Mester Tibor Pécsi városlakók mentális térképei – egy kutatás tapasztalatai A pécsi lakosok mentális térképeinek elemzései egy kiterjedtebb városkutatási program elemeként a városi tér percepciójának átalakulását, a térhasználatban megjelenő új mintázatokat, a nyilvános térhez való változóban levő viszonyt kívánta tetten érni. Ebben a szakaszban a problémák előzetes feltárását, a kiinduló hipotéziseink ellenőrzését tűztük ki célul, ugyanakkor magával a mentális térképek előhívására hivatott módszerrel kapcsolatban is tapasztalatokat kívántunk szerezni. A kutatás alapját és kereteit a mentális térképezéssel végzett adatgyűjtés szolgáltatta; ezt a módszert főként az urbanisztikában alkalmazzák konkrét várostervezési, városrész-rekonstrukciós feladatok segédeszközeként. A mi érdeklődésünk középpontjában elsősorban az állt, hogy miként alkalmazható a mentális térképezés módszere a városantropológiai vizsgálatokban. Nem csak azt kívántuk felderíteni, hogy milyen elemek szervezik meg egy viszonylag heterogén közösség térről alkotott képzeteit, hanem azt is, hogy visszatükröződnek-e benne a város fizikai terében és a városlakók térhasználatban végbemenő változások. Jelen munka részeredményeink bemutatásán keresztül azokat a tapasztalatokat kívánja megosztani, melyekre a kutatás során szert tettünk, különös tekintettel az adatgyűjtési eljárás sajátosságaira. A kutatás terepe Pécs a szocializmus idején jelentős politikai, társadalmi és gazdasági szerepet töltött be; gazdag történeti öröksége, felsőoktatási intézményei, múzeumai és az itt élő művészek tevékenysége nyomán a Dél-Dunántúl kulturális központja is volt. Emellett magán viselte a szocialista városfejlődés meghatározó jegyeit: a szén-, majd az uránbányászat és az erre épülő szolgáltató szektor extenzív növekedést hozott magával, melynek lakosságnövelő és koncentráló hatása a nyolcvanas évek közepéig tartott. Az újonnan érkezők nem csak a város közvetlen környezetében lévő településekről érkeztek; a szakmunkások egy része, valamint a műszaki, a közigazgatásban és közoktatásban dolgozó értelmiség az ország távoli részeiből került a megyeszékhelyre. A növekvő város először a határain fekvő kistelepüléseket olvasztotta magába, majd elsősorban a bányászatban dolgozók tömeges lakásigényének kiszolgálására a korábban nem hasznosított külső területeken emelkedtek több hullámban új lakótelepi városrészek (Meszes, Uránváros, Egyetemváros, Lvov-kertváros). Az építésük idején korszerűnek számító épületegyüttesek kialakításának nem titkolt célja a belváros ellenében kialakított olyan modern szocialista városközpontok létrehozása volt, melyben az egyes részek önálló szolgáltató és kulturális intézményrendszerrel rendelkeznek, függetlenek a város többi részétől. A tömeges építkezések a lakások minőségével kapcsolatos kompromisszumokat eredményeztek, épp ezért e városrészek elkerülhetetlennek látszó rekonstrukciója a mai városvezetésre is komoly terhet ró. Kérdéses, hogy az említett városrészek mennyiben váltak valóban új otthonná, azaz létrejött-e újfajta kapcsolati hálózat az ide települők között. Az épülő Uránvárosban végzett szociológiai kutatások mindenesetre arra engedtek következtetni, hogy a rokoni és munkahelyi kapcsolatok, illetve a korábbi lakóhely lokális kötődései voltak a meghatározóak (Szelényi-Konrád 1969). A rendszerváltás a térség legtöbb nagy és kisvárosában hasonló jellegű gazdasági-társadalmi problémákat okozott (Szelényi 1996). Pécsett a bányabezárások, a könnyűipari termelés ezzel párhuzamos visszaesése, a növekvő munkanélküliség nyomán meginduló elvándorlás lassú, de folyamatos lakosságcsökkenést eredményezett. A nyolcvanas évek közepétől megfigyelhető szuburbanizációs folyamatok egy évtizeddel később markáns jelleget öltöttek; a városból kiköltöző magasabb jövedelmű csoportok - közöttük nagy számban fiatalok és értelmiségiek - a környező települések lakosságát gyarapították (Bajmócy 2000).ii A kiköltözések és az elvándorlás hatására a heterogén társadalmú lakótelepi övezetekben szegregációs folyamatok indultak el. A szocializmus idején épült városrészek lakói körében a
lakóhelyhez elsősorban negatív képzettársítások kapcsolódtak. A lakótelepek egykor idealizált világa egyre inkább a leszakadással, a stagnálással és az elszegényedéssel kapcsolódott össze.iii Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az új munkahelyek kialakításában szerepet játszó külföldi tőke a délszláv konfliktus közelsége miatti bizonytalanságnak, valamint az infrastrukturális hiányosságoknak köszönhetően jórészt elkerülte Pécset. A város kulturális téren is kihívásokkal szembesült: a “szomszédvár” Kaposvár a felsőoktatás terén erőteljes fejlesztésekbe kezdett. Amikor több regionális intézmény is Pécs helyett a somogyi megyeszékhelyre települt, egy időre az is kétségessé vált, hogy lehet-e a Dél-Dunántúl régióközpontja. A kialakuló válsághelyzetre a városvezetés megkésetten reagált, csak az évtized végére körvonalazódott a kiúttal kecsegetető jövőkép. A városban jelenleg a bányaipar országos jelentőségű központjából a turisztikában, a kereskedelemben, illetve a tudásiparban érdekelt településsé való átalakulás kísérlete zajlik; az elfogadott rendezési terv a lakosságmegtartás és az infrastruktúra fejlesztése mellett e folyamat meggyorsítását igyekszik támogatni. Az utóbbi években a városmarketing tevékenység szerepe jelentősen megnövekedett, melynek célja, hogy a befektetőkért, a turistákért, a nyilvános figyelemért egyre élesedő versenyben “újrapozícionálja” Pécs városi és országos nyilvánosságban élő képét. A kulturális centrumpozíció megerősítése érdekében szükséges a