimnek hívok. Hiszen mi igazából egyetlen család vagyunk, az Atya–Anyaisten Fiai. Miért ne találkozhatnánk hát valamennyien, mint testvérek? Nem sokkal korábban jegyeztük meg, hogy az esték kezdtek hűvösek lenni, de amikor ez a hölgy megjelent, személyéből olyan meleg áradt, amely az estét olyanná tette, mintha nyár közepe lett volna. Úgy éreztük, a levegő virágillattal lett terhes, és mindent olyanfajta fény itatott át, mint teleholdkor, az a meleg és ragyogás pedig, amit mindenütt láttunk, leírhatatlan volt. Mégsem láttuk jelét semmilyen hivalkodásnak; mindez mély, egyszerű, csaknem gyermeki módon történt. Javasolták, hogy menjünk le, az anya pedig a jelenlévő többi nővel együtt ment a lépcső felé, mi követtük őket, végül a család férfitagjai zárták a menetet. Ekkor észrevettük, hogy annak ellenére, hogy a szokásos módon jártunk, lábaink semmilyen zajt nem keltettek a tetőn vagy a lépcsőkön. Nem próbáltunk meg csendben járni, szó ami szó, egyikünk állítása szerint megpróbált szándékosan zajt ütni, azonban nem volt képes rá. Olyan érzés volt, mintha lábaink nem érintették volna a tetőt, illetve a lépcsőket. Egy szépen berendezett szobába léptünk. Amint odabenn voltunk és leültünk, egyfajta meleg izzást tapasztaltunk, a szoba pedig olyan lágy fénnyel volt teli, amit egyikünk sem tudott megmagyarázni. 102

Egy ideig mindenki mély csendben volt. Az anya érdeklődött, hogy megfelelő-e a szállásunk, illetve ellátásunk és élveztük-e utazásunkat. A beszélgetés mindennapi, általános kérdésekről folyt, melyekről úgy tűnt, otthonosan mozog bennük. Ezt követően otthoni életünkről beszélgettünk, ő pedig tudta apáink, anyáink, nővéreink és fivéreink neveit és azzal lepett meg bennünket, hogy mindegyikünk életéről részletekig menően beszélt anélkül, hogy akárcsak egyszer is kérdezett volna. Beszélt az országokról, ahol jártunk, a munkákról, melyeket sikerre vittünk, s azokról is, amelyekkel felsültünk. Ezeket nem bizonytalanul mondta, hogy a részleteket azután nekünk kelljen összerakni, hanem minden olyan világosan állt előttünk, mintha az eseményeket éltük volna át újra. Miután barátaink jóéjszakát kívántak, csak csodálkozni tudtunk azon, amikor eszünkbe jutott, hogy egyikük sem volt fiatalabb százévesnél, az anya pedig több mint 700 esztendős volt, melyből 600-at fizikai testben töltött a földön. Mindezek ellenére mindegyikük olyan eleven könnyed volt, mintha huszonéves lett volna, és ez nem megjátszott volt. Az volt az érzésünk, mintha fiatalokkal lettünk volna együtt. Távozásuk előtt valamennyiünket meghívtak a másnap estére a szálláshelyen tervezett nagy találkozóra.

103

21. fejezet ÖVETKEZŐ nap délelőttre minden társunk megérkezett. A délutánt feljegyzéseink betűről betűre történő összehasonlításával töltöttük. Este, miután végeztünk a feljegyzésekkel, elhívtak bennünket a hallba, hogy részt vegyünk az ott megrendezésre kerülő vacsorán. Megérkezvén nagyjából 300 embert találtunk ott — férfiakat, nőket és gyermekeket — hosszú ebédlőasztalok köré gyülekezve. Számunkra az asztalsor egyik végén biztosítottak helyet, úgy, hogy végigtekinthettünk az egész termen. Minden asztalt szép, fehér vászonterítő, porcelán és ezüstnemű borított, akárcsak egy igazi banketten; ugyanakkor csupán egyetlen homályos fény derengett a helyiségben. Körülbelül húsz perce ülhettünk ott, amikor nagy csend lett és egyszercsak sápadt fény kezdett ömleni a terembe. Ez a fény egyre erősödött, olyannyira, hogy az egész hallt bevilágította, és minden úgy ragyogott, mintha ezer és ezer fehéren izzó, ügyesen elrejtett lámpát kapcsoltak volna be fokozatosan, teljes fényük eléréséig. Később hozták tudomásunkra, hogy a faluban nem volt elektromos világítás. A fény keletkezését követően nagyjából tizenöt perc csend után hirtelen azt láttuk, hogy köd gyülekezik, és ugyanazt a szárnyakhoz hasonló, lágy suhogó hangot hallottuk, amit előző este, amikor Emil anyja jelent meg előttünk. A köd kitisztult, és a terem különböző pontjain Emil anyján kívül tizenegy további személy állott; kilenc férfi és három nő. Lehetetlen lenne leírni ennek a látványnak a sugárzó szépségét. Nem túlzok azzal, amikor azt állítom, hogy noha szárnyuk nem volt, mégis úgy néztek ki, mint egy csapat angyal. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak. Mindegyikük lehajtott fejjel várakozott. Egyszercsak ismeretlen eredetű zene hallatszott. Már hallottam a szférák zenéjéről, de aznap estig nem tapasztaltam meg. Illedelmesen felemelkedtünk székeinkből. Azok, akik az imént megjelentek, székeikhez mentek, és ismét észrevettük, hogy annak ellenére, hogy nem tettek erőfeszítést an104

K

nak érdekében, hogy csendben járjanak, lábuk a legkisebb zajt sem keltette. Miután ők tizenketten leültek a helyükre, újra megjelent ugyanaz a köd, kitisztulása után pedig újabb tizenkettő állt a teremben. Ezúttal tizenegy férfi és egy nő, köztük a mi krónikás barátunk. Ahogyan egy pillanatig ott álltak, újabb dal tört elő. A melódia hangjai elhalóban voltak, amikor ők a legkisebb nesz nélkül elfoglaltak tizenkét helyet. Alig ültek le, amikor a köd ismét megtöltötte a termet. Mihelyt kitisztult, tizenhárman álltak ott, ezúttal a hall távoli végében, hat férfi és hét nő; három férfi és három nő kétoldalt, közrefogva középen egy nőt. A középen álló egy tizenéves, szép lánynak látszott. Úgy véltük, hogy minden eddig megjelent nő nagyon szép volt, de az ő szépsége mindegyikét fölülmúlta. Egy percig lehajtott fejjel álltak, mire a zene megint felhangzott. Ez a dallam egy ideig ott lebegett a levegőben, majd egy kórus kezdett dalba. Felálltunk. Látni véltük, amint ezer és ezer titokzatos alak mozog körülöttünk, olyan módon énekelve egyszerre, hogy abban egyetlen szomorú refrén vagy moll hangnem sem volt hallható. Mind örömteli, szabadon előtörő zene volt, amely lélekből jött és lelket érintett, mind feljebb és feljebb emelve azt, míg végül úgy éreztük, hogy minden kapcsolatot elveszítettünk a földdel. A dallam véget ért, majd a tizenhárom személy a helyére ment és leült. Szemünk teljesen odatapadt a központi alakra, ahogyan a mi asztalunkhoz közeledett egy-egy hölggyel két oldalán. Asztalfőnkön foglalt helyet. Ahogyan leült, bal kezénél csendben tányérokat helyeztek el. A fény egy pillanatra homályosabbá vált, és akkor mind a harminchét személy körül ugyanazt a zavarba ejtő fényt észleltük, de a legszebb fénykört épp a mi tisztelt vendégünk feje fölött láttuk. Mi voltunk az egyedüliek ebben a társaságban, akik alaposan megilletődtek. Akik velünk együtt gyűltek össze, láthatóan természetesnek vették az egészet. Miután mindenki leült, a csend egy ideig tartott, majd a teremben mindenki örömteli, szabad éneklésbe kezdett a har105

minchét megjelent vezetésével. Ennek befejezésével a mi asztalfőnkön ülő hölgy fölemelkedett és kinyújtotta kezeit. Rajtuk egy kisebb, körülbelül 5 cm vastag és 35 cm hosszú cipó jelent meg. A maradék harminchat személy mindegyike fölemelkedett, odament a mi hölgyünkhöz, és egy-egy ilyen cipót vett át kezeiből. Az asztalokat körbejárták, és mindenkinek adtak egy darabot belőlük. A mi hölgyünk is körbejárt, és ő is adott mindenkinek az ő cipójából. Ahogyan osztogatta, ezt mondta: — Tudják, hogy Krisztus lakik önökben és mindenkiben? Tudják, hogy testük tiszta, tökéletes, örökké szép, isteni? Tudják, hogy Isten pontosan a saját képére és hasonlóságára alkotta önöket és uralmat adott minden felett? Önök, önmaguktól mindig Krisztus, Isten tökéletes Fiai maradnak, Isten egyszülött Fiai, akiben az Atya–Anya örömét leli. Önök tiszták, tökéletesek, megszenteltek, isteniek, egyek Istennel, mindannyian jók, hiszen minden gyermek követelheti a fiúi jogot, az isteni természetet. Amikor mindenki kapott egy darabot, visszatért a székéhez, a cipó pedig ugyanakkora volt, mint amikor az első darabot törte le belőle. A szertartás végeztével az ételek kezdtek érkezni. Nagy, fedett tartókban jöttek. Egyszerűen megjelentek az asztalon a hölgy előtt, mintha láthatatlan kezek helyezték volna őket oda. Ő leemelte a tetejüket, oldalra helyezte azokat, és megkezdte a fölszolgálást. Ahogyan ezt tette, a tányérokat átadta, az elsőt a jobboldali hölgynek, a másodikat pedig a baloldali hölgynek, ők pedig továbbították azokat, mígnem mindenki bőségesen ki lett szolgálva. Az étkezés elején voltunk, amikor vezetőnk megkérdezte a hölgyet, hogy mit tart Isten legfőbb tulajdonságának. Ő habozás nélkül válaszolt: — A szeretetet. Ezután így folytatta: — Az Élet Fája Isten paradicsomának közepén, saját lelkünk legmélyén lelhető, és gazdag, bőséges gyümölcse, mely a legteljesebb tökéletességgé növekszik, érik, a legnagyszerűbb, a leginkább életet adó: a Szeretet. A Szeretetet azok, akik annak igazi sajátosságát felismerték, a világ legnagy106

szerűbb dolgának tartják. Én hozzátenném, hogy ez a legnagyobb gyógyító erő a világon. A Szeretet sohasem vall kudarcot abban, hogy az emberi szív bármely igényét kielégítse. A Szeretet Isteni Elve képes megszüntetni minden bánatot, minden erőtlenséget, minden durvaságot és minden hiányt, mely az emberiséget gyötri. Ha jól megértjük és használjuk finom és korlátlan befolyását, a világ fölgyógyulhat sebeiből, és a Szeretet égi könyörületének édes fátyla boríthat be minden diszharmóniát, minden tudatlanságot, az emberiség minden hibáját. — A Szeretet kitárt szárnyakkal kutatja fel az emberi szív sivár foltjait, az élet kopárságát, mágikusnak ható érintésével megváltja az emberiséget és átváltoztatja a világot. A Szeretet — Isten, örökkévaló, határtalan, változatlan, minden láthatón túli, végtelen. A vége csak képzeletünk számára létezik. A Szeretet saját törvényét tölti be, bevégzi tökéletes művét, felfedi Krisztust az ember szívében. A Szeretet folyvást keresi a rést, melyen keresztül az ember lelkébe folyhat, azután áldásként ömlik ki abból. Ha nem zavarja meg az ember romlott, zavaros gondolkodása, Isten örökös, változatlan szeretetfolyama magával ragadja a feledés egyetemes tengerébe a diszharmónia minden megjelenési formáját, minden csúfságot, mely az ember békéjét megzavarja. A Szeretet a Szellem tökéletes gyümölcse; megjelenik, bekötözi az emberiség sebeit, teljesebb harmóniába hozza a nemzeteket, békét, jólétet hozva a világnak. Ez a világ igazi pulzusa, az Univerzum szívverése. Ha az emberiség föltöltődne a Nagy, Mindenütt Jelenlévő Életből származó szeretetárammal, Jézus cselekedeteit vinné véghez. — Nagy súllyal nehezedik önökre az élet? Szükségük van-e bátorságra és erőre, hogy szembenézzenek a problémákkal, amelyekkel találkoznak? Betegek, esetleg félnek? Ha igen, emeljék föl szívüket, és imádkozzanak Hozzá, aki vezeti önöket az úton. Isten múlhatatlan szeretete burkolja be önöket. Nem kell félniük. Vagy nem Ő mondta: „Még mielőtt szólítanának, már válaszolok; még be sem fejezik szavukat, már meghallgatom

107

33

őket” ? Merjenek közelíteni a kegyelemnek e trónjához, de ne úgy, ahogyan eddig gondolták, könyörögve és megalázkodva, hanem a megértett hit imájával, tudván, hogy a segítség, amire szükségük van, már az önöké. Sohase kételkedjenek! Még inkább: — kérjenek! Mint az élő Isten gyermeke, kérjék a származásuktól fogva önöket megillető jogot, ahogyan Jézus tette. Tudniuk kell, hogy abból a Láthatatlan, Egyetemes Szubsztanciából, melyben mindannyian élünk és létezünk, mindenféle jó és tökéletes dolog, amit az ember megkívánhat, arra vár, hogy láthatóvá váljék, testet öltsön a hit által. Olvassák saját Szent Könyvüket, mit mond Pál a szeretetről a Korithusziakhoz 1, 13. fejezetben a „szeretet” szót szándékosan használva az „irgalom” helyett. — Tekintsük Salamont, amikor megtapasztalásának éjszakáján természetének sugárzó szeretetét arra az egyetemes tudatszintre engedte emelkedni, amelyen nem saját magáért, hanem mások szolgálata érdekében könyörgött. Ez mérhetetlen gazdagsághoz juttatta, és ezen kívül olyan életet és tiszteletet kapott, mely túltett azon, amit kérhetett. Fölismerte a Szeretet bölcsességét, és a Szeretet határtalan bőséggel halmozta el. „Salamon idejében az ezüstnek nem volt semmi becse.”34 Ennek a hatalmas szeretetkirálynak még az ivóedényei is színaranyból voltak. — Szeretni annyi, mint kinyitni Isten temérdek arannyal teli kincses ládáját. Amikor szeretünk, nem tudunk ellenállni az adás kényszerének, adni pedig annyi, mint gyarapodni, s ezzel a szeretet törvényét teljesítettük. Azután azzal, hogy adunk, működésbe hozzuk a valamit valamiért csalhatatlan törvényét. Akkor sem tudjuk elkerülni azt, hogy kapjunk, ha nem is gondolunk erre, hiszen a bőség, melyet nyújtottunk, a törvény teljesülése érdekében vissza kell, hogy jusson hozzánk, „Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló

33 34

Iz. 65, 24 1 Kir. 10, 21; 2 Krón. 9, 20

108

mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is.”35 — Ha a szeretet szellemében működünk, Isten biztosan jelen van tudatunkban. Egynek lenni az Élettel, a Szeretettel és a Bölcsességgel annyit tesz, mint tudatos kapcsolatban lenni Vele. Tudatos kapcsolatunk Istennel azt jelenti, hogy ugyanaz a bőség adatik meg, amilyennel az étel adatott meg ma este. Láthatjuk, hogy Isten bőségének jelenlétében a bőség mindenki számára megterem, senkinek sem kell szükséget szenvednie. A bőségnek ez a gondolata elménket magasan a korlátozottság kötelékei fölé kell, hogy emelje. Ahhoz, hogy megértsük a bőséget, mindenekelőtt arra van szükség, hogy részletekbe menő gondolatainktól megszabaduljunk. Ez a fogalom olyan fennkölt, hogy nem teszi lehetővé a részletekbe menő gondolkodást. Elménkben tartásához tudatunknak messze az Univerzumba kell röppennie, hogy ott örvendezzen a tökéletes szabadság boldogságában. Mindazonáltal ez a szabadság nem féktelenséget jelent, mivel minden gondolatunkért és cselekedetünkért felelősséggel tartozunk. Tudatunk nem képes egyetlen pillanat alatt eljutni ehhez a szabadsághoz. A korlátozottság utolsó nyomának megszűntetése elérhető ugyan egyetlen pillanat alatt, azonban ennek a nagyszerű eseménynek előkészítése már korábban megtörtént; az előkészítés a legapróbb részletekig benne foglaltatik éppen úgy, ahogyan a virág minden egyes szirma is minden tekintetben tökéletes a bimbón belül. Amikor a tökéletesedés befejeződött, a bimbó kipattan, a virág pedig gyönyörűen kibontakozik. Éppen ezen a módon az embernek is fel kell törnie énje bimbóját, mielőtt kibontakozhat. — Isten törvényei változatlanok, most is ugyanolyanok, amilyenek mindig is voltak. Megváltoztathatatlanok ugyan, mégis üdvösek, mert jók. Amikor nekik megfelelően élünk, akkor azon igazi alapkövekké válnak, amelyekre egészségünket, boldogságunkat, békénket és nyugalmunkat, sikerünket és eredményeinket építhetjük. Ha teljes egészében ragaszkodunk Isten 35

Lk. 6, 38

109

törvényeihez, semmilyen rossz nem történhet velünk. Nem kell, hogy meggyógyítsanak bennünket. Mi minden porcikánkban egészek vagyunk. — Milyen jól látjuk, hogy az emberiség hatalmas szívében milyen honvágy él, mely sohasem csillapítható kevesebbel, mint Istenben, a mi Atyánkban való tiszta tudatossággal és megértéssel! Úgy éljük meg ezt az éhséget, mint szívek zokogását Isten után. Semmi másra nem vágyik úgy az emberi lélek, mint Istent ismerni, „akit pontosan ismerni az örökéletet jelenti.”36 Látjuk, amint az emberek egyfolytában sodródnak egyik dologtól a másikig, remélve, hogy valamely korlátozott, halandó vágyuk elérésében vagy birtoklásában kielégülést vagy nyugalmat lelnek. Látjuk, hogy hajszolva és elnyerve ezeket a dolgokat, továbbra is kielégületlenségben találják magukat. Néhányan képzelődnek arról, hogy házakat és földeket akarnak, mások nagy gazdagságot, megint mások nagy műveltséget. Nekünk az a kiváltság jutott, hogy tudjuk, az emberben belül mindezek a dolgok megtalálhatók. Jézus, a Nagy Mester kísérletet tett arra, hogy ezt mindenkivel megláttassa. Milyen nagyon szeretjük Őt! Ahogyan kimagaslik tehetségével, olyan gyönyörűen diadalmas! Mindazokat szeretjük, akik Jézus tudatosságának magaslatait elérték. Nemcsak tudásuk miatt szeretjük őket, hanem azért is, amilyenek ők valójában. — Jézus, megvilágosodását követően sohasem engedte magát a külsőségekben elmerülni. Mindig lényének központjában tartotta gondolatait, s ez Krisztus. Krisztus, vagy a Központi Szikra, mely ma mindegyikünkben Istenként él, Jézusnál az előtérben állt, hogy megmutassa, teljes mértékben ura az anyagi testnek, a hús-vér embernek. Ezen a módon vitte Ő véghez hatalmas művét, nem úgy, hogy bármiben is különbözött volna önöktől. Nem volt nagyobb hatalma, mint ma bárkinek. Az nem igaz, hogy ő valahogyan Isten Fia volt, mi pedig 36

1 Ján. 5, 20: „Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök élet.”

110

csak Isten szolgái vagyunk. Ő azért vitte véghez ezeket a tetteket, mert ugyanaz az Isteni Szikra, melyet az Atya minden megszülető gyermekben elültet, Őbenne ragyogóbb lánggá vált saját erőfeszítései által, mellyel tudatosan tartotta magát szellemi kapcsolatban magával Istennel, minden Élet, Szeretet és Hatalom forrásával. — Jézus ugyanolyan ember volt, mint ma bárki. Ugyanúgy szenvedett, megkísértetett és próbára tétetett, mint ahogyan önök is szenvednek a kísértés és a próbák miatt. Tudjuk, hogy földi tartózkodása idején, amikor látható testben volt, minden nap órákat töltött egyedül Istennel, és tudjuk, hogy fiatalkorában éppen azokon a dolgokon ment keresztül, amelyeken mi, vagy önök mostanában. Tudjuk, hogy minden egyes embernek le kell küzdenie a halandó, érzéki vágyakat, kétségeket és félelmeket, amíg el nem érik a teljes tudatosságot vagy felismerést arról a belső Jelenlétről, „az Atya bennem van”37-ról melynek Jézus az összes hatalmas tettet tulajdonította. Neki ugyanúgy kellett tanulnia, ahogyan nekünk, vagy ahogyan önöknek ma. Arra kényszerült, hogy újra és újra próbálkozzék, ahogyan önök teszik. Kénytelen volt kitartani, ahogyan önök is arra kényszerülnek, hogy kitartsanak, még ökölbe szorított kézzel, csikorgó fogakkal is, mondván: „Sikerülni fog, biztosan tudom, hogy Krisztus bennem él.” Felismerjük, hogy Krisztus volt az Őbenne, mely Jézust azzá tette, ami Ő volt, s ami Ő ma, ugyanezek pedig mindenkinek módjában állnak. Mindebben semmi esetre sem becsülnénk le Jézust, merthogy úgy szeretjük őt, hogy az elmondhatatlan. Tudjuk, hogy azért ment keresztül saját keresztre feszítésén, hogy népét Istenhez vezesse, megmutassa számukra a kivezető utat a bűnből, betegségből és bajból; hogy feltárják a bennük rejlő Atyát; hogy mindenkit arra tanítson, hogy ugyanaz a mindenkit szerető Atya él mindenkiben. Jézus életének és tanításának egyetlen hű követője sem tehet mást, csak szeretheti Őt. Ő a mi tökéletes bátyánk. 37

Jn. 14, 10-11

111

— Azonban, ha eladjuk születési jogunkat, semmibe veszszük vagy lefitymáljuk Isten üdvös törvényeit, ezzel hátat fordítunk az Atya házának, és messzi tájra barangolunk, ahogyan a tékozló fiú tette, mi haszna számunkra a békének és bőségnek, túláradó melegnek és vidámságnak, mely a házat betölti? Amikor megfáradunk az élet sarától, elcsigázottak vagyunk és gyötör a honvágy, lehet, hogy tántorgó léptekkel visszaindulunk az Atya házához. Ez megtörténhet keserű tapasztalatok útján, vagy az összes anyagi dolog örömteli elengedésével. Nem számít, hogy a megértéshez és tudáshoz hogyan jutunk hozzá, végül is törekedni fogunk a mennyei jelzőfény irányába. Minden lépéssel erősebbek és bátrabbak leszünk, egészen addig, amíg többé nem ingadozunk, nem vonakodunk. Önmagunkba fogunk tekinteni a megvilágosodást keresve; ezután felébredt tudatunkkal felismerjük, hogy hazaértünk. A Mindenütt Jelenvaló Isten az, amelyben mindannyian élünk, mozgunk és létezünk. Minden lélegzetvétellel Őt vesszük magunkhoz. Őt éljük minden szívdobbanásunkkal. — Ne gondolják, hogy ide kell jönniük. Menjenek saját otthonukba, saját templomukba, imaházukba egyedül, bárhova, választásuk szerint. Jézus, a szeretet Nagymestere segíthet önökön; mindazok segíthetnek önöknek, akik elmentek és a legmagasabb szintű tanításban részesülnek, és meg is teszik az erőfeszítést arra, hogy segítsenek önöknek ott, ahol most, vagy bármikor vannak. Mi tisztán látjuk, ahogyan Jézus és mindenki más állandóan készen áll arra, hogy segítsen az őket hívókon. Semmi mást nem kell tenniük, mint hívni őket, és ők válaszolnak, mielőtt még a hívás befejeződne. Ott állnak és sétálnak önök körül minden pillanatban. Amit önöknek tennie kellene, az, hogy fölemelik tudatuk szintjét, hogy felfogják, lássák, hogy ők önök mellett vannak; és akkor nem inognak meg többé. Ők kitárják karjaikat, és azt mondják: „Jer hozzám, én békét hozok neked!”38 Ez nem azt jelenti, „Gyere halálod után”; ez azt jelen38

Mt. 11, 28: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, Akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve:

112

ti, „Gyere most, ahogyan vagy.” Emeljék tudati szintjüket a mienkhez, és meglátják, ott lesznek, ahol mi ma este, túl minden halandó korláton, túláradó szabadságban. — A béke, egészség, szeretet, öröm és jólét itt vannak. Ezek a Szellem gyümölcsei, Isten ajándékai. Ha Istenre nézünk, baj nem történhet velünk, semmilyen gonosz nem környékezhet meg bennünket. Ha kizárólag Őrá nézünk, meggyógyulunk bajainkból, a Törvény vagy Jézus anyagtól független nevében. — Isten önök, a határtalan, halhatatlan Szellem gyermekei közelében van. Nem sikerülhet önökben ijedséget okozni, nem lehet félelmet kelteni. Önök az Atya kebeléről jöttek; a Mindenható Isten teremtette önöket élő lélekké. „Ábrahám előtt léteztetek. Isten szeretett Fiai, Krisztussal közös örökösök va39 gyunk.” Ugyanazon képességek vannak önökben, mint amilyenek Jézusban. Ezt a Szellem köpönyegének hívják. Ha helyesen fogják fel ezt, látják majd, hogy nincs pusztulás, betegség, baleset, halál, semmi, ami bármilyen formában elveheti életüket. Olyan szorosan burkolhatják magukat ebbe a köpönyegbe, hogy semmi nem hatolhat rajta át, semmi nem érintheti önöket. Mindazok a pusztító eszközök vagy erők, melyeket az ember valaha is létrehozott, önök felé irányulhatnak; mégis sértetlenek lesznek. Ha bármi módon a külső forma megsérül, azonnal visszaáll spirituálisan ugyanabban a formában. Ez olyan páncél, ami jobb bármely páncélnál, amit az ember valaha is tervezett, és bármikor ingyen és költségmentesen viselhető. A szerint létezhetnek, akik, az élő Isten gyermekeiként. — Jézus felismerte ezt, és meg tudta volna menteni önmagát a Kálvária viszontagságából. Ha használni kívánta volna erejét, ellenségei nem tudták volna megérinteni Őt. Látta, hogy óriási spirituális változás ment végbe testében, és látta, hogy amennyiben ez mindenféle külső változás nélkül kerül azok elé, akiket ismert és szeretett, a legtöbben nem a spirituális jelentőségre Én felüdítlek benneteket.” Jn. 8, 58-59: „Bizony mondom nektek: mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A hölgy itt bizonyára arra célzott, hogy a lélek örökkévalóságában, az ember lehetőségeiben közöttünk nincs különbség. 39

113

figyeltek volna fel, hanem ragaszkodtak volna az individuálishoz. Tudta, hogy megvolt az ereje a halál legyőzéséhez, és meg kívánta mutatni azoknak, akiket szeretett, hogy nekik megvolt ugyanaz az erejük; így hát a Kálvária útját választotta, olyan utat, amilyet ők láthattak; és látván azt, elhihették. Azt is meg kívánta mutatni, hogy olyan mértékben tökéletesítette testét, hogy ellenségei elvehették ugyan az életét (mivel ők az életet tekintették), betehették testét a sírkamrába, óriási követ gördítve rá (az utolsó korlátot, amelyet az emberek rátehettek), Ő mégis, az Ő Igazi Lénye el tudta gördíteni a követ, fölemelve igazi, azaz spirituális testét minden halandó korlát fölé. Jézus elvihette volna testét, eltűnhetett volna, de Ő úgy választott, hogy megmutassa: ha egyszer a spirituális test kifejlődött, semmilyen anyagi természetű szerencsétlenség vagy baj nem képes elpusztítani azt, még azáltal sem, hogy valaki elveszi tőle az életet. — A keresztre feszítés és Mennybemenetel után teste spirituálisan olyan magasan fejlett volt, hogy Jézusnak föl kellett emelnie azok tudati szintjét, akik körülötte voltak, arra a szintre, ahol képessé váltak meglátni az Ő személyét, ugyanúgy, ahogy nekünk is föl kell emelni csaknem mindazoknak a tudati szintjét, akik ma este velünk vannak. Amikor az asszonyok aznap reggel a sírhoz mentek, látták, hogy a kő el lett görgetve, a temetési ruhák pedig ott hevertek, még ők sem ismerték Őt föl, amíg föl nem emelte tudatukat arra a szintre, amelyen megláthatták. Azután később, amikor ketten útban voltak Emmauszba, Jézus odament hozzájuk és beszélgetett velük, mégsem ismerték Őt fel, amíg kenyeret nem tört velük. Akkor emelkedett tudatuk arra a szintre, ami lehetővé tette, hogy meglássák. Ugyanígy, amikor másoknak jelent meg, még sétált és beszélt is velük, mégsem ismertek Rá, mert tudatuk nem azon a szinten működött, amelyen láthatták volna Őt. Abban a pillanatban, amikor tudatuk tényleg arra a szintre emelkedett, illetve olyan szinten működött, amelyen az Övé, látták Őt. Akkor néhányan fölfogták a helyzet spirituális értelmét. Látták a mélyében rejlő igazi jelentőséget. Tudták. Azonban mindezzel együtt a legtöbben nem hittek Ben114

ne, mert még nem értek el olyan tudati szintet, ahol láthatták vagy felfoghatták volna az alapvető spirituális jelentést. — Azután az ember halandó felfogása által vont fátyol lelibbent. „Ekkor a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen 40 az aljáig.” A tudat fölfogta, hogy a halál legyőzetett; és nem csak a halál, hanem minden ember alkotta halandó korlát legyőzhető és legyőzendő azáltal, hogy fölébük emelkedünk, illetve fölemeljük tudatunkat arra a szintre, ahol azok többé már nem láthatók, tehát nem léteznek. Ha ezt a tudatosságot szeretik és dédelgetik, megvalósul. — Ez volt a látomás, melyet Jákob meglátott, ahogyan az anyagiság kemény kövén feküdt. Azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy amire tekintünk, azt megteremtjük, és ennek felismerése megszabadította őt anyagi kötelékeitől. Ez ösztönözte őt arra, hogy foltos ágakat helyezzen a juhok ivóvizébe, ily módon idézve elő foltos utódok születését. — Ilyen határozottan helyezhetjük eszményképünket — mely a halandó tudat számára láthatatlannak tűnik — a forma nélkül való világba, hogy az abból közvetlenül alakot öltsön. A tehenek ivóvize csupán a tükröt jelképezi, melyen keresztül a kép, melyet elménkben tartunk, visszatükröződik a léleknek, legbensőknek, majd az megfogan, és megszületik. Ugyanígy van barátaink esetében, akik ma este itt összegyűltek; csak néhányan, a legkomolyabbak fogják fel, folytatják, bontakoztatják ki és végzik az igazi isteni munkát. Mások jól fognak hozzá, de hamarosan túl nagy erőfeszítést kíván az anyagiasság első falán fölülemelkedni. Sokkal könnyebbnek találják sodortatni magukat az árral, így lemorzsolódnak. Mi mindannyian a látható világban, halandóként éltünk ezen a Földön. Valójában sohasem hagytuk el a Földet. Most csupán a halandó tudat számára vagyunk láthatatlanok. A magasabb tudatszinten lévők számára mindig láthatóak vagyunk. — Minden lélekbe helyezett eszme-mag megfogan, és gondolatformát kap az elmében, hogy azután később fizikai for40

Mt. 27, 51; Mk. 15, 38; Lk. 23, 46

115

mában tapasztaljuk meg. A tökéletesség eszméi tökéleteset hoznak létre. A fordítottja ugyanígy igaz. Ahogyan a Nap és a Föld egyformán hajlandó arra, hogy létrehozza az erős fát, vagy gyönge virágot aszerint, hogy milyen magok kerültek elültetésre, a Szellem és a Lélek ugyanígy válaszol az embernek, és amire ő vágyik, amit kért, amiben hisz, megkapja. — Azok, akik a látható világból a halálon keresztül eltávoztak, ugyanazon pszichikai síkon jelennek meg, amelyen akkor voltak, amikor testüket elhagyták, mert a halandó elme a pszichikai síkon működik. Ez idézi elő annak a nagy pszichikai tartománynak a létezését, mely az anyagi — vagy látható — és a valódi spirituális világ között terül el, és amely miatt mindazok, akik az igaz spiritualitásra vágynak, útjukon erőfeszítésre kényszerülnek, mielőtt a spiritualitást megértenék. Ahhoz, hogy megértsük a spiritualitást, a pszichikai tartományon keresztül közvetlenül Isten felé kell törekednünk. A halál csak a pszichikai síkra szabadítja föl a lelket, és ugyanazon a spirituális szinten jelenik meg, amelyen akkor volt, amikor megszabadult a testből. Az a lélek, amely így távozik, nem fogta fel, hogy csupán egy Szellem, egy Lélek, egy Test létezik, és mindenki ebből az Egyből indult, ide kell visszatérnie. A Szellem, mely ebből az Egyből küldetett előre, és amelynek tökéletes test adatott, ugyanúgy része az Egyetlen Szellemnek, ahogyan karunk része egész testünknek; sohasem vált attól külön nagyobb mértékben, mint ahogyan testünk bármely tagja külön részt alkot, de egy a teljes testtel, és alkalmas módon kell illeszkednie ahhoz, hogy megalkossa az egészet. Így kell minden szellemnek, illetve megnyilvánulásnak alkalmas módon illeszkednie ahhoz, hogy teljes és tökéletes legyen. — A „Mindnyájan össze fognak gyűlni ugyanazon a he41 lyen” annyit jelent, hogy tudatában leszünk annak, hogy mi az isteni természet egyazon kifejeződése vagyunk, mindannyian ugyanabból forrásból, Istenből eredve. Ez a megváltás, az egység, az a tudás, hogy mi mindannyian Isten képére és hasonló41

Ap. Csel. 2, 1

116

ságára lettünk teremtve, pontosan olyannak, amilyen Ő, egy olyan képmásnak, melyen keresztül képes kifejezni, és ami alkalmas arra, hogy kifejezze az eszményképet, amit számunkra eltervezett. — A „Ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd, ó Istenem”42 jelentése azt akarni, hogy Isten rajtunk keresztül az Általa megtervezett legmagasztosabb eszményképet tökéletesen fejezze ki. Senki sem emelkedhet a halandó gondolkodás fölé anélkül, hogy Isten akaratát teljesítené, függetlenül attól, hogy azt tudatosan, vagy tudat alatt teszi. Itt a beszélgetés abbamaradt egy pillanatra, és társaságunk egyik tagja az anyag hierarchikus rendszeréről kérdezett. Ő továbbfolytatta: — Az igazi világ Szubsztancia, annak viszonylagos rendszere. Vegyük pillanatra az ötféle világot: az ásvány-, a növény-, az állatvilágot, az ember és isten világát. Kezdjük a legalacsonyabbal, az ásvánnyal. Mi úgy látjuk, hogy az ásványvilág minden egyes részecskéje ugyanazt az életet, Isten életét fejezi ki. Az ásvány szétesése, felbomlása a levegő és víz elemeivel egyesülve megalkotta a talajt, minden részecskéjében még mindig megőrizve az eredeti életet, Isten életét. Ez módot ad a növényvilág, Isten következő, magasabb önkifejezésének számára. Ekkor a növény, melynek minden része ugyanazt az életet foglalja magában, miután felvette ennek az életnek egy részét az ásványoktól, megnövelte, megsokszorozta, kifejezi azt Isten világa felé vezető eggyel magasabb fokon. Ez helyet ad az állatoknak, Isten következő, magasabb kifejeződésének. Ekkor az állat, melynek minden része ugyanazt az életet foglalja magában, miután felvette ennek az életnek egy részét a növényektől, megnövelte, megsokszorozta, kifejezi azt Isten világa felé vezető eggyel magasabb fokon. Ez helyet ad az ember világának, Isten következő, magasabb kifejeződésének számára. Ekkor az ember világa, melynek minden része ugyanazt az életet foglalja magában, miután felvette ennek az életnek egy részét az állatvilágból, kife42

Lásd: 24. számú jegyzet

117

jezi azt eggyel magasabb fokon, helyet ad Isten világának, az emberen keresztüli legmagasabb kifejeződésnek. Amikor az ember elérte ezt a világot, felismeri, hogy minden egyazon Eredetből indult, minden ugyanazt az életet, Isten életét foglalja magában, elnyerte az uralmat minden anyagi dolog fölött. Azonban nem kell megállnunk itt, merthogy minden fejlődik. Amikor az ember elérkezik ide, látja, hogy új világok várnak még meghódításra. Most arra a fokra értünk, ahol rájövünk, hogy az egész világűr, a tér egyazon életet, Isten életét foglalja magában, és minden egyazon Eredetből és Szubsztanciából származik. Ekkor az egész Szubsztancia viszonylagossá, egybekapcsolódóvá válik, nem igaz? A társalgás itt befejeződött, a vacsorának vége lett, és a teremből eltávolították az asztalokat és székeket. A mulatság és szórakozás ideje következett, tánccal, énekkel, valamint zenével, melyet a láthatatlan kórus szolgáltatott, és mindenki együtt élvezte a szórakozást. Végül az este zenével és énekléssel fejeződött be; a láthatatlan kórus láthatóvá vált és az egybegyűltek között sétált, illetve időnként éppen a fejük fölött lebegett. A finálé egyetlen zene-, ének- és kacajkitörés volt, mindenki részvételével. Mindent egybevéve ez a legmegkapóbb jelenet volt, amelynek valaha is tanúi voltunk. Azt mondták nekünk, hogy amennyiben csendben tudunk maradni, bármikor hallhatnánk a zenét, de a kórus csak ehhez hasonló alkalmak esetén hallható együtt a zenével. Kipróbáltuk ezt számos alkalommal, és hallani véltük a zenét. Mindig halk és csodálatosan édes volt, azonban sohasem volt benne az a vidám, szabad zengés, amilyen az aznap esti volt, hacsak számos Mester össze nem gyülekezett. Megtudtuk, hogy ez az a kórus, amit az „angyalok kara” néven emlegetnek. Ők úgy hívják, hogy „lelkek harmóniájának szimfóniája”. Három napot időztünk még ebben a faluban, és eközben nagyon sok barátunkkal találkoztunk. A harmadik nap estéjén elköszöntek és — mondván, hogy téli szállásunkon találkozunk — eltűntek. 118

22. fejezet ÖVETKEZŐ reggel csupán Emil és Jast társaságában hagytuk el a falut. Úti célunk a téli szállásra tervezett falu volt. A telek az országnak ebben a részében meglehetősen kemények, és úgy éreztük, hogy a hideg időszak beállta előtt gondoskodni szeretnénk kényelmes szállásról. Ebben az esetben, akárcsak nagyon sok egyéb esetben is, félelmeink nem voltak megalapozottak, mivel megérkezvén teljesen készen vártak bennünket a kényelmes szállások. Utunk a faluból a fennsíkon, majd egy hosszan kígyózó kanyonon keresztül vezetett föl addig a vízválasztóig, ahol a második megerősített falu állt annak a fennsíknak az őrzésére, amin keresztülvágtunk. A kanyon merőleges falai 60-150 méterig emelkedtek, majd azokhoz a hegyekhez kapcsolódtak, amelyek 600 méterre meredtek azon gerinc fölé, ahol az ösvény keresztezte a vízválasztót. A vízválasztó tetején két hatalmas sziklaszirt volt, mindkét oldalon mintegy kéthektárnyi sík területtel. Ez a két szirt nagyjából 180 méterre állt egymástól. Tizenkét méter magas falat építettek a két szirt közötti nyíláson át, összekötve azokat, így képezve hatékony akadályt. Ez a fal alul 18 méter, felül 9 méter széles volt és úgy épült, hogy teteje alkalmas pályául szolgált óriás sziklák gurítása céljából, amelyeket görgetve ledobhattak a falon kívülre, ahol a talaj meredeken zuhant és csatlakozott ahhoz a meredek kaptatóhoz, amin az ösvény a vízválasztó másik oldala irányába tartott. Harmincméterenként csúszdákat állítottak a falhoz abból a célból, hogy a sziklák elegendő sebességre tegyenek szert ahhoz, hogy a fal alapjától távolabb csapódjanak talajba. Lezuhanásuk után a lejtőn, majd a kaptatón kellett gurulniuk, azután tovább, lefelé a kanyonba mintegy hat és fél kilométeren keresztül, mielőtt megállnak, hacsak nem hullnak darabokra saját lendületük miatt. Összességében ez hatékony védelmet biztosított, mivel a kanyon ezen a hat és fél kilométeren keresztül sehol sem volt 15 méternél szélesebb, ahhoz pedig elég meredek volt, hogy a gördülő szikláknak elegendő lendületet 119

K

adjon. A kanyon mindkét oldalán szintén volt két-két másik pont, ahol sziklákat guríthattak lefelé. Ezeket a helyeket a falak mindkét végétől a hegy felőli oldalba vájt ösvények kötötték össze. Számos szikla volt a fal teteje mentén veszély esetére elhelyezve, mindegyikük körülbelül három és fél méter átmérőjű. Elmondták, hogy eddig egyetlen darabot sem kellett használniuk, mert csak egyetlen törzs ért valaha is a falu közelébe hívatlanul, az is megsemmisült a kanyon falainak négy pontjáról indított sziklák segítségével. Az első kövek, melyeket lezúdítottak, más köveket is magukkal ragadtak, míg végül kőlavina söpört a völgyön lefelé, mindent maga előtt sodorva. Azt állították, hogy a fal tetején levő kövek több mint kétezer éve ott pihennek, ahol most vannak, merthogy azon a vidéken ez idő alatt nem volt háború. Felfedeztük, hogy a falut alkotó hat ház a falba épült, három szint magasak voltak, tetejük a fal tetejével volt egy szintben. Minden házban lépcsőjárat tette lehetővé az elérést az egyes szinteken keresztül a tetőig. Az ablakok számára a harmadik szinten, a falban hagytak nyílásokat. Ezek az ablakok az alant elterülő kanyonra tekintettek. Az ablakokból és a fal tetejéről látni lehetett az ösvényt, amint a hegyoldalban tekergett kilométereken keresztül. Kényelmesen berendezkedtünk éjszakára az egyik ilyen ház harmadik szintjén, majd egy korai vacsora után fölmentünk a tetőre, hogy lássuk a naplementét. Csak néhány perce lehettünk ott, amikor egy ötvenévesnek látszó férfi jött föl a tetőre a lépcsőn. Miután Jast bemutatta nekünk, csatlakozott a beszélgetéshez. Hamarosan megtudtuk, hogy a téli szállásra általunk kiválasztott faluban lakott, és útban volt oda. Feltételezvén, hogy hozzánk hasonlóan utazik, meghívtuk őt, hogy tartson velünk. Köszönetet mondott és tudatta velünk, hogy ő sokkal hamarabb képes leküzdeni a távolságot, mint ahogyan mi, és egy rokonát meglátogatni állt meg a faluban, estére pedig otthon lesz. Beszélgetésünk arra a templomra terelődött, amit Emil és Jast társaságában látogattunk meg. Ő csendesen mondta: — Láttam önt aznap éjjel a templom mellvédjén ülni. 120

Azután folytatta, és ugyanolyan módon írta le az álmot, vagy látomást, ahogyan én megtapasztaltam, illetve, ahogyan az ebben a könyvben szerepel. Ez számomra meglepetés volt, és társaimnak is, hiszen erről a dologról nem tettem említést nekik. Ez az ember teljesen idegen volt számunkra, mégis ugyanolyan élethűen számolt be az álomról, ahogyan az nekem megjelent. Azután így folytatta: — Önnek csupán azt mutatták meg, amit nekünk, nevezetesen, hogy az ember egységben létezik egészen addig, amíg mindezt tudatosan átlátja, és erejét, uralmát helyesen használja; azonban amint ő, az ő halandó énje duális hatalmak létezését véli, elkezd duális módon látni, hatalmát rosszul használja és létrehozza a dualitást — merthogy az ember számára szabad akaraterő adatott, így azt valósítja meg, amire tekint. Az eredmény különféleség és széles elhatárolódás lett, mely követte őt az egész földön. Azonban változás közeledik. A különféleség nagyjából elérte határát és az emberiség felismeri, hogy minden ugyanabból az Eredetből indult. Ezt megértve, az emberek napjainkban egyre közelednek egymáshoz. Az ember kezdi észrevenni, hogy minden egyes másik ember az ő testvére, nem pedig ellensége. Amikor az ember teljes mértékben megérti ezt, látni fogja, hogy éppen úgy, ahogyan mindenki egyazon Eredetből jött, mindenkinek azonmód kell visszatérnie ehhez az Eredethez, vagyis valójában testvérekké kell válniuk. Ekkor ő a mennyországban lesz, és rájön, hogy a mennyország belső békét és harmóniát jelent, melyet az ember éppen itt, a földön hoz létre. Ettől kezdve látja, hogy ő hozza létre saját mennyországát vagy poklát választása szerint. Ezt a mennyországot helyesen képzelték el, de földrajzilag hibásan helyezték el. Az ember tudni fogja, hogy Isten őbenne lakik, és nemcsak őbenne, hanem körülötte mindenben, minden sziklában, minden fában, minden növényben, minden virágban és minden teremtett dologban; Isten van ugyanabban a levegőben, amit belélegez, a vízben, amit megiszik, a pénzben, melyet elkölt; Isten valamennyi dolog lényege. Amikor lélegzik, ugyanolyan mértékben szívja be Istent, mint ahogyan a levegőt, 121

amikor ételt fogyaszt, éppen úgy Istent is magához veszi, mint ahogyan az ételt. — Nem célunk, hogy új vallásokat, vagy szektákat hozzunk létre. Úgy érezzük, hogy a mostanáig létrehozott egyházak öszszességében elegendőek, és logikus központot jelentenek az emberek elérésére és megsegítésére Isten megismerésében, a mindenkiben meglévő Krisztuson keresztül. Az egyház képviselői fel kell ismerjék, hogy az egyház nem más, mint egyetlen dolog — az egész emberiségben jelenlévő krisztusi tudat — jelképe. Ha ezt megértik, máshol a különféleség nem lehet jelen, csak az ember halandó elméjében, nem pedig az egyházban. Milyen szempontból különbözik ezután az egyik egyház a másiktól, vagy az egyik társadalom a másiktól? A különféleség gondolatának mai létezését az magyarázza, hogy az teljes egészében az ember halandó elméjében van. Látjuk, hova vezetett a különféleség: a nagy háborúkhoz, melyeket a nemzetek, családok, sőt, egyének közti engesztelhetetlen gyűlölet szült, és mindez azért, mert egyik vagy másik egyházszervezet azt gondolta, hogy az ő hite vagy dogmája jobb, mint a másiké. Ugyanakkor valójában mindegyik egyforma, mert mindnyájan ugyanoda vezetnek. Az nem lehetséges, hogy mindegyiknek saját külön mennyországa legyen, mert ha ez így lenne, akkor miután egy embertársunk befejezte útját saját egyházánál és készen áll arra, hogy jutalmát átvegye, arra lenne kényszerítve, hogy létezésének hátralévő idejét azzal töltse, hogy a mennyország-útvesztőben keresgéljen az után az egyetlen után, amelybe rendeltetett. Az egyházszervezetek és tagjaik minden nap egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és eljön az idő, amikor egységet képezve egyesülnek. Amikor az összes egységes lesz, nem lesz szükség szervezetre. — A hiba ugyanakkor nem teljes egészében az egyházszervezetekben van. Néhány ember felébredt annyira, hogy felismerje, valójában mit tartogat az élet az ő számára. Mi úgy látjuk, hogy a nagy többség sodródik az élettel, kielégületlenül, szédelegve, összetörve, vagy bizonytalanul. Mindenkinek meg kell tanulnia kézben tartani életét és elkezdeni eltökélten, hatá122

rozottan, saját élet-központjából kifejezni Isten-adta képességeit. Mindenki saját maga kell, hogy felépítse életét. Nem élhetjük mások életét. Senki sem fejezheti ki az önök életét az önök számára, mint ahogyan azt sem mondhatja meg, önök hogyan fejezzék ki saját életüket. „Amint az Atyának élete van önmagában, úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.”43 A lélek ezt nem ismeri fel, és csak sodródik, mert az élet igazi célja Isten önmagán belül való kifejezésének kiváltságában és lehetőségében nyilvánul meg. Isten célja az emberrel az, hogy az ember most és a jövőben Isten Önnön képe és hasonlósága legyen. Az embernek szent céljává kellene tennie az életben annak kifejezésre juttatását, amit Isten gondolt el számára. Amikor Jézus a hegyen volt, tanítványai eljöttek hozzá, hogy hallják a bölcsesség ott elhangzó igéit. Az Ő tudata fölébredt a felismerésre, és megalapozottá vált nemes elszántsága abban, hogy az ember csupán akkor képes teljes erejében kibontakozni, ha az igaz eszménykép, igaz cél vezérli életében. A mag csak akkor tud kihajtani, ha biztosan áll a talajban. A belső isteni erő csak akkor tud valódi kívánságot teremni, amikor az biztosan rögzült az ember lelkében. Mindannyiunknak tudni kell, ahogyan Jézus is tudta, hogy a kifejezésre irányuló első spirituális ösztönzés a tiszta vágy arra, hogy kifejezzünk. — Jézus mondta: „Boldogok a lélekben szegények”44, látván, hogy az életben létező bármely korlát azt a vágyat hozza létre az emberben, hogy e korlát fölébe emelkedjék, s a korláttól való megszabadulás jó. Felismerte, hogy a szükség a beteljesülés próféciája. Úgy tekintett minden szükségre, mint termőföldre, mely fölkészíttetett a mag befogadására. Ha a magot elültetnék, majd hagynák, hogy fejlődjön és kibontakozzon, az kielégítené a szükséget. Félreértették a szükség és a vágy szerepét az élet fejlődése során. Ezeknek szívünkből kell előtörnie — tanítja néhány nagy tanító. Jézus mondta: „Jaj ne43 44

Jn. 5, 26 Mt. 5, 3

123

45

ked, ha elégedett vagy!” Ha elégedettek vagyunk, holtpontra jutunk. Ahhoz, hogy az élettel teljes legyen a kapcsolatunk, minden pillanatot ki kell használnunk arra, hogy az életet teljes mértékben kifejezzük. Az erre irányuló vágy adja a késztetést hozzá. A föld porában való vánszorgásától elcsigázottan az ember epedezik a repülés után, és ez a vágy készteti őt arra, hogy megtalálja a módot, amellyel kifejezi az addigi korlátain való felülemelkedést előmozdító törvényt. Ezt felfedezve képes arra, hogy oda menjen, ahova akar, anélkül, hogy gondja lenne az idővel vagy a távolsággal. Azt mondják, ember tervez, Isten végez. A fordítottja az igaz, merthogy Isten tervez, és az ember végez; és ha az ember így „végzett”, mindazt megteheti, amit Isten. Vajon nem teheti-e meg ugyanazt a Fiú, amit az Atya megtett? — Mivel a külsődleges dolgok nem vezetnek kielégülésre, a lélek elkezdi az erőt belül keresni. Akkor az egyén felismerheti, hogy ÉN VAGYOK, megértheti, hogy őbenne létezik mindaz az erő, amely képes a lelket kielégíteni, annak minden igényét és vágyát beteljesíteni. Ez a tudás nem érhető el mindaddig, amíg az egyént a világban ért hányattatások a belső béke és nyugalom e szintjének keresésére nem késztetik. Amikor tudja, hogy az ÉN VAGYOK az, ami vágyát betölti, akkor vágya teljesült. A vágy beteljesüléshez Istent kívül keresni ostobaság. A kibontakozáshoz az én-nek magának kell cselekednie. — Akkor aztán micsoda felismerés, milyen felébredés azt tudni, hogy ÉN VAGYOK; tudni, hogy a képesség bennünk van, vagyis a szubsztancia és intelligencia, mely által minden formát öltött; tudni, hogy a vágy világos és igaz eszméje azonnal intelligensen alakot ölthet, az erőnek, az intelligenciának, valamint a szellem szubsztanciájának kell odaáramlania és létrehoznia azt. Nem ezek-e a menny kincsei, melyeket nem vettünk ész45

Lk. 6, 24-26: „jaj nektek, gazdagok! Megkaptátok már vigasztalástokat. Jaj nektek, akik jóllaktatok! Éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek! Keseregni és sírni fogtok. Jaj, ha az emberek hízelegnek nektek! Atyáik éppen így tettek a hamis mesterekkel.”

124

re? Itt, a forma nélküli világban van az a töméntelen kincs, mely bennünk van elrejtve. Milyen világos ez annak, aki megtalálta ezt a gyöngyszemet! Azután ezt gondolja: „keressétek elsősorban Isten országát s annak igazságát (igazi értelmezését), és 46 ezeket is mind megkapjátok.” Az oka annak, hogy megkapja, az, hogy azok a Szellem leglényegéből nyertek formát. A tudatnak először fel kell fedeznie a Szellemet, mielőtt a vágyott dolgot létrehozhatja. — Az, aki tudatossá vált — tudatában van az önmagában rejlő alkotóerőnek —, majd látja azt, és ez a felismerés életének nagy lehetősége. Lelki szemei előtt látja saját lehetőségeit, tudatára ébred azoknak, melyekkel rendelkezik, illetve, amelyek várnak rá. Annak ismeretében, hogy a teremtőerő benne van, emlékezetébe idézi szíve vágyát; ez eszményképpé, azaz öntőformává válik, amely lehetővé teszi, hogy az erő és szubsztancia föltöltse ezen öntőformát. A LÁTOK a lélek terve; az Ígéret Földje, a valóra váló álom, amire a lélek bizakodva tekint. Noha tudatosan még nem birtokolható, a látható formának meg kell jelennie, mihelyt az ember eleget tesz a törvénynek. Lehet, hogy különféle nehézségeken kell keresztülmennünk, és azokat legyőznünk. Ez csupán lelkünket teszi érdemessé a megváltásra. A látomást olymódon kell felfogni, mint Ígéret Földjét, egy eszményképet, amit meg kell valósítani, kézzelfoghatóvá kell tenni, hogy a lélek csak a jót, vágya tárgyát lássa. Itt nem lehet helye kételynek, bizonytalanságnak vagy tétovázásnak, mert az súlyos hiba. Híven látomásunkhoz, ki kell tartanunk. Ez a látomás jellemző, és épp olyan szükség van rá, mint egy építkezés esetén a tervekre és műszaki leírásokra. Éppen olyan híven kell követnünk látomásunkat, mint ahogyan a kivitelező teszi azt az építész terveivel, leírásaival. Az igazság kivételével mindent ki kell rekesztenünk. — Minden nagy lélek hű a látomásához. Minden, amit létrehoztak, kezdetben a lélekben elültetett látomás, eszme-mag volt, melyet kicsíráztattak és kihajtattak. Ezek a lelkek sohasem 46

Mt. 6, 33-34

125

engedik, hogy mások hitetlenkedése befolyásolja őket. Hajlandók látomásukért az önfeláldozásra, hűek hozzá, hisznek benne, így az hitük szerint, számukra létezik. Jézus hű és rendületlen maradt látomásához. Még akkor is ragaszkodott tervéhez, amikor a Hozzá legközelebb állók, legkedvesebbek hitetlenek és hűtlenek voltak. Ahogyan hitte, úgy teljesedett be, az ő és mindenki számára. — Ahogyan az egyén elindul az Ígéret Földje felé, úgy kell elhagynia, elfelejtenie a sötétség földjét. El kell hagyni a sötétséget és elindulni a fény felé. Nem lehet elindulni, és ugyanakkor maradni. A régit föl kell adni, az újhoz kell ragaszkodni. El kell felejteni azokat a dolgokat, melyekre nem kívánunk emlékezni, s csupán azokra emlékezzünk, amelyeket meg akarunk őrizni. Az előbbi éppoly lényeges, mint az utóbbi. A látomásra csak akkor szabad emlékezni, ha azt szeretnénk beteljesedve látni. Úgy kell emlékezni, hogy a reprodukálni kívánt látomást elménkben tartjuk. El kell felejteni, illetve meg kell tagadni az emlékezést azon dologgal kapcsolatban, melyet nem kívánunk reprodukálni. Minden eszmének, gondolatnak, szónak vagy cselekedetnek híven kell tükröznie a látomást, lehetővé téve megvalósításukat. Ez valódi koncentráció, az ima figyelemösszpontosítása, az erők egyesítése a lényeg irányában. Ez az eszménykép szeretete. Egyedül a szeretet az, amelyen keresztül az eszményi kifejezést nyerhet. A szeretet változtatja az eszményképet valósággá. — Amennyiben először nem sikerülne, határozottnak kell lenni és kitartani. Ez az akaraterő gyakorlata, az önbizalom felkiáltása, a hit kifejezése, miközben az erőt az eszménykép felé irányítjuk. Ez az eszménykép megvalósíthatatlan az erőnek eme tudatos irányítása, az akaraterő gyakorlata nélkül; és végzetes lenne ennek az ideálnak a szempontjából, ha az akarat nem lenne szintén ideális. Az akaratot ugyanannak kell jellemeznie, mint az eszményképet, melyet szolgál. Ha az akarat nem szolgálja a vágyat, akkor az az erő, melyet az akarat kíván irányítani, nem szabadulhat föl a lélekből. Az általunk szolgált akarat az életáramot ellenünk fordítja. A szolgáló akarat az 126

életáramot az énen keresztül mozgásban, az ént ragyogásban tartja. A szolgálat célt ad a látomásnak; szeretetet szabadít fel az életben. Hogyan fejezhető ki a szeretet másképp, mint az életet kifejező személyen keresztüláramolva? Ha keresztüláramlik tudatunkon, egész szervezetünk válaszol; minden sejtünk belerezeg a szeretetbe, melyet kifejezünk. Azután testünk kezd harmóniába kerülni, lelkünk áradóvá lesz, szellemünk fölvilágosul; gondolatunk élessé, ragyogóvá, élővé és világossá válik; szavunk pozitívvá, igazzá és építővé lesz; testünk megújul, megtisztul és megelevenedik; dolgaink összhangba kerülnek, és minden az igazi helyére kerül. Az ÉN VAGYOK a személyiségen keresztül fejeződik ki, és a személyiség nem nyomhatja el többé az ÉN VAGYOK-ot. Ha a test nem engedelmeskedik a Szellemnek, hogyan is fejezhetné ki azt? A tudatnak keresni és igényelnie kell a Szellemet, hogy megismerhesse a Szellem erejét. Ezen a módon szerzi meg az egyén annak ismeretét, miszerint a Szellem a szükséglet kielégítése. Annak pedig nem adható magasabb kifejezési forma annál, minthogy lehetővé tesszük, hogy teljesítse mások igényét. A mások irányába történő áradás nyitja meg a Szellem tárházát. A „szolgálni akarok” az, ami feltárja Isten kifogyhatatlan tárházát mindenki számára, és az az, ami a lélek számára lehetővé teszi ennek felismerését. — A lélek, mihelyt szolgálni akar, visszatért az Atya házába. A tékozló, aki szolgál, ünnepelt fiúvá válik; a hulladékon élő koldus a királyi udvar hercegévé válik, azé a királyi udvaré, melyet saját lehetőségei alkotnak. Tudatában van Isten szeretetének, érti és használja Atyja ajándékát. Csak egyedül a Fiú kaphatja meg ezt az ajándékot, senki más. Sem szolga, sem bérenc nem részesülhetnek a fiú örökségének öröméből. A szolga folyvást kutatja, hogyan szerezheti meg; a fiúnak pedig már birtokában van az atyai örökség. Amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy az Atya háznépéhez tartozunk, hogy örökösei vagyunk mindannak, amit az Atya bír, akkor elkezdhetünk olyan módon élni, ahogyan ezt az Atya kívánja tőlünk. „Íme, 127

47

most vagyunk Isten Fiai.” A fiúi tudat beteljesülést; a szolgai tudat hiányt von maga után. Mihelyt gondolatban, szóban és cselekedetben a fiúi szerepet alakítjuk, látni fogjuk, hogy az Atya szívünk minden vágyát kielégíti. Megértjük majd, hogy Isten Fiai szabadok. Ekkor a beszélő fölemelkedett, jó éjszakát kívánt és megjegyezve, hogy reméli a viszontlátást téli szállásunkhoz érkezvén, távozott.

47

„Isten fiai” ebben az értelemben: Lk. 20, 36: „Hiszen meg sem halhatnak többé, mert hasonlóak az angyalokhoz, és mivel a föltámadás fiai, az Isten fiai.” Róm. 8, 14: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

128

23. fejezet ÁSNAP reggel elhagytuk a falut. Három napon át az ösvény hepehupás, hegyes és olyannyira gyéren lakott vidéken vezetett keresztül, hogy éjszakánként fel kellett vernünk a sátrakat. Erre az útra nem vittünk magunkkal élelmet, mégis, amikor szükség volt rá, az ott volt. Mire az előkészületeket megtettük az étkezéshez, bőséges élelem volt elfogyasztásra kéznél; és egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy az egészet elfogyasztottuk volna; valamennyi mindig maradt. A harmadik nap estéjén egy széles völgy bejáratához értünk, amely völgyön át az úti célunkat jelentő faluhoz kívántunk utazni. Ettől kezdve az út ezen a termékeny, sűrűn lakott völgy mentén vezetetett. Azért választottuk ezt a falut téli szállás céljára, mert annak a vidéknek a szívében feküdt, amelyet látni kívántunk, továbbá úgy éreztük, hogy ez lehetőséget nyújt nekünk óhajunk teljesüléséhez, miszerint hosszabb időn keresztül napi kapcsolatba kerülhetnénk ezekkel az emberekkel. Azok, akikkel az eddig meglátogatott helyeken találkoztunk, zömében ebben a faluban éltek, és mindegyikük igazán szívélyesen hívott bennünket látogatóba. Úgy éreztük: azzal, hogy ebben a faluban maradunk télire, bőséges alkalom kínálkozik életük közelebbi megfigyelésére. Ezt a falut november 20-án értük el és néhány rövid kirándulást tettünk innen, amíg a hó meg nem érkezett és a közlekedés nehézkessé nem vált. Nagyon kényelmes szállásokon helyeztek el bennünket, az emberek nagyon kedvesek voltak, mi pedig fölkészültünk arra, hogy bekapcsolódjunk a falu életébe. Minden ház nyitva állt számunkra és a falubéliek elmondták, hogy mindig szívesen látnak bennünket, hiszen minden embert testvérüknek tekintenek. Ez alkalommal meghívást kaptunk, hogy osszuk meg az otthont az egyik rendkívüli nővel, aki ebben a faluban élt, és akivel korábban már találkoztunk. Úgy éreztük, kényelmesen vagyunk, és nincs arra szükség, hogy vesződséget okozzunk 129

M

számára. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy ez nem okoz neki vesződséget, így hát beköltöztünk zsákjainkkal, poggyászunkkal, hogy otthonát ott maradásunk hátralévő idejére a mi otthonunkká tegyük. Sohasem felejtem el, hogyan találkoztunk először vele. Egy határ menti kis faluban történt. Amikor megismerkedtünk, úgy gondoltuk, egyetlen nappal sem idősebb tizennyolcnál, és mindannyian szépnek találtuk. A meglepetés akkor jött, amikor megtudtuk, hogy több mint négyszáz esztendős volt, egyike a legkedveltebb tanítóknak. Egész életét a munkával töltötte. Amikor először találkoztunk vele, majdnem két hétig mindennapi kapcsolatban voltunk, de igazi énje nem mutatkozott addig, amikor saját otthonában nem találkoztunk vele. Házában lakva, napi kapcsolat alapján könnyedén beláttuk, hogy miért szerették az emberek őt annyira. Lehetetlenség volt bárki számára egyebet tenni, mint szeretni és tisztelni őt. Ennek a hölgynek az otthonában éltünk, asztalánál ettünk december végétől következő áprilisig. Bőséges alkalmunk volt az ő és számos más falubéli életét megfigyelni, ami alapján életüket eszményinek találtuk. Minél többször láttuk ezeket az embereket, annál inkább szerettük és tiszteltük őket. Kiváló lehetőségünk volt annak hitelességét ellenőrizni, amit életkorukról elmondtak — egy olyan nyilvántartás alapján, amely nem volt vitatható, nem inkább, mint ahogyan a mi nyilvántartásunk az lehet.

130

24. fejezet Z idő eltelt, már december végét írtuk, és az esztendő a vége felé közeledett. Feltűnt, hogy számosan gyülekeztek arra az egyetlen ünnepi eseményre, amelyen a Mesterek gyakorlatilag egyedül vettek részt. Minden nap újabb idegeneket ismertünk meg. Mindannyian beszéltek angolul, mi pedig kezdtük úgy érezni, hogy a falubéli élet részévé váltunk. Egy nap megtudtuk, hogy a Szilveszter estéjén zajló eseményre meghívtak bennünket. Azt is elmondták, hogy noha ez az alkalom nem kívülállók számára való, ugyanakkor semmilyen szempontból sem titkos, egyetlen találkozójuk sem privát. A gyűlés azok számára szolgált, akik megkezdték a munkát, komolyan megfontolva fogtak hozzá, és elég messzire jutottak ahhoz, hogy felismerjék: ezt az életet akarják élni; azoknak, akik elfogadták a magas tudatszintet és felfogták, hogy ez mit jelent az ő életükben. Néhányan „zsidó Húsvétnak” nevezték. Ezekre az összejövetelekre az évnek ebben a szakában általában néhány meghatározott helyen került sor, és ebben az évben a választás erre a helyre esett. A találkozóra kijelölt nap reggele ragyogó, tiszta hajnallal és jóval fagypont alatti higanyszállal köszöntött be. Mindegyikünk türelmetlen volt, mert éreztük, hogy ez az este hozzájárul utunk sok érdekes tapasztalatához. Aznap este nyolc órakor érkeztünk a kijelölt helyre, és körülbelül kétszáz összegyűlt embert találtunk ott. A helyiség nagyon szépen, ugyanolyan módon volt megvilágítva, mint az, amit korábban említettem. Megtudtuk, hogy a felszolgálás annak a nagyon szép, fiatal hölgynek a gondjaira lett bízva, aki egyszer korábban már háziasszonyunk volt. Néhány pillanattal az után, hogy helyet foglaltunk, belépett a terembe, és mi mindannyian elálmélkodtunk fiatalságán és szépségén. Gyönyörű fehér köntöst viselt, de a hivalkodás bármely jele nélkül. Csendben a kis dobogóra lépett, és megkezdte köszöntőjét: — Azzal az óhajjal gyűltünk össze itt ma este, hogy az alacsonyabb tudatszintből magasabb tudatszintbe való átmenet teljesebb megértésébe kapcsolódjunk bele, és köszöntjük mind131

A

azokat, akik erre felkészültek. Kezdetben azon érdeklődés vezérelte önöket arra, hogy kövessenek bennünket, amely a szemük láttára végrehajtott, kezdetben önök által áhítattal és csodálkozással bámult, csodának vélt tetteinkhez kötődött. Tudjuk, hogy mostanra már megtanulták mindennapos eseménynek tekinteni azokat az olyanformán élt életben, ahogyan az életet élni kellene, természetes, mindennapi életként, ahogyan Isten szeretné, hogy állandóan éljünk. Mostanra megnyugodtak, hogy semmilyen csodát nem hajtottunk végre. Megértik a valódi spirituális értelmét annak, amit végeznek. Az igaz spirituális síkján működő tudat mindig minden formát az alapjául szolgáló eszménykép jegyében értelmez; azután fény derül a nagyszerű belső tartalomra, és nincs rejtély, következésképp csoda sincs. Az alacsonyabb tudatszintről a magasabba való átmenet a mindenhol disszonanciát és diszharmóniát mutató anyagnak a félre tételét jelenti, továbbá azt, hogy magunkévá tesszük a krisztusi tudatot, amelyben szépség, összhang és tökéletesség uralkodik. Ez a természetes életmód, az a mód, ahogyan Isten lát élni bennünket, és az a mód, amelyet oly szépen példázott Jézus itt a földön. A másik, természetellenes, magányos és nehéz út. Amikor ezt felismerjük, oly könnyű, oly természetes a krisztusi módon élni! Ekkor érjük el a krisztusi tudatot. — Az asztalok meg vannak terítve. Ez az egyetlen alkalom, amikor összegyűlünk ünnepelni. Ez nem olyan ünnep, amire a halandó tudatúak gondolnának. Ez a felismerés és megvalósítás ünnepe, mely a halandó tudatból a krisztusi tudatba való, az egész világon ma olyannyira félreértett átmenetet jelképezi. Mi hisszük, hogy egy napon Isten valamennyi gyermeke leül egy ilyen ünnep alkalmából, annak igazi értelmét felismerve. — Néhány olyan személy lesz itt ma este, akik oly mértékben tökéletesítették testüket, hogy magukkal tudták azt vinni a Menynyek Országába, ahol a legmagasabb szintű tanításokat kapják. Mindannyian itt éltek valamennyi ideig látható formában, majd elmentek és magukkal vitték testüket a tudatnak egy olyan szintjére, ahol halandó szemek számára nem láthatók; nekünk pedig 132

föl kell emelni tudatunkat a krisztusi tudat szintjére ahhoz, hogy társalogni tudjunk velük. Azonban azok, akik olyan módon voltak képesek testüket tökéletesíteni, hogy azt ebbe a bizonyos Menynyek Országába magukkal vihették, akaratuk szerint visszatérhetnek hozzánk, vagy elmehetnek. Képesek arra, hogy eljöjjenek és tanítsák mindazokat, akik fogékonyak tanításaikra, megjelenhetnek és eltűnhetnek, amikor csak akarnak. Ők azok, akik eljönnek tanítani bennünket, amikor tanításuk fogadására készen állunk, néha intuitív módon, máskor pedig személyesen. Öten jönnek közülük kenyeret törni velünk ma este. Ötük közül egyiküket különösen szeretjük, mert ő egyikünk anyja, és korábban velünk élt. (Mint később kiderült, ez a személy Emil anyja.) Most menjünk az asztalokhoz! A fények egy pillanatra elhalványodtak, miközben mindenki teljes csendben, lehajtott fejjel ült. Ezután a fények kigyúltak, ők öten pedig ott álltak a teremben, három férfi és két nő. Mindegyikükön fehér ruha volt, ragyogóan szépek voltak, és valamennyiüket finom fény övezett. Csendben előreléptek, és elfoglalták helyüket a szabadon hagyott asztalfőknél. Emil anyja a mi asztalfőnkhöz ült, vezetőnkkel a jobb-, és Emillel a bal oldalán. Mihelyt az öt személy elhelyezkedett, az ételek elkezdtek érkezni. Egyszerű, zöldségekből, kenyérből, gyümölcsből és dióból álló, de igen jóízű menü volt. Az ezt követő beszélgetés főként az ez alkalomból összegyűltek számára szolgáló útmutatás volt. Honi nyelven hangzottak el, Jast fordított. Ezeket a beszélgetéseket nem adom közre, hiszen nagyobb részük fentebb már említésre került. Az utolsó szónok, Emil anyja tökéletes angolságot használva tisztán és tömören beszélt. Ezek voltak az ő szavai: — Mi naponta alkalmazunk olyan erőket, melyeket a halandó gondolkodásúak kinevetnek. Mi, akik kiváltságosok vagyunk, mert értjük és használjuk ezeket az erőket, mindent elkövetünk, hogy az emberek lássák és megértsék, mi az, amit életük során elmulasztanak azáltal, hogy a tökéletes dolgokról szóló gondolataikat visszatartják, noha ezek a tökéletes dolgok készen, az em133

berek keze ügyében várakoznak arra, hogy ők megszerezzék azokat. Attól kezdve, hogy az emberek megszerzik, illetve alkalmazzák, ezek az erők sokkal valóságosabbak és élőbbek lesznek, mint amazok, melyekbe az emberek oly elkeseredetten kapaszkodnak a halandó világban — kapaszkodnak beléjük, mert láthatók, érezhetők, megfoghatók és érinthetők a korlátozott, halandó érzékek által. Megfigyelhetik, hogy ennek a teremnek a kényelme, valamint elfoglalt szobáiké, úgymint a világítás és a fűtés, sőt az is, amit ettek, az egyik ilyen erő által jött létre. Hívhatják fénysugárzásnak, vagy ahogyan óhajtják. Mi úgy értelmezzük, mint nagy egyetemes hatalmat vagy erőt, amely, ha kapcsolatba kerül az emberrel, sokkal hatékonyabb munkát végez számára, mint a gőz, elektromosság, gázolaj vagy szén; mindazonáltal mi ezt a hatalmat vagy erőt úgy tekintjük, mint egyikét a legkisebbeknek. — Ez az erő nem csupán a szükség szerinti energiát biztosítja az ember számára, hanem minden igényét kielégítő meleget is, mindenkor és mindenhol anélkül, hogy egyetlen liter bármiféle üzemanyagot kellene használni. Ez az erő tökéletesen zajtalan; amennyiben az ember kapcsolatba lép vele és alkalmazza, nagymértékben megszünteti a ma megoldhatatlannak tűnő zaj és zűrzavar kérdését. Ez az erő mindannyiunk számára kéznél van, ott van körülöttünk arra várva, hogy az ember kapcsolatba lépjen vele és felhasználja. Amikor az ember tényleg kapcsolatba lép vele és hasznát veszi, az sokkal egyszerűbb lesz, mint a gőz vagy az elektromosság használata. Amint az ember képes erre, belátja, hogy mindenfajta gépesítés, mozgó szerkezet, amit megtervezett, nem más, csupán fércmunka, melyet halandó gondolkodása által hozott létre. Azt gondolta, hogy mindezt ő, saját maga alkotta meg; ily módon ő pedig csakis azt alkothatta meg, amivel halandó érzékei útján kapcsolatba léphetett. Tökéletlen dolgokat alkotott, pedig ha az ember látná, hogy minden Isten, illetve Istentől való az emberen keresztül kifejezve, mindaz, amit alkotna, tökéletes lenne. Az ember szabad akaratával a nehéz utat választotta; ahelyett, hogy felismerné fiúi viszonyát Istennel és használná 134

mindazt, amivel Isten rendelkezik, addig megy a nehéz úton, amíg rákényszerül a felismerésre, hogy lennie kell — és valóban van — egy jobb út. Végül is tudni fogja, hogy Isten útja az egyedüli út. Akkor majd úgy fejezi ki a tökéletességet, ahogyan Isten most látja őt kifejezni azt. — Nem látják, hogyan kell a bennünk lévő Atyára összpontosítani, összegyűjtve minden áldást Tőle; hogyan működtethető természetünk minden ereje az isteni énből? Minden megnyilvánulás kezdete a bennünk lévő Isten, az Atya, másképp Istent nem tudnánk kifejezésre juttatni, kinyilvánítani. Itt valamelyikünk megkérdezte, hogy milyen ereje vagy hatalma van gondolatainknak és szavainknak az életünkre nézve. A hölgy kinyújtotta kezét, majd egy pillanat alatt egy kicsiny tárgy lapult abban. Így szólt: — Engedjék meg, hogy beleejtsem ezt a kavicsot ebbe a kehely vízbe. Látják, hogy a rezgések, melyeket az okozott, hogy a kavics érintkezésbe került a vízzel, a középpontból kiindulva állandóan táguló körökben, sugárirányban távolodnak, amíg elérik a kehely peremét, illetve a víz külső szegélyét; itt látszólag elveszítik erejüket és megállnak. Ami valójában történik, a következő: amint a rezgések elérik a víz határát, elindulnak visszafelé tartó útjukon a hely felé, ahol a kavics belépett a vízbe; nem nyugszanak, amíg el nem érik a középpontot. Ez pontosan érzékeltet minden gondolatot, amit gondolunk, vagy szót, amit mondunk. A gondolat vagy szó bizonyos rezgéseket indít el, melyek folyvást táguló körökben indulnak ki és vonulnak mindaddig, amíg bejárják az Univerzumot. Ezután visszatérnek ugyanúgy, ahogy elindultak, ahhoz a személyhez, aki elindította őket. Minden gondolat, amit gondolunk, illetve szó, amit kimondunk, legyen az jó, vagy rossz, visszatér hozzánk olyan bizonyossággal, ahogyan útjára indítottuk azt. Ez a visszatérés az önök Bibliájában említett Ítélet Napja. „Minden nap ennek az ítéletnek a napja lesz.”48 Az ítélet jó vagy rossz lesz annak meg48

„Ítélet napja”: Mt. 10, 15; 11, 22-24; 12, 36; 2 Pét. 2, 9; 3, 7; 1 Ján. 4, 17; 4 Ezd. 7, 38; 102-104; „43(113)”; 12, 37; Jud. 16, 17

135

felelően, ahogyan az elindított gondolat jó vagy rossz. Minden eszme (gondolat vagy szó) maggá válik; ezt az eszme-magot küldjük ki, ültetjük a lélekbe (elménkben tartjuk), később megfogan, hogy azután fizikai formában szülessen meg, illetve fejeződjön ki. Tökéletes gondolatok vagy eszmék tökéleteset hoznak létre; tökéletlen gondolatok vagy eszmék tökéletlent hoznak létre. — A Nap és a Föld egyforma hajlandósággal kapcsolódik össze, amikor az erős indiai fügefát, illetve amikor a legkisebb virágot kelti ki, amennyiben magjukat elültetjük. Ilyen módon válaszol a Lélek és Szellem az ember hívására; amit pedig ő szóban vagy gondolatban kér, megkapja. Az egyetlen dolog, ami az embert a mennyországtól elválasztja, az anyagi gondolatokból álló köd, amit az ember a mennyország körül létrehozott, és ez adott módot mindazon titokzatosságra, ami minden mennyei dolgot körülvesz. A titokzatosságnak ez a fátyla fokozatosan félrehúzódik, és látjuk, hogy nincs semmilyen rejtély. Azok, akik különböző egyházszervezeteket alapítottak, célszerűnek látták Isten dolgait titokzatossággal övezni, azt gondolván, hogy így nagyobb hatalmat szerezhetnek az emberek felett. Mára azonban mindenki úgy látja, hogy Isten bensőséges ügyei az élet egyszerű igazságai. Ha nem így lenne, mi értelmük lenne? Mindenki felismeri, hogy az egyház nem más, mint az ember krisztusi tudatának jelképe, az emberiség istenközpontja. Fölfogják az eszményit, ahelyett, hogy a halandó gondolkodás által emelt bálványt imádnák. Gondoljanak csak a mindenfelé keletkező megszámlálhatatlanul sok új hitű egyházra! Bár most egymástól nagymértékben különböznek, az egység felé tartanak. Nem azért alakult-e ez így, hogy az egyházakat a valódi ráébredés felé vezesse? — Mi olymértékben voltunk képesek tökéletesíteni testünket, hogy oda vihetjük magunkkal, ahova akarjuk, és abban az előjogban van részünk, hogy láthatjuk és élhetünk azon a helyen, amit úgy neveznek, hogy Mennyek Országa. Ez a sokak által Hetedik Mennyország néven ismert hely. Erre az országra a misztériumok misztériumaként gondolnak. Ez ugyancsak olyan dolog, amiben a halandó gondolatok embere téved. Nincs misz136

térium; mi csupán elértünk a tudatunknak egy olyan helyére, ahol részesülhetünk a legmagasabb szintű tanításokban, arra a helyre, ahol most Jézus van. Ez a tudatnak egy olyan helye, ahol tudjuk, hogy a halandóságot félretéve képesek vagyunk a halhatatlanság kihívását elfogadni; ahol tudatában vagyunk, hogy az ember halhatatlan, bűntelen, múlhatatlan, megváltoztathatatlan, örökkévaló, úgy, ahogyan Isten is, és úgy, ahogyan Ő az embereket látja. Olyan hely, ahol ismerjük a Színeváltozás igazi jelentőségét; ahol társaloghatunk Istennel és láthatjuk Őt szemtől szembe. Az a hely, amelyről tudjuk, hogy oda mindenki eljöhet, részese lehet, és olyan lehet, mint mi vagyunk. Tudjuk, hogy hamarosan minden ember tudati szintjét felemelik addig a mértékig, hogy beszélgethetünk és láthatjuk egymást szemtől szembe. Az emberek látóteréből való eltűnésünk semmi más, mint tudati szintünknek a halandó szint fölé emelése, ami által csupán azok számára válunk láthatatlanná, akik halandó tudattal rendelkeznek. — Tekintsünk három eseményt. Az első régen történt, ez jelképezi önök számára a krisztusi tudat születését az emberben — a gyermek Jézus születése. Ezt követően vegyük azt, amit közeledni látunk, amikor majd az önök nagy népe elfogadja és megvalósítja a krisztusi tudatot. És szívesen tekintjük a harmadikat, egyben az utolsót, minden tündöklés legfényesebbikét, Krisztus második, egyben utolsó eljövetelét, amikor mindenki ismeri és elfogadja Krisztust belül, és élnek, kibontakoznak ebben a tudatban, növekedvén, ahogyan a liliomok növekednek. Ez a megváltás (az egy-ség). Amint befejezte, a láthatatlan kar dalba kezdett. A termet kezdetben megtöltő zene ünnepélyes gyászhimnuszban végződött. Ezt követően egy pillanatnyi csend volt, majd a kórus ismét kitört egyetlen örömteli hang-orgiában, minden ütem végén olyan zengéssel, mint a harangütés. Ebből tizenkettő következett, mi pedig észbe kaptunk, hogy éjfél van, itt az Újév. Így végződött első esztendőnk ezekkel a csodálatos emberekkel. 137

FÜGGELÉK EMUTATVÁN ezeket a feljegyzéseket a Mesterek körében gyűjtött tapasztalatokról, szeretném hangsúlyozni személyes meggyőződésemet a Mesterek hatalmáról és egy Nagy Törvény szemléltetéséről — Törvényről, melynek mélyenszántó üzenetet kell az egész emberiség számára vinnie. Ők hitelt érdemlően igazolták, hogy létezik egy Törvény, ami legyőzi a halált, és fejlődése során lassan az egész emberiség előremozdul annak megértése és alkalmazása felé. A Mesterek azt állítják, hogy ez a Törvény Amerikában kerül előtérbe, és átadják a világnak, hogy azután mindenki ismerje az utat az öröklétbe. Ez a New Age kibontakozása, melyet örömmel üdvözölnek. Az ebben az írásban szereplő testetöltések közül egy sem közönséges szeánszon létrejött materializáció — távol áll ez attól. Ez magasabb szintű kifejezés, az akarat útján történő láthatóvá, illetve láthatatlanná válás — a test megdicsőülése, spiritualizálása. Létezik egy isteni Törvény — melynek az emberek hamarosan örököseivé válnak: megvilágosodni, és mesteri felfogásban használni testünket. Nem vitás, hogy ezek az emberek megőrizték a Fényt a hosszú évezredek során, és mindennapi életükkel, munkájukkal bizonyítják, hogy ez a Fény igenis létezik, ugyanúgy, ahogyan évezredekkel korábban létezett.

B

B. T. S.

138

139

MÁSODIK RÉSZ

140

1. fejezet ANUÁR elseje reggelén korán és várakozásteljesen ébredtünk. Mindenki úgy érezte, hogy olyasmi előtt állunk, amihez képest korábbi élményeink csak ugródeszkául szolgáltak. A reggeliző asztalhoz gyülekezvén az a barátunk csatlakozott hozzánk, akivel Emil házának tetején találkoztunk a kis faluban, ahol útban idefelé megálltunk. Emlékeztetőül: ő az a személy, aki megmagyarázta az álmomat. A kölcsönös üdvözlések után így szólt: — Önök már több mint egy éve vannak velünk. Együtt utaztak velünk, megosztották velünk életüket, közöttünk éltek, és felénk való bizalmuk töretlen maradt. Mivel áprilisig vagy májusig velünk lesznek, eljöttem, hogy meghívjam önöket a Nagy Szent Antal-kereszt templomba, melyet a falu közelében láttak a szirtfalba vésve.

J

Később láttuk, hogy a templom helyiségeit a több mint 180 méter magas, merőleges szirtet formáló szikla kövébe vésték. A helyiségeket kialakító nyílásokat olyan mélyre vésték, hogy minden falat szikla alkotott. Azokon a helyeken, ahol szükség volt ablaknyílásokra, hogy beengedjék a fényt és a levegőt, ott a szirt külső, délre néző oldalába vágták azokat. Az ablaknyílások nagyjából hat négyzetméteresek voltak, melyekből minden helyiség kettővel rendelkezett, kivéve az első — vagy alsó — termet. Ennek a teremnek csak egyetlen nyílása volt, amely összeköttetésben állott egy nagy gleccserszakadékkal, ami a templomtól éppen keletre álló sziklafalból mállott le. Noha a templom helyiségeit sziklába vájták, ennek a teremnek nem volt egyéb nyílása, mint az a bejárat, melyet alagút formájában a tömör sziklába véstek, és ami a már említett gleccserszakadékban végződött. Az ablak céljára szolgáló nyílást később készítették. Eredetileg az alagút bejárata egy olyan óriás, gömbölyű szikla alá volt rejtve, amely a szirt oldalairól lehullók egyike volt, és megakadt egy kiszögellő peremben; ez a kő pedig úgy volt elhelyezve, hogy a szabad bejárás útjába dobhatták. 141

Amikor ott volt, kívülről nem lehetett megmozdítani. A perem egyetlen elérési módja egy körülbelül tizenöt méter hosszú, fölülről leereszthető vagy fölhúzható létra használata volt. Az ablakok gyanánt szolgáló nyílások nagy, lapos kövekkel voltak ellátva, melyek az alul lévő vájatokba illettek, úgyhogy bele lehetett őket csúsztatni. Amikor a helyükön voltak, a falu irányából szemlélődő számára úgy tűnhetett, hogy nyílásoknak nyoma sem volt. Elmondták nekünk, hogy ez a tervezés az északabbra fekvő vidéket ellepő rablóbandák elleni védelem céljára szolgált. Ezek a bandák időnként olyan messze délre is elkalandoztak, ahol ez a falu állt. A falut jó néhány alkalommal lerombolták, de az embereknek nem esett baja, mert a templomba tudtak menekülni. Ezt a templomot nem a mi barátaink építették, hanem a falubéliektől tettek szert rá, azért, hogy számos olyan krónikát őrizzenek benne, melyeket meglehetősen nagyra becsültek. Az átvételt követően a rablók betörései megszűntek, nem háborgatták a falut, és mindenki békében élt. Azt állítják, hogy egyes krónikák időben visszanyúlnak abba a korba, amikor az ember a Földön megjelent; ezen krónikák pedig a naacalok, vagy Szent Testvérek — ahogyan őket hívták — feljegyzései, és közvetlenül az Ember Anyaföldjéről származnak. Azt is mondják, hogy a Szent Testvérek közvetlenül Burmába jöttek a nagákat tanítani. Ezek a feljegyzések úgy tűnik, azt bizonyítják, hogy ezen emberek ősei voltak a Sourya Siddhanta és a legősibb védák szerzői. A Sourya Siddhanta a legrégebbi ismert csillagászati tanulmány. A krónikák állítása szerint ennek kora 25000; a legősibb védáké pedig 45000 év. Az nem mondható el, hogy a krónikák mind eredetiek és megőrzésre hozták őket ide. Az viszont igen, hogy ugyanonnan másolták őket, ahonnan a babiloni krónikák származnak. Az is, hogy az eredetiek, melyekről ezeket másolták, az eredeti Ozirisz- és atlantiszi krónikák. Ennek a templomnak a helyiségei egymás fölött, hét szinten helyezkedtek el, az összeköttetés közöttük a tömör sziklába vésett kőlépcsőzet volt. A lépcső elérési lehetőségére a terem egyik sarkában volt közvetlenül a lépcsőkre néző nyílás. A lép142

csők negyvenöt fokos szögben emelkedtek egy nagyjából hat négyzetméteres pihenőig, ahol a fölül lévő terem bejárata volt kivésve. Körülbelül két és fél méter vastag tömör sziklát hagytak az alsó helyiség mennyezete és a fölső helyiség padlózata között. A fölső, hetedik szinten lévő terem mennyezete egy szélesen kiugró sziklaperem alatt mintegy három és fél méterrel, a szakadék teteje alatt harminc méterrel végződött. Ebből a helyiségből egy átjárón keresztül lépcső vezetett fölfelé a középső helyiségbe, úgy, hogy az egész épület alaprajza egy hatalmas Szent András-keresztet ábrázolt. A fölső termeket úgy vésték, hogy a sziklaperem tornácot vagy erkélyt képezett, a bejáratok pedig a peremről nyíltak. A szirt puha, durva szemcséjű gránitból volt. Az építkezést szemmel láthatóan kezdetleges kéziszerszámokkal végezték, és évekig tarthatott, amíg a végére értek. Állítólag egyetlen darab fát sem használtak a templom építése során. Miután barátaink birtokába került, ők fát raktak az épületbe, így minden helyiség nagyon kényelmes volt, különösen napsütéses időben. Megtudtuk, hogy amióta a templom a barátainké volt, az ablakok sohasem voltak lezárva, és a bejáratot sem torlaszolták el, és mostanáig nagyon kevesen látogattak el ide, hacsak nem értettek illetve tudtak valamit a valódi spirituális megvilágosodásról. Barátunk folytatta: — Ez a nap önöknek egy új esztendő kezdete, az óév úgy tűnt el, ahogy volt az önök életéből, hogy soha vissza ne térjen, kivéve talán a gondolatokat, mint az öröm, szomorúság és gond emlékeit, továbbá visszaidéződnek azokkal az ügyekkel kapcsolatos gondolatok, melyek erősebben foglalkoztatják önöket. Ettől függetlenül elfelejtették, elmúlt; önök számára egy oldalt kitéptek életük évkönyvéből. Mi úgy tekintünk rá, mint a megvalósítás, újabb diadal időszakára, egy folyamatra, rövid időtartamra, amely egy még dicsőségesebb kibontakozás és eredmények felé visz bennünket; olyan időre, ami nagyobb reményt és megvilágosodást jelentett; amikor még inkább szolgálhattunk; amikor fiatalabbak, erősebbek, és minden sikeres élményt követően még szeretetteljesebbek le143

hettünk. Azt gondolják: „Miért?” Válaszunk: „Saját következtetéseik levonásához válasszák saját életüket”. Vezetőnk a tolakodás legkisebb szándéka nélkül jegyezte meg: — Mindezt látni és tudni szeretnénk. — Mostantól kezdve — kezdte újra barátunk — világos leckék lesznek azok számára, akik nem látják, nem értik, vagy nem fogják fel a helyesen élt élet céljának teljes értelmét. Ez nem aszkétizmussal, igénytelenséggel, zárkózottsággal vagy szomorúan élt életet jelent. Ez a vidámságban és örömben elért eredményekkel gazdag életet jelenti, amelyben minden bánat és fájdalom örökös száműzetésre kerül. Ezután könnyedebb és szertelenebb modorban fűzte hozzá: — Kifejezték vágyukat a látásról és tudásról. A vágy, mihelyt kifejezik, teljesül. Ahogy erre a csoportra nézek, az önök Bibliájának egy sorában szereplő gondolat jut az eszembe: „Ahol ketten vagy hárman gyűlnek össze az én nevemben, ott vagyok 49 közöttük.” Milyen gyakran tekintették ezt a sort a szavak puszta játékának, ahelyett, hogy alkalmazták, és valóban igazzá tették volna! A nagy hiba, amit Jézus tanításával kapcsolatban elkövettek, hogy a homályos és ködös múltba helyezték azt, úgy tekintvén, mint mesebeli, misztikus dolgot, mely olyasvalamire utal, ami a halál után érhető el, ahelyett, hogy tudatában lettek volna annak, hogy mindenki alkalmazhatja azt a mindennapi élet során itt és most, amikor csak akarja. — Szeretnénk, ha érthető lenne, mi nem hangoztatjuk, hogy Jézus, mint Krisztus a saját maga által megvalósított létszintet vagy -feltételeket képviselte, amelyet más idők és népek legtöbb látója és prófétái nem valósítottak meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Azért szeretnénk az ő életére felhívni a figyelmet, mert ez az az élet, amit teljesebb mértékben érthetnek meg. Mindössze egyetlen célja és értelme van, az ő saját életére való különös hivatkozásnak, az pedig az a hitre ösztönző 49

Mt. 18, 20

144

körülmény, hogy az ő élete és gyakorlata élő példája volt tanításának. A más útján történő vezeklés spekulatív dogmáját, ami évszázadokon át terelte a krisztusi gondolatot tévútra, nem lehet a Hegyi Beszéd vagy a Tékozló Fiú példabeszédének szerzőjére hárítani. — A krisztusi gondolat vezérei elterelték Jézus és tanításának követőit az isteni erő gyakorlati alkalmazásáról és tanulmányozásáról. Azt oktatták, hogy tanítását az ő idejét követő apostolok tapasztalataiként értelmezzék, ahelyett, hogy azt oktatták volna, hogy a tanítása alapját képező törvény egzakt tudomány volt, amely érthető és megtapasztalható volt bárkinek az életben. — Az ázsiaiak vallásuk tudományos oldalát tanulmányaik és gyakorlatuk legfőbb irányelvének tekintették. Ebből a szempontból ők a ló másik oldalára estek. Ily módon mindkét fél a csodák és a természetfeletti birodalmába helyezte vallását. Az egyik a totális erkölcsben, a másik a tudományosság kizárólagosságában emésztődött fel. Ebből következik, hogy mindkét fél kizárta a valódi spiritualitást. — A visszavonultság szerzetesi élete, az aszkétizmus, a világtól való elzárkózás akár buddhista, akár keresztény kolostorban kap helyet, se nem kényszerűség, sem pedig az igaz módszer a spirituális megvilágosodás elérésére, és nem a bölcsességgel és hatalommal élt élet megvalósítása, mint ahogyan Jézus tárta azt elénk. — Ezek a kolostorrendszerek sok ezer éve léteznek, mégsem értek el annyit az egyszerű emberek fölemelése érdekében, mint amennyit Jézus tanításai az Ő földi életének néhány rövid esztendeje során. — Az teljesen köztudott, hogy ő magáévá tette minden tanításukat, keresztülmenvén a beavatásokon, tanuláson, az úgynevezett szent misztériumok, rituális formák és ceremóniák tanulmányozásán, mígnem eljutott Ozirisz tanításáig. Ezeket egy pap magyarázta el számára, aki távol tartotta magát az istenimádat összes rituális, szerzetesi és materiális formájától. 145

— Ez a pap az egyiptomi királyok első dinasztiájából származó Toth királynak volt követője. Toth király akkor deklarálta Egyiptomot birodalomként, amikor egy diktátor volt hatalmon, aki a nép jogainak bitorlója volt. Évezredekkel korábban ez a nép ragyogó, egységen és testvériségen alapuló civilizációt épített föl és tartott fenn Ozirisz és követőinek vezetése és irányítása alatt. Ez a nép teljesen fehér bőrű volt, mindig izraeliták néven ismerték, a héber nép pedig egy belőlük származó népcsoport volt. Toth bölcsen kormányzott és kísérletet tett arra, hogy megtartsa az oziriszi tanításokat, de az ő idejét követően belopódzott a sötét és materiális felfogás, amint déli irányból az egyiptomi, azaz sötét bőrű hordák, akiknek a segítségével hatalomra jutott, uralomra törtek. A következő dinasztiák elpártoltak az oziriszi tanításoktól, fokozatosan átvették a sötétbőrű faj sötét gondolkodásmódját, míg végül teljesen a fekete mágia gyakorlóivá lettek. Királyságuk elbukott, mint ahogy minden ilyesfajta királyságnak el kell buknia. — Miután Jézus figyelemmel hallgatta ezt a papot és tanítását, felismerte a tanok mély, belső értelmét. A buddhista tanításban szerzett ismereteken keresztül azt is látta, hogy ez a két tanítás nagyon hasonló alapokkal rendelkezett. Ekkor elhatározta, hogy elmegy Indiába az akkoriban használt ősi karavánút mentén. — Ott a meglehetős tisztaságban megőrzött buddhista tanítást tanulmányozta. Látta, hogy az ember által beléhelyezett rituális formaságok és dogmák ellenére a vallásnak mindössze egyetlen forrása volt, ez pedig a bennünk élő Isten, akit ő a saját, és mindenki Atyjának nevezett. Ekkor minden formaságot, úgy ahogy volt elengedett, és közvetlenül Istenhez, egyenesen ennek a szeretetteljes tudásnak a szívéhez ment. Hamarosan úgy találta, hogy ez nem került hosszú évek fáradságos robotolásába a dogmákon, rituálékon, felekezeteken, formaságokon és beavatásokon keresztül, melyeket a papság az emberekre annak érdekében erőltetett rá, hogy őket tudatlanságban, s ezzel az alávetettség állapotában tartsa. Felismerte, hogy ami után kutatott, közvetlenül őbenne van. Tudta, hogy 146

annak érdekében, hogy Krisztus lehessen, ki kell jelentenie, hogy ő Krisztus. Azután az élet, a szó és a tett színtiszta okán azt az életet kell élnie, amely után kutatott, hogy az beleivódjon fizikai testébe. Miután ezt megértette, vette a bátorságot, hogy kimenjen az emberek elé és kijelentse ezt az egész világnak. — Nem számít, kitől és hol kapta ezt a felismerést. A tett számított, nem az, amit más, hanem az, amit ő tett. Az egyszerű emberek, akiknek ügyét támogatta, örömmel hallgatták őt. Tantételeit nem Indiából, Perzsiából vagy Egyiptomból kölcsönözte. Azok a tanítások csakis azt a perifériát jelentették, amely megláttatta vele saját isteni és krisztusi mivoltát, annak megtestesítését, ami mindenkiben ott volt; nem csupán néhányban, hanem mindenkiben. — Ozirisz Atlantiszban született több mint 35000 évvel ezelőtt. Életének elbeszélői csodálatos tettei miatt istennek nevezték őt. Azon fennkölt gondolkodásúak közvetlen leszármazottja volt, akik világnézetüket az Ember Anyaföldjén tisztán megőrizték. — Ez hasonló volt a mitológiai szereplők nagy részével kapcsolatban, akikről megemlékeztek. Tetteik és jellemük a róluk szóló történetek ismétléseinek és fordításainak torzításán mentek keresztül. Cselekedeteikre és eredményeikre természetfelettiként tekintettek azok, akik nem szántak időt és fáradságot arra, hogy megtalálják azok mélyebb jelentőségét és felfedezzék, hogy azok isteni módon természetesek az ember számára, valódi képességei alapján. — A krónikaírók Oziriszt istennek tekintették, és elkezdtek őt ábrázoló bálványokat állítani. Kezdetben ezek a bálványok csak azt ábrázolták, amit ő képviselt. Ezt követően fokozatosan a bálványok rögzültek az elmében, az eszménykép feledésbe merült, az üres bálvány megmaradt. — Buddha egy másik olyan személy volt, akit jóval későbbi krónikaírói istennek tekintettek. Ugye látjuk az őt ábrázoló bálványokat, melyek azt eredményezték, hogy a bálványt imádták az ideál helyett. Megint az üres bálványt. Ugyanaz a helyzet a jelek és a szimbólumok terén. 147

— Az a tanítás, amiben Buddha részesült, ugyanabból a forrásból származik, ahonnan Oziriszé, de más úton érkezett. A tanítás, mellyel Buddha kapcsolatba került, közvetlenül az Anyaföldről érkezett Burmába a naacalok révén. Az pedig, amiben Ozirisz részesült, közvetlenül hozzá érkezett, mivel elődei az Anyaföldön éltek, és amikor ő fiatalember volt, elment az Anyaföldre tanulni. Tanulmányait befejezvén hazatért, az atlantisziak vezetőjévé lett és visszavezette az embereket a bennük lévő Isten tiszteletére, mivel fokozatosan visszasüllyedőben voltak a sötét felfogás felé a sötétbőrű fajok rájuk gyakorolt hatása miatt. — Mózes egy másik olyan vezető volt, akinek követői és történetírói az ő idejét követően istennek tekintették őt. Ő izraelita volt, és kapcsolatba került a babiloniak krónikájával, tőlük részesülvén tanításban. Ezek a krónikák a mi Bibliánk egy részét képezik. Amit Mózes ezekből a krónikákból látott és tanult, azt pontos formában és szavakkal írta le. A tényeket, melyeket lefektetett, a fordítók csúnyán eltorzították. Folytathatnám, és sokkal többet említhetnék. — Jézus megfigyelte az összes tanítást, és kapcsolatba lépett azokkal, majd az ő jellemző módján lehatolt mindegyik legmélyére. Ő egy lépéssel többet tett meg, mint bármelyikük, testének oly mértékű megdicsőítése által, hogy megengedhette annak keresztre feszítését, sőt, előidézte annak győzedelmes újjászületését. — Ozirisz, Buddha és Jézus tanítását tanulmányozva számos hasonlóságot fedezhetünk fel; az igazat megvallva időnként azt tapasztalhatjuk, hogy azonos szavakat használtak. Mégis, vajon másolt-e bármelyikük? Az egyes tanítások megmutatták számukra az utat a külsőből a belsőbe. Ekkor fel kellett hagyniuk minden iskolával, minden másolással, és azok fölé kellett emelkedniük. Ha csak bármelyikük is beérte volna a megfigyeltek, illetve a nekik tanított dolgok másolásával és tanulmányozásával, nem észrevéve, hogy mindez közvetlenül belülről, Istentől eredt, akkor még mindig tanulhatnának, életük és tapasztalataik pedig sohasem lettek volna följegyezve. 148

— Mindannyian ugyanazokon a tapasztalatokon mentek keresztül, miszerint követőik múló királyságok királyaivá akarták koronázni őket; erre ők azonban nem voltak hajlandók, ugyanazon gondolatot mindegyikük csaknem azonos módon fogalmazván meg: „Az én királyságom nem az anyagi, hanem a spirituális világból való.”50 Ozirisz esetében ez odáig ment, hogy a későbbi történetírók egyiptomi királynak nevezték őt. Itt a beszéd befejeződött és mindannyian a templomhoz mentünk. Amint megérkeztünk az alsó helyiségbe, barátunk így kezdte: — Ahogyan megyünk fölfelé a templom egyik helyiségéből a másikba, kérem, ne felejtsék, hogy egyetlen ember sem adományozhat egyetlen jogot a másiknak. Ahogyan fejlődik látásmódjuk, látni fogják, hogy önök egyenlők bármely emberrel, és az a személy, aki megkísérli az ő jogait, illetve azt a jogot, amit felettünk gyakorol, átadni, nem következetes, mert olyasmit próbál adni, amit nem képes. Rámutathatunk az útra testvérünk számára úgy, hogy ő kiterjeszthesse látásmódját az előnyös dolgok belefoglalásával, de nem adhatjuk át neki azt az előnyt, amivel mi rendelkezünk. Ekkorra a második helyiségbe érkeztünk, ahol négy barátunkat találtuk, akik a faluból előttünk érkeztek. Néhány percig tartó általános beszélgetést követően mindannyian leültünk, tanítónk pedig újra kezdte: — Nincs egyetlen olyan személy sem az önök egész történelmében, aki annyira kimagasló lenne, mint Jézus. Önök az ő születése előttire és utánira osztják föl az időt. Az emberek többsége bálványozza őt és ez az, amiben hibát követnek el. Neki bálvány helyett eszményképnek kellene lennie; faragott képmás helyett valóságossá és élővé kellene válnia az önök számára, hiszen voltaképpen ma is él, ugyanabban a testben, amelyben keresztre feszítették. Él, és 50

Anyagi előnyökről való lemondás a mennyei királyság érdekében (többek között): Mt. 5, 3-16; 6, 19; 19, 12; 19, 24-45; Mk. 10, 23-25; Lk. 1, 51-53; 6, 20-26; 18, 24-26.

