BRIAN L. WEISS ÉLETEK, MESTEREK

BRIAN L. WEISS

ÉLETEK, MESTEREK

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST 1993 1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Many Lives, Many Masters A Fireside Book, published by Simon & Schuster, 1988 Fordította SZÉPHEGYI KATI Szerkesztette GÁLVÖLGYI JUDIT Sorozatszerkesztő PAVLOV ANNA Borítóterv FATÉR BARNA NOVÁK ERIK Szedés, tipográfia CZELE GYÖRGY Copyright © 1988 by Brian L. Weiss, M. D. Hungarian translation© Széphegyi Kati, 1992 /

Kiadja az Édesvíz Kiadó Kft. Felelős kiadó Novák András ügyvezető igazgató Színes elektronikus montírozás: Állami Nyomda Nyomta: Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelős vezető: Székely András ügyvezető igazgató ISSN 1216 – 5417 ISBN 963 7940 74 X 2

Feleségemnek, Carole – nak, akinek szeretete táplál és életben tart, amióta csak emlékszem. Együtt leszünk az idők végezetéig.

3

Szeretetem és köszönetem gyermekeimnek, akik megbocsátották, hogy tőlük loptam el az időt könyvem írásához. Köszönettel tartozom Nicole Paskownak a terápiás foglalkozások magnószalagról való leírásáért. Köszönöm Julié Rubinnak a könyv első változatára vonatkozó hasznos szerkesztői tanácsait. Szakértelméért és bátorságáért szívbéli köszönet Barbara Gessnek, aki a Simon and Schuster Kiadónál könyvemet szerkesztette. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy könyvem létrejöjjön.

4

Előszó

M

indennek megvan az oka. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor az adott esemény bekövetkezik, nem látunk a jövőbe, és intuíciónk sem eléggé erős ahhoz, hogy tudjuk, mi ez az ok, de ha türelmesek vagyunk, az idő választ ad kérdéseinkre. Így volt ez Catherine–nel is. 1980–ban ismertem meg, akkor 27 éves volt. Azért jött a rendelőmbe, hogy segítséget kérjen szorongásai, pánikrohamai és félelmei miatt. Bár gyermekkora óta voltak ilyen tünetei, a közelmúltban egyre súlyosabbá váltak. Napról napra rosszabbul érezte magát, az érzelmei megbénultak, képtelen volt normális életet élni. Rémült volt, és érthetően depressziós. Az ő kaotikus életével ellentétben, az enyém kiegyensúlyozottan folyt. Szilárd, boldog házasságom, két gyerekem és virágzó karrierem volt. Az életem kezdettől fogva biztos vágányon haladt. Szeretetteljes otthonban nőttem fel. Könnyen végeztem iskoláimat, és első egyetemi évem után eldöntöttem, hogy pszichiáter leszek. „Phi Beta Kappa” és „magna cum laude” minősítéssel diplomáztam 1966 – ban a New York–i Columbia Egyetemen. Ezután a Yale Egyetem Orvostudományi Karának hallgatójaként szereztem orvosi diplomát 1970–ben. Egy New York University–Belle–vue Medical Center–beli ösztöndíj lejártával visszatértem a Yale–re, hogy ott szerezzem meg a pszichiátriai szakképesítést. Ennek elvégzése után elfogadtam egy tanszéki állást a Pittsburghi Egyetemen. Két évvel később a Miami Egyetem Orvostudományi Karához kerültem, ahol a pszichofarmakológiai részleg vezetőjeként országos elismerésre tettem szert a biológiai pszichiátria és a kábítószeresek kezelése területén. Az egyetemen eltöltölt négy év után megkaptam a „pszichiátria docense” címet, és kineveztek egy nagy miami egyetemi kórház pszichiátriai osztályának főorvosává. Szakterületemen akkor már harminchét tudományos esszét és több könyvfejezetet publikáltam. Hosszú évek fegyelmezett tanulmányai során tudósi és orvosi gondolkodásmódra szoktatott agyam a szakmámom belül a maradiság keskeny ösvényén tartott. Bizalmatlansággal fogadtam mindent, amit konzervatív tudományos módszerekkel nem lehetett bizonyítani. Tudtam azokról a kísérletekről, amelyek a parapszichológia területén folytak az ország vezető egyetemein, de nem foglalkoztam velük. Ez mind távol állt tőlem. Aztán megismertem Catherine–t. Másfél éven keresztül kezeltem hagyományos terápiás módszerekkel, hogy segítsek neki megszabadulni a tüneteitől. Mikor úgy látszod, hogy semmi sem hat, megpróbálkoztam hipnózissal. A hipnózis önkívületi állapotában Catherine egy sor „előző élet” emléket idézett fel, amelyekről kiderült, hogy a lány tüneteinek okozói. Az emlékek felidézésén kívül Catherine magasan fejlett „szellemi lények” információs csatornájaként is működött, és rajtuk keresztül feltárt több titkot az élet és halál kérdéséről. Néhány rövid hónap leforgása alatt a tünelek megszűntek, Catherine visszanyerte életkedvét, boldogabb és nyugodtabb volt, mint valaha. Addigi életem nem készített fel ilyen élményre Teljesen meg voltam döbbenve, amikor mindez megtörténi, és máig tudományos magyarázat nélkül állok. Az emberi ész sok jelensége még mindig meghaladja értelmünket.Lehet, hogy a hipnózis alatt Catherine képes volt tudatalattijának arra a részére összpontosítani, amelyik az előző élet emlékeit tárolta, lehet, hogy bekapcsolódott abba a mindannyiunkat körülvevő és a teljes emberiség emlékeit tartalmazó energiaforrásba, amelyet a pszichoanalitikus Carl Jung kollektív tudatalattinak nevezett el. 5

A tudósok kezdik keresni a választ ezekre a kérdésekre. A halál utáni életnek, az elme és a lélek rejtelmeinek, előző élet élményeink jelenlegi viselkedésünkre való hatásának kutatása társadalmunknak nagy hasznára lehet. Nyilvánvaló, hogy az alkalmazási szakterületek száma korlátlan, különösen az orvostudományban, a pszichiátriában, a teológiában és a filozófiában. Csakhogy a téma tudományosan megalapozott kutatása még gyerekcipőben jár. Többen igyekeznek azon, hogy ezt az információt felszínre hozzák, de a folyamat lassú, és mind a tudomány, mind a laikusok részéről ellenállásba ütközik. Az emberiség mindig ellenállt a változásoknak és az új gondolatoknak. A történelem bővelkedik példákban. Amikor Galilei felfedezte a Jupiter bolygó holdjait, a korabeli asztronómusok még megnézni sem voltak hajlandók őket, mert elfogadott nézeteikben holdak létezésének nem volt helye. Ugyanez most a helyzet a pszichiáterekkel és más terapeutákkal, akik megtagadják a testi halál utáni továbbélésről és az előző élet emlékekről gyűlő, immár számottevő mennyiségű bizonyíték vizsgálatát és értékelését. Szemüket szorosan zárva tartják. Ez a könyv az én hozzájárulásom a parapszichológiai jelenségek területén folyó vizsgálódásokhoz, különösen a születésünk előtti és halálunk utáni élettel foglalkozó ágához. A könyv minden szava igaz. Nem adtam hozzá semmit a történtekhez, és csak az ismétlődő részeket hagytam ki belőle. Kissé megváltoztattam Catherine személyét, hogy a titoktartást biztosítsam. Négy évembe telt, mire le tudtam írni, ami történt, négy évnek kellett eltelnie, mire összeszedtem a bátorságot a rendhagyó információ napvilágra hozatalával járó tudományos kockázat vállalásához. Egy este, zuhanyozás közben váratlanul úgy éreztem, papírra kell vetnem mindazt, amit Catherine–nel átéltem. Erős érzésem volt, hogy eljött az idő, hogy nem szabad a tudást tovább visszatartanom. Azért kaptam, hogy megosszam másokkal, és nem azért, hogy titokban tartsam. A tudás Catherine–en keresztül érkezett hozzám, és most rajtam keresztül kell másokhoz eljutnia. Tudtam, hogy bármilyen következménye is lenne ennek rám nézve, az nem lehel súlyosabb, mint nem megosztani másokkal az örök életről és az élet valódi értelméről szerzett tudásomat. Siettem befejezni a zuhanyozást és leültem az íróasztalhoz a kazettákkal, amelyek rögzítették foglalkozásaimat Catherine–nel. Kora hajnalban eszembe jutott öreg magyar nagyapám, akinek a halálakor tizenéves voltam. Amikor elmeséltem neki, hogy a félelem visszatartott attól, hogy megkockáztassak valamit, mindig kedvenc angol kifejezésével bátorított: „Vat the hell”, mondta, „A pokolba vele!”

6

Első fejezet

A

mikor először láttam Catherine–t, a várószobámban ült, élénkvörös ruhában, és idegesen lapozgatott egy hetilapban. Látszott, hogy ki van fulladva. A megelőző húsz percben le–föl rótta a folyosót a pszichiátriai osztály rendelői előtt, próbálta meggyőzni magát, hogy eljöjjön a velem megbeszélt találkozóra, és ne szaladjon el. Kimentem a várószobába, hogy üdvözöljem, és kezet ráztunk. Észrevettem, hogy hideg és nedves a keze, ami megerősítette azt a benyomásomat, hogy ideges. Már két hónapja próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megbeszéljen velem egy találkozót, pedig két ugyanitt dolgozó orvos, akikben ő is megbízott, hangsúlyozottan javasolta neki, hogy keressen meg engem. Most végül itt volt. Catherine szokatlanul vonzó nő volt, középhosszú szőke hajú, barna szemű. Akkoriban laboratóriumi asszisztensként dolgozott abban a kórházban, ahol én a pszichiátriai osztály vezetője voltam. Ezenkívül fürdőruha–modellként keresett plusz pénzt. Bevezettem a rendelőmbe, és leültettem egy nagy bőr karosszékbe. Szemben ültünk egymással, köztünk félkör alakú asztal. Catherine hátradőlt a székben, nem szólt semmit, nem tudta, hol is kezdje. Vártam, hadd döntse el ő mit szeretne először elmondani, majd néhány perc kölcsönös hallgatás után a múltjáról kezdtem kérdezgetni. Azon az első találkozón nekiálltunk kibogozni, hogy ki ő tulajdonképpen, és miért jött el hozzám. Kérdéseimre válaszolva Catherine elmondta élete történetét. Középső gyermekként született egy konzervatív katolikus családban, egy kis massachusettsi városban. Három évvel idősebb bátyja életerős fiatalember volt, és olyan szabadságol élvezett, amilyent Catherine–nak soha nem engedtek meg. Catherine húga mindkét szülő kedvence volt. Amikor a tüneteiről kezdtünk beszélni, Catherine észrevehetően feszültebb, nyugtalanabb lett. Gyorsabban beszélt, előredőlt a székben, könyökét az asztalratámasztotta. Életét félelmek nehezítették. Félt a víztől, félt a fulladástól, annyira, hogy nem tudott tablettákat lenyelni, félt repülőgépen utazni, félt a sötétben, és rettegett a haláltól. Nemrégiben fóbiái rosszabbodni kezdtek. Hogy nagyobb biztonságban érezze magát, gyakran lakása öltözőfülkéjében töltötte az éjszakát. Két–három órát kínlódott, mire el tudott aludni. Éberen és nyugtalanul aludt, gyakran fölébredt. Visszatértek a gyermekkorát megkeserítő rémálmai és újból előfordult, hogy járkált álmában. Szorongása és a többi tünet megbénította, és egyre lehangoltabb lett. Éreztem Catherine elbeszéléséből, hogy mennyire szenved. Az évek során sok hasonló betegnek segítettem legyőzni gyötrő félelmeit, és meg voltam győződve róla, hogy Catherine – nek is tudok majd segíteni. Úgy döntöttem, először gyerekkorának fogunk a mélyére hatolni, problémáinak eredetét kutatva. Ez a fajta betekintés általában enyhíti a szorongást. Ha szükség lesz rá, és ha majd le tud nyelni tablettákat, javaslok neki valami enyhe nyugtatót, hogy jobban érezze magát. Ez volt a tankönyvekben leírt szokásos kezelés Catherine tüneteire, és akkoriban nem riadtam vissza nyugtatók vagy akár depresszió elleni gyógyszerek alkalmazásától, ha krónikus, súlyos félelmekről, szorongásról volt szó. Ma már, ha egyáltalán adok gyógyszert valakinek, sokkal kisebb mennyiséget és rövidebb szedési időt írok elő. Tapasztalataim Catherine nel és hasonló személyekkel meggyőztek ennek a helyességéről. Már tudom, hogy létezik gyógyulás, nemcsak a tünetek elfedése vagy elnyomása. Az első találkozás alkalmával próbáltam Catherine–t gyöngéden a gyermekkora felé taszigálni. Mivel megdöbbentően kevés emléke volt a korai éveiből, megjegyeztem magamban, hogy talán érdemes lenne az elfojtás legyőzésének hosszú útját hipnózissal lerövidíteni. Gyerekkorából semmi olyanra nem emlékezett Catherine, ami beteges félelmeit megmagyarázhatta volna. 7

Ahogy erőltette, nyúzta emlékezetét, elszigetelt emléktöredékek bukkanlak föl. Ötéves lehetett, amikor valaki ugródeszkáról belelökte egy úszómedencébe, és Catherine ettől pánikba esett. Azt mondta, hogy a vízben már az eset előtt sem érezte magát biztonságban. Amikor Catherine tizenegy éves volt, az édesanyja mély depresszióba esett. Szokatlan visszahúzódása a családtól szükségessé tette, hogy pszichiáterhez járjon, aki többször elektrosokkal kezelte. Anyja emiatt nehezen emlékezett bizonyos dolgokra. Ez az élmény megijesztette a kislányt, de amint az anyja jobban lett, és visszanyerte régi önmagát, Catherine félelmei állítólag eloszlottak. Édesapja mindig sokat ivott, és többször Catherine bátyjának kellett apjukat hazahozni a helyi kocsmából. Az apa növekvő alkoholfogyasztása gyakran veszekedéshez vezetett a szülők között, ezért Catherine anyja mogorva és visszahúzódó lett. Catherine számára mégis ez volt az elfogadott családminta. A családon kívül jobb volt a helyzet. A gimnáziumban már fiúkkal is járt Catherine, és jól kijött a barátaival, akiknek a legtöbbjét évek óta ismerte. Az emberekben mégis nehezen bízott meg, különösen kis baráti körén kívül. Vallásos hite egyszerű volt és kétségbevonhatatlan. Arra nevelték, hogy a hagyományos katolikus ideológiában és gyakorlatban higgyen, és ő soha nem is kételkedett igazán azok érvényességében vagy hitelében. Catherine úgy gondolta, hogy ha az ember jó katolikusként él, megtartva a hitet és annak előírásait, mennybemenetel lesz a jutalma, ha nem, a purgatóriumot vagy a poklot fogja megjárni. Ezt az Atya és a Fiú rendelték így. Később megtudtam, hogy Catherine nem hitt a lélekvándorlásban. Valójában nagyon keveset tudott a fogalomról, bár a hindukról olvasott valamit. A gondolat ellenkezett neveltetésével és felfogásával. Mivel a metafizika vagy az okkult tudományok nem érdekelték, soha nem olvasott ilyesmit. Biztos volt a hitében. A gimnázium után Catherine elvégzett egy kétéves szakiskolát, ahol laboratóriumi asszisztensi képesítést kapott. Szakmával fölszerelkezve és bátyja Tampába való költözésétől fölbátorítva, Catherine a Miami Egyetem Orvostudományi Tanszékéhez tartozó nagy kórházban vállalt állást, és 21 évesen, 1974–ben Miamiba költözött. Bár élete Miamiban nehezebbnek bizonyult, mint a kisvárosban, ahol addig élt, Catherine örüli, hogy megszabadult a családi problémáktól. A Miamiban töltött első évben ismerkedett meg Stuarttal, aki házas volt, két gyermek apja, zsidó, és különbözött mindenkitől, akivel Catherine valaha járt. Stuart sikeres orvos volt, erős és agresszív. Ellenállhatatlanul vonzódtak egymáshoz, de kapcsolatuk bizonytalan volt és viharos. Volt valami a férfiban, ami mintha megbabonázta volna Catherine–t, fölébresztette és fölkorbácsolta az érzelmeit. Amikor Catherine elkezdte a terápiát, a hatéves kapcsolat ha boldog nem, de nagyon is élő volt. Catherine nem tudott Stuartnak ellenállni, pedig a férfi rosszul bánt vele, és Catherine haragudott rá hazugságai, be nem tartott ígéretei és mesterkedése miatt. Több hónappal azelőtt, hogy velem megbeszélte az első találkozót, Catherine egy jóindulatú daganat eltávolítása céljából hangszalagoperációra jelentkezett. Már a műtét előtt elkezdett aggódni, a magához térésekor azonban olyan rémült volt, hogy az intenzív osztály nővéreinek órákba telt, mire meg tudták nyugtatni. Felépülése után megkereste Dr. Edward Poole–t. Ed kedves gyerekorvos, akivel Catherine a kórházi munkája során ismerkedett meg. Kölcsönös szimpátiát éreztek, és hamarosan közeli barátság alakult ki köztük. Catherine nyíltan beszélt Ed–del, elmesélte neki félelmeit, kapcsolatát Stuarttal, és azt az érzését, hogy elveszti az uralmat az élete fölött. Ed ragaszkodott hozzá, hogy Catherine keressen segítséget nálam, csakis nálam, és nem valamelyik kollégámnál. Amikor Ed felhívott, és beajánlotta Catherine–t, elmagyarázta azt is, hogy bár más pszichiátereknek is kiváló képesítése és nagy terápiás tapasztalata van, úgy érezte, csak én tudnám a lányt igazán megérteni. Catherine mégsem hívott fel.

8

Eltelt nyolc hét. A pszichiátriai osztály vezetőjeként nagyon elfoglalt voltam, és elfeledkeztem Ed hívásáról. Catherine félelmei és fóbiái időközben súlyosbodtak. Dr. Frank Acker, a sebészet vezetője évek óta ismerte Catherine–t, szívesen évődtek egymással, valahányszor Franknek dolga akadt abban a laboratóriumban, ahol a lány dolgozott. Frank észrevette, hogy Catherine boldogtalan és feszült. Többször gondolt arra, hogy szól neki, de mindig meggondolta magát. Egy délután, útban az egyik kisebb kórház felé, ahol előadást kellett tartania, Frank meglátta Catherine–t, aki kocsiján hazafele tartott a kórházhoz közel eső lakásába. Hirtelen ösztöntől vezérelve, Frank leintette Catherine–t az út szélére. „Azonnal el kell menned Dr. Weiss–hez,” kiabálta át a másik kocsiba. „Ne húzd az időt.” Bár sebészek gyakran cselekszenek az ösztöneik sugallatára, Frank maga is meglepődött, hogy ezúttal hogy megnyomta a szavait. Catherine pánikrohamai és szorongásai egyre sűrűsödtek. Már két visszatérő rémálma volt. Az egyikben összeomlott alatta a híd, amelyiken vezetett, kocsija a vízbe zuhant, ő pedig bennszorult és fuldokolni kezdett. A másikban egy koromsötét szobába került, botladozott, átesett tárgyakon, nem találta a kijáratot. Végül Catherine eljött hozzám. Első találkozásunk idején nem sejtettem, hogy életem a felfordulás küszöbén áll, hogy az asztal másik oldalán ülő megfélemlített, zavart nő lesz a katalizátor, és hogy soha nem leszek már ugyanaz az ember.

9

Második fejezet

C

atherine már másfél éve járt hozzám, hetente egyszer vagy kétszer, intenzív pszichoterápiára. Jó páciens volt, beszédes, meglátásokra képes, és nagyon szeretett volna meggyógyulni. Ez idő alatt feltártuk érzelmeit, gondolatait, álmait. Felfedezte és megértette, hogyan irányítják életét újra és újra ugyanazok a viselkedési sablonok. Múltjából felidézett sok más jelentős emléket, mint például kereskedő tengerész apja gyakori távollétét az otthontól, ivászat utáni vad kitöréseit. Sokkal többet megértett viharos kapcsolatáról Stuarttal, és megtanulta jobban kifejezni a haragját. Úgy gondoltam, sokkal jobban kellene már lennie. A páciensek állapota általában javul, amikor sikerül múltjuk kellemetlen emlékeit felidézniük, amikor intuíciójuk megerősödik és megtanulják felismerni és kijavítani hibás viselkedésmintáikat és kívülről nézni problémáikat De Catherine nem lett jobban. Még mindig pánikrohamok és szorongás kínozták. A rémálmok vissza–visszatértek, még mindig félt a sötétségtől, a víztől, a bezártságtól. Továbbra is rosszul aludt, nem tudta kipihenni magát. Néha szívdobogása volt. Gyógyszert nem akart szedni, félt attól, hogy a tablettáktól megfullad. Úgy éreztem, falhoz érkeztem. Bármit teszek, a fal ugyanolyan magas marad, és egyikünk sem tud átmászni rajta. De nemcsak csalódott, elszánt is voltam. Valahogy segítenem kelleti Catherine–n. Akkor furcsa dolog történt. Bár nagyon félt a repüléstől, és a gépen innia kellett, hogy kibírja, 1982 tavaszán Catherine elkísérte Stuartot egy orvosi konferenciára Chicagóba. Ott rávette a férfit, hogy nézzék meg a Művészeti Múzeum egyiptomi kiállítását, ahol egy vezetős csoporthoz csatlakoztak. Catherine–mindig érdekelték az ősi egyiptomi műtárgyak és reprodukciók. Nem volt szakértő a témában, de a kiállított tárgyak valamiért ismerősnek hintek neki. Amikor a vezető beszélni kezdett, Catherine azon vette észre magát, hogy kijavítja… és igaza volt! A vezető meglepődött, Catherine még jobban. Honnan tudta mindezt? Mitől volt olyan biztos az igazában, hogy nyilvánosan ki merte javítani a vezetőt? Talán a gyermekkorából voltak elfelejtett emlékei? A legközelebbi találkozón elmesélte nekem, mi történt Chicagóban. Hónapokkal azelőtt hipnózist javasoltam Catherine nek, de ő félt. Most, az egyiptomi kiállítási élménye miatt, ha vonakodva is, de kötélnek állt. A hipnózis nagyon hatásos módszer régen elfelejtett emlékek felidézésére. A figyelemösszpontosítás állapota, és nincs benne semmi titokzatos. Gyakorlott hipnotizőr irányítása alatt a test ellazul, ennek hatására az emlékezet kiéleződik. Betegek százait hipnotizáltam, és tapasztalatom szerint segít enyhíteni a szorongást, eloszlatni a fóbiákat, megváltoztatni a rossz szokásokat, és előhívni az elnyomott tudattartalmakat Néhány alkalommal sikerült egy–egy beteget két–három éves korába visszavinni, ahonnan azután rég elfelejtett, életüket megtörő traumákat sikerült felidézniük. Biztos voltam benne, hogy a hipnózis Catherine–en is segíteni fog. Lefektettem a lányt a heverőre, feje alá kispárnát tettem, és azt mondtam neki, hogy könynyedén csukja be a szemét. Először a légzésére koncentráltunk. Minden kilégzéssel a felgyülemlett feszültséget és szorongást engedte ki, belégzéskor még jobban ellazult. Néhány perc után azt mondtam, képzelje el, hogyan ernyednek el az izmai, kezdve az arcán és az állkapcsán, majd a nyakában és a vállában, a karjában, a hátában és a hasában, és végül mindkét 10

lábában. Érezte, ahogy a teste egyre mélyebbre süpped a heverőbe. Aztán azt mondtam neki, képzeljen el fényes, fehér fényt a feje tetejében, majd hagyja, hogy a fény szétáradjon a bensőjében, tökéletesen ellazítva minden izmot, ideget, szervet, az egész testét. Catherine egyre álmosabb, nyugodtabb, békésebb lett. Végül arra kértem, hogy kívülről is burkolja magát a fénybe. Lassan elkezdtem tíztől visszaszámolni. Minden számmal egyre mélyebb transzba került. A hangomra koncentrált, és a háttérből kizárt minden zajt. Mire elszámoltam egyig, Catherine a hipnózis viszonylag mély állapotában volt. Az egész körülbelül húsz percet vett igénybe. Hamarosan elkezdtem regresszálni Catherine–t. Arra kértem, hogy egyre régebbi és régebbi emlékeket idézzen föl. Tudott beszélni és válaszolni a kérdéseimre, ugyanakkor hipnózisban maradt. Visszaemlékezett egy kellemetlen élményre, amely hatéves korában érte, a fogorvosnál. Élénken emlékezett, körülbelül ötéves korából, arra a szörnyű esetre, mikor ugródeszkáról valaki egy medencébe lökte. Amikor ez történt, Catherine öklendezni és fulladozni kezdett, és most a rendelőmben ugyanezt produkálta. Azt sugalltam neki, hogy az eset elmúlt, és hogy már kiemelték a vízből. Catherine abbahagyta az öklendezést, és újból rendesen vette a levegőt. Még mindig mély transzban volt. Hároméves korában történt a legszörnyűbb eset. Egy éjjel a sötétben arra ébredt, hogy az édesapja bejött a szobájába. Az apja alkoholszagát Catherine most is érezte. Az fogdosni és dörzsölni kezdte a kislányt, „ott lenn” is. Catherine megijedt, és sírni kezdett, úgyhogy az apja durva kezével befogta Catherine száját. A kislány nem kapott levegőt. Ott a rendelőmben, huszonöt évvel később, Catherine zokogni kezdett. Úgy éreztem, megtaláltuk az információt, a kulcsot a zárhoz. Biztos voltam benne, hogy most majd gyorsan és drámaian javulnak Catherine tünetei. Finoman azt mondtam neki, hogy az eset elmúlt, hogy már nincs a sötét szobában, és csendesen pihen, még mindig transzban. Catherine abbahagyta a sírást. Visszahoztam a jelenbe, fölébresztettem, és poszthipnotikus szuggesztióval rávettem, hogy emlékezzen vissza arra, amit a hipnózis alatt elmondott. A találkozó hátralevő részét az apjával átélt trauma tárgyalásával töltöttük. Próbáltam neki segíteni, hogy elfogadja és beépítse „új” ismeretét. Catherine most értette meg apjával való kapcsolatát, hogy miért félt tőle, megértette az apa reakcióit, tartózkodó magatartását. Catherine még mindig remegett, mikor elhagyta a rendelőt, de tudtam, a frissen szerzett tudás megéri az időszakos kellemetlenséget. A fájdalmas és mélyen elnyomott emlékek előhívásának drámai eseményei közepette teljesen elfelejtettem az egyiptomi műtárgyakkal való lehetséges gyermekkori kapcsolatot keresni. De Catherine legalább megérlelt valamit a múltjából. Több ijesztő élményre is visszaemlékezett, így tüneteinek jelentős enyhülésére számítottam. Az új ismeretek ellenére Catherine a következő héten arról számolt be, hogy a tünetei nem változtak, éppen úgy kínozták, mint addig. Meglepődtem. Nem értettem, mi lehet a baj. Hároméves kora előtt történhetett valami? Az elegendőnél is több okot tártunk föl, amelyek megmagyarázhatták a fulladástól, a víztől, a sötétségtől, a bezártságtól való félelmeit, de ezek a többi tünettel és az ellenőrizhetetlen szorongással együtt még mindig tönkretették számára az ébredés pillanatait. Úgy döntöttem, még régebbre regresszálom. A hipnózis alatt Catherine lassan és érthetően suttogott, így le tudtam írni a szavait, és a könyvben szó szerint idézem. (A három pont a beszéd szüneteit jelzi, és nem szavak elhagyását vagy szerkesztést. Az ismétlődő mondatokat viszont kihagytam.) Lassan visszaküldtem Catherine–t kétéves korába, de ott semmi lényegeset nem látott. Határozottan és világosan utasítottam: –Menj vissza abba az időbe, ahonnan tüneteid származnak. Nem voltam felkészülve arra, ami ekkor következett. –Lépcsőket látok, egy épülethez vezetnek, oszlopos, fehér, elöl nyitott épülethez. Ajtaja nincs. Hosszú ruhám van… valami zsák, durva anyagból. A hajam hosszú és szőke, be van fonva. 11

Zavarbari voltam, nem értettem, mi történik. Megkérdeztem, melyik évben járunk, mi a neve. –Arondának hívnak…tizennyolc éves vagyok. Látom a piacot az épület előtt. Kosarak… a váltunkon visszük a kosarakat. Egy völgyben élünk… nincs víz. Az év az időszámításunk előtt 1863. A környék kopár, forró és homokos. Van egy kút, de folyó nincs. A hegyekből jön a víz a völgybe. Miután elmondott még néhány részletet a területről, azt mondtam Catherine–nek, hogy menjen néhány évvel előre az időben, és mondja el, mit lát. –Fák vannak és kövezett út. Tüzet látok, valaki főz. A hajam szőke. Hosszú, durva barna ruha van rajtam és szandál. Huszonöt éves vagyok. Van velem egy kislány, Cleastra… Ó Rachel. (Rachel most az unokahúga, mindig nagyon közeli kapcsolatban voltak.) Nagyon meleg van. Meg voltam döbbenve. A gyomrom összeszorult, úgy éreztem, hideg van a szobában. Catherine leírásai nagyon pontosnak hangzottak. Nem tétovázott. Nevek, dátumok, ruhák, fák – mindent élénken látott! Mi történik itt? Hogyan lehet az, hogy a hipnózisban látott kislány a mostani unokahúga? Meg jobban zavarba jöttem. Pszichiátriai betegek ezreit vizsgáltam már meg, sokukat hipnotizáltam, de ehhez hasonló fantáziákkal soha nem találkoztam, még az álmaikban sem. Utasítottam Catherine–, hogy menjen előre az időben, egészen a haláláig. Nem tudtam, hogyan kérdezzek ki valakit ilyen élénk fantázia (vagy emlék) esetén, de traumatikus eseményekre vadásztam, amelyekjelenlegi félelmeit és tüneteit okozhatták. Úgy látszott, árvíz öntötte el a falut. –A nagy hullámok kidöntik a fákat. Nincs hova menekülni. Hideg van, hideg a víz. Meg kell mentenem a gyerekemet, de nem tudom… szorosan magamhoz szorítom. Megfulladok, megfojt a víz. Nem kapok levegőt, nem tudok nyelni… sós a víz. Kiviszi a kezemből a gyereket.–Catherine levegő után kapkodott. Hirtelen teljesen elernyedt a teste, a légzése mély és egyenletes lett.–Felhőkel látok… A gyerekem velem van és többen a faluból. Itt a bátyám is. Catherine pihent, ez az élete véget ért. Még mindig mély transzban volt. Meg voltam döbbenve. Korábbi életek? Lélekvándorlás? Szigorúan tárgyilagos gondolkodásra nevelt elmém azt sugallta, Catherine nem fantáziál, nem kitalálja ezt az anyagot. Gondolatai, kifejezései, részletekre kiterjedő figyelme, mind különbözött az éber Catherine- étől. lehetséges diagnózisok egész skálája villant föl előttem, de a lány elmeállapota és jelleme nem magyarázta a látomásait. Tudathasadás? Nem, Catherine soha nem adta jelét megismerési vagy gondolkodási zavaroknak. Éber állapotban soha nem hallucinált, nem hallott nemlétező hangokat, és más elmebetegségre utaló tünetei sem voltak. Nem voltak téveszméi, kapcsolata a valósággal normális volt. Nem volt személyiségzavara, tudathasadása. Csak egy Catherine létezett, és éber tudata ezzel teljesen tisztában volt. Nem voltak szociopatikus vagy antiszociális hajlamai. Nem volt színésznő. Nem szedett kábítószert vagy hallucinogén hatású szereket. Alkoholt alig ivott. Nem volt olyan idegi vagy lelki betegsége, amely megmagyarázhatta volna ezt az élénk, közvetlen élményt a hipnózisban. Ezek emlékek voltak, de honnan? Az volt az érzésem, hogy valami olyannal találkoztam, amiről nagyon keveset tudtam–lélekvándorlással és előző élet emlékekkel. lehetetlen, mondtam magamnak. Tudományosan nevelt eszem ellenállt Csakhogy mindez a szemem előtt történt. Nem tudtam megmagyarázni, de a valóságot tagadni sem. –Folytasd–mondtam kicsit idegesen, de a történtektől lebilincselve.–Emlékszel még másra is? Két másik életből voltak még emléktöredékei. –Fekete, csipkés ruha van rajtam, és a fejemen is fekete csipke. A hajam sötét, de már őszül. (I.sz) l765– ben vagyunk. Spanyol vagyok, ötvenhat éves, és Louisának hívnak. Táncolok, a többiek is táncolnak. (Hosszú szünet) Beteg vagyok, lázas, ráz a hideg… Sokan betegek, meghalnak az emberek… Az orvosok nem tudják, hogy a víztől van. 12

Tovább vittem Catherine–t az időben. –Meggyógyultam, de a fejem még mindig fáj, a szemem és a fejem fáj a láztól, a víztől. Sokan meghalnak. Catherine később elmondta, hogy abban az életében prostituált volt, de hipnózis alatt nem szólt róla, mert szégyellte magát. Úgy látszotta hipnózis alatt Catherine el tudta dönteni, hogy elmondjon–e nekem egy–egy emléket, vagy ne. Mivel a lány egy korábbi életében felismerte az unokahúgát, hirtelen eszembe jutott, hogy megkérdezzem, én is jelen voltam–e valamelyik életében. Gyorsan válaszolt, ellentétben a korábbi nagyon lassú és megfontolt elbeszélési tempóval. –A tanárom vagy, egy sziklán ülsz. Könyvekből tanítasz minket. Ősz vagy és öreg. Aranyszegélyes, fehér ruha (tóga) van rajtad. Diogenésznek hívnak. Jelekről, háromszögekről beszélsz. Nagyon okos vagy, de én nem értem, amit magyarázol. Időszámítás előtt 1568–ban vagyunk. (Ez nyilvánvalóan 1200 évvel a cinikus görög filozófus ideje előtt volt. A név eléggé gyakori volt abban az időben.) Vége volt az első kezelésnek. Még megdöbbentőbbek várattak magukra. Amikor Catherine elment, és a következő napok folyamán is, a hipnotikus regresszió részletein gondolkodtam. Ez természetes volt. Még egy „normális” kezelés részletei sem szokták a figyelmemet elkerülni, és ezt a kezelést aligha lehetett normálisnak nevezni. Ráadásul erősen kételkedtem a halál utáni életben, a testen kívüli élményekben és az ehhez kapcsolódó jelenségekben. Végül is, töprengett bennem a logikus gondolkodó, ez akár képzelgés is lehet. Gyakorlatilag nem tudtam volna a megállapításait és a látomásait bizonyítani. De munkált bennem, bár halványan, egy másik gondolat is. Légy nyitott, mondta ez a gondolat, az igazi tudomány megfigyeléssel kezdődik. Elképzelhető, hogy az emlékek nem fantáziák. Lehet, hogy több van, mint amit a szem vagy bármelyik másik érzék fölfoghat. Légy nyitott. Gyűjts adatokat. Volt egy másik gyötrő gondolatom is. Nem lesz–e Catherine az élménytől túlzottan rémült, szorongásai és félelmei tetejébe, hogy újra hipnózisnak vesse alá magát? Úgy döntöttem, nem hívom fel. Hadd eméssze ő is a történteket. Várok a jövő hétig.