városhoz kapcsolható szimbolikus tőke akkumulálása, mely az építészeti-kulturális örökség, a történeti tradíciók hagyományosan a turizmusban történő megjelenítése mellett elsősorban a már meglévő városi rendezvények kiterjesztését, jelentőségének növelését, újabb városi fesztiválok meghonosítását, illetve az azok körüli hírverést foglalja magában.iv A városkép megújításához kapcsolódó diszkurzív folyamatokban fontos szerepet játszanak a nyilvánosság számára termelt üzenetek: Pécs imázsát olyan, a turisztikai kiadványokból és politikai-közéleti megszólalásokból szüntelenül visszaköszönő szlogenek hivatottak újjáteremteni, mint “a mediterrán hangulatok”, “a szőlő és a bor”, “a fesztiválok”, “a világörökség” és “a sport” városa. E szándékok megvalósulását mindenképpen segítette az UNESCO 2000 év végi döntése, mellyel a belvárosi ókeresztény emlékeket a világörökség részévé nyilvánította. Jelenleg ezt a helyzeti előnyt kihasználva a városvezetés bekapcsolódott az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésért folytatott vetélkedésbe. Ma még nem lehet pontosan megítélni, hogy az így felhalmozott szimbolikus tőke mennyiben termel a városfejlesztésben is felhasználható erőforrásokat. A kutatás további részében a város e változóban levő szimbolikus ökonómiájára kiemelt figyelmet kívántunk fordítani. A pécsi városrészek átalakulása A hagyományos pécsi városrészek az utóbbi tizenöt évben jelentős, a fizikai térben is megragadható átalakuláson mentek keresztül. Az iparban dolgozók részére otthont nyújtó jellegzetes lakótelepi kerületek az ipar térvesztésével párhuzamosan elöregedő, stagnáló lakosságú területekké váltak. A változások a centrumtól távolabb eső Meszes városrészt, illetve Fehérhegyet érintik legkedvezőtlenebbül. Ezek már a rendszerváltás előtt is alacsony presztízsű, szegregáció által sújtott lakónegyedeknek számítottak, jelentős roma lakossággal, melyekben az aktív népesség száma drasztikusan lecsökkent, az alacsony ingatlanárak következtében a gettósodási folyamat felgyorsult. A másik két nagy kiterjedésű lakótelepi városrész helyzete némileg jobb: a Kertvárosban található Megyer kedvezőbb infrastrukturális feltételei, a fiatalabb lakásállomány és a viszonylag alacsony ingatlanárak főként a térség aprófalvaiból Pécsre települők számára vonzó. Épp ezért egyfajta átmenti övezet jelleggel bír a városrész, melyben intenzív lakosságcsere zajlik, hiszen számos család választja első otthona helyéül. A régen szintén meghatározóan bányász lakossággal bíró Uránvárosban az egyetemi létesítmények közelségének köszönhetően egyetemisták és pályakezdő fiatalok telepednek meg, esély van egy kiterjedtebb egyetemi campus kialakulására.
A történelmi belváros lakossága fokozatosan csökken, a felszabaduló lakásállomány helyét pedig szolgáltató és kereskedelmi létesítmények, intézmények, irodák, üzletek foglalják el. A központ visszahódítása tehát a gazdasági és kereskedelmi jelleg erősödésével jár együtt. Emellett a már említett városmarketing szempontjából is kiemelt szereppel bír a belváros: a kulturális örökség megtestesítője, hordozója, és az a sokszor színpadi díszletként funkcionáló tér, melyben a város új képét megjeleníteni hivatott rendezvények zajlanak. A belvárosi tömbök rekonstrukciója egészen a legutóbbi időkig gazdasági érdekcsoportok bevonásával történt, az önkormányzati szerepvállalás a feltétlenül szükséges beruházásokra korlátozódott. A városvezetés az utóbbi néhány évben igyekszik újra az irányítása alá vonni a belvárosi övezet rehabilitációját, ezek a kísérletek azonban gyakran a (bel)városi tér átpolitizálódásához vezettek.v A lakótelepek átalakulásán, a kereskedelmi- és szolgáltató-szektor belső övezetbeli térhódításán túl új típusú városi terek létrejöttét is megfigyelhetjük. Ilyenek a peremkerületeken és a belvárosban megépült bevásárló és szórakoztató központok, kiemelten a Pécs Plaza és az Árkád Üzletközpont. A pécsi plaza a globális mintákat követve a vásárlás és a szórakozás összekapcsolásának belvároson kívüli lehetőségét igyekszik megteremteni, melyhez kölcsönveszi a biztonságos, rendezett “főutca” térszerkezetét, és elemeit a fogyasztás szolgálatába állítva (Gottdiener 1986); Pécsett elsősorban a centrumtól távolabb élő kertvárosi lakosság tekintetében konkurál a történelmi belváros által nyújtott lehetőségekkel. A 2004-ben megnyílt Árkád közvetlenül a városközpont mellett elterülő, sokáig kihasználatlanul heverő ipari tér rehabilitációjával jött létre, így elsősorban a belvárosi fogyasztás kiterjesztésének tekinthető. A centrumban való elhelyezkedésének és az üzletek relatívan alacsony árszínvonalának köszönhetően a város vonzáskörzetében élők számára is vonzó, ami jelentős mértékben megnöveli a belváros hétköznapi zsúfoltságát. A mentális térképezés korlátai és alkalmazási lehetőségei Tapasztalataink ismertetése előtt a mentális térképezés módszeréről, valamint alkalmazási lehetőségeiről szeretnék néhány megjegyzést tenni.vi A kortárs térelméletek a városi teret a mindennapi gyakorlatokhoz, rutinokhoz, szerepekhez, formákhoz, emlékezetekhez, képekhez és egyéb reprezentációkhoz kapcsolódó tudásokból összeálló enciklopédiaként fogják fel, melyet az egyes társadalmi csoportok e térben zajló interakciója hoz létre, termel újjá. A kognitív megközelítés ezen belül is a városi teret a benne élők által mentálisan szervezett térként, tehát az észlelt és érzett, illetve az emberek értékeivel átszőtt, megélt realitásként határozza meg. Az ötvenes-hatvanas években Kevin Lynch (1960, 1990) amerikai építész és urbanista amerikai nagyvárosokban végzett kutatásai során igazolta, hogy a városok lakói