149

képes szót váltani önökkel, ugyanúgy, ahogyan azt a keresztre feszítés előtt tette. Sok ember hibázik nagyot azzal, hogy életét befejeződni látván a kereszten bánatban és halálban, teljesen megfeledkeznek arról, hogy az ő életének nagyobbik része a feltámadás utáni szakasz. Ma is képes tanítani és gyógyítani, sokkal inkább, mint azelőtt bármikor. Amikor csak akarják, jelen lehet az önök számára. Ha keresik, megtalálják Őt. Ő nem király, aki önökre erőszakolhatja jelenlétét, hanem egy erős, az önök és a világ számára segítséget nyújtani mindenkor készen álló testvér. Amikor a halandó, földi síkon élt, csak keveseket tudott elérni. Ma képes bárkivel érintkezésbe lépni, aki őt keresi. — Vajon nem mondta, hogy „Ti is ott legyetek, ahol én vagyok”51? Vajon azt jelenti-e ez, hogy elment egy helyre, amit mennyországnak hívnak, és önöknek meg kell halniuk ahhoz, hogy oda eljussanak? Ő ott van, ahol önök, sétálhat és beszélgethet önökkel. Emeljék látómezőiket kissé magasabbra, engedjék szélesebb horizont számára megnyílni, és ha szívük és gondolatuk őszintén vele van, látni fogják őt. Együtt sétálhatnak és beszélgethetnek vele. Ha alaposan megfigyelik, láthatják, hogy a kereszten szerzett sebek, a lándzsa és a tövisek nyoma egytől egyig meggyógyult, eltűnt, a körülötte sugárzó szeretet és boldogság pedig megmutatja önöknek, hogy ő ezeket mind elfeledte, megbocsátotta. Barátunk itt abbahagyta beszédét és mindenki a legnagyobb csendben volt nagyjából öt percig. Ekkor a terem olyan ragyogó fénybe borult, amilyet eddig sohasem láttunk. Egy hangot hallottunk. Ez kezdetben nagyon távolinak és nehezen kivehetőnek tűnt. Amint ez lekötötte figyelmünket, gondolatainkat pedig odairányítottuk, a hang igen tisztán érthetően, harangszerű csengéssel hangzott fel. — Ki beszél? — kérdezte egy társunk.

51

Jn. 14, 3

150

— Kérlek, légy csendben — válaszolta a vezetőnk —, a mi kedves Mesterünk, Jézus beszél. — Igaza van, Jézus beszél — erősítette meg egyik barátunk. Majd a hang folytatta: — Amikor azt mondtam, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”52, nem akartam azt a gondolatot kelteni az emberiségben, hogy Én Magam lettem volna az egyetlen igazi fény. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”53 — Amikor azt mondtam, hogy „én vagyok a tökéletes 54 Fiú, Isten egyszülött Fia, akiben az Atyának kedve telik” , komoly volt a szándékom, hogy megértessem az egész emberiséggel, hogy Isten egy gyermeke látta, értette és kifejezte isteni mivoltát. Látta, hogy Istenben, a mindenség nagy Atya-Anya princípiumában élt, mozgott és létezett, és ezt látván kimondta a szót, hogy ő Krisztus, Isten egyszülött fia, és hű szívvel, megingathatatlan szándékkal élte életét azzá válva, amit önmagáról állított. Az eszményképre szegezte szemeit, egész testét feltöltötte azzal, végcélja pedig teljesült. — Az ok, amiért sokan nem értettek engem, az, hogy szentnek gondoltak, és az elérhetetlenbe helyeztek. Csodákkal, titokzatossággal vettek körül, és újra messze helyeztek az egyszerű emberektől, akiket nagyon szeretek. Oly nagyon szeretem őket, hogy az elmondhatatlan. Én nem fordultam el tőlük. Ők fordultak el tőlem. Fátylakat, falakat, barikádokat, közvetítőket, engem ábrázoló képeket állítottak fel rólam és azokról, akik oly becsesek nekem, és oly közel állnak hozzám. Mítoszokkal és misztériumokkal vettek körül bennünket, mígnem annyira távolinak tűntünk e drága emberek számára, hogy nem tudják, hogyan érjenek el. Imádkoznak, könyörögnek drága 52

Jn. 14, 6 Róm. 8, 14 54 Mt. 3, 17; 17, 5; 2 Pét. 1, 17: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”; Mk. 1, 11; Lk. 3, 22: „Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem.” 53

151

anyámhoz és azokhoz, akik körülvesznek, ami miatt mindannyiunkat halandó felfogásukban tartanak. Ha igazán olyannak ismernének, amilyenek vagyunk, kezet ráznának — és kezet rázhatnának — velünk. Ha elhajítanák minden babonájukat, meggyőződésüket, és megismernének olyannak, amilyenek vagyunk, úgy beszélgethetnének velünk, mint ahogy önök teszik. Mi sohasem vagyunk mások, mint ahogyan önök látnak bennünket. Mennyire szeretnénk, ha a világ tudná ezt! Akkor micsoda ébredés, milyen újraegyesülés, milyen ünnep lenne! — Önök olyan régóta vesznek körül titokzatossággal bennünket, hogy nem csoda, hogy a kétely és hitetlenség vált uralkodóvá. Minél több képet és bálványt emelnek, minél inkább halállal vesznek körül, és minél inkább elérhetetlenné tesznek bennünket, valami másnak, nem nekünk állítván emléket, annál mélyebb lesz a kétség, az árnyék és a bálványimádás véste szakadék, és ezen a szakadékon annál nehezebb átkelni. Ha bátran megráznák kezünket, és azt mondanák: „Ismerünk benneteket”, mindenki úgy láthatna, és olyannak ismerhetne bennünket, amilyenek vagyunk. Nem vesz körül bennünket, vagy szeretteinket semmilyen titokzatosság, hiszen a mi szeretteink: az egész világ. — Oly sokan látják mindössze azt a szakaszát életemnek, amely a kereszten végződött, elfelejtvén, hogy a nagyobb életszakasz az, amelyben most vagyok; tökéletesen elfeledvén, hogy az ember látszólagosan erőszakos halált követően is még mindig él. Az élet nem pusztítható el. Az folyton-folyvást tart, és a megfelelően élt élet nem épül le, nem múlik el. Még a hús is halhatatlanná tehető úgy, hogy az sosem változik. — A kedves Pilátus, amikor kezeit mosta, mondván: „Vigyétek, feszítsétek keresztre ti magatok, én nem találok hibát benne”55, milyen keveset sejtett arról, hogy miféle történelmet csinált, milyen próféciát teljesített be! Ő és a sokaság sokkal töb55

Jn. 19, 6: „Vegyétek át, és ti feszítsétek keresztre. Én semmi vétket sem találok benne.”

152

bet szenvedett, mint én. Az mind elmúlt, elfeledtetett és megbocsáttatott, és ezt abból is fogják látni, hogy mindannyian itt vagyunk egy helyen. Két alak jelent meg, akiket Jézus átölelt. Ahogyan ott álltak, Jézus kezével egyikük vállán, Jézus azt mondta: — Ez a kedves testvérem egész úton velem tartott. Míg e másik — mutatott a másikra — sokkal több utat látott, mielőtt szemei kinyíltak. Azonban, miután teljesen kinyíltak, gyorsan jött. Ő éppoly igaz, mint a többiek, és mi ugyanolyan szeretettel szeretjük őt, mint az összes többit. Ekkor még valaki közeledett lassan, majd megállt egy pillanatra. Jézus megfordult, és kitárt karokkal fogadta: — Kedves Pilátus! Nem lehetett az ölelés bajtársiasságát félreérteni. Majd Pilátus vette át a szót: — Sok fárasztó éven át dolgoztam és szenvedtem azután, hogy oly könnyedén hirdettem ki ítéletemet azon a napon, amikor a terhet elhárítottam magamtól. Míg az anyagi világban vagyunk, mily kevesen ismerik fel közülünk a felesleges terheket, melyeket mások nyakába varrunk, hogy elhárítsuk a felelősséget magunktól! Csak nyitott szemmel vesszük észre, hogy minél inkább megpróbáljuk kivonni magunkat a terhek viselése alól, másokra hárítván azokat, annál nagyobb lesz az a teher, ami ránk zuhan. Sok fárasztó esztendőn át tartott, míg szemeim megnyíltak e tény számára; de micsoda örömöt éreztem attól a naptól fogva, amikor ez megtörtént! Ekkor a láthatatlan kórus kezdett dalba, a melódia pedig leírhatatlanul szép volt. Néhány ütem után Jézus lépett előre, és így szólt: — Csodálkoznak, hogy már régóta megbocsátottam azoknak, akik fölszegeztek engem a keresztre? Hát miért nem bocsátott meg mindenki, ahogyan én tettem? Számomra a megbocsátás teljes volt, amikor azt mondtam: „Beteljese153

56

dett.” Miért nem látnak engem oly módon, ahogyan vagyok, nem a keresztre szögezve, hanem minden halandóság fölé emelkedetten? A láthatatlan kórus ismét megszólalt: „Legyetek üdvözölve, legyetek mind üdvözölve, Ti, Isten Fiai! Üdv, üdv, hála Őnéki! Az Ő országa örökkön él az emberek között! Íme, Isten őrökké veled van!” És ahogyan énekeltek, szavaik betűi fölemelkedve kirajzolódtak a terem falán. Ez nem egy távoli, ködbe vesző, alig látható jelenet volt. Még csak nem is egy tőlünk távoli színpadon játszódott. Mindnyájan ténylegesen a teremben voltak, hiszen beszélgettünk, kezet ráztunk velük és fényképeztük őket. Egyedüli különbség, ami köztük és miközöttünk volt tapasztalható, az a körülöttük lévő sajátságos fény, ami szemmel láthatólag a helyiség megvilágításának forrása volt. Árnyékok sehol sem voltak. Számunkra testük furcsán áttetszőnek tűnt, mert amikor megérintettük őket vagy kezet fogtunk velük, húsuk olybá tűnt, mint az alabástrom. Mindazonáltal melegség és barátságos ragyogás jellemezte azt, ez a meleg pedig átjárt körülöttük mindent. Még az után is, hogy kimentek, a teremben, ahol voltunk, megmaradt ugyanaz a fény és meleg. Azután valahányszor ebbe a terembe léptünk, valamelyikünk megjegyzést tett erre vonatkozóan. Nem sokkal ezután, egy napon társaságunk ebben a teremben gyűlt össze, és arról beszélgettünk, milyen érzést keltett bennünk a terem, amikor vezetőnk ezt mondta nekem: — Ez fenséges — kifejezvén mindnyájunk érzéseit, így erről nem esett több szó. Amikor azon az őszön visszatértünk, a terem szentélynek tetszett és hosszú órákat töltöttünk ott. Csoportunk várakozott, miközben a többiek távoztak a helyiségből. Amikor Pilátus kifelé indult, intett vezetőnknek, hogy tartsunk vele, majd mindannyian lementünk a lépcsőkön az 56

Jn. 19, 30

154

alsó helyiségbe, átmentünk az alagúton a szakadékhoz, és egyenként leereszkedtünk a létrán, amíg valamennyien leértünk. Ezt követően mindenki a szokásos módon szóródott szét, mintha a találkozó közönséges esemény lett volna. Miután a vendégek eltávoztak, háziasszonyunk köré gyűltünk, és egyenként, sorjában kezet fogtunk vele, hogy megköszönjük a rendkívüli estét, melyben részünk volt. Egyikünk így szólt: — Az egyetlen mód, mellyel gondolataimat és érzéseimet kifejezhetem, az, hogy elmondom: szűk látókörű, halandó szemléletmódom tökéletesen darabjaira hullott. Kétségtelenül azt a hangot ütötte meg, ami gondolatainkban rezgett. Én nem kíséreltem meg hangot adni gondolataimnak vagy érzéseimnek; azt sem kíséreltem meg soha, hogy följegyezzem azokat. Ráhagyom az olvasóra, hogy elképzeljék azokat. Miután háziasszonyunkat magára hagytuk, hogy viszszavonuljunk, egyetlen szó sem hangzott el. Láthatóan mindenki úgy érezte, hogy teljesen új világ nyílt meg számára.

155

2. fejezet ÖVETKEZŐ reggel, miután reggelihez gyűltünk, megkérdeztük háziasszonyunkat és megtudtuk, hogy nem volt szokatlan Jézustól, hogy eljött; mondta, hogy gyakran eljött és csatlakozott a többiekhez gyógyító munkájukban. Reggeli után mondták, hogy háziasszonyunk és két másik hölgy készült bennünket aznap elkísérni a templomba. Elhagyván a házat, társaságunkhoz két férfi csatlakozott. Egyikük közölte háziasszonyunkkal, hogy a faluban egy beteg gyermek szeretné látni őt. Követtük a férfiakat a beteg gyermek otthonáig, ahol őt igen rossz állapotban találtuk. Háziasszonyunk előrelépett és kinyújtotta kezeit. Az anya átadta a gyermeket az ő karjaiba. A kicsi arca azonnal földerült. Ő egy pillanatig szorosan magához ölelte a gyermeket, aki néhány percen belül jóízűen aludt. Háziasszonyunk visszaadta őt az anyjának, és folytattuk utunkat a templomba. Útban a templom felé megjegyezte: — Ó, bárcsak ezek a drága emberek megértenék és elvégeznék ezt a munkát önmaguk számára, ahelyett, hogy tőlünk függnek! Az sokkal jobb lenne nekik. Úgy van, hogy mindaddig, amíg vészhelyzet nem alakul ki, teljes mértékben békén hagynak, akkor azonban hívnak bennünket, ami egészen jól van így, csakhogy ez így nem ad számukra semmilyen önállóságot. Sokkal jobban szeretnénk önállónak látni őket, de ők minden szempontból gyermekdedek.

K

Ekkorra elértük a létra alját. Fölmentünk és beléptünk az alagútba. A két férfi velünk tartott. Minthogy az alagút tömör sziklából állt, természetes volt feltételezni, hogy sötét lesz. Ennek ellenére eléggé meg volt világítva ahhoz, hogy jelentős távolságban előttünk lévő tárgyakat láthassunk; a fény pedig láthatóan körülöttünk volt, úgyhogy árnyékok nem voltak. Már egy nappal korábban észleltük, de senki nem tett megjegyzést ezzel kapcsolatban. Kérdezősködésünkre elmondták, hogy a 156

fény körülöttünk volt, ahogyan azt tapasztaltuk, és amikor senki sem volt az alagútban, akkor sötét volt benne. Folytattuk utunkat az alagúton át és fölfelé a lépcsőkön a harmadik terembe. Ez a helyiség valamivel nagyobb volt, mint az alatta lévő kettő, és két fala mentén sok írott táblát tároltak. E helyiség mögött — mint azt megtudtuk — egy másik nagy termet vájtak ki, és később mondták, hogy az úgyszintén tele volt hasonló táblákkal. Ezek a táblák sötétbarnás-vörös színűek voltak, meglehetősen ép mázzal ellátva. Néhány tábla mérete nagyjából 35 x 60 cm, körülbelül 5 cm vastag, súlyuk pedig mintegy 5 kg volt. Voltak sokkal nagyobbak is. Azon tépelődtünk, vajon hogyan voltak képesek ezeket a hegyeken keresztülszállítani? Ez alkalommal kifejezést adtunk ámulatunknak, mire elmondták, hogy nem szállították keresztül a hegyeken, hanem akkor hozták őket a Góbi vidékére, amikor az termékeny és sűrűn lakott volt, mielőtt a hegyek felemelkedtek. Majd jóval az után, hogy a hegyek felemelkedtek, a táblákat átköltöztették erre a helyre, hogy őrizzék őket a megrongálódás bármiféle lehetőségével szemben. Állítólag a hegyek felemelkedése előtt hatalmas szökőár tört a vidék egy részére, tökéletesen elpusztítva azt, a népesség nagy részével együtt. Azok, akik túlélték, elszigetelődtek a világtól, a megélhetés lehetőségeitől és ők lettek a manapság a Góbi vidékét háborgató rablóbandák ősei. Mint mondják, a Nagy Ujgur Birodalom létezett azon a helyen, ahol a Himalája és a Góbi helyezkedik el ma; pompás civilizáció embereinek városai álltak ott, a víz általi rombolást követően pedig futóhomok borította el a romokat. Később felhasználtuk a leírást, amelyet a táblákról fordítottak nekünk, három ilyen nagyvárosra bukkantunk és hisszük, hogy egy napon, amikor további ásatásokat hajtanak végre, bizonyítani fogják e krónikák hitelességét és állításait. Ezek a feljegyzések a szóban forgó civilizációt többszázezer évvel korábbra keltezik. Minthogy ez nem kutatási tanulmány, úgy érzem, eltértem a tárgytól. Keresztülvezettek bennünket a különböző helyiségeken. Az általános témákról beszélgetve kiderült, hogy az egyik férfi, aki 157

csoportunkhoz csatlakozott reggel, annak a férfinak a leszármazottja volt, akivel a faluban találkoztunk, ahol Keresztelő Szent János élt, és akit krónikás barátunknak neveztünk. Ez a személy az előrehaladott kor minden jelét mutatta, amin meglepődtünk. Visszatérőben az első terembe, vezetőnk megkérdezte, hogyan lehetséges az, hogy a vágy azonnal teljesüljön, mihelyt kifejezzük azt. Háziasszonyunk válaszolt: — Abban az esetben, ha a vágyat helyes formában fejezzük ki, teljesül. A vágy nem más, mint az ima egy formája — folytatta — és Jézus az ima helyes módját használta, hiszen minden imája meghallgatásra talált; az az ima, amely mindig meghallgatásra talál, megfelelő kell legyen, ebből következően tudományos, és mint ilyen, megszabott törvényhez kötött. — A törvény — tette hozzá — „Mint tudod, imád meghallgatásra talált” és „amikor imádkozol, tudd, hogy amit kívánsz, megkapod, és a tiéd.”57 Ha kétséget kizáróan biztosak vagyunk abban, hogy akármit kérünk, már a miénk, tudhatjuk, hogy a törvénynek megfelelően gondolkodunk. Amikor a vágy teljesül, tudhatjuk, hogy a törvény teljesül. Amennyiben vágyunk nem teljesül, tudnunk kell, hogy helytelenül kértünk. Tisztában kellene lennünk azzal, hogy mi hibáztunk, nem pedig Isten. — Ezután az intés: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, lelked mélyéből, minden gondolatoddal és minden erőd58 del!” Most menjünk mélyen, mélyen lelkünk legbelsejébe – nem balsejtelmektől, félelemtől és hitetlenségtől vezetve, hanem örömteli, szabad és hálatelt szívvel, tudván, hogy amire szükségünk van, már a miénk. — A titok az egy-ség elérésében van; tudatossá kell válnunk benne, majd szilárdan meg kell tartanunk ezt a tudatosságot, 57

Jób 22, 27-28: „Meghallgat majd, ha hozzá fohászkodol, és a fogadalmaidat beválthatod. Sikerre segíti, amibe belefogsz, és felragyog a fénye ösvényeiden.” 58 Deut. 6, 5: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!”; Mk. 12, 33

158

sohasem eltérvén attól, akkor sem, ha az egész világ szembehelyezkedik azzal. „Magamtól nem vagyok képes semmire” — mondta Jézus —, „az Atya, aki bennem lakik, Ő végzi be ezt a művet.”59 Legyen hitünk Istenben! Legyen hitünk, és ne féljünk! Most jegyezzük meg, hogy Isten hatalmának nincs határa. „Minden lehetséges.” — Használjunk pozitív szavakat a kérésnél! A tökéletes formán kívül minden más hasznavehetetlen. Ültessük ezután lelkünkbe a tökéletes eszme-magot, és egyedül azt. Ekkor kérjük az egészség megnyilvánulását, és nem pedig a betegségből való felgyógyulást; a harmónia kifejeződését és a bőség megvalósulását — nem pedig a diszharmóniából, ínségből és korlátozottságból való kijutást. Vessük el ezeket úgy, ahogyan egy ócska ruhától szabadulunk meg. Ezek csak ósdi, kinőtt dolgok, megtehetjük, hogy örömmel megszabadulunk tőlük. Ne is forduljunk vissza, hogy rájuk nézzünk. Azok semmiségek — semmik. — Töltsük meg a körülöttünk lévő, látszatra üres teret gondolatban Istennel, a határtalan Istennel! Majd emlékezzünk: a szó — Isten — egy mag. Ki kell hajtania. — Hagyjuk a hogyant, mikort és holt Istenre! A mi dolgunk mindössze azt kimondani, amit akarunk, és áldást adni, tudván, hogy abban a pillanatban, amikor kértük, megkaptuk. Ennek a teremtésnek minden részlete az Atya dolga. Jegyezzük meg: Ő végzi be a művet. Tegyük hűségesen a mi dolgunkat; hagyjuk és higgyünk abban, ami Istenre tartozik. Kérjünk! Erősítsük azt meg! Számítsunk Istenre abban, amit akarunk, majd vegyük át az isteni beteljesítést. — Tartsuk Isten bőségének gondolatát mindig észben. Ha bármilyen más gondolat jön, cseréljük azt föl Isten bőségére, és áldjuk meg ezt a bőséget. Mondjunk, ha szükséges, állandóan köszönetet, amiért a mű bevégeztetett. Ne térjünk vissza a kéréshez. Csak áldjunk és köszönjük meg, hogy a mű bevé59

Jn. 14, 10-11: „A tanítást, amit hirdetek nektek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van.”

159

geztetett, hogy Isten működik bennünk, hogy megkapjuk azt, amire vágyunk, hiszen mi csupán a jóra vágyunk, ezt a jót pedig szétoszthatjuk mindenkinek. Történjék ez csendben és titokban. Imádkozzunk Atyánkhoz titokban, és az Atya, aki látja lelkünk titkát, nyíltan jutalmaz meg minket. — Amikor a kinyilvánítás megtörtént, úgy tekintünk vissza a hittel töltött időre, mint egyik legnagyobb kincsünkre. Bizonyítani fogjuk a törvényt és felismerjük hitben és áldásban kimondott szavaink erejét. Gondoljunk arra, hogy Isten tökéletessé tette az Ő tervét. Ő ránk ontotta, és folyvást ontja ránk szeretetteljesen és bőkezűen a jót, az összes jó dolgot, amit csak kívánhatunk. Ezenkívül ezt mondja: „Próbára tehettek, vajon megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok-e rátok.”60 Teljes Szívemből — Lényem legmélyén, Atyám, egy vagyok Veled és elfogadlak Téged, mint a mindenség Atyjaként Létezőt. Szellem vagy, Mindenütt Jelenvaló, Mindenható, Mindennek Tudója. Bölcsesség, Szeretet és Igazság vagy; a hatalom, szubsztancia és intelligencia, melyből, és mely által minden alkottatik. Te vagy szellemem élete, lelkem lényege, gondolatom értelme. Téged fejezlek ki testemmel és életemmel. Te vagy a kezdet és a vég, mindaz a jó, amit képes vagyok kifejezni. Gondolataimnak lelkemben elültetett vágya szellememben életed által elevenedik meg; amikor pedig eljön az idő, a hit törvénye által láthatóvá válik érzékeim számára. Tudom, hogy az üdvös, amire vágyom, már szellemi, láthatatlan formában létezik, csak a törvény beteljesítésére vár, hogy láthatóvá váljon és tudom, hogy már az enyém.

60

Mal. 3, 10

160

Lelkem Mélyéből — A szavak, melyeket most elmondok Neked Atyám, vágyamról szólnak. Magként lelkem földjébe plántáltatott, és szellememben serkentő életed által fejlődik. Ki kell kelnie. Csak a Te Szellemednek — Bölcsességednek, Szeretetednek és Igazságodnak — engedem meg, hogy lelkemben otthonra leljen. Csakis azt kívánom, ami mindenkinek jó és most kérlek Téged, Atyám, hozd azt létre. — Atyám, bensőmből a Szeretet, Bölcsesség, Erő és Örökifjúság kifejezését kérem. Azt kérem, hogy Harmónia, Boldogság és a Bőség Gazdagsága valósuljon meg, hogy a módszer megértését közvetlenül Tőled kapjam, amivel az Egyetemes Szubsztanciából azt nyerjem ki, amely minden üdvös vágyat kielégít. Nem magam részére, hanem megértésem Minden Gyermekedet szolgálná. Minden Gondolatommal — Amit kívánok, már látható formában van. Csak azt formálom meg elmémben, amire vágyom. Ahogyan a mag is a termőföld takarójának csendjében és sötétjében kezdi meg növekedését, úgy ölt vágyam most formát lelkem csöndes, láthatatlan világában. Belépek kis szobámba és becsukom ajtaját. Csendben és bizalommal most úgy tartom vágyamat az elmémben, mint megvalósult tényt. Atyám, most vágyam tökéletes megjelenítésére várok. Atyám, Atyám, bensőmből köszönöm, hogy vágyam kielégítése a most még láthatatlanban mindig megalapozott és tudom, hogy szeretetteljesen és bőkezűen árasztod mindenkire kincsedet; hogy betöltötted életem minden üdvös vágyát; hogy részese lehetek a javaknak, melyeket bőségesen adsz; hogy megérthetem Veled való egységemet; hogy ezt minden gyermeked megértheti; és hogy mindazzal, amim van, eláraszthatom gyermekeidet, hogy segítsem őket. Mindenem, amim van, neked adom, Atyám. 161

Minden Erőmmel — Sem cselekedetben, sem gondolatban nem tagadom, hogy Szellemben vágyam már kielégülést nyert és most az tökéletesen látható formában alkottatik meg. Szellemben, lélekben, elmében és testben hű vagyok vágyamhoz. Szellemben fölfogtam a számomra üdvöst. Megteremtettem azt, mint tökéletes eszmét lelkemben, és helyes gondolati formát adtam vágyamnak. Most láthatóvá, illetve valóságos megnyilvánulássá teszem tökéletes vágyamat. — Köszönöm Atyám, hogy most Szeretetet, Bölcsességet, Értelmet, Életet, Egészséget, Erőt, Örökifjúságot, Harmóniát, Boldogságot és a Bőség Gazdagságát nyertem; valamint a módszert, mellyel megteremthetem azt az Egyetemes Szubsztanciából, ami kielégít minden üdvös vágyat. — „Nem mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?”61 Miután háziasszonyunk befejezte, egy percig néma csend volt; majd folytatta: — Értsék meg, hogy amennyiben nem teljesedett be és nem látható az, amire vágytak, a hiba önökben, nem pedig Istenben van. Ne térjenek vissza a kéréshez, hanem mint Illés, ragaszkodni és kitartani a poharat, amíg az megtelik; áldást és hálát árasztani, amiért most az bevégeztetett, noha az eltévelyedés mindenféle halandó gondolata ostromolt bennünket. Folytassák, folytassák, most megvan, és higgyenek nekem, hitük elnyeri jutalmát; hitük tudássá válik. — Tételezzük fel, hogy jégre vágynak. Vajon úgy kezdenék, hogy kimondják a szót: „jég”, önmaguk körül minden irányba, válogatás nélkül? Ha így tennének, erejüket minden irányba elfecsérelnék, és semmi nem jelenne meg. Először mentális képet kellene alkotniuk arról, amire vágynak, mindjárt gondolataikban tartva azt éppen elegendő ideig ahhoz, hogy lássák a képét, majd vessék el teljesen a képet és nézzenek közvetlenül az Egyetemes Isteni Szubsztanciába. Legyenek tudatában, hogy a 61

Jn. 11, 40

162

Szubsztancia Isten része, és ennélfogva önöknek egy része, valamint, hogy ebben a Szubsztanciában minden benne van, amire szükségük van; és Isten éppen olyan gyorsan árasztja ránk ezt a Szubsztanciát, amilyen gyorsan mi azt képesek vagyunk használni; mi pedig sohasem tudjuk a készletet kimeríteni. Azután legyenek tudatában, hogy mindenki, aki akár tudatosan, akár tudat alatt teremtett valamit, ebből a Szubsztanciából hozta azt létre. Most tartsák gondolatukat és figyelmüket mereven az egyetlen központi atomon, Istenen, tartsák meg azt az atomot, amíg rá nem helyezték vágyuk lenyomatát. Le fogják csökkenteni annak az atomnak a vibrációját, amíg az jéggé nem válik. Azután minden atom, amely ezen egyetlen körül helyezkedik el, igyekszik engedelmeskedni vágyunknak. Vibrációjuk lecsökken, míg oda nem tapadnak a központi részecskéhez, és egyszercsak kész a jég. Még csak nincs is szükség vízre önök körül. Csak az eszményképre van szükségük. Ismét teljes volt a csend. Egyszercsak egy kép jelent meg a terem falán. Kezdetben az alakok mozdulatlanok voltak, mi pedig csak keveset törődtünk vele. Azonban később az alakok mozogni kezdtek, és mi láthattuk ajkaikat mozogni, mintha beszéltek volna. Figyelmünk rögtön odairányult, háziasszonyunk pedig azt mondta: — Ez a kép egy jelenetet ábrázol, amely régen történt, amikor az Ujgur Birodalom virágzása teljében volt. Láthatják, milyen szépek voltak az emberek, és milyen meleg és napsütéses a vidék. Láthatják, ahogyan a fák hajladoznak a szélben. Még a színek is felidéződnek. Nem voltak heves viharok, melyek a tájat vagy lakóit háborgatták volna. Ha jól figyelnek, hallhatják a beszédet, és ha értik a nyelvet, elmondhatják, miről folyik a beszélgetés. Még azt is láthatják, hogyan játszanak a test izmai, ahogyan az alakok ide-oda mozognak. Háziasszonyunk abbahagyta a beszédet, de a képek nem szűntek meg áradni, nagyjából kétpercenként váltakozó jelenetekkel, mígnem látszólag mi is a kép részeivé lettünk, olyan 163

közel jelent az meg hozzánk. Egyszercsak olyan jelenet következett, amelyben csoportunk három tagja szerepelt. Tévedésről nem lehetett szó. Hallottuk hangjukat és értettük, amit mondtak. Ezt egy Dél-Amerikában, körülbelül tíz évvel ezelőtt zajlott epizódként azonosítottuk. Ezután háziasszonyunk újra kezdte: — Képesek vagyunk gondolati rezgéseket küldeni az atmoszférába, amely kapcsolódik azok rezgéseivel, akik meghaltak, rezgésünk pedig öszszegyűjti azokat a gondolatokat, amelyek korábbról erednek, amíg azok egy adott pontba gyűlnek össze. Azután láthatjuk az újra felidézett eseményeket, éppen úgy, ahogyan azok annak idején zajlottak. Ez az önök számára tüneménynek hat, de nem sok idő telik el, és az önök népe az itt látott képekhez hasonlókat állít elő. Az egyedüli különbség, hogy az önöké fényképészeti- és mechanikus természetű lesz, míg a mienkre egyik sem jellemző. — A Krisztusi gondolat vezérei annyira elfoglalták magukat a felekezetek közötti civódással, mindegyikük eltökélten kívánva a másik bukását, hogy majdnem elfeledték, mit jelent a valódi spirituális élet. A kelet hasonlóképpen olyannyira makacsul ragaszkodott filozófiájának ezoterikus, okkult és tudományos oldalához, hogy ők is elmentek a spiritualitás mellett. — Bekövetkezik az, amikor néhányan azok közül, akik magasabb fejlettségi szintű képeket készítenek mechanikus eszközök segítségével, elsőként veszik észre azok igazi spirituális értékét, oktatási jelentőségét, a belőle származtatható előnyöket és a lehetséges további vívmányokat. Azután ennek a néhánynak lesz annyi mersze, hogy kiálljon és közzétegye az általuk készített képekkel elért eredményeket. Látható lesz majd, hogy ezek az eszközök, és az őket kifejlesztő — most leginkább anyagiasnak gondolt — emberek az igaz spirituális eszme világos kifejezése terén mindazon tényezők leghatalmasabb erejévé válnak, amit az önök népe eddig létrehozott és kifejlesztett. Ennélfogva a legnagyobb materiális faj leganyagiasabb embereire hárul az igaz spiritualitás megteremtése. Az önök népe tovább halad és meg fog alkotni egy olyan 164

berendezést, amely képes reprodukálni azoknak a hangját, akik meghaltak, sokkal pontosabban, mint ahogy most az élők hangját képesek reprodukálni. Önök folytatják és bizonyos fokig, mechanikusan elérik azt, amit mi a gondolat erejének útján. Ez az, amiben az egész világ előtt jeleskednek a jövő fejlődése során. — Amerika alapítása a fehér faj hazatérését jelképezi, miután az a föld az ő korábbi hazájuk volt, és egyike volt azon helyeknek, ahol a korai nagy spirituális megvilágosodás létrejött. Ennek megfelelően ez az a föld, ahol megtörténik majd a legnagyobb spirituális ébredés. Rövid időn belül messze az egész világ élén járnak majd a fizikai és mechanikai fejlődés terén. Önök folytatják a fejlődést fizikai és mechanikai téren, mindaddig, amíg olyan mértékben tökéletes nem lesz, hogy látják majd, csupán egy lépés a spiritualitás. Mire az az idő elérkezik, meglesz a bátorságuk megtenni azt a lépést. Van egy mondás az önök országában: szükség szüli a találmányt. A szükség kényszerítette önöket abba a helyzetbe, amikor meg kellett tenniük azt, ami lehetetlennek tűnt. Vívmányaik elérési módja igen anyagias nemzetté tette önöket. Az önök életmódja alapján erre szükség volt a túlélés érdekében. Amikor önök, mint nemzet, kapcsolatba lépnek a spirituális világgal, a nagy lépések, melyeket az anyagi világban megtettek, gyermekjátéknak tűnnek majd. Kifejlesztett erős fizikai testükkel és gyors felfogásukkal az önök fajtája minden más nemzet számára fénnyé válik; önök pedig visszanéznek majd és csodálkoznak, ahogyan most csodálkoznak azon, miért használtak ősapáik postakocsit és faggyúgyertyát, amikor gőz és elektromosság volt mindenütt körülöttük éppen úgy, ahogyan ma is ott vannak ezek önök körül. Ha megtartották volna a törvényt, részeseivé váltak volna, és az javukat szolgálná, ahogyan ma és a jövőben önök is részesei és haszonélvezői annak. — Megértik majd, hogy körülvesz bennünket a spirituális világ és az anyagi fölött áll. Úgy találják majd, hogy a spirituális világban magasabb rendű a törvény, és ha tartjuk magunkat ahhoz, akkor részesülünk annak előnyéből; miután a spirituális 165

pontosan az anyagi és mechanikus fölött és körül található. Azt tapasztalják majd, hogy nincs több titokzatosság a spirituálisban, mint amennyi a mechanikusban illetve az anyagiban van. Azok a dolgok, amik bonyolultnak tűnnek önöknek ma, egyszerűvé válnak, és önök éppoly könnyedén kerekednek azokon fölül majd, ahogyan most a mechanikuson és anyagin kerekednek fölül. Folytonos törekvésünk dolgozik számunkra. Ekkorra az idős úr, akit korábban említettem, kiválasztott és kihozott egy táblát, s azt egy közeli állványra helyezte. Háziasszonyunk folytatta: — A nagy hiba, amit sokan elkövetnek, hogy nem úgy tekintenek az élet leckéire, mint egy adott célpont elérésének eszközeire. Nem látják, hogy amikor azt a végcélt elérték és teljesen magukévá tették, a leckéket félre kell hajítani, és meg kell élni, amit elértek. Azután, ha még mindig tovább kívánnak menni, megállhatnak egy pillanatra, és elhelyezhetik az eredményeiket tárházukba (időnként tudatalattinak hívják ezt); majd ez után a lépés után vehetik azokat a leckéket, amelyek további, kívánt céljaikhoz vezetnek. Azonban, mihelyt azt a célt elérték, ismét félre kell hajítaniuk a leckéket. Ezen a módon haladhatnak lépésről lépésre a legmagasabb célig. Önök meg fogják látni, hogy a leckék pusztán lépcsőfokok; és ha megpróbálják mindazokat a lépcsőfokokat magukkal cipelni a csúcsig, amelyeket addig használtak, a súly hamarosan maga alá temeti önöket. Emellett nem maradna lépcsőfok testvérük számára, aki követi önöket. Hagyjuk meg neki arra az esetre, ha úgy választ, hogy használja őket. Segítették önöket, hogy följussanak a csúcsra. Már nincs szükségük rájuk. Megállhatnak egy percre, hogy levegőzzenek, vagy új ihletet merítsenek, hogy folytassák az utat. Abban a pillanatban, amikor az ihlet megérkezett, felhelyezhetik lábukat a következő lépcsőfokra, és újra elhelyezhetik az eredményt tárházukba. Engedjék el az összes leckét, melyek odáig vezettek és semmi sem marad, ami akadályozná, vagy visszafogná önöket. Azonban, ha visszatekintenek a leckékre, és nem tartják látóte166

rükben a célt, mielőtt észrevennék, a leckékhez fognak ragaszkodni az eszménykép helyett, melyhez a leckék vezettek. — Ez megingáshoz vezethet, és visszanézve esetleg azt mondják: „Vajon elődeim azon a módon érték el céljukat, ahogyan én?” Ha messzire tekintek vissza, azt mondhatom, igen, de ha közvetlenül előre tekintek, azt mondom, nem; hiszen ők arcuk verítékével értek célt, míg önök saját Isten-adta erejüket használják. Ha elődeikre tekintenek vissza, mielőtt észrevennék, bálványozni fogják őket; mert teremtőképességükkel azt hozzák létre, amire tekintenek. Az ő mércéik szerint fognak élni a sajátjuk helyett. Úgy fognak kinézni, mint elődeik, de nem érik el azt, amit ők. Elkezdenek visszaesni, hiszen ha más eszményképe szerint élnek, nem érhetik el azt, amit az, aki az eszménykép megteremtője. Menniük kell, vagy vissza kell fordulniuk. Nincs félmegoldás. Az elődöknek ez a tisztelete az egyik közvetlen oka a nemzetek elkorcsosulásának. Mivel önöknél az elődök tisztelete hiányzik, mi úgy látjuk, a jövő nagy nemzetet rejt az önök személyében. Először is, önöket nagyon csekély mértékig jellemezte az elődök iránti büszkeség; nem voltak elődeik, akiket tisztelni lehetett volna, nem volt alapja annak, hogy megtartsák azt, amit létrehoztak. Eszményképük egy szabad ország volt, és önök megvalósították eszményképüket. Az országban, melyre szert tettek, nem volt király, illetve uralkodó. Önöknek nem számított, mit ért el nagyapjuk. Az számított, hogyan érnek célt önök egyénileg, saját maguk. Azután egyesítették a sokaságot egy cél elérése érdekében, és az önök egyéni énje, az alkotóerő, mely életet ad (Isten), közvetlen, bensőséges kapcsolatban tartotta önöket eszményi alkotóerejükkel. Azután szemeiket rendíthetetlenül a célon tartva mennek tovább eszményképük megvalósítása felé. Háziasszonyunk a tábla felé fordult, és folytatta: — Ezeken a táblákon az van följegyezve, hogy Istent Vezérlő Elvnek — Észnek, Értelemnek — nevezték, és olyan betűvel jelképezték, amilyen az önök „M” betűje, amit M-o-o-h-nak hívtak. Az önök nyelvére lefordítva ez irányító vagy alkotó. 167

— Ez a Vezérlő Elv volt mindenek felett és irányított mindent. Az első Lényt, akit teremtett, a Vezérlő Elv kifejezésre juttatójának hívták; Ő pedig abban az alakban teremttetett, amilyen az Elv volt, mivel az Elvnek nem volt más alakja, mint a sajátja, amely által, illetve amin keresztül kifejezést adhatott. Ez a Lény, melyet a Vezérlő Elv teremtett, az Elvnek, Önmagának külső kifejezése volt. Ő az Elv képére teremttetett, mert a Vezérlő Elv számára nem volt más, amiről mintázhatta volna. A Vezérlő Elv minden egyes tulajdonságát átadta teremtménye számára, és ennek a teremtménynek mindenhez hozzáférése volt, amivel az Elv rendelkezett. Uralom adatott számára minden külső forma felett. Rendelkezett Teremtője alakjával, tulajdonságaival, illetve a képességgel, hogy mindazt tökéletes módon fejezze ki, amit a Teremtő kifejezett, mindaddig, amíg a teremtmény közvetlen összhangban van az Elvvel. A teremtett lény egyetlen tulajdonságát sem más fejlesztette ki, mint a Teremtő, elméjében tartva az eszményi, illetve tökéletes tervet arról, amit teremtménye ki kellett fejezzen, eszményi, tökéletes környezetbe helyezvén teremtményét, ahol minden tulajdonsága megnyilvánulhatott, kifejeződhetett, illetve külsőleg testet ölthetett. Ekképpen a Teremtő nem helyezte teremtményét a Földre mindaddig, amíg tökéletes fejlődésének minden feltétele kész nem volt. Amikor ezek a feltételek készen álltak, az a Lény közéjük helyeztetett, Úristennek neveztetett, a helyet pedig, ahová helyeztetett, M-o-o-h-nak, vagy M-nek nevezték és az a későbbiekben bölcső, vagy anya néven vált ismertté. Szeretném, ha megfigyelnék, hogy ezeket a szavakat az önök nyelvén mondom, hogy értsék azokat. Belemerülhetnek a részletekbe, miután saját maguk megtanulták a táblákat lefordítani. Szeretném ezeket a részleteket kiemelni, hogy azok azon alapelvvé válhassanak, amiből majd dolgozunk ezeknek a krónikáknak a fordítása során. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy megpróbálom bármely következtetésüket megváltoztatni, amelyet egyéb módon, egyéb gondolatok vagy tanulmányaik útján vontak le. Arra szeretném önöket kérni, hogy egy időre tegyék azokat félre. Amikor mélyebbre hatoltak e tanulmánya168

ikban, szabadságukban áll minden egyéb nézetüket visszatenni a helyükre, amennyiben úgy kívánják. Semmilyen módon nem kívánom befolyásolni önöket. Minden tanítás csak külsőség, mód arra, hogy nézetünket kialakítsuk. Ha nézet nem alakul ki, vagy a keresett célt nem érik el, akkor tanulmányaik nyűggé, felesleges teherré, haszontalanná válnak.

169

3. fejezet Z idős ember oktatása mellett, nap nap után, két hónapon keresztül teljes figyelmünket szenteltük egy táblasorozatnak, amely teljes egészében betűkkel, szimbólumokkal, azok helyével, tartalmával és jelentésével foglalkoztunk. Március elejének egy reggelén szokás szerint a templom termébe mentünk, és az idős urat a díványon fekve találtuk, mintha csak aludt volna. Egyikünk odament hozzá és rátette kezét a karjára, hogy felébressze, majd visszahőkölt, és felkiáltott: — Nem lélegzik! Azt hiszem, meghalt! A dívány köré gyűltünk, és olyan nagyon lefoglaltak bennünket saját gondolataink arról, hogy a halált ezen emberek között kell megtapasztalnunk, hogy nem hallottuk azt, aki belépett. Ábrándozásunkból egy hang ébresztett, mely azt mondta: — Jó reggelt! Az ajtó felé fordultunk, és ott állt Emil. Azt gondoltuk, hogy ezerhatszáz kilométer távolságban volt, így hirtelen megjelenése megdöbbentett bennünket. Mielőtt annyi időnk lett volna, hogy összeszedjük magunkat, odalépett hozzánk és mindenkivel kezet fogott. Egyszercsak odament a díványhoz, melyen az idős ember feküdt. Kezét az idős ember fejére helyezvén a következőt mondta: — Íme, egy kedves testvérünk, aki eltávozott a Földről, de nem tudta munkáját közöttünk befejezni. Ahogyan az önök egyik költője mondta: „Köpenyébe burkoltan hever szép álomba szenderülve.” Más szavakkal, önök halottnak nyilvánították őt. Első gondolatuk, hogy szerezni kell egy temetkezési vállalkozót és egy koporsót ahhoz, hogy előkészítsék a sírt, mely elrejti az ő halandó részét, amíg az föloszlik. — Kedves barátaim, kérem, gondolkozzanak el egy pillanatra. Kinek beszélt Jézus, amikor azt mondta: „Atyám, hálát 62 adok neked, hogy meghallgattál” ? Nem a külső énhez, az egóhoz, a porhüvelyhez beszélt. A Belső Ént, a Végtelen

A

62

Jn. 11, 41

170

Egyet, a Mindent Hallót, Mindent Ismerőt, Mindent Látót a Nagy és Hatalmas, Mindenütt Jelenvaló Istent magasztalta, dicsőítette. Nem látják, kihez fordult, amikor Lázár sírjánál állt? Azt látta-e, amit önök, amikor benézett a sírboltba: egy halott, föloszlóban lévő Lázárt? Míg önök a halottat nézték, ő csupán az élőt, Isten egyszülöttjét tartotta látóterében. Ő szemét a meg nem változtathatóra, örökkévalóra, a mindenütt jelenvaló, mindent felülmúló Életre szegezte. Most, tekintetünkkel rendületlenül Isten állandóan jelenlévő valóságán tartva megláthatjuk az Ő bevégzett művét. — Itt van egy drága testvérünk, aki sohasem bízott teljesen Istenben, hanem részben saját erejére támaszkodva élt, amíg el nem érte ezt a pontot és fel nem adta, elkövetve azt a hibát, amit oly sokan követnek el ma, azt a hibát, amiről azt mondjuk, halál. Ez a drága lélek nem volt képes minden kétségétől és félelmétől megszabadulni, és ezért saját erejére támaszkodott és nem volt képes befejezni a munkát, amely mindegyikünkre vár. Ha így hagynánk őt, teste fölbomlana, és újra kiküldetésre kerülne a halandó feladatok elvégzésére, melyeket hajszál híján befejezett. Az igazat megvallva olyannyira már-már befejezte azokat, hogy segíthetünk neki végrehajtani, amit mi nagy megtiszteltetésnek érzünk. — Önök megkérdezték, hogy vajon újra teljes tudatára lehet-e őt ébreszteni. Igen, lehet, és mindenki mást is éppen így lehet, amennyiben ehhez hasonló módon távoztak. Annak ellenére, hogy ő távozott, ahogyan azt önök látják, mi, akik életének egy szakaszát megosztottuk vele, képesek vagyunk segíteni, ő pedig gyorsan eljut majd a megértéshez, úgyhogy képes lesz magával vinni testét. Nincs szükség arra, hogy elhagyja a testét az úgynevezett halálon és fölbomláson át valaki, még azután sem, amikor nyilvánvalóan elkövette a nagy hibát. Itt a beszélő szünetet tartott, és egy pillanatra láthatóan mély meditációba merült. Nagyon rövid időn belül négy barátunk érkezett a faluból és jött be a terembe. Egymás közelébe gyűltek néhány percre, olyanformán, mintha gondolataikba mélyed171

tek volna. Ezután ketten kinyújtották kezüket, és intettek, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Közelebb léptünk, mire ketten társaságunk két tagja köré fonták karjaikat, mi pedig sorjában átkaroltuk egymást, míg a kör teljes nem lett. A kör a dívány körül helyezkedett el, melyen az eltávozott feküdt. Ahogyan ott álltunk egy ideig egyetlen szó nélkül, a teremben a fény ragyogóbbá vált. Megfordulva Jézust és Pilátust láttuk meg együtt a helyiségben, néhány lépéssel távolabb állva. Odajöttek és csatlakoztak hozzánk. Újból teljes csend következett. Majd Jézus a díványhoz lépett, és mindkét kezét fölemelve ezt mondta: — Kedveseim, nem akarnak velem keresztüllépni a halál völgyén egy kicsit? Az nem tiltott terület, ahogyan hiszik. Ha csak átlépnének rajta, ahogyan mi tettük, és a másik oldalról néznék azt meg, látnák, hogy az csupán olyan, amilyenné a gondolataik tették. Élet van ott, ugyanolyan, mint itt — állt meg kitárt karokkal egy pillanatra. — Drága barátom és testvérem, velünk vagy, mi pedig veled vagyunk, és mi mindannyian együtt vagyunk Istennel. Isten fenséges tisztasága, békéje és harmóniája vesz körül, ölel át és gazdagít mindenkit. Ez a tökély most olyan élénken ölt testet számodra, kedves, hogy felemelkedhetsz, Atyád befogad téged. Kedves, látod és tudod, hogy a porból porrá és hamuból hamuvá levés nem igaz, hanem ez az Élet, a színtiszta Élet, az Örökkévaló Élet. Testedet nem kell halandó enyészetnek hagynod. Most felismered az Ország dicsőségét, amelyből útnak indultál. Felkelhetsz, hogy Atyádhoz menj, a kiáltás pedig felszáll: „Üdv, üdv az újjászületettnek, a magasztos Úrnak, Krisztusnak az emberek között.” Kedves olvasó, szánalmas, amikor szavakkal a halandó megpróbálja leírni a helyiséget megtöltő fény szépségét és tisztaságát, és ahogyan a fekvő fölkelt, úgy látszott, hogy a fény mindent átjárt, úgyhogy semmi sem vetett árnyékot, még barátunk alakja illetve saját testünk sem. A falak kitágulni látszottak és áttetszővé váltak, mígnem úgy éreztük, hogy a végtelen térbe tekintünk. A jelenet pompáját nem lehet leírni. Majd beláttuk, hogy ahelyett, 172

hogy a halál jelenlétében volnánk, az Örökkévaló Élet, elmondhatatlanul nagyszerű, sohasem fogyó, hanem örökké tovább és tovább folytatódó Élet jelenlétében álltunk ott. Mi egyebet tehettünk, mi, halandók, mint állni és bámulni? Azon néhány perc emelkedettségében egy időre messze azon túl vittek bennünket, mint ahogyan a mennyországot és annak teljes szépségét legderűlátóbb látomásainkban láttuk. Ez nem álom, hanem valóság volt. Ilyenformán a valóság nagyszerűbb lehet bármely álomnál. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy keresztülláttunk, illetve messze túl láttunk a homályon. Annak a látványnak a szépsége és békéje, valamint a nagy bizalom, amit már barátainkba helyeztünk, aznap teljesen átvitt bennünket az élet-halál vízválasztóján, ma ez a vízválasztó pedig mindössze egy fennsík számunkra. Ugyanakkor megértettük, hogy először mindenkinek önmaga kell, hogy felkapaszkodjon a magaslatokra, mielőtt az alant elterülő szépséget megláthatná. Barátunk, akire úgy néztünk, mint aki halottaiból támadt fel, a kor legkisebb jele nélkül odafordult társaihoz, és egyszercsak beszélni kezdett. Szavai, melyeket barátaink felé fordulva mondott, a következők voltak. Olybá tűnik, mintha azok egy táblán domború arany feliratba lettek volna öntve, mely mindig előttem áll. Hangja olyan méltósággal tört elő, amit nem tudok leírni. Nem volt benne mesterkéltség, egyedül a nyíltság és az erő mélységesen tiszta jele. Ezt mondta: — Kedveseim, nem ismerhetitek az örömöt, a békét, a nagy mennyei boldogságot, amit azzal adtatok, hogy föltámasztottatok engem. Csak egy perce minden sötét volt, féltem tovább menni, és mégsem tudtam visszatérni. Az egyetlen mód, ahogy el tudom magyarázni, az, hogy úgy tűnt, óriási sötétség borított be, ahonnan váratlanul felébredni látszottam, és most újra veletek vagyok. Most arca úgy sugárzott a boldogságtól, hogy őszinteségéhez kétség sem fért. Ezután hozzánk fordulva így szólt: — Kedveseim, milyen örömmel gondolok kapcsolatunkra! Sohasem tudják meg, milyen örömöt jelentett nekem megszorítani kezeiket; milyen örö173

möt okozott nekem látni, tudni és érezni az őszinteségüket, mellyel elfogadták ezeket a drága segítőimet, akiket ebben a pillanatban képes vagyok isteninek nevezni. Ha most az én szemeimmel láthatnának, megismerhetnék azt a mennyei boldogságot, amit érzek. Minden örömöm közül a legnagyobb, hogy tudom, majd mindegyikük eléri és ismeri azt, melyet én elértem, és megismertem. Azt az örömöt csak akkor ismerhetik, ha odáig érnek, ameddig én. Mondhatom, hogy szerencsés dolog egy teljes életet végigélni, hogy azután ennek egyetlen pillanatát élvezni lehessen. Azután arra gondolni, hogy láthatom feltárulni az egész örökkévalóságot. Csodálkoznak, amikor azt mondom, hogy szemeim csaknem vakok, és elkábít látomásom? Meglepődnek, milyen erős a vágyam, hogy ezt a látomást feltárjam önöknek, és nem csak önöknek, hanem minden fivéremnek és nővéremnek Isten egész nagy Világegyetemében? Drága testvéreim, ha képes lennék egy átváltozást hozó kezet önökre tenni, és fölemelni önöket ide, ahol én vagyok, azt hiszem, örömöm sokszorosára fokozódna ebben a pillanatban. Megmutatták, hogy ezt nem szabad megtennem. Megmutatták, hogy önöknek, saját maguknak kell ezt az átváltozást hozó kezet kinyújtani, és amikor kinyújtották, azt találják majd, hogy Isten keze kész arra, hogy megszorítsa az önökét. Sétálhatnak és beszélgethetnek majd Vele, és Isten szakadatlan áldásában részesíti önöket, ahogyan azt mindenkivel teszi. Minden öröm legnagyobbika az, hogy megmutatták, nem számít a társadalmi helyzet, vagy a hitfelekezet, mindenkit örömmel várnak. Egyszercsak eltűnt a szemünk elől, egyszerűen elmosódtak körvonalai, így láttuk. Múló látomás volt? Minden társam úgy találta, hogy nem az volt, hiszen kettejük kezet fogott ezzel az emberrel. Az olvasóra hagyom ennek megítélését. Ezután a faluból jött egyik barátunk hozzánk fordulva mondta: — Tudom, hogy kételkednek, de belátják, ugye, hogy ez nem az önök okulására lett megrendezve? Ez csupán az egyik vészhelyzet a mi életünkben, és amikor valóban vészhelyzet adódik, ké174

pesek vagyunk azon felülkerekedni. Ez a kedves nem volt képes saját erejéből teljesen legyőzni a Kaszást, ahogy önök mondják. Csakugyan meghalt, ahogy látják. A lélek elhagyta a testet, és az, aki ilyen mértékben megvilágosodott, segíthető a sorsdöntő pillanatban, úgyhogy a lélek visszatér, a test pedig befejezi önnön tökéletesítését; ezután a testét magával viheti. Ez a testvérünk túl hevesen vágyott a halálra, és elhagyta testét, amikor pusztán néhány lépés, ahogyan az csakugyan volt, átsegítette őt a határmezsgyén, és a tökéletesítés befejeződött. A nyújtott segítség a mi nagy kiváltságunk volt. Lassan visszahúztuk karjainkat és tökéletes csendben voltunk egy teljes percig. Csoportunk egyik tagja ezekkel a szavakkal törte meg a csendet: „Uram és Istenem!” Ami engem illet, nem éreztem, hogy valaha is újra beszélni akartam volna. Gondolkozni kívántam. Mindannyian ültünk, és néhányunk újra megtalálva hangját, halkan beszélgetett. Ez a helyzet tizenöt vagy húsz percig tartott, és csaknem mindenki belemerült az általános beszélgetésbe, amikor egyikünk az ablakhoz lépett. Megfordult, és azt mondta, úgy tűnik, hogy idegenek érkeznek a faluba. Valamennyien lementünk, hogy lássuk őket, mert nagyon ritkán esett meg, hogy az évnek ebben a szakában idegenek látogatnák meg a falut, éspedig gyalogosan, hiszen éppen hogy túl voltunk a tél közepén. Amikor odaérkeztünk, megtudtuk, hogy a csoport egy körülbelül 50 kilométerre, lenn a völgyben fekvő kisebb faluból jött. Egy embert hoztak, aki három nappal azelőtt eltévedt a viharban, és majdnem megfagyott. Barátai hordágyon cipelték őt a havon keresztül végig a teljes távon. Jézus odalépett, és kezét a férfi fejére helyezvén megállt egy percre. A férfi csaknem azonnal ledobálta takaróit és lábra állt. Barátai, állva látván őt, egy pillanatig rámeredtek, majd halálra rémülten elrohantak a helyszínről. Nem tudtuk meggyőzni őket arról, hogy visszatérjenek. A gyógyult kábának és bizonytalannak tűnt. Két barátunk rávette őt, hogy 175

menjen velük haza, míg mi a csoportunkkal Jézus kíséretében visszatértünk a szállásra.

176

4. fejezet IUTÁN kényelmesen leültünk, Jézus kezdett hozzá a beszélgetéshez: — Amikor egyek vagyunk minden Lélek összességével, és azonosítjuk önmagunkat annak a Léleknek egy tényleges részével, valamint egyértelműen tudatában vagyunk annak, hogy ez a Nagy Eredet Isten, hamarosan ráébredünk arra a tényre, hogy az egész Világegyetem minden intelligenciája együttműködik velünk. Hamarosan azt is felismerjük, hogy az összes nagy lángész intelligenciája, akárcsak testünk egyetlen sejtjének kicsiny mentális tényezője teljes összhangban és harmóniában működik velünk együtt. E Nagy, Egységes, Intelligens Kozmikus Tudat az, amivel kétségtelenül szövetségben állunk. Sőt, mi vagyunk ez a Tudat; mi vagyunk az Univerzum öntudata. Abban a pillanatban, amikor pontosan ezt érezzük, semmi sem akadályozhat bennünket isteni mivoltunkban. — Az Egyetemes Tudatból minden tudást lehívhatunk; felfogjuk, hogy mindent tudhatunk, tanulás és okfejtés nélkül, anélkül, hogy egyik leckét a másik után vennénk, vagy egyik részletről a másikra mennénk. A leckék csak azért szükségesek, hogy ahhoz a beállítottsághoz vezessenek bennünket, amelyben magunkévá tehetjük ezt a gondolatot. Akkor azután mindent képesek leszünk felfogni, ami minden gondolatot magában foglal. Létezik egy egész motiváló gondolat-áramlás, amely ellenállhatatlan, mi pedig tudatában vagyunk, hogy semmi sem terelhet el bennünket valódi célunktól. Mi együtt vagyunk az egésszel, így ellenállhatatlanul együtt mozgunk az egésszel. Lehetetlen, hogy bármilyen körülmény eltéríthessen célunktól. A vízcsepp csakis akkor gyenge, ha kivesszük őt az óceánból; tegyük vissza, és olyan erős lesz, mint a teljes óceán. Nem számít, hogy akarjuk-e, vagy hiszünk-e benne. Ez az Intelligens Törvény, és mi azonosak vagyunk vele. — Minden Igazság összessége a Nagy Eredet, Isten. Minden igazság, ami a Végtelenség része — attól függetlenül, hogy úgy hisszük, a szóban forgó dolog nagy igazság, vagy ki177

M

csiny igazság, minden igaz szó, amire gondolunk, vagy amit kimondunk —, a Nagy Igazság, az Egységes Nagy Mindenség, az Egységes, Egyetemes Igazság része, és mi azonosak vagyunk vele. Amikor felismerjük ezt az egységet, és teljes mértékben az Igazságban vagyunk, akkor az Igazság összessége áll mögöttünk, és ellenállhatatlanságunk megnő. A hullám mögött lévő óceán ereje az, ami a hullám erejét adja, ami szintén csupán Isten erejének egy része, ahogyan az ember is. — Minden Szeretet összessége a Nagy Eredet, Isten. Ez összessége minden gyengédségnek, minden forró érzelemnek, minden szeretetteli gondolatnak, nézésnek, szónak, vagy cselekedetnek. Minden vonzódó szeretet, nagy vagy kicsi, magasztos vagy alacsonyrendű, a nagy, végtelen szeretetet képviseli, és számunkra semmi sem túl nagy. Amikor önzetlenül szeretünk, együtt vagyunk a teljes, Kozmikus Szeretet óceánjával. Az, amire mint legkevesebbre gondolunk, a legnagyobb, mert ellenállhatatlanul törekszik az abszolút tökéletesség felé; így a teljes Szeretet-univerzum tudatosan velünk van. Nincs nagyobb erő a Földön vagy a mennyben, mint a tiszta szeretet. A Föld mennyországgá válik; a mennyország az Emberiség igazi otthona. — Végül minden körülmény, minden forma és minden lény összessége a Nagy, Végtelen, Kozmikus Eredet, Isten, legyen szó egyénekről, világokról, bolygókról, csillagokról, atomokról, elektronokról, vagy a legkisebb részecskékről. Együtt az Egységes, Végtelen Egészt alkotják, melynek teste az Univerzum, az Elme, a Kozmikus Tudat, a lélek, a Kozmikus Szeretet. Egymásba szőve egy egésszé, testüket, szellemüket és lelküket a szeretet kohéziós ereje fogja össze; ugyanakkor mindegyikük állandóan egyéni identitásként működik, szabadon mozognak saját pályájukon és harmonikus oktávjukon, a harmónia univerzumának szeretete által vonzva és összetartva. Mi alkotjuk azt a Hatalmas Lényt, melynek semmi sem állhatja útját. Az emberiséget és az Univerzumot alkotó egységekből épül föl. Ha egy egység része kivonja magát az egészből, az nem jelent különbséget az Eredet Lénye számára, de óriási különbséget 178

jelent az illető egység számára. Az óceán nincs annak tudatában, ha egy csepp vizét eltávolítjuk, de a csöpp nagyon is tudatában van az óceánnak, amikor visszatér abba, illetve újra egyesül vele. — Nem elegendő nekünk azt mondani, hogy közel vagyunk a Nagy Kozmikus Eredethez, Istenhez. Világosan tudnunk kell, hogy mi egyek vagyunk Vele, Benne, illetve Belőle, és mi egybe vagyunk ötvözve az Eredettel; és nem vagyunk elválaszthatók, nem lehetünk külön Istentől, az Eredettől. Így együttműködünk az erő elvével, ami az összes erő. Ez Törvény, hogy az Eredetben élünk, mozgunk és létezünk. Így, amikor kapcsolatba kívánunk kerülni Istennel, nem valami tőlünk távoli, nehezen elérhető dologra gondolunk. Mindössze annyit kell tudnunk, hogy Isten ugyanúgy bennünk, mint ahogyan körülöttünk mindenütt ott van, mi teljesen bennfoglaltatunk Istenben; tudatosan Isten jelenlétén belül vagyunk, jelen vagyunk Istenben, és rendelkezünk minden erővel. Ezért nem kell várnunk, nem kell mérlegelnünk semmit; közvetlenül a bennünk lévő Istenhez vezető utat használjuk. Itt áll Krisztus szilárdan és mindenek fölött, mi pedig kitartunk Istennel az idők végezetéig. — Ily módon ébresztettük rá halott énünket a bennünk létező életre, és ez az élet feltámaszt bennünket halottainkból; visszatérünk a halhatatlan, változatlan életre. Meg vagyunk győződve az életről, és arról a jogunkról, hogy azt az életet teljesen és tökéletesen éljük. Krisztus bennünk előáll, és azt mondja: „Azért jöttem, hogy teljes és gazdagabb életet élhess.”63 Tudatunkban ennek igazi feltámadásnak kell lennie — halott érzékeink felemelésével az életnek, igazságnak és szeretetnek magasabb rezgésszámára. Ahogyan az egész termé63

Jn. 10, 10: „Bizony, bizony mondom nektek: a juhok számára én vagyok az ajtó. Mindannyian, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.”

179

szet felébred körülöttünk, keljünk fel mi is úgy, hogy megnézzük ennek az új napnak a hajnalát. Így tehát felkelünk, kivetkőzünk halotti ruháinkból, fel és ki minden korlátozottság-érzésből, melyekkel gúzsba kötöttük testünket. Teljesen elgördítjük az anyagiasság terhének kövét a tudatunkból, a gondolatoknak azt a súlyát, mely elválasztotta egymástól a kívül és belül lévő életet, ami az életformát a halálban tartotta, megtagadta tőle az életet, mert nem ismertük fel annak jogát az élethez. Keljünk fel és ki a halálból — ezt jelenti a feltámadás. Ez ráébredés az élet teljes megvalósítására itt és most és arra, hogy az élet mindenütt jelenvaló, mindenható, mindentudó; sehol sem hiányzik, sehol sincs híján az erőnek, sehol sem öntudatlan, hanem mindenütt jelen van, mindenütt hatalmas, mindenütt tudatos, bőségben, szabadságban, dicsőségben sugárzó kifejezőerővel terjeszkedő tevékenység. Amikor szívünk szenvedélye lángol ezért a gondolatért, és egész lényünket beragyogja belülről ez az élet, készen állhatunk arra, hogy kinyújtsuk kezünket, és azt 64 mondjuk: „Lázár, gyere ki!” Gyere ki a sírodból, nem vagy a halálhoz való! Kelj életre! Ébredj fel káprázatodból! Ébredj fel most és itt! Ily módon ráébredünk a Mester-tudatra, és sírva fogunk fakadni az ébredést figyelők gondolatainak együgyűségétől. Évezredek óta bemutatták az emberiségnek ezt az ébredést, mégis sokan alszanak. Az ő alvásuk azonban nem indokolja számunkra azt, hogy ugyanezt tegyük. Tevékenységünk következtében ismeri fel az emberiség ezt a jogos örökséget. — Amint tudatára ébredünk jogos örökségünknek, tudatára ébredünk az ősrégi üzenet szépségének és tisztaságának, miszerint testünk örökké fiatal, szeplőtelen és tökéletes. Testünk mindig szép, tiszta spirituális test, a legfennköltebb és legszentebb, valódi temploma Istennek. Ez a ráébredés arról is meggyőz bennünket, hogy testünk sohasem süllyedt le ebből a magasztos állapotból. Látjuk, hogy pusztán az emberi felfogás vélte azt, hogy lesüllyedt. Mihelyt ezt a gondolatot elengedjük, testünk szabaddá válik isteni mivoltunk valódi örökségének 64

Jn. 11, 44

180

birtoklására. Akkor a meleg nyári est illata önti el a természet egészét, és testünk elkezdi felvenni ezt a pompát. Hamarosan tiszta fehér fénysugarak jelennek meg testünkben, testünk ragyogóvá válik e fény által, és ez a finom, mégis ragyogó, élő fény úgy özönli el a légkört körülöttünk, mint fehér-arany pára. Ez a fény tartósan erősödik, amíg be nem borít, és át nem jár mindent körülöttünk. Megfürödvén ebben a sugárzásban, színtiszta kristályfehér fény tűnik fel, nagyobb fényözönnel kápráztatva és sziporkázva, mint a legtisztább gyémánt, pedig a testünk árasztja azt, mely tiszta fényárban úszik, ragyogón és gyönyörűen. Itt állunk együtt a Színeváltozás Szent Hegyén fényes és ragyogó testünkkel ragyogón és gyönyörűen, teljesen megmerítkezve az Isteni Életben. Az Emberfia Isten Fölkentjévé vált és Isten Országa még egyszer eljött az emberiség közé, még elevenebben, mert mások is elfogadták és megalkották az Országot és annak teljes hatalmát. Isten Országának fénye erősödik ezen elfogadás által. — Ez az az igazi test, mellyel az Emberiség mindig is rendelkezett, és amivel ma is mindenki rendelkezik. Ilyen test mindig létezett és mindig létezni fog. Ez a test olyan fényes, hogy az öregség vagy sorvadás csírája nem talál szállásra abban. Ez a test annyira élő, hogy nem halhat meg. Az ilyen testet ezerszer keresztre feszíthetik, de ettől a keresztre feszítéstől csak még győzedelmesebben mutatkozik meg. Az ilyen test minden helyzet Isteni Mestere. Az ilyen test az öröklétre támadt fel. — Ez egy új kor üzenete önöknek, ugyanúgy ahogyan új kor üzenetének látszott kétezer esztendővel ezelőtt. Ugyanaz ma, mint akkor volt; csupán az ősrégi üzenet újjászületése. Ez az üzenet sok ezer évszázaddal ezelőtt elhangzott, olyan egyszerű nyelven, hogy csecsemők is megértették. Az üzenet az, hogy az ember szabad akaratával elhagyja az ember-alkotta országot, és addig fejleszti magát, amíg eljut Isten Országába. Az emberfia rá fog ébredni isteni mivoltára, tanúságot tesz isteni mivoltáról tes-

181

tében és tevékenységében, és Isten Fölkentjévé válik Isten Országában. „Nem tudjátok, hogy istenek vagytok?”65 — Lelkük mélyén önök tudják, hogy Isten Országa a világ legtermészetesebb dolga. Csupáncsak megfeledkeztek arról a tényről, hogy amennyiben az ember Krisztusban van, akkor ő egy új teremtmény. „Úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot,66 és minden ember bemegy oda.” A kérdés: „Mikor?” A válasz mindig: „Amikor a kívül olyan lesz, mint a belül.” — A hatalmas tölgyfa, mely a makkban alszik, az egész makkon belül felébred, mielőtt a fa kifejlődhetne. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.”67 — Isten tudja, hogy az univerzum hatalmas rendszerében pompás hely van minden emberi lény számára, és mindenkinek megvan a maga egyéni helye. A rendszer csak akkor képes fennállni, ha mindenki a saját helyén van. Nem könnyíti-e meg ez az üzenet mindenki terhét, és varázsol mindenki, még azon megfáradtak arcára is mosolyt, akik úgy érzik, hogy úgy dolgoznak, mint ostoba, igába fogott állatok? Így tehát azt mondom, önök különlegesen tervezett teremtmények, önök küldetése különleges, önök olyan átadni való fénnyel, olyan elvégezni való feladattal rendelkeznek, amit senki más nem tud átadni, illetve elvégezni, és ha szélesen ki akarják tárni szívüket, elméjüket és lelküket a szellemnek, meg fogják azt ismerni saját szívükön belül. Ott úgy találják majd, hogy saját igazi Atyjuk beszél önökhöz. Nem számít, hogy milyen szertelennek vagy gondolattalannak érezték magukat, abban a pillanatban, ahogy belül Istenhez fordulnak, látni fogják, hogy az Atya odaadóan és gyöngéden szereti önöket. A beavatást az önökben élő Istentől kapják, nincs szükségük egyetlen ember tanítására 65

Zsolt. 82, 6: „Isteneknek mondanak titeket, és a Magasságbeli fiai vagytok mind.”; Zsolt. 41, 23: „Adjátok hírül, hogy mi történik majd a jövőben, hogy megtudjuk: istenek vagytok.”; Jn. 10, 34: „Nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?” 66 Lk. 12, 32 67 1 Kor. 2, 9

182

sem. Vajon nem a régi gondolat újjászületése ez? „Tanítóra nincs szükséged.”68 Csak azt az isteni beavatást kell megkapják, ami mindig is az önöké volt. Elfogadhatnak másokat baráti segítségül, de önöket mindig Isten irányítja és vezeti belülről; az igazság ott van az önök számára, és meg fogják azt találni. — Az az igazság mindig arra tanított, hogy az emberiség teljes egység; nem egységesség, hanem egy hatalmas egység; Istennel egyesülve ők a Nagy Egység. Az emberiség több mint testvériség. Az Egy Ember, akárcsak ahogyan a szőlőtő és annak ágai egyetlen növényt, a szőlőt képezik. Egyetlen rész vagy elem sem választható el az egésztől. Krisztus imája: „Hogy ők mind Egyek legyenek.”69 — „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”70 Most ismerik Krisztust, akinek egész családja a mennyben és földön élőkről neveztetik. — Az igazság: Mindenki Egyet alkot; Egy Szellemet, Egy Testet, az egész emberiség Nagy Isteni Testét. Isten Nagy Szeretete, Fénye és Élete Egy Tökéletes Egésszé ötvözi azt a testet.

68

1 Ján. 2, 27 Jn. 17, 11; 21-22 70 Mt. 25, 40; 45 69

183

5. fejezet GY alkalommal a beszélgetés olyan pontra jutott, hogy egyikünk megkérdezte, hol van a pokol, és mit jelent az ördög. Jézus gyorsan megfordult és azt mondta: — A pokol vagy ördög csakis az ember halandó gondolataiban lel otthonra. Mindketten ott vannak, ahová az ember helyezi őket. Képes-e mostani megvilágosodottságával bármelyiküket is a Föld bármely földrajzi helyén elhelyezni? Ha a mennyország minden, és mindent körülölel, milyen földöntúli helyre lehet a poklot vagy az ördögöt helyezni? Ha Isten irányít mindent, és Ő Minden, hová tennénk bármelyiket Isten tökéletes tervén belül? — Ha a dolgok tudományos oldalát nézzük, ismerünk egy magyarázatot, miszerint minden hő és fény, valamint sok egyéb természeti erő van közvetlenül a Föld belsejében. A Napnak saját magának nincs hője vagy fénye. Vannak képességei, melyekkel a hőt és a fényt magához vonja. Miután a Nap magához vonta a Földtől a hő- és fénysugarakat, azok visszatükröződnek a Földre az éterben úszó légkör által. A fénysugarakat az éter nagyjából hasonló módon vonja magához a Földtől, majd azokat visszatükrözi a Földre. Mivel a levegő viszonylag kis távolságig terjed, a hősugarak hatása változik, amint elhagyjuk a földfelszínt, és a légkör külső határának irányába emelkedünk. Amint a levegő kevésbé sűrűvé válik, kisebb a visszatükrözés; következésképpen, ahogyan nagyobb magasságba emelkedünk, a hő csökken, a hideg pedig erősödik. Minden hősugár, amint kivonódik és visszatükröződik, visszahullik a Földre, ahol regenerálódik. Amikor elértük a levegő határát, elértük a hő határát. Így van ez a fénysugarakkal is. Azok a Földtől vonódnak ki, és az éter sugározza vissza őket. Mivel ez az éter sokkal messzebbre terjed ki a Föld irányából nézve, mint a levegő, a fénysugarak sokkal messzebbre terjednek ki, mielőtt azok teljesen visszatükröződnének. Amikor elértük az éter határát, elértük a fény határát. Amikor elértük a fény és hő határát, elértünk a nagy hidegbe. Ez a hideg sokkal tömörebb, mint az acél, 184

E

és csaknem ellenállhatatlan erővel nyomja az étert és a légkört, összetartván azokat. A poklot meleg helynek tartják, és Sátáni Őfelsége iszonyodik a hidegtől, úgyhogy semmilyen otthont nem találhatunk számukra ott kinn. — Most, hogy elrendeztük a dolgokat odafenn, vegyünk egy másik tudományos magyarázatot, és menjünk lefelé. E magyarázat szerint kicsiny távolságra a Föld felszíne alatt olvadt masszát találunk. Ez olyan forró, hogy minden anyagot megolvaszt. Ennek az olvadt masszának a középpontja lassabban forog, mint a külső kéreg, az övezet pedig, ahol a kettő találkozik, az a hely, ahol a természeti erők jönnek létre, és itt ugyancsak Isten keze szabályoz mindent. Így hát nincs hely az Ő Sátáni Felsége, vagy otthona számára ott, miután ha megpróbálna akár a legforróbb, akár a leghidegebb helyen élni, nagyon kényelmetlennek találná, hiszen a hideg ugyanúgy felemészti, mint a meleg. Átkutattunk minden helyet, és nem találunk számára otthont, így el kell fogadnunk, hogy ő közvetlenül ott van, ahol az ember, és rendelkezik mindazzal a hatalommal, amit az ember ad neki. — Csak a személyes sátán volt az, amit kiűztem. Csak nem gondolják egy percig is, hogy bármely emberből kiűzném az ördögöt, és azután megengedném neki, hogy belebújjon egy sertéskondába, mely beleveti magát a tengerbe? Sohasem láttam az ördögöt egyetlen emberben sem, kivéve, ha saját maga hívta őt oda. Az egyetlen hatalom, amit valaha is kapott tőlem, az, amit maga az ember adott neki. Később a beszélgetés Istenre terelődött, és csoportunk egyik tagja így szólt: — Szeretném tudni, kicsoda, vagy micsoda Isten valójában? Jézus vette át a szót, és válaszolt: — Úgy hiszem, értem, mi indította erre a kérdésre, amit szeretne tisztázni önmagában. Ez pedig az, hogy rengeteg ellentmondásos gondolat és eszme ejti gondolkodóba, illetve zavarja meg a világot a szó eredetére vonatkozó utalás hiányában. Isten a minden ma létező dolog mögötti eredet. Egy dolog mögötti eredet a Szellem, a Szellem 185

pedig Mindenható, Mindenütt Jelenvaló, Mindent Ismerő. Isten az egységes Tudat, amely úgy közvetlen, mint irányító oka minden jónak, amit magunk körül látunk. Isten a forrása minden igaz szeretetnek, ami összetartja, illetve összeköti az összes formát. Isten személytelen eredet. Sohasem személyes, kivéve, amikor minden egyes egyén számára személyes, szerető Atyává-Anyává válik. Sohasem válik afféle hatalmas lénnyé, amely valahol az égben, egy mennynek hívott helyen található, ahol trónján ülve ítélkezik az emberek felett haláluk után, mivel Isten maga az Élet és az élet nem hal meg soha. Ez nem más, mint egy téves nézet, mely a tudatlan ember gondolkodásából fakadt, ugyanúgy, ahogyan oly sok más deformitás, amelyet a világban magunk körül láthatunk. Isten nem bíró vagy király, aki jelenlétét önre erőltetheti, vagy a vádlottak padjára idézheti önt. Isten szerető, mindent adó Atya-Anya, aki, amikor ön odamegy hozzá, kitárja karjait és átöleli önt. Nem számít, hogy kicsoda, vagy ki volt. Ön mindenképpen az Ő gyermeke, ha tiszta szívvel és céllal keresi őt. Ha ön a Tékozló Fiú, aki elfordította arcát az Atya házától és elcsigázottá vált az élet sarától, untig elege van mindenből, akkor újra odafordíthatja arcát az Atya háza felé, és biztos lehet a szeretetteljes fogadtatásban. Az ünnep örökös készenlétben várja önt. Az asztal mindig terítve áll, és amikor valóban visszatér, nem kap szemrehányást attól a testvérétől, aki ön előtt érkezett. — Isten szeretete olyan, mint a színtiszta forrás, mely a hegyről ömlik le. A forrás eredete tiszta, de ahogyan halad folyása mentén, fátyolossá és szennyezetté válik, mígnem olyan tisztátalanul ömlik a tengerbe, hogy nem is emlékeztet arra a vízre, amely a forrásból bukkant elő. Amint belép az óceánba, elkezdi lerakni a sarat és iszapot a fenékre, és ismét úgy tör a felszínre, mint a boldog, szabad óceán része, amiből a víz ismét felvehető a forrás felfrissítésére. — Láthatja Istent és beszélgethet vele bármikor, éppen úgy, mint az apjával, anyjával, testvérével vagy barátjával. Ő sokkal közelebb van, mint amilyen közel bármely halandó lehet. Isten sohasem izgatott, dühös vagy levert. Sohasem pusztítja el 186

egyetlen gyermekét, élőlényét vagy teremtményét, sohasem árt nekik, és nem akadályozza őket. Ha ezeket tenné, nem lenne Isten. Az az Isten, amelyik ítélkezik, pusztít, vagy bármilyen jó dolgot visszatart gyermekeitől, élőlényeitől vagy teremtményeitől, csak egy olyan isten, melyet az ember tudatlan gondolkodásával varázsolt elő, és önnek nem kell félnie az ilyen istentől, hacsak nem akar. Mert az igazi Isten kinyújtja kezét, és azt mondja: „Mindenem, amim van, a tiéd.”71 Amikor egyik költőjük azt mondta, hogy Isten közelebb van, mint a lélegzet, közelebb, mint kezünk vagy lábunk, Isten sugallta azt neki. Mindenki isteni sugallatra cselekszik, amikor az a sugallat a jó vagy helyes ügyet szolgálja, és mindenki kaphat isteni sugallatot, bármikor, amikor csak akarja. — Amikor azt mondtam: „Én vagyok Krisztus, Isten egyszülött Fia”72, ezt nem egyedül a magam számára jelentettem ki, hiszen ha ezt tettem volna, nem válhattam volna Krisztussá. Világosan mondom, hogy annak érdekében, hogy Krisztust megteremtsem, nekem, akárcsak másoknak ki kell ezt jelentenie, azután megélnie az életét, és Krisztusnak meg kell jelennie. Önök mind kijelenthetik, hogy önök Krisztusok, ha akarják, ha nem élik meg az életben, Krisztus sohasem jelenik meg. Csak gondolkozzanak, drága barátaim, ha mindegyikük kijelentené, hogy ő Krisztus, azután élné azt az életet egy vagy öt évig, micsoda ráébredés lehetne! A lehetőségeket nem tudják elképzelni. Ez volt a látomás, amit láttam. Kedveseim, nem tudják elhelyezni önmagukat oda, ahol én voltam, és látni, ahogy én láttam? Miért vesznek körül engem a bálványimádás 71

1 Kir. 20, 4 Mt. 3, 17; 17, 5; 2 Pét. 1, 17: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”; Mk. 1, 11; Lk. 3, 22: „Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem.” Jn. 1, 14: „Az Atya Egyszülöttének dicsőségét”; Jn. 1, 18: „Az egyszülött Isten”; Jn. 3, 16: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”; Jn. 3, 18: „Aki hisz benne, azt nem ítéli el, de aki nem hisz, azt már elítélte, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.”; Zsid. 11, 17: „Föláldozta egyszülött fiát” 72

187

homályával és piszkával? Miért nem emelik szemeiket, elméjüket és gondolataikat ezek fölé, hogy tisztán lássanak? Akkor azután látnák, hogy nincsenek csodák, titkok, fájdalom, tökéletlenség, diszharmónia és nincsen halál, azt kivéve, amit az ember hozott létre. Amikor azt mondtam: „Legyőztem a halált”73, tudtam, miről beszélek, azonban a keresztre feszítés kellett hozzá, hogy megmutassam azoknak a szeretett embereknek. — Közülünk nagyon sokan fogtak össze, hogy segítsenek az egész világnak, és ez a mi életművünk. Voltak idők, amikor egyesített energiánkba került a gonosz gondolatok, a kétely, hitetlenség és bálványimádás elhárítása, amely csaknem elárasztotta az emberiséget. Hívhatják azokat sátáni erőknek, ha akarják. Mi tudjuk, hogy azok csak akkor sátániak, ha az ember azzá teszi őket. Most azonban látjuk, amint a fény egyre ragyogóbbá válik, ahogyan szeretteim elhajítják béklyóikat. E béklyók elhajítása egy időre az anyagiasságba süllyesztheti az emberiséget, de még így is egy lépéssel közelebb van a célhoz, mert az anyagiasság senkit sem tart vissza úgy, mint a babona, mítosz és misztérium. Amikor azon a napon a vízre léptem, azt gondolják-e, hogy szemeimet lefelé, a nagy mélység irányába, az anyagi szubsztancia felé vetettem? Nem, szemeimet rendíthetetlenül az Isteni Hatalomra függesztettem, mely a mélység minden hatalma fölött áll. Abban a pillanatban, amikor ezt tettem, a víz olyan szilárddá vált, mint a szikla, így teljes biztonságban sétálhattam rajta. Jézus egy pillanatra abbahagyta a beszédet, és egyikünk azt kérdezte: — Miközben itt beszélgetünk, nem akadályozza-e ez abban, hogy változatlanul folytassa munkáját? — Nem akadályozhatják egyetlen barátjukat sem itt, egyetlen pillanatra sem, és hiszem, hogy én is közéjük tartozom — válaszolta Jézus. — Ön a mi Testvérünk — mondta valaki. 73

1 Kor. 15, 26: „Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti”

188

— Köszönöm, én mindig Testvéreimnek neveztem önöket — mondta Jézus mosolyra derült arccal. Csoportunk egy tagja ezután Jézushoz fordulva kérdezte: — Mindenki elérhet Krisztusig? — Igen, — válaszolta — mindössze egy végcél van. Az ember Istentől jött, és Istenhez kell visszatérnie. Az, ami a mennyekből szállt alá, a mennyekbe kell fölemelkednie. Krisztus története nem az én születésemmel kezdődött, és nem is végződött a keresztre feszítéssel. Krisztus létezett, amikor Isten megteremtette az első embert saját képére és hasonlóságára. Krisztus és ez az ember ugyanaz, minden ember ugyanaz, mint ez az ember. Miután Isten volt az ő Atyja, Ő minden ember Atyja, és mindenki Isten gyermeke. Mivel a gyermek rendelkezik szülei képességeivel, Krisztus minden gyermekben benne van. Sok éven át élte és valósította meg a gyermek krisztusi mivoltát, Istennel alkotott egységét, a benne lévő Krisztuson keresztül. Akkor kezdődött Krisztus története, és nyomon követhetjük ezt a történetet az első emberig. Az, hogy Krisztus többet jelent az ember Jézusnál, nem jelent ellentmondást. Ha ezt nem fogtam volna föl, nem tudtam volna megteremteni Krisztust. Számomra ez igazgyöngy, ami ingyen van, óbor új üvegekben, az igazság, amit sokan mások megvalósítottak már, így megtestesítve az eszményképet, amit én is megtestesítettem és igazoltam. — Több, mint ötven évig azon nap után, amikor a kereszten voltam, tanítottam tanítványaimat, éltem velük és sokakkal azok közül, akiket mélységesen szeretek. Azokban a napokban egy csöndes helyen gyűltünk össze Júdeán kívül. Ott nem voltunk a bálványimádók tapintatlan tekintetének kitéve. Sokan tettek szert a mennyei ajándékokra és sokan vittek nagyszerű tetteket véghez. Azután azt látván, hogy egy időre visszavonulva mindenkihez elérhetek, és mindenkin segíthetek, visszavonultam. Amellett ők tőlem függtek, ahelyett, hogy saját uraik lettek volna, és önállóságuk érdekében szükség volt arra, hogy visszavonuljak tőlük. Ha szoros kapcsolatban éltek velem, vajon nem találtak-e meg ismét, ha úgy kívánták? 189

— A kereszt kezdetben a legnagyobb öröm jelképe volt, amit a világ valaha ismert. A kereszt eredete az a hely, ahol az ember először tette a földre a lábát, ezért a kereszt egy, a földön beköszöntő mennyei nap hajnalát szimbolizálja. Ha vissza akarnak tekinteni, azt találják, hogy a kereszt teljesen eltűnik, és ez az ember, odaadóan, felemelt kézzel áll a kozmoszban, áldást osztván, ontván ajándékait az emberiségnek, szórván mind bőségben, minden irányban. — Ha tudjuk, hogy Krisztus a formába illő élet, a feltörő energia, melyet a tudós lát, de nem tudja, honnan jön, ha Krisztus által érezzük: élünk, tehát az életüket szabadon odaadhatjuk, ha megértjük, hogy az ember kénytelen az életét a formák állandó felbomlása útján élni, és Krisztus úgy él, hogy feladja az érzéki test igényeit azért a jóért, amit abban a pillanatban nem tud élvezni — akkor Krisztusok vagyunk. Amikor önmagunkat egy hatalmasabb élet részeként látjuk, de hajlandók vagyunk feláldozni önmagunkat mindenki javára, amikor megtanulunk helyesen cselekedni, anélkül, hogy segítségünk eredménye befolyásolna bennünket, amikor megtanuljuk szabadon feladni fizikai létünket és mindazt, amit a világ adhat nekünk (ez nem önmegtagadás, vagy önkéntes ínség, mert amikor abból adunk, amit Istentől kapunk, azt látjuk, még több adni valóval rendelkezünk, noha időnként a kötelesség láthatóan megkívánja mindazt tőlünk, amit az élet adhat). Azt is tudni fogjuk, hogy az, aki az életét menti, elveszíti azt, akkor látjuk majd, hogy a színarany az olvasztókemence legmélyén van, ahol a tűz teljesen megtisztította azt. Nagy örömben lesz részünk, tudván, hogy az élet, amit másoknak adtunk, azon élet, amit elnyertünk. Megértjük, hogy kapni annyi, mint bátran adni, és ha lemondunk a halandó formáról, magasabb rendű életben lesz részünk. Örömteli bizonyosságunk lesz, hogy az ily módon nyert élet mindenki hasznára válik. — Tudniuk kell, hogy a Nagy Krisztusi Lélek lemehet a folyóhoz, és a vízbe lépés csupán a világ óriási szüksége iránti szimpátiájukat jelképezi. Azután képesek lesznek embertársunkon segíteni, és nem dicsekvő erényből; azután szétoszt190

hatják az élet kenyerét az éhes lelkek között, akik odajönnek önökhöz, de azért az a kenyér sohasem fogy azzal, hogy adják; erőfeszítést kell tenniük és teljesen tudatában lenni annak, hogy képesek mindazokat meggyógyítani, akik önökhöz jönnek, betegek, megfáradtak, vagy erősen gyötrődők, azzal az Igével, mely a lelket egésszé teszi, önök képesek megnyitni azok szemét, akik akár tudatlanságból, akár választásukból eredően vakok. (Nem számít, hogy a vak lélek milyen alacsony szintű, éreznie kell, hogy Krisztus lelke áll mellette, és látnia kell, hogy emberi lábaival ugyanazon a földön, jár, amin ő.) Azután tudni fogják, hogy az Atya és Fiú igazi Egysége belül van, nem pedig kívül. Tudni fogják, hogy nyugodtnak kell maradniuk, amikor a kívül lévő Isten elmarad, és csak az marad, aki belül van. Képesnek kell lenniük a szeretet és félelem sírását visszatartani, amint a szavak mondják: „Én Istenem, én 74 Istenem! Miért hagytál el engem?” Mégis, abban az órában nem szabad egyedül érezni magukat, mert tudniuk kell, hogy Istennel vannak, hogy közelebb vannak a szerető Atya szívéhez, mint addig bármikor. Tudniuk kell, hogy azon óra, amikor a legnagyobb bánatot átélik, a legnagyobb diadal kezdetének órája. Mindennek birtokában tudniuk kell, hogy bánat nem lehet hatással önökre. — Attól az órától hangjuk nagyszerű, szabad dalt zeng, mert teljesen tudatában lesznek annak, hogy önök Krisztusok, a fény, amely azért van, hogy az emberek között, az emberekért ragyogjon. Azután ismerni fogják a sötétséget, mely minden olyan lélekben ott van, amely nem talál segítő kézre, amit megragadhat, merthogy göröngyös úton halad, mielőtt belül rátalál Krisztusra. — Tudniuk kell, hogy önök valóban isteni természetűek, és mint ilyenek, látniuk kell, hogy minden ember olyan, mint önök. Látni fogják, hogy vannak sötét helyek, amelyeken keresztül kell haladniuk azzal a fénnyel, amit a legnagyobb magasságig vinniük kell, és lelkük hálaadásban tör ki, amiért szolgálatára 74

Zsolt. 22, 2; Mt. 27, 47; Mk. 15, 34

191

lehetnek minden embernek. Majd egy örömteli, szabad kiáltással felhágnak az Istennel való egységük tetőfokára. — Most tudják, hogy életük nem helyettesíthető más életekkel, illetve az önök tisztasága mások bűnével, hanem mindenki örömteli, szabad szellem, önmagukban és önmaguktól, Illetve Istenben. Tudják, hogy önök elérhetik őket, míg ők nem érhetik el egymást, hogy nem tudják megállni azt, hogy életükből adjanak minden lélek életéért, és ez az élet nem enyészik el. Mégis, olyan tiszteletben kell tartaniuk azt a lelket, hogy nem ömlesztenek belé élet-folyamot, hacsak azon lélek élete nem nyílik ki annak átvételére. Azonban szabadon fognak számára szeretet-, élet- és fényfolyamot ömleszteni, úgyhogy, amikor ő kinyitja ablakait, Isten fénye beömölhet azokon, és megvilágosíthatja őt. Tudni fogják, hogy minden Krisztus, mely testet ölt, egy lépcsőfokkal magasabbra emeli az emberiséget. Azután azt is nagyon jól tudniuk kell, hogy mindennel rendelkeznek, ami az Atyáé, és mindezzel azért rendelkeznek, hogy mindenki érdekében használják. Tisztában kell lenniük azzal, hogy amint fölemelkednek, mint igazak, az egész világot magukkal emelik, hiszen ahogy az utat járják, az simábbá válik embertársuk számára. Hitük kell legyen önmagukban, tisztán látva, hogy az a hit az önökben lévő Isten. Végezetül tudniuk kell, hogy önök Isten templomai, nem emberkéz alkotta ház, halhatatlan a földön és a mennyekben. — Ekkor megszólal az ének önökért: „Üdv, üdv, jön, jön a Király, és íme, Ő mindig veled van. Te Istenben vagy, Ő pedig benned van.” Jézus felemelkedett, mondván, hogy kénytelen bennünket magunkra hagyni, mert aznap este egy ugyanezen faluban lakó másik Testvér otthonában kell lennie. Mindenki felemelkedett, Jézus mindenkit megáldott, és a társaság két tagjával együtt kiment a szobából.