13

Harmadik fejezet

E

gy héttel később Catherine berobbant a rendelőmbe a következő hipnotikus kezelésre. Addig is gyönyörű volt, de most jobban sugárzott, mint valaha. Boldogan jelentette be, hogy az életét addig kísérő félelme a vízbe fúlástól teljesen megszűnt. A fulladástól sem félt már annyira. Már nem álmodott a kocsija alatt összeomló hidakról. Bár emlékezett a múltkori előző élet regresszió részleteire, még nem sikerült annak teljes anyagát a tudatába beépítenie. A korábbi életek és a lélekvándorlás elmélete távol állt a világnézetétől, de az emlékek intenzitása, a látvány, a hangok és a szagok életszerűsége, a jelenlét tudata annyira valóságos volt, ho g y Catherine úgy érezte, biztos, hogy már egyszer átélte mindezt. Az élmény annyira lenyűgöző volt, hogy ebben nem kételkedet!. Az foglalkoztatta inkább, hogyan fogja azt a neveltetésével és a hitével összeegyeztetni. A hét folyamán megkaptam a Columbia Egyetemen elsőéves koromban elvégzett összehasonlító vallástudományi szeminárium tankönyvét. Az Ó-és az Újtestamentumban voltak utalások a lélekvándorlásra vonatkozóan. Időszámításunk szerint 325–b e n Nagy Konstantin római császár, az anyjával, Helénával közösen eltávolította az Újtestamentumból a lélekvándorlásról szóló részeket. A Második Konstantinápolyi Zsinat, amely i.sz.szerint 553-ban gyűlt össze, jóváhagyta ezeket a változtatásokat, és a lélekvándorlás elvét eretnekségnek nyilvánította. Valószínűleg úgy gondolták, hogy ez az elv az egyház növekvő hatalmát gyengítené, túlságosan sok időt adva az embernek, hogy a megváltást keresse. De a Biblia eredetijében megvoltak még az utalások, a korai egyház elfogadta a lélekvándorlás elvét. A korai gnosztíkusok–Alexandriai Klement, Origenész, Szent Jeromos és sokan mások–hittek abban, hogy már korábban is éltek és újra élni fognak. Jómagam soha nem hittem a reinkarnációban. Az igazat megvallva, soha nem is gondoltam rá. Bár korai vallásos neveltetésem során hallottam valamit a lélek halál utáni továbbéléséről, nem voltam az elmélet igazáról meggyőződve. Rendszeres időközzel, három évente született négy testvér legidősebbike voltam. Konzervatív zsidó zsinagógához tartoztunk Red Bankben, amely kisváros a New Jersey–i tengerpart közelében. Én voltam a család békebírója és politikusa. Apám egész életében nagyon vallásos volt. A legnagyobb örömöt gyermekei tanulmányi sikerei jelentették számára. Könnyen felbosszantották a családi perpatvarok és olyankor visszahúzódott, rám hagyva a közvetítést. Bár ez pszichiátriai karrierem kitűnő előgyakorlatának bizonyult, visszatekintve, a gyermekkorom komolyabb és több felelősséggel terhelt volt, mint szerettem volna. Nagyon komoly fiatalember lett belőlem, aki ahhoz szokott, hogy sok felelősséget vállaljon magára. Anyám folyton kifejezésre juttatta a szeretetét. Semmi nem állhatott az útjába. Egyszerűbb lélek volt, mint az apám, és bűntudatot, mártíromságot, határtalan zavart, gyermekeivel való azonosulást használt manipulációs eszközként, megfontolás vagy bűntudat nélkül. Viszont ritkán volt rosszkedvű, szeretetére és támogatására mindig számíthattunk. Apámnak ipari fényképészként tűrhető állása volt, és bár étel mindig bőségesen volt az asztalon, a pénznek szűkében voltunk. Kilencéves voltam, amikor a legkisebb öcsém, Péter megszületett. Hatan éltünk egy kis kétszobás, udvari lakásban. A kis lakásban az élet zajos és mozgalmas volt, és én a könyveimben kerestem menekvést. Amikor éppen nem a könyveket bújtam, a másik két gyermekkori szenvedélyemmel,

14

baseball-lal vagy kosárlabdázással töltöttem az időt. Tudtam, hogy a tanulás vezet majd ki a tulajdonképpen kényelmes kisvárosból, és majdnem mindig osztályelső voltam. Mire a Columbia Egyetemen teljes ösztöndíjat kaptam, komoly és szorgalmas fiatalember lett belőlem. Könnyen haladtam a tanulmányaimmal. Kémia volt a főtárgyam és dicsérettel diplomáztam. Úgy döntöttem, pszichiáter leszek, mert ebben a szakmában összekapcsolódott a tudomány és az emberi agy működése iránti érdeklődésem. Ráadásul az orvosi pályán kifejezhetem szeretetemet és törődésemet a többi ember iránt. Közben, egy nyári szünetben, megismertem Carole–t egy Catskill Mountain–i szállodában, ahol én kisegítő pincér voltam, ő vendég. Azonnal vonzódást, bizalmat és meghittségét éreztünk egymás társaságában. Leveleztünk, találkoztunk, egymásba szerettünk, és másodéves koromra már el is jegyeztük egymást. Carole gyönyörű volt és okos. Úgy látszott, minden a helyén van. Kevés fiatalember gondol az élet és halál, és a halál utáni élet kérdéseire, különösen, amikor minden olajozottan halad. Én sem voltam kivétel. Tudósnak készültem, és megtanultam logikus, érzelemmentes, „bizonyítsd be” módon gondolkodni. A Yale–en és az orvosegyetemen tovább kristályosodott bennem ez a tudományos gondolkodásmód. Kutatói szakdolgozatom témája az agy kémiája és a neurotranszmitterek szerepe volt. A neurotranszmitterek kémiai üzenetátvivők az agyszövetben. A biológus pszichiáterek új nemzedékéhez csatlakoztam, akik a hagyományos pszichiátriai elméleteket és technikákat az agy kémiájának új tudományával ötvözték. Sok tudományos cikket írtam, helyi és országos konferenciákon tartottam előadásokat, és nagyágyú lettem a szakterületemen. Kissé megszállott, heves és merev voltam, de ezek a vonások egy orvosnak javára váltak. Tökéletesen felkészültnek éreztem magam arra, hogy bárkit pszichiátriai kezelésben részesítsek. Ekkor Catherine–ből Aronda lett, aki i. e. 1863–ban élt. Vagy fordítva? És most megint itt állt előttem, boldogabban, mint amilyennek valaha láttam. Megint attól tartottam, hogy Catherine félelmében nem akarja majd folytatni a hipnózisos kezelést. De ő lelkes volt, és gyorsan transzba esett. –Virágkoszorúkat dobok a vízre. Ez szertartás. A hajam szőke, és be van fonva. Aranyozott, barna ruha van rajtam és szandál. Valaki meghalt, valaki a királyi házból… az anya. Szolgáló vagyok a királyi háznál, az ételek készítésénél segítek. A holttesteket harminc napra pácba tesszük, kiszáradnak, és a belső részeket kivesszük belőlük. Érzem a szagukat, a testek szagát. Catherine önkéntelenül Aronda életébe ment vissza, annak egy másik időszakába, amikor a holttestek halál utáni preparálásánál kellett dolgoznia. –Különálló épületben–folytatta Catherine–látom a testeket. Betekerjük őket. A lélek továbbmegy. Az ember magával viszi, amije van, a következő életébe. A következő élet jobb lesz. A halál és a halál utáni élet egyiptomi elképzeléséről beszélt, amely különbözött a mi hitünktől. Abban a vallásban az ember mindent magával vihetett. Catherine elhagyta ezt az életét, pihent. Néhány perces szünetet tartott, majd belépett egy nyilvánvalóan ősi korba. –Jeget látok egy barlang falán… sziklákat. Kevés szóval leírt egy sötét, nyomorúságos helyet, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Később elmondta, mit látott még. –Csúnya voltam, koszos és büdös… Otthagyta ezt az életet, és belépett egy másikba. –Épületek vannak itt és egy szekér, kőből van a kereke. Barna a hajam, és kendő van rajta. A szekéren széna. Boldog vagyok. Itt az apám… megölel… ő Edward (a gyermekorvos, aki ragaszkodott hozzá, hogy Catherine jöjjön el hozzám). Ő az apám. Egy völgyben lakunk, sok fa van, a kertben olajfák és fügefa. Az emberek papírra írnak. Vicces jelek vannak a papí-

15

ron, betűkre hasonlítanak. Az emberek egész nap írnak, könyvtárat gyűjtenek. I.e. 1536 van. A föld kopár. Apámat Perseusnak hívják. Az évszám nem felelt meg pontosan, de biztos voltam benne, hogy ugyanabba az életbe került, mint az előző héten. Előrevittem Catherine–t az időben, ugyanebben az életben maradva. –Az apám ismer téged (rólam beszélt). Gabonáról, törvényről, kormányzásról beszélgettek. Apám azt mondja, nagyon okos vagy, és hallgatnom kell rád.–Még előbbre mentünk az időben.–(Apám) sötét szobában fekszik. Öreg és beteg. Hideg van… üresnek érzem magam.– Catherine előrement az időben, egészen saját haláláig. – Most öreg vagyok és gyenge. Itt a lányom, az ágyam mellett. A férjem már halott. A lányom férje is itt van és a gyerekeik. Sokan vannak körülöttem. Ezúttal békés volt a halála. Catherine most lebegett. Lebegett? Ez eszembe juttatta Dr. Raymond Moody halálközeli élményeket átéltekkel végzett vizsgálatait. Sok évvel azelőtt olvastam a könyvet, és most megjegyeztem, hogy megint el kell olvasnom. Kíváncsi voltam, vajon Catherine emlékezet–e másra is a halála utáni időből, de csak azt tudta mondani: –Csak lebegek. Fölébresztettem a lányt, és befejeztük az aznapi kezelést. Új, telhetetlen étvágytól hajtva, lélekvándorlásról szóló tudományos művek után kutattam az orvosi könyvtárakban. A Virginia Egyetem nagy tekintélyű pszichiátriaprofesszorának, Dr. Ian Stevensonnak a munkáit tanulmányoztam, aki sokat publikált a pszichiátria szakterületén. Dr. Stevenson több mint kétezer esetet gyűjtött össze gyerekekről, akiknek lélekvándorlástípusú emlékei és élményei voltak. Sokan közülük xenoglossziára mutattak példát, vagyis olyan idegen nyelven tudtak beszélni, amelyet sosem hallottak. Dr. Stevenson esettanulmányai teljesek, jól kivizsgáltak, pontosan leírtak voltak, és igazán figyelemre méltóak. Elolvastam egy kiváló tudományos áttekintést Edgar Mitchell tollából. Nagy érdeklődéssel vizsgáltam a Duke Egyetem érzékeken kívüli tapasztalásról szóló adatait és a Brown Egyetemről C.J. Ducasse professzor írásait. Dr. Martin Ebon, Dr. Gertrude Schmeidler, Dr. Frederick Lenz és Dr. Edith Fiore vizsgálatait tanulmányoztam behatóan. Minél többet olvastam, annál jobban nőtt a kíváncsiságom. Kezdtem rájönni, hogy bár addig úgy gondoltam, az elme minden dimenzióját jól ismerem, tudásom valójában nagyon behatárolt. Könyvtárakat tölt meg ez az irodalom és kutatás, és nagyon kevesen tudnak róla. A kutatások nagy részét hírneves orvosok és tudósok vezetik, igazolják és írják le. Lehetséges volna, hogy mindannyian tévednek? A bizonyítékok kétségei kizáróan alátámasztották az ilyen jellegű megfigyeléseket, de én még mindig haboztam. Bizonyítékok ide vagy oda, még mindig nem tudtam hinni. A magunk különböző módján Catherine–re és rám is mélyen hatott az élmény. Catherine érzelmileg fejlődött, én értelmem határait tágítottam. Catherine–t évek óta gyötörték a félelmei, és most végre valamennyire megkönnyebbült. Mindegy volt számomra, hogy a látomásai emlékek vagy fantázia szülöttei, a lényeg az, hogy megtaláltam a módját, hogyan segítsek neki, és nem akartam ezen az úton megállni. A következő kezelés elején, mialatt Catherine–t hipnotizáltam, egy röpke pillanat alatt végiggondoltam ezt. A hipnózis megkezdése előtt Catherine elmesélt egy álmot, amelyben régi kőlépcsőkön lyukacsos ostáblán látott valakit játszani. Az álom különösen valóságosnak hatott. Most azt mondtam neki, hagyja el az idő és a tér szokásos halárait, és nézze meg, hogy az álma egy korábbi életében gyökeredzik–e. –Lépcsőket látok, egy toronyba vezetnek… a toronyból rálátni a hegyekre és a tengerre is. Fiú vagyok… szőke a hajam… és furcsa. A ruhám rövid, barna és fehér, állatbőrből van. Néhány férfi a torony tetején áll, kinéznek… őrök. Koszosak. Dámához hasonló játékot játszanak, de a tábla nem négyszögletes, hanem kerek. Hegyes, tőr alakú bábukkal játszanak, a bá-

16

buknak állat–feje van, és beleillenek a lyukakba. Kirusztán (fonetikus leírás) terület? Hollandia, 1473 körül. Megkérdeztem a lakóhelye nevét és hogy látja–e vagy hallja–e az évszámot.–Tengeri kikötőben vagyok, a szárazföld a tenger felé lejt. Ott egy erődítmény… és víz. Egy kunyhót látok… anyám agyagedényben főz. Johannák hívnak. Elment az időben a haláláig. A kezelések során még mindig azt az egyszeri, traumatikus eseményt kerestem, amely a jelenlegi tüneteit okozhatta. Még ha ezek a rendkívül élénk látomások csak fantáziák lennének is, és ebben bizonytalan voltam, az biztos, hogy Catherine–től származtak, és ezért tartalmuk a lány problémáinak okozója lehetett. Láttam már embereket, akiket az álmaik bénítottak meg. Néhányan nem tudtak visszaemlékezni, hogy egy gyerekkori trauma valóban megtörtént, vagy csak álombeli esemény volt, az mégis üldözte őket felnőtt életükben. Akkor még nem vettem igazán figyelembe, hogy az állandó negatív befolyások nagyobb lelki traumát okozhatnak, mint egyetlen traumatikus esemény. Ilyen például, ha a szülők bántóan kritizálnak egy gyereket. Ezek a káros hatások, mivel a mindennapi élet hátterébe keverednek, még nehezebben tárhatók fel és távolíthatók el. Egy folyamatosan kritizált gyermek ugyanúgy rengeteg önbizalmat és Önérzetet veszthet, mint az, akit egy különösen szörnyű napon ért súlyos megaláztatás. Az a gyermek, akinek a családja szegény, és állandóan kevés otthon az ennivaló, ugyanazoktól a lelki bajoktól szenvedhet később, mint az, aki egy véletlen folyamán rövid időre majdnem az éhhalál küszöbére került. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a folyamatosan ható negatív erőknek ugyanolyan figyelmet és gyógyító gondoskodást kell szentelni, mint az egyszeri traumatikus élménynek. Catherine beszélni kezdett. –Hajókat látok, kenura emlékeztetnek, színesre vannak festve. Előrenyomulunk. Fegyvereink vannak, lándzsák, parittyák, nagyobb fajta íjak és nyilak. Furcsa, nagy evezők vannak a hajón… Mindenkinek eveznie kell. Lehet, hogy eltévedtünk, sötét van. Nincs fény. Félek. Több hajó is van velünk. (Nyilvánvalóan zsákmányoló csapat.) Félek az állatoktól. Koszos, bűzös állatbőrökön alszunk. Cserkészünk. A cipőm furcsán néz ki, olyan, mint egy zsák… bokánál kell bekötni…állatbőrből van. (Hosszú szünet.) Az arcom forró a tűztől. A népünk gyilkolja a többieket, de én nem. Nem akarok ölni. A késem a kezemben van. Catherine hirtelen hörögni kezdett, levegő után kapkodott. Elmondta, hogy egy ellenség elkapta hátulról a nyakát, és a késével elvágta a torkát. Látta a gyilkos arcát, mielőtt meghalt. Stuart volt az. Másképp nézett ki, mint most, de Catherine tudta, hogy ő az. Johan 21 éves korában balt meg. A következő pillanatban Catherine a teste fölött lebegett, a lenti színteret nézve. Fölszállt a felhők közé, és zavarban volt. Nemsokára úgy érezte, egy „pici, meleg” helyre húzza valami. Ez a születés pillanata volt. –Valaki tart engem–suttogta lassan és álmodozón–valaki, aki segített megszületni. Zöld ruhája van és fehér köténye. Fehér kalap van rajta, a karimája visszahajtva. A szobának fura ablakai vannak…sok kicsi részből állnak. Az épület kőből van. Anyámnak hosszú, sötét haja van. ő akar engem fogni. Furcsa… durva hálóing van anyámon. Rossz érzés hozzáérni. Jó megint a napon lenni, a melegben… ő… ő a mostani anyám! A legutóbbi kezelés során arra kértem Catherine–t, hogy jól figyelje meg az életében jelentős személyeket, hátha felfedezni vél valakit a jelenlegi életéből. A legtöbb szerző szerint a lelkek csoportjai hajlamosak újra és újra, sok életen keresztül együtt reinkarnálódni, és karmájukat (az adósságokat, amelyekkel magunknak és másoknak tartozunk, a megtanulandó leckéket) együtt kiélni. Abban az igyekezetemben, hogy megértsem ezt a furcsa, látványos drámát, amely a világtól elrejtve, csendes, sötét rendelőmben zajlott, meg akartam győződni az információ hitelességéről. Úgy éreztem, tudományos módszert kell alkalmaznom, amint már tize-

17

nöt éve tettem a kutatómunkámban, hogy a Catherine ajkáról származó szokatlan anyagot értékelni tudjam. A kezelések közötti időben Catherine egyre intuitívabb lett. Megérzései voltak emberekkel és eseményekkel kapcsolatban, és ezek igaznak bizonyultak. A hipnózis alatt előre kitalálta a kérdéseimet. Sok álmának volt jövőbelátó jellege. Egy alkalommal, amikor a szülei eljöttek meglátogatni, az apja kifejezte kételyeit a Catherine–nel történő változással kapcsolatban. Hogy bebizonyítsa, mindez igaz, Catherine elvitte az apját lóversenyre. Ott, az apa szeme előtt, Catherine előre megmondta minden futam győztesét. Az apja megnémult a döbbenettől. Amint az igazát bebizonyította, Catherine fogta az összes pénzt, amelyet nyert, és a lóversenyről kifelé menet odaadta az első szembejövő szegénynek. Ösztönösen érezte, hogy frissen szerzett szellemi erejét nem szabad anyagi javak szerzésére használnia. Számára ez sokkal többet jelentett. Elmondta nekem, hogy ez az élmény egy kicsit megijesztette, de annyira örült az elért eredménynek, hogy szívesen folytatta a hipnózisos kezelést. Megrázott és elbűvölt Catherine intuitív képessége, különösen a lóversenyes eset. Ez kézzelfogható bizonyíték volt. Nem lehetett véletlen, hogy előre tudta minden futam győztesét. Valami nagyon furcsa történt az utóbbi néhány hét folyamán, és én küzdöttem, hogy sikerüljön megtartanom az események fölötti áttekintést. Catherine intuitív képességeit nem tudtam tagadni. Ha ezek a képességek valóságosak, és kézzelfogható bizonyítékkal szolgáltak, lehet, hogy előző élet beszámolói is valóban előző életekből származnak? Catherine most visszatért abba az életébe, amelyikben az előbb megszületett. Ez az újjászületés nem látszott olyan réginek, de Catherine nem tudta az évet azonosítani. Itt Elizabeth –nek hívták. –Most idősebb vagyok, egy bátyám és két nővérem van. Látom a vacsoraasztalt. Ott az apám… ő Edward (a gyermekgyógyász, újra mint apja jelenik meg). Apám és anyám megint veszekednek. Krumplit és babot eszünk. Apám haragszik, mert hideg az étel. Sokat veszekednek. Apám folyton iszik… Megüti anyámat. (Catherine hangján hallatszott, hogy fél, és láthatóan remegett.) Lökdösi a gyerekeket. Nem olyan, mint régen, nem ugyanaz az ember. Nem szeretem. Szeretném, ha elmenne tőlünk-Catherine gyerekhangon beszélt. Egészen másképp kérdeztem Catherine–t, mint egy hagyományos pszichoterápiás foglalkozás során tettem volna. Inkább vezetőként viselkedtem, egy egész életet próbálva egy vagy két óra alatt áttekinteni, traumatikus eseményekre és káros viselkedésminták felbukkanására vadászva, amelyek a tüneteit magyarázhatnák. A hagyományos terápia sokkal részletesebb, és nyugodtabb tempóban zajlik. A páciens által kiejtett minden szót nagyító alá veszünk, hogy rejtett értelmeket és árnyalatokat találjunk. Minden arckifejezés, mozdulat, testtartás, hangszínváltozás megfigyelés és értékelés alá kerül. Minden érzelmi reakciót gondosan megvizsgálunk. Viselkedési sablonokat szőrszálhasogató módon szedünk darabokra. De Catherine– nel évek múltak el percek alatt. Kezelése olyan érzés volt, mint egy Indy 500–ast teljes sebességgel hajtani… és arcokat észrevenni a tömegben. Figyelmemet újra Catherine–re irányítottam, és arra kértem a lányt, hogy haladjon előre az időben. –Férjnél vagyok. A házunkban van egy nagy szoba. A férjem szőke. Nem ismerem (vagyis nem jelent meg Catherine jelenlegi életében). Még nincsenek gyerekeink…Nagyon kedves hozzám. Szeretjük egymást, és boldogok vagyunk. Úgy látszik, sikerült kiszabadulnia a szülői ház elnyomása alól. Megkérdeztem, tudja–e azonosítani a helyet. –Brennington?–Catherine tétován suttogott.-Könyveket látok, fura, régi fedelük van. A nagyobbik kapoccsal csukódik. Az a Biblia. Szép nagy betűk vannak benne… gael nyelven. Catherine mondott néhány szót, amit nem értettem. Hogy kelta nyelven beszélt–e vagy nem, azt nem tudom.

18

–A szárazföldön élünk, nem a tenger közelében. Brennington… járás? Egy tanyát látok, disznókkal és juhokkal. Ez a mi tanyánk.–Előreszaladt az időben.–Két fiunk van… az idősebbik most házasodik. Látom a templomtornyot… nagyon régi épület. Catherine–nek hirtelen megfájdult a feje, bal halántékához kapott és vonaglott a fájdalomtól. Azt mondta, elesett a kőlépcsőn, de meggyógyult. Idős korában halt meg, otthon, az ágyában, a családja körében. A halála után megint kiszállt testéből, de ezúttal nem volt megzavarodva. –Fehér fényt látok. Gyönyörű, energiái kapok tőle. Catherine pihent, a halála után, az életek között. Percek teltek el némaságban. Hirtelen beszélni kezdett, de nem lassan suttogva, ahogy addig. A hangja erős volt és határozott. –Feladatunk a tanulás, a Tudás által kell Istenné válnunk. Oly keveset tudunk. Azért vagy itt, hogy a tanárom légy. Sokat kell tanulnom. A Tudás által közelebb kerülünk Istenhez, és akkor megpihenhetünk. Aztán visszatérünk, hogy a többieket tanítsuk és segítsük. Meg voltam döbbenve. A lecke a halála utánról, a köztes időből származott. Honnan származott ez a szöveg? Nem emlékeztetett Catherine–re, ő soha nem beszélt így, nem használt ilyen szavakat, kifejezéseket. A hangszíne is más volt. Abban a pillanatban nem jöttem rá, hogy bár Catherine ejtette ki a szavakat, nem az ő gondolataiból származtak. Ő csak továbbadta, amit neki mondtak. Catherine később elmondta, hogy ő a Mesterektől hallotta, akik jelenleg nincsenek megtestesülve. Rajta keresztül tudtak hozzám beszélni. Catherine–t nemcsak az előző életeibe lehetett regresszálni, hanem már messzebbről továbbított tudást. Csodálatos tudást. Próbáltam megőrizni a tárgyilagosságomat. Új dimenzió nyílt meg. Catherine nem olvasta Dr. Elizabeth Kübler–Ross vagy Dr. Raymond Moody tanulmányait, akik halálközeli élményekről írtak. Soha nem hallott a Tibeti Halottas Könyvről, mégis az ezekben a könyvekben leírt élményekhez hasonlóakról számolt be. Ez egyfajta bizonyíték volt. Bárcsak több tény állna a rendelkezésemre, több kézzelfogható, igazolható részlet A kételkedésem gyengült, de megmaradt. Catherine talán olvasott valamit halálközeli kutatásokról egy újságcikkben, vagy látott egy interjúi valami tévéműsorban. Jóllehet tagadta, hogy ilyen cikkre vagy műsorra emlékezne, megtarthatott egy tudat alatti emléket De ő továbbment a fenti írásokban olvashatóknál, és a köztes állapotból küldött üzeneteket. Bárcsak több tény lenne a kezemben, gondoltam. Ébredés után, mint mindig, Catherine emlékezett előző életeinek a részleteire, viszont sem az Elizabeth halála után történteket, sem a későbbi köztes állapotok tartalmát nem tudta felidézni. Csak a saját életeit. „ A Tudás által kerülünk közelebb Istenhez.” Jó úton haladtunk.

19

Negyedik fejezet

N

égyszögletes fehér házat Iátok, előtte homokos út. Lovasok jönnek–mennek– Catherine a szokásos módon, álmosan suttogott.–Fák vannak… ültetvény, egy nagy ház, körülötte sok kicsi, talán rabszolgaházak. Nagyon meleg van. Délen vagyunk–Virginiában? Catherine gyerek volt. Úgy gondolta, az év 1873 lehet. –Lovak vannak itt és rengeteg gabona… gabona és dohány–Ő és a többi szolgáló a nagy ház konyhájában voltak. Catherine néger volt, a neve Abby. Rossz előérzete volt, és a teste megfeszült. A főépület égett, és ő a tüzet nézte. Előrevittem tizenöt évvel, 1888–ig. –Öreg ruha van rajtam, egy tükröt tisztítok egy ház második emeletén. Téglaház, ablakokkal… sok pici üvegtáblából álló ablakokkal. Hullámos a tükör, nem egyenes, és gombok vannak a szélén. Egy James Manson nevű emberé a ház. Szakálla van és fura kabátja, három gombbal, nagy fekete gallérral. Nem ismerem (Catherine a jelenlegi életére utalt). Jól bánik velem. Egy házban élek a birtokon. A szobákat takarítom. Van a birtokon egy iskolaépület, de én nem mehetek iskolába. Vajat is csinálok!–Catherine lassan suttogott, nagyon egyszerű kifejezéseket használt és nagy figyelmet szentelt a részleteknek. A következő öt percben megtanultam, hogyan kell vajat csinálni. Catherine számára is új volt Abby vajköpülő tudománya. Előrevittem az időben. –Valakivel vagyok, de nem hiszem, hogy össze lennénk házasodva. Együtt alszunk… de nem élünk mindig együtt. Kedvelem őt, de ez minden. Gyerekeket nem látok. Kacsák vannak itt és almafák. Néhány ember a távolban. Almát szedek. Valami csípi a szemem–Catherine csukott szemmel grimaszolt.–A füst az. Erre fúj a szél. Idefújja az égő fa füstjét Fahordókat égetnek. Befeketítik a hordók belsejét… kátránnyal… vizhatlanítják őket. Az előző heti izgalmas kezelés után alig vártam, hogy megint elérjük a köztes állapotot. Már tizenkilenc percet töltöttünk szolgálói életének feltárásával. Hallottam ágyazásról, vajról, hordókról, és emelkedettebb leckére éheztem. Türelmemet elvesztve, előrevittem Catherine–t Abby haláláig. –Nehezen kapok levegőt.Úgy fáj a mellkasom.–Catherine levegőért kapkodott, látszott, fájdalmai vannak.–Fáj a szívem, és nagyon gyorsan ver. Nagyon fázom… remegek-Catherine reszketni kezdett.–Emberek vannak a szobában, leveleket adnak, hogy igyam meg. (Tea.) Fura szaga van. Kenőccsel dörzsölik a mellkasomat. Lázam van…de nagyon fázom.– Csendesen meghalt. Fellebegett a mennyezetig, és látta a testét az ágyban, egy pici, összeaszott hatvanéves asszony testét. Lebegett, arra várt, hogy jöjjön valaki és segítsen neki. Észrevett egy fényt, úgy érezte, az maga felé húzza. A fény erősebb lett, ragyogóbb. Csendben múltak a percek, vártunk. Catherine egyszer csak egy másik életében járt, évezredekkel Abby előtt –Sok–sok fokhagymát látok, egy tágas helyen fölakasztva. Érzem az illatát. Azt mondják, hogy megöl sok gonoszt a vérben, és tisztítja a testet, de mindennap enni kell belőle. Kívül, a kert végében is fokhagyma van. Meg más növények… füge, datolya és még mások. Ezek a növények segítenek. Anyám fokhagymát és más növényeket vesz. Valaki beteg nálunk. Furcsa gyökereket látok. Néha a fülben vagy a szájban kell tartani őket, vagy a többi nyílásban. Egyszerűen benntartani… Szakállas öregembert látok. Ő az egyik gyógyító a faluban. Megmondja, mit kell csinálni. Valami… járvány.. öli az embereket. Nem balzsamozzák be a halottakat, mert félnek a beteg20

ségtől.. Csak eltemetik őket. Az emberek nem örülnek ennek. Azt gondolják, hogy a lélek így nem tud tovább vándorolni. (Ellentétben Catherine halál utáni beszámolóival.) De annyian meghaltak! A háziállatok is elpusztulnak. Víz… árvíz… az emberek az árvíztől betegek. (Nyilvánvalóan most jött rá a járványtudomány egy apró részletére.) Nekem is valami bajom van a víztől. Fáj tőle a hasam. A has és a gyomor lesz tőle beteg. Sok vizet veszt az ember. Vízért megyek, de ez öl meg minket. Vizet hozok. Látom anyámat és a bátyáimat. Apám már meghalt. A bátyáim nagyon betegek. Szünetet tartottam, mielőtt előrevittem volna az időben. Megdöbbentett, hogy elképzelése a halálról és a halál utáni életről mennyire más volt a különböző életekben, a halálélménye pedig mennyire egyforma. A halál pillanatában egy tudatos része elhagyta a testet, a magasban lebegett, majd egy energiát adó, csodálatos fény felé húzódott… Utána várt, hogy valaki jöjjön és segítsen neki. A lélek automatikusan vándorolt tovább, bebalzsamozás vagy más halál utáni mesterkedés nem befolyásolta. Automatikusan történt, előkészületek nélkül, olyan volt, mint átmenni egy éppen kinyitott ajtón. –A föld kopár és száraz…. nem látok hegyeket, csak nagyon lapos és száraz földel. Az egyik bátyám meghalt. Jobban érzem magam, de még mindig fájdalmaim vannak.–Mégsem élt sokkal tovább.–Szalmazsákon fekszem, valamivel betakarva. Nagyon beteg volt, és semmilyen mennyiségű fokhagyma vagy más növény tudta megakadályozni a halálát. Nemsokára a teste fölött lebegett, az ismerős fény maga felé vonzotta. Türelmesen várt, hogy valaki érte jöjjön. A feje az egyik oldalról a másikra kezdett fordulni, mintha valami jelenetet próbálna figyelni. A hangja megint határozott és erős volt –Azt mondják nekem, hogy sok Isten van, mert Isten mindannyiunkban jelen van. Megismertem az életek közötti hangot a határozottságáról valamint az üzenet kifejezetten szellemi tónusáról. Amit most mondott, megakasztotta a lélegzetemet. –Itt az apád és a fiad, aki kisgyermek. Apád azt mondja, meg fogod ismerni, mert az ő neve Avrom, és lányodat róla nevezted el. Az ő halálát is a szíve okozta. A fiad szíve is fontos, mert fordított volt, mint a csirkeszív. Szeretetből nagy áldozatot hozott érted. Az ő lelke nagyon fejlett… A halála kiegyenlítette a szülei tartozását. Azt is meg akarta mutatni neked, hogy az orvostudomány csak eddig tud menni, hogy a hatásköre nagyon korlátozott. Catherine abbahagyta a beszédet, én pedig megilletődött csöndben ültem, amint megnémított agyam megpróbálta kibogozni a hallottakat. A szoba jéghidegnek tűnt. Catherine nagyon keveset tudott a személyes életemről. Asztalomon a lányom csecsemőkori képe állt, Amy két apró fogával mosolyog egyébként fogatlan szájában. Mellette állt a fiam képe. Ezenkívül Catherine gyakorlatilag semmit nem tudott a családomról és személyes történetemről. Jól iskolázott voltam a hagyományos pszichoterapeutikus technikákban. A terapeutának tabula rasának kell lennie, üres táblának, amelyre a páciens a saját érzéseit, gondolatait, állásfoglalását kivetítheti. Ezeket aztán a terapeuta elemezheti, kinagyítva a páciens elméjét. Megtartottam ezt a terapeutikus távolságot Catherine–nel. Ő engem csak mint pszichiátert ismert, a múltamat vagy a magánéletemet nem. Még az okleveleimet sem állítottam ki a rendelőben. Életem legnagyobb tragédiája 1971 elején történt. Elsőszülöttfiam, Adam 21 napos korában, váratlanul meghalt. Körülbelül tíz nappal azután, hogy a kórházból hazavittük, légzési problémái lettek, és sugárban hányt. Nagyon nehéz volt diagnózist fölállítani.–Teljesen rendellenes tüdővéna–csatlakozás a szívpitvari válaszfal fogyatékosságával–tudtuk meg.– Tízmillió születésből körülbelül egy ilyen eset fordul elő.–A tüdővénák, amelyeknek az a feladata, hogy az oxigéndús vért visszaszállítsák a szívbe, rossz helyen, a szív másik oldalán csatlakoztak bele. Mintha a szíve meg lett volna fordítva. Különlegesen ritka dolog.