által rajzolt, illetve a velük készült strukturált interjúk alapján megalkotott térképeken megjelenő részletek utalnak az egyes társadalmi, kulturális csoportokra jellemző kognitív reprezentációkra. Lynch kognitív térképezésnek nevezett módszerével megismerhetők a város szerkezeti elemei, azonosíthatóak a térképeken feltüntetett funkcionális és szimbolikus jelentőséggel bíró helyek; végül leírhatóvá válik a város egyes részeinek az aktivitási és észlelési térben betöltött szerepe. A szakirodalomban bevett, bár nem mindig egyértelmű a mentális és a kognitív térképek elkülönítése. A kognitív térképek magukba foglalják a kollektív kulturális tudást, térhasználati szabályokat, személyes emlékeket, élményeket, egyéni attitűdöket, cselekvési mintákat. A kognitív térkép tehát nem egyetlen a fejünkben lévő, a fizikai teret térképszerűen leképező kép, hanem a térhez kacsolódó komplex mentális reprezentáció.vii Nem csupán azt teszi lehetővé, hogy egy-egy útvonal bejárása során mozgósítsuk a térről korábban megszerzett tapasztalatainkat, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy egy adott kerületben, városrészben, városban otthonosan érezzük magunkat. A mentális térkép leképződése, projekciója, objektivációja a térről alkotott reprezentációknak, amely nagymértékben függ az előhívás helyzetétől. Ebből következik a mentális térképek egyéni és szituatív természete. Mentális térképen általában egy, az adatközlők által rajzolt
térképet értünk, ez azonban közvetett módon, az adott térre, a térbeli tájékozódásra irányuló kérdésekkel, interjúkkal, kísérletekkel is megalkotható. Előfordul, hogy az adatközlő idegenvezetőként mutatja be környezetét a kutatónak, együtt járják be a kerületet, városrészt, közösségi területet, majd a kutató rekonstrukciója nyomán jön létre az egyén és a csoport mentális térképe. Fontos tehát leszögeznünk, hogy a mentális térkép olyan objektivizáció, melyet nagymértékben befolyásol a kutatás menete, a kutatásban alkalmazott eszközök, és a kutatók intenciói. Általánosan elfogadott feltevés, hogy a kisközösségekben és tradicionális társadalmakban az egyéni mentális térképek között kisebb az eltérés, elemeik kis számúak és azok nagymértékben hasonlóak, a hozzájuk kapcsolt jelentések letisztultabbak, az egyes elemek jobban integrálódnak.viii A városokban gyűjthető mentális térképek ennél heterogénebbek, társadalmi csoportok, kisközösségek, generációk, és egyéni életutak mentén rendezhetőek el. A homogén lakosságú városi területek lakóinál is a térbe vetített jelentések konvergenciájáról beszélhetünk, ezért a módszer segítségével vizsgálhatóak az elkülönülés térészlelésben megjelenő dimenziói, és a szegregáció nyomán létrejövő térhasználati eltérések. Lynch ideálja az olvasható városi táj (legible cityscape), melyben nincsenek nehezen észlelhető fehér foltok, kusza vagy hirtelen megszakadó ösvények, bizonytalan határvonalak, és sok a tájékozódást segítő egyértelműen azonosítható támpont. Az egyes városrészek karakteresek, mégis szervesen illeszkednek egymáshoz a város egészét átfogó inerciarendszer részeiként. Elképzelése szerint az olvasható város nem spontán módon alakul ki, hanem tudatos tervezés eredménye, melynek során figyelembe kell venni a városlakók térhasználati szokásait. A Lynch által képviselt megközelítés apolitikus intenciója ellenére az “olvashatóság” politikai konnotációkkal is rendelkezik, melyet újraértelmezőiix igyekszenek még hangsúlyosabbá tenni. A mentális térképezés egyfajta társadalmi utópiával kapcsolódik egybe: a jól olvasható város minden közösség számára egyazon térbeli jelentésháló mentén rendezhető el és vehető birtokba. Ebben a tekintetben ironikus, hogy az eredetileg a tervezés számára létrehozott eszköz a társadalomtudományok számára elsősorban diagnosztikai jelentőséggel bír – megmutatja a városi tér észlelésében és értelmezésében megjelentő aszimetriákat, torzulásokat, zavarokat. Annak ellenére, hogy a Lynch és munkatársai által végzett vizsgálatok módszertana kezdetben meglehetősen intuitív volt, és a megkérdezettek köre is néhány tucat emberre korlátozódott, a mentális térképezés módszere rövid időn belül a várostervezés elfogadott eszköze lett a tengerentúlon. Los Angeles 70-es években készült városrendezési tervének létrehozása során egyes körzetek rekonstrukciós tervének elkészítését már a lakókkal készített mentális térképek alapján végezték el, a 90-es évek elején pedig ugyanitt a közösségépítéssel összekapcsolt városrész-rehabilitációx (community rebuilding) eszközeként használták. A mentális térkép a magyarországi városkutatási gyakorlatban sem ismeretlen módszer, bár nem tekinthető a várostervezésben bevett eljárásnak.xi Elképzeléseink szerint a mentális térképezés módszere nem csupán urbanisztikai vagy társadalomkutatási célokat szolgálhat, hanem alkalmazható a város-image kutatásban, a turisztikában, illetve az alkalmazott térinformatikai eszközök tervezése során. A kutatás menete A vizsgálat több részből állt: a mentális térkép rajzoltatása mellett a kérdések egyik csoportja közvetlenül a város kognitív térképeire utalt (utcák, közterületek ismertsége, a szabadidő eltöltésének színtereinek, pécsi városrészek meghatározása és jellemzése). A másik csoport közvetett kérdéseket tartalmazott (szemantikai differenciálvizsgálat a város tulajdonságaira vonatkozóan, a városi térben történt változásokkal, a szabadidő eltöltésével, a pécsi rendezvényekkel, Pécs “környékével”, kirándulóhelyeivel kapcsolatos kérdések), illetve a pécsi identitás egyes elemeire kérdeztek rá (ismert pécsi emberek, a tüke fogalma, a “mediterrán hangulatok városa” szlogen jelentése).
