Nyitott Könyvműhely Budapest,

Nyitott Könyvműhely Budapest, 2010 2

Fordította Sziklai István

3

Copyright © Darren Shan 2008 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Procession of the Dead Harper Voyager, London, 2008

4

Basnak, Biddynek és Liamnek – a menet fő zászlóvivőinek BBÉ (Bűzös Belsőségek Érdemrendje) Gerry Vaughan Hughesnak – Pip, pip, purrá! A szerkesztőknek: Sarah Hodgsonnak – új arc a környékünkön Simon Spantonnak – régi arc a környékünkön és a Christopher Little-sereg többi katonájának.

5

A könyv fejezetcímei inka eredetűek. így nevezték a tizenkét hónapot. Az írói szabadság jegyében felcseréltem a márciust az áprilissal.

6

1

a a Kardinális belecsípett a valagába, megkékültek tőle a Város falai. Olyan közel álltak egymáshoz, mint a sziámi ikrek, akiket csak egy torz, kifacsart lélek választott el egymástól. Ő járt a fejemben, ahogy a vonat átrágta magát a külvároson, eltekergőzött a raktárak és gyárak mellett, hogy aztán lassan bemerészkedjen a felhőkarcolók temető hangulatú árnyékába. Megigézve nyomtam az orromat a koszos üvegnek, és egy szemvillanásra megláttam a Pártközpontot. Az iszonyatos fenség egy röpke pillanatra felvillant, aztán a homály újra mindent magába nyelt, és már el is tűnt. Itt dolgozott, élt, aludt és döntött reszkető milliók sorsáról Ő. Ez volt a Pártközpont – a Város szíve. A Kardinálisról keringő történetek száma éppen olyan irdatlan volt, mint a Város betonalapzatába temetett hulláké. Akadtak köztük furák, kegyetlenek, bámulatosak. Mint amikor a pápával sakkozott, és elnyert tőle egy csomó országot. Amikor az elnök negyven napon és éjen át csúszott hason a Pártközpont küszöbén, megbocsátásért könyörögve, mert felbőszítette a Kardinálist. Amikor egy színésznek odaígérték az Oscart, ha megcsókolja a Kardinális seggét. Amikor az öngyilkos merénylő az utolsó pillanatban megállt, mert a Kardinális jeges pillantást vetett rá – azt mesélik, hogy amikor elvezették, sírt, 7

és képtelen volt levenni az ujját a detonátor gombjáról mindaddig, amíg egyedül nem maradt. A vonat lassított, vágányt váltott, és ekkor eszembe jutott róla egy kevésbé nagyszabású, ám módfelett szórakoztató, sokatmondó és – a mítoszok többségétől eltérően – valószínűleg igaz történet. Egy napon hírnök kereste fel valamelyik olajban dúskáló királyság hercegének fontos levelével. A hírvivőt a tizenötödik emeletre kísérték, hogy ott személyesen találkozhasson a Kardinálissal. Nem egyszerű futárról volt szó, hanem az udvarhoz hű kormány egyik tagjáról, egy gondosan kiválasztott küldöttről. A férfi belépett, és szemét a padlóra sütve beszélni kezdett, ahogy az hazájában szokásban volt. Kis idő múlva felpillantott vendéglátójára, és döbbenten elhallgatott. A Kardinális ugyan figyelt rá, de közben egy kurva éppen leszopta. A Kardinális összevonta szemöldökét, mikor a küldönc elhallgatott, és intett, hogy folytassa. A férfi dadogva, habogva beszélt tovább, de képtelen volt levenni a szemét a nagyfőnökön oboázó, meztelen ribancról. A Kardinális hamar elvesztette a türelmét, és közölte a dadogóval, hogy tűnjön el. A hírnök ezen megsértődött, és felháborodott tirádában tört ki. A Kardinális ettől kiesett a ritmusból, és bikaként bőgve pattant fel foteljából. Átviharzott a szobán, galléron ragadta a hírvivőt, és fejjel előre kilökte az ablakon. Később megüzente a hercegnek, hogy ne küldjön hozzá több bolondot, és ráadásként még elküldte a járdán keletkezett mocsok eltakarításáról kiállított számlát. Ez az a fajta olcsó történet volt, amit a Város minden újságosánál hallhatsz, én mégis imádtam. Ezért jöttem ide – hogy olyanná váljak, mint a Kardinális, és egy napon talán én is felépíthessem az édes és sötét bűnök terpeszkedő birodalmát, az enyémet. Szürke ég fogadott, mikor leszálltam a vonatról és belevetettem magam a Város és az azt vigyázó Kardinális ölelő karjaiba. Néhány percig még ácsorogtam, magam elé engedve utastársaimat, magányos sziklaként a kiszállók folyamában. Megpróbáltam elkülöníteni minden egyes képet, hangot és szagot, de a fülem és az orrom ide8

oda csapongott, befogadva mindent, de nem fókuszálva semmire. Egyedül csak az ízek váltak el: a száraz dízelé, a meleg műanyagé és a fagyantáé. Kesernyés, de egyszersmind kellemes ízek. Amikor az utolsó utas is eltűnt a szemem elől, úgy döntöttem, ideje indulni. Volt mit csinálnom: embereket kellett felkeresnem, és elkezdeni egy életet. Felkaptam a csomagom és menetparancsot adtam engedelmes lábaimnak. A kapunál nem állt ellenőr. Megálltam, körülnéztem, kezemben feltartva a jegyet: én, a törvény iránt ironikus módon egészségtelen tiszteletet tanúsító, vidéki bugris. Amikor senki sem jött, hogy elvegye, zsebre dugtam, hogy megőrizzem az utókornak, mint érkezésem pillanatának emlékét. Kiléptem az állomásról, és elindultam a máskor mindig lehangolóan komornak és szürkének ható utcákon. Lebontásra érdemes, unalmas épületek, felhőkkel tömött ég, saját kipufogógázukban fuldokló autók és taxik, ziháló és pofákat vágó gyalogosok. De nekem mindez maga volt a pezsgés és az üdeség, a vászon, melyre álmaimat festem. Taxit kerestem, de helyette egy csodába botlottam. A tömeg magába húzott. Kiemelkedett a szürke, élettelen háttérből, ahogy mutogatva és locsogva egy helyre gyűlt. Izgatottságuk okozója az állomás bejáratától is jól látszott, de közelebb mentem, hogy még jobban lássak, hogy én is része legyek a csődületnek. Egy teljesen elkülönülő, egy pontra koncentrálódó záport néztek. Másfél méter szélesen és néhány méter hosszan esett, szó szerint zuhatagként hullt alá. A cseppek egyenes, ezüst vonalként érkeztek a földre. Felpillantottam, és a vékony ereket követni tudtam a felhőkig: mintha csak valami hatalmas léggömb madzagjai lettek volna. Tőlem balra egy nő keresztet vetett. – Ez mennyei vízesés – dünnyögte, és hangjában áhítat csendült. – Valószínűbb, hogy Isten pisil – felelte erre egy férfi, de a többiek rámeredő tekintete elhallgattatta a viccelődőt, mi pedig háborítatlan ámulattal figyeltük tovább az esőt a következő pár percben. 9

Nem sokkal azelőtt, hogy a zápor véget ért volna, egy férfi állt alá. Lenge fehér köntöst viselő, alacsony tag volt, hosszú haját a hátára tapasztotta a lezúduló víz ereje. Azt hittem, hogy ő is egyike a Város számos mániákusának, de aztán kinyújtotta mindkét kezét, arcát az ég felé fordította, és megláttam, hogy vak. Fakó fehér golyóbisok csillogtak a szeme helyén. Bőre sápadt volt, és amikor elmosolyodott, arca egyetlen, makulátlan fehér pacává alakult, mint a színészek festett arca azokban a régi némafilmekben. Fejét balra, majd jobbra fordította, mintha csak a tömeget fürkészné. Közelebb léptem, hogy jobban lássak, és tekintete azon nyomban rám tapadt. Mindkét kezét leengedte maga mellé és... Nem vagyok benne biztos, hogy mi történt. Nyilván egy árnyék vagy az esőcseppek között felkavarodó por okozhatta, mert a szemei mintha hirtelen életre keltek volna. Az egyik pillanatban még tiszta fehérek voltak, a következőben pedig már mindkettő közepén megjelent egy barnás folt, ami kiszélesedett, és addig nőtt, míg teljesen ki nem töltötte a szemét. Rám meredt új szemeivel. Pislogott, és a barnaság még mindig ott volt. Mindkét kezét felemelte felém, és megmoccant a szája, de mielőtt hegyezni kezdhettem volna a fülemet, már ki is lépett az esőből, vissza a szürkeségbe. Emberek kerültek közénk, és mire elhaladtak, a férfi már eltűnt. Ekkor az eső elállt. Az utolsó néhány csepp még bevégezte hosszú útját lefelé, de ennyi volt. A tömeg szétoszlott, és mindenki ment a maga útjára, mintha mi sem történt volna. Én tovább maradtam, mint a többiek, először a vak embert keresve, aztán abban reménykedve, hogy a látványosság megismétlődik, de végül feladtam, és leintettem egy taxit. A sofőr megkérdezte, hova vigyen. Furcsán beszélt, rengeteg szót akcentussal ejtett, amikor pedig megnyomott egy szótagot, közben grimaszt vágott. Megmondtam neki a címet, de arra kértem, hogy előbb furikázzunk egy kicsit – látni akartam valamennyit a Városból. – A maga pénze – felelte erre. – Mi közöm ahhoz, hogy maguk, turisták, mit akarnak csinálni? Akár estig is elfuvarozgatom, ha nincs más vágya. Vagyis legfeljebb nyolcig, mert akkor lekoccolok. 10

Az a savanyújóska típus volt, és meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni, így a Városra összpontosítottam. Hamarosan eleredt az eső – ezúttal a szokványos módon –, és minden homályba burkolózott, eltorzult. Utcatáblák, házak, jelzőlámpák, lépteiket szaporázó gyalogosok – mind egyformának tűntek. Egyhangú ismeretlen tájjá álltak össze, és éreztem, hogy a szemem kezd szúrni. Úgy döntöttem, jobb lesz egy másik napra halasztani a városnézést, és arra kértem a sofőrt, hogy vigyen haza. A haza Theo bácsi házát jelentette. Theo volt az, akinél lakni fogok a Városban. Ő tanít meg arra, hogyan váljak gengszterré. Theo Boratto igen ígéretes gengszternek indult. Korán hírnévre téve szert, már huszonöt évesen ötven emberből álló bandának parancsolt, és a Város délnyugati részéből jókora szeletet kanyarított magának. Könyörtelen volt, amikor arra volt szükség, de egyben tisztességes is – nem kellett félned tőle, amíg nem tettél neki keresztbe. De ami a legfontosabb, élvezte a Kardinális áldását. Theo Boratto jó úton haladt felfelé, neki állt a jövő. Otthon is remek ember volt. Szenvedélyesen imádta a feleségét, Melissát. Állítása szerint először a füleibe zúgott bele. „Apró kis fülei voltak, Capac – mesélte nekem. – Pici, vékony, törékeny fülek. Már attól összetört a szívem, hogy rájuk néztem”. Kitartóan udvarolt a lánynak, és bár Melissa nem akart része lenni Theo erőszakos világának, a bácsikám mégis elnyerte a szívét. Esküvőjük az összes újság társasági rovatában szerepelt. Theo egy vagyont költött arra, hogy olyan fogadást rendezzen feleségének, amilyet az asszony nem is kért, de ő úgy érezte, megérdemel. A tortát maga a Kardinális küldte ajándékba, a Város legjobb cukrászát bízva meg a mázas csoda megtervezésével. A zenekar hibátlanul játszott, és egyetlen suta táncos sem akadt. A nők pazarul festettek egyedi tervezésű ruháikban, a férfiak elegánsan feszítettek jól szabott öltönyeikben. Ezen a napon mindenki érezhette, hogy miről is szól az élet. Szerelmük négy csodás évig tartott. Theo folytatta piszkos ügyleteit: házakat gyújtatott fel, végtagokat töretett el, terítette a drogot, embereket öletett meg, ha kellett. De ő volt a legboldogabb gengszter, akit a Város valaha is látott. Ha már kijárt neked egy verés 11