192

6. fejezet IUTÁN ismét leültünk, egyikünk Emilhez fordult, és megkérdezte, hogy vajon mindenki elsajátíthatja-e a gyógyítás művészetét. Így válaszolt: — A gyógyítás képessége csak akkor szerezhető meg, ha megtanuljuk a dolgokat forrásukig nyomon követni. Akkor tehetünk szert a minden disszonancia fölötti fölényre, ha megértjük, hogy azok nem Istentől valók. — Az istenség, mely sorsukat formálja, nem egy hatalmas személy, aki úgy formálja önöket, ahogyan a fazekas az agyagot, hanem egy Hatalmas Isteni Erő — belül és kívül önök körül, és minden anyagban —, amely az önöké azért, hogy úgy használják, ahogy akarják. Ha ezt nem ismerik fel, nem lehet bizalmuk önmagukban. A legjobb gyógymód a diszharmóniára az a tudás, hogy az nem Istentől való, és Isten sohasem teremtette azt. — Az agy rendelkezik azon képességgel, hogy érzékelje és regisztrálja bármely tárgy rezgését, melyet a szem közvetít hozzá. A fény rezgésszáma, az árnyékok és a színek mind regisztrálásra kerülnek. Ugyancsak rendelkezik azzal a képességgel, hogy reprodukálja ezeket a rezgéseket, majd kivetítse azokat, ezúttal belső kép útján, majd újra láthatjuk azt a képet, amit a szem közvetített. Ezt önök fényképezőgépeikkel reprodukálják minden alkalommal, amikor egy fényérzékeny lemezre exponálnak. Ez a lemez érzékeli és rögzíti a rezgéseket, melyeket az a tárgy bocsát ki, melyet fényképezni szeretnének. Miután a rezgéseket a lemez érzékelte és rögzítette, az eredményt fixálniuk kell a lemezen, ha állandóvá akarjuk azt tenni annak érdekében, hogy láthassuk. Csupán rövid időbe kerül, amíg rájönnek, hogy a mozdulatok és a fényképezett tárgyak színei rögzíthetők és kivetíthetők azon a módon, hogy először fixáljuk, majd ugyanazon rezgésszámban adjuk vissza, illetve vetítjük ki a fényeket és színeket, amely rezgésszámban azokat érzékeltük, rögzítettük.

M

193

— Ugyanez a helyzet a gondolattal, szóval és cselekedettel. Minden szelektív agysejt-csoport felveszi és regisztrálja a hozzá tartozó rezgésszám-tartományt, és ha azt megismétli és kivetíti, éppen úgy képes reprodukálni, mint ahogyan lejátszódott, ha a sejteket közvetlenül feladatuk elvégzésére bírjuk. — Van egy másik szelektív agysejt-csoport is, mely képes érzékelni, rögzíteni és megőrizni a más emberek vagy formák által közvetített gondolatok, cselekedetek, mozdulatok és képek frekvenciáját. Ezek a rezgések újra reprodukálhatók, és kivetíthetők, a sejtek pedig olyan módon szervezhetők, hogy reprodukálhatjuk ezeknek az embereknek a szavait, sőt a szavakat kifejezők gondolatait is, illetve a tárgyak mozgását. E sejtek segítségével segíthetünk másoknak, akárcsak saját magunknak a gondolatok irányításában. Ezek azok a sejtek, melyek segítségével a baleseteket, és szerencsétlenségeket, például a háborúkat, földrengéseket, árvizeket, tüzeket és mindazokat a bajokat hozzuk létre, melyek a halandó ember örökrészét képezik. Ha valaki egy dolgot lát, vagy elképzeli azt, amint megtörténik, az annak megfelelő rezgés rögzül a sejtekben, közvetítésre kerül, és hatást gyakorol mások agyának megfelelő sejtjeire, azután újra visszasugárzódik, míg a dolog annyira rögzül, hogy megtörténik. — Mindezen dolgok elkerülhetők lennének, ha azonnal viszszavonjuk azt a gondolatot, mely fenntartja őket, a rezgéseknek pedig nem engedjük meg, hogy rögzüljenek az agysejteken, úgyhogy ezek a bizonyos rezgések nem kerülhetnek újabb kivetítésre. E sejtek által jövendölnek meg minden szerencsétlenséget. — Még egy szelektív agysejt-csoport van, amely érzékeli, rögzíti és megtartja gondolatait és tevékenységét az Isteni Tudatnak, ahol minden igaz rezgés megteremtődik és szétsugárzódik. Ez az Isteni Tudat, vagy Isten átitat minden szubsztanciát, mindig isteni és igaz rezgéseket sugározva, és ha arra a szolgálatra bírjuk ezeket a sejteket, melyre valóban hivatottak, képesek vagyunk ugyanazon igaz és isteni rezgéseket érzékelni és sugározni, amit az Isteni Intelligenciától veszünk. Mi 194

nem rendelkezünk Isteni Intelligenciával, de rendelkezünk azokkal a sejtekkel, melyek érzékelik és kivetítik az Isteni Tudat rezgéseit. Szünet, és mélységes csend következett, majd egy kép jelent meg a szoba falán. Először mozdulatlan volt, de egyszercsak megmozdult, és újabb pillanat elteltével a látvány elkezdett megváltozni. Olyan képek jelentek meg, amelyek azokat az eseményeket mutatták be, melyek néhány vagy minden nagyobb virágzó üzleti központban szoktak játszódni. Noha a képek igen gyorsan követték egymást, elegendő volt az idő számunkra, hogy felismerjünk és megnevezzünk sok ismerős helyet, különös tekintettel az egyiket, mely azon eseményeket pergette vissza, amikor Calcuttában, 1894. decemberében partra léptünk. Ez jóval azelőtt volt, hogy akárcsak hallottunk is volna a filmszínházról, vagy mozgóképről. Mégis, ezek a képek pontosan ábrázolták és kifejezték az emberi test és az egyéb tárgyak minden mozgását. A képek folyamatosan jöttek, nagyjából egy perces időtartamonként csaknem egy órán keresztül. Miközben ezek a képek egymást követték, Emil így szólt: — Ezek a képek a világban ma uralkodó viszonyokat mutatják be. Észrevehetik a béke és általános virágzás hangulatát, amely a világ nagyobb részére jellemző. Meglehetős elégedettség tapasztalható; az emberek zavartalannak és általában boldognak látszanak. Azonban a mélyben a viszály forrongó katlana húzódik meg, melyet az emberek tudatlanságából fakadó gondolkodása idéz elő. Gyűlölet, áskálódás és torzsalkodás van a nemzetek között. Az emberek elkezdenek hatalmas katonai alakulatokról vizualizálni, olyanokról, melyekhez hasonlót a világ nem látott azelőtt. Miközben mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a jót helyezzük előtérbe, egyesített erőfeszítésünk sem lesz elegendő arra, hogy befolyásoljuk azokat, akik eltökélten mennek a saját fejük után. Ha képesek lesznek ördögi tervük tökéletesítésére és alkalmazására — és mi teljes mértékben arra számítunk, hogy képesek lesznek erre, mert az emberek és nemzetek éppen akkor alszanak, amikor ébernek 195

és gondolkodónak kellene lenniük — néhány éven belül ilyen képeket látnak majd lejátszódni. Ezután tíz vagy tizenkét háborús jelenet követte egymást. Olyan jelenetek voltak, amelyekről álmunkban sem gondoltuk, hogy valóban megtörténhetnek, és csak kis figyelmet szenteltünk nekik. Emil folytatta: — A csaknem kilátástalan helyzet ellenére is reménykedünk, hogy ezek elháríthatók. Az idő majd megmondja, hogy ezek a körülmények, melyekben reménykedünk, vajon létrejönnek-e. Azután a mindent képzeletet felülmúló szépség és béke jelenetei sorakoztak, és Emil azt mondta: — Ezek azok a jelenetek, melyeket mindegyikük látni fog, de csak reméljük, hogy úgy lesz, és amennyire csak lehetséges, verjék ki fejükből a másik képsorozatot, mert azzal jobban segíthetnek bennünket, mint gondolnák. Rövid szünet után társaságunk egyik tagja megkérdezte, hogy mit foglal magában az „Úristen” kifejezés, mire Emil folytatta: — Az „Úristen” azt a Tökéletes Lényt jelentette, akit az Isteni Eredet, vagy Isten alkotott, hogy világosan kifejezze az Ő tulajdonságait itt a Földön. Ez a Lény az Isteni Eredet képére és hasonlóságára teremttetett, hozzáférhetett mindahhoz, és használhatta mindazt, amivel az Isteni Eredet rendelkezett. Ennek a Lénynek képesség és hatalom megadatott a Földön létező minden elem fölött. E Lénynek minden lehetősége megvolt, amivel az Isteni Eredet rendelkezett, valamint az a képesség, hogy kifejezze azokat, mindaddig, amíg együttműködött az Isteni Eredettel, a számára adott képességeket pedig fejlesztette, azon az eszményi módon, ahogyan azt az Isteni Eredet megtervezte, illetve elméjében tartotta. Ezt a Lényt azután Úristennek nevezték, ami az alkotótevékenység kifejezését, vagy másképp, Isten Törvényét jelentette. Ez az a Tökéletes Lény, akit az Isteni Lény az elméjében tart az ember személyében kifejeződni. Ez az Isteni és Egyetlen Ember, akit az Isteni Eredet teremtett. Az ember, természetének spirituális oldalával hozzáfér ehhez az Úristenhez, vagy Egyetlen Emberhez, és 196

azzá válhat. Ez az Istenember később, mint Krisztus vált ismertté. Számára uralom adatott a menny és a föld, illetve az ezeken a helyeken található minden dolog fölött. Később az Úristen, alkalmazva teremtőképességét, más lényeket alkotott az ő hasonlóságára. Ezeket a lényeket később az Úristen fiainak nevezték, Teremtőjüket Atyának hívták, az Isteni Eredet pedig az „Isten” nevet kapta. Ekkor egy pillanat szünetet tartott, kinyújtotta kezét, melyen szinte azonnal egy nagy darab mintázóanyag jelent meg, mely agyagra hasonlított. Ezt az asztalra helyezte, és elkezdte olyanra formálni, ami később egy körülbelül 15 centiméteres, szép ember alakját öltötte. Olyan fürgén dolgozott, hogy a figura nagyon hamar elkészült. Miután befejezte, egy pillanatig kezei között tartotta, majd fölemelte, rálehelt a figurára, az pedig megelevenedett. Egy kicsit tovább tartotta a kezében, majd az asztalra helyezte, melyen az emberke körbejárt. Olyannyira úgy viselkedett, mint egy ember, hogy kérdezni is elfelejtettünk, csak nyitott szájjal és szemekkel meredtünk rá. Emil idézni kezdett: — „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az 75 ember élőlénnyé.” Ezután az Isten fiai embert teremtettek a föld porából, és ők, teremtőképességük segítségével életet leheltek a formába, mire az élő lélekké lett. A zseni megteheti ezt agyagformázással, keze munkájával. Ha úgy hagyja a szobrot vagy képet, ahogyan kezeivel megformázta, az csak képmás, amiért nem tartozik felelősséggel; ha azonban folytatja, és teremtőerejét alkalmazva életet helyez belé, felelőssége sohasem szűnik. Gondot kell viselnie minden teremtményére, hogy azokat isteni formában tartsa. Ebben a tekintetben az ember elvesztette kapcsolatát Istennel. Efféle képmásokat alkotott, majd nem vette vissza az életet, mellyel buzgóságában felruházta őket, ők pedig cél és szándék nélkül bolyongtak a Földön. Jóllehet, amennyiben visszavette volna a nekik adomá75

Gen. 2, 7

197

nyozott életet, pusztán a szobor marad, az ő felelőssége pedig megszűnt volna. Ekkor az emberke abbahagyta a mozgást, miközben Emil folytatta: — Látták az agyagot a fazekas kezében, de az ember az, aki az agyagot formázza, nem Isten. Ha Isten színtiszta szubsztanciájából alkotott volna, ahogyan őt teremtették, a teremtmény valódi, eredeti fia lett volna. Ez sokkal világosabbá válik az önök számára, miután az első táblasorozatot lefordították. Mivel későre jár az idő, azt hiszem, ideje nyugovóra térni. Mihelyt az utolsó vendég is eltávozott, lefekvéshez készülődtünk, érezvén, hogy az utolsó néhány nap jó sok megemésztenivaló élménnyel telített bennünket.

198

7. fejezet ÖVETKEZŐ reggel folytattuk a fordítás rendes munkáját, hogy a lehető legtöbbet megértsük a krónikákban alkalmazott betűkből. Tulajdonképpen ennek az ősi írásnak az ábécéjét tanultuk. Ebben rendkívüli módon elmélyedtünk tanárként ténykedő háziasszonyunk társaságában. Már nagyjából két hete végeztük ezt a munkát, amikor egy reggel a templomba mentünk, és ott találtuk látszólag meghalt, majd újjászületett barátunkat, Chander Sent, akin az öregkor egyetlen nyoma sem látszott. Kétségtelenül ő volt az. Amint a terembe léptünk, felállt és odasietett hozzánk, hogy kedvesen üdvözöljön bennünket, és kezet fogjon velünk. Az olvasó elképzelheti megdöbbenésünket, amint körbefogtuk őt, hogy kifaggassuk. Olyanok voltunk, mint egy csapat szabadjára eresztett iskolásfiú, amint mindannyian egyszerre próbálnak kérdezni. A tény mégiscsak tény volt, ő volt az, összetéveszthetetlen alakjával és hangjával, azonban az öregkor legkisebb jele nélkül. Még a hangja is visszanyerte a középkorra jellemző zengését, és személye körül minden markáns, eleven, élénk életre utalt. Szemei és arckifejezése sokkal többet mutatott bárminél, amit szavakba lehetne önteni. Az első néhány percben nem tudtunk semmi egyebet tenni, mint azt, hogy elgondolkoztunk a kirívó különbségen. Amikor először láttuk őt, elgyengült, hosszú botra támaszkodó, hófehér hajú öregember volt, bicegő léptekkel, elaszott testtel. Első találkozásunkkor egyikünk megjegyezte: „E nagyszerű lelkek között olyan embert találtunk, aki annyira megöregedett, hogy úgy tűnik, készen áll a másvilágra költözni.” Persze, az az átalakulás, aminek mindössze néhány nappal ezelőtt tanúi voltunk, megtette ránk a megfelelő benyomást, ám hirtelen eltűnése eléggé elfeledtette őt és az epizódot velünk, mivel nem számítottunk arra, hogy valaha is viszontláthatjuk. Több volt ez puszta megfiatalodásnál. Csak az Ő, az általunk annyira szeretett és tisztelt színeváltozásához tudnám hasonlítani. Ez a

K

199

lélek kétséget kizáróan újjászületett, annak alapján ítélve, amilyen ellentét mutatkozott megjelenésében az első találkozásunk és ma reggeli külleme között. Az igaz, hogy csupán rövid ideje ismertük, azonban elegendő időre hoztak bennünket napi kapcsolatba ahhoz, hogy lássuk: öregember volt. Ezután közel két esztendőt töltött velünk, mint útikalauz és tolmács a nagy Góbin keresztül. Évekkel később, amikor társaságunk két vagy három tagja találkozott, és élményeinkről emlékeztünk, az aznap reggeli emlék volt az első, amit visszaidéztünk. Ezeket az eseményeket elbeszélvén nem próbálom meg szóról szóra leírva visszaadni teljes beszélgetésünket, ugyanis két napon keresztül időnk nagy részét pusztán beszélgetéssel töltöttük, és meg vagyok győződve arról, hogy egy részletes beszámoló unalmas olvasmány lenne. Ezért ezúttal mindössze a legfőbb részleteket említem. Amint a kezdeti izgalom kissé alábbhagyott, leültünk, ő pedig elkezdte: — Ahogyan a test a legalacsonyabb fokú gondolati tevékenységet fejezi ki, úgy fejezi ki a Szellem az Isteni Tudat legmagasztosabb gondolatait. Ahogyan a test a gondolat külső kifejeződése, úgy a Szellem az, amelyben a forma az első ihletet kapja, közvetlenül az Isteni Intelligenciából. Ez a halhatatlan, igazi én, melyben az Isteni Tudat minden képessége bennfoglaltatik. — A gondolat-burok valós, igazi dolog, és mindazt tartalmazza, ami a testet alkotja. Meglehetősen sokan tartják azokat a dolgokat valótlannak, melyeket nem látnak, és jóllehet számtalanszor mondták nekik, hogy nem rejthetik el saját magukat, változatlanul hiszik, hogy képesek arra. Elrejtette-e magát Ádám és Éva, amikor Isten, illetve az Isteni Törvény elől bujkált? Jó, ha tudjuk az igazat: magunkkal cipeljük életünk nyitott könyvét, amelyből mindenki olvas, akár tisztában vagyunk vele, akár nem. Vannak jó gondolatolvasók, vannak rosszak, de mindenki képes valamennyire a gondolatolvasásra, mi pedig képtelenek vagyunk elrejteni magunkat. Gondolat-burkunk is folyamatosan hullatja lassan elenyésző üzeneteit testünkre, ahol azután mindenki meglátja azokat. Kis gyakorlással megérezhetjük e bennünket 200

körülvevő burok gondolati erejét, és fokozatosan odáig növelhetjük létezése valódiságának felfogását, amíg olyan valóságos nem lesz, mint a külső világ. — Megtanultam, hogy éppúgy, ahogyan az ember képes lábával a földet érinteni, ugyanúgy képes arra, hogy vágyainak szárnyán mennyei magasságokba emelkedjék. Ahogyan a régiek, ő is sétálhat a földön, beszélgethet Istennel, és minél többet végzi ezt, annál nehezebb lesz számára felfedezni, hol végződik az Egyetemes Élet, és hol kezdődik az egyedi lét. Ha az ember a spirituális megértésen keresztül szövetségbe lép Istennel, a határvonal Isten és ember között eltűnik. Amikor ezt a pontot elérte, az ember tudni fogja, mire gondolt Jézus akkor, 76 amikor azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk”. — Az idők során a nagy filozófusok elfogadták az ember hármasságát, de azt sosem hitték, hogy három személyiség lenne. Olyan lénynek tartották, aki természete szerint háromságot alkot. — A dolgok egyéni elképzelés szerinti alakítására való hajlam a három az egyben lehetetlen elképzelésévé alacsonyította le azt, amit Szentháromságnak nevezünk, holott az leginkább úgy értelmezhető, mint az Egyetemes Tudat, Isten mindenütt jelenvalósága, mindenhatósága és mindentudása. Mindaddig, amíg az emberek úgy tekintik a Szentháromságot, mint három személy egységét, illetve valamit, amit el kell fogadni, még akkor is, ha megmagyarázhatatlan, a babona, és ezzel a kétség és félelem alkotta pusztaságban maradnak. — Ahogyan Isten háromsági jellege inkább szellemi, mint fizikai, azonmód lehet az ember háromságát megérteni inkább lelki, mint anyagi szemszögből. Egy bölcs filozófus mondta: „A bölcs ember minden másnak fittyet hányva iparkodik önmagát megismerni, mert nincs olyan tudás, ami magasabb rendű lenne, vagy a képességben való nagyobb megelégedést jelentene, mint saját lényünk ismerete.” Ha valaki ismeri a valódi Énjét, nem tehet mást, minthogy felfedezi lappangó lehetőségeit, rej76

Jn. 10, 30

201

tett képességeit, szunnyadó készségeit. Mi haszna, ha az ember „az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved?”77 Lelke az ő szellemi énje, és ha valóban felfedezi szellemi énjét, egy egész világot építhet fel, amennyiben társait szolgálja felfedezésével. Megtanultam, hogy az, aki a végső célt akarja elérni, igazi Énje legmélyebb rejtekén kell kutasson, ahol rátalál Istenre, minden jóság kincstárára. Mivel az ember a hármasság egysége — melyet a szellem, a lélek és a test alkot —, a spirituális tudatlanság állapotában hajlamos természetének legalacsonyabb fokával — a fizikaival — egy szinten gondolkodni. — A tudatlan ember keresi teste számára az összes élvezetet, amit kaphat, és elérkezik az idő, amikor érzékein keresztül annyi fájdalom éri, amennyit képes elviselni. Amit bölcsesség útján nem tanul meg, azt a jajon keresztül kell megtanulnia, és ismételt tapasztalatok után nem tagadja majd, hogy a bölcsesség jobb út. Jézus, Ozirisz és Buddha mondta, hogy minden értelmünkkel bölcsességre kell szert tennünk. — Az intellektuális szintű gondolat a test rezgésszámát arra a szintre emeli fel, ami a folyadéknak felel meg. Ezen a szinten a gondolat sem nem teljesen anyagi, sem nem teljesen szellemi. Ingaként rezeg az anyagi és szellemi között, de elérkezik az idő, amikor az egyénnek választania kell, hogy melyiket szolgálja. Ha az anyagit választja, a zavarodottság és káosz világa vár rá. Választhatja a szellemet, és amennyiben ezt teszi, felemelkedhet az emberben lévő Isten templomának kupolájába. A gondolatnak ez az állapota az anyag gáz halmazállapotához hasonlítható, mely rugalmas és hajlamos a korlátlan kiterjedésre. Isten mindig az emberre bízza, hogy azt mondja-e, hogy gondolatainak cseppfolyós áramát a mennyei magaslatok felé fogja irányítani, mely a kétség, félelem, bűn és betegség ködfátyola fölé emeli őt, vagy engedi lesüllyedni azt az emberben lévő állat szennyes mélységeibe. — Ha az ember gondolkodását, mint a szellem, elme és test hármasságát alapvetően az elme vagy lélek szemszögéből te77

Mk. 8, 36-37

202

kintjük, látni fogjuk, hogy két nagy szélsőség között foglal helyet elméjének tevékenységében, melyek közül az alacsonyabb a test, a magasabb pedig a szellem. A látható és láthatatlan között az elme az összekötő kapocs. Az érzékek szintjén működve az elme az összes állati vágy és szenvedély színterévé válik. Ez a kígyó az ember Édenkertjében, amely a mérgezett gyümölcs elfogyasztására csábít. Amikor Jézus azt mondta: „Amint Mózes fölállította a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is”78, nem testének a kereszten való felmagasztalására utalt, hanem a léleknek vagy elmének fölemelésére az érzékek illúziói fölé. A szellem és test között állván — bár egyiktől sem határolódik el — a lélek vagy elme képes még az oktalan állatnál is aljasabban gondolkodni, vagy tudatos egységbe léphet a tiszta szellemmel, ahol a béke, tisztaság és az isteni hatalom bősége található. — Amikor az Emberfia felmagasztalódik abba a világba, amelyben a fizikai világ megtévesztése fölé emelkedik, akkor a színtiszta értelem síkján gondolkodik és cselekszik. Ott különbséget tesz a bármely állattal közös ösztönök, illetve az isteni intuíció között, mellyel Istennel közösen rendelkezik. Megmutatták nekem, hogy amikor az ember a tiszta szellemi síkon gondolkodik, a lélek tudatosan abba a világba lép, ahol inkább a dolgok eszményiségét fogja fel, mint magukat a dolgokat. Nem függ többé az érzékektől, hanem tisztább rálátással a széles látóhatár óriási látképét látja. Itt nyilatkoztatja ki az Isteni Tudat az igazságot és mondja el ihletést és egészséget adó üzeneteit. — Amikor az Emberfia már felemelkedett az ő anyagi világának mélységeiből és a mentális világ békés szépsége és kifinomultságának képei vették körül, egy idő után a lélek egészséges elégedetlensége és örökös fölfelé késztetése keríti hatalmába, mely magasabb világok felé viszi őt. Ott többé nem látja a béke képeit, hanem benne él a béke világában, örökös szépséggel körülvéve. Pillantást vetett a belsőre, és ez az ő számára a mindenné változott, a külső belsővé lett. Az ok világában él, ahova az okozat világából költözött. 78

Jn. 3, 14

203

— A hármasságot alkotó ember szelleme színtiszta intelligencia, lényének az a része, ahol sem az érzékek tanúsága, sem emberi vélemény nem nyom semmit a latban a meggyőződéses igazsággal szemben, mely a belső Krisztus, Isten Fia az Emberfiában, a felfedezés, mely véget vet a kétségnek és az általa okozott bizonytalanságnak. Lényének ez az a betetőzése, ahonnan az ember a tanult lélek tiszta látásával észlel mindent. Több dolgot észlel a mennyben és földön, mint ahogy arról bármely filozófia álmodott. Amikor megtanulta, hogy ő nem akár kívülről, akár belülről szabályozott test illetve elme, azonban mindkettő a valódi szellemi én kötelességtudó szolgájává tehető, akkor kifejezést adott annak az Isten-adta tulajdonnak, amellyel eredetileg megáldatott. — A szellem az ember lényének legvégső esszenciája. Sohasem beteg és sohasem boldogtalan, mert, ahogyan a nagy lélek, Emerson mondja: „A véges az, ami szenved. A végtelen mosolygósan pihenve hever.” Jób az önök Bibliájában mondta, 79 80 hogy az ember Szellem , és a Magasságbéli lehelete élteti. Valóban a Szellem az emberben az, amely életet ad, és ez a Szellem uralkodik alacsonyabb rendű tevékenységei felett. A Szellem jogosan ad ki parancsokat, és minden alárendeltté válik a jogos uralomnak. — Új, a közeledő nap köpenyébe burkolt kor születik az emberek szívében, és hamarosan ismét Isten szűz Szelleme ragyog elő a szívből, az ajtó pedig újra kinyílik, melyen át mindazok, akik akarják, megtalálják az utat egy tágasabb, teljesebb élet felé. Fiatalon, élénken, örökké ifjan, örök reményben és örök törekvésben áll az ember lelke az új kor küszöbén, tündöklőbben, mint bármi, ami az eget beragyogta a Teremtés kezdete óta. Betlehem csillaga fényesebben ragyogott Jézus születésekor, mint azelőtt, de hamarosan ragyogása olyan lesz, mint a déli napfényé, mert ez az új fény annak a napját jövendöli meg, amikor Krisztus megszületik minden ember szívében. 79 80

Jób 32, 8: „A szellem, amely az emberben lakik” Jób 33, 4

204

8. fejezet ÖVETKEZŐ reggel Chander Sen folytatta beszédét: — Megmutatták nekem, hogy az emberi értelem kétségkívül átalakítható isteni értelemmé. Miután ezt világossá tették, megállapítottam, hogy beléphetek Isten Országába és ez az Ország közvetlenül bennem volt. Most tudom, hogy Isten az egyedüli hatalom, Mindenütt Jelen Való és Mindentudó, valamint, hogy a bűn, a disszonancia, a betegség, az öregkor és a halál mindössze a múlt tapasztalatának része. Most megértem a valóságot és tudom, hogy elvesztem az illúzió ködében. Az idő és tér teljesen eltűnt, és most tudom, hogy most a szubjektívben élek, ami az objektív világ része. Hány fárasztó, nyugtalan órát takaríthattam volna meg, ha képes lettem volna azokat a sugallatokat és megérzéseket megtartani, melyeket a finomabb érzékek időről időre sejtettek velem! Amíg fiatal voltam, az emberiség nagyobb részéhez hasonlóan én is azt a nézetet képviseltem, hogy csupán egy életet élhetek, ez pedig az egó minden módon való kielégítése, így eldöntöttem, hogy ebből az életből a lehető legtöbbet hozom ki. Az önzést tettem alapvető törekvéssé az életben, és az állati szenvedélyeknek teljes befolyást adtam, aminek eredményeképp addig tékozoltam testem élet-fluidumait, amíg az nem volt más, csupán az az üres porhüvely, amelyet először láttak. Engedjék meg, hogy egy képet alkossak, ami szemléletesebben illusztrálja gondolataimat.

K

Egy pillanatig csendben ült, majd a szoba falán egy, a korábban leírtakhoz hasonló kép jelent meg. A kép őt ábrázolta, ahogyan rövid idővel ezelőtt láttuk őt. Az öregember volt, tántorogva járva, sétabotjára támaszkodva. Ezután olyasforma ember következett, mint ahogyan ő ma reggel jelent meg. Így folytatta: — Az első azt mutatja, aki addig pazarolta testének energiáját és élet-fluidumait, amíg semmi nem marad, csak az üres porhüvely. A második azt képviseli, aki megőrizte testén belül az energiát és az élet-fluidumokat. Az én esetemben erre önök 205

úgy tekintenek, mint teljes és tökéletes megfiatalodásra, ami igaz. Én azonban ezt más szemszögből nézem. Hányan lehetnek olyan szerencsések, mint amilyen én voltam, akinek rendelkezésére állt ezeknek a drága emberekben a segítsége, szimpátiája és támogatása? — Hogy megértsék, mire gondolok, kövessük egy személy életét a születéstől a végéig, amit oly sokan a halálnak tekintenek. A gyermek megszületik. Nincs tudatában az életet hordozó fluidumoknak, melyek testén keresztül áramlanak, mivel azok passzívak, mert azok a szervek, melyek előállítják az életfluidumokat, nem aktívak, és még nem fejlődtek ki. A fejlődésnek ebben a szakaszában, ha a gyermek normális, akkor szép, tevékeny és túlárad az élettől. Az élet-fluidumok egyre jobban fölerősödnek, mígnem a gyermek eléri a fejlődésnek azt a szakaszát, amikor az élet-fluidumok aktívak és pazarolhatók. Ha ez a pazarlás megtörténik, néhány éven belül a gyermek az öregedés jeleit mutatja. A szemek veszítenek ragyogásukból, a test az aktivitásából és kecsességéből. Az arcvonások megmerevednek. Néhány év múlva az agy elveszíti az izmok összehangolásának képességét, és a test az a roskatag öregember vagy öregasszony lesz, ami csupán üres váza a korábbi egyénnek. — Majd vegyük azt a személyt, aki az összes élet-fluidumát megőrizte, és engedte azokat természetes pályájukon, a testen keresztül áramlani, és nézzék, ő milyen szívós és életerős. Ha ő állandóan folytatná élet-fluidumainak megőrzését, az ő élettartama három-négyszer annyi lenne, mint annak a másiknak, aki eltékozolta az élet-fluidumait, még akkor is, ha nem fogott fel semmilyen magasztosabb életszemléletet annál, mint megszületni, rövid időt élni ezen a földön, majd meghalni. Ha megérti, hogy Isten nagyobb szerepet szán az Ő tervében számára, akkor testében állandóan megőrzi az élet-fluidumokat, hiszen hamarosan úgy gondolja, hogy azok szükséges velejárói a tökéletes fejlődésnek. — Csupán rövid idő telt el azóta, hogy az önök tanult emberei elkezdték az artériák és vénák kifinomult rendszerét meg206

ismerni, melyek testünk keringési rendszerét alkotják. Még mindig rájuk vár annak felismerése, hogy test-szerte létezik egy sokkal részletesebb és kifinomultabb áramlási rendszer, amely az életerőt szállítja minden egyes atomhoz. Ez az életerő az idegrendszeren keresztül az agynak egy sejtcsoportjához kerül. Ezek a sejtek válaszul úgy működnek, hogy elosztják az erőt, mely eljut a test minden egyes atomjához az idegek mentén, az idegekhez mutatva affinitást, oltalmul is szolgálva azoknak. Ha az életerő szétszóródik, a sejtek rögzítetté válnak, és nem cserélődnek ki új sejtekkel (amelyek azért alakulnak, hogy átvegyék ezek helyét) és az új sejtek lökődnek ki az elöregedettek helyett, melyek fokozatosan elbomlanak és elpusztulnak. Ha az életerőt megőrzi valaki, a sejtek éppen olyan készek ötszáz évesen cserélődni, mint tízévesen. — Fel fogják fedezni, hogy amennyiben minden életerő megmarad, a test olymértékben feltölthető élettel, hogy bármely formába életet lehelhetünk. Festhetünk képet, mintázhatunk szobrot, vagy vehetjük bármelyik kézműves munkát, ami kifejezi eszményképünket, és belélehelhetjük az élet leheletét, mire az élővé válik. Beszélni fog önökhöz és másokhoz, akik képesek meglátni azt az élet-leheletet, amit beléleheltek, és aktív lesz, mert önök, az önökben lévő Úristen nyilvánult meg, és úgy van, ahogy Ő akarja. Azonban azok a formák nem válnak emberré, hacsak önök nem vezetik őket az Isteni Létbe. Ha önök valóban életet adnak nekik, át kell segíteniük őket tiszta Isteni Létbe, ekkor tökéletes létformák lesznek, ahogyan önök tökéletesek, így önök teljesítették kötelességüket. Igazi zseninek 81 találják őt. Van egy vitális probléma, amire szeretnék rámutatni. A zseni — ahogyan önök tekintik őt — fejlődése kezdetén tudatosan vagy tudat alatt megszerezte a képességet arra, hogy tisztaságában megőrizze és mozgassa az életerőt annak természetes csatornájában. Ez a feltétel keltette életre testét és alkotóerejét, ő pedig látja, hogy létezik valamilyen, a közönsé81

Zseni itt: alkotóerővel rendelkező egyén.

207

gesnél magasztosabb kifejeznivaló. Miközben megőrzi, és szabadjára engedi az életerőt, halmozza az egyre nagyszerűbb eredményeket. Azonban akkor, ha megengedi, hogy beszivárogjon a kéjvágy, gyorsan elveszíti teremtőerejét. A test először az életerő megőrzésének segítségével épült fel, mígnem a sejtek finomabb szerkezetűekké váltak, mint az alacsonyabb rendű, életerejét tékozló személyiségé. Ekkorra a zseni hírnévre tesz szert, és nem fejlesztvén ki az alaposabb szellemű, vagyis isteni képességét, elragadja a hivalkodás. Szem elől veszti az irányfényt, mert nem ébredt teljesen öntudatra, és a nagyobb izgalom késztetésére elkezdi elfecsérelni életerejét. Hiszen akkor, ha az ember valóban az állati szenvedélyek fölé emeli gondolatát és megkíméli életerejét, miközben teste elkezdi felvenni a finomabb szerkezetet, hagyja magát visszasüllyedni, sokkal gyorsabban esik vissza, mint az, aki nem ébredt ezen a módon öntudatra. — Amikor valaki öntudatra ébredt, úgyhogy megtartja öszszes életerejét és engedi szétáramlani azt az idegekhez a természetes módon, majd hagyja az idegek mentén a test minden atomjához odafolyni a nemi vágy, vagy szenvedély gondolatainak eltorzítása nélkül, az életöröm állandósul számára, az érzés pedig messze meghaladja azt, amit a nemi vágy nyújt. A kígyó felemelkedik, és hasán csúszva át kell siklania a vágy és szenvedély sötétségén és sarán keresztül. — Ha az ember megértené, hogy ez az élet-fluidum vitalitása sokszorosa az arányos mennyiségű vérnek, megőrizné, ahelyett, hogy elpazarolja azt. Azonban szemet huny a tény felett (lehet, hogy egyáltalán nincs tudatában), és folytatja, akár vaksága, akár tudatlansága végett addig, amíg a Kaszás el nem érkezik. Akkor jajszóban tör ki, mert nem örül az aratásnak.

208

— Önök úgy tekintik az idős kort, mint ami együtt jár a tisztelettel és a nagyrabecsülés koronájának hófehér hajtincseivel, amit semmilyen módon nem akarnék lekicsinyelni. De önökre bízom, hogy a képet nézve kit tartanak inkább tiszteletreméltónak: őt, a hófehér tincsekkel, aki tudatlanságából vagy megátalkodottságból előidézte saját leépülését, vagy azt, aki érettségében élettelibb, erősebb, felkészültebb módon néz a múló évek elébe, aminek eredményeképp kedvesebb, és nemesebb lelkű. Én úgy fogom fel, hogy aki tudatlanságban végzi, szánalomra méltó, ezzel szemben, aki tudással rendelkezve ér ehhez a véghez, rendkívüli.

209

9. fejezet OSTANTÓL kezdve szorgalmasan tanultuk az írásjeleket Chander Sen, mint oktató segítségével. A napok túlságosan gyorsan teltek együtt, és nyakunkon volt az április úgy, hogy a krónikák nagy része még lefordításra várt, de azzal vigasztalódtunk, hogy visszatérhetünk a fordítások befejezése végett. Noha barátaink e krónikák nagy részét lefordították részünkre, ragaszkodtak ahhoz, hogy tanulmányozzuk az írásjeleket, úgyhogy képesek legyünk egyedül fordítani a dokumentumokat. Előző szeptemberben találkozót szerveztünk egy csoporttal a Góbi sivatagban, és szándékukban állt elkísérni bennünket három egykori elpusztult város színhelyére, olyan helyekre, melyek e krónikák némelyikében kerültek említésre. Bár ekkor még nem láttuk ezeket a krónikákat, hallottunk a létezésükről. Azok, amiket korábban láttunk, és amelyek felkeltették kíváncsiságunkat, csupán másolatai voltak az előttünk heverő krónikáknak. Mindkét változat kétszázezer évvel korábbra keltezte e városok származását. Állítólag a lakosok fejlett kultúrával rendelkeztek, mivel ismerték a művészeteket és mesterségeket, valamint képesek voltak a fémek megmunkálására. Az arany igen gyakran használt fém volt, olyannyira, hogy ivóedények elkészítéséhez és lovaik patkolásához használták. A történet szerint ezek az emberek úgy az összes természeti erőt, mint saját, Isten-adta erejüket jól uralták. Ami azt illeti, a legendák — ha ugyan legendákról van szó —, egészen hasonlóak a görög mitológia legendáival. Ha a térképek pontosak, ez a hatalmas birodalom Ázsia nagyobbik részére terjedt ki, és átnyúlt Európába a Földközi-tengernek addig a részéig, ahol a mai Franciaország található, a legnagyobb tengerszint feletti magasság pedig körülbelül 180 méter volt. A dokumentumok úgy szólnak, hogy ez egy óriás, nagyon termékeny és igen sűrűn lakott alföld volt, és az Anyaföldhöz tartozott. Nem vitás, hogy amenynyiben e városok maradványait felfedezik és feltárják, valamilyen igen becses történelemre derül fény, hiszen a krónikák 210

M

arról számolnak be, hogy ez az ország a hét királyi dinasztiájának ideje alatt messze túlszárnyalta pompában és ragyogásban az ősi Egyiptomot. Még e királyok uralkodása előtt is sokkal virágzóbbnak írják le annál. Ekkor a nép kormányozta saját magát, nem volt háború, nem létezett alattvaló vagy szolga. Kétségbevonhatatlanul megnevezték uralkodójukat: „Vezérlő Elv”, ők pedig szerették és tisztelték ezt a Vezérlő Elvet. A krónikák megállapítják, hogy az első dinasztia első királya megsértette a Vezérlő Elv szabályát, és uralkodóként saját magát ültette a trónra. Az idő gyorsan telt. Igyekeztünk mindent előkészíteni ahhoz, hogy a kutatóúthoz csatlakozzunk, hiszen kénytelenek voltunk útra kelni, hogy képesek legyünk elérni a májusra megbeszélt találkozót az egyeztetett találkozóhelyen, ahol fel akartuk tölteni készleteinket, és fel kívántuk szerelni a fő expedíciót a befejező utazásra. Nem találok szavakat, amikor megkísérlem lejegyezni gondolataimat és érzéseimet, amint indulásunk közeledett. Ottlétünk minden órája öröm volt, nem volt unalmas percünk. Ámbár több mint öt hónapon keresztül ezekkel az emberekkel voltunk, megosztozva velük otthonaikon, az idő olyan rohamosan telt, hogy nem tűnt többnek néhány napnál. Ugyanakkor a lehetőségeknek egész világa nyílt meg előttünk, olyasformán, mint amikor az ajtó kitárul. Mindenki érezte a határtalan lehetőségeket — és mégis haboztunk belépni az ajtón, ugyanúgy, ahogyan tétováztunk otthagyni ezeket a nemes embereket, akiket testvéreinknek tekintettünk. Hiszem, hogy minden halandó számára elérkezik az idő, amikor teljesen nyitva láthatja az ajtót — éppúgy, ahogyan mindegyikünk láthatta azon a gyönyörű áprilisi reggelen — és mindenki, minden egyes ember láthatja a kínálkozó roppant lehetőségeket. (Arra szeretném kérni az olvasót, hogy egy időre hajítsa félre előítéleteit, és amennyiben képes erre, lásson úgy, ahogy mi láttunk. Nem várom el önöktől, hogy higgyenek, de igenis törekszem arra, hogy megértsék: egy dolog írni ezekről az emberekről, viszont merőben más dolog pusztán lábaik211

nál ülni és hallgatni őket.) Úgy tűnt, hogy ha bátran odasétálnánk, hogy keresztüllépjünk az ajtón, minden képesség a miénk lenne — mégis vonakodtunk. Miért volt ez így? Azért, mert nem hittünk teljesen, megengedtük, hogy régi szokásaink viszszahúzzanak és becsukják az ajtót, majd azt mondtuk: a sors keze csukta be számunkra. Ugyanakkor rá kell döbbennünk: nincs végzet, kivéve azt, amit mi magunk teszünk lehetővé. Íme, itt vannak ezek a kedves, egyszerű, mégis legnemesebb emberek, akik közül némelyek nemzedékek óta, illetve lehet, hogy mindig csak e mögött az ajtó mögött éltek, és az az élet megfelel számukra. Nincs itt előző példa vagy hagyomány, semmi, mindössze tiszta, őszinte élet, helyesen és közvetlenül itt a Földön élve. Az olvasóra hagyom az összehasonlítást. Valóban vonakodtunk otthagyni ezeket a drága jó lelkeket, akikhez olyannyira ragaszkodóvá váltunk az utóbbi néhány hónapban. Ugyanakkor tudtuk, hogy további dolgok várnak ránk, és kíváncsian vártuk őket. Elköszöntünk barátainktól azon a szép áprilisi reggelen, szívélyes kézfogásokkal és üdvözlésekkel, a viszontlátás szívből jövő reményének közepette. A végső búcsú és utunkra vonatkozó szerencsekívánatok után észak felé indultunk, ezúttal tulajdonképpen azért, hogy átkeljünk az óriás Góbin, melyre képzeletünkben a rettentő nehézségekről szóló történetek ködös látomásával gondoltunk, azonban nem féltünk, mert Emil és Jast újra velünk volt, Chander Sen pedig Neprow helyét foglalta el. Számunkra, akik sok országot bejártak már, csupán mindennapi dolognak számított, ahogyan a csapat kígyózott az ösvény mentén. Kis csapatunkban mindenki örült, hogy jelen lehetett. Senki sem volt, aki nem érezte, hogy egy új világ kezdett megnyílni és kibontakozni előttünk. Mindenki felfogta, milyen félreeső vidéken jártunk, és milyen veszélyes az ilyen jellegű, hagyományos utazás, mégis, ellenállhatatlan volt a kényszer az út folytatására. Kiváló barátainkba vetett teljes bizalommal minden félelmünket és nehézségünket elfújta a szél és iskolásfiúk rajongásával élveztük az érdekes kalandot. 212

Hozzá voltunk szokva a világ eldugott helyeihez, de sohasem találkoztunk olyan vidékkel, ami ennyire Isten háta mögötti hely volt, de mégis olyan szabadon és gondtalanul lehetett utazni, mint ahogyan azt itt mi megtapasztaltuk. Csoda-e, hogy elfogultak voltunk a tájjal és pártfogóinkkal? Úgy éreztük, hogy mehetnénk akár egyenesen északnak, amíg el nem érjük a sarkvidéket, és meg nem hódítjuk azt. Nem sok utat tettünk meg, amikor csoportunk egyik tagja megjegyezte: — Ha úgy tudnánk utazni, mint ahogy barátaink, könnyű dolguk lenne. Csak azért róják velünk együtt az utat, mert mi nem tudunk úgy utazni, mint ők. Minden jól ment a hetedik nap estéjéig. Aznap délután, öt óra tájban éppen egy mély szakadékból bukkantunk elő, ahova azért ereszkedtünk le, hogy megközelíthessük az alatta elterülő nyíltabb területet, amikor egyikünk azt kiáltotta, hogy lovasok vannak a távolban. Távcsöveinket feléjük irányítottuk, és huszonhét, láthatóan teljesen felfegyverzett lovast számoltunk meg. Jelentettük ezt Jastnak, aki azt mondta, hogy valószínűleg egyik olyan kóbor banda volt, akik a környéket háborgatják. Megkérdeztük, vajon útonálló bandáról van-e szó, mire azt felelte, hogy úgy gyanítja, mivel nem tűnik úgy, hogy alakzatban haladnak. Elhagytuk az ösvényt, és facsoport közé mentünk, hogy éjszakára letáborozzunk. Miközben a táborral foglalatoskodtunk, csapatunk két tagja átkelt a tábor közelében lévő patakon, és felhágtak egy hegygerinc tetejére, amely kilátást biztosított az alatta elterülő vidékre. Amikor elérték a hegytetőt, megálltak, és távcsöveiket szemükhöz illesztvén egy pillanatig időztek, majd megfordultak, és a tábor felé siettek. Amint hallótávolságba értek, jelentették, hogy a lovascsapat nincs messzebb öt kilométernél, és táborunk felé nyargalnak. Ekkor valaki megjegyezte, hogy vihar készülődik. Körülnéztünk, és valóban, északnyugati irányban hatalmas felhők tornyosultak, és minden irányból köd gyülekezett. Nyugtalankodni kezdtünk, mert most már láttuk a közelgő viharon keresztül a lovascsapatot, amint egy 213

domboldal lejtőjén egyenesen a táborunk felé tartanak. Nagyon aggódtunk a banda feltűnése miatt. Harminckét ember volt ugyan a csapatunkban, de nem volt semmiféle fegyverünk. Ekkor a hóvihar teljes erejéből ránk tört. Néhány percig dühöngött, üvöltött a szél, és óránkénti százhúsz kilométeres erejű orkán hordta a finom porhót körülöttünk, és úgy tűnt, hogy kénytelenek leszünk a sátrat odébb vinni, hogy elkerüljük a vihar által letört lehulló ágakat. Azután minden nyugodttá vált ott, ahol mi voltunk, így egy ideig azt gondoltuk, hogy mindössze egy, az azon a vidéken gyakran előforduló görgővihar volt, ami mindjárt elvonul. Mivel a gyenge félhomály lehetővé tette, hogy lássunk, hozzáláttunk a sátor helyreállításához. Ezzel a munkával mintegy fél óráig foglalatoskodtunk, és nem szenteltünk gondolatot sem a viharnak, sem a feltételezett banditáknak, akik oly sok aggodalmat okoztak rövid idővel azelőtt. Ahogy megálltunk egy percre, hogy kifújjuk magunkat, vezetőnk odajött a sátor bejáratához, kinézett, majd megfordult és így szólt: — Úgy látszik, hogy a vihar kis távolságra innen tombol, de ahol mi vagyunk, a levegő sem rezzen. Nézzétek csak, a sátrak és a fák meg sem moccannak, a levegő pedig simogatóan langyos. Néhányan kimentek vele, mi pedig egy pillanatra csodálkozva megálltunk. Miközben a sátorban foglalatoskodtunk, félig-meddig tudatában voltunk a vihar keltette zajnak, de úgy gondoltuk, hogy elvonult a hegyszoros mentén fölfelé, hiszen ezen a környéken a viharok egy része úgy érkezik, mint egy ciklon, és kilométereken át vonul, mielőtt kitombolná magát, majd miután feloszlik, halálos csend lesz. Itt nem ez volt a helyzet. A hóvihar teljes dühével dühöngött tőlünk harmincméternyire, de ott, ahol mi álltunk, a levegő nyugodt és meleg volt. Korábbi érzésünk az volt, hogy a hideg kemény, csontig hatoló volt, miközben a szél a hó jégtűszerű szemcséit kavarta és hordta magával vakító tombolásban, úgyhogy csaknem megfulladtunk. Egyszercsak a kör varázslatszerűen felfénylett. Ahogyan ott álltunk csodálkozva, úgy sejlett, hogy a vihar süvöltése közepette emberi kiáltásokat hallottunk. Vacsorára hívtak, mi be214

mentünk és leültünk. Miközben ettünk, valamelyikünk morfondírozott, vajon mi történhetett a lovasokkal, akiket a lejtőn láttunk lefelé ereszkedni. Másvalaki így szólt: — Úgy rémlett, kiáltásokat hallottunk odakinn, és azon töprengtünk, nem kellene-e segítenünk, ha esetleg eltévedtek a hóviharban. Jast azt válaszolta, hogy ezek az emberek tagjai az egyik leghírhedtebb, a környéken kóborló zsiványbandának. Hozzátette, hogy semmi mást sem tesznek, csak rabolnak, fosztogatnak, és elterelik a birka- és kecskenyájakat. Vacsora után, amint a vihar egy pillanatra alábbhagyott, kiabálást, ordítozást, valamint a lovak olyasfajta horkantásait hallottuk, mintha el akarnának szabadulni. Noha úgy látszott, hogy csupán kis távolságra vannak, olyan sötét és sűrű volt a szélben kavargó hó, hogy nem tudtuk őket kivenni, és tábortűz fényét sem láttuk. Néhány perc múlva Emil szólásra emelkedett, és azt mondta, meghívná őket táborunkba. Hacsak nem készültek jól föl, lehetetlenség akár embernek, akár állatnak elviselni a vihart reggelig, hiszen a hideg egyre keményebb odakinn. Amint készülődött, hogy elhagyja a sátort, csoportunkból ketten kérték, engedje meg, hogy vele tartsanak. Emil elégedettnek látszott, beleegyezett, majd eltűntek a viharban. Körülbelül húsz perc telhetett el, amikor előkerültek, a rablóbanda húsz tagjának kíséretében, akik lovaikat vezették. Később a banditák elmondták, hogy heten elszakadtak tőlük, és valószínűleg nyomuk veszett a viharban. Akik körünkbe gyűltek, furcsa, tarkabarka, félvad kinézetű csapat voltak. Amint beléptek a fénykörbe, gyanakodni kezdtek, hogy fogságba ejtésükre szőttünk valamiféle tervet. Nyugtalanok voltak egészen addig, amíg Emil nem biztosította őket a felől, hogy bármikor szabadon dönthetnek távozásukról. Ezután megmutatta nekik, hogy nincs semmilyen védelmi eszközünk arra az esetre, ha meg akarnának támadni bennünket. Vezérük azt mondta, hogy ezt akkor tervezték, amikor láttak bennünket előbukkanni a szakadékból a vihar előtt. Mihelyt a vihar kitört, zavarba jöttek és eltévedtek, úgyhogy nem tudták, merrefelé van a táboruk. Amikor Emil és két csapattársunk megtalálta őket, száz méterrel lejjebb a patakparton 215

voltak összekuporodva, hátukat egy sziklának vetve. A vezér azt mondta, ha kikergetjük őket, minden bizonnyal elpusztulnak. Emil megnyugtatta őket, hogy ez nem fog bekövetkezni. Éjszakára megkötötték lovaikat a fák között, majd külön csoportot alkotva leültek, és szárított kecskehúst, valamint jakvajat kezdtek falatozni, melyeket nyeregtáskájukból vettek elő. Miközben ezt tették, kezeiket készenlétben tartották, és minden élénkebb zajra összerezzentek és hallgatóztak. Széles taglejtésekkel, hangosan beszélgettek. Jast elmondta nekünk, hogy kíváncsivá tette őket, miféle berendezésünk van, mitől van fény, miért nem fújt a szél, miért volt meleg a körön belül, miért voltak a lovak olyan csendesek. Az egyik bandatag, aki leginkább kivette részét a beszélgetésből, hallott már azelőtt barátainkról. Elmondta a többieknek, hogy ezek az emberek olyanok voltak, mint az istenek, és elpusztíthatták volna őket (a zsiványokat) egy pillanat alatt, ha akarták volna. Jast azt is mondta, hogy a csapat néhány tagja megpróbálta a többieket arra rábeszélni, hogy vegyenek el mindent, amink van és álljanak tovább, mert azt hitték, ez csapda a fogságba ejtésük érdekében, de ez az egy ragaszkodott ahhoz, hogy nem kellene bennünket háborgatni. Azt mondta nekik, hogy ha valóban ártanának nekünk, mindegyiküket elpusztítanánk. A beszélgetés már hoszszabb ideje zajlott, amikor nyolcan közülük felálltak, odajöttek hozzánk, és azt mondták Jastnak, hogy nem akarnak maradni, nagyon félnek, és meg akarják próbálni, hogy eljussanak a táborukba, mivel az ugyanennek a pataknak a mentén, de néhány kilométerrel lejjebb volt. Meg tudták határozni helyüket a facsoport alapján, ahol mi táboroztunk. Majd felültek lovaikra, és ellovagoltak a patak mentén folyásirányban. Nagyjából húsz percen belül mindannyian visszatértek, mondván, hogy a lehullott hó olyan mély, hogy lovaik nem tudtak haladni és szembeszállni a viharral, mely a legkomolyabb volt azok közül, amelyekkel hosszú évek során találkoztak. Ezt követően berendezkedtek éjszakára. Egyikünk azt mondta: — Persze, remélem, itt jobban érzik majd magukat, még ha félnek is, mint odakinn a viharban. 216

Jast hozzánk fordult és így válaszolt: — Önök az Atya házában tartózkodnak; ha belül vannak a házban, és ott maradnak, önök az Atya örömteli szellemében vannak. Mi haszna van a melegségnek és a vendégszeretetnek, amely a házon belül van, ha önök nincsenek a házban, vagy nincsenek tudatában a házban uralkodó melegségnek és vendégszeretetnek? Behívhatják azokat, akik éppen kívül rekedtek, és nem fognak bejönni, mert nem tudják, hogy önök hol laknak. Ezek a kedvesek itt ugyan érzik a meleget, de nem fognak közelebb jönni, mivel mindig ragadozók voltak és nem képesek megérteni, hogy ugyanazok az emberek, akiket jogos áldozatuknak tekintettek, baráti szolgálatot tesznek nekik anélkül, hogy erre bármilyen okuk lenne, különösen, mivel nem tartoznak a bandájukhoz. Nem tudják, hogy a hóban, a hidegben, vagy a legvadabb viharban is ott lakik az Atya, és hogy azoknak, akik az ő otthonát a saját otthonukká teszik, és ott élnek, nem árt a vihar, a szél vagy az árvíz. Ha Istennel megszakadt a kapcsolatunk, csupán akkor fordulhat elő, hogy a szelek, viharok vagy árvizek elborítanak bennünket. — Ha valaki rendíthetetlenül és állhatatosan áll, és szemeit közvetlenül Istenre szegezi, nem ismerve, nem látva mást, akkor képes azt elérni, amit önök most látnak. A mi gondolatunk ez: „rendíthetetlenül állok, szemeimet Rád szegezve, ó, Atyám, nem ismerve senki mást, csak Téged, Atyám, és nem látva semmi mást, csak Istent minden dologban. Szilárdan állok a Szent Hegyen, nem ismerve mást, csak a Szereteted, Életed és Bölcsességed. Isteni Szellemed örökké eltölt engem. Körülvesz, örökké árad bennem és rajtam kívül. Tudom Atyám, hogy ez nem csupán az enyém, hanem a Te minden gyermekedé. Tudom Atyám, hogy semmim sincs, csupán az, amivel ők is rendelkeznek, és semmi sincs, csupán a mindenki Istene. Köszönöm Neked, Atyám.” — Az igazi béke még a vihar kellős közepén is megtalálható, hiszen annak az embernek a szíve mélyén, aki megtalálta önmagát, igazi nyugalomban van része. Ezzel szemben, lehet az ember a távoli rengetegben egyedül a természet határtalan 217

csöndjében és félhomályában, ugyanakkor a szenvedélyek szele szaggatja, vagy a félelem villámai rázzák őt meg. — Ha a természetet felületesen szemléljük, úgy tűnik, hogy a nyers erőszak, kapzsiság és a gyengébb állatok vére ontásának képessége számára páratlan előnyt adott, de vegyük számba a következő egyszerű tényeket, melyekre kevesen gondolnak: — Több bárány van a világon, mint oroszlán. Ez nem véletlen. A természet nem vak, ostoba dolog. Nem vak, elhibázott dolog. A munkában lévő Isten, és Isten nem pazarolja az anyagot, és nem is fog mellé, amikor építkezik. Nem megdöbbentő a furcsa tény, hogy a Természet eredeti erőinek forgatagában az oroszlán nem ette meg a bárányt, mielőtt az ember megjelent a színen? A bárány a szó szoros értelmében legyőzte az oroszlánt a létért folyó küzdelemben. Az a magyarázat sem állja meg a helyét, hogy az ember a bárány pártjára áll az oroszlánnal szemben. Minden valószínűség szerint pályafutását az ember a pusztításban úgy kezdte, hogy először a jámbor fajtát ölte meg. Az is nyilvánvaló, hogy több bárányt öl, mint ahány oroszlánt. Nem az ember, hanem a Természet mondja ki az ítéletet az oroszlán fajtájára. Gondolkozzunk egy percig, és látni fogjuk, hogy a Természet nem adhat ellentétes irányban meghatározott erőt ugyanannak az állatnak. Az oroszlán nagy harcos, de lassan szaporodik. Elegáns testének minden ereje a harcos karakterhez kell. Utódokat nemzeni ártalmas és zavaró eseménnyé válik számára. Másrészt a bárány nem harcos fajta, ezért gyönge. Nem használ energiát a harcra, és ennek megfelelően jobban szaporodik. A Természet beismeri, hogy az oroszlán megteremtésével hibát követett el. Kijavítja ezt a hibát. Az oroszlán, és minden más olyan állat, amelynek gyilkolás az ösztöne, eltűnőben van. — Nincs kivétel a Természet megváltoztathatatlan törvénye alól, mely minden ragadozó élőlényt kihalásra ítél. A Természet az örök igazságosság alapján működik, és az univerzum azonos törvénye alapján a harcos vesztes csatát vív és fog vívni, akár állat, akár állat-ember, az erdőben, vagy a városban, 218

most, és mindörökké. Az oroszlán veszít. Veszít, amikor nyer. Meghal, ha öl. Pontosan a dolgok természeténél fogva saját fajtáját eszi meg, amikor a nyájtól elszakított bárány meleg húsát tépi szét. Amikor az első oroszlán lesújtott erős mancsával az áldozatára és véres állkapcsán keresztül eldörmögte azt a gyönyörűséget, amit érzett, nem a felfalt gyámoltalan halálát, hanem saját fajtájának halotti himnuszát énekelte meg. A kegyetlenség nehezen kapcsol egybe. Az oroszlánok nem alkotnak csordát. A medvék nem haladnak nyájban. Az emberek kegyetlensége kis csoportokat, egymás közti harcot hoz létre. A vadság saját maga ellen fordul az állatok vagy emberek között, és forrása a gyengeségnek. — A dolgok analógiája alapján a fenevadaknak el kell tűnniük. Soha egyetlenegy kiváló katona sem hódított meg semmit igazán. Győzelmei mind illúziók. Ha a katonai birodalmak nem épülnek semmilyen lényegesebb dologra, mint a kard, hamarosan széthullnak. Végül a katonáknak magukhoz kell ragadniuk a hatalmat, és az igazsághoz, valamint méltányossághoz kell folyamodniuk, különben birodalmuk szétmállik. A ragadozó, függetlenül attól, hogy állat, vagy ember: magányos, reménytelen, nem számíthat segítségre, és visszavonhatatlanul balsorsra ítéltetett, mert a szelídség az igazi erő. A szelídség az oroszlán, annak minden adottságával, a vérszomjasságot kivéve, és lassan az egész élet az ő, mindent meghódító befolyása alá kerül. — Az ember saját magát építi fel vagy rombolja le. A gondolat fegyvergyárában ő kovácsolja azokat a fegyvereket, amelyekkel lerombolja önmagát. Olyan eszközöket is gyárt, amelyekkel az öröm, erő és béke mennyei palotáját építi fel önmaga részére. A gondolat helyes megválasztásával és alkalmazásával az ember fölhág az Isteni Tökéletességbe. A gondolat téves illetve helytelen alkalmazásával az állati szint alá süllyed. E két véglet közé tartozik a jellemfajták mindegyike, és az ember hozza létre, illetve uralja azokat. — Ezek a zsiványok egy valaha hatalmas, virágzó népből maradtak. Őseik szép, gyarapodó ipari államban éltek ezen a 219

vidéken. Ismerték a tudományokat és a művészeteket. Tudatában voltak eredetüknek és hatalmuknak, és mindössze azt az eredetet és hatalmat dicsőítették. Eljött az idő, amikor testük számára csupán a gyönyört keresték, és egy idő után a test kudarcra ítélte őket. Azután egy hatalmas világkatasztrófa söpört végig a tájon, pusztítva, és mindössze néhány embert hagyva maga után elszórtan a magasabban fekvő vidéken. Ezek közösségekké fejlődtek, és Európa fontosabb fajaivá váltak. — Ez a hely, ahol vagyunk, valamint a Góbi elszigetelődött és együtt emelkedett a magasba addig, amíg már semmi sem termett. Az emberek olyannyira a megsemmisülés szélére kerültek, hogy pusztán néhány elszigetelt közösség létezett, illetve helyenként csak egy-két család maradt. Ezek bandákba verődtek, és a jelenlegi emberek őseivé lettek. Nem képesek boldogulni, mivel állandóan háborúban állnak egymással. Míg történelmüket és eredetüket elfelejtették, vallásuk és legendáik ugyanazon forráshoz vezetnek vissza. Bárhol bukkanunk is ezekre, a forma nagymértékben eltér ugyan, de néhány alapelem azonosnak látszik. Ekkor Jast mondta, hogy attól tart, már kifárasztott bennünket, hiszen barátaink mind gyorsan elaludtak. A rablók irányába néztünk, és persze mindannyian aludtak. Akárcsak mi, ők is megfeledkeztek a viharról, amely még mindig nem csökkent. Bementünk a sátorba és nyugovóra tértünk, ismét csak hálával gondolván nagyszerű barátainkra. Amikor másnap reggel fölébredtünk, sütött a Nap és az egész tábor talpon volt. Sietősen magunkra kaptuk ruháinkat és kimentünk, ott pedig a többiek, a zsiványok, mindenki ránk várt. Reggelinél tájékoztattak, hogy megbeszélték, hogy a rablók táboráig együtt megyünk, mert könnyebb utat törni, ha mindannyian együtt vagyunk. A banditák láthatóan örültek a tervnek, de nem mondhatom, hogy mi is, mivel úgy mondták, hogy nagyjából százötvenen vannak a táborukban. Mire végeztünk a reggelivel, a vihar utolsó nyoma is eltűnt, így tábort bontottunk 220

és nekiindultunk a haramiákkal, valamint a lovaikkal utat törni, nyomunkban a többiekkel, akik a tábor felszereléseivel egyetemben követtek bennünket. Ugyan a rablók tábora lejjebb a patakparton nem volt meszszebb húsz kilométernél, nem értünk oda kora délutánnál előbb, amikor igencsak örültünk egy csöppnyi pihenőnek. A tábort nagyon kényelmesnek találtuk, tágas hellyel szolgálva az egész csapatunk elhelyezéséhez. Ebéd után megbeszéltük, hogy jobban tudunk haladni, ha egy-két napot várunk, amíg a frissen lehullott hó megereszkedik, mivel a következő napon kénytelenek leszünk átkelni egy körülbelül 4300 méter magas gerincen. Az idő nem bizonyult olyan melegnek, ahogy vártuk, így ottlétünk négy napra hosszabbodott. Az egész falu a legnagyobb tisztelettel bánt velünk, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy látogatásunk ideje alatt jól érezzük magunkat Távozáskor két férfi jelentkezett, hogy csatlakozna a csoporthoz. Mivel számos személyt terveztünk verbuválni segítségnek a következő nagy faluban, úgy 110 kilométerrel távolabb, örömmel elfogadtuk őket, ők pedig velünk maradtak addig, amíg ősszel vissza nem tértünk. Amikor elhagytuk a falut, a lakosságnak csaknem fele kísért el bennünket a hegygerinc tetejéig, hogy segédkezzék utat törni a mély hóban, mi pedig igen hálásak voltunk jószívű fáradozásukért, mert az emelkedő igen meredeknek bizonyult. A tetőn búcsút mondtunk zsivány barátainknak, és továbbálltunk a kijelölt találkozóhely felé, ahova május 28-án, három nappal barátaink után érkeztünk, akikkel a találkozót előző ősszel megbeszéltük.

221

10. fejezet GYHETI pihenő, és felszerelésünk rendbehozatala után az egyesített expedíció útnak indult az ujgurok ősi városa felé, ahova június 30-án érkeztünk meg. Itt azonnal hozzáfogtunk a munkához, és amikor az első akna elérte a 15 méteres mélységet, egy ősi épület falaira bukkantunk. Amikor 27 méternél kissé mélyebbre mentünk, egy terembe jutottunk, ahol számos szépen megmunkált arany, ezüst, bronz és agyagszobor volt. Mihelyt a munka odáig jutott, hogy kétséget kizáróan igazolódott: ez a hely valamikor igen nagy város volt, továbbmentünk a második helyszínre. Itt nagyjából 12 méter mélyre ástunk, miután olyasmire bukkantunk, amit egy korábbi kultúra létezése világos bizonyítékának nevezhetünk. Ismét elég erőfeszítést tettünk azért, hogy igazoljuk: egy nagy, ősi város romjainál vagyunk. Továbbálltunk a harmadik helyszínre, ahol azt reméltük, olyan bizonyítékra találunk, amely igazolja, hogy az a legrégibb, és legnagyobb a három város közül. Az idővel és eszközökkel való takarékosság céljából erőinket négy csoport között osztottuk fel. Egy-egy irányító és hat-hat segéd alkotott e csoportok közül hármat, így mindegyikben hét ember volt. Ennek a kombinált egységnek a feladata volt az összes ásatás és azok megszervezése, minden csoportnak nyolc óra jutott a huszonnégyből. A negyedik csoport részére, mely az expedíció fennmaradó személyzetéből állott, a táborral kapcsolatos feladatok maradtak. Én abban a csoportban voltam, melynek felelőse a vezetőnk volt. Az éjfél és a reggel nyolc közti nyolc órát kaptuk. Amint befejeztük az első gödör feltárását és bejutottunk négy földalatti szobába, illetve terembe, elég törmeléket távolítottunk el ahhoz, hogy nyilvánvalóan megmutatkozzék: ez volt a legősibb és legnagyobb város a három közül, és tele volt kincsekkel. Egy reggel a vezetőnk csoportját leváltó csoport jelentette, hogy lovasok közelítették meg táborunkat északról. Amikor 222

E

feljutottunk a felszínre, láttuk, hogy felénk tartanak, és úgy tűnt, egy másik rablóbanda lehetett, mert szemmel láthatóan azt a nyomot követték, amelyet mi hagytunk útban odafelé. Ahogyan ott álltunk és figyeltünk, Jast jelent meg és így szólt: — Ez egy rablóbanda, akik elhatározták, hogy kifosztják a tábort, de nem hiszem, hogy félnünk kellene. Megvártuk, amíg közelebb érnek, ők pedig ötszáz méterre megközelítették a tábort, majd megálltak. Rövid idő elteltével két férfi lovagolt oda, és kölcsönös üdvözlések után megkérdezték, hogy mit csinálunk ott. Elmondtuk nekik, hogy egy romvárost próbálunk meg megtalálni. Erre azt felelték, hogy egyetlen szót sem hisznek abból, amit mondtunk. Azt gyanították, hogy aranyat keresünk, és azért jöttek, hogy elvegyék felszerelésünket és készleteinket tőlünk. Megkérdeztük, hogy vajon ők a kormány katonái, mire azt a választ kaptuk, hogy ők semmilyen kormányt nem ismernek el, mert ebben az országban az a legerősebb, aki győz. Mivel nem látták, hogy fegyvereink lennének, azt hiszem, arra a következtetésre jutottak, hogy nagyobb fegyverzetünk lehetett annál, mint amit láthattak. Visszatértek a bandához, hogy megbeszéljék a helyzetet. Egy idő után a két férfi visszajött, és azt mondta, ha engedelmeskedünk, senkinek sem esik bántódása, ellenkező esetben megtámadnak, és mindenkit lelőnek, aki ellenállást mutat. Tíz perc gondolkodást adtak, aminek elteltével további egyezkedés nélkül támadnak. Erre Jast azt válaszolta, hogy nem állunk ellen, de nem is adjuk meg magunkat. Ez láthatóan felbőszítette őket, és megfordítva lovaikat, visszaindultak a banda irányába, karjaikkal hadonászva. Ekkor az egész banda vágtatni kezdett felénk. Beismerem, hogy nagyon megijedtem, de csaknem azonnal úgy látszott, hogy számos árnyékszerű alak vesz bennünket körül, lóháton ügetve körülöttünk. Ezután ezek az alakok életszerűbbekké váltak, számuk pedig megnövekedett. Látogatóink minden bizonnyal észrevették azt, aminek mi tanúi voltunk, mert lovaikat hirtelen megfékezték, vagy azok álltak meg saját maguktól, amint felágaskodva vagy megbokro223

sodva kikerültek lovasaik irányítása alól. Egy pillanat alatt óriási zűrzavar lett úrrá a nagyjából hetvenöt lovast számláló bandán. A lovak elkezdtek jobbra-balra ágaskodni, lovasaik irányításának teljes hiányában, ez pedig vad visszavonulásban végződött, szorosan a sarkukban a mi fantomlovasainkkal űzetve, már ahogy mi neveztük őket. Miután az izgalom véget ért, vezetőnk, és csoportunk két tagja, köztük jómagam, odamentünk, ahol a banda korábban megállt, és nem találtunk egyéb nyomot, mint amit a rablók saját maguk hagytak. Igencsak álmélkodtunk, hiszen a segítség éppen olyan valódinak tűnt, mint a banditák, megmentőink pedig láthatóan minden irányból jöttek. Minden tekintetben arra számítottunk, hogy lovaik nyomát megtaláljuk a homokban, csakúgy, ahogyan azokét a lovakét, melyeken a haramiák lovagoltak. Visszatértünkkor Jast azt mondta: — A fantomlovasok, ahogyan önök hívják, csak képek voltak, olyan valóságossá formálva, hogy mind önök, mind pedig a banditák láthatták azokat. Egyszóval, ezek egyéb esemény képei voltak, melyeket olyan élethű formában tudtunk közreadni, hogy nem lehetett őket megkülönböztetni az igazi eseménytől. Képesek vagyunk úgy saját, mint mások védelme érdekében előállítani őket, és senkinek sem esik bántódása. Meghatározott célt szolgál, végeredményben ártalom okozása nélkül. A rablók gyanakodni kezdtek. Nem volt logikus, hogy egy olyan expedíció, mint a mienk, védelem nélkül elmerészkedjék ilyen messzire, mi pedig ki tudtuk ezt használni, hogy megijesszük őket. Nagyon babonásak, és állandóan ügyelnek a cselfogásokra. Ez a típus a legfogékonyabb a félelemre, ők pedig csak azt látták, amit vártak. Ha nem használtuk volna ezt a módszert, minden valószínűség szerint el kellett volna pusztítanunk a banda egy részét, hogy békén hagyjanak bennünket. Így többé nem látjuk őket. Ezután nem háborgattak bennünket.

224

Mihelyt elegendőt végeztünk azért, hogy meggyőződjünk e három város létezéséről, ajánlatos volt az összes gödör betemetése, azért, hogy megóvjuk azokat a kóbor bandáktól, nehogy felfedezzék a munkálatokat, mert az egyedül a kincs megszerzése érdekében nagyarányú fosztogatáshoz vezetett volna. Majdnem mindegyik ilyen bandában legendák szólnak e hatalmas városok és a bennük lévő töméntelen arany létezéséről. Amikor befejeztük a munkát, minden gödröt betemettünk, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyjuk, az első vihar pedig betakarhassa a maradékot. Ezen a vidéken a homok állandóan változtatja a helyét, s csupán ez rendkívüli módon megnehezíti a romok helyének meghatározását. Számunkra lehetetlen lett volna akármelyik helyszín felkutatása barátaink segítsége nélkül. Azt mondták, hasonló romok találhatók egészen Szibéria déli részéig. Nyilvánvaló a bizonyíték, hogy roppant néptömeg virágzott, és ért el a kultúra magas fokára itt. Arra is számtalan a bizonyíték, hogy értettek a mezőgazdasághoz, bányászathoz, textiliparhoz, írás-olvasáshoz és mindenféle tudományhoz. Teljesen nyilvánvaló, hogy e nép története az árja faj története. Miközben az utolsó nap délutánján asztalnál ültünk, csoportunk egyik tagja megkérdezte Emilt, hogy vajon feljegyezték-e a történelmét e nagy népnek. Azt a választ adta, hogy igen, a táborunk alatt lévő városban abszolút bizonyítékok vannak írásos formában, amelyek, ha felfedezik és lefordítják őket, tényszerű és közvetlen leírással szolgálnak a nép történelméről. Itt beszélgetésünk félbeszakadt, mert a sátor bejáratánál felbukkant egy férfi, kérdezvén, hogy bejöhet-e. Emil, Jast és Chander Sen felállt, és köszöntésére odasietett a bejárathoz. A hosszas üdvözlés alapján láttuk, hogy igen jól ismerték egymást. Vezetőnk felemelkedett, hogy csatlakozzon hozzájuk. Láttuk, amint a sátor ajtajánál megállt és merőn nézett egy pillanatra, majd két karját szélesre tárva gyorsan kilépett az ajtón, mondván: „Ejha! Ez tényleg meglepetés!” Hangzavar támadt, amint a férfi és az utána kilépő három barátunk, valamint férfiak és nők kölcsönösen üdvözölték egymást. Erre valamennyien, 225

akik az asztalnál ültünk, felálltunk és kicsődültünk, ahol tizennégy újonnan érkezettet pillantottunk meg. A társaságban ott volt Emil anyja, háziasszonyunk a faluból, ahol téli szállásunk volt, a szép hölgy, aki az Emil falujában rendezett banketten elnökölt, Emil fia és lánya. Egészében egy vidám társaság volt, és korábbi napok találkozóinak emlékét idézte vissza. A meglepetés teljes volt, mi pedig ki is mutattuk, de a legteljesebb meglepetést azok a barátaink mutatták, akik csatlakoztak hozzánk az expedíció során. Amint rájuk néztünk, láttuk, hogy kíváncsiságuk mindent felülmúlt. Ők nem látták ezeket a megjelenéseket és eltűnéseket, ahogyan mi tanúi lehettünk, és a kutatóút munkájával való elfoglaltsággal annyira lekötöttük magunkat, hogy apróbb eseménytöredékektől eltekintve elmulasztottunk nekik bármit is mondani. Az, ahogyan látszólag az égből pottyantak ide, teljesen zavarba hozta őket. Természetesen mi ezt igazán élveztük — az ő rovásukra. Miután a bemutatkozások és köszöntések teljes körben lezajlottak, az a személy, akinek a feladata a táborról és a készletekről való gondoskodás volt, megkereste Emilt és vezetőnket. A szánalmas gyámoltalanság minden jelével kérdezte: — Hogyan fogom ezt a sok embert élelmezni? Az utánpótlás még nem érkezett meg, és saját részünkre is aligha jut elegendő élelem a mostani és a reggeli étkezéshez, mivel minden előkészületet megtettünk, hogy megkezdjük utunkat viszszafelé. A többiek beszélgetve gyülekeztek, az egyesített expedíció felelőse pedig meghallván a beszélgetés egy részét, átlépett hozzájuk, hogy csatlakozzon. Hallottam, amint közben ezt kérdezi: — Talán a mennyből kerültek elő ezek az emberek? — Éppen eltaláltad, Ray, valóban, egyenesen a mennyből érkeztek. Látod, nincsenek járműveik. — De ami engem megzavar, — válaszolta Ray — úgy tűnik, hogy egyáltalán nincsenek szárnyaik. Mivel nincsenek szárnyaik, hallanunk kellett volna a huppanást, amint földet értek a homokban, különösen miután olyan sokan vannak, de még azt 226

sem hallottuk. Ezért az időre bízzuk, hogy vajon igaz-e és teljesen logikus-e, amit el akarsz velünk hitetni. Emil ekkor a csoporthoz fordult, és azt mondta, hogy a készletfelelős félelmeinek eloszlatása érdekében kénytelen lesz megdorgálni a látogatókat, amiért nem hoztak magukkal élelmet. Erre a készletfelelős láthatóan komolyan zavarba jött, és azt mondta, nem gondolta a dolgot ennyire nyersen közölni, de mindamellett a tény mégiscsak az, hogy biztosan nem elegendő az élelem ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle. Ekkor a látogatók jóízű nevetéssel kapcsolódtak a beszélgetésbe, ami láthatóan még inkább zavarba hozta a készletfelelőst. Majd Emil anyja azt mondta, hogy nincs szükség arra, hogy zavarban vagy kínosan érezze magát. Háziasszonyunk és a szép hölgy megerősítette, hogy örömmel átvállalják a vacsora gondját, hiszen tényleg úgy gondolták, hogy velünk étkeznek. Ez megnyugtatta a készletfelelőst, aki gyorsan elfogadta a felajánlott gondoskodást. Már késő délutánra járt. A Góbiban ez egyike volt azon napoknak, amikor egyik pillanatban az időjárás simogatón hízeleg a tájnak, a következő pillanat viszont a könyörtelen tombolás poklává válhat. Minden létező vásznat a homokra terítettünk és rögzítettünk, közvetlenül a tábor alkotta körön kívül. Egy kívülálló számára a hely egy vidám piknik látványát nyújthatta, ami persze valójában úgy is volt. Amikor az összes vásznat elterítettük, a főzésre és a tábori ételek felszolgálására egyaránt használt edényeket tartalmukkal együtt kívülre hoztuk, és a vásznakra helyeztük. Ezután az egész társaság körbe gyűlt. Még mindig láthattuk a csodálkozás és zavarodottság jeleit azok arcán, akik nemrégiben csatlakoztak a csoporthoz. Ray, a felelős az edényekre nézett, és azt mondta, hogy ha jól látta az edényekben lévő étel mennyiségét, ami lehetővé teszi ennek az éhes társaságnak az ellátását, jól nyitva tartja a szemét, hogy lássa a csodát. Egyikünk azt mondta: — Jól teszed, ha nagyra nyitod a szemeidet, mert pontosan azt fogsz látni. — Ma már másodszor találtad el az igazságot, Ray — mondta vezetőnk. Ekkor a három hölgy megkezdte a felszol227

gálást az edényekből. Ahogyan az egyes tányérokat megrakták étellel, továbbították azokat, és a teli helyébe egy üres tányért vettek át, amíg mindenki igen bőségesen ki nem lett szolgálva. Ahogyan a felszolgálás folyt, láttuk, amint Ray nyugtalanabbá vált, és amikor az ő tányérja érkezett meg, továbbadta azt, megjegyezvén, hogy sokkal kevésbé bőkezű segítséggel többre ment volna. Háziasszonyunk biztosította a felől, hogy nem kell nyugtalankodnia, mert mindenkinek bőséggel jut az ennivalóból. Mihelyt mindenki bőkezűen ki lett szolgálva, megint az edények felé nézett. Amikor látta, hogy tartalmuk nem csökkent, felállt, és így szólt: — Számítva arra, hogy udvariatlannak, modortalannak és erőszakosnak találnak, arra kérném önöket, hölgyeim, hogy leülhessek önök mellé, mert olyannyira erőt vett rajtam a kíváncsiság, hogy egy falat sem megy le a torkomon. A hölgyek azt mondták, hogy udvariasságnak tekintik, amennyiben mellettük kíván helyet foglalni. Mire ő odament és a vászon szélére ült Emil anyja és a szép hölgy között. Amikor már ült, valaki kenyeret kért. Csupán egyetlen szelet maradt a doboztetőn, mely tálca gyanánt szolgált. A szép hölgy kinyújtotta kezét, és szinte azonnal egy nagy kenyér termett benne. Ezt átadta háziasszonyunknak, aki elkezdte azt fölszeletelni a felszolgálás előtt. Erre a felelős fölállt, és megkérdezte, hogy lennének-e szívesek megengedni számára, hogy lássa a kenyeret úgy, ahogy van. A kenyeret odaadták neki, ő pedig egy percnyi bíráló vizsgálódás után visszaadta. Láttuk, hogy nagyon fel volt zaklatva. Eltávolodott néhány lépésnyire, majd visszament, és közvetlenül a hölgyhöz szólván azt mondta: — Nem szeretnék pimasznak látszani, de ez olyan mértékben összezavarta gondolataimat, hogy nem tudom megállni anélkül, hogy kérdéseket ne tegyek fel. A hölgy bólintott, és azt mondta, nyugodtan feltehet bármilyen kérdést, amit csak kíván. Ő faggatni kezdte: — Azt akarja mondani, hogy mellőzheti az összes ismert természeti törvényt — legalábbis azokat, 228

amelyeket ismerünk, és kenyeret teremthet elő egyfajta láthatatlan készletből? — Számunkra a készlet nem láthatatlan, — válaszolta a hölgy — az mindig látható. Majd láttuk, hogy amint háziasszonyunk a kenyeret szelte és felszolgálta, az nem lett kisebb. Megnyugodott, ismét visszaült a helyére, és a hölgy folytatta: — Bárcsak megértené, hogy Jézus életének tragédiája befejeződött a keresztre feszítéssel, a Krisztus-lét boldogsága elkezdődött az újjászületéssel, és hogy minden élet célja inkább az újjászületés, mint a keresztre feszítés kellene, hogy legyen! Ezen a módon mindenki követhetné őt a bennük lévő Krisztusnak egy gazdagabb létébe. El tud képzelni boldogabb és gazdagabb életet, mint egynek lenni ezzel a Mennyei Hatalommal, a belső Krisztus hatalmával? Ez az, amelyben megértjük, hogy arra vagyunk teremtve, hogy uralkodjunk minden forma, gondolat, szó, vagy helyzet felett. Ezt az életet élvén, mely minden szükség kielégítése, úgy találja majd, hogy egzakt, tudományos életet él. Jézus addig szaporította a kislegény néhány kenyerét és halát, amíg gazdagon el tudta látni a sokaságot. Figyelje meg, úgy rendelkezett, hogy üljenek le fegyelmezetten várakozó testtartásban, készen a törvény betartása által megszaporodott élelem átvételére. Ha boldogságot és elégedettséget keres Jézus életében, eleget kell tennie élete törvényének azzal, hogy az ő eszményképeivel összhangban cselekszik. Nem állhat meg aggódni, hogyan jut élelemhez. Ha Jézus ezt megengedte volna, a sokaság sohasem lakik jól. Ehelyett csendben megáldotta és megköszönte azt, ami rendelkezésre állt, az élelem pedig elegendő módon megszaporodott ahhoz, hogy minden igénynek megfeleljen. — Az élet mindaddig nem vált nehéz feladattá, amíg az ember szembe nem szállt a Belső Hanggal, illetve meg nem tagadta azt, hogy hallgasson rá. Ha majd újra hozzáfog ahhoz, hogy megtanuljon hallgatni a Belső Hangra, akkor abbahagyja a léthez szükséges eszközökért folyó munkát, csupán a te229

remtés öröméért dolgozik majd. Részesévé kezd válni a teremtés örömének, és az Úr, illetve Isten Igéjének törvénye alapján teremt majd. Az Ő Igéje segítségével rájön, hogy képes arra, hogy mozgósítsa Isten végtelenül szerető és mindent felölelő szubsztanciáját, és minden elméjében tartott eszményképet látható formába hozzon. Így, lépésről lépésre emelkedik föl, és bizonyítja Krisztus felsőbbségét Jézus Önmagában, túl a halandó gondolkodás korlátain. Amikor valaki ezt felismeri, számára a munka önnön lényének örömöt okozó képességévé válik. Jézus bebizonyította, hogy a valódi spirituális élet az igazán boldog élet. Győzelme méltósággal és dicsőséggel ruházta fel, mindazonáltal ez a győzelem gyermeki érintetlenségben hagyta őt. Jóllehet a világ nincs teljesen tisztában azzal, hogy mire vágyik, ez a boldogság és fennkölt áldás utáni vágy az, amit keres. Az ember keresheti boldogságát tulajdon ügyeinek hajszolásában, megfeledkezve a törvényről, ami szerint elveszíti azt, amit önző érdekből keres, azonban az elveszítés segítségével ráébred, hogy az egyéni érdek bukása pusztán a szellem ébredésének jele. Ráébred, hogy az ember kényszerűsége Isten esélye. — Tudnia kell, hogy joga van Isten minden nagyszerű és tökéletes ajándékához, és készen kell állnia arra, hogy Isten megismerésén, vagyis saját isteni természetén keresztül részesüljön ezekből az ajándékokból. Ha gondolatainkban elszakadunk Istentől, úgy megnyilvánulásában is elszakadunk tőle. Ahhoz, hogy igazán belefogjunk a boldog életbe, az életet és a boldogságot kell keresnünk, azt a teljességet és boldogságot, amit ez az élet kínál az egész emberiség számára. — A mennyország itt a földön való létrehozásának szabályai egzaktak és tudományosak. Jézus tanította azokat, ön pedig nagyon kicsiben láthatta azok alkalmazását. Az ember Isten valódi képmása, és önmagán belül rendelkezik Isten, az ő Atyjának igaz szellemével. Felismerheti és alkalmazhatja teremtő Atyjának törvényeit, teljességgel működésbe hozhatja azokat hétköznapi tevékenységének világában, amikor csak akarja. 230

Ezt követően a hölgy azt mondta, hogy örömmel válaszolnának bármilyen kérdésre, amit fel szeretne tenni. Ray azt válaszolta, hogy nincs semmilyen kérdése, mert ahhoz, hogy kérdezni akarjon, túlságosan mélyen megilletődött. Mindössze gondolkodni akart. Azt mondta, csupán néhány dolgot szeretett volna mondani, és reméli, hogy nem veszik sértésnek, mert nem állt szándékában megbántani senkit sem. Így folytatta: — Mi úgy gondoltuk, azért jöttünk ide, hogy régóta halott, eltávozott emberek maradványai után kutassunk. Ehelyett olyan embereket találtunk itt, akik sokkal csodálatosabb és tevékenyebb életet élnek annál, mint amit fel tudunk fogni. Ha azt, amit itt láttunk, külföldön hírül adhatnánk, az egész világ leborulna az önök lábai elé. A három hölgy közölte, hogy nem kívánják, hogy a világ az ő lábaik elé boruljon, viszont arra vágynak, hogy lássák, amint az egész emberiség Isten lábai elé borul. Azzal folytatták, hogy az emberiség már túlságosan sok bálványt imádott. Az eszménykép az, amire itt igazán szükség van. Itt látogatóink felálltak, kivéve azt, aki a sátor ajtajából köszönt be, majd azt mondták, hogy menniük kell. Barátságos kézfogások, utunkra vonatkozó jókívánságok, és invitálások következtek, kérték, hogy látogassuk meg őket bármikor, majd oly hirtelen tűntek el, ahogyan érkeztek, Ray és csapata pedig mereven nézett a helyre, ahol az imént álltak. Egy perccel később Ray ahhoz az emberhez fordult, aki velünk maradt, és megkérdezte a nevét. Az illető azt a választ adta, hogy Bagget Irand. — Azt jelenti ez — kérdezte Ray —, hogy képesek jönnimenni, amikor csak kívánják, anélkül, hogy bármilyen látható szállítóeszközzel rendelkeznének, ahogyan annak éppen tanúi voltunk, dacolva a gravitáció vagy fizika minden ismert törvényével? — Nem dacolunk semmilyen törvénnyel, — válaszolta Bagget Irand — és nem sértjük meg az ember vagy Isten egyetlen törvényét sem. Együttműködünk a Természet és Isten 231

minden törvényével, azoknak megfelelően tevékenykedünk. Bár a helyváltoztatás általunk használt eszközei láthatatlanok az önök számára, a mi számunkra tökéletesen láthatók. A baj az, hogy önök nem látják, ennek megfelelően nem hisznek bennük. Mi látjuk, hisszük, ismerjük, és képesek vagyunk felhasználni azokat. Mihelyt megnyitják tudatukat ismeretükre, látásukra és használatukra, hamarosan azt tapasztalják, hogy a törvény, melyet felhasználunk, egyértelmű, és sokkal inkább alkalmas arra, hogy kiterjedtebb hasznára legyen az emberiségnek, mint azok a korlátozott törvények, melyeket önök felfognak, és használnak. Egy nap azt tapasztalják majd, hogy az ember lehetőségeinek csupán a felszínét érintették. Nekünk mindig örömünkre szolgál bármilyen módon segíteni önöknek. Chander Sen azt mondta, hogy ez a barátunk azzal a kéréssel jött, hogy a felszerelés utánpótlásának helyszínére az ő faluján keresztül menjünk, mivel az út rövidebb volt, és a távolság megtételéhez az évnek ebben az időszakában egy nappal kevesebb kell. A meghívást szívesen elfogadtuk, Bagget Irand pedig azt mondta, velünk együtt tér vissza. Később derült ki, hogy ő a Góbi térsége egykori virágzó kultúrájának leszármazottja volt.

