EME 160
SZEMLE
Azzal viszont teljes mértékben egyetérthetünk, hogy az egyházi átokkal engedelmességre kényszeritett oligarcha mégiscsak kedvező egyezményt kötött a királlyal: a Szent Korona átadása és néhány engedmény fejében csorbítatlanul megőrizhette hatalmát egészen 1315 elején bekövetkezett haláláig (157–162.). Igaz, szerzőnk már 1312-től ellene irányuló udvari lépésekkel számol (166.). Az 1315–1321 közti polgárháború eseménytörténetét Engel Pál tanulmánya nyomán ismerteti (168–182., Kristó Gyulának ennek kapcsán tett kritikai megjegyzéseiről nincs tudomása). Az ekkor kibocsátott nagyvonalú privilégiumokat pedig szerinte eleve csak átmenetieknek szánták. A konszolidáció számára nem más, mint idegen megszállás, a helyi hagyományokat semmibe vevő rezsim meghonosítása, Szécsényi Tamás vajdasága pedig jogtalanságok sorozata (mindebben van is némi igazság). Mint említettem, úgy véli: csak ekkor szűkítették le a vajdai közgyűlések hatáskörét pusztán az igazságszolgáltatásra, továbbá az alvajda és az erdélyi megyésispánok is csak ez időtől származnak a vajdák familiárisai sorából (183–190.). Milyen általános megállapításokat tehetünk a fentiek alapján Sălăgean kutatói módszerei, történelemszemlélete kapcsán? Hozott-e megújulást a fiatal nemzedék a román történetírásban? Áttörő változást semmiképpen: a kontinuitás-alapú szemlélet továbbra is megkérdőjelezhetetlen marad, ám
manapság már csak a kutatási paradigma szerepét tölti be. Napjaink józanabb román történészei (szerzőnk mellett még pl. Adrian Andrei Rusu, Viorel Achim, Marius Diaconescu, Adinel Dincă) már nem e dogma folyamatos bizonyítására fektetik a hangsúlyt, és nem csak szorosan a saját etnikumuk történetéhez tartozó jelenségek vizsgálatát tartják feladatuknak, hanem figyelmük kiterjed az erdélyi középkor mind tágabb kérdésköreire, egyre inkább figyelnek a forrásanyag teljességére, valamint a részletekre. Bár hangsúlyozzák Erdély különállását, ezt már nem román etnikai alapon, hanem a sajátos társadalmi háttérrel, identitással magyarázzák. Körükben általános, még ha mélységét tekintve nem is teljesen kielégítő és naprakész a magyar szakirodalom ismerete (igaz, mikor szakterületétől messzebbre, pl. az Anonymus-kérdés területére kalandozik, Sălăgean is elképesztő tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot). Szerzőnk az információk összekapcsolásánál többnyire jó kombinációs készséget mutat, bár ez nála gyakran túlbonyolított összeesküvés-elméletekhez vezet, és zavaró az is, hogy a cselekvők tevékenységét kizárólag a „hatalomért való harccal” értelmezi. Mindezek a vonások, véleményem szerint, jó lehetőséget adnak arra, hogy a román–magyar szakmai érintkezés kilépjen a meddő etnikai lövészárok-szembenállásból, és a konkrét kérdések mentén termékeny párbeszéddé alakuljon. Hegyi Géza
„Mert nem minden bokorban terem olyan felséges és híres-neves fejedelem” A reneszánsz Kolozsvár. A kötetet összeállította Kovács András. Szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár Társaság, Kvár 2008. 255 lap Az 1989-es fordulat után igen gyorsan ívelő városkutatás egyik legtöbbet kutatott témája Kolozsvár. Az okait viszonylag egyszerű felsorolni. Egyrészt nyilván a kutatás szabadsága, a megsokszorozódott publikálási lehetőségek, az egyetemi oktatásban kibővült magyar történész helyek száma indította el a történetkutatás ezen ágának fellendülését is. Másrészt Erdély legjelentősebb
