– Itt laksz? – nézett rám zavartan. – Ja – mondtam neki, és visszafordultam, hogy minél előbb bejussak a kérómba. – Annyira utálok egyedül enni… – kezdett bele újra. – Nem vagy éhes? Mivel tudtam, hogy mire megy ki a játék, és egyáltalán nem volt kedvem egy ilyen taknyos esős nap után senkivel sem lelkizni, legkevésbé egy idegennel, csak ennyit mondtam: – Kajálni? Más nem kéne? – és ismét megfordultam, hogy szigorú nézéssel adjak nyomatékot mondanivalómnak. Ezúttal azonban pirulás helyett kihúzta magát, a pizzát az ajtó mellett lévő asztalra dobta, és sértett, ám igen büszke hangon szólt vissza: – Anyukám, nem vagy a típusom, nekem te túlságosan karó alkatú vagy. Nincs rajtad mit fogni. Szóval, ha azt hiszed, hogy a meghívás egy kefélésre szólt, alaposan túlgondoltad. Úgyhogy hagyjuk is. Különben meg az van, hogy a magadfajta savanyú tarisznyákra ráfér egy kis szénhidrát, némi zene és fél óra nyugi a nap végén. Ha meggondoltad magad, kopogj át. Ezzel rám csukta az ajtót. Pontosabban rám csapta. Belülről. Én pedig még legalább egy percig az ajtóban álltam, mert évek óta nem volt rá példa, hogy egy idegen ilyen szinten leoszszon. De ennél sokkal érdekesebb volt, hogy mosolyogtam. Valamilyen oknál fogva azonnal éreztem: kedvelni fogom. Hosszú, hosszú évek óta nem éreztem ezt a furcsa érzést. Közvetlen volt, tiszta és őszinte. Azonnal kimondta, amit gondolt. Nyers, nem köntörfalazó. Tökéletes ellentéte mindannak, ami én voltam.
Persze aznap este nem mentem át pizzázni. De amikor két nap múlva összefutottunk a benzinkútnál éjszaka, és ő a shopban éppen előrecsomagolt kaját vásárolt, nem állhattam meg, hogy ne menjek oda hozzá. 103
– Ez méreg – mondtam. – Elsősorban azért, mert rossz, másodsorban pedig azért, mert olyan drága, hogy semmiképp nem fog ízleni, viszont halálra idegeled majd magad rajta. Kérdőn nézett rám, először nem tudtam, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy nem ismert meg. – Én vagyok a szomszéd lány. A pizzás. – Ú, baszki. Bocs. Totál be vagyok tépve. – Aha – hirtelen megértettem a mirelit kaják tömkelegét a kosarában. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. – Maradt egy pizza az esti adagból. Nem vette át a csóka. Szívesen megosztom veled. – Mekkora? – kérdezte csillogó szemekkel. – Nagy – mondtam, mire ő szó nélkül visszapakolta a műkaját a fagyasztóba, és megragadta a karom. Majd a parkolóban egy szakadt, rozsdaszínű Volvóba vágta magát, ami némi krahácsolás után elindult és padlógázzal kivágódott, mint egy féltégla. És a letekert ablakon imígyen ordított: – Mi lesz, kicsi?! Kurva éhes vagyok! Mivel ezt nyilvánvalóan sürgetésnek szánta, íziben a robogóra pattantam, és iramodtam utána. Hát így jutottam be először hozzá. Dávóhoz. Az első, ami szembetűnő volt, hogy a lakásban kábé annyira rend és tisztaság volt, hogy a légy is seggre ült volna, ha véletlenül betéved. Egyszerű bútorok, többnyire fából, egy szoba, galéria, hasonló, mint az enyém, és giga belmagasság természetesen. A konyhába pattintottuk magunkat. A pizza még ehető volt, nem túl hideg, nem túl szottyos. – Azt hittem, hogy éhen fogok halni – kezdte el a beszédet és az evést egyszerre. És tényleg. Úgy evett, mint egy ősember. Egyébként is úgy nézett ki a kockás ingében, a borostás arcával, vágatlan, félhosszú hajával. Jóképű fickó ez, gondoltam, és letettem magam, szemben vele az egyik székre. 104
– Ma rettenetes nap volt, összevissza kutyulták a rendeléseket, és mivel berágtam, úgy döntöttem, hogy ezt nem viszem vissza, úgy se tudnak elszámolni vele… – És milyen jól tetted – vigyorgott. – Kérsz egy sört? – Az lehet, hogy most jót tenne. – Hűtő – mutatott a háta mögé. – Adhatnál egyet nekem is… Felálltam tehát. Hm. Nem csoda, hogy éhes volt. A frigóban csak dobozos sörök csücsültek, egyik a másik mellett, kellemesen verejtékezve, színesen, mosolygósan. – Neked mi a sztorid? – kérdezte, amikor kipattintotta a dobozt, amit a kezébe nyomtam. – Hogy érted? – tereltem, pedig pontosan tudtam, hogy érti. – Ne már! Elég rád