232

11. fejezet EFEJEZTÜK a közös expedíció számára tervezett munkát, és készen álltunk egy kora reggeli indulásra bázisunk felé, ahol a társaság szétválik, és egy tizenegy fős csoportot kivéve mindenki hazatér saját otthonába. Négy fő, köztük jómagam, elhatározta, hogy elfogadja barátaink kérését, miszerint térjünk vissza a Szent András-kereszt Templom falujába, amely korábban téli szállásunk volt. Indulásunk előestéjén a napnyugtát figyeltük, amikor egyikünk megjegyezte, hogy elkezdte érdekelni, milyen volt az ősi civilizáció és vallás, és vajon igazán letűnt-e kéz a kézben mindkettő a hosszú évezredek során. — Ez attól függ, mit ért „vallás” alatt — válaszolta Jast. — Ha a „vallás” szó alatt a felekezetet, dogmát vagy szektát, esetleg babonát érti, ez nagyon új, és az utóbbi húszezer év előtt nem létezett. Ha azonban a szó az élet valódi filozófiájának tiszteletét, magának az életnek szóló igaz hódolatot, azaz Isten fenséges tisztaságának, a nagy Teremtő Kezdetnek hódolatát jelenti, akkor ez a teljes történelem, az összes mitológia, az összes allegória előtt keletkezett, nyomon követhetjük az ember első földi megjelenésének idejéig. Mielőtt királyok, császárok vagy ember-alkotta törvények lettek volna, ez uralta az első ember szívét, és ott égett, onnan ragyogott elő a minden élet eredete iránt érzett legmélyebb hódolat és az élet-adta szépség, az a szépség és hódolat, amit a tiszta lélek tompítatlanul sugároz a hosszú évezredeken keresztül, és így fogja sugározni az örökkévalóságig. — Amikor az első ember elkezdte az életet, teljes mértékben ismerte az eredetet. Ő a legmélyebb tiszteletet érezte az eredet iránt, ezt a tiszteletet pedig most Krisztusként ismerjük. Ahogyan azonban haladunk előre az idő homályos folyosóin, elágazásokat találunk azokban, megszámlálhatatlan szekta, felekezet és dogma irányában, amíg ezek a folyosók olyan hálózatot nem alkotnak, ami a hitetlenség és babona fátylát mintázza. Kérdezem én: ki hozta létre az elágazásokat, Isten, vagy az 233

B

ember? Ki felel a bűnnek és diszharmóniának a szétválás okozta óriási örvényéért? Megállnak-e egy pillanatra, hogy mélyen elgondolkozzanak és megkérdezzék önmagukat, vajon Isten vagy az ember a felelős? Azután töprengjenek el, vajon Isten ott ül-e valahol a mennyben, lefelé nézve erre a hatalmas hálóra, megváltoztat egy feltételt itt, vagy ott, beavatkozik itt, elsimít egy életet amott, felmagasztalja az egyiket, elmarasztalja a másikat, támogatván az egyiket, miközben elnyomja a másikat? Nem, ha létezik valódi életadó, annak Mindenhatónak, Mindenütt Jelenvalónak, Mindentudónak kell lennie, magasan az égben, köröskörül és mindenben, árasztván életét mindennek, mindenen keresztül és mindenen túl, másképp ő nem az igazi egyetemes életadó. Ennek megfelelően ezt az eszmét számtalan formára alakíthatják át, azonban amikor elérik a végső formát, észre fogják venni, hogy ismét elérkeztek ahhoz, amelyik kezdetben volt, ez a kettő pedig kezdet és vég nélküli ciklussá változott. Ha ez nem így volt, nem létezhetett volna alapeszme, nem létezhetett volna hipotézis, illetve igazság. Ekkor valaki megkérdezte: — Megpróbálják legyőzni a halált? — Ó, nem, — hangzott a válasz — fölébe emelkedünk a halálnak azáltal, hogy az életet a maga abszolút teljességében engedjük kifejeződni. Ezért még csak nem is tudjuk, mi a halál. Számunkra pusztán gazdagabb élet létezik. A többség hatalmas tévedése, hogy megpróbálják vallásukat valamiféle fátyol mögé rejteni, ahelyett, hogy kitárnák azt Isten szélesen áradó tiszta napfényének. Egy személy a csoportból azt kérdezte, hogy Jézus velük éle, ezzel Jast társaságára gondolva. Így felelt: — Nem, Jézus nem velünk él. Őt csupán a közös gondolatok vonzzák hozzánk oda, ugyanúgy, ahogyan mindenkihez odatalál a közös gondolataik által. Jézus csak azért él, hogy szolgáljon, éppúgy, ahogyan minden nagy lélek. — Amikor Jézus Észak-Arábiában tartózkodott, — tette hozzá Jast — lehetősége volt arra, hogy látogassa az Indiából, 234

Perzsiából és a transz-himalájai területről összegyűjtött könyvtárat. Itt lelt rá először a Testvériség titkos tanítására. Ez a tanítás mindössze arra szolgált, hogy még szilárdabban helyére tegye a formálódó meggyőződést, hogy az élet valódi misztériuma Isten kifejezése az egyénben lévő Krisztus által. Megértette, hogy azért, hogy ezt kifejezhesse, az imádat minden formájával fel kell hagynia, és az egyénen keresztül kifejeződő Istent, és csakis Istent kell imádnia. Belátta, hogy el kell határolnia magát azoktól, akik őt tanították, még akkor is, ha az elhatárolódással magára vonja haragjukat. Ez nem rettentette el őt egy pillanatra sem, ezért rendíthetetlenül céljának és annak az óriási segítségnek szentelte magát, amit belátása szerint nyújthatott a világnak az eszme eme szolgálatával. — Megértette, hogy amennyiben az ember valaha is ráébred ennek a magasztos Belső Jelenlétnek az óriási hatalmára, ha Isten nagyszerű Fiának — akiben az Isteni Bölcsesség a legteljesebb mértékben jelen van, aki Isten minden kincsének, az életvíz forrásának túláradó gazdagságában bővelkedik, az Úr, illetve az együttérzés és bölcsesség törvénye itatja át — valójában a földön kell testet öltenie, akkor meg kell mutatkoznia, és kérnie kell ezt a tulajdont. — Kiállt, és nyíltan hirdette, hogy Krisztus, aki benne lakik, mindenkiben ott él, hogy a mennyei hang, aki Szeretett Fiúként jelölte meg őt, mindenkit Isten fiának, közös örökösöknek és testvéreknek nevezett. Ez az új korszak nyílt meg megkeresztelésekor, amikor a mennyből a Szellemet galamb formájában látták aláereszkedni, és az vele maradt. Azt is mondta, hogy mindenki Istentől való, hús-vérben megtestesülve. — Elszántan tanította, hogy minden bűn oka a tudatlanság. Tudta, hogy azért, hogy a megbocsátást, illetve a megbocsátás tudományát gyakorolhassuk, az embernek fel kell ismernie, hogy rendelkezik minden erővel az összes bűn, konfliktus és diszharmónia megbocsátásához, és nem Isten az, aki a bűnt megbocsátja, hiszen Istennek semmi köze az ember bűnéhez, betegségéhez és diszharmóniájához. Az ember saját maga hívta ezeket létre, így egyedül az ember az, aki képes azokat 235

eltörölni vagy megbocsátani. Megértette, hogy az embernek meg kell tanulnia: a tudatlanság az Isteni Intelligenciának, mint Alkotó Eredetnek, és az ember Eredethez fűződő viszonyának figyelmen kívül hagyása, megértésének hiánya. Átlátta, hogy az ember rendelkezhet minden észbeli ismerettel, jártas lehet minden világi dologban, mindazonáltal, ha nem ismeri fel Krisztust, Isten élő és éltető lényegét önmagában, akkor otromba módon járatlan az életét irányító legfontosabb tényezővel kapcsolatban. Gyorsan felfogta, hogy esztelenség a tökéletesen igazságos és szerető Atyát arra kérni, hogy számoljon fel egy betegséget vagy bűnt. Azt hirdette, hogy a betegség a bűn következménye, a megbocsátás pedig a gyógyulás fontos része, illetve, hogy a betegség nem Istentől eredő büntetés, amint azt sokan hiszik, hanem az ember téves elképzelése önnön igazi lényéről. Tanította, hogy az igazság tesz szabaddá. Tanítása annak tisztasága révén tovább élt mesterei tanításánál. — Amikor Péter azt mondta, hogy ő hétszer bocsát meg, Jézus válasza az volt, hogy ő hetvenszer hét alkalommal bocsát meg, és addig folytatja a megbocsátást, amíg az aktus egyetemessé nem válik.82 A gyűlölet megbocsátásához figyelmét a szeretetre összpontosította. Ezt nem csupán akkor tette, amikor az ő életét érintette, hanem akkor is, amikor a környező világban látta a gyűlöletet megnyilvánulni. Ez az Igazság volt az a benne rejlő fény, amelyet mindenkiben látott, s amely értő módon alkalmazva kivezetné az embereket a sötétségből. Tudta, hogy aki ebben sikeres, szövetséget kötött az Úrral abban, hogy folyamatosan megbocsátja a bűnt, illetve bármilyen, az Igazsággal kapcsolatos diszharmóniát, és ő ezen a módon élt Atyja ügyéért. Belátta és megértette, hogy a világ más módon nem alakítható át, másképp a béke és harmónia nem uralkodhat az emberek között, és így szólt: „Ha megbocsátjátok az

82

Mt. 18, 21-22: „Akkor hozzálépett Péter és megkérdezte: ‘Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?’ Jézus így felelt: ‘Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer’.”

236

embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát.”83 — Ahhoz, hogy ennek a kijelentésnek igazi értékét felbecsüljük, kérdezzük meg: „mi az Atya?” Az Atya Élet, Szeretet, Erő és Hatalom, és mindezek a tulajdonságok a jogos örökség révén hozzátartoznak a gyermekhez. Ez az, amit Pál az alatt értett, hogy Isten Országának Krisztussal közös örökösei vagyunk.84 Ez nem azt jelenti, hogy az egyiknek több van, mint a másiknak. Ez nem azt jelenti, hogy a legidősebb fiú kapja a nagyobb részt, a fennmaradó részen pedig a többi gyermek osztozik. Isten Országának Krisztussal közös örökségében lenni annyi, mint egyenlően részesülni annak minden áldásában. — Néha egyesek azzal vádolnak bennünket, hogy egyenlőnek tartjuk magunkat Jézussal. Ez azért van, mert nem értik, mit jelent a közös örökösség. Egészen biztos vagyok abban, hogy közöttünk egy sincs, aki azt mondaná, hogy a megvilágosodásnak ugyanazon a szintjén van, mint a nagy Mester, magasztos, hófehér tisztaságával. Ez a társörökösség lehetőséget jelent az azonos képességre, azonos erőre és a megértés azonos fokára. Ugyanakkor egy sincs közülünk, aki nem ismeri fel a teljes igazságot abban az ígéretben, amit Jézus Isten minden gyermekének, minden igaz tanítványának tett, miszerint teljes mértékben részeseivé válhatnak Isten minden adottságának, olyan tökéletesen, ahogyan ő. Mi teljesen tisztában vagyunk annak jelentésével, amit mondott: „Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.”85 Mi teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ez a nagy lélek soha egyetlen alkalommal sem kért tanítványaitól szellemi vagy erkölcsi lehetetlenséget. Amikor látta és számon kérte az ember tökéletességét, tudta, hogy mindössze azt kérte, aminek az ember képes megfelelni. 83

Mt. 6, 14 Róm. 8, 16-17: „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei.” 85 Mt. 5, 48 84

237

A döntő többség hamis vigaszt merített abból a hitből, hogy ők sohasem lehetnek olyan tökéletesek, mint a Mester. Azzal érvelnek, hogy ő isteni volt, és emiatt olyan csodálatos tetteket vitt véghez, amire az emberiség egyetlen képviselője sem képes semmilyen módon, emiatt merőben kár próbálkozni. Azt mondják, életcéljuk itteni kimunkálásához nem áll rendelkezésükre semmivel több, szakszerűbb, tudományosabb, mint a puszta emberi akaraterő. A nagy Mester világossá tette, hogy az elinduláshoz szükség van ugyan némi akaraterőre, ám nem a puszta emberi akaraterő ebben az esetben a meghatározó tényező, hanem az isteni felfogóképesség. Hányszor mondta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz tite86 ket.” — Szűkítsük le ezt a körülöttünk levő világ egyszerű fizikájára. Abban a pillanatban, amint az emberek teljesen megismerték az igazságot bármivel kapcsolatban a környező világból, megszabadultak a felfogástól, amit arról a bizonyos dologról tudatlanságukban alkottak. Abban a pillanatban, amint megismerkedtek a ténnyel, hogy a Föld gömbölyű, megszabadultak a lapos Föld, felkelő-lenyugvó Nap eszméjétől. Abban a pillanatban, amint az emberek megszabadulnak attól a felfogástól, hogy ők puszta emberi lények, akik az élet és halál, illetve az emberi lények szabta korlátoktól függenek, tapasztalni fogják, hogy megszabadultak minden emberi korláttól, és amennyiben akarnak, Isten Fiai lehetnek. Abban a pillanatban, amikor felismerik, hogy ők isteni lények, minden korláttól megszabadulnak, birtokolni fogják az isteni erőt, és tudják, hogy az isteniség az az állapot, amelyben egy lény legközvetlenebb kapcsolatba lép Istennel. Az ember kezdi látni és tudni, hogy ez az isteniség nem valami, amit kívülről kell befecskendezni. Kezdi tudni, hogy ez egyazon élet minden egyes emberben. — Tudjuk, hogy az eszményképek, melyeket mások életében elvetünk, a mi életünkből gyökereznek, és az Isteni Törvény alapján fajtájuknak megfelelően teremnek. Mindaddig, 86

Jn. 8, 32

238

amíg hiszünk a bűn erejében, és e bűn hatását reálisnak fogjuk fel, büntetése megvalósul életünkben. Azonban mivel saját magunk és mások számára valóban igaz gondolatokat adunk minden diszharmonikus gondolatért cserébe, egy hatalmas szellemi ünnep aratását készítjük elő, ami a vetést biztosan követi majd. Így a megbocsátásnak kétszeres szerepe van. Felszabadítja mind a vétkezőt, mind pedig a szeretettel élőt, mivel a megbocsátás alkalmazásának mélyén őszinte és sugárzó szeretet rejlik, elvből adott szeretet, olyan szeretet, ami az adás öröme miatt vágyik adni, az ellenszolgáltatás gondolata nélkül, kivéve az Atya adta bizonyságot e szavakban: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”87 — Ezek a szavak éppoly igazak számunkra, mint ahogy igazak voltak Jézussal kapcsolatban. Az önök bűnei, betegségei vagy diszharmóniája már nem részei Istennek, vagy igazi énjüknek, mint ahogyan a növényhez illeszkedő gombák részei a növénynek. Mindössze kóros kinövések, melyek testükön gyűltek össze a helytelen gondolkodás következtében. A betegség gondolata, illetve a betegség pusztán ok és okozat. Töröljék el, bocsássanak meg a kiváltó oknak, és a hatás megszűnik. Töröljék el a tévhitet, és a betegség elenyészik. — Ez volt a gyógyítás egyedüli eszköze, melyhez Jézus folyamodott. Eltörölte annak a személynek a tudatában a hamis képet, akinek segített. Először fölemelte testének rezgésszámát azáltal, hogy összekapcsolta gondolatait az Isteni Intelligenciával, majd sziklaszilárd harmóniában tartotta saját gondolatait az Isteni Intelligenciának az ember tökéletességére vonatkozó gondolataival. Ezután testének frekvenciája egyenlővé vált az Isteni Intelligenciáéval. Az Isteni Tökéletesség sziklaszilárd gondolatának segítségével így emelvén fel testének vibrációját, képes volt felemelni a fél kezére béna, segítségét kérő ember testének rezgésszámát olyan mértékig, hogy ki tudta törölni a béna kar képét saját tudatából. Akkor mondhatta

87

Mt. 3, 17; 17, 5; 2 Pét. 1, 17

239

88

Jézus neki: „Nyújtsd ki a kezedet!” Ő kinyújtotta kezét, mire az egészséges lett. Ezen a módon emelte fel Jézus saját testének frekvenciáját azzal, hogy a mindenkire vonatkozó Isteni Tökéletességre tekintett, ami lehetővé tette számára, hogy addig emelje annak rezgésszámát, akit gyógyított, amíg a tökéletlenség képe teljesen ki nem törlődött, ezzel a tökéletesség azonnali lett, és a megbocsátás teljessé vált. — Önök hamarosan rájönnek majd, hogy amennyiben gondolataikat és figyelmüket szilárdan Istenre, és az Ő isteni tökéletességére koncentrálják, fel tudják emelni testük rezgésszámát úgy, hogy az olyan harmonikusan egybeolvad az isteni tökéletesség frekvenciájával, hogy teljesen eggyé válnak az isteni tökéletességgel, így Istennel. Ezután képesek lesznek olyan befolyást gyakorolni azok testének frekvenciájára, akikkel kapcsolatba lépnek, hogy ők látják majd azt a tökéletességet, amit önök látnak. Ezzel eleget tehetnek az isteni küldetésnek, és önök ellátták feladatukat. Esetleg tekinthetnek a tökéletlenségre is, mellyel addig csökkentik a rezgésszámot, amíg az eredmény tökéletlenség, de amennyiben így tennének, nem menekülhetnek annak a termésnek a learatásától, amelynek magját önök ültették. — Isten mindenkit igénybe vesz az Ő tökéletes tervének végrehajtásában, és Istennek saját gyermekei számára küldött üzenetei azok a tökéletes, szeretetteli gondolatok, amelyek a szívekből sugároznak. Ezek azok a gondolatok, amelyek testünk rezgésszámát közvetlen összeköttetésben tartják az isteni és tökéletes rezgésszámmal, a mag pedig Isten Igéje, amely minden fogékony szívben befogadtatik, akár tudatában van az ember saját isteni természetének, akár nem. Egyre inkább közelébe kerülünk isteni örökségünknek, amelyben képesek vagyunk gondolatainkat olyannyira teljes mértékben saját és mindenki isteni tökéletességére koncentrálni, ahogyan az az Isteni Elmében történik, hogy testünk frekvenciája az Isteni Elméből származó frekvenciával közvetlen módon harmonikus és meg88

Mt. 12, 13; Mk. 3, 5; Lk. 6, 10

240

egyező. Azonban a spirituális felfogóképesség bőséges termésének felnevelése érdekében gondolatainknak folyamatosan együtt kell rezegniük, rá kell hangolódniuk az Isteni Tudat, vagy Isteni Elme tökéletesen harmonikus, az ember, az Ő szeretett fia felé irányuló gondolataira. Hamarosan észrevesszük, hogy éppúgy módunkban áll rabszolgasorba dönteni vagy felszabadítani saját magunkat, ahogy meg tudjuk bocsátani az emberiség nagy családjának összes bűnét gondolataink, szavaink vagy tetteink minőségén keresztül és az így elindított, egész világ felé irányuló rezgések által. Ha egyszer úgy választottunk, hogy gondolatainkat meghatározott keretek között formáljuk, rövidesen rájövünk, hogy maga a Mindenhatóság éltet bennünket, és amint keresztülmegyünk az önfegyelmezésen, mely ahhoz szükséges, hogy biztosítsuk magunkat arról, hogy képesek vagyunk ezt uralni, dicsőséges kiváltságnak találjuk e képességünket, hogy felszabadíthatjuk az isteni gondolkodás folyamata révén saját magunkat és embertársainkat a rabságból. — Jézus minden gyógyítása a mentális ok eltávolításának alapján történt. Így szükségesnek találjuk Jézus idealizmusát gyakorlati bemutatásra szűkíteni, és amikor ezt tesszük, úgy érezzük, hogy csupán azt tesszük, amit előírt számunkra. Sok bűn elenyészik, amint az első pár fénysugár beárad a sötét gondolkodásba, míg másokkal szemben, akiknek tudatában szilárdabb gyökeret vert a bűn, türelemmel és kitartással kell viseltetnünk annak legyőzéséig. Krisztus megbocsátó szeretetének győznie kell, ha nem akadályozzuk és teljes hatalmat adunk neki. Az igaz megbocsátás mindent megtisztít, megáld, és az egyén szívében keletkezik. Ez kezdetben gondolati megújulás, következésképpen újjászületés. Annak felismerése, hogy Isten az egyedüli Lélek, és ez a lélek tiszta és szent, sokat számít annak az Igazságnak rendíthetetlen és tiszteletteljes megtartásában, hogy megnyílik Krisztus lelkének tökéletes útja felénk, és megtart bennünket ezekben a harmonikus, építő gondolatáramokban. Tudatára ébredünk annak, hogy állandóan a szerető gondolatok örök áradatában vagyunk, melyek Isten ont gyermekeire. 241

— Rövidesen tudni fogják, hogy gyorsan közeledik az időszak, melynek során a gondolkodók világában élnek majd. Felismerik, hogy a gondolat a világegyetem leghatékonyabb eszköze. Gyorsan ráébrednek, hogy a gondolat az Isteni Tudat és a világ minden testi gyengesége, diszharmóniája között közvetít. Ha gyakorolják azt, hogy mihelyt gyengeség vagy diszharmónia keletkezik, azonnal az Isteni Tudatba, Isten bensőnkben lévő Országába tekintenek, azonnal egyesülnek az Isteni Eszmékkel, tapasztalják majd, hogy az Isteni Szeretet örökké kész tiszta szeretetének gyógyító balzsamát adni azoknak, akik igénylik. — Jézus ma azért él, hogy az emberi tudatból kitörölje a bűnnek és következményének erejét és valóságát. Szerető szívtől frissen megértette az ember és Isten közti viszonyt, és a Szellem egyedüli hatalomként való félelem nélküli és szabad elfogadásával annak az Isteni Törvénynek a felsőbbrendűségét hirdette, amely megértve és a lét minden tevékenységében alkalmazva a szenvedő embert sugárzó lénnyé alakítja, és az egyedül igaz királyság, a Földön létező Mennyei Királyság teljes jogú polgárságába vezeti őt be — fejezte be Jast.

242

12. fejezet NAP eltűnt a látóhatár alatt, és az elragadó, békés éjszakát ígérő alkonyati fény lángja a teljes égboltot beragyogta. Ez volt az első szél- és viharmentes este az utóbbi tíz napban és mindannyian csendben gyönyörködtünk a pompás színparádéban. Egy békés napnyugta a Góbiban önfeledt álmodozásra csábíthatja az embert. A színek nem izzottak és ragyogtak, hanem úgy jelentek meg itt-ott, hatalmas csóvákban kiáradván, mintha láthatatlan kezek játszanának színes zseblámpákkal. Időnként úgy tűnt, mintha ezek a láthatatlan kezek arra tennének kísérletet, hogy bemutassák a színskála teljes terjedelmét és a színek kombinációiból nyerhető temérdek változatot. Megjelent egy széles fehér fénysáv, majd rézsútos elágazásaként láthatóvá vált egy széles ibolyaszínű fényköteg. Ebből az ibolyaszínből egy indigószín csóva lövellt ki, a csóva mentén pedig kék sáv bukkant fel, és így tovább, amíg látszólag a légkör egésze színes fényszalagokkal telt meg. Ezután ismét egyesültek és beolvadtak a meglehetősen mozdulatlannak látszó fehér sávba. Újfent sugarak villantak legyezőformában minden irányban, minden színben. Ez fokozatosan egyszínű aranyfénnyé változott, aminek következtében a homok dűnéi folyékony aranytenger benyomását keltették. Ez a látvány nagyjából tíz percen keresztül tartott, majd ködös tarkaságává halványult a kék, sárga, zöld és az égből az éj palástjaként aláhulló szürke színeknek, és beköszöntött a sötétség. Oly gyorsan ölelt körül bennünket a sötétség, hogy a társaság számos tagja ijedt meglepetést tanúsított annak hirtelensége miatt. Az expedíció felelőse Bagget Irandhoz lépett és megkérte, hogy mesélje el az általa ismert történetet azokról az emberekről, akik a vidéken éltek, és az ahhoz hasonló városokat alapították, amely alattunk romokban hever. Ő belefogott: — Írott dokumentumaink vannak, melyeket nemzedékről nemzedékre őriztek több mint 70000 éven át, és ezek az írások a tábor alatt romokban heverő város alapításának idejét több mint 230000 243

A

esztendővel korábbra helyezik. Az alapítók délen és délnyugaton telepedtek le, és a települések fokozatos növekedésével az emberek egy része északi és nyugati irányba költözött, míg az egész környéket be nem népesítették. A termékeny mezők művelésével és kertek ültetésével városokat kezdtek létrehozni. Kezdetben ezek nem voltak nagyok, de az évek múltán hasznosnak bizonyult szorosabb közösségben ezekben a központokban gyülekezni a művészet és tudomány művelésére. Templomok épültek, nem az istentisztelet helyeként, hiszen az emberek minden pillanatban gyakorolták a vallást az általuk élt élet révén. Az életet mindig az élet Áldott Eredetnek szentelték, és amíg az Áldott Eredettel együttműködésben éltek, az élet sohasem hagyta cserben őket. Ez alatt az idő alatt több ezer éves férfiakra és nőkre egészen gyakran lehetett bukkanni. Valójában nem ismerték a halált. Egy-egy eredmény az élet és valóság magasabb ismeretére segítette őket. Elfogadták az élet igaz forrását, és az végtelen bőségben ontotta rájuk töméntelen kincsét. De eltértem a tárgytól: térjünk vissza a templomokra. Ezek voltak azok a helyek, ahol művészetekben, tudományban és történelemben elért bármilyen tudás írott dokumentumait megőrizhették azok számára, akik fel akarták használni. A templomokat nem imahelyként használták, hanem a tudomány legmélyrehatóbb kérdéseinek megtárgyalására. A vallásgyakorlattal kapcsolatos cselekedeteket és gondolatokat az egyes emberek mindennapi életükbe ültették, ahelyett, hogy félrerakták volna, hogy megszabott embercsoportban vagy időben gyakorolják. — A közlekedés eszközeként célszerűbbnek találták a széles és sima utakat, így kifejlesztették azt, amit burkolatnak hívunk. Úgy gondolták, hogy a kényelmes otthon felel meg nekik, ezért kidolgozták a kővésés és a téglagyártás módszerét, valamint a habarcsot, hogy a köveket és téglákat helyükön tartsák a házak és templomok építése során. Ezeket önök már felfedezték. Úgy látták, hogy az arany a leghasználhatóbb fém, mivel nem oxidálódik. Felfedezték annak módját, hogy össze244

gyűjtsék azt a homokból, majd sziklákból, és végül a feldolgozás technikáját, úgyhogy nagyon megszokottá vált. Az emberek a szükség következtében rájöttek arra, hogyan állítsanak elő egyéb fémeket, és ezekből nagy mennyiséget termeltek. Ezek a közösségek nem csupán mezőgazdaságból éltek, hanem a földművelőket elkezdték készáruval ellátni, tevékenységük bővítésére. A központok növekedtek és fejlődtek, mígnem egykétszázezres lakosságú városokká lettek. — Még ekkor sem rendelkeztek világi vezetőkkel vagy uralkodókkal, a teljes kormányzást tanácsadói testületekre bízták, melyeket a nép maga választott. Küldöttségeket menesztettek más közösségekhez és fogadták azok küldötteit. Az emberek még nem hirdettek törvényeket vagy szabályokat az egyén irányítására, mert mindenki öntudatos volt, és a tudatát meghatározó egyetemes törvény alapján élt. Nem volt szükség ember-alkotta törvényekre, csupán bölcsek tanácsára. — Azután itt-ott egy-egy egyén elkezdett letérni az útról. Kezdetben ők voltak az uralkodóbb természetű lelkek és élre törtek, miközben azok, akik hajlandók voltak az utat keservesen tovább róni, a háttérben maradtak, és öntudatlan széthúzás következett be, miután a szeretet képessége nem fejlődött ki teljesen mindenkinél. Az elkülönülés egyre nagyobb lett, majd egy erősen uralkodó természetű személyiség világi uralkodóként megalapította önnön királyságát. Mivel bölcsen kormányzott, a nép — azon kevesek kivételével, akik látták ennek az elkülönülésnek a következményét — beleegyezett uralkodásába anélkül, hogy gondolt volna a jövőre. Az említett kisebbség saját közösséget létrehozva visszavonult, és ettől kezdve többé-kevésbé elzárkózva élt, mindig kísérletet téve arra, hogy rámutassanak embertársaik számára az elkülönülés hiábavalóságára. Ők váltak az első papi rend tagjaivá, a király pedig megalapította a világi uralkodók osztályát, és ettől kezdve tekervényes útjaikat csupán alapos tanulmányozás és kutatómunka segítségével lehet követni. Kevesen őrizték meg az egyszerű tanítást, illetve éltek azt követve. Ezzel szemben általában a többség számára nagyon bonyolulttá vált az élet. Való245

jában olyannyira bonyolulttá, hogy nem akarták elhinni, hogy az élet a minden élet Eredetével közvetlenül együttműködő egyszerű, jól kiegyensúlyozott létforma. Nem értették, hogy az a mód, ahogyan ők élnek, bonyolult és nehéz, és az egyszerű, minden élet Eredetével együttműködve élt élet gazdagabb. Ez okból folytatniuk kell, amíg jobb utat nem ismernek. Ekkor a beszélő szünetet tartott, csendben állt egy pillanatig, majd egy kép villant a látóterünkbe. A kép kezdetben mozdulatlan volt a korábban leírtaknak megfelelően, majd megmozdult, az alakok megelevenedtek, a jelenetek pillanatonként, illetve az ő irányításával változtak, ahogyan az egyes jeleneteket magyarázta. Úgy tűnt, tetszése szerint képes a jelenet megtartására vagy visszajátszására a feltett kérdések, válaszok és adott magyarázatoknak megfelelően. A jelenetek feltehetően a tábor alatti romvárosban játszódtak le. Semmilyen lényeges tekintetben nem tértek el egy mai népes keleti nagyvárosban lezajló jelenetektől, kivéve azt, hogy az utak szélesek és gondozottak voltak. Az emberek jól, jó minőségű ruhákba voltak öltözve, arcuk ragyogó és vidám volt, katonáknak, szegényeknek és kéregetőknek nyoma sem látszott. Az építészet vonta magára figyelmünket, mivel az épületek jól, szilárd módon és kellemes küllemben épültek. Jóllehet, nem tűnt hivalkodónak, egy templom kitűnt nemes szépségével. Megtudtuk, hogy ez a templom teljes mértékben önként vállalkozók segítségével épült, egyike volt a legrégebbi és legszebb templomoknak a vidéken. Amennyiben ezek a képek egészében jellemzőek voltak, az emberek minden bizonnyal boldogok és elégedettek voltak. Úgy értesültünk, hogy nem jelentek meg katonák az első dinasztia második királyának közel kétszáz éves uralkodása utánig. Ez a király, udvarának fenntartása érdekében elkezdte a népet adóztatni, és katonákat jelölt ki az adó begyűjtésére. Körülbelül ötven éven belül egyes elszigetelt helyeken szegénység ütötte fel a fejét. Úgy tűnik, ekkorra az emberek egy része, aki elégedetlen volt a királysággal és azokkal, akik átvették a hatalmat, visszavonult. Bagget 246

Irand és nemzetsége ennek a népnek egyenes ági leszármazottja volt. Mivel már késő éjszaka volt, Bagget azt javasolta, hogy itt hagyjuk abba és térjünk nyugovóra, hiszen sokkal kellemesebb lesz, ha reggel korán kelünk. A déli órákban nagyjából három órán keresztül a forróság kényelmetlenné tette az utazást, és a téli viharok ideje gyorsan közeledett.

247

13. fejezet ÁSNAP reggel korán keltünk, és hajnalban útban voltunk Bagget Irand falujába, ahova a tizenkettedik nap este érkeztünk. Az a társaság fogadott bennünket, amelyik sivatagi tartózkodásunk utolsó délutánján látogatott meg bennünket, hogy meghívja csoportunkat néhány nap pihenő erejéig. Sivatagi táborunkat követően igazi luxust jelentett a szállás, ahova kísértek bennünket. Miután szalonképessé tettük magunkat, átmentünk a másik helyiségbe, ahol ott találtuk számos barátunkat. Nyájasan üdvözöltek bennünket, közölték, hogy a falu a mienk, és minden ajtó szélesre tárva áll előttünk. A falu elöljárója tolmácson keresztül köszöntött bennünket, jelezte, hogy házában ebédelünk, és máris indulunk. Az elöljáró és — az ország szokása szerint — oldalán egy-egy őrkatona vezetésével kiözönlöttünk a szobából. Az elöljárót az expedíció felelőse háziasszonyunkkal, és vezetőnk a szép hölggyel követte. Utánuk Emil és édesanyja következett. Én velük tartottam, a csoport többi tagja pedig bennünket követett. Mindössze rövid utat tettünk meg, amikor egy szegényesen öltözött kislány vált ki az összegyűlt tömegből és helyi nyelven kérdezte, hogy beszélhet-e Emil anyjával. Az elöljáró minden teketória nélkül félresöpörte az útjából, mondván, hogy nem zaklathat bennünket olyasvalaki, mint ő. Emil anyja megszorította karunkat, mire hárman kiléptünk a sorból, hogy halljuk, mit mond a kislány. Miközben így cselekedtünk, háziasszonyunk tétovázott, majd amint kilépett a sorból, az egész csoport megállt. Emil anyja azt mondta az elöljárónak, hogy szeretné, ha a többiek továbbmennének, és mire előkészítik az ülésrendet, addigra bizonyosan ott leszünk. Eközben a kislány kezeit fogta. Míg a többiek továbbhaladtak, letérdelt a kislányhoz, átölelte őt, és megkérdezte: — Miben segíthetek? Megtudta, hogy aznap délután a gyermek öccse elesett, és úgy gondolták, hogy törést szenvedett a hátán. A kislány kö248

M

nyörgött a hölgynek, hogy nézze meg, tud-e segíteni rajta, mert nagy fájdalmai vannak. Emil anyja fölállt, elmagyarázta a helyzetet és mondta, hogy menjünk tovább, ő pedig elmegy a gyermekkel, és később visszatér. A felelős kérése az volt, hogy amennyiben lehetséges, velük szeretne tartani. Emil anyja mindannyiunkat hívta, hogy csatlakozzunk, így irányt változtattunk és követtük őt és a kislányt, aki nagyokat ugrott örömében, amint kézen fogva mentek. Háziasszonyunk elárulta nekünk, hogy a kislány biztos volt abban, hogy az öccsét meggyógyítja ez a nagyszerű asszony. Amint a ház közelébe értünk, a kislány előreugrott, hogy értesítse családját az érkezésünkről. Amikor az ajtóhoz érkeztünk, láttuk, hogy a ház mindössze egy sárkunyhó volt, a legszegényesebb fajtából. Emil anyja valószínűleg olvasott gondolatainkban, mert azt mondta: — Bár ez csupán egy kunyhó, meleg szívek dobbannak odabenn. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, rekedtes férfihang szólt, mi pedig beléptünk. Ha a kunyhó nyomorúságosnak tűnt kívülről, kétszeresen is az volt belülről. Éppen hogy csak elég nagy volt ahhoz, hogy beférjünk, a mennyezet pedig olyan alacsony volt, hogy nem tudtunk kiegyenesedve állni. Halvány, kísérteties fény égett, sejtelmes fénnyel világítva meg az apa és anya durva arcvonásait, amint a mocsok közepén ültek. A távolabbi sarokban, egy halom dohos szalmán és undorító szagú rongyokon feküdt egy nem több mint ötéves gyermek, elkínzott, halottsápadt arccal. A leány mellette térdelt, a fiú arcát kezei között tartva. Azzal vigasztalta, hogy teljesen rendbe jön majd, hiszen a szép hölgy már itt van. Elvette kezeit, és félreállt, hogy szabad látást engedjen az öccse számára, és ekkor pillantotta meg először a társaság többi részét. Viselkedése azonnal megváltozott és szemmel láthatóan vad félelem járta át az egész testét. Fejét kinyújtott kezeibe ejtve görcsös sírás közepette kiáltotta: — Ó, én azt hittem, egyedül jön! Emil anyja gyorsan letérdelt mellé, mindkét kezével átölelte, és egy pillanatig szorosan tartotta. A kislány elcsendesedett, Emil anyja pedig azt mondta neki, hogy elküld bennünket, ha a 249

kislány azt kívánja, hogy távozzunk. a kislány azt mondta, hogy csak meglepődött és megijedt, nem kell rá figyelnünk, mert ő csak az öccsét féltette. — Nagyon szereted az öcsédet, igaz? — kérdezte Emil anyja. — Igen, de én mindenkit szeretek — felelte a lány, aki nem lehetett idősebb kilenc évesnél. A beszélgetést Emil fordította, mert közülünk senki nem beszélte a nyelvet. — Ha annyira szereted az öcsédet, segíthetsz meggyógyítani — mondta Emil anyja, és kérte a lányt, hogy vegye föl azt a testhelyzetet, amit ő, és helyezze kezeit kétoldalt a fiú arcára. Ekkor Emil anyja úgy mozdult, hogy rátehette kezét a fiú homlokára. A nyögdécselést szinte azonnal abbahagyta a fiú, arca földerült, kis teste ellazult. Tökéletes nyugalom szállta meg az egész jelenetet, és a gyermek csendben, természetes alvással aludt. Emil anyja és a kislány néhány percig abban a helyzetben ült, ahogy volt, majd a hölgy bal kezével finoman elvette a kislány kezeit a fiú arcáról, és így szólt: — Milyen szép, erős és egészséges! Ezután Emil anyja végtelenül gyengéden elvette kezét, és miután történetesen én álltam mellette, amikor bal kezét kinyújtotta, kezemmel felé nyúltam, hogy talpra segítsem. Amint az ő keze az enyémet érintette, olyan remegés futott végig egész testemen, hogy teljesen kétségbeestem. Ő könnyedén talpra szökkent, és így szólt: — Egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Nem kellett volna úgy fognom a kezét, ahogy tettem, mivel pillanatnyilag meg voltam rendülve, olyan magával ragadó volt a rajtam keresztüláramló erő. Szinte azonnal viszszanyertem lélekjelenlétemet. A többiek nem vették észre, mi történt, annyira lefoglalta őket az, ami körülöttük folyt. A kislány hirtelen Emil anyjának lábai elé vetette magát, annak lábait átölelve, és rajongva csókolta ruhái szegélyét. Emil anyja lehajolt, egyik kezével fölfelé fordította az odaadó, könnyáztatta arcot, azután letérdelt, magához szorította a gyermeket és össze-vissza csókolta annak szemeit és ajkait. A kislány az 250

asszony nyaka köré fonta karjait, mindketten mozdulatlanná váltak egy pillanatra, majd különös fény kezdte betölteni a szobát, egyre ragyogóbbá válva, mígnem minden tárgyat beborítani látszott, így semmi sem vetett árnyékot. Úgy tűnt, a helyiség kitágul. A két gyermek apja és anyja mostanáig merev arccal, csendben ült a piszkos padlón. Fölálltak, arckifejezésük pedig döbbent rémületre, majd félelemre váltott, a férfi pedig kirohant az ajtón, csaknem feldöntve az expedíció felelősét sietségében. Az anya megalázkodva borult Emil anyja mellé, és zokogás rázta testét. Emil anyja az asszony homlokára tette a kezét, halk hangon beszélve hozzá. Tüstént abbahagyta a zokogást, félig ülő, félig térdelő helyzetbe emelkedett, és felfedezte az átalakulást, amely a szobában ment végbe. Arckifejezése rémültté vált, hirtelen felkelt és kezdett kifelé rohanni a szobából. Emil kinyúlt és megfogta az egyik, a szép hölgy pedig a másik kezét. Így tartották kezeit egy percig, aztán az ijedt arckifejezés mosolyra váltott. Körülnéztünk, és a viskó helyett, ahova beléptünk, egy meglehetősen kényelmesen berendezett helyiségben voltunk székekkel, asztallal és tiszta ággyal. Emil odament és fölnyalábolta a még mindig mélyen alvó kisfiút a penészes szalma- és rongykupacról, gyöngéden a tiszta ágyra helyezte, majd betakarta őt. Ennek végeztével lehajolt és olyannyira gyöngéden csókolta meg a kisfiú homlokát, ahogyan egy asszony lett volna képes ezt megtenni. Emil anyja és a kislány fölálltak és odamentek, ahol az anya állt. Mindannyian köréjük gyűltünk. Az anya térdre borult, átkulcsolva csókolgatta Emil anyjának lábait és könyörgött, hogy ne menjen el. Emil odalépett, lehajolt, megfogta az asszony kezeit és talpra segítette, mindvégig saját nyelvén beszélve hozzá. Amint egyenesen állt, az ócska, szennyes ruhák, melyeket viselt, átváltoztak újakká. Zavart csendben állt egy pillanatig, azután Emil anyjának kitárt karjai közé vetette magát. Ebben a helyzetben álltak egy ideig, majd Emil, karját kinyújtva, kezeit karjukra helyezve elválasztotta őket. 251

Ekkor a kislány rohant elő kitárt karokkal, és így kiáltott: — Látjátok, látjátok, minden új! Emil anyjához ment, aki lehajolt és fölemelte őt. A gyermek átölelte a nyakát, arccal szorosan a vállán. Az expedíció felelőse éppen Emil anyjának háta mögött állt, a kislány pedig fölemelte arcát, átnyúlt felé az asszony válla fölött, és boldogan rámosolygott. A felelős odalépett és kezeit nyújtotta. A gyermek megragadta őket, és azt mondta, hogy szeret bennünket, de nem annyira, ahogyan ezt a drága hölgyet, Emil anyját értve ez alatt. Emil azt mondta, hogy elmegy, hogy megkeresse az apát. Néhány perc múlva visszatért, hozván az ijedt, félig mogorva apát. Mindazonáltal fel tudtuk fedezni, hogy a mogorvaság mögött mély tisztelet volt. Fölkészültünk, hogy távozzunk, távozáskor az anya pedig megkérdezte, hogy jövünk-e újra, mire azt a választ kapta, hogy másnap ismét meglátogatjuk. Sietve indultunk az elöljáró házához, attól tartva, hogy megvárakoztattuk a társaságot. Annak ellenére, hogy úgy éreztük, órák teltek el, nem lehettünk harminc percnél hosszabb ideig távol. Bizonyos vagyok abban, hogy sokkal kevesebb időt töltöttünk el, mint amennyi ahhoz kellett, hogy leírjam a történteket. Éppen akkor értünk a házhoz, amikor a többiek asztalhoz ültek. Az expedíció felelőse megkérdezte vezetőnket, hogy leülhet-e mellé, és ennek megfelelően alakult az ülésrend. Jól látszott, hogy meglehetősen izgatott volt, vezetőnk pedig utána elmondta, hogy a férfit annyira megindította, amit átélt, hogy alig volt képes csendben maradni. Az ülésrend ez volt: az elöljáró az asztalfőn, jobbján Emil anyja, majd Emil, a szép hölgy, vezetőnk, és az expedíció felelőse foglaltak helyet. Az elöljáró balján háziasszonyunk, Emil fia és nővére ültek. Ezeket annak okáért mondom el, ami később történt. Miután mindannyian a helyünkön ültünk, az étkezés nagyjából a feléig nagyon kellemesen folyt. Az elöljáró megkérdezte Bagget Irandot, nem folytatná-e a rövid idővel előtte megkezdett beszélgetést, amit félbeszakított egy nagyobb falu elöljárójának érkezése. Bagget Irand fölállt, és azt mondta, hogy 252

Buddha és Jézus életének hasonlóságáról beszélgettek. Engedélyünkkel folytatná a beszélgetést, de arra volna szükség, hogy azon a nyelven beszélgessenek, amit a többség megért, mert nem volt szokás tolmácsot használni, kivéve, ha a beszélő nem beszélte a többiek nyelvét. Jast jelentkezett a tolmácsi feladatra, de amikor az elöljáró megértette a helyzetet, ragaszkodott ahhoz, hogy Bagget Irand angolul beszéljen, és Jast neki fordítson, mert a túlnyomó többség beszélt és értett angolul. Ekkor Bagget Irand folytatta a beszédét: — Gondolatban felmérhetjük, milyen képességei lennének az embernek, ha minden tettét, szavát és gondolatát az igaz szellem összes tulajdonsága jellemezné, vagy, ahogyan Jézus mondta: „Mikor a Szentlélek leszáll rátok”.89 Itt ő arra az időre gondolt, amikor az Isteni Hatalom szab teljes egészében irányt minden gyermeke életének. Ez Isten húsban való megtestesülését jelenti. Valójában nem látjuk-e, hogy a spirituális kibontakozás mindenkié, ami a látnokok és mesterek életén és tanításán keresztül valósul meg kisebb-nagyobb mértékben, úgy, ahogy spirituális fejlődésük közelít Isten, az Ő minden gyermekében való megtestesülésének tökéletes kifejlődéséhez? — Teljesen nyilvánvaló, hogy akik rendíthetetlenül követték az élet igaz eszményképeit, melyeket közvetlenül Istentől eredően fogtak fel — ily módon kapcsolva össze Istent és embert —, a legnagyobb eredményeket érték el a jellem nemességének, a lélek tisztaságának, az erkölcs nagyszerűségének terén. Amennyiben azok, akik őket szeretnék követni úgy, hogy beépítik egyéniségükbe ezt az ideált, képesek lennének azt véghezvinni, amit ők megcselekedtek, a világ végül elfogadná, hogy tanításuk, akárcsak életük elénk tárja Isten összes gyermekének lehetőségeit, melyek még nem fejlődtek ki. — Mostanáig még egyik sem állította közülük, hogy elérte azt a végső tökéletességet, amit Isten választott ki gyermekei számára, hiszen Jézus mondta: „Aki bennem hisz, ugyanazokat 89

Ap. Csel. 1, 8

253

a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, mert én az Atyához megyek.”90 Jézus és Buddha egyaránt mondta: „Tökéletesek lesztek éppúgy, mint mennyei Atyátok.”91 — Istennek e fiai nem misztikus személyek, azonban sorsuk és munkájuk az emberek életében és szívében világosan tanúskodik a történelmi idők során. Életükről mítoszokat és regéket szőttek. Azok számára, akiket érdekel életük és egyéniségük, az igazi próbatétel az ő tanításuk elfogadása és személyes, mindennapi életükben való alkalmazása. A tény tovább bizonyítja igazukat, miszerint azok az eszményképek, melyeket ezek a nagyszerű emberek fejeztek ki, ugyanazok, mint azok az eszményképek, amelyeket minden igazán nagyszerű ember elfogad. Ha valaki megpróbálja e nagyszerű emberek életét megcáfolni, azt is megkérdezhetné, miért léteznek a nagy vallások. Teljesen bizonyos, hogy ők egy ellenállhatatlan, spontán késztetés, illetve ösztön alapját és alappilléreit képezik, amely előre jelzi az emberiség fellendülésének gigantikus korlátlanságát és valódi alapját, túlszárnyalnak és túltesznek minden egyéb lehetséges kísérleten az emberiség korlátaitól és kötelékeitől való megszabadítására. — Életük krónikái fennmaradtak számunkra, történetük hiteles forrássá válik az érdeklődés és kutatás számára, csupán ki kell nyitnunk szívünket, nyílt szellemmel követnünk ezt a kutatást és életüket, tanításukat, valamint eszményképeiket teljesen magunkévá kell tennünk. Másképp nem lehet hozzáfogni, és életükkel azonosulni. Amióta világ a világ, ez volt a minden igazi látnok által közvetített üzenet. E spirituálisan fölvilágosult emberek közül legalább kettő — Jézus és Buddha — megvalósította a nagy lehetőségeket, melyekről tanítottak. Azt mondták, csaknem ugyanazokkal a szavakkal: „Én vagyok az út, az 92 igazság és az élet fénye minden ember számára.” Felöltött 90

Jn. 14, 12: „Aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sőt, nagyobbakat is fog tenni azoknál, mert én az Atyához megyek.” 91 Mt. 5, 48: „Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” 92 Jn. 14, 6

254

isteni természetükkel valóban mondhatták: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, aki úgy jár és él, ahogy én éltem, nem jár a sötétben, hanem övé lesz az Öröklét és határtalanul szabad lesz minden korláttól.”93 Mindketten szinte ugyanazokkal a szavakkal mondták: „Én arra születtem, és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az Igazságról. Mindaz, aki 94 igazságból való, hallgat szavamra”. Ezek a szavak kétségkívül közvetlen összefüggésben vannak a krisztusi élet Isten minden gyermekében történő tényleges megvalósításával. — Vajon nem nyilvánítja-e ki a világ minden vallása, hogy létezik az emberben egy hatalmasabb erő, amely küzd az érzékek kötöttségéből való felszabadulásáért? A különböző népcsoportok szent könyvei ennek az információnak külső kifejeződési formái. Jób könyve, melyet az önök Bibliája tartalmaz, egész történelmük előtt született. Ebben az országban írták, és misztikus jelentését megőrizték az összes véghezvitt változtatás ellenére, jóllehet csaknem feloldódott a hozzákevert néphagyományban. Bár az emberek csaknem valamennyien elpusztultak, Jób misztikus üzenete sohasem fog elpusztulni, mert „aki a Fölséges védelmében lakik, a Mindenható árnyé95 kában él” . Valami más is van, amit meg kell értenünk: minden szent könyv a vallásokból ered, és nem a vallások származnak a szent könyvekből. A szent könyvek a vallás termékei, nem pedig elindítói. A vallástörténet tapasztalatokból jön létre, míg az evangéliumok az összes vallásból erednek. — Hamarosan felismerik, hogy a szándék és erőfeszítés egysége lesz bármely kívánt eredmény elérésének leghatékonyabb eszköze. Ahelyett, hogy számos ember gondolkodna sokféleképpen és tevékenykedne ugyanolyan sokféle módon, egységesen fognak gondolkodni. Az ember tudni fogja, mit jelent együttműködni. Meg fogják érteni, hogy amikor az akarat egysége működik, minden lehetséges. Amikor az ember kiveri 93

Jn. 8, 12: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” 94 Jn. 18, 37 95 Zsolt. 91, 1

255

a fejéből az önző, sátáni gondolatokat, Góg és Magóg csatája megszűnik, ez pedig nem köszönhető egyetlen külső istenségnek sem. — Azzal, hogy Jézus azt mondta: „Szavaim lélek és élet”,96 arra a belső igére utalt, amely mindent teremtett, és ő tudta, hogy az ő szava azzal az élet-eszenciával és mozgatóerővel volt telítve, amely létrehozná azt, amit kíván. Ha ezek az igék minden ember és nemzet lelkén keresztül csendülnének föl, tudatában lennének annak, hogy rátaláltak az Öröklét forrására, mely Istenből ered. — Néhányan úgy jellemezhetik Krisztust, mint aki közvetlen a szív, a szeretet helye mögött trónol. Szemléljék Krisztust, ahogyan erről a trónról testük minden tevékenységét Isten megváltoztathatatlan törvényével teljes összhangban irányítja, és tudják meg, hogy Krisztussal működnek együtt, amikor közvetlenül az Isteni Tudattól származó eszményképeket felfogják. Majd tekintsék a trónján ülő Krisztust, amint szétáradva minden atomot, sejtet izomrostot és szövetet, valamint szervet magába foglal, amíg egész testük hamisítatlan Krisztussá, Isten egyszülött Fiává nem válik, makulátlan templommá, ahol Isten otthon van, és ahol szeret élni. Erről a trónról kapcsolatot teremthetnek testük minden csomópontjával. Kijelenthetik e központoknak, hogy önök pozitív, szeretetteli, erős, bölcs, félelem nélküli, tiszta szellemek. Halandó gondolat, vágy, vagy tisztátalanság nem kerülhet az önök közelébe. Önök megmerítkeznek a tiszta Krisztusban. Az élet Szelleme Krisztusban Isten makulátlan templomává teszi önöket. Most megállhatnak és mondhatják, hogy: „Atyám, ebben, akárcsak minden dologban, tárd fel előttem Krisztust, tökéletes Fiadat.” Majd áldják Krisztust. — Amikor feltárták Krisztust, és aranyat akarnak, kinyújthatják kezüket, és az arany ott lesz. Ekkor kinyújtotta mindkét kezét és azokban kör alakú, az angol egyfontosnál kissé nagyobb aranykorongok tűntek fel. Átadta a jobbján ülőknek, ők pedig sorban továbbadták azokat, amíg az 96

Jn. 6, 63

256

egész asztalt körbe nem járták. (Megőriztük, és megvizsgáltattuk szakértőkkel, akik megállapították róluk, hogy színaranyból voltak). — Amennyiben segíteni szeretnének másoknak, úgy lássák a bennük trónoló Krisztust, ahogyan ő önökben van és beszéljenek a bennük lévő Krisztushoz, mintha közvetlenül hozzájuk beszélnének. — Ha bármilyen témában szeretnének tisztábban látni annál, mint ahogyan most látnak, Krisztust engedjék mentálisan beszélni annak a témának vagy dolognak az elméleti lelkéhez. Ezután kérjék meg a dologban rejlő intelligenciát, hogy meséljen önmagáról. — Isten számára az Ő gyermekei éppoly fontosak az Ő tökéletes tervének végrehajtásában, mint bármely növény, virág vagy fa, és szükséges, hogy ezek olyan tökéletes módon működjenek együtt, ahogyan Ő látja. Annak oka, hogy a világ egyensúlya felborult, és hatalmas szökőár söpört végig, megsemmisítve Isten gyermekeinek túlnyomó részét, az volt, hogy az ember kivonta magát az együttműködésnek ebből a tökéletes tervéből. A Szeretet tökéletes gondolata Isten gyermekeinek szívében, a Harmóniával és az Erővel együttműködve a világot egyensúlyban tartja. Amikor szétforgácsolták ezt az erőt a bűn és érzékiség gondolatain keresztül, olyannyira kibillent egyensúlyából, hogy óriási szökőár rontott az emberekre, csaknem megsemmisítve őket és azt, amit létrehoztak. Akkoriban az emberek sokkal többet értek el, mint most. Isten azonban nem irányíthatja az ember gondolatait a szeretetről és egyensúlyról, illetve gyűlöletről és kiegyensúlyozatlanságról, ezeket az embernek kell szabályoznia. Amikor a világot az egyensúlyából kibillentő gondolati erő a hatalmas, általa okozott katasztrófán keresztül elenyészett, akkor Isten az Ő csodálatos hatalmával helyre tudta állítani a világ eredeti egyensúlyát, de mindaddig, amíg az ember gondolata uralta a világot, Isten nem tehetett semmit. Ekkor Bagget Irand befejezte beszédét és leült. 257

Észrevettük, hogy házigazdánk, az elöljáró a nyugtalanság jeleit és meglehetős izgatottság jeleit mutatta, és amikor Bagget Irand leült, izgatottsága egy kiáltásban tört ki, amely így hangzott: — Kutya, keresztény kutya, bemocskoltad a mi makulátlan Buddhánk hírnevét, és szenvedni fogsz! S ezzel megrántott egy, a közelében a mennyezetről függő zsinórt. Azonnal három ajtó nyílt ki a terem vele szembeni oldalán, és harminc katona rontott be, kirántott kardokkal. Felemelkedett székéből, és a kíséretében lévő két őr, aki az étkezés ideje alatt közvetlen mögötte állt, kétoldalt odalépett mellé. Felemelt kézzel parancsot adott. Tíz katona lépett ki, és állt sorfalat a Bagget mögötti fal mentén, két másik az ő széke mögött kétoldalt helyezkedett el. A parancsnok előlépett, és az elöljáró, valamint két testőre közelében vigyázzba vágta magát. Egyetlen szó sem hangzott a társaság részéről, és aligha tettek bármilyen mozdulatot. A változás hirtelenségétől teljességgel meglepve ültünk. Ekkor úgy tűnt, mély csend ereszkedett le, és erős fény ragyogott fel a teremben az asztalfőnél, éppen az elöljáró előtt. Minden szem rászegeződött, amint felemelt kézzel állt, mintha éppen újabb parancsot készülne adni, de arca holtsápadttá vált és rettegés töltötte el. Homályos alakot láttunk előtte állni az asztalon. Mindannyian hallottuk a tisztán, igen erőteljesen hangzó kiáltást: „Állj!”, maga a szó pedig lángoló betűkkel lebegett a homályos alak és az elöljáró között. Az elöljáró nyilvánvalóan megértette, mert kővé meredten állt, mint egy szobor. Ezalatt a nehezen kivehető alak kézzelfogható formát öltött, mi pedig Jézust ismertük fel benne, mivel korábban láttuk őt. A meglepő azonban az volt, hogy egy másik homályos alak állt mellette, és az elöljáró, valamint az összes katona figyelmét ez a figura kötötte le. Láthatóan sokkal inkább felismerték és félték a Jézus oldalán álló homályos alakot, mint Jézust. Körülnézvén dermedten állva találtuk őket. Ahogyan a második alak egyre inkább kivehető formát öltött, Jézushoz hasonlóan fölemelte jobbját, minden kard kiesett a katonák kezéből, csörömpölve érve földet. A csend olyan teljes volt, hogy a zaj 258

visszhangot vert a teremben. A fény sokkal intenzívebben kezdett ragyogni, olyannyira erősen, hogy a szemünk káprázott. Először a parancsnok tért magához. Kinyújtott karokkal kiáltotta: — Buddha, a mi Buddhánk, a Magasztos! — Ő valóban a Magasztos! — kiáltotta ezután az elöljáró, és leborult a földre. A két testőr odalépett hozzá, talpra segítette őt, majd szoborként álltak csendben és mozdulatlanul. Kiáltás szakadt fel a terem távoli végén sort álló katonák közül. Felbomlott rendben rohantak az asztal két oldala mentén, és az asztalfőhöz gyűlve így kiáltottak: — A Magasztos eljött, hogy elpusztítsa a keresztény kutyákat és vezetőjüket! Erre Buddha addig hátrált az asztalon, amíg mindegyiket szemtől szemben láthatta, majd felemelte kezét ezekkel a szavakkal: — Nem egyszer mondom, hogy „állj”! Nem kétszer mondom, hogy „állj”, hanem háromszor mondom, hogy „állj”! Valahányszor kiejtette a szót, lángoló betűkkel jelent meg, úgy, ahogyan akkor történt, amikor Jézus mondta azt ki, a szavak pedig nem tűntek el — ott maradtak. A katonák csoportja megint kővé meredten állt, közülük néhánynak a keze a levegőben volt, mások fél lábbal a padló fölött, olyan testtartásban, amelyben történetesen abban a pillanatban voltak, amikor Buddha fölemelte a kezét. Buddha ismét odament, ahol Jézus állt, és kezét Jézus fölemelt karja alá helyezve így szólt: — Ebben és minden más dologban támogatom e drága testvérem fölemelt kezét. Ezután jobbját Jézus vállára tette, és mindketten ebben a helyzetben maradtak egy pillanatig, majd könnyedén leléptek az asztalról, miközben az elöljáró, a parancsnok, a testőrök és katonák üres tekintettel, hamuszürke arccal rájuk bámulva hátráltak. Az elöljáró a székébe zuhant, melyet addig mozdítottak hátrébb, amíg az a helyiség falánál volt. A társaság minden tagja szabadjára engedett egy megkönnyebbült sóhajt. Nehezen hiszem, hogy az alatt a néhány perc alatt, amíg ez a jelenet lejátszódott, akár egyikünk is mélyen lélegzett volna. Ezt követően Buddha karon fogta Jézust, és mindketten egyenesen az elöljáró elé mentek. Olyan erővel ejtvén ki a sza259

vakat, hogy azokat a falak visszhangozták, Buddha ezt mondta: — Merészeled akár egy pillanatig is a mi drága testvéreinket keresztény kutyáknak nevezni? Te, aki csupán rövid ideje annak, hogy könyörtelenül félresöpörtél egy kicsiny gyermeket, aki segítségért esedezett szeretett testvére számára? Ez a drága, nagy lélek itt odament, hogy válaszoljon a hívásra. Ezzel elengedte Jézus karját, megfordult, és karjával Emil anyja felé mutatva elindult felé. Ahogy haladt, félúton megfordult, úgyhogy az elöljárót és Emil anyját is láthatta. Jól láthatóan mélyen meg volt indulva. Tisztán vetette oda a szavakat, amint az elöljáróra nézve így folytatta: — Te, akinek elsőként kellett volna válaszolni annak a drága gyermeknek a hívására, kibújtál a kötelességed teljesítése alól, majd azt, aki igazán válaszolt, keresztény kutyának nevezed. Menj és nézd meg a meggyógyított gyermeket, akinek a teste csupán egy perccel előtte összetört és fájdalomtól gyötört volt! Lásd a kényelmes otthont, amelyet abból a viskóból formáltak, amelynek e szeretettekre való erőszakolásáért részben a te cselekedeteid felelősek! Nézd a nyomorúságos szennyet és rongyokat, ahonnan ez a drága lélek — fordult Emil felé — fölemelte a gyermeket! Lásd, milyen gyöngéden emelte és helyezte őt fel egy tiszta, takaros ágyra! Aztán lásd, hogyan tűnt el a mocsok és a rongyok, miután a kis testet fölemelte! Te pedig, aki féktelen fanatikus vagy, kényelemben ültél abban a bíborban, amelyet csak azok viselhetnek, akik feddhetetlenek! Te merészeled őket, akik semmilyen módon nem ártottak neked vagy másnak, keresztény kutyáknak nevezni, és Buddha követőjének, a templom főpapjának nevezed magad! Szégyen! Szégyen! Szégyen! Mintha minden szó megütötte volna az elöljárót, a széket, a körülötte lévő drapériákat, majd visszaverődött. Mindenesetre olyan erővel vetődtek oda, hogy az elöljáró reszketett, a drapériák pedig lebegtek, mintha erős szél érte volna őket. Szóba sem jött a tolmács szükségessége, az elöljárónak nem volt arra 260

szüksége. Tökéletesen értette, dacára annak, hogy a szavak a legtisztább angolsággal hangzottak. Buddha megfordult, és odament ahhoz a két férfihoz, akik az aranytárgyakat átvették, és megkérdezte, hogy megkaphatja-e azokat. Ők átadták neki a lemezeket, majd nyitott kezeiben tartva azokat, visszament az elöljáróhoz, és közvetlenül őhozzá beszélve ezt mondta: — Nyújtsd ki a kezeidet! Az elöljáró így tett, de kezei olyan erősen remegtek, hogy alig tudta őket kinyújtani. Buddha egy-egy lemezt dobott mindkét kezébe, s a lemezek úgyszólván azonnal eltűntek. Buddha így szólt: — Látod, még a színarany is elszáll a kezedből — a két lemez pedig szinte egyszerre érte az asztalt a két személy előtt, akik korábban kapták azokat. Buddha kinyújtotta mindkét kezét, belehelyezte őket az elöljáró kinyújtott kezeibe és szelíd, nyugodt hangon mondta: — Testvérem, nem kell félned. Nem ítéllek meg téged. Te csak saját magadat ítéled meg. Így hagyta kezeit és csendben állt addig, amíg az elöljáró megnyugodott. Ekkor elvette kezeit és hozzátette: — Gyorsan rohansz kardjaiddal, hogy helyrehozd, amit helytelennek ítélsz meg. De vésd az eszedbe, amikor elítélsz és elmarasztalsz másokat, akkor saját magadat ítéled meg és marasztalod el. Visszament Jézus mellé, miközben azt mondta: — Mi egyetértünk, együvé tartozunk az egész emberiség javának és testvéri szeretetének ügyében. Ismét belekarolt Jézusba, és így szólt: — Nos, Testvér, azt hiszem, teljesen kivettem ezt az ügyet a kezedből. Most újra a tiéd. — Nemes tett volt, és nem tudom eléggé megköszönni — felelte Jézus. Megfordulva meghajoltak, majd kart karba öltve kisétáltak az ajtón és eltűntek. A terem egyszerre zsivajban tört ki. Az elöljáró, a parancsnok, a katonák és a testőrök mind körénk gyűltek, hogy kezet rázzanak velünk. Mindenki egyszerre próbálta megértetni magát. Az elöljáró Emillel beszélt, aki fölemelte a kezét, hogy 261

csendet kérjen. Mihelyt meghallhattuk, azt mondta, hogy az elöljáró azt szeretné, ha ismét asztalhoz ülnénk. Amikor mindenki újra elfoglalta a helyét, és a nyugalom helyreállt, láttuk, hogy a parancsnok visszarendelte alakzatba a katonákat az asztal két oldala mentén, és az elöljárónak az asztalhoz visszatolt széke mögé. Az elöljáró fölállt, és Emil tolmácsolásával így szólt: — Megengedtem, hogy buzgóságom úrrá legyen rajtam, amelyet őszintén szégyellek, és kétszeresen sajnálok. Nem hiszem, hogy külön el kell ezt mondjam azok után, ami történt. Úgy hiszem, viselkedésemen látszik, hogy megváltoztam, és szeretném Bagget Testvért megkérni arra, hogy álljon föl, és fogadja legalázatosabb bocsánatkérésemet. Nos, föláll-e az egész társaság? Amikor fölálltak, azt mondta: — Mindegyiküktől azt kérem, fogadják legalázatosabb bocsánatkérésemet. Mindnyájukat a legőszintébb örömmel üdvözlöm, és amennyiben úgy kívánják, remélem, örökké velünk maradnak. Ha bármikor katonai kíséretet kívánnak, amiről azt gondolom, hogy nem kívánják, én — és tudom, a parancsnok úgyszintén — nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy az önök szolgálatára lehetek. Nem mondhatok többet. Valamennyiüknek jó éjszakát kívánok. Mielőtt távoznak, szeretném elmondani, hogy minden, amim csak van, az önök rendelkezésére áll. Tisztelgek önöknek, és a katonák úgyszintén tisztelegnek, és elkísérik önöket szállásukra. Még egyszer, jó éjszakát kívánok, és szalem önöknek a Nagy Buddha, a Mennyei nevében. Sűrű mentegetőzések közepette, és mondván, hogy biztos abban, hogy mi a Mennyei szövetségesei vagyunk, a parancsnok öt katonájával együtt a szálláshelyünkre kísért bennünket. Távozáskor tisztelegtek, amely abból állt, hogy félkört formáltak a vezénylő tiszt körül, kardjaikat felemelték úgy, hogy kardjaik hegye éppen csak érintette a parancsnokuk kardja hegyét. Ezt követően gyorsan megfordultak, lekapták sapkájukat és nagyon mélyen meghajolva mondtak szalemot, egyik térdükkel a földet érintve. Ez a tisztelgés csak nagy állami eseményeken 262

szokás. Legjobb tudásunk szerint fogadtuk a tisztelgést, ők pedig távoztak. Bementünk a házba, rögtön búcsút mondtunk barátainknak és házigazdánknak és felkészültünk, hogy sátrunkba menjünk. Olyan sokan voltunk, hogy a szálláshelyen nem jutott mindenki számára hely, így táborunkat a ház mögötti kerítésen belül állítottuk föl. Amint elértük a tábort, a felelős leült egy tábori ágyra és így szólt: — Bár holtfáradt vagyok, egyáltalán nincs értelme, hogy lefeküdjek, mielőtt valamivel többet tudnék, és azzal a figyelmeztetéssel kívánok szolgálni, hogy itt fogok ülni egész éjszaka, hacsak némi felvilágosítást nem kapok. Ti, barátaim, itt ültök körös-körül, nem mondtok semmit, és olyan bölcsnek tűntök, akár a baglyok. Elmondtuk neki, hogy ő ugyanannyit tud, mint mi, merthogy soha azelőtt nem voltunk semmi olyasminek tanúi, mint ami lezajlott. Valaki úgy vélte, hogy csupán a mi kedvünkért játszották el. A felelős jól nekirontott: — Eljátszották! Ember, hiszen az a társulat, amelyik ilyesmit képes eljátszani, bárkinek megérne heti egymilliót! És az elöljáró, ha ő játszott, megeszem a kalapom, mert az öreg fickó alaposan beijedt. El kell ismernem, hogy néhány percig kábé úgy be voltam ijedve, mint ő. Valahol homályosan úgy sejtem, hogy az az öreg fickó szenvedélyes fogadtatást rendezett meg számunkra. Az a kitörés nem kizárólag Bagget Irandnak szólt. Amikor azok a katonák előrontottak, túlságosan diadalittas volt a hangjuk. Ha nem tévedek, mindannyian ravaszabban játszottak, mint ahogyan gondolnánk. Ugyanaz a valami súgja, hogy egy pillanatig azt gondolták, Buddha segíteni jött hozzájuk. Amikor látták, hogy az egész cselszövés ellenük fordult, saját testük cserbenhagyta őket, és ha visszagondolok, emlékszem, hogy elejtették a kardjukat. Mondjátok, nem volt-e Buddhának hatalma? Csak gondoljatok vissza, hogyan vetette azokat a szavakat az öreg elöljáróra. Sokkal hatalmasabbnak tűnt, mint Jézus, mindazonáltal később az ő követői szorultak ápolásra, míg nekünk az adott 263

körülmények között mindössze előnyünk származott az eseményből. — Ellenben, nem kapott-e az elöljáró lendületet? Lefogadom, hogy mostanra úgy érzi magát, mint aki minden akadályon átkelve a levegőben repdes. Amikor Buddha kezet fogott vele, valójában az volt az érzésem, a fickó azonmód levetette régi jellemét. Előbb-utóbb még sokat hallunk felőle, ha nem tévedek, és megjósolom, jó, hogy az öreg kezében van a hatalom ezen a vidéken. Ha olyan csodálatos támogatást kapott, amit én gondolok, végül is nem bánnám, ha a bőrében lehetnék. Beszélgettünk a látottakról és hallottakról, és mielőtt észrevettük volna, hogy mennyi idő telt el, ránk köszöntött a hajnal. A felelős fölállt, kinyújtóztatta karjait a feje fölött, mondván: — Kinek kell alvás? Nem hiszem, hogy nekem kell, az után, hogy benneteket hallottalak beszélgetni. Teljesen felöltözve leheveredtünk egy órás pihenőre a reggeli előtt.

264

14. fejezet ZNAP reggel, amikor reggelire hívtak bennünket, a felelős kelt fel elsőként. Úgy kapkodott a reggeli készülődéssel, mint egy lelkes iskolásfiú. Amikor ő befejezte, mindenkit nagyobb sietségre ösztökélt. Végre bementünk reggelizni, és ott találtuk Emilt és Jastot. A felelős odament, leült közéjük, és az étkezés ideje alatt kérdéseket tett fel. Abban a pillanatban, ahogy befejeztük az evést, fölállt az asztaltól, hogy lássa a házat, amely tizenöt perc alatt kinőtt, ahogyan ő fogalmazta. Kezeit Jast vállaira tette, és azt mondta, ha együtt lehetne olyasvalakivel, mint Emil és az anyja, milyen szórakoztató lenne ide-oda járni, és házakat növeszteni a szegényeknek. Majd így szólt: — De vajon nem bosszantanám-e föl vele a háztulajdonosokat New York-ban? — Gondolja, hogy ők nem engednék meg önnek, hogy házakat növesszen nekik? — válaszolta Emil. — Persze, — válaszolta — mégiscsak megtenném, aztán ha kinövesztettem és nem használnák őket, mindegyiküket összeszedném, és beraknám őket a házba, odaláncolva őket. Valamennyien jóízűen kacagtunk ezeken. Mindig csendes, tartózkodó embernek hittük a felelőst. Később elmondta nekünk, hogy azok a dolgok, amiket látott, segítettek rajta, úgyhogy nem tudta megállni kérdezősködés nélkül. Azt is mondta, hogy vitán felül ez élete legérdekesebb kutatóútja, jóllehet ismeri a világ legeldugottabb zugait. Feltett szándéka, hogy segít nekünk egy második expedíció megszervezésében, hogy folytassuk az ásatásokat barátaink irányításával. Ezt azonban megakadályozta hirtelen halála. Alig tudtuk visszatartani attól, hogy rögtön odamenjen az új házhoz. Végül megegyeztünk vele, Jasttal és még eggyel a többiek közül, hogy elmennek vele oda, ahol láthatja. Erről a kirándulásról körülbelül harminc percen belül visszatértek, ő pedig ujjongott. Látta a kis házat és az valódi volt. Azt mondta, hogy rendkívül élénk gyermekkori látomást idézett fel benne. Azután elmesélte, hogy látta önmagát tündérekkel együtt járni265

A

kelni, amint házakat építenek a szegényeknek, boldoggá téve őket. Mivel társaságunk nagy volt, úgy gondoltuk, jobb, ha nem tömegesen megyünk a kis ház meglátogatására. Úgy rendeztük, hogy öt- vagy hatfős csoportokban fogunk menni. Az első csoport tagjaiként Emilt, a felelőst, egy- vagy kettőt a hölgyek közül és jómagamat terveztük. Elindultunk, és Emil anyja, valamint háziasszonyunk csatlakozott hozzánk. Mentünk, amíg meg nem pillantottuk a házat. A kislány kiszaladt fogadásunkra, és Emil anyjának karjaiba vetette magát, mondván, hogy öccse erős és remekül van. Amint elértük a házat, kijött a gyermek anyja, térdre ereszkedett Emil anyja előtt és elkezdte mondani, hogy mennyire rajong érte. Emil anyja kinyújtotta kezét, talpra segítette őt, és mondta, hogy nem szabad letérdelnie előtte, amit pedig neki megtett, azt megtenné bárkiért, és nem őt kell dicsérnie, hanem a Mindenhatót azért az áldásért, amiben részesült. A kisfiú nyitott ajtót, az anya pedig indítványozta, hogy menjünk be. Követtük a hölgyeket a házba, háziasszonyunk pedig tolmácsolt számunkra. Nem volt kétséges, hogy a ház ott volt, négy szobájával igen kényelmes volt. Három oldalról a legnyomorúságosabb viskók vették körül. Megtudtuk, hogy a viskók lakói el akartak költözni, mert azt hitték, hogy a ház a Sátántól való, aki elpusztítja őket, ha ottmaradnak. Az elöljárótól is kaptunk üzenetet. Aznap délelőtt nagyjából tizenegy óra tájban elküldte a parancsnokot és egy osztag katonát, hogy meghívjon ebédelni délután kettőre. Elfogadtuk, és a megbeszélt időben egy őr várt ránk, hogy elkísérjen bennünket az elöljáró házához. Az olvasó bizonyára megérti, hogy nem voltak elegáns hintók azon a vidéken, ezért a rendelkezésre álló egyetlen közlekedési eszközt vettük igénybe — a gyaloglást. Az elöljáró házába érkezvén láttuk, hogy már ott volt számos láma, beleértve a közeli kolostor főpapját. Megtudtuk, hogy ez a meglehetősen jelentős kolostor 1500 – 1800 láma számára adott otthont. Az elöljáró a kolostor papságának egyik felettese volt. 266

Kezdetben vidám beszélgetésre számítottunk, azonban hamarosan megtudtuk, hogy az ebéd csupán arra szolgált, hogy megismerkedjenek csoportunk tagjaival. Barátaink nagyon jól ismerték a főpapot, mivel vele igen sokszor találkoztak és dolgoztak együtt. Úgy tűnik, ezzel az elöljáró aznap reggelig nem volt tisztában, mert a főpap nagyjából három évig távol volt a kolostortól, és csak az érkezésünk előtti este tért vissza. Az ebéd során azt tapasztaltuk, hogy ezek a lámák tanultak, széles látókörűek voltak, igen sokat utaztak, ketten közülük pedig egy-egy esztendőt Angliában, illetve Amerikában töltöttek. Az elöljáró elmesélte nekik az előző este történteket, és mire az ebéd befejeződött, egészében véve igen kellemes baráti légkör alakult ki. Ami az elöljárót illeti, nagyon kellemes embernek találtuk őt, az előző estét pedig csak abból a szempontból említette, hogy milyen hatást tett rá az, hogy nagy megvilágosodásban volt része. Kertelés nélkül elmondta, hogy az elmúlt estéig minden idegennel szemben nagy gyűlöletet táplált. Kénytelenek voltunk a beszélgetést tolmácsok segítségével folytatni, ami nem igazán kielégítő, amikor valaki a másik mélyebb gondolataiba szeretne betekintést nyerni. Távozásunk előtt szívélyesen meghívtak, hogy látogassuk meg a kolostort, és töltsük ott a következő napot. Emil javaslatára beleegyeztünk, a következő napot pedig velük töltöttük, ami meglehetősen kellemesnek és tanulságosnak bizonyult. A vezető lámát igen figyelemreméltó embernek találtuk. Az a barátság, amely aznap közte és vezetőnk között kezdődött, később szoros és egész életen át tartó testvéri egyetértéssé érlelődött, és a későbbi kutatásaink során, mely a szomszédos vidéken zajlott, a láma példátlan szolgálatot nyújtott számunkra.

267

15. fejezet MIL mondta, hogy aznap este egy ahhoz hasonló találkozó várható, mint amelyen a falujában vettünk részt egy évvel korábban, és meghívott bennünket. Szívesörömest elfogadtuk meghívását. Épp a találkozóra megbeszélt időpont előtt Emil, az ő anyja, és én elmentünk a gyermekek házához a kislányért és az anyjáért, mert azt kérték, hogy velünk tarthassanak. A háztól a találkozóhely felé menet számos düledező sárkunyhó mellett haladtunk el. A kislány megállt az egyik ilyen ház ajtajánál, mondván, hogy egy vak asszony lakik ott, és kérdezte Emilt, hogy bemehet-e, hogy magával hozza őt a találkozóra, amenynyiben el kívánna jönni. Emil megengedte neki. A kislány kinyitotta az ajtót és belépett a kunyhóba, mialatt mi kinn várakoztunk. Néhány perc múlva újra megjelent az ajtóban, elmondta, hogy az asszony fél, és intett Emilnek, hogy jöjjön oda hozzá. Ő odament az ajtóhoz, és néhány percig beszélgettek. Ezután mindketten bementek. Emil anyja így szólt: — Ez a gyermek még az áldás eszközévé válik ezeknek az embereknek a számára, mert megvan a képesség és céltudatosság benne ahhoz, hogy keresztülvigye, amit elvállalt. Elhatároztuk, hogy megengedjük, hogy a maga módján végezze ezt, kivéve, hogy vezetjük és segítjük őt, úgy irányítván, ahogy felfogásunk szerint a legmegfelelőbb módon adhatunk neki több önbizalmat. Lássuk, milyen módszert alkalmaz, hogy rávegye ezt az asszonyt arra, hogy jelen legyen a találkozón. Hihetetlen a félelem, amit ezek a drága lelkek mutatnak irányunkban. Sokan elköltöznek a gyermekek házának közeléből, míg azt várnánk, hogy ostrom alá vesznek, hogy segítsük őket olyan otthonhoz jutni, amilyen az a másik. Ez annak az oka, hogy kénytelenek vagyunk oly tapintatosnak lenni az érzéseikkel kapcsolatban. Miközben ki szeretnénk emelni a környezetükből mindegyiket, ahogyan azokkal a kedves emberekkel tettük, érkezésünk első jelére elmenekülnek.

E

268

Megkérdeztem, hogyan volt képes úgy segíteni a gyermeket és szüleit, ahogyan tette. Azt válaszolta: — A leány viselkedése volt az, amelyen keresztül mindegyiknek tudtunk segíteni. Ő a lendkerék abban a családban, és rajta keresztül elérjük ezt a drága lelket, és még sokakat itt — mutatott a körülöttünk álló viskókra. — Ők azok, akiket szeretünk a szívünk közelébe hozni. Azt a kis házat nem hiába alkottuk meg. Ekkor Emil és a lány megjelentek és azt mondták, hogy az asszony azt szeretné, ha a kislány várna rá, ők pedig rövidesen követnek bennünket. Továbbmentünk, hátrahagyva a lányt a vak asszonnyal. Mire megérkeztünk a találkozó helyére, majdnem mindenki megérkezett, és megtudtuk, hogy a kolostor főpapja lesz az aznap este fő szószólója. Elmondták, hogy Emil nagyjából tizennyolc hónapja találkozott ezzel a lámával, és akkoriban szoros barátság alakult ki közöttük. Akkor szervezték ezt a találkozót, mi pedig a láma külön kérésére jöttünk el. Ebből az alkalomból jöttek bennünket meglátogatni a sivatagban töltött utolsó napunkon. Azt is megtudtuk, hogy a hierarchiában az elöljáró közvetlenül a láma alatt következett. Vezetőnk számos gyanúja igazolódott, de barátaink a félelemnek semmi jelét nem mutatták. Emil azt mondta, hogy mostantól mindkét vezető közeli barátjuk akart lenni, és ritka volt, hogy olyan magas hivatalban lévőkhöz el tudtak jutni, mint ők ketten, de belenyugodtak abba, hogy dolgaik lassan haladnak. Megtudtuk, hogy az előző este történt harmadszor, hogy Jézus és Buddha láthatóan megjelent őket segíteni, és láthatóan elégedettek voltak, hogy tanúi voltunk a jelenetnek. Úgy látszott, hogy nem újabb diadalként fogják ezt fel, hanem olyan alkalomként, amely lehetővé tette számukra, hogy együttműködhessenek és dolgozhassanak velük. Ekkor lépett be a kislány, a vak asszonyt vezetve. Talált egy széket oltalmazottjának egy kicsit hátrébb a terem egyik oldalán. Amikor az asszony leült, a kislány felé fordulva állt, az asz269

szony mindkét kezét fogva, és egy alkalommal előrehajolt, mintha halkan beszélt volna hozzá. Azután felegyenesedett, és elengedve az asszony kezét, kis kezeit az asszony szemei fölé helyezte, és rajta tartotta két vagy három percig. Úgy tűnt, ez a mozdulat a főpapot is beleértve mindenkinek felkeltette a figyelmét. Mindenki fölállt a gyermekre és az asszonyra nézve, miközben a főpap gyorsan odament, és kezét a gyermek fejére tette. Erre a gyermek alakja láthatóan megrázkódott, de ő nem változtatta meg a testhelyzetét. Mindhárman így maradtak néhány percig, majd a kislány elvette a kezeit, és örömmel kiáltotta: — Hiszen ön egyáltalán nem is vak, lát! Ajkait az asszony homlokához szorította, aztán megfordult, és vezetőnkhöz ment. Kissé zavartnak látszott, és így szólt: — Az önök nyelvén beszéltem. Hogyan csináltam ezt? Miért nem érti az asszony, hogy többé már nem vak? Lát! — tette hozzá. Ismét az asszonyra néztünk. Fölállt, és mindkét kezével a főpap palástját fogva, helyi nyelven mondta: — Látom önt! Ekkor körülnézett a homályos levegőjű teremben, mondván: — Mindenkit látok. Elengedte a pap palástját, és arcát tenyerébe rejtve visszasüppedt korábban elfoglalt székébe, és zokogott: — Látok, látok, de önök mindannyian olyan tiszták, én pedig annyira piszkos vagyok! Hadd menjek el! Most Emil anyja lépett oda. Közvetlenül az ülő asszony mögött állva mindkét kezét az asszony vállaira helyezte. A pap fölemelte kezét, de egyetlen szó sem hangzott el. Az asszony ruhái szinte azonnal újakká és tisztákká váltak. Emil anyja elvette kezeit az asszony válláról. Az asszony fölállt, és ködös, meghökkent tekintettel nézett körül. A pap megkérdezte, hogy mit keres, ő pedig azt válaszolta, hogy a régi ruháit keresi. Erre a pap azt mondta: — Ne keresse a régi ruháit. Látja, tiszta, új ruhákat visel. Még egy pillanatig állt, mintha zavaros gondolataiba merült volna, majd arcát mosoly öntötte el, mélyen meghajolt, és viszszaült a helyére. 270

Elmondták, hogy ez az asszony több mint huszonöt éve vak volt, és a vakságot az okozta, hogy a szemgolyókat sörét roncsolta szét, amely egy bandita fegyveréből eredt. Az izgalom oly nagy volt, hogy társaságunk körbegyűlt. Közben a felelős utat tört magának a kislányhoz, és halkan beszélgettek. Később elmondta, hogy a gyermek nagyon jól beszélt angolul. Háziasszonyunk fordított olyankor, amikor a beszélgetés helyi nyelven folyt. Valaki azt javasolta, asztalhoz kellene ülnünk. Ahogyan elkezdtük elfoglalni székeinket, az asszony fölállt, és azt mondta Emil anyjának, aki csendben állt mellette, hogy távozni szeretne. A gyermek odalépett, és jelezte, hogy vele tartana, és lássa, hogy biztonságban hazaér. Ekkor a főpap megkérdezte az asszonyt, hol lakik, és amikor megtudta, azt mondta, nem szabad arra a mocskos helyre visszamennie. A kislány azt mondta, hogy reméli, az asszony az ő házában marad, majd kart karba öltve elhagyták a termet. Amikor valamennyien leültünk, asztali edények kerültek az asztalra, mintha láthatatlan kezek helyezték volna oda őket. Láttuk, hogy erre a pap megrezzent, és csodálkozva nézett körül. Azonban amikor az ételek kezdtek ugyanolyan módon érkezni, Emil anyjához fordult, aki a jobbján ült, hogy megkérdezze, ez vajon rendszeresen megtörténik velük, mondván, hogy még sohasem volt abban a szerencsében része, hogy ennek tanúja legyen. Úgy fordult Emilhez, aki ezt nekünk tolmácsolta, mint aki valamilyen magyarázatot vár. Emil elmondta, hogy ugyanazt a képességet képesek használni, ahhoz, hogy megteremtsék azt, amire szükségük van, mint ami a vak aszszony meggyógyításához kellett. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még mindig tanácstalan volt, de nem mondott semmit mindaddig, amíg az étkezés már jócskán előrehaladt. Fölállt, és Jast tolmácsolásában így szólt: — Úgy hiszem, tisztábban látok annál, mint amit arról képzeltem, amilyen lehetőség az emberi lénynek megadatik a látásra. Jóllehet egész életemet a papi rendben töltöttem, ahol úgy gondoltam, hogy embertársaimat szolgáltam, most látom, hogy csupán az éne271

met szolgáltam, sokkal inkább, mint testvéremet. Hogy kiterebélyesedett ez a testvériség ma este — látásmódom pedig követte ezt a kiterebélyesedést! Csak most láthatom, milyen szűk az az élet, amit élünk, úgy éltünk, hogy saját fajtánk kivételével mindenkit lebecsültünk! Ez a látomás megengedi, hogy lássam, önök ugyanarról a szent helyről valók, mint mi, és micsoda mennyei öröm, hogy ez a látomás lehetővé teszi, hogy meglássam! Most szünetet tartott félig fölemelt kezekkel, miközben meglepetés és gyönyör kifejezése öntötte el arcát. Ebben a helyzetben maradt egy pillanatig, majd azt mondta: — Ez képtelenség! Képes vagyok, és fogok az önök nyelvén beszélni. Miért ne tehetném ezt meg? Értem, mire gondoltak, amikor azt mondták, hogy az ember kifejezőképességének nincsenek határai. Úgy érzem közvetlenül önökhöz beszélhetek, hogy megértsék. Megállt egy percre, mintha gondolatai fonalát követné, majd tolmács segítsége nélkül beszélt. Később megtudtuk, hogy ez volt az első alkalom, amikor angolul beszélt. Folytatta: — Milyen csodálatos dolog, hogy közvetlenül önökhöz, saját nyelvükön tudok beszélni! A tágabb látókörrel ez adatott nekem, és csodálkozással tölt el, hogy miért tekinti az ember bármely testvérét ellenségének? Olyan tisztán látom, hogy mindannyian ugyanabból a családból, ugyanabból a forrásból, ugyanabból a kezdetből származunk. Vajon ez nem azt jelenti, hogy mindenki számára elegendő a hely? Ha egy testvérünk a szerint választ, hogy másképp látja a dolgokat, mint mi, miért kéne azt mondanunk, hogy pusztulnia kell? Látom, nem avatkozhatunk bele, mert ha beleavatkozunk, csupán saját fejlődésünket hátráltatjuk, és elszigeteljük magunkat. Ha ezt tesszük, saját házunk omlik a fejünkre. Most egy kisszámú faj helyett egyetemes, örök, korlátlan Mindent — az Egyből származó és oda visszatérő Mindent látok. 272

— Látom, hogy az önök Jézusa és a mi Buddhánk ugyanazon fényt követve éltek. Az ő életük, akárcsak mások élete, akik ugyanebben a fényben, ugyanezt a fényt követve élnek, az Eggyé kell olvadjon. Kezdem látni, hol futnak azok valamennyien össze. Eláraszt ragyogásával a kristálytiszta fény. Hiszem, hogy az ember királyi pozícióba emeli fel magát, azonban gyakran akkor, amikor elérte ezt a pozíciót, nem képes többé embertársát királyinak látni. Azt akarja, hogy a király ő legyen, testvére pedig szolga. — Miért helyezte az a gyermek a kezeit annak a kedvesnek a szemeire, akinek a szemei csukva voltak? Most látom, hogy azért, mert az a gyermek mélyebbre látott, mint én, akinek nagyobb tudása kellett volna, hogy legyen. Ez az, amit önök a szeretet csodájának hívnak. Ugyanaz, ami annak az oka, hogy Jézus és Buddha összetartoznak, amin én meglepődtem, de többé nem teszem. Most látom, hogy nincs kárunkra, ha elfogadjuk önöket, mert azzal, hogy elfogadjuk önöket, abban az előnyben nekünk is részünk van, amivel önök rendelkeznek, s ez csupán hasznunkra lehet. Látom, hogy az önöket mindig védelmező hatalom engem is megvéd. Az engem védő pajzs önöket is ugyanazon a módon védi meg. Ha önöket és engem is megvéd, mindenkit védenie kell. A választóvonal megszűnt. Milyen mennyei igazság! Értem a gondolatukat, amikor azt mondják, hogy a világ Isten világa, és a közeli és távoli helyek Hozzá tartoznak. Ha a közeli és távoli helyeket együttesen tekintjük, számunkra ugyanolyanok lesznek. Itt élünk saját világunkban, nem látván az igazságot, hogy kis világunkon kívül az egész nagy világ vesz körül bennünket, és az a világ megsegít bennünket, ha hagyjuk. Aztán gondoljunk arra, hogy Isten ugyanúgy körülveszi az egyet, mint az összest. — Most megértem a Szent Testvérnek azt a gondolatát, amikor azt mondta, hogy az ajtók nyitva állnak azok számára, akik fogékonyak. Megmondta, hogy az ember nemcsak meghallgatja az igét, hanem azzá is válik, amit kifejez, és énjének leáldozásával az Emberek Testvériségébe merül el. A cselekedetek beszélnek, nem a szép szavak. Látom, hogy az előre273

haladás útját nem csupán mások hitvallása, hanem sajátunk is elzárja. Mindenki közvetlenül a Magasságos kegyelmét követeli, mindenki a másik hitvallásának lerombolásával, szétzúzásával próbálja sajátját fölépíteni. A Magasságos nem csupán egy nemzetet hozott egyfajta létre, hanem egyazon létre teremtette a Föld minden nemzetét. Most eljött az ideje annak, amikor választanunk kell a felekezetek és az Emberek Testvérisége között. A felekezetek mindössze az ember bűvészmutatványai. A hegyeket megmozgató hit még mindig a mutatvány magjában szunnyad. A lelki nagyság, kiválóság elérése még mindig az emberre vár. A megvilágosodás törvénye előbbre való a csodatételénél. A megvilágosodásnak e törvénye a Szeretet magasabb rendű törvénye, és a Szeretet az Egyetemes Testvériség. — Most látom, hogy mindenkinek arra van szüksége, hogy visszatérjen saját vallásának forrásához, vessen el minden téves magyarázatot és önzést. Mindegyik vallásban megtalálják az alkimista színaranyát, a Magasságos Bölcsességét, az önök Istenét és az én Istenemet, nem sok ember sok istenét, hanem mindössze egy Istent. Ez ugyanaz az Isten, aki az égő bokorból 97 beszélt Mózeshez, ugyanaz az Isten, akiről Jézus beszélt, amikor azt mondta, hogy imájával angyalsereget tudna odahívni, hogy életben tartsák őt az órában, amikor halálosan küzd, hogy véghezvihesse, amit az Atya bízott rá,98 ugyanaz az Isten, akihez Péter imádkozott, amikor szabadon engedték a börtönből.99 Most ébredek tudatára az isteni erőnek, ami öszszegyűjthető azok megsegítésére, akik együtt akarnak működni a megszentelt életet élők testvériségében.

