A nyitott múzeum mennyire nyitott? Vásárhelyi Tamás
Rezümé: A szerző a hazai múzeumok érdekét szolgáló nyitottság mellett érvelve példákat hoz arra, amikor a múzeumok nem eléggé nyitottnak mutatkoztak a fenntartó közösségek egyes csoportjaival való kommunikációjukban, és arra is, amikor a nyitottságnak új jeleit mutatják. Ebben az előadásból készült rövid esszében körülnézünk, milyen újabb jelei találhatók a nyitottságnak a múzeumi világban és a hazai múzeumok környékén. Látni fogjuk, hogy az a néhány évvel ezelőtti elbizakodottság, ami A nyitott múzeum címet adatta velem a MOKK gondozásában megjelent tanulmánykötetnek1, mennyire indokolatlan volt. Pedig jóhiszeműen jártam el. Évtizedek alatt, részben magánambícióból, részben hivatalból, a múzeumi ember számára megnyíló vagy megnyílható publikációs lehetőségek széles skáláját sikerült kihasználnom, a magas rangú, (nem a legmagasabb) nemzetközi tudományos folyóirattól az olvasást éppen tanuló gyerekeknek szánt tankönyvig. Másfelől közelítve, magyar nyelven harmincnál több folyóiratban publikáltam, s ezek jellege az országos terjesztésű természettudományos ismeretterjesztőtől a szakmai egyesület hírleveléig, az irodalmi folyóirattól az ingyen osztogatott unaloműző kiadványig terjedt. És mindegyikben meg kellett felelni az olvasók tágabb-szűkebb körének, témában-tartalomban is (mindenkor a biológiát, környezetvédelmet, múzeumokat, kiállításokat tartva a középpontban), és stílusban is2. Úgy éreztem, hogy már ennek a palettának a felmutatása is bizonyíték amellett, hogy munkahelyem, a Magyar Természettudományi Múzeum milyen nyitott, avagy az, amit a múzeum felmutat, milyen sokféle ember számára lehet érdekes. A nyomtatott publikációk síkján ez valóban szokatlanul széles skála. De a nyitottságnak ez csak egy szűk szelete. A nyitott múzeum ennél sokkal több. Mivel? Ezt kerestem az említett kötet több írásában, és ezt keresem most is. Keresni kell egy közhasznú, szélesen elterjedt, gyakran használt fogalom jelentését? Sajnos: igen. Legalábbis a mélyebb jelentését. Ugyanis a felszínen megvan az egyetértés. Ha az ember a neten rákeres a nyitott múzeum kifejezésre, sok példát talál arra, hogy ez vagy amaz a múzeum ilyen vagy olyan alkalomkor, ünnepnapon, vagy csak egy meghatározott időpontban kinyitja raktárait, kinyitja szellemi birodalmának kapuit a közönség előtt. Ezek a példák mind arra utalnak, hogy a múzeum: zárt. Hogy gesztust gyakorol a közönség irányában azzal, hogy egy-egy rövid időre bepillantást enged a tudomány erődítményének falai mögé, avagy a kincseskamra ajtója mögé, közhasznú, és demokratikusabb kifejezéssel élve a színfalak mögé. Vajon tudják-e azok a múzeumok és bemutatóhelyek, amelyek ezzel a gesztussal élnek, hogy milyen kép alakulhat ki róluk a közönség érzékenyebb tagjaiban? (A közönség, a közösségek, a társadalom egyre inkább igényli, hogy belelátása, vagy legalább beleszólása – a kettő sajnos nem mindig jár együtt – legyen az őt érintő ügyekbe, tényekbe, intézményekbe, döntésekbe. Egyre többször hallhatjuk1
VÁSÁRHELYI Tamás, 2009 Például nemzeti büszkeségről írtam (egy parányi rovar kapcsán a Természet Világában), dinoszauruszbetegségekről várótermi újságban (Egészség-váró), Bíró Lajosról (rasszizmus kapcsán, az ÉS-ben), gyűjtésekről irodalmi és ökológiai folyóiratban (Liget), csótányokról Kafka ürügyén (Életünk), vagy kiállítások fejlődéséről környezeti nevelőknek (Kör). 2
olvashatjuk, hogy igénylik a múzeumi belelátást is.) Vajon van-e ezeknek a múzeumoknak énképük, afféle kollektív én-kép? Milyennek látják magukat, mint intézményt és mint munkatársat, a múzeumi dolgozók? Van-e igény a múzeumi dolgozókban, hogy önmagukba, intézményükbe nézzenek, és megpróbálják meglátni, milyenek, vagy legalábbis azt, hogy milyennek látják őket mások, a közönség, a fenntartó társadalom tagjai? Ezek a nyitottsággal, a nyitott múzeum mélyebb értelmezésével szorosan összefüggő, nagyon fontos kérdések. A személyes önismeret tudatosításában hasznos Johari-ablakról, és annak óvatos de jogos múzeumi alkalmazásáról már írtam3. A Johari-ablak, egyes személyek esetén, pontosan ezt mutatja be. Ha csak hasonlatként gondolunk rá, akkor is segítheti a múzeumi önértékelést, az intézményi önkép kialakítását, egyszerű logikájánál fogva (1. ábra).