nézni, hogy az ember azonnal levágja, neked valami nagy fájdalmad van. Kedves volt. Nem tolakodó, mégsem akartam róla beszélni. Először is, mert túlságosan korainak éreztem, másodsorban pedig azért, mert fájt. Csak ennyit mondtam: – Bujkálok. – Azt látom – vágta rá azonnal, majd megállt minden mozdulatban, és rám emelte a tekintetét. – Nem kell beszélned róla. De csak, ha te sem faggatsz. – Na, ebben az egyben biztos lehetsz. – Annyit azért elárulhatnál, hogy mióta… Pontosan tudtam a választ. – Kicsit több mint tizenöt éve. – De durva. Hová költöztél? – Először kollégiumba, aztán ide. – Tudod, hogy soha nem találkoztam női pizzafutárral? – Én sem. De szeretem csinálni. Békén hagynak. És igazából van néhány állandó kuncsaft, akik nagyon viccesek. Az öreg rocker fazon például, aki állandóan részeg, pont a minap oktatott ki Hendrixről üvöltve. Mondjuk, az ijesztő lett a végére. Remélem, túlélte az éjszakát és nem kapott szívinfarktust. 105
– Az emberek hülyék – bámult maga elé, aztán nagyot harapott a pizzába. – Nekem mondod? – Én kertépítő vagyok. – Aha. És az jó? – Szeretek bíbelődni a növényekkel. Állítólag van hozzá érzékem. Két évig éltem Afrikában az egyetem után. – Te egyetemet végeztél? – kérdezem meglepődve. – Ja. Semmi értelme nem volt. Soha nem lesz belőlem programozó matematikus. Ezen azért röhögnöm kellett. – Hát az tuti. – A kertészkedés mellett van időm zenélni. Az pedig atomfasza, mert nagyon király a bandám. Nyilvánvalóan elmosolyodom erre a lelkesedésre, és magamban elkezdem megkedvelni. Nem tehetek róla, inkább nem elemzem. – Sokat melózol? – kérdezi. – Heti egy luft. De azt se mindig veszem ki. – Mázli. Igazából szabad vagy. – Igazából nem – vágom rá azonnal. – Mert? Ezen elgondolkodom. Miért is nem? Azt csinálok, amit akarok, úgy élek, ahogy nekem tetszik. – Monitorozom a gondolataimat. Mert bizonyos dolgokra nem szabad visszaemlékeznem – mondom teljesen őszintén, magamat legalább annyira meglepve, mint őt. – Sajnálom – mondja olyan hangon, hogy még én is elhiszem. – Én is. – Lehet, hogy egyszerűen neki kéne menned. – Nem tudok. Félek, hogy ha visszamegyek, ott ragadok. Nem tudok visszamenni az Április útra. – Egy valamit megtanultam negyvenkét év alatt. Mindenkinek saját ritmusa van. És a gyógyulást nem lehet erőltetni. A vi106
rágok is úgy nőnek. Ahogy akarnak. Egyszerre veted el a magokat, aztán van, amelyik azonnal kihajt. Van, amelyiknek több idő kell. De a maga módján, a maga tempójában előbb-utóbb mind előbukkan. Igaza volt. Belehörpöltem a sörömbe. Szomszéd Dávid. Programozó matematikus, kertépítő, rockzenész, zarándok Afrikából.
Miután letámasztottam a robogót a pizzéria előtt, hosszan elgondolkodtam, hogy elvigyek-e még egy fuvart, vagy szimplán, köszönés nélkül lépjek le, és menjek át Dávidhoz filmet nézni. Tudtam, hogy nagyjából tízkor végez a zenekar a próbával, és ilyen tájban már hazafelé caplat. Azt is tudtam, hogy kérdés nélkül beállíthatok hozzá, nem fog kidobni. Egész héten együtt lógtunk, többnyire filmezéssel és kajálással telt az este. Néha lejátszott a gitárján egy-két dalt. Tetszett. Pedig nagyon fáradt voltam. Hirtelen jött az ősz. Sok volt megint az infó. Sok volt az ember, aki instant barátot rendelne a vacsorája mellé. Az utóbbi években mintha mindenki beszélgetni akarna. Akárkivel. Bárkivel. És micsoda röhej, még velem is. Nem az étteremben. Ott többnyire békén hagytak, olyannyira, hogy észre sem vették, ha ott vagyok, csöndben tettem a dolgomat. Még akkor is azt hitték, hogy ordít a fülemben a rock, amikor éppen befelé figyeltem, mert sok volt a zaj. Szerettem a munkámat. Szerettem a mindennapi rutint, ami megzabolázta kalandozó gondolataimat, bármerre is csapongjanak éppen. Kényelmes volt, hogy senki sem kérdezte, ki vagyok és honnan jöttem, mert én sem kérdeztem senkitől. Nem akartam tudni a helyi pletykákat. Úgy jártam-keltem, mint egy előkelő idegen, aki csak átmenetileg van jelen. Csak néhány napig, és mivel cuccol tovább, nincs is értelme megismerni. A néhány nap már évekre nyúlt. Emlékszem, amikor az első sonkás pizzát kivittem, hétkilencven volt az ára. Most pont há107