vagy valami komolyabb fenyegetés, keresve sem találhattál pazarabb embert a feladatra Theo Borattónál. Egyetlen dolog hiányzott csak az életéből: a gyerek. És ezzel kezdődött meg a pokoljárás. Az elején még nem aggódtak. Biztosra vették, hogy idővel jönni fog a kis krapek. Melissa hitt Istenben, Theo pedig hitt a Borattók termékeny heréiben. De ahogy a hónapok évekké váltak, hitük megrendült, és kérdések fészkelték be magukat a fejükbe. Az orvosok azt mondták, hogy mindketten rendben vannak, és azt tanácsolták, próbálkozzanak tovább, ne izguljanak, végül megjön majd az a bébi. De teltek-múltak az évek, a világ változott, és a gyerekszoba üres maradt. Próbálkoztak kuruzslókkal, ősi talizmánokkal és mindenféle pozitúrával, elolvastak minden könyvet a témában, megnéztek minden videót, imádkoztak és fogadalmat tettek az Úrnak. Végül, amikor már majdnem feladták a reményt, egy szívós spermának mégis sikerült utat törnie és befészkelnie magát. Jó nagyot buliztak, mikor a teszt pozitív lett. Nagyobb házba költöztek, és mindent megvettek, amit csak a Város áruházaiban lehetett. Visszatért közéjük a boldogság. De nem maradt sokáig. A szülésnél komplikációk merültek fel. Egy reszkető orvos vázolta fel Theónak a lehetőségeket – vagy az anyát mentik meg, vagy a gyereket. Nem voltak talánok, nem voltak lehetek, nem voltak hamis remények. Az egyik élni fog, a másik meghal. Theónak kellett döntenie. Vöröslő szemmel, halott szívvel, lassan bólintott. Egy kérdése volt csak – fiú lesz vagy lány? Az orvos azt felelte, hogy fiú. „Mentsék meg a bébit” – mondta erre Theo, és ezeket a szavakat hosszú hónapok néma csendje követte. Feleségét még azelőtt eltemették, hogy a gyermeket megkeresztelték volna, és Theo lelke is a sírba szállt vele. Megtört ember lett belőle és időként hatalmába kerítette a depresszió. A gyerek megmenthette volna, fényt hozhatott volna a sötétségbe, de a sors még ettől is megfosztotta. A kisbaba gyenge, vézna teremtény volt. A halál hátán jött a világra, és továbbra is baljósan ott lebegett felette. Az orvosok hét hónapon át tartották távol tőle a lelkek sötét 12

gyűjtőjét, de ekkor a kisfiú visszatért gyönyörű, bájos fülű anyukájához, akinek méhében több időt töltött, mint a világban rövid élete során. Theo kezéből kicsúsztak a dolgok. A pénz kifolyt az ujjai közül, és mások kapzsi, nyerészkedő markába vándorolt. Odalett a háza, az autói, odalettek az ékszerek, a ruhák. Hanyatlása végnapjaiban az utolsó körültekintő tette az volt, hogy a gyerek játékait jótékony célra ajánlotta fel, még mielőtt valaki meglovasította volna őket. Ez volt az egyetlen, amire még nem fütyült. Ennyi és nem több. Az éhezés és a kemény telek miatt kénytelen volt ismét dolgozni. Épp csak annyit dolgozott, hogy ne haljon éhen, és ki tudja fizetni a legolcsóbb penészes szobát a legolcsóbb motelban, amit csak talált. És csupán olyasmit csinált, amihez nem kellett gondolkodni. A dokkok melletti gyárakban halat belezett addig, amíg a bűz miatt még a legszerényebb hajlékból is ki nem rúgták. Zöldséget és gyümölcsöt, időnként pedig virágot árult olcsó, utcai piacokon. Öthat év elteltével visszatért a bűn útjára, és így némi extrát tudott zsebre tenni lopásból és betörésekből. Hosszú út vezetett idáig a Kardinálissal elköltött ebédektől és a Pártközpont megszentelt termeitől. De Theót ez nem érdekelte. Volt mit ennie, és nem fagyott meg. Ennyi elég volt neki. Aztán, ahogy az lenni szokott, az egyik lopás balul sült el. Letartóztatták, elítélték és tizennyolc hónapra lesittelték. A börtön átformálta. Raboskodása hosszú napjai során ismét rászokott a gondolkodásra. Rájött, hol siklott ki az élete, hogy mi lett belőle, és elhatározta, megváltozik. Tudta, hogy teljesen soha nem fogja legyűrni a gyászát. Kételkedett benne, hogy igazán boldog lehet ismét, vagy hogy olyan magasra emelkedhet, ahol egykor volt. De létezik köztes út is. Nem kellett volna ennyire lezüllenie. Ha már nem teszi meg a legkézenfekvőbbet, hogy golyót repít a fejébe, tehet ennél okosabbat is: kikaparhat magának egy olyan életet, amelyet érdemes végigcsinálni. Kapcsolatokat létesített, bedumálta magát átverésekbe és seftelésekbe, elintézte, hogy legyen hova mennie, amikor kiengedik, legyenek olyan munkái, melyek más munkákat hoznak, és ismét útjára indította a labdát. Évekbe telt míg visszaküzdötte magát. A 13

nagyágyúk persze nem bíztak meg benne – úgy ítélték meg, ha egyszer bedilizett, ez újra megeshet. Kockázatot jelentett. De Theo nem állt le, egyik munkától jutott el a másikig, míg végül annyira fel tudott kapaszkodni a ranglétrán, hogy már bedobhatta saját ötleteit, és saját seftelésbe kezdhetett. Felvett néhány keményfiút, vett egypár öltönyt, fegyverekbe fektetett, és visszatért a bizniszbe. A következő néhány évben ezt építgette, kiterjesztette a területét, lenyomta gyengébb ellenlábasait, lassan, de biztosan tört előre. Amikor már biztonságban érezte magát, úgy határozott, kerít magának egy örököst, valakit, aki továbbviszi az üzletet, amikor ő már nem lesz. Mivel nem volt fia, számos unokaöccse egyikére esett a választása. Hónapokon át megfigyeltette őket, aztán amellett döntött, amelyiknek a jellemvonásaiban akadt egy csipetnyi komiszság, amelyikben ott lapulhatott a tökösség, amelyik hajlandó volt bármilyen árat megfizetni a sikerért. Így esett a választása unokaöccsére, Capac Raimira. Rám. Theo megpróbált mérgesnek tűnni, amiért elkéstem, és összehúzta a szemöldökét, amikor a taxi elhajtott, otthagyva engem a ház előtt. Csakhogy túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ellenséges legyen velem, így még fel sem értem a lépcsőkön, már úgy vigyorgott, mint egy kölyök a szülinapi zsúrján. Magához szorított, és erősen megölelt. Ahhoz képest, hogy kicsi, csontos fickó volt, erőnek nem volt híján. Amikor elengedett, döbbenten láttam, hogy sír. Ez volt az egyetlen, amire nem számítottam egy olyan harcedzett, visszatérő gengsztertől, mint Theo Boratto. Remegő kézzel törölte le könnyeit, és halványan elmosolyodott, majd bevezetett a házba, és finoman becsukta mögöttünk az ajtót. A nappaliban, ahol az összes villany égett, és a tűz egy igazi kandallóból öltögette kifelé lángnyelvét, először vehettem úgy igazán szemügyre a bácsikámat. Tíz év telt el utolsó találkozásunk óta, és már alig emlékeztem rá, hogy néz ki. Olyan volt, mintha először találkoztunk volna. 14

Nem volt valami nagy szám. 160 centi magas lehetett, vékony volt és szörnyen szikár. Haját elválasztva hordta, amire utoljára maximum Mózes lett volna büszke, hosszúkás koponyáján barnás foltok látszottak. Kétoldalt elegánsan felnyírt haja őszült. Rengeteget pislogott, mint egy bagoly, és időnként lehetetlen volt kivenni szemhéja mögött a szemgolyókat. Simára borotválta arcát, bőre ragyogott, ahogy csak azoké tud, akik napjában legalább kétszer borotválkoznak. Konzervatív szabású öltönyt viselt, hozzá könnyű bőrcipőt, bal felső zsebébe vörös díszzsebkendőt dugott. Ő volt a tipikus gengszter megtestesítője. Mindössze egy hasított szoknyájú, gúnyosan mosolygó lotyó hiányzott mellőle, a szája sarkából lógó cigarettával. – Mi a véleményed a Városról? – szegezte nekem a kérdést, miután kényelembe helyeztük magunkat. – Nem láttam belőle sokat – vallottam be. – Esett. – A Város hatalmas. És egyfolytában növekszik, mint egy daganat. Szünetet tartott, talán Melissára és a halálára gondolt. – Örülök, hogy látlak, Capac. Túl sokáig voltam egyedül. Azt reméltem, hogy lesz majd egy fiam, aki a helyembe lép, de a dolgok nem úgy... Na, de ismered a sztorit. – A dolgok azóta siralmasan mennek – vette fel ismét a beszéd fonalát. – Nem az üzletre értem, mert az szépen gyarapszik. Én a családról beszélek. Igazán csak a család számít. Melissa óta egyedül vagyok. A fivéreim sosem léptek be a bizniszbe. Főiskolára mentek, lett rendes állásuk, igazi életük. Sosem álltunk közel egymáshoz. A húgaim... időről időre írnak nekem. Szomorúan megrázta a fejét. – Magányos öregember lettem. Nem élek senkivel, és nincs kiért élnem. Előrehajolva megveregette a térdem és elmosolyodott. – Így volt ez mostanáig. – Mit iszol? – kérdezte, miközben felállt. – Teát, kávét, bort? – Egy sört, ha lehet. – Naná! 15

Felnevetett, és kikapott pár üveggel a frigóból. A sajátom nagyját egyetlen nagy, szomjazó korttyal döntöttem le, hogy aztán boldogan felsóhajtsak. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta nem ittam. Theo lassabban iszogatta az övét, hadd tartson sokáig. – Hány éves is vagy, Capac? – kérdezte azután, hogy nekiálltam a második üvegnek is. – Huszonhét, huszonnyolc? – Akörül. – Pompás kor. Nem túl öreg még a tanuláshoz és nem annyira fiatal, hogy az idegeire menj az embernek. Ez az egyik oka, amiért téged választottalak. De nem az egyetlen, hiszen az utódomat nem választhattam ki kizárólag a kora alapján. Viszont ettől még tényező maradt. – Ez egy rázós üzlet – folytatta komoly arccal. – Nem tudom, hogy mire számítasz, de ez nem a csillogásról szól. Ha feljebb jutsz, ott már fényesebb lesz ugyan, de mi a legalján vagyunk. A legtöbb zsozsót a védelmi pénzek jelentik. Embereket fenyítünk be... kis boltok tulajait meg vállalkozókat... és azért szedjük be a lóvét, hogy ne verjük szét az ingatlanaikat. Ha nem fizetnek, példát kell statuálnunk velük. Ez az erőszakról szól. Bármit is állítsunk magunkról, valójában erőszakos népek vagyunk. – Viszont, bár ez egy illegális biznisz, attól még igenis biznisz. Az adóhatóságnak éppen úgy elszámolunk, mint bárki más, ezért úgy kell vezetnünk a könyvelést, hogy abban ne legyen hiba. Hanyagold csak el a papírmunkát, és máris a nyakadon vannak, mint a sakálok! – Vannak alkalmazottaink, akikről gondoskodunk. Vannak kiadásaink, rezsiköltségeink és fenntartandó legális fedőtevékenységünk. Piszkosul nehezebb ezt csinálni, mint egy legális vállalkozást. A nagyobb brigádok megengedhetnek maguknak éles eszű jogászokat, akik elrendezik nekik ezeket a dolgokat, de mi nem, nekünk magunknak kell csinálni, mindenhez kell értenünk: gengszternek, jogásznak, üzletembernek, ügyintézőnek kell lennünk egyszerre. Nagy haszonra tehetünk szert, de csak akkor, ha jól csináljuk a dolgokat, nem basszuk el, és nem hagyunk támadási felületet a törvénynek vagy az ellenfeleinknek. Vagy a Kardinálisnak. Szünetet tartott, és felém bökött az ujjával. 16

– Soha ne szívózz a Kardinálissal, Capac! Soha! Ne pattogj az ő területén, ne köss bele még a legutolsó talpnyalójába se! Ha az egyik embere azt kéri, hogy vedd be egy üzletbe, aminek előkészítésével és tökéletesítésével hónapokat töltöttél, gondolkodás nélkül mondj igent, még akkor is, ha ezzel buksz rajta! Mindent a Kardinális irányít, és minden az övé. Rengeteg fiatal srác, amint szert tesz egy kis hatalomra meg valamennyi pénzre, rögtön azt gondolja: „A Kardinális nem is annyira kemény, meg tudjuk csípni”. – Ezek a srácok aztán meghalnak. Még egyszer mondom, csak hogy értsd: ne baszakodj a Kardinálissal! Nagy ívben kerüld el az embereit! Ha összefutsz velük, mutass tiszteletet irántuk! Mert ha a Kardinális rád száll, akkor hamar a sírba juttat. Ez olyan biztos, mint a hétszentség. – Üzleteltél vele mostanában? Theo habozott, és elkapta a tekintetét. – Nem. Váltottunk pár szót egy harmadik... a francba is, talán negyedik vagy ötödik közvetítőn keresztül. De közvetlen kapcsolatom nincs vele. Nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy érdekeljem. Hazudott. Nem tudom, miért, de megjegyeztem magamban, hogy később még érdemes lenne feszegetni ezt a kérdést. Tiszteltem Theo bácsit, és tudtam, hogy rengeteget fogok tanulni tőle, de a célkeresztbe komolyabb célpontokat fogtam. Igenis szándékomban állt szerencsét próbálni a Kardinális sameszaival, ha adódik rá lehetőségem, mondjon bármit is Theo. Az igazi hatalomhoz egyedül a Kardinálison át vezetett az út. Ha nem kockáztatsz, és nem kerülsz vele kapcsolatba, egész életedben szedheted a filléres védelmi pénzeket. Theo meglötyögtette a sörét az üvegben, belebámult az aranyló ragyogásba, és gyorsan témát váltott. – Capac Raimi – nyújtotta el a nevemet. – Furcsa név. Korábban még csak hasonlóval sem találkoztam. Egy-két Raimival már igen, de azoknak értelmes keresztnevük volt, mint Joseph vagy Joel. Honnan kaptad ezt a nevet? – Az apámtól – ráncoltam a szemöldökömet. – Ő is Raimi volt, és hát én sem tudom, honnan jött a Capac, de úgy sejtem, valami régi 17