97

Exod. 3, 2 Mt. 26, 53 – 54: „… azt gondolod, hogy Atyám nem bocsátana rendelkezésemre rögtön tizenkét ezred angyalnál is többet, ha kérném? De akkor hogyan teljesednék be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” 99 Ap. Csel. 5, 29 98

274

Ekkor fölemelt egy poharat és egy ideig a markában tartotta. Teljesen mozdulatlanná vált, a pohár pedig szétporladt. Majd így folytatta: — A Jerikó előtt álló seregek ismerték ezt az erőt, amikor harsonáikat megfújták, és a város falai leomlottak.100 Pál és Szilás ismerték, amikor kiszabadították magukat a börtönből.101 Ismét tökéletes csendben állt egy pillanatig. Az épület megingott és remegett, hatalmas villámlás támadt, a nagyjából két kilométerre lévő hegyoldalról pedig két, nagytömegű szikladarab vált le, és gördült le nagy robajjal a völgybe. A falubeliek előrohantak félelmükben a házaikból, és mi alig tudtuk viszszatartani magunkat, hogy ugyanazt tegyük, olyan hevesen rázkódott és ingott az épület. Azután fölemelte kezét, minden lecsendesedett, és folytatta: — Mi haszna van a hadseregeknek és hadiflottáknak, ha az ember tudja, hogy Isten rendelkezik ezzel az erővel, és igaz fiai felhasználhatják azt? Úgy el lehet söpörni egy hadsereget, mint ahogy egy gyermek fújja le a bogáncs pihéjét. Ami a nagy hadihajókat illeti, úgy szétporlaszthatók, mint ez a pohár. Ezzel fölemelte a tányért, melyre a pohárból maradt port helyezte. Finoman ráfújt, mire a por fellángolt és teljesen eltűnt. — Ezek az angyalseregek — folytatta — nem cselekedhetnek önök, vagy énhelyettem, nem használhatják az embert eszközeikként, azonban az ember hívhatja őket, hogy támogassák és erősítsék őt az élet minden feltételének mestereként. Ezzel a hatalommal az ember lecsendesítheti a hullámokat, kormányozhatja a szeleket, elolthatja a tüzet, vagy irányíthatja a tömeget. Csak az használhatja fel őket, aki megtanult bánni velük. Használhatja az egész emberiség javára, vagy azért, hogy az embert arra ösztönözze, hogy Istennel törekedjék az együttműködésre. Az, aki isteni természeténél fogva képes eme angyalseregek hívására, kétségtelenül tisztában van az100 101

Józs. 6, 20 Ap. Csel. 16, 25

275

zal, hogy ezt az egyesített hatalmat csupán az emberiség igaz szolgálatában alkalmazhatja, mert tudja, hogy ugyanúgy elpusztíthatja, mint ahogyan megvédheti őt. Most a beszélő megállt egy percre, kinyújtotta kezeit, és kimért, tiszteletteljes hangon mondta: — Atyám, nagy örömünkre szolgál, hogy ezek a kedves barátaink velünk vannak ma este. Hű és alázatos szívvel mondjuk: „legyen meg a Te akaratod.”102 Áldjuk őket, és őket áldva áldjuk az egész világot. Olyan nyugodtan ült le, mintha semmilyen szokatlan nem történt volna, és minden barátunk nyugodt volt, csoportunk tagjai azonban lázas izgalomban voltak. Azután a láthatatlan kórus csendült fel: „Mindenki ismeri a név erejét, az ember pedig királynak kiálthatja ki magát, majd pedig alázatos szívvel gyakorolhatja a legfőbb hatalmat önmaga fölött.” E rendkívüli erőbemutató alatt nem voltunk annak tudatában, hogy milyen felfokozott izgalomban voltunk, de amint a kórus befejezte az éneket, tudatára ébredtünk ennek, és úgy tűnt, szükségünk van a zenére ahhoz, hogy megnyugodjunk. Amikor a zene utolsó hangja elenyészett, fölálltunk az asztaltól és barátaink, valamint a pap köré gyűltünk. Ez a felelősnek és vezetőnknek módot adott arra, hogy kérdezzenek, a pap pedig érdeklődésük láttán meghívta őket, hogy töltsék vele az éjszakát együtt a kolostorban. Jó éjszakát kívánva elköszöntek, és együtt távoztak. Úgy terveztük, hogy másnap délben indulunk tovább. Megbeszéltük, hogy a felszerelésünk kiegészítésének helyéig mindössze Jast és Chander Sen kíséretével megyünk, ahol Emil csatlakozik hozzánk és ők hárman velünk együtt térnek vissza abba a faluba, ahol téli szállásunk volt. Mindezeket megbeszélve visszatértünk a táborba, de csaknem hajnalig nem feküdtünk le, annyira lekötött bennünket annak megbeszélése, aminek tanúi voltunk. 102

Mt. 6, 10; 26, 43

276

16. fejezet Z utolsó előkészületek befejezésével délben expedíciónk a búcsúztatásunkra nagy számban összegyűlt falubéliek éljenzése és jókívánságai közepette elhagyta a falut. Következő állomásunkat, ahol egy sebes folyón kellett átkelnünk, aznap este 6 órakor értük el. Úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha letáborozunk az átkelésre való felkészülés érdekében, mivel az igénybe veszi majd a következő nap nagy részét. Mivel nem volt híd vagy csónak, a folyón keresztül kifeszített hosszú, fonott bőrszíjból készült kábel mentén csúszva kíséreltünk meg átkelni. A csoport tagjai számára nem okozott nehézséget megbirkózni a kábellel. A fő akadályt a lovak és öszvérek átjuttatása jelentette. Ezt végül sikerült erős, bőrszíjakból készített hevederrel megoldani, úgy, hogy toldalékkal erősítve a kábelhez, annak mentén csúszhatott végig. Ezt a hevedert először szorosan az állat teste köré tekertük, majd a kábelhez erősítettük, és az állatot a meredek partról ellöktük, ahol a harsogó áradat fölött függött, amíg át nem húzták a másik partra. A hevederhez két kötelet erősítettünk, megfelelő hosszúságban ahhoz, hogy átérjen a folyó fölött; az egyik arra szolgált, hogy az állatot áthúzzák vele, míg a másik arra, hogy a hevedert visszahúzzák vele a következő állatért. Így mindent biztonságban átjuttattunk a folyón. Több nehézséggel nem találkoztunk, és az átkeléstől eltekintve az utat sokkal jobbnak találtuk annál, amit elhagytunk. Biztonságban elértük a felszerelés kiegészítési helyét, ahol csoportunk feloszlott, és befejeztük az előkészületeket a hazautazók számára, hogy a szokásos karavánúton folytathassák az utazást a tengeri kikötőig. Következő reggel Emil csatlakozott hozzánk, és miután társainktól elköszöntünk, elindultunk a visszafelé vezető úton a faluba, ahol a korábbi téli szállásunk volt. Ismét megálltunk kétnapi pihenőre a rablók táborában, ahol a két fő ottmaradt, ezzel csapatunk hét főre zsugorodott. Ez a két férfi beszámolt bajtársainak a nagyszerű utazásról és csodákról, amelyben részük 277

A

volt. Társaságunk élvezhette az udvariasság minden jelét, bár természetesen a legtöbb tisztelet három barátunknak járt ki. A bandavezér biztosította őket, hogy a rablók a városok romjainak helyét teljes mértékben szentnek tekintik, figyelembe véve a fontosságukat, melyet szemléltettek számukra. Megtudtuk, hogy annak veszélye, hogy ez a banda megpróbáljon olyan messzire merészkedni, igen csekély volt; a sivatagi banditák nem merészkedtek soha a hegyek közé, és a hegyi bandák sem törtek sivatagi területre, mivel ezek állandó háborút viseltek egymás ellen. Tudomásunk szerint eddig hűségesen betartották ígéretüket. Reggel, amikor elhagytuk a tábort, a bandavezér odajött, és egy kis, nagyjából egy angol shillingnyi méretű és súlyú ezüst pénzérmét adott vezetőnknek, rajta különös felirattal, mondván, hogy amennyiben bármely bandatag zaklatna bennünket azon a vidéken, ennek bemutatására azonnal szabadon eresztenek bennünket. Azt mondta, hogy sok nemzedéken át az ő családjának a tulajdona volt, ő pedig igen féltő gondot viselt rá, de szeretné nagyrabecsülésének jeleként vezetőnknek adni. Emil, miután alaposan megvizsgálta, közölte, hogy ez nagyon pontos mása volt a Góbi északi részén sok ezer évvel korábban használt pénzérmének. A dátum szerint ez a különleges pénzérme több mint hétszáz évvel ezelőtt készült. Azt is mondta, hogy ezeket a pénzérméket néhányan talizmánként viselték ezen a vidéken, és minél régebbi volt az érme, annál hatékonyabbnak hitték. Ezt a szóban forgó darabot kétségkívül igen nagyra értékelte a vezér és a bandatagok. Ebből a faluból folytattuk utunkat, és időben, további váratlan esemény nélkül érkeztünk meg téli szállásunkhoz. Nagy örömmel üdvözöltek bennünket azok, akik a sivatagban látogattak meg bennünket, és akiktől abban a faluban váltunk el, ahol a főpappal találkoztunk. Ismét meghívtak bennünket, hogy osszuk meg korábbi háziasszonyunkkal az ő otthonát, amit örömmel elfogadtunk. Ekkor csupán négyen voltunk, mivel hét társunk Indiába és Mongóliába utazott, hogy további kutatásokat folytasson. Azért merült 278

fel, és lett elfogadva ez a javaslat a feladatok megosztására, hogy több időnk legyen a krónikák fordítására. A kis faluban minden csendes volt, és mi minden időt az ábécé szimbólumainak és betűinek elrendezésével és formájával töltöttünk, olyan sorrendbe rakva őket, ami lehetővé tette számunkra használatukat, ezen a módon nyervén betekintést a szavak értelmébe. Ebben segítséget nyújtott Chander Sen. Bár nem volt velünk állandóan, ő, vagy a háziasszonyunk mindig elérhető volt, hogy átsegítsen bennünket a nehézségeken. Ezzel foglalkoztunk december végéig, amikor észleltük, hogy ismét számosan gyűltek össze az éves találkozóra. Csaknem valamennyien ugyanazok voltak, akikkel az egy évvel korábbi gyűlésen találkoztunk. Tudomásunkra jutott, hogy idén a templomban gyűlnek össze, és a korábban leírtak szerint a sziklaperem mentén található öt fölső helyiség közül a középsőt készülnek használni. Szilveszter este korán fölmentünk ebbe a terembe, hogy találkozzunk és beszélgessünk azokkal, akik összegyűltek. Megtudtuk, hogy számos különböző helyről valók, és beszámoltak az eseményekről, melyek a nagyvilágban folytak, melyről kezdtük úgy érezni, hogy elveszítettünk vele minden kapcsolatot. Munkánkat ennek ellenére boldogan végeztünk és nagyon elégedettek voltunk. Miközben beszélgettünk, az egyik vendég bejött, és mondta, hogy nagyon szép a Hold. A szobában lévők egy része, köztük mi valamennyien, kimentünk a tornácra. Csakugyan szép kilátás nyílt ebből a magasságból. Éppen felkelt a Hold, és színek vastag sávjában látszott fürdeni, melyek a hegyeket és a völgyet fedő terjedelmes hótakaróról verődtek vissza, a színek pedig folyamatosan változtak. Valaki megjegyezte: — Ó, ma este fölcsendül a harangjáték. Néhány perc múlva a harangok valóban megszólaltak. Először egy harang mintha háromszor ütött volna a messzi távolban, azután egyre kisebbek szólaltak meg, közeledvén, amíg úgy tűnt, mintha csupán kicsiny csengettyűk lennének közvetlenül a lábunknál. A benyomás annyira élethű volt, hogy le279

néztünk, azt várván, hogy látjuk a csengettyűket. Ez a dallam addig folytatódott, amíg harangok ezreinek teljes harmóniáját véltük hallani. A színsáv a tornác szintjéig látszott emelkedni, ahol mi álltunk, és az volt az érzésünk, hogy rá tudunk lépni, olyan tökéletesen elzárta az alatta elterülő föld látványát. Ahogyan a szín hullámzóan hömpölyögve emelkedett, a harangok hangja addig áradt, hogy a dallam minden zugot betöltött. Úgy tűnt, mintha egy hatalmas amfiteátrum színpadán állnánk, és homályos alakok és arcok ezreit látnánk, akik a harangjátékot hallgatják. Ekkor egy erőteljes, tenor hang elkezdte énekelni: „Amerika”, és egy pillanat alatt hangok ezrei csatlakoztak a dalhoz, miközben a harangok vitték a dallamot. Így zengett tovább a dal végig, majd hangok szólaltak meg mögöttünk, mondván: „Üdvözlünk, Amerika!” Azután mások: „Üdvözöljük az egész világot!” Megfordultunk, és Jézust, a főpapot, és Emilt pillantottuk meg. Annyira elbűvölt bennünket a körülöttünk zajló tünemény, hogy teljesen megfeledkeztünk arról, hogy mások is voltak a közelünkben. Mindenki félreállt, hogy utat engedjen hármuknak a terembe. Ahogyan Jézus megfordult, láthattuk azt a rendkívüli fényt, ami mindig előragyogott, amikor ő volt jelen, és ahogyan belépett az ajtón, az egész terem fehér fénnyel ragyogott föl. Mindenki bement és elfoglalta a helyét az asztaloknál. Jézus az első asztalnál ült, a pap a mi asztalunk két oldalán Emillel és vezetőnkkel. Ez alkalommal mindössze két hosszú asztal volt a teremben. Nem voltak terítők, de amint leültünk, az asztalok fehér vászonnal voltak leterítve, és az étkészlet csaknem ugyanolyan gyorsan követte. Az étel, a kenyeret kivéve, a tányérokkal együtt látszott érkezni. Megjelent egy kenyér Jézus előtt az asztalon. Ő fölvette és elkezdte megtörni, a darabokat egy tányérra helyezvén. Amikor a tányér megtelt, egy homályos gyermekalak emelte azt föl, és állt csendben, amíg hét tányér meg nem telt, melyeket hét gyermekalak tartott. Amint Jézus a kenyeret törte és a tányérokat töltötte meg, a kenyér nem fogyott. 280

Ahogyan az utolsó tányér megtelt, Jézus fölállt, és kitárt karokkal mondta: — Ez a kenyér, amit önöknek ajánlok föl, Isten tiszta Életét képviseli. Fogyasszanak ebből a tiszta Életből, mely mindig Istentől való! Azután, amint a kenyeret körbeadták, folytatta: — Amikor azt mondtam: „Fölmagasztalnak”,103 és lényem fölmagasztalásával minden embert magamhoz vonzok, annak a tapasztalatnak a birtokában tudtam, hogy egy napon mindenki szemtől szemben látja és tökéletesen tisztában lesz azzal, hogyan magasztalódnak föl azon a módon, ahogyan én. A mennyországot láttam közvetlenül itt a Földön, az emberek között. Ez az Igazság az, amit megláttam, és az Igazság mindenkit felszabadít. Akkor megértik majd, hogy csupán egy nyáj és egy juhász van, és ha egy elbitangol, nyugodtan ott lehet hagyni a kilencvenkilencet, hogy kutassanak az egy után, és visszatereljék őt. Isten mindenben minden lehet minden gyermeke számára, és mindenki Tőle való — ők sokkal közelebb vannak és sokkal kedvesebbek számára, mint a verebek, vagy a mező liliomai. Ha örömét leli a liliomok növekedésében és figyel a verebek röptére, mennyivel inkább figyel kedves gyermekei fejlődésére? Nem is ítélkezik fölöttük inkább, mint ahogyan a liliomok vagy a veréb fölött, hanem nagy becsben tartja őket magasztos tervében, és senki sem maradhat ki, amikor az beteljesedik. — Láthattam, hogy amennyiben ezt az eszményt a legtisztább színarany betűkkel lehetne a világ magasztos gondolata templomainak falaiba vésni, az ember gondolatai fölemelkednének a sötétség és mocsár fölé azzal, hogy lábait sziklára, biztos alapokra helyezi, ahol a szelek és az áradat ostorozhatnak és zúghatnak, de amíg ő rendíthetetlen és igaz, biztonságban van. Ez a biztonság és béke lehetővé teszi, hogy az ember olyan magasságok felé törekedjen, ahonnan igazi birodalmát láthatja. Felszárnyalhat ugyan az egekbe, de a mennyországot ott nem fogja megtalálni. Közvetlenül itt az emberek között fogja megtalálni azt, de nem érheti el pusztán azzal, 103

Jn. 12, 32

281

hogy fáradságosan rója tovább az utat, gürcölve, bánkódva, nagy gyötrelmek közepette, majd végül is rálelve a nagy Ékkőre. Sokkal gyorsabban találja meg azáltal, hogy minden anyagiasságot és szabályt sutba vet, ami az embert a taposómalomhoz kötözi. Ekkor lépjen elő, szedje föl az Ékkövet, foglalja be önmagába, engedje fölragyogni a fényt, és egyetlen közvetlen lépéssel elérte azt, amit halogathat egy egész örökkévalóságig, ha úgy akarja. Meg fogja érteni, hogy a lélek azonnali és teljes spirituális megvilágosodásra és felszabadulásra törekszik itt és most, és tudja, hogy az ő kapcsolata Istennel szülő-gyermek kapcsolat. Ekkor rögtön megérti, hogy az isteni lehetőségeket ez nem csupán világossá teszi számára, hanem használhatja is azokat, és az ő javát szolgálják, ha úgy akarja. Az ő számára az Újszövetség története nem képzelgés vagy ködös álom, amely halál után valósulhat meg, hanem a szeretet és szolgálat élet általi tökéletes megvalósításának eszményképe, mely a világ előtt fölmagasztaltatott. Ez az eszménykép mindenkinek szent célja itt, és most. — Akkor érti majd meg a látomást, amit akkor láttam, amikor ezt mondtam: „sokan akarnak belépni és nem fognak, mert 104 szűk a kapu és keskeny az út, amely az örökléthez visz.” Hiszen anélkül, hogy az ember igazán helyesen ítélné meg a krisztusi Eszményképet, és az isteni és tökéletes tervet, miszerint az embernek közvetlenül itt a Földön kell Istennel együttműködnie, ennek az eszményképnek a megvalósítása lehetetlen, és mindössze álommá, mesévé — semmivé válik. — Az ajtó, mely az emberi Szellemnek ehhez a mindenható és átalakító alkímiájához vezet, mindenki számára örökké nyitva áll, kinyitásához pedig a kulcs mindenkinek a gondolataiban rejlik. Amikor két eszménykép és módszer különbözik az üdvözülésre, illetve az isteni szeretet megváltó kegyelmének elnye104

Mt. 7, 13 – 14: „Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz — bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és milyen keskeny az út, mely az életre visz — bizony kevesen találják meg azt.” Lk. 13, 24: „Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

282

résére, ez az ember gondolataiból fakad, nem pedig Isten alakította őket így. Azok, akik becsukják az ajtót, ami Isten azonnali, minden gyermekének szóló áldásához vezet, elszigetelik magukat az azonnali áldástól, amelyet Isten adományoz a gyermek Krisztusnak, valamint a Szellem transzcendens alkímiájának spirituális megvilágosodásától és azoktól a mindenható erőktől, melyek azért vannak, hogy használják, ahogyan Krisztus használná őket. Amikor ezt az ember felismeri, a lepra azonnal eltűnik, a béna kar felépül, és a test minden betegségéből meggyógyul az ő érintésére. A kimondott szó koncentrálásával megszaporítják a kenyeret és halat, és amint megtörik a kenyeret, vagy kiöntik az olajt a sokaság számára, az sohasem fogy, hanem mindig bőségesen marad. Lecsendesítik a dühöngő tengert vagy vihart parancsukkal, és a gravitációt legyőzi a levitáció, mert az ő parancsuk Isten parancsa. Akkor értik majd meg gondolatomat, amikor közreadtam első üzenetemet a világnak, amikor azon a napon elhagytam a templomot, 105 mondván: „Az idő betelt: közel van Isten országa,” valamint: 106 „legyen hitetek Istenben, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”107 Mindaz, aki hisz abban, hogy véghez tudja vinni azokat a tetteket, amiket én, és vállalja, hogy megcselekszi 108 azokat, még nagyobb csodákat tesz, mint én. Tudni fogják, hogy ez az élet, a hit és a tudás megélésének módja, és akkor egyáltalán semmi sem lesz számukra lehetetlen. — Tudni fogják, hogy a Szentlélek, az Isteni Szellem egésze őbennük éppen azt mondja, amit régóta, hogy amennyiben hallják a hangját, és nem keményítik meg szívüket, megtapasztalják majd, hogy ők a világ fénye, és akik azt a fényt követik, nem lesznek sötétben. Tudni fogják, hogy ők az ajtó, melyen keresztül mindenki belép az élet fényébe, és azok, akik ki105

Mk. 1, 14 Mk. 11, 22 107 Mt. 17, 20 108 Jn. 14, 12: „Aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sőt, nagyobbakat is fog tenni azoknál, mert én az Atyához megyek.” 106

283

be járnak azon az ajtón, örökös békére és nagy boldogságra lelnek, és felfedezik, hogy a „most” az igazi idő. — Megértik, hogy Krisztus csupán az ajtót nyitja ki, mely tulajdon lelkükhöz vezet, valamint a bennük élő szellemhez, amely a mindenható alkímia, és éppoly korlátlan, mint amilyen korlátlan Isten világegyeteme. Az alkímia feloszlat és átalakít mindennemű betegséget, tisztára törli a bűnös, halandó életet és a bűn következményét, a Bölcsesség tökéletes fényével ragyogja be a lelket, felszabadít és megtisztít az emberi élet elsötétült állapotából, hogy felragyogjon az élet tökéletes fénye. Ilyesformán látni fogják, hogy ők nem csupán a természet, hanem ugyanúgy Isten gyermekei. Ők fogják létrehozni az egyén tökéletes teljességét, ily módon tökéletesítvén az emberiséget. Ők adják közre az eszményi és isteni ihletésű próféciát az emberiség végső földi rendeltetéséről, az Atya és Fiú kilétéről, amely a második születés lesz, az ember teljes uralma minden feltétel és körülmény felett. Itt Jézus szünetet tartott, a fények pedig egyre erősebbek lettek. Ekkor képek kezdtek megjelenni. Tündöklő fények ragyogtak elő. Ahogyan a képek követték egymást, egy kéz nyúlt ki, hogy megérintse őket, s ezzel átvarázsolta őket nagyszerű harmóniává és szépséggé. Nagyszabású háborús jelenet következett. Láttuk, amint az emberek küzdenek és harcolnak egymással. Az ágyúk tüzet és füstöt okádtak. Gránátok repültek a levegőben a nagy tömeg közé, az emberek pedig hullottak mindenfelé. Hallottuk a csata harsogó, fültépő zaját. Tényleg annyira igaznak tűnt, hogy valóságosnak látszott, amint a csata zajlott, azonban amint a varázslatos kéz kinyúlt felé és fölé, azonnal minden lecsendesedett. Akik mindössze egy pillanattal előtte olyan dühödten harcoltak, fölnéztek, a kéz nyomán pedig lángoló betűk töltötték be láthatóan az egész jelenet fölött az eget: „Béke, Béke, Isten áldott Békéje vesz körül titeket. Csak a halandónak árthatsz, csak azt pusztíthatod el. De ami Istentől való, azt nem pusztít284

hatod el, és ti mindannyian az Ő gyermekei vagytok. Nem tudtok egymásnak ártani, nem tudjátok egymást elpusztítani.” Azután egy pillanatra úgy tűnt, hogy az emberek elszánták magukat a harc folytatására, ez az elszántság sok arcon tükröződött, különösen a vezetőkén. Azonban úgy látszott, hogy minél elszántabbak voltak a harc folytatására, annál kevesebb ok volt az erő fitogtatására. Az is látszott, hogy minél inkább kísérleteztek pusztító fegyvereik használatával, azoknak annál kevesebb hatásuk volt, merthogy megpróbálták őket elsütni, de egyetlen fegyver sem működött. Ekkor a kéz folytatta, és nyomában ez jelent meg: „Ha az emberek meg akarnák látni, minden viharfelhő vagy háború mögött Istent találnák. Megértenék, hogy nem Isten teremtette a viharfelhőt vagy háborút, és amennyiben a mélyére tekintenének, mindig meglátnák Isten békére emelt kezét. A háborút nem Isten küldi vagy rendeli el; amikor az emberek háborúznak, teljes mértékben Isten birodalmán vagy hatalmán kívül állnak. Teljesen belemerülnek az ember-alkotta tartományba, ahol Isten semmilyen formában sem avatkozhat be, és ezen az úton lesznek kénytelenek továbbhaladni, amíg be nem látják az ilyen törekvésben rejlő tévedést. Ha valakiben az isteni erő elég erősen nyilvánul meg, tudja, hogyan képes ezzel az erővel együttműködni, és meg is teszi, képes egy háború azonnali megállítására, éppúgy, ahogyan látták, hogy ezeken a képeken is abbamaradt a háború.” Majd Jézus így folytatta: — Én a kereszt útját választottam. Ez nem Atyám választása volt számomra, hanem az enyém, hogy mindenki láthassa: olyannyira tökéletesíthetik életüket és testüket, hogy akkor is, ha elpusztítják, újjá lehet azt teremteni, és még diadalmasabbá válni. A fények még fényesebbé váltak, amíg a korlátok minden nyoma el nem tűnt; egyetlen fal sem vett körül bennünket, tető sem volt a fejünk fölött, padló sem volt a lábunk alatt. Mindannyian együtt voltunk a határtalan űrben. Jött a tizenkét tanítvány, és elhelyezkedtek a Nagy Mester mellett, de nem vették 285

őt körül, hiszen az ő jelenléte minden másnál szembetűnőbb volt az ő soha el nem feledhető ragyogásával és tisztaságával. Felcsendült a láthatatlan kórus: „Itt van az Ő Országa, az emberekért, az emberek között és az emberek által. Most, ezután és örökké, egy ember, egy Isten.” A varázslatos kéz ismét megjelent, és nyomában ezek a szavak jelentek meg: „Itt van az Ő Országa az emberek között. Most, ezután és örökké, egy ember, egy Isten.” Majd közvetlenül Jézus feje fölött betűk sorakoztak: „MINDENKI EGYÉRT, EGY MINDENKIÉRT.” Ekkor Buddha jelent meg Jézus jobb oldalán állva. A pap és Emil odament és letérdelt eléjük, Emil Buddha jobbjánál és a pap Jézus baljánál. Jézus megfogta Buddha félig fölemelt kezét. Fölemelték szabad kezüket addig, amíg éppen a két térdelő feje fölé értek és így szóltak: — Béke! Béke! Béke! Dicsőséges békében nyugszik minden. Felfogadunk benneteket, drága testvéreink Isten áldó Szeretetének nagytanácsába és ez a Szeretet és Testvériség felöleli az egész világot. Majd mindazok, akik egybegyűltek, lehajtották a fejüket, és utat nyitottak, amint ők négyen keresztülhaladtak a gyülekezeten. Menet közben a tanítványok és néhányan az egybegyűltek közül követték őket, és mindnyájan továbbmentek, amíg el nem tűntek a szemünk elől. Amikor megkezdték az útjukat az egybegyűlteken keresztül, a láthatatlan kórus ezt énekelte: „Utat engedünk a Szeretet eme nagyszerű testvéreinek, mert az a Szeretet, Isten áldó Szeretete megváltja és egyesíti az egész emberiséget Isten Szeretetének nagytanácsában, az Ember és Isten Testvériségében.” Amint elhagyták látóterünket, a nagyharang tizenkettőt ütött. Ekkor egy percre a harangjáték vidám refrént játszott, és hangok ezrei kapcsolódtak bele: „Vidám Újévet és ragyogóbb napot hozunk az egész világnak.” Második esztendőnk e nagyszerű lelkek között véget ért.

286

HARMADIK RÉSZ

287

A SZERZŐ ELŐSZAVA edves Olvasó! Ön nem csupán olvasó, hanem egyúttal barát is, akivel szemtől szemben találkoztam és beszélgettem, éppúgy, ahogyan ön találkozott és beszélgetett e könyv minden szereplőjével. Bizonyos vagyok abban, hogy ők ismerik, és közeli barátként tekintik önt. Körülveszik önt az Élet, a Szeretet és Bölcsesség Isteni Fényének glóriájával, mely által segítik önt a megértésben. Beborítják önt az Élet, Szeretet és Bölcsesség mindig jelenlévő Isteni Fényével, mellyel ők azért rendelkeznek, hogy kisugározzák, megosszák másokkal. Ők mindig ezzel a Mindenütt Jelenvaló Isteni Jelenléttel körülvéve látják önt. Igazi királyként vagy királynőként látják önt, aki az Isteni Jelenlét segítségével és által kormányoz. Előrelátják, ahogyan ön megérti és teljesíti Isteni Küldetését, örökké elevenen, örökké békésen és boldogan, örökké Isteni Önmagaként. Ők nem csupán önt, hanem az egész emberiséget szentnek és tisztának, minden teremtett dolgot vagy lényt isteninek látnak, Isten képére és hasonlóságára teremtve, melyben nem csupán egy ember, egy felekezet vagy hit, hanem mindegyik és minden ember bennfoglaltatik. Senki nem képes igazán helyesen megítélni ezeket a nagyszerű embereket, kivéve azokat, akik szent helyeik és gondolataik békéjébe betekintést nyerhettek. Ők ÉLIK az Igazságot, mely magának a Világegyetemnek része. Az élet valóban nyomon követhető visszatekintve a ködös múltba, amely az elmúlt századok százezreinek vívmányairól tanúskodik nekünk. Számunkra az életet mindenféle megkötés és szokás korlátozza. Az ő számukra az élet korlátlan, szakadatlan, végtelen üdvösség és boldogság; minél hosszabb ideje tart, annál több az öröm, annál érdemesebb élniük. Az, aki érti és szereti ezeket az embereket, képtelen kételkedni tanításukban, és ugyancsak képtelen kételkedni őszinteségükben, ha része volt az ő vendégszeretetükben.

K

288

A nyugati világ a külsőségeket tekinti, ily módon a ruha szegélyét érintve. A keleti felölti a köntöst, de nem mint olyan ruhát, ami félretehető. A Nyugat megtisztítja a lámpa edényét. A Kelet fújja a lángot, hogy erősebb fényt tudjon adni. A Nyugat a külsőségekre sóvárgó szemmel néz, mely mögött a spirituális látomás, az igaz tudás keresésének vágya izzik. A Kelet tudja, hogy a testet először át kell világítania a láng fényének, amit először belül kell meggyújtani, azután a fény úgy áradhat a külsőre, mint a déli napsütés teljes fénye. A Nyugat anyagiasnak nevezi magát. A Kelet valóban a szellem egyetemességében él. Ők minden egyes élőt a késztető, hajtó, fenntartó Szellemen át tekintenek — nem számít a hely, lehet az a magas Himalája havasai között, a forgalmas, modern nagyvárosban, vagy a leginkább félreeső kolostorban. Ami a nyugati világ számára természetfeletti és hihetetlen, az a kiegyensúlyozott hindu gondolkodásban a Szellem elfogadásának és kinyilvánításának természetes eredménye, ami Isten megnyilvánult formájának tanúsága. Ők, akik teljesen tudatosak, tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy sokkal több létezik annál, mint ami személyes felfogásuk hatáskörébe tartozik, az igazat megvallva sokkal több, mint amiről bármely filozófiában valaha is álmodtak. Ennélfogva nem tartozom bocsánatkéréssel ezért a könyvért vagy azokért, amelyek ezt megelőzték. Amikor vágyakozva, tiszta tekintettel nézünk egy csodára, isteni örökségünk saját magunkat olyan fogékony állapotba tudja utasítani, hogy az a képesség már a miénk, amivel eszményképünket megteremthetjük. Isten ma ugyanúgy beszél az istenember által, ahogyan hosszú korszakokon át tette. A tudás, melyet az ebben a könyvben szereplők hordoznak, semmi esetre sem új, jóllehet bemutatása új világosságot hoz a nyugati világ részére. Életük fő célja, hogy az emberiség számára tudást és megvilágosodást adjanak tiszta tudásuk segítségével, szeretettől lángolva. Az ő nagy küldetésük az, hogy kikövezzék a béke és 289

harmónia felé vezető utat az ember óriási képességénél fogva, mellyel képesek bármit elérni. Ők a valódi tudomány, vallás és filozófia legnagyobb pártfogói, mindezek hirdetői, csakúgy, mint minden ember, minden testvérük, hiszen egy az Igazság. Ilyenformán a tudomány aranyszállá válik, melyre a gyöngyöket fűzik. Elérkezett az idő, amikor az emberiség nagy része már kinőtte az istenfogalom eddigi felfogását. Elvesztették hitüket a csupán hitre alapozott tanításokban; megtanulták, hogy jónak lenni azért, hogy halálunk után mennyei jutalomban részesüljünk — a jóság eszméje jutalom érdekében, a különleges kiváltság arra, hogy hárfán játszhatnak, és zsoltárokat énekelhetnek örökké — téveszme, nagyon silány eszménykép. Rádöbbentek, hogy ez mindössze az önzés kifejeződésének kiterjesztése, és teljesen idegen Isten Fölkentje, a teljes mértékben tudatos istenember tanításától. A halál gondolata idegen — valójában teljesen ellentétes azzal — az isteni szándék számára, és nincs összhangban a kozmosz törvényével, illetve rezgésével. Jézus tanításának ugyancsak ellentmond. A templom és a sírkert gyakran ugyanazon a mezőn található. Ez önmagában visszaigazolása annak, hogy föl sem fogták a krisztusi tanítást. A Krisztus-ember kimondta, és a nyitott fül meghallotta: „Aki bennem hisz, nem hal meg sohasem.”109 Az istenember tudja, hogy az, aki bűnben él, illetve bűnös rezgések által körülvéve él, meghal, és rá vonatkozik, hogy: „A bűn zsoldja a halál”,110 de Isten ajándéka az istenember részére az örök élet — Isten itt a Földön, Isten országában testesül meg az istenemberben, az emberi test tökéletes húsában, ha az ember Isten rezgéséhez hűen, teljes mértékben abban a rezgő gondolatban él.

109

Jn. 11, 26: „Aki bennem hisz, mégha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem.” 110 Róm. 6, 23

290

Az ebben a könyvben szereplő személyek kivették Istent a természetfeletti és a babona világából, és merőben a rezgés frekvenciájába helyezték Őt bele, tudván, hogy amennyiben az isteni rezgésben tartják testüket, sohasem öregszenek és halnak meg. Amikor testük rezgésszáma csökken, illetve lehetővé válik, hogy a rezgés lelassuljon, elkövetkezik a halál. Valójában ezek az emberek tudják, hogy amikor a halál tévedése bekövetkezik, a test olyan alacsonyan rezeg, hogy az élet-frekvencia sugárzása voltaképpen kiárad a test templomából, és ez a rezgő élet-sugárzás még egyfolytában összetartja és fenntartja azt az alakot, amivel a test akkor rendelkezett, amikor kiáradt. Ez a sugárzás intelligenciával rendelkezik, és még mindig a központi atommag vagy nap körül forog, mely odavonzza, és ott tartja őt. A sugárzásnak e részecskéit intelligens sugárzás veszi körül, mely segít számukra megtartani alakjukat, és amiből ismételten anyagot vonzanak magukhoz, hogy másik templomot emelhessenek. Ez közvetlen összhangban van, és tökéletes harmóniában működik együtt azzal az intelligenciával, amely az életciklus alatt körbeépítette a testet. Amikor ez az intelligencia alacsony frekvencián rezeg, vagy más szavakkal, gyenge, elveszíti a kapcsolatot az élet-sugárzással és energiával, amely el kényszerült hagyni a testet (illetve az agyag egy formáját, miután az élet-sugárzás elhagyta azt) és a sugárzás végül szétszóródik, majd visszatér a forráshoz. Ekkor beáll a teljes halál, azonban amikor az intelligencia erős, élénk és aktív, azonnal átveszi a teljes ellenőrzést, és rögtön összeáll egy új test. Megtörtént az újjászületés, és ennek az újjászületésnek a segítségével az ember tökéletesítette testét. Nem mindenki hallja meg vagy fogadja el az ilyen újjászületést. „Akinek füle van, hallja meg.” [Márk 4:9.] Akiben a megértés megfelelően kifejlődött, ezt felfogja. Az emberiség nagy része ily módon fejleszt olyan tudományt, amelyen keresztül újra felfedezik, hogy Isten mindig az emberben és az emberiséggel együtt élt, és noha egy ideig 291

nem ismerték Istent, csupán elvesztették szem elől az istenembert. Ajánlom e könyvet, akárcsak azokat, amelyek kiadásra kerültek, azoknak, akikről írtam. E közeli és drága emberek lábai elé helyezem legmélyebb hódolatomat és hálámat, és semmi esetre sem érzem, hogy megadtam azt a tiszteletet, amit megérdemelnek. Kételkedve érkeztünk; a legnagyobb szomorúsággal távoztunk, mindegyikük iránt szeretettel, érezvén, hogy igazabb és mélyebb betekintést nyertünk a Lét és Igaz Élet tudományába. Baird T. Spalding

292

1. fejezet IUTÁN az egybegyűltek távoztak, társaim és én ottmaradtunk, vonakodván elhagyni a helyet, ahol ilyen átalakulásnak lehettünk tanúi. Érzéseinket, és az utolsó óráknak azt a határtalan emelkedettségét nem lehet szavakba foglalni. A „MINDENKI EGYÉRT, EGY MINDENKIÉRT” szavai éppoly élénken ragyogtak, mint amikor először megjelentek. Nem beszéltünk, szóhoz sem tudtunk jutni. Bár nappalig alig változtattuk a helyünket, nem támadt olyan érzésünk, mintha be lennénk zárva egy szobába. Testünk ragyogó fényt látszott sugározni, és bármerre mentünk, nem érzékeltünk falakat, melyek korlátoztak volna, jóllehet az eseményeket megelőzően egy tömör sziklából vésett helyiségben voltunk. Nem láttunk padlót lábaink alatt, ennek ellenére szabadon mozogtunk minden irányban. Teljes képtelenség szavakba önteni azt, amit gondoltunk és éreztünk. Még a terem és a szikla korlátain túl is sétáltunk, mégsem éreztünk akadályt. Öltözékünk, és körülöttünk minden tiszta fehér fényt látszott árasztani. Még napkelte után is ragyogóbbnak tűnt ez a fény a napfénynél. Az volt a benyomásunk, mintha egy hatalmas fénygömbben lettünk volna, mi pedig keresztülláttunk ezen a kristályfényen, és messze a távolban megpillantottuk a megjelenő, párába burkolózott Napot. Az idő voltaképpen hidegnek és nem túl csábítónak tűnt ahhoz a helyhez képest, ahol voltunk. A hőmérő ugyan mínusz 45 fokot mutatott, a vidéket pedig a reggeli napfényben szikrázó hótakaró borította, azon a helyen, ahol mi voltunk, a melegnek, békének és szépségnek olyan hangulata volt, ami leírhatatlan. Olyan pillanat volt ez, amikor gondolatainkat nem lehetett szavakkal kifejezni. Itt maradtunk három további napon és éjszakán át, anélkül, hogy pihenésre, vagy felfrissülésre gondoltunk volna. Kimerültségnek vagy fáradtságnak nem tapasztaltuk semmi jelét, és amikor visszaidéztük az itt töltött időt, úgy éreztük, egy pillanat 293

M

volt. Ugyanakkor egymás jelenlétének és a múló óráknak tudatában voltunk. Nem volt napkelte vagy napnyugta, csupán állandó, tündöklő nappal; nem homályos álom, hanem minden pillanat igaz valóság. És jövőnek micsoda távlata nyílt meg előttünk! Úgy éreztük, látókörünk felölelte az örökkévalóságot, illetve, ahogyan vezetőnk fejezte ki: mintha kitárult volna előttünk a dobogó és lüktető élet határtalan és örök tengere. A nagyszerű szépség pedig mindenki számára a látás és megértés ténye volt — nem csupán néhányunk, hanem mindenki számára. A negyedik napon vezetőnk azt javasolta, hogy menjünk le a krónikákat őrző terembe, hogy újra belefogjunk a fordítás munkájába. Amint megmozdultunk, mindannyian abban a teremben találtuk magunkat. Az olvasóra tudom csak bízni elképedésünk és örömünk elképzelését. Két emelettel lejjebb, két lépcsősort küzdtünk le a legcsekélyebb fizikai erőfeszítés nélkül, anélkül, hogy annak a legkisebb mértékig tudatában lettünk volna. Ennek ellenére ott voltunk a teremben, a krónikák között, ahol korábban dolgoztunk. A helyiség fényárban úszott, meleg és derűs volt, mi pedig minden megerőltetés nélkül képesek voltunk mozogni, ahova csak akartunk. Amikor fölvettünk egy táblát és tanulmányozás céljából megfelelő helyre tettük, felfogtuk a tartalom és jelentés tökéletes fordítását. Amikor a fordítás eredményét elkezdtük leírni, egyszercsak teljes oldal telt meg saját kézírásunkkal. Mindössze annyit kellett tennünk, hogy az oldalakat kéziratformára fűzzük össze. Ezen a módon készítettük el egymás után a fordítások kéziratait. Délután két órára tizenkét kézirat több mint négyszáz oldalát fejeztük be és fűztük le, és ettől a kellemes időtöltéstől a legkisebb mértékben sem fáradtunk el. Annyira elfoglaltak voltunk, hogy nem vettük észre, hogy a teremben mások is vannak, mindaddig, amíg vezetőnk oda nem lépett, hogy üdvözölje a jelenlévőket. Mindannyian fölnéztünk, és megláttuk Jézust, Emilt, háziasszonyunkat és 294

Chander Sent — a krónikák irattárosát, akit először öreg irattárosnak hívtunk, de most úgy ismertünk, hogy „fiatalember”. Bagget Irand is ott volt, valamint egy idegen, akit Ram Chan Rah néven mutattak be. Később megtudtuk, hogy bizalmasan Bud Rah-nak hívják. Megtisztítottunk egy asztalt, és étkezéshez készülődtünk. Leültünk, és néhány perc csend után Jézus szólalt meg: — A Mindenható, Mindent Betöltő Atyai Elvet, mely bensőnkből állandóan diadalmas fényével ragyog elő az egész világra, ma fényként, szeretetként és szépségként tapasztaljuk meg, és mindenkor megtapasztaljuk, amikor csak akarjuk. Meghajlunk eme oltár előtt, melyen a tökéletes szeretet, harmónia, valódi bölcsesség, végtelen áhítat és tiszta alázat örök fénye ég. Ez a megszentelt fény folyamatosan, el nem halványulva világít azoknak a lelkéből, akik most ennek az igazi atyaságnak, fiúságnak és hű testvériségnek oltáránál összegyűltek. Ez a szent fény valóban előtör ezekből a szeretett és kedves emberekből, messze, egészen a Föld legtávolibb részéig, hogy mindenki láthassa ragyogó világosságát, és megtapasztalhassa nem csillapodó és olthatatlan szeretetét. Ennek a mindent beragyogó fénynek, szépségnek és tisztaságnak sugarai átvilágítják azoknak a fogékony lelkét és szívét, akik oltárodnál egybegyűltek. Most tudatában vagyunk a szeretet e mindenen átizzó és mindent magához ölelő sugarainak, útnak indítjuk őket, azok pedig átváltoztatják, egyesítik és harmonizálják az egész emberiséget. — Isten mindenkiben megnyilatkozó tiszta és igaz Fölkentje az, mely előtt tisztelgünk és szemtől szembe állunk, mint egyenlők — egyek Istennel. — Még egyszer tisztelgünk Istennek, Atyánknak, aki közvetlenül bennünk van, és bennünk jut kifejezésre. Miután Jézus abbahagyta beszédét, valamennyien fölálltunk a javaslat nyomán, hogy menjünk vissza abba a terembe, ahol korábbi élményünket tapasztaltuk meg. Ahogyan elindultunk az ajtó felé, rájöttünk, hogy már ott is vagyunk. 295

Ez alkalommal tudatában voltunk a mozgásnak, de annak nem, hogy mi idézte elő a mozgást. Amint kifejezésre juttattuk óhajunkat, valójában a fölső helyiségben voltunk. Az est árnyai ugyan már hosszúra nyúltak, előttünk az út mégis tökéletesen meg volt világítva, és mindent ugyanaz a pompás szépség és tündöklés ragyogott be, ami akkor fénylett, amikor eljöttünk onnan. Az olvasó számára utalnék rá, hogy ez a helyiség, melyben korábban megfordultunk, ugyanaz volt, ahol Chander Sen viszszatért közénk, miután visszahozták őt az általunk halálnak tartott állapotból. Számunkra ez kegyhely volt, végtelen lehetőség ragyogta be, megszentelt hely, ahol képesek voltunk nagyobb készségre szert tenni, mint amiről halandóként korábban tudomásunk volt. Ettől kezdve április 15-ig, indulásunk napjáig egyetlen nap vagy éjszaka sem telt el anélkül, hogy ne töltöttünk volna itt mindnyájan együtt legalább egy órát. Ez alatt az idő alatt a terem soha többé nem látszott sziklateremnek. Úgy tűnt, mintha a falakon keresztül mindig a végtelen űrt láthattuk volna. Ez volt az a terem, ahol a korlátozottság tudata eltűnt. Ez volt a hely, ahol a jövő hatalmas távlata nyílt meg előttünk. Mindenki leült az asztalhoz, és Jézus újra kezdte a beszélgetést: — Valódi motivációs gondolatra van szükség, mely egy központi elnyelő pontra, vagyis megvalósítandó, létrehozandó eszményképre irányul, és önök, akárcsak az egész emberiség e motivációs központtá válhat. Egyetlen dolog sem jön létre anélkül, hogy az ember kifejezné az eszményképet. — Valamikor az ember teljesen tisztában volt azzal, hogy ő volt ez a motivációs központ és minden tekintetben tudatosan használta örökségét, tulajdonát. Tudatosan élt olyan körülmények között, amit önök mennyországnak neveznek. Kevés kivétellel mindenki lemondott erről a mennyei ajándékról, és ma a túlnyomó többség tökéletesen megfeledkezett erről az isteni természetről, mely az emberiség jogos öröksége. — Amit az ember elért egyszer, azt képes újra elérni. Viszszatekintve ez az elv jellemzi az életek és megnyilvánulási for296

mák végtelen sorozatát, melyeket magunk körül látunk, s ebbe az önök saját élete is beletartozik minden egyéb létező dologgal együtt, mert minden létezőnek van élete. Nemsokára a tudomány tág teret biztosít önök számára ahhoz, hogy azt mondhassák: a dolgok nem anyagi eredetűek, hiszen a tudomány hamarosan belátja, hogy minden leszűkíthető egyetlen alapvető elemre, mely megszámlálhatatlan, egyetemesen eloszló részecskét tartalmaz, melyek rezgés hatására reagálnak, és valamennyien abszolút és tökéletes egyensúlyban vannak. — Ennélfogva csupán matematikai alapon következik, hogy bizonyos impulzusra, kezdeti műveletre volt szükség, amely összevonta ennek a mindent betöltő, egyetemes, természetes szubsztanciának végtelenül sok részecskéjét, hogy változatos objektumok formájában testesüljenek meg. — Ez az erő nem teljes mértékben a részecskén belülről származik, hanem nagyobb, bár a részecskével azonosul, és a rezgéssel együttműködve önök, gondolataik és megfelelő cselekedeteik segítségével befolyásolják ezeket a részecskéket. Ilyenformán a fizika tudománya kénytelen lesz a szükséges következtetések segítségével eljutni a megértéshez, úgyhogy a tudósok elismerik majd egy erő jelenlétét, amit jelen pillanatban nem értenek, mert inaktív, éspedig azért inaktív, mert nem ismerik fel. — Azonban amint felismerik, közeli viszonyba kerülnek vele az emberek, és tényleges kifejeződést nyer, ez teljes mértékben módot ad bizonyos sajátságos területek leválasztására ennek az egyetemes, kozmikus energiának egyéni szemléltetéséhez. — Azonkívül létezik az önök által anyaginak tekintett világegyetem, mely mindenféle különböző megnyilvánulási formáival az evolúció szabályos menete alapján épült fel. Ha szabályos, akkor minden szintnek tökéletes alapot kell szolgáltatnia a következő szint magasabb fejlettségéhez. Ha képesek vagyunk előrehaladást elérni a gondolat és a tett tökéletes menetével és harmóniájával, akkor tényleges összhangban vagyunk az erővel, és ez az erő végtelen skálában hozza létre a képességet 297

arra, hogy az eszközöket megválaszthassuk egy bizonyos cél elérése érdekében. Életet és energiát osztunk szét a kozmikus fejlődés felismert rendje szerint. — Ez azután már nem anyagi világegyetem, ahogy önök gondolták. Az csupán az önök meghatározása. Szellemből fakad és szellemi, ha kívánják ily módon meghatározni. Szabályos, igaz, alapvető. Amennyiben szabályos, úgy tudományos, ha tudományos, úgy intelligens: élet, intelligens léttel egyesülve. — Az intelligenciával társult, és intelligencia által irányított életből akarat válik, az akaraton keresztül pedig elhivatottsággá válik. — A szellem az elsődleges, rezgő, létrehozó erő, mi pedig beléphetünk a szellembe és használhatjuk erejét annak egyszerű elfogadásával és ismeretével, hogy létezik, majd kifejeződni engedjük és így a szellem egésze rendelkezésünkre áll. Számunkra a folyamatos és eredeti élet örökké hatékony forrásává válik közvetlenül önmagunkban. — Ez nem igényli hosszú évek tanulását, gyakorláson, nehézségeken és nélkülözésen sem kell keresztülmennünk. Ismerjük és fogadjuk el, hogy ez a rezgés létezik. Ezután engedjük azt keresztüláramlani magunkon. — Önök egyek a Nagy Teremtő Tudat Szubsztanciájával, ennélfogva tudatában vannak annak, hogy minden valóban létezik. Csupán akarniuk kellene, hogy lássák: a Szent Elv, Nagy Elv, Jó Elv, Isteni Elv mind létezik — minden teret kitölt, minden az —, akkor önök azonosak az elvvel, és ahogy Krisztusi Örökségükben előállnak, hogy kiárasszák ezt az elvet, akkor önök, tökéletes gondolatukkal, szavukkal és tettükkel ennek az elvnek nagyobb aktivitást adnak. Ily módon egy újabb ember találta meg örökségét, használja és árasztja az isteni erőt. Ahogyan kiárasztják ezt az erőt, odaáramlik önökhöz. Ahogyan adnak, több adnivaló tolul oda, és rájönnek majd, hogy nem tudják kimeríteni a készletet. — Ez nem azt jelenti, hogy be kell zárkózniuk, hogy elrejtőzzenek. Ez a nyugalom megszerzése közvetlenül azon a helyen, 298

ahol vannak, még a mozgalmas élet úgynevezett zűrzavarában is, a legfárasztóbb körülmények között. Attól kezdve az élet nem zűrzavar, hanem csendes, elmélkedő és késztető élet. — A külső tevékenység semmi ahhoz a nagyobb szabású tevékenységhez képest, amit ekkor élnek, amivel egyek. Ez a nyugalom megszerzése közvetlenül azon a helyen, ahol vannak, megértvén, hogy Isten nyilvánul meg önökben — közelebb, mint a lélegzet, közelebb, mint lábuk vagy kezük, — teljes gondolati tevékenységüket Istenre összpontosítva. — Kicsoda Isten? Hol van Isten, akire teljes gondolati tevékenységüket összpontosítják, illetve fókuszálják? — Isten nem önökön kívül álló, hatalmas lény, akit belülre szándékoznak vinni, azután megmutatni a világnak. Isten az a hatalom, amit az önök saját gondolati tevékenysége hoz létre és élénkít föl. Az igaz, hogy ez a hatalom önökben, és körülöttük mindenhol ott van, de tétlen mindaddig, amíg rá nem gondolnak, és fel nem fogják, hogy valóban létezik. Azután látják, amint végtelen mennyiségben áramlik ki önökből. Önök bemutatják azt a világnak, és bemutatójuk a világ hasznára válik. Önöknek saját maguknak úgy kell bemutatni, amit elértek, hogy összegyűjtik az összes Jó, Isten, az Atyjuk végrehajtásra irányító erejét minden gondolatuk és cselekedetük mögé. Ekkor önök Isten, aki elvégzi, illetve betölti a feladatot. Ez Isten, az igaz és egyetlen Isten, aki önökben mutatkozik meg. — Akkor önök az Isten, az Atya, a gazda, a nagyító és vetítőlencse, a biztos és pozitív végrehajtó. Ekkor következik az, hogy angyalseregek repülnek, hogy végrehajtsák parancsukat. — Abban a pillanatban, amikor teljes szívvel, tiszteletadással és jelentőségteljesen kimondják azt, hogy Isten az Ő Szent Templomában van, tudván, hogy ez a templom az önök makulátlan teste, éppúgy, ahogyan láthatók, ahogyan valóban vannak ma; kimondják, hogy önök, az igaz Krisztus, egy testben élnek Istennel, közvetlenül ebben a templomban, és az önök magasztos teste szent szállás, teljes, mindent magában foglaló lakóhely, akkor önök erőadó, kiáradó közvetítőivé vál299

nak eme igaz és szent elv számára, amely keresztüláramlik önökön. Azután egyre többet árasztanak ki Istenből, akik önök, és akit önök szeretnek. — Önök imádják, dicsérik Őt, és folytonosan duzzadó szeretetükkel kiárasztják az egész emberiségre, hogy láthassák a Krisztust, a diadalmasan megmutatkozó istenembert. — Ekkor azt mondják a leglelkesebb örömmel: „Aki csak akar, jöjjön, és igyék bőven a színtiszta élet vizéből.” Aki ezt megteszi, soha többé nem lesz szomjas. Az erő, amit használnak és árasztanak, Isten. A Fiú könnyedén megteszi azt, amit az Atya. Ez alázatot és meghajlást is jelent e hatalmas erő előtt. Ez igaz szelídség, mely alázat formájában jelenik meg, egyként az önök saját irányító erejével és hatalmával. — Állandó elmélkedéssel, dicsérettel, áldással és köszönetnyilvánítással ennek az erőnek az irányában megerősítjük annak áradását, és amikor ezt tesszük, hatékonnyá és könnyebben elérhetővé válik számunkra. — Ennélfogva mondom, imádkozzanak szüntelenül. Mindennapi életük valódi ima. — Először TUDVÁN, hogy ez az erő valóban létezik, azután tökéletes hittel használván azt, hamarosan teljes tudatában lesznek annak. Hamarosan TUDJÁK, hogy önökben és önökön keresztül ez mindent magában foglal. Ha csupán engedik, hogy áramoljon, minden alkalommal özönleni fog önök felé. Árad önök felé, ha engedik, hogy áradjon önöktől. Lépjenek fel, mint Isten, és árasszák ki. Ez Isten, az önök Atyja önökben, önök és az Atya pedig egyek. Nem szolgák, hanem FIÚK, az Őseredet Fiai. Minden, amivel az ÉN VAGYOK rendelkezik, az önöké, mert önök az ÉN VAGYOK. — Nem én viszem véghez a tetteket, hanem az ÉN VAGYOK az Atyában, és az Atya bennem véghezviszi a csodát. Mivel tudják, hogy egyként működnek az Atyával, nincsenek korlátok, nincsenek határok, tudják, hogy az önök szent joga mindent véghezvinni. — Azután kövessenek engem, csakúgy, ahogyan én követem Krisztust, az igaz Fiút, az Atya egyszülöttjét, és ahogyan 300

kifejezem és képviselem, valóban belülről hozom létre Istent. Akkor mondják majd, hogy minden Isten. — A legnagyobb prédikáció, ami valaha is elhangzott: „LÁSD MEG ISTENT!” Ez Isten látását jelenti, amint közvetlenül önökből és önök, valamint mindenki más által is előtűnik minden dicsőségében. Amikor látják Istent, és semmi mást, csupán egyedül Istent, szeretik és imádják Istent és egyedül Istent, akkor valóban meglátják Istent. Akkor önök az Úr, a Törvényhozó, az Igazságszolgáltató. — Amikor imádkoznak, zárkózzanak be saját lelkük titkos szobájába. Ott imádkozzanak a bennlévő Atyához, és az Atya, aki hallja, nyíltan megjutalmazza önöket. Imádkozzanak, és mondjanak köszönetet azért, hogy többet adhatnak Istenből az egész világnak. — Nem ad-e ez önöknek fennköltebb, magasztosabb reményt, nagyobb távlatot, nemesebb eszményt? Itt véget ért a beszéd. Mindnyájan felálltunk az asztaltól, barátaink pedig jó éjszakát kívánva távoztak. Egy ideig még maradtunk, és megbeszéltük az élményeket, majd úgy döntöttünk, hogy visszatérünk falubéli szállásunkra. Amint fölálltunk, azonnal jött a gondolat: „Hogyan megyünk oda lámpa nélkül?”, és vezetőnket kivéve mindenki hangot adott ennek a gondolatnak. Ekkor vezetőnk így szólt: — Látjátok, milyen határozottan rögződik a szokás bennünk, és milyen reménytelenül kapaszkodunk a régi felfogásba? Itt vagyunk, teljesen fénybe merülve. Nem halványodott a miatt, mert távol vannak azok, akiket olyan nagyon megszerettünk. Vajon nem jó alkalom ez, hogy nekiálljunk, hogy megmutassuk önállóságunkat, saját készségünket, hogy képesek vagyunk megtenni azt, amit láttunk? Legalább terjesszük ezt ki önmagunkra, és vegyük a bátorságot arra, hogy megtegyük a lépést a siker érdekében. — Olyan szorosan támaszkodunk nagyszerű barátainkra, hogy valósággal fáj, amikor egy pillanatra magunkra hagynak bennünket. Látom, ahogy ők már tudják, hogy amennyiben 301

nem válunk önállóvá ezekben a kis dolgokban, soha nem lesz sikerünk a nagyobbakban, és egy pillanatig sem kételkedem, hogy azért mentek el, hogy megadják nekünk a lehetőséget a tudás bizonyítására. Emelkedjünk a helyzet magaslatára! Amint elindultunk, valaki azt javasolta, hogy gondolkozzunk el azon, hogy milyen eljárást alkalmazzunk, de vezetőnk keményen így szólt: — Nem, ha megyünk, most megyünk. Azok után, amit láttunk és tapasztaltunk, cselekednünk kell, éspedig határozottan, vagy pedig nem érdemeljük meg, hogy bárki is törődjön velünk. Erre lementünk a lépcsőn, keresztül a különböző helyiségeken, át az alagúton, és lefelé a létrán a falu irányába. Ahogyan haladtunk, utunk tökéletesen ki volt világítva, testünk súlytalannak tűnt, és a legnagyobb könnyedséggel mozogtunk. Szállásunkra a siker örömétől elragadtatva érkeztünk meg. Ettől kezdve a falu elhagyásáig oda mentünk, ahova csak akartunk mesterséges fény nélkül. Szállásunk kivilágosodott, amint beléptünk, a melegség és szépség pedig túlment azon, ami elmondható. Csaknem azonnal lefeküdtünk. Mondanom sem kell, hogy föl sem ébredtünk másnap késő délelőttig.

302

2. fejezet ÁSNAP délelőtt a reggelit szállásunkon költöttük el, majd rögtön a templom fölső termébe mentünk. A teremnek nem voltak látható határai, sem olyan korlát, ami nyilvánvaló lett volna, így szabadon mozogtunk anélkül, hogy törődnünk kellett volna az erőkifejtéssel. Amikor készen álltunk arra, hogy lemenjünk a krónikákat őrző terembe, ott voltunk. Miután ezt barátaink jelenléte nélkül értük el, felismertük távolmaradásuk okát, és nagyon fellelkesültünk eredményünk nyomán. Április elseje gyorsan közeledett. Befejeztük a templom termeinek krónikáit, és megkezdtük a méretarányos rajzok készítését a kívül vésett számos írásjelről és vésésekről. Ez a munka nagyon alapos volt mindent magában foglaló érdeklődésünk miatt. Egy délután küldönc érkezett a faluba, és ahogyan a falubéliek köré gyűltek, láttuk, hogy valami szokatlan dolog történik. Abbahagytuk munkánkat, és elindultunk a falu felé. Találkoztunk háziasszonyunkkal, és megtudtuk, hogy banditák egy csoportja sereglik lenn a völgyben. Ez meglehetős nyugtalanságot okozott a falu lakói között, mert ez a falu sok éven át volt fő célpontja a fosztogatási kísérleteknek. Széles körben terjedt a hír, hogy a Szent Andráskereszt Templom roppant kincs számára szolgált rejtekhelyül. A falu kifosztására tett számos kísérlet rendre meghiúsult. A bandák nagyrészt a völgyben élő emberek ellenállásának köszönhették sikertelenségüket. Most több banda csoportosította egyesített csapatait, és egy nagyjából négyezer, jól felszerelt és felfegyverzett emberekből álló csapat zsákmányolt és pusztított a völgyben, hogy megtörje a lakosság ellenállását a Szent András-kereszt kis falujának közelebbi szomszédságában. Ezzel a módszerrel azt remélték, hogy a rajtaütés nagyobb sikerrel jár. A küldönc kérte a megmaradt lakosok védelmét is, mert igen sokat elpusztítottak már, és nem tudtak tovább ellenállni. Azt mondták neki, hogy a faluban senki sincs, akit küldhetnének, 303

M

de háziasszonyunk biztosította őt a felől, hogy hazatérhet, és embereinek nem esik bántódása. Mi folytattuk munkánkat a falubéliek aggodalmát észlelve, amit azután tudomásunkra is hoztak. Következő reggel ismét hozzáfogtunk a munkánkhoz, mert türelmetlenül igyekeztünk a krónikákra vonatkozó utalások végére járni. Bizonyosak voltunk abban, hogy tartalmazták a krónikák teljes és pontos történetét, valamint azt is, hogy hol találhatók egyéb krónikák. Így képesek voltunk nyomon követni ennek az ősi és hihetetlenül felvilágosult civilizációnak a történetét, amely ezen a hatalmas, ma a világon legfélreesőbbnek számító területen volt fellelhető. Megzavart bennünket a lehetőség, hogy ezt a gyűjteményt elveszítjük a rablótámadás következtében. Munkánk eredményeként ez az egész gyűjtemény a krónikák termében volt felhalmozva, ahol mostanáig számos hasonló, azonos forrásból származó támadásnak állt ellen. Aznap este említést tettünk háziasszonyunknak a falubéliek megsegítésére vonatkozó valamilyen terv esetleges készítéséről és kifejeztük meglepetésünket és csodálkozásunkat amiatt, hogy barátaink nem voltak jelen. Megtudtuk, hogy mivel a küldönc felkérte őket a segítségnyújtásra, a banditák kénytelenek lesznek beszüntetni támadásaikat, ellenkező esetben saját maguk pusztulását okozzák. Abban a teljes meggyőződésben tértünk nyugovóra aznap este, hogy túlságosan aggódóak voltunk saját biztonságunkat illetően. Korán keltünk és fel voltunk készülve a korai munkakezdésre, amikor megjelent a korábbi küldönc azzal az üzenettel, hogy a rablók felhagytak a lakosság háborgatásával, a banda pedig összes erejét egybegyűjtötte mintegy harminc kilométerrel lejjebb egy összehangoltnak tűnő utolsó támadásra kis falunk ellen. Amint háziasszonyunk egy kisebb csoport társaságában a falubéliektől körülvett küldönccel tárgyalt, egy lovas érkezett a faluba és felénk tartott. Miközben felénk lovagolt, kisebb öszszegyűlt csoportok mellett haladt el, akik felismerni látszottak 304

őt. Félelmükben azonnal szétszóródtak és elmenekültek. Ahogyan megközelítette csoportunkat, a küldönc elkiáltotta a lovas nevét, és elmenekült a többiekkel együtt, nyilvánvalóan attól félvén, hogy a lovast követi a banda. Háziasszonyunk és mi voltunk csupán, akik maradtunk, mivel mi a lovashoz közelebb várakoztunk. Ő megállította lovát, és nagy jókedvvel megszólítva vezetőnket, arról kezdett beszélni, hogy a rablók teljesen tisztában vannak azzal, hogy idegenek vagyunk, és tudnak küldetésünkről. Olyan nyelven beszélt, amit egyikünk sem értett. Látta zavarunkat, és megkérdezte, hogy nincs-e valaki, aki tudna tolmácsolni. Háziaszszonyunk megfordult és a lovon ülő férfire nézve kérdezte, hogy szolgálatukra lehet-e. Először úgy látszott, mintha súlyos áramütés érte volna a lovast. Mindazonáltal eléggé visszanyerte hidegvérét ahhoz, hogy rendesen leugorjon lováról. Kitárt karokkal rohant oda háziasszonyunkhoz, miközben kiáltás szakadt föl belőle: „Ön itt?” olyan nyelven, amit megértettünk. Ezután kezeit homlokára téve leborult előtte bocsánatért esedezve. Háziasszonyunk utasította őt, hogy álljon föl és közölje az üzenetet. Láttuk, amint alakja megmerevedik, és egy pillanatig arca szinte lángolt a dühtől. Érzelme olyan intenzívnek mutatkozott, hogy egy pillanatra a férfivel együtt elvesztettük lélekjelenlétünket. A szavak: „Gyáva gyilkos, lépj elő és közöld üzeneted!” valósággal lepattantak ajkairól. A férfi ismét letérdelt. A szavak ismét felharsantak: „Állj fel! Olyan alázatos lettél, hogy nem mersz állva maradni?” Nem csodálkoztunk a férfi szánalomra méltó félelmén, mert hozzá hasonlóan nekünk is földbe gyökerezett a lábunk, képtelenek voltunk mozdulni. Biztos vagyok abban, hogy amennyiben az emberileg lehetséges lett volna, elmenekült volna a helyszínről. Ebben a pillanatban ugyanúgy, ahogyan mi, képtelen volt a beszédre vagy arra, hogy bármit is tegyen, elterülve, ernyedten, meredt szemekkel és nyitott szájjal hevert a földön. Ez volt az első és egyedüli eset ezek között a különös hatalommal rendelkező emberek között szerzett tapasztalataink 305

során, hogy láttuk, amint közülük egy bármilyen formában is kifejezést adott egy heves érzelemnek. Mi ugyanúgy megrémültünk, mint a rabló. A rezgés olyan élesen sújtott bennünket, akár egy borzalmas robbanás ereje, olyan áramütéssel kísérve, amely nemcsak hogy némává tett, hanem meg is bénított bennünket. Egyedül így tudom kifejezni azt, amit éreztünk. Valóságos csoda, hogy ebből a vékony, jelentéktelenül törékeny testből érkező rezgés mozdulatlanná bénított bennünket. Bár ez a helyzet mindössze egy pillanatig tartott, óráknak tűnt, mire a feszültség megszűnt. Úgy kővé dermedtünk, mintha szobrok lettünk volna, ugyanakkor abban a pillanatban szánalom öntött el bennünket a rabló iránt, és vágyat éreztünk arra, hogy a segítségére siessünk. Ez volt valamennyiünk reakciója, azonban csupán álltunk és bámultunk háziasszonyunkra. Csaknem azonnal megváltozott a helyzet. Először megdöbbent kifejezés jelent meg arcán, majd ez átváltozott a megszokott jóságos arckifejezéssé, és az együttérzés olyan hulláma söpört végig rajtunk, hogy összecsuklottunk és elterültünk a földön. Háziasszonyunk a rabló fölé hajolt, kezével az övét fogva. Újra csak elámultunk, és annyit tudtunk csupán mondani: — Hát soha nem szakad a csodáknak vége? A férfi hamarosan visszanyerte eszméletét, felsegítették, és olyan kényelmesen helyezkedett el egy közeli padon, amenynyire csak lehetett. Teljesen visszautasította, hogy bármelyik házba belépjen. Ezután háziasszonyunk, észrevéve annak ránk gyakorolt hatását, elnézést kért a hevességért, aminek kifejezést adott. Remegtünk, és eltartott egy ideig, amíg nyugalmunkat visszanyertük. Elmagyarázta, hogy ez a férfi a Góbinak ezt a vidékét háborgató egyik leghírhedtebb banda vezére. Nevét, már amennyiben egyáltalán említették, rettegve ejtették ki, mert a legvakmerőbb és legkönyörtelenebb alakok közé tartozott. Csúfneve szó szerinti fordításban: „Álnok, Pokolbéli Fekete Ördög”. Arcvonásait sok faluban maszkba vésve őrizték, és azok viselték, akik 306

olyan rituálékon vettek részt, amelyek során gonosz lelket űztek ki a faluból vagy annak lakóiból. Háziasszonyunk két korábbi alkalommal állt kapcsolatban ezzel az emberrel, amikor a rablótámadások sikertelenek voltak, és a férfi mindkét esetben legmélyebb gyűlöletét fejezte ki ő és általában a barátaink iránt, minden lehetőt megtéve zaklatásukra és időnkénti erőszakos üzenetek küldésére, melyeket ők tökéletesen semmibe vettek. Egyedül hirtelen feltűnése olyan hevesen idézte fel háziasszonyunkban a férfi korábbi gonoszságait, hogy ezúttal elveszítette érzelmei fölött az uralmat. Teljesen visszanyerve önmérsékletét, odament a férfihoz. Közeledésére a férfi hiábavaló kísérletet tett arra, hogy fölálljon, csupán arra volt képes, hogy összehúzza magát, és egyenesebben üljön, mintaképeként a páni félelemnek. Gyűlölet elevenedett meg testének minden mozdulatában, mely test úgy remegett, mintha gutaütés érte volna. Most nyugodt és kiegyensúlyozott, félelemnek vagy érzelemnek semmilyen jelét nem mutató háziasszonyunk, arcával, viselkedésével és a legkecsesebb kámeához hasonlóan remekbe szabott testével megdöbbentő ellentétét mutatta. Tüstént el akartuk távolítani a férfit, és bár e gondolatunkat nem fejeztük ki, háziasszonyunk fölemelte kezét, hogy csendre utasítson. Vezetőnk felismerte, hogy a hölgy ura a helyzetnek, és bármi, amit tenni próbálnánk, mindössze nevetséges helyzetbe hozna bennünket. Hallótávolságon kívülre húzódtunk, miközben háziasszonyunk halk és nyugodt hangon beszélt meglehetősen hosszú ideig, mielőtt a férfi egy szóval is válaszolt volna. Amint megszólalt, a hölgy intett nekünk, hogy menjünk közelebb. Leültünk eléjük a földre, örülvén bármilyen mozdulatnak, ami enyhítette a várakozás feszültségét. A bandita elmagyarázta, hogy rábeszélte feletteseit, hogy megengedjék neki a béke követeként tárgyalni a kiszolgáltatásáról a kincsnek, amely feltételezésük szerint a Szent András-kereszt Templomban volt elrejtve. Ha a lakosok kiadnák a kincset, a rablók beleegyeznének abba, hogy a továbbiakban nem háborgatják őket, hozzájárulnának foglyaik szabadon bocsátásához (akikről azt állítják, hogy több 307

mint háromezren vannak), és azonnal elhagynák a vidéket, a völgy lakosait pedig soha többé nem zaklatnák. Háziasszonyunk azt mondta neki, hogy nem volt olyan kincs, aminek bármilyen értéke lehetne számukra. Részletes magyarázatba bocsátkozott azzal az ajánlattal, hogy elkalauzolják őt templom minden helyiségébe, vagy bármerre, amerre menni akar. Kereken visszautasította ezt a javaslatot, mondván, hogy attól fél, túszként tartják majd fogva, és a mi részünkről semmilyen biztosíték sem tudná megingatni őt ebben a félelmében. Háziasszonyunk megnyugtatta őt becsületességünk felől, ő pedig egyszercsak feladta korábbi kételkedését állításaink őszinteségéről. Ekkor egy számára nehéz és aggasztó kérdés merült fel. Elmondta, hogy ő főzte ki ezt a tervet a kincs birtoklásáért való lelkesedéssel fűtve a többi rabló képzeletét, és színes képet festve le számukra a mesés gazdagságról, amiben részük lenne, amennyiben ő sikerrel jár. Valójában ő és apja tartotta együtt a bandát a kincs birtoklásáról szóló ígéretekkel. Ő volt a vezére annak a bandának, amely öt másikkal egyesült ennek a rablótámadásnak a végrehajtására. A helyzet bökkenője az volt, hogy amennyiben azzal a hírrel térne vissza bandájához, hogy nem létezik a kincs, azonnal árulónak bélyegeznék, és ennek megfelelően bánnának vele. Nem tudja megakadályozni a bandát a tervezett támadásban, mert nem hinnének neki a lelkesedés miatt, amellyel mostanáig sürgette az ügyet. Ez kétségkívül kellemetlen helyzet volt számára. Nagy meglepetésünkre háziasszonyunk felajánlotta, hogy vele tart a táborba. Tiltakozásunkat csendesen elutasítva azonnal felkészült az indulásra. Biztosított bennünket arról, hogy őt nem fenyegette veszély, de amennyiben velük tartanánk, az gyanút ébresztene a banditákban, s ezzel valamennyien nagy veszélyt zúdítanánk magunkra. Jámbor módon engedtünk. Semmi mást nem tehettünk. A férfi fölült a lovára, mi pedig segítettünk a hölgynek felülni a férfi mögött elhelyezett nyeregbe. Amint kilovagoltak a faluból, felejthetetlenül festettek, a kép örökké élni fog emlékeink308

ben: a rabló, akinek kétely jellemezte minden arcvonását, és a mögötte ránk mosolygó háziasszonyunk, szeretetteljes módon biztosítva bennünket, hogy az éjszaka beállta előtt visszatér. Elveszítettük munkánk iránt érzett minden érdeklődésünket a nap hátralévő részében, és alkonyatig céltalanul kószáltunk a faluban. Visszatértünk szállásunkra, hogy megvárjuk, amíg háziaszszonyunk visszatér, és az asztalt finom ennivalóval megrakva találtuk. Könnyű elképzelni megdöbbenésünket, ahogy megláttuk őt az asztalfőn ülve, amint sugárzó mosolyával üdvözöl bennünket. Megnémultunk, nem találtunk szavakat. Látszólagos felsőbbség arckifejezését öltve magára megpróbált szigorúan figyelmeztetni: — Uraim, illendő, hogy üdvözöljenek! — amire mi meghajoltunk és köszöntöttük őt. Ezután folytatta: — Nem sikerült teljesen meggyőznöm őket, de belementek abba, hogy a következő három nap során választ adnak nekem. Tudom, hogy válaszuk támadási kísérlet lesz, de legalább megmentettem annak a szegény teremtésnek az életét egyelőre. Kénytelenek leszünk felkészülni, hogy ellenálljunk az ostromnak; semmi sem tartja vissza őket attól, hogy megpróbálják. Úgy hiszem, csaknem mindegyikünk látta a legdédelgetettebb elképzelést „füstbe menni”, ahogy az ismert szólás mondja. Háziasszonyunk olvasott rejtett gondolatainkban és ezt a költeményt idézte: „Amikor életed Vörös-tengeréhez érsz, Mindezzel szemben mit tehetsz, Nincs kerülő, vissza nem mész, Nem marad más, csak ÁTMEHETSZ: Akkor derűs lélekkel bízz az Úrban, S a sötét, a fergeteg elillan. Isten csitítja a szelet, Isten nyugtatja az árt, Isten szól lelkedhez: MENJ TOVÁBB! MENJ TOVÁBB! MENJ TOVÁBB! MENJ TOVÁBB!” 309

3. fejezet IUTÁN az étkezéssel végeztünk, felkeltünk az asztaltól, és háziasszonyunk kivezetett bennünket a kertbe. Nagy meglepetésünkre Jézus, Emil, Jast és Bud Rah ültek ott. Csatlakoztunk csoportjukhoz és leültünk. Érzékeltük a megkönnyebbülés alig hallható sóhaját, és rájöttünk, mennyire megtanultunk számítani ezekre az emberekre. Olybá tűnt, mintha acélpántokkal erősítettük volna magunkat hozzájuk. Beláttam, hogy ezt nem kéne tennünk. Fontos volt, hogy eljátsszuk meghatározott szerepünket az élet nagy műsorában, azért, hogy ne puszta bábok legyünk; egészen saját lábunkra kell állnunk, és teljes mértékben önmagunkra számítani, ellenkező esetben kénytelenek lesznek teljesen elvágni a köteléket. Később vezetőnk nyíltan beszélt erről. Kora este volt még, és a halványuló alkonyi fények szelíd izzása mindent olyan színgazdagsággal és szépséggel borított be, amit látni kell ahhoz, hogy fogalmunk legyen róla. Szellő sem lebbent, még egyetlen hang sem zavarta meg a bennünket elárasztó békét. Gondolataink rablókkal kapcsolatos helyzetről, melyek mindössze egy pillanattal előbb olyan nagy nyomást gyakoroltak ránk, nyomtalanul elillantak. Nyugalom és békesség volt. A teljes feloldódásnak olyan csodálatos érzése fogott el bennünket, amit megint csak meg kell tapasztalni ahhoz, hogy megismerjük. Olyan volt ez, mintha egy lassan mozgó fényben lettünk volna, és hirtelen tudatára ébredtünk annak, hogy Jézus hangját halljuk, de szavak nélkül. Egyetlen magyarázatom erre az, hogy tisztán ritmusos, áramló, vibráló hatás jutott el hozzánk szavak helyett gondolatban. A benyomás kifejezettebb volt, mint amit szavak adhatnak, a ritmus és hullámzás leírhatatlan volt. Úgy éreztük, gondolatok áramlottak belénk és telepedtek meg bennünk — ez teljesen új élmény volt. Ahogyan ezek a gondolatok, illetve eszmék érkeztek, a gyorsírás jeleire fordítottuk őket, majd azokat szavakba és

M

310

mondatokba tettük át, később bemutatva mindezt barátainknak jóváhagyás végett. — Amikor mondom: „Íme, Isten Fölkentje111 van itt”, az istenembert látom megnyilvánulni. Isten valóságos templomaként tekintek erre a testre, olyan tökéletes eszközként vagy csatornaként, melyen keresztül a Nagy Teremtő Elv árad és buzog szabadon, ekkor ez a teremtmény képében, formájában és hasonlóságában hamisítatlan. ÉN VAGYOK ISTEN. Ebben a minőségben minden helyzet uraként lépek fel, mint Isten diadalmas Krisztusa. — Ezt az eszményképet imádom, és amit imádok, azt megteremtem. Sehogyan sem tudom Istent feltárni, ha az ÉN VAGYOK nem jelenti Istent az egész emberiség számára. Ebben a minőségében az ember minden helyzet uraként lép fel, Krisztus diadalmas, győztes. Isten és ember kéz a kézben járnak, EGYEK. Mindössze egy Elv, egy Ember létezik. Csoportunk egy tagja egy pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte: — Hogyan tudjuk ezt a fényt megteremteni, és gyakorlatban hasznát venni? A válasz megérkezett: — Engedje, hogy teste generátorrá váljék, melyen keresztül a Nagy Alkotó Sugárzó Elv árad. Tekintse ezt az Elvet minden erő kisugárzásaként, legyen tudatában annak, hogy ez minden erő elve, majd, mint egy elektromos generátor, teste összegyűjti és felerősíti ezt az energiát, olyan mértékben, hogy színtiszta fehér fénysugárként árasztja önmagából, amelynek semmi sem képes ellenállni, és bármi is irányuljon ön felé, nem árthat. — Olyan erőteljes elektromos impulzusokat is küldhet e fénysugarakon keresztül, amelyek annak testét, aki megpróbál ártani önnek, elpusztítja. Bármely ellenállás az energiával szemben azonnal megnöveli annak mennyiségét és így sebességét. Azok, akik akadályt állítanak neki vagy megpróbálják az egyéni érdeket előtérbe helyezni, csupán ártanak maguknak. 111

Krisztus = Fölkent

311

Ha nem állítanak fel semmilyen akadályt ennek a fénynek, akkor az árasztani fogja gyógyító balzsamát rajtuk keresztül ugyanúgy, ahogyan önökön keresztül teszi. — A színtiszta isteni sugár ez, mely állandóan elegyedik másokéval, amennyiben szabad áramlásával szemben nincs akadály. A legmagasabb frekvencián rezeg. Ebből következik, hogy mindenki tökéletes harmóniában és összhangban rezeg, és semmilyen ártalom nem érheti őket, mivel összhangban vannak az isteni rezgéssel. Egyáltalán semmi sem okozhat kárt a másikban, hacsak az a másik ellenállást nem tanúsít az isteni rezgésnek. A rezgés élet. Nem látják, hogyan alkotnak mindenkor egyet Istennel? Lenne-e ebből a nézőpontból mód az elkülönülésre? Egyedül az elkülönülés olyan ellenállás, ami diszharmóniát okoz. — Nyomukba sem érhet semmi, amikor a Szent Hegyen állnak, Egyet alkotva Istennel. Ez nem kevesek különleges előjoga, ez mindenkit megillet; ÉN VAGYOK a nagy abszolút eredet, amelyben minden gyermek egységet alkot Istennel. Így mindenki a TÖRVÉNY-nek megfelelően él, a legmagasabb rezgésű gondolati tevékenységben. Egyetlen diszharmonikus rezgés sem hatolhat be ebbe a szférába, ehhez a trónhoz, ahova mindenki tartozik, és ahol mindenki otthon van. Ez a Mennyek Országa az önök számára. — Használhatják ezt az erőt arra is, hogy visszaküldjék azokat a hamis, ártó gondolatokat vagy vágyakat, melyek önök felé irányulnak. Ha úgy kívánják, megnövelhetik e fehér isteni sugarat, megáldva isteni erővel, fölerősítve és átalakítva azt az energiát, amit a küldő adott annak a dolognak vagy körülménynek, mely önöknek lett szánva, majd belehelyezik azt az 112 önök reflektorába, és visszaküldik a feladónak a fény sebességével. Amikor ezen a módon küldik vissza, az színtiszta fehér fénysugár, a csökkentett frekvenciájú rezgésért cserébe, melyet önök felé küldtek.

112

Energiaközpont, csakra

312

— Amikor eléri a küldőt, az impulzusok olyan hatékonyak, hogy elpusztíthatják annak testét, aki az alacsony rezgést elindította. Nem számít, hogy ismerik a küldőt, vagy a rezgés származási helyét, a vibráció csalhatatlanul visszatér a forráshoz. Az Ítélet Napja elérkezett. „Ahogyan adsz, úgy adnak majd neked is jó mértékkel (isteni mértékkel), tömötten és túl113 csordulóan.” — Átalakíthatják az isteni erőt és kisugározhatják olyan erővel, aminek nem lehet ellenállni. Ezek azok a fénysugarak, melyeket testemből látnak kiáradni. Ezek a sugarak áradnak az önök testéből, melyek ugyan még nem annyira hatékonyak, azonban ahogyan a Törvénnyel és az Elvvel szövetkezve folytatják használatukat, megemelik a fény hatékonyságát, és tudatosan irányíthatják bármilyen hasznos cél elérésére. — Amikor a művész Getszemániban lefestett engem, fénysugarak távoztak a testemből ahelyett, hogy a mennyből érkeztek volna énrám. A fény az isteni erő, mely testemen belül fejlődik ki, azután a reflektor segítségével vetül ki. Minden testből kiáradnak ezek a sugarak, amikor az illető személy Istenként jelenik meg az ő szent örökségében — az EGY Isten Fölkentjeként. — Ez világos jelmondat, illetve az lehetne az egész emberiség számára: lehet-e testvérek között diszharmóniát teremteni, ha mind ezzé a mindent felölelő Eggyé válnak? — Na már most, növeljék meg ezt a fehér fényt, amely a kiárasztandó isteni erő isteni sugara, áldjuk meg átalakított isteni erővel, tízezerszer vagy tízmilliószor erősebben, mint az, amit önökhöz küldtek, és amit visszaküldenek (döntésük szerint), majd engedjék visszaáradni ugyanazon az úton, melyet a dolog rezgése önök felé bejárt. Amennyiben az illető ennek érkezésekor Istentől jövőnek fogadja azt el, akkor a rossz szándékú kísérlet teljesen eltöröltetett, megbocsátatott, elfeledett, és semmilyen baj nem érheti önöket vagy a küldőt az ártó 113

Lk. 6, 38: „Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

313

gondolatból kifolyólag. Önök mindketten azonos módon egyek Istennel. Diszharmónia helyett teljes ismét a harmónia, önök megint Egyek. — Ha az ártó gondolat küldője nem fogadja el az önök által teljes hatékonyságával kisugárzott fehér fényt, úgy teste elpusztul. Ez a tiszta fehér fény teljesen eltöröl minden ártó vagy diszharmonikus rezgést, amennyiben lehetővé teszik, hogy véghezvigye tökéletes művét. Ellenállás esetén nem marad más csupán a teljes törlés annak számára, aki eltökélten ragaszkodik az ellenálláshoz. Ellenállása ELLENTÉTESEN vonzza oda hozzá a teremtő elv egészét a felállított akadály négyzetének megfelelően. A négyzet az ellenállás négyszeres fölerősítését jelenti. — Ilyenformán láthatják, hogy akár jót, akár rosszat árasztanak, négyszeresen tér vissza önökhöz. — Úgy lépnek fel, mint az Úr, illetve Törvény, a Jót, vagy Istent képviselvén a gonosz felett, azonban még ebben a minőségben is legyenek igazán alázatosak, NE ÍTÉLKEZZENEK. Minden szeretetüket, amivel csak rendelkeznek, helyezzék ebbe a tiszta fehér sugárba, és lássák jól, hogy Isten tiszta szeretete az, amit előállítanak és kisugároznak. Amint ezt elérik, az angyalseregek az önök rendelkezésére állnak. Önök még mindig jámborak és alázatosak, készek a fény útján továbbhaladni. Önök a tiszta Istenfényt követik, és ez a fény élet, szeretet, tisztaság és szépség, örök és mélyről jövő. — Testükben hét központ van, ami reflektorként használható. Ezeket a központokat használhatják, hogy bármely mesterséges fénynél sokszorta sugárzóbban ragyogjanak, és amikor ki kívánják sugározni ezt a fényt, nagyobb hatékonysággal sugárzik, és távolabbra ér bármely kivetíthető elektromos fénysugárnál. — Azzal, ha mindezeket a központokat egyszerre teszik tündöklővé, olyan pajzs veszi önöket körül, melyen semmi sem hatolhat át. — Olyannyira felfokozottan is kisugározhatják Istennek ezt a tiszta fehér fényét, hogy testük valójában sokkal nagyobb ra314

gyogással tündököl, mint a déli napsütés. Önök a Teremtő Úr, a Seregek Uraként nyilvánulnak meg. Becsületes és diadalmas, mégis békés, szeretetteli módon lépnek fel, trónt emelve Istennek testükben, és az a test szép, szellemi és szent. Amint ezek a rezgések hozzánk érkeztek, a legnagyobb nehézségekbe ütközött meglátni a Jézus és csoportja testéből érkező sugárzást, ugyanakkor élénk, folyékony aranyra emlékeztető ragyogás érkezett el hozzánk. Mi egyfajta elmosódottságot láttunk, holott az összes többi érzékszerv a szikla tömörségét tapasztalta. Ismét érkeztek a rezgések: — Ezen a módon testüket a halandó néző számára tökéletesen láthatatlanná tehetik úgy, hogy teljesen és határozottan összpontosítják összes gondolatukat a színtiszta fehér isteni sugárra, majd engedik azt egységesen kiáramlani a hét központból, mint reflektorokból. — Továbbá ezen kívül ki tudnak lépni e sugarak valamelyikén, és bármilyen képet bemutathatnak, amit kívánnak azok számára, akik ártani akarnak önöknek. Pontosan a fény sebességével haladhatnak tovább ezen a sugáron, és azonnal oda mehetnek, ahova csak akarnak. Testük láthatatlan azok számára, akik nem látnak a halálon át és a halál mögé. Ők tudatában vannak annak, hogy van valami, amit nem értenek, így bármely képre érzékenyek, amit be kívánnak számukra mutatni. Amit nem értenek, az misztikus vagy természetfeletti, és a gyanakváson vagy babonán keresztül fejlődő képesség könynyen megtéved. Így önök szeretetet küldenek azok számára, akik ártanának önöknek, és az energia, amelyet ők indítanak útnak, visszatér hozzájuk. — Az ártás képe, amelyet kiküldenek, az alacsonyrendű ember képét festi le minden háborúzóban, akit ők ellenségüknek hisznek, míg valójában csupán saját alacsonyabb rendű énjük képe ellen harcolnak. Ezek a képek változtatják a legközelebbi barátokat ellenséggé, és állítják szembe testvért a testvérrel. 315

— Amennyiben ez a banda továbbra is kitart a támadás és pusztítás mellett, amellyel fenyegettek, egymást fogják elpusztítani. Most rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy háborítatlanul hagyják a környéket és lakóit, vagy elpusztítják egymást. Az ember nem próbálhatja meg testvérét elpusztítani, anélkül, hogy ne találkozna ugyanazzal a sorssal önmaga számára. Mi mindössze Isten szeretetének színtiszta fehér sugarát küldjük nekik, és ha gyűlölettel, rosszindulattal, vagy bosszúval állnak ellen ennek a szeretetnek, akkor önszántukból átváltoztatják azt a sugarat lánggá, amely elemészti őket. Nem kell félniük. Mi csupán szeretetet ajánlunk föl, és nem áll módunkban ennek elfogadására kényszeríteni őket. Ha a rablók szeretettel jönnek, nem lesz összeütközés. A mi szándékunk már győzelmet aratott. Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott, hogy küldönc közeledik a faluhoz. Kimentünk, hogy találkozzunk vele. Azt mondta, hogy a rablók felhagytak támadásaikkal, és békésen letáboroztak úgy harminc kilométerre a Szent András-kereszttől, a lakosokat, illetve azok tulajdonát pedig nem érte bántódás segélykérésük óta, azonban fogva tartották foglyaikat és túszaikat további ellenállás esetére. Azt is mondta, hogy állandó volt a híresztelés, miszerint a banda a következő napon, vagy két napon belül megtámadja falunkat, amennyiben a kincset másnap nem adjuk ki. A küldönc üzenetet hozott a foglyoktól. Minden férfi fölajánlotta életét a falu oltalmára. A küldöncnek elmondták, hogy erre az áldozatra nem lesz szükség, és visszatérhet a falubéliek köszönetével és legmélyebb nagyrabecsülésével felajánlott szolgálataikért.