21

A hősies szívműtét sem tudta Adamet megmenteni, aki néhány nappal később meghalt. Hónapokig gyászoltuk, reményeink és álmaink összetörtek. Fiunk, Jordán, aki egy évvel később született, csodálatos gyógyír volt sebeinkre. Adam halála idején éppen azt fontolgattam, hogy valóban pszichiáter legyek–e. Élveztem a belgyógyászati gyakorlatot, és felajánlottak nekem egy kórházi szakosító tanfolyamot. Adam halála után végleg eldöntöttem, hogy pszichiáter leszek. Haragudtam a modern orvostudományra, hogy előrehaladott technológiájával és eszközeivel sem tudta fiamat, ezt az apró, egyszerű lényt megmenteni. Apám jó egészségben volt 1979 elején, hatvanegy éves korában bekövetkezett szívinfarktusáig. Az első infarktust túlélte, de a szíve gyógyíthatatlan károsodást szenvedett, és apám három nappal az infarktus után meghalt. Ez körülbelül kilenc hónappal Catherine első kezelése előtt történt. Apám vallásos ember volt, inkább szertartásos, mint szellemi. A zsidó neve, Avrom, jobban illett hozzá, mint az angol neve, Alvin. A halála után négy hónappal született a lányunk, akit apám után Amy–nek neveztünk el. Csendes, elsötétített rendelőmben, 1982–ben, rejtett, titkos igazságok tömege záporozott rám. Szellemi tengerben úsztam, és nagyon szerettem ezt a vizet. Karom libabőrös lett. Catherine semmiképp sem ismerhette a tényeket. Sehol sem nézhetett utána. Apám zsidó neve, hogy volt egy fiam, aki csecsemőkorában meghalt egy tízmillió születésből egyszer előforduló szívbetegségben, töprengésem az orvostudományról, a lányom neve–ez túlságosan sok volt, túlságosan egyedi, túlságosan igaz. Az egyszerű laborasszisztens természetfölötti igazságokat közvetített. És ha feltárhatta ezt az igazságot, mi minden lehetett még olt? Többet kellett tudnom. –Ki van ott?–kérdeztem gyorsan.–Ki mondja neked ezeket a dolgokat? –A Mesterek–suttogta Catherine–a Mester Szellemek mondják nekem. Azt mondják, nyolcvanhat életem volt testi állapotban. Catherine légzése lelassult, és a feje sem forgott már. Pihent. Én szerettem volna továbbmenni, de az elmondottak jelentése lekötötte a figyelmemet. Valóban nyolcvanhat korábbi élete volt? És a „Mesterek”? lehetséges ez? Lehetséges volna, hogy életünket testetlen, de nagy tudású szellemek irányítják? Az Istenhez vezető útnak vannak lépcsőfokai? Ez igaz? Alig kételkedhettem, annak a fényében, amit Catherine éppen elmondott, mégis nehezen tudtam elhinni mindezt. Hosszú évek más típusú programozását kellett átalakítanom. De eszem, szívem és gyomrom tudta, Catherine igazat beszél. És mi a helyzet az apámmal és a fiammal? Bizonyos értelemben még mindig éltek, valójában soha nem haltak meg. Beszéltek hozzám, évekkel a temetésük után, és ezt ezzel a nagyon titkos információnak a tudomásomra hozatalával bizonyították. És ha mindez igaz, a fiam valóban olyan fejlett volt szellemileg, mint Catherine mondta? Valóban azért voll hajlandó megszületni és huszonegy nap múlva meghalni, hogy így segítsen minket karmikus adósságaink kiélésében, hogy engem az orvostudományról és az emberiségről tanítson, visszairányítva a pszichiátriához? Szíven ütöttek ezek a gondolatok. Dermedtségem mögött éreztem valami nagy szeretet mozgolódását, a földdel és éggel való egység és kapcsolat erős érzését. Hiányzott az apám és a fiam. Jó volt megint hallani felőlük. Az életem örökre megváltozott. Lenyúlt egy kéz, és megfordít–hallatlanul megváltoztatta az életem folyását. Mindaz, amit alapos válogatással és szkeptikus távolságtartással olvastam, a helyére került. Catherine emlékei és üzenetei valóságosak voltak, élményei pontosak, megérzéseim ezzel kapcsolatban igaznak bizonyultak. Kezemben voltak a tények. Kezemben volt a bizonyíték. Mégis, az öröm és a megértés pillanatában, a misztikus élmény percében, agyam régi, jól ismert, logikus része ellenérvet hozott föl. Lehet, hogy ez érzékeken kívüli érzékelés vagy 22

valami intuitív képesség. Ha az, valóban nagyon fejtett képesség, de a lélekvándorlást és a Szellemi Mesterek létezését nem bizonyítja. De ez alkalommal okosabb voltam: a tudományos irodalomban leírt esetek ezrei, különösen soha nem hallott idegen nyelveket beszélő gyermekekről, akik korábbi halálos se bek helyén viseltek anyajegyeket, és évtizedekkel vagy évszázadokkal azelőtt elrejtett vagy elásott kincsek helyét tudták, mind Catherine üzenetét visszhangozták. Ismertem Catherine jellemét és észjárását. Tudtam, hogy ki és ki nem. Nem, az eszem ez alkalommal nem tudott megtéveszteni. A bizonyíték túlságosan erős és túlságosan meggyőző volt. Ez igaz. A további kezelések során Catherine egyre többel bizonyított. A következő hetek folyamán néha elfeledkeztem ennek a kezelésnek az erejéről és a közvetlenségéről. Néha visszaestem az élet mindennapi menetébe, a szokásos dolgokon aggódva. Kételyek merültek föl bennem. Mintha elmém, amikor nem koncentráltam, hajlamos lett volna visszatérni a régi mintákhoz, hitekhez és a szkepticizmushoz. De emlékeztettem magam–ez valóban megtörtént! Figyelembe vettem, hogy milyen nehéz hinni ezekben az elvekben, anélkül, hogy magamnak is részem lett volna hasonló élményben. Az élmény szükséges ahhoz, hogy érzelmi hitet adjon a szellemi megértéshez. De az élmény hatása egy kicsit mindig elhalványul. Először nem jöttem rá, hogy miért változom olyan sokat. Észrevettem, hogy sokkal nyugodtabb és türelmesebb vagyok, és mindenki azt mondta, hogy békésebbnek, pihentebbnek és boldogabbnak látszom. Több reményt éreztem, több örömöt, több célt, és elégedettebb voltam az életemmel. Fölfedeztem, hogy megszűnőben van a halálfélelmem. Nem féltem saját halálomtól vagy nemlétemtől. Kevésbé féltem mások elvesztésétől, bár tudtam, hogy hiányoznának. Milyen erős a halálfélelem! És mi mindent meg nem tesznek az emberek, hogy a félelmet távol tartsák: ezt szolgálják az élet közepi krízisek, a fiatal szeretők és a fiatalító operációk meg a többi mesterkedés, hogy fiatalabbnak nézzünk ki, a testedzési mániák, az anyagi javak, az utódok, akik a név továbbviteléért születnek, és így tovább. Félelmetesen aggódunk a halálunk miatt, néha annyira, hogy életünk célját is elfelejtjük. Egyre kevésbé igyekeztem anyagi javakat gyűjteni. Nem éreztem szükségét, hogy állandóan ellenőrizzem magam. Bár megpróbáltam kevésbé komoly lenni, ez még nehezemre esett. Még mindig sokat kellett tanulnom. Elmém kész volt elfogadni a lehetőségét, sőt, valószínűségét, hogy Catherine kijelentései valódiak. Az apámról és a fiamról szóló hihetetlen információt a szokásos érzékekkel nem lehetett megszerezni. Catherine tudása és képességei egyedülálló intuitív tehetségei bizonyítottak. Értelme volt hinni neki, de a népszerű irodalomban olvasottakkal szemben szkeptikus voltam. Kik ezek az emberek, akik intuitív jelenségekről, halál utáni életről és más természetfölötti eseményekről tudósítanak? Megtanulták–e, hogy tudományos módon vizsgáljanak és értékeljenek valamit? Catherine–nel átélt csodálatos és elsöprő élményem ellenére tudtam, hogy természettől fogva kritikus elmém továbbra is minden lényt, minden információt alaposan meg fog vizsgálni. Ellenőrzöm, hogy a kezelések folyamán kiépülő rendszerbe beleillenek–e. Megvizsgálom minden szemszögből, a tudós mikroszkópja alatt. És mégsem tudtam tagadni, hogy a rendszer már létezik.

23

Ötödik fejezet

M

ég mindig a kezelés közepén jártunk. Catherine abbahagyta a pihenést és templom előtt álló zöld szobrokról kezdett beszélni. Fölébresztettem magam az álmodozásból és figyelni kezdtem. Catherine egy ősi életben volt, valahol Ázsiában, de én még mindig a Mestereknél tartottam. Hihetetlen, gondoltam. A lány korábbi életekről beszél, reinkarnációról, és mégis, a Mesterek üzeneteihez képest ez antiklimaxként hal. Kezdtem rájönni, hogy Catherine nem tud egyből a köztes állapotba kerülni, előbb végig kell mennie egy életen, el kell hagynia a testét. A Mesterek viszont csak a köztes állapotban voltak elérhetők. –A zöld szobrok egy nagy templomépület előtt állnak – suttogta - csúcsos, zöld épület előtt, amelyen nagy, barna gömbök vannak. Tizenhét lépcső van előde, és a lépcső tetejénél egy terem. Tömjénillat van. Senkin nincs cipő. A fejük borotvált. Kerek az arcuk és sötét a szemük. A bőrük is sötét. Ott vagyok. Megsérült a lábam, és segítségért mentem oda. A lábam megdagadt, nem tudok rálépni. Valami megszúrta a lábfejem. Leveleket tesznek a lábamra,… furcsa leveleket… Cser? (A csert vagy csersavat, amely sok növény gyökerében, fás részében, kérgében vagy gyümölcsében fordul elő a természetben, összehúzó, vérzéscsillapító hatása miatt ősidők óta használják gyógyszerként.) Először megtisztították a lábam. Ez rítus az istenek előtt. Van valami méreg a lábamban. Ráléptem valamire. Megdagadt a térdem. A lábamon látszanak az erek (vérmérgezés?). Lyukat vágtak a lábfejembe, és valami nagyon forrót tesznek rá. Catherine vonaglott a fájdalomtól. Ráadásul fulladozott valami rendkívül keserű főzettől, amellyel megitatták. A főzetet sárga levelekből készítették. Meggyógyult, de a lábfejében és a lábában a csontok soha nem lettek a régiek. Előrevittem az időben. Sivár és szegény élete volt, a családjával élt egy kicsi, egyszobás kunyhóban, még asztaluk sem volt. Rizsfélét ettek, de mindig éhesek voltak. Catherine gyorsan megöregedett, és korán meghalt, anélkül, hogy kikerült volna a szegénységből és az éhezésből. Vártam, de láttam, Catherine mennyire kimerült. Mielőtt fölébresztettem, elmondta, hogy Robert Jarrodnak szüksége van a segítségemre. Fogalmam sem volt, kicsoda Robert Jarrod, vagy hogyan segíthetnék neki. De ennél többet nem mondott Catherine. Miután a transzból fölébredt, Catherine megint emlékezeti az előző élet látomás sok részletére, de a halál utáni élményekre, a köztes állapotra, a Mesterekre, az én életemmel kapcsolatos hihetetlen információkra nem. Feltettem neki egy kérdést. –Catherine, mit jelent számodra a „Mesterek” kifejezés? Azt hitte, golfbajnokságról beszélek! Catherine állapota gyorsan javult, de a lélekvándorlás tanát még mindig nehezen tudta a hitébe beilleszteni. Ezért úgy döntöttem, egyelőre nem szólok neki a Mesterekről. Ráadásul, fogalmam sem volt, hogyan lehet elmondani valakinek, hogy hihetetlenül tehetséges médium, aki csodálatos, emberfeletti tudást tud közvetíteni a Mester Szellemektől. Catherine beleegyezett, hogy a következő kezelésen a feleségem is jelen legyen. Carole jól képzett, nagy tehetségű pszichiátriai szociális gondozó, és kíváncsi voltam a véleményére ezekkel a hihetetlen eseményekkel kapcsolatban. Mikor elmondtam neki, amit Catherine az apámról és a fiunkról, Adamról mondott, szívesen vállalkozott arra, hogy segít. Nem volt nehéz Catherine minden szavát leírni, amikor az előző életeiről lassan suttogott, de a Mesterek sokkal gyorsabban beszéltek, és úgy döntöttem, mindent magnóra veszek.

24

Egy héttel később Catherine eljött a következő kezelésre. Állapota tovább javult, félelmei és szorongásai enyhültek. Gyógyulása tény volt, de még mindig nem tudtam, mitől gyógyul tulajdonképpen. Emlékezett Aronda fulladására, emlékezett, hogyan vágták el Johan torkát, hogyan lett Louisa egy víz által hordozott járvány áldozata, és más szörnyen traumatikus élményekre. Megélt vagy újraélt szegénységet, szolgaságot és családi problémákat. Az utóbbiak mindennapos minitraumák, amelyek belevésődnek lelkünkbe. Talán a kétfajta életre való emlékezés járult hozzá a javulásához. De létezett egy másik lehetőség. Elképzelhető, hogy a szellemi élmény az, amely segít? Az a tudat, hogy a halál nem az, aminek elképzeltük, hozzájárul a félelmek enyhüléséhez, és ezzel a kedélyállapot javulásához? Lehet, hogy az egész folyamat a kúra része, és nem csak maguk az emlékek? Catherine intuitív képességei egyre jobban fejlődlek, egyre több megérzése bizonyult igaznak. Még mindig voltak problémái Stuarttal, de már jobban meg tudott birkózni a férfival. Catherine szeme csillogott, bőre sugárzott. A hét folyamán volt egy furcsa álma, jelentette be, de csak egy töredékére emlékezett. Álmában egy hal piros uszonya volt a kezébe ágyazódva. Catherine gyorsan és könnyen transzba esett, percek alatt elért a mély hipnózisba. –Sziklákat látok. A sziklákon állok, lefele nézek… Hajókat kellene figyelnem–ezért vagyok itt…. Kék ruha van rajtam, valami kék nadrág… rövid nadrág és furcsa cipő… fekete, csatos cipő… Csatok vannak a cipőmön, nagyon furcsa cipő…. Látom, hogy nincs a látóhatáron hajó. Catherine puhán suttogott. Előrevittem az időben, életének következő jelentős eseményéhez. –Sört iszunk, nagyon nehéz barna sört, vastag falú korsóból. Öreg korsók, fémcsatok tartják össze őket. Nagyon büdös van, és sokan vagyunk itt benn. Nagy a zaj. Mindenki beszél, nagy a zaj. Megkérdeztem, hallja–e a nevét. –Christian…Christiannek hívnak-Megint férfi volt.–Húst eszünk és sört iszunk. Sötét a sör és keserű. Sót tesznek bele. Az évet nem látta. –Háborúról beszélnek és hajókról, amelyek kikötőkel vettek blokád alá. De nem hallom, hogy hol. Ha csendesebben lennének, hallhatnánk, de mindenki hangosan beszél. Megkérdeztem, hol van. –Hamstead… Hamstead (Fonetikus leírás). Tengeri kikötő Walesben. Britül beszélnek.Előrement az időben, most a hajóján volt Christian.–Érzem a szagát valaminek, valami ég. Szörnyű szag. Égő fa, és még valami más is. Égeti az orromat. …A távolban ég valami, egy hajó. Töltünk! Valamit puskaporral töltünk. Catherine láthatóan izgatott lett. –Puskapor valamivel, ami nagyon fekete. Hozzáragad a kezemhez. Gyorsan kell dolgozni. Zöld zászló van a hajón, sötét zászló…. Zöld és sárga zászló. Korona van rajta, három ponttal. Catherine hirtelen fájdalmas grimaszt vágott. Kínjai voltak. –Jaj – nyöszörgött–,a kezem, fáj a kezem. Fém, fém van a kezemben. Éget! Jaj! Eszembe jutott az álomtöredék a kezéből kiálló haluszonnyal. Megszüntettem a fájdalmat, de Catherine még mindig nyöszörgött. –A szilánkok fémből vannak… Tönkretették a hajót, amelyiken voltunk… a kikötői oldalon. A tüzet megfékezték. Emberek haltak meg… sokan meghaltak. Én túléltem… csak a kezem sérült meg, de idővel meggyógyul. Előrevittem az időben, hadd válassza ki a következő jelentős eseményt. –Egy nyomdát látok, tintával és tömbökkel nyomtatnak. Könyveket nyomnak és kötnek.. A könyveknek bőrkötése van, fonal tartja őket össze, bőrfonal. Egy piros könyvet látok… Történelemről szól. Nem tudom elolvasni a címét, még nincsenek kész a nyomtatással. Csodálatosak a könyvek. Olyan selymes a borítójuk, a bőr. Csodálatos könyvek, tanítanak. 25

Christian nyilvánvalóan élvezte a könyvek látását és érintését, és ilyen módon felsejlett előtte a tanulás jelentősége. Egyébként eléggé műveletlen volt. Előrevittem Christiant a halála napjáig. –Hidat látok egy folyón. Idős ember vagyok… nagyon idős. Nehezen járok. Átmegyek a hídon… a másik oldalra… fájdalmat érzek a mellemben, nyomást, szörnyű nyomást! Jaj! Catherine gurgulázó hangokat hallatott, kifejezve a szívinfarktust, amelyet Christian nyilvánvalóan a hídon kapott. Gyorsan és felszínesen vette a levegőt, arca és nyaka izzadt. Köhögni kezdett, és levegőért kapkodott. Aggódtam: vajon veszélyes átélni egy korábbi élet szívinfarktusát? Ez új határ volt, senki nem tudta a választ. Christian végül meghalt. Catherine most békésen feküdt a heverőn, mélyen és egyenletesen lélegzett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. –Szabadnak érzem… magam–suttogta Catherine lágyan.–Csak lebegek a sötétben… csak lebegek. Fény van a közelben… és szellemek, más emberek. Megkérdeztem, hogy van–e valamilyen gondolata éppen most véget ért életével kapcsolatban. –Megbocsátóbbnak kellett volna lennem, de nem voltam. Nem bocsátottam meg az embereknek az ellenem elkövetett bűneiket, pedig ezt kellett volna tennem. Nem bocsátottam meg a rosszat. Magamban tartottam, és sok évig őriztem… Szemeket látok… szemeket. –Szemeket?–visszhangoztam, éreztem a kapcsolatot.–Milyen szemeket? –A Mester Szellemek szemeit–suttogta Catherine–,de várnom kell. Gondolkoznom kell valamiről.–Percek teltek el feszült csendben. –Honnan fogod tudni, hogy mikor készek?–kérdeztem várakozón, megtörve a hosszú csendet. –Hívni fognak–válaszolta. Megint percek teltek el. Majd, a feje hirtelen jobbról balra kezdett forogni, és a hangja, amely magabiztos és erős lett, jelezte a változást. –Sok lélek van ebben a dimenzióban. Nem én vagyok az egyetlen. Türelmesnek kell lennünk. Ez is valami, amit soha nem tudtam. …Sok dimenzió van… –Megkérdeztem, hogy volt–e már itt korábban, hogy sokszor született–e újjá. –Különböző szinteken voltam különböző alkalmakkor. Minden szint magasabb tudati szint. Hogy melyik szintre kerülünk, attól függ, hogy milyen messzire jutottunk… Catherine megint nem szólt semmit. Megkérdeztem, milyen leckét kell megtanulnia ahhoz, hogy továbbjusson. Azonnal válaszolt. –Azt, hogy meg kell osztanunk a tudásunkat a többi emberrel. Hogy sokkal több képességünk van, mint amennyit használunk. Néhányan erre hamarabb rájönnek, mint mások. Hogy meg kell vizsgálnunk a bűneinket, mielőtt erre a pontra jutunk. Ha nem tesszük, tovább kell vinnünk őket a következő életünkbe. Csak mi magunk tudunk megszabadulni… a rossz szokásoktól, amelyeket testi állapotunkban összegyűjtünk. A Mesterek ezt nem tehetik meg helyettünk. Ha a harcot választjuk, és nem szabadítjuk meg magunkat, akkor továbbvisszük őket a következő életünkbe. És csak amikor úgy döntünk, hogy eléggé erősek vagyunk ahhoz, hogy a külső problémákat megoldjuk, akkor nem lesznek rajtunk a következő életünkben. Azt is meg kell tanulnunk, hogy ne csak a hozzánk hasonló kisugárzású emberekkel teremtsünk kapcsolatot. Természetes, hogy olyanokhoz vonzódunk, akik velünk egy szinten vannak. De ez helytelen. Azokkal is beszélnünk kell, akiknek a kisugárzása rosszul hat… a sajátunkra, Ez a fontos… ahhoz, hogy segíteni tudjunk nekik. Intuitív képességekkel rendelkezünk, amelyeket követnünk kell, nem tagadni. Akik megtagadják ezeket, veszéllyel fognak találkozni. A különböző szintekről különböző erőkkel térünk vissza. Vannak, akik több erővel bírnak, mint mások, mert más időkből származnak. Ezért az emberek nem teremttettek egyenlőnek. De idővel elérkezik az a pont, amikor mindannyian egyenlőek leszünk.

26

Catherine szünetet tartott. Tudtam, hogy ezek nem az ő gondolatai. Nem volt járatos sem a fizikában, sem a metafizikában, semmit nem tudott szintekről, dimenziókról és kisugárzásokról. Ráadásul a szavak és a gondolatok szépsége, a kijelentések filozófiai jelentősége–mind meghaladta Catherine képességeit, ő soha nem beszélt ilyen tömör, költői stílusban. Éreztem, hogy egy magasabb erő harcol Catherine elméjével és hangszalagjaival, hogy szavakra fordítsa ezeket a gondolatokat, azért, hogy meg tudjam őket érteni. Nem, ez nem Catherine. A hangjának álmodozó tónusa volt. –A kómában levő emberek… felfüggesztett állapotban vannak. Még nem készek arra, hogy a másik szintre lépjenek… amíg nem döntötték el, hogy át akarnak–e lépni vagy sem. Csak ők tudják ezt eldönteni. Ha úgy érzik, hogy már nincs mit tanulniuk… a testi állapotban… akkor átléphetnek. De ha még tanulniuk kell, akkor vissza kell jönniük, ha nem akarnak, akkor is. A kóma a pihenőjük, amikor a lelki erejük pihenhet. Tehát a kómában levő emberek eldönthetik, hogy vissza akarnak–e térni vagy nem, attól függően, hogy mennyi tudást kell még testi állapotban összegyűjteniük. Ha úgy érzik, nincs már mit tanulniuk, átléphetnek a szellemi állapotba, akármit tesz a modern orvostudomány. Ez a tény nagyon jól illett a halálközeli állapotokról végzett vizsgálatok eredményeibe, és válaszolt arra a kérdésre, hogy némelyek miért térnek vissza. Másoknak nem adatik meg a választás lehetősége; nekik vissza kell térniük, mert még tanulniuk kell. Természetesen minden halálközeli élményről beszámoló ember visszatért a testébe. Szembeötlő hasonlóság van a történeteik között. Elválnak a testüktől, és felülről figyelik az életrekeltési kísérleteket. Eszrevesznek egy ragyogó fényt vagy egy világító „szellemi” lényt a távolban, néha egy alagút végén. Fájdalmat nem éreznek. Amint rájönnek, hogy földi életük feladatait még nem végezték el, és vissza kell kell térniük, azonnal eggyé válnak a testükkel, visszanyerik érzékeikel, és érzik a fájdalmat. Több halálközeli élményt átélt páciemsem volt. A legérdekesebb egy sikeres dél–amerikai üzletember beszámolója volt, aki hagyományos pszichoterápiás kezelésre jött hozzám, körülbelül két évvel Catherine terápiájának a befejezése után. Jacobot 1975–ben, a harmincas évei elején, Hollandiában elütötte egy motor, és Jacob elvesztette az eszméletét. Emlékszik arra, hogy a teste fölött lebegett, és onnan nézte a baleset színhelyét, a mentő érkezését, a testét ellátó orvost, a gyülekező bámészkodókat. A távolban aranyló fényt látott, és amint közeledni kezdett hozzá, egy barna ruhás szerzetest pillantott meg. A szerzetes elmondta Jacobnak, hogy még nem jött el átlépésének az ideje, ezért vissza kell térnie a testébe. Elmondta Jacob későbbi életének néhány epizódját, és ő érezte a szerzetes bölcsességét és erejét. A megjósolt események később mind meg is történtek. Jacob visszatért immár kórházi ágyon fekvő testébe, visszanyerte tudatát, és most először szörnyű fájdalmat érzett. 1980–ban, amikor a zsidó Jacob Izraelben járt, Hebronban felkereste a Pátriárkák Barlangját, amely mind a zsidóknak, mind a muzulmánoknak szent helye. Hollandiai élménye után Jacob vallásosabb lett, és gyakrabban imádkozott. Meglátta a közeli mecsetet, és leült imádkozni az ottani muzulmánokkal. Egy idő után felállt, és menni akart. Egy muzulmán odament hozzá, és azt mondta:–Más vagy, mint a többi. Ők ritkán ülnek le, hogy velünk imádkozzanak -Az idős ember megállt egy pillanatra, jól megnézte Jacobot, mielőtt tovább beszélt volna.–Te találkoztál a szerzetessel. Ne felejtsd, mit mondott neked. Öt évvel a baleset után, több ezer kilométerrel távolabb, egy idős ember tudott Jacob találkozásáról a szerzetessel. Egy találkozásról, amelynek az idején Jacob eszméletlen volt. A rendelőmben ülve Catherine legutóbbi kinyilatkoztatásait mérlegeltem. Az foglalkoztatott, hogy Alapító Atyáink vajon mit gondoltak volna arról az elképzelésről, hogy az emberek nem teremttettek egyenlőnek. Előző életekből összegyűjtött te hetségekkel, képességekkel, erőkkel születünk. „De el fog jönni az az idő, amikor mindnyájan egyenlőek leszünk.” Azt gyanítottam, hogy ez az idő sok–sok élet távolságában van Mozart jutott az eszembe, a hihe27

tetlen gyermekkori képességeivel. Ez is előző életekből magával hozott tehetség volt? Nyilvánvalóan adósságokat is, tehetségeket is hozunk magunkkal. Arra is gondoltam, hogy az emberek igyekeznek egynemű csoportokba gyűlni, elkerülik és gyakran félik az idegeneket. Ez az előítélet és a csoportgyűlölel gyökere. „Azt is meg kell tanulnunk, hogy ne csak a hozzánk hasonló kisugárzású emberekkel teremtsünk kapcsolatot.” Hogy segítsük ezeket az embereket. Éeztem Catherine szavainak szellemi igazságát. -Vissza kell jönnöm–fejezte be Catherine.–Vissza kell jönnöm.–De én többet akartam hallani. Megkérdeztem tőle, ki Robert Jarrod. A múltkori kezelés alkalmával említette ezt a nevet, mondván, hogy az illetőnek szüksége van a segítségemre. –Nem tudom….Talán egy másik szinten van, nem ezen.–Úgy látszott, nem találja.–Csak amikor ő akarja, és csak amikor úgy dönt, hogy eljön hozzám–suttogta Catherine–,akkor üzen majd. Szüksége van a segítségedre. Még mindig nem értettem, hogyan tudok segíteni. –Nem tudom–válaszolt Catherine.–Neked kell tanulnod, nem nekem. Ez érdekes volt. Ezt az anyagot nekem szánták? Vagy azzal kellett segítenem Robert Jarrodnak, hogy tanulok? Soha nem hallottam róla. –Vissza kell mennem–ismételte Catherine.–Először a fényhez kell mennem.–Hirtelen nyugtalanná vált.–Oh, oh túl sokáig haboztam…. Most megint várnom kell. Amíg várt, megkérdeztem, mit lát és érez. –Csak más szellemekel, lelkeket. Ők is várnak. Megkérdeztem, hogy volt–e valami, amit megtaníthattnak nekünk, amíg ő vári. –Meg tudod mondani, mi az, amit tudnunk kell?–kérdeztem. –Nincsenek itt, hogy elmondhassák nekem–válaszolt Catherine. Ez izgalmas. Ha a Mesterek nem voltak a közelben, Catherine nem tudta magától nyújtani a tudást. –Nagyon nyugtalan vagyok itt. Tovább szeretnék menni…. Amikor eljön az idő, továbbmegyek. Újból percek teltek el szótlanul. Végül, úgy látszik, eljött az idő. Catherine egy másik életbe szállt le. –Almafákat Iátok… és egy házat, fehér házat. A házban élek. Az almák rohadtak… kukacosak, nem lehet őket megenni… Van egy hinta, a fán van egy hinta. Megkértem, hogy nézze meg magát. –Világos hajam van, szőke; ötéves vagyok. Catherine–nek hívnak.–Meglepődtem. Belelépett mostani életébe, az ötéves Catherine volt. Bizonyára valami oka van annak, hogy ide került. –Történt akkor valami, Catherine? –Apám haragszik ránk… mert nem szabad kint lennünk. Apám… megüt egy bottal. Nagyon kemény a bot, fáj… Félek. –Nyöszörgött, gyerekhangon beszélt.–Nem hagyja abba, amíg meg nem ütött minket. Miért csinálja ezt velünk? Miért ilyen gonosz? Arra kértem Catherine–t, hogy magasabb perspektívából nézze az életét, és válaszoljon a saját kérdéseire. Nemrégen olvastam róla, hogy van, aki meg tudja ezt tenni. Némely író Magasabb Én vagy Felsőbb Én néven nevezi ezt a perspektívát. Kíváncsi voltam, Catherine el tud–e jutni ebbe az állapotba, ha az egyáltalán létezik. Ha képes lenne rá, az nagyon hatásos terapeutikus módszer lenne, rövid út a megértéshez és a belátáshoz. –Apám soha nem akart minket-suttogta Catherine nagyon halkan.–Úgy érzi, betolakodók vagyunk az életében… Nem akar minket. –A bátyádat sem? – kérdeztem. –Nem, a bátyámat még kevésbé. Nem tervezték a bátyámat.. Nem is voltak összeházasodva… amikor megfogant. Mint kiderült, ez teljesen megdöbbentő új információ volt Catherine számára. Az anyja később megerősítette Catherine látomásának igazát. 28

Jóllehet Catherine az egyik életéről számolt be éppen, már olyan bölcsességről és perspektíváról tett bizonyságot, amellyel korábban csak a köztes vagy szellemi állapotában rendelkezett. Tudatának volt egy „felsőbb” szintje, egyfajta szupertudat. Talán ez a mások által leírt Magasabb Én. Bár nem volt kapcsolatban a Mesterekkel és különleges tudásukkal, Catherine szupertudata tartalmazott mély meglátásokat és olyan információkat, amilyen például a bátyja fogantatására vonatkozó volt. A tudatos, éber Catherine sokkal aggódóbb és korlátoltabb volt, egyszerűbb és viszonylag felszínes. Nem tudott ebbe a szupertudatba bekapcsolódni. Vajon a keleti és a nyugati vallások prófétái és tudós emberei, a „beavatottak” ezt a szupertudatot használták arra, hogy bölcsességet és tudást nyerjenek? Ha ez így van, akko mindannyiunkban megvan a képesség ugyanerre, mert mindannyian rendelkezünk a szupertudattal. A pszichoanalitikus Carl Jung ismerte a tudat különböző szintjeit. Irt a kollektív tudatalattiról, egy olyan állapotról, amely hasonlít Catherine szupertudatához. Később egyre jobban bosszantott az áthidalhatatlan szakadék Catherine tudatos, éber értelme és tudat alatti eszének transzállapota között. A hipnózis alatt elbűvölő filozófiai társalgást folytattam a szuperludatával. De az éber Catherine–t nem érdekelte a filozófia és az ahhoz kapcsolódó témák. A mindennapi élet részleteiben élt, mit sem tudva a benne élő zseniről. Közben gyötörte az apja, és az okok kezdtek világossá válni előtte. –Sok leckét kell megtanulnia?–mondtam kérdő hangsúllyal. –Igen…sok mindent kell még tanulnia. Megkérdeztem Catherine–t, tudja–e, mi az, amit az apjának meg kellett tanulnia. –Ezt nem hozták tudomásomra.–A hangja távoli volt, tárgyilagos.–Azt tudatják velem, ami rám vonatkozik, ami fontos a számomra. Mindenkinek saját magával kell foglalkoznia… önmagát kell… egésszé tennie. Mindegyikünknek tanulnia kell… mindenkinek. Egyenként kell a leckéket megtanulni, sorban. Csak akkor tudhatjuk, hogy a másik embernek mire van szüksége, mi hiányzik neki vagy nekünk ahhoz, hogy egészek legyünk. Catherine gyengéden suttogott, a hangjában tárgyilagos szeretettel. Mikor megszólalt, a hangja megint gyerekes volt. –Hányingerem van! Megeteti velem az ételt, amit nem akarok megenni…. Saláta, gomba van benne, és azt utálom. Megeteti velem, és tudom, hogy rosszul leszek. De őt ez nem érdekli! Catherine fuldokolni kezdett, levegőért kapkodott. Megint azt tanácsoltam, nézze a jelenetet felsőbb perspektívából, mert szüksége volt rá, hogy megértse, apja miért viselkedik így. Catherine most érdesen suttogott. –Ez űrt tölt ki benne. Gyűlöl engem azért, amit tett. Gyűlöl engem, és gyűlöli magát. Már majdnem elfeledkeztem a nemi erőszakról Catherine hároméves korában. –Ezért meg kell büntetnie… Biztos tettem valamit, ami rávette őt arra. Catherine csak hároméves volt, és apja részeg. Catherine mégis magában hordta a bűntudatot egész életében. Megmagyaráztam neki a nyilvánvaló igazságot. –Akkor pici gyerek voltál. Most fel kell magad szabadítanod a bűntudat alól. Semmi roszszat nem csináltál. Mit tud csinálni egy hároméves gyerek? Nem te voltál, az apád volt a bűnös. –Biztosan már akkor is gyűlölt–suttogta Catherine.–Korábban is ismertem, de arra most nem emlékszem. Vissza kell mennem abba az időbe. Bár már több óra telt el, vissza akartam menni korábbi kapcsolatuk idejébe. Részletes utasításokat adtam a lánynak. –Mély transzban vagy. Mindjárt elkezdek visszaszámolni, háromtól egyig. Egyre mélyebbre kerülsz és teljes biztonságban érzed magad. Nyugodtan visszamehetsz az időben, vissza abba az időbe, amikor a mostani családoddal kialakult a kapcsolatod, vissza abba az időbe, amikor a gyerekkorodat meghatározó esemény lezajlott köztetek. Amikor azt mondom, ..egy”,

29

visszamész abba az életbe, és emlékezni fogsz rá. Ez fontos a gyógyulásodhoz. Meg tudod csinálni. Három… kettő… egy, – Hosszú szünet következett. –Nem látom őt sehol… de látom, hogy embereket gyilkolnak!–Hangos és érdes lett a hangja. – Nincs jogunk arra, hogy hirtelen elvágjuk az emberek életét, mielőtt karmájukat kiélhették volna. És mégis megtesszük. Nincs hozzá jogunk. Nagyobb hasznukra lesz, ha élni hagyjuk őket. Amikor meghalnak, és a következő dimenzióba kerülnek, ott fognak szenvedni. Nagyon nyugtalan állapotba kerülnek. Nem lesz nyugalmuk. És vissza fogják küldeni őket, de az életük nehéz lesz. És el kell számolniuk azokkal az emberekkel, akik ezt tették ellenük. Hátráltatják ezeknek az embereknek az életét, és nincs joguk hozzá. Csak az Isten büntetheti meg őket, mi nem. El fogják nyerni a büntetésüket. Egy perc telt el csendben.–Elmentek – suttogta Catherine. A Mester Szellemek ma még egy üzenetet küldtek nekünk, erőteljes és világos üzenetet. Nem szabad ölni, akármilyenek legyenek is a körülmények. Csak Isten büntethet. Catherine kimerült. Ugy döntöttem, elhalasztjuk az apja keresését Catherine előző életeiben, és fölébresztettem a lányt a transzból. Christian életét és a gyermek Catherine–t kivéve semmire nem emlékezeti. Fáradt volt, de békés és nyugodt, mintha nagy súlyt vettek volna le a válláról. Összenéztem Carole–lal. Mi is kimerültünk. Remegtünk és izzadtunk, csüngtünk minden szón. Hihetetlen élményben osztoztunk.

30

Hatodik fejezet

E

ttől kezdve a nap végére tettem Catherine heti kezeléseit, mert órákig tartottak. Arcán még mindig ugyanazzal a békés kifejezéssel jött be a következő héten. Telefonon beszélt az apjával, és a részletes beszámolót elkerülve, a maga módján megbocsátott neki. Ilyen derűsnek még soha nem láttam. Ámultam gyógyulása sebességén. Ritka dolog, hogy krónikus, mélyen gyökerező szorongások és félelmek ilyen drámai gyorsasággal javuljanak. De Catherine persze nem volt átlagos páciens, és a terápiája is egyedülálló módon zajlott. –Porcelánbabát látok, egy kandallópárkányon ül.–Catherine hamar mély transzba esett.–A kandalló mellett mind a két oldalon könyvek vannak. Egy szobában vagyok valami házban. A baba mellett gyertyatartók állnak. És egy festmény… egy férfi arcával. Ő az… Catherine a szobát vizsgálta. Megkérdeztem, mit lát. –A padló le van takarva valami szőrös dologgal, olyan, mintha… igen, állatbőr… állatbőr takarja a padlót. Jobbra két üvegajtó… a verandára visznek ki. Négy lépcső, a ház előtt oszlopok, és négy lépcső lefelé. Egy ösvényhez vezetnek. Nagy fák vannak mindenütt., és lovak. A lovak ki vannak kötve… oszlopokhoz. –Tudod, hogy hol vagy?–érdeklődtem. Catherine mély lélegzetet vett. –Nem látok nevet–suttogta – de az év, az év itt kell legyen valahol. A tizennyolcadik század, de nem tudom… fák vannak itt és sárga virágok, nagyon szép sárga virágok. A virágok elterellek a figyelmét.–Csodálatos illatuk van, édes illatuk van a virágoknak… furcsa virágok, nagy virágok… sárga virágok, középen feketék. Szünetet tartott, a virágok között maradva. Eszembe jutott egy napraforgómező Dél-Franciaországban. Megkérdeztem Catherine–t az éghajlatról. –Nagyon enyhe, de nem szeles. Nem is meleg, nem is hideg. Nem jutottunk előre a hely meghatározásában. Visszavittem Catherine–t a házba, el az elbűvölő sárga virágoktól, és megkérdeztem, kinek a képe lógott a kandalló fölött. –Nem tudom… folyton azt hallom, Aaron… Aaronnak hívják.–Megkérdeztem, hogy Aroné – e a ház.–Nem, a fiáé. Itt dolgozom. Catherine megint szolgáló volt. Soha még csak meg sem közelítette Kleopátra vagy Napóleon státusát. A lélekvándorlásban kételkedők, beleértve saját tudományosan művelt énemet két hónappal azelőttig, gyakran beszélnek arról, hogy meglepően gyakran inkarnálódnak híres emberek. Most abban a nagyon szokatlan helyzetben találtam magam, hogy a saját rendelőmben, a pszichiátriai osztályon bizonyosodik be tudományosan a lélekvándorlás. És sokkal több került napvilágra, mint maga a lélekvándorlás ténye. –A lábam nagyon… nagyon nehéz–folytatta Catherine.–Fáj. Olyan, mintha nem is lenne ott…. Megsérült a lábam. Megrúgott a ló. Arra kértem, nézzen magára. –Barna a hajam, göndör. Valami fejkötő van rajtam, fehér fejkötő… kék ruha élőkével… köténnyel. Fiatal vagyok, de nem gyerek. Fáj a lábam. Pont az előbb történt. Nagyon fáj. Patkó… a patkójával rúgott meg. Nagyon, nagyon gonosz állat.–A hangja egyre halkabb lett, amint a fájdalom csökkent.–Érzem a széna szagát, azzal etetnek az istállóban. Többen dolgoznak a istállók körül.

