Mennyire természetes a környezetünk? - A természetesség mérése a környezeti nevelésben Kecskés Ferenc
A környezeti nevelés egyik fontos feladata, hogy felhívja a figyelmet az élővilág állapotának, sokféleségének, természetességének vagy éppen degradáltságának kérdésére. A környezet természetességének vizsgálhatósága már egy évszázada fontos kérdés a tudósok számára. Úgy érzem, hogy a századunkban nem csak a tudósok számára fontos a „Mennyire természetes a környezetünk?” kérdés megválaszolása, hanem szélesebb társadalmi rétegek számára is. Az elmúlt néhány évtizedben több módszert is kifejlesztettek a kutatók a természetesség mérésére, ezek egy része jól használható a környezeti nevelésben is.
1.,Mit jelent a természetesség? Hoerr (1993) szerint a természetesség fogalmának elemzésénél két nézőpont különíthető el. A konzervációbiológusok szerint természetes az, ahol nincsen vagy minimális az emberi bolygatás. A másik, kissé filozofikus nézőpont szerint minden természetes, mivel az emberiség is a természet része. A természetes állapot meghatározására az elmúlt évtizedekben többféle, egymástól eltérő definíció született: 1. "… az ember által teljesen érintetlen természet" (SCHERZINGER, 1996); 2. "… az ember által közvetve befolyásolt, de közvetlen hatás nélkül érintett természet" (BERGSTEDT, 1997); 3. "… vadászattal és gyűjtögetéssel hasznosított, de más közvetlen hatás nélkül érintett természet" (REIF, 1999/2000). A különböző meghatározások abban megegyeznek, hogy természetesnek tartják azt a területet, amelyet semmilyen közvetlen ember hatása nem ér. Hétköznapi értelemben a természetesség alatt (ANON., 1978) valaminek a természetes voltát, vele született eredetiségét, természetszerű rendjét, szükségszerűségét értjük. A természeti környezet természetessége alatt viszont (ANON., 2002): Természetesség = a növénytakarónak, illetve a növénytársulásoknak az a tulajdonsága, amely megmutatja, hogy valamely életközösség faji összetételében és eloszlásában mennyire tükrözi a bolygatástól mentes, azaz természetes termőhely adottságait. Ez utóbbi felfogás szerint fogalmaz a természetvédelemről szóló 1996. évi LIII. törvény is, amely a természetes mellett már használja a természetközeli fogalmát is: „c) természetes állapot: az az élőhely, táj, életközösség, melynek keletkezésében az ember egyáltalán nem, vagy - helyreállításuk kivételével - alig meghatározó módon játszott szerepet, ezért a benne végbemenő folyamatokat többségében az önszabályozás jellemzi; d) természetközeli állapot: az az élőhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak”
2.,A természetesség meghatározásának módszerei A természetesség mérésére, meghatározására szolgáló értékelő módszerek elsősorban a növényzet állapotának meghatározására alapozottak. A természetességmérés egyik megközelítése, a hemeróbia (hemeros = művi, bios = élet) az ember okozta változásokat (JALAS, 1955, SUKOPP, 1972), illetve a potenciális és az aktuális vegetáció eltérését veszi figyelembe (THOMASIUS, 1992), ez alapján határozza meg az egyes természetességi kategóriákat. A hemeróbia kategóriái a következők (SUKOPP, 1972): ahemerób – alig van antropogén befolyás, oligohemerób – csekély, mezohemerób – erős antropogén befolyás, b-euhemerób – nagyon erős antropogén befolyás, a-euhemerób – durva antropogén befolyás, polyhemerób – nagyon durva antropogén befolyás, metahemerób – kizárólag kultúrbefolyásolt. E megközelítés