név lehet. Vagy talán egy könyvből szedte. Anyám nem mondta el neked? Theo feszengve köhintett párat, és a szeme ismét sunyin megvillant. – Nem nagyon láttam anyádat azóta, hogy férjhez ment. Megszakadt a kapcsolat. A családok időnként szétmennek. Milyen volt az apád? – Ő... Megpróbáltam magamban felidézni. – Rendes fickó volt. Még kicsi voltam, mikor meghalt, úgyhogy nem sok mindenre emlékszem belőle, de arra igen, hogy jó ember volt. – És anyád? – Theo előrehajolt, szeme olyan lett, mint a sólyomé, és már egyáltalán nem pislogott. – Ő... olyan anyás volt – nevettem fel sután. – Milyenek az anyák? Ő... Elakadtam. Kínosan éreztem magam, mintha rohadt volna valami a múltamban, amit el akartam hallgatni. – A te húgod volt. Éppen annyit tudsz róla, mint én. – Hát persze – felelte túlságosan is gyorsan. – Csak azt akartam tudni, hogy megváltozott-e azóta, mióta én... mióta ő... Felmordult, lehajtotta a maradék sörét, felkapott egy újabb üveget, és nem kérdezett többé sem a családomról, sem a múltamról. Úgy öleltem magamhoz a bűnt, mintha arra születtem volna. Természet adta tehetség voltam, gyorsan tanultam, és ösztönösen cselekedtem. Figyelmesen hallgattam Theót, és megjegyeztem minden egyes szavát. Megtanított rá, hogy miként bánjak az alkalmazottakkal, a kuncsaftokkal (sosem hívtuk őket áldozatoknak, mindig kuncsaftok voltak vagy kliensek) és a rivális bandákkal. Hogy miként vezessem az elszámolást, hogyan használjak legális fedőügyleteket hasznunk kimosására, és hogy miként kerüljem el a törvény számos, messzire nyúló karját. A Város olyan volt, akár egy terpeszkedő, többszintes kolosszus: aki nem ismerte, csak az anarchiát látta benne, de ha a közelébe 18

férkőztél, és alaposan tanulmányoztad, megláttad benne a rendet. A pénz északon összpontosult, ahol a gazdagok zöme élt, függetlenül attól, hogy bevételeik legális vagy más forrásokból származtak-e. Itt nem létezett a társadalmi osztályok előítélete – ha elég gazdag voltál, szívesen láttak. Az utcák makulátlanul tiszták voltak, a lámpák mindig égtek, a kocsik betartották a sebességkorlátozást. Nem voltak dílerek, stricik, sem utcai kurvák. Senkinek eszébe sem jutott otthon háborgatni az északon élő, rendes népeket. Még betörések is csak elvétve akadtak – a kellemetlen következmények messze többet nyomtak volna a latba, mint a kaszálható zsákmány. A feketék a keleti és a délkeleti részeket uralták. Nem éltek teljesen elszigetelten, de nagyon-nagyon közel jártak hozzá. A Város csúnya fejezeteket írt hozzá a rasszizmus történelméhez. A 80-as évek elején kitört komoly lázongásokban több tucatnyian haltak meg, és annyi ingatlan pusztult el, amennyi csak egy nagyobb földrengésnél fordul elő. A dolgok azóta elcsitultak, és a bőrszín már nem jelentett olyan halálos problémát errefelé, mint egykor – a jobb iskolák, a kedvezőbb karrierlehetőségek és a tűrhetőbb lakáshelyzet kihúzta a rasszizmus méregfogát –, ám az elnyomás és a gyűlölet éveit nem lehetett olyan könnyen eltörölni, mint ahogy azt az emberek szerették volna. Bizonyos dolgok csak lassan változtak. A Város közepén állt az üzleti negyed: ez a bankok, irodaházak és a túlárazott éttermek vidéke volt. A túlnyomórészt az elmúlt ötven évben emelt, óriási épületek funkcionálisak voltak és hidegek, mint a jég. Északkeleten, délen, délnyugaton és nyugaton terültek el a külvárosok. A tehetősebb ingázók leginkább a délnyugati részt kedvelték, a szegényebbek a keleti régiókat. Északnyugatról a bevándorlók hasítottak le maguknak egy szeletet a Városból, de ez nagyrészt fejletlen környék volt, rengeteg nyílt mezővel és parkkal. Ide több egyetem is befészkelte magát, meg egy vidámpark és egypár nagy stadion. A folyó mentén gyárak és raktárak álltak – köztük sok régi és lepukkant. A Várost még akkor emelték, mikor a hajók és az energia még szinonim fogalmak voltak. A régebbi gyárakat felújították és 19

renoválták, de a dolog lassan haladt, és minden egyes gazdasági megtorpanásnál abbamaradt. A másik felosztást – a bandák közti határvonalakat – már nehezebb volt meghatározni. A keleti részeket a fekete bandák uralták, melyekből túl sok volt, hogy számon lehessen tartani őket, többségük ráadásul kicsi volt és rövid életű. Az évek során számos bandavezér megpróbálkozott a kisebb csoportok egyesítésével és megszervezésével, de a Kardinális villámgyorsan leszámolt minden ilyen fenyegetéssel. Jobb szerette, ha a feketék megosztottak, és egymással háborúskodnak. Mindenütt másutt a szokásos katyvasz volt az úr. Erős és gyenge családok, néhány nagy, rideg szervezet meg többtucatnyi utcai banda, ami hamarabb pusztítja el önmagát, minthogy bármit elérne. Több száz drogbáró és több ezer díler. Prostitúcióra építő gengszterek. Olyanok, akik vagyonukat fegyverkereskedelemből szerezték. Gyémánttal és arannyal üzletelő nagystílű tolvajok, meg a védelmi pénzek beszedéséből és kisstílű lopásokból élő rengeteg kisebb. Az olaszok, az írek, a kubaiak és a kelet-európaiak szép számban képviseltették magukat, de egyikük sem került fölénybe. A Városnak egyetlen császára volt, akihez senki sem férhetett hozzá: ő volt a Kardinális. A centrumot közvetlen ellenőrzése alatt tartotta, a többit pedig úgy irányította, ahogy szeszélye diktálta. Ő volt a legvégső pont, a bizonyíték, hogy egyetlen ember is képes egyedül megcsinálni, függetlenül attól, hogy a többiek segítenek-e neki vagy hátráltatják. Theo délnyugaton dolgozott. Itt nőtt fel, ezeket az utcákat járta első tini bandájával, a Pacinókkal. Délnyugat a nyugisabb részek közé tartozott, és itt nem is lehetett annyi pénzt keresni, mint máshol. Azért itt is akadtak bankvezérek és kicsapongó, unatkozó háziasszonyok, meg rengeteg, drága hobbinak hódoló kamasz. A rendőröket elég olcsón le lehetett fizetni, a helyi tanácstagok meg buzgón siettek az ember kedvében járni. Léteztek ennél sokkal rosszabb helyek is a tanulásra. Az idő java részét Theóval töltöttem, aki arra a napra készített fel, amikor már egyedül is elboldogulok majd. Úgy tippelte, még hat 20

hónap, és már elkezdhetem a nevében vezetni a show-t: bár még fogja majd a kezem, de egyre nagyobb mértékben függetlenedhetek majd. Addig viszont a felügyelete alatt álltam. Állandóan a közelében kellett lennem, ébren töltött óráim zömét az ő társaságában töltöttem: szó szerint a jobb keze voltam. Kezdetben ez elég kényelmetlennek bizonyult mindkettőnknek, de aztán pár nap leforgása alatt idegenekből üzlettársakká váltunk. Olyan volt az egész, mint valami megrendezett házasság. Nem egyszerű ennyi időt eltölteni olyasvalakivel, akit nem ismersz, bekerülni egy olyan kapcsolatba, ahol a hűség, az őszinteség és a bizalom elengedhetetlen kívánalom. Ahogy teltek-múltak a hetek, úgy ismertük és kedveltük meg igazán egymást. Egy hónap után már nem kellett tettetnünk, hogy barátok vagyunk – azok voltunk. Theo szigorú mentornak bizonyult. Megtiltotta, hogy nőkkel kezdjek. A szex rendben volt: a prostikkal és az egyéjszakás kalandokkal nem volt semmi gond, de ennyi és nem több. Azt mondta, hogy még túl korai lenne románcokba bonyolódnom. Megvan az ideje a szerelemnek és megvan az ideje a tanulásnak, mondta. És most az utóbbit éljük. Egy nő csak elvonná a figyelmemet ebben a fázisban, nem tudnék a munkára koncentrálni, és ez csorbítaná a céltudatosságomat. Nem értettem vele egyet, de hát ő volt a főnök, és mivel eldöntöttem, hogy minden szava törvény lesz a számomra, befogtam a számat, és követtem az utasításait. Amúgy is rengeteg mindent kellett csinálnom, úgyhogy kétlem, hogy lett volna időm nőcsábászkodásra. A szerelem időt és energiát emészt fel, és nekem egyikből sem maradt sok a fárasztó napi feladataim és leckéim közepette. Bizniszünk szépen gyarapodásnak indult azután, hogy Theónak kezdtem dolgozni. Átvettünk pár régi, lepukkant területet, és terveket szőttünk arra, hogy kiépítjük őket, és új üzletfeleket csábítunk oda. Kivásároltuk a nyugállományba vonuló vagy gyenge bandavezérek érdekeltségeit, átvettük az embereiket, kötelezettséget vállaltunk az adósságaikért, begyűjtöttük kintlévőségeiket. Beléptünk a drogbizniszbe, hogy kielégítsük a Város álomkergetőinek függőségét. Belevágtunk a fegyvercsempészésbe is, és behoztunk a 21

Városba néhány láda fegyvert. Ahogy azt Theo mondta, ez egy mocskos üzlet volt, és minél jobban ment, annál mocskosabb lett. Bár én elsősorban megfigyelőként működtem, óhatatlanul is belekeveredtem az ügyekbe. Nem mozoghatsz úgy ezekben a körökben, hogy időről időre ne horzsold fel az öklödet. Verekedések bármikor kitörhetnek, teljesen váratlanul is, nekem pedig állnom kellett a sarat, és kezelnem az épp adódó helyzetet. A legrosszabbak a függők voltak. Minden remekül megy: nálad az áru, náluk meg a pénz. Beszélgettek, mosolyogtok, végeztek az üzlettel, aztán a semmiből elővillan egy kés vagy lánc, és félresikerül az egész. Megálltam a helyem. Theóval töltött időm során egyetlen csúnya verést sem kaptam. Fitt voltam, mértékkel ettem, minden este erősítettem otthon. Gyorsak voltak a reflexeim és fürge a szemem. Kaptam néhány kemény ütést, de főként hasra, ahol nem is látszottak. Az arcom ugyanolyan érintetlen maradt, mint amikor megérkeztem – az orrom egyenes, a fülemet egyetlen harapás sem csúfította el. Tudtam, hogy egyszer úgyis elkapnak majd – mindenkit elkapnak –, de eddig olcsón megúsztam. Még csak nem is öltem meg senkit. Sok csontot összetörtem, bevertem pár fejet, kilöktem néhány szerencsétlent száguldó kocsikból, de Theo nem engedte, hogy bárkit is megöljek. Azt mondta, nem akarja, hogy túl hamar túl sok mindenen átessek. Egy dolog volt móresre tanítani egy begőzölt narkóst, és egy másik előrántani a pisztolyt, és egyszer s mindenkorra véget vetni a leckéztetésének. Időnként persze szükség volt gyilkosságra, de amikor csak lehetett, Theo inkább megbízottakkal dolgozott. Ő maga mindössze két emberrel végzett saját kezűleg élete során, és azt mondta, hogy ez a kettő is túl sok volt. „A holtak visszajárnak kísérteni” – dörmögte gyakran, ami éppen olyan jó sírfeliratnak, mint akármi más. A nagyhal a Kardinális volt, és minden, amit csináltunk – Theo első napon elmondott figyelmeztetése dacára – azt szolgálta, hogy őt magunkhoz édesgessük. Amíg független szervezetként dolgoztunk, csak egy pontig merészkedhettük saját erőből. Ha növekedni 22

akartunk és el akartunk jutni a felsőbb körökbe, ahhoz a Kardinálisnak tudnia kellett rólunk. Amíg ez be nem következik, amíg meg nem hívnak minket a Pártközpontba vagy egy ebédre a Shankarba, addig nem voltunk többek partra vetődött kishalaknál. A nagyobb dolgokat előrevetítő hívás egy keddi napon érkezett, majd hat hónappal a megérkezésem után. Addig rabszolgaként robotoltunk, építkeztünk, tervezgettünk, alakítgattuk a jövőt. Jól dolgoztunk együtt, és a legjobbat hoztuk ki a másikból. Én ismét fellobbantottam Theóban a siker iránti vágyat, ő pedig megtanított rá, hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Szétválogatta okosabb gondolataimat az ostobább agyszüleményeimtől. Az ő tapasztalata és az én éhségem hatékony kombinációnak bizonyult. Tudtuk, hogy sínen vagyunk, mikor Neil Wain felvette velünk a kapcsolatot. Wain nem a Kardinális embere volt ugyan, viszont nem is nevezhettük jelentéktelen bandavezérnek. Az ember jobban tette, ha vigyázott, ha rosszabb napján találkozott vele. Rendelkezett a Kardinális pecsétes jóváhagyásával, és ebben a városban ez a mindent jelentette. Azzal, hogy vele üzletelünk, egy lépéssel közelebb kerülünk a Pártközponthoz. Wain volt a teszt – rajta keresztül próbálnak ki minket. Ha bizonyítjuk alkalmasságunkat, akkor még többre is számíthatunk. Wain volt a korrupció, a politika és a totális uralom Újvilágába vezető ajtó. A Kardinális-szintű bűnözés világába vezető ajtó. Egy drogszállítmányt kellett lerendeznünk neki. Azt elintézte, hogy behozzák a Városba, de túl nagy volt ahhoz, hogy maga terítse szét az egészet. Az volt a terv, hogy mi megkapjuk a harmadát, amiből felhúzunk egy fedőszervezetet, és kicsengetjük a hasznunk után neki járó százalékot. Sokat kért, de a pénz nem számított. Rövid távon keveset keresünk a bizniszen, hosszú távon viszont ez lehetett a valaha volt legjövedelmezőbb lépésünk. Egy elhagyatott, folyóparti raktárban találkoztunk vele kedden, késő éjjel. Nem volt könnyű ilyen rövid idő alatt ennyi pénzt összeszedni – ez szintén a teszt része volt –, de betörtünk néhány fejet, behajtottunk pár szívességet, úgyhogy sikerült.