316

4. fejezet ÁSNAP reggel megújult lendülettel fogtunk hozzá ismét a munkánkhoz, minden félelmet száműzvén gondolatainkból. A következő nap reggelén a kanyon falába vésett ábrákon dolgoztunk. Figyelmünk hirtelen a falu őre felé terelődött, akinek pozíciója a kanyonon átívelő, sokkal jobb kilátást nyújtó magaslaton volt. Távcsöveinken keresztül megfigyeltük őt, amint a falu felé jelez. A falubéliek hamarosan fel-alá szaladgáltak, nyilvánvalóan védelem után kutatva beljebb, a hegyek mélyén levő szurdokokban. A lakosok mindegyike igen zaklatott volt. Ahogy hallgatóztunk, hallottuk a közeledő horda dübörgő zúgását. Egyikünk fölmászott egy magasabb pontra, ami jobb kilátást nyújtott a helyzetre. Azt kiáltotta le, hogy látja a kanyon bejárata felé tartó lovasok által felvert porfelhőt. Elrejtettük felszerelésünket egy közeli gleccserszakadékba, csatlakoztunk társunkhoz, és menedékre leltünk a környező kiugró szirtek és sziklák között, ahol megfigyelhettük a banda mozgását. Amint beléptek a kanyonba, a csapat megállt, ötven lovas előőrsként előrelovagolt, majd az egész sereg megindult befelé a kanyonba, sarkantyúval és ostorcsapásokkal serkentvén lovaikat vad vágtára. Leírhatatlan lármát okozott a paták dobogása és dübörgése a köves talajon, párosulva a dacos kiáltásokkal. Ha ez alkalommal nem lett volna ilyen tragikus, lenyűgöző lett volna e hatalmas sereg lovas előretörését figyelemmel kísérni. Helyzetünk rendkívül előnyös volt, ugyanis a kanyon falai csaknem függőlegesek voltak, így közvetlenül ráláttunk a rablók seregére, amint egy hatalmas szökőár látszólag ellenállhatatlan erejével száguldottak tova. A behatoló előőrs már elhaladt megfigyelőhelyünk alatt, a fő csapat eleje pedig gyorsan közeledett. Távcsöveinket átmenetileg a falura irányítottuk és láttuk, hogy ott pánik uralkodott. Csoportunk egy tagja, aki a párkányon dolgozott, abbahagyta a munkát, és az előrenyomuló bandát figyelte. Láttuk,

M

317

amint megfordul, és a templom központi szobájához vezető ajtó irányába figyel. Minden távcső Jézus alakjára meredt, amint kijött az ajtón, rálépett a párkányra, odament közvetlenül a szegélyhez és bámulatosan nyugodt testtel megállt egy pillanatra. Ez a perem nagyjából kétszázötven méterrel a rejtekhelyünk fölött, és közel öt kilométer távolságban volt. Rögtön észrevettük, hogy beszél, és a következő pillanatban tisztán és világosan érkeztek hozzánk a szavak. Társunk a párkányon leült, és elkezdett gyorsírással jegyzetelni, amit én is megtettem. A későbbi összehasonlítás igazolta, hogy Jézus szavait tisztán hallottuk az előrenyomuló banda keltette zajban. Megtudtuk, hogy nem emelte hangját természetes beszédmódja fölé. Ahogy Jézus elkezdett beszélni, az egész falura és lakóira tökéletes nyugalom szállt. Alábbiakban olvashatók az Ő szavai, melyeket Jézus Maga fordított angolra. Leghőbb imám mindig az lesz, hogy sohase felejtsem el őket, éljek bár tízezer évet: A FÉNY Egyedül állván a Te határtalan csendességedben, Istenem, Atyám, legbensőmben tiszta fény ragyog, és egész lényem minden atomját kitölti hatalmas ragyogásával. Élet, Szeretet, Erő, Tisztaság, Szépség, Tökély uralkodik bensőmben mindenen. Amint e fény legközepébe tekintek, egy másik fényt látok — folyékony, lágy arany-fehér és tündöklően fényes — mely magába fogadja, gondozza és kiengedi a Pompásabb Fény simogató lángját. Most pedig tudom, hogy Isten vagyok, és egy vagyok Isten egész világmindenségével. Suttogok Istennek, Atyámnak és nyugodt vagyok. NYUGALOM A CSENDBEN

318

Ebben a tökéletes csendben mégis Isten Legnagyobb Tevékenysége zajlik. Újra: nyugodt vagyok, és tökéletes csend van körülöttem. A fény tündöklése most betölti Isten Hatalmas világegyetemét, és minden helyet, ahol tudom, hogy Isten tudatos élete jelen van. Ismét félelem nélkül kimondom: Isten vagyok; csendben vagyok, és nem félek. Felmagasztalom Krisztust önmagamban, és Isten dicséretéről éneklek. Zeném hangjaiban ott zümmög a sugallat. A Nagy Anya egyre hangosabban énekel bennem az új életről. Minden új nap beköszöntével egyre hangosabban és tisztábban emeli a sugallat tudatos gondolkodásomat addig, amíg az össze nem hangolódik Isten ritmusával. Újra: felmagasztalom Krisztust és figyelek, hogy hallom-e az örömteli zenét. Alaphangom a harmónia, dalom témája Isten és dalom az igazság, mely Isten pecsétjét viseli. ÍME, ÚJJÁSZÜLETTEM: KRISZTUS JÖTT EL Szabad vagyok a Te Szellemed nagy fényében Istenem, Atyám, pecséted homlokomon ül. Elfogadom. Fényedet magasan hordozom Istenem, Atyám. Újra: elfogadom. Amint Jézus abbahagyta beszédét, vakító, tiszta fehér fénysugár lövellt ki teste napfonati központjából. Ez a fénysugár lenyúlt a kanyonba egy bizonyos távolságig, ahol a szurdok váratlan kanyart írt le balra, éppen az előtt a hely előtt, ahol a lovasok előőrse haladt. Azon a ponton, ahol ez a fénysugár véget ért, tüstént hatalmas, kőfalszerű gát látszott emelkedni, és lángoló nyílhoz hasonló, hatalmas dárdák törtek elő belőle. A rohanó lovak olyan hirtelen álltak meg őrült vágtájukban, hogy számosat levetettek lovasaik közül. Sokuk egy pillanatra megállt fejével és mellső lábaival a levegőben, majd megfordult és minden irányítást elveszítve vágtatott visszafelé a kanyonban. Amikor elérték a fő csapat első sorait, azok a lova319

sok, akik nyeregben maradtak, megpróbálták megzabolázni lovaikat, de hasztalanul. Ezek, és a lovas nélkül maradt lovak rárontottak a mozgó banda első soraira. Így az első sorok mozgása elakadt, míg a hátul lévő sorok, nem felismervén a veszélyt, továbbhaladva rátorlódtak az előttük levőkre, míg a kanyon alattunk emberek és lovak kavargó tömegévé nem változott. Egy pillanatra mindenre halálos csend szállt, eltekintve a megrémült emberek és megbokrosodott lovak vad sikolyaitól ott, ahol az előőrs fejvesztett menekülésében összeütközött a fő csapat első soraival. Ott iszonyatos jelenet zajlott. A lovas nélküli lovak, teljesen megszabadulva a megzabolázó kezektől, hanyatt-homlok rá- és belerohantak a mozgó sorokba, igen sok embert kiütve a nyeregből, és a zabolátlanná válók hozzájárultak a felforduláshoz. A lovak elkezdtek ágaskodni, megugrani és ordítani, úgy, ahogyan az állatok a páni, vad félelem pillanatában képesek. Ez az őrült zűrzavar tovaterjedt alattunk a kanyonban az egész összetódult bandán. Egyszercsak láttuk, amint az emberek elővonták rövid kardjaikat, és vadul vagdalkoztak minden irányban, mások kirántották lőfegyvereiket és elkezdtek az emberekre és lovakra lövöldözni, hogy megkíséreljék megtisztítani az utat a meneküléshez. Ez hamarosan átalakult az erősebb fennmaradásáért folyó harccá. Mindez őrült rohanásban végződött a szabadságért azok számára, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megmeneküljenek a mészárlásból, halott és sebesült emberek és lovak nagy halmazainak zűrzavarát maguk mögött hagyva. Lesiettünk, hogy a sebesülteken úgy segítsünk, ahogy tőlünk telt. A lakosok és barátaink mindegyike velünk tartott. Küldöncöket menesztettek nagy távolságba és minden irányban a segítségért. Lázasan dolgoztunk egész éjjel, másnap délelőttig. Amint a sebesülteket kiszabadítottuk a szörnyű romhalmazból, Jézus és barátaink vették őket kezelésbe. Amikor befejeztük az utolsó ember ellátását, visszatértünk szállásunkra reggelizni. Nagy meglepetésünkre a Fekete Banditát és Emilt láttuk ott beszélgetni. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyi320

künk is felfogta volna, hogy Emil jelen volt. Ő, látva megdöbbenésünket, így szólt: — Később elmesélem. Miután az étkezés véget ért, kimentünk vezetőnkkel, aki elmondta, hogy ő és Emil a férfit súlyosan megsérülve találták, és mivel a lova maga alá temette, képtelen volt mozogni. Kiszabadították őt, és elvitték az ideiglenes szállásra, ahol olyan kényelmesen helyezték el, amennyire lehetett, majd hívták háziasszonyunkat, és rábízták az ellátását. Sebeinek bekötözése után megkérdezte a hölgyet, vajon megkérné-e az ő Istenét, hogy megmutassa neki: mit kellene tennie ahhoz, hogy olyan legyen, mint a hölgy. Arra is megkérte, hogy tanítsa meg őt imádkozni. Háziasszonyunk megkérdezte őt, hogy szeretne-e ép és gyógyult lenni, ő pedig azt válaszolta: — Igen, egészen úgy, amint ön. — Most, hogy azt kérte: legyen ép, imája meghallgatásra talált: most ön teljesen sértetlen — válaszolta a hölgy. A férfi mély álomba zuhant. Éjfélkor, amikor vezetőnk körútját járta, sebeit teljesen gyógyultan találta, nyomuk sem maradt. A férfi felkelt, felöltözött, és önként jelentkezett a mentésben való segédkezésre. Láttunk sok olyat is, akiről úgy éreztük, éppen csak elrejtőztek a mély árnyékba, teljesen gyógyultan. Többen meglapultak ijedtükben barátaink közeledésére — olyan sokan, hogy szükségessé vált elkülöníteni őket a többiektől. Amint a mentést befejeztük, a „Fekete”, ahogyan mi neveztük őt, körbejárt sebesült társai között és mindent megtett, hogy csillapítsa félelmüket. Sokuk csapdába esett vadállatnak tűnt, akik a rájuk váró szörnyű kínhaláltól féltek, mert ez volt a vidék törvénye szerint rájuk rótt büntetés, ha fogságba esnek. Ez a meggyőződés olyan határozottan rögzült bennük, hogy egyáltalán nem reagáltak a nekik nyújtott kedvességre. Attól féltek, hogy azért gondoskodtak egészségük visszanyeréséről, hogy a kínzás tovább tarthasson. Végül mindegyik kigyógyult sebeiből, bár néhányan hónapokig várakoztak, nyilvánvalóan azt gondolva, hogy lekésték a kínzás napját. 321

A Fekete később további támadások elleni védelmi egységet szervezett minden olyan sebesültből, aki csatlakozni akart hozzá, és a lakosok közül is sokakat rávett, hogy lépjenek be ebbe az egységbe. Mint később megtudtuk, ettől kezdve a rablók soha többé nem próbálták meg azt a vidéket háborgatni. Később a Góbi felé tartva két expedíciónk haladt keresztül ezen a területen. Ez a férfi és hívei biztonságban kalauzolták őket ezen a szomszédos területen át, 650 kilométeren keresztül, és sem ő, sem emberei nem fogadtak el semmilyen viszonzást ezért a szolgálatért. Sokszor elmesélték nekünk, hogy az egész környéken nagyon lelkesen szolgálta a jót, teljes életét önszántából az emberekre áldozva, ellenszolgáltatás nélkül.

322

5. fejezet ÁSNAP délig minden sebesült ellátásban részesült, mi pedig egy utolsó kutatást végeztünk azért, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy a tetemek között nincs több élő sebesült. Miközben szállásunk felé tartottunk, hogy ebédeljünk, és jól megérdemelt pihenőt tartsunk, egyikünk kimondta azt a gondolatot, ami órák óta ott motoszkált valamennyiünkben: Mire jó ez a szörnyű holocaust, ez a pusztítás? Csontunk velejéig hatolt a fáradtság, és teljesen lehangolt bennünket a megrázkódtatás. A mentési munkálatok neheze, különösen a korai órákban a mi csoportunkra esett, mert a lakosok a banditáktól olyan halálosan féltek, hogy nehéz volt rávenni őket a segítségnyújtásra, még az után is, hogy sokakat kiszabadítottunk a lovak alól. A falubéliek nem látták az okát, hogy miért kellene azok életének megmentésében segédkezniük, akik az ő életükre törtek. Közülük sokan erősen undorodtak bármely tetem érintésétől. Ha nem barátainkért tették volna, a lakosok azonnal elhagyták volna a helyszínt, hogy soha vissza ne térjenek. Elcsigázottak és levertek voltunk, minthogy életünk legszörnyűbb élményén mentünk keresztül. Megérkeztünk a szállásra, felfrissítettük magunkat, és teljesen összetörve ültünk asztalhoz. Hamarosan elkezdett érkezni az étel. Teljesen egyedül voltunk, vezetőnk társaságában egykét barátunkkal, valamint Lin Chu-val, a Feketével, aki útban volt a völgy felé. Étkezés után elvonultunk a szobáinkba, hogy pihenjünk, és egyikünk sem kelt föl a következő nap estéig. Miközben öltözködtünk, az a javaslat hangzott el, hogy menjünk egyenest a „szentélyünkbe”, ahogyan a templom fölső termét neveztük. Elhagytuk szállásunkat, és elindultunk a templom felé a korábbi alkalmak szokásának megfelelően. Útban voltunk az alagút bejáratához vezető létra felé, amikor az, aki elől ment, fél lábával az első létrafokon megállt, és kérdezte: — Mi lelt bennünket? Mindössze egy-két napja a hetedik menny323

M

országban voltunk a gyönyörűségtől, tetszésünk szerint teremvén egyik hely után a másikon, és befejezvén három hónap alatt azt, amiről azt hittük, évekig fog tartani. Ételünk megjelenik az asztalon, és mindez a mi részünkről tett legkisebb erőfeszítés nélkül. Most hirtelen visszaestünk régi szokásainkba. Tudni akarom, mitől zuhantunk így vissza? Csupán egyetlen dolgot látok. Mindegyikünk magára öltötte az átélt élmény jellegét. Ez az, ami most gátol bennünket, és ami engem illet, ha túl vagyok ezen a dolgon, semmi esetre sem válik részemmé. Nem az enyém, csak ha bálványozom, ragaszkodom hozzá, és nem engedem el. Kilépek ebből az állapotból egy magasabb rendű és jobb állapotba, és ezt elengedem. Teljesen túl vagyok rajta. Ahogyan ott álltunk és bámultuk őt, rájöttünk, hogy elment, eltűnt. Pillanatnyilag zavarban voltunk attól, amit ez az ember elért, mégse engedte el egyikünk sem azt, ami visszatartott bennünket, bár nagyon jól tudtuk, hogy még mindig ragaszkodtunk ahhoz az érzéshez, ami a legcsekélyebb mértékben sem tartozott ránk. Ennek megfelelően kénytelenek voltunk fölmászni a létrán, keresztülmenni az alagúton, majd föl a különböző helyiségeken át, hogy célunkat elérjük. Amikor megérkeztünk, társunkat már ott találtuk. Amint cselekedetéről beszélgettünk, megjelent Jézus, többi barátunk és a vezetőnk. Azon az ajtón keresztül jöttek a terembe, amelyik a teraszra nyílt. Leültünk, és Jézus beszélni kezdett: — Oly sokan jelentik ki, hogy ők Isten fiai, és mindannak birtokában vannak, aminek az Atya. Valóban rendelkeznek mindazzal, amivel az Atya, de ez az állítás nem alapszik tényre mindaddig, amíg nem veszik a bátorságot, hogy megtegyék a következő lépést, és Istenként lássák önmagukat — egyként mindazzal, ami Isten, akkor azután sikerrel járnak. Amikor egy korlátolt gondolkodású halandó látja Krisztust megjelenni, az a nemesebb egyéniség valóban fényt áraszt. Az, aki kivetíti Krisztust, valóban élesebben, tisztábban és tágabb látókörben lát. Ő saját magasabban fejlett testét látja, amint ma324

gasabb frekvencián rezeg, mint korlátozott teste, amit szintén lát. — Azt gondolja, hogy ez két test. Azt is gondolja, hogy az a Krisztus-test másé. Ezek csak látszatra tűnnek kettőnek, mert nem hiszi, hogy ő Krisztus. Ha ez a test kinyilvánítja, hogy ő Krisztus, és valóságos tényként fogadja el azt, abban a pillanatban a kettő egybeolvad, és megteremtette Krisztust. Ekkor Krisztus megmutatkozik dicsőségében. Na már most, tegyen meg még egy lépést, és nyilvánítsa ki, hogy Isten Fölkentje áll előttünk, és abban a pillanatban ő Isten Fölkentje. Ekkor Isten Fia egy Istennel, az Atyával, és valóban közvetlenül az Atyához megy. Még egy lépést kell tennie. Ez a legnagyobb, és a legnagyobb céltudatosságot követeli meg, mert a halandó gondolkodás minden félelmét és korlátoltságát el kell törölnie. Elő kell lépnie, meg kell jelennie Isten, az eredet előtt, és határozottan, teljes bizonyossággal ki kell jelentenie, szokástól, babonától, ember-alkotta hittől függetlenül, hogy ő Isten, teljes mértékben egyesült, egybeolvadt Istennel, ő a Szeretet, Bölcsesség, megértés, ő a lényeg, ő Istennek, az Atyának, a forrásnak, az Eredetnek minden tulajdonsága. Ezt a legnagyobb alázattal kell elfogadnia — csakúgy, mint annak, aki Istent mutatja meg. Ha valaki ilyen, akkor Isten valamennyi sajátossága valóban kiárad rajta keresztül az egész világra. Számára semmi sem lehetetlen. Csakis ilyes valakin keresztül tud Isten kifejezésre jutni. Ha egybeolvadnak Istennel, semmi sem lesz lehetetlen az önök számára. Nemcsak azzal rendelkeznek majd, amivel az Atya, hanem önök lesznek mindaz, ami az Atya. A hármasság. Az ember-Krisztus, Isten Fölkentje, ISTEN, mindhárom EGYSÉGE. A Szentlélek lakik önökben. A Teljes ÉN-Lélek lakik önökben teremtő minőségében. Ha elfogadják ezt, akkor önök, akárcsak mások, Krisztus nevének hatalmát éneklik: „DICSŐSÉG NÉKI”, nem Jézus, mint személy, hanem Krisztus nevét dicsőítik. Boruljanak le az angyalok, önök megteremtik a mindenek fölött Úr Krisztus királyi fejékjét és koronáját. Nem Jézust, a személyt koronázzák meg, hanem Krisztust; Krisztus pedig az összes fejék közül a legpompásabb királyi fejéket ér325

demli meg krisztusi koronaként. Nincs fejék, amely túl nagyszerű vagy szent lenne a dicsőséges Krisztus koronája gyanánt. Látják, hogy bárki, aki akar, jöhet. Jöjjenek, váljanak dicső Krisztussá. Aki csak akar, jöjjön. — Amikor azt mondják: „Isten”, lássák önmagukat, mint Istent. Lássák Istent megnyilvánulni, ahogy önök nyilvánulnak meg. Isten nem lehet vakbuzgó, nagyzoló, vagy egoista. Úgyszintén nem lehet egyik sem ezek közül Krisztus, az istenember, Isten képe és Őhozzá hasonló. Csak Isten lehetnek, és ilyen az istenember. Az „ÉN VAGYOK az Atyában, az Atya pe114 dig énbennem” igaz szavak. Az ÉN VAGYOK és Atyám EGY minden szelídségében és Mindenható Nagyságában. Isten és az egész emberiség egyesülve Mindenható — Isten Mindenhatósága. — Ami az úgynevezett gonosz elgondolásban született, dicsőségben emelkedik fel, mert a gonosz gondolat eltörlődik. Ami világias képet hordoz, valóban magában hordozza, és hordoznia kell az isteni képet, amikor annak vonatkozó ideális képét nemesítik meg. — Mondom önöknek, hogy most, ez a pillanat nagy lehetőség az önök számára, hogy előrelépjenek, ki ebből a külső zűrzavarból Isten mélységes békéjébe és áldásába, és ruházzák föl magukat Isten fényével. Teljes alázattal helyezzék Krisztus koronáját fejükre, és hacsak nem saját maguk teszik ezt, senki más nem helyezheti oda önöknek. — Lépjenek föl rá, hogy a nagy fehér trón, az eredet részeivé váljanak. Váljanak eggyé azokkal, akik hasonlóan vitték véghez a nagy tettet, nem csupán egynek lenni Istennel, hanem Istennek lenni, ténylegesen ISTENNEK. Akkor az isteni tulajdonságokat képesek felmutatni, és csakugyan fel is mutatják az egész világnak. Hogyan nyerhetne kifejezést az isteni energia másképp, mint az emberen keresztül? Nincs más élő szervezet az egész Földön, mely képes lenne azon a frekvencián rezegni, következésképpen olyan magas fokon szervezett, 114

Jn. 10, 38: „Az Atya énbennem van és én az Atyában.”

326

hogy valóban felfogja, majd előállítja és átalakítja ezt a legmagasabb energiát, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy kifejezze Istent az egész világ előtt. Hogyan lehet ezt megtenni másképp, mint a magasan szervezett és tökéletesített testen keresztül, amikor teljesen urai ennek a testnek? — Ez az uralom a test fölött teljes Mester-séget, Megváltóságot, Tanítóságot jelent. Csupán akkor lehetnek urai testüknek, teljes harmóniában azzal, amikor tökéletesen bírják és uralják a Szentháromság minden sajátságát. — Az ÉN VAGYOK ember, a Krisztus, Isten Fölkentje, majd ezt a hármat egyesítve a legnagyobbal, Istennel — önök az ISTEN. — Önök, a jelenkor emberei (az egész emberiség), tágítják látókörüket és megértik az igazságot önmagukról, hogy az evilági élmények körénél létezik egy magasabb szintű és jobb élet az önök számára. Ezt úgy érthetik meg, ha követik az igaz (egyenes) utat, harmóniában, igazán összhangban, az önök által nyújtható legnemesebb eszményekkel, szeretetben, tiszteletben és méltóságban tekintvén előre, illetve indulva el rajta. — Az első lépés, hogy Krisztus-emberré, Isten egyszülött fiává váljanak. A következő, hogy Isten Fölkentjévé válnak azáltal, hogy a Krisztus-emberre, Isten Fölkentjére tekintenek. Összekötik a Krisztus-embert Isten Fölkentjével, majd annak érdekében, hogy közvetlenül a forráshoz járuljanak, Egynek, Istennek, az Atyának kell tekinteniük őket. Ezzel az ÉN VAGYOK embert Krisztus-emberré tették, majd ezt a Krisztusembert Isten Fölkentjévé, avagy Úristenné transzformálták. Ezután a következő lépésükkel Isten Fölkentjét az örök Istenné alakították át. Ők, akik kettőnek tűntek, EGY Istenné váltak. Istenné, a mi Atyánkká. Nem lesz semmi, ami lehetetlen lenne az önök számára, ha követik az igaz szemléletnek ezt az útját. Ennek során tökéletesen félelemtől menteseknek, hűnek kell maradniuk, függetlenül attól, amit az egész világ gondol. Birtokukba, egy-ségükbe lépve, azt elismerve eggyé válnak az Atyával, az áradó és mindig jelenlévő, minden dolgok Legfőbb Eredetével. 327

— Nem mutatja-e az önök Bibliája a fényt, mint kitűnő jelképes ábrázolását az ember spirituális fejlődésének és céljai elérésének, ha helyesen értelmezi, megfelelően alkalmazza azt? — Az a fénysugár, amelyet úgy szemléltettek, mintha a mennyből érkezett volna hozzám, testemből vetült ki. Az igaz, hogy a fény a mennyből származik, mert a menny, ami a fény rezgése, minden, ami körülöttünk van. A menny igazi központjának, vagy kiindulópontjának közvetlenül a testemben kell lennie. Ebből következik, hogy ennek a mennyei fénynek belőlem kell kisugároznia. Az ÉN VAGYOK kell, hogy beengedje a fény eszenciáját a testembe, ezután elő kell állítanom, illetve át kell alakítanom ezt a fényenergiát, hogy azután bármilyen erősségben kisugározható legyen, amilyet Isten, az ÉN VAGYOK kíván. Amikor ez megtörténik, semmi nem állhat ellen e tiszta fény erejének. Ezek azok a fénysugarak, amelyeket testemből látnak kiáradni a portrén, melyet Getszemánnál a művész festett. A fénysugarak a testemből indultak ki, ahelyett, hogy a mennyből sugároztak volna rám. — Ilyenformán képesek önök is az isteni erőt átalakítani, és ellenállhatatlan erővel kisugározni. Ez az isteni erő, melyet mindenütt fölismernek maguk körül, beengedik, fejlesztik és átalakítják azt testükben, majd a reflektor segítségével kivetítik. — Mindenki könnyedén megvalósítja ezeket a dolgokat, mihelyt Istenként, szent örökségükként, Isten Fölkentjeként, teljes Egységként nyilvánulnak meg. Ez a szent és egyértelmű mottó az egész emberiség számára. — Minél közelebb kerül az emberiség ehhez a nagyszerű gyógyító sugárhoz, annál előbb szűnik meg a diszharmónia és a békétlenség. — Ahogyan önként élnek az egész Föld fényének e fényrezgésében, és közelebbi kapcsolatba kerülnek vele, úgy kerülnek egyre inkább az ember igazi lakóhelyének közelébe. Így ébrednek arra rá, hogy az ÉN VAGYOK az egész világ fénye. Íme, Istenem, az asztal meg van terítve! Emeljék föl Isten e gyermekét, az ÉN VAGYOK-ot! Magasztalják e testet Istenné, és önök valamennyien a Mindenség Urává lesznek koronázva. 328

— Önök teszik föl a koronát saját fejükre. Senki nem teheti ezt meg önöknek.

329

6. fejezet GYETLEN mentségem arra, hogy e néhány nap élményeinek rablókkal kapcsolatos részleteiben elmerültem, az, hogy a lehető legmeggyőzőbben ábrázolhassam egy, az uralkodással és hatalommal teljes mértékben isteni joggal felruházott ember képességét egy hatalmas, féktelen horda kisugárzott energiájának és lázas igyekezetének megfordítására saját, és az egész körzet teljes védelme érdekében. Ez a segítség nemcsak hogy megadatott, hanem az energia és a hevület, amit a horda felszabadított, olyan nagy volt, hogy amikor felerősödött, illetve fokozódott és visszafordult, olyan hatása volt, hogy azok, akik pusztítani akartak, önmaguk ellen támadtak, és saját magukat pusztították el. Ez tökéletes védelmet nyújtott sok kilométeres körzetben az egész vidéknek, jóllehet a banditák legalább háromszoros létszámbeli fölényben voltak a lakossághoz képest, akik láthatóan nem rendelkeztek védelmi fegyverekkel. Amint az előző napok izgalma és megrázkódtatása csillapodott, megújult érdeklődéssel tértünk vissza munkánkhoz. A Húsvét sebesen közeledett, mi pedig szerettük volna munkánkat ezen a helyen befejezni, hogy visszatérhessünk Indiába. Ettől kezdve munkánk igen gyorsan a befejezéshez közeledett. A visszatérést előkészítő részletekkel egy nappal Húsvét előtt végeztünk. Örömmel néztünk a Húsvét vasárnap, mint tökéletes nyugalom és pihenés napjának elébe. Útban a templom felé, jóval hajnal előtt Chander Sent találtuk a kertben üldögélve. Felállt, hogy üdvözöljön bennünket, és közölte, hogy vezetőnk a Szentélyben találkozik velünk. Azt javasolta, hogy Indiába Lhaszán át, onnan Muktinakh-ba menjünk a Transz-Himalája Hágón Kandernath-on át, innét Darjeelingbe. Amint elértük a templom bejáratához vezető létra alját, egy pillanatra megálltunk, hogy lássuk a közeledő hajnalt. Chander Sen egyik kezét a létrára téve úgy állt ott, mintha föl akarna kapaszkodni az alagút bejáratához.

E

330

Ebben a testhelyzetben elkezdett beszélni: — A fény nem foglalja magában a sötétséget, mivel keresztülhatol azon. Amikor Jézus látta, hogy Júdás elárulta őt, ezt mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és benne megdicsőült az Isten.” 115 A Mester nem mondta: „Júdás elárult”, nem utalt Júdásra egyáltalán. Csupán Isten Fölkentjének Egyetemességét értette meg és tartotta áradásban Önmagán keresztül. Ilyenformán látjuk, hogy a tökéletes, együttes cselekedet a maga módján oldja meg az összes diszharmóniát. Így mondhatjuk, hogy „Krisztus, nyilvánulj meg jobban, világosabban, olyannyira világosan, hogy te én magam legyek!” valójában így vagyunk egy test, egy lélek, egy szellem, egy egész, teljes elv. Te ÉN VAGYOK, én vagyok, együtt Isten vagyunk. Abban a pillanatban, ahogy abbahagyta a beszédet, Szentélyünkben voltunk, a Szent András-kereszt Templom középső helyiségében. Alig tudtunk uralkodni magunkon, amikor Jézus lépett be a tornácra vezető ajtón keresztül sok más személy, köztük vezetőnk társaságában. Ahogy beléptek, hatalmas fényözön töltötte meg a termet. Üdvözleteket váltottunk, és megismerkedtünk egy idegennel, aki velük együtt érkezett. Idősebb, bár igen életerős férfinek látszott. Megtudtuk, hogy egyike volt azoknak a muniknak, akik a Hastinapur közelében lévő barlangoknál tevékenykedtek. Abba a körzetbe készült társaságunkban visszatérni. Ismerte a nagy Rishi Vegast és találkozott Rishi Agastya-val is, akinek a kolostora azon a gyönyörű, de elhagyatott helyen volt. Teljesen el voltunk ragadtatva nagy szerencsénktől. Kört formáltunk, és lefelé fordított tenyérrel mindkét kezünket az asztalra helyezve néhány percig mély csendben maradtunk. Annak ellenére, hogy egy szó sem hangzott el, teljesen megtöltötte a helyiséget egy különös, lüktető, vibráló kisugárzás. Ez az érzés tökéletesen különböző volt mindattól, amit valaha is átéltünk, és kezdetben úgy tűnt, hogy megrendít ben115

Jn. 13, 31

331

nünket. A sziklák zengő zenei hanggal vibráltak és rezegtek. Mindez csupán néhány percig tartott. A csendet megtörve elmondták, hogy ma reggel a világegyetem teremtését látjuk majd képekben. Ezek a képek mutatják majd be, mi történt, amikor világegyetemünk keletkezett. Kimentünk a tornácra vezető ajtón, és elmentünk a tornác széléig. Még mindig egy óra volt napfelkeltéig. Elborított bennünket az abszolút csend síri nyugalma. Az idő kedvezett egy új születés kibontakozásához. Csak néztünk és néztünk ki a végtelen világűrbe mohó, várakozásteli lélekkel. A muni beszélni kezdett: — A létezésnek csupán két kategóriája van a világon: az, amelyik már akkor létezett, mielőtt a tudat előtérbe került volna, létezik most és mindörökké létezni fog, illetve azok a dolgok, amelyeket az emberiség gondolt vagy gondolni fog. — Az, ami akkor létezett, mielőtt a tudat létrejött, örök; amit pedig az emberiség gondol, változékony és szeszélyes; ami akkor létezett, mielőtt a tudat létrejött, az Igazság; amit az emberiség gondol, igazság, igazság az ő számukra. Amikor az Igazság Törvénye kerül a tudatba, mindent el fog törölni, amit az emberiség valaha is tévesen gondolt. — Ahogyan az évszázadok tovahömpölyögnek, és az evolúció segítségével félretolják az anyagiság fátylát, olyan gondolatok ötlenek az emberiség elméjébe, amelyek visszatérnek az Igazsághoz, illetve, ahogyan mi nevezzük, az eredeti kozmikus valósághoz, és ezek a múlt memóriáját kitöltő gondolatok, melyek szembekerülnek a jelen tényeivel, és a jövő próféciáinak árnyéka vetül rájuk, világosan kitűnnek az emberiség tudatának egész fejlődési útján. Így hívják vissza az emberiséget újra és újra az eredeti, valóságos elvhez. Ezzel a visszatéréssel és ismétléssel az emberiség megtapasztalhatja, hogy a Teremtés örök, ugyanolyan az egész emberiség számára, azonban az emberiség teremtményei állandóan változnak, és annak a Törvénynek a befolyása alá esnek, amit úgy hívunk, hogy akció – reakció. Amikor az emberi lények eléggé előrehaladtak már teremtményeik teremtésében, akkor az Igazság Nagy Abszolút 332

Törvénye lép közbe, hogy szemtől szembe állítsa őket az eredeti tervvel. Ilyenformán láthatjuk, hogy a kozmikus törvény sohasem engedi az életet eltérő irányban túl messzire menni. Ez a törvény mindig a kiegyenlítődés, az egyensúly és a harmónia irányába mutat. — A tévhitek, illetve hitvallások ellenére ez az Abszolút Tényekkel való teljes egységbe gyűjti majd össze az emberiséget. Mindazon dolgoknak, amelyek nincsenek teljes összhangban és egységben a valóban létező kozmikus valósággal, el kell törölniük önmagukat, amikor az Igazság Abszolút Törvénye uralkodik az ember tudatában. Az emberiség gondolatai mindig úgy formálódnak, hogy amikor az Igazság elérkezik, eltöröljék azokat tökéletlen eszméiket, amelyek csupán féligazságokat hordoznak. — A Kozmikus Abszolút Törvénynek tökéletesen be kell teljesednie. A Valóság Törvényének megfelelő gondolkozás, beszéd vagy cselekedet végső soron feltétlenül magába a Valóság Törvényébe vezeti el az emberiséget. Az ősök szerint minden fa gyökerestől ki lesz tépve, melyet nem a Mennyei Atya plántált belénk.116 „Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetőit. Ha pedig mindig vak vezet világtalant, nem esik mindkettő ugyan117 abba az árokba?” — Az a szakasz hamarosan lezárul, amelyben az egész emberiség vakjai a tudatlanságnak, babonának és téveszméknek abba a zűrzavarába vezették a világtalanokat, amit azok idéztek elő, akik az igazságnál és valóságnál inkább hiszik azt el, amit az emberek gondolnak. Az a civilizáció, amely az utolsó századok téveszméin és babonáján nevelkedett, a zűrzavarba meríti alá önmagát. Silány művük tragédiáján és fájdalmán át új fajtudatosság fogant és indult gyors fejlődésnek. Valójában kitárulóban van a születéséhez vezető út. 116

Mt. 15, 13: „Tövestül kitépnek minden növényt, melyet nem mennyei Atyám ültetett.” 117 Mt. 15, 14: „Hagyjátok őket! Világtalanok vak vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik.”

333

— Nincs más irány, mint a tudatnak egy szintjéről egy magasabb, fejlettebb szint felé lépni az adott kozmikus úton. A nagy kozmikus rezgésben egyetlen feltétel tilos, éspedig az olyan jellegű gondolat, ami lehetővé teszi az emberi fajnak, hogy szilárdan rögzüljön hitében, úgy, hogy elkeseredetten ragaszkodik korábbi téveszméihez, és nem ereszti el azokat, akkor pedig semmilyen módon nem ér fel a kozmikus gondolat nagyobb dimenzióihoz. Azoknak a gondolatoknak, melyek ilyenformán szívódtak fel az egyéni tudatban, a hitek és tapasztalatok természetes útján történő sorozatos kirekesztésén kell keresztüljutniuk addig, amíg végül nem tarthatók, majd az Abszolút Törvény maga vezet a továbblépés irányába betegség, fájdalom és veszteség útján mindaddig, amíg az ember be nem látja, hogy meg kell fordulnia, és rá kell lelnie a téveszme vonulatára magán az eszmén belül. — Amennyiben egy faj vagy nemzet megtagadja azt, hogy az emberi gondolkodás egy részének termékét a valóban létezőért cserébe elengedje, a Törvény veszi át fejlődésének irányítását azáltal, hogy olyan feltétellel engedi kisugározni a felgyülemlett rezgést, hogy az visszatükrözze önmagát a fényen. Akkor háborúval, viszállyal, civódással, mindenfelé halállal az a faj vagy nemzet eltöröltetik, hogy a teremtés magasabb szintjén lehessen őket visszahelyezni. Így újra elindulhat, új kapcsolatban azzal, ami az emberi tudat előtt volt. A civilizáció gyorsan közeledik ma a rekonstrukciónak egy nagy pillanatához. Mindazok a dolgok, amelyek oly biztosnak és jól megalapozottnak tűntek, hamarosan a fonákjukra fordulnak. Minden fa gyökerestől ki lesz tépve, melyet nem a Mennyei Atya plántált el. Közeledik a jelen társadalmi, politikai, pénzügyi és vallási intézményeinek teljes kozmikus megdöntése, mely helyt ad az új korszak beillesztéséhez, hogy az emberiség közelebbi kapcsolatba kerülhessen azzal, ami azelőtt, hogy az emberi tudat alásüllyedt és félretette volna, fennállt, és amely most is fennáll. Az Igazság még mindig gondos, szerető és sugárzó áldásossággal vár, amíg az ember meg nem látja, hogy magáévá teheti azt, és tudatára ébredhet annak, ami mindig létezett. 334

— Az emberiség továbblép a korábbi nemzedék dajkameséitől és eszméitől, melyek minden további hasznot nélkülöznek a gyorsan közeledő felébredt egyéniségű és spirituális ítélőképességű tudattal rendelkező nemzedék számára. A téveszméknek, hagyományoknak és babonáknak hamarosan vége. Ez igaz arra a civilizációra is, amelyet alapítottak. A régi bálványok elég jók a gyermekes tudatnak, mely holtpontra jutott. Megtévesztő jellegük a lerombolásukat eredményezte, mivel csupán dajkameséknek bizonyultak, amelyeket a papság és a nép nevelőinek irányítói szőttek, hogy hamis álomba ringassák egy fejlődő faj síró gyermekeit. Azok, akik messzebbre láttak, nem sírtak, így nem ringatták álomba őket. Legtöbbjük megértette, hogy a dajkamesék nem igazak, és sokuk bátran síkraszállt a hazugság felszámolásáért, mivel közvetlenül azon Abszolúton keresztül gondolkodtak, amely mindig létezett, amelyen át mindig nézett, amelyről mindig tudott, amellyel mindig közvetlen kapcsolatot tartott az emberiség egy része. Ebből a részből származik majd az új és éltetőbb, teljesen felébredt tudat készen az embernek felebarátja számára állított bálványok ledöntésére, és az új, olyan eszmények helyének előkészítésére, amelyek olyan ősiek, mint a teremtés hajnala. — Ez majd megköveteli azoktól, akik tanítanak, vezetnek, vagy ösztönzik a fajtudatosságot, hogy ezt a folyamatos, élő kapcsolat olyan magas szintjén tegyék, hogy hiba vagy ellentmondás ne legyen lehetséges, oly egyszerű módon magyarázva, hogy azt ne lehessen félreérteni. A magasabb intelligencia és spiritualitás ébredő tigrise megtagadja majd az újbóli alvást, mivel már megszenvedte a múltat, és csalódott a méltatlanra pazarolt bizalom miatt. Megköveteli majd az erősebb és élettel telibb gondolkodást magán az Igazságon alapuló magyarázattal. — A tömegek most hátuk mögött az elmúlt századok elavult hagyományaival az ősi üzenetre hallgatnak, amely az újonnan született emberek szívében és életében bontakozik ki. Ez az újrégi üzenet harsonaszóként hallatszik a felekezetfüggő papság változó hangja fölött. Hangosabb, mint a csatazaj, hangosabb 335

és tisztább, mint a burkolt pénzügyi, ipari, politikai és vallási hazugságok. — Az emberiség egy részének elavult gondolatait, Istenről, Krisztusról, önmagáról, az életről és a halálról alkotott hagyományos és bálvánnyá formált eszméit mind el kell törölni, és teljesen szabadon ezektől az előítéletektől tovább kell lépni, és így mindazt megszüntetni, ami azokra épült. — Ennek az új szemléletnek a horizontján a megváltás dereng, mely teljesen új jelentéssel bír. Az új tömeg, amely élesebb látást, világosabb felfogást ér el, a tökéletesebb, a minden fajból, minden emberből kiáradó kinyilatkoztatáson keresztül kerül megváltásra. Ez a kisugárzás a mindenben meglévő, mindenen keresztüláradó Egyetlen Élet. — A téveszmékhez ragaszkodó, kapaszkodó, megalázkodó tömeggel szemben Isten, az emberben élő Krisztus, Isten Fölkentje, az Én, és magának a halálnak megnyíló horizontján egy magasztosabb és nemesebb látvány dereng, és a szellemnek új időszaka köszönt be az egész világban. A Kristályfaj új korszaka merül fel az örvényből. — Amikor egy nemzet vagy nép úgy tekint Istenre, mint Abszolútumra, akkor az a nép vagy nemzet Isten, mert Isten általuk teljesedik be. Mivel ők ezt az eszményképet szeretik, imádják és tisztelik, valóban Istenné válnak. Az idő teljességében elnyerték örökségüket, amely kezdetben, és most is Szellemben nyilvánul meg. Valahányszor egy személy Istenre gondol, ő Isten, Isten általa teljesedik be. Az emberiségbe életet lehelni: ugyanazt, Istent jelenti. A kozmikus kinyilatkoztatásnak ebben a nagyobb megértésében az emberek ugyanolyannak találják Istent, amilyen Isten az emberi tudat megnyilvánulásának kezdete előtt volt, ugyanolyan volt tegnap, ugyanolyan ma, és ugyanolyan lesz mindörökké. — Az óhitűség hamvaiból lassan templom emelkedik, amelyet nem kézzel építenek, s mely örökkévaló a mennyben és az emberben. Gondolkodók nagy, új fajtája lép elő herkulesi léptekkel. A hullámok hamarosan elöntik a Földet, hogy 336

elmossák a megtévesztés hulladékát, amelyet azoknak az útján hintettek szét, akik küzdenek az evolúció súlya alatt. — A mű bevégeztetett. Százmilliók indultak ismét útnak szabad szívvel, lélekkel, testtel és ösztönnel. Lüktető pulzusai ők egy meg nem született fajnak, mely a korok örököseként újra itt van. Látom őket, amint kéz a kézben Istennel átlépnek az időn. A bölcsesség hatalmas hullámai áradnak feléjük a végtelenség örök partjaitól. Ők ki mernek állni, hogy hirdessék magukról: ők az örökkévaló Isten, az örökkévaló Krisztus részei — Isten és ember örökös Egysége, örökké tartó élettel. Ki mernek állni, hogy kijelentsék az égnek: amit az ember írt, nagyrészt hazugság, és rettenetes vakságban íródott. — Ez az új pulzus-tudat az új fajtudatosságon nyugvó hullám taraja. Ez az új faj saját magát, az embert e bolygó legmagasabb szintű kifejeződéseként, élete által Istennel való egységként látja; és tudja, hogy ez az élet maga ellátja mindennel. Ez a faj tudja, hogy az ember tudatosan élhet egy tökéletes világegyetem tökéletes embereivel, tökéletes egyetértésben és tökéletes feltételekkel, abszolút bizonyosságban arról, hogy a kozmosz nagy spirituális tervében egyetlen hiba sincs. — Az ember Istent a kozmosz mindent átható Szellemeként látja, majd éles elméjű gondolkodással nem habozik felülvizsgálni azokat az alapelemeket, amelyek olyanná tették, amilyen, és azzá tették, ami ő. Ily módon ismét egy lesz az eredetével. Tudja, hogy ez az eredet az ő isteni elméjének örökké csendes része, mely tudatos gondolati kapcsolatban olvad egybe a Végtelen Tudattal. — Ez az új faj a napfényen és árnyékon keresztül keserűség nélkül megérti, hogy Isten és az ember valódi Igazsága a lélek őszinte igénye a Szeretetre és igazi Békére. Ez a faj nem habozik lehántani a káprázat pólyáját az emberi fajról. A komor kísértet teljesen eltöröltetik, mely a gyengék lábait évezredeken át megkötözte, és saját tudatlanságán keresztül kétkedést szított az egó emberében. Felismerik majd, hogy minden korlátot lebontottak a teljesen felébredt valódi énen keresztül. Emberből istenemberré, Istenné emelték önmagukat. 337

7. fejezet IS pihenő után, amint felcsillantak a Nap első sugarai a távoli látóhatár fölött, a muni fölállt, és így szólt: — Velem vannak azok, akik sok olyan dolgot ismernek, amit az Atya tartogat az emberiség számára. Ők a Szellembe hatoló felfogóképességgel látnak, így az egész világ a látóterükbe kerül. Látják, amit az emberiség érez. Ily módon képesek arra, hogy megsegítsék az emberiséget vágyai elérésében. Meghallják olyan hangok ezreit is, melyek általában nem hallhatók, olyanokat, mint a kolibri éneke, a frissen kikelt vörösbegy keltette hangok, a mezei tücskök hangjai, melyek közül néhánynak a dala ötvenezer rezgést számlál másodpercenként, továbbá számtalan egyéb zenei hang, melyek messze meghaladják az emberi fül hallási tartományát. — Képesek arra is, hogy felfogják, irányítsák és kisugározzák azokat a nem hallható hangokat, amelyek olyan érzelmeket idézhetnek elő, mint a szeretet, béke, harmónia és tökéletesség érzése, mely az egész világ javát szolgálja. — A bőség és boldogság érzésének rezgéseit szintén fel tudják erősíteni és kisugározni, úgy körülveszik az egész emberiséget, és olyan mértékben hatják azt át, hogy ha akarja, az emberiség családjának minden tagja ennek részese lehet. Amikor e körülmény létezését elfogadják, és az emberiség minden egyede együttműködik e rezgések felerősítésében és kisugárzásában, akkor az a dolog, amire az emberiségnek éppen szüksége van, formába kristályosodik az egyének körül, illetve az emberek között. Vágyaik beteljesültek. Amikor a szükséges rezgéseket aktivizálják, az emberiség egyedei nem kerülhetik el azoknak a valóságos megjelenését. Ily módon az emberiség minden tökéletes vágya igazi formában kristályosodik ki. — Isten teremtő, végtelen, mozgó kozmoszának hatalmas tengere kristálytiszta, mégis tele van rezgő, sugárzó energiával, ez a sugárzó energia pedig aquatikus szubsztanciaként ismeretes, amelyben minden anyag vagy elem oldott formában van 338

K

jelen, illetve egyenletes arányban lebeg, készen arra, hogy annak a frekvenciának a hívására válaszoljon, amely lehetővé teszi számára, hogy formává álljon össze. Amikor az egyén az egésszel együttműködő gondolatai útján elindítja a megfelelő hatású rezgést, akkor az elemek — más irány nem lévén — odaömlenek, és feltöltik a vágy formálta öntőformát. Ez abszolút törvény, és senki nem akadályozhatja meg érvényesülésében. — Figyeljenek. Egy orgona nagyon alacsony basszus hangokat hallat. Először mélyítsük le ezeket a hangokat úgy, hogy azok már nem hallhatók számunkra. A hang keltette érzés, vagy érzelem, amit átéltünk, még mindig megmarad, vagy nem? A rezgés ugyanúgy működik, jóllehet, nem hallható. Most emeljük ezeket a hangokat a skálán fölfelé addig, amíg olyan magasak, hogy ismét nem lehet meghallani őket. Az érzés, vagy érzelem megmarad, a magasabb rezgés ugyanúgy viselkedik. Mi tudjuk, hogy soha egyetlen hatás sem szűnik meg, pedig túl van a fizikai fülünk által hallható tartományon. — Ez az, amit Szellemnek nevezünk. Amikor a fizikai szint elveszíti a felügyeletet, a Szellem veszi azt át, az a felügyelet pedig sokkal határozottabb, hiszen annak sokkal szélesebb rezgéstartománya van, mint a pusztán fizikai szintnek, és messze inkább alkalmas a gondolati hatások vagy rezgések irányítására, mert a gondolat sokkal közelebbi összeköttetésben és együttműködésben van a Szellemmel. — A fizikai szint a testre korlátozódik, és nem terjed meszszebb annál. A fizikai szint teljes mértékben korlátozott a test cselekedeteire nézve is, azonban a reakcióit tekintve nem. Amikor a test reakcióira kerül sor, Szellem vagyunk — ha ezt értelmezzük Szellemnek —, ennélfogva láthatják, fizikai testünk mennyire korlátozott. — A Szellem nem csupán áthat minden atomot az úgynevezett fizikai szinten, hanem behatol minden szubsztancia legapróbb részecskéjébe, mindegy, hogy az szilárd, vagy gáz halmazállapotú. Valójában a szubsztancia a különböző mintákat ettől az erőtől nyeri, amelyben az öntőforma kialakult. Más mó339

don nem kaphatja meg a szubsztancia a különféle formákat. Az ember az egyetlen vetítője és koordinátora azoknak a különféle mintáknak, melyeket a szubsztancia felvesz. Engedjék meg, hogy egy pillanatnyi magyarázat végett eltérjek a tárgytól. Látják, Naprendszerünk nagy központi napja teljes pompájával szórja fényét, és amint a láthatár fokozatosan visszavonul illetve elénk tárul, új nap, új kor, új Húsvét születik. — A mi úgynevezett Naprendszerünk, mely a központi nap körül forog, csupán egy a kilencvenegy ilyen naprendszer közül, amely egy Központi Nap körül kering. Ez a nap kilencvenegyezerszer nagyobb, mint az összes, kilencvenegy naprendszer teljes, vagy összesített tömege. Ez a Központi Nap olyan óriási, hogy vele összehasonlítva a kilencvenegy, körülötte tökéletes rendben keringő naprendszer mindegyike oly kicsi, mint a parányi részecskék, melyek a központi nap, vagy ahogy önök mondják, az atommag körül keringenek. — Ennek a naprendszernek több mint 26800 évig tart pályáján egy forduló e nagy, Központi Nap körül. Mozgása a Polaris vagy Sarkcsillag egy teljes precessziójával pontos összhangban történik. Kételkednek, hogy mindent egy nagy, pozitív isteni hatalom irányít? Térjünk vissza megfigyeléseinkhez. — Nézzék figyelmesen. Kép formálódik, és a filmen a Nap fehér, gömb alakú korongja látható. A fehér korongon egy vörös folt alakul ki. Most nézzék meg még figyelmesebben, és látni fogják, hogy egy apró, tiszta, fehér fénypont villant elő a vörös foltból. Ez nem fénysugár. Ez a tiszta fény mozgó pontja, a kiáradó élet szikrája, amely tartalmazza azt, ami megszületésre vár. Ez önöknek csupán apró pontnak látszik, de óriási azok számára, akik közelről láthatják. Milyen furcsának tűnik ez önöknek! Nagyon rövid időn belül olyan eszközön keresztül fogják szemlélni, amely segít az önök szemének, hogy mindezeket láthassák. Ez majd számos egyéb csodát fed fel az emberiség előtt. — Évmilliárdok alatt a nagy központi nap magához vonzotta az energia lüktető, pulzáló, mindazonáltal harmonikus sugárzását, amit ki kell bocsátania magából, vagy darabjaira kell 340

robbannia. Figyeljék meg, hogy egy óriási ködfoltszerű massza robbant elő a Napból. A Neptunusz születését figyelték meg képekben, amely most mikrokozmikus részecskéknek vagy atomoknak a szülő-napból elemi erővel kilökődött hatalmas tömege. — Bár ködszerű és homályos, a végső kilökődés előtt megjelenő fénypont a központi mag, amely képes magához vonzani és egybetartani még a legkisebb részecskéket is, akárcsak azokat a nagyobb méretűeket, melyeket a szülő-nap bocsátott ki. — Először arra gondolnak, hogy robbanás zajlott le, és a Nap részecskéi a világűrbe lökődtek. Álljunk meg egy kicsit, és nézzük meg, mi történt valójában! Miért tapadnak a részecskék és gázok szorosan egymáshoz, hogy határozott köralakot öltsenek? Azért, mert intelligens Törvény támogatja és irányítja, hogy tökéletes rendben és harmóniában legyen. Ez bizonyíték arra, hogy nem véletlen, hanem teljesen szabályos, Törvény irányítja, Törvény, mely hibátlan. — Ez a fénypont, vagy központi atommag a központi szikra, vagy fiú, az Emberiség Krisztusa, mely körül az egész emberiség kering. Ez határozott Szellem-erő. Ez a Törvény uralkodik az emberiség minden egyede fölött. A központi szikra a tiszta fehér fénypont, amely az első sejtet hatotta át. Azután terjeszkedik, osztódik, és kibocsátja ezt a fényt egy másik sejtnek, mely az ő megosztásával született, de egybetartja az egyidejűleg létező, és egyesítő erő, melynek neve: SZERETET. — Ezeket a részecskéket úgy táplálja és tartja együtt, ahogyan az anya tartja és táplálja gyermekét. Ő valójában a Nap gyermeke, aki önmagában hordozza a Központi Nap lényegét. Ez a lényeg a szülő képe és hasonlósága, aki éppen útjára engedte őt. Mihelyt elindult a szülőtől, ennek a központi magnak megvan ugyanaz az ereje, hogy önmagához vonzza, stabilizálja, és megtartsa a rezgő, kisugárzó energiát, amely őt körülveszi, s amely szükséges az életéhez és fejlődéséhez. Végül stabilizálja a világegyetem leghosszabb pályáját is. 341

— Amikor a Neptunusz először megjelent, és a központi mag elkezdte magához vonzani az energiát, főként szülőjétől, a Naptól, a részecske saját formájába kezdett rendeződni, vagyis abba a mintába kezdett alakulni, ami születése előtt meg volt tervezve. Elfoglalta azt a helyet, ami bölcsőpálya néven ismert, a Merkúr mai pályáján belül. Ezen a pályán a gyermek sikeresebben magához tudja vonni szubsztanciáját a szülőtől, mivel sokkal közelebb van hozzá. Mihelyt magához vonzotta a szubsztanciát szülőjétől, alakot kezdett ölteni. Ahelyett, hogy pusztán ködszerű állapotban lévő légnemű gőz maradt volna, a kémiai elemek megkezdték kiválásukat és megszilárdulásukat. A kémiai folyamatból keletkezett szilárd anyagok elkezdtek öszszeállni, és sziklás szerkezet kezdett formálódni magas hőmérséklet és nyomás alatt. Amint ez a félig folyékony anyag jobban megszilárdult, a felszín hűlni kezdett, és kéreg alakult ki. Ez a kéreg nehezebbé és sűrűbbé vált, mind a hűlési folyamat, mind pedig részecskék asszimilációjával és hozzájárulásával a kéreg külsején. Amikor a kéreg elég erőssé vált ahhoz, hogy a forgó tömeget összetartsa, ez a tömeg vált a bolygó elsődleges sziklaalakzatává, félig folyékony, olvadt masszával a belsejében. Ezt követően a keletkező gőzökből és gázokból azok ve118 gyületeként megkezdődött a víz megjelenése. A nebula ezután megérdemelte a bolygó nevet. Ekkor gyorsan fejlődött abba az állapotba, amelyben fenntarthatta az életet, bár addig évmilliárdok telhetnek el, kívülről részecskéről részecskére gyarapodva szerkezetében. A központi massza folytatódó hűlése egyre közelebb hozta a tökéletességhez, mielőtt a légköri és kémiai feltételek készen álltak élő szervezetek létrehozására és fenntartására. — Ebben a kritikus helyzetben a szülő-nap újabb magnak kezdett életet adni. Amint annak kilökődése befejeződött, megszületett az Uránusz. A kilökődéssel kiáradó többleterő kihajította a Neptunuszt az ős- vagy kisebb pályáról egy elnyújtottabb pályára. Arra kényszerült, hogy elfoglalja azt a pá118

Csillagköd

342

lyát, amelyen most a Merkúr van, hogy helyet adjon a bölcsőpályán az újszülött gyermek Uránusznak, és az hozzájuthasson táplálékához a szülőtől, amíg ködszerű szerkezetéből bolygó nem lett. — A feltételek ismét megszilárdulnak, és sokáig minden rendben megy. Neptunusz, az első gyermek fejlődik, és közeledik azokhoz a viszonyokhoz, amelyek mellett fenn tudja tartani az életet. Valóban: amőba jellegű alakzatok jelennek meg zavaros, kissé sós vizében, illetve beltengereiben. Ekkor egy következő részecske kész arra, hogy előálljon, és megszületik a Szaturnusz. A többleterő, amely e kilökődés idején adódik, kiküldi az Uránuszt a bölcsőpályáról, és úgyszintén továbbítja a Neptunuszt arra a pályára, amelyet most a Vénusz bolygó foglal el. — A Neptunusz ekkorra megfelelően lehűlt, felszíne pedig arra a szintre fejlődött, amelyen fenntarthatta az életet. Mivel ezt a pályát foglalta el, bekövetkezett ezen a bolygón, az, amelyet a Föld ma élvez, hogy az emberi élet biztosításának és fenntartásának feltételei arra a szintre jutottak, amelyen az emberi életelem az emberi forma létrejöttéhez és fenntartásához szükséges kiválasztott amőbákhoz hozzáköthette magát. — Ily módon alakult ki az első emberi faj, nem az állatamőba, hanem az ember-amőba, igényes típussal, jellemmel és értelemmel, amely lerövidíthette és lerövidítette az evolúciós folyamatot. Ezen a bolygón a feltételek tökéletesek voltak a szelektív emberi fejlődéshez és ez a fejlődés gyors léptekkel haladt. — Nem voltak alacsonyabb rendű állati szervezetek, így az állati élet nem fejlődött. A bolygót magasabb rendű emberi lények népesítették be, akik gyorsan fejlődtek tökéletes emberi fajjá, akik képesek voltak arra, hogy közvetlenül a kozmikus, vagy aquatikus szubsztanciából tartsák fenn magukat. Így isteneknek nevezhették volna őket ezen a földön. Sok mai monda és mítosz eredt innen, illetve épült e nagy emberek köré. Pontosan olyanok voltak, mint az alapelv, mely létrehozta őket. Képességük segítségével, mellyel ki tudták fejezni a szépséget 343

és tökélyt, ez a faj kezdte tökéletes és szép körülményekkel körülvenni magát, és valójában a bolygót a szépség és tökély paradicsomává tették. — Az volt a szándék, hogy ez a faj örökre fenntartsa az öszszes elem abszolút uralma révén elért tökéletes állapotot. Ekképpen, amikor megfogalmaztak egy vágyat, azonnal beteljesedett. — Az idő múlásával néhányuk megkísérelte felülmúlni embertársait, így tétlenség és önzés jeleit mutatta. Ez a körülmény megosztáshoz vezetett, az pedig önzéshez és kapzsisághoz, ami viszályt eredményezett. Az időt, melyet arra kellett volna használni, hogy teremtsenek a szolgálat és haladás érdekében, viszályra és versengésre fecsérelték. Ahelyett, hogy kitartóan ragaszkodtak volna a forráshoz, erősen eltértek és elkülönültek egymástól, mígnem csekély kivétellel mindent elveszítettek abból, ami magasztos és nemes volt. Csaknem mindenki feladta biztonságát és védelmét. Ennek eredményeként vihar gyülekezett a bolygó körül. — Ahelyett, hogy az isteni, eszményi példát megtartották volna, ami által az isteni sajátosságok tökéletes világegyetemét érhették volna el isteni bolygókon, olyan mértékben süllyedtek le, hogy amikor a következő kitörés megtörtént, az olyan roppant nagy volt, hogy amikor a nebula leülepedett, a keletkező bolygó tömege nagyobb volt, mint az összes többi, ami eddig képződött. Így jött létre a Jupiter hatalmas bolygója. A kisugárzott többletenergia olyan gigantikus volt, hogy kisöpörte a Szaturnuszt a bölcsőpályáról arra a pályára, amelyet most a Merkúr foglal el. A kitörés olyan borzasztó volt, a Naprendszer pedig úgy feltöltődött, hogy nagymennyiségű aszteroida képződött, rendeződött és állt láncba a Szaturnusz körül. Más polaritásúak lévén nem tudtak egyesülni a Szaturnusszal, így függetlenek maradtak és egyetlen lehetőségként felsorakoztak a Szaturnusz bolygó körül, mint aszteroida-övek. Mint ilyeneket, általában a Szaturnusz gyűrűiként emlegetik őket. Néhányan az aszteroidák közül akkorák, mint egy bolygó. 344

— Az erő kisöpörte a nagy és szép Neptunuszt arra a pályára, amit ma a Föld foglal el. Minden nagyszerűsége, remek lakóival egyetemben, kevés kivétellel el lett söpörve. Akik megmaradtak, sohasem adták fel isteni örökségüket, és úgy alkották meg testüket, hogy menedéket találtak a mindenütt jelenlévő és a kilencvenegy meglévő univerzumot átható Szellemi Szféra kisugárzásában. — Ilyen körülmények között megőrizhették egyéniségüket és tudásukat, melyet megoszthattak, úgyhogy az sohasem szűnik meg létezni. Ezek azok az eszmék, amelyekkel, és amelyek által ma élünk. Mi e nagy emberek rokonainak mondjuk magunkat. Ők képezik az emberiség fajának eredetét. Általuk kerültek az emberiség eszméi megőrzésre, és maradt fenn az ember isteni mivolta. — Majd következtek az évmilliárdok, melyek ahhoz kellettek, hogy a Jupiter nebulája bolygó formáját öltse. Mérete oly rendkívüli, hogy mára is csupán kevéssé hűlt le. — Az idő megint sebesen szárnyalt, és a Nap kész volt arra, hogy megszülje az ötödik nebulát, és megszületett a Mars, a vérvörös bolygó. Amint ez a kilökődés lezajlott, egy tünemény volt látható az óriás Jupiteren. Hirtelen egy hatalmas vörös folt alakult ki az oldalán, és jelentős részt dobott ki önmagából; holdnak nevezett mellékbolygót szült. Olyan többleterő keletkezett a két kilökődés során, hogy az óriás Jupiter kihajítódott a bölcsőpályáról, és átadta helyét a Mars bolygó részére. — Amint a hatalmas Jupiter elfoglalta új pályáját, a forgó ködszerű alakzat sehogyan sem volt képes a születésekor kilökődött részecskék óriási tömegét összetartani. Ezek a részecskék oly messzire szóródtak, hogy a Neptunusz, az Uránusz, a Szaturnusz és a Mars befolyása alá kerültek, azonban mivel más polaritásuk volt, azok a bolygók nem tudták magukba fogadni őket. Különálló, bolygóra jellemző polaritás nélküli aszteroidákká váltak, ennélfogva nem helyezkedhetnek el úgy, mint bolygók, összhangban, rendesen keringve a központi nap körül. Emiatt a világűrben röpködnek óriás meteorrajként, ritmus nélküli mozgással, félelmetes sebességgel száguldva, 345

hogy becsapódjanak más bolygók felszínére, beágyazódjanak abba, vagy darabokra törjenek az ütközés hatására. — Őrült rohanásuk alatt az űrben parányi részecskék is lesodródnak róluk, amíg fokozatosan visszatérnek az aquatikus masszába, ahonnan ismét felveheti, asszimilálhatja őket a központi nap, hogy azután nebulaként bocsássa őket ismét útjukra más bolygók vagy részecskék születésekor. — Most következik az a kitörés, amely azt a nebulát hozta létre, amelyből végül Földünk alakult ki. A Mars kilökődött a bölcsőpályáról, és Földünk foglalta el helyét. Így került az öszszes bolygó újabb pályára, hogy átadja helyét az újszülöttnek. Ezután a Vénusz született. Hasonló módon lökődik a Föld és az összes többi bolygó, illetve részecske egyre hosszabb pályákra, hogy helyet adjanak a bölcsőben az újszülött bolygónak, részecskének. Ezt követően keletkezett a Merkúr, továbbtaszítván a ma látható többi bolygót, illetve részecskét újabb, szélesedő pályákra, kiegészítve a bolygókat teljes, ma a csillagászat eszközeivel látható teljes létszámra, összesen nyolcra. — Valójában kilencen vannak, mivel a bölcsőpályát nem a Merkúr foglalja el. Ezen az utolsó nebula vagy gyermek van, az a nebula azonban még nem rendeződött formába, úgyhogy nem látható. Mindazonáltal ott található, hatása pedig érezhető. Így az a naprendszer, melynek a Föld tagja, kilenc bolygót, illetve részecskét tartalmaz kilenc pályával, melyet a központi nap vagy atommag körül matematikai pontossággal követnek. Látták szabályos sorrendben történt teremtésének képeit. — Valami történik a Neptunusszal, a Naptól legmesszebbre eltávolodott, leghosszabb pályával rendelkező bolygóval. Elérte az érettséget, és sebességének határát is. Megkapta teljes fénytöltését, és felkészült, hogy napként nyilvánuljon meg. Amint az új nebula formát kezd ölteni, és a Nap kész arra, hogy megszülje a tizedik nebulát, a Neptunusz hanyatlani kezd. Mielőtt ez a kilökődés megtörténik, eléri sebességének végső határát a központi nap körül végzett keringésében, kirepül a világűrbe és felrobban, majd visszatér az aquatikusba. Ott újra fel346

veheti a központi nap, amivel az több energiára tesz szert, hogy több bolygó, vagy részecske születhessen. — A mi Naprendszerünkben, melynek része a Föld, mindössze kilenc bolygó, vagy részecske keringhet egyszerre a központi nap körül. Így folyamatos a születés, formába rendeződés, majd továbbhelyeződés körfolyamata, a végsebesség elérése, kirepülés a világűrbe, a felrobbanás, felbomlás, majd újbóli asszimiláció a Nap által, hogy új születés jöhessen létre. — Ilyenformán a Nap összegyűjti az aquatikusból azt, amit kiad önmagából, hogy az újra aquatikussá váljon. Ez folyamatos, regeneráció általi megújulás az újbóli megszületésbe. Ha a kilencvenegy naprendszer nagy Központi Napja, akárcsak a különböző naprendszerek központi napjai nem ezért a folyamatért lennének, már rég elenyésztek volna, és visszatértek volna abba a Végtelenbe, amelyben minden szubsztancia létezik. — Minden sugárzást áthat egy bölcs Intelligencia, a kozmosz pedig életre hívja a naprendszereket, és elindítja őket útjukon. A nap vagy központi atommag sohasem öregszik vagy hal meg. Befogadja, elnyeli, megtartja, és formába rendezi, majd megszüli a részecskét, mindazonáltal sohasem fogy el, mivel örökké befogadja és elnyeli magába azt, amit kiad. Így a regeneráció és újraszületés állandóan fennmarad. Naprendszerek formálódnak, kitágulnak és juttatják vissza azt, amit kaptak. Az alacsonyabból az egyre magasabb formába történő fejlődésnek egyetlen köre létezik. — A kilencvenegy naprendszer együttese, melynek része a Föld és a bolygók, illetve részecskék rendszere, csupán egy egység a még nagyobb léptékű kilencvenegy egység rendszerében, melyek egy még nagyobb központi atommag, illetve nap körül forognak, amelynek tömege kilencvenegyezerszer nagyobb, mint az először említett egységé. Ez a kilencvenegyes szabály csaknem korlátlanul folytatódik és ismétlődik, s az egész együttesen alkotja azt a nagy és végtelen Kozmoszt, azoknak az egységeknek a rendszerét, amely az önök által Tejútrendszernek nevezett galaxist alkotja. Ezt a Világegyete347

met gyakran nevezik „atomhő-sugárzásnak”, mely a Nap hőjének forrása. — Ez nem csillagok felhője, melybe a napunk tartozik. Ez olyan nebula, ami az éppen említett nagy, kozmikus, központi napból, illetve atommagból született, vagy lökődött ki. A Nap, ahogyan ebben a nebulában látható, csupán egy része a Napból jövő fénysugaraknak. Ezek a bizonyos fénysugarak bizonyos szögben elhajlanak, amint együtt belépnek, majd visszatükröződnek, míg ezek az elhajlott és eltorzult sugarak meg nem alkotják a Nap képét, a valóságtól eltérő helyzetben tüntetvén föl azt. Ezek a sugarak olyan határozottan verődnek vissza, hogy azt gondoljuk, valóban a Napot látjuk. Sok más bolygó, illetve részecske képe torzul el hasonló módon e jelenség következtében. Ahol sok látszik, ott viszonylag kevés van, ugyanakkor az összes valóságos számát sok milliónak vehetjük. — Közelről nézve a képet, látni fogják, hogy ezek a nebulák és napjaik nem korongok, hanem gömb alakú kerek formák, pólusaiknál belapulva éppen úgy, ahogyan a mi Földünk esetében. Őket nézve önök csupán a nagy, belapult pólus területét látják. — A nagy, Kozmikus Nap elképesztő tömege olyan mély hatást gyakorol a fénysugarakra, hogy azok a kozmoszban mindenütt visszaverődnek. Ugyancsak határozott hatás illetve visszaverődés áll fenn akkor, amikor kapcsolatba kerülnek a részecske- vagy kozmikus sugarakkal, és részeik olyan mértékben térülnek el helyükről, hogy bolygók és csillagok képeinek ezrei verődnek vissza egy csoportról. Ezen a módon bolygók és csillagok ezrei láthatók a valóságtól eltérő helyen, és további több ezer kép újbóli visszaverődés eredménye. Amikor az univerzumba tekintünk, mindkét fajta képet láthatjuk, és felfogjuk azt a fényt, ami több százmillió évvel ezelőtt indult útnak, teljes kört befutva a kozmoszban. Így kapunk két képet egy helyett. — A bolygó egyik képe olyan, amilyen többszázezer, míg a másik olyan, amilyen több százmillió évvel ezelőtt volt. Ez az 348

egész nagy, kozmikus törvényt követi. Sok esetben valójában a messzi múltba tekintünk, és a jövőt is láthatjuk ugyanazokkal az eszközökkel. — Van egy láthatatlan kapcsolat, a többmilliárdos periódusú rezgéssel fölerősített gondolat- vagy szív impulzus, az összes naprendszert irányító spirituális parancsok hordozója. Ezek az erős, lüktető impulzusok, illetve szívdobbanások az aquatikust átható intelligencián keresztül mennek ki a körülötte lévő aquatikus spirituális hasonmásaként jelenlevő kozmoszba. Ezek azok a gigantikus szívdobbanások, amelyek az életáramokat az egész kozmosz minden atomjába eljuttatják, tökéletes rendben és ritmusban mozgatva azokat. Ebben a végtelen kozmikus mérhetetlenségben egyetlen beteg vagy disszonáns sejt sem lehet, mivel egyetlen beteg vagy disszonáns sejt kibillentené az összest az egyensúlyból. Ekkor egy időre káosz következne. Vonatkozik ez az emberi szervezetre is, amennyiben disszonáns gondolat zavarja meg. — Ez a központi irányítás volt az, ami miatt a „Gondviselés” név kialakult. Az emberi szívdobogás megfelel ennek a szívritmusnak, jóllehet, kicsiben. — Az ember az egész aquatikus forrást irányító intelligencia hasonmásaként hasonmástól ered. Egyidejűleg létezik a forrással, és mindent közvetlenül ebből a hatalmas aquatikus tartályból von ki, éppúgy, ahogyan a nagy központi nap is ebből a forrásból merít, csak nagyobb mértékben, a forrást irányító nagyobb intelligenciával meglévő egysége miatt. — Az ember, az emberiség egyede jól szervezett, isteni univerzum, bár a naprendszerek nagy egészével összehasonlítva elenyészően kicsi. Ugyanakkor, ha az ember az emberiség egyedeként felvállalja és elfogadja valódi isteniségének méltóságát, akkor a legnélkülözhetetlenebb, hiszen ő attól a nagy intelligenciától való, amely felettese és irányítója az összes naprendszer teljes isteni tervének. Következésképpen, ha minden naprendszer elpusztulna, az ember az összes naprendszert újra tudná építeni, tökéletes együttműködésben a legfőbb 349

intelligenciával, ami átjárja és áthatja az aquatikus minden kisugárzását ugyanúgy, mint a legegyszerűbb fizikai formákat, kezdve a fénysugárzással. Ha ilyen katasztrófára kerülne sor, az embernek nemcsak hatalma van, de ő maga a hatalom, amely visszaviszi önmagát a legfőbb intelligenciába, ahol nincs pusztulás. Ha nyugalom uralkodik, és a harmónia helyreállt, nem számít az embernek, amikor visszament a legfőbb intelligenciába, hogy hány milliárd évszázad telik el az eredeti tökély visszaállításáig az egész folyamat újra kezdésének érdekében. Ott az ember fenntartja egységét a végtelennel, és módjában áll addig várakozni, amíg az idő megérett a naprendszerek megteremtéséhez. Akkor a korábbi tapasztalatok megőrzött tudatosságával jobban felkészült arra, hogy hozzájáruljon egy tökéletesebb és hosszabban tartó világ megvalósításához. Ebben az ember sohasem vallhat kudarcot, hiszen ő minden formánál elszántabb, a kudarc pedig nem szerepel tervében vagy tudatában. — Az elenyészően kicsi végtelenül naggyá válik a formák összességében. Amikor a bölcs azt mondja: „Halhatatlan, örökifjú, örökkévaló vagyok; egyetlen dolog sincs az Életben, illetve fényben, ami én nem vagyok”, akkor látja és érti ezt a távlatot. Ez az igazi isteni természet. A mennybemenetel megtörtént.

350

8. fejezet MIKOR a beszéd befejeződött, észrevettük, hogy a nap jóval elhagyta a tetőpontját. Ott ültünk, nem elbűvölten, hanem elragadtatva, mivel valóban részei voltunk az elénk tárt távlatnak. Hová tűnt a horizont? Teljesen lemondtunk róla, a végtelenben voltunk, a végtelen részeként. A végtelen a miénk volt, hogy elfogadjuk, karnyújtásnyira. Meglepő? Fel tudtuk-e fogni a jelentőségét annak, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, milyen fontos a helyünk a kozmosz nagy tervében? Még nem, drága barátaim, még nem. Vajon a világ elfogadja-e? Nem tudtuk. Betekintettünk a távoli, nagyon távoli múltba. Amit a jövő tartogat, azt nem tudjuk, amíg érvényre nem juttatjuk azzal, hogy valójában a jelenben élünk. Azt láttuk, milyen volt a múlt évmilliárdokon keresztül. Ennek a jövőnek nézünk boldogan elébe, a látottak alapján tudván, hogy milyen sok millió év áll előttünk. Elhajítottuk régi hiedelmeinket, teljes mértékben elfeledve őket, és örömmel vártunk minden csodát, nem remélve, hanem tudva, hogy eljönnek. Hol vannak a régi elvek? Eltűntek, köddé váltak. A kozmosz kristálytisztán tárult elénk. Tudatában voltunk a napsütésnek, de a napfény mögött olyan csillogó ragyogás volt, hogy elsötétítette a Napot. Összeszedtük jegyzeteinket, és szentélyünk bejárata felé indultunk. Amint elterveztük, hogy megindulunk, fénysugarakon utaztunk. Így léptünk a terembe, melynek nem voltak falai. A kozmosz még mindig elbájolt és elragadtatott bennünket. Lehetséges, hogy ennek az irdatlanságnak voltunk bonyolult módon részei? A látvány nagysága előtt arcra borul az óriás. Leültünk és engedtük, hogy a csend teljesen beborítson bennünket. Egyetlen szó sem hangzott el. Még azt sem vettük észre, mennyi idő telt el, amíg valaki nem jelezte, hogy az asztal meg van terítve. Az étkezés futó élvezet volt, az éppen eltelt órák azonban egész életünk alaphangját határozták meg. A

A

351

Nap ismét elérte a látóhatárt, és gyors eltűnőben volt, amikor fölkeltünk az asztaltól és kisétáltunk a tornácra. Micsoda látvány tárult elénk! Ez nem napnyugta volt, ez örökkévalóság volt; csupán egy rövid fejezet játszódott le számunkra, itt voltak azonban a mi drága barátaink, akik fejezetről fejezetre éltek vele. Csoda-e, hogy halhatatlanok? Csoda, hogy Mestereknek neveztük őket? Ugyanakkor soha egyetlen erre vonatkozó utalás sem hagyta el ajkaikat. Megkérdeztük: „Hívhatjuk Mestereknek önöket?” Válaszuk így hangzott: „Fiaink, mi csupán önök vagyunk.” Ó, micsoda csodálatraméltó egyszerűség! Miért nem tudunk ilyen szép szerények lenni? Ahogyan készültünk elhagyni a tornácot, ahelyett, hogy lementünk volna a lépcsőn, ahogy vártuk, a szegélyhez mentünk. Alighogy elértük a peremet, mindannyian szállásunk kertjében találtuk magunkat. Egyikünk sem vette észre, hogy mi történt. Nem emlékeztünk arra, hogy keresztülszeltük volna a levegőt, vagy bármilyen mozgást végeztünk volna. Mostanra annyira hozzászoktunk a meglepetésekhez, hogy egyszerűen elfogadtuk a helyzetet. A kertből a faluba sétáltunk, és láttuk, hogy mindenki készen állt a korai indulásra, és a falu számos lakója elment, hogy utat törjön a havon keresztül, mely még mindig három – három és fél méter magasan takarta a hegyi hágót. Ez a hágó mintegy 80 kilométerre volt a falutól, nagyjából 3700 méter magasan a tengerszint felett. A vidék nagy része egyenetlen és rendkívül nehéz utazni rajta. Szokás használat előtti nap letaposni a havat az úton, hogy a letaposott hó megfagyva megtartsa az embereket és állatokat. Jóval napkelte előtt ébredtünk, hogy lássuk, minden körülményre gondot viseltünk. Jast és a muni kísért bennünket. Az egész falu összegyűlt, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Mindannyian sajnáltuk, hogy kénytelenek vagyunk elhagyni a falut, ahol két telet eltöltöttünk. Mindegyikünkben erős ragaszkodás alakult ki a falu minden lakójához, és tudtuk, hogy ez az érzésünk viszonzásra talált. Egyszerű, barátságos emberek voltak. Sokan 352

jöttek velünk nyolc – tíz kilométeren át, hogy tiszteletüket kifejezzék. Utoljára mondtunk istenhozzádot egymásnak, majd ismét úton voltunk Indiába. Hónapok telnek el, mire valóban letekinthetünk a Himalája déli lejtőin. Amint a karaván közepén haladtunk, ráébredtünk, hogy erőfeszítés nélkül járunk. Időnként felderengett előttünk az ösvény egy-egy pontja, egy pillanat alatt határozottá vált, mi pedig ott voltunk, néha kilométerekkel a fő karaván előtt. Délben tüzeket láttunk égni, valamint három falubélit, aki abból a célból állt meg, hogy ételt készítsen. Ebéd után viszszatértek a faluba. Elmondták, hogy a többi falubéli előttünk járt, úgyhogy a hegytetőt takaró havon könnyű volt a járás. Táborunk is készen állt arra, hogy elfoglaljuk. Mire átkeltünk a hágón, és lementünk a Giama-nu-chu folyó völgyébe, minden készen állt számunkra, és ott értük utol a falubéliek előőrsét. Azért mentek keresztül ezeken a nehézségeken, hogy megbízható utat biztosítsanak számunkra a rögös, hegyes vidéken keresztül. Szándékosan adom közre ezt a rövid leírást, hogy általánosságban érzékeltessem ezen egyszerű, szívélyes emberek gondoskodását, mely egész, Lhaszába vezető utunkat végigkísérte. Ritkán találkoztunk Tibetnek olyan kegyetlen, rideg bennszülötteivel, akikről oly sok utazó annyira szeret írni. Követtük a Giama-nu-chu völgyét lefelé, majd ennek a folyónak egy mellékfolyóját a nagy Tonjnor Jung hágóhoz, innen a Tsan-Pu, illetve Brahmaputra mellékfolyóját követtük lefelé Lhaszába, ahol vártak bennünket. Amikor a várost megláttuk, úgy éreztük, mintha egy Taos pueblo felé közelednénk. Ahogyan minden irányba körülnéztünk, elképzeltük magunkat, amint ilyen pueblo előtt állunk. A nagy Dalai Láma, illetve egész Tibet legfőbb urának palotája az egész város gyönyörű ékköveként emelkedik ki. Noha ez a város Tibet világi irányítója, a mélyebb, spirituális irányító az Élő Buddha. Ő, mint feltételezik, spirituálisan irányít a misztikus, rejtett városból, vagy központból, melyet a mennyei Shamballának hívnak. Egyik legdédelgetettebb álmunk volt, 353

hogy meglátogassuk e szent helyet. Úgy feltételezték, hogy mélyen a Góbi homokja alatt fekszik eltemetve. Útitársaink kíséretében beértünk a városba, és elkalauzoltak bennünket a szálláshelyünkre, ahol gondoskodtak kényelmünkről. Kívül hatalmas tömeg állta körül az épületet, órákon át, várván, hogy megpillanthasson bennünket, mivel ritkán bukkant fel fehér ember a városban. Meghívtak bennünket, hogy következő délelőtt tízkor látogassunk el a kolostorba, és tudtunkra adták, hogy minden kívánságunkról be kell számolnunk, mert mindenki különleges örömnek tartja, ha szolgálatunkra lehet. Bárhova mentünk, kíséretet kaptunk, ajtónk elé pedig a kíváncsiak távoltartására őrt állítottak, mert Lhasza lakói hozzászoktak, hogy bejelentetlenül sétáljanak be egymás otthonába. Életükben mi jelentettük az egyedüli szokatlant, őket pedig nem lehet kíváncsiságuk megnyilvánulásáért hibáztatni. Ha valamelyikünk egyedül járt, körülvették őt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy meggyőződjenek arról, vajon valóban igazi-e, és ez a vizsgálat időnként meglehetősen zavarba hozta az érdeklődés tárgyát képező személyt. Következő reggel korán, teljesen felfrissülve keltünk, és készek voltunk arra, hogy a főpappal találkozzunk, aki mindössze két nappal előzött meg bennünket. Amint őrünk kíséretében elhagytuk a várost, úgy tűnt, mintha az összes lakó megjelent volna, hogy tiszteletét tegye. Ahogyan a kolostor közelébe értünk, a főpap elénk jött, hogy üdvözöljön minket, és meglepetésünkre vele volt Emil és Emil anyja. Nagyszerű találkozás volt. A pap újra kisfiúnak látszott, amint elmondta, hogy szeretett volna Emillel, vagy barátaink közül valakivel találkozni. Úgy érezte, hogy számos dologban kudarcot vallott, és szeretett volna beszélgetni velük, hogy világosabban lásson. Ugyancsak az első hírrel szolgált azzal a házzal kapcsolatban, amelyet abban a faluban hoztak létre, melynek elöljárója volt. Felfigyeltünk arra, hogy folyékonyan beszélt angolul, és nagyon igyekezett, hogy kiegészítse tudását. A lámakolostorba 354

mentünk, ahol mindent előkészítettek számunkra. Emil anyjához fordulván a pap így szólt: — Az erő Isten, az Atyám cselekvő lelkének megnyilvánulása. Ez mindig építő jellegű tevékenység. Isten tökéletes műve és megnyilvánulása sohasem túlzás vagy elégtelen, Isten sohasem téved és sohasem tétlen. Az Isteni Lélek mindig alkotó módon cselekszik. Megkövetelem magamtól, hogy valóban csakis és kizárólag a teremtő Isteni Lelket képviseljem, Vele tökéletes harmóniában. Ekkor Emil anyja vette át a szót: — Még tovább mehet, és éppoly határozottan mondhatja: „Fizikai testem, elárasztalak e szent lánggal téged, te pedig olyan makulátlan szubsztanciává változol át, amelyet egyedül az Isteni Lélek lát.” Itt szükségessé válik, hogy tudatát elfogadja, és Isten-tudattá terjessze ki, és ön, saját maga, örömét lelje Istenben. Ön valójában Istenné válik, eggyé a legmagasztosabbal. Az ember ebbe a rangba illik. Itt az ember egy minden dolgok lényegével, valóban Isten. Itt nem létezik különbség. Belátja, hogy maga az ember Isten, vagy démon lehet? Megérti, hogy az ember rezgési síkja Isten teljes rezgési síkja, amennyiben ezen a síkon van? Ez az egyetlen tudományos sík, az egyetlen hely az ember számára, és az egyetlen hely, ahol Istent kifejezheti, egy lehet Istennel. Az ilyen ember minden bizonnyal több, mint az, ahogyan az embert elképzelik. — Látja-e, hogy ekkor Isten Országába való, oda tartozik, és nem pedig valamely emberi képzelet szülte démonhoz? Akkor vajon nem teljesen tudományos és logikus tény, hogy az ember Isten, illetve Isten lehet, vagy pedig elképzelheti azt, hogy Isten Országán kívül áll, így teremtve magának egy démoni világot, ami valóságosnak tetszhet neki? Önre hagyom ennek megítélését. — Ez az egyetlen pont, amelyen áll vagy bukik az emberiség. — Csupán egy választás, egy cél, egy igazság, és egy tudomány létezik, s ez tesz szabaddá. Vagy Istenné, vagy szolgává válnak, a szerint, ahogy választanak. 355

— Álljunk meg egy pillanatra, és csak gondoljunk Isten, vagy a Legfőbb Eredet összességére, mely kezdet vagy vég nélküli, egyetemes érvényű, és vegyük körül magunkat vele. Amint hűségesek leszünk, és ezt tiszteljük, csakis ezt, az EGY ISTENT, EGYETLEN MINDENHATÓ JELENLÉTET — tapasztalni fogják, hogy testük rezgésszáma az emberiből az isteni vagy eredeti rezgésszámmá módosul. Ahogy gondolkodnak, élnek, mozognak, és eggyé válnak ezzel a rezgéssel, valóban becsben tartják, és amit becsülnek, azt eszményítik, azzá válnak. Ezen a módon az az egész emberiséggel, emberiségért van. Csupán egy Isten, egy Krisztus, Egy Egység, Egy ember, Egy nagy család van, az összes fivér és nővér, mind Egy. — Istent nem lehet személyként vagy személyes képmásként megjeleníteni, csakis egy mindent felölelő egyetemességként, mely mindent áthat. Abban a percben, amint megszemélyesítik, bálványt teremtenek. Azután a puszta bálvány marad, az eszmény elvész. Ez az eszmény nem halott megmentő vagy halott Isten. Ahhoz, hogy Istent élővé és éltetővé tehessék önmaguk számára, azt kell gondolniuk, tudniuk, hogy önök az Isten. Ez élőbb és éltetőbb önöknek bárminél. Ez lényük szent tudománya. Akkor önök, a Krisztus, az önök megváltója élővé válik és egy lesz önökkel. Ugyanaz. Ez válik egész életük mozgatóerejévé. Megváltják önmagukat, az igazi énjüket; egyek Istennel, valóban Istenek. Ezt tisztelve, szeretve és imádva, eszménnyé válik az önök számára — Isten, aki közvetlenül önökben létezik és tevékenykedik. Itt a beszélgetés Shamballa meglátogatásának lehetőségére terelődött. A pap megkérdezte, hogy ő elmehet-e. Elmondták neki, hogy amennyiben testét félre tudja tenni, majd ismét öszszerakni, nehézség nélkül jöhet, a csoport pedig aznap este indul. Úgy beszélték meg, hogy kora este találkoznak szállásunkon, és vezetőnk velük megy. A csoport röviddel visszatérésünk után összegyűlt. Rövid beszélgetés után az ajtón át távoztak, mi pedig napokig nem láttuk őket viszont. Ez alatt az idő alatt méretarányos rajzokat készítettünk a kolostorban. Egy napon a régi lámakolostor egyik pincéjében 356

kutatgattunk. Jelentős mennyiségű kacat átmozgatása után egy régi márványtáblára bukkantunk. Ezt kivittük és megtisztítottuk. Amikor a tisztítással végeztünk, a vésés szépsége, és a részletek kivitelezésének pontossága mindenkit megdöbbentett. Ezen még maguk a lámák is meglepődtek. Egy öreg láma elmondta, hogy amikor nagyon fiatal fiúként újoncává lett egy nagy lámának, aki az igen ősi lámakolostor vezetője volt, akkor ez a tábla egy falmélyedésben pihent, és mestere ragaszkodott ahhoz, hogy minden hónap első hétfőjén reggel kilenckor meglátogassák ezt a táblát. Azt mondta, hogy mihelyt megérkeztek a falmélyedéshez, ahol az el volt helyezve, és csendben álltak három vagy négy percig, egy hang énekelt a tábla történetéről, és a nagy eseményekről, melyeket a faragások ábrázoltak. Az ének arról szólt, hogy a tábla egyike volt annak a kettőnek, amelyeket azért faragtak, hogy emléket állítsanak egy nagy fehér kultúrának, amely az amerikai kontinensként ismert földrész nagy hányadán létezett és virágzott évezredek százaival korábban. A másolat, vagy a tábla testvére, ahogy a dal állította, teremtésének anyaföldjén létezik és található, ily módon bizonyítva, hogy ilyen föld létezik. Úgy vettük az adatokat, ahogyan azok a dalban elhangzottak. Néhány év elteltével a megadott körzetben dolgoztunk, és megtaláltuk a tábla ikertestvérét, illetve párját a dalban leírt helyen, egy óriás falba ágyazottan. A falak történetesen egy ma romokban heverő ősi, közép-amerikai templom falai voltak. Ezen a módon láthatjuk, hogyan kerülnek közvetlen igazságok napvilágra a legendán és dalon keresztül. A tábla iránt mutatott érdeklődésünk, és a dalban megismételt legenda útbaigazítást adott más feljegyzésekhez és adatokhoz, melyek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak későbbi kutatómunkánk során. Ez az eset szintén hozzájárult ahhoz, hogy megnyíltak az ajtók azokhoz a feljegyzésekhez, amelyek a Dalai Láma, az Élő Buddha palotájában vannak, akárcsak azokhoz az évezredek százain át őrzött dokumentumokhoz, melyek a kolostorban vannak. E feljegyzések nagy része, és 357

jelentőségük teljesen ismeretlen volt azok számára, akik őrizték őket. A dalban szereplő legendán keresztül kerültünk a közelükbe, bár e táblák kivételével valamennyi másolatnak bizonyult. Ezeket a kópiákat gondosan készítették, és később megmutatták az utat az eredetiek felé. Olyan tökéletesen elmerültünk ebben a munkában, hogy nem vettük észre, hogy barátaink és vezetőnk meghosszabbította távolmaradását. Ezzel nagyon keveset foglalkoztunk, mivel e félreeső vidéken felmerülhetnek nem várt késedelmet okozó, előre nem látott körülmények. Ez alatt az idő alatt a lakosok valamelyest hozzánk szoktak, mi pedig igazodtunk szokásaikhoz és módszereikhez. A kíváncsiság módot adott a nyájasságra mindkét részről, mi pedig zavartalanul jöttünk-mentünk. Amint a tizenkettedik nap reggelén a kolostorba készültünk, kívülről izgatottság zaja hallatszott, és amint kimentünk megnézni, láttuk, hogy barátaink érkeztek vissza. Útjuk sikeres volt, és olyan hely, mint Shamballa, létezett. Megtudtuk, hogy ékességéből, művészetének és kultúrájának nagyszerűségéből sok eredeti szépségében maradt fenn, és pompájához semmi sem hasonlítható.

358

9. fejezet ÖVETKEZŐ nap délben üzenet érkezett, hogy a nagy Dalai Láma fogad bennünket palotájában. A főpap eljött szállásunkra este, hogy útmutatást adjon a szertartásokat illetően. El volt ragadtatva amiatt, hogy a szokásos késedelem nélkül kaptuk meg az audienciát. Elmondta, hogy ezt a kiváltságot azonnal megkaptuk, amint futár érkezett Shamballából, aki informálta Őfelségét az éppen befejeződött látogatásról. Azokról az élményeinkről is beszámolt, amelyeket abban a faluban szereztünk, ahol a kis ház nőtt ki a földből. Izgalomban voltunk, hogy olyan jó benyomást keltsünk amilyen csak lehetséges volt, miután engedélyekért akartunk folyamodni, hogy munkánkat az egész országban folytathassuk. Azt is megtudtuk, hogy a Bogodo Láma, vagy megyei kormányzó délelőtt érkezik, és futár útján küldött üzenetet, hogy mindenben segít nekünk, amiben tud. Ez valóban meglepetés volt. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a következő nap eseménydúsnak ígérkezik kis csoportunk számára. Korán felkeltünk és kinn voltunk a fogadásra induló csoporttal, hogy találkozzunk a kormányzóval. Ő nagyon örült ennek a gesztusnak, és meghívott bennünket, hogy az ő vendégeiként térjünk vissza. Elfogadtuk a meghívást, és amikor megérkeztünk a kormányzóval, a palota vendéglakosztályaiba kalauzoltak bennünket. Innen közvetlenül arra a helyre mentünk, ahol az első szertartásokra kerül sor a palotában történő fogadásunkat megelőzően. Megérkezésünkkor három láma trónolt magas, kárpitozott székeken, míg mások, akik alacsonyabb rangban voltak, samadhi-pózban ültek a padlón. Két láma, vörös, redőzött köpenyben, magas zsámolyokon állva vezette a szertartást. Barátunk, a főpap, illetve apát egy ünnepi ernyő árnyékában ült egy trónon, a kormányzóra várva. A lámakolostor yamenjének hatalmas udvara az esemény alkalmából a lehető legszebben volt feldíszítve. A falakon 1417ből származó jelenetek díszelegtek. Ezeken a jeleneteken 359

K

Tsongkappa tűnt fel kolostorának kőoltárán. Miután a sokaságnak az ember csodatetteinek nagyszerűségéről beszélt, átszellemült és eltűnt. Később visszatért és megalapította a Sárga Rendet, illetve Tibet Megújult Államegyházát, melynek Lhasza a központja. A kormányzó néhány percen belül belépett kíséretével, és rögtön ahhoz a trónhoz lépett, melyből az apát felállt. Együtt álltak, hogy fogadjanak és elkalauzoljanak bennünket a Dalai Láma fogadószobájába. A nagytermet fényűző hímzéses selyem falikárpit és sárga lakkozott bútor ékesítette. Támogatónk vezetésével egy pillanatra letérdeltünk Őfelsége előtt, majd felálltunk, és ülőhelyeinkhez vezettek minket. Az apát, mint szóvivő, beszámolt látogatásunk céljáról. Őfelsége felállt, és intett nekünk, hogy lépjünk közelebb. Egy segéd odavezetett bennünket a trón elé a megfelelő helyre. Az apát és a főpap elhelyezkedtek a sor két végén, s ezután Őfelsége fölállt a trónról, és lejött elénk. Egy segéd kezéből királyi pálcát vett át, és előttünk elsétálva mindenkinek finoman megérintette a homlokát a pálcával. A főpap tolmácsolásában köszöntött bennünket Tibetben, és elmondta, hogy amíg a városban tartózkodunk, ő megtiszteltetésnek érzi, hogy a vendégei vagyunk, és tekintsük magunkat országa és népe díszvendégeinek, mindaddig, amíg maradni, illetve bármikor, amikor viszszatérni szándékozunk. Sok kérdést tettünk fel, és azt a választ kaptuk, hogy másnap válaszol rájuk. Engedélyt kaptunk arra, hogy megvizsgáljuk a dokumentumokat és táblákat a palota pincéjében. Hívta a személyzet egy tagját és számos utasítást adott, melyeket nem fordítottak le nekünk, de megtudtuk, hogy teljes, korlátozás nélküli szabadságot élvezünk a palotában. Őfelsége áldását adta ránk, és kölcsönös, baráti kézszorítások után az apát és a főpap társaságában szállásunkra vezettek bennünket. Megkérdezték, hogy bejöhetnek-e hozzánk, mert sok megbeszélni valójuk volna. A pap kezdte: — Igen sok rendkívüli esemény történt velünk, amióta nálunk voltak a kis faluban. Átvizsgáltunk néhány, a 360

kolostorunkban található táblát, és azt találtuk, hogy mindegyik kapcsolatban áll a Góbi ősi kultúrájával. Azt gondoljuk, hogy minden kultúra és vallás egyetlen forrásból származik, és bár nem ismerjük a feljegyzések eredetét, vagy korát, meglehetősen bizonyosak vagyunk abban, hogy sok ezer évvel ezelőtt élt emberek gondolatait örökítik meg. Van nálunk egy öszszefoglaló abból a fordításból, amelyet számunkra készített a Kisu Abu vándorló lámája, és engedelmükkel felolvasnám. — Teljesen tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy mai vallási eszméink nagyjából ötezer évvel korábbról erednek, és hogy úgy fogalmazzuk, mindössze adalékai az akkor élt emberek eszméinek és hitének. Egy részük mítosz, más részük legenda, és vannak tisztán ihletett jellegűek, ugyanakkor egyik sem mutat rá a vázolt lehetséges legnagyszerűbb eredményekre, Isten Fölkentjére, mint a személyes megvalósítás részére, valamint arra a lehetőségre, hogy célunkat az eszményit megvalósító élet megélésével érjük el. Hogyan volt számunkra lehetséges, hogy hagytuk elillanni ezeket a dolgokat, noha oly sokáig velünk voltak? Most könnyedén megértem, amit Buddha, és az összes nagy és felvilágosult mester tanított nekünk. De hogyan mulaszthattuk el tanításuk valódi fontosságát oly sokáig, olyan közelről látva őket? — Tudjuk, hogy a mi szeretett Tsongkappánk annak az életnek az útján érte el ezt a szintet, amelyet élt. Tudom, hogy mások, és az a kedves, akivel ma találkoztak, messze eljutottak ezen a téren. Láttam őt kénye-kedve szerint eltűnni és megjelenni, az embereket ugyanakkor a papság sanyargatja, elnyomják őket, nyomorognak. Vajon miért sikkadtak el ezek a dolgok? Miért nem tanítják meg az embereket a nagy és egyetlen törvény használatára, e törvényt megtestesíteni? Tudom, hogy ebben az ősi kultúrában minden egyes személy komolyan ismerte, tiszteletben tartotta, és egységben élt ezzel a törvénynyel, ezzel a tökéletes szabállyal. Minden más megnyilatkozás teljes mértékben az emberektől függ, és annak eredménye, hogy a tökély törvényét nem ismerik. Az nem lehetséges, hogy ez a törvény nem kellően megbízható ahhoz, hogy az egész 361

emberiség megkaphassa. Ha így volna, nem törvény, hanem a törvény része lenne, amely csupán annak egy megnyilvánulásává alakul vissza. Bármi, ami az egésznek csupán része, csak annak az egésznek egy megnyilvánulási formája, melyből kivétetett, önmagához kötődve, amíg elszigetelődött, polaritást, illetve a forrással való kapcsolatot nélkülöző részecskévé nem vált. De azért ránézésre pályát követve repül a térben köröskörül, pusztán kutatva, hiszen nincs saját kialakult pályája. Csupán színleli forrása pályájának követését, de sohasem válik eggyé vele. — Erre a jelenségre ma több ezer példa van Naprendszerünkben, különösen a Jupiter és Mars közötti övezetben. Ebben a zónában kisebb testek ezrei léteznek, melyek első látásra kapcsolatban vannak a Nappal, mivel a Nap körül látszólagos pályát követnek. Mindössze szülőjük, a Jupiter pályáját követik annak rájuk gyakorolt vonzása miatt, és igazi forrásukkal, a Nappal való polaritásuk hiánya folytán. Akkor lökődtek ki, amikor a Jupiter. Sohasem léptek egységre a Jupiterrel, mégis folyton-folyvást együtt repülnek vele, teljesen megfeledkezvén a Napról, valódi forrásukról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ennek oka az, hogy hiányzik belőlük a Nappal, igazi eredetükkel való központi polarizáció. Vétkes-e ebben az esetben a Jupiter? Vétkes-e a Nap, az igazi szülő; illetve hibás-e minden parányi atom ebben? Vajon nem így van-e ez az emberiség esetében is? Hibás-e az Atya? A nagyobb mértékű megértés részesei felelnek, vagy azok, akik a megértés kisebb mértékével rendelkeznek? Teljes egészében a kisebb hibáztatható, mert visszautasítja, hogy eggyé váljon a nagyobbal. Ekkor Emilhez fordulva azt mondta: — Mióta önnel találkoztam, azóta értem, hogy pusztán az én hibám volt a kisebbhez való ragaszkodásom, miközben teljesen beburkolt a nagyobb. De térjünk vissza a fordításhoz, mert ezen keresztül jutottam el életem létfontosságú fordulópontjához.