ismeretlen
Mások számára
ismert
„A múzeum” számára
3
ismert
ismeretlen
Aréna
Vak
(a színfalak előtti gyűjtemény, azaz a kiállítás, a közönségforgalmi tér egésze, a közönséggel találkozó munkatársak, a levelezés, publikáció, nyilatkozat, reklám stb.)
(a döntéshozók nem nyilvánosságra hozott gondolatai, a közönség nem megismert véleménye, pletykák, amik a múzeumról keringenek, de amik nem jutnak vissza)
Zárt
Sötét
(a színfalak mögött lévő gyűjtemények, az ott zajló tevékenységek, titkolt botrányok, a munkahelyi kultúra, a kollektíva közgondolkodása)
VÁSÁRHELYI Tamás 2009 26-27
1. ábra. „A múzeumi Johari-ablak”.
“Az önismeret vonatkozásában ezeknek a területeknek a nagysága személyenként nagyon eltérő lehet, van aki többet rejteget maga előtt is, van, aki nyitottabb a külvilág felé. Ugyanezt gondolhatjuk, ha a múzeumra alkalmazzuk a logikai mátrixot. A nyitott múzeum esetében az Aréna nagy kell legyen. A másik három mező csökkenő területe vezet a nyitottság növelése felé. Minden történés esetében, akár siker, akár havaria, akár hétköznapi, akár rendkívüli, a múzeumnak (a vezetőjének, az illetékes munkatársaknak) kell eldöntenie, mennyit enged a Zártból az Arénába és mennyire dolgozik azon, hogy a Vakból vagy a Sötétből a Zártba, vagy az Arénába kerüljenek dolgok. (... Tudja minden vezető, hogy hogyan viselkednek a teremőrök hét közben és a hétvégén? Hogyan, mennyire tudatosítjuk a látogatóinkban, esetleg jó előre, hogy a teremőröknek miért kell őrizniök?) Mennél tudatosabban végzik a munkatársak ezeket a cselekedeteket, annál nagyobb esélye van a múzeumnak a nyitottságra, a sokrétű és megtartó társadalmi kapcsolatok kialakítására.” Szeretném egy példával illusztrálni, mire gondolok. 2005-ben a Pulszky Társaság égisze alatt összeállt 14 országos múzeum, és kiadott egy közös, középiskolásoknak szánt, csinos reklámfüzetecskét. A múzeumok többé-kevésbé olvasmányos, közvetlen vagy hivatalos stílusban írhattak önmagukról rövid csalogató szövegnek, és néhány képnek is volt hely. Nos, alig volt múzeum, amely megszólította volna a középiskolás korosztályt az ő számukra megszokott, vonzó nyelven, és egyetlen kivételtől eltekintve nem volt a képeken élő személy. Üresen kongó díszer termekbe, sterilen fényképezett magasztos tárgyakhoz akartuk a fejlődéslélektan szerint egészen másra nyitott, társakra, kihívásra, eseményekre jobban figyelő gyerekeket elcsalogatni. Sem verbális, sem vizuális kommunikációjukban nem bizonyultak ezek a múzeumok valóban nyitottnak a kamaszok felé. Sikeres múzeumok reklámkiadványai egészen más képet mutatnak az intézményeikről. Akár gyerekek, akár pedagógusok, akár “a turisták” a célcsoport, a múzeumi terekben élet is van, beszélgető emberek, csodálkozó, töprengő, rajzoló felnőttek, elvarázsolt gyerekek, széken pihenve figyelő idősek. Azóta eltelt pár év (és erre a füzetre, ilyen szempontból, pár előadásban felhívtam a figyelmet). A Budapesti Turisztikai Hivatal kiadásában megjelent „The Cultural Guide to Budapest” című reklámfüzetben, melyhez a múzeumok szolgáltatták az anyagot, egyetlen múzeum esetében szerepelnek látogatók is a képeken, a többi változatlanul az üres terekkel és magasztos tárgyakkal csalogat4. Vajon azt jelenti ez, hogy a mi tudatunkban, a mi múzeumi énképünkben még mindig a megközelíthetetlen gyűjtemények felszentelt őrzői vagyunk? Ha a múzeumi anyagok reklámértékére gondolunk, még azt is megkérdezhetnénk: olyan intézmények vagyunk, akiknek a látogatóközönség, a látogatószám, a bevétel nem számít? Sajnos a valóság durván beleüti a fejünket az igazságba, amit sok hazai múzeum nem fogad el (vagy nem gondol rá): akár a közvetlen bevételre, akár a fenntartó támogatására, akár a döntéshozók felénk hajló gondolataira van szükség, a fenntartó társadalom elhanyagolása rossz stratégia.