módszereinek alkalmazása komoly háttértudást és vizsgálatokat követel. A másik megközelítés a fajok viselkedése alapján értékel. E módszerek közül hazánkban a talán legismertebb a Simon-féle természetvédelmi értékkategóriák (SIMON, 1984, 1988, SIMON, SEREGÉLYES, 1998), valamint a Borhidi-féle szociális magatartástípusok és természetvédelmi értékszámok (BORHIDI, 1993). alkalmazása. E módszerek a növényfajokat viselkedésük alapján két nagy és azon belül több kisebb csoportba sorolják. A két nagy csoport, Simonnál a természetes állapotra utaló és a degradációra utaló fajok, Borhidinél a kompetítorok és sztresztűrők, valamint a ruderálisok. A két nagy csoport fajainak aránya mutatja meg a természetesség mértékét. A módszer fajlistákból indul ki, melyek elkészítése nagy fajismeretet kíván. Mindkét, fajlistákon alapuló természetesség mérés csak első megközelítésre alkalmas, hiszen a természetességhez nemcsak a fajösszetétel, hanem fajok gyakorisága és az élőhely strukturális elemeinek a megléte, egymáshoz való viszonya is fontos. Valamivel pontosabb képet kapunk a természetességről, ha az adott kategóriák fajszámai helyett a gyakoriságokat vesszük figyelembe. Komplexebb, a fajok ismerete mellett az élőhelyek egyéb (pl. szerkezeti) tulajdonságainak ismerete is szükséges a (SEREGÉLYES, S. CSOMÓS, 1995) természetességi értékek használatához. Az természetesség értékeléséhez ez a módszer egy ötös skálát használ: teljesen leromlott, tönkrement állapot (1-es), erősen leromlott állapot (2-es), közepesen leromlott állapot (3-as), természetközeli állapot (4-es), természetes, illetve annak tekinthető állapot (5-ös). Ugyancsak több oldalról közelíti meg a természetesség meghatározását a „MÉTA Természetesség-mérő mindenkinek” (BÍRÓ, MOLNÁR, 2012). A természetesség-mérő ötféle adatlapot tartalmaz (erdő, cserjés, gyep, vizes és egyéb élőhely), amely kitöltése és értékelése után megkapjuk a vizsgált élőhely természetességét. Az eszköz használata nem igényel különösebb szaktudást.
3.,A környezeti nevelésben használt, használható módszerek A módszerek közül a Simon-féle természetvédelmi-érték kategóriák közoktatási, környezetei nevelési célú használatának elősegítésére történt kísérlet. A „Növényismeret – A hazai növények kis határozója” (SIMON, SEREGÉLYES, 1998) „A termőhelyi viszonyok becslése a növényzet alapján” című fejezetében leírja a módszert és alkalmazására is mutat példát. E könyv adatbázisában közel 700 növényfaj természetvédelmi-érték kategóriába való
besorolása is megtalálható. A könyvet 2007-ben tankönyvvé nyilvánították, ismeretét és használatát a tantervi és érettségi követelmények is megkívánják. A módszer lényege hogy a terepen felvett fajlista növényeit besoroljuk (Növényismeret Adatbázis) a Simon-féle értékkategóriákba. 1. természetes állapotra utaló fajok: U – unikális fajok, E – állományalkotó fajok, K – kísérőfajok, TP – természetes pionírok. 2. degradációra utaló fajok: TZ – természetes zavarástűrők, GY – gyomok. Megszámláljuk az egyes csoportba tartozó fajokat, Az eredményeket grafikonon ábrázoljuk (1. ábra. Diákokkal végzett felmérés eredménye: Élőhelytípus: Gyertyánostölgyes, Helyszín: É 47° 30' 27,15", K 18° 57' 39,60", tszfm: 460m, Fajszám: 35, fajok aránya %). A módszer széleskörű elterjedésének azonban gátat szabott és szab ma is a fajismeret hiánya, illetve az időhiány, amely a terepen megfigyelt fajok egyenkénti meghatározásához szükséges.