23

Theo leírhatatlanul izgatott volt. Szemmel szinte követhetetlenül gyorsan pislogott. A keze reszketett, és még tíz lépésről is hallottam a szívdobogását. – Ez az, Capac! – szorította meg a karomat. – Eszembe se jutott, hogy ilyen hamar sor kerül rá. Ez miattad van. Ne is próbáld tagadni! A felbukkanásodig is elég jók voltunk, de azóta valósággal szárnyalunk. – Hízelegsz – tiltakoztam. – Én csak a parancsokat követem. Nincs bennem semmi különleges. – Nehogy azt hidd! Bármit kapunk is ma éjjel, bárhová jutunk is innen, az a te érdemed. Ez a te éjszakád, úgyhogy élvezd ki! A pokolba is, merülj el benne! Beharapta az ajkát, hogy ne látsszanak a könnyei. Nem láttam rajta ennyi érzelmet első találkozásunk óta. – Gyerünk! Nézzük szembe a sorsunkkal! Kiszálltunk a limónkból – amit aznapra béreltünk, mivel egyszerűen kell egy limó, ha igazi gengszter akar lenni az ember –, és három emberünkkel besétáltunk az elhagyatott raktárba. Wain már várt minket, türelmesen álldogált saját kocsija mellett kezében egy bőrönddel, és mosolyogott. Theo már-már kocogásra váltva megelőzött minket, és széttárta a karját: túlságosan fel volt lelkesülve ahhoz, hogy fenntartsa a komoly, üzleties légkört. – Neil! – zúgta. – Neil, a Krisztusát neki, de jó, hogy látlak! Mennyi idő telt el azóta, hogy... A golyók úgy tépték fel a mellét, mintha csak papírzacskóból lenne. Karjával csapott kettőt-hármat, lába megrogyott. Vér fröcskölt minden irányba. A tüzelés folytatódott, noha egyértelmű volt, hogy Theo halott. Úgy pördült meg a tengelye körül, mint valami kerengő dervis. Megpillantottam az arcát és a rajta ülő értetlenséget, amit magával vitt abba a másik világba. Aztán egy sor golyó letörölte az arckifejezését is, az egész arcát, mindent. Három emberünkből kettő higgadtan és profin cselekedett: oldalra vetették magukat, és már a mozdulat közben tokjukba dugott fegyverükért nyúltak. A harmadik a nadrágjába vizelt, térdre rogyott, és irgalomért esedezett. Mind meghaltak, ahogy az égből hulló fémlövedékek halálos zápora végigvágott rajtuk. 24

Öt másodperccel később egy vértócsában álltam négy, a hűvös éjszakában lassan gőzölögni kezdő hulla társaságban. A lövöldözés keltette visszhangok is elhaltak, a falak mohón magukba nyelték a fegyverek hangját. Kábultan álltam. Öt másodperccel korábban úton voltam a hírnév és a vagyon felé, most pedig földbegyökerezett lábú hullajelölt lettem. A bácsikám élettelen és ernyedt tetemére néztem, és azon törtem a fejem, hol rontottuk el. Nem volt vitás ügyünk Wainnel. Sosem kereszteztük egymás útját. Mi lehetett a gondja? Néhány kába pillanat múltán rájöttem, hogy még mindig nem haltam meg. Hülyén pislogva körülnéztem a raktárban. Az orvlövészek éppen a második lépcsőfordulón ballagtak lefelé cigizve, röhögcsélve, azt elemezgetve, hogy ki kit ölt meg. Neil Wain ugyanott állt, ahol eddig: a vérontás nem hozta ki a sodrából. Látható érdeklődés nélkül mért végig, majd a közeledő léptek hallatán megfordult. Tagbaszakadt, gránitarcú férfi lépett ki az árnyékok közül. Kurtán biccentett Wainnek, elsétált mellette, és megállt előttem. Tetőtől talpig végigmért. – Capac Raimi? – tudakolta. Tátott szájjal meredtem rá, jó fél fényévvel lemaradva a történések mögött. Nyilván csak álmodom. Egy perc múlva felébredek és... Keményen pofon vágott. – Te vagy Capac Raimi? – kérdezte újra, ezúttal hangosabban, mint aki nem szokott hozzá, hogy ismételje magát. Láttam a szemében, hogy megöl, hogy meghalok, ha továbbra is hallgatok. De képtelen voltam megszólalni. Ekkor egy másik férfi sétált be a terembe. Nem sokkal volt idősebb nálam, és jól öltözött gengszter benyomását keltette. Felnevetett, ahogy végighordozta rajtam a pillantását, a lábam elé köpött, és hátralökte a kalapját. – Ez nem ő, Tasso – szólalt meg. – Ez csak egy semmirekellő. Úgyhogy öljük meg, és tűzzünk! Randim van. Felemelte a pisztolyát, és egy centiméterrel az állam alá célzott. – Enyém lehet a megtiszteltetés? 25

– Nyugi, Vincent! – intette az idősebb. – De miért? Ez nem ő. Ez csak egy beszédproblémás srác. Csak az időnket vesztegetjük. Gyerünk... – Én... én vagyok Capac Raimi – nyögtem ki. Bizonytalanul egymásra néztek. – Tudod bizonyítani valamivel? – kérdezte az idősebb tag. Mindkét kezemmel a zsebembe túrtam, valamilyen kártya vagy más azonosító után kutatva, amiről pedig tudtam, hogy nincs nálam – soha nem voltam oda a hitelkártyákért vagy az olyan klubokért, ahol létezett tagság. Még jogsim sem volt. Valószínűleg a házban megvolt valahol az útlevelem, de erre sem esküdtem volna meg. A bérgyilkosok észrevették, hogy remeg a kezem, mire röhögni kezdtek. – Egy nagy szart, Tasso – mondta a fiatalabbik férfi. – A srác csak egy tuskó, akit belerángattak. Felhúzta a kakast, és a bal fülemnek nyomta a fegyver csövét. Az idősebb úriember megrázta a fejét, és zordan elmosolyodott. – Nincs nálad semmi, amivel bizonytani tudnád, hogy ki vagy? Mindenkinek van hitelkártyája! Legalább egy bankkártyád kell hogy legyen! Felemelte a karját, és az ujjával célba vett. – Az életed múlik rajta, fiú! Szedd elő vagy... – Nincs semmim – feleltem egyenletes hangon, felkészülve, hogy méltósággal haljak meg. Belenéztem a gyilkosom arcába, és elvigyorodtam. – Úgyhogy tőlem akár mehet, le is lőhetsz, te szemétláda. Legszívesebben hangosan megtapsoltam volna magam. Meg fogok halni, de legalább stílusosan teszem, felszegett fejjel. Sokan fizetnének egész vagyonokat is azért, hogy így távozhassanak. A gránitarcú gyilkos megvakarta az állát. – Mondta, hogy ezt fogod mondani – dörmögte. – Hogy az álmában szereplő pasas is ezt tette. Ő és azok a rohadt álmai. Oké! Tapsolt egyet, és visszaparancsolta a közelben őgyelgő gengsztereket a kocsijukba. – Vincent, te velem jössz! 26

A Vincentnek nevezett fickó engedelmesen bólintott, és elindult a raktár fala mellett parkoló egyik limó felé, melyet elrejtettek a mészárszék árnyai. – Wain, gondoskodj a pénzről! Odarúgta a férfinak Theo padlóra esett aktatáskáját. – Ügyelj arra, hogy a Kardinális megkapja a részét! – Mi? – ráncolta össze a homlokát Wain. – Na de én tettem neki szívességet! Mi segítettünk neki, a francba is! Azt hittem, hogy így legalább... – Rosszul gondoltad – csattant fel a férfi. – Az üzlet az üzlet, Neil, minden jóval és rosszal egyetemben. Hidd el, az a helyes út, ha leperkálod a Kardinális részét. A megrövidítése pedig annyira helytelen lenne, ahogy azt te magad is tudod, mintha magát a Sátánt hugyoznád le a pokolba vezető úton. – Oké – morogta Wain, és felkapta a táskát –, belátom, a Kardinálisnak van igaza. Nem vagyok ostoba. – Örömmel hallom. Azt hiszem jobb, ha most lelécelünk. Mr. Raimi, lenne olyan szíves és beszállna elsőként? – intett a mellénk gördülő limó felé. Ránéztem, aztán az autóra, végül Wainre. Nem tudtam, hogy mi lesz még ebből az éjszakából, hogy mit tartogat a számomra, de látva, hogy a dolgok mennyire kicsúsztak a kezem közül, úgy véltem, akár engedelmeskedhetek is, és akár ki is élvezhetem az utat. Összehúztam magamon a kabátomat, mert dideregtem a hidegtől és a sokktól, aztán beszálltam a kocsiba. Már vagy tíz perce a Város csendes utcáin autóztunk, és egy árva szót sem szólt senki. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. A kezdeti döbbenet, ami lezsibbasztott Theo halála miatt, múlóban volt, és jobban esett volna beszélgetni, mint magamban emésztgetni értetlen arckifejezésének és rubinvörös vérének emlékét. Próbáltam felidézni magamban, hogy milyen nevet mondott Vincent a raktárban, megköszörültem a torkom, hogy megtörjem a csendet, és tétován megkérdeztem: – Maga Ford Tasso? A férfi kifejezéstelen arccal fordult felém. 27

– Igen. – A híres Ford Tasso – vihogott Vincent, aki a kocsit vezette. – A neve száz nyelven átok. Járuljon elé mindenki! Hajoljatok meg és... – Fogd be! – szólalt meg Tasso szelíden, de szavainak azonnal meglett a hatása. Nyilván elviselte Vincent badarságait, de csak egy pontig, és a másik pedig elég okos volt ahhoz, hogy soha ne kísértse a szerencséjét. Ford Tasso. A Kardinális első embere. A Város nem hivatalos királyának erős karja, akitől legalább annyira féltek, mint az egyetlen embertől, akit valaha is mesterének mondott. Ha a Kardinális mítosz volt, Ford Tasso maga volt a legenda. Szemügyre vettem az utcai lámpák rézsútosan besütő, sárgás fényében. Nem volt már mai fickó, jócskán benne járt az ötvenes éveiben. Nagydarab volt, 185 magas, megtermett, akár egy medve. Sűrű haja fekete, mint a korom. Barkója volt, a diszkókor maradványa, meg tömött bajsza. Arca hideg és kemény, a levegőt is takarékosan szedte. Fekete öltöny, fehér ing, arany mandzsettagombok, gyűrűk és láncok. Halott szemek. Ez az ember irányította a Várost a Kardinálissal együtt az elmúlt harminc évben: ő ölte meg vagy taposta el mindazokat, akik az útjukba álltak. Úgy is nézett ki. Egy jelző jutott róla eszembe, ahogy hátradőltem az ülésen, és végigmértem: hidegvérű. De inkább megtartottam magamnak. Még fiatalkorában volt egy gúnyneve – úgy hívták, hogy a Gyíkember. Nem nagyon szerette. Az utolsó embert, aki így nevezte, néhány nappal később holtan találták: a gyomrát kiszedték, és kígyókkal meg leguánokkal rakták tele. Azóta egyszerűen csak ő volt Ford Tasso. A Pártközponthoz vittek. A Város szívébe. A Kardinális otthonába és munkahelyére. Ha valakit meghívtak ide, ennél biztonságosabb helyre nem kerülhetett. Ám ez volt a biztos halál színhelye mindazoknak, akik a tilosba tévedtek. Vincent a főbejárat előtt állt meg. Ford elküldte, mikor már a járdán álltunk. – Később szükséged lesz még rám? – kérdezte Tassótól. – Nem, de holnap korán legyél a Shankarban! Sűrű napunk lesz. – Mikor nincs? – dörmögte Vincent, és becsapta az ajtót. Süvítő gumikkal lőtt ki. 28