4 Kirívóan üresnek tűnnek a Műcsarnok hatalmasnak mutatott terei, különösen amiatt, hogy az egyik fotón (mely talán készülőfélben lévő kiállításban készült, 15. oldal) egy magányos nő gyalogol el az egyetlen kép mellett, arra ügyet sem vetve.
Más képünk alakulhat ki ugyanerről, ha a virtuális térben nézünk körül. Érdemes is, mert ott nagyon friss tartalmakkal lehet találkozni. Vagy azért, mert az informatikai bennszülöttek fiatalok, és ők frissebbek, vagy azért, mert ott sokkal egyszerűbben és tolakodóbban nyomul be a nemzetközi múzeumi világban elterjedt közvetlenebb, személyesebb stílus, vagy azért mert egyszerűbb változtatni, újítani. Például nem hónapokkal előbb kell leadni képanyagot egy még nem létező kiállításról, hanem a megnyitón készült felvételek aznap megjelenhetnek, nem is beszélve akár élő diskurzusokról, közvetítésekről. A nyomtatott anyagoknál életszerűbb, de még sok tekintetben hagyományos múzeumi értékrendet tükröz a Joó Emese és Éliás István szerkesztette Múzeumpedagógiai gyakorlatok című blog5 (a remek “Vezesd te is a közös naplót” szlogennel – mindenkinek lehetősége van tehát a múzeumpedagógiai gyakorlat önkéntes bemutatására). Itt a közölt képek több mint felén látogatók is vannak (ami egyébként értelemszerűen következik a műfaj, a múzeumpedagógia természetéből, hiszen nehéz elképzelni pedagógiát gyerekek nélkül). A megjelenések mintegy 30 %-a kiadványt mutat be (de egy sem kiadvánnyal foglalkozó, a kiállításban a tárgyak között kiadvánnyal elmélyülő látogatót, azaz az élő ember megint hiányzik). Az egyik kiadványhoz (a konferencia idején) a következő mondat csinált kedvet: „Ha figyelmesen végignézik tárlatunkat … bizonyára helyesen oldják meg a feladatot.” A mondat által sugallt látogatóképet talán túl érzékenyen fordítom le (de célom is görbe tükrön át mutatni): a mi látogatónk olyan jó tanuló, aki szeretne megfelelni valamilyen felsőbb elvárásnak a feladatok helyes megoldásával, ezért mindenre kiterjedő figyelemmel járja végig a kiállításunkat. Félő, hogy ez ma a látogatóinknak csak nagyon kis hányadára igaz. A nemzetközi szakirodalomban vagy a neten bóklászva, (olyan, évtizedekkel ezelőtti vagy mai szerzők nyomán, mint John Cotton Dana, George Hein, John Falk, és Lynn Dierking) megtermékenyítő ideákkal találkozunk, újra és újra ugyanazokkal is, ami azt mutatja, hogy másutt sem könnyű átállni egy évszázadok alatt rögzült látogatóképről egy a mai társadalomnak jobban megfelelőre. Egy ilyen idea a látogatóközpontúság, aminek például következménye lehet, ha a múzeum úgy gondol magára, hogy olyan fontos, hasznos, elérhető és hozzáférhető legyen, mint egy bevásárlóközpont. Ha a múzeum nem ragaszkodik ahhoz, hogy a tudományos megközelítések révén kialakult ismereteket tartsa egyedül közvetítésre érdemesnek (és ha nem várja el ezek befogadását a tudományos művelődés létráin nem felkapaszkodottaktól is), akkor elfogadja, hogy a látogatók a saját jelentéseiket hozzák létre a múzeumi élmény során (ami mindenképpen megtörténik, akár elfogadjuk, akár nem). A folyamat vége, avagy egy új élet kezdete lehet, ha a felhasználók (akik ma már sokkal többen vannak, mint csak a látogatók) véleménye nem mint nyűg jelenik meg a múzeum gondolkodásában, hanem úgy tekintetik, mint értékes információt. Ha figyelnek rá, és élnek vele, akkor felpezsdítheti a közönségnek szóló projektek tervezését és a közönségnek szóló kínálatot. Ilyesfajta fejlődés útján juthatott el Nina Simon a befogadó (participatory) múzeum gondolatáig, és addig a honlapig6, amely friss gondolataival, közvetlen hangvételével tűnik ki. Igazi webkettes produkció, amely a múzeumokkal kapcsolatban nagyon friss kérdéseket és ötleteket vet fel, akár úgy is, hogy félig érett gondolatokat ajánl közös megbeszélésre. Például az események által éltetett múzeum (event driven museum) gondolatát. Úgy találta ugyanis, hogy munkahelyén, Santa Cruz-ban egy művészeti és történeti múzeumban, minden hó első péntekén, (amikor 5 6
www.muzeumpedagogia.blogspot.com http://museumtwo.blogspot.com
ingyenes és esti nyitva tartás mellett különleges programokat is kínál a múzeum, zenét, fizető büfét, és egyéb programokat), több felnőtt látogatójuk van, mint a hónap maradék napjain együttvéve. A kiállítások dominálta múzeum képe helyett ez a kezdeményezés egy másfajta, demokratikus, befogadható, az ottani helyi közönség számára szerethetőbb múzeum képét vetíti fel7. Santa Cruz számára ezek az esték kinőtték a múzeumi programot, egyéb intézmények, köztük a galériák is nyitva tartanak a művészeteket szeretők számára. Némi kitartással egy múzeum is elérte azt, amivé Budapest számára a Múzeumok éjszakája vált.