2002 ősze és 2003 tavasza között 97 interjú készült el, melyhez 93 térkép csatlakozott. Bár törekedtünk arra, hogy az interjúalanyok minél szélesebb körből kerüljenek ki, a vizsgált minta nem reprezentatív a város lakosságára nézve.xii Eredményeink csak korlátozott érvényességgel bírnak, hiszen nem áll rendelkezésünkre korábbi vizsgálat, amely segítségünkre lett volna a gyűjtött anyag interpretációjában. Kiinduló hipotéziseink a következők voltak: (1) A fogyasztás új terei megváltoztatják a tér érzékelését, a város térszerkezetét. A fiatalabb generációk szabadidejük jelentékeny részét itt töltik, számukra épp ezért ezek a terek válnak fő orientációs pontokká. (2) A hagyományos városközpontok szerepe leértékelődik. A térképeken megjelenő orientációs pontok főként funkcionális értékűek, a fogyasztáshoz kötődnek, a nyilvános terek más típusú használata háttérbe szorul. (3) A térképeken megjelenő helyek és a város térstruktúrája markáns különbségeket mutat az egyes társadalmi csoportok esetében. A várossal és a városrészekkel kapcsolatos vélemények jelentős eltéréseket mutatnak a lakóhely és a társadalmi csoporthoz tartozás függvényében A fenti hipotéziseket a kutatás eredményei cáfolták, részben pedig árnyalták. A vizsgálat során azt tapasztaltuk, hogy a városlakók térképei a vártnál homogénebb közösen birtokolt reprezentációra utalnak, az egyedi eltéréseket leginkább az életkor - és nem a lakóhely vagy a társadalmi státusz - határozza meg. Az elemzés során meglepődve tapasztaltuk, hogy elvárásainkkal ellentétben a fogyasztás újabb terei nem szervező elemei a térnek, a bevásárló és üzletközpontok alig fordultak elő a rajzolt térképeken. Az interjúk a városkép átalakulására vonatkozó részében ugyanakkor negatív és pozitív kontextusban egyaránt gyakran megemlítődtek, háttérbe szorítva a helyi nyilvánosságban is megjelenő népszerű témákat.xiii A már Lynch által is felvetett törvényszerűségek az általunk gyűjtött anyagban is kimutathatók (a magasabb iskolai végzettségű adatközlők térképei kidolgozottabbak, pontosabban megfeleltethetők a valós térképeknek, kevésbé jellemzik a torzulások, hiányok, redukciók), ugyanakkor az alábbiakban megemlített tendenciák az egész mintára nézve érvényesnek mondhatók. Tendenciák a városreprezentáció megszervezésében Az első figyelemre méltó tapasztalatunk az volt, hogy a belváros dominálja a városi tér szemléletét. A belváros a mentális térképek szinte mindegyikén szerepel, több mint egyharmadán pedig kizárólag a belváros jelenik meg.xiv Várható volt, hogy a belváros centrális helyzetben, felnagyítva jelenik meg a térképeken, de nem ilyen meghatározó módon. A belváros határai, kiterjedése tekintetében az egyes térképek kevés eltérést mutatnak, főként a központi mag, a történelmi belváros válik hangsúlyossá. A lakóhelyül szolgáló városrész ehhez képest csökkent jelentőségű, csupán egy elnagyoltabban körülhatárolt terület, néhány utca, vagy épületcsoport jelzi az otthon helyét a városon belül. Több megkérdezett meg is feledkezik róla a térkép rajzolásakor, és mindössze 3 olyan térképpel találkoztunk, mely egyértelműen feltüntette a készítőjének lakóhelyét. Az interjúk során adott válaszokban is megfigyelhető a belváros túlreprezentáltsága: az itt található utcák kerülnek leggyakrabban megnevezésre, a lakóhely környéki, illetve a szokatlanabb hangzású pécsi utcák mellett. Főként azokat a rendezvényeket idézik fel az interjúalanyok, amelyek a belvárosban kapnak helyet, és a felismerhetően ábrázolt intézmények, épületek túlnyomó többsége is itt található. A belváros és ezen belül is a Széchenyi tér nyitott, nyilvános, ugyanakkor reprezentatív tér, amelyben minden társadalmi csoport megjelenik és megjelenítheti magát, fontos szerepet játszik az egyes közösségek ön-reprezentációjában is. Emellett az informális kapcsolatoknak is teret ad; fontos találkozási pont, a társadalmi kapcsolatok ápolásának kiemelt helyszíne minden generáció számára. A térképeken ennek ellenére elsősorban mint “látványtár”, az útikönyvekben szereplő és az interjúk során is gyakran felidézett kötelező első pécsi séta