magyar centrumáról van szó, amely erdélyi viszonylatban igen jó és könnyen használható forrásadottságokkal rendelkezik, ugyanis már a 16. század második felétől Kolozsvár polgári adminisztrációja felcserélte a latin hivatalos nyelvet a magyarral. Harmadsorban pedig mélyre nyúló hagyománya van Kolozsvár modern történetírásának. Jakab Elek 1870–1888 között megjelent nagy
EME SZEMLE
lélegzetű, oklevéltárral kiegészített városmonográfiáját (Kolozsvár története, I–III.) a Kolozsvárkutatók máig legidézettebb referenciáját képező munkáját mindig követték olyan monográfiák vagy a témát alaposan kiaknázó tanulmányok, a történelem, művészettörténet és régészet terén, amelyek az elkezdett szálat továbbvitték. Jakab Elek kortársai közül is kiemelhető Szabó Károly, Deák Farkas, Barabás Samu vagy Lindner Gusztáv, akik résztanulmányokkal vagy forrásközlésekkel segítették a következő nemzedékek városkutatóit, kik immár elődeikkel ellentétben, inkább forráscsoportokat kiemelve, tematikusan próbálták az egykori Kolozsvár történetét hol önállóan, hol tágabb kontextusban tárgyalni. Gondoljunk csak Komáromy Andor Magyarországi boszorkányperek oklevéltárának kapcsán született résztanulmányaira, Bíró Vencel a kolozsvári jezsuiták és katolikus főgimnázium történetét tárgyaló munkáira. A századfordulós nemzedék kiemelkedő hármasa, Herepei János, Balogh Jolán és Kelemen Lajos a régészet, művészettörténet és művelődéstörténet terén Kolozsvár történetírását a ma is követett mederbe terelte, s mára műveik nem csupán referenciákká váltak, hanem forrásértékkel is bírnak, egy olyan korról, olyan tárgyi emlékekről, amelyek akkor még láthatók, felkutathatók, élő emlékek voltak, de mára nyomuk veszett. Ezt az állítást Herepei János a Házsongárdi temető régi sírköveit megörökítő munkája igen jól példázza. De ugyanúgy igaz Balogh Jolán két alapvető munkájára, az Erdélyi Renaissance és a Kolozsvári kőfaragó műhelyek XVI. századára is vagy éppen az 1935-ben megjelent Kolozsvár műemlékei című nagyobb tanulmányára, melyek szinte kivétel nélkül minden a korszakkal foglalkozó munkának alappillérévé váltak, s bizonyíték erre éppen a jelen kötet művészettörténeti munkáinak (Mihály Melinda, Papp Szilárd, P. Kovács Klára, Kovács András) kritikai, illetve bibliográfiai apparátusa is. Kelemen Lajos munkásságát a művészettörténet talán jobban felfedezte, mint a művelődéstörténet, annak ellenére, hogy Erdély egyik legnagyobb levéltárosának ezen a téren is jelentős volt a befolyása. A
161 posztumusz kötetként megjelent Művészettörténeti tanulmányok I–II mellett a Keresztény Magvető hasábjain közreadott tanulmányaihoz ma is szívesen nyúl a kutató. Nem véletlenül emeltem ki ezt a két nevet, hiszen Balogh Jolán és Kelemen Lajos a Kolozsvár történetével foglalkozó mindenkori kutatók mérföldköve volt. Jakó Zsigmond, Szabó T. Attila vagy Kiss András, akik még Kelemen Lajos személyes irányítása alatt is dolgozhattak, mára ugyanolyan alapvető bibliográfiai tételei a kutatásnak. Nyomukban pedig Kovács András, Sipos Gábor, Vekov Károly, Kovács Kiss Gyöngy és Jakó Klára az ők irányítása alatt felnövő generációt képviselik, és mára ugyanolyan hivatkozott szerzőkké váltak a kora újkori Kolozsvárt kutatók számára, mint elődjeik. A Reneszánsz Év apropóján megjelent A reneszánsz Kolozsvár című tanulmánykötet is remekül tükrözi a generációkon átívelő, egymásra építkező, ihletődő és ösztönző hagyományt. Három generáció mutatkozik meg ebben a kötetben, ami akár véletlen, akár tudatos szerkesztői vezérelv következménye, kétségkívül a kötet egyik legnagyobb erénye. De ne szaladjunk ennyire előre, s kanyarodjunk vissza a kötet témájához és előzményeihez. 