1. ábra
A diagramról leolvasható, hogy a természetességre utaló fajoknak, magas, csaknem 90%-os részesedése. Ez a növényzet természetközeli állapotára utal. A környezeti nevelésben a „MÉTA Természetesség-mérő mindenkinek” használható a legszélésebb körben. Ez az eszköz kifejezetten környezeti nevelési célokra lett kifejlesztve. Nem ad ugyan tudományos igényű eredményt, de az összehasonlító vizsgálatok alapján jó megközelítő eredményt ad a vizsgált területről.
Az eszköz használatának menete: Határolj le egy egységes növényzetű részletet! Válaszd ki a megfelelő élőhelytípus adatlapját! A vizsgált területre igaznak bizonyuló állítások melletti pontszámot karikázd be! (Ha bizonytalan vagy fél pontszámot adj!) Add össze az igaz állítások pontszámait! Állapítsd meg a természetességet az értékelés alapján! Értékelés: 70 pont felett = természetközeli állapotú 40 és 70 pont között = közepes állapotú (leromlott vagy éppen regenerálódó) 40 pont alatt = zavart, mesterséges vagy degradált állapotú A 2. ábra a diákokkal elvégzett felmérés eredményét mutatja ugyanazon a helyszínen, ahol a Simon-féle természetvédelmi értékkategóriák alapján is elvégeztük a felmérést. A vizsgálat elvégzéséhez szükséges adatlap letölthető http://www.novenyzetiterkep.hu/termeszetessegmero ,vagy a http://termeszetessegmero.hu/ honlapokról. Az utóbbi honlapon megtekinthetjük mások méréseit, illetve regisztráció után feltölthetjük saját eredményeinket. 2. ábra
90
Felhasznált irodalom: Anon. (1978): Magyar Értelmező Kéziszótár. – Akadémiai Kiadó, Budapest. Anon. (2002): Környezet- és Természetvédelmi Lexikon I-II. – Akadémiai Kiadó, Budapest Bergstedt, J. (1997): Theorie des Naturschutzes. In: Handbuch Angewandter Biotopschutz II3., 10. Erg. Lfg. 10/97: 3-10. Bíró M., Molnár Zs. (2012): Milyen természetes a környezetünk? - Az élőhelyek természetességének terepi mérése a környezeti nevelésben. http://mkne.hu/fajlok/otthonazerdoben/tanulmanyok/termeszetessegmeres_final.pdf Borhidi, A. (1993): A Magyar Flóra szociális magatartás tipusai, természetességi és relatív ökológiai értékszámai. Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs Hoerr, W. (1993): The concept of naturalness in environmental discourse. – Natural Areas Journal 13(1): 29-32. Jalas, J. (1955): Hemerobe und hemerochore Pflanzenarten. Ein terminologischer Reformversuch. Acta Societatia Pro Fauna et Flora Fennica, 72, 1–15. Reif, A. (1999/2000): Das naturschutzfachliche Kriterium der Naturnähe und seine Bedeutung für die Waldwirtschaft. – Z. f. Ökol. u. Naturschutz 8: 239-250. Scherzinger, W. (1996): Naturschutz im Wald. Qualitätsziele einer dynamischen Waldentwicklung. – Ulmer, Stuttgart, pp. 447. Seregélyes T. , S. Csomós Á. (1995): Hogyan készítsünk vegetációtérképeket. – Tilia 1: 158169. Simon T. (1984): A Bugaci Bioszféra Rezervátum edényes flórájának természetvédelmi értékelése. Abstracta Botanica 8: 95-100 Simon T. (1988): A hazai edényes flóra természetvédelmi értébesorolása. Abstracta Botanica 12:1-23. Simon T., Seregélyes T. (1998): Növényismeret – a hazai növényvilág kis határozója. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Sukopp, H. (1972): Wandel von Flora und Vegetation in Mitteleuropa unter dem Einfluß des Menschen. – Ber. ü. Landwirtschaft 50: 112-139. Thomasius, H. (1992): Prinzipien eines ökologisch orientierten Waldbaus. – Forstw. Cbl. 111: 141-155. http://www.novenyzetiterkep.hu/termeszetessegmero 1996. évi LIII. törvény