színtere jelenik meg, a felbukkanó épületek pedig főként turisztikai látványosságok, a közöttük, mellettük elterülő publikus helyek csak esetlegesen válnak az ábrázolás elemeivé.xv Két egymást felül nem író magyarázat is adódik a belváros városi teret uraló, domináns megjelenésére. Az első, hogy a városlakók számára az autentikus, valódi Pécset a belváros testesíti meg, ez fejezi ki a város esszenciáját. Ezt a képet nem az egyén hozza létre, csupán konformista módon alkalmazkodik a város aktuális turisztikai reprezentációihoz. Ezzel magyarázható, hogy nem jelenik meg egyetlen térképen sem a Széchenyi tér délnyugati oldalán található McDonald’s, és ezért találkozhatunk csupán egyetlen térképen a város turisztikai önképéből jelenleg épp kiiktatott Nádor szálló épületével. Másrészt a kérdezés szituációjából fakadóan egyfajta lojális válaszadásnak is tanúi lehetünk: azért idéződik fel a város turisztikai reprezentációkban megjelenő képe, mert az interjúalany valamilyen feltételezett elvárásnak megfelelően akarja bemutatni a várost, és ehhez ez a számára legegyszerűbben hozzáférhető reprezentációs keret. A második megfigyelt jelenség közelebb visz a városi tér látványként, látványosságként történő bemutatásának vizsgálatához. A Lynch által leírt térképrajzolási módszerek mellett nagyon gyakran felbukkan egy másik típus, ami a mozaik módszer egyik változatának tekinthető: ezekre a mentális térképekre csak a város néhány részlete kerül rá kis ikonok formájában, vagy vázlatos perspektivikus ábrázolásban, a mozaikok között pedig fehér foltok húzódnak. A 93 térképrajzoló közül 20, főként a 20-as 30-as éveiben járó interjúalany alkalmazott ilyen grafikus elemeket. Az általunk ikonikus térképeknek nevezett ábrázolások nem a hagyományos térképrajzolási módszert követik abban a tekintetben, hogy ezeket a részleteket kiemelik a városi térből, így oldva annak homogén jellegét. Amint a példák is mutatják, ezeket a térképeket erőteljes redukció jellemzi, ezek a térdarabkák akár “városlogóvá” is tömöríthetőek. Tekinthetjük ezeket a város desztillált lényegének, vagy szimbólumainak is, ugyanakkor ezek mindegyike bemutatásra érdemes, Pécs egyediségét hangsúlyozó, hordozó vizuális szimbólum. A leggyakrabban felbukkanó ikonikus elem a Gázi Khászim pasa dzsámija, ami valóban Pécs egyik emblémaszerű, ugyanakkor ellentmondásos épülete. A harmincas években rekonstruált épület nem igazán tekinthető török kori műemléknek, jelenleg katolikus templomként funkcionál. Ennek ellenére úgy tűnik, a pécsiek nem kérdőjelezik meg autentikus jellegét, amit egy közelmúltban lezajlott vita - újra felépüljön-e a felújítás előtt még mellette álló harangtorony - is jelzett. Szimbólumértéke azonban nem világos, talán a város időtlenségét, történelmi kötődéseit, kulturális egyediségét kapcsolhatják képéhez a városlakók. Valószínűleg éppen jelentésének meghatározhatatlansága és a környező klasszicista homlokzatú épületekkel ellentétben álló karakteres jellege miatt válhatott a város időtálló szimbólumává. Ugyanakkor jelértéke sem elhanyagolható: sok ábrázoláson a Széchenyi tér helyzetét kizárólag a Dzsámi jelzi és jelöli ki, így tehát a tér egészére is utal. A TV-torony szintén megtalálható a legtöbb ilyen térképen, amit részben térbeli orientációs pontként való használata is magyaráz. Ennél talán lényegesebb, hogy a környezetében található az elhanyagolt állapotban levő Mecseki Kultúrpark (az állatkert, a vidámnak csöppet sem nevezhető vidámpark, séta- és túraútvonalak, sípálya), melyet az interjúalanyok mint pécsi látnivalókat, kirándulóhelyeket rendszerint megemlítenek. A TV torony és környéke a pécsiek számára tehát nem elsősorban valamiféle letűnt technicista korszak jelképe, hanem a város tömegközlekedéssel legkönnyebben elérhető látványossága természeti környezetben, azaz a szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó hely-jel. Figyelmet érdemel a Székesegyház gyakori feltűntetése, ami egy évtizeddel korábban valószínűleg kevésbé lett volna ennyire markáns. Értelmezésünk szerint a Dóm a Dzsámitól eltérően inkább a környezetére utal. Előterében található a közelmúltban feltárt és a világörökség részét képező két ókeresztény sírkamra, melyek a leggyakrabban említett pécsi látnivalók közé tartoznak, és a város jelenlegi turisztikai propagandájában központi helyet foglalnak el (óriásplakátokon, illetve az új prospektusok kiemelt helyén találkozunk ábrázolásaikkal). Ennek közvetlen szomszédságában található a Sétatér,xvi ami az utóbbi 5-6 évben kulturális-turisztikai szempontból az egyik legintenzívebben felhasznált terület. Olyan