31

Megkérdeztem, neki mi a feladata. –Én voltam a felelős a felszolgálásért… a felszolgálásért a nagy házban. A tehénfejésnél is volt valami dolgom. Szerettem volna többet tudni a ház tulajdonosairól. –A feleség kövér és elhanyagolt. Két lányuk van… Nem is merem őket–tette hozzá, megelőzve a kérdésemet, amely az lett volna, hogy Catherine jelenlegi életében szerepelnek – e. Tizennyolcadik századi családjáról kérdeztem. –Nem tudom; nem látom őket. Nem látok senkit magam körül.-Megkérdeztem, hogy ott lakik – e.–Laktam itt, igen, de nem a főépületben. Nagyon kicsi… a ház, amelyben lakunk. Csirkék vannak benne. Mi gyűjtjük a tojást. Barna tojások. Az én házam nagyon kicsi… és fehér… Egy szobája van. Egy férfit látok. Vele élek. Nagyon göndör haja van és kék szeme. Megkérdeztem, hogy házasok–e. –Nem, az ő értelmezésük szerint nem.–Ott született?–Nem, nagyon kicsi voltam, amikor a birtokra hoztak. A családom nagyon szegény volt. Társát nem találta ismerősnek. Arra kértem Catherine–t, hogy menjen előre az időben életének követkéző lényeges eseményéig. –Valami fehéret látok… sok szalag van rajta. Azt hiszem, egy kalap. Valami fejfedő, tollakkal és fehér szalagokkal. –Ki viseli a kalapot? A…–Catherine a szavamba vágott.–Az úrnő, természetesen.–Kicsit butának éreztem magam. –Az egyik lányuk esküvője. Az egész birtok részt vesz az ünneplésben. Megkérdeztem, hogy volt–e valami az újságban az esküvőről. Ha lett volna, megkértem volna, nézze meg a dátumot. –Nem, nem hiszem, hogy van itt újság. Semmi ilyesmit nem látok. Ebben az életében nehéz volt adatokat találni.–Látod magad az esküvőn?–kérdeztem. Gyorsan válaszolt, hangosabban suttogott. –Nem vagyunk az esküvőn. Csak nézzük, hogyan jönnek–mennek az emberek. A szolgálók nem mehetnek oda. –Mit érzel? –Gyűlöletet. –Miért? Rosszul bánnak veled? –Mert szegények vagyunk–válaszolt halkan–,és hozzájuk vagyunk kötve. És hozzájuk képest alig van valamink. –Elhagyod a birtokot valaha? Vagy ott éled le az életed? Reményvesztett hangon válaszolt. –Itt élem le az életeim. Éreztem szomorúságát. Élete nehéz volt és reménytelen. Előrevittem a halála napjáig. –Egy házat látok. Ágyban fekszem, ágyban. Inni adnak, valami meleg dologgal itatnak. Mentolos illata van. Nagyon nehéz a mellkasom. Nehezen kapok levegőt…. A mellem és a hátam fáj. … nagyon fáj… alig tudok beszélni.–Gyorsan és felszínesen lélegzett, nagy fájdalomban. Néhány perces agónia után az arca kisimult, a teste elernyedt. A légzése rendes lett. –Elhagytam a testemet–Hangja erősebb és érdesebb lett.–Csodálatos fényt látok…. Emberek jönnek felém. Jönnek, hogy segítsenek. Csodálatos emberek. Nem félek… Nagyon könynyűnek érzem magam. Hosszú szünet következett. –Mit gondolsz arról az életről, amelyet épp most hagytál el? –Arról majd később. Most csak nyugalmat érzek. Ez a kényelem ideje. A léleknek meg kell nyugodnia. A lélek… a lélek itt nyugalomra talál. A testi részedet magad mögött hagyod. A lelked békés és derűs. Csodálatos érzés… csodálatos, mint a nap, amely mindig süt rád. A

32

fény olyan tökéletes! Minden a fényből jön! A lelkünk azonnal odamegy. Olyan a fény, mint valami vonzó mágneses erő. Csodálatos, olyan, mint egy erőforrás. Gyógyítani tud. –Van színe? –Sok színe van.–Szünetet tartott, a fényben pihenve. –Mit élsz át most?–kísérleteztem. –Semmit… csak békességet. Barátok között van itt az ember. Mindenki itt van. Sok embert látok. Némelyikük ismerős, mások nem. De itt vagyunk, várunk. Catherine tovább várt, lassan múltak a percek. Úgy döntöttem, gyorsítom a tempót. –Van egy kérdésem. –Kihez?–kérdezte Catherine. –Mindegy–hozzád vagy a Mesterekhez–próbáltam kitérni.–Azt hiszem, segíteni fog nekünk, ha ezt megértjük. A kérdés a következő: Mi választjuk–e meg a születésünk és a halálunk idejét és módját? Ki tudjuk–e választani körülményeinket? Meg tudjuk–e választani, hogy mikor lépünk megint át? Azt hiszem, a megértés könnyíteni fogja sok félelmedet. Van ott valaki, aki válaszolni tud a kérdésre? A szoba hideg lett. Amikor Catherine újból megszólalt, hangja mélyebb és zengőbb volt. Ezt a hangot nem hallottam korábban. Egy költő beszélt. – Igen, mi választjuk meg, hogy mikor jelenünk meg testi állapotban, és mikor hagyjuk azt el. Tudjuk, hogy mikor végeztük el azt, aminek az elvégzésére ide küldtek. Tudjuk, hogy mikor jár le az idő, és elfogadjuk a halálunkat, mert tudjuk, hogy ebből az életből többet nem kapunk. Amikor van idő, amikor volt időnk pihenni és a lelkünket újra feltölteni erővel, megválaszthatjuk fizikai újjászületésünk időpontját. Akik tétováznak, akik nem biztosak abban, hogy vissza akarnak ide térni, elveszthetik a lehetőséget, amelyet kaptak, a lehetőséget arra, hogy beteljesítsék azt, amit testi állapotban be kell teljesíteniük. Mindjárt teljesen tisztában voltam vele, hogy most nem Catherine beszél. –Ki beszél hozzám–kérdeztem–ki beszél? Catherine a szokásos, halkan suttogó hangján válaszolt. – A hang egy nagyon… valaki olyané, aki sok mindent irányít, de nem tudom, ki az. Csak hallom a hangját és próbálom elmondani neked, amit ő mond. Azt is tudtam, hogy ez a tudás nem Catherine–től jön, nem a tudattalanjából vagy a tudatalattijából. Nem is a szupertudatából. Valakit hallgatott, majd elmondta nekem ennek a nagyon különleges, „irányító” személynek a szavait vagy gondolatait. Tehát megjelent egy másik Mester, nem az, akitől vagy akiktől a korábbi bölcs üzenetek érkeztek. Ez újabb szellem volt, jellemző, derűs és költői hanggal és stílussal. Ez a Mester tétovázás nélkül beszélt a halálról, de hangját és gondolatait szeretet itatta át. A szeretet melegnek és valódinak érződött, ugyanakkor személytelennek és univerzálisnak. Áldásos szeretet volt, de nem fojtogató, érzelmes vagy megkötő. Szerető távolságtartás vagy távolságtartó szeretet kedvesség volt benne, és távolian ismerősnek tűnt. Catherine suttogása hangosabbá vált –Nem hiszek ezekben az emberekben. –Kiben nem bízol?–kíváncsiskodtam. –A Mesterekben. –Nem hiszel? –Nem, nincs bennem hit. Ezért volt ilyen nehéz az életem. Ebben az életben nem volt bennem hit. Catherine higgadtan értékelte tizennyolcadik századi életét. Megkérdeztem, mit tanult ebben az életében. –A haragról és gyűlölködésről tanultam, arról, hogyan vetítjük érzéseinket másokra. Azt is meg kellett tanulnom, hogy nincs ellenőrzésem az életem felett. Irányítani akarom az életemet, de nem tudom. Hinnem kell a Mesterekben, ők majd irányítanak. De nem volt bennem 33

hit. Olyan érzés volt mintha az elejétől fogva el lettem volna ítélve. Soha nem néztem kellemesen a dolgokra. Hinnünk kell… hinnünk kell. És én kételkedem. A kételkedést választom a hit helyett–Catherine szünetet tartott –Mit kell tenned, és mit kell tennem, hogy jobbak legyünk? Ugyanaz az utunk?– kérdeztem. A válasz attól a Mestertől jött, aki a múlt héten a kómából való visszatérésről és az intuitív erőkről beszelt. A hang, a stílus, a tónus, mind különbözött Catherine–étől és a férfias, költői Mesterétől, aki az imént beszélt. –Alapvetően mindenkinek ugyanaz az útja. Bizonyos dolgokat, viselkedést mindannyiunknak meg kell tanulnunk a testi állapotban. Van, aki hamarabb fogadja el őket, mint más. Önzetlenség, remény, hit, szeretet… mindannyiunknak meg kell tanulnunk ezeket a dolgokat és jól kell tudnunk őket. Ez nem csak egyetlen remény és egyetlen hit és egyetlen szeretet–mindegyikük sok mindent jelent. Több módja van annak, hogy kifejezzük őket. És mindegyikből csak egy kevés jut nekünk… A vallásos rendek tagjai közelebb kerültek ehhez, mint közülünk bárki, mert erényességre és engedelmességre tettek esküt. Sok mindent föladtak, anélkül, hogy valamit kértek volna cserébe. Mi, többiek folyton jutalmat kérünk–jutalmat a viselkedésünkért és igazolást a viselkedésünkre… pedig nincs elismerés, az a fajta elismerés, amilyenre számítunk. Az elismerés a tettben van, de az elismerésre nem számító t ett ben… az önzetlenségben. –Ezt nem tanultam meg–tette hozzá Catherine, a saját suttogó hangján. Egy pillanatra megzavarta „erényesség” szó, de aztán eszembe jutott, hogy eredetileg „tisztaságot” is jelent, amely nem csak szexuális megtartóztatást jelent. -….sem azt, hogy mértéket kell tartani–folytatta.–Bármit mértéktelenül teszel… mértéktelenül… érted. Te tényleg megérted. Megint szünetet tartott. –Próbálom–mondtam. Majd úgy döntöttem, Catherine–re összpontosítok. Lehet, hogy a Mesterek még a közelben vannak. Mit tehetek, hogy segítsek Catherine–nek legyőzni a félelmeit és a szorongását? Hogy megtanulja a leckéit? Vagy hogy fejlődjön egy bizonyos területen? Hogyan tudok neki a legjobban segíteni? A válasz a Költő Mester mély hangján érkezett. Előrehajoltam a székben. –Azt teszed, ami helyes. De számodra, nem az ő számára. Az üzenet megint az volt, hogy ez inkább az én javamat szolgálta, mint Catherine–ét. –Számomra? –Igen. Azt mondtuk, számodra.–Nemcsak Catherine– ről beszélt harmadik személyben, de azt is mondta – mi. Valóban több Mester Szellem volt jelen. –Megtudhatom a neveteket?–kérdeztem, azonnal felfedezve kérdésem földhözragadt jellegét.–Vezetésre van szükségem. Oly sokat kell tudnom. A válasz egy szerelmes vers volt, az életemről és a halálomról szóló vers. A hang puha volt és gyöngéd, és éreztem az univerzális szellem távolságtartó szeretetét. Meghatottan figyeltem. –Az idő eligazít. Az idő majd eligazít. Amikor elvégezted, amit el kell itt végezned, véget ér az életed. De nem előbb. Sok időd van még… rengeteg időd. Megkönnyebbült és aggódó voltam egyszerre. Örültem, hogy a Mester nem volt ennél pontosabb. Catherine kezdett nyugtalanná válni. Csendesen suttogott. –Zuhanok, zuhanok… próbálom megtalálni az életemet… zuhanok. Felsóhajtott, és én is. A Mesterek elmentek. A titokzatos üzeneteken elmélkedtem, ennek a nagyon spirituális forrásnak a nagyon személyes üzenetein. A jelentőségük mindent elsöpört. A halál utáni fény és a halál utáni lét, a magunk választotta születés és halál, a Mesterek biztos és tévedhetetlen irányítása; a megtanult leckékben és megoldott feladatokban és nem

34

években mért életek; erényesség, remény, hit és szeretet, az elismerés elvárása nélküli tett – ezt a tudást nekem szánták. De mi célból? Mit kellett nekem elvégeznem? A rendelőben rám záporozó drámai üzenetek és események családi és magánéletemben mély változásokat okoztak. A változás fokozatosan jutott el a tudatomba. Például egyszer a fiamat vittem kocsival baseball–meccsre, amikor hatalmas dugóba kerültünk. Mindig idegesítettek a dugók, ráadásul lemaradtunk több ütésről. Észrevettem, hogy most nem idegesít a dugó. Nem hárítottam a felelősséget valami ügyetlen vezetőre. A nyakam és a vállam izmai lazák voltak. Nem vetítettem az idegességémet a fiamra, és beszélgetéssel töltöttük az időt. Észrevettem, hogy csak egy kellemes délutánt szeretnék Jordannal eltölteni, megnézve egy meccset, amit mind a ketten élvezünk. A délután célja az volt, hogy együtt töltsük el az időt. Ha ideges és mérges lettem volna, az egész kiruccanás el lett volna rontva. Néha ránéztem a feleségemre és a gyerekeimre, és arra gondoltam, hogy voltunk–e valaha együtt. Úgy választoltunk, hogy megosztjuk ennek az életnek a megpróbáltatásait, tragédiáit és örömeit? Kortalanok voltunk? Nagy szeretetet és gyöngédséget éreztem irántuk. Rájöttem, hogy hibáik és tökéletlenségük nem számít. Ez tényleg nem fontos. Csak a szeretet. Még a saját hibáimat is kezdtem elnézni, ugyanebből az okból. Nem kellett tökéletesnek lennem, vagy örökké ellenőriznem magam. Nem kellett senkire jó benyomást tennem. Nagyon boldog voltam, hogy megoszthattam ezt az élményt Carole–lal. Vacsoránál gyakran beszélgettünk, és próbáltuk Catherine kezelésével kapcsolatos érzéseimet és reakcióimat kibogozni. Carole–nak elemző gondolkodása van és nagyon művelt. Tudta, mennyire szerettem volna a Catherine–nel végzett kísérletet óvatos, tudományos módon folytatni, és az ördög ügyvédjét játszotta azzal, hogy segített tárgyilagosan nézni a tényekre. Ahogy nőtt a bizonyítékok száma arra nézve, hogy Catherine valóban nagy igazságokat hoz felszínre, Carole együtt örült velem, és osztozott a tudásban.

35

Hetedik fejezet

A

mikor Catherine megérkezett az egy hét múlva megbeszélt találkozóra, készen álltam arra, hogy magnóról lejátsszam neki a legutóbbi kezelés hihetetlen párbeszédét. Elmondtam neki, hogy élet utáni élményekről számolt be, de ébredés után semmire nem emlékezett belőlük. Catherine nem akarta hallani a szalagot. Nagymértékben javult az állapota, sokkal boldogabb volt, és nem volt szüksége erre az anyagra. Azonkívül szerinte az egész egy kicsit „hátborzongató” volt. Kértem, hogy hallgassa meg. Csodálatos volt az anyag, gyönyörű, felemelő, és ő közvetítette. Meg akartam osztani vele. Csak pár percig hallgatta halk suttogását, és aztán megkért, hogy kapcsoljam ki a magnót. Azt mondta, hogy túlságosan furcsa volt a dolog és kényelmetlenül érezte tőle magát. Nem szóltam semmit, eszembe jutott, hogy ezt „számodra, de nem az ő számára” küldték. Kiváncsi voltam, meddig fognak tartani a kezelések, hiszen Catherine minden héten jobban lett. Csak néhány fodor maradt lelke korábban háborgó kútjában. Még mindig félt a bezártságtól, és kapcsolata Stuarttal gyakorlatilag még mindig labilis volt. Egyébként figyelemre méltó módon gyógyult. Hónapok óta nem tartottunk hagyományos pszichoterápiás kezelést. Nem volt rá szükség. Beszélgettünk egy keveset, hogy a hét eseményeit tisztázzuk, és hamar áttértünk a hipnózi– sos regresszióra. Catherine, akár a nagy vagy mindennapos kis traumák emlékeinek, akár a felidézés folyamatának köszönhetően, gyakorlatilag meggyógyult. Fóbiái és pánikrohamai majdnem teljesen eltűntek. Nem félt a haláltól, sem a meghalástól. Nem félt attól, hogy elveszti az irányítást. Pszichiáterek ma is nagy adagokban rendelnek nyugtatókat és depresszió ellenes gyógyszereket a Catherine–éhoz hasonló problémákkal küszködőknek. A gyógyszeres kezelésen kívül a páciensek gyakran járnak intenzív pszichoterápiára vagy fóbiás csoportkezelésre is. Sok pszichiáter hisz abban, hogy az ilyen jellegű tüneteknek biológiai alapja van, hogy az agyban működő valamelyik vegyi anyag vagy anyagok hiánya vagy hibája okozza őket. Miközben Catherine–t mély hipnotikus állapotba vittem, arra gondoltam, hogy milyen figyelemre méltó és csodálatos volt az, hogy néhány hét alatt, gyógyszerek alkalmazása, hagyományos vagy csoportterápia nélkül Catherine majdnem teljesen meggyógyult. Ez nem a tünetek elnyomását vagy az összeszorított foggal való továbbélést jelenette, nem lidércnyomásos életet. Ez gyógyulás volt, a tünetek hiánya. Catherine sugárzott, legmerészebb reményeimnél is derűsebb és boldogabb volt. Megint suttogó hangon szólalt meg. –Kupolás épületben vagyok. A mennyezet kék és arany. Vannak velem mások is. Régi… fajta ruha van rajtuk… nagyon régi és koszos. Nem tudom, hogy kerültünk ide. Sokan vannak a teremben. Néhányan, néhányan valami kőépítményen állnak. A terem egyik végében nagy arany alak áll. Most megjelenik… nagyon nagy, szárnyai vannak. Nagyon gonosz. Nagyon meleg van a teremben, nagyon meleg…. Azért van meleg, mert nincs sehol nyílás. Távol kell tartanunk magunkat a falutól. Valami baj van velünk. –Betegek vagytok? Igen, mind betegek vagyunk. Nem tudom, hogy mi a bajunk, de a bőrünk meghal. Nagyon fekete lesz. Fázom. A levegő nagyon száraz, áporodott. Nem mehetünk vissza a faluba. Távol kell tőle maradnunk. Van, akinek eldeformálódott az arca. A betegség leprára emlékeztetett, és szörnyűnek hangzott. Ha Catherine–nek volt valaha egy fényes élete, még nem botlottunk bele. –Mennyi ideig kell itt maradnod? –Örökre–válaszolta sötéten–,amíg meg nem halunk. Ezt nem lehet gyógyítani. 36

–Hogy hívják a betegséget? Tudod a nevét? –Nem. Kiszárad a bőr és felhasad. Évek óta itt vagyok. Mások nemrégen érkeztek. Nincs kiút. Kivetettek minket… hogy itt haljunk meg. Szörnyű élete volt, egy barlangba zárva. –Vadásznunk kell az élelemért. Látok egy vadállatot, amelyre vadászunk… szarvai vannak. Barna, és nagy–nagy szarvai vannak. –Látogat valaki? –Nem, nem jöhetnek a közelünkbe, vagy a sátán könyékezi meg őket. Megátkoztak minket… valami bűnért, amit elkövettünk. Ez a büntetésünk. Hitének szemcséi peregtek az életek homokórájában. Csak a halál után, a szellemi formában volt örömteli és biztonságot adó állandóság. –Tudod az évszámot? –Elvesztettük az időérzékünket. Betegek vagyunk, csak a halált várjuk. –Nincs remény? Éreztem a fertőző reménytelenséget. –Nincs remény. Mind meghalunk. És nagyon fáj a kezem. Az egész testem gyenge. Öreg vagyok. Nehezen mozgok. –Mi történik, amikor már nem tudsz mozogni? –Átvisznek egy másik barlangba, és otthagynak meghalni. –Mit csinálnak a halottakkal? –Lepecsételik a barlang bejáratát. –Előfordul, hogy lezárnak egy barlangot, mielőtt az illető meghal? Kerestem bezártságtól való félelmének a kulcsát. –Nem tudom. Nem szoktam ott lenni. Én teremben vagyok a többiekkel. Nagyon meleg van. A fal mellett vagyok, csak fekszem. –Mire szolgál a terem? – mádásra…sok isten imádására. Nagyon meleg van. Előrevittem az időben. –Valami fehéret látok. Valami fehéret látok, hordágyfélét. Valakit visznek. –Téged? –Nem tudom. Örülnék a halálnak. Annyira fáj a testem. Catherine ajkai elvékonyodtak a fájdalomtól, és lihegett a barlang melegétől. Előrevittem a halála napjáig. Még mindig lihegett. –Nehéz levegőt venni?–kérdeztem. – Igen, olyan meleg van itt… meleg és… sötét, nagyon sötét. Nem látok… és nem tudok megmozdulni. Haldoklott, bénultan és egyedül a meleg, sötét barlangban. A barlang száját már lezárták. Catherine félt. és elhagyatottnak, nyomorúságosnak érezte magát. Egyre gyorsabban és rendszertelenebbűl vette a levegőt, és végül meghalt, befejezve ezt a kínlódással teli életet. –Nagyon könnyű vagyok… mintha lebegnék. Nagyon fényes itt. Csodálatos! –Fájdalmaid vannak? –Nincsenek!–Szünetet tartott, én pedig vártam a Mestereket. Ehelyett, Calherine–t elröppentették.–Nagyon gyorsan zuhanok. Megyek vissza egy testbe!–Szemlátomást éppen úgy meglepődött, mint én. –Házakat látok, kerek oszlopokkal. Sok épület van. Mi a szabadban vagyunk. Fák vannak körülöttünk, olajfák. Gyönyörűek. Valamit figyelünk… Az embereken furcsa maszkok vannak; eltakarják az arcukat. Valamilyen ünnep van. Hosszú ruha van rajtuk, és a maszkok eltakarják az arcukat. Úgy tesznek, mintha nem önmaguk lennének. Az emelvényen vannak… mi meg afölött ülünk. –Színdarabot nézlek? –Igen. –Hogy nézel ki? Nézd meg magad. 37

–Barna a hajam. Be van fonva–Catherine megállt. Leírása önmagáról és az olajfákról az ezerötszáz évvel Krisztus előtti, görögországi életére emlékeztettek, amikor én Diogenész voltam, a tanár. Úgy döntöttem, tovább kérdezgetem. –Tudod az időpontot? –Nem. –Van veled valaki, akit ismersz? –Igen, a férjem mellettem ül. Nem ismerem (jelenlegi életében). –Vannak gyerekeitek? –Várandós vagyok.–Érdekes, régies szókincsei használt, amely a tudatos Catherine–re egyáltalán nem volt jellemző. –Apád is ott van? –Nem látom. Te itt vagy valahol…de nem velem. Tehát igazam volt. Kétezer–ötszáz évvel mentünk vissza. –Mit csinálok? –Most csak figyelsz, egyébként tanítasz. Tanítasz… Tanultunk tőled… négyzeteket és köröket, vicces dolgokat. Diogenész, ott vagy. –Mit tudsz még rólam? –Öreg vagy. Valami kapcsolat van közöttünk… anyám testvére vagy. Ismersz mást is a családomból? –Ismerem a feleséged… és a gyerekeidet. Fiaid vannak, ketten közülük idősebbek nálam. Anyám meghalt; nagyon fiatalon halt meg. –Apád nevelt föl? –Igen, de már férjhez mentem. –Gyereket vársz? –Igen, és félek. Nem akarok meghalni, amikor a gyerek megszületik. –Anyáddal ez történt? –Igen. –És attól félsz, hogy veled is ez fog történni? –Gyakran megtörténik. –Ez az első gyereked? –Igen. Félek. Nemsokára megérkezik. Nagyon nagy vagyok. Nehezen mozgok…. Hideg van. Catherine előrement az időben. A gyereknek nemsokára meg kellett születnie. Catherine– nek nem volt gyereke, én pedig az orvosegyetemi szülészeti gyakorlat óta nem vezettem le szülést –Hol vagy?–kérdeztem. –Valami kövön fekszem. Hideg a kő. Fájdalmaim vannak… Segítsen valaki! Segítsen már valaki! Arra kértem, lélegezzen mélyekel; azt mondtam, a gyerek fájdalom nélkül fog megszületni. Catherine lihegett és nyögött egyszerre. A vajúdás még eltartott több fájdalmas percig, aztán megszületett a gyermek. Kislánya lett –Jobban érzed magad? –Nagyon gyenge vagyok… mennyi vér?–Tudod, hogy fogod hívni a kislányt? –Nem, fáradt vagyok… kérem a kicsit! –Itt a kisbabád–rögtönöztem–,a pici lány. –Igen, örül a férjem. Catherine kimerült volt Arra kértem, aludjon egy keveset, és kipihenten ébredjen. Egy–két perc múlva fölébresztettem szundikálásából. –Most jobban érzed magad?

38

–Igen. Állatokat látok. Valamit visznek a hátukon. Kosarak vannak rajtuk. Sok dolog van a kosarakban… étel… piros gyümölcsök… –Szép a vidék? –Igen, és sok az ennivaló. –Tudod az ország nevét? Mit mondasz, ha egy idegen meg kérdezi a falu nevét? –Cathenia… Cathenia. –Úgy hangzik, mint egy görög város neve–ajánlottam. –Nem tudom. Te tudod? Te elutaztál a faluból, aztán visszajöttél. Én nem voltam el. Ez fordulat volt. Mivel abban az életben nagybátyja voltain, idősebb és tapasztaltabb, megkérdezte tőlem, hogy tudom–e a választ a saját kérdésemre. Sajnos, nem állt birtokomban az információ. –Egész életedben a faluban éltél?–kérdeztem. –Igen–suttogta–, de te utazol, hogy tudd, amit tanítasz. Azért utazol, hogy tanulj, hogy megismerd a földet… a különböző utakat leírod és térképet csinálsz…. Öreg vagy. Elmész a fiatalokkal, mert érted a térképet. Nagyon bölcs vagy. –Milyen térképekről beszélsz? Csillagtérképről? –Te érted a jelképeket. Tudsz nekik segíteni, hogy megrajzolják a térképeket. –Megismersz valakit a faluból? –Nem ismerem őket… csak téged.–Jó. Milyen közöltünk a kapcsolat? –Nagyon jó. Nagyon kedves vagy. Szeretek csak ülni melletted, az nagyon megnyugtató…. Segítettél nekünk. Segítettél a nővéreimnek… –De eljön az idő, mikor itt kell hagyjalak, mert Öreg vagyok. –Nem. – Nem volt a halálomra felkészülve.–Kenyeret látok. Lapos, nagyon lapos és vékony kenyeret. –Valaki kenyeret eszik? –Igen, az apám, a férjem és én. És mások a faluból. –Milyen alkalom van?–Valami… ünnep. –Apád ott van? –Igen. –A gyereked is ott van? –Igen, de ő nincs velem. Ő a nővéremmel van. –Nézd meg jól a nővéredet–javasoltam, talán felismer valakit jelenlegi életéből. –Jó. Nem ismerem. –Apádat megismered? –Igen… igen… Edward Füge van, füge, olajbogyó… és piros gyümölcs. A kenyér lapos. Megöltek egy birkát. Sütik a birkát–Hosszú szünet következet t. Valami fehér dolgot látok… -Megint előrement az időben. Fehér… láda. Abba teszik az embereket, mikor meghalnak. –Meghalt valaki? –Igen… az apám. Nem szeretek ránézni. Nem akarom látni. –Mindenképpen rá kell nézned? –Igen. El fogják vinni, és eltemetik. Nagyon szomorú vagyok. –Igen, tudom. Hány gyereked van? A bennem lakozó riporter nem hagyta Catherine–t gyászolni. –Három gyerekem van, két fiú és egy lány-Miután kötelességtudóan válaszolt kérdésemre, visszatéri gyászához.–Betették a testét valami alá, letakarták…-Nagyon szomorúnak látszott. –Én is meghaltam? –Nem. Bort iszunk, bort iszunk kupából. –Hogy nézek ki most? –Nagyon, nagyon öreg vagy.–Jobban érzed már magad? –Nem! Ha meghalsz, egyedül maradok. 39

–Túlélted talán a gyerekeidet? Ők majd gondodat viselik.–Te olyan sokat tudsz.–Úgy beszéli, mint egy kisgyerek. –Meglátod, majd elboldogulsz. Te is sokat tudsz. Biztonságban leszel.–Megnyugtattam, és úgy látszott, Catherine békésen pihen. -Megnyugodtál? Hol vagy most? –Nem tudom. Catherine észrevétlenűl átlépett a szellemi szintre, bár ebben az életben nem élt meg halált. Ezen a héten két életen mentünk végig eléggé nagy részletességgel. Vártam a Mestereket, de Catherine tovább pihent. Több perces várakozás után mekérdeztem tőle, hogy tud-e beszélni a Mester Szellemekkel. -Nem értem el arra szintre–magyarázta.–Előbb oda kell jutnom. De ez már nem sikerült neki. Hosszú várakozás után felébresztettem a transzból.

40

Nyolcadik fejezet

H

árom hét telt el a következő kezelésig. Nyaralás közben, távol Catherine–től, a trópusi strandon fekve, volt időm azon gondolkodni, ami történt: Catherine hipnotikus regreszsziók során korábbi életekbe ment vissza, olyan tárgyakat, eseményeket és tényeket írt le részletesen, amelyekről normális, éber állapotában nem tudott semmit; tünetei a regresszió nyomán enyhültek, pedig ezt másfél éves pszichoterápiás kezeléssel sem tudtam elérni; megdöbbentően pontos kinyilatkoztatásokat közölt a halál utáni, szellemi állapotból, olyan tudási, amelynek éberen nem volt a birtokában; spirituális költészetet és a halál utáni dimenziókról, az élet és a halál, a születés és az újjászületés kérdéseiről szóló tanításokat közvetített a Mester Szellemektől, akiknek bölcsessége és stílusa messze meghaladta Catherine képességeit. Valóban volt tehát miről gondolkodnom. Az évek során pszichiátriai páciensek százait, talán ezreit kezeltem, akik a lelki betegségek legszélesebb skáláját képviselték. Négy nagy orvosegyetem pszichiátriai osztályának voltam vezetője. Éveket töltöltem pszichiátriai elsősegélyszobákban, rendelőintézetekben és egyéb intézményekben, ahol betegeket kezeltem és diagnózisokat állítottam föl. Mindent tudtam a látási és a hallási hallucinációkról és a tudathasadásos érzékcsalódásokról. Sok beteget kezeltem bizonytalan, határeseti tünetekkel és hisztérikus személyiségproblémákkal, ideértve hasadt vagy többszörös személyiségeket. Tanítottam a Kábítószer - és Alkoholélvezők Karriertanácsadójában, amelyet a National Institute of Drug Abuse (N1DA) alapított, és jól ismertem a kábítószerek hatását az agyra. Catherine–nek egyetlen ilyen tünete vagy tünetegyüttese sem volt. A történtek nem pszichiátriai betegség megnyilvánulásai voltak. Catherine nem volt pszichotikus, nem vesztette el a kapcsolatát a külvilággal, és soha nem hallucinált, vagyis nem látott vagy hallott nem létező dolgokat, és nem voltak tévhitei. Nem volt kábítószerélvező, sem hisztérikus, nem voltak szociopatikus vonásai vagy társadalomellenes hajlamai. Vagyis tisztában volt vele, hogv mit csinál és gondol, nem automata pilótán működött, és soha sem volt személyiséghasadása vagy több személyisége. Az általa produkált anyag sokszor felülmúlta tudatos képességeit mind stílusában, mind tartalmában. Egy része kifejezetten intuitív jellegű volt, mint utalásai bizonyos tényekre a saját életéből és az én multamból (például tudomása apámról és fiamról). Olyan dolgokat tudott, amelyekhez nem férhetett hozzá és nem gyűjthetett össze jelenlegi életében. Ez a tudás, az egész élménynyel együtt, a neveltetésétől, a szokásaitól és a hitétől idegen volt. Catherine viszonylag őszinte és egyszerű ember. Nem tudós, és nem találhatta ki a tényeket, történelmi eseményeket, leírásokat és a költészetet, amely rajta keresztül érkezett. Mint pszichiáter és tudós, biztos voltam benne, hogy az anyag tudat alatti elméjének valamelyik részéből származott. Valóságos volt, minden kétséget kizáróan. Mégha Catherine ügyes színész lett volna is, akkor sem tudta volna ezeket a történeteket maga kreálni. A tudás túlságosan pontos és túlságosan egyedi volt ehhez, és felülmúlta a képességeit. Catherine előző életeinek terapeutikus jelentőségén gondolkodtam. Amint betévedtünk az, előző életek területére, a lány állapota rohamosan javulni kezdett, gyógyszerek nélkül is. Ez a birodalom gyógyító hatással rendelkezik, amely nyilvánvalóan sokkal erősebb, mint a hagyományos terápia vagy a modern gyógyszerek. Magában foglalja nemcsak az egyszeri traumatikus eseményeket, hanem a testünk, lelkünk, énünk elleni mindennapos bántások emlékének felidézését és újraélését is. Az életek áttekintésekor kérdéseim a sérülések típusait kutat41

ták, például a tartós testi és érzelmi sérelmek, szegénység és éhezés, betegség és fogyatékosságok, hosszan tartó üldözés és előítéletek, ismétlődő kudarcok stb. hatását. Figyeltem a nagyobb tragédiákra, például a traumatikus halálélményekre, nemi erőszakra, természeti katasztrófákra vagy más szörnyű élményekre, amelyek tartós nyomot hagyhatnak. A módszer hasonlított arra, amellyel a hagyományos terápiában a gyermekkort szokták felidézni, azzal a különbséggel, hogy itt az időkeret több ezer évre rúgott, a szokásos tíz vagy tizenöt év helyeit. Ezért kérdéseim konkrétabbak és irányítóbb jellegűek voltak, mint a hagyományos terápiában. A szokatlan terápia eredményességét nem lehetett megkérdőjelezni. Catherine (és mások, akikel később hipnotikus regresszióval kezeltem) hihetetlen gyorsasággal gyógyultak. De volt–e más magyarázat Catherine előző élet emlékeire? Előfordulhatott–e, hogy az emlékekel a génjei hordozták? Ez a lehetőség tudományosan eléggé távoli. A genetikai emlékezés feltétele, hogy a genetikai információ nemzedékről nemzedékre töretlenül adódjon tovább. Catherine a Föld különböző részein élt, és genetikai vonala újra és újra megtört. Előfordult, hogy a gyermekével együtt meghalt egy árvízben, vagy gyerektelenül, vagy fiatalon halt meg. Genetikai öröksége ilyenkor nem adódott tovább, hanem véget ért. És a halál utáni továbbélése és a köztes állapot? Ott nincs test, sem genetikai örökítő anyag, emlékei mégis folytatódtak. Nem, a genetikai magyarázatot el kellett vetni. És Jung elképzelése a kollektív tudatalattiról, arról a emberi emlék-és tapasztalattárról, amelybe valamilyen módon be lehet kapcsolódni? Különböző kultúrák gyakran hasonló jelképet használnak, még álmokban is. Jung szerint a kollektív tudatalattit nem személyesen szerezzük, hanem szerkezetében örököljük valahogyan. Olyan motívumokat és képeket tartalmaz, amelyek minden kultúrában újból életre kelnek, történelmi hagyomány vagy a népcsoportok szétszóródása nélkül is. Az volt a véleményem, hogy Catherine emlékei túlzottan egyediek ahhoz, hogy Jung elméletével lehessen őket magyarázni. Catherine nem hozott elő szimbólumokat, univerzális képeket vagy motívumokat, hanem részletesen írt le embereket és helyeket. Jung gondolatai, elképzelései homályosak voltak, és a köztes állapotot sem magyarázták. Mindent egybevetve, a reinkarnáció látszott a legértelmesebb magyarázatnak. Catherine tudása nemcsak részletes és egyedi volt, de tudatos állapotú képességeit is meghaladta-Olyan dolgokról volt tudomása, amelyeket nem lehetett összegyűjteni, ha az ember belekukkant egy könyvbe és aztán egy időre elfelejti, amit olvasott. Nem volt lehetséges, hogy a tudását a gyermekkorában szerezte, és aztán elnyomta vagy eltüntette a tudatából. És a Mesterek és üzeneteik? Az Catherine–en keresztül jött, de nem tőle származott. Bölcsességük tükröződött Catherine életeinek emlékeiben. Tudtam, hogy az információ és az üzenetek igazak. Tudtam ezt nemcsak az emberek, elméjük és agyuk sokéves, gondos vizsgálatából, de megérzéseim is ezt sugallták, már apám és fiam látogatása előtt is. Tudományos gondolkodásra nevelt agyam tudta ezt, csakúgy, mint a csontjaim. –Edényeket látok, valamilyen olaj van bennük. A háromhetes szünet ellenére, Catherine gyorsan mély transzba esett. Egy másik test fonta körül és más idő. –Különböző olajok vannak a csészékben. Ez valamilyen raktárépület vagy olyan hely, amely tárolásra szolgál. A csészék pirosak… pirosak, piros anyagból készültek. Kék csík van rajtuk, kék csík van a peremük körül. Férfiakat látok… férfiak vannak a barlangban. A csészéket hordozzák, feltornyozzák őket és egy bizonyos helyre teszik. Borotvált a fejük… kopaszok. A bőrük barna… barna a bőrük. -Te ott vagy? -Igen… én zárom le a csészék egy részét… viasszal… viasszal lezárom a csészéket. –Tudod, hogy mire használják az olajokat? –Nem tudom. –Látod magad? Nézd meg magad. Mondd el, hogy nézel ki. Catherine nem szólt, nézte magát. 42