2. ábra: A Museum of Art and History (Santa Cruz) megnőtt látogatottsága a hónapok első, ingyenes hétfőjén (free first friday) A nyitás tehát idehaza is megkezdődött. Ma már nálunk is több múzeum tart nyitva és kínál különleges csemegéket a hét egy bizonyos napján is, nemcsak a nyári napfordulókor. Érdekes, szokatlan programokat is egyre több helyen találunk. A Műcsarnok például fordított napot rendezett, amikor gyerekek fogadták a látogatókat (ez aztán az érdekes múzeumandragógiai pillanat!). Több kiállítás már készítése idején is megjelent önálló Facebook oldalon, és így ennek a közösségi oldalnak a hívei és tagjai8 bepillantást nyerhettek a kiállításkészítés menetébe, szépségeibe és nehézségeibe. A Facebook gyorsan egy különálló világgá vált, amelyben minden múzeumnak illik megjelennie, ha meg akar felelni ezen közönség elvárásainak9. Ugyanennek az új és még gyarapodó társadalomnak a stílusát vette át a miskolci „Digitális menetrend” c. múzeumpedagógiai konferencia is a „Vettük az adást, lájkoljuk a trendet” szlogennel. Nyilván nem a résztvevőkkel (a résztvevők zömével) hanem a fiatal látogatókkal lehet és kell ebben a stílusban kommunikálni. Más látogatókhoz a gyomrukon keresztül jutunk el, véli az Óbudai Múzeum, amely, egyebek között, a sváb krumplisaláta receptjét sem szégyellte közzé tenni. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Néprajzi Múzeum még nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy közel kerüljön a potenciális közönséghez. A Nyugat jubileumára készült vándorló kiállítási busz, vagy az Etnomobil 2.0 című, lakókocsiban vándorló kiállítás annak a jele, hogy a múzeum helybe 7
Természetesen nem akarok a műtárgyak gyűjtése, megőrzése, tudományos kutatása ellen ágálni, hiszen ezek a tevékenységek a múzeumnak elválaszthatatlan funkciói, és az egyre virtuálisabbá váló világban egyre fontosabb funkciói. A fenntartó közösség mellett ágálok. 8 Az persze megint kérdés, hogy a valóban az-e „a legizgalmasabb kérdés”, hogy Markó Károly ikerlányai közül Julianna vagy Katalin jött-e előbb világra. A bulváros megközelítésnek, stílusnak önmagában, személy szerint nem vagyok ellene, ha a téma maga nem lapos, mert így megintcsak új közönséghez juthat el a múzeum gondolata, üzenete. 9 http://www.museumnext.org/2010/blog/what-do-people-want-from-museums-on-facebook
megy (és utóbbi esetében helyben gyűjt szellemi örökséget). Ezek (és további, nem sorolt) újítások mind annak a jelei, hogy a hazai múzeumok is egyre nyitottabbak. Mennél bőségesebb, gazdagabb közbeszédre van szükség a hazai múzeumi világban, hogy ezt a folyamatot helyre tegyük, túlkapásaitól mentsük, gyengeségeit megerősítsük, azért, hogy múzeumaink a hazai közönség által igényelt, fontos, közhasznú, közkedvelt, támogatott, és ennek következtében ne a döntéshozók önkényének kitett intézmények lehessenek. Irodalom VÁSÁRHELYI Tamás 2009. A nyitott múzeum. SzNM – MOKK, Szentendre, 1-220.
Vásárhelyi Tamás muzeológus Magyar Természettudományi Múzeum 1088 Budapest, Baross u. 13.. 210-1075
[email protected]