2008. január 22-én debütált a tematikus évek közül az egyik legsikeresebbnek bizonyult Reneszánsz Év rendezvénysorozat, ami Mátyás trónra lépésének 550. évfordulója kapcsán több mint egymillió embert csalogatott kiállításokra, kulturális rendezvényekre, konferenciákra. Az első látásra ámulatba ejtő siker valójában természetes, hiszen aligha van Mátyáson kívül széles körben ismertebb személyisége történelmünknek. Nincsenek ismereteim arról, hogy készült-e olyan felmérés, amely az első „történelemélményt” mérte volna fel a magyar ajkú emberek körében, de meggyőződésem, hogy erre nincs is szükség, hiszen a válasz egyértelmű: Mátyás király. Akár történelemkönyvekből, akár gyermekkort idéző mesékből, szállóigékből Mátyást mindenki ismeri, s mindenkinek akad gyermekkori emléke a neve által fémjelzett korral kapcsolatban. Talán éppen gyermekkorból
EME 162 hozott „történelmi benyomások” teszik már-már természetessé, hogy a Mátyással kapcsolatos események nagyobb publicitásnak örvendenek, mint más tematikájú rendezvények. A Reneszánsz Év keretén belül szinte természetes, hogy Mátyás szülővárosában megjelent egy kötet a város reneszánsz kori történetéről. Kovács András vállalta ennek összeállítását, aki a reneszánsz művészet itthon és a határon túl is elismert kutatója. A kiadás pedig a Kolozsvár Társaság gondozásában, Kovács Kiss Gyöngy szerkesztőmunkája nyomán látott napvilágot 2008 nyarán. A tanulmányok a fülszövegben is megjelölt tárgykörökhöz igazodva tárják az olvasó elé a késő középkori és kora újkori város történeti sajátosságait. Kolozsvár legdinamikusabb fejlődési időszakáról van szó, amikor nem csupán a városvezetés struktúrája kristályosodott ki, de a gazdasági élet is átalakult, kiépült a céhrendszer, megváltozott a városarculat. A Mohács előtti időszakban a fejlődés elsősorban Luxemburgi Zsigmond várospolitikájának és a megszerzett tucatnyi kiváltságnak, majd ezt követően Mátyás rendeleteinek volt köszönhető. Mohács után a megváltozott geopolitikai helyzet és a kereskedelmi útvonalak változása, de ugyanakkor a Szapolyai-ház támogatásából kovácsolt előnyök mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 16. századi Kolozsvár mind gazdasági, mind társadalmi és szellemi téren Erdély első városává nője ki magát. Egy igazi reneszánsz várossá, ahol festett házak, díszesen faragott ajtók mögött rendes mesteremberek, papok és tanítók rendezték be színes és kényelmes otthonaikat, érdeklődésüknek megfelelően gyűjtötték könyvesládákba a kor nyomdatermékeit, peregrinációikból hazahozott tézislapjaikat, s ahol borkimérések alkalmával hangoskodva bizonygatták Luther, Kálvin, Melanchton és Dávid Ferenc igazát. S szinte észrevétlenül, a kor szellemiségéhez, az antikvitáshoz visszaforduló humanisták nyomán kialakul a respublica által kifejezett együvé tartozás, történelmi és közösségi tudat és lojalitás. Nem véletlen tehát, hogy Mátyás uralma „a 16. századi Kolozsvár polgárainak szemében a nyugalom, a biztonságos, elveszett és
SZEMLE