–Varkocsom van. Be van fonva a hajam. Hosszú… hosszú anyagból készült öltözetben vagyok. Arany szegélye van. –A borotvált hajú papoknak–vagy embereknek–dolgozol? –Az a dolgom, hogy lezárjam a csészéket. Ez a feladatom. –És tudod, hogy mire használják a csészéket? –Valamilyen vallásos szertartásban használják őkel. De nem tudom… mi az. Van valami kenőcs, valami a fejen… a fejen és a kézen. Egy madarat látok, arany madarat, a nyakam körül. Lapos. Lapos farka van, nagyon lapos, és a feje lefelé mulat… a lábfejemre. –A lábfejedre? –Igen, így kell hordani. Van egy fekete… ragacsos fekete anyag. Nem tudom, mi az. –Hol van? –Egy márvány tartóban. Azt is használják, de nem tudom, mire. –Van valami a barlangban, amit el tudsz olvasni, hogy meg tudd mondani az ország nevét, a helyet, ahol élsz vagy a dátumot? –Nincs semmi a falakon, üresek. Nem tudom a nevet. Előrevittem az időben. –Itt egy fehér edény, valami fehér edény. A tetején aranyból van a fogantyú, arany betét van rajta. –Mi van az edényben? –Valamilyen kenőcs. Valami köze van a másik világba való átmenethez. –Te mész ál a másik világba? –Nem! Nem tudom, ki az nem ismerem. –Ez is a munkádhoz tartozik? Felkészíted az embereket az átlépésre? –Nem, azt a papok csinálják, nem én. Mi látjuk el őket kenőccsel, tömjénnel. –Hány éves lehelsz most? –Tizenhat. –A szüléiddel laksz? –Igen, egy kőházban, valami kőből épült házban. Nem túl nagy. Nagyon meleg és száraz. Az éghajlat nagyon forró. –Menj el a házadba. –Ott vagyok. –Látod a családodat? –Látom a bátyámat, és az anyám is itt van, és egy kisbaba, valaki kisbabája. –A tied? –Nem. –Mi most a fontos? Keress valamit, ami fontos és megmagyarázza jelenlegi életed tüneteit. Meg kell, hogy értsük a dolgokat. Biztonságos újra átélni őket. Menj el az eseményekig. Catherine nagyon halkan suttogva válaszolt. –Mindent a maga idejében. Embereket látok meghalni. –Embereket látsz meghalni? –Igen…nem tudom, mi a bajuk. –Betegség? Hirtelen rájöttem, hogy megint egy ősi életben van, amelyet már korábban is felidézett. Abban az életében egy víz hordozta betegség vitte el az apját és az egyik bátyját. Catherine is beteg lett, de nem halt meg tőle. Fokhagymát és más gyógynövényeket használtak a fertőzés ellen. Catherine haragudott, mert a halottakat nem balzsamozták be megfelelően. Most más szemszögből közelítettük meg ugyanezt az életet Van valami köze a vízhez?–kérdeztem.–Állítólag igen. Sokan halnak meg. Már ismertem a befejezést. –De te nem halsz bele? –Nem, én nem halok meg. 43

–De beteg leszel. Igen, fázom… nagyon fázom. Víz kell… víz. Azt mondják, a víztől van…. és még valami fekete dologtól…. Valaki meghal. –Ki hal meg? –Meghal az apám és az egyik bátyám is. Anyám nem hal meg, ő meggyógyul. Nagyon gyenge. El kell temetni a halottakat. El kell őket temetni, és az emberek haragszanak emiatt, mert ellenkezik a vallási szokásokkal. –Mi volt a szokás? Csodáltam a felidézés pontosságát, tényről tényre ugyanazt mondta, mint amikor hónapokkal korábban ugyanebben az életben volt. A hagyományos temetési szokásoktól való eltérés megint nagyon feldühítette. –Barlangokba teszik az embereket Barlangokban tartják a testeket. De előbb a papoknak fel kell őket készíteniük. Be kell tekerni őket és kenőccsel bekenni. Barlangokban tartották őket, de árvíz önti el a földet…. Azt mondják, rossz a víz. Ne idd meg a vizet. –Lehet gyógyítani a betegséget? Használ ellene valami? –Gyógyfüveket adlak, többfélét. A szagok… a gyógyfüvek és… érzem a szagukat. Érzem! –Megismered a szagot? –Fehér. A mennyezetre volt fölakasztva. –Fokhagymára hasonlít? –Mindenütt föl van akasztva… hasonlít, igen. Hasonlít… a szájban kell tartani, meg a fülben meg a többi nyílásban. Erős szaga van. Úgy gondolták, hogy nem hagyja, hogy a gonosz szellemek bemenjenek a leslbe. Vörös… gyümölcs vagy valami kerek, kívül vörös, vörös héja van… –Megismered ezt a kultúr át? Ismerősnek érzed? –Nem tudom. –A vörös dolog valamilyen gyümölcs? –Cser. –Az segítene? A betegség ellen van? –Abban az időben a betegség ellen volt. –Cser–ismételte,azt szerettem volna tudni, hogy arról beszél–e, amit ma csernek vagy csersavnak hívunk.–Ez a neve? Cser? –Csak… folyton azt hallom, cser. –Mi van itt eltemetve, ami a mostani életedre hat? Miért jössz ide mindig vissza? Mi olyan kellemetlen ebben az életben? –A vallás–suttogta Catherine gyorsan–,az akkori vallás. A félelem vallása volt… a félelemé. Annyi mindentől kellett félni… és annyi istentől. –Emlékszel valamelyik isten nevére? –Szemeket látok. Egy fekete… egy… úgy néz ki, mint egy sakál. Egy szoborban van. őrködik valami fölött… egy nőt, egy istennőt látok, valami fejfedővel. –Tudod a nevét, az istennő nevét? –Ozirisz… Szirusz… valami ilyesmi. Egy szemet látok… csak egy szemet, szemet egy láncon. Aranyból van. –Egy szemet? –Igen…. Kicsoda Hathor? –Tessék? –Hathor! Ki az? Soha nem hallottam Hathor nevét, de azt tudtam, hogy Ozirisz, ha a kiejtés helyes volt. Ízisz, az egyik legjelentősebb egyiptomi istennő bátyja és férje volt. Később megtudtam, hogy Hathor a szeretet, a jókedv és az öröm egyiptomi istene. –Ő az egyik isten?–kérdeztem. 44

–Hathor! Hathor.–Hosszú szünet következett.-Madár…lapos… lapos, egy főnix…– Catherine megint hallgatott –Most menj előre az időben, ennek az életnek az utolsó napjáig. Menj el a halálod előtti utolsó napig. Mondd el, mit látsz. Catherine nagyon halkan suttogott. –Embereket látok és épületeket. Szandálokat látok, szandálokat. És egy durva rongyot, valamilyen durva rongyol. –Mi történik? Menj a halálod idejébe. Mi történik veled? Biztos, hogy meg tudod látni. –Nem látom… már nem látom magam. – Hol vagy? Mit látsz? –Semmit… csak sötétséget…. Látok egy fényt, egy meleg fényt. Már meghalt, és átlépett a szellemi állapotba. Nyilvánvalóan nem volt szüksége rá, hogy újból átélje a halálai –Oda tudsz menni a fényhez?–kérdeztem. –Már megyek–Catherine békésen pihent, megint várt. –Vissza tudsz már nézni életed leckéire,?Tudod már mi volt az? –Nem–suttogta. Tovább várt. Hirtelen éber lett, bár a szeme csukva maradt, ahogy a hipnotikus transz alatt mindig. Feje ide–oda forgott. –Mit látsz most? Mi történik? Hangosabban szólalt meg. –Érzem… valaki beszél hozzám! –Mit mond? –A türelemről beszél. Türelmesnek kell lennünk… – gen, folytasd. A válasz a Költő Mestertől jött. –Türelem és jó időzítés… minden elérkezik, amikor el kell érkeznie. Egy életet nem lehet sürgetni, nem lehet eltervezni, ahogyan olyan sok ember szeretné. El kell fogadnunk, amit egy bizonyos időben kapunk, és nem szabad többet kérnünk. De az élet végtelen, ezért soha nem halunk meg, és valójában soha nem születtünk meg. Csak különböző fokozatokon haladunkát. Nincs vég. Az embernek sok dimenziója van. De az idő nem olyan, amilyennek látjuk, hanem megtanult leckékben mérik. Hosszú szünet következett. Majd a Költő Mester folytatta. –Idővel minden világossá válik számodra, de szükséged van arra, hogy megemészd a ludast, amelyet már megkaptál. Catherine hallgatott –Kell még mást is tudnom–kérdeztem. –Már elmentek–suttogta Catherine halkan.–Senkit sem hallok.

45

Kilencedik fejezet

C

atherine minden héten a szorongás és a neurotikus félelmek újabb rétegétől szabadult meg. Minden héten egy kicsivel derűsebbnek látszott, kedvesebbnek és nyugodtabbnak. Úgy érezte, több szeretet van benne, és az emberek viszonozták a szeretetet. Igazi énjének gyémántja mindenki számára láthatóan csillogott. Catherine regressziói ezeréveket ölellek át. Amikor hipnotikus transzba került, fogalmam sem volt, hogy életeinek fonala hol fog felbukkanni. Történelmi idők előtti bar- langok, ősi Egyiptom, modern idők, Catherine mindenütt jelen volt. És mindegyik életét a Mesterek kísérték szerető figyelemmel. A mai kezelésen a huszadik században, de nem a jelenlegi életében jelent meg. –Repülőgéptörzset és felszállóhelyet látok, egy felszállópályát–suttogta halkan. –Tudod, hol van? –Nem látom… Elzász?–Majd, határozottabban.–Elzász. –Franciaországban? –Nem tudom, csak annyit, hogy Elzász…. A Von Marks nevet látom. Von Marks (fonetikusan). Valami barna sisakot vagy kalapot… sisakot szemüveggel. A csapat elpusztult. Olyan, mintha egy nagyon távoli területen lennénk. Nem hiszem, hogy lenne a környéken város. –Mit látsz? –Lerombolt házakat látok. Épületeket… A földet föltépte… a bombázás. Jól elrejtett terület. –Mit csinálsz? –A sérülteknél segítek. Elszállítják őket –Nézd meg magad. Mondd el, hogy nézel ki. Nézz le magadra, és mondd el, mi van rajtad –Valami zubbony van rajtam. Szőke a hajam, kék a szemem. A zubbony nagyon koszos. Sok a sérült. –Ki vagy képezve a sérültek ápolására? –Nem. –Ott élsz, vagy idehoztak? Hol élsz? –Nem tudom. –Hány éves vagy? –Harmincöt. Catherine huszonkilenc éves volt, és barna szeme volt, nem kék. Folytattam a kérdezősködést. –Mi a neved? Rajta van a zubbonyon? –Szárnyak vannak a zubbonyon. Pilóta vagyok… valamilyen pilóta. –Repülőgépeken repülsz? –Igen, muszáj. –Ki mondja, hogy repülnöd kell? –Repülős szolgálatban vagyok. Ez a munkám. –A bombákat is te dobod le? –Van egy lövész a gépen. És egy navigátor. –Milyen típusú gépen repülsz? –Valami vadászgépen. Négy légcsavarja van. Rögzített szárnyas. Mulattam, mert Catherine semmit nem tudott a repülőgépekről. Kíváncsi voltam, szerinte mit jelenthet a rögzített szárny. De, hasonlóan a vajköpüléshez és a halottak bebalzsa– 46

mozásához, hipnózis alatt hatalmas tudáskészlettel rendelkezett Ennek a tudásnak csak egy törtrésze volt mindennapi, tudatos életében hozzáférhető. Tovább faggattam. –Van családod? –Nincsenek velem. –Biztonságban vannak? Nem tudom. Attól félek… félek, hogy visszajönnek. A barátaim meghalnak! –Kitől félsz, hogy visszajön? –Az ellenség. –Ki az ellenség? –Az angolok… az Amerikai Fegyveres Erők… az angolok.–Jó. A családodra emlékszel? –Emlékezni? Túl nagy a felfordulás. –Menj vissza ugyanebben az életben, menj vissza egy boldogabb időbe, a háború előtti időbe, amikor otthon vollál a családoddal. Biztos, hogy meg tudod látni. Tudom, hogy nehéz. de azt szeretném, ha lazítanál. Próbálj meg visszaemlékezni. Catherine szünetet tartott, aztán suttogva azt mondta.–Az Eric nevet hallom….Eric. Szőke hajú gyereket látok, kislány. –A kislányod? –Igen, gondolom…. ő Margot. –Közel áll hozzád? –Velem van. Kirándulunk. Csodálatos idő van.–Van még veled valaki? Margot-on kívül? –Barna hajú nőt látok, a füvön ül. –Ő a feleséged? –Igen… nem ismerem–tette hozzá, arra utalva, hogy jelenlegi életében nem szerepel. –Ismered Margot–ot? Nézd meg jól. Ismered? –Igen, de nem tudom, hogy honnan… Ismerem valahonnan. –Rá fogsz jönni. Nézz a szemébe. –Ő Judy–válaszolt. Judy Catherine legjobb barátnője volt. Első találkozásukkor azonnal megkedvelték egymást, és igazi jó barátok lettek, kölcsönösen bízva egymásban, ismerték egymás gondolatait és vágyait, mielőtt kimondták volna.–Judy?–ismételtem. –Igen, Judy. Hasonlít rá… a mosolya olyan, mint Judy– é –Jó. Boldog vagy otthon, vagy vannak problémák? –Nincsenek problémák. (Hosszú szünet)–Igen. Igen, ez nyugtalan időszak. A német kormányban súlyos problémák vannak, a politikai rendszerben. Sok ember sok irányba akar menni. Ez szét fog minket szakítani….De harcolnom kell az országomért. –Nagyon szereted az országodat? –Nem szerelem a háborút. Úgy érzem, rossz dolog gyilkolni, de teljesítenem kell a kötelességemet. –Menj vissza oda, ahol az előbb voltál, a repülőgéphez, a bombázáshoz, a háborúhoz.. Későbbre járunk, elkezdődött a háború. Az angolok és az amerikaiak a közeledben bombáznak. Menj vissza. Látod a repülőgéped? –Igen. –Még mindig ugyanazt érzed a kötelességgel, a háborúval és a gyilkossággal kapcsolatban? –Igen. Értelmetlenül fogunk meghalni. –Tessék? –Értelmetlenül fogunk meghalni–suttogta hangosabban. –Értelmetlenül? Miért értelmetlenül? Nincs benne dicsőség? Az ország és tieid védelme? –Néhány ember elképzeléseinek védelmében fogunk meghalni. –Akkor is, ha ők az ország vezetői? Tévedhetnek… Catherine gyorsan közbevágott. 47

–Nincsenek vezetők. Ha vezetők lennének, nem lenne ennyi belső viszály… a kormányban. –Van, aki őrültnek nevezi őket. Mi a véleményed? Hatalomvágyók? –Mindannyian őrültek vagyunk, ha hagyjuk, hogy ők vezessenek minket… arra, hogy embereket pusztítsunk el. És magunkat… –Élnek még a barátaid? –Igen, még élnek néhányan. –Van valaki, aki különösen közel áll hozzád? A repülőgép legénységében? A navigátor és a lövész élnek még? –Nem látom őket, de a repülőgépemnek nem történt baja. –Megint fogsz vele repülni? –Igen, sietnünk kell, hogy a megmaradt repülőgépekel a levegőbe vigyük… mielőtt visszajönnek. –Szállj be a gépedbe. –Nem akarok – Mintha tárgyalni tudott volna velem. –De fel kell szállnod a földről. –Olyan értelmetlen az egész… –Mi volt a foglalkozásod a háború előtt? Emlékszel rá? Mit csinált Eric? –Másodkapitány voltam… egy kis repülőgépen, teherszállítón. –Tehát akkor is pilóta voltál? –Igen. –Sokat voltál távol otthonról? Nagyon halkan, vágyakozva válaszolt. –Igen. –Menj előre az időben–utasítottam,–a következő repülésig. Meg tudod csinálni? –Nincs következő repülés.–Történt veled valami? –Igen.–Légzése gyorsult, és izgatottá vált. Előrement halála napjáig. –Mi történik? –Futok a tűz elől. A szakaszomat széttépi a tűz. – Túléled ezt? –Senki nem éli túl… senki nem él túl egy háborút. Haldoklom.–nehezen lélegzett.–Vér! Minden csupa vér! Fáj a mellkasom. Eltalálták a mellem… és a lábam… és a nyakam… Nagyon fáj… Catherine kínlódott, de légzése hamarosan lelassult és rendszeressé váll, arcizmai eler nyedtek, és béke szállta meg. Megismertem az átmeneti állapot nyugalmát. –Nyugodtabbnak nézel ki. Elmúlt?–Catherine szünetet tartolt, majd alig hallhatóan válaszolt. –Lebegek… távol a testemtől Nincs testem. Megint szellem vagyok. –Jó. Pihenj. Nehéz életed volt. Szörnyű halálon mentél keresztül. Pihenésre van szükséged Nyerd vissza az erődet. Mit tanultál ebből az életből? –A gyűlöletről tanultam… értelmetlen gyilkolásról… rosszul irányított gyűlöletről… emberekről, akik gyűlölnek, és nem tudják, miért. Valami hajt a gyűlölet felé, a gonosz, amikor testi állapotban vagyunk… –Van egy magasabb kötelesség, mint a haza iránti? Valami, ami megakadályozhatta volna, hogy gyilkolj? Még ha arra utasítottak is? Kötelesség magad iránt? –Igen–Azt nem fejtette ki részletesebben. –Most vársz valamire? –Igen… arra várok, hogy a megújulás állapotába kerüljek. Várnom kell. El fognak jönni értem… el fognak jönni… –Jó. Szeretnék beszélni velük, amikor megérkeznek. 48

Még percekig vártunk. Majd hirtelen erős és határozott lett a hangja, és az eredeti Mester Szellem, nem a költő, szólalt meg. –Igazad volt abban, hogy úgy gondoltad, a testi állapotban ez a helyes kezelés. Ki kell törölnöd belőlük a félelmet. A félelem jelenléte energiaveszteség. Meggátolja őket abban, hogy beteljesítsék, amiért ide küldték őket. A környezetedben keresd a megoldást. Először egy nagyon–nagyon mély állapotba kell kerülniük… ahol már nem érzik a testüket. Akkor el tudod őket érni. Csak a felszínen van a baj. A lelkünk mélyén, ahol a gondolatok teremnek, ott kell elérned őkel. Energia… az energia minden. Sok pazarlódik el belőle. A hegyek… A hegy belsejében csend van, a mélyben nyugalom van. A felszínen van a baj. Az emberek csak a felszínt látjak, de te mélyebbre tudsz menni. Neked látnod kell a vulkánt. Hogy láthasd, mélyre kell menned. Nem normális állapot testben lenni. A szellemi állapot a természetes. Amikor visszaküldenek, az olyan, mintha isméi ellen helyre kerülnénk. Több időt vesz igénybe. A szellemi világban kell várni, és aztán elérkezik a megújulás. Van egy megújulási állapot. Ez olyan dimenzió, mint a többi, és már majdnem eléred ezt az állapotot… Ez meglepett. Hogy én közelednék a megújulás állapotaim? –Már majdnem elértem? – kérdeztem hitetlenkedve. –Igen. Sokkal többel tudsz, mint a többiek Annyival többel értesz! Légy türelmes velük, nekik nincs meg a tudásuk, ami neked, lelkeket fogunk visszaküldeni, hogy segítsenek neked. Hidd el, azt teszed, amit helyes tenned….folytasd. Ezt az energiát nem szabad elpazarolni. Szabadulj meg a félelemtől. Az lesz a legnagyobb fegyvered… A Mester Szellem elhallgatott. A hihetetlen üzenet jelentésén gondolkodtam. Tudtam, hogy sikeresen megszabadítom Catherine–t a félelmeitől, de ennek az üzenetnek átfogóbb értelme volt. Több volt, mint a megerősítése annak, hogy a hipnózis hatásos terapeutikus eszköz. Többről szólt Catherine előző élet regresszióinál, amelyeket nehéz lett volna a népesség minden tagjára alkalmazni. Nem, úgy gondoltam, az üzenet a halálfélelemre vonatkozott, amely a vulkán mélyén lévő félelem. A halálfélelem az a rejtett, állandó félelem, amelyet semmilyen mennyiségű pénz vagy hatalom nem tud semlegesíteni–ez a dolgok lényege. De ha az emberek tudnák, hogy „az élet végtelen; ezért soha nem halunk meg; és igazából soha nem is születtünk meg”, ez a félelem elo szlana. Ha tudnák, hogy számtalan alkalommal éltek már korábban és még számtalanszor fognak élni, sokkal több önbizalmuk lenne. Ha tudnák, hogy szellemek veszik körül őket, hogy segítsenek nekik a testi állapotban és a haláluk után, a szellemi állapotban, egyesülnének ezekkel a szellemekkel, akik között ott vannak elhalt szeretteik, mennyire nyugodtak lennének. Ha tudnák, hogy őrangyalok valóban léteznek, menynyivel nagyobb biztonságban éreznék magukat. Ha tudnák, hogy az erőszakos cselekményeket és az emberek ellen elkövetett igazságtalanságokat megjegyzik, és vissza kell őket fizetni későbbi eletekben, sokkal kevesebb harag és bosszúvágy lenne az emberekben. És ha valóban „tudás által kerülünk közelebb Istenhez”, mi haszna az anyagi javaknak vagy a hatalomnak, amikor azok öncélúak és nem a közeledés eszközei? A mohóság és hatalomvágy teljesen értéktelen. De hogyan lehet az embereket elérni ezzel a tudással? A legtöbb ember templomokban, zsinagógákban, mecsetekben imádkozik a lélek halhatatlanságáért. De a mise végeztével elölről kezdik a versengést, manipulálják egymást, önzőek és irigyek lesznek. Ezek a vonások késleltetik a lélek fejlődését. Ezért, ha a hit nem elegendő, talán a tudomány segít. Az olyan kísérleteket, amilyenek a kettőnké Catherine–nel, a viselkedés- tudomány és a fizikai tudományok területén képzett tudósoknak kell tanulmányoznia, elemeznie, és tárgyilagos, tudományos módon kell róluk beszámolniuk. Bár abban az időben tudományos cikk vagy könyv írása állt tőlem a legtávolabb, mint nagyon valószínűtlen lehetőség. Azokra a szellemekre gondoltam, akiket majd visszaküldenek hozzám, hogy segítsenek. De miben segítsenek? Catherine megrezzent, és suttogni kezdett. 49

–Egy Gideon nevű, egy Gideon nevű… Gideon. Beszélni próbál hozzám. –Mit mond? – tt ugrál körülöttem. Meg nem áll. Valami őr féle..De most játszik velem. –Ő az egyik őröd? –Igen, de játszik… körbeugrál. Azt hiszem, tudatni akarja, hogy itt van körülöttem… mindenütt. –Gideon? – ismeteltem. –Itt van. –Nagyobb biztonságban érzed magad attól, hogy ott van? –Igen. Amikor szükségem lesz rá, visszajön.–Jó. A szellemek itt vannak körülöttünk? Catherine suttogva válaszolt, szupertudatos esze nézőpontjából. f – Óh, igen… sok szellem. Csak akkor jönnek, amikor akarnak. Akkor jönnek… amikor ők akarnak. Mindannyian szellemek vagyunk. De mások… néhányan a testi állapotban vannak és megint mások a megújulás állapotában. És vannak, akik őrök. De mi mind oda megyünk. Mi is voltunk ő rök. –Miért jövünk vissza tanulni? Miért nem tudunk tanulni szellemként? –Ezek a tanulás különböző szintjei, és némelyiküket a húsban kell megtanulnunk. Éreznünk kell a fájdalmat. Amikor szellem vagy, nem érzed a fájdalmat. Az a megújulás periódusa. Megújul a lelkünk. Amikor testi állapotban vagyunk, érezzük a fájdalmat, és fájdalmat tudunk okozni. Szellemi alakban nem érzünk. Csak öröm létezik, a jólét érzése. De ez a megújulás periódusa … számunkra. A szellemi állapotú emberek között más az érintkezés. Testi alakban… kapcsolatokat tudsz átélni. –Értem. Rendben van–Catherine megint elhallgatott. Percek teltek el. –Kocsit látok – kezdte–,kék kocsit. –Babakocsi? –Nem, olyan kocsi, amelyikben utazni lehet… Valami kék! Kék bojt van a tetején, és kivül is kék… –Lovak húzzák? –Nagy kerekei vannak, nem látok benne senkit, csak két ló van hozzákötve… egy szürke es egy barna. A ló neve, a szürke lóé Alma, mert szereti az almát. A másik neve Herceg. Nagyon barátságosak. Nem harapnak Nagy lábuk van… nagy. –Van ott barátságtalan ló is? Egy másik ló?–Nincs. Nagyon barátságosak –Ott vagy? –Igen. Látom az orrát. Sokkal nagyobb, mint én. –Te utazol a kocsiban? Válaszaiból éreztem, hogy gyerek. –Lovak vannak itt. És van egy fiú is. –Hány éves vagy? –Nagyon kicsi. Nem tudom Nem hiszem, hogy tudok számolni. –Ismered a fiút? A barátod? A bátyád? –Szomszéd. Valami… ünnepre jött. Esküvő van… vagy ilyesmi. –Tudod, hogy ki házasodik? –Nem. Azt mondták, hogy ne koszoljuk össze magunkat. Barna a hajam… a cipőmön oldalt gombok vannak, egész végig fölfelé. –Ez az ünneplő ruhád? A szép ruhád? –Fehér… fehér ruha fodrokkal, és hátul kell megkötni. –Ott laksz a közelben? –Nagy a ház – válaszolta a gyerek. –Ott laksz? –Igen.

50

–Jó. Most nézz be a házba, minden rendben van. Fontos nap van. Mások is szépen vannak felöltözve, különleges ruha van rajtuk. –Főznek, sok ételt főznek. –Érzed a szagát? –Igen. Kenyeret sütnek. Kenyérfélét… húst. Azt mondták, menjünk ki. Ezen mulattam. Azt mondtam neki, hogy nyugodtan bemehet, és erre megint kiküldték. –Mondják a nevedet?–…Mandy… Mandy és Edward. –Ő a fiú? –Igen. –Nem maradhattok a házban? –Nem, nagyon el vannak foglalva. –Ez milyen érzés? –Nekem mindegy. De nehéz tiszta maradni. Nem csinálhatunk semmit. –Elmentek az esküvőre? Majd később? –Igen… sok embert látok. Sokan vannak a szobában. Na gyon meleg van ma, nagyon meleg. Itt a tiszteletes, itt a tiszteletes… furcsa nagy kalapban… fekete kalapban. Eltakarja az arcát… nagyon is. –A családod boldog? –Igen. –Tudod, hogy kinek az esküvője? –Hát a nővéremé. –Sokkal idősebb nálad? –Igen. –Csinos? –Igen. Virág van a hajában és a haja körül. –Nézd meg közelebbről. Ismered másik időből? Nézd meg a szemét, a száját… –Igen. Azt hiszem, ő Becky… csak kisebb, sokkal kisebb. Becky Catherine munkatársa és barátnője volt. Jóban voltak, bár Catherine nem szerette Becky ítélkező magatartását, és hogy beleavatkozott Catherine életébe és döntéseibe. Végül is barát volt, nem családtag. De lehet, hogy most nem volt olyan éles a különbség. –Ő…Ő szeret engem… és majdnem legelől állhatok, mert szeret engem. –Jól van. Nézz körül. A szüleid ott vannak? –Igen. –Ők is szeretnek? –Igen. –Az jó. Nézd meg őket jól. Először anyádat. Nézd meg, hogy emlékszel–e rá. Nézd meg az arcát. Catherine több mély lélegzetet vett. –Nem ismerem. –Nézd meg az apád Nézd meg jól. Arckifejezését, a szemét… és a száját. Ismered? –Ő Stuart – válaszolt gyorsan Stuart tehát újból felbukkant. Ezt érdemes volt tovább kutatni. –Milyen vele a kapcsolatod? –Nagyon szeretem… nagyon jó hozzám. De idegesítem. Szerinte a gyerekek idegesítőek. –Nagyon komoly? –Nem, szeret játszani velünk. De túlságosan sokat kérdezünk, nagyon jó hozzánk, csak ne kérdezzünk tőle sokat. –Az bosszantja? –Igen, a tanártól kell tanulnunk, nem tőle. Azért járunk iskolába… hogy tanuljunk. –Ez úgy hangzik, mintha ő mondaná. Ezt mondja neked? 51

–Igen, neki fontosabb dolga van. A birtokot kell vezetnie.–Nagy a birtok? –Igen. –Tudod, hol van? –Nem. –Említik a város vagy az ország nevét? A faluét? Catherine nem szólt, figyelmesen hallgatott. –Nem hallom–Megint csöndben volt. –Rendben van. Akarsz még többet felderíteni ebből az életből? Akarsz előremenni az időben, vagy ez… Catherine félbeszakított. –Elég lesz. Amíg ez a folyamat zajlott Catherine nel, nem szivesen tárgyaltam meg látomásait szakmabeliekkel. Gyakorlatilag Carole-on és néhány más, „biztonságos” emberen kívül, senkivel nem osztottam meg ezt a figyelemre méltó információt. Tudtam, hogy a kezelésekből származó anyag mind igaz, mind pedig rendkívül fontos volt, de a félelem szakmabeli és tudományos kollégáim reakciójától visszatartott attól, hogy megosszam velük. Még mindig a hírnevem, a karrierem foglalkoztatott, és hogy mások mit gondolnak rólam. A hitetlenségemet elsöpörték a bizonyítékok, amelyek hétről hétre elhagyták Catherine ajkát. Gyakran újrajátszottam a kazettákat, újraéltem a kezeléseket, drámaiságukat és közvet lenségüket. De a többieknek az én élményeimre kellett támaszkodniuk, amelyek erőteljesek voltak, de nem sajátjuk. Szerettem volna még több adatot gyűjteni. Ahogy fokozatosan elfogadtam és hinni kezdtem az üzenetekben, életem egyszerűbb és kielégítőbb lett. Nem kellett játszmákat és szerepeket játszanom, tettetnem,másnak len nem, mint aki valójában voltam. Kapcsolataim őszintcbbek és közvetlenebbek lettek. Családi életem kevésbe zavaros és nyugodtabb lett. Ellenállásom az iránt, hogy megosszam másokkal a Catherine–en keresztül jött bölcsességet, csökkenni kezdett. Meglepetésemre, a legtöbben érdeklődtek iránta és többet akartak tudni. Sokan elmesélték saját élményeiket parapszichológiai eseményekkel: érzékeken kívüli érzékeléssel, déjá vu–vel, testen kívüli élményekkel kapcsolatban, amelyeket mások, saját családjuk vagy a terapeutájuk furcsának és hihetetlennek minősített. Ezek a parapszichológiai események a valóságban sokkal gyakoribbak, mint a legtöbben gondolják. Csak azért tűnnek ritkának, mert az emberek nem szívesen mondják el intuitiv élményeiket. És a legjobban képzettek beszélnek róla a legkevésbé. Abban a kórházban, ahol dolgozom, az egyik osztály megbecsüli elnöke egy nemzetközileg is elismert szakember. A halott apjával szokott beszélgetni, aki többször megóvta súlyos veszélyektől. Egy másik professzornak olyan álmai vannak, amelyek bonyolult kutatásaihoz szolgálják a hiányzó lépéseket vagy megoldásokat. Álmai mindig helytállóak. Egy másik ismert orvos tudja, ki hívja telefonon. mielőtt fölvenné a kagylót. Egy középnyugati egyetem pszihiátriai osztályán az elnök felesége pszichológiából szerzett dokton címet. A kutatásai mindig pontosan megtervezettek kivitelezettek. Soha senkinek nem mondta el, hogy amikor először járt Rómában, úgy járkált a városban, mintha annak térképe az agyába lett volna vésve. Tévedhetetlenül tudta, mi van a következő sarkon. Bár soha folyon olasznak nézték. Elméje küzdött az olaszországi élmény befogadásával.

52

Értettem, hogy ezek a magasan képzett szakemberek miért hallgatnak. Én is egy voltam közülük. Nem tagadhattuk saját élményeinket és érzékeinket, ugyanakkor képzésünk sok tekintetben szöges ellentéte volt annak az információnak, tapasztalatnak és hitnek, amelyet összegyűjtöttünk. Ezért hallgattunk.

53

Tizedik fejezet

G

yorsan eltelt a hét. Újra és újra meghallgattam az előző heti kezelés szalagját. Hogyan közeledtem a megújulás állapotához? Nem éreztem különösebb felvilágosultságot. És most szellemeket fognak visszaküldeni a segítésemre.De mit kell tennem? Mikor fogok rájönni? Megfelelek–e majd a feladatnak? Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, várnom kell. Eszembe jutottak a költő Mester szavai. „Türelem és időzítés… minden elérkezik…….amikor el kell érkeznie. …Idővel minden világossá válik számodra,de szükséged van arra, hogy megemészd a tudást,amelyet már megkaptál.” Tehát várnom kellett. A kezelés elején Catherine elmesélt egy több nappal azelőtt látott álomtöredéket. Álmában a szülei házában élt, ahol az éjszaka folyamán tűz ütött ki. Catherine vezette a ház kiürítését, de az apja nem sietett és láthatóan nem foglalkoztatta a helyzet sürgőssége. Catherine toloncolla ki a házból. Akkor az apjának eszébe jutott valami, amit benn felejtett, és Catherine–t küldte vissza a tárgyért. Úgy döntöttem, várok az álom értelmezésével, hátha a hipnózis alatt adódik rá valami jó lehetőség. Catherine gyorsan mély transzba esett. –Egy nőt látok, csuklyával a fején, nem takarja el az arcát, csak a haját.–Majd elhallgatott. –Látod még a csuklyát? –Elvesztettem…. Valamilyen fekete szövetet látok, brokátot arany mintával…. Épületet szerkezeti pontokkal… fehér épület. –Megismered az épületet? –Nem. –Nagy épület? –Nem. Egy hegy van a háttérben, a csúcsán hó. De a völgyben, ahol vagyunk… zöld a fű. –Be tudsz menni az épületbe? –Nem tudom. Azt hiszem, börtön lehet. –Börtön? – ismeteltem Vannak emberek az épületben? Vagy körülötte? –Igen, katonák. Fekete egyenruhájuk van, fekete, arany vállapok…. aranybojtok lógnak róla. Fekete sisakok arany… valami hegyes arany dologgal… a sisak tetején. És piros öv, piros öv a derekuk körül. –Vannak katonák körülötted? –Talán kettő vagy három. –Ott vagy te is? –Itt vagyok valahol, de nem az épületben. A közelben vagyok. –Nézz körül. Nézd meg, hogy látod–e magad valahol… Ott vannak a hegyek, a fű… és a fehér épület. Vannak más épületek is? –Vannak más épületek, de nem emellett. Látok egyet… amelyik külön áll, valami fal van köré építve. –Gondolod, hogy erődítmény vagy börtön vagy ilyesmi? –Lehet, hogy az, de messze van mindentől. –Ennek jelentősége van számodra?–(Hosszú szünet.)–Tudod a város vagy az ország nevét, ahol vagy? Hol vannak a katonák? –Folyton azt látom, Ukrajna.