új és sikeres rendezvények kísérőrendezvényei kapnak helyet szabadtéri színpadán, mint a POSZT és a Pécsi Gasztronómia Fesztivál. A Sétatér átvette a Széchenyi tér korábbi feladatait is, színteréül szolgál a Pécsi Napok nyilvános előadásainak, ide került át a kézműves vásár, a rendezvények idején megjelenő tömeget pedig - júniusban több héten keresztül - kézművesek, kereskedők, pultosok szolgálják ki. A Sétatér egy évtized alatt a tömeg forgatagában való elvegyülés legfőbb terepévé vált, áprilistól októberig nyitva tartó “kiülős helyeivel” jelenleg tipikus példája a fogyasztás terének, amely egyben a tér fogyasztását is jelenti. A kizárólag az ikonikus térképeken megjelenő 25 emeletes magasház vizuális szimbólumként való felbukkanása az előbbieknél könnyebben értelmezhető: a világ legmagasabb lakatlan lakóépülete az időről-időre felbukkanó megoldási elképzelések ellenére is a város vezetőinek kudarcát testesíti meg. Az épület építésének és utóéletének története valódi “városi legenda”, azaz elbeszélhető, sztorivá formálható eset, amely szimbólumként akár a városi fejlődés megtorpanását, elakadását, a kiútkeresés kilátástalanságát is szemlélteti. Ritkábban egyéb szimbólumértékű helyek is megjelennek (a Lovasszobor, a Tettye, a havihegyi templom, a kertvárosi panelrengeteg) a személyes kötődések jeleiként, bár szimbólumértékük nem elhanyagolható, a fentiekhez képest kevésbé számítanak “kötelező” elemnek a városreprezentációban. A várost megjelenítő helyek rendszerének átalakulása személyesebbnek, kevésbé mesterkéltnek tűnik, mint a belváros kurrens bedekkerhez igazodó reprezentációja; spontán folyamatnak tekinthető, mely során egyes, régebben szorosan a városi élethez kapcsolódó terek (a Nádor Szálló, a Balokány liget, a Káptalan utcai szabadtéri színpad) eltűnnek, kiüresednek, és nyomukban új térbeli kötődések jelennek meg. Úgy tűnik tehát, ez a szimbolizációs folyamat kevésbé rendelődik alá a helyi politikai-közéleti diskurzusok és a turizmusipar által termelt szimbolikus ökonómiának. A mentális térképeken megfigyelhető harmadik és egyben utolsó tendencia a városszerkezetre, pontosabban az egyes városrészek reprezentációjára vonatkozik. Azokon a térképeken, melyek a városrészeket is feltűntették, általában 5-10 területtel találkozhatunk, a közvetlen rákérdezés során az interjúalanyok túlnyomó többsége öt városrészt nevezett meg (a lakóhelyválasztás preferenciális sorrendjében: a Mecsek(oldal), a Belváros, a Kertváros, az Uránváros, a Meszes). A belvárost körülvevő három külváros (Budai, Siklósi, Szigeti) “kifelejtése”, a belvárossal vagy a szomszédos övezetekkel történő összevonása szembetűnő, azaz ezek az elemek a lakosok többsége számára nem szerves alkotóelemei a városnak; nem részei sem az aktivitási, sem az észlelési térnek. A megnevezett területek egyike sem tekinthető homogén lakóövezetnek,xvii ennek ellenére a kiegészítésként adott jellemzésük meglehetősen egységes és konszenzust tükröz. A városszerkezet kognitív reprezentációját két szembeállítás határozza meg: észak (fenn, jó levegő, rend, jólét) és dél (lenn, kosz, rendezetlenség, szegénység) kontrasztja, mely sok hasonló fekvésű városban megfigyelhető; valamint a nyugat-keleti irányban tett különbségtétel (biztonság és tér, illetve veszély és zsúfoltság). Az utóbbi jellemzők a roma lakosság hangsúlyosként érzékelt kelet-pécsi jelenlétéből fakadnak, amely elvezet minket a város bemutatásakor is említett szegráció kérdéséhez. A “Meszesként” megjelenő terület, melyhez a megkérdezettek többsége a romák jelenlétét társítja, magában foglalja a kelet-pécsi területeket (Meszest, Fehérhegyet, Szabolcsfalut, a Budai városrész és a Siklósi városrész egy részét); határai a belváros szélén kezdődnek, és csak néhány határoló térelem kapcsolódik hozzá. A megfogalmazott véleményeken túl, a szegregációról árulkodik az is, ahogy a térképek rajzolói az említett területek által elfoglalt terület jelentőségét csökkenteni igyekeztek. A “Meszest” a térképek szélére szorítva, a kérdésekre adott válaszokban leírt méreteinél jóval kisebb területet elfoglalva ábrázolják ekképpen csökkentve jelentőségét. Nem csupán ismeretlen, vagy leértékelt területről van szó, hanem veszélyesnek ítélt és ezért a városi tértől elkülönített, a városképből kirekesztett övezetről. A városi térrel kapcsolatos attitűdök tehát megelőlegezik a további gettósodást a kelet-pécsi övezetben.