romszázzal több, és a főnök megint belengette, hogy árat kéne emelni, csak ne lenne olyan rohadék drága a nyomda, ahol a szórólapokat csináltatja. Pedig valami pereputtya az asszonynak. „Utálom az egész családját” – szokta ilyenkor dörmögni, majd ledönt egy újabb barackot, és úgy fújtat, mint aki mindjárt szívinfarktust kap. Egyébként az sincs már nagyon messze. Szerintem. Aztán meg a pincérekkel ordít, hogy ne bagózzanak a mosogató fölött. – Van még? – kérdezem a pultra dőlve az esti telefonost, aki rám se néz, úgy tolja elém a papírt, amin egy ismeretlen név és cím áll. Ahogy a majdnem olvashatatlan írást nézem, furcsán remegni kezd a gyomrom. Nem az éhség és nem a fáradtság jele ez, hanem valami megmagyarázhatatlan félelem. Nem szorongtam már évek óta. Nem fér bele a közönyös életembe semmi, ami felkavar és elgondolkodtat. Nem is tudom, hogy mitől tör most rám. – Nem ismerem a címet. Ez valami új veréb? – kérdem, mire a telefon mellett kuporgó kortalan nő, talán negyven és ötven között lehet, zsíros szemüvegén keresztül hosszan rám csodálkozik. Majd felhúzott szemöldöke után azonnal szalad a szája is, mosolya kényszeredett, ha gondolkodnék rajta, azt is mondhatnám, gonosz. A pultban mosogató Lencse combjára csap húsos tenyerével, és miközben egyenesen a szemembe néz, a mondanivalóját a fiúnak címezi, aki megfordul, és szintúgy csodálkozva mered rám. – Nocsak, a hercegnő szóra méltatott! Micsoda csodás nap! Első gondolatom, hogy azonnal kontrázok, de mivel a fejéből ordító nyanya teljesen letaglózott, képtelen vagyok megszólalni. Nem kérdés, meglepődtem. – Tényleg szóba elegyedett velünk – lépett a nő mellé Lencse, aki csíkos konyharuhába törölgette mosószertől kipirosodott tenyerét. – Bocsánat, csak veled, Gizikém! Engem pillantásra sem méltat, ugye? Na, hát ez történik, ha kérdéseket teszel fel, ha belebonyolódsz, ha beszélgetni akarsz. Lebombáznak. De annyira, hogy 108
még mindig nem jön a levegő, ami megrezegtetné a hangszálaimat, viszont szorul a torkom, mintha kötelet fontak volna köré. Pedig muszáj lesz megszólaljak, mert már kínosan nagy a csend. – Én… csak azt kérdeztem… – kezdtem bele. – Tudom, mit kérdeztél. Nem vagyok gyengeelméjű. Csak éppen döbbenet, hogy hónapok óta először szóltál hozzám, kisasszony. – Miközben beszélt, illegálisan közel hajolt hozzám a pulton keresztül. Olyan közel, hogy szinte beleláttam a torkába. Mégsem húzódtam el, nem vettem el a kezem, nem léptem hátrébb. Magam sem tudom, hogy miért. Álltam a pillantását. Amikor a szemembe nézett, megenyhült. Láttam. Pedig a pillanat tört része alatt történt. Ő tényleg látott engem. – Kis hülye vidéki liba, még a nevedet se tudja – mondta Lencse, és visszafordult a mosogatóhoz, hogy elbogarásszon a barázdás fagyiskelyhekkel. Azokkal, amiket mindegyik pultos utált, mert rohadt nehéz volt tisztára mosni. A meglepetés a mondat végén érte, mert egy húsos tenyér úgy hókon vágta, hogy majdnem lefejelte a falat. – Ezt miért kaptam?! – süvöltött vékony hangján, és vizes kézzel tapogatta a fejét. Gizi elengedett a tekintetével, és dörmögő, de már sokkal kedvesebb hangján így felelt: – Mert lehülyéztél egy nőt, fiam. Ez pedig illetlen dolog. – Felállt a pult mögötti székről, és az egyik polcról levett egy bontatlan doboz cigarettát. – Ez az utolsó fuvar ma. És igen, új a vendég. Egy pasas, nem értettem a nevét. – Ez egy nő neve – mutattam a papírra és igyekeztem minél kedvesebb hangot megütni. Illetve, nem igyekeztem, egyszerűen az jött ki a számon. Kedves hang. Fura. – Jól van, na! Mit tudom én… Lehet, hogy ez van kiírva az ajtóra. Biztos albérlet. Vagy a nője lakása. Nem tudom. Ezt írtam a számlára is. Majd írd fel rendesen, légy szíves, hogy módosítani tudjam holnap. A múltkor is elkevertek valami számot meg nevet a csajok. Utálom, ha kavarodás van. Kellemetlen – mondta, és kivett a hűtőből egy dobozos sört. Rend a lelke mindennek. Majd leírom. 109