54

–Ukrajna?–ismételtem, elbűvölve életeinek változatosságától.–Látod az évet? Vagy az időszakot? –Ezerhétszáztizenhét–válaszolta tétovázva, majd kijavította magát.– Ezerhétszázötvennyolc. Sok a katona Nem tudom, mi a céljuk. Hosszú, görbe kardjuk van. –Mi mást hallasz vagy látsz?-érdeklődtem –Szökőkutat látok, egy kutat, ahol a lovakat itatják. –A katonák lovagolnak? –Igen. –Van a katonáknak más neve? Valami különleges nevén nevezik magukat? Catherine hallgatódzott. –Nem hallom. –Köztük vagy? –Nem. Catherine válaszai megint gyerekesek voltak, rövidek és gyakran egy szótagból álltak. Nagyon aktív kérdezőnek kellett lennem. –Látod őket a közelben? –Igen. –A városban vagy? –Igen. –Ott laksz? –Azt hiszem. –Jól van. Próbáld meg megkeresni magad és hogy hol laksz. –Nagyon rongyos ruhákat latok Egy gyereket látok, egy fiút. Rongyos a ruhája. Fázik… –A városban lakik?–Hosszú szünet következett. –Azt nem látom–folytatta. Úgy látszott, nehezen tudott erre az életére visszaemlékezni. Válaszai ködösek, valahogy bizonytalanok voltak. –Rendben van. Tudod a fiú nevét? –Nem. –Mi történik vele? Menj vele. Figyeld, mi történik! –Valaki, akit ismer, börtönben van. –Barátja? Rokona? –Azt hiszem, az apja. Catherine röviden válaszolt. –Te vagy a fiú? –Nem tudom biztosan. –Tudod, milyen érzés neki. hogy apja börtönben van? –Igen… nagyon fél, hogy meg fogják ölni. – Mit tett az apja? –Ellopott valamit a katonáktól, papírokat vagy ilyesmit. –A fiú nem érti teljesen. –Nem lehet, hogy soha többé nem látja az apját. –Láthatja az apját egyáltalán. –Nem. –Tudja valaki, hogy mennyi ideig lesz az apja a börtönben? Vagy hogy életben marad-e? – Nem!–válaszolta Catherine. Hangja remegett. Nagyon izgatott volt, nagyon szomorú. Nem mesélt el túl sok részletet, de láthatóan megrázták az események, amelyeket látott vagy átélt –Érzed, amit a fiú érez–folytattam–, azt a félelmet és aggódást? Érzed? –Igen.–Megint hallgatott.

55

–Mi fog történni? Menj előre az időben. Tudom, hogy nehéz. Menj előre az időben, valami történik. –Kivégzik az apját. –Mit érez most? –Valami olyasmiért végezték ki, amit nem is követett el. Minden ok nélkül kivégeznek embereket. –A fiú biztos nagyon haragos emiatt –Nem hiszem, hogy érti teljesen… hogy mi történt. –Van más, akihez fordulhat? –Igen, de nagyon nehéz lesz az élete. –Mi lesz a fiúból? –Nem tudom. Valószínűleg meghal… Catherine nagyon szomorúnak hangzott. Megint hallgatott, majd mintha nézelődni kezdett volna. –Mit látsz? –Egy kezet látok . egy kéz tart valamit. . egy fehér tárgyat Nem tudom, mi az.. Megint elhallgatott, és percek teltek el így. –Mit látsz még? kérdeztem.–Semmit… sötétséget. Vagy meghalt, vagy valami más módon elszakadt a szomorú fiútól, aki Ukrajnában élt több mint kétszáz évvel ezelőtt. –Elhagytad a fiút? –Igen–suttogta. Catherine pihent. –Mit tanultál ebből az életből? Fontos volt? –Nem szabad elhamarkodottan ítélni az emberek fölött. Igazságosnak kell lenni. Sok életet tönkretesz, ha elhamarkodottan ítélünk. A fiú élete rövid és nehéz volt az apja ellen hozott ítélet miatt. –Igen–Catherine újból csendben volt –Látsz most valami mást? Hallasz valamit? –Nem–Megint rövid választ adott, és aztán hallgatott. Valami okból ez az élet különösen kegyetlen volt hozzá. Arra kértem, pihenjen. –Pihenj. Érezz békét. A tested gyógyítja magát; a lelked pihen… Jobban érzed magad? Pihent vagy? Nehéz volt a kisfiúnak. Nagyon nehéz. De most megint pihensz. Elmehetsz más helyekre, más időkbe… más emlékekbe. Pihensz? –Igen. Úgy döntöttem, az álomtöredék után fogok kutatni, az égő ház, az apja érdektelen piszmogása után, hogy visszaküldte Catherine–t a lángok közé, csak azért, hogy kihozzon neki valamit. –Van egy kérdésem az álmoddal kapcsolatban… apáddal kapcsolatban. Emlékszel rá; biztonságban vagy. Mély transzban vagy. Emlékszel? –Igen. –Visszamentél a házba, hogy kihozz valamit. Emlékszel rá? –Igen… egy fémdobozt. –Mi volt benne, amit annyira meg akart szerezni, hogy visszaküldött téged az égő házba? –A bélyegei és az érméi amelyet gyűjt–válaszolta. Hipnózis alatti részletes beszámolója az álomról drámaian különbözött éber állapotú elbeszélésének vázlatosságától. A hipnózis hatékony eszköz, nemcsak az elme távoli, rejtett területeihez enged hozzáférni, de sokkal részletesebb emlékezést tesz lehetővé. –A bélyegei és az érméi nagyon fontosak voltak számára? –Igen. –De hogy az életedet kockáztassa azzal, hogy visszaküld értük az égő házba… Catherine közbevágott. Ő nem gondolta, hogy az életemet kockáztatja. 56

–Azt gondolta, veszélytelen? –Igen. –Akkor miért nem ment ő maga? –Mert azt gondolta, én gyorsabban tudok menni. –Értem. De te úgy érezted, kockáztatsz? –Igen, de ő erre nem jött rá. –Jelentett még valamit neked ez az álom? A kapcsolatodról az apáddal? –Nem tudom. –Nem sietett ki az égő házból. –Nem. –Miért volt annyira nyugodt? Te siettél, te láttad a veszélyt. –Mert ő megpróbál elrejtőzni a dolgok elől. Megragadtam ezt a pillanatot, hogy az álom egy részét értelmezzem. –Igen, ez az ő egyik viselkedésmintája. És te megteszel neki bizonyos dolgokat, például elhozod a dobozt. Remélem, tud tőled tanulni. Az az az érzésem, hogy a tűz azt jelzi, hogy kifogy az idő, hogy te látod a veszélyt, de ő nem. Amíg ő piszmog és téged küld vissza valamiért te sokkal többet tudsz… és sokat tudsz neki tanítani, de ő mintha nem akarna tanulni. –Nem, ő nem akar tanulni–értett velem egyet Catherine. –Én így látom az álmot. De te nem erőltetheted Csak ő döbbenhet erre rá. –Igen–helyeselt megint Catherine, és a hangja mély és erős lett-nem érdekes, ha elég a testünk a tűzben, hanincs rá szükségünk… A Mester Szellem egészen más szemszögből nézte az álmot. Meglepődtem hirtelen megjelenésétől, és csak ismételni tudtam a gondolatot. –Nincs szükségünk a testünkre? –Nincs. Sok szinten haladunk át, amíg itt vagyunk.Elhagyjuk a csecsemő testét, és fölveszszük a gyerekét, gyerekből felnőtté leszünk, felnőttből időssé. Miért ne menjünk egylépéssel tovább, és elhagyva a felnőtt testet, miért ne lépjünk egyből a szellemi szintre? Ezt tesszük. Nem csak megállunk a növekedésben,folyton tovább növünk. A fejlődés különböző szintjein megyünk át. Amikor megérkezünk, ki vagyunk égve. Át kell mennünk egy megújulási szinten, egy tanulási szinten és egy döntési szinten. Mi döntjük e, mikor akarunk visszatérni, hol és milyen célból. Néhányan úgy döntenek, hogy soha nem térnek vissza. Ők a fejlődés egv másik szintjére lépnek. És szellemi alakban maradnak… néhányan hosszabb ideig, mint mások, mielőtt visszatérnek. Ez mind növekedés és tanulás…. folyamatos növekedés. Testünk csak eszköz a számunkra, amíg itt vagyunk. Szellemünk és lelkünk örökké fog élni. Nem ismertem sem a hangot, sem a stílust. Egy új Mester beszélt, és fontos tudást közvetített. Többet akartam tudni a szellemi birodalomról. –A testi állapotban gyorsabb a tanulás? Van valami oka annak, hogy nem mindenki marad a szellemi állapotban? –Nem. A tanulás sokkal gyorsabb a szellemi, mint a testi állapotban. De mi választjuk meg, hogy mit kell tanulnunk. Ha vissza kell jönnünk, hogy egy kapcsolatban dolgozzunk, akkor visszajövünk. Ha azzal készen vagyunk, továbbmegyünk. Szellemi állapotunkban, ha akarunk, mindig kapcsolatot tudunk teremteni azokkal, akik testi állapotban vannak. De csak akkor, ha fontos… ha el kell mondanunk nekik valamit, amit tudniuk kell. –Hogyan lehet a kapcsolatot megteremteni? Hogyan jön át az üzenet? Meglepetésemre, most Catherine válaszolt. A szokásosnál gyorsabban és határozottabban suttogott. –Néha megjelenhetünk az adott személy előtt… és ugyanúgy nézünk ki, ahogyan kinéztünk, amíg itt voltunk. Máskor csak szellemi kapcsolatot teremtünk Néha rejtélyes az üzenet, de az illető általában tudja, hogy miről szól, és megérti. Ez ész–ész kapcsolat. 57

Catherine–hez szóltam. –A tudás, amelynek most a birtokában vagy, ez az információ, ez a bölcsesség, amely nagyon fontos… miért nem férhető hozzá, amikor ébren vagy, a testi állapotban? –Azt hiszem, nem érteném meg. Nem vagyok képes megérteni. –Akkor talán megtaníthatlak arra, hogy megértsd, hogy ne ijesszen meg, es tanulni tudj. –Igen. –Amikor a Mesterek hangját hallod, ahhoz hasonló dolgokat mondanak, mint amit te most nekem mondasz. Hatalmas tudás van a birtokodban. Nagyon érdekelt az a tudás, amelyet ebben az állapotában birtokolt. –Igen–felelte egyszerűen.– -Ez a saját elmédből jön? –Ők tették belém. Tehát Catherine a Mestereknek tulajdonított. –Igen–vettem tudomásul.–Hogyan tudom a legjobban visszaadni neked, hogy növekedj, és elveszítsd a félelmeidet? –Már megtetted – válaszolta kedvesen. Igaza volt, a félelmei majdnem teljesen eltűntek. Mióta a hipnotikus regressziókat elkezdtük, gyógyulása hihetetlenül gyors volt. –Milyen leckét kell most megtanulnod? Mi a leglontosabb dolog, amelyet ebben az életben megtanulhatsz, hogy tovább növekedhess és virágozhass? –Bizalom–felelte rögtön. Mindvégig tudta, mi volt a legfontosabb feladata. –Bizalom?–ismételtem, meglepődve a válasz gyorsaságán –Igen. Meg kell tanulnom hinni, és bízni az emberekben. Nincs bennem bizalom. Azt hiszem, mindenki ártani akar nekem. Ezért tartom magam távol emberektől, helyzetektől, amelyektől valószínűleg nem kellene távol maradnom.Ez tart együtt olyanokkal, akiktől valószínűleg el kellene szakadnom. Catherine tisztánlátása ebben a szupertudatos állapotban döbbenetes volt. Ismerte erősségeit és gyengéit. Tudta, milyen területekre kell figyelmet fordítania. mivel kell dolgoznia, és tudta, hogyan javíthat a helyzeten. Az egyedüli probléma az volt, hogy a tisztánlátás tudatába is be kellet, hogy kerüljön, és éber állapotban kellett fölhasználnia. A szupertudat tisztánlátása elbűvölő volt, de önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa Catherine életét. –Kik azok, akiktől el kell szakadnod?–kérdeztem. Catherine szünetet tartott. –Félek Becky – től. Félek Stuarttól… félek, hogy valahogyan ártani fognak nekem –El tudsz tőlük szakadni? –Nem teljesen, de néhány gondolatuktól, igen. Stuart börtönben próbál tartani, és ez sikerül neki. Tudja, hogy tartok tőle. Tudja, hogy félek távol lenni tőle, és arra használja ezt, hogy magánál tartson. –És Becky? –Állandóan igyekszik letörni bennem a hitet azok iránt, akikben megbízom. Amikor valami jót látok, ő rosszat lát. És megpróbálja ezeket a magokat elhinteni bennem. Tanulom a bizalmat… tanulom, hogy kiben bizhatok meg, de Becky kétkedéssel igyekszik eltölteni. Pedig az az ő baja. Nem hagyom, hogy rávegyen, úgy gondolkodjak, mint ő. Szupertudatos állapotban Catherine rá tudott mutatni Stuart és Becky jellemhibáira Ahipnotizált Catherine kiváló pszichiáter lett volna, tévedhetetlen meglátásokkal és beleélő képességgel megáldva. Az éber Catherine nem rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal. Az én feladatom volt, hogy áthidaljam a szakadékot. Állapotának gyors javulása arra mutatott, hogy ennek egy része átszivárgott. Megpróbáltam továbbépíteni a hidat. –Kiben bízhatsz?–kérdeztem.–Gondo ld meg. Kik azok az emberek, akikben megbízhatsz, akiktől tanulhatsz, akikhez közelebb kerülhetsz? Kik azok? –Benned megbízhato– suttogta. Ezt tudtam, de azt is, hogy mindennapi életében is több emberben kellene bíznia. 58

–Igen, megbízhatsz bennem. Közel állsz hozzám, de másokhoz is közel kell kerülnöd az életben, olyanokhoz, akik többet tudnak veled lenni, mint én.–Azt akartam, hogy teljes és tőlem független ember legyen. –Megbízhatok a nővéremben. A többieket nem ismerem. Bízhatok Stuartban, de csak bizonyos mértékig. Szeret engem, de megvan zavarodva. Zavarában a tudta nélkül okoz fájdalmat nekem. –Igen, ez igaz. Van más férfi, akiben megbízhatsz? –Robertben is megbízhato–válaszolta. Robert egy másik orvos volt a kórházban, Catherine és ő jó barátok voltak. –Igen. Talán vannak meg többen, akikkel találkozni fogsz… a jövőben. –Igen–érteti egyet Catherine. A jövő ismerete izgató kérdés volt, könnyen elvitte a figyelmemet más irányba Catherine a múltat nagyon pontosan idézte fel. A Mestereken keresztül különlegesen pontos, titkos tényéket tudott. Ha ez így van, akkor ez az előismeret megosztható? Ezer kérdés jutott eszembe. –Amikora szupertudatoddal kapcsolatot találsz, mint most is, és birtokában vagy ennek a bölcsességnek, az intuitív kép ességeid is fejlődnek? Látni tudod a jövőt? A múltból sokat lát tunk. –Ez lehetsége –ismerte el–,de most semmit sem látok. –Lehetséges?–visszhangoztam. –Úgy hiszem, igen. –Meg tudod tenni, anélkül, hogy megijednél? El tudsz menni a jövőbe olyan semleges információt szerezni, ami nem ijeszt meg? Látod a jövőt? Catherine gyorsan válaszolt. –Nem látom. Nem engedik. Tudtam, hogy a Mestereket érti. –A közelben vannak? –Igen. –Beszélnek hozzád? –Nem. Csak figyelnek mindent. Tehát, figyelték Catherine t és nem engedték, hogy a jövőbe lásson. Lehet, hogy ez személy szerint nem szolgált volna a javunkra. Lehet, hogy az élmény aggódóvá tette volna Catherine–t. Lehet, hogy még nem voltunk felkészülve arra, hogy ilyen információval megbirkózzunk. Nem erőltettem a dolgot. –Az a szellem, aki korábban körülötted volt, Gideon.. –Igen. –Neki mire van szüksége? Miért van a közeledben? Ismered? –Nem, nem hiszem. –De megvéd a veszélytől? –Igen. –A Mesterek… –Nem látom őket. –Néha üzennek nekem, olyan üzeneteket, amelyek segítenek neked és nekem. Ezek az üzenetek elérhetők számodra akkor is. amikor nem beszélnek.

59

A gondolatokat ők teszik a fejedbe? –Igen. –Figyelik, hogy milyen messze mehetsz el? Hogy mire emlékezhetsz? –Igen. –Tehát valami célja van ennek az életekről szóló magyarázatnak… –Igen. –… Számodra és számomra, hogy tanítson minket. Hogy elhozza számunkra a félelem eltűnését. –A kapcsolatteremtésnek többféle módja van. Többfélét választhatnak… hogy megmutassák, tényleg léteznek. Akár a hangjukat hallotta Catherine, akár elmúlt képeket és látványokat idézett fel, intuitív jelenségeket tapasztalt, gondolatokat és elképzeléseket tettek a fejébe, a cél ugyanaz volt– hogy bizonyítsák, valóban léteznek, és hogy segítsenek nekünk, segítsenek utunkon tisztánlátással és tudással, hogy segítsenek Istenhez hasonlóvá válnunk a bölcsesség által. –Tudod, hogy miért választottak éppen téged… –Nem. –…arra, hogy közvetítő légy? Ez egy kényes kérdés volt, hiszen az éber Catherine még a kazettákat sem volt képes végighallgatni. –Nem – válaszolta halkan –Megijeszt? –Néha. –És néha nem? –Úgy van. –Nagyon megnyugtató tud lenni–tettem hozzá. Tudjuk, hogy örökéletűek vagyunk, ezért elvesztjük a halálfélelmet. –Igen–értett egyet Catherine.–Meg kell tanulnom bízni. Visszatért életének nagy leckéjéhez.–Amikor mondanak nekem valamit, hinnem kell abban, amit mondanak… amikor az ilIető tudós ember. –Persze, vannak, akikben nem lehet megbízni–tettem hozzá –Igen, de meg vagyok zavarodva. És amikor tudom, hogy valakiben meg kellene bíznom, harcolok ez ellen az érzés ellen És nem akarok bízni senkiben. Catherine hallgatott, én pedig csodáltam tisztánlátását –Amikor utoljára gyerekként beszéltünk rólad egy kertben voltál, lovakkal. Emlékszel? A nővéred esküvőjére? –Egy kicsit. –Mit tanulhatsz még abból az időből?Tudod? –Igen. –Érdemes lenne visszamenni oda és felfedezni? –Most nem fog visszajönni Annyi minden történik egy életben… annyi tudást lehet szerzeni minden életben. Igen, meg kell vizsgálnunk, de most nem fog visszajönni. Ezért visszafordultam a problémás kapcsolatához az apjával. –Kapcsolatod apáddal egy másik terület, amely erre az életedre nagy hatással van. –Igen–válaszolta egyszerűen. –Meg azt is meg kell vizsgálnunk. Sokat tanulhattál már ebből a kapcsolatból. Hasonlítsd össze az ukrajnai kisfiúval, aki gyerekkorában elvesztette az apját. Most ez nem történt meg veled. És mégis, bár itt van az apád, bizonyos nehézségek kevésbé… –Inkább nehézség volt -vonta le Catherine.–Gondolatok…–tette hozzá–,gondolatok. –Milyen gondolatok?–Éreztem, hogy új területen van. –Az altatásról. Amikor elaltatnak, hallasz? Még akkor is hallasz! 60

Saját kérdésére válaszolt. Most gyorsan suttogott, izgatott lett. –Az eszed jól tudja, hogy mi történik. A fulladásomról beszéltek, arról, hogy megfulladok, amíg a torkomat múlik. Eszembe jutott Catherine hangszalagműtétje, amelyet néhány hónappal ezelőtt hajtottak végre, hogy először eljött hozzám. Már a műtét előtt is aggódott, de amikor az intenzív osztályon felébredt, teljesen meg volt rettenve. A nővéreknek órákba telt, mire meg tudták nyugtatni Most kiderült, hogy rettegését a sebészek műtét alatti beszélgetése okozta, mialatt Catherine mély álomban volt. Hirtelen eszembe jutott az orvosegyetem és a sebészeti gyakorlat, a műtétek alatti beszélgetések, amikor a betegek el voltak altatva. Eszembe jutottak a viccek, az átkozódás, a viták és a sebészek hangulatváltozásai. Mit hallottak a betegek, tudatalatti szinten? Mennyi minden halott a gondolataikra és az érzéseikre, a félelmeikre és a szorongásukra, miután fölébredtek? A beteg felépülését az operáció után pozitívan vagy negatívan befolyásolták–e a műtét alatt elhangzottak? Halt–e meg valaki az operáció alatt meghallott negatív elvárások miatt? Előfordulhatott- e, hogy emiatt reménytelenséget érezve, valaki föladta? –Emlékszel, mit mondtak?–kérdeztem. –Hogy le kell dugniuk egy csövei. Amikor a csövet kiveszik, a torkom feldagadhat. Nem hitték, hogy hallom. –De te hallottad. –Igen. Ezért voltak a problémáim. Az aznapi kezelés után Catherine soha többé nem félt a nyeléstől és a fulladástól. Ennyire egyszerű volt az egész. –Az egész szornogás–folytatta–,azt hittem, meg fogok halni. –Szabadnak érzed magad?–kérdeztem –Igen. Vissza tudod fordítani, amit tettek –Vissza tudom fordítani? –Igen. Te… Nagyon vigyázniuk kell arra, mit mondanak. Most már emlékszem. Csövet tettek a torkomba. És aztán nem tudtam nekik semmit mondani, mert nem tudtam beszélni. –Most szabad vagy… Valóban hallottad őket? –Igen, hallottam, mit beszélnek… Catherine egy–két percig hallgatott, majd a feje forogni kezdett. Mintha hallgatott volna valamit. –Úgy látszik, mintha üzeneteket hallanál. Tudod, honnan jött az üzenet?–Azt reméltem, megjelennek a Mesterek. –Valaki mondta nekem–ez volt titokzatos válasz.. –Valaki beszélt hozzád? –De már elmentek.–Megpróbáltam viszahozni őket. –Próbáld meg visszahozni nekünk az üzenetet küldőket…hogy kisegítsenek minket. –Csak akkor jönnek, amikor ők akarnak, nem akkor amikor én szeretném – válaszolta határozottan. –Nincs rá befolyásod? –Nincs. –Rendben van –egeztem bele, de az altatásról szóló üzenet nagyon fontos volt számodra. Az volt a fulladásod okozója. –Számodra volt fontos, nem számomra–felelt. Válasza visszhangzott a fejemben, ő gyógyult ki félelméből a fulladástól, ez a kinyilatkoztatás mégis fontosabb volt számomra, mint számára. Én csak a gyógyítást végeztem. Egyszerű válaszának sok értelme volt. Úgy éreztem, hogy ha valóban megérteném ezeket a szinteket, az értelmek rezonáló oktávjait, az emberi kapcsolatok megértésében hatalmasat ugranék előre. Lehet, hogy a segítség fontosabb volt, mint a kúra. –Hogy segíthessek neked?–kérdeztem. 61

– Igen. Vissza tudod fordítani, amit tettek. Mostanáig is azt tetted… Catherine pihent. Mind a ketten nagy leckét tanultunk. Nem sokkal harmadik születésnapja után a lányom, Amy odaszaladt hozzám, és átölelte a lábam. Fölnézett rám és azt mondta: – Apa, negyvenezer éve szeretlek.. Lenéztem kicsi arcába és nagyon boldog voltam.

62

Tizenegyedik fejezet

N

éhány éjszakával később mély álomból riadtam föl. Hirtelen teljesen éber lettem, és Catherine arcát láttam magam előtt, többszörös életnagyságban: izgatottnak látszott, mintha a segítségemre lenne szüksége. Ránéztem az órára, három óra harminchatot mutatott. Kintről nem jött olyan zaj, ami felébreszthetett volna. Carole békésen aludt mellettem. Elhessegettem a látomást és visszafeküdtem aludni. Ugyanazon a hajnalon, három óra harminc körül Cathetine rémálomból ébredt, teljes pánikban. Gyorsan vert a szíve és csupa víz volt az izzadságtól.Hogy megnyugodjon, meditálni kezdett, azt képzelte, hogy a rendelőitézetemben hipnotizálom. Maga elé képzelte az arcomat, hallotta a hangomat és lassan újra elaludt. Catherine intuitív képességei fejlődtek, és úgy látszik, az enyémek is. Egyetemi pszichiátriai tanáraim említették a transzferencia és a viszonttranszferencia jelenséget a terapeutikus viszonyokban. Transzferenciának nevezzük, amikor a páciens érzéseit, gondolatait, vágyait a terapeutára vetíti, aki így a páciens múltjából jelképez valakit. A viszonttranszferencia ennek az ellentéte, ez a terapeuta tudat alatti érzelmi reakciója a páciens felé. De ez a kora hajnali kapcsolatteremlés nem volt sem az egyik, sem a másik. Ez normális csatornákon kívüli, telepatikus összeköttetés volt. A hipnózis valamilyen módon megnyitotta ezt a kommunikációs csatornát Vagy a hallgatóság–Mesterek, örök és mások–vegyes társasága volt a felelős az új hullámhosszért? Már mégsem lepődtem. A következő kezelés alkalmával Catherine gyorsan mély hipnotikus transzba esett, és rögtön nagyon megrémültl –Nagy felhőt látok… megijedt. Ott volt.–Gyorsan vette a levegőt. –Meg mindig ott van? –Nem tudom, gyorsan jött és ment… fönt volt egy hegy tetején. Catherine még; mindig izgatott volt, és zihált. Attól féltem, bombát lát. A jövőbe látott volna, –Látod a hegyet? Bombára hasonlít? –Nem tudom. –Miért ijesztett meg? –Nagyon hirtelen jött. Egyszer csak ott volt. Nagyon füstös… nagyon füstös. És nagy. A távolban van. Ó… –Biztonságban vagy. Közelebb tudsz menni? –Nem akarok közelebb menni! válaszolt élesen. Ritkán állt így ellen. –Miért félsz tőle annyira?–kérdeztem újra. –Azt hiszem, valami vegyszer vagy ilyesmi. Nehéz levegőt venni a közelében. – Catherine nehezen lélegzett. -Olyan, mintha gáz lenne? A hegyből jön?… Az a hegy… vulkán? –Azt hiszem. Olyan, mintegy nagy gomba. Pont úgy néz ki… fehér gomba. –De nem bomba? Nem atombomba vagy valami hasonló? Catherine szünetet tartott, majd folytatta. –Ez egy vul… vulkán vagy ilyesmi. Azt hiszem. Nagyon ijesztő. Nehéz levegőt venni. Por van a levegőben. Nem akarok ott lenni. Légzése lassan visszatért a hipnózis alatt szokásos mély és egyenletes ritmusába. Elhagyta ezt a félelmetes helyszínt.

63

–Most könnyebben kapsz levegőt? –Igen. –Jól van. Most mit látsz? –Semmit… egy nyakláncot látok valaki nyakán. Kék…ezüstből van, és egy kék kő lóg róla, alatta kisebb kövek. –Van valami a kék kövön? –Nem, átlátszó.Át lehet látni rajta. A hölgynek fekete haja van és kék kalapja . egy nagy tollal, a ruhája meg bársony. –Ismered a hölgyet?–Nem. –Ott vagy, vagy te vagy a hölgy? –Nem tudom. –Látod őt? –Igen. Nem én vagyok a hölgy. –Hány éves a hölgy? –A negyvenes éveiben van. De idősebbnek néz ki –Csinál valamit? –Nem, csak áll az asztal mellett. Az asztalon parfümös üveg van. Fehér, zöld virágokkal. És van egy kefe meg egy fésű, mind a kettőnek ezüst a nyele. Mindig meglepett, hogy milyen jó szeme van a részletkre. –Ez a szobája, vagy egy üzletben van ? –Ez a szobája. Van benne egy ágy négy oszloppal. Barna az ágy. Az asztalon van egy korsó. –Korsó? –Igen, és nincsenek képek a szobában, csak furcsa, sötét függönyök. –Van ott más is? –Nincs. –Milyen viszonyban vagytok? –Én szolgálom ki. Catherine tehát megint szolgáló. –Régóta vele vagy? –Nem… néhány hónapja. –Tetszik neked az a nyaklánc? –Igen. A hölgy nagyon elegáns. –Volt rajtad valaha a nyaklánc? –Nem. Rövid válaszai szükségessé tették, hogy aktívan kérdezzem, ha alapvető lényekhez akartam jutni. Catherine a kiskamasz fiamra emlékezteted. –Hány éves vagy most? –Talán tizenhárom, tizennégy… Tehát valóban annyi idős. –Otthagytad a családodat?- kérdeztem. –Nem hagytam ott őket–,javított ki, csak itt dolgozom. –Értem. Utána hazamész? –Igen.–Válaszai nem hagytak helyet a felderítésnek. –A közelben laksz? –Eléggé közel… nagyon szegények vagyunk. Dolgoznunk kell… szolgálni. –Tudod a hölgy nevét? –Belinda. –Jól bánik veled? –Igen. 64

–Jól van. Keményen dolgozol? –Nem nagyon fárasztó.–Soha nem volt könnyű tinédzsereket kikérdezni, régebbi időkben sem. Szerencsére gyakorlott voltam. –Jó. Még mindig látod? –Nem. –Most hol vagy? –Egy másik szobában Van egy asztal feketével letakarva… a szélén szegély. Gyógynövényillat van… erős parfümillat. –Ez mind az úrnődé? Sok parfümöt használ? –Nem, ez egy másik szoba. Egy másik szobában vagyok. –Ez kinek a szobája? –Egy sötét hölgyé. –Hogyan sötét? Látod őt? –Sok fejfedő van rajta, suttogta Catherine–,sok kendő. Öreg és ráncos. –Mi a kapcsolatod vele? –Csak eljöttem meglátogatni. –Miért? –Talán kártyát vet nekem. Megsejtettem. hogy Catherine jósnőhöz ment, aki valószínűlegleg tarokk–kártyából olvas. Ez ironikus fordulat volt Catherine és én hihetetlen intuitív élményben osztoztunk, amely több életet fogott át és azon túli dimenziókat is. Catherine most arról mesélt, hogy kétszáz évvel ezelőtt meglátogatott egy jósnőt, hogy megtudja a jövőjét. Tudtam, hogy a jelenlegi életében Catherine soha nem keresett fel semmilyen látó személyt, és tarokk–kártyáról vagy jóslásról sem tudott semmit Ezek a dolgok megfélemlítették. –Az öreg hölgy hogyan jósol? –Lát bizonyos dolgokat. –Kérdésed van hozzá? Mit akarsz látni? Miről akarsz tudni? –Egy férfiról… akihez talán feleségül megyek. –Mit csinál az öreg hölgy, amikor kártyát vet? –A kártya, amelyiken… botok vannak, botok és virágok… botok, lándzsák és valami vonal. Van egy másik kártya, azon kehely van vagy egy csésze. Látok egy kártyát, amelyiken egy fiú vagy férfi visz egy pajzsot. Azt mondja, férjhez fogok menni, de nem ehhez az emberhez.. Semmi mást nem Iátok. –Látod a hölgyet? –Érméket látok. –Még mindig nála vagy, vagy ez egy másik hely? –Nála vagyok. –Hogy néznek ki az érmék? –Aranyból vannak. Érdes a szélük. Négyszögletesek. Az egyik oldalukon korona van. –Nézd meg, hogy bele van–e vésve az év az érmékbe. Vagy valami, amit el tudsz olvasni. –Idegen számok–válaszolt.–X–ek és I–k. –Tudod, melyik év az? –Ezerhétszáz…valahány Nem tudom, mikor.–Catherine újból elhallgatott. -Miért fontos ez a jósnő? –Nem tudom… –Valóra válik, amit jósolt? –…Már elment- suttogta Catherine.–Elmúlt. Nem tudom. –Látsz most valamit' –Nem.

65

–Nem?–Meglepődtem. Hová került?–Ismered a neved ebben az életben? -kérdeztem, remélve, hogy sikerül újra felvenni a néhány száz évvel korábbi élet fonalát. –Már nem vagyok ott. Catherine elhagyta azt az életét és pihent. Már önállóan is meg tudta ezt csinálni, nem volt rá szüksége, hogy átélje a halálát. Néhány percig vártunk. Ez az élete nem volt látványos, csak néhány jellemző pillanatra emlékezett belőle és egy érdekes látogatásra egy jósnőnél. –Most látsz valamit?–kérdeztem újra. –Nem – suttogta. –Pihensz? –Igen… különböző színű ékszerek… –Ékszerek? –Igen Valójában fények, csak ékszerekre hasonlítanak… –És még? kérdeztem. –Csak…–szünetet tartott, majd suttogása hangosabb és határozottabb lett. Sok szó és gondolat repdes körülöttünk… Együttélésről és harmóniáról szólnak… a dolgok egyensúlyáról. Tudtam, hogy a Mesterek a közelben vannak. –Igen–folytattam a beszélgetést,–tudni szeretnék ezekről a dolgokról. Tudsz beszélni róluk? –Most még csak szavak–válaszolta. –Együttélés és harmónia–emlékeztettem. Catherine a Költő Mester hangján válaszolt. Örültem, hogy megint hallom őt. Igen–válaszolta. Mindennek egyensúlyban kell lennie. A természet egyensúlyban van. Az állatok egyensúlyban élnek Az emberek nem tanulták meg ezt. Tovább pusztítják magukat. Nincs köztük harmónia, nem tervezik meg, hogy mit tesznek. A természetben ez teljesen másképp van. A természet egyensúlyban van. A természet energia és élet… és újjáépítés.De az emberek csak rombolnak. Tönkreteszik a többi embert. Idővel elpusztítják önmagukat. Ez vészes jóslat volt. Reméltem, hogy az állandó káosz és zavar ellenére sem fog ez hamarosan bekövetkezni. –Ez mikor fog megtörténni?–kérdeztem. –Hamarabb bekövetkezik, mint gondolják. A természet túléli. A növények túlélik. De mi nem fogjuk. –Tehetünk valamit, hogy megállítsuk a pusztítást? –Nem. Mindennek egyensúlyban kell lennie –A pusztítás a mi életünkben fog bekövetkezni? Megállíthatjuk? –Nem a mi életünkben fog bekövetkezni. Egy másik szinten, egy másik dimenzióban leszünk amikor megtörténik, de látni fogjuk. –Nincs mód arra, hogy megtanítsuk az emberiséget? Kerestem a kiutat, egy enyhitő lehetőséget. –Egy másik másik szinten fog megtörténni. Tanulni fogunk belőle. A dolog jobbik oldalalát próbáltam nézni. –Akkor tehát lelkünk különböző helyekre vándorol. –Igen. Már nem leszünk… ezen a helyen, ahogyan most ismerjük. Látni fogjuk a katasztrófát. –Igen–hagytam rá.–Tanítanom kell ezeket az embereket, de nem tudom, hogyan érjem el őket. Van erre mód, vagy maguktól kell megtanulniuk? –Nem tudsz mindenkit elérni. Hogy a pusztítást megállítsd, mindenkit el kell érned, és ezt nem tudod megtenni. Ezt nem lehet megállítani. Tanulni fognak. Amikor haladnak, tanulni lógnak. Béke lesz, de nem itt, nem ebben a dimenzióban. –Idővel béke lesz? –Igen, egy másik szinten. 66

–Az nagyon messze-panaszkodtam. Az emberek olyan alantasnak látszanak… mohók, irigyek, hatalomvágyók, ambiciózusak. Elfeledkeznek .szeretetről, a megértésről és a tudásról. Sok a tanulnivaló. –Igen. –Tudok írni valamit ezeknek az embereknek? Van rá valami mód? –Tudod a módját. Nem kell. hogy elmondjuk neked. Nem lesz semmi haszna,mert mindannyian elérjük azt a szintet, és majd látni fogják. Mind egyfomák vagyunk. Senki nem nagyobb, mint a másik. Ezek mind csak leckék és büntetések. –Igen–értettem egyet. Alapos lecke volt ez, és időre volt szükségem, hogy megemészszem.Catherine elhallgatott. Vártunk, ő pihent, én pedig tanakodva szívtam magamba az elmúlt óra drámai kinyilatkoztatásait. Végül, Catherine megtörte a varázst. –Az ékszerek elmentek–suttogta.–Eltűntek az ékszerek. A fények… eltüntek. –A hangok is? A szavak is? –Igen. Semmit sem látok.–Elhallgatott, és a feje forogni kezdett.–Egy szellem… figyel. –Téged? –Igen. –Megismered a szellemet? –Nem tudom… azt hiszem, ő Edward.–A gyermekorvos meghalt az előző év során. Edward igazán mindenütt ott volt Catherine körül. –Hogy néz ki a szellem? –Csak… csak fehér… mint a lény Nem volt arca, ahogyan mi ismerjük az embereket, de tudom, hogy ő volt az. –Beszélt veled egyáltalán? –Nem, csak figyelt. –Figyelte, hogy mit mondok? –Igen–suttogta Catherine.–De már elment. Csak meg akart győződni róla hogy jól vagyok. Az őrangyal népszerű mítosza jutott az eszembe. Edward a keringő, szerető, Catherine-t figyelő szellem valami hasonló angyali szerepet töltött be. És Catherine említette már az őrszellemeket. Kíváncsi lettem volna, hogy gyermekkori „mítoszaink” közül mennyi gyökeredzett valójában valami halvány emlékű múltban. Kíváncsi voltam a szellemek hierarchiájára is, arra, hogy kiből lett őr és kiből Mester és kiből nem lett egyik sem, csak tanuló. Bizonyára létezik az a bölcsességen és a tudáson alapuló beosztás, amelynek a végső célja a hasonlóvá válás Istenhez, vagy talán egyfajta egyesülés Istennel. Ez volt a cél, amelyet misztikus teológusok évszázadok során eksztatikus kifejezésekkel írtak le. Ők bepillantást nyertek az ilyen mennyei egyesülésbe. A személyes élmény hiányában Catherine-hez hasonló, különleges képességű közvetítők tették lehetővé a bepillantást. Edward elment, és Catherine csöndben maradt. Az arca békés, egész lénye derűs volt. Milyen csodálatos tehetséget birtokolt-az élet és a halál mögé látot.–„istenekkel” tudott beszélgetni, és osztozott bölcsességükben. A Tudás Fájáról ettünk, amely nem volt többé tiltott gyümölcs. Kíváncsi voltam, hány alma volt még a fán.