362

119

„A nagy Eredet, vagy Vezérlő Elv látta fiát, Krisztust, a tökéletes embert. Azt mondta: — Ez itt az Úristen, Létem Törvénye, akinek hatalmat adtam menny és föld, és minden fölött, mely ott van; és e tökéletes lénynek nem kell semmilyen halandó eszme fogságába esnie, mert az én Tökéletes Eszmém mindenféle rabság fölött áll, és ugyanaz az ereje és hatalma, amivel Én rendelkezem. Ily módon Lényem Úristenén át beszélek. — Semmilyen parancsot nem adok neked, annak kivételével, hogy amennyiben együttműködsz Velem az Isteni Teremtő Akaratban, másra nem lesz szükséged, és ne állíts faragott képet Előttem és önmagad előtt. Ilyenformán ne nevezz képeket istennek, hanem tudd, hogy Isten te vagy, akiben kedvem telik, és neked ugyanolyan a hatalmad, mint Nekem. Most gyere közelebb, fiam, egyesülj velem, akkor Én te magad Vagyok, mi együtt pedig Isten. Tested Isten-test, mely eszményire formált, létezik, és létezett, mielőtt az emberi faj valaha is formába öltetett volna. Ilyen az emberiség, isteni teremtés. Az egész emberiség ilyen tökéletes formával és megjelenéssel rendelkezik, csupán el kellene fogadniuk ezt a hű képmást. Ez Isten temploma, mely az emberhez tartozik, és tökéletes az ő számára. — Ne készíts semmilyen faragott képet, illetve semmilyen hasonmást arról, ami az égben vagy földön, vagy a föld vizeiben van. Ne formálj semmilyen anyagot képpé vagy bálvánnyá, hiszen minden teremtő szubsztancia a tiéd, hogy használd, végtelen mennyiségben árad feléd. Ne borulj le semmilyen csinált dolog előtt, és ne tiszteld őket, és így nem lesz semmilyen féltékenység, ahogy bűn vagy gonoszság sem, amely megbosszulható bármely gyermekeden bármely nemzedékig, mert mindig állhatatosan az eredetre függeszted szemed, és ezért ennek az eredetnek az eszményképe sohasem sorvadhat el. Így ugyanazt a szeretetet mutatod ki, amelyet Én tanúsítok számodra. 119

Elv itt = Eredet, Kútfő, Forrás (a ford.)

363

— Szeresd ezt az Eredetet, illetve Vezérlő Elvet, tudván, hogy az a te Atyád és Anyád és napjaid száma több lesz, mint a tenger fövenye, amely megszámlálhatatlan. — Ne kívánj ártani, pusztítani, vagy ölni, mert minden teremtés a te teremtményed, ők a te fiaid, testvéreid, szeresd őket, ahogyan Én szeretlek téged. — Ne törj házasságot, mert amit így teszel, azt atyáddal, anyáddal, fivéreddel, nővéreddel vagy kedveseddel teszed, mert őket az Eredet úgy szereti, ahogyan téged. — Ne lopj, mert csupán az Eredettől lopsz, és ha az Eredettől lopsz, mindössze önmagadat lopod meg. — Ne tégy hamis tanúságot egyetlen teremtés ellen sem, mert azzal, hogy így teszel, az Eredet ellen teszel hamis tanúságot, ami önmagad vagy. — Ne kívánj el semmit, mert azzal, hogy így teszel, csupán az Eredetet kívánod el, mely önmagad vagy; azzal, hogy egységben tartod magad az Eredettel, rendelkezel azzal, ami tökéletes, és valóban a tiéd. — Ekképpen ne készíts hasonmást ezüstből vagy aranyból, hogy istenként imádd, hanem egynek látva önmagad mindazzal, ami tiszta, mindig tiszta leszel. — Azután ne félj semmilyen istentől, kivéve önmagadat, aki eljön, hogy próbára tegyen téged, mivel tisztában vagy azzal, hogy az Eredet — nem a személyes, hanem a személytelen — mindenkié, és mindenkit magában foglal. — Majd emelj oltárt, és azon az oltáron, amelyet építesz, mindig égesd a soha ki nem alvó tüzet, nem istenekét, hanem a Vezérlő Elvét, amely Isten. Lásd önmagad Krisztusként, az Igaz Elv, vagy Eredet tökéletes, egyszülött fiaként. — Ennek tudatában kiejtheted az igét (ISTEN), és ez az ige láthatóvá lesz. Te vagy az alkotó és Teremtő, minden irányban, fenn, lenn, alant és belül, Egy az Isteni Eredet Vezérlő Elvével, mely ISTEN. — A mennyek engedelmeskednek Isten szavának, I S T E N halk, ember által megszólaló hangjának. Isten szól. Az ember 364

szól. Isten mindig az emberen keresztül szól. Így, amikor az ember beszél, Isten beszél.”120 A pap folytatta: — Ezzel kapcsolatban a következőt dolgoztam ki, mely tisztább szemléletmódot adott. Ez ugyancsak megmutatta számomra, hogy minden gondolat, szó és tett terén világosabbá kell válnom, és ezzel a világos elvvel összhangban kell élnem. Először érzékeltetnem kell gondolatban, szóban és tettben valamit, és úgy találom, hogy én valójában az a bizonyos dolog vagyok. Felvettem annak az eszmének a formáját, amelyet kifejeztem. — A legsötétebb órán tudom, hogy Isten létezik. Amíg félek, határozottabban hiszek Istenben, Atyámban, aki közvetlenül bennem van. Csendben megnyugszom ebben a bizonyosságban, annak teljes tudatában, hogy minden jól van, és hogy elvégeztem és befejeztem önnön tökéletesítésemet. — Elfogadom Istent, mint mindent magában foglaló tudatot, Atyámat, és biztosan tudom, hogy az ember Isten Fölkentje, Isten, az Atyám képe és Hozzá hasonló; az eredet és én EGYEK vagyunk. — Az abszolút spirituális látomás napja lassan, de biztosan közeledik. Látom, hogy az a nap eljött. Itt van, befejezett és teljes. Hála és áldás az abszolút spirituális látomásnak! Köszönöm Atyám, ez legmagasztosabb eszmém beteljesülése. — Amikor cselekszem, mindig tudatában kell lennem annak, hogy Isten tudatos és feltétlen törvényével összhangban tevékenykedem. — Most értem az igét: „Békességet hagyok rátok, szeretetem adom nektek, én nem úgy adom nektek, amint a világ ad121 ja.” — Ennek jelentését is tudom: „Építs nekem belül templomot, 122 hogy ÉN VAGYOK köztetek ott.” Akkor ÉN VAGYOK a te 120

Vö.: Exod. 20, 1 - 17 Jn. 14, 27: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” 122 Exod. 25, 8: „Készíts nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam.” 121

365

Istened, te pedig olyan vagy, mint ÉN VAGYOK. Ez nem valamely templomra, vagy egyházra vonatkozik. Ez a belső béke igazi temploma az emberben, ahol Isten, minden dolgok eredete valóban él. Az ember imasátrat épített, amelyben öszszegyűlhettek, hogy az igazi eszmét tiszteljék, ami az ÉN VAGYOK belül, ebben a belső templomban, melyet Isten és ember tartogat mindenki számára. Hamarosan az imasátrat imádták, megteremtették az üres bálványt, az egyházat, ahogyan az ma létezik. — Ha kitartok az igazi eszménykép mellett, hallom saját belső Isten-hangomat, és ez a kinyilatkoztatás vigaszt, ihletet és útmutatást ad tevékenységemhez az életben. Sőt, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, az ÉN VAGYOK mindig közöttük van.123 Milyen igazak ezek a szavak, hiszen az ÉN VAGYOK mindig az emberekben van. — Szeretnék fejlődni, dolgoznom kell, és ragaszkodnom kell hozzá — sohasem tétovázni, nem csüggedni. Én vagyok Krisztus, Isten eszményképe, akiben az Atya kedvét leli, Isten, az Atyám egyszülöttje. — Én vagyok az egyetlen, aki tud, lát, és együttműködik az Atyával, az egyetlen ivadék, akit Isten ismer — és Isten mindet ismeri —, hiszen mindegyik mondhatja: „BETELJESEDETT”.

123

Mt. 18, 20: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

366

10. fejezet ÖVETKEZŐ reggel, amint az apátra vártunk, küldönc érkezett, és közölte, hogy aznap délután kettőre várják megjelenésünket a Dalai Láma előtt. Emiatt kutatni kezdtünk az apát után, és rábukkantunk, amint elhagyta az audiencia termét. Arca ragyogott, mert kezében tartotta a meghatalmazást arra, hogy bármikor beléphetünk az országba. Annak a parancsnak elolvasása után, melyet a küldönc hozott, ezt mondta: — Ez nem parancs, hanem csupán kérés. A felhatalmazás ügyében hívják önöket audienciára.

K

Miután mindannyian együtt voltunk, az a javaslat hangzott el, hogy azonnal menjünk és nézzük meg az iratokat. Ezért csoportban mentünk tovább. Amikor megérkeztünk, nagy meglepetés várt bennünket. Ezrével voltak az agyagtáblák, valamint réz- és bronzlemezekbe vésett feljegyzések, úgyszintén fehér, vékony márványba gyönyörűen vésett táblák. Miután ez volt az első lehetőségünk, hogy kapcsolatba kerüljünk a dokumentumoknak ezzel a fajtájával, úgy döntöttük, hogy egyszerre vizsgáljuk őket át. Az apát azt mondta nekünk, hogy nem volt jártas a táblák világában, de azt mondták, hogy perzsa eredetűek, ő pedig megpróbál egy hozzáértő lámát keresni. Emiatt eltávozott, és mi elkezdtük a táblákat átvizsgálni. A betűket csoportunk egyetlen tagja sem ismerte. A táblákat két szelet tiszta fehér márványból készítették körülbelül fél centiméteres vastagságban, furnírlemez módjára olyan ragasztószerrel összeillesztve, amit nem tudtunk azonosítani. Az éleket gyönyörűen lesarkították, és minden táblát öt centiméteres keret szegélyezett, vésett domborművű formákkal. E formák egy része színarany berakás volt, míg a címek mindegyikét színarany, de nem kiemelt berakás alkotta. A táblákat gondosan, sorozatok szerinti számmal látták el, és minden széria külön sorozatszámot kapott. A dátumot szőlővel és 367

levelekkel egybefonódó virágkoszorúk jelképezték. Ha mondjuk olyan dátumot kellett volna feljegyezni, mint 1894. január 1-je, akkor az év első hónapját tiszta jáde berakással olyan szál virág jelképezné, amelyen még nincs bimbó. A hónap első napját egy szál, éppen bimbózó, arany berakású virág mutatná. A 18ból az 1-et olyan szál virág jelentené, amely épp annyira nyílt ki, hogy felfedje a bibét. A virág szirmai lapis lazuli berakásúak, a bibe arany, kis gyémánttal az aranyba helyezve. A 8 teljesen kinyílt virág, mely nyolc porzóval rendelkezik, minden porzóarany berakású a bibe körül, ahol kisebb gyémánt van aranyba helyezve. A 9-et kilenc sziromból álló, teljesen kinyílott rózsa jelképezi, egy szirom lapis lazuli, egy jáde, egy pedig kalcedon berakással, és ez a sorrend ismétlődik háromszor. Ez azt mutatja, hogy elértük az utolsó számjegyet, illetve a számjegyek végét. Ennek megfelelően 0-tól 9-ig voltak használatban, majd ismétlődtek. A 4 egy éppen kinyíló liliom, ahol a bibe, és három porzó látható. A virág kelyhe halvány jáde berakás, a porzókat tűzopál-sorozat alkotja négy kicsiny gyémánttal, a bibe pedig lapis lazuli berakású, négy kis gyémánttal. A szöveg fölötti margót fonalszerű, arany berakású szőlővel körvonalazták, a levelek zöld jáde berakásúak, és mindent a legapróbb részletekig kidolgoztak. Minden tábla önmagában tökéletes ékszer. A tábla típusa és a keltezés módja korai atlantiszi munkára vall. Minden egyes tábla királyi váltságdíjat érne, ha áruba bocsátanák. Amint elmélkedtünk, az apát és a pap jelent meg az idős láma társaságában, aki a dokumentumokat őrizte. Annyira lefoglalt bennünket történelmi beszámolója, hogy az apát kénytelen volt figyelmeztetni bennünket: az idő gyorsan közeledik, amikor meg kell jelennünk a Dalai Láma előtt, és ezt megelőzően díszruhát kellene öltenünk. Szállásunkra érkezvén díszruhákat találtunk mindegyikünk számára kiterítve, de felöltésük váratlan nehézséget jelentett számunkra. Az idő oly sebesen szállt, hogy elhatároztuk: merész próbálkozással sietve felkapjuk magunkra őket. Később 368

derült ki, hogy néhányan kifordítva, mások a hátulját előre vették őket magukra, csupán kevesen viselték a díszruhát úgy, ahogy kellett. Az audiencia termébe igyekezvén megpillantottuk a Dalai Lámát, amint az előcsarnokon testőre kíséretében átment, hogy a nagy ajtókon keresztül belépjen a terembe. Biztosak voltunk abban, hogy széles mosolyt láttunk átsuhanni az arcán. Lecsillapított bennünket a figyelem, mellyel az oldalsó ajtó kinyitását vártuk. Az volt a jel, hogy be kell lépnünk a terembe. Az ajtó hamarosan kinyílt, és bevezettek bennünket a legkáprázatosabb pompába, aminek eddig tanúi lehettünk. A terem mennyezete közében egy roppant kupolában végződött. Ebben a kupolában három hatalmas nyílás volt, amelyeken át a napsugár vastag nyalábokban özönlött be, olyan fényességgel és ragyogással árasztva el a termet, ami túl pazar ahhoz, hogy érzékeltetni lehessen. A falakat teljesen beborították az aranyszövésű faliszőnyegek, melyekbe ezüstszálakkal szőtt ábrák illeszkedtek. A terem közepén aranyszövésű kelmével takart emelvényen ült a Dalai Láma arannyal szőtt díszruhában, melyet bíbor és ezüsttel szőtt szövet szegélyezett. Az apát és a főpap vezetett bennünket a Dalai Láma elé, és a sor két végén álltak, mint korábban. Üdvözlés után a Dalai Láma lelépett az emelvényről és megállt előttünk. Ő felemelte kezeit, mi letérdeltünk, és fogadtuk áldását. Amint fölemelkedtünk, odalépett vezetőnkhöz, és egy melltűt helyezve annak mellére, a következő szavakat intézte hozzá a tolmácson keresztül: — Ez lehetővé teszi önnek és társainak a szabadságot ezen a területen. Jöhetnek és mehetnek tetszésük szerint, és ezzel azt a felhatalmazást adományozom önnek, amely feljogosítja önt Tibet állampolgári rangjára. A Nagy Góbi Ura címet adományozom önnek. Ezután végigment az egész sor mentén, és a csoport minden tagjának mellére ugyanolyan, de kisebb melltűt helyezett el. — Viseljék ezt tiszteletem jelképeként. Egész Tibet területére szabad bejárást tesz lehetővé. Ez az önök jelszava, bár369

hova mennek — mondta. Elvette a felhatalmazást tartalmazó tekercset az apát kezéből, és átadta vezetőnknek. A melltűket gyönyörűen, aranyból, finoman kidolgozott ötvösmunkával készítették, a Dalai Láma igen élethű, jáde domborművével kámeaként a közepén díszítve. Számunkra ez ékszer volt, amit igen nagyra becsültünk. A Dalai Láma, és mindenki maga a kedvesség volt. Mindaz, amit mondhattunk: „köszönöm”. Bevezették az idős lámát, aki a dokumentumokért felelt, és megtudtuk, hogy a Dalai Lámával vacsorázunk. Mihelyt a vacsora véget ért, a beszélgetés a példátlan táblákra irányult. A Dalai Láma és az idős láma tolmácson keresztül részletes beszámolót adott a táblák történetéről, amelyet gondosan feljegyeztünk. Úgy tűnik, hogy ezeket a táblákat egy kóbor buddhista pap fedezte fel Perzsia egy régi templomának romjai alatt a pincében. Ez a pap azt állította, hogy a romokból kiáradó kedves dal vezette őt hozzájuk, amit samadhi-pózban ülve hallott. A dalok oly kedvesek voltak, és a hang oly tiszta, hogy végül kíváncsi lett, követte az irányt, ahonnan jött, és a romos pincében találta magát. A hangot alulról vélte hallani. Alapos vizsgálat alapján sem bukkant semmilyen nyílás nyomára, ezért elhatározta, hogy megkeresi a hang forrását. Durva szerszámokat szerezve megkezdte a törmelék túrását, és felfedezett egy kőlapot, amely csupán a romos pince kövezetének része volt. Kétségbeesett szívvel egy pillanatig azt gondolta, hogy letérítette a jó útról az ősi romok közt sivító szél. Mielőtt elhagyta volna a helyszínt, leült, hogy meditáljon néhány percet, és amint így ült, a hang tisztábbá és érthetőbbé vált, a végén útmutatás adva a folytatásra. Csaknem emberfeletti erővel képes volt elmozdítani a nagy kőlapot. Feltárult egy lefelé vezető nyílás. Ahogy belépett a nyílásba, az felfénylett, mintha láthatatlan erő világította volna meg. Előtte ragyogó fény villant fel. Követte a fényt, mely elvezette őt egy nagy pince nyílásához, ami hatalmas kőajtóval volt lezárva. Amint egy pillanatig az ajtó előtt állt, annak sarkai csikorogni 370

kezdtek, és az óriás kőtömb lassan elfordult, felfedvén egy nyílást, s ő bement rajta. Mihelyt átlépte a küszöböt, a hang tisztán és kedvesen csendült fel, mintha a tulajdonos foglalta volna el helyét. Az ajtónál állandónak látszó fény a nagy pince közepébe helyeződött át, teljes megvilágítást nyújtva a pincének. A pince falmélyedéseiben voltak az idők felgyülemlett porától takart táblák. Megvizsgált néhányat, felfedezve szépségüket és értéküket, majd elhatározta, hogy addig vár, amíg felveszi a kapcsolatot két vagy három megbízható társával, és tárgyal velük a táblák biztos helyre történő szállításáról. Elhagyta a pincét, visszahelyezte a kőlapot, és újra törmelékkel takarta el, ezután pedig megkezdte a kutatást olyan társak után, akik hajlandók elhinni az ő történetét, és tervének végrehajtásához rendelkeznek lelkierővel és eszközökkel. Ez a kutatás több mint három éven át tartott. Majdnem mindenki, akinek elmesélte a történetet, azt gondolta, hogy teljesen megőrült. Végül egy napon, amikor zarándokúton volt, véletlenül találkozott három pappal, akiket hasonló zarándoklatról ismert, és elmondta nekik a történetet. Kezdetben nagyon szkeptikusak voltak, azonban egy este, pontosan kilenckor, amint a tábortűz körül ültek, a hang énekelni kezdett ezekről az iratokról. Következő napon mind a négyen elhagyták a zarándoklókat, és megkezdték útjukat a romok felé. Ettől kezdve az ének minden este kilenckor megszólalt. Ha elcsigázottak és levertek voltak, az ének még kedvesebben szólt. Az út végén, ahogy a romokhoz közeledtek, egy órával a delet megelőzően egy vékony kisfiús alak jelent meg előttük, és énekelni kezdett, mutatva a romokhoz vezető utat. Amikor megérkeztek, a kőlap felemelkedett, és ők rögtön a pincébe mentek. Közeledvén az ajtó tágra nyílt, és beléptek. Rövid vizsgálódás alapján a papok meggyőződtek a felfedezés értékéről és valódiságáról. Csakugyan olyannyira elfoglalták magukat, hogy három napig nem aludtak. Mindannyian iparkodtak a mintegy 110 kilométerre fekvő faluba tevéket és olyan felsze371

relést szerezni, amellyel biztonságosabb helyre szállíthatták a táblákat. Végül tizenkét tevét szereztek, megrakták őket, és visszatértek. A táblák úgy voltak becsomagolva, hogy nem sérülhettek meg. Még három tevét szereztek, és hosszú útra indultak Perzsián és Afganisztánon keresztül Peshawarba. Peshawar közelében terhüket egy eldugott barlangba rejtették, ahol öt esztendeig időztek. A papok egyike mindig samadhi-pózban ült a barlang előtt, hogy óvja a táblákat. Peshawarból a Punjabiban lévő Lahndába szállították a táblákat. Itt tíz évig pihentek. Azután apránként idehozták, és a Nagy Láma templomában helyezték el őket. Mindezt véghezvinni több mint negyven éven át tartott. Ebből a palotából Shamballába kerültek. Más szóval átutazóban tartottuk őket. A beszámolónak ezen a pontján egy segéd behozott négyet a táblák közül a terembe, és elővigyázatosan egy asztalként szolgáló megemelt helyre rakta őket, melyet körülültünk, úgyhogy szembe néztünk velük. Pontban akkor, amikor az óra kilencet mutatott, vidám, végtelenül édes, ugyanakkor magas lejtésű, éretlen, kisfiús hang csendült fel. A tőlünk telhető legnagyobb hűséggel nyújtottuk az angol fordítást, mely a következő: „Nem vonható kétségbe, hogy létezik egy mindentudó, intelligens Szellem, hogy ez az intelligencia isteni, végtelen és mindent áthat. Mivel ez az intelligencia valóban mindent áthat, ezért végtelen, és mindennek forrása. Isteni, és istenisége gondolható, illetve látható formában jelenik meg, mint tény, vagy a minden dolgok igazsága. Nevezhetik ezt a mindentudó, intelligens Szellemet Istennek, illetve Jónak, kívánság szerint, mert az embernek szüksége van arra, hogy mindennek neve legyen. Mihelyt egy dolgot elnevezett, megvan a hatalma arra, hogy létrehozza. Ha az ember bármit igaz tisztelettel, imádattal és hálaadással nevez meg, képes arra, hogy azzá váljon, amit megnevez, és valóban azzá is válik. 372

Így látható, hogy az ember tetszése szerint Istenné vagy állattá válhat. Azzá az eszményképpé válik, amit önmagának nyújt követendőül. Ezzel a gondolkodásmóddal könnyű belátni, hogy az ember Isten egyszülött fia, vagy az állat egyszülött fia. Így választása szerint gonosszá, illetve ördöggé válhat, ha a gonoszt tartja szem előtt; vagy Istenné válik, ha Istenre tekint. A mindentudó, intelligens Szellem a formanélküli állapotban csendes és elmélkedő volt, az intelligencia mindazonáltal jelen volt, és minden élő és élettelen dolognak úgy rendezőjeként, mint nézőjeként látta önmagát. Ebben a csendes állapotban a mindentudó, intelligens Szellem látta, hogy nem történt változás, és abbéli szándékában, hogy kisugározza magából, illetve megteremtse a világmindenséget, ez az intelligencia képet alkotott arról, hogy milyen legyen a világmindenség. Más követendő nem lévén, csupán az isteni terv, a világmindenség szívesen követte a formát, amit az intelligencia rendezett. Az Isteni Eszménykép addig terjeszkedett, amíg teljesen láthatóvá nem vált. Ez a ma látható Világegyetem, amely továbbhalad az elé tárt és követendő tökéletes terv szerint. Ez az Intelligencia megfigyelője és rendezője — ahogy mindig az volt — tökéletes, Isteni, Eszményi tervének. Az Intelligencia tudta, hogy szükség van arra, hogy élő formát hozzon létre, és felruházza az összes képességgel, melyeken keresztül teljesen kifejezheti magát. Ez az, amit halhatatlan embernek nevezünk. Ez az Isteni Eszmény, amely minden mozzanatban és irányban széttagolja önmagát, a ma minden emberben meglévő halhatatlan. Miután ezt az embert a mindentudó Intelligencia és Szellem Isteni Eszményében teremtették, úgy indult útnak, mint az Elv Fia, hatalommal rendelkezvén minden sajátosság, minden feltétel felett. A Fiú azt jelenti, hogy vele egyesülve, nem szolgájaként. Arra volt szükség, hogy ez a Fiú teljes mértékben szabadon választhasson, és semmiképpen ne válhasson rabszolgává vagy bábbá. Ennek a halhatatlan eszményképnek mindig tartalmaznia kell egy részét vagy szikráját annak a központi tűznek, amelyből életre hívatott, illetve kivetült. Ez a kivetítés az első sejt volt, 373

amely végül az ember testévé változott, és az élet szikrája, amely mindig megmarad és soha nem hal meg. Ez a sejt név szerint Krisztus. Jóllehet, sokmillió alkalommal osztódott és ismétlődött, megtartja a belévetített és beleplántált képét az Isteni Szellemnek, és nem ronthatja meg az emberi gondolkodás. Ezért az ember mindig isteni. Belévetíti isteniségét minden, az ő osztódása során keletkező sejtbe, hacsak nem rontja meg az emberi gondolkodás. E sejtek együttese végül egy tartályt, vagy borítást ölt magára, amelyet emberi testnek hívnak. A szellem, illetve lényeg rendelkezik azzal az intelligenciával, amellyel felfogja az összes körülötte végbemenő változást. Azzal, hogy mindig megtartja magasztos uralmát, az ember Szellem, és a Szellem Isten. Erre a felettes énre kell gondolni, rajta töprengeni, imádni, mint közvetlenül az emberben lévő dolgot. Először hitünk kell legyen, hogy ott van. Ez hozza létre annak tudását, hogy valóban létezik az emberben, majd az áldások és hála láthatóvá változtatja. Az ember maga ez a dolog. Ez az út ahhoz, hogy eljussunk minden tudáshoz. Első látásra a felfogás eszközének az agy tűnik, mert finomabb sejtek egyesülése, és ezek a sejtek először fogadják a rezgéseket, fölerősítik őket úgy, hogy azok az ember számára felfoghatóvá válnak. Ezután kiválasztódnak, és az összes többi szervhez kerülnek továbbításra, és, amennyiben az isteni rendben tartják őket, mindegyik ahhoz a szervhez megy, amelyikhez tartozik. Minden szerv és idegközpont az igazi ember központosítására szolgáló székhely, illetve különleges erősítőközpont. Amikor kiegyensúlyozottak és összhangban vannak, akkor az ember teljes hatalmában és erejében nyilvánul meg. Megtestesíti a Szentlelket, a teremtőként működő, egyetemes, intelligens Szellem egészét. Ez a léleknek és testnek egyetlen gyújtópontba történő hozatala. Egyetlen ember sem ér el semmit anélkül, hogy tudatosan vagy tudat alatt össze ne gyűjtené minden képességét ebbe az egy központba. Ez a hatalom he374

lye, Krisztus az emberben, a hely, ahol az ember a legfőbb marad. Akkor hogyan szenvedhet az ember disszonanciától, diszharmóniától, bűntől vagy betegségtől, hacsak nem eszményíti és hívja életre azokat? Ha mindig és mindenkor úgy lép fel, mint egyetemes, intelligens Szellem, és nem ismer mást, akkor nem kerülhet a tudatába semmi, ami kevesebb. Ezzel az ember intelligens gondolkodásának tiszta vizében tartott legmagasabb eszményképpel Istenné válik. Mindig biztos abban, hogy ez a belső hang választ ad neki. Az akarat mögött vágy áll. Az akarat annak eredeti állapotában tiszta, színtelen erő, és vágy hozza működésbe. Ha színt vagy irányt nem kap, tétlen. Hozzuk a vágyat összhangba az akarat erejével, és azonnal akcióba veti magát, mennyei légiókat szólítva parancsai végrehajtására — ez az egyedüli követelmény ahhoz, hogy a parancsok megfelelnek az isteni rendnek. Számtalan világ létezik. Csupán egyetlen, amelyből kifejlődtek. Ennek törvénye olyan rend, amely nem képes elfajulni. Teremtményei szabadon választhatnak. Csupán ők képesek zűrzavart létrehozni, amely önmagában fájdalom és jaj, gyűlölet és félelem. Ezeket egyedül ők képesek megteremteni. A Nagy Elv Arany Fényként mutatkozik meg. Nem távoli, hanem közvetlenül bennünk van. Tartsák magukat ragyogásában, és mindent tisztán látnak majd. Először teljes lényükkel legyenek tudatában egy dolognak: ha állhatatosak, saját gondolatuk egybevág azzal a gondolattal, amely a világokat hozta létre. A zűrzavar sötétségéből, és annak kiáradó nyomorából a rendnek kell megszületnie, ami béke. Amikor az ember megtanulja, hogy egy azzal a gondolattal, mely önmagában minden szépség, minden hatalom és minden nyugalom, rájön, hogy testvére nem rabolhatja el szíve vágyát. A Fényben marad, és elborítja magát saját fényével. Törj ki elmédből fiam, csupán a vágyad képe Igazság. Egyedül szíved igaz vágyán elmélkedjél, tudván, hogy az egyetlen 375

embert sem sért, és a legnemesebb. Most evilági formát ölt, és a tiéd. E törvény az, amellyel megteremtheted szíved vágyát. Hagyd azt, aki kinyújtja kezét, hogy testvérére villámot szórjon, emlékezz, hogy a villám saját lelkén és testén fut keresztül.” További kutatás során ezek a táblák korábbi iratok, másolatainak bizonyulhatnak, amelyeket az eredetiek megőrzésére készítettek. Ha másolatok, akkor a korai Indo-Árja időszakban készülhettek. Amennyire ismeretes, ma nem létezik hozzájuk hasonló. Milyen forrásból erednek, hacsak nem az Egyetlenből? Ily módon sok ezer alkalommal ismételhették őket versben és dalban: Óh, ember, hol van a koronád? Az örökkévalóságból ered. Hol van a lelked! Csupán A Végtelenből fakad, Örökkön örökké Csupán kiszemeltetett neked. Itt hevert a négy tábla előttünk, mindegyik királyi váltságdíjat ért.

376

11. fejezet ISZEM, hogy olvasóim megbocsátják, hogy éltem az előjogommal és elkalandoztam a fő témától. Úgy tűnt, szükség volt arra, hogy olyan tömören, ahogy csak lehet, önök elé tárjak néhányat a számos és nagy kiterjedésű helyekről, ahol olyan feljegyzéseket találtak, amelyek közvetlenül az ősi civilizációkra utalnak, azok művészeteire és kultúrájára éppúgy, ahogyan azokra a meghatározó gondolatokra és indítékokra, amelyek nagyon magas szinten tartották a civilizációkat. Néhány csoport még mindig eléri ezeket a magasabb teljesítményeket. Ezek a csoportok felmutatott eredményeik alapján bizonyos mértékig valóban jelzőfényként szolgálnak az emberi nem számára, amint az ismét újabb magaslat felé halad a civilizáció fejlődése során. Még mindig eldöntésre vár, hogy vajon a kisebbségnek a többség által elfogadott hibái képesek-e legyőzni, és hosszú időszakra feledésbe dönteni a sokaságot. A mi látomásunk szerint a jelen tartalmazza az összes jövőt, a jelen eredményein kívül semmi más nem formálja a jövőt. Így az emberiségnek csupán egy útja van: ha a jelent tökéletesre formálja, a jövőnek is tökéletesnek kell lennie. A jelenbéli tökély nem HALASZTHATÓ valamely jövőbéli tökély eléréséig, hanem a tudatos jelenbéli tökéletesség teremti meg a tökéletes jövő tudatát. Bárhova megyünk, egy olyan néppel találkozunk, mely hajdan teljes mértékben a jelenben élt. Az egész jövő tökéletes összhangban volt a jelen eredményeivel, ezért a jövő nem vehetett más irányt. Így szól útmutatásuk: „Ne törődj a jövővel!” Felfogásuk szerint: „Élj helyesen a jelenben, és a jövőnek annak kell lennie, ami a jelen volt.” Néphagyományuk, dalaik, imáik — még azok is, melyeket kerekekre írtak — ezt a gondolatot tükrözik. Az ördögtáncot, melyben a tibeti oly szabadon vett részt, azért hozták létre, hogy elijesszék a gonoszt, mely tönkretette közfelfogásukat, illetve tudatukat. Használata során puszta ceremóniává kor377

H

csosult, gonosz lelkek elijesztésére. Az emberek annyira elfoglalták magukat a szellemekkel, hogy megfeledkeztek a mindent átfogó szellemiségről. Ez nem szorítkozik mindössze egy fajra, vagy egy hitre, hanem minden fajra, és minden hitre kiterjed. Az első tánc szépséget és tisztaságot jelenített meg oly fenséges trónra emelve, hogy a gonosznak még a gondolata sem tudta leemelni a trónról. Megvizsgáltuk a gonosz szellem-meséket is, melyek a „homoktengerről” szólnak — ahogyan a Góbit Kínában nevezik. Sok helyen lehet különös hangokat hallani: sok esetben hallottuk, amint nevünkön szólítanak. Hallottuk a zajt, amit nagy embertömegek okoztak, s amely közelinek tűnt. Gyakran hallottuk változatos hangszerek kellemes énekhangokkal kísért hangját. Sok délibábot láttunk, és hallottuk a sívó homok hangját. Biztosak vagyunk abban, hogy a sivatag fölötti levegőréteg bizonyos magasságban úgy megtisztult, hogy adott időközönként, amikor minden feltétel harmonikus egységben van, hangvisszaverő mennyezetként működik, visszaverve azokat a rezgéseket, amelyek valamikor keletkeztek. Így azt gondoljuk, középkori események peregnek újra az akkor kisugárzott rezgések által. A levegő egy rétege ilyenformán vált hangvisszaverő mennyezetté, amely fölveszi és visszaveri a rezgéseket, csakúgy, mint ahogy fölveszi és visszaveri a délibáb rezgéseit. Oly mélyen merültünk el munkánkban, mintha szárnyakat kapott volna az idő. Az idős láma irányításával másolatokat és méretarányos rajzokat készítettünk több tábláról és több dokumentumról. Távozásunk hajnala ragyogó és tiszta volt. Mindenkinek tiszteletünket fejeztük ki a Dalai Láma palotájában, az utcák mégis zsúfolásig voltak emberekkel, annyira égtek a vágytól, hogy jó utat kívánjanak nekünk. Mindenfelé búcsút intő kezeket láttunk, és imákat ajánlottak utunk megsegítésére. Egy küldöttség csatlakozott hozzánk több kilométeren át hosszú póznákra tűzött imakerekekkel, imákat forgatva. Ötvenen kísértek bennünket 378

Shigatze-be a Brahmaputra folyó felső szakasza mentén. Amint közeledtünk Tibetnek ehhez a második városához, a várostól két kilométerre fekvő nagy Tashi-lunpo lámakolostor tűnt fel. Ettől a lámakolostortól öt kilométerre küldöttség jött elénk, és meghívtak bennünket a kolostor vendégeként arra az időre, amíg maradunk. Minden oldalról szívélyes fogadtatásban részesültünk. Ahogy a lámakolostorba beléptünk, éreztük a termeit betöltő, szent jelenlétre utaló nyugalmat és békét. Valóban ideális hely volt a pihenésre, mielőtt folytattuk volna hosszú utunkat a Lake Dolma-hoz és -Sansrawarba. Ugyancsak izgalmasnak ígérkezett a kolostor iratainak átvizsgálása. Innen szerettünk volna minél előbb továbbállni, mert találkozót beszéltünk meg Bhagavanzi Mesterrel a Porátat-sanga templomban. A lámákkal együtt elköltött vacsora után a sok szép templomról beszélgettünk. Felmerült a vallási hitek különbözőségének kérdése. Egy igen idős láma mondta: — A lámák és a jógik nem vallják ugyanazt a hitet. A jógi nem hisz abban, hogy bárkinek a tanítása végleges lehet, ő tudja, hogy minden emberi lény képes közvetlenül saját magában fellelni az összes tudást, míg a lámák egyedül Buddhát követik. Minden valószínűség szerint az összes emberi lény fel fogja ismerni, és ki fogja bontakoztatni saját erősségét. A keresztény eléri a krisztustudatot, a buddhista a Buddha-szintet, és így tovább. Mindenkinek megvan a maga istene, és mindenfelé azt lehet hallani, hogy Isten az embert önmagához hasonlóvá teremtette. Minden nemzetnek, minden népnek megvan a maga különböző istene. — Vannak, akiknek tűz-istenük van, másoknak aratás-istenük, és így tovább. Mindegyiknek jobb istene van, mint a testvérének. Hogyan érthetem meg azt, hogy Isten az embert önmagához hasonlóvá teremtette, hacsak azt nem mondom, hogy a sok dicsőített istenből minden ember a saját maga hasonlóságára teremtette Istent?

379

Találtunk hat lámát egy csoport vezetésében, amelyet úgy ismernek, mint vándorló lámákat, akik ide-oda járnak pénz és tarisznya nélkül. Sohasem koldulnak, nem kérnek alamizsnát, nem fogadnak el élelmet vagy pénzt senkitől. Mindig kapcsolatban vannak egymással és azzal a hattal, akik a kolostorban vannak. Ennek a rendnek három csoportja van, minden csoport élén egy fő áll, így alkotva kilenc képviselőt. A csoportok három vezetője akár három különböző országban is lehet. Bárki, aki útnak indul, közvetlen kapcsolatban van azzal a vezetővel, akinek irányítása alatt van, a vezető pedig kapcsolatban van a hattal. A kommunikációra használt módszert jobb név hiányában gondolatátvitelnek hívjuk, de mi olyan erőként ismerjük, ami sokkal finomabb és pontosabb. Ők Atmának nevezik, mely lélek beszélgetése lélekkel, más közvetítőeszközt nem használva. Következő napon hat ilyen lámával találkoztunk, és együtt vacsoráztunk. Az idős láma jelezte, hogy elkísérne bennünket a Pora-tatsanga templomba, ha végeztünk munkánkkal. Elfogadtuk ajánlatát, mert annak a muninak volt barátja, aki útikalauzunk és tolmácsunk volt. Mindketten megadtak minden segítséget a dokumentumokkal való munkában. Egy beszélgetés során az idős láma alkalmilag megjegyezte: — Az önök két társa, akik múlt nyáron hagyták el csoportjukat, ma egy óra harminckor érkezik Calcuttába, és ha fel szeretnék velük venni a kapcsolatot, megtehetik. Vezetőnk egy üzenetet írt azzal az instrukcióval, hogy menjenek rögtön Darjeelingbe és nézzenek egy dolog után, ami figyelmet követelt, majd várjanak érkezésünkre augusztus 24én. Ellátta a feljegyzést dátummal, másolatot készített róla, és átadta az eredetit a lámának. A láma elolvasta, gondosan öszszehajtotta a papírt és elrakta. Társaink valóban találkoztak velünk Darjeelingben augusztus 24-én. Felmutattak egy írott üzenetet, amelyet a kezükbe adtak nem egészen húsz perccel Calcuttába való érkezésük után. Azt gondolták, hogy a férfi küldönc volt, akit az üzenettel odaküldtek. Most fizikai bizonyítékunk volt e lámák némelyiké380

nek képességeiről. Ha ez a képesség kiterjeszthető egy irányban, miért nem minden irányban? Nyugtalanul igyekeztünk Pora-tat-sanga felé, mivel ebben a látogatásra nagyon kedvező időszakban sokan gyülekeztek a templomnál. Gyantze felé mentünk, és megtudtuk, hogy találni fogunk egy igen sovány chelát124, akit mindenki úgy ismert, hogy „nevető chela”. Nevetése és dala rengeteg nehézségen segítette keresztül őt és társait, sokakat gyógyítva énekével. Amint beléptünk a lámakolostor udvarára, egy nagyon sovány, magas fickó közeledett felénk szívélyes üdvözléssel, mondván: elvárják tőlünk, hogy otthonunknak tekintsük a lámakolostort, amíg a faluban tartózkodunk. Elmondtuk, hogy sürgősen továbbállunk másnap reggel Phari Pass felé. — Igen — mondta —, értjük, hogy útban vannak Pora-tatsanga felé. Reggel térek oda vissza, és örömömre szolgálna önökkel tartani, ha úgy kívánják. Elfogadtuk, ő pedig jóízű nevetéssel szállásunkra vezetett bennünket a lámakolostor nagytermében. Miután kényelembe helyeztük magunkat, jó éjszakát kívánt és távozott, mondván, hogy reggel látjuk egymást. Távozóban igen kellemes hangon énekelt. Ő volt a nevető chela. Reggel korán ébresztett bennünket, énekelve jelentve be, hogy reggelink készen áll. Elbúcsúztunk a lámáktól, fogadtuk áldásukat, és mindent készenlétben találtunk Phari Passba vezető utunk megkezdéséhez. Az út a Phari és a Khang La hegycsúcsain át vezetett. Egészében véve fáradságos hegymászás volt, de a meredekebb helyeken a chela ment elől, nevetve és énekelve. A nehezebb pontokon felcsendült a hangja, és mintha átemelt volna e helyek fölött anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna tennünk. Délután háromkor érkeztünk meg a Pass csúcsára. Hegyláncok csipkéi helyett meglepetésünkre gyönyörű völgyet láttunk elterülni magunk előtt. Ennek a völgynek Chubi volt a neve. Bár 4900 méter magasan volt a tenger szintje fölött, a 124

chela: buddhista újonc/próbaidős szerzetes (a ford.)

381

völgy mindkét szélét pompás erdő szegélyezte, melynek dús lombozatú, igen sűrűn nőtt fái voltak. Falvakat láttunk magunk előtt szép templomokkal. Nem mentünk keresztül a völgyön, hanem rövidebb ösvényt választottunk Tachi-cho-jong felé Pora-tat-sanga irányába. Még ez az ösvény is jónak bizonyult. Mindössze rövid utat tettünk meg, amikor gyönyörű erdőbe értünk, ahol patakok csörgedeztek mindenfelé. Itt egy sereg énekes- és vízimadarat láttunk. Egész úton nem találkoztunk ragadozó nagyvaddal, valószínűleg ennek volt köszönhető a vadak bősége. Következő megállóhelyünk Maha Muninál volt. Erődítményszerű temploma kíváncsivá tett bennünket; és itt is, mint mindig, barátságos üdvözlésben részesültünk. A szolgálatban lévők azt mondták, hogy hasztalanul marasztalnának bennünket, mert Puriji Mester előttünk jár a Pora-tat-sanga templom felé, ahol sok jógi, sadhus és guru találkozik, és jókora társaság lesz velünk az út utolsó napján. Másnap kora reggel összegyűltek a zarándokok, igyekezvén folytatni útjukat, hogy megtartsák találkozójukat a nagy Puriji Mesterrel. Mindannyian égtek a vágytól, hogy megpillantsák Pora-tat-sangát — ahogyan ők fejezték ki —, a sziklára helyezett ékkövet, a legfenségesebbet a világ valamennyi temploma közül. — Maradjunk Maha Muniban, amikor éppen felderengett ez a csodálatos érték előttünk? — énekelte a nevető chela. — Ó, nem, Isten veled, Maha Muni, szeretünk, és vissza fogunk térni gyengéden ölelő karjaidba. Nem lehet ellenállni Pora-tatsangának! A menet tehát folytatta útját. A nagy Everest volt előttünk, a közeledő hajnal fényében mereven és fehéren magasodva fölénk makulátlan kristályruhájában. Úgy tűnt, mintha intene, hogy tegyünk csak pár lépést, és ragadjuk meg ruhája szegélyét. Mégis, valahányszor megtettük azt a pár lépést, irdatlan teste mindig egérutat nyert. Chomolhari, közeli, 7300 méter magas szomszédja, melyet elhagytunk, most pigmeusnak tűnt az éppen előttünk lévő szörnyhöz képest. 382

Az út meredek részeit kövesnek és veszélyesnek hittük, azonban most olyan ösvényen küzdöttünk, melyen nagy távolságot négykézláb tettünk meg. A chela dala és kacaja mégis mintha szárnyakon repített volna minket előre. Lelkesedésünkben megfeledkeztünk a veszélyekről. Úgy tűnt, egyszeriben megküzdünk ezekkel a szakaszokkal. Miközben a Nap eloszlatta azt az illúziót, hogy a hatalmas Everestet egy újabb lépéssel elérhetjük, olyan pompát tárt elénk, amelyet szavakkal leírni mindössze hitvány paródia lenne. Tornyok és templomok voltak mindenfelé, melyekre a természet helyezett kristálykoronát; ám az Everest, a Nagy Everest itt hevert előttünk. Láttuk holdfényben, a rügyező hajnal első sugarában, amint a napfény első kévéje lehelt csókot szépséges ormára, majd ahogy a déli verőfény napsugarai szakadtak rá, és megint, amikor a Nap fokozatosan elenyészve kívánt jó éjszakát, és utolsó sugaraival dicsfényben fürdette őt meg, az alkony izzása pedig hatalmas csúcsán tükröződött vissza az égre. Érti-e már, kedves olvasó, hogy azokban a napokban az út miért nem volt hosszú és fárasztó? Az egész csupán egy pillanat volt. A templomok az erő, béke és harmónia hullámait sugározzák örökösen, azonban ösztönzik az utazókat is ezeken a csúcsokon. Csoda-e, hogy a Himalája nem kelt félelmet az emberekben? Csoda-e, hogy a költők sohasem fáradnak bele abba, hogy nagyszerűségét megénekeljék? Végül éjszakára minden ösvényt legyőztünk, és lihegve álltunk egy meglehetősen nagy kiterjedésű asztaltáblaszerű sziklán. Előttünk a távolban sok templom volt, azonban a Pora-tatsanga ékköve hatszáz méter magasságban emelkedett fölénk káprázatos fényben fürödve. Ívlámpaként ült meg a függőleges sziklafal hasadékában, fényével a sziklákat és templomokat megvilágítva körben mindenütt. Itt, a szikla-amfiteátrumban, ahol álltunk, férfiak és nők nagy tömege verődött össze. Meglepetésünkre a nőket nem akadályozták a zarándoklásban, aki akart, mindenki eljöhetett. 383

A nagy Rishik itt éltek. Ezen az úton ment végig Rishi Niri. Az öt testvér háromszor ment végig rajta, egyszer magukban, egyszer csodálatos anyjukkal, azután még egyszer a nagy és jó Darupati, minden nő legteljesebbike és kiválósága társaságában. Most itt ül Santi Jógi, a nagyszerű, makulátlan, de szerény ember, mélyen samadhi-pózba merülve. — Hol talál ez a sok kiváló ember menedékre és élelemre? — vetettük fel. — Ne aggódjanak az élelem vagy menedék miatt, — énekelte a nevető chela — bőségben van itt élelem, szállás és ruha mindenki számára. — Mindenki üljön le! — hangzott fel a chela legédesebb énekhangja. Mire mindenki leült, hatalmas tálakban főtt étel jelent meg. Santi Jógi felállt, és elkezdte körbeadni az ételt a chela és mások segítségével. Amikor mindenki csillapította éhségét, az emberek felálltak, és csoportokban vezették őket a környező templomokba, hogy ott töltsék az éjszakát. Az a templom, ahova bennünket a chela vezetett, egy függőleges, táblaszerű szirten volt nagyjából 25 méterrel magasabban annál a helynél, ahol mi és mások álltunk. Ahogy megközelítettük, egy hosszú rudat vettünk észre, melynek alapját ahhoz a sziklához rögzítették, ahol álltunk, tetejét pedig a fölső polcszerű sziklához. Mivel ez tűnt az egyedüli összeköttetésnek, összegyűltünk tövében és fölfelé néztünk. Miközben így álltunk, más csoportok is csatlakoztak hozzánk. Több más templom épült a sziklában formálódott mélyedésekbe éppen az első terasz fölött. Egy pillanatig egyetlen reményünknek az éjszakai menedékre a rúd leküzdésének képességén múlt. Azután azt mondta a chela: — Ne siessenek! Hangja hangos dalban tört ki: — Ó, szeretett, a mai áldott éjszaka általad keresünk menedéket. Hirtelen körülöttünk mindenki csendben maradt egy pillanatig. Egy hangként, dinamikus erővel mondták ki a következő szavakat: „Ilyen az isteni hatalom, A–U–M”; és mindannyian azonnal a sziklaperemen álltunk, és a többiekkel mentünk, ki-ki a megfelelő 384

templomba. Amikor megérkeztünk a nekünk kijelölt templomhoz, a fáradtság minden nyoma eltűnt. Csecsemő módjára aludtunk aznap éjjel. Hegyeket tettek volna földdel egyenlővé a csoport által kibocsátott erő hullámai, ha arra lettek volna szánva.

385

12. fejezet ÖVETKEZŐ reggel négykor keltett bennünket a chela hangja, hangosan és tisztán felcsendülve: — Ébred a természet, ugyanúgy ébredjetek, természet gyermekei. Új nap hajnala virrad. A nap szabadsága vár titeket. A–U–M. Kimentünk arra a sziklára, ahol előző este a rúd csúcsa volt rögzítve, és megdöbbenésünkre láttuk, hogy a rudat jól megépített lépcsővel cserélték föl. Lefelé mentünkben azon töprengtünk, vajon álmodtunk-e előző éjszaka. A chela a lépcső aljánál találkozott velünk, és így szólt: — Nem, nem álmodtak. A lépcső álom segítségével került oda. Puriji Mester helyezte el mindenki kényelmére, így láthatják, hogy megvalósult álom. Az alatt a két hét alatt, amíg abban a körzetben tartózkodtunk, főtt ételt szolgáltak fel nekünk. Egyetlen alkalommal sem láttunk ételt készíteni, ugyanakkor bőséges volt az ellátás. A chela valaki más társaságában elkezdett a Pora-tat-sanga felé kapaszkodni. Az elérés első eszköze durva, sziklába vájt lépcsőzet volt, majd az alant kanyont alkotó repedéseken átvetett deszkapalló. A kapaszkodó egy szakaszát a szakadékok tetején rögzített kötelek segítségével készítették elő. Bár a két férfi két órája mászott, egy helyben látszottak topogni a második sziklaperem alatt, mely nagyjából 150 méterre volt attól a helytől, ahonnan indultak. Úgy döntöttek, kénytelenek lesznek feladni. Míg tanakodtak, látván helyzetüket, Santi Jógi kiáltott nekik: — Miért nem jönnek le? — Próbálunk — válaszolta a chela — de a szikla fogva tart bennünket. Sokak élményével néztek szembe, miszerint könnyebb megmászni a függőleges sziklát, mint lejönni róla. — Nos, miért nem maradnak ott? — mókázott a Jógi — Holnap hozunk ételt, meglehet, addigra fel tudnak mászni a tetőre.

K

386

Azután tökéletes nyugalomra intette őket, felismerve helyzetük nehézségét. Három órás óvatos irányítás után újra köztünk voltak. Sóhajjal mormogta a Jógi: — Így csappan meg az ifjúság lelkesedése. Az ifjak vágyakozva bámultak fölfelé: — Ha Puriji Mester odafenn van, valószínűleg balszerencsénknek köszönhetjük, ha itt maradunk. Az az ösvény túlságosan nehéz nekünk. — Ne aggódjanak, — mondta a Jógi — arra egy magasabb valaminek lesz gondja, mint saját énjük. Most pihenjenek. Kezdetnek kiváló volt. Sokan kérdezték, vajon mikor láthatják a Nagy Mestert. A Jógi azt válaszolta: — Ma este. Kíváncsiak voltunk, hogyan épülhetett templom azon a helyen, amit a Pora-tat-sanga foglalt el. Puriji Mester jött, és a vacsora alatt beszélt velünk. A templom sziklájának megmászási kísérletét említette. A Mester azt mondta, hogy sikerrel jártak, mert megkísérelték másodjára. Következő este négykor mindannyian a templom alatt gyülekeztünk. Santi Jógi samadhiban ült. Az egybegyűltek közül hárman egy nagy, lapos kőhöz léptek, és úgy ültek le, mintha imádkoznának. Néhány pillanat múlva a kő emelkedni kezdett, és mindhármukat elvitte a templomhoz. Ezután Santi Jógi szólította a chelát és két másikat: — Készen állnak? — Igen — válaszolták valamennyien buzgón, és leültek mellé a kőre. A kő azonnal gyengéden megindult, és elszállította őket a templom tetejére. Ekkor mi kerültünk sorra. Megkértek bennünket, álljunk össze csoportot alkotva, majd mindenki felállt, a templomnál lévők pedig előreléptek a tetőn, és kántálni kezdték az A–U–M-ot. Rövidebb időn belül, mint amennyi az elmondáshoz kell, a templom tetején álltunk. Néhány percen belül mindenki összegyűlt a világ legmagasabb templomában. Miután leültünk, Puriji Mester hozzáfogott beszédéhez: — Számosan önök közül sohasem voltak tanúi a test levitáció387

jának, és most csodálkoznak. Hadd mondjam el, nincs abban semmi csoda, ez olyan képesség, ami az emberhez tartozik. Mi úgy tekintjük, mint az ősi jóga egy tanítását. Sokan használták a múltban, és nem tekintették csodának. Gautama Buddha sok távoli helyet látogatott meg fizikai testének levitációja segítségével. Emberek ezreit láttam, amint használták ezt a képességet, és az erő sokkal nagyszerűbb megnyilvánulásait fogják látni, bizonyítékait egy hatalmas, ellenállhatatlan erőnek, melyet fel lehet használni arra, hogy hegyeket mozgassunk vele, amennyiben tökéletesen tudunk vele bánni. — Önök magasztalják a szabadságot, énekelnek a rabságból és félelemtől való megszabadulásról, azonban, hacsak nem felejtették el és bocsátották meg rabságukat, túl jól emlékeznek rá, és megfeledkeznek a szabadságról. Az eredeti jóga rendszere a teljes szabadság üzenete az egész világnak. — Hadd szolgáljak magyarázattal az A–U–M-ról. Az angolban az „OM” rövid formát használják. A hindusztáni nyelvben helyes használata: A–U–M. Ennek megfelelően tekintsük: — Az „A” torokhang. Kiejtésekor tapasztalják majd, hogy a torokból indul. — Az „U” kiejtéséhez az ajkakat előre kell tolni. — Megfigyelhetik, hogy az „M”-et az ajkak összeszorításával formálják, olyan zengést előidézve, mint a légy zümmögése. Tehát, látni fogják, hogy az AUM szent szava alapvető, átfogó, mindent magában foglaló. Világa minden nevet és formát felölel. — Tudjuk, hogy a forma mulandó, azonban a valós, vagy igazi, a forma kifejezését megelőző, melynek Szellem a neve, elpusztíthatatlan, ezért mi ezt az elpusztíthatatlan valóságot, az A–U–M-ot fejezzük ki. — A sadhu így instruálja tanítványait: „Tattoo-manu-asi”. — Amikor a tanulók mély meditáción és az abszolút Igazságon keresztül megértik, mindössze annyit felelnek: „Su-ham”. A tanító azt mondja a tanítványnak: „Isten vagy”, a tanítványok pedig azt felelik: „Az vagyok, su-ham”. 388

Vegyük szemügyre közelebbről az állítást és a választ, melyet a tanítvány ad, amikor felismeri isteni mivoltát, „su-ham”. Két mássalhangzót és három magánhangzót tartalmaz; a két mássalhangzó az s és a h, a három magánhangzó, a, u, és m, mely köztes szótagalkotó. — A mássalhangzókat nem lehet kiejteni magánhangzók hozzákapcsolása nélkül. Ennek megfelelően a hangok világában a mássalhangzók képviselik a mulandót, a magánhangzók a maradandót. — Ennek következtében az s és a h a mulandóra utal. Az A– U–M megmarad, és az AUM formája az örökkévaló. — Ó, Igazság kutatói: AUM a nagy ISTEN. A bölcsek az AUM segítségével érik el céljukat. Aki az „A”-ról, az AUM első tagjáról elmélkedik, Istenről elmélkedik éber állapotban. Aki az „U”-ról, az AUM középső tagjáról meditál, bepillantást nyer a belső világba, és a Szellem részévé válik. Aki az „M”-ről, az AUM harmadik tagjáról meditál, úgy látja Istent, mint önmagát, megvilágosodik, és azonnal szabaddá válik. Az AUM-ról, a legfölsőbb énről való meditáció MINDENT magában foglal. — Kinézek messze, a fény nagy fehér kozmoszába. Ott áll valaki szorosan egy egyszerű fényköntösbe burkolózva, a jóindulat tiszta fénye sugárzik arckifejezéséről. Körülötte mindenünnen érkezik a hang, és a hang által a szavak: „Te örökkön örökké létezel”. Ő egyre közelebb jön. A hang ismét megszólal: „Ez a nap és óra adatott meg neked, papsága az egész kezdet és vég nélküli emberiségnek!” Ez a tiszta fénysugarak gyújtópontja, melyet azért gyűjtöttek össze, hogy az egész emberiségnek bemutassák isteni eredetüket. Ez nem egy rend vagy felekezet szimbóluma, hanem az emberiségé, annak eredeti tisztaságában, mielőtt bármilyen felekezet keletkezett volna. Az ősi elem még nem beszélt, ez messze azelőtt volt, mielőtt a Föld hatalmas nebulájában mozgott volna, messze azelőtt, hogy a Föld pályát igényelt volna, és magához vonzotta volna azt, ami hozzá tartozott. — Ez az első emberi forma kivetülése, melynek tökéletes birtokában kell lennie minden erőnek, melyek elkezdik a Föld 389

nebulájának atomjait formába kötni. Hallgassuk! A körülötte lévő hang beszél. A parancs: „Legyen világosság!” Vakító fény lövell ki, a lény gyújtópontba hozza őket, kilövell a Föld nebulája, a gyújtópont pedig annak a nebulának központi magja. Amint a központi mag összevonja atomjait, azok több fényt vesznek fel. A lény mögött tudatos irányítás van, mely fényt vetít a gyújtópontba. — Most a lény beszél, mi pedig halljuk a szavakat. Azok tiszta aranyfény-betűkben formálódnak, el tudom őket olvasni: „A nagy fénykozmoszból jöttem, hogy vigyázzalak téged, ó, Föld! Vonzzad magadhoz a részecskéket! Minden részecskébe vetíts fényt, mely örökös élet, Fényt, mely az Élet nagy Alapelve, az Atya, minden Élet kisugárzása, és én kimondom neked: ÉN VAGYOK”. Most látom a lényt, amint int. Vele együtt más lények állnak, és középen az egyikük beszél: „Ki ez a hőn szeretett, aki az Atyát, a fénykozmoszt képviseli?” A hang körülöttük ismét beszél, halk, suttogó hangon: „Én magam vagyok, formában kifejezve, hogy uralkodhasson, ahogyan én uralkodom, és önmagamon keresztül az én uralmam ölt testet”. Íme, ez itt Krisna, Krisztosz, Krisztus, mindhárom EGYBEN. — A lény megint szól és válaszol: „ÉN VAGYOK, és mindannyian azok vagytok, ami AZ ÉN VAGYOK”. A hang folytatja: „Nézz túl rajtam, Isten hangja szól általam. ÉN VAGYOK Isten, és te Isten vagy. Eredeti tisztaságában minden lélek Isten”. A csendben, ülve figyelők hallják, amint a hang ezen a lényen keresztül szól, mondván: „Nézzétek, az ember Isten, továbbá, Isten Fölkentje a nagy Kozmoszból jön”. — Ez nem felindultság vagy elragadtatás, ez tiszta, nyugodt kép az emberről, aki Istent képviseli teljes uralmában és mesteri mivoltában. Ez az egész emberiség mesteri mivolta, senki sem kivétel. A lény eszenciája színtiszta kristály, mely fehér fénysugárral tündököl. Színtiszta, fehér fényből jött létre, ezért az ember SZÍNTISZTA FEHÉR FÉNY. A színtiszta fehér fény Isteni Élet. Az ember valóban csakis az Isteni Élet tiszta suga390

rát árasztja, illetve jeleníti meg. Azzal, hogy rögzítjük eszményképünket, összpontosítunk rá a kontempláción keresztül, a látomás életre kel, előtűnik, egyre közelebb jön, amíg látomásunk és a „lény” egységre nem lép, mint önmagunk, és velünk eggyé válik, ekkor mi „AZ” leszünk. Ily módon azt mondjuk az egész emberiségnek: „ÉN TE MAGAD VAGYOK, Istent kifejezve”. Ha az igaz anya ezt a fogantatás idején megérti, megtörténik a szeplőtelen fogantatás, akkor azután nincs újraszületés. Ezek nők, férfiak, nő-fiak, Isten — az egész emberiség valódi isteni mivolta. Ez az Atma, a lélek férfibe és nőbe való belefoglalása. — A nők igazi mesteri mivolta együtt létező, egyenrangú a képmással. Az Egy az ideális férfi és nő. Együtt ők a Darupati, az anyaság legnagyobbja, a nőideál, az emberiség halhatatlanja, aki pártfogóként és segítőként jött világra, akinek sokszor volt végzete, hogy egyedül álljon nézetével, de együtt a Kozmosz tervének egészével. A nő igazi hatalmával élve felajánlja testét a születés oltárán, hogy a krisztusi gyermek gondozására és világrajövetelére használja. Ez a valódi szeplőtelen fogantatás, és amikor igaz gondolat, szó és tett alapján jön létre, a gyermek nem fogantatik bűnben és nem születik romlottságban, hanem makulátlan, megszentelt és szent, Istentől fogantatott, Istentől született, Isten képmása, Isten Fölkentje. Ilyen gyermeknek sohasem kell újraszületésen keresztülmennie. Csupán a fizikai világról szőtt gondolatok miatt van az, hogy a gyermek a fizikai világ számára születik, ami lehetővé teszi számára, hogy magába fogadja a szülők fizikai gondolatait a bűnről és disszonanciáról. Egyedül ez teszi az újraszületést szükségessé. — Ha a nő engedi, hogy a benne lévő Krisztus megnyilvánuljon, akkor nem csupán ő Krisztus, hanem a gyermek is Krisztus, és olyan, mint Jézus. Akkor azután meglátja Isten Fölkentjét szemtől szembe. — Amikor a nő-fi, az a nő, aki egybekötötte, azaz egyesítette a férfit és nőt, kinyilvánítja igazi elhivatottságát, bűntelen teste kész arra a bizonyos szeplőtelen dologra — a krisztusi gyermek fogantatására —, hogy a világ számára odaajándé391

kozza. Ezt a testet előkészítették és megteremtették a nő számára jóval azelőtt, hogy a világ formát öltött volna. Puriji Mester befejezte a beszédet. Meghívott bennünket, hogy tartsunk vele egy nagy barlangba, ahol sok jógi ült samadhiban. A templomban, és ebben a barlangban laktunk kilenc napon keresztül. A jógik közül sokan élnek itt évekig, és miután kijönnek elzárkózottságukból, csodálatos tetteket visznek véghez hazájukban. Tudatták velünk, hogy a gyűlés végeztével számosan térünk vissza Indiába Lake Sansrawar és Muktinath felé. Azután Muktinathból igen kényelmesen Darjeelingbe utaznánk. Ez jó hír volt, és mi nagyon fellelkesültünk a lehetőségtől, hogy együtt utazunk ezekkel a nagyszerű emberekkel. Barlangról barlangra járva sok jógival és sadhus-szal beszélgettünk, és meglepődtünk, hogy télen-nyáron ott vannak. Amikor megkérdeztük, hogy nem zavarja-e őket a hó, azt mondták, hogy a környéken nem hullott hó, nincsenek viharok vagy köd. Az idő gyorsan elszállt, és elérkezett távozásunk előestéje.

392

13. fejezet LINDULÁSUNK reggelén a közösséget három órakor ébresztette a chela kántáló hangja. Tudtuk, hogy valami szokatlan történik, mert szólított, hogy egy pillanatra mindenki jöjjön elő. Amint kiléptünk a templomból, Pora-tat-sangából olyan ragyogó fény tört elő, hogy az egész területet bevilágította. A chela a templom sarkánál állt, és csendes kontemplációra kért mindenkit. Alakok százait láttuk, amint felemelt karokkal álltak. A csendet a következő szavak törték meg: „Üdv, üdv, Puriji Mester szól!” Hangok ezrei kapcsolódtak be. A visszhang olyan hatást keltett, mintha sokkal több ezer lett volna. A reggel csendjében minden szót hallani lehetett. Szavai ezek voltak: — Létezik-e hindu Isten, mongol Isten, zsidó Isten, vagy keresztény Isten? Létezik egy igaz, Egyetemes, Irányító, Legfőbb, Végtelen és Isteni Elv. Ennek az elvnek központi fényét Istennek nevezik. Istennek mindenhová el kell érnie. Isten mindenhová elér. Minden Isten. Ez bizonyosan nem jelenti csupán egyvalaki Istenét, hanem mindenki Istenét jelenti. — Ha Istenről beszélünk, egyről és mindenkiről, mindenkiért, mindenkiben, mindenki által és mindenről beszélünk. Ha a hindu megnevezi Istenét, és azt mondja, más nem létezik, gondolata megbontottá válik. Ha a mongol megnevezi Istenét, és azt mondja, más nem létezik, gondolata megbontottá válik. Ha a zsidó megnevezi Istenét, és azt mondja, más nem létezik, gondolata megbontottá válik. Ha a keresztény megnevezi Istenét, és azt mondja, más nem létezik, gondolata megbontottá válik. A megbontott ház darabokra törik, és össze kell dőlnie. Egyesítve valóban örökké fennmarad. Önök válasszanak, kit szolgálnak. A megosztás: romlás és halál. Az Atya-Anya Eredetben való egyesülés: örök fejlődés, méltóság és hatalom. A-U-M. A-U-M.

E

Úgy tűnt, ez az AUM visszhangzott az egész világon. Legalább tíz percig hallottuk az AUM visszaverődésének hangjait, 393

mintha egy templom gongja szólt volna. Időnként úgy hangzott, hogy maguk a sziklák adják az AUM-ot. Ahogy ezek a visszhangok fokozatosan megszűntek, mindenki alattunk, a nagy szikla-amfiteátrumban gyűlt össze, mi pedig csatlakoztunk az egybegyűltekhez. Amikor csoportunkkal leültünk, Santi Jógi fölemelte karjait a feje fölé, és mindenki összhangban énekelte az AUM-ot, mint korábban. A sziklák ismét sugározták a rezgést. Ez addig tartott, amíg az étkezés befejeződött. Ahogy felkeltünk, mindenki csendben állt egy percig. Azután a chela énekelte: — Búcsúzunk, és legnagyobb áldásunkat hagyjuk itt, amikor az önök legkegyesebb személyétől távozunk. Kérhetjük a viszontlátás megtiszteltetését? — Tétován távozunk, és tudjuk, hogy vágyakozó szívvel és szemekkel tekintünk visszatérésünk felé. Isten önökkel. Legyen minden szent áldása önökkel. A válasz mintha egyetlen hangon szólt volna: — Szeretteink, mi sohasem válunk el, bár azt lehetne gondolni, hogy a távolság elválaszt bennünket. Nem, a távolságnak nincs hatalma arra, hogy elválasszon, mert Isten és önök minden távolságon áthatolnak. Még csak búcsút sem kell mondanunk, mert mindig szemtől szembe látjuk egymást. Önök nem mennek, nem jönnek, mindig itt vannak. Nincs idő, nincs szétválás, nincs elmúlás, a jelen itt van, ezért a jövő úgyszintén. Hol lehetnénk, hacsak nem mindannyian együtt Istenben? Ezért ne menjenek, hanem jöjjenek ide, és mindig itt vannak. Ahogyan az utolsó szavak eljutottak hozzánk, mi már jócskán úton voltunk. Bár lépéseinkkel távolodtunk, még mindig ott voltunk. Nem váltunk el, és sohasem éreztük, hogy valójában elhagytuk volna azt a szent helyet. A chela egész nap nevetett és énekelt. Nevetése és éneke mindannyiunkat együtt emelt át a legnehezebb helyeken, ahogyan korábban. 394

Délután kettőkor újfent megérkeztünk a csendes Maha Muniba. Ahelyett, hogy megálltunk volna éjszakára, siettünk tovább, és jóllehet tizenhat órája utaztunk, 110 kilométeres utat bejárva, nem voltunk kimerültek. Így továbbmentünk Sansrawarba. Itt a tó mellett egy szép templomhoz vezettek bennünket, ahol két napig pihentünk, mielőtt átkeltünk volna a Transz-Himalája Hágón. Ez itt majdnem a Paradicsom. A tó drágakő gyanánt ül egy óriási hegy foglalatában. A madarak körülöttünk mindenfelé énekeltek a fákon. Az utazók többsége itt lakott. Mi tovább készültünk menni Muktinakh-ba Santi Jógival a nevető chela kíséretében. Gyakran hallottunk a hágó nehézségéről, de annak ellenére, hogy sok napja úton voltunk, nagyon kevés nehézséggel találkoztunk, és időben elértünk Muktinakh-ba. Ott ismét Emil és számos barátunk üdvözölt bennünket. Szavakkal nem írható le az öröm, amit az okozott, hogy újból összejöttünk. Korábban messze jártunk, és a legnagyobb vendégszeretetben és kedvességben volt részünk, de itt valóban a hazaérkezés izgalmát éltük át. Miközben elmeséltük néhány élményünket aznap este, Emil így szólt: — Most már tudják, miért van az, hogy a tibetiek zavartalannak látszanak nehéz terhekkel a vállaikon 6400 méteres magasságban. Most már tudják, hogyan másszák meg a Mount Everestet, ahogy állítják. Fölmennek a Hegyek Istenének a csúcsára, így hívják a Mount Everestet. Fölmennek rá, illetve úrrá lesznek a hegy istenén, éppúgy, ahogyan úrrá lesznek bármely teher istenén. Más szóval, elengedik a terhet, így az nem létezik. Nem lehet terhet rakni vállaikra, még kevésbé a valódi istenember formájára. Meglehet, már felfogják az értelmét Jézus kijelentésének: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik 125 elfáradtatok, és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket” . Az igazi üzenet az volt: „ÉN VAGYOK az, mely felüdít titeket”. Amikor az ÉN VAGYOKBAN találunk felüdülést, a teher istenétől ISTENRE váltunk, mely felüdülés és béke. Feljöttünk a 125

Mt. 11, 28

395

teher istenétől a felüdülés Atyjához, ahol nem cipelünk terheket. Az ember módjában áll bármely helyzetben helyesen és azonnal Istenre, az Atyára gondolni. — Az ember, aki szegény csúszómászó a porban, hiányzik Isten tudatából, ez csupán az ember, aki csúszómászó-tudatban fejezi ki magát. — Amikor egy célpontra lövünk, és szeretnénk eltalálni azt, minden gondolatunkat a célpont közepére kell irányítanunk, majd akaratunkat összpontosítva semmi mást nem szabad látnunk, csak a célpontot. Amikor eltaláltuk a célpontot, bizonyos fokig Istent hívtuk életre, illetve valósítottuk meg. — Isten az önök szent eszménye, az a gyújtópont, ahova minden gondolat és cselekedet összpontosul. Ezen a módon alkotják meg az isteni, spirituális embert, Isten Fölkentjét, az ige alkotta testet. A test Isten, éppúgy, ahogyan Isten van a test körül is. Változtassák a személyest egyetlen céllá, Isten, az Eredet önkéntes és egyetemes munkatársává. Haladjanak egyenesen céljuk felé, legyen az a cél az a szent, spirituális élet, ami önökben Isten, s amit Isten mindenki számára gondol. Senki nem ért el soha semmit, hacsak nem tartotta minden akaratát teljesen összpontosítva a célt (Istent) akarata erejének tiszta tükre elé. Ez az akaraterő úgy működik, mint Isten, megkövetelve önmagától, hogy figyelme annyira teljesen a célra (Istenre) összpontosuljon, hogy az (Isten) azonnal beteljesedjék. Abban a pillanatban, amint Isten céllá vált, annak betöltött öntőmintáját vagy sablonját nyújtja, melyre önök vágynak. Nem gondoltak, és nem is gondolhattak vágyukra, ha ez nincs minden tekintetben így. Amikor vágyuk ilyenformán fejeződik ki, akkor az szent. Ha isteni mivoltukat mindig szem előtt tartják, vágyuk az isteni szabályok szerint fogan meg. Teljesen az önök hatalmában áll kimondani, hogy mikor teljesüljön be. Mindig parancsnokolnak. Megvan minden illetékességük arra, hogy a hatalom szavával éljenek. Minden kívülálló dologra az önök parancsa: „teljes csend”. Ekkor határozottan, tudatosan mondhatják: „Nincs nagyobb hatalom, mint Krisztus énbennem. Most kimondom krisztusi igém; általa valóban minden azonnal 396

teljesül. Nincs nagyobb mozgatóerő, mint krisztusi szavam. Magasztalom, áldom, bőséggel, harmóniával és tökéllyel engedem útjára”. Először kimondták az igét (Istent), mely igaz vágyukat képviseli. Sohase térjenek vissza a kéréshez (ez a módszer kételyt eredményez), hanem folytassák, idézzék fel, amit tettek. Kimondták krisztusi igéjüket: önök a parancsnokok. A dolog befejezett és teljes, az isteni szabály szerint való. „Köszönöm, Isten az Életet és Fényt, Mely bőséges, teljes és szabad; A tökéletes, korlátlan gazdagságot és hatalmat, Határtalan szabadságot.” — Jegyezzék meg, hogy amennyiben bármely ketten egyesítik spirituális hatalmukat, legyőzhetik a világot, még akkor is, ha egyedül semmire sem képesek. Ez a kettő: Isten és önök, egy cél érdekében egyesülve. Ha mások egyesülnek önökkel ugyanolyan komoly szándékkal, erejük meghaladja a személyek számának négyzetét. Így bármely személy, aki Istennel egyként lép fel, és egyesül önökkel, azt idézi elő, hogy az erő több mint négyszeresére nő. — Ha ketten önök közül egyesülnek Istennel bármilyen kéréssel kapcsolatban, Atyám teljesíti azt nekik. Az én Istenem az önök Istenévé válik, és mi együtt vagyunk. Az ember, együtt Istennel, meghódítja azt, ami nem isteni. — Menjenek be titkos szobájukba (isteni énjükbe), zárják be az ajtót minden más előtt, csukják be külső szemeiket, egyedül valódi isteni énjüket lássák. Csendben spirituálisan fogadóképes állapotba helyezték önmagukat. — Az Isteni Eredet az első pont. Egy vagyok az Egyetemes Életenergiával. Most ez áramlik rajtam keresztül. Tudom, érzem. Köszönöm Istennek, az Atyámnak, hogy megvan a képességem arra, hogy mindent elérjek. — Amikor Istenhez imádkoznak, az ÉN VAGYOK útján közvetlen kapcsolatban minden Egyetemes Életenergiával, akkor az Egyetemes Életenergiát korlátlan mértékben használják. Isten az a név, amelyet önök adnak az egyetemes, intelligens 397

Szellemnek, ez a szellem pedig ugyanúgy benne van minden emberi lényben, mint ahogy rajtuk kívül. Arra van szükség, hogy Istent engedjék magukon keresztül külső formában kifejeződni. Emiatt nincs arra szükség, hogy külső forrásokból keressünk tudást és segítséget, ha tudják, hogy minden tudás forrása, minden tudás szelleme, a megértés igazsága rejtőzik önökben. Miért kutassuk a tudást kívül, amikor Isten, az Egyetemes Szellem belül van? Ennek megértésén keresztül folyamodnak ehhez a forráshoz, és amikor bármit megvalósítanak, tudják, hogy a bennünk lakó Isten a legnagyobb tanító. — Figyeljék meg, hogy minden erőt, melynek birtokosai, először magukhoz vesznek, majd testükön belül állítják elő, hogy kisugározzák bármire irányítva a létrehozandó dolog megvalósításához. Ez az önökön keresztül sugárzó Isten, nem személyes Isten, hanem mindent magában foglaló Isten önökben. Amikor engedik Istent a bensőből kifejeződni, akkor öszszekapcsolódnak Istennel, mert Isten áthat minden alkotóelemet. Azzal, hogy tisztelik a benső Istent, és látják Istent kifejeződni önök által, akkor Istent, az egész emberi faj urát imádják. A külső istenség tisztelete a bálványimádást teremti meg. A belső Isten tisztelete, valamint a belülről kifelé, az egész világ számára megmutatkozó Isten meglátása azt jelenti, hogy megteremtjük a kisugárzását a mindenütt jelenlévő isteni életnek és fénynek, tudatos kapcsolatban állva azzal. — Nem lehet olyan istenség kívül, ami nincs a testünkben, hiszen minden rezeg, és energiát sugároz. Így ezek a rezgések áramlanak testükön keresztül ugyanúgy, ahogyan körülötte, és Isten rezgése egész testük minden atomját ugyanúgy érinti, ahogyan a Világegyetem teljes tömegét. Ily módon kell Istent mindenhová, minden előtt, mindenben, minden körül, mindent magában foglalva és beborítva elképzelni. Nincs egyetlen atom sem az űrben, amelynek nem lenne része a fény és az élet rajta keresztüláramló kisugárzásában. Befejezvén beszédét, Emil jelezte, hogy Hardwarnál találkozunk velük, azután jó éjszakát kívánt. 398

14. fejezet HOGY közeledtünk Hardwar felé, körülbelül egynapi útra a várostól, megálltunk egy amerikai házánál. Mi Weldonnak hívtuk őt. Kedvesen üdvözölt bennünket, és ragaszkodott ahhoz, hogy vele töltsünk néhány napot. Weldon jól ismert író volt, aki sok éven át élt Indiában, és szimpátiát és mélységes érdeklődést tanúsított munkánk iránt. Sokszor kérte, hogy csatlakozhasson csoportunkhoz, de a körülmények úgy alakultak, hogy nem tudtuk őt bevenni a csoportba. Amint a következő napon élményeinket mesélve a kertjében üldögéltünk, Weldon egyszercsak megjegyezte, hogy sohasem fogadta el teljesen a Názáreti Jézusnak nevezett férfi életének és történetének hitelességét. Gondosan tanulmányozta a hozzáférhető krónikákat, de valamennyi bizonytalannak tűnt és hiányzott belőlük a tényszerűség. Végül kétségbeesésében feladta, mivel súlyos kétségei támadtak a felől, hogy létezett ilyen személy. Vezetőnk megkérdezte, hogy amennyiben szemtől szembe kerülne ezzel az emberrel, gondolja-e vajon, hogy felismerné. — Egy olyan témát érintett, — válaszolta Weldon — amely a legerősebben ösztönző gondolat volt egész életemben. Nem tudja elképzelni, milyen elmélyült érdeklődéssel vártam valamilyen nyomát annak, hogy testi formában jelen van ezen a földön. Minden évben nőttek kétségeim, amíg fel nem hagytam minden reménnyel, hogy valaha is találok olyan nyomot, amelyben teljesen megbízhatom. Bár valahol a háttérben mindig maradt valami, amit úgy neveznék, hogy tétova gondolat vagy reménysugár, hogy amennyiben valaha, valahol szemtől szemben találnám magam ezzel az emberrel anélkül, hogy bármilyen külső forrásból utalás lenne rá, határozottan felismerném Őt. Ez a dolog ösztönösen merül föl bennem, és elmondom önnek — még sohasem mondtam el senkinek —, tudom, hogy megismerném Őt. Ez a legkomolyabb érzés, amit valaha is átéltem, és amennyiben megbocsátja nekem az ismétlést, újra elmondom: tudom, hogy felismerném Őt. 399

A

Aznap este lefekvéshez készülődvén vezetőnk odajött hozzánk, és azt mondta: — Mindannyian hallottátok a beszélgetést Jézusról ma délután. Láttátok, hogy barátunk őszinte. Meghívjuk, hogy jöjjön velünk? Nem tudjuk, és nincs semmilyen mód arra, hogy megállapítsuk, vajon ez a férfi, akit Názáreti Jézusnak hívnak, ott lesz-e azon a helyen, ahova tartunk. Nem tudjuk, mikor hol van, valójában csak arról van tudomásunk, hogy ott volt. Amennyiben meghívjuk Weldont, Ő pedig nincs ott, vajon nem lesz-e ennek újabb csalódás az eredménye, ami nem szolgál jó célt? Weldon láthatóan nagyon szeretne velünk tartani, és mivel egyikünk sem tudja, hogy ott lesz-e Jézus, senki nem adhat közülünk semmilyen tanácsot neki. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban az idő kedvező. Valamennyien egyetértettünk. Következő reggel vezetőnk meghívta Weldont, hogy tartson velünk. Arcára azonnal várakozásteli fény derült. Egy percnyi tűnődés után azt mondta, hogy következő szerdán feladat vár rá, és vissza kell térnie arra az időre. Mivel aznap csütörtök volt, hat napja volt hátra. Vezetőnk úgy vélte, ennyi idő elegendő, így elhatároztuk, hogy aznap délután útra kelünk. Jól haladtunk, és a második nap délelőtt elértük az úti célt. Amint megérkeztünk, felfedeztünk egy tizenkét főből álló csoportot, amint annak a szállásnak a kertjében üldögéltek, amelyet elfoglalni készültünk. Közeledtünkre valamennyien fölálltak, a szállás tulajdonosa pedig előrelépett, hogy üdvözöljön bennünket. Láttuk, hogy a csoportban ott állt Jézus. Mielőtt bárki egy szólt is szólhatott volna, vagy utalást tett volna, Weldon kitárt karokkal kilépett közülünk, és örömteli kiáltással odarohant, megragadta Jézus kezeit, és így szólt: — Ó, én ismertem önt, ismertem önt. Ez életem legszentebb pillanata. Amikor megértettük, hogy mi zajlott le, valami szent örömhöz hasonló árasztott el bennünket, látván barátunk elragadtatását. Odaléptünk, és mihelyt Weldont bemutattuk a csoportnak, kölcsönösen üdvözöltük egymást. Ebéd után a kertben üldögélve Weldon feltette a kérdést: — Nem beszélne nekünk? Egy életen át vártam erre a pillanatra. 400

Néhány percig csend volt, majd Jézus elkezdte beszédét: — Szeretném, ha tudnák, hogy a csend órájában a bennem élő Atyával beszélek, aki ugyanaz a szerető Atya, aki mindenkiben él, és akivel mindenki beszélhet, akit mindenki éppen olyan bizalmasan ismerhet, mint én. — Csodás dicsfény lehelete simít végig a tiszta és isteni élettel rezgő húrokon. Ez oly tiszta, hogy a várakozó csend megáll, és feszülten figyel. Nagy és bölcs Önmaguk ujjai érintik vágyteli könnyedséggel kezüket, és a hang, mint mindig, az Atya nagy és sugárzó szeretetéről mesél önöknek. Hangjuk azt mondja: „Tudom, hogy velem vagy, te és én együtt pedig Isten vagyunk”. Ezúttal Isten Fölkentje tűnt elő. Nem hajítanának sutba minden korlátot, hogy szellemben velem legyenek? Soha nem hirdettem nagyobb gondolatokat, mint amit most adok át önöknek. Nem számít, hogy az emberek azt mondják: nem lehetséges. Önök mindegyike győzedelmes, teljhatalmú Szent Mestert testesít meg, ugyanúgy, ahogyan engem láttak győzedelmeskedni. Itt az idő: a beteljesülendő tiszta gondolatok, melyeket a Szent Mester felé sugároztak, saját testükben valósultak meg, és a lélek átvette a teljes irányítást. Velem a mennyekbe szárnyalnak. Addig üdvözítjük ezeket a testeket, amíg fénylő ragyogásuk tündöklően tiszta, fehér fénnyé nem válik, így visszatértünk az Atyához, akitől mindenki indult. Isten, Atyánk tiszta fénysugárzás, minden ebből a rezgő fényből indult el, ebben a rezgésben pedig valamennyien együtt vagyunk Istennel. Ebben a rezgő fénysugárzásban minden anyagi tudat eltöröltetik, és látjuk, amint a teremtmények a forma nélküliből formába vetülnek, és pillanatonként minden megújul. Az eredeti kozmoszban, aquatikusban, illetve isteni szubsztanciában minden létezik, és e létezés miatt a rezgések olyan magasak, hogy senki nem fogja fel őket. Hacsak valaki nem szellemként fejeződik ki, ahogy mi tesszük, arra van szükség, hogy a test frekvenciáját fölemelje a szellemi frekvenciára. — Adott esetben láthatjuk, hogy a teremtés állandóan zajlik, mivel a teremtést a nagy kozmoszban keletkező kozmikus fénysugárzás rezgése idézi elő, és ez a sugárzás a nagy egyetemes 401

élet- vagy fényenergia, mely életben tart mindent, s amelynek neve a sugárzás vagy rezgés Atyja. Ez a rezgés Atyja, mert rezgése minden más sugárzást, illetve rezgést elsöpör. Valójában csupán hatástalanítja őket, hogy egyéb formák vehessék át azok helyét. — Amikor testünk a Szellem rezgésével összhangban rezeg, akkor fényrezgés vagyunk, minden rezgés közül a legnagyszerűbb, minden rezgés Istene, Atyja. — Hamarosan igazolják, hogy ezek a kozmikus sugarak olyan rettenetes bombázást végeznek, hogy romboló hatásuk van az úgynevezett anyagra nézve. Ez a sugárzás minden energia forrásától, minden elem Atyjától ered, abból a forrásból, ahonnan minden elem származik. Ez nem rombolás, hanem átalakítás az úgynevezett anyagból szellemi formába. — Nemsokára ismeretessé válik, hogy a kozmikus sugaraknak olyan óriási behatoló képességük van, hogy áthatolnak minden anyagon, szétzilálván eredeti állapotát, az úgynevezett atom központját vagy magját, átalakítván azt más anyag atomjává, ezáltal más, magasabb rendű elemeket alkotva, és ezen a módon a teremtés a tiszta fény vagy maga az élet magasabb rendű sugárzása irányába fejlődik. — Ezt a borzasztó áthatoló erővel rendelkező sugárzást könynyű megkülönböztetni bármely, a Földből, Napból, vagy galaxisból eredő sugárzástól, és teljes uralommal rendelkeznek e sugárzások vagy rezgések felett. A közeljövőben tudni fogják, hogy ez a sugárzás egy láthatatlan egyetemes forrásból származik, és a Föld állandóan ki van téve e sugarak rettenetes bombázásának, amely olyan erős, hogy az elemek atomjait átformálja más elemek végtelen számú részecskéjévé. Az is kiderül, hogy amikor a kozmikus sugár egy atom magjába hatol, nem rombolja azt szét. Megosztja ezt az atomot más anyag apró részecskéivé, alacsonyabb rendű elemből magasabbá alakítva azt. Így ezek a sugarak nem pusztítják el az anyagot, hanem alacsonyabb rendű elemből magasabb rendű elemmé alakítják azt — az anyagiból szellemivé. 402

— Ez a magasabb rendű elem olyan, amilyennek az ember megszabja, magasabb rendű, amennyiben az ember magasabb rendű célra rendeli és használja. Amikor az ember szellemi rezgéseket sugároz, akkor képes arra, hogy tökéletesen meghatározza és szabályozza ezeket a sugarakat és működésük módját. — Amennyiben szellemi rezgések jellemzik az embert, akkor állandó jelleggel átváltozás zajlik körülötte mindenütt. Az átváltozás csupán a magasabb tudati szinten való teremtés. Így minden ott teremtődik meg, ahol van. A teremtés soha nem szűnik, folyamatos, nincs vége. — A kozmikus sugárzást fény alkotja, úgynevezett fénygömböcskékből áll össze, melyek a Kozmoszból törnek elő. Ez a nagyobb univerzum az összes naprendszert körülöleli, és magában foglalja oly mértékig, hogy a napok elnyelik, központi napjába vezetik, megőrzik, összevonják és felépítik mindazt az energiát, ami a naprendszerekből szétszóródik. Ez a központi nap olyanynyira telítődik rezgő, pulzáló energiával, és ez az energia annyira összesűrűsödik, hogy az úgynevezett fénygömböcskék kilökődési ereje egy atommaggal való összeütközés során az atomot szétzúzza, de nem semmisíti meg. Részecskéi átalakulnak más elemek részecskéivé, melyeket azután magába olvaszt az elem, amelyhez tartoznak, így ez az elem élővé válik. — Az élet olyan energia, amit a fénygömböknek ez az úgynevezett bombázása szabadít fel, és azt a részt, ami a szabaddá váló részecskékből nyelődik el, a részecske, vagy az egész elem életének nevezzük, míg az energia egy másik része felszabadul ugyan, de nem nyelődik el, hanem visszatér a Kozmoszba, ahonnan származik. Ott ismét koncentrálódik, sűrűsödik, amíg újra ki nem lökődhet, hogy egyéb atomokkal ütközhessen, szétzúzván azokat, így teremtve részecskéket, amelyek egy másik elem atomját fogják megalkotni. — Ily módon a teremtés folyamatos, örök, táguló és sűrűsödő, majd a csökkenő rezgésszámmal anyagba tömörödő. — Ez az intelligens, sugárzó energia Isten, aki irányítja a körülöttünk lévő világmindenséget, éppúgy, ahogyan testünk kozmoszát, amely spirituális, nem pedig anyagi. 403

— Az átalakulás nem szétesés. Az intelligencia úgy irányít, hogy mindössze néhány fénygömb ütközik atommagokkal olyan időbeosztásban, és a törvénynek tökéletesen megfelelve, hogy egyetlen folyamat egyensúlya sem borul fel. — Egyesülve ezzel a legfőbb intelligenciával, az ember szabályos módon képes ezeknek az ütközéseknek a számát megnövelni, úgyhogy szükségletei azonnal kielégítést nyernek. Ezen a módon az ember sietteti a természet lassú folyamatát. Nem avatkozik bele a természetbe: magasabb frekvencián dolgozik együtt a természettel, mint ahogyan a természet működik a felfogás alacsonyabb szintű rendszerében. „Emeljétek föl szemeteket és nézzétek a szántóföldeket! Megértek már az aratásra.”126 Minden rezgés megfelel annak a síknak, vagy területnek, melyen a rezgés működik. Az említett síkoknak vagy területeknek nincs kapcsolatuk azokkal a koncentrikus övezetekkel vagy rétegekkel, amelyek körülveszik a Földet. Ezek a koncentrikus övezetek vagy rétegek a Földet körülvevő ionizációs zónák, amelyek viszszaverik a Földről származó rezgéseket, de nem akadályozzák vagy zárják ki a kozmikus fénysugarakat. Ez utóbbiak segítségével zajlik állandó jelleggel az átalakulás vagy teremtés. Még testünk is alacsonyabb minőségűből magasabba alakul át, mi pedig tudatos rendezőivé válunk ennek a változásnak, ha megtartjuk gondolatainkat, és ennek következtében a testet tudatosan a magasabb frekvenciára hangoljuk. Így, tudatosan hangoljuk testünket a magasabb rezgésszámhoz, és mi azzá a frekvenciává válunk. — A mester ebben az állapotban várakozik. Azon a szinten, ahol most vannak, önök mesterek, minden feltétel meghatározói. Most tudják, hogy az isteni teremtés dicsősége és tudatossága magasan áll bármely anyagi gondolat felett. — Az első lépés az, hogy a gondolkodás, az elme és a test minden külső tevékenységét teljesen és tökéletesen ellenőrzés alatt tartsák, mindig azt a gondolatot szem előtt tartva, hogy a tökéletesség magatartását gyakorolják, az isteni viselkedést, 126

Jn. 4, 35

404

Isten Fölkentjének modorát. Tegyék ezt, bárhol is legyenek, minden alkalommal munkájuk vagy pihenésük során. Lássák ezt a tökéletes jelenlétet önmagukban. Vegyék föl azt a szokást, hogy úgy lássák ezt a tökéletes jelenlétet, mint valódi énjük, Isten Fölkentjének jelenlétét. Ezután menjenek egy kicsit tovább. Lássák az Isteni Fehér Fényt, amint tisztán és ragyogón tündököl az önök lényének legbelsejéből. Olyan tündökléssel és dicsfénnyel lássák előragyogni, ami egész testük minden sejtjéből, rostjából, szövetéből, izmából és szervéből sugárzik. Ekkor lássák Isten igazi Fölkentjét diadalmasan, tisztán, tökéletesen és örökkévalón megmutatkozni. Nem az énhozzám, hanem az önökhöz tartozó Isten Fölkentjét, az önök Atyaistenének egyszülött fiát, Isten egyetlen igaz fiát, a diadalmas és mindent legyőző Istent. Álljanak ki, és követeljék ezt, mint szent jogukat, és az önöké lesz. — Minden alkalommal, amikor kimondják: „Isten”, legyenek teljes tudatában, hogy Istent jelenítik meg, és nagyobb szolgálatot tesznek azzal a világnak, ha így tesznek, mint azzal, ha engem úgy mutatnak be, mint Isten Fölkentjét. Sokkal nagyszerűbb és nemesebb az, ha önmagukat Isten Fölkentjének tekintik, saját személyükben tárván Istent a világ elé, és úgy tekintvén Istenre, mint önmagukra. — Önök hátradőlnek, és hozzám imádkoznak, hogy járjak közbe az önök érdekében. Nagyszerű, hogy tényleg úgy emlegetnek a világnak, mint Isten Fölkentjét, és felismerik személyemen keresztül az isteni tulajdonságokat, mindaddig, amíg nem teremtenek bálványt vagy hasonmást belőlem, hogy azután ahhoz a bálványhoz imádkozzanak. Abban a pillanatban, hogy faragott képmást készítenek rólam, és ahhoz a képmáshoz imádkoznak, lealacsonyítanak engem és önmagukat. Nagyon jó látni azt az eszményképet, amelyet én vagy más ábrázolunk, azután tegyék azt az eszményképet teljesen magukévá. Így nem távolodunk vagy különülünk el Istentől, és így az ember meghódítja a világot. Nem látják, mennyivel nagyszerűbb velünk EGYKÉNT megnyilvánulni Istenben? — Amennyiben ezt szeretettel, tisztelettel, odaadással és méltósággal művelik, szokássá válik, és hamarosan mindegyi405

kük, mindennapi életük és létezésük azonos lesz ezzel. Rövid idő alatt megvalósították Istent. Még egyszer, önök a Szent Krisztus, Isten egyszülöttje. Önök egyek a Legfelsőbb Szellemmel, Energiával. Valóban érezzék, lássák, és ragadják meg ezt a Szent Fényt, fogadják el, jelentsék ki, és határozottan legyenek tudatában annak, hogy ez az önöké, és hamarosan testük tényleg ezt a fényt sugározza. — Minden korban és minden helyzetben, a roppant végtelenség minden elemében létezett ez a mindenekfelett való fény, mindenütt jelen van. Ez a fény az élet. — Amikor valami érthetővé válik, megvilágosodunk vele kapcsolatban. Tudatos elménket bevilágítja a fény. Csakhamar az ÉLET FÉNYE ragyog figyelő szemeikbe, ahogyan minden kiválóság szemét bevilágítja. Sokukat ragyogó fényben állva ábrázolták. Jóllehet, esetleg nem látják, ez a fény valódi, ez a fény élet, mely testükből árad. Ekkor Weldon érdeklődött, hogy beszélhetnénk-e néhány bibliai tanításról, és Jézus készségesen beleegyezett. Felálltunk, és együtt sétáltunk ki a kertből. Weldon felkiáltott: — Csak gondolják el! Önök itt találtak rá ezekre az emberekre, én pedig itt éltem ugyanazon a vidéken, és sohasem ismertem fel őket. Ez a nap tényleg felfedezés volt számomra! Egy új világ, új fény, új élet bontakozott ki előttem. Megkérdeztük, hogyan ismerte fel Jézust. Így válaszolt: — Önök csodálkoznak, hogy felismertem, hogy kicsoda. Tényleg nem tudom, hogy tudhatom. Tudom, és semmi sem rendítheti meg ezt a tudást. Javasoltuk, hogy amennyiben fennáll még az elfoglaltság, szükséges lenne, ha következő hétfőn elindulna, ugyanis csoportunk két tagja aznap Darjeelingbe készül, és elkísérnék őt. — Elindulni? — válaszolta — már elküldtem egy hírvivőt, hogy másik személyt kérjek fel feladatom átvételére. Itt maradok. Csak meg akarnak szabadulni tőlem. 406

15. fejezet GY nagyon érdekes napot követően, amikor vidéken barangoltunk, számos lenyűgöző helyet meglátogatva, visszatértünk szállásunkra nyolc órakor, és barátainkat találtuk a kertben összegyűlve. Rövid, általános témákról történő beszélgetés után Jézus beszélt, és azt mondta, hogy úgy látják, Weldon megtévedt. Így folytatta: — Úgy beszélek önhöz, ahogy kívánom, hogy saját magához szóljon. Ha ezeket az állításokat valóra váltja, illetve önmaga részévé teszi őket, másra nem lesz szüksége. Ezeket az állításokat semmiképpen sem szabad szabályként alkalmazni. Tanítványok alkalmazhatják őket abból a célból, hogy gondolataikat az Isteni Eredettel összhangba hozzák, vagy ahogyan sokan mondják: „gondolataikat egy pontra irányítani”. Mi gyakran használjuk a szót: „ISTEN”, sokszor ismételve azt. — Jól ismert tény, hogy minél gyakrabban mondjuk, illetve használjuk a szót: ISTEN, tudván, hogy ez a legmagasabb elv, mely bennünk él, és rajtunk keresztül árad, annál nagyobb előnyre teszünk szert belőle. Engedje meg, hogy megismételjem —azt gondoljuk: „Nem mondhatod: „ISTEN”, nem használ127 hatod nevét túl gyakran”. — Lássa Istent, mint Alkotóerőt, mely keresztülfolyik önön: koncentráljon rá, serkentse azt, és sugározza ki dinamikusabb energiával. Annak következtében, hogy állandóan keresztüláramlik testén, csakúgy, mint körülötte, nagyobb lendületet kölcsönözhet neki azzal, ha egész lényének erejével sugározza szét, kifelé serkentve azt. Az ember teste az a közvetítő, melyen keresztül ez az erő transzformálódik, külön lendület adódik hozzá, hogy hatékonyabb munkát végezzen, és tökéletesebb formában lehessen kisugározni.