Következtetések A vizsgálat tükrében a kutatás kezdetén megfogalmazott hipotéziseinket részben el kellett vetnünk, részben pedig át kellett alakítanunk. Tapasztalataink a következőkben összegezhetők: (1) A fogyasztás új típusú terei alapvetően nem alakították át a város észlelt térszerkezetét, a fiatalabb generáció számára sem jelentenek jelentős orientációs támpontokat. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a városlakók kognitív térképeinek ne képeznék szerves részét. Arról lehet inkább szó, hogy a városlakók ezeket a tereket – Marc Augé kifejezését kölcsön véve - “nem-helyként” kezelik, olyan térként, mely nem része, csupán függeléke a városnak. A tér észlelésében betöltött pontos szerepükre részben az interjúszituáció átalakításával, részben kifejezetten az ezeknek a tereknek a használatára irányuló kérdésekkel szeretnénk fényt deríteni a későbbi vizsgálatokban. (2) A nem belvárosi városközpontok szerepe leértékelődik, használatuk pusztán funkcionális jellegűvé válik. A belvárosi tér ezzel szemben sűrűsödik, alapvető szervező eleme a bemutathatóság és a látvány. Bemutatása a turista perspektívája mentén épül fel, mely szorosan kapcsolódik az itt megrendezett fesztiválok eseményeihez; egyes elemeiben tetten érhető a városmarketing üzeneteinek fenntartások nélküli elfogadása. A mindennap megtapasztalt közvetlen környezet - az otthon és a munkahely – leértékelődésében felfedezhetjük a privát és nyilvános terek fokozódó szembenállását is. (3) A térképeken megjelenő helyek és a város térstruktúrája nem mutat markáns különbségeket az egyes városrészek lakóinak esetében, eltéréseket a városszerkezet észlelésében és az ahhoz kapcsolt attitűdökben találhatunk. A város legértékesebb térszelete minden társadalmi csoport számára a belváros. A város megítélésében ugyanakkor a belvárosi és belváros környéki lakosság véleménye a legkevésbé kedvező: ők gyakrabban látják leszakadónak, kicsinek, unalmasnak, rendezetlennek, barátságtalannak Pécset, és körükben nagyobb erről a konszenzus, mint a város külső kerületeiben élők esetében. Számos részlet arra utal, hogy a várossal kapcsolatos attitűdök tekintetében ez a legfontosabb véleményformáló csoport, melyhez a többi csoport tudattalanul is alkalmazkodni igyekszik. A tapasztalatok értékelése A mentális térképezés módszere ma is jelentős szerepre lenne hivatott a hazai városkutatásban, jelentősebb eredményeket azonban csak longitudinális vagy összehasonlító vizsgálatokban kaphatunk. A pécsi adatközlők térképeinek térábrázolása a város méreteiből fakadóan erősen redukált, bemutatásának kereteit a turisztikai reprezentáció szolgáltatta. A sugallt értelmezési keret részben tompítható volt az interjúk során közvetett módon gyűjtött adatokkal, valószínű, hogy a térképrajzolási feladat megfelelő kontextualizálása több, ettől eltérő ábrázolást is előhívhatott volna. Kezdetben kísérleteztünk a hipotetikus útvonalelbeszélés beemelésével is, az interjúalanyok többsége ezzel szemben elutasító volt. A navigációs feladatok talán pontosabb és részletesebb térképeket eredményeztek volna, azonban számunkra úgy tűnik, hogy csak valós közegben termékenyek. A részletesebb elemzés lehetőségeivel kecsegtet a mintavétel reprezentatívvá tétele, ami a válaszadási hajlandóság és az egyes beszélgetések viszonylagos hosszúságának ismeretében csak a nagyobb volumenű vizsgálat során tűnik kifizetődőnek. A torzulásokat kompenzálhatja némileg a térinformatikai alkalmazások használata, melyek segítségével az egyes városrészek, illetve a kutató által fontosnak vélt csoportok eredő mentális térképei is létrehozhatók. A továbbiakban célunk egy ilyen feldolgozási eljárás kidolgozása, ez segítheti a később gyűjtött adatokkal való összevetést is. Az új típusú, ikonikus térképek elemzésekor másfajta eljárásokat kell követni, mint a klasszikus elmélet által leírt típusok esetében. Ezek interpretációja során nem a bejárhatóság, áttekinthetőség, a térszerkezet, az arányok és irányok torzulása játszik szerepet, hanem a szimbólumok értelmezése, ami az intenzívebb etnográfiai interjúmódszer alkalmazását igényli. Jelen kutatás egyik deficitje, amit már sajnos késő pótolni, hogy nem törekedtünk a
városi szimbólumok jelentésének empirikus feltárására az interjúszituáció közben, mely sokban árnyalhatta volna a fent bemutatott vázlatos értelmezést. A vizsgálat óta lezajlott, egyes részproblémákat vizsgáló hallgatói kutatások azt látszanak igazolni, hogy a mentális térképezés különösen jól hasznosítható konkrét, jól körülhatárolható közösségekre, vagy egyes városrészekre vonatkozóan. A várossal, a városi terekkel kapcsolatos kutatások bevezető lépéseként is alkalmazható, hasonló módon, mint a geneológiai térkép a klasszikus etnográfiában. A térképek, amellett, hogy számos problémát jobban megragadhatóvá, nyilvánvalóbbá tehetnek, apropóul szolgálhatnak az interjúszituáció különböző irányokban történő kibontásához, segítenek az általunk fontosnak ítélt témákra való ráhangolódásra. HIVATKOZÁSOK Bajmócy Péter (2000) A ’vidéki’ szuburbanizáció Magyarországon Pécs példáján. Tér és Társadalom 2-3., 323-330. Csanádi Gábor - Csizmady Adrienne (2002) Szuburbanizáció és társadalom. Tér és társadalom 3, 27-55. Cséfalvay Zoltán (1990) Térképek a fejünkben. Budapest: Akadémiai Kiadó. Cséfalvay Zoltán (1994) Az ’olvasható’ város. In Cséfalvay (szerk.) A modern társadalomföldrajz kézikönyve. Budapest: IKVA Könyvkiadó Kft, 287-299. Devlin, Sloan Ann (2001) Mind and Maze: Spatial Cognition and Environmental Behavior. Praeger Publishers Gottdiener, Marc (1986) Recapturing the Center: A Semiotic Analysis of Shopping Malls. In M. Gottdiener és A. Lagopoulos (szerk.) The City and The Sign. New York: Columbia University Press Hayden, Dolores. (1995) The Power of Place: Urban Landscapes as Public History. Cambridge, MA: MIT Press. Jameson, Fredric (1998) A posztmodern avagy a késôi kapitalizmus kulturális logikája. Szeged: Jószöveg Mûhely Kiadó. KAM (1991) Mentális környezet Janus VII. 1. füzet Lynch, Kevin (1990) City Sense and City Design. Writings and projects of Kevin Lynch. Cambridge (Mass.): MIT Press. Lynch, Kevin (1960) The Image of the City. Cambridge (Mass.): MIT Press Szelényi, Iván (1996) “Cities under Socialism - and After.” In Teoksessa Andrusz, Gregory & Michael Harloe & Ivan Szelenyi (szerk.) Cities after Socialism. Urban and Regional Change and Conflict in Post-Socialist Societies. Oxford (UK) & Cambridge (US): Blackwell Publishers, 286-317. Szelényi Iván-Konrád György (1969) Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Tversky, Barbara (2003) Structures of mental spaces. How people think about space. Environment and Behaviour 35/1. 66-80.