67

Carole anyja, Minette, haldoklott. Mellrákja kiterjedi a májára és a csontjaira. A folyamat négy éve tartott és már nem lehetett kemoterápiával lassítani. Minette bátor asszony volt, aki sztoikus nyugalommal tűrte a fájdalmat és a gyengeséget. De a kór elhatalmasodott rajta, és tudtam, hogy közeleg halálának az ideje. Catherine kezelése ezzel párhuzamosan folyt, élményeit és a kinyilatkoztatásokat megosztottam Minette–tel. Kissé meglepődtem, hogy ő a praktikus asszony készen elfogadta ezt a bölcsességet, és még többre vágyott. Könyveket adtam Minette–nek, és ő mohón olvasott felkutatott, és velem és Carole–lal együtt elvégzett egy kabbala tanfolyamot. A kabbala több évszázados zsidó misztikus írások gyűjteménye. A reinkarnáció és a köztes állapotok a kabbala irodalom alapvető tételei, bár a mai zsidók legnagyobb nincs ezzel tisztában. Minette teste gyengült, de szelleme erősödött, és enyhült félelme a haláltól. Kezdeti örülni annak, hogv újraegyesülhet szeretett férjével, Bennel. Hitt lelke halhatatlanságában, és ez segített a fájdalmai elviselésében. Kapaszkodott az életbe, a következő unokáját, lányának. Donnának a születendő gyermekét várta. Az egyik kezelés alatt találkpozott a kórházban Catherine–nel, és szemük és szavaik mohón és békében találkoztak. Catherine őszintesége és közvetlensége segített meggyőzni Minette–et arról, hogy valóban van élet a halál után. A halála előtt egy héttel Minette–etfölvettek a kórház onkológiai osztályára. Carole és én sok időt töltöttünk vele, életről és halálról beszélgettünk és arról, hogy mi vár mindannyiunkra a halál után. A büszke asszony úgy döntött, hogy a kórházban fog meghalni, ahol a nővérek a gondját viselhetik. A lánya, Donna, annak a férje és hathetes kislányuk eljöttek elköszönni tőle. Majdnem állandóan vele voltunk. Halálának az estéjén, hat óra körül éppen hazaérkezve, Carole is, én is sürgős szükségét éreztük, hogy visszamenjünk a kórházba. A következő hat vagy hét óra derűsen és természetfölötti szellemi energiával telten múltak. Bár nehezen lélegzett, fájdalmat már nem érzett Minette. A köztes állapotról beszélgettünk, a ragyogó fényről, a szellemek jelenlétéről. Minette visszatekintett az életére, leginkább szótlanul, és igyekezett elfogadni a negatív élményeket. Úgy látszott, tisztában van vele, hogy nem tudja elhagyni az életet, amíg ezzel nincs kész. Egy bizonyos időpontra várt, kora reggel szeretett volna meghalni. Türelmetlenné vált a várakozásban. Minette volt az első, akit ilyen módon elvezettem a halálig és át a halálba. Minette megerősödött, és gyászunkat enyhítette az élmény. Azt tapasztaltam, hogy jelentősen fejlődött gyógyító képességem, és ez nem csak a fóbiák és a szorongások esetében volt így, hanem különösen a halál–és a gyásztanácsadásbab is. Intuitív módon tudtam, hogy mi a baj, és milyen utat kell a terápiának követnie. Nyugalmat,reményt, megbékélést tudlam közvetíteni. Minette halála után sok haldokló és túlélő hozzátartozója jött el hozzám segítségért. Sokan nem voltak készek arra, hogy Catherine – ről vagy a halál utáni életről szóló irodalmról halljanak. De a különleges tudás osztogatása nélkül is úgy éreztem,hogy át tudom adni az üzenetet. Egy hangszín, egy tekintet, egy érintés, egy szó, a félelmeik és a reakcióik átérzése valamilyen szinten minden segített, és megérintelle a remény, az elfelejtett szellemiség, a megosztott emberség valamely húrját. Akik ennél többre is nyitottak voltak, azoknak könyveket javasoltam. Másokkal is megosztani a Catherine el átélt élményeimet olyan volt, mint kitárni az ablakot a friss szellőnek. Akik készen voltak ezt befogadni, új életre ébredtek és meg gyorsabban szereztek bepillantást. Erősen hiszem, hogy a terapeutákinak nyitottnak kell lenniük. Ahogyan szükség van további tudományos munkára a Catherine–éhez hasonló élet halál élmények leírásához, ugyanúgy szükség van a területen több kísérleti munkára is.A terapeutaknak el kell fogadniuk a halál utáni élet lehetőségét, és be kell venniük a tanácsadás folyamatába. Nem szükségszerű hipnotikus regressziót alkalmazniuk, de nyitottnak kell lenniük, meg kell osztaniuk tudásukat pácienseikkel, és figyelembe kell venniük azok élményeit.

68

Az emberek életét ma különböző veszélyek fenyegetik. Az AIDS, a nukleáris katasztrófa, a terrorizmus, a betegségek és az egyéb katasztrófák lógnak a fejünk fölött, és kínoznak minden nap. Hihetetlenül hangzik, de sok tízenéves hiszi úgy, hogy nem éri meg a harmincadik évet. Ez jól tükrözi a társadalmunkban feszülő hatalmas stresszt. Bátorító volt látni Minette reakcióját Catherine üzenetein Minette lelke megerősödött, és a nagy testi fájdalommal és leépüléssel szemben reményt érzett. Az üzenetek mindannyiunknak szólnak, nem csak a haldoklóknak. Számunkra is vanremény. Több orvosra és tudósra van szükségünk, akik beszámolnak a Catherine–ekről, hogy megerősítsék és kibővítsék üzeneteit. A válaszok ott vannak. Halhatatlanok vagyunk.Örökké együtt leszünk.

69

Tizenkettedik fejezet

H

árom és fél hónap telt el Catherine első hipnózisos kezelése óta, és ezalatt nemcsak a tünetei tűntek el teljesen, hanem sokkal messzebbre ment a puszta gyógyulásnál. A lány békés energiát sugárzott maga körül. Az emberek vonzódtak hozzá. Amikor a kórház kávézójában reggelizett, mind a férfiak, mind a nők siettek, hogy együtt lehessenek vele.” Csak el akartam mondani neked, hogy milyen gyönyörű vagy”–mondták ilyenkor. Akár a halász, láthatatlan lelki hálón húzta be őket. Catherine éveken keresztül észrevétlenül evett ugyan abban a kávézóban. Mint mindig, most is gyorsan mély transzba esett gyengén világított rendelőmben, szőke szétterült az ismerős drapp párnán. –Egy épületet látok kőből van.Ésvalami hegyes van a tetején. Sok a hegy errefelé. Nagyon nyirkos… nyirkos az idő. Egy szekeret látok….elől halad. Széna van benne, széna vagy szalma vagy valami hasonló, az állatokat etetik vele. Ott van néhány férfi. Valami zaszlófélél visznek, lengő dolgot egy bot végén. Nagyon élénk színek. Hallom, hogy a mórokról beszélnek…Mórok. És háborúról, amelyben harcolnak. Valami fém, valami fém borítja a fejüket… valami fémből készült fejfedő. Az év 1483. A dánokkal van valami. A dánokkal harcolunk? Háború van. –Ott vagy?–kérdeztem. –Azt nem látom–felelte halkan.–A szekereket látom. Két kerekük van, és hátul nyitottak. Nyitottak, az oldaluk nyitott, deszkákból áll, vagy deszkák tartják össze. Látok… egy fémből készüli dolgot, amelyet a nyakuk körül viselnek… nehézfém, kereszt alakja van. De a vége hajlott, a vége kerek… a keresztnek. Valamelyik szent ünnepe van….Kardokat látok.Nagy késük vagy kardjuk van nagyon nehéz, nagyon éles a hegye. Csatára készülnek –Nézd meg, hogy nem látod e magad valahol–utasítottam.–Nézz körül. Lehet, hogy katona vagy. Valahonnan látod őket? Nem vagyok katona. Ebben teljesen biztos volt. –Nézz körül! –Ellátmányt hoztam Ez egy falu, egy falu.–Catherine hallgatott. –Most mit látsz? –Zászlót látok, valamilyen zászlót. Fehér és piros… fehér piros kereszttel. –Ez a te néped zászlója? – kérdeztem. –A király katonáinak zászlója–felelte. –Ez a te királyod? –Igen. –Tudod a király nevét? –Nem hallom sehol, ő nincs itt. –Meg tudod nézni, hogy mi van rajtad? Nézd meg, hogy mi van rajtad. –Bőr… bőrtunika… nagyon durva ing felett. Bőrtunika… rövid. Valamilyen állatbőrből készült cipő… nem cipő, inkább csizma vagy mokaszin. Senki nem beszél hozzám. –Értem. Milyen színű a hajad? –Világos, de öreg vagyok, és már őszülök –Mit gondolsz erről a háborúról? –Életformámmá vált. A korábbi csatározásban elvesztettem egy gyerekemet. –Egy fiút? –Igen.–Catherine szomorú volt. 70

–Ki maradt neked? Ki maradt a családodból? –Afeleségem és a lányom. –Mi volt a fiad neve? –Nem átom a nevét. Emlékszem rá. Látom a feleségemet. Catherine férfi is,nő is többször volt már. Jelenlegi életében gyermektelen, de korábbi életeiben több gyereke is volt. –Hogy néz ki a feleséged? –A feleségem fáradt,nagyon fáradt. Öreg már Van néhány kecskénk. –A lányod még mindig veletek él? –Nem, nem régen férjhez ment és elköltözött. –Akkor egyedűl vagy a feleségeddel? –Igen. –Milyen az életed? –Fáradtak vagyunk és nagyon szegények Nem volt könnyű. Nem. Elvesztettetek egy fiúi. Hiányzik? – Igen – válaszolt egyszerűen, de gyásza éreztehető volt. –Földműves voltál?–váltottam témát. –Igen. Búzát termesztettünk….búzafélét. – Sok háború volt az országban életed során, sok tragédia? – Igen. – De idős kort éltel meg. –A falutól távolabb harcolnak, nem a faluban–magyarázta. –El kell mennünk oda, ahol a csata van… sok hegyen keresztül. –Tudod az országod vagy a falu nevét? –Nem látom, de biztos van neve. Nem látom. –Ez nagyon vallásos kor? Keresztet látsz a katonákon. –Igen, vannak, akik nagyon vallásosak, de én nem. –Él még más a családodból, a feleségeden és a lányodon kívül? –Nem. –A szüleid meghaltak? –Igen. –Testvéreid? –Egy nővérem van. Ő még él. Nem ismerem őt–telte hozzá, jelenlegi életére utalva. –Rendben van. Nézd meg,hogy megismersz–e valakit a faluból vagy a családodból. Ha az emberek csoportokban születnek újra, akkor valószínű, hogy találhat valakit, aki jelenlegi életében is fontos szerepet játszik. –Kőasztal! látok..edényeket. –Ez a te házad? –Igen. Valami ker… valami sárga, valami kukoricából készült… ezt esszük. –Jól van–mondtam, a tempót szerettem volna gyorsítani.–Nehéz életed volt, nagyon nehéz. Mire gondolsz? –Lovakra–suttogta. –Lovaid vannak? Vagy valaki másnak? –Nem, a katonáknak… némelyiküknek, leginkább gyalogolnak. De ezek nem lovak, hanem kisebbek a lónál, talán szamarak. Vadak. –Most menj előre az időben–utasítottam.–Nagyon öreg vagy. Próbálj meg elmenni életed utolsó napjáig. –De nem vagyok nagyon öreg–ellenkezett Catherine.

71

Előző életeiben nem lehetett neki semmit sugallni. Az történt, ami történt. A valódi emlékeket nem tudtam befolyásolni. Nem tudtam rávenni, hogy megváltoztassa a történtek és az emlékei részleteit –Történik még valami ebben az életben? – kérdeztem, megváltoztatva a közelítési módot. Ezt fontos megtudnunk. –Semmi fontos nem történt–válaszolta Catherine érzelmek nélkül. –Akkor menj előre, menj előre az időben. Nézzük meg, mit kellett megtanulnod. Tudod, mi az? –Nem. Még mindig itt vagyok. –Igen, tudom. Látsz valamit? Eltelt egy vagy két perc, mire Catherine válaszolt. –Csak lebegek- suttogta halkan. –Elhagytad az idős embert? –Igen, lebegek- Catherine belépett a szellemi állapotba. –Tudod, hogy mit kellett megtanulnod? Ez megint nehéz élet volt. –Nem tudom, csak lebegek. –Jól van. Pihenj… pihenj.–Percek teltek el szótlanul.Majd mintha valamit hallott volna Catherine. Hirtelenbeszélni kezdett. A hangja erős és mély–ez nem ő maga volt. –Összesen hét szint van, hét szint, és mindegyik maga is több rétegből áll. Az egyik szint az emlékezés szintje, ott összeszedheted a gondolataidat. Végignézhetsz az éppen elmúlt életeden. A magasabb szinteken lévők láthatják a történelmet. Ők visszamehetnek, és taníthatnak minket a örténelemről szerzett tudásukkal. De mi, az alacsonyabb szinteken. csak a saját életünket láthatjuk… amelyik éppen elmúlt. Tartozásaink vannak, amelyeket meg kell fizetnünk. Ha nem fizettük megnezeket a tartozásokat, magunkkal kell vinnünk őket a következő életünkbe… azért, hogy ott le tudjuk őket dolgozni. Tartozásaink megfizetésével haladunk előre. Némely lelkek gyorsabban haladnak, mini mások. Amikor testi alakban vagy, és a tartozásodat dolgozod le, egy életen keresztül dolgozol… Ha valami megakadályozza, hogy megfizesd a tartozásod, vissza kell térned az emlékezés szintjére, és ott kell várnod, amíg az a lélek, akinek tartozol eljön hozzád. És amikor mind a ketten egyszerre tudtok visszatérni testi állapotba, akkor visszatérhettek. Te döntőd el, hogy mit kell tenned a tartozás megfizetése érdekében. Nem fogsz a többi életedre emlékezni… csak arra, amelyikből utoljára érkeztél. Csak a magasabb szinten levő lelkek – a bölcsek– idézhetik föl a történelmet és az elmúlt eseményeket…hogy segíthessenek nekünk, hogy megtanítsanak arra, mit kell tennünk. Hét szint van… hét szinten kell átmennünk, mielőtt visszatérünk. Az egyikük az átmenet szintje. Ott várunk. Ezen a szinten dől el,mit viszünk vissza a következő életünkbe. Mindegyikünknek lesz egy meghatározó jellemzője. Ez lehet mohóság vagy vágy, de bármi legyen is az, megkell fizetnünk a tartozásunkat azoknak az embereknek. Akkor, abban az életben kell megtanulnunk legyőzni azt. Ha nem győzöd le, a következő életedbe is magaddal viszed azt a jellemző vonást, és azon felül még egy újabbat is Megnő a teher. A következő életed nehezebb lesz minden tartozással, amelyet előző életeidben nem fizettél meg. Ha beteleljesítedőket, könnyű életet kapsz. Tehát te választod meg, milyein életed lesz. A következő fázisban felelős vagy azért, hogy milyen életed lesz. Te választod meg.– Catherine elhallgatott. Ez nyilvánvalóan nem valamelyik Mestertől jött. Azt mondta, „mi, a többi szinten levők”, szemben a magasabb szinten levőkkel, a „bölcsekkel”. De az általa közvetített tudás világos és praktikus volt. Kíváncsi lettem volna a másik öt szintre és jellemzőikre. A megújulás szintje egy lenne közülük? És a tanulási szint és a döntések szintje? Minden tudás, amelyet a különböző dimenziókban levő lelkek üzenetei közvetítettek, összhangban volt. Az üzenet stílusa, a kifejezések és a nyelvtan, a szöveg kifinomultsága és a szókészlet–mind változott, de a tar72

talom összefüggő maradt. Jól szerkesztett spirituális tudáshoz jutottam hozzá. Ez a tudás szeretetről és reményről, hitről és jótékonyságiról tanított. Erényeket és bűnöket vizsgált, adósságokat másokkal és önmagunkkal szemben. Korábbi életeket és életek közötti szinteket írt le. És a lélek haladásáról beszélt harmónián és egyensúlyon, szereteten és bölcsességen keresztül, Istennel való misztikus és eksztatikus kapcsolat felé. Sok gyakorlati tanács volt az út közben; a várakozás és a türelem haszna; a természet egyensúlyában levő bölcsesség; a félelmek kitörlése, különösen a halálfélelemé; hogy meg kell tanulnunk hinni, bízni és nem ítélni másokról elhamarkodottan, vagy más életét megszakítani; a spirituális képességek gyüjtésének és alkalmazásának szükségessége; ami talán a legfontosabb, a megingathatatlan ludat, hogy halhatatlanok, élet és halál, tér és idő felett vagyunk. Mi vagyunk az istenek, ők pedig mi vagyunk. –Lebegek– suttogta Catherine halkan. –Melyik állapotban vagy?–kérdeztem. –Semelyikben .. lebegek… Edward tartozik nekem valamivel… tartozik nekem valamivel. –Tudod, mivel tartozik neked? –Nem… Valami tudással… tartozik nekem. Valamit el kellett nekem mondania .. talán a nővérem gyerekével kapcsolatban – A nővéred gyerekével kapcsolatban?–visszhangoztam –Igen… kislánya van. Stephanie–nak hívják –Stephanie? Mit kell tudnod róla? –Meg kell tudnom, hogyan tudok kapcsolatba lépni vele- felelte. Catherine soha nem említette ezt az unokahugát. –Közel áll hozzád?–kérdeztem. –Nem, de meg akarja majd találni őket. –Kit akar megtalálni?–kérdeztem. Össze voltam zavarodva. –A nővéremet és a férjétÉs csak rajtam keresztül tudja megtenni. Én vagyok a kapcsolat Nála van az információ. Az apja orvos; valahol Vermont-ban praktizál. Vermont déli részén. Az információ a tudomásomra fog jutni, amikor szükség lesz rá. Később megtudtam, hogy Catherine nővére és annak későbbi férje, a házaságuk előtt, tizenéves korukban örökbe adták csecsemőkorú gyermeküket Az örökbefogadást azegyház intézte. Utána nem lehetett semmit megtudni. –Igen–mondtam.–Amikor eljön az ideje. –Igen. Akkor majd elmondja nekem. Elmondja nekem. –Mi mást kell még elmondania neked? –Nem tudom, de el kell nekem mondania bizonyos dolgokat. És tartozik nekem valamivel… valamivel. Nem tudom, mi az. Tartozik nekem valamivel.–Catherine hallgatott. –Fáradt vagy?–kérdeztem –Gyeplőt látok–volt suttogó válasza.–Lószerszámot a falun Egy gyeplőt… egy pokróc hever az istálló előtt. –Istállóban vagy? –Lovak vannak itt. Sok ló. –Mit látsz még? –Sok fát látok–sárga virágokkal. Itt az apám. Ő ápolja a lovakat. Rájöttem, hogy gyerekkel beszélek. –Hogy néz ki apád? –Nagyon magas, ősz haja van. –Látod magad valahol? –Gyerek vagyok…kislány. –Apádé ez a sok ló,vagy csak a gondjukat viseli? –Csak vigyáz rájuk. Itt lakunk nem messze. 73

–Szereted a lovakat? –Igen. –Van kedvenced? –Igen. A lovam. Almának hívjak. Eszembe jutott az az élete, ahol Mandy nek hívták, és ahol szintén megjelent egy Alma nevű ló. Megint egy olyan életet idézett fel, amelyet már átéltünk? Most talán egy másik szemszögből nézzük meg. –Alma igen. Apád megengedi, hogy lovagolj rajta? –Nem, de etethetem. A birtokos hintóját szokta húzni, meg a szekeret. Nagyon nagy ló. Nagy lába van. Ha nem vigyázol, rád lép. –Ki van még veled ' –Itt az anyám. Látok egv nővért… Mást nem Iátok. –Most mit látsz? –Csak a lovakat. –Boldog vagy? –Igen. Szeretem az istálló szagát Catherine arról az egy pillanatról beszélt, az istállóban. –Érzed a lovak szagát? –Igen. –A szénát? –Igen… puha a pofájuk. Kutyák is vannak itt… fekete kutyák, meg macskák meg macsák….rengeteg állat. A kutyákat vadászatra használják. Amikor madarakra vadásznak, a kutyák is mehetnek. –Történik veled valami? –Nem. A kérdésem nem volt eléggé világos. –Ezen a farmon nősz fel? –Igen. Aférfi aki a lovakat gondozza…-Catherine szünetet tartott–, nem az igazi apám.– Nem értettem. –Nem az igazi apád? –Nem tudom, ő… nem, nem az igazi apám. De nekem olyan, mintha az apám lenne.Ő a második apám. Nagyon jó hozzám. Zöld szeme van. –Nézz a szemébe–a zöld szemébe és gondolkozz, hogy megismered–e. Ő jó hozzád. Szeret téged –A nagyapám… a nagyapám. Nagyon szeretett minket A nagyapám nagyon szeretett minke. Mindenfelé vitt magával. Elmentünk vele oda, ahol inni szokott.És szódát vett nekünk. Szeretett minket. Kérdésem kizökkentedé Catherine-t a korábbi életből, és megfigyelő, szupertudatos állapotba került.Catherine a jelenlegi életét és a nagyapjához való viszonyát vizsgálta. –Meg mindig hiányzik neked? kérdeztem. –Igen válaszolta lágyan. –De látod,már korábban is veled volt.–Magyaráztam, próbáltam a fájdalmát enyhíteni. –Nagyon jó volt hozzánk. Szeretett minket. Soha nem kiabált velünk. Pénzt adott nekünk és mindenhova magával vitt. Azt szerette. De meghalt. –Igen, de vele leszel megint. Tudod jól. –Igen, már voltam vele korábban. Nem olyan volt, mint az apám. Nagyon különböznek egymástól. –Miért szeret az egyik olyan nagyon, miért bánik jól veled, és miért annyira más a másik? –Mert az egyik megtanulta, amit meg kellett tanulnia. Megfizette a tartozását. Apám nem fizette meg a tartozását. Visszajön…megértés nélkül. Újra kell majd csinálnia. –Igen–értettem egyett Catherine–nel.–Meg kell tanulnia szeretni, adni.Igen–felelte. –Ha ezt nem értik meg–tettem hozzá,– a gyerekeket tulajdonukként kezelik, nem emberként,akit szeretni kell. 74

–Igen–értettem egyet Catherine-vel. –Apádnak ezt még mindig meg kell tanulnia. –Igen. –Nagyapád már tudja. –Tudom–vágott közbe. Sok szinteren megyünk át testi állapotban… mintha a fejlődés más szintjein mennénk át. A csecsemőkor, a kisgyerekkor, a gyerekkor fázisán… olyan messze kell mennünk, mielőtt elérjük, mielőtt elérjük célunkat. A testi állapot fázisai nehezek. Az asztrális sík fázisai könnyűek. Ott csak pihenünk és várunk. Ezek most a nehéz szintek. –Hány szint van az asztrális síkban? –Hét-válaszolt. –Mi az a hét szint?–kérdeztem, az aznap megismert kettőn kívüliek után kutatva. – Csak kettőt mondtak el nekem–magyarázta.–Az átmenet szintjét és az emlékezés . szintjét. –Én is azt a kettőt ismerem. –A többiről később fogunk hallani. –Velem együtt tanultál te is–figyeltem meg. Ma tartozásokról tanultunk. Ez nagyon fontos. –Meg fogom jegyezni, amit meg kell jegyeznem–tette hozzá rejtélyesen. –Emlékezni fogsz ezekre a szintekre?– érdeklődtem. –Nem. Számomra nem fontosak. Számodra fontosak. Ezt már hallottam Ezt nekem szánták. Hogy segítsek neki, hogy segítsek magamon, de még más célból is. Csak hogy fogalmam sem volt, hogy mi lehel a nagy cél. –Úgy látom, kezdesz sokkal jobban lenni–folytattam,–Sokat tanulsz. –Igen–értett velem egyet Catherine. –Miért vonzod úgy az embereket? –Mert megszabadultam sok félelemtől, és tudok nekik és segíteni. Lelki vonzódást éreznek irántam. –Meg tudsz bírkozni ezzel? –Igen.–Ez nem volt kérdéses.–Nem félek–tette hozzá. –Jó, én pedig segíteni fogok neked. –Tudom–felelte.–Te vagy a tanárom.

75

Tizenharmadik fejezet

C

atherine megszabadult nyomasztó tüneteitől, és a normálisnál is egészségesebb volt. Újra és újra már korábban felidézett életekbe tért vissza. Tudtam, hogy közeledtünk a terápia befejezéséhez, de azt nem sejtettem, amikor ezen őszi napon Catherine -t hipnotizáltam, hogy a következő és egyben utolsó alkalomig öt hónap fog eltelni. –Faragásokat látok. Némelyik aranyfaragás. Agyagot látok. Emberek edényeket készítenek. Pirosak…valami piros anyagot használnak. Barna építményt látok, barna szerkezetet.Ott vagyunk. –Az épületben vagy, vagy a közelében? –Az épületben vagyok. Különböző dolgokon dolgozunk. –Látod magad munka közben?–kérdeztem.–Le tudod írni magad, hogy mi van rajtad?Nézz le.Hogy nézel ki? –Egy piros… hosszú piros szövet van rajtam. Vicces cipőm van, szandálszerű.Barna a hajam. Egy alak megformálásán dolgozom. Férfialak… férfi. Van egy botja,… pálca van a kezében. Mások is alakokat csinálnak… van, aki fémből. –Ez üzem? –Csak egy épület. Kőből van. –A szobor, amelyen dolgozol, a pálcás férfi, tudod, ki az? –Nem. ez csak egy férfi. Ő őrzi a nyájat… teheneket. Sok van belőlük (szobrokból). Tudjuk, hogy néznek ki. Nagyon fura anyag. Nehéz dolgozni vele. Folyton szétmorzsolódik. –Tudod az anyag nevét? –Nem látom sehol. Piros, valami piros anyag. –Mi lesz a szoborral, amikor elkészülsz vele? –Eladják. Néhányat eladnak a piacon. Néhányat odaadnak a nemeseknek. Csak a legszebbeket adják oda a nemesi házaknak. A többit eladják. –Találkozol valaha a nemesekkel? –Nem. –Ez a munkád? –Igen. –Régóta csinálod ezt? –Nem. –Ügyes vagy? –Nem nagyon. –Több gyakorlatra van szükséged? –Igen. még csak tanulok. –Értem. A családoddal élsz még? –Nem tudom, barna dobozokat látok. –Barna dobozokat?–ismételtem. –Pici nyílások vannak rajtuk. Ajtajuk van, és néhány szobor az ajtón belül ül. Fából vannak, valamilyen fából. Mi csináljuk beléjük a szobrokat. –Mi a szobrok szerepe? –Vallási válaszolta. –Milyen vallás ez–a szobor? –Sok isten van, sok védelmező… sok isten. Az emberek nagyon félnek. Sok minden készül itt. Játékokat is csinálunk… lyukacsos játéktáblakal Állatfejek illenek a lyukakba. 76

–Mi mást látsz meg? –Nagyon meleg van, meleg és sok a por… homok. –Van víz a közelben? –Igen, a hegyekből jön.–Ez az élet is kezdett ismerőssé válni. –Félnek az emberek? –próbáltam felderíteni többet.–Babonásak? –Igen–felelte.–Sok a félelem. Mindenki fél. Én is félek. Meg kell védenünk magunkat. Járvány van. Meg kell védenünk magunkat. –Milyen járvány van? –Valami mindenkit megöl. Rengeteg ember meghal. –A víztől?–érdeklődtem. –Igen. Nagy a szárazság… nagyon meleg van, haragszanak az istenek, és így büntetnek minket. A cser–kúras életét látogatta ismét. Megismertem Ozirisz és Hathor korát, a félelem vallását. –Miért haragszanak az istenek?–kérdeztem, már a választ. –Mert nem tartottuk be a törvényekel. Haragszanak. –Milyen törvényeket nem tartottatok be? – Azokat, amelyeket a nemesek határoztak meg –Hogyan békíthetitek meg az isteneket –Bizonyos dolgokat kell viselnünk .Van aki a nyaka körül hord valamit. Az segít a gonosz ellen. –Van egy bizonyos isten, akitől a legjobban félnek az emberek? –Mindegyiktől félnek. –Tudod valamelyik isten nevét? –Nem tudom a nevüket. Csak látom őket. Van egy, amelyiknek ember teste és állatfeje van. Egy másik úgy néz ki, mint a nap. Van egy, amelyik madárra hasonlít, fekete. Kötél fut a nyakuk körül. –Túléled ezt? –Igen, nem halok meg. –De a családtagjaid igen – emlékeztem. –Igen… az apám. Az anyám jól van. –A bátyád? –A bátyám… meghalt – emlékezett Catherine. –Te hogyan éled túl? Van benned valami különleges? Csináltál valamit? –Nem – válaszolt, majd témát váltott.–Valamit látok, amiben olaj van. Kenni szokták vele… –a papok fejét?–egészítettem ki. –Igen. –Most mi a feladatod–Az olajnál segítesz? –Nem, a szobrokat készítem. –Ez a barna épületben van? Nem… később… egy templomban.–Úgy látszott, valami aggasztja. –Valami baj van? –Valaki csinált valamit a templomban, ami megharagította az isteneket. Nem tudom –Te voltál? –Nem, nem… csak papokat látok Áldozatot készítenek elő, egy állatot… bárány. Kopasz a fejük. Egyáltalán nincs rajtuk szőr, az arcukon sem… Catherine elhallgatott, és a percek lassan teltek. Hirtelen éber lett, mintha valamit hallgatna. Amikor megszólalt, a hangja mély volt. A Mester volt jelen. –Ezen a szinten kapnak a lelkek lehetőséget arra, hogy megjelenjenek még testi állapotban lévő embereknek. Csak akkor térhetnek vissza, ha valamilyen megegyezést nem tartottak 77

be.Ezen a szinten megengedett az interkommunikáció. De a többi szinten…Itt használhatod a spirituális képességeidet, és érintkezhetsz a testi állapotban lévőkkel. Ennek sok módja van. Vannak, akik a látás képességét kapják, és megmutatkoznak a testi állapotban lévő embereknek. Mások a mozgatás erejét kapják, és megengedik nekik, hogy telepatikus úton megmozdítsanak bizonyos tárgyakai. Csak akkor kerülsz erre a szintre, ha ez használ neked. Ha hátrahagytál egy be nem tartott egyezséget, azt választhatod, hogy ide gyere, és valamilyen módon kapcsolatot teremts. De csak annyit lehetsz, amennyi az egyezség kielégítéséhez elegendő. Ha hirtelen ér véget az élketed, az ok lehet arra, hogy erre a szintre kerülj.Sokakat azért engednek ide jönni,mert itt láthatják azokat,akik nagyon közel álltak hozzájuk azokal, és még testi állapotban vannak.De nem mindenki választja azt, hogy kapcsolatot teremt velük. Bizonyos emberek számára ez ijesztő lehet. Catherine elhallgatott és pihenni látszol.Puhán suttogni kezdett. –Látom a fényt. –A fény energiát ad neked?–kérdeztem. –Olyan, mint az újrakezdés… az újjászületés. –A testi állapotban lévők hogyan tudják érezni ezt az energiát? Hogyan tudnak belekapcsolódni és feltöltődni? –Az elméjükkel válaszolta halkan. –De hogyan lehet ezt az állapotot elérni' –Nagyon nyugodt állapotban kell lennünk. A fény által lehet megújulni… a fény által. Nagyon el kell engedned magad hogy ne használj energiát, hanem megújítsd a sajátodat. Alvás közben megújulsz. Catherine szupertudatos állapotában volt én pedig úgy döntöttem, tovább folytatom a kérdezősködést. –Hányszor születtél újra?–kérdeztem. Mindegyik életed itt, ezen a földön zajlott, vagy voltál más hol is? –Nem–felelte–, nem mind itt volt. –Milyen más szintekre,milyen más helyekre jársz még? –Még nem fejezem be, amit itt kellett végeznem. Nem tudok továbbmenni, amíg az élet minden területét meg nem tapasztaltam, és ez meg nem történt meg. Sok életem lesz… amíg beteljesítem minden egyezségemet, és megfizetem minden tartozásomat. –De haladsz – jegyeztem meg. –Mindig haladunk. –Hány életed volt a földön? –Nyolcvanhat. –Nyolcvanhat? –Igen. –Emlékszel mindegyikre? –Amikor szükségem lesz rá. emlékezni fogok rájuk. Tíz vagy tizenkét életéiből éltünk át töredékeket vagy nagyobb részeket, és az utóbbi időben ezek ismétlődtek. Nyilvánvalóan nem volt rá szüksége,hogy emlékezzen a maradék vagy hetvenöt életére. Valóban figyelemre méltó haladást tett, legalábbis az én értelmezésemben. További fejlődése talán független tőlem, segítségemtől,életeinek felidézésétől. Catherine megint halkan suttogni kezdett. –Kábítószerek használatakor néhányan megérintik az asztrális síkot, de nem értik. hogy mit éltek át. Azt sem engedték meg nekik, hogy átlépjenek Nem kérdeztem Catherine t kábítószerekről, de ő tanított, tudást osztott meg, akár kértem, akár nem.–Nem tudod arra használni spiritulális képességeidet, hogy tovább fejlődj?– kérdeztem.–Úgy látom, ezek egyre jobban kifejlődnek benned. 78

Igen – értett egyet Catherine.–Ez fontos, de nem olyan fontos itt, mint más szinteken lesz. Ez a lejlődés és növekedés része. –Fontos számodra és számomra? –Fontos mindenki számára–felelt. –Hogyan fejleszthetjük ezeket a képességeket? –Kapcsolatokon keresztül. Vannak magasabb erőket birtoklók, akik több tudással tértek vissza. Ők megkeresik azokat, akiknek szükségük van fejlődésre, és segítenek nekik. Catherine hosszú szünetet tartott. Kihagyva szupertudatos állapotát, belépett egy másik életbe.–Az óceánt látom. Házat látok az óceán közelében. Fehér ház. A hajók a kikötőből jönnek–mennek. Érzem a tengervíz szagát. –Ott vagy? –Igen. –Hogy néz ki a ház? –Kicsi. Valami toronyszerű van a tetején….és egy ablak, ahonnan ki lehet nézni a tengerre. Van rajta egy teleszkókféleség. Rézből van, fából és rézből. –Használod a teleszkópót? –Igen, a hajókat figyelem vele. –Mit csinálsz? –Jelentjük a kereskedelmi hajókat, amikor bejönnek a kikötőbe. Eszembe jutott, hogy egy másik előző életében is csinálta már ezt Catherine. Akkor Christiannek hívták, tengerész volt,és egy tengeri csatában megsérült a keze. –Tengerész vagy?–kérdeztem, megerősítési keresve. –Nem tudom… talán. –Látod, mi van rajtad? –Igen. Fehér ing, barna rövidnadrág és cipő nagy csatokkal… Később tengerész leszek, de nem most.–Látta a jövőjét,de ettől kénytelen volt előreugrani az időben. –Megsérültem – nyöszörgőtt fájadalomtól vonaglott.–Megsérült a kezem.–Valóban Christrian volt,és újraélte a tengericsatát. –Valami fölrobbant? –Igen… puskaporszagot érzek. –Rendbe fogsz jönni nyugtattam már ismerve a kifejletet. –Sokan meghalnak! Catherine meg mindig izgatott volt.–A vitorlák elszakadtak a kikötő egy részét elvitte a robbanás.–A hajó sérüléseit vizsgálta.–Meg kell javítanunk a vitorlákat Meg kell őket javítani. –Meggyógyulsz?–kérdeztem. –Igen. Nagyon nehéz a vitorlákon megvarrni a vásznai. Vászonból vannak, valamilyen vászonból, nagvon nehéz varrni… Sokan meghaltak. Fájdalmaik vannak. Cathherine összerezzeni. –Mi az? –A fájdalom… a kezemben. –A kezed meggyógyul. Menj előre az időben. Megint hajózol? –Igen.–Szünetet tartolt Dél-Walesben vagyunk. Meg kell védeni a partvonalat. –Ki támad titeket? –Azt hiszem, a spanyolok nagy flottájuk van. –Aztán mi történik ? –Csak a hajót látom.Látom a kikötőt. Boltok vannak. Néhány boltbangyertyákat készítenek. Vannak boltok, ahol könyveket lehet venni. –Igen. Bemész a könyvesboltokba? –Igen. Nagyon szeretem őkét A könyvek csodálatosak… Sok könyvet látok. A piros történelemről szól. Városokról… a földről szól. Térképek is vannak.Tetszik ez a könyv. Az egyik boltban kalapok vannak. 79

–Van olyan hely, ahol isztok ? Eszembe jutott Christian leírása a sörről. Igen, van sok–felelt.–Sört adnak nagyon sötét sört… és húst… bárányhúst és kenyeret, nagy kenyeret. A sör keserű, nagyon keserű. Érzem az ízét. Bor is van és hosszú faasztalok… Úgy döntöttem, nevén szólítom, kíváncsi voltam, hogyan reagál-Christián–mondtam határozottan. Hangosan válaszolt, tétovázás nélkül. Igen! Mit akarsz? –Hol a családod, Christian? –A szomszédos városban. Ebből a kikötőből hajózunk. –Ki van a családodban? –Van egy nővérem… a nővérem Mary. –Hol a barátnőd? –Nincs barátnőm. Csak a városi nők. –Egyébként senki? –Nem, csak a nők….visszatértem a hajózáshoz. Sok csatában veszek részt, de biztonságban vagyok. –Megöregedsz.. –Igen. –Megházasodaz? –Azt hiszem igen. Látok egy gyűrűt. –Vannak gyerekeid? –Igen. A fiam is tengerész lesz… Van egy gyűrű, egy gyűrűs kéz. A kéz tart valamit. Nem látom, mi az. A gyűrű egy kéz, a kéz bezárul valami körül.–Catherine fuldokolni kezdett. –Mi a baj? –Az emberek a hajón betegek… az ételtől. Ettünk valamit, ami rossz volt. Sózott disznóhús. Catherine tovább fuldoklott. Előrevittem az időben, és a fuldoklás abbamaradl. Úgy döntöttem, nem viszem át ujra Christian szívinfarktusán. Már így is kimerült volt, ezért felébresztettem a transzból.