E

127

Ennek egyik oka lehet a bibliai tízparancsolat utasítása: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki nevét hiába veszi” (Exod. 20, 7).

407

— Ennélfogva sokkal nagyobb erő adódik hozzá ehhez az elvhez azáltal, hogy sugárzását milliók erősítik fel és küldik szét, mindazonáltal, ha egy ember feltárja teljes hatalmát, meghódíthatja a világot. Így láthatja, mire lennének képesek milliók. — Minél gyakrabban használja ezt a nevet, tudván, hogy ez az önmagában felépített belül élő Isteni Elv, annál magasabb testének rezgésszáma. Ezek a rezgések összekapcsolódnak az „Isten” szót képviselő, e szó által sugárzott isteni rezgésekkel és reagálnak azokra. Ha egyszer nyomatékosan kimondaná a szót: „ISTEN”, akkor teste soha többé nem térne vissza arra a rezgésszámra, amelyen azelőtt volt, hogy az „ISTEN” szót használta. Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva tegye ezeket az állításokat sajátjává, használja őket saját nyelvén, ha úgy kívánja. Ezek öntől, nem pedig bármely külső forrásból származnak. Csak próbálja egy ideig, és tapasztalja meg, milyen hatása lesz önre. Emlékezzen, hogy minden alkalommal, amikor ISTENRE gondol, ön Isten Szent Terve. Ezek nem az én szavaim, hanem az ön szavai, Isten Fölkentjétől, öntől. Gondoljon rá, hogy Jézus, az ember Krisztussá vált azzal, hogy kifejezést adott a fénynek, mely színtiszta élet, avagy Isten. — Isten, az Atyám, az Isteni Eredet árad keresztül rajtam. Isten minden, és minden, ami Isten, ÉN VAGYOK. Én vagyok Isten Fölkentje, az istenember. — Minden, ami Isten, az Atyám, azért van, hogy az istenember használja, így ÉN VAGYOK felhatalmazva arra, hogy minden szubsztanciát felhasználjak. Valójában Isten, az Atyám minden szubsztanciát korlátlan mennyiségben áraszt ki az istenembernek. — Az Isteni Eredet az én Atyám, ÉN VAGYOK Isten Fölkentje, mi ketten hiánytalan és teljes egységben vagyunk. Minden, amivel Isten rendelkezik, az Isten Fölkentje maga. — Vegyük a szót: „ISTEN”. Miért van az, hogy ebben a szóban annyi erő van? Ezt az a rezgés okozza, amely akkor szabadul fel, amikor a szót kiejtik, ez a legmagasabb, a Kozmosz, a leghatékonyabb rezgés. A kozmikus sugárzással érkezik, és 408

a legmagasabb rezgésszámú vibrációs mezőt eredményezi. Ez a mező mindent magában foglal, mindenen áthatol, mindenhol létezik, és minden anyagot irányít. Ez minden energia kormányzó eleme, és ez a rezgés az a közvetítő közeg, ami a fényt és életet hordozza. — E sugárzás mögött az az irányító intelligencia áll, amelyet ISTENNEK nevezünk, és sugárzásán keresztül az intelligencia mindent áthat. Ebből a sugárzási mezőből fény és élet egyaránt árad. Amikor ezeket az ember elfogadja, beépíti testébe, akkor ők egyek. Teste azonnal válaszol a fény rezgésére, ő az isteni rezgés, alakja fényt sugároz. Ezért az, aki Istenként mutatkozik meg, gyakran láthatatlan azok számára, akik alacsonyabb frekvenciájú síkon tevékenykednek. Ez az oka annak, hogy az „ISTEN” szó olyan hatalmas. — Az önök Bibliája azért tartotta fenn befolyását és hosszú életét, mivel ez ad erőt az „ISTEN” szónak. Gondoljon csak arra, hány alkalommal szerepel ez a szó leírva, és így elmondva abban a nagyszerű könyvben. Lássa az élet és ennek következtében élet és energia különböző kisugárzásait, melyek minden szóból áradnak, akár írják, akár mondják őket. Minden szó azok lelkének legközepébe küldi rezgését, akik elmondják, hallgatják vagy látják a szót: „ISTEN”, és ahogy a lélek válaszol erre a rezgésre, ennek megfelelően magasztalják fel és dicsérik azt a könyvet, ahonnan a sugárzás kiindult, hiszen a lélek is felmagasztalódik a rezgés által. Így a könyv életet, erőt és halhatatlanságot kapott. Valójában az „ISTEN” szó érte ezt el. Ennek megfelelően elmondható, hogy a könyv Isten igéje spirituális, és nem szó szerinti értelemben. — Túl sokan veszik a Bibliát szó szerint, ahelyett, hogy valódi spirituális értékének szentelnének figyelmet. A tudatosságnak ez a hiánya nem sokat számít, mivel a spirituális rezgések félresöprik azokat, amelyeket ez a gondolkodásmód teremtett meg. Amikor egyszer ISTENRE gondolnak, vagy kimondják: „ISTEN”, a rezgések messze felülmúlják megértésük hiányát. 409

— A biblia túlélése igazolja, hogy kiállta a próbát a gúnyolódás és kritika áskálódásaival szemben. Az ateista képtelen egészen megmagyarázni, hogy az „ISTEN” szó miért teszi hatástalanná a „Gonosz” szót és miért rendelkezik teljes uralommal fölötte. — Ismételje „Isten”-t jelentőségteljesen egy ideig, majd próbálja meg testének frekvenciáját a „Gonosz” szóval befolyásolni. Ha még nem tapasztalta ezt meg, felfedezés lesz az ön számára. Sok tudós hirdeti, hogy a teisztikus feltevés lehetetlenség. Ne törődjön velük, mivel azok a dolgok, amelyeket tegnap lehetetlennek nyilvánítottak, ma megvalósulnak. — Nem látja, hogy itt az ideje, hogy bemenjen a házába, rendbe tegye azt, és felfedezze, mit tesz a Szó „ISTEN” önnek? Gondolkozzon mélyen egy pillanatig, próbálja ki, és lássa, vajon nem idézi-e elő, hogy elvessen minden különbözést és civódást? Mondja: „ISTEN” egész lelkével, és érezze a felvidulást, ami arra készteti önt, hogy testvérével kedvesebben és igazságosabban bánjon. Helyezze Istent önmaga elé, és a rég elfeledett korok köde szertefoszlik, mint a füstgomolyag. Lehet, hogy az értelem helyteleníti ezt. Ne törődjön az értelemmel, már sokszor tévedett. Legyen az „ISTEN” szó önben uralkodó, ekkor a viszály és zűrzavar egész világa képtelen megérinteni önt. — Ha határozottan tudja, hogy ISTEN, vagy a legfőbb rezgés valóban létezik, és az MINDEN HATALOM, akkor felhasználhatja arra, hogy MINDENT elérjen. Segítségével egyik helyről a másikra közlekedhet. Ha ön egy bizonyos helyen van, és arra van szüksége, hogy másik helyen legyen, emlékezzen arra, hogy az én az, aki önt mozdulatlanságra készteti, nem pedig ISTEN. Ha azon a helyen marad, ahol van, akkor az isteni erőt korlátozottan használja. Engedje el az ént, törölje el a korlátokat, adja ki a parancsot, hogy ön Isten Fölkentje, egy az isteni rezgéssel és hatalommal. Abban a pillanatban, ahogy határozott lesz abban, hogy ön isteni rezgés, a rendeltetési helyén lesz. Egy dologra gondolni csupán nem jelenti az ered410

mény elérését. TUDNI ÉS CSELEKEDNI KELL, azután szeretni és tisztelni a forrást, illetve elvet, ez elegendő a megtételhez. — A hit megmutatja az utat a gondolat segítségével, azonban Isten Fölkentjének a parancsára van szükség, hogy ön az a rezgés. Abban a percben, hogy megengedi annak a rezgésnek, hogy átvegye a teljes parancsnokságot, ön FÖLÁLL ÉS MEGCSELEKSZI. A szeretet és tisztelet általi TUDÁS válik eredménnyé. Az, hogy ön nincs tudatában ennek a sugárzásnak, nem semmisíti meg létezésének tényét. A létezésébe vetett hit segítségével, ezenkívül a tudással, hogy valóban létezik, tudatossá válik a létezéséről, ezután felhasználhatja azt. — Amikor egy rezgést kifejez, és összhangban van azzal a sugárzási mezővel, akkor láthatatlan azon dolgok számára, amelyek alacsonyabb sugárzási mezőben fejeződnek ki. Így abban az esetben, ha teste a fény sebességével rezeg, akkor láthatatlan azok számára, akik nem képesek a fényt látni. A Fény Élet, ezért ha teljes mértékben a fény rezgésében él, teste színtiszta élet. A Fény és az Élet Isten. Így mindenki Isten, ha az isteni rezgésben él. „Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, 128 Istened lesz a fényességed.” — Az Úrnak, Isten Fölkentjének nincs szüksége fényre, ha testének frekvenciája összhangban van az isteni rezgéssel. Teste fény, tisztább, mint a déli Nap. Az Úristen (vagy Isten törvénye) színtiszta életet (fényt) fejezve ki Jézuson, illetve az emberen keresztül Krisztussá válik a Földön. Minden ember Krisztussá válik, amikor megérti az Urat (törvényt), vagy Isten Törvényét, és valóban a szerint él. „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága. 128

Iz. 60, 19

411

Erre a farizeusok megjegyezték: ‘Te önmagadról teszel tanúságot, tanúságod tehát nem érvényes.’ Jézus megfelelt nekik: ‘Még ha magamról is teszek tanúságot, érvényes az én tanúságom, mert tudom, honnan jöttem, és hová megyek. Ti viszont nem tudjátok, honnan jöttem, és hová megyek. Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit. Ha pedig ítélek, ítéletem érvényes, mert nem vagyok egyedül, hanem én, és aki küldött engem: az Atya. Márpedig a ti törvényetek is azt álltja, hogy két ember tanúsága érvényes. Én teszek tanúságot önmagamról, és tanúságot tesz rólam az is, aki küldött engem: az Atya.’ Erre megkérdezték tőle: ‘Hol a te Atyád?’ ‘Sem engem nem ismertek, sem Atyámat’, felelte Jézus, ‘ha engem ismernétek, 129 Atyámat is ismernétek.’” — Hogyan járhatna sötétségben, ha kéz a kézben jár Istennel? Ha győzelemre engedi Istent, tettei és eredményei örökkévalók. Ezt a rezgést testesítette meg, és mindaddig, amíg ehhez a fényhez hűen él, sohasem hal meg és nem változik — ez a rezgés örökké tart. — Sokan nemes életet éltek, és nemes tetteket vittek véghez, mindannyian az Isteni rezgés segítségével arattak sikert. Így hatalmukban áll a teremtés ennek a rezgésnek a csökkentésével, lehetővé téve az aquatikus szubsztanciának, hogy formába sűrűsödjék. Az aquatikus szubsztancia az az anyag, amely minden elemet tartalmaz. A tudósok felfedezik majd, hogy minden elemet feloldhatnak ilyen aquatikus, illetve gőzszerű állapotúvá. Ebben az állapotban minden anyag ugyanazon a rezgésszámon rezeg vagy sugároz. Így, arra a frekvenciára csökkentve a rezgésszámot, amelyen az elem részecskéi összeállnak, a kívánt elemet lehet előállítani. Ebben a kozmikus sugárzás fontos szerepet játszik. Így következik be az átváltozás. — Sok nagy lélek élt, majd munkájuk velük együtt enyészett el, mert nem voltak tudatában az erőnek, amely táplálta őket. 129

Jn. 8, 12-19

412

Ők, akárcsak mások, nem voltak tisztában tetteikkel, és így azok feledésbe merültek. Ha felismerték volna ezt az erőt, majd határozott gondolat és tett segítségével támogatták volna cselekedeteiket, eredményeik olyan kiemelkedők lettek volna, mint a hegy, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanúgy, ahogyan eredmények magaslatai emelkednek ma az emberiség elé, mint amilyen például az egyiptomi Nagy Piramis. — Hát nem sokkal nagyszerűbb krisztusi életet élni? Vajon nem éri-e meg a fáradságot, hogy ezt saját eszményképévé tegye? Nem foszlanak-e ezzel semmivé az élet ügyes-bajos dolgai? Nem látja azok teljesítményét, akik síkra mertek szállni, hogy a Krisztusi Életet éljék? — Ha ezt megvalósítja, ott áll az Átváltozás Hegyén. — Az ember törvénye és próféciája eltűnik, és egyedül Krisztus marad, de nem magányosan. Meg tudja ezt tenni, mindenki képes megtenni, csak akarnia kell. — Most tudja, hogy ön és az Atya Egy. Ez a kettő tanúsága, akik egy törvényként állnak együtt, és ez a tanúság IGAZ. Így, amikor ítél, ítélete igaz. Ha tanúságot tesz erről a származásáról, tanúsága igaz. Mivel tudja, hogy gyökerei az Atyánál vannak, sohasem hal meg, mindig ismeri az Atyát. „Ha ismernék Atyámat, engem is ismernének”, mivel rezgésünk tökéletes összhangban van. „Erre tanítás közben a templomban Jézus így kiáltott: ‘Ismertek engem, azt is tudjátok, honnan vagyok. Pedig én nem jöttem magamtól, hanem az Igaz küldött engem. Ti nem ismeritek őt. Én ismerem, hiszen tőle vagyok, és ő küldött.’ Erre meg akarták ragadni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája. A nép közül sokan hittek benne. ‘Ha eljön a Messiás, tud-e több csodát művelni ennél?’ — mond130 ták.”

130

Jn. 7, 28-31

413

„Jézus így szólt: ‘Csak rövid ideig vagyok még veletek, aztán ahhoz megyek, aki küldött. Keresni fogtok engem, de nem találtok, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek.’”131 — Tudja, szellem és anyag Krisztusban egybeolvad. A Szellem tudja: „Nem jöttem magamtól, az Atya küldött engem.” A templomnak (testnek) tiszta közvetítővé kell válnia, amelyen keresztül Krisztus előragyog. Amikor az egyénben Krisztus emelkedik fel, akkor nagyobb csodákat tesz majd, mint azok, amelyeket én tettem. Ha keresi, megtalálja Krisztust bennem és saját magában, egytől egyig testvérek vagyunk. — Az önök órája akkor érkezik el, amikor Krisztus mindegyikükben megjelenik külön-külön, akkor emelkednek fel a krisztusi tudatba, és dicsőítik az Atyát, ahogyan én dicsőítettem Őt. — Feljegyezték, hogy utolsó szavaim a kereszten ezek voltak: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”132 Ez teljességgel téves fordítás. Szavaim valójában ezek voltak: „Én Istenem, én Istenem! Sohasem hagytál el engem, vagy egyetlen gyermekedet, mert gyermekeid hozzád jöhetnek, ahogyan én jövök hozzád. Úgy láthatják az életem, ahogyan én éltem azt. Ily módon, ezt az életet élve valóban megtestesítik Krisztust, és Eggyé válnak veled, Istenem, Atyám.” — Sohasem volt szó elhagyásról vagy különválásról. Isten Fölkentje jóval azt az órát megelőzően világosan kifejezésre jutott. Ha testemet elégették volna is, össze tudtam volna azt rakni ugyanazokból a részecskékből, amelyek szabaddá váltak volna a látszólagos pusztulás során. Ha testem minden porcikáját különválasztották volna is, azonnal összerakható lett volna, és nem lett volna semmilyen különbség. — Az ember olyan felépítésű, hogy amikor Isten Fölkentjének megértését nyilvánítja ki, elegendő értelmes energiát szabadít föl, és ez az energia és intelligencia olyannyira beborítja őt, hogy a testet szét lehet zúzni, az életelemet el lehet vá131 132

Jn. 7, 33-34 Mt. 27, 46

414

lasztani ugyan a részektől, azonban ez az értelmes életelv öszsze tudja rakni, egybe tudja fogni ugyanezeket a részeket ugyanabban a formában, ahogyan korábban megnyilvánultak. Az öntőminta vagy sablon ott van, ez olyan szubsztanciából és szubsztanciában épült, ami nem pusztítható el. Csupán az anyagot kell összerakni, és feltölteni az öntőformát, ugyanazon életelemmel átitatva, és ugyanaz a tökéletes minta vagy képmás áll rendelkezésünkre, mint azelőtt. — Ennek megfelelően érthető, hogy a keresztre feszítés nem ártott nekem, csupán azoknak, akik megpróbáltak ártani a Krisztusi Elvnek. Példa volt ez a Nagy Elv érvényesülésére, olyan útra, amit az egész emberiség követhet. Így követve Isten Fölkentjeivé válnak, olyan eszményképpé, amely elpusztíthatatlan formában állandósult. Még csak el sem pusztították ezt a testet. Annak frekvenciája oly magas volt, hogy a megkötözés és a keresztre emelés puszta tevékenysége csupán szimbóluma volt annak, hogy azok, akik keresztre feszítettek, elérték a határát az összes megszorításnak, amit halandó a testre tehetett. Szükségszerűség volt a halandó korlátok megvalósulásának beteljesítése érdekében, hogy a testet sírkamrába tegyék, és hatalmas követ gördítsenek oda, amivel telje133 sen lezárják a sírkamrát. Így szólt a kiáltás: „Beteljesedett!” Amikor a halandóság beteljesedett, a halhatatlanság hiánytalan. Ilyenformán még sziklába vájt sírkamrában is képtelenség korlátok közé szorítani a halhatatlan testet. A sziklát is meg lehetett volna olvasztani ahhoz, hogy ilyen testet szabadon eresszen, ha a szükség fölmerül. Így láthatják, az egész jelenet az ember örökségének szimbóluma volt.

133

Jn. 19, 30

415

16. fejezet ZEK az összejövetelek néhány napon át folytatódtak. Megbeszéltük, hogy Gordon Weldon és én ezekkel az emberekkel maradunk, míg vezetőnk és a többiek viszszatérnek Darjeelingbe, ahol a csoport felüti főhadiszállását annak érdekében, hogy rendszerezze, és táblázatba foglalja az eddig szerzett adatokat. Mihelyt ők útra keltek, megerősítettük táborunkat, mivel ez lesz a mi főhadiszállásunk, amíg vezetőnk decemberben viszszatér. A hely, ahol táboroztunk, egy olyan hegygerinc tetején volt, amely a fő hegység egy nyúlványát képezte, nagyjából 150 méter magasságban a völgy fölött. A helyszín és a fekvés a lehető legelőnyösebb volt egy főtábor számára, mert könnyedén el lehetett érni számos különböző helyről, amelyeket meg készültünk látogatni. A tábor egy magas, tekintélyes fákból álló, nagy liget közepén állt. A fő gerinctől a talaj fokozatosan lejtett táborunkig olyan benyomást keltve, hogy a tábor egy félhold alakú amfiteátrum közepén fészkel, míg a völgy hatalmas freskóként zárta be a másik szeletet. A freskó fölött és alatt a Nap folyékony aranyba merült alá. Minden este ez a szín verődött vissza a gerinc felfelé emelkedő lejtőin, amely amfiteátrumunk hátteréül szolgált, lüktető, pulzáló színű tengerben fürdetvén meg a gerinc tetejét, egy gigantikus dicsfényhez hasonlóan. Ha valaki csendben állt éppen, amikor a Nap kihunyt a láthatár mögött, egy nagy, vállmagasságban kitárt karokkal álló Lényt látott amint szorosan beburkolózik színarany palástjába, mely a legfestőibb módon omlik alá, és glóriája tiszta, fehér fénnyel sugárzik kilométerekre szét. Egy este éppen napnyugta előtt üldögéltünk a tábortűz mellett, és úgy tűnt, a Nap a legpompásabb ragyogással tündököl. Olyan szembeszökő volt a szokatlan tünemény, hogy társaságunk minden tagja el volt ragadtatva. Valaki megjegyezte egy sanjasi-nak, aki pár perccel korábban érkezett, hogy a Nap 416

E

megpróbálja önmagát felülmúlni, mielőtt jó éjszakát kívánna. — Rendkívüli eseményt jelez — felelte a sanjasi —, a legnagyobb kíséretében kiváló lelkek csoportja gyülekezik itt hamarosan. Kérem, maradjon csendben. Mintha csak a kozmoszból érkezett volna a csend, amely hirtelen rátelepedett a vidékre. Egyszercsak mennyei hang törte meg a csendet a legkellemesebb, legmennyeibb tónusban. Ezután kokila-madarak ezrei csilingeltek trillázó, éles és magas hangon, olyan harmonikusan vegyülve a hanggal és énekkel, hogy azt lehetett hinni, hogy a kantáta a mennyből szól. Ha Ön, kedves olvasó, tanúja lehetett volna a jelenetnek, és hallhatta volna az éneket, bizonyára elnézné nekem a szuperlatívuszokat. Váratlanul abbamaradt a madarak trillázása, azonban a dal fenségesebben áradt, mint valaha. Azután a gerinc lejtőjén két női angyalfigura jelent meg csillogó, ezüstös öltözékben, amely látni engedte misztikusan gyönyörű alakjuk halvány körvonalait. Vonásaik olyan szépek voltak, hogy csak azt lehetne rá mondani: „puszta szavakkal csupán bemocskolnám őket”. Elbűvölve ültünk, akárcsak a sanjasi, és egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtettünk. Hirtelen hangok ezrei egyesültek kórussá, majd alakok gyűltek a két központi figura köré. A dal olyan váratlanul ért véget, ahogyan elkezdődött, az alakok pedig eltűntek. Abszolút csend teljes uralma következett, és óriási alak jelent meg úgy, mint az előbb, azonban ragyogó színek sorozatával. Amint a napsugarak lassan elenyésztek, az alak fokozatosan kivehetőbbé vált, amíg végül egy jó alakú, szimmetrikus testű, férfias lény állt előttünk leomló, rendkívüli színű hajjal. Testén csillámló, fehér ruha volt, amely válláról művészi redőkben hullott alá; derekát laza, ezüstfehér öv fogta körbe, ruhájának szegélye éppen érintette a füvet, amint méltóságteljes léptekkel közeledett felénk. Görög isten sem nézhetett volna ki nála fenségesebben. Ahogy a közelünkbe ért, megállt és így szólt: — Nem kell, hogy bemutatkozzunk egymásnak, nem kell formálisnak len417

nünk. Úgy üdvözlöm önöket, mint igaz testvéreimet. Kinyújtom kezem, és saját kezemet szorítom meg. Vonakodom-e megölelni önmagam? Nem, mert én úgy szeretem önöket, mint önmagamat. Az Isteni Elvvel együtt mi az egész világot szeretjük. Olyan vagyok, mint önök: névtelen, kortalan, örökkévaló. Együtt az igaz alázatosságban istenként fejeződünk ki. Csendben maradt egy ideig. Ruhája egy pillanat alatt megváltozott, olyan öltözékben állt előttünk, amilyenben mi, és mellette egy hatalmas rádzsputana tigris volt. Csudaszép fenevad volt, bundája az alkonyati fényben selyemnek tűnt. Pillanatnyi félelem szállt meg bennünket. Annyira lefoglaltak bennünket az események, hogy a tigris jelenléte egy ideig nem jutott el a tudatunkig. Az állat hirtelen lekuporodott. Vendégünk parancsára lábra állt, odament, és pofáját a férfi nyitott kezébe helyezte. A félelem hulláma elmúlt, nyugodtak voltunk. Vendégünk a tábortűzhöz ült, mi pedig közelébe húzódtunk. A tigris kissé odébb sétált, és teljes hosszában végignyúlt a földön. Vendégünk így szólt: — Eljöttem, hogy egy ideig részesülhessek vendégszeretetükből, amennyiben nem zavarok, önökkel maradnék a nagy találkozóig. Mindannyian egyszerre próbáltuk megragadni a kezét, olyan mohón akartuk őt biztosítani arról, hogy szívesen látjuk. Megköszönte, és beszélni kezdett: — Egyetlen állattól sem kell félniük. Ha nem félnek tőlük, semmiféleképpen nem árthatnak önöknek. Önök láthattak egy falu előtt a lakosok védelmét szolgáló, mozdulatlanul heverő testet. Az pusztán fizikai jelzés az emberek részére. A test közszemlére téve, mozdulatlanul hever a fenevadak irgalmára bízva, és bár mozdulatlan, bántódás nem éri, az emberek pedig felfigyelnek erre a tényre. Ilyenformán az állatoktól való minden félelmüktől megszabadulnak. Abban a pillanatban, amint félelmüktől megszabadulnak, a félelem rezgése nem sugárzódik szét, és mivel az állat nem képes semmilyen félelmi rezgést felfogni, nem látja az embereket táplálékként inkább, mint a fát, füvet, vagy a körülötte lévő kunyhó418

kat, mivel azok nem sugároznak félelmet. Az állat átmehet közvetlenül ugyanazon a falun, ahol korábban kiválasztott valakit, hogy megegye, mert az a valaki sugározta a legnagyobb félelmet. Megfigyelték ezt. Még azt is megfigyelték, hogy ugyanez az állat átlép a földön fekvő alakon, keresztülsétálva a falun, kutatva az után, aki félelmet érez iránta. Láthatták a szóban forgó állatot, amint egyenesen átsétál két kisebb gyermek között, akik hat méternél közelebb vannak egymáshoz, és megtámad egy idősebb személyt, aki fél tőle. A gyermekek nem voltak elég idősek ahhoz, hogy ismerjék a félelmet, így az állat nem látta őket. E tapasztalatok emlékei merültek fel, és rájöttünk, hogy nem gondolkoztunk eleget a félelem tárgyköréről ahhoz, hogy megjegyezzük mélyebb jelentőségét. Ezután folytatta: — Szeressenek egy állatot, és annak viszonoznia kell a szeretetet, ha pedig ellenáll a szeretetnek, akkor elpusztítja magát, mielőtt önöknek árthatna. Az állatok messze jobban ismerik ezt a feltételt, mint az emberek. A tigris felé tekintve így szólt: — Mutassunk szeretetet testvérünk iránt és figyeljük meg a választ. Megtettük, ami tőlünk telt. A tigris azonnal megfordult, talpra szökkent, és elindult felénk, minden mozdulatával a legnagyobb örömöt kifejezve. A rishi ezután folytatta: — Közeledjenek az állathoz úgy, mint ellenségükhöz, és akkor ellenségként kell megküzdeniük, közeledjenek hozzá, mint testvérükhöz, és akkor van egy barátjuk vagy védelmezőjük. Az a muni, aki a tibeti Szent András-kereszt templomtól kísért bennünket, felállt, bejelentette, hogy magunkra hagy bennünket, mert vissza kell térnie Hardwarba, hogy szolgálatára legyen a zarándokoknak, akik a gyűlésre érkeznek. Kölcsönös jókívánságok után távozott. Jóllehet, igen csöndes volt, kimondhatatlanul élveztük bajtársiasságát. Sokan vannak hozzá hasonlók ezen a hatalmas vidéken, nem kell egy szót sem szólniuk, mégis érezzük, milyen nagyszerűek. 419

Miután a muni távozott, leültünk, de alig bírtunk magunkkal, amikor Emil, Jast és Chander Sen érkezett meg a táborba. Kölcsönös üdvözlések után leültünk, és úti programot állítottunk össze az ország nagy részére kiterjedő túrához. Ennek befejeztével Emil sok érdekes legendát mesélt azokkal a helyekkel kapcsolatban, amelyeket meglátogatni készültünk. Ezek közül csupán egyet említek, mivel azzal a környékkel kapcsolatos, ahol mi táboroztunk, és fölöttébb érdekes, közeli összefüggésben van a Maha Kumba gyűléssel, melyet tizenkét évenként tartanak ezen a helyen. Erre a gyűlésre, és a környék szent helyeire minden évben több zarándok sereglik össze, mint bárhol másutt. Egyetlen gyűlésre ötszázezer ember érkezik ide. Mivel a jelen alkalom különös fontossággal bírt, várható volt, hogy ez a szám több százezerrel nő. Az esemény ígérete már a levegőben volt. Minden zarándok kapott ételt a találkozó idején. Hardwar nagy szent helyként ismeretes. Brindavanban Sri Krishni élt, és ebben a völgyben nőtt fel. A vidék olyan, mint a Paradicsom. Ez a hazája a kokilának, az édes hangú madárkának. Ezen a vidéken állnak azok az ékes tereptárgyak, amelyek ott keletkeztek, ahol az Amri korsójából kiömlő örök életű nektár cseppjei lehullottak, azé a nektáré, amely Devatos (isten) és Asura (démon) — más szóval a spiritualitás és a burjánzó anyagiság — harcát követően emelkedett az égre a tengerből. Ez arról az időről szól, amikor India ráébredt a spiritualitás óriási fontosságára. Ez a korsónyi nektár olyan értékes volt, hogy birtoklásáért egy második csatát is vívtak. Az isten olyannyira igyekezett megelőzni a démont, hogy a korsóból kiömlöttek a nektár cseppjei, és ahova leestek, ott emelkedtek fel ezek a pompás tereptárgyak. Ez olyan legenda, amely mélyebb spirituális jelentést hordoz. Később bebizonyosodik, hogy e legendák értelme állandó, örök és messzemenő. Ezen a környéken barangoltunk, sok templomot meglátogatva a nagy rishi társaságában. Decemberben vezetőnk találkozott velünk, és déli irányban, Mount Abuhoz utaztunk. Innen 420

visszatértünk Brindavanba és Hardwarba, és újfent sok templomot látogattunk meg, ahol a legbensőségesebb és legbizalmasabb kapcsolatot találtunk ezeknek az embereknek az életével. Ezeket a bizalmas kapcsolatokat, tanításokat és eseményeket nem adhatom közre. Az egyetlen korlátozás, amelyet be kell tartanunk, az a kérés volt, hogy amennyiben ezeket közre kívánjuk adni, személyesen kell azt megtennünk csoportok számára. Valójában a kérés az volt, hogy ne írjuk le ezeket, hanem szóban adjuk közre, csupán azok számára, akik igényelték. A szent emberek és hívek nagy tömegének találkozója soha nem feledhető élmény. Itt nincs sietség, zűrzavar vagy összezsúfolódás ebben a hatalmas tömegben, mindenki közvetlenül egy pont irányába utazik egy cél érdekében. Mindenfelől a jóindulat és kedvesség megnyilvánulása látható, és minden ajakról a Legfőbb Lény, vagy Mindenható neve hallható. Ez azon a hosszú, hosszú folyosón végigterjedő spirituális visszhang, amelyet a nyugatiak Időnek hívnak, aminek nincs jelentősége a Kelet mérhetetlenségében. Csupán el lehet képzelni a négy-ötszázezer ember hatalmas tömegét, arra nincs mód, hogy megszámoljuk őket. Amint a tábortűznél ültünk a nagy találkozó napjának előestéjén, a rishi elmagyarázta ennek a nagy eseménynek a célját. Indiában csaknem minden ilyen gyűlésnek sokkal mélyenszántóbb értelme van, mint ami a felszínen látható, vagy amit a legenda állítása foglal magában.

421

17. fejezet RISHI folytatta: — Azonban írva van: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten 134 azoknak készített, akik szeretik őt.” Ezt úgy kellene olvasni: „azoknak, akik szeretik és megtestesítik Isten Fölkentjét.” — Kevesen értik az Élet Elvét, illetve az élet célját. A Megértés Elve az, amely minden dolog veleje, és a legfontosabb dolog. Ezért igaz a közmondás, miszerint: „Mindennel, amit megkapsz, megkapod a megértést is.” A tudatos cél megértése mindennek az alapja. Az ebben való jártasság adatott meg Salamonnak. Azt kérte, hogy a megértés alapja adassék meg neki, és szívében megértés leljen otthont. Ez a bölcsességnek olyan forrását fakasztotta számára, és olyan hatalomhoz segítette, hogy gazdagság és tisztelet lett a jutalma, ezért úgy ismerték, mint az ezer kiváló képesség királyát. Erről szimbolikusan úgy beszéltek, mint Salamon „ezer feleségéről”. — Salamon idején a feleség volt egy nagyszerű tulajdonság szimbóluma, a mindentudó bölcsességé, mellyel előre látta az univerzum teljes jövőjét, és annak nyilvánvaló kapcsolatát az emberiséggel, és annak minden egyes képviselőjével. Amikor Salamon ezt megosztotta népével az ő javukat szolgálva, még „háromezer mondás” adatott meg számára, dalainak száma „pedig ezerötre rúg”135. „Az Úr igen nagy bölcsességet és észt adott Salamonnak, s olyan tág szívet, mint a tenger partján a fövény.”136 — Salamon nem szó szerinti, avagy világi értelemben volt király, ő saját magának és saját világának volt királya. Ez volt az ő királysága. Erről a trónról osztott szeretetet, megértést, bölcsességet, igazságot, és minden bölcs tanács kérője számára bőséget.

A

134

1 Kor. 2, 9 1 Kir. 5, 12 136 1 Kir. 5, 9 135

422

— Akkoriban az egész emberiség kért és — válaszul — kapott szeretetet, megértést, bölcsességet, és ezerszeres bőséget. Ugyanakkor Salamon „olyan pálcával kormányzott, amely egyenes volt, mint a vas”, ez a tévedhetetlen törvény szimbóluma volt. Amikor az, amit kiárasztott, ezerszer tízezerszeresére erősödött, és ugyanazzal az erővel tért vissza, akkor a királyság, amelyben Salamon uralkodott, jóllehet, ez az egész világra kiterjedt, nem adhatta vissza a törvénynek, illetve úrnak azt a gazdagságát, amely felért volna Isten Fölkentjének kincsével, amikor ő annak a parancsnak engedelmeskedett, hogy az Énnek felül kell kerekednie, és tisztelnie Istent, az Eredetet. — Adjanak anélkül, hogy arra gondolnának, hogy kapnak, és nem kerülhetik el a jutalmat. Először adjanak szeretetet Istennek, azután az egész világnak! Amikor ez a szeretet viszszatér, megkerülte az egész világot, és ezerszer tízezerszeresére erősödött, bejárta az emberek millióinak gondolatait, és mindegyik ezerszer tízezerszeresére növelte azt. Van-e hely a Földön az ebből származó bőségnek? — Ez önmagában megszabadítja a világot, és az eredmény a mennyország. Harmónia uralkodik mindenen. Salamon megparancsolta magának, hogy ezt megértéssel, bölcsességgel, igazsággal, bőséggel és nagy örömmel teszi. Mi történt? A Föld nem bírt a bőséggel, nem Föld volt már többé, hanem Mennyország. — Meglepő-e, hogy Salamont az ő idejében nagy királynak, Istennek nevezték? Leborultak elé, és Salamont imádták, azt gondolván, hogy mindennel képes őket ellátni, amire csak szükségük van. Ez az, amiben tévedtek, nem vették észre, hogy Salamon az a példa volt, akit követniük kellene. Isten azt mondta Salamonnak: „nem lesz a királyok közt hozzád ha137 sonló”. Nem lehetett senki a földön hozzá hasonló, mert ő elengedte a földi javakat, mennyei kincs volt az övé, és ebben uralkodott népén oly királyi módon, ahogyan Salamon uralko-

137

1 Kir. 3, 12

423

dott. Megmutatta Istent, az ember örökségét, melyet az embereknek követni kell. — Megtehetné egy ilyen Király, hogy az ő királyainak valamelyikét halálra ítéli, amikor ezzel saját magát ítéli ugyanarra a halálra, ezerszer tízezerszeresére megsokszorozva? Az ilyen király igazságosan uralkodik, nem más királyok fölött, hanem más királyokkal együtt, és nincs szükség külső pompa és dicsfény fitogtatására. Még koronáját sem kell bemutatnia — az egész emberiség ismeri a koronáját. Az ilyen Király igaz uralkodó, nem keveseké, hanem az emberiség minden tagjáé — együtt uralkodnak vele. Ez az ember és Isten végső uralma. Ez Izrael Uralkodóháza, ahol a ház fává: gyökérré, ággá, gallyá, levéllé, a virág ontotta illattá, magává a megtestesült szellemévé válik minden fajnak. — Valóban élt ilyen faj a Földön, és újra fog élni ilyen faj a Földön. Mondom önöknek, biztosak lehetnek benne, a mennyország itt van, hacsak minden ember úgy akarja. — Mivel az ember nem hallgat a hívó szóra, elmennek, és a születésen keresztül térnek vissza az életbe, annak megpróbáltatásai és kínjai közé, azután újra és újra a halálba, amíg a leckét végül is megtanulják: hogy az emberiség egész családja az abszolút spirituális megértés sziklájára épült. — Az ilyen faj számára a halál nem létezik, nem is létezhet újra, ebből következően a karma sem létezik. A karma csupán annak megtorlása, hogy disszonanciát és diszharmóniát hozunk létre. Cseréljék fel a megtorlást lemondással, és megszüntetik a karma okát, mivel az csupán a karmát létrehozni szándékozók gondolataiban létezik. Tüntessék el az okot, illetve cseréljék fel egy magasabb feltétellel, és az alacsonyabb feltétel megszűnik. Ezzel testük rezgésszámát fölé emelik annak a szintnek, amely lehetővé teszi a karma létezését. — A halál semmi esetre sem tünteti el a karmát, nem is szünteti meg vagy törli el azt. A halál megnöveli és megsokszorozza, ezzel óriási halomba hordja össze azt minden ember vállán. Abban a pillanatban, hogy elengedik a halált és az újraszületést, megszabadulnak a haláltól és karmától, mindkettő 424

eltöröltetik. Ha eltöröltetik, akkor feledésbe merül, ha feledésbe merül, akkor bocsánatot nyer. — Ha ezen a szinten az élet abszolút folytonossága nem válik érthetővé, így nem tudják azt elképzelni és megvalósítani, akkor van egy végső megoldás a halál ballépésére, az, amit reinkarnációnak hívnak. — A reinkarnáció csupán irányfény a halál vak ösvényén. Amikor ez a fény vezet, akkor a halál a földi tapasztalatok egymást követő fordulóin keresztül győzhető le. Azután azokon a leckéken keresztül, amiket ezek a tapasztalatok tanítanak, eljutunk annak eléréséhez, hogy a hiedelmek és dogmák nyakunkba rótt ember-alkotta feltételeitől megszabadulunk. Akkor újra beléphetünk Isten teljes dicsfényébe, a fénybe, amely változatlanul ragyog, és csak azért tűnt halványnak, mert messze barangoltunk az Atya Házától, saját igazi énünk házától, amely mentes az ember-alkotta hiedelmektől és babonáktól. — Ahogyan ismét közelítünk a Házhoz, a fény minden lépésünkkel ragyogóbbá válik, és amint belépünk, teljes fényt, ugyanazt a melegséget és szépséget árasztja, amit oly homályosnak véltünk szemléletmódunkon keresztül. Ott újra megtaláljuk a nyugalmat, békét és pihenést, és ebben tetszésünk szerint gyönyörködhetünk. Ugyanez a miénk lehetett volna, ha belépünk a házba, mielőtt elkóboroltunk a hiedelmektől és babonáktól vezérelve. Az út végén — ahogyan az út kezdete előtt lehetett volna — minden feledésbe merül és megbocsáttatik. „Legyetek nyugodtak, és lássátok meg az Úr segítségét önmagatokban.”138 Legyenek testileg tökéletesen nyugodtak, és vegyék észre a teljes megváltást, amelyet az Úr, Isten Fölkentje, az önök igazi énje nyújthat. Ekképpen megértettem és kifejeztem azt a törvényt, melyet Ábrahám alkalmazott hosszú idővel ezelőtt. Ma ez éppoly igaz, mint ahogy akkor volt. A testetöltések a szerint nyernek formát, ahogyan a gondolat, szó és cselekedet útján megfogannak, az önök hite szerint. Ha a 138

Exod. 14, 13: „Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét, amelyet ma nyújt nektek.”

425

gondolat nem jó, akkor a megoldás: „Változtasd meg gondolatod! Tekintsd azokat a dolgokat, amelyek nem léteznek úgy, mintha léteznének.” — Az eredeti szövegeknek az önök Bibliájának szövegévé történő fordításban ugyanúgy sok hiba van, mint ahogyan sok hamis prófécia. Ezek közül sokat az idézett elő, hogy a fordítók nem értették azokat az írásjeleket, illetve szimbólumokat, amelyekkel találkoztak. — Ezeket meg lehet bocsátani, mert a fordítók lelkiismeretesek voltak, és megállapításaikat a szerint publikálták, amilyen hathatósan a szöveget képesek voltak megérteni. A tévedések nagy többsége azonban hitvány koholmány volt, amelyet akaratlagosan azért alkalmaztak, hogy ködösítsenek, félrevezessék az olvasót és tönkretegyék Izrael Házának eredeti evangéliumát. — Az eredeti név Is-rael volt, jelentése: Kristály, illetve tiszta, fehér faj, az első faj, mely a Földet benépesítette, az eredeti, vagy ős-faj, amelyből az összes többi eredt. Ezt a fajt úgy is nevezték, mint a tiszta fény faját, sok esetben „sugár”, illetve „fénysugár” jelentéssel. Ebből a fajból eredt az Arya (árja) faj. — A Bibliának ez a tönkretétele az i.sz. első és második évszázadban történt, illetve kezdődött, és ez a támadás főleg Dániel, Ezdrás és Nehemiás könyve ellen irányult. Ezeket az elferdítéseket kiterjesztették Josephus korai műveire és más könyvekre. Ékesszólóan látszik, hogy szándékosan követték el az akkori idők jól ismert adatainak, és a korábbi eseményeknek eltüntetését. Az elferdítéseket azért is alkalmazták, hogy tönkretegyék azt a tiszta időrendiséget és történelmet, melyet az izraeliták a tudat ébredésének kezdete óta őriztek. Igaz események hamis leírásának ezreit írták és cserélték fel velük az eredetit, és a valódi történelmi adatok nagy részét torzították, illetve tüntették el. — Az árja faj, mely közvetlen leszármazottja volt ennek a fajnak, ugyanazt az időrendet alkalmazta, amelyet annak eredetiségében megőriztek. E rendszeren keresztül ezek a hamisítások és változtatások könnyedén nyomon követhetők. Esze426

rint mi birtokában vagyunk a valódi és teljes héber kronológiának. Tudjuk, hogy ezek a valótlanságok éppúgy magában foglalták Salamon személyét és feleségeinek udvartartását, mint sok egyebet Izrael Tíz Törzsének Házából, azok vezetőiből, tanítóiból és tanácsadóiból. — E Tíz Törzs Házának kettéválása után a fő királyság úgy volt ismeretes, mint Izrael Háza, illetve Királysága. A másiknak Júda törzse volt a neve. Ez a törzs ugyan Izraelből való volt, de semmi esetre sem volt mindegyikük izraeli. Hallván azt, hogy Ábrahámra, Izsákra és Jákobra úgy hivatkoznak, mint zsidókra, nem csupán egyszerű hibának hangzik, hanem zagyvaságnak, hiszen mindössze Júda leszármazottait és az utánuk következőket lehetne az ő neve után „zsidóknak” nevezni. A „zsidó” szót sohasem használták Izrael Tíz Törzsének Házára, vagy Izrael tizenkét törzsére. — Az izraeliták nem zsidók voltak, de a zsidók az izraelita nemzetnek egy törzse voltak. — Amikor Júda törzse elhagyta Palesztinát és fogságba került, a „zsidó” nevet az ő törzsükre alkalmazták. Azok, akiket ma „zsidóknak” ismernek, a Palesztinába szabadon eresztésük után visszatérő Júda törzséből maradtak fenn. Sokan közülük a környező nemzetek vérével keveredtek. Azok, akik „zsidóknak” nevezik magukat, ma kevesebb, mint egyharmadnyival rendelkeznek az eredeti Júda törzs véréből. — Bárhol éltek és keveredtek is a zsidók az izraelitákkal vagy árjákkal, virágzottak, és ezeknek a nemzeteknek köszönhetik ellenálló képességüket. Ahogy az idő múlik, a zsidók látni fogják, hogy ezekhez a nemzetekhez lesznek kénytelenek védelemért és támaszért fordulni, és hogy az ő saját feladatuk az, hogy házukat rendben tartsák. — Júda törzsének az a hányada, mely az izraelitákhoz csatlakozott Európán keresztüli vándorlásaik során, nem része annak a fajnak, amelyet ma „zsidóknak” ismernek. Ezt a részt semmiképpen nem lehet megkülönböztetni a többi izraelitától, akik a Brit-szigeteken és másutt, valamint a Földközi-tenger partjai mentén telepedtek le, mivel a kölcsönös házasságok és 427

környezeti hatások révén elvesztették törzsi jellegzetességeiket. Én ebből a fajból származom, tehát tudom. — A zsidók velünk vannak, képesek vagyunk az időben lépésről lépésre követni történelmüket Júda Házától Júda törzséig és napjainkig. Ők egyik maradandó emléke annak a hatalmas fajnak, amely segített az isteni eszmény megőrzésében, amíg minden faj visszarendeződik egy fajjá, ahol Isten Fölkentje az irányító tényező annak a fajnak minden tagjában, ahogyan ez azelőtt volt, hogy a nagy faj szétszóródni és szétválni kezdett. — Nem nehéz az izraeliták vándorlását Jeruzsálemből nyomon követni. Azok nyomai, akik a Brit-szigeteken telepedtek le, könnyedén megkülönböztethetők. Hasonlóképpen Dan törzse is. Nevük és történelmük, letelepedésük helyei leleplezik őket. A Duna (Danubius), mely a törzsről kapta nevét, ma nyílt hajózóút, amelyen keresztül törzsekké való szétszóródásuk után e törzsek csoportjai Britanniába mentek, később, mint dánok, jütök, piktek és hasonlóképpen más nevek alatt. Így jutottak Skandináviába, Írországba, Skóciába, valamint más országokba, és e különböző nevek alatt mentek Britanniába, majd innen Amerikába. Elérvén Amerikát, korábbi hazájukban vannak. Itt, az ő eredeti földjükön gyorsan elveszítik törzsi jellemzőiket, egységesítik nyelvüket, és ez a nyelv lesz az, amelyet akkor beszéltek, amikor elindultak. — Elkóboroltak otthonról hosszú, hosszú időre, azonban most itt vannak újra hazájukban, és az a föld Dél-Amerikáig, Ausztráliáig, Új-Zélandig, a Csendes-óceán déli szigetvilágáig és Japánig, valamint Kínáig nyúlik. — A japánok és kínaiak vándoroltak, de nem sokat. Egy élettel teli faj részei, mely Mu anyaföldjéről vándorolt el jóval azelőtt, hogy a zavarok az anyakontinens elsüllyedését okozták. Ujguárnak, illetve kóborló törzseknek nevezték őket, és ősei a nagy mongol fajoknak. Ez az a haza, ahol a fehér faj a legmagasabb kultúrát valósította meg. Sugárzó energiát használtak, és felszabadították az atom energiáját, hogy hasznos munkát végezzen. Kifejlesztették a levitációt és így közlekedtek 428

egyik helyről a másikra. Filozófiájuk tökéletesen mentes volt a pogány tévhittől, hiedelmektől, dogmától vagy babonától. Az igazi Eredetet tisztelték, mely keresztülárad az egész emberiségen, ahol az ember éppolyan szent, mint Isten. — Izrael-árja az őszinte és bölcs királyság és kultúra szimbóluma. Ettől a fajtól származik a Biblia, és legfőbb tanításai e fajnak szóltak. — Eszményképük az emberben élő Krisztus volt. Ez volt a fényt örökké hordozó fáklya, a jogar feje. Annak érdekében, hogy ezt a lángot táplálják, és hogy még nagyobb fénnyel égjen, hogy az ember sohase feledje elveit, ezek az elvek nem csupán egyetlen, hanem tizenkét Bibliában kerültek rögzítésre. — A pusztulás, vagy meghamisítás elkerülése érdekében az emberek tizenkét egyező Bibliát építettek kőbe, és helyeztek el szerte az Anyaföldön. Hogy egy darabba hozzák össze őket, ezzel megörökítve az elveket, felépítették a Nagy Piramist, bizonyítva ezzel, hogy Krisztus, a kultúra alapja szilárd alapokon állt a Földön, az emberek között, és nem lehet megcsonkítani vagy eltörölni. Örökké fennmarad, nem csupán mint világítótorony, amely magasban tartja a fényt, hanem annak a fénynek a visszaverőjeként is. És nem csak visszaverte a fényt, hanem hangoztatta a gyakran ismételt utasítást: „Ha az Emberiség elvesztette a fényt, menj be, ott megtalálod a feljegyzett elveket, amelyek felújítják a fényt, hogy az ragyoghasson belőled, fénytől megfosztottan kóborló, elveszett bárány!” — Isten számára mindazok, akik fény (élet) nélkül bolyonganak, a nyájtól elkóborolt bárányok. A nyáj mindig ott van, hogy meg lehessen látni, és vissza lehessen térni hozzá. Krisztus, a juhász, égő, feltartott fáklyával várja azokat, akik csatlakozni akarnak a nyájhoz. Jóllehet, korszakokon át rejtve volt, mindig ott van azok számára, akik a fényt keresve jönnek. — Ez a kozmoszból jövő első kifejezés. Felcsendül a hang, Isten igéje. Itt van a FÉNY. LEGYEN VILÁGOSSÁG, a rezgés elővillan, és ezzel a rezgéssel ÉLET érkezett. Azt, hogy ez az élet soha nem létezik Istentől külön, a Nagy Piramis tanúsítja, 429

mely alapjával jól megáll a földön, koronátlan fejével az ég felé ágaskodik. — Ha majd az ember elfogadja igazi örökségét, Krisztust, valamint a tényt, hogy Isten Fölkentje az ő valódi énje annak teljes hatalmában, a korona, illetve sisakkő a helyére kerül, s azután örökös tanújaként áll annak, hogy az ember soha többé nem kóborol el a nyájtól. — A Nagy Piramis kőből készült Biblia, elpusztíthatatlan bibliográfiai okmány, amely megörökíti az Isten által kiválasztott népek sikereinek és vándorlásainak mozzanatait. Ez nem csak egy népet jelent, hanem minden népet, amely elfogadja a krisztusi fényt. Ez arra sem jelent felhatalmazást azoknak a népeknek, hogy úgy cselekedjenek, hogy kevesebbek legyenek a krisztusinál. Tanúként áll, nehogy az emberiség, vagy annak tagjai elkóboroljanak és eltompítsák ezt az igaz Fényt, elfelejtsék, hogy közülük Valaki előlép, akinek eltökélt szándéka Krisztust megjeleníteni, és magasba tartott, fényesen égő fáklyával úgy vezet, ahogyan a belső Krisztusnak kellene vezetnie. — Évezredek óta hanyatlik a kultúra. Valójában oly sokáig taposta a nagy faj a sötét utat, hogy úgy tűnt, elveszíti egyéniségét, és egészen visszatér a vadsághoz és barbarizmushoz. Felismerték, hogy mindössze néhányan tartották meg azokat a tiszta elveket, amelyek az emberiséghez tartoztak, és ennek a néhánynak visszavonultságban kell élnie, hogy könnyebben találkozhassanak, összpontosítsanak, és fényt küldjenek az emberiség egészének védelmére. — E csoport révén hirdették tanítások, hogy a világnak megmentőre, egy istenemberre van szüksége, aki képes és szándékában áll, hogy gondolaton, szón és cselekedeten keresztül megtanítsa és megmutassa az emberiségnek, először egyes tagjainak, majd az egésznek, hogy a Krisztus még mindig bennük él, éppoly életerős, mint valaha, csupán inaktív. — A krisztusi fény náluk lehanyatlott tudatlanságuk miatt, és a krisztusi élet visszautasítása miatt. Egyének és csoportok beszédén, próféciáján és üzenetein keresztül közhírré tették az emberiség számára, hogy a Magasságbéli kijelölt egy Meg430

mentőt, aki ismét hűen él majd az emberiség legmagasztosabb elveihez, és ez a Megmentő egy kijelölt időpontban jelenik meg. — Kiáltvány volt ez a Magasságbélitől, amelyet Isten egy embercsoport által tett közzé. Ők látták, hogy annak érdekében, hogy az embereket a közéjük érkező Megmentőhöz vonzzák, szükséges lenne, hogy kijelöljenek egy időpontot az érkezésére, és hogy mindenkit értesítsenek jövetelének módjáról és céljáról, rögzítve még a keresztre feszítés pontos dátumát is. — Erre nem csak azért volt szükség, hogy tanításának nagyobb súlyt és erőt adjanak, hanem fontos volt az is, hogy viszszahozzák az emberiség gondolatait egy gyújtó- vagy középpontba, mivel a többség állandóan furcsa istenek után kajtat. Az emberiség olyan messze jutott, hogy a spirituális halál küszöbön állt. Így kihirdették, hogy e Messiásnak, illetve Megmentőnek elpusztítják a testét, amelyet sziklába vájt sírkamrába helyeznek, és újjászületése teljes lesz. Ezzel az emberiségnek ismét megmutatták, hogy képesek „emberfiakból” Isten Fiaivá válni — Isten Fölkentje mindig együtt lakik Istennel. Ekképpen, isteni életet élve az ember sohasem süllyed vissza a zűrzavarba, béke és jóakarat uralná a Földet. Meg volt írva az is, hogy ez a lehetőség valóban létezett és az idők kezdetén így volt, Ő pedig megmutatja az emberek igazi örökségét. Így Ő tényleg létezett, Ő volt a korok Elrejtettje, és a tanok útján, melyeket hirdetett, Isten gondviselése, és a Föld bőséges gyümölcse áradt az emberek szabad használatára. Ezeket a próféciákat Jézus érkezése előtt elpogányosították és összekuszálták, ez a zagyvaság pedig a mai napig kihat, sokakkal elhitetve, hogy a kereszténység korábbi vallásokból kölcsönözte alapelemeit, ahelyett, hogy tudnák, hogy mindig az emberiség legnagyobb eszméit képviselte és valósította meg. — Az anya teste, aki megszüli és táplálja a Krisztus-gyermeket, valamint az apa teste, aki fizikai oltalmazóként tevékenykedik majd, mindketten teljesek, mégis eggyé váltan úgyszintén fel voltak készítve erre a szeplőtelen születésre, hogy gondoskodjanak erről a gyermekről, aki azok között fejlődik éretté, akiket tanítani fog. 431

— Az anya Mária, az apa József volt, mindketten Dávid, az igaz fényhordozó utódait képviselték Ábrahám sarjaként, akinek neve azt jelenti: Ah Brahm, a nagy kozmosz teljes fényének hordozója. — Az emberek fiai olyan alacsony szintre süllyedtek vissza, hogy testük rezgésszáma az állatoké alatt volt. Azzal, hogy kiállt, és képviselte a rég elfelejtett Krisztust, Jézus teljesen tisztában volt azzal, hogy testét teljesebb mértékben próbálják meg elpusztítani, mint ahogy azt az állatok tennék. Az emberi szemlélet, hacsak nem a Krisztus-fény vezeti, alacsonyabbra süllyed, mint az állati szint. — Tudta, hogy olyan szilárdan kell azonosulnia a hatalma teljében lévő Krisztussal, hogy nem érinthetik meg Őt, hacsak nem Ő választ így. Ezért nem félt a szerep kiválasztásától. Annak, aki ezt a szerepet választja, alázatosnak kell lennie, biztosan tudván, hogy ilyen az a szerep, amit mindenki elvállalt a krisztusi élet során. — Ez a találkozó még határozottabban megerősíti ezt a gondolatot. Megfigyelhetik azt a hangtalan hatást, amely az összegyűlt alázatos lelkek ezrein keresztül érezhető. Jól kiszámítható ez, ha következtetéseik alapjául azt a tényt veszik, hogy egy ember, aki a legteljesebb mértékben isteni mivoltában nyilvánul meg, meghódítja a világot, és a halál nem létezik többé. Adjanak ehhez hozzá még egyet, aki ugyanolyan erős, és kettejük hatása négyszer nagyobb, mint egy emberé. Majd számítsák ezt ki az itt megjelentek számával, és felmérhetik az erőt, amely ebből a tömegből sugárzik az egész világra. — Egy ilyen teljes energiával sugárzó erőközponttal a világ azonnal újjászületik, új életre kel, megújul, akár észreveszik ezt az emberiség tagjai, akár nem. Minden tizenkét évben sor került ilyen gyűlésekre meghatározott helyeken messze az idők kezdete óta, jóval azelőtt, hogy a Neptunusz elhajította volna isteni köpenyét. A kezdeti időkben számuk kisebb volt, azonban a csoportból áradó kisugárzás odavonzott másokat anélkül, hogy egy szó is elhangzott volna. 432

— Az első kis csoport tömeggé nőtt, azután abból a tömegből egyvalaki másik csoportot alakított, és így tovább, amíg ki nem alakult tizenkét újabb csoport, és ez a tizenkettedik, avagy utolsó csoport, mely összességében tizenhármat tesz ki. Ez a találkozó azért jött létre, hogy összevonja a tizenkét csoportot, és egyesítse az elsővel, tizenhárom csoportot egyesítve egy teljes csoportba, ugyanakkor úgy tartva az összejöveteleket, ahogyan az eredeti csoportok találkoztak, különböző helyeken, hogy megkönnyítsék a gyűlések helyének elérését. — Nincs olyan kísérlet, hogy határozott szervezetet hozzanak létre, rögzített és szigorú szabályokhoz sem ragaszkodnak. Mindössze úgy van megszervezve, ahogyan minden egyes egyén szervezi benne önmagát, és e szervezés által csatlakozik a csoportok egyikéhez. A találkozók helyét sohasem tették közzé az emberek széles körének, ami igazolja, hogy nem kísérelnek meg semmilyen szervezést. — Az a találkozó, amelyre holnap tizenkét órakor gyűlnek össze, teljesen összevonja az összes csoportot az első csoport hatáskörébe, tizenketten piramist alkotva, a Krisztus-eszményt jelképezve az emberben, a tizenharmadik képezi a sisakkövet, vagy koronát. — Mind a tizenhárom csoport különálló csoportként gyűlik össze ugyanazon a helyszínen, mint azelőtt, ugyanakkor egy, illetve minden csoport gyűlése ugyanolyan lesz, mintha valamennyien a fő csoporttal találkoznának, úgy, ahogy holnap teszik. — Azon kívül, hogy csupán összegyűlnek a tizenhárom csoport egybevonására, a tizenkét csoportból tizenketten indulnak el, hogy közreműködjenek tizenkét-tizenkét újabb csoport létrehozásában. Tizenkettővel megszorozva ez száznegyvennégy csoport lesz. Amikor ezek a csoportok az emberiség további tagjaival bővülnek, ismét szétágaznak tizenkét csoporttá. Ily módon piramis formálódik a csoportokból a tizenkettes elrendezés szerint összeállítva, amíg be nem fedi a Földet. — Egyetlenegy kívánalom az önök részéről, ha együttműködnek valamely csoporttal, illetve ha tagok, hogy először jele433

nítsék meg a Krisztus-eszményt saját maguknak, majd nyilvánítsák ki a világnak gondolatban, szóban és cselekedetben. Ekkor önök egyek ezzel az egész hatalmas csoporttal, és ahol Istennel találkoznak, ott nekik is találkozniuk kell önökkel, otthonukban, saját szentélyükben, vagy legyen az a világ legelhagyatottabb helyén, egy hegycsúcson, vagy forgalmas kereskedelmi központban. Egynek lenni Istennel mindig meghatározó tényező. Abban a pillanatban, amint felemelik gondolataikat a krisztusi szintre, testük reagál a krisztusi rezgésre, önök pedig ugyanarra a rezgési hatásra reagálnak, ami ebből a hatalmas tömegből árad, és tömegük megsokszorozódott energiája felveszi az önök Krisztus-eszményét, szerteszórja az egész világ felé, és az önök hatása a gondolat óriás szökőárján fut szakadatlan az egyesített összességgel. — Így ahelyett, hogy a korábbi elzárkózásban maradnának, ezek az elvek az egész világon elterjednek. Egy ilyen csoportnak nincs szüksége vezetőre, az egész emberiség Nagy Menynyei Atyját kivéve, nincs szüksége szervezeti formára, szektára, felekezetre. — Jelentsék ki, hogy önök Krisztus, és utasítsák énjüket, hogy legyen hű ehhez az eszményi elvhez gondolatban, szóban és cselekedetben, ekképpen elképzelik és megvalósítják Krisztust. Ha egyszer ezeket a rezgéseket létrehozták, azok sohasem csökkennek, még ha az egyén nincs is tudatában létezésüknek, de ha folytatják egyre csak tovább, tudatára ébrednek ezeknek a rezgéseknek — ami sokkal nagyszerűbb tapasztalat, mint bármi más. Így a létrehozott gyújtópont valódi és sohasem szüntethető meg, és végül is minden embernek ehhez a gyújtóponthoz kell érkeznie. Itt az egész világegyetem teljes távlata nyitva áll, nincsenek az egyén számára megszabott külön megkötések. Az emberi látóképesség skálája kívül eshet ezeken a rezgéseken, de bevonható észlelésének hatáskörébe. Lehet, hogy egyetlen személy sem látszik megfelelni itt annak a rezgésszintnek, amit az ember észlel, azonban mindegyikük itt van, és mi észleljük őket. Önök, akik végigjár434

ták, illetve –lovagolták az utat, időnként felfedezték ezt a tényt, vagy pedig nem lennének itt. — Meg lehet-e vívni Góg és Magóg csatáját, illetve Harmagedont ilyen egyesített emberiséggel? Képes-e az ember-alkotta törvény megnyilvánulása olyan erőt előidézni, amely eltiporja Isten Törvényét, amely minden erőt ural, velük egyidejűleg létezve? Ekkor mindössze egyetlen istenembernek kell azt mondania: „NEM!”, és az lép érvénybe, mert mindannyian összhangban vannak, és összhangban viselkednek. Nincs szükség erő alkalmazására. Az ártó erő, melyet az alacsonyabb frekvencián lévők kisugároznak, összegyűjthető, majd igaz szeretet és áldás kíséretében visszaküldhető hozzájuk. Ha ellenállnak, csupán elpusztítják önmagukat, azoknak pedig, akik a szeretet erejét küldik vissza, még a kezüket sem kell felemelniük. — Ezek a csoportok úgy állnak föl, ahogyan a Nagy Piramis, az idők során elpusztíthatatlanul, annak kő-tanújaként az emberiség számára, hogy az emberben élő Krisztus hosszú idővel az ember megjelenése előtt megszületett, hiszen Krisztus sohasem vált el Istentől. Az, hogy a Nagy Piramis ilyen tanú, teljes mértékben megvalósul kora, formájának tisztasága, felépítése és szellemi értéke alapján. Fennmaradt, és Nagy Piramisként emlegették évezredeken át. Azok a tudományos információk, amelyeket hatalmas tömegébe ágyaztak, nem a tudomány előrehaladása érdekében kerültek oda, miután az embereknek meglehetős jártasságot kell a tudományok terén elérniük, hogy ezt a tudást értelmezhessék. — Ősrégi mivolta és csodálatos szerkezete arra késztette az embereket, hogy félretegyék, mint rejtélyt. Tömegében a Világegyetem titka tárul fel, minden vonala egzakt tudomány pontos feltételeinek és módszereinek felel meg. Ez eleve elrendelt, és az Isten Fölkentjeként megnyilvánuló, Istennel teljesen egyesült ember harmonikus felemelkedésének irányában hat. Ennek a teljesítménynek a csúcsa felhelyezi a sisakkövet a Nagy Piramisra. 435

18. fejezet MINT a rishi befejezte beszédét, számosan közeledtek táborunk irányába, és velük volt Jézus. Észrevettük, hogy a tábor közelében, a gerinc lejtőjén gyűltek össze, de úgy gondoltuk, hogy magánbeszélgetésre gyűltek össze, mivel ilyen gyűlések környék-szerte gyakoriak voltak. Ahogyan közeledtek, Weldon fölállt, előlépett, és megragadta Jézus kezét. Bemutatkozásra nem volt szükség, mivel valamennyien a rishi és Jézus közeli barátai voltak. Ami minket illet, parányi apróságnak éreztük magunkat, készen arra, hogy bármilyen résben gyökeret verjünk, ahol föld volt föllelhető. Mindannyian tábortűzünk köré gyűltek. Weldon megkérdezte Jézust, hogy beszél-e nekünk a Bibliáról. Ez minden részről a legőszintébb helyeslésre talált, így Jézus belekezdett: — Vegyük Dávid imáját a huszonharmadik zsoltárban: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.” Megfigyelhetik, hogy ez nem a könyörgés imája. Látják-e, hogy az igazi értelme az, hogy az Egyetlen nagy Elv vezet arra az útra, amelyen haladnunk kell, illetve a Nagy Elv megy előttünk az ösvényen, és így megyünk kanyarok helyett egyenesen? Ez az Elv készíti elő utunkat, ahogyan a juhász teszi azt bizakodó és függő bárányai számára, így elmondhatjuk: „Ahol a Mi Atyánk vezet, ott nem félek.” — A jó juhász tudja, hol lelhető mindaz, ami juhainak jó, ezért mondhatjuk: „nem szenvedek hiányt.” Dáviddal együtt elmondhatjuk: „nem szenvedhetek hiányt”, mivel az ÉN VAGYOK minden rossz ellen oltalom alatt áll. — Fizikai természetünk minden igénye teljesül. Nem csak a zöld legelőkön lakunk jól, hanem bőven marad is. Nyugodtak vagyunk abban a tökéletes bizonyosságban, hogy már minden vágyunk teljesült és megadatott. Minden fáradtságunkat kipihenve Dáviddal együtt elmondhatjuk: „Zöldellő réteken legeltet, a nyugalom vizéhez terel.” Nyugalmas mélyének kéksége mélységes békét ad elménknek, és zaklatott tudatunk megpihen. 436

A

— Testünk-lelkünk nyugalmával a legmagasabb Elv árad lelkünkbe az élet és az erő tiszta fényével. Felragyog bennünk a fény az Úr dicsfényével, a törvénnyel, melyben mindannyian egyek vagyunk. A szellemnek ez a ragyogó fénye megújítja értelmünket, feltárulkozunk igazi énünk számára, ezért egyként ismerjük önmagunkat a Végtelennel, és mindannyiunk ebből az Eredetből indult, hogy megvalósítsa az Atyai Elv tökéletességét. Lelkünk csendes nyugalmában visszatérünk eredeti énünkhöz, és tudjuk, hogy teljesek vagyunk így: „Felüdíti lelkemet. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól.” Az Isteni Eredet ajándékának ebben a bőségében mitől félhetünk? Itt megpihen fizikai természetünk, Isten lecsendesíti elménket, megnyugtatja lelkünket, felvilágosít bennünket, hogy szolgálhassuk az emberiséget, tehát, ezzel a tökéletes belülről történő felkészítéssel miféle külső próbatétel késztethetne arra, hogy attól féljünk, valami baj érhet bennünket? Isten mindegyikünk bensőjében ott van, mindenki számára állandóan jelenlévő segítséget jelent baj idején. Őbenne élünk, mozgunk és lakozik lényünk. És egyhangúlag szólunk: „Minden rendben.” — Így mindenki elmondhatja: „Isten szeretete nyomban viszszavezet a nyájhoz. Megmutatja a helyes utat és visszavezet, ha elkóborlok ettől a nyájtól. Isten szeretetének hatalma a jó irányba visz, így minden kívül reked, ami árthat.” — Most mindannyian elmondhatjuk Dáviddal együtt: „Hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” — Amikor e munka elején és az igazságok, illetve alapvető, minden élet alapjául szolgáló tudományos tények, valamint megszerzésük megértésének kezdetén megteszik az első lépést, a lelkesedés és megvilágosodás olyan messze nagyobb mértékű minden eddigi tapasztalatuknál, hogy elhatározzák: folytatják a munkát. Azután megengedik, hogy elárasszák önöket a kételyek, félelmek és rosszallás, és haladásuk megtorpanni látszik. Először így küzdenek, aztán amúgy, és úgy tűnik, elvesztik lábuk alól a talajt. A küzdelem túl nehéznek mutatkozik ahhoz, hogy emberi lények megbirkózhassanak vele, és önök elkezdenek maguk körül a kudarcokra odafigyelni. 437

— Azt mondják, Isten gyermekei mindenfelé pusztulnak, és az önök nemzedékéből senkinek nem sikerült megvalósítani az örök életet, békét, harmóniát és tökélyt, melynek eszményképét képviselem. Azt mondják, az eredményt haláluk után érik el, ezért abbahagyják, és olyan idő után néznek, amellyel könynyebb folyvást sodródni, az ember-szabta idővel a lefelé mutató tendenciában. — Ezen kívül a fajtudatosságban történt már korábbi hanyatlás, akik a spirituális és megértés nagyon magas szintjén voltak, és sikerben lehetett volna részük, de kudarcot vallottak, és fajtudatosságuk újra eltorlaszolta az emberiség útját. Az egymást követő nemzedékek még mindig egyre nagyobb és ellenállóbb torlaszt emelnek. Csodálkozhatunk-e azon, hogy az emberi természet hitvánnyá és gyarlóvá válik, amikor sorjában mindegyik egyre csak kitart ugyanabban az örökös taposómalomban, vakok vezetvén világtalanokat folytonosan a végleges feledésbe és egy nagy örvénybe, ahol nem csupán a test ítéltetik pusztulásra és bomlásra, hanem a lélek is beszorul az emberi felfogás és gyarlóság kérlelhetetlen malomkövei közé? — Bárcsak úgy felismernék, ahogyan én és sokan mások, hogy sokkal könnyebb saját problémájukat egyetlen földi életben megoldani, mint újra és újra elkezdeni, a jó és rossz fajtudatosságát összegyűjteni, amely hamarosan kéregként rakódik le, amely rétegről rétegre gyarapodik minden egymást követő élet során, míg végül emberfeletti erejű pörölycsapásokat igényel a kéreg feltörése és valódi énjük kiszabadítása. — Amíg fel nem törik a kérget, és ki nem szabadítják valódi énjüket, addig ugyanabban az örvényben ragadnak meg. Fáradozhatnak, amíg eléggé fölszabadítják önmagukat ahhoz, hogy megpillanthassák a látóhatár „szélesebb körképét”. Ekkor abbahagyják a küzdelmet, szellemi látásuk megtisztul, de testük még mindig a kéregbe van zárva. Gondoljanak a kikelő csirkére, hogy amikor feje kiszabadul a tojáshéjból, még mindig kénytelen folytatni a küzdelmet. Teljesen meg kell szabadulnia a régi héjtól, illetve környezetétől, mielőtt újként megszülethet, 438

amit érzékelt, és felfogott akkor, amikor lyukat ütött azon a héjon, amely egykor lezárta a tojást, amit kinőtt. — Egyáltalán nem látják, hogy amikor fiúként apámmal a gyalupad mellett dolgoztam, megértettem, hogy létezik egy nagyszerűbb élet az Istentől született, úgynevezett emberi lény számára annál, minthogy rövid időre emberi létre szülessen, és e rövid létezés alatt beszoruljon az ember-alkotta törvények, babonák és szokások malomkövei közé, és így folytassa a küzdelmet létezése során mondjuk hetven évig. Ezután a mennyországba költözik, és ragyogó jutalomként hárfák és zsoltárok kíséretében énekli, hogy nem volt egyéb ésszerű élet, mint hiszékeny felfogásban az én időm papjainak prédájaként létezni. — Egyáltalán nem értik, hogy e nagy, önmagamon belüli ébredést, vagy felismerést hosszú, magányban és csendben eltöltött napok belső, saját magammal folytatott küzdelme követte. Azután, amint az én alulmaradt, személyes kapcsolatok sokkal nagyobb és keserűbb tapasztalata következett azokkal, akiknek meg kívántam mutatni a fényt, amit felfogtam, tudván, hogy ez olyan fény, mely olyan ragyogó, hogy bevilágítja Isten minden teremtett, vagy világra jövő gyermekének útját. — Képtelenek megérteni a nagy csábítás sürgetését, hogy folytassam, legyek az az ács, ami lehettem volna, és éljem a hierarchia és óhitűség által az embernek kiszabott rövid életet, ahelyett, hogy olyan életet kezdjek, amibe épp csak bepillantást nyerhettem a megértés segítségével, s melyet csupán a babona, diszharmónia és hitetlenség homályán és sarán keresztül láthattam. — Egyáltalán nem gondolnak a testi gyötrelemre, a gyalázatos sértésekre, amelyekkel csupán rokonságom elhalmozott, nem beszélve azokról, akiknek megpróbáltam az általam látott fényt megmutatni. Nem értik, hogy sajátomnál erősebb akaratra volt szükség, hogy e próbákon keresztülsegítsen. Milyen keveset tudhatnak a próbatételekről, küzdelmekről, csábításokról és legyőzetésekről, amelyek környékeztek engem. Hogy időnként hogyan viaskodtam egyre tovább ökölbe szorított kéz439

zel és csikorgó fogakkal, látván és tudván, hogy a fény ott van, bár csupán utolsó, pislákoló sugár látszott, és néha úgy tűnt, ez az utolsó sugár is kihunyt, és homály borította a helyét. Még akkor is volt valami sokkal erősebb és uralkodóbb a bensőmben, ami tudta, hogy az árnyék mögött a fény olyan ragyogó volt, mint mindig. Folytattam, az árnyékot eltaszítottam és a fényt még ragyogóbbnak láttam a pillanatnyi homály miatt. Még akkor is, amikor árnyéknak a kereszt bizonyult, és mögé láthattam, a diadalmas, halandó ember felfogásán kívül eső reggel végső ébredése még mindig félelembe, kétségbe és babonák közé merült. Éppen az ebből a felismerésből származó késztetés hajtott a folytatásra, hogy az utolsó cseppig igyam ki a poharat, és ismerjem meg azt a valódi élményt és kapcsolatot, amelyről beszéltem, hogy Isten szabad akaratából az ember saját, szabad gondolatával és tiszta szándékkal képes egyedül bizonyítani önmaga számára, hogy Isten szent. Az ember, az Ő igaz fia, aki pedig az Ő képére és hasonlóságára született, éppoly valóságosan szent, ahogyan az Atya, ez a szentség pedig az igaz Krisztus, amit minden ember felfog és lát, őbennük és Isten minden gyermekében benne van. — Ez az igaz Krisztus a fény, mely minden világra jövő gyermeknek fényességet ad. Ez Isten, a mi Atyánk Fölkentje, akiben, akinek segítségével, és aki által mindannyian örökké tartó élettel, fénnyel, szeretettel és igaz testvériséggel vagyunk felruházva — Isten és az ember valódi Atya-Fiúi viszonyával. — Ennek a valódi megértésnek vagy Igazságnak a fényében önöknek nincs szükségük királyra, királynőre, koronára, pápára vagy papra. Ha megértésük valóságos, önök a királyok, királynők, pápák, papok, és támasz nélkül senki más, egyedül önök néznek Istennel szembe. Kiterjesztik ezt az igazi megértést, belefoglalva a formák és alakzatok egész univerzumát, majd Isten-adta teremtő képességükkel körülveszik őket azzal a tökéllyel, amelyet Isten lát, s amellyel Isten veszi körül őket.

440

FÜGGELÉK Az Arya (árja) szó jelentése kulturált, kifinomult, nemes. Aryavarta volt a föld, amelyben az emberek nagy figyelmet szenteltek a faj kultúrájának. Arya-bhava volt a legmagasabb erkölcsi tisztaság ősi neve. Arya-marga volt a nemes élethez vezető út. Ezeket a tanokat korokon keresztül adták tovább. Az ősi Indiában a kultúra szemléletmódja messzemenőkig humánus volt, ezzel a gondolattal: „nagyszerű emberek egy nagyszerű országért”, ezért találunk nagyszerű embereket, tökéletes testvériséget, minden emberi lény iránt tanúsított igaz szeretetet és tiszteletet, valóban alázatos lelkeket, akik tudják, hogy mindenki Isten. Ez semmi esetre sem lehet újabb alkalom a versengésre és viszályra, hanem döntő tényezővé kell válnia a helyes világtudat felépítéséhez fűződő alapvető kapcsolatban. Az árják álmodtak és filozofáltak, ugyanakkor álmaik a legvalóságosabbak voltak. Nem csupán álmodtak Istenről, tudták, hogy Isten valóban az egész emberiség szívében és létében ott trónol, mint a minden emberben lakozó őszinteség és szépség. Van-e olyan értelmes ember, akinek nincs ilyen filozófiája, nézete vagy állásfoglalása a világról? Mi lehet annál jobb állásfoglalás, mint az istenember szemén keresztül szemlélni a világot? Vajon nem ez a szemlélet segít ahhoz, hogy az egész emberiség gazdagabb és harmonikusabb életet éljen? Az árják üzenete a következő: „fejleszd ki emberségedet, és ezzel fölépíted az emberiséget!” Ezzel elkerülhetők a test elleni úgynevezett vétkek. Ennek az eszmének a megvalósításával valóra váltható a földi lét legfontosabb lehetősége, és ha arányérzékünk megfelelő, a fiatalság bőséges ereje hever ajándékként az Anya oltárán. Így közvetlenül saját lelkünkben találjuk meg a mennyei királyság kulcsát, ahhoz hasonlóan, ahogyan ezer, vagy millió évvel korábban tettük, és ahogyan az elkövetkező években tesszük. Ez itt és most elérhető, egyébként folytathatjuk a vánszorgást az anyagon, annak útvesztőin és gondolatainak labirintu441

sán keresztül, amíg végül is elérjük ugyanazt a központi, fehér fényt, ami újfent Szellem, a mindenkiben élő Krisztus, a számunkra testet öltő igazság. Ez a rendeltetése minden fajnak, minden felekezetnek, minden vallásnak, Isten Atyai és Anyai mivoltának. Ha egyszer elértük azt, hogy önnön mesterünk legyünk, a Mester állandóan és örökké vezet. Az árja férfiak őrizték az árja kultúrát. Az árja nők e kultúra legkiválóbb őrzői voltak. Évezredeken keresztül segítették a nők az erkölcsi, társadalmi és politikai életet, megérzéseik és együttérzésük rejtelmessége mindig az árja eszme védőbástyájaként léteztek. Arisztotelész kérte, hogy egy, az ősi indiai tanításokban és kultúrában megemlített indiai tanítót hozzanak hozzá — olyan tanítót, aki a legnemesibb értelemben nevezhető igaz embernek, fizikailag erős, erkölcsileg kifinomult. Isten ígérete az, hogy az ima mindig meghallgatásra talál. „Mondom tehát nektek: kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak. Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtó nyílik.”139 Más szavakkal Krisztus figyelmeztet bennünket: „Ha az Elv azt mondja: ‘Igen’, utasítsuk vissza azt, hogy ‘Nem’”. A Nem nem Istentől ered, hanem Isten ígéretébe vetett bizalmunk kudarcából. Istennek az ember számára adott ígérete sohasem hagy bennünket cserben, de milyen kevesen állják ki a próbát: tudják-e ezt? Milyen kevesen állják ki az összes próbát azáltal, hogy ismerik Istent, mire Isten Fölkentje szabaddá válik bennük! Micsoda kecsegtető lehetőség folytonosan ismerni Istent, milyen felhívás a határozottságra és állhatatosságra! Az Isteni Elv mindig az övéivel van, azokkal, aki készek a legmagasabb megértés elérésére. Ahogy az ellenségeiktől való megszabadításért könyörögnek, rájönnek, hogy ők csak az ő jövőbeni megtisztulásukért és megvilágosodásuk érdekében 139

Mt. 7, 7; Lk. 9, 11

442

vannak. Így felismerik, hogy az ellenség jó barát, mivel az ellenség az Isteni Elv szüntelen kutatására készteti őket. Az ígéret: „Az Elv nem szegheti meg önnön törvényét.” Kérjük az erőt ahhoz, hogy megszabaduljunk attól a helytelen gondolattól, hogy a törvény megszeghető, vagy létezik olyan erő, amely szembehelyezkedhet Isten Hatalmával. Mivel Isten minden Hatalom, Istennek meg kell hallgatnia az imát. ISTEN AZ EGYEDÜLI IGE, SOHASEM HAGY CSERBEN.

Baird Thomas Spalding

443

Baird T. Spalding (1857-1953) Az első volt, aki a keleti tanításokat a nyugattal megismertette, és összhangba hozta a nyugati kereszténységgel. Spalding Angliában született és négyéves korában ment Indiába. 17 évesen befejezte az egyetemet és Kaliforniába utazott, ahol két évet töltött. Ezután Heidelbergbe (Németország) utazott, 8 évig tanult ott, majd visszatért Kaliforniába régészeti posztgraduális tanulmányokat folytatni Berkeleybe és Stanfordba. Az 1890-es években Spalding kézírással elkezdte lejegyezni indiai tapasztalatait, amit néhány barátja legépelt. Később ezek a jegyzetek jelentették a Mesterek élete című könyv I. részét. Az Oakland Municipal Railways építészének felesége megkérte Spaldingot, hogy engedélyezze a San Francisco-i California Press-nél 1000 példányban olcsó papírkötésben megjelentetni Spalding feljegyzéseit, mert a barátainak szeretné adni ezeket a könyveket. Hat nappal a kinyomtatás és megjelenés után több mint 20000 megrendelés érkezett a könyvre (1924-ben). Spaldingot meglepte a felfedezései és tapasztalatai iránt megnyilvánuló érdeklődés, így megírta a könyv második részét (1927-ben). Ezután egy hétéves időszak következett, amikor Spalding mérnöki kutatásokkal foglalkozott. Ekkor mindennap, munka után válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket a könyveivel és tapasztalataival kapcsolatban kis csapata föltett. Munkáját megakasztotta az az időszak, amikor Cecil B. DeMille technikai tanácsadójaként dolgozott annak bibliai témájú filmjében – Királyok királya. 1935-ben Spalding megírta a III. részt, és egy harmincnapos, harminc várost érintő körutat tett. Élete utolsó részében, amíg 1953-ban el nem hagyta fizikai formáját, tett egy világ körüli utat és kutató bányamérnökként dolgozott. A IV. (1948) és az V. (1955) rész kérdésekre adott válaszaiból lett összeállítva. A VI. rész (1996) Spaldinggal kapcsolatos történeti hivatkozásokat, a Mind Magazine számára írt cikkeket (1935-1937-ig) tartalmazott. 444

A Spalding alapítvány Spalding dédapja kereskedelemmel foglalkozott, árut szállított le a nagy Gangeszen. Nem volt tájékozott a Gangesszel kapcsolatban, és az árvizes időszakban zátonyra futott. Egyik csónak egy fal közelébe került. Egy bennszülött áttörte a falat, és néhány darab arany esett ki onnan. Egy boltív mögött aranyból készült könyvet találtak. A könyv egy sorozat második része volt, és segítséget nyújtott a többi könyv és egy régi civilizáció városainak helymeghatározásához. Felfedezte, hogy ez a civilizáció hosszúsági és szélességi rendszert használt. A Spalding Alapítvány mérnökei 19 évi munka után a könyv alapján megtalálták a Góbi városának helyét. Példák Baird Thomas Spalding tanításából: Igazság Megvalósítás A negatív és pozitív gondolatokról Hit Krisztus példaképe Hogyan tekintsünk a gyermekekre? Baird Thomas Spalding egyszerű és kedves ember volt. Állandóan úton volt, és képes volt 1000 mérföldet utazni egy kedves barátjához. Életének legtöbb idejét kutató bányamérnökként töltötte. Úgy tűnt, hogy munkájából meggazdagodott, mert ha valaki szükségben szenvedett, mindig küldött neki pénzt. Egy dologból volt kevés Spalding számára – az alvásból –, csak napi 3-4 órát aludt. Douglas DeVorss (a kiadó vezetője) és Spalding korábban megállapodtak abban, hogy Spaldingot nem mint mestert vezeti be, hanem csak mint szerzőt, aki nem csinált semmi különös dolgot. Egy nagyon figyelemreméltó dolog történt New York-ban, mikor meglátogatta egyik barátját. Spalding aznap délután Mont445

realban tartott előadást. Öt órakor a barátja megkérdezte őt, nem kell-e indulnia. "Nem, ha 7,30-kor kezdődik az előadás, sok idő van még addig". 6 óra körül elköszönt és elment. A barátja nagyon ideges volt, mert látta, hogy nehezen fog elkészülni, és kiérni a repülőtérre, hát még Montrealba! Várt, majd az előadás kezdete előtt Montrealba telefonált. "Kérem, Baird T. Spalding megérkezett már?" Egy hölgy válaszolt: "Miért kérdezi, épp most lép a pódiumra". Spalding tanítása a korai hinduizmus, buddhizmus és kereszténység keveréke volt. Hitt abban, hogy az élet tanítása nagyon egyszerű, és ezért ellenfele volt a miszticizmusnak, a teozófiának és azoknak a keresztény szektáknak, amelyek tagadták, hogy az ember isteni. Azt mondta, hogy a Keleten megismert emberek azt mondták, hogy eretnekség elfogadni az isteniség nélküli embert. Spalding azt állította, hogy a dolgok gyorsabbak lehetnek a fénynél, és ez természetesen lehetetlennek hangzott azok számára, akik hittek Einstein elméletében. De ma már egyre inkább elfogadottá válik a fénynél gyorsabb kommunikáció. Amikor Spalding meghalt, mindössze 126 dollárja 72 centje volt, sem vagyonnal, sem állandó lakcímmel nem rendelkezett.

446

TARTALOM 1 ELSŐ RÉSZ ............................................................................. 3 A SZERZŐ ELŐSZAVA ............................................................ 4 1. fejezet .............................................................................. 5 2. fejezet ............................................................................ 10 3. fejezet ............................................................................ 13 4. fejezet ............................................................................ 19 5. fejezet ............................................................................ 22 6. fejezet ............................................................................ 26 7. fejezet ............................................................................ 34 8. fejezet ............................................................................ 45 9. fejezet ............................................................................ 49 10. fejezet ............................................................................ 52 11. fejezet ............................................................................ 62 12. fejezet ............................................................................ 65 13. fejezet ............................................................................ 69 14. fejezet ............................................................................ 73 15. fejezet ............................................................................ 76 16. fejezet ............................................................................ 81 17. fejezet ............................................................................ 85 18. fejezet ............................................................................ 90 19. fejezet ............................................................................ 96 20. fejezet ............................................................................ 99 21. fejezet .......................................................................... 104 22. fejezet .......................................................................... 119 23. fejezet .......................................................................... 129 24. fejezet .......................................................................... 131 FÜGGELÉK .......................................................................... 138 MÁSODIK RÉSZ .................................................................. 140 1. fejezet .......................................................................... 141 2. fejezet .......................................................................... 156 3. fejezet .......................................................................... 170 4. fejezet .......................................................................... 177 5. fejezet .......................................................................... 184 447

6. fejezet.......................................................................... 193 7. fejezet.......................................................................... 199 8. fejezet.......................................................................... 205 9. fejezet.......................................................................... 210 10. fejezet .......................................................................... 222 11. fejezet .......................................................................... 233 12. fejezet .......................................................................... 243 13. fejezet .......................................................................... 248 14. fejezet .......................................................................... 265 15. fejezet .......................................................................... 268 16. fejezet .......................................................................... 277 HARMADIK RÉSZ................................................................ 287 A SZERZŐ ELŐSZAVA ....................................................... 288 1. fejezet.......................................................................... 293 2. fejezet.......................................................................... 303 3. fejezet.......................................................................... 310 4. fejezet.......................................................................... 317 5. fejezet.......................................................................... 323 6. fejezet.......................................................................... 330 7. fejezet.......................................................................... 338 8. fejezet.......................................................................... 351 9. fejezet.......................................................................... 359 10. fejezet .......................................................................... 367 11. fejezet .......................................................................... 377 12. fejezet .......................................................................... 386 13. fejezet .......................................................................... 393 14. fejezet .......................................................................... 399 15. fejezet .......................................................................... 407 16. fejezet .......................................................................... 416 17. fejezet .......................................................................... 422 18. fejezet .......................................................................... 436 FÜGGELÉK ......................................................................... 441 Baird T. Spalding (1857-1953) ............................................. 444 A Spalding alapítvány .......................................................... 445 448

Eddig megjelent kiadványaink Aranyi Lászlóné Aranyi Lászlóné Aranyi Lászlóné Aranyi Lászlóné Aranyi LászlóAranyi Lászlóné Aranyi Lászlóné Aranyi Lászlóné Dr. Oláh Ferenc Dr. Oláh Ferenc: Dr. Oláh Ferenc: Dr. Andrej Ivancsenko Fényiné Csomor Rózsa Somlai Angyalka Somlai Angyalka Somlai Angyalka Aranyi Lászlóné Kastner Rezső Aranyi Lászlóné Szalay László Temesvári Gabriella Ingeborg Allman Temesvári Gabriella Aranyi Lászlóné Temesvári Gabriella Temesvári Gabriella Baird T. Spalding

A varázsvessző története Az inga elmélete és gyakorlata Gyógyító színek Gyógyító nemeskövek Ingadiagram készlet Rezgő Világ (folyóirat) Rúna kártya Spiritualitás, meditáció, reinkarnáció A spirituális élet csodája A szeretet spirituális értelmezése Gyógyítsd meg a gerinced Asztrografológia „Neveden szólítalak Téged...” Mindörökké egészségesen... Mielőtt a kakas megszólal... Holdritmus kalendárium Gyakorlati asztrológia I.-II. Tranzitok a megfelelő pillanat kiválasztásához Bioritmus útmutató Zafi Tündér csodálatos utazásai Az Álmok és mindenféle valóságok birodalmában I. A gyógyító konyha, II. A gyógyító konyha A vizeletterápia gyógyító ereje A gyógyító méhecske, Illóolajakkal az egészségért Holdkereső Öt elem tana Fülreflexológia Mesterek élete és tanításai

A közeljövőben megjelenő Aranyi Lászlóné: Aranyi Lászlóné: Somlai Angyalka: Somlai Angyalka: Dr. Varjú Márta: Halmy György:

Gyógyító fák Rúna jelek könyve Lehet, hogy mezítlábas szent vagyok? Lajos atya összegyűjtött morzsái Kineziológia a gyakorlatban Aranyhíd

BioTer Bt. Levélcím: 1464 Bp., 94 Pf. 1342.

449

Telefon: 2-179-075

450