visszavágyott aranykor nosztalgikus, mindegyre felemlegetett szinonimájává vált”. E világ részleges bemutatására vállalkozik a jelen kötet, arra, hogy a város épített örökségétől térszerkezet és történelmi tudaton és hagyományon át a mindennapok és szellemi élet, valamint a városi hagyományok megőrzésére irányuló polgári intézkedésekig megmutassa mindazt, amit a jelen történettudomány tud ezekről a kérdésekről. A városvédelmi rendszerek megerősítése, melyről Mihály Melinda alapos kutatásai alapján értesülünk, s amelyek történetét szintén a fiatal művészettörténész vezeti végig az olvasó számára, nem véletlenül kap ebben a 16. században jelentőséget. Egyrészt az állandó török veszély ösztökélte a városvezetést, hogy az 1405 után kiépült védrendszerét tökéletesítse, karbantartsa, helyenként átépítse. Másrészt azonban ekkora erősödőt meg a város gazdaságilag annyira, hogy a 18 toronyból álló erődítményen költségesebb felújításokat végezzen. Természetesen a tisztesség megköveteli, hogy elismerjük, ebből a századból maradtak fenn azok az írásos emlékek, amelyek a munkálatokról, ha szűkszavúan is, de tudósítanak. S nem elhanyagolandó részlet az sem, hogy ebben a korban, a 16. század második felében igen jól képzett kőfaragók, pallérok dolgoztak a városban, akik, mint P. Kovács Klára tanulmányából is kiderül, Gyalu várától Szamosújvárig ellátták reneszánsz faragott kővel a környék jelentős építkezéseit. Olyan jól képzett szakemberek, akik a város polgárai közül kerültek ki, s akik felváltották az idegen földről jött mestereket. Nem volt már szükség ekkor János testvérekre, mint egy évszázaddal korábban a Mátyás-kori építkezéseknél. Papp Szilárd a 15. századi gótikus építkezéseket bemutató tanulmányából, mely nyilván Mátyás uralkodásának apropóján került a kötetbe, s P. Kovács Klára reneszánsz epigráfiai emlékeket bemutató írása nyomán remekül kirajzolódik a két építészeti stílus, a két kor, a két szemlélet közötti különbség. Az olvasó komolyabb történeti ismeretek nélkül is érzékelheti a 15. századi, főként királyi és egyházi adományokból épülő város, illetve a 16–17. század
EME SZEMLE
magán- és városi, funkcionális vagy reprezentációs építkezési befektetések közötti különbséget. A töredékeiben ma is gyönyörködtető reneszánsz épületmaradványok és plasztikák pedig érzékeltetik a szemlélővel a letűnt kor szépségigényét, mesterek ügyességét, megrendelők ízlését. A 16. század két, társadalmakat és városarculatokat egyaránt átrajzoló nagy irányzata a reneszánsz és humanizmus, illetve a reformáció Kolozsvár történetét is gyökeresen, évszázadokra meghatározta. S a humanizmus ihlette mentalitásváltozás a kötet két tanulmányából is kiütközik. Itt elsősorban arra a polgári öntudatra gondolok, ami akár a Mátyás-, akár a Bocskai-szülőház története körül kialakult, s ami a kor embere számára egyszerre képezte a múlt megszépült ideálját és a jobb jövőbe vetett hitet. Kovács András a Bocskai-ház történetét, illetve a ma is látható emléktábla készítését, keletkezési körülményét és tartalmát bemutató tanulmánya, illetve Kovács Kiss Gyöngy a Mátyás-ház történeti hitelét megkérdőjelező történettudományi toposz, „hagyomány” tisztázását célzó írása, ha látszólag két külön műfajról, művészettörténeti, illetve történészi megközelítésről is van szó, igen tanulságos a modern történetírásnak, hiszen jól tükrözi a történeti források esetleges értelmezésének csapdáját és a történész felelősségét is. Hiába hagyott ránk Heltai Gáspár Mátyás szülőhelyéről pontos helyleírást, hiteles adatokat, a történettudományból mégis úgy tűnik, nehezen kopik ki a gyanú, hogy mindez csupán a népi hagyomány szüleménye. A Bocskai István szülőházával kapcsolatosan jóval kevesebb kétkedő vélemény született, s úgy gondolom, hogy ez, a különböző történelmi jelenségek mellett, ebben a kötetben is részletesen bemutatott, 1606-ban állított emléktáblának is köszönhető. A két remekül felépített tanulmány kapcsán kerül felszínre a teljes kötet jelentősége is: színvonalas kutatásokkal leépíteni a szárnyra kapott városi legendákat. A reformáció előtti, illetve az azt követő egyházi értelmiségi karrierek messze megelőzték a városi szinten elterjedő humanista törekvéseket. Sleynig Jakab vagy Wolphard Adorján életútja,
163 amit Vekov Károly tollából ismerhet meg az olvasó, példaértékű lehetett egy gazdaságilag is gyarapodó polgárság számára, tevékenységük pedig, mint ahogy ebből a kötetből is kiderül, döntően befolyásolta a következő generációk életútját. A Wolphard Adorján, majd unokaöccse István és Kakas István által összegyűjtött könyvtár, amit Jakó Klára ismertet igen kiválóan, hatását a város értelmiségére nem is tudjuk lemérni, de talán nem túlzás a példaértéket feltételezni. Mint ahogy Wolphard Adorján 1524-ben Bécsben nyomtatott tankönyveinek jelentőségét is csupán sejthetjük, ha arra gondolunk, hogy a kolozsvári plébániai schola diákjai is abból tanulhattak. Abban az iskolában, melynek történetét megismerheti az olvasó Sipos Gábor tanulmányából, s melyből az ügyesebbek később megjárták Európa egyetemeit. Az alapismeretek megszerzésének fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint Dávid Ferenc életútja, amely Balázs Mihály irodalomtörténész tollából a legteljesebben rajzolódik ki. A kézműves családban született reformátor, akit brassói tanulmányait követően egészen más szándékkal küldtek Wittenbergbe patrónusai, s aki jelentősen hozzátett Erdély történetéhez, Mátyás és Bocskai mellett szintén a város híres szülöttje, de akit, éppen a felekezeti elkülönülések miatt, mindmáig nem fedezett fel valódi jelentőségében az utókor. Balázs Mihály tanulmánya talán előremozdít ezen a folyamaton. A város vezetésébe és funkcionalitásába, a városi fertályok és negyedek területi elhelyezkedése és megszervezése kapcsán nyújt betekintést Kiss András tanulmánya. A városi levéltár anyagát máig legteljesebben ismerő nyugalmazott főlevéltárosról elmondható, hogy munkássága és személyisége kialakított egy olyan láthatatlan műhelyt, amelynek ajtaján ma is folyamatosan kopogtatnak a kutatók, hogy munkájukhoz segítséget kérjenek. A város történetét tárgyaló számos tanulmánya közül Kiss András bemutatása a fertályok és tizedek szerint felépülő városi életről egyben a mindennapok történetéhez is kiváló bevezetés. Azokhoz a mindennapi élet szintjén megmutatkozó új időkhöz, amelyek a 16. századi Kolozsvár történetének
EME 164 legizgalmasabb, de talán a legnehezebben megragadható részletei. A reformáció irányzatainak puritanizmusával ellentétben Kolozsvár polgársága, bár csatlakozott a megújult hitelvekhez, úgy tűnik, a reneszánsz kultúra és művészet, életmód pompájáról nem akart lemondani. A Heltai által magamutogatóknak nevezett városlakok, akik társadalmi rangjukhoz mérten talán túlöltöztek, otthonaikat díszítették, házaikat színesre festették, valójában jómódjuknak megfelelően, a peregrinációk és kereskedelmi utak által megnyílt nyugati világ tapasztalatait próbálták hazai környezetbe átültetni. Erről a világról tart tükröt elénk utánozhatatlan pontossággal Jakó Zsigmond első ízben 1957-ben megjelent nagyszabású tanulmánya, amely értékéből semmit sem veszítve ebben a kötetben is helyet kapott. A hagyatéki leltárakra épülő tanulmány a kora újkori Kolozsvár anyagi kultúrájának bemutatása mellett, a polgári élet mindennapjainak részletei által mutatja be a kolozsvári polgár olykor ámulatba ejtő jómódúságát, amely egy-egy vidéki nemes gazdagságával is vetekedhetett. S a gondolat továbbfűzéséhez kínál alkalmat a fiatal kutató Pakó László munkája. A vertikális mobilitást, a polgári és nemesi státus közötti átmenetet vizsgáló tanulmányában választ kapunk a vidéki nemesség városi ingatlanok iránti érdeklődésére, a városvezetés tiltakozására és ellenlépéseire, illetve a polgárság nemesi címszerzési törekvéseire is. Mint említettem, s mint ahogy a rövid bemutatásból is remélhetőleg kiderült, a kötet egyik erénye a generációs együttműködés. Óriások és vállukra kapaszkodók egymást követik a tartalomjegyzékben. Igazán kár, hogy a szerkesztők nem készítettek a kötethez előszót, amelyben ezt, illetve a kötet összeállításának vezérelvét ismertették volna az olvasóval, hogy ezek a részletek a szakmában kevésbé jártas olvasó számára is nyilvánvalóvá váljanak. A fülszöveg nyújt némi magyarázatot arra, hogy milyen nagyobb témakörök köré csoportosulnak az írások, de egyáltalán nem meggyőző, s azt az érzést kelti, hogy a szövegek öszszegyűjtése után próbálták meg azokat valamilyen
SZEMLE
kategóriákba betuszkolni. Ami véletlenül sem baj vagy súlyos hiba, inkább csak mulasztásból fakadó hiány, hiszen érdemes lett volna egy rövid lélegzetű ismertető erejéig reflektálni azokra is, akik ebben a kötetben szerepelnek, az írásokra, a hagyományokra. Sőt egy előszó jó alkalmat nyújtott volna arra is, hogy a fülszöveg utolsó mondatát, miszerint a kötet által az „olvasó betekintést nyerhet a várossal kapcsolatos kutatások legújabb eredményeibe”, megmagyarázza. Hiszen azok számára, akik a szakirodalmat nem ismerik, furcsa lehet, hogy a kötetben szereplő tanulmányok egy kivételével másod- vagy harmadközlések vagy fordítások, 1957 és 2006 között már valahol valamilyen formában megjelentek. A témával foglalkozó kutatók nyilván tudják, hogy a szerkesztők reprezentatív tanulmányokat akartak összeválogatni, olyanokat, amelyek, ugyan ha 1957-ben jelentek is meg, mindmáig felülmúlhatatlannak bizonyultak. Egy másik igen erős érv, amely a kötet mellett szól, az az erdélyi történetírás hagyományát képező forráshűség, ami ebben az esetben nagyon jól példázható. Nincs ugyanis A reneszánsz Kolozsvárban olyan írás, amely nem a kútfők tanulmányozásából született volna, generációtól, témától függetlenül. A várostörténetben ennek a hagyománya nem új keletű. Jakab Elek és Kelemen Lajos után a kötetben is szereplő Jakó Zsigmond és Kiss András, nyugodtan kijelenthetjük, iskolát teremtettek, melynek diákja, az egykori plébániai scholához hasonlóan, a megszerzett alapokra bátran építkeztek és építkeznek. A reneszánsz Kolozsvár szerkesztőinek másik nagy érdeme, hogy gondoltak a kötet román nyelvű fordítására és kiadására is, amely jelentős lépésnek számít, még akkor is, ha egyelőre ennek súlyát nem tudjuk felmérni, s még akkor is, ha akadnak gondok a fordítás, illetve a terjesztés terén. Mindenképp fontos azonban, hogy hangunkat nem csupán hallhatóvá, hanem érthetővé is tegyük. Úgy, ahogyan a reneszánsz korában humanisták és hitújítók tették, s akik nyomában elindult a jelen kötetben is jól szemléltetett változás. Flóra Ágnes