80

Tizennegyedik fejezet

H

árom hét telt el, mielőtt újra találkoztunk. Catherine nyaralni ment, én pedig rövid ideig beteg voltam, Catherie tovább virágzott ebben az időszakban, de amikor megkezdődött a kezelés, úgy láttam aggódik. Bejelentette, annyival jobban érzi érzi magát, hogy nem hiszi, a hipnózis tovább javítana az állapotán. Természetesen igaza volt. Normális körülmények között már hetekkel korábban elkezdhettük volna a terápia lezárását.Részben a Mesterek üzenetei iránti érdeklődésem miatt folytattuk azt, részben, mert még mindig voltak kisebb problémák Catherine mindennapi életében. Catherine majd nem teljesen meggyógyult, és az életek ismétlődtek. De hátha a Mesterek nek még volt számomra valami mondanivalója? Hogyan kommunikálnánk Catherine nélkül? Tudtam, hogy Catherine alávetné magát a hipnózisnak, ha nagyon ragaszkodnék hozzá, de nem éreztem helyesnek, hogy erősködjek, ezért némi szomorúsággal ugyan, de tudomásul vettem a helyzetet. Az elmúlt három hét eseményeiről társalogtunk, de nem voltam lelkes. Eltelt öt hónap. Catherine továbbra is jól volt. Félelmei és szorongásai minimálisak voltak, életének és kapcsolatának minősége drámaian megjavult. Más férfiakkal is randevúzott, de Stuart még mindig benne volt a képben. Catherine gyermekkora óta először érzett az életében örömöt és valódi boldogságot. Néha elmentünk egymás mellett a folyosón, vagy a kávézóban együtt álltunk sorban, de nem volt köztünk formális orvos–beteg kapcsolat. Elmúlt a tél, beköszöntött a tavasz. Catherine megbeszélt egy találkozót a rendelőben. Visszatérő álma volt egyfajta vallásos áldozatról, amelyben kígyók szerepeltek egy gödörben. Embereket, Catherine – vel együtt, a gödörbe kényszerítettek. Catherine a gödörben volt, próbált kimászni, kezét a gödör homokos falába mélyesztve. A kígyók éppen alatta voltak. Az álomnak ezen a pontján mindig fölébredt, dobogó szívvel. A hosszú szünet ellenére gyorsan mély hipnotikus transzba esett. Nem meglepő módon valami ősi időbe került vissza. –Nagyon meleg van, ahol vagyok–kezdte.–Két fekete férfi áll hideg és nedves kőfalak mellett.Fejdísz van rajtuk. A jobb bokájuk körül kötél van. A kötél fonott, gyöngyök és rojtok lógnak róla. Tárolót építenek kőből és agyagból, búzát tesznek bele, vagy valami morzsolt magvakat A magvakat vaskerekű kocsin hozzák. Szőttesek vannak a kocsin vagy talán részei a kocsinak. Vizet látok, nagyon kék. Valaki, aki a főnök, utasításokat ad a többieknek. Három lépcső vezel le a magtárba. Előtte egy istenszobor áll. Állatfeje van, madárfeje és emberteste. Az évszakok istene. A falakat valami kátrányféleség zárja le, hogy a levegő ne tudjon bejutni, és a gabona frissen maradjon. Viszket az arcom, kék gyöngyöket látok a hajamban. Legyek vagy bogarak vannak mindenütt, viszket tőlük az arcom. Valami ragacsos dolgot kenek az arcomra, hogy távol tartsam őket… szörnyű szaga van, egy fa gyantája. Fonatok vannak a hajamban, a fonatokban gyöngyök vannak, arany fonalon A hajam fekete. A királyi háztartáshoz tartozom. Azért vagyok itt,. mert valami ünnep van. Papok felkenését jöttem megnézni… istenek ünnepe az eljövendő aratásért. Csak állatáldozatok vannak, emberáldozat nincs. A feláldozott állatok vére egy fehér állványról egy medencébe folyik… egy kígyó szájába folyik. A férfiak arany fejfedőt viselnek. Mindenki sötét bőrű. Más országokból vannak rabszolgáink, a tengeren túlról… Elhallgatott, és vártunk, mintha nem teltek volna el hónapok. Catherine éber lett, valamit hallgatott. –Mind olyan gyors és bonyolult…amit mondanak nekem, a különböző szinteken történő változásról és növekedésről. Van egy tudatossági szint és egy átmeneti szint. 81

Megérkeztünk az egyik életből, és ha a leckét megtanultuk,egy másik dimenzióba, egy másik életbe megyünk tovább. Teljesen meg kell értenünk. Ha nem, nem mehetünk tovább…. ismételnünk kell, mert nem tanultunk. Minden oldalról tapasztalnunk kell. Ismernünk kell a másik oldalát, de tudnunk kell adni is…. annyi mindent kell tudni, annyi szellem játszik benne szerepet. Ezért vagyunk itt. A Mesterek.. csak ezen a szinten vannak Catherine szünetet tartott, majd a költő Mester hangján szólalt meg. A Mester hozzám beszélt. –Amit eddig elmondtunk neked, azzal meg kell elégedned. Mostantól az intuíciódra támaszkodva kell tanulnod. Néhány perc múlva Catherine megint saját hangján halkan suttogott. –Fekete kerítés van… belül sírkövek. Ott a tiéd. –Az enyém? –kérdeztem, meglepődve a látomástól. –Igen. –El tudod olvasni a feliratot? –A név „Noble”: 1668 – 1721. Van rajta virág…Franciaországban vagy Oroszországban van. Piros egyenruhában voltál… ledobott a ló… aranygyűrű oroszlánfejjel…. a bevésés raj ta. Nem vott több. Úgy értelmeztem a költő Mester megállapítását, hogy nem lesz több kinyilatkoztatás Catherine hipnózisán keresztül, és valóban így történt. Nem jött több kezdés. Catherine kúrája befejeződött, én pedig megtanultam mindent, amit megtanulhattam a regressziókon keresztül. A többit, ami a jövőben rejlett, az intuícióm által kellett megtanulnom.

82

Tizenötödik fejezet

K

ét hónappal az utolsó kezelés után Catherine felhívott és megbeszéli velem egy találkozót. Azt mondta, valami érdekeset akar nekem elmondani. Amikor belépett a rendelőbe, kicsit meglepődtem az új boldog, mosolygó, belső békét sugárzó Catherie- en. Egy pillanatig a régi Catherine– re gondoltam, és hogy milyen messzire jutott ilyen rövid idő alatt. Catherine elment Iris Saltzmannhoz, aki ismert látó asztrológus, és előző életek olvasására specializálta magát.Egy kicsit meglepődtem, de megértenem Catherine kíváncsiságát és szükségét arra, hogy kiegészítő tényeket keressen azzal kapcsolatban, amit átélt. Örültem, hogy van bátorsága ezt megtenni. Catherine nemrégen hallott egy barátjától Irisről.Fölhívta, és megbeszélt vele egy találkozót, anélkül, hogy elmondta volna, ami a rendelőmben lezajlott. Iris csak Catherine születési helyére és idejére volt kíváncsi. Ebből, magyarázta, asztrológiai kereket fog szerkeszteni, amely, intuitív képességeivel együtt, lehetővé teszi számára, hogy Catherine előző életeinek részleteit meglássa. Catherine–nek ez volt az első találkozása laátó személlyel, és nem tudta, mire számítson. A legnagyobb meglepetésére,Iris érvényesített majdnem mindent, amit Catherine a hipnózisok alatt felfedezett. Iris fokozatosan más tudatállapotba vitte magát beszéddel és a gyorsan felvázolt asztrológiai térképen való jegyezgetéssel. Néhány perccel azután, hogy ebbe a megváltozott tudatállapotba került, Iris a saját nyakához nyúlt, és kijelentette, hogy Catherine–t megfojtották, és elvágták a torkát egyik előző életében. A torkát háború idején vágtak el, és Iris lángokat és rombolást látott a sok évszázaddal ezelőtti faluban. Azt mondta, a halála idején Catherine fiatal férfi volt. Iris szeme üveges voltamint ezután leírta Catherine–t fiatal tengerészegyenruhás férfiként, fekete rövidnadrágban és furcsa, csatos cipőben. Iris hirtelen megfogta a bal kezét és lüktető fájdalmatérzett, és arra panaszkodot, hogy valami hegyes dolog ment bele a kezébe, és maradandó nyomot hagyott. Nagy tengeri csaták voltak az angol partoktól nem messze. Iris a tengeri élet leírásával folytatta. Azután leírt még több élettöredéket. Látott egy rövid életet Párizsban, ahol Catherine megint fiú volt, és fiatalon, szegényen halt meg. Egy másik alkalommal amerikai gyógyító indiánnő volt, a dél–floridai parton, és mezítláb járt. Kenőcsöket adott a sebekre és gyógyfüveket, és nagyon erős intuícióval rendelkezett Imádott kék kőből készült ékszereket hordani, lapist, piros kővel váltakozva. Egy másik életében Catherine spanyol volt, prostituáltként élt.I betűvel kezdődött a neve, és egy idősebb férfi voll az élettársa. Megint egy másik életében Catherine egy gazdag, sok címmel rendelkező férfi törvénytelen lánya volt. Iris látta a család címerét a nagy ház edényein. Azt mondta, Catherine–nek nagyon szőke haja volt, és hosszú, vékony ujjai. Hárfázott. Házasságát úgy hozták össze. Catherine szerette az állatokat, különösen a lovakat, és jobban bánt velük, mint a körülötte levő emberekkel. Egy rövid életben marokkói fiú volt, aki gyerekbetegségben halt meg. Egyszer Haitin élt, beszélte a nyelvet és mágikus szertartásokban vett részt. Egy ősi életben egyiptomi volt, és annak a kultúrának a temetési rítusaiban vett részt. Nő volt fonott hajjal. Több élete volt Franciaországban és Olaszországban. Egyszer Firenzében élt, és nagyon vallásos volt, majd későbbbb Svájcba költözött, ahol egy kolostorral volt kapcsolatban. 83

Nő volt, két fia volt. Az aranyat és az aranyszobrokat szerette nagyon, és arany keresztet viselt. Franciaországban hideg és sötét helyen volt bebörtönözve. Egy másik életében Iris piros egyenruhában látta Catherine-t, lovakkal és katonákkal együtt. Az egyenruha piros és arany színű volt, valószínűleg orosz. Megint egy másik életében Catherine núbiai rabszolga volt az ősi Egyiptomban. Egyszer elkapták és börtönbe vetették. Japánban tudós férfi volt Catherine,könyvekkel, tanítással és iskolákkal foglalkozott. és magas kort élt meg. És végül volt egy élete a közelebbi múltban, amikor német katona volt, és csatában halt meg. Elkápráztatott az Iris által leírt előző életemlékek pontossága. Megdöbbentő volt Catherine saját hipnózisos regeressziók alatti felidézéseivel való párhuzamok. Catherine kézsérülése, ruhájának, cipőjének és a tengeri csatáknak a leírása, Louisa, a spanyol prostituált élete; Aronda és az egyiptomi temetések; Johan, a fiatal portyázó, akinek Stuart korábbi megtestesülése vágta el a torkát, miközben a faluja égett; a halálra ítélt német pilóta; és így tovább. Catherine jelenlegi életével is voltak párhuzamok. Például, Catherine imádta a kék köves ékszereket, különösen a lapis lazulit. Amikor Irisszel találkozott, mégsem volt rajta ilyesmi Mindig szerette az állatokat, különösen a lovakat és a macskákat, jobban biztonságban érezte magát velük, mint az emberekkel. És ha választhatott volna egy helyet a világban, ahova elmehet, az Firenze lett volna. Semmiképpen sem nevezném ezt érvényes tudományos kísérletnek. Nem volt módom arra, hogy ellenőrizzem a változókat. De megtörtént, és úgy érzem, fontos itt megemlíteni. Nem tudom biztosan, mi történt azon a napon. Iris talán tudat alatt telepátiát használt, és „elolvasta” Catherine elméjét, hiszen az előző életek már Catherine tudatalattijában voltak. Vagy látó képességeivel Iris valóban képes volt előző élet tényeket tapasztalni. Akárhogy csinálta, ugyanazt azt információt mindketten különböző módon szerezték meg. Míg Catherine hipnotikus regresszió útján jutott hozzá, Irisz látó csatornákon keresztül. Nagyon kevesek képesek arra,amit Iris csinált. Sokan, akik látónak hívják magukat.csak az emberek félelmeiből és az ismeretlen iránti érdeklődésből kovácsolnak tőkét. Manapság gomba módi a szaporodnak a „látok”. A Shirley MacLaine Out On a Limb című könyvéhez hasonlók népszerűsége új „transz médiumok” tömegének megjelenését hozta magával. Sokan járják az országot, különböző környékeken hirdetve jelenlétüket, és „transzban” ülve olyan lapos kijelentésekkel traktálják az elbűvölt és áhítatos közönséget, mint ,.Ha nem vagy harmóniában a természettel, a természet sem lesz harmóniában veled.” Az ilyesmit általában a „médium” saját hangjától különböző tónusban mondják, gyakran valamilyen idegen akcentussal fűszerezve. Az üzenetek ködösek és sok emberre ráillenek, főleg a szellemi dimenziókról szólnak, és nehéz őket értékelni. Fontos a hamisat az igazitól elválasztani, hogy a terület ne veszítse el a hitelét. Komoly viselkedéstani kutatóknak kell ezt a fontos munkáét elvégezniük; pszichiáterekre van szükség, hogy diagnosztikus értékelést végezzenek, hogy a lelki betegségeket, a hamisítást (utánzást) és a szociopatikus tendenciákat (szélhámosság) kiszűrjék. Statisztikusok, pszichológusok, fizikusok is létfontosságúak ezekhez az értékelésekhez és a további teszteléshez. Az ezen a területen tett fontos lépeseket tudományos módszerességgel fogják elvégezni. A tudományban először egy hipotézist állítanak föl, amely megfigyeléssorozatra alapozott kiinduló megállapítás. Ettől kezdve a hipotézist ellenőrzött körülmények között tesztelik. A kísérletek eredményeit bizonyítani és ismételni kell, mielőtt föl lehet állítani az elméletet. Amint a tudósoknak rendelkezésére áll az általuk igaznak gondolt elmélet, azt újra és újra ellenőriznie kell más kutatónak és az eredményeknek ugyanazoknak kell lenniük. A Duke Egyetemrő Dr. Joseph B. Rh a Virginia EgyetemPszichiátriai Tanszékéről Dr. Ian Stevenson, New York Város Egyeteméről Dr.Gertrude Schmeidler és sok más komoly kutató részletes, tudományosan elfogadható tanulmányai bizonyítják, hogy ez lehetséges. 84

Tizenhatodik fejezet

M

ajdnem négy év telt el, mióta Catherine és én ezt a hihetlen és mindkettőnket mélységesen megváltoztató élményt átéltük. Előfordul, hogy Catherine beugrott a rendelőmbe hogy üdvözöljön, vagy megbeszélje velem egy problémáját. Soha több nem volt szüksége vagy kedve arra, hogy hipnotikusan regresszáljam, akár a tünetei miatt, akár azért, hogy kiderítse új ismerőseivel milyen kapcsolata volt előző életeiben. Munkánkat elvégeztük. Catherine most szabadon élvezi életét, nyomorító tünetek nem korlátozzák. Boldogságra és elégedettségre lelt, pedig nem hitte, hogy ez egyáltalán lehetséges.Nem fél többé sem betegségtől, sem a haláltól. Életének értelme és célja van, és Catherine egyensúlyban és harmóniában van magával. Belső békét sugároz, amilyre sokan vágynak, de csak kevesek tudják elérni, és sokkal spirituálisabb beálítottságú lett. Catherine számára a történtek nagyon is valóságosak. Hisz előző életeinek emlékeiben és elfogadja őket személyiségének szerves részeként. Nem érdekli az intuitív jelenségek tanulmányozása, mert úgy érzi, „tudja” mind ezt olyan szinten, ahogyan könyvekből vagy előadásokból nem lehet megtanulni. Haldoklók vagy azok családtagjai gyakran keresik fel, mintha vonzódnának hozzá. Leül beszélgetni velük, és ettől azok gyakran jobban érzik magukat Az én életem majdnem olyan drámai változáson ment keresztűl, mint Catherine–é. Sokkal intuitívabb lettem, tudatosodott bennem pácienseim, kollégáim, barátaim rejtett, titkos oldala. Mintha nagyon sokat tudnék róluk, még mielőtt tudnom kellene. Értékeim és céljaim sokkal humanisztikusabbá, kevésbé gyújtögetővé váltak. Látók, médiumok, gyógyítók és mások jelennek meg az életemben növekvő gyakorisággal, és elkezdtem képességeikei szisztematikusan értékelni. Carole velem együtt fejlődött. Különösen tehetségesen bánik a haldoklókkal és az elhunytak hozzátartozóival, és jelenleg AIDS–ben haldoklók számára tart támogató csoportokat. Elkezdtem meditálni, pedig korábban azt hittem, csak hinduk és kaliforniaiak gyakorolják A Catherine által közvetített üzenetek mindennapjaim tudatos részévé váltak. Az élet mélyebb értelmére emlékezve, a halált az élet természetes részének tekintem, nyugodtabb, szeretteljesebb, empátikusabb lettem. Nagyobb felelősséget érzek a tetteimért, a negatív tettekért ugyanúgy, mint az emelkedettekért. Tudom, hogy fizetnem kell mindenért. Amit kiadok, az valóban visszajön. Még mindig írok tudományos cikkeket, tartok előadásokat, és vezetem a pszichiátriai osztályt. De most két széken ülök egyszerre: az öt érzék világában élek, amelyet testünk és fizikai szükségleteink jelképeznek, és a nem fizikai szintek tágasabb világában, amelyet lelkünk és szellemünk jelképez. Tudom, hogy a két világ közöli kapcsolat van, és ez mind energia. De gyakran érzem úgy, mintha távol állnának egymástól, és hogy a feladatom összekapcsolni őket, és gondosan, tudományosan dokumentálni egyesülésüket. A családom virágzik Kiderült, hogy Carole és Amy átlagon feletti intuitív képességekkel rendelkeznek, és további fejlődésüket játékosan bátorítjuk. Jordánból erős és karizmatikus tizenéves lett, született vezéregyéniség. Én végre kezdek kevésbé komoly lenni. És néha szokatlan álmaim vannak. A Catherine utolsó kezelése utáni néhány hónapban különös, tendencia jelentkezett nálam. Néha különösen élénk álmot láttam, amely során vagy előadást hallgattam, vagy az álmomban Philonnak nevezett tanárnak tettem fel kérdéseket. Ébredéskor néha emlékeztem a tárgyalt anyag részleteire és olykor gyorsan leírtam azt. Az alábbiakban közlök néhány példát.Az első előadás volt,és az üzenetekben felismertem a Mesterek befolyását. 85

„…a bölcsesség megszerzése lassan megy.Ez azért van, mert az intellektuális tudás, amelyet gyorsan meg lehet szerezni, és át kell változtatni »érzelmi«, azaz tudat alatti tudássá.Ha az átváltozás egyszer megtörtént, maradandóan bevésődik. Ennek a szükséges katalizátora a viselkedés gyakorlása.Cselekvés nélkül a gondolat gyengül és hervad. Elméleti tudás gyakorlati alkalmazás nélkül nem elegendő „ „Az egyensúlyt és a harmóniát ma semmibe veszik, pedig a bölcsesség alapjai. Mindent túlzásba visznek. Az emberek kövérek, mert sokat esznek. A kocogóknem veszik figyelembe maguk és mások jellemzőit, és sokat futnak.Az emberek mohók. Sokat isznak, sokat dohányoznak, sokat vagy keveset szórakoznak, sokat beszélnek tartalom nélkül, sokat aggódnak. Sok a fekete–fehér gondolkodás. Minden vagy semmi.Ez nem a természet útja.” „A természetben egyensúly van. A vadak kis mennyiségben pusztítanak Ökológiai rednszerek a természetben nem tűnnek el tömegesen A növényelet először elfogyasztják. csak azután nőnek újra A fenntartás forrásaiból merítenek először,és azok aztán töltődnek fel újra. A virágot élvezik, a gyümölcsöt megeszik, a gyöket meghagyják.” „Az emberiség nem tanulta meg a hamóniát, nem hogy alkalmazta volna. Írigység és nagyravágyás irányítja, félelem kormányozza. Idővel így elpusztítja magát.De a természet túléli; legalábbis a növények.” „A boldogság valójában az egyszerűségben gyökerezik. A túlzás a gondolatban és a cselekvésben csökkenti a boldogságot. A túlzások elfelhőzik az alapvető értékeket. Avallásos emberek azt mondják, hogy a boldogság abból fakad, ha szívünket megtöltjük szeretettel, hittel és , reménnyel, ha jótékonyak vagyunk és kedvesek. Valójában nekik van igazuk. Ha ilyen a hozzáállásunk, az egyensúly és a harmónia általában magától megjelenik életünkben. Ezek összesége a létezés állapota, de mostanában az ember más tudatállapotban van. Mintha az emberiség nem természeti állapotában lenne a földön. El kell érnie egy másfajta állapotot. hogy szeretettel, jótékonysággal és egyszerűséggel telhessen meg, hogy tisztaságot érezhessen, hogy megszabadulhasson krónikus félelmeitől.” –Hogyan lehel elérni ezt a más féle állapotot, ezt a másfajta értékrendszert? És ha egyszer sikerült elérni, hogyan lehet fenntartani? –A válasz egyszerű. Ez minden vallás közös meghatározója. Az emberiség halhatatlan, és most a leckéinket tanuljuk. Mindannyian iskolában vagyunk. Ez nagyon egyszerű, ha tudunk hinni a halhatatlanságban. Ha az ember egy része örök, márpedig a történelem azt igazolja, hogy sok okunk van így hinni, akkor miért teszünk ennyi rosszat magunk ellen? Miért taposunk el másokat személyes „nyereség„ érdekében, amikor igazából így bukunk el a vizsgán? Mindannyian ugyanarra a helyre látszunk igyekezni, bár különböző gyorsasággal. Senki sem nagyobb, mint a másik. Gondold meg jól a leckét. Intellektuális síkon mindig ott voltak a válaszok, de az kell. hogy élmények útján váljanak aktuálissá, hogy a tudat alatti bevésődés „érzelmiesedjen”, és a kulcs a gondolat gyakorlásában van. Nem elég a memorizálás a vasárnapi iskolában. A cselekvés nélküli beszéd értéktelen. Könnyű dolog szeretetről, jótékonyságról és hitről olvasni vagy beszélni. De tenni és érezni teljesen más tudatállapotot követel. Nem a kábítószerek, az alkohol vagy a váratlan érzelmek átmeneti állapotát. Az állandó állapotot tudás és megértés útján, fizikai visclkedés, tett és cselekedet,gyakorlat által leher elérni. A misztikus eszmét a gyakorlatban kell átformálni ismerős,mindenapi dologgá, szokokássá. Meg kell érteni, hogy senki nem nagyobb a másiknál. Érezni kell ezt. Gyakorolni egymás segítését. Ugyanabban a hajóban evezünk. Ha nem húzunkk együtt, terveink szörnyen magányosak lesznek .

86

Egy másik éjszaka, egy másik álomban egy kérdést tettem föl. – Hogyan van az, hogy azt mondod, mindenki egyenlő a nyilvánvaló ellentétek viszont majdnem arcul csapnak, az erények, a mértékletesség, az anyagiak, a jogok, a képességek és tehetségek, az intelligencia, a matematikai képességek és így tovább, mind különböznek az emberekben? A válasz egy metafora volt. – Olyan ez, mintha mindenkiben egy nagy gyémánt lenne. Képzelj el egy egy láb hosszú gyémántot A gyémántnak ezer lapja van, de a lapokat kosz és kátrány borítja.Lélek feladat, hogy az összes lapot megtisztítsa, amíg a felszin ragyogó nem lesz és a szivárvány minden színét vissza nem veri.Mármost van, aki sok lapot megtisztított és azok fényesen ragyognak. Mások csak keveset tisztítottak meg, ők nem csillognak úgy.De a kosz alatt, minden ember keblében ott van az ezer csillogó oldalú briliáns. Az összes gyémánt tökéletes, nincs benne hiba egy sem. Az egyetlen különbség az emberek között a megtisztított lapok száma. De mindegyik gyémánt ugyanoly és mind egyik tökéletes. Amikor minden lap megtisztult, és a fény minden színében sugárzik, a gyémánt visszaváltozik tiszta energiává, amiből eredetileg jött. A fény megmarad. Olyan ez, mintha a gyémánt alkotásának folyamata megfordulna, minden nyomás felszabadul. A tiszta energia a fények szivárványában létezik, és a lény tudattal és tudással rendelkezik És minden gyémánt tökéletes Néha bonyolultak a kérdések és egyszerűek a válaszok. –Mit kell tennem?–kérdeztem egyik álomban.–Tudom, hogy fájdalomban szenvedő embereket tudok kezelni és gyógyítani. Többen jönnek hozzám, mint ahánnyal foglalkozni tudok. Fáradt vagyok. De mondhatok–e nemet, amikor annyira szükségük van rám, és tudok rajtuk segíteni? Helyes–e azt mondani, „Nem, elég volt''„ –Nem az a szereped, hogy testőr légy–hangzott a válasz. Az utolsó példa, ami idézek, üzenet volt a többi orvosnak. Reggel hat óra körül felébredtem egy álomból, amelyben előadást tartottam, ezúttal pszichiáterek hatalmas csoportjának. –A pszichiátria medicinalizálásának sietségében fontos, hogy ne hagyjuk el szakmánk hagyományos, bár néha ködös tanításait. Mi vagyunk azok, akik még mindig beszélnek pácienseikkel, türelmesen és szeretettel. Mi még mindig szánunk erre időt. Megértéssel, az önmegismerés indukált felfedezésével támogatjuk a betegség fogalmi értelmezését, a gyógyítást, inkább, mint pusztán lézersugarak segítségével. Még mindig használunk reményt a gyógyításban. Ezekben a napokban és ebben a korban az orvostudomány egyéb ágai a gyógyításnak ezeket a hagyományos megközelítéseit időigényesnek, kevéssé hatékonynak, és megalapozatlannak tartják A beszélgetés helyett a technikát helyezik előtérbe, a komputer ter- vezte vérkészítményeket a személyes orvos–beteg viszony helyett, amely meggyógyítja a beteget, és megelégedéssel tölti el az orvost Az idealisztikus, etikus, személyesen kielégítő közelítés az orvostudományhoz teret veszít a gazdaságos, hatékony, elhatároló és megelégedés – romboló megközelítés javára. Ennek eredményeképpen kollégáink egyre elszigeteltebbnek és elnyomottabbnak érzik magukat. A betegek úgy érzik, siettetik őket, üresek és nem törődnek velük. El kell kerülnünk, hogy a fejlett technológia tévútra vigyen minket. Inkább példát kell mutatnunk kollégáinknak Meg kell mutatnunk, hogy a türelem, a megértés és a szeretet hogyan segíti mind a beteget, mind az orvost. Több időt szánni a beszélgetésre, a tanításra, a remény felébresztésére és a felépülés elvárására,- az orvosnak mint gyógyítónak ezekre a félig elrejtett értékeire-ezt kell tennünk és példaként állítanunk orvoskollégáink elé. A fejlett technológia csodálatos segítség az emberi betegségek megértésében, Fölbecsülhetetlen értékű klinikai eszköz lehet, de soha nem helyettesítheti az igazi orvosban meglévő emberi jellemzőket és módszereket. A pszichiátria a legemelkedettebb orvosi szakterület lehet.

87

Mi vagyunk a tanítók. Nem szabad elhagynunk ezt a szerepet a beolvadás kedvéért, különösen most nem. Még mindig vannak ilyen álmaim, de csak ritkán.Meditáció, autóvezetés néha még álmodozás közben is kifejezések, gondolatok és képek jutnak hirtelen az eszembe.Ezek gyakran különböznek tudatos gondolkodási és fogalom alkotási szokásaimtól, és különlegesen vannak időzítve, aktuális kérdéseimre, problémáimra tartalmaznak megoldást. Minden napi életemben és terápiás munkám során használom őket.Ezeket a jelenségeket intuitív képességeim bővülésének tekintem és bátorságot öntenek belém, azt jelzik, hogy a helyes irányban haladok, még ha hosszú út áll is előttem. Hallgatok intuicióimra és álmaimra. Amikor ezt teszem, a dolgok a helyükre kerülnek. Amikor nem hallgatok rájuk, valami elkerülhetetlenül rosszul végződik. Még mindig érzem magam körül a Mestereket. Nem tudom biztosan, hogy álmaimat és intuíciómai befololyásolják-e, de gyanítom, hogy így van.

88

Epilógus

A

könyvnek vége, de a történet folytalódik .Catherine továbbra is gyógyult maradt, eredeti tünetei nem jelentkeznek. Más páciensek regresszálásával nagyon óvatos vagyok .Az illető tüneteinek különös egybeesése és ellenállása egyéb kezelési módoknak, hipnotizálásra való hajlama és nyitottsága a módszer felé és a saját megérzésem azok, amelyek ebben irányítanak. Catherine óta egy tucat pácienssel végeztem részletes többszöri előző élet regressziót. Egyikük sem volt pszichotikus, egyik sem hallucinált vagy rendelkezett többszörös személyiséggel. Mindannyian drámai gyógyultak. A tizenkét betegnek nagyon különböző háttere és személyisége van. Egy Miami Beachből való háziasszony élénken emlékezett rá, hogy Krisztus halála után nem sokkal egy csapat római katona megerőszakolta. Palesztinában, New Orleansban a tizenkilencedik században bordélyházat vezetett, a középkori Franciaországban kolostorban élt,és Japánban volt egy boldogtalan élete. Ő a páciensek közül az egyetlen, aki Catherine-en kívül a köztes állapotból is küldött üzeneteket. Ezek látó jellegűek voltak.Ő is ismert tényeket és eseményeket a múltambó, és képes arra, hogy jövőbeli eseményeket jósoljon meg.Üzenetei egy bizonyos szellemtől érkeznek, és éppen most jegyzem le a kezeléseit, gondosan katalogizálva. Még. mindig hű vagyok tudományos beállítottságomhoz , hiszem,hogy a teljes anyagot gondosan meg kell vizsgálni, értékelni és igazolni kell. A többiek a halálon, a testük elhagyásán, a ragyogó fény felé lebegésen kívül nem sokra emlékeztek. Egyikük sem tudott üzeneteket és gondolatokat küldeni.De mindegyiküknek élénk emlékei voltak előző életeikből. Egy kiváló tőzsdei ügynök kellemes, de unalmas életet élt a Viktória–korabeli Angliában. Egy művészt a spanyol inkvizíció idején, egy televíziós vezetőt hatszáz évvel ezelőtt Firenzében kínoztak meg. Egy étteremtulajdonos, aki nem tudott hidakon vagy alagutakon áthajtani, emlékezett rá, hogy élve megégették egy ősi közel–keleti kultúrában. Egy fialal orvos felidézte rossz élményét vikingként a tengeren. A páciensek listája ennél sokkal hosszabb. Ezek az emberek más életekre is emlékeztek, és tüneteik ezek felidézésével párhuzamosan tűntek el. Most mindegyikük egyértelműen hisz benne,hogy már élt korábban, és újra élni fog. Halálfélelmük csökkent. Nem szükséges, hogy mindenki regressziós terápiára járjon, látókat keressen fel vagy akár meditáljon. Azok, akiknek bénító vagy problémákat okozó tünetei vannak, esetleg megteszik. A többiek számára az a fontos, hogy legyenek nyitottak. Az élet több, mint amit öt érzékszervünkkel felfoghatunk. „Feladatunk az, hogy a tudás által Istenhez hasonlóvá váljunk.” Már nem érdekel, hogy pályafutásomra milyen hatással lehet ez a könyv. Az információ, amelyet velem megosztottak, ennél sokkal fontosabb, és ha megfelelően bánok vele, sokkal nagyobb hasznára lehet a világnak, mint bármi, amit egyéni alapon a rendelőmben tenni tudok. Remélem, hogy segítségedre lesz, amit itt olvastál, hogy a halálfélelmed csökkeni. és hogy az élet valódi értelméről szóló üzenetek, amelyeket itt olvashatsz, felszabadítanak, hogy teljesen kiéld az életed, hogy harmóniát és belső békét keress, és szeretettel fordulj embertársaid felé.

89

Az íróról

A

Columbia Egyetemen magna cum laude minősítéssel végzett és a Yale Egyetem Orvostudományi Karán diplomát szerzett Dr. Brian L Weiss a New York–i Egyetem Bellevue Központjában végezte gyakorlatát, majd Yale Egyetem Orvostudományi Karának Pszichiátriai Tanszékén lett vezető. Dr.Weiss jelenleg a floridai Miami Beachben a Mount Sinai Orvosi Központ Pszichiátriai Osztályának a vezetője és a Miami Egyelem Orvostudományi Karán a Pszichiátriai Tanszék kórházi gyakorló orvosa. A depresszió az alvászavarok, a kábítószerélvezet, az Alzheimer kór és az agyi kémia vizsgálatára specializálódott.

90