Felpillantottam a masszív épületre. Már sokszor láttam, de ilyen közelről még sosem. Régi volt, teli ívekkel meg szögletekkel: kínszenvedés megtervezni, lidércnyomás megépíteni. Impozáns üvegablakok, vörös téglás alsó rész, durva, barna kövek feljebb. Úgy festett, akár egy felújított templom, de tudtam, hogy minden ablak meg van erősítve, és be van riasztózva. Minden egyes szintet a lehető legdrágább riasztórendszerek védtek. Fegyveresek álltak ugrásra készen, hogy lepuffantsanak minden behatolót, a nap vagy az éj bármely órájában. Bevehetetlen erődítmény volt. Azt pletykálták, hogy még egy atombiztos bunkert is építettek az épület szintjei alá, legalább száz évre elegendő készletekkel. Két ajtónálló kezelte a masszív bejárati ajtót. Vörösbe öltöztek, kalapot és kesztyűt viseltek. Ártalmatlanok voltak és barátságosak. A mellettük elhelyezkedő öt fegyveres őr azonban már korántsem volt ennyire szívélyes. Ők a Kardinális személyes hadseregéhez, az Osztaghoz tartoztak. A Kardinálisnak sok idejébe telt, mire megszerezte a kormány támogatását az egység felállításához és személyes céljaira való felfegyverzéséhez. A Város politikusainak felét meg kellett vennie hozzá, a többit pedig el kellett tennie láb alól. Polgári felvonulásokat és rendőri tiltakozásokat is szerveztek. Egy ideig olyan volt az egész, akár egy háború. A Kardinális saját, személyes hadsereget akart. Mindenki más kevésbé lelkesedett ezért az ötletért – érthetően. Végül a Kardinális győzött, mint ahogy mindig, és megszületett az Osztag. Ötszáz fővel indult, és folyamatosan bővült. Az első időkben Ford Tasso volt a főparancsnok, mielőtt még nagyobb dolgokba fogott volna. Az előcsarnokban az Osztag további tagjai posztoltak, egyenlő távolságra egymástól, éberen és készen arra, hogy az első gyanús jelre tüzet nyissanak. És nekem eszem ágában sem volt erre okot szolgáltatni. A Pártközpont földszintje csupa padlólapból és márványból állt, és a lépteid kopogó hangot adtak, bármerre is jártál. Feljebb persze már szőnyegek voltak. Az épület híres volt a Perzsiából és Indiából hozatott szőnyegeiről. A fenti emeletek padlójának minden egyes centijét szőnyegek borították, még a lépcsőházakét és a mosdókét is. 29

Az első emeleten túl tilos volt cipőt hordani. Minden alkalmazottnak és látogatónak le kellett adnia a lábbelijét a hat recepció valamelyikénél, mielőtt továbbmehetett volna. Nem volt kivételezés. Csak zokni lehetett az emberen vagy mehetett mezítláb is – még papucsot sem húzhatott senki. És Krisztus legyen irgalmas ahhoz, akinek büdös a lába. A Városban mindenki ismert legalább egy amputálós sztorit. A Kardinálisnak állítólag nagyon érzékeny orra volt, és nem díjazta a büdöset legbensőbb szentélyében. Ford Tasso és én átnyújtottuk cipőinket, és átvettük az elismervényt. A recepciós a lábbeliket egy szüntelenül mozgó futószalagra tette, azok pedig eltűntek hátul egy raktárban. Ford ugyanolyan közönyös volt, mint eddig, én azonban csodálkozva néztem körül, miközben megindultunk az épület számos liftje közül az egyik felé. Későre járt, de az előcsarnokban nagyobb volt a nyüzsgés, mint máshol napközben. Laptopos üzletemberek kis csoportokba verődve tárgyalták a piaci helyzetet. Az Osztag szolgálaton kívüli tagjai lazítottak hátul a társalgóban. A földszinten jó tucatnyi recepciós végezte munkáját a pultoknál: mindenkit regisztráltak, megszervezték a megbeszéléseket, felvették a telefonokat, és tartották a kapcsolatot a terepen dolgozó ügynökök százaival. A lift mintha egy másik időből érkezett volna. Nagy volt, szőnyeg borította, falai ki voltak párnázva, és andalító zene szólt benne. Állandóan volt benne egy kezelő, aki egy indítókarral irányította a kabint fel és le a huszonhárom emeletnyi aknában. Barátságosan viselkedett, de láttam, hogy a kabátja alatt ott dudorodik a pisztolya. Theo szerette ezt a liftet. Többször mesélt róla nekem. Egyszer azt mondta, ha választhatna, hol haljon meg, akkor a Pártközpont egyik mesés, régi liftjében tenné. Az emléktől gombóc gyűlt a torkomba, és nehezemre esett összpontosítani. Klassz lett volna meggyászolni Theót, de lehet, hogy ezek életem utolsó percei, és én nem akartam halottak gyászolására vesztegetni őket. Ha életben maradok, bőven marad időm Theóra. A bácsikám sem várt volna mást tőlem. – Jó estét, Mr. Tasso! – mosolyodott el a liftkezelő. – Hányadik emelet? – A tizenötödik – dörmögte Tasso. 30

– Azonnal, uram! Becsukta az ajtót, és beleszólt egy mikrofonba. – Tizenötödik emelet. Mr. Tasso. – Azonosítás – felelte egy száraz, számítógép generálta hang. Ford bemondta a nevét. A mikrofon alatt kattanva kinyílt egy kis panel, és Tasso belenyomta az ujját. Rövid szünetet követően a lift emelkedni kezdett, gyorsabban és simábban, mint ahogy vártam. Akárcsak kívülről az épület, a lift is úgy festett, mintha visszaröppentünk volna az egyszerűbb időkbe, de a felszín alatt valójában modern volt és hatékony: olajozott szörnyeteg az antik álca mögött. Tizenötödik. Ez a Kardinális szintje volt, ezért hát a biztonsági intézkedések. A pokolba is! A tizenötödiken nincsenek beosztottak. Vagyis magához a nagyfőnökhöz visznek. Megérkezett a lift. Kiszálltunk, és az máris eltűnt lefelé. Az ajtó két oldalán az Osztag egy-egy tagja állt, kibiztosított fegyverekkel. Három másik velünk szemben. Őket leszámítva a hely elhagyatott volt. A légkondicionálókat a megszokottnál néhány fokkal alacsonyabbra állították – éreztem, hogy libabőrös lesz a tarkóm a hidegtől. A szőnyegek éppen csak érezhetően, de a friss tisztítás illatát árasztották magukból. Megmozgattam lábujjaimat a vastag anyagban, és magamba csíptem, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodom-e. Ford Tasso elindult előttem, de én még nem álltam készen, hogy megmozduljak, így földbe gyökerezett lábbal maradtam a helyemen. Megállt és visszanézett. Kérdően felhúzta a szemöldökét. – Nos? – Mi folyik itt? Egy órája még úton voltam egy átlagos találkozóra. Mostanra a bácsikám halott, a jövőm romokban hever, én pedig a Pártközpont tizenötödik emeletén vagyok, feltehetően azért, hogy magával a Kardinálissal találkozzam. Mi a fasz történik itt? Kérdésem igazán logikusnak tűnt a számomra. Tasso közönyösen vállat vont. 31

– Nem tudom, kölyök. A Kardinális azt mondta, hogy hozzalak be, és én éppen ezt teszem. Hogy mit akar tőled, nem tudom, és nem is érdekel. Nem kérdőjelezem meg a Kardinális dolgait. – De nyilván mondott valamit. Mondania kellett... Megrázta a fejét. – Ha elég sokáig élsz, majd rájössz, hogy a Kardinálisnak semmihez sem kell ok. És az egyszer szent, hogy nem is kell magyarázkodnia. De most gyere, és hagyd abba a kérdezősködést! Hamarosan úgyis megkapod a válaszaidat. Hosszú folyosókon vezetett át, eligazítótermek, hivatali helyiségek és számítógépes központok mellett. A tizenötödik emeletnek saját irodarészlege volt, független és önellátó, melyet arra terveztek, hogy kiszolgálja a Kardinális minden igényét. Menet közben találkoztunk másokkal is, akik éppen az irodákba léptek be, de mindezt olyan nesztelenül és feltűnésmentesen tették, mintha csak árnyékok lettek volna. A szentség érzete lengte be a helyet. Tasso belépett egy „BÁZIS” feliratot viselő szobába. Odabent egy titkárnő dolgozott a számítógépén. Mindenhol akadt kéznél legalább egy titkárnő. A Kardinális gyakran dolgozott akár egész nap is, hogy érintkezésben maradjon a világ összes időzónájában működő kapcsolataival. A nő tudta, kik vagyunk, anélkül, hogy felnézett volna. – Helló, Ford! – mondta, és ujjai még csak le sem lassítottak. – Szia, Mags! Vár már ránk? – Igen. De csak a vendégre. Te itt maradsz velem. Felnézett és kacsintott. – Talán megpróbál összeboronálni minket. Jó párt alkotnánk, nem? A férfi rekedten kuncogott. – Oké, kölyök – mondta. – Hallottad a hölgyet. Befelé! Odaléptem az ajtóhoz, felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak, tétováztam, és Tassóra néztem valami útmutatásért. – Befelé! – vakkantotta, mire én vettem egy nagy levegőt, kinyitottam az ajtót, és beléptem a sárkány barlangjába.

32

2

lig zárult be mögöttem az ajtó, máris tágra nyílt szemekkel néztem körül. Nem tudtam, mire számítsak, így hát készen kellett állnom bármire, de a meglepődést így sem kerülhettem el. A szoba feketéllett a báboktól. Mindenfelé ott voltak: csüngtek a falakról, részeg pózokban hevertek a szoba közepén emelkedő irdatlan íróasztalon. Ezeket leszámítva a szoba spártaian egyszerű volt. Egyetlen kép sem függött a falakon a marionettfigurák mellett. Nem voltak számítógépek, virágok, vízhűtők vagy szobrok. Csak egy íróasztal állt benne – legalább hat méter hosszú – és akadt pár műanyag szék is a fal mellett, tőlem jobbra. Az ablaknál láttam két másik széket: az egyik szintén műanyag volt, a másik bársonybéléses, díszes bőrborítású. Ezen kívül nem sok említésre méltó akadt. Kivéve a Kardinálist. A bőrszékben terpeszkedett, keresztbe vetett lábakkal, és ásványvizet iszogatott. Nyurga karjával intett, hogy lépjen közelebb. – Üljön le! – mondta kedvesen, és a műanyag székre mutatott. – Tetszik a kiállításom? – tudakolta, a bábok felé intve.

33

– Klassz – préseltem ki magamból, anélkül, hogy körülnéztem volna. A szám kiszáradt, de sikerült még pár szót kierőszakolnom rajta. – Nagyon... mutatós. Elmosolyodott. – A szeme elárulja, hogy nem érdekli. Meg kellene tanulnia uralkodni az arckifejezésén. Na most – engedte le a poharát –, alaposan vegyen szemügyre! Nyilván majd szétveti a kíváncsiság. Essen túl a szemrevételezésen, és aztán mondja el, hogy mit gondol! Karjait széttárva pózolt előttem. Magas volt, két méter, vagy még magasabb, és már-már girhesen vékony. Nagy orra horgas, akár egy bokszolóé. Rövidre vágott, kétoldalt felnyírt frizurája volt. Ádámcsutkája előreugrott. Feje kicsi volt egy ilyen nagytermetű emberhez képest, keskeny és hegyes, szája túl széles. Arcára szinte ráfeszült papírvékony, tompa szürke bőre. Buggyos kék tréningruhát és kopott futócipőt viselt. Jobb csuklóján olcsó digitális óra, más ékszer azonban nem volt rajta. Hosszú, csontos, görbe ujjai voltak, körmeit tövig rágta. Bal kezének kisujja elhajlott a többitől a második ízületnél, úgy hatvanfokos szögben. A hatvanas éveinek végén vagy a hetvenesek elején járhatott, de egy nappal se mondtam volna idősebbnek ötvennél. Miután végeztem a szemrevételezéssel, leengedte a kezét. – Most én jövök – mondta, és alaposan szemügyre vett. Mélyen ülő szemei voltak, akár Theo bácsinak, de amikor koncentrált, azok tágra nyíltak, olyan volt, mintha a cseppfolyós halál kettős tavába bámulna az ember. – Hát, nem olyan, mint vártam – bökte ki végül. – És mi van magával? Mit gondol rólam? – Sovány – feleltem, igazodva kötetlen beszédstílusához. Nem tudtam, mire megy ki a játék, de ha a lazát akarja játszani, tőlem mehet a dolog. – Azt hittem, kövérebb. Elmosolyodott. – Régebben dagadtabb voltam, de a Város irányítása, meg a többi ilyesmi miatt nincs időm foglalkozni olyan apróságokkal, mint az evés. Elhallgatott és várta, hogy megszólaljak. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, mit is mondhatnék. Farkasszemet néztem vele, és 34

próbáltam nem nagyon ficeregni közben. Végül kirángatott szorult helyzetemből. – Tehát Capac Raiminak hívják. Ez inka név, nemde? Atahualpa és az Ayarok idejéből? – Erről semmit sem tudok. – Ó, pedig így van – bizonygatta. – Néhány évtizeddel ezelőtt mindent elolvastam az inkákról. A Város alapítója Manco Capac volt, egy csoport még az idén szobrot emel neki. Ez a város rengeteg szállal kötődik az inkákhoz. Maga jól beleillik a képbe ezzel a névvel. – Tudja, mi volt az inkák jelmondata? Megráztam a fejemet, kábán a bizarr beszélgetéstől. – Manan sua, manan lluclla, manan quella. Vagyis ne lopj, ne ölj, ne lustálkodj. Az utolsót leszámítva teljesen haszontalan tanácsok, de ilyenek ezek az inkák. – Elég a játékból! – csapta össze két tenyerét. – Tudni akarja, hogy miért hozattam ide, miért ölettem meg a bácsikáját és az összes emberét, magát pedig miért nem. Így van? – Átfutott az agyamon a kérdés – vallottam be. – Van valami elképzelése vagy elmélete? Tagadóan megráztam a fejem. – Remek! Utálom a találgatásokat. Soha ne tettesd, hogy többet tudsz annál, mint amit tényleg tudsz! Nincs időm az ilyesfajta bohóckodásra. Az égvilágon semmi gond nincs a jó öreg, ódivatú tudatlansággal. Semmit nem fogsz tanulni, ha azt hiszed, már mindent tudsz. Ismét hallgatásba merült. Akárcsak korábban, most sem szóltam semmit, de ahogy teltek-múltak a percek, eszembe jutott valami, amit még a raktárban hallottam. Egy pillanatig eltöprengtem rajta, aztán megköszörültem a torkom, és tettem egy próbát. – Ford Tasso mondott valamit. – Tényleg? – nézett fel a Kardinális. – Mr. Tasso jól ért a csendhez, és nem pazarolja a szavakat. Ha mondott valamit, akkor nyilván fontos lehetett.

35

– Akkor nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki, de most, így visszanézve... Az álmokról mondott valamit. Arról, hogy álmodott rólam. A Kardinális arca elkomorult. – Elhamarkodottan dicsértem. Mr. Tasso szemmel láthatóan nem tanult még annyit a csendről, mint ahogy gondoltam. Mégis – töprengett az állát vakargatva –, talán így a legjobb. Eddig azon törtem a fejem, hogy kerülhetném ki ezt az álomdolgot anélkül, hogy eszelősnek tűnnék. – Mesélek róla – jutott végül dűlőre. – Talán nehezére esik elhinni, de ez a csodák világa, Mr. Raimi. Akik tagadják a lehetetlent, nagyon-nagyon rossz szolgálatot tesznek az univerzum fenséges varázsának. – A múlt héten láttam ezt az álmot. Addigra már eldöntöttem, hogy megöletem a bácsikáját. Apróság volt az egész, nem sokat gondolkodtam rajta. Aztán, mikor elaludtam, a meggyilkolásáról álmodtam. Olyan volt, mintha csak egy filmet néznék: ott volt a raktár, a gyanútlan Theo, a folyosókon várakozó bérgyilkosok. Theo belépett az embereivel, és hallottam, hogy felugatnak a fegyverek. Láttam, ahogy Theo és a csapata elhullik, ahogy bárányokként kaszálják le őket. – Ekkor a másik oldalamra fordultam, és készültem egy szebb álmot álmodni, mikor észrevettem, hogy Theo egyik embere még mindig talpon van. Golyók süvítettek körülötte, de ő csak állt ott mosolyogva, a pimasz rohadék. – Elindult felém. Egyenesen az arcába bámultam, az álombeli kamera szuperközelit adott róla. Egyre közelebb jött, míg végül mosolygó és magabiztos arca már kitöltötte az egész álomvilágom. – Ekkor felébredtem. Elsőként az jutott eszembe, hogy tudnék mit kezdeni egy ilyen emberrel. Akit nehéz megölni, aki kellően arcátlan és sebezhetetlen... az tud adni nekem valamit. Úgyhogy utánaérdeklődtem Theo embereinek, bizalmasainak, azoknak, akik a legnagyobb valószínűséggel vele tartanak majd a megbeszélésre. Mr. Tasso átadott egy névlistát, amit gyorsan átfutottam, követve az álom logikáját. Egy név azonnal szemet szúrt. Capac Raimi. Inka név. Erőtől duzzadó és ómeneket hordozó. 36

Rám mutatott. – Ezért van itt, Mr. Raimi. Ezért nem rohad a hullája a raktárban, ahol mostanra már körülrajzolták volna krétával a nyomozóim. Az álmom és a szokatlan neve miatt. – Szeretne munkát kapni? – kérdezte aztán udvariasan. – Nyilván tréfál – dadogtam, miután kihevertem a sokkot. – Elhitet velem egy hagymázas mesét, hogy lássa, az ostoba bunkó megkajálja-e. – Miért hazudnék magának? – Szórakozásból. Hogy összezavarjon. Hogy lássa, miként reagálok. Halkan kuncogott. – Hát ilyen nehéz elhinni, Mr. Raimi? Mindnyájunknak volt már déjá vu élménye, és átéltünk álmunkban látott dolgokat. Miért ne álmodhattam volna én magáról? – Mert maga a Kardinális! – fortyantam fel. – Maga nem álmodik hozzám hasonlókról! Mi nem egyszerűen csak maga alatt vagyunk, hanem vagy kétszáz kilométernyi föld választ el bennünket. Még ha, teszem azt, álmodott is Theóról és a mészárlásról, még ha tényleg látott is egy alakot, aki sértetlenül sétált át a golyózáporon, akkor sem hozatna engem ide és kínálna nekem munkát. Ez nem logikus. Sőt, inkább hülyeség. Vártam, hogy rám zúduljon a dühe. A Kardinális elképesztően indulatos ember volt, aki a legcsekélyebb provokációra robbant. Én meg épp az imént neveztem hülye, logikátlan hazudozónak. Úgyhogy múlt idő vagyok. Ahelyett azonban, hogy nekem rontott volna, ujjait összefűzve, ajkát lebiggyesztve elmélázott azon, amit mondtam. Mikor végül megszólalt, egy kérdést tett fel: – Ismeri az univerzum titkait? – Mi? – pislogtam. – Birtokában van az univerzum titkainak? Meg tudja magyarázni nekem a természet működését, az égitestek mozgását, az élet 37

keletkezését? Belelát a felfoghatatlanba, amit mi, többiek nem látunk? Ha igen, sokat fizetnék ezért az információért. – Nem értem, hogy... – Nem ért maga semmit! – csattant fel. – Maga éppen úgy vak a világ csodáira, mint mi, többiek. Nem tud maga semmit, Mr. Raimi! Vannak elméleteink, sejtéseink, elképzeléseink. Hiszünk dolgokban, melyek egyeseknek igazak, és nevetségesek mások szemében. Tudósokat bízunk meg azzal, hogy ássanak le az idő és a tér vermébe, és babráljanak a nagy kérdésekkel, pont úgy, ahogy a gyerekek játszadoznak a homokban. – Életem során egyetlen emberrel találkoztam, aki mintha tényleg tudott volna valamit. Őrült volt, egy részeges dokkmunkás. Nem tudta befűzni a cipőjét és begombolni a kabátját. Összevissza, rébuszokban beszélt, de minden egyes szava a lelkem legmélyéig megrázott. Nagyon rövid ideig hallgattam csak, aztán megölettem. Mert féltem tőle. Ha tovább hallgattam volna, én is megőrülök. Az igazság túlságosan sok az olyan csekély elméknek, mint amilyenek mi vagyunk. Tekintete lángolva fúródott az enyémbe. Hosszú ujjait a széktámla köré fonta, belemart velük a lágy szövetbe. – Ezután felhagytam az igazság keresésével. Attól a naptól fogva visszavonultam a tudatlanul és vak elfogadással élt létezésbe. Úgy határoztam, ha nem tudom megérteni a világegyetemet, akkor legalább követem a szabályait, és kihozom a legtöbbet felfoghatatlan törvényeiből. Többé nem kerestem a válaszokat. Úgy határoztam, hogy ezután jelvényként hordozom a tudatlanságomat. – Tudja, hogy mi a sikerem titka? – váltott ismét témát. Zsibbadtan ráztam meg a fejem. – Az, hogy tudom, miként lovagoljam meg a szerencse hullámait. Ebben a világban valahogy, valamilyen szinten minden összefügg. Biztosan hallotta már azt a szakállas mondást, hogy ha Ausztráliában egy pillangó megrebbenti a szárnyát, az kihatással van a földgolyó túlsó felén az időjárásra. Túlzás persze, de példának tökéletesen megteszi. – Minden összefüggésben áll mindennel. Minden kapcsolódik valami máshoz: néha egyértelműen, de leggyakrabban homályosan. 38

Egy zsidó csúfot űz egy Adolf nevű gyerekből, és milliók halnak meg a haláltáborokban. Leesik egy alma a fáról, és egy ember megfogalmazza a gravitáció törvényeit. Egy koszos utcagyereknek van egy álma, és megszületik a Kardinális. Elhallgatott, felállt, az ablakhoz sétált, és lenézett a városára. Nem tudtam, hogy merre kószálhatnak a gondolatai. Olyan volt, akár egy eszelős utcai próféta. Mi a fenébe keveredtem? Majd húsz percig állt az ablaknál, mialatt én teljes csendbe burkolóztam. Éreztem, hogy veszély fenyeget, ha valami meggondolatlanságot teszek. Egy fanatikussal akadt dolgom, de ő volt egyben a Város leghatalmasabb embere is. Az óvatosság még csak meg sem közelíti azt, ahogy viselkednem kell. Végül az örökkévalónak tűnő csend után ismét leült. Előredőlt, és így szólt: – Most elmondom, hogyan irányítom a birodalmamat. Körülnézett, még közelebb hajolt, megveregette a térdemet, és azt suttogta: – Nagyon megfontoltan. Felnevetett és hátradőlt. – Minden összefügg – ismételte. – Erre tanított meg a bolygón eltöltött időm. Valahogy minden illeszkedik egy sorba. A legkisebb embertől a legnagyobbig mindenki között vannak kötelékek. Egyetlen ember sem sziget, ha megbocsátja, hogy ezt az unalomig ismert közhelyet használom. Mind kapcsolódunk egymáshoz, a világhoz, melyben élünk, talán még a többi bolygóhoz és a csillagokhoz is. Nem hiszek ugyan az asztrológiában, de nem is tagadom. – Megpróbálom manipulálni a szerencse és a véletlen szabályait. Döntéseimet szeszélyem diktálja, barátaimat és ellenségeimet ösztönösen választom. Úgy uralom ezt a várost, ahogy azt a kocka megszabja. A szerencse rabszolgájává váltam, Mr. Raimi, és ezért tudtam bőségesen kaszálni. – Mondok egy példát. Évekkel ezelőtt a dokkoknál vettem egy lepukkant ingatlant. Az volt a tervem, hogy felújíttatom, és szép hasznot húzok belőle. Néhány hónappal később, még mielőtt megkezdődött volna az építkezés, találkoztam egy öreg maffiózóval. Túl sok vodkát ivott, és beszélgetni kezdtünk erről az épületről. Neki 39

is voltak tervei vele, és már ott tartott, hogy megveszi a vén tulajtól, mikor én megjelentem a színen. Felajánlotta, hogy hárommillióért megveszi tőlem. „Adok érte három gurigát” egész pontosan ezt mondta. Nemet mondtam, mert az épület ennél jóval többet ért. – Ő ment a maga dolgára és én is az enyémre, nem is foglalkoztam többet a dologgal. Vagy egy héttel később sétálni voltam – ahogy az egykor szokásom volt –, mikor odalépett hozzám egy csavargó, és egy kis alamizsnát kért tőlem. „Van egy háromgurigása, uram?” – kérdezte tőlem. A Kardinális összehúzta a szemét, és sipító hangon utánozta a hobót. Mindenesetre utánzóművészként éhen halt volna. – Hallotta valaha azt a kifejezést, hogy háromgurigás, Mr. Raimi? – Nem. – Mint ahogy én sem, de a csavargó majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint amit egy héttel korábban hallottam. Véletlen egybeesés? A Kardinális mosolyra húzta a száját. – Felhívtam az öreg maffiózót, és megkérdeztem tőle, áll-e még az ajánlata. Azt hitte, viccelek... mint ahogy maga is ma éjjel. Biztosítottam róla, hogy őszintén beszélek. Gyorsan és boldogan igent mondott. Nagyon jó alkut csinált: nem volt benne semmi csalás vagy hátsó szándék. Milliókat buktam. – Néhány héttel később az épület leégett. Rövidzárlat miatt. Az új tulajt nem izgatta a dolog, mert úgyis le akarta romboltatni a vén kurvát. Így valamivel többet kellett ugyan fizetnie az összetakarításért, de a várható haszon fényében ez nem számított. – Amikor viszont leástak az alapokig, kiderült – nem hazudok –, hogy az épület egy ősi temetőre épült. A vén roncs alatt több ezer hulla hevert. És ha ez még nem lett volna elég, kisült, hogy itt bizony pestisben meghaltak nyugszanak! Röhögésben tört ki, és öklével püfölni kezdte a szék oldalát. – Kibaszott pestisben! – zihálta, mikor ismét kapott levegőt. – Amint ez kitudódott, az egész tervnek annyi lett. A tanács történelmi emlékhelynek és egészségügyi szempontból veszélyesnek nyilvánította a környéket. A sajtó rémhíreket és vad meséket ásott elő, olyasmiket, amilyenek a régi épületekhez tapadnak: titokzatos 40

halálesetekről, régen ott élt gyilkosokról, erőszaktevőkről és a többi. Mindennek a tetejébe az én öreg barátomnak még ki kellett csengetnie az ásatási költséget is. – Milliókat vesztett rajta. Mint ahogy mindenki más is ugyanígy járt volna. Még az én összeköttetéseim sem tudták volna sikerre vinni a dolgot. Így aztán egy utcai csavargó zagyválásának hála, hárommilliót kerestem a bizniszen, ahelyett hogy ennél sokkal többet buktam volna rajta. Félredobtam a logikát, hogy sorsomat a szerencse kezébe tegyem, és erősebben kerültem ki a dologból. – Kezdi már érteni, Mr. Raimi? – Nem tudhatta, mi fog történni – tiltakoztam. – Hogy pont egy ilyen blőd dolog! Nem láthatta előre... – Hát persze, hogy nem! – szakított félbe. – Figyelt arra egyáltalán, amit mondtam? Épp az imént hencegtem el a tudatlanságommal. Szinte semmit sem tudok a világ működéséről és a minket összekötő erőkről. Nem vagyok látnok. Nem látok bele a jövőbe. A történetemnek nem ez volt a tanulsága. – Én a megfigyelt jelenségek alapján cselekszem. Nem vonok le következtetéseket, nem gondolkodom, nem állítok fel elméleteket, nem kérdezek. Amikor bekövetkezik valami – csettintett egyet az ujjaival –, én ugrok. Amikor tudomást szerzek egy véletlenről, azonnal azt keresem, hogy építhetem be a terveimbe. Minden összeköt minket, Mr. Raimi. Ez az első és egyetlen törvény. Ha elfogadja... ha hisz benne... elkezdheti használni. Csontos ujjaival megmasszírozta a homlokát. Láttam a szemében a frusztrációt. Megpróbált lenyűgözni a trükkjeivel. Megpróbált megtéríteni. Hogy miért, arról fogalmam sem volt. – A világnak megvannak a maga törvényei – vette fel ismét a beszéd fonalát. – Nem kell értenünk azokat, csak engedelmeskednünk kell nekik. Mint a háromgurigásnál. Semmi sem árulkodott arról, hogy a két embert a véletlenen kívül bármi is összekötötte volna. Viszont én annak a jelének vettem, hogy mégis. Az univerzum szálai valamilyen ismeretlen szinten összekapcsolták őket Mikor megéreztem ezt az összeköttetést, cselekedtem. A cselekvés révén pedig haszonra tettem szert. Ismét elhallgatott és ivott. 41

– Én így üzletelek – közölte csendesen. – Az emberek látják, hogy vágok rendet a piacon és az ingatlan bizniszben. Látják a nagy hatalmú barátaimat, akikkel jóban vagyok, aztán váratlanul cserbenhagyom őket, a hirtelen bekövetkező bukásuk előtt. Azon törik a fejüket, honnan tudok ilyen sokat, hogy miként vagyok képes ilyen gyakran egy lépéssel megelőzni mindenkit, hogy miként szagolom ki a sikert és a bukást mindenki másnál hamarabb. Azt hiszik, agyafúrt spekuláns vagyok, akit egy csapat okos tanácsadó segít. De tévednek. Mert én csak az ösztöneimre hallgatok, és a megérzéseimet követem. – Kér egy italt? – kérdezte aztán mosolyogva. Míg a Kardinális kivett egy üveg sört a kinti irodában álló hűtőből, én magamban átpörgettem, amit mondott, és megpróbáltam valamit kihámozni belőle. Lehet, hogy csak játszik velem, egy légből kapott mesét talált ki, hogy így tesztelje a hiszékenységemet, de valahogy őszintének tűnt. Mikor visszajött, azt mondtam: – Ez nem működne. Képtelenség. A nagy átlag törvénye értelmében többet kellene vesztenie, mint amennyit nyerne. Nem lenne a kezében az irányítás. Egyszerűen nem működne a dolog. – Mégis működik. Az iroda felé intett. – Ne feledje, hogy amit hallott, az nem egy hazárdjátékos zagyválása legújabb, atombiztos, tutira nyerő szisztémájáról. Én ebből a több évtizedes, bizonyítottan zsíros nyereségből élek. Ez nem egy eshetőség: ez tény. – Nem olyan egyszerű persze, mint ahogy azt a háromgurigás példa sugallja. Azért választottam ezt, mert színes és szemléletes sztori. A legtöbb esetben a szálak sokkal vékonyabbak, sokkal finomabbak. Ezek felismerése és értelmezése már-már a lehetetlenséggel határos. Könnyű hibázni, rosszul dönteni, elszalasztani a lehetőséget. – Figyelmen kívül kell hagyni a kockázatot, pihenjt kell parancsolni az agynak, és követni kell az ösztönöket, még akkor is, 42

ha a fej valami más mellett kardoskodik. Időnként az ember megégeti magát. Sokszor megperzselődtem. Egyszer-kétszer ropogósra is sültem. De meg kell tanulni együtt élni a tűzzel. Mert ha elkezdesz túl sokat gondolkodni vagy a tutira menni, mindörökre odavész a mágikus kisugárzásod. Ismét a valódi világ részévé válsz, a hétköznapié, a közönségesé, ahonnan nincs menekvés. – Azért van itt ma éjjel, mert egy furcsa emberről álmodtam, aztán pedig találtam egy furcsa nevű embert. Hűen fog engem szolgálni? Előnyére válik a cégnek? Hozzásegít engem még pár millióhoz? Megvonta a vállát. – Majd az idő megmutatja. Az idő végül mindent megmutat. Érzem, hogy maga az, hogy maga az az ember az álmaimból, de... – Többes szám. – Tessék? – Azt mondta, hogy az álmaimból. Azt hittem, csak egy volt. A Kardinális úgy nézett rám, mintha valami szörnyű, vírusos betegségben szenvednék. – A nyelvbotlások olyan kincsek, amiért a magamfajták ölni tudnak – közölte fagyosan. – Fanatikusan vadászni és dédelgetni kell őket, de soha nem szabad gondatlanul felfedni azokat. Hibáztam, olyasmit mondtam, amit nem akartam. Maga észrevette, amihez gratulálok. Csakhogy elárulta a tudását, ami ostobaság volt. – Tartsa elzárva a titkait! – mondta, és önkéntelenül is rántott egyet laza mackónadrágján. – Valójában egyetlen nyelvbotlás sem lényegtelen. Egy napon egy ilyen nyelvbotlás még megmentheti az életét, vagy legalábbis megóvhatja attól, hogy eldobja magától, ahogy az imént hajszál híján megtette. – Megölne egy embert csak azért, mert felemlegette a nyelvbotlását? – kérdeztem kételkedve. A Kardinális cápavigyort villantott fel, és azt felelte: – Ennél kevesebbért is megölettem már embereket, Mr. Raimi. Ha nekem fog dolgozni, magán múlik, hogy meddig marad életben. De ezt a kockázatot szívesen vállalja, nem igaz? Hallgattam, és hallgatásomban meglelte mindazt a megerősítést, amire szüksége volt. 43

A Kardinális később behívott még egy embert a mi kis megbeszélésünkre. A nőt Sonja Arne néven mutatta be. Kezet fogtunk, mielőtt leült volna a magával hozott székre. Csinos volt, visszafogott sminkkel, a negyvenes éveiben járhatott, haja őszült. Éles vonású arca elárulta, hogy nagyon figyel, de ajka és szeme kedvességet sugárzott. Rövid szoknya és semleges színű blúz volt rajta. Ilyen egy komoly, komor üzletasszony. – Miss Arne – mondta Kardinális –, ő itt Capac Raimi. Magának fog dolgozni. Azt akarom, hogy tanítsa meg őt az üzletre. Mutassa be a megfelelő embereknek! Gondoskodjon róla, hogy elsajátítsa a szakmai fogásokat és titkokat! Azt akarom, hogy ő legyen a maga legeminensebb diákja. Ha gyorsan ráérez a szakma trükkjeire, pompás. Ha nem, verje bele! – Nem gond – mért végig a nő. – Elfogadható a külseje, ez jó kiindulásnak. Valamivel kevésbé agresszív öltöny kell neki, kicsivel több szín, egy hajvágás... Mondjon valamit! – Hát hogyne! Azt akarja, hogy egy darabig zagyváljak összevissza, vagy szeretne inkább egy verset hallani? Ismerek néhány jó Dr. Seuss-költeményt. A nő jóváhagyóan bólintott. – Jó a hangja. Szerintem nem lesz semmi gond. Néhány hétig a gondjaimba veszem, és egyike lesz a Város legjobb üzletkötőinek. – Üzletkötő? – ráncoltam össze a homlokomat, és a Kardinálisra néztem. – Miss Arne a biztosítási részlegünk feje – magyarázta a Város ura. – Meg fogja tanítani magának, hogy adjon el biztosításokat. – Biztosításokat? Mi a... Elvigyorodtam. – Á, védelmi pénzre gondol! A Kardinális arca elkomorodott, és én rögtön láttam, hogy melléfogtam. Gyorsan visszakoztam hát. – Nem... azt akartam mondani... ha biztosításnak akarja hívni, semmi gond. Nem fogom... – Mr. Raimi – mordult rám –, ha védelmi pénzre gondoltam volna, akkor azt mondtam volna. Én soha nem féltem nevén nevezni a dolgokat. Igen, a védelmi pénzek bevételem jelentős százalékát 44

teszik ki. Csakhogy jelenleg még nem akarom ilyen ügyekbe belevonni magát. Később talán igen, de jelen pillanatban a biztosításokra fog összpontosítani. Miss Arne megtanítja, hogy adja el őket. Megismerteti magát a különféle általános és egyedi biztosításainkkal, megmutatja, miként sózza el őket, aztán rászabadítja magát a Város jóravaló polgáraira teljesen legális módon. Tud követni? Rámeredtem, először értetlenül, majd dühösen. – Ezért hozatott ide? – horkantam fel, megfeledkezve arról, hol vagyok. – Hogy egy kibaszott biztosítási ügynököt csináljon belőlem? Hallottam, hogy Sonja felszisszen, de nem érdekelt. Öljön csak meg a szarházi! Én nem leszek üzletkötő, sem a Kardinálisé, sem Istené, sem a Sátáné. – Hallgasson ide! – kezdtem volna bele a mondókámba, de a Kardinális parancsolóan felemelt keze belém fojtotta a szót. – Mr. Raimi – cicegte –, felesleges ennyire felizgatnia magát. Megértem az aggodalmát. Világos, hogy nem erre számított, de meg kell tanulnia bízni bennem. Öregebb vagyok magánál, és sokkal, de sokkal tapasztaltabb. Tudom, mit csinálok. – Miss Arne, elmondaná Mr. Raiminak, hogy maga miként kezdett dolgozni ennél a cégnél? – Prostituáltként – mondta a nő, amitől bennem rekedt a szó. Rábámultam. Ez az elegáns, precíz, kulturált üzletasszony... egy kurva volt? – Így igaz – felelte kimondatlan kérdésemre. – Titkárnői állásra jelentkeztem. De a Kardinális félrevont, és inkább prostiként kínált nekem munkát. Felvázolta szerződésünk pontjait, hogy mennyi lesz a várható jövedelmem, mennyit kell dolgoznom, milyenek az előrelépési lehetőségek, meg a többit. Bár korábban nem gondoltam ilyesmire, elfogadtam az ajánlatát. – Sok ügyfele volt? – tudakoltam. – Rengeteg. Jól csináltam, és közkedvelt voltam. – És hogy került a jelenlegi pozíciójába? – Spóroltam, és mikor elég pénzem lett, hogy visszavonuljak, megmondtam, hogy kiszállok, és másik munkát kértem. 45

Szabadidőmben vettem néhány órát, rengeteg mindent tanultam az ügyfeleimtől, és úgy éreztem, már mást is fel tudok mutatni, nemcsak a testemet. – És így is volt – fordult ismét hozzám a Kardinális. – Miss Arnenak hihetetlen érzéke van a számokhoz, és másodpercek alatt átlát a rizsán. Elhelyeztem az egyik biztosítási cégemnél, és öt évvel később már ő vezette. Mi ebből a tanulság? Nem az a lényeg, hol kezded... hanem az, hogy hol végzed. Felkapta az egyik bábot az asztaláról, és játszani kezdett vele. Mesterien rángatta a zsinórokat, gördülékenyen mozgatva a báb fejét, kezét, lábát. Vidáman vigyorgott, ahogy táncra pördítette. Mikor végzett, a padlóra dobta, és úgy folytatta a beszélgetést, mintha meg sem történt volna ez a kis közjáték. – A biztosítás érdekes terep, Mr. Raimi. Megtaníthatja mindenre, amit csak tudnia kell az emberekről. A sikeres biztosítási ügynökök felmérik ügyfeleiket, és kitalálják, mi az, ami beindítja, ami megrémiszti és ami elcsábítja őket. Megtanulják, hogy az emberek miért cselekszenek úgy, ahogy. Ettől ötleteik támadnak, véleményük lesz és elkezdik megérteni a többieket. A védelmi ügyletekben érdekelt emberek egyszerűen csak körbejárnak fegyverrel a kézben, és begyűjtik a pénzt. Ebben nincs semmi elegancia, semmi stílus, nem lehet tanulni belőle semmit. Csak megrémisztik az embereket, és elveszik a pénzüket. Egy életet leélhet a védelmi bizniszben, egész vagyont gyűjthet, kiépítheti a saját birodalmát, de még akkor sem fog annyi hasznot hozni nekem, mint egy olyan ember, aki mindössze egy évet húzott le a biztosítási üzletágban. – Azt akarom, hogy tanuljon, Mr. Raimi. Azt akarom, hogy ismerje meg a legális világot, ahol a becsületes emberek élnek. Aztán, amikor készen áll, hagyom majd, hogy lemerüljön az alvilágba, ahol a vágyak, az álmok és a halál lakozik. Ez egy sötét, veszedelmes világ, és megfulladna, ha túl gyorsan ugrana bele. Első a biztosítás. A védelmi biznisz és a többi később jön. Én így akarom. És így is lesz. Áll az alku? Nem voltam boldog, de belegondoltam, hogy hol vagyok éppen, és mit is csinálok, és rájöttem: ki vagyok én, hogy vitatkozzam? – Áll – feleltem kurtán. 46