i
A kutatás a PTE BTK Kommunikációs Tanszékén 2002-ben Balogh Sárával közösen tartott városantropológia kutatószeminárium keretében indult el, ezúton szeretnék köszönetet mondani neki és a szeminárium hallgatóinak a kutatás tervezésében és az adatgyűjtésben való közreműködésükért. ii A KSH adatai alapján a kilencvenes évek végén minden harmadik Pécsrol “elvándorló” a környező kistelepülések egyikére költözött ki, miközben városi munkahelyét megtartja. A város közigazgatási határához közel fekvő és a kiköltözők körében különösen népszerű Kozármisleny lakossága a kilencvenes évek második felében megduplázódott. iii Csanádi és Csizmady (2002) rámutat a posztszocialista szuburbanizáció és szegregáció erős összekapcsolódására: az ingatlanárak közötti különbségek növekedésével párhuzamosan a lakótelepen maradók rezsiköltségei jóval nagyobb mértékben növekednek, mint a magasabb presztízsű területeken élőké, ezért az elköltözés lehetősége az alacsonyabb jövedelműek számára egyre inkább elérhetetlenné válik. iv A “fesztivalizáció” társadalmi-politikai kérdéseiről lásd Szijártó Zsolt írását e kötetben. v Az erősen polarizált politikai térben ilyen ütközőponttá vált a Jókai tér átépítése, melynek során a szocialista városvezetés az aktuális turisztikai koncepció jegyében a tér mediterrán jellegűvé alakítását vitte keresztül, a tér történetileg hű rekonstrukciójáért síkra szálló ellenzékkel szemben. vi Cséfalvay (1990) szakszerű és közérthető összefoglalása a humán geográfia kontextusában mutatja be a mentális térképezés módszerét. A kurrens értelmezések közül figyelemre méltó Devlin (2001) monográfiája és Tversky tanulmánya (2003), akik a térérzékeléssel kapcsolatos kognitív pszichológiai elméletekkel igyekeznek összekapcsolni a módszert. vii A kognitív térképek vizuális természete körüli vitákhoz jó kiindulópontot nyújthat Wilhelm Gábor tanulmánya e kötetben. Itt csak annyit kívánok hangsúlyozni, hogy a mentális térképezés alkalmazhatóságának korlátai részben abból fakadnak, hogy a kulturálisan adott reprezentációs mód (a térkép) túlságosan szűk kerettel szolgál a kognitív tartalmak teljességének megjelenítéséhez. viii Itt kell megemlíteni a csíkszeredai Kulturális Antropológia Munkacsoport (KAM 1991) által készített kiváló elemzést, amelyben egy korondi temetés lezajlásának kapcsán azt mutatják be, hogy egy kisközösségben hogyan kapcsolódnak egybe a tér és a közösen birtokolt szimbolikus jelentések és mindennapi interakciók, és miként működnek problémamentesen a tér (és idő) közösen birtokolt kognitív reprezentációi. ix Jameson (1998) klasszikus munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy a lynch-i módszer az erudíció eszközeként is felfogható, hiszen a cselekvő egyén fókuszba állításával felforgatja a térbeli gondolkodásra vonatkozó korábbi (kartográfiai) kereteket. A tér hatalmi-politikai összefüggésrendszerének megismerésére irányuló, általa felvázolt stratégia, “a kognitív térképezés esztétikája”, tulajdonképpen egy hasonló újrarendezés lehetőségét veti fel a társadalmi és globális terek vizsgálatában. x A Hayden (1995) által részletesen ismertetett “Power of Place” project egyik elemeként. xi Cséfalvay (1994) és munkatársai egy pesti belvárosi lakóház lakóinak aktivitási és észlelési terét vizsgálták meg, valamint győri és budapesti műszaki egyetemistákkal készített mentális térképek segítségével arra keresték a választ, hogy életterüket és környezetüket miként és milyen mértékig észlelik. A vizsgált csoportok körében meglehetősen redukált térreprezentációt és elsődlegesen funkcionális térhasználatra utaló jegyeket tártak fel. xii A belváros és környéke túlreprezentált, míg Kelet-Pécs alulreprezentált, kevesebb a nyugdíjas, több a kereső, valamivel több a nő a mintán belül. xiii A Jókai tér átépítése körüli vitákat, a Nádor Szálló felújítását, vagy az épülőben levő Árkád Üzletközpont megítélését. xiv A mintán belül csak 17 belvárosi vagy belső városrészben lakó volt. xv Meglepően ritka például a szórakozóhelyek, vagy a szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó nyilvános terek (parkok, sportlétesítmények, kulturális intézmények) megjelenítése. xvi A Szent István tér északi részének közkeletű neve. xvii Csak két végletet említve ezek közül: a magas presztízsű lakóövezetnek számító NyugatMecseken is találhatóak lakásnak aligha megfelelő, komfort nélküli présházak és nyaralók, ahol javarészt nyugdíjasok és a fiatalok laknak; ugyanakkor a Meszes peremén is épülnek nagy
alapterületű, reprezentatív kivitelezésű villák.