– Remek. A Kardinális összedörzsölte a tenyerét, és felhúzott szemöldökkel Sonjára nézett. A nő vette a célzást, felállt, és úgy várta, hogy főnöke búcsút mondjon neki. A Város ura ismét hozzám fordult, utoljára ezen az éjszakán: olyan volt, akár egy szolgáját elbocsátó király. – Most már mehet! Holnap megkezdi a munkát, azonnal, amint Miss Arne hívatja. Azt hiszem, reggeli megbeszélésre számíthat a Shankarban. A nőre nézett megerősítésért, mire az bólintott. – Mr. Tasso majd elkíséri új szállására. Emellett pedig felveszi magával a kapcsolatot a közeljövőben, attól függően, hogy boldogul a nappali állásával, és megtanítja néhány dologra a biztosításon kívül is. Ez minden, Mr. Raimi. Tanuljon gyorsan! Dolgozzon keményen! És higgyen! És ennyi volt. Látva, hogy elvesztette az érdeklődését irántam, felálltam: a szívem vadul vert, a térdem reszketett, így követtem Sonját oda, ahol Ford Tasso várt rám. – Látom, még élsz, kölyök – vigyorgott rám gúnyosan. – A Krisztusát – törölgette meg a homlokát Sonja egy ropogósra vasalt zsebkendővel. – Ehhez képtelenség hozzászokni. Négy éve jártam itt utoljára. Amíg el nem kezdett beszélni, fogalmam sem volt róla, hogy előléptet vagy agyonlő. Halványan elmosolyodott, és hunyorogva végigmért. Már-már féltékenynek tűnt. – Az viszont szóba sem jött, hogy téged lelőjön. Valósággal rád volt gerjedve. Még Mr. Raiminak is nevezett. Ford erre felkapta a fejét. – Mr. Raimi? – ismételte. – Mi ebben a különös? – érdeklődtem. – A Kardinális a keresztnevükön szólítja azokat, akiket kedvel. Akikkel üzletel, azokat a családnevükön hívja. Ám csak a hozzá legközelebb állókat hívja Mr.-nek, Mrs.-nek vagy Missnek. Nyolc éve dolgoztam már neki, mire Mr. Tassónak kezdett el szólítani. Ez az elismerés jele, azt jelzi, hogy megérkeztél, és itt is maradsz. Még sosem hallottam, hogy így szólított volna valami utcáról berángatott suttyót. 47

Tasso belecsípett az arcomba, jobbra és balra döntve a fejemet, aztán felmordult. – Úgy fest, befutottál, kölyök. Azt hiszem, jól tettem, hogy nem hagytam Vincentnek, hogy ledaráljon. Na, gyerünk! – bokszolt a karomba. – Keressünk neked valami helyet éjszakára! Mit szólnál hozzá, ha kerítenénk neked egy szobát a Skylightban? – Jól hangzik – dünnyögtem, aztán követtem őt vissza a földszintre, ahol visszavettük a cipőinket, és magunkhoz intettünk egy másik limót. Pártközpont, Shankar, Skylight. Ezen a három oszlopon nyugodott a Kardinális birodalma. Hat órával korábban még nem is álmodtam arról, hogy bármelyikbe is beléphetek. A Skylight Hotel hatalmas fém- és üvegdoboz volt a tündöklő autók óceánjában. A Város teli volt szállodákkal, de a krém a Skylightban szállt meg. Minden szobában nagyképernyős tévé állt, hozzá digitális videotár, ahonnan azt kölcsönözhettél, amit csak akartál. A szállodában volt négy bár. Három úszómedence. Két edzőterem. Egy világszínvonalú étterem. Rádióhullámú kommunikációs rendszer és a Város legbiztonságosabb telefonvonalai, melyeket rendszeresen poloskátlanítottak a létező legkiválóbb szakemberek. A vezetőség ingyen droggal kedveskedett a vendégeknek (a rendőrség soha nem tartott razziát a Skylightban). A hotel uszodáját gyakran látogatták filmcsillagok. Minden ajtót számítógép-vezérelt zár védett. Itt nem volt lopás, sem engedély nélküli strichelés – a Skylightot az Osztag védte. Ford egy árva szót sem szólt a bejelentkezés alatt. A pult mögött álló lány mosolygott, elkérte az aláírásomat és az ujjlenyomatomat, majd aziránt érdeklődött, van-e igazolványképem. Mivel nem volt, csinált egyet a digitális fényképezőjével. Felvillant a vaku, megörökítve megrökönyödött képemet, majd a lány kinyomtatta a fotót az asztali gépén. Maximum nyolc percig tartott az egész. Ezalatt láttam két tévésztárt, egy híres színésznőt, aki bárhol másutt egész tömeget vonzott volna, több gengsztert (mind legalább ötször hatalmasabb 48

volt, mint Theo) és több milliomost, mint amennyivel a Városban töltött hat hónapom alatt találkoztam. Mikor a recepciós a kezembe nyomta a belépőkártyámat, arról egy értetlen Capac Raimi bámult vissza rám: neve, ujjlenyomata és szobaszáma szépen a kártya alján sorakozott. – Ez a hitelcsíkja – mondta a lány megveregetve a kártyán egy vékony fémcsíkot. – Csak nyújtsa át bármelyik szabadidős létesítményünkben, és a többiről gondoskodnak. – Mennyi hitel van rajta? – kérdeztem. – Korlátlan – felelte a lány. – Megengedhetem ezt magamnak? – fordultam Tassóhoz. – A Kardinális állja a cechet. – Az összes alkalmazottjával ilyen jól bánik? – Csak a kedvenceivel. Gyerünk, már vár az ágyam! A lift hétköznapi volt a Pártközpontban látotthoz képest. Nagy volt, modern, tiszta, de személyzet és színpadias működtető mechanizmus nélkül. A nyolcadikon szálltunk ki, ahonnan gyorsan elértük a szobámat. Végighúztam a kártyámat az oldalsó leolvasón. Hangos zúgás hallatszott, majd az ajtó félresiklott, és mi beléptünk. Kis szoba volt, semmi különös, lehangoló a csillogó előcsarnokhoz képest. Néhány nyomat a falon, hétköznapi szőnyegek, művirágok egy vázában. – Mit gondolsz? – tompította le a fényeket Ford. – Megteszi – feleltem, próbálva elrejteni csalódottságomat. – Rendelhetsz magadnak cuccokat, ha akarsz. Képeket. Szobrokat. Baldachinos ágyat. Még a szőnyegeket is kicseréltetheted. Van egy katalógusuk az egyéni extrákkal – valamelyik fiókban megtalálod. Ez már jobban hangzott! – Mindenesetre jobb, mint Theo bácsi új nyughelye – viccelődtem. – Nem úgy festesz, mintha nagyon lesújtott volna a halála. Vállat vontam. – Csak pár hónapja ismertem. Piszkos üzletben utaztunk, ismertük a kockázatot. Így mennek a dolgok. Ford bólintott. 49

– Ez a helyes hozzáállás. – A Kardinális is biztosan így gondolja – mondtam önelégülten –, márpedig ő sosem téved. – Nem – cáfolt meg Ford –, ő gyakran téved. De ki mondaná meg neki? – Mit gondolsz, mit tervez velem? – Nem tudom, kölyök. A Kardinális nem bízik senkiben. Megtanulsz majd együtt élni ezzel, és nem sértődsz majd meg rajta, különben gyorsan kívül találod magad. Ha viszont már így szóba került... Ezzel sarkon fordult és elment. Első ízben maradtam magamra azon a hosszú és hihetetlen éjszakán. Kábultan sétálgattam a szobában, felidézve a Ford Tassóval és a Kardinálissal folytatott beszélgetésemet. Időnként biztosra vettem, hogy csak álmodom az egészet, hogy meghaltam a dokkoknál, és ez az utolsó álmom. Bármelyik percben felébredhetek, és... Ekkor döbbentem rá, hogy nem voltam mosdóban közel – az órámra néztem – kilenc órája! Gyorsan pótoltam ezt az elmaradást, megmostam a kezem és a fogam, majd levetkőztem, hogy ágyba bújjak. Már majdnem magamra húztam a takarót, mikor belém villant, hogy a Városban töltött hónapjaim alatt még egyszer sem láttam a napfelkeltét. Odahúztam hát egy széket az ablakhoz, félrehúztam a függönyt, és leültem, hogy végignézzem a természet legragyogóbb előadását. A fejem még mindig kóválygott, és az ujjaim remegni kezdtek a kései sokkhatástól. Fejemet hátradöntöttem egy pillanatra, hogy ellazítsam fáradt nyakamat, és mielőtt bármit tehettem volna, elaludtam, a Nap pedig nézőközönség nélkül kelt fel.

50

3

étkor egy szobalány ébresztett, és közölte, hogy Sonja Arne reggelire vár a Shankarban hét ötvenre. Ha kések, ebédig éhen maradok. Vizet fröcsköltem az arcomra, kidörzsöltem a csipát a szememből, hátrafésültem a hajamat. Nem borotválkoztam meg – úgy ítéltem meg, hogy a háromnapos borosta még elmegy –, bedezodoroztam a hónaljamat, belebújtam előző esti ruháimba, és máris útra készen álltam. Az előcsarnokban az egyik recepciós lány kiszúrt – nem tudom, hogy csinálta, hiszen nem is volt szolgálatban, mikor este megérkeztem – és megkérdezte, kérek-e egy limót. Mondtam neki, hogy inkább taxival megyek – az inkább illett a stílusomhoz –, az egyik londiner pedig leintett nekem egyet. Amikor odabent elterültem, és kezdtem felfogni, hogy mi történik körülöttem, mintha ismerősnek tűnt volna a sofőr tarkója. Úgy nézett ki, mint az a fickó, aki fél évvel ezelőtt felvett, mikor megérkeztem ebbe a fém-, üvegés tégla-dzsungelbe. – Sok fuvarja van a Skylightból? – szólítottam meg. – Ugyan! – felelte mogorván. – Az itteniek zöme túl nagy hatalmú és fontos egy ilyen kocsihoz, mint ez. 51

A legváratlanabb szavakat ejtette furcsa akcentussal. Most már biztosra vettem, hogy ő az. – És mi van a vasútállomásokkal? Ott... – kezdtem bele egy mondatba, mikor megálltunk egy piros lámpánál, de a férfi félbeszakított. – Nézze – horkant fel –, csak utazzunk szépen! Nem akarok barátkozni a magafajtával, oké? Elviszem, ahova akarja, de legyen ennyi elég! – Nem kell ilyen agresszívnek lenni – morgolódtam. – Csak megpróbáltam barátságos lenni. Nem akartam... – Nem érdekel, hogy mit akart – vágott közbe. – Nem izgat. Rádudált egy gyalogosra, és már épp le akarta tekerni az ablakot, hogy kiszóljon, mikor váltott a lámpa, és indítania kellett, ha nem akarta megkockáztatni, hogy letaroljon bennünket a mögöttünk álló autófolyam. – A Kardinálisnak dolgozik, igaz? – vigyorodott el csúfondárosan. – Nagy ember, aki úgy szórja a pénzét, mint más a konfettit. És mindenki azért kapar, mosolyog és csücsörít, hogy megcsókolhassa a szőrös vén seggét. Visszataszító. – Ez úgy hangzik, mintha már összefutott volna vele valamikor. – Mármint én? Ugyan! Én csak egy taxis vagyok. Még csak soha nem is láttam. – Akkor mi a gond? – Amit ezzel a várossal tett. Jó volt itt élni. Megvoltak persze, a magunk problémái, szent igaz, de a söpredék tudta, hol a helye, és nem is mozdult ki onnan. Manapság viszont ámokfutást rendeznek. Piszok van mindenfelé, bárhova néz is az ember. Mindenki megvehető. Méghozzá miatta. – Miért nem költözik el, ha ennyire gyűlöli? – Elköltözni? Ha szivar lett volna a szájában, most biztosan kiköpte volna. – Miért tenném? Ez az én városom is. Adót fizetek. Megkeresem a betevőt. Nathanael Mead senki miatt nem költözik el. – Nathanael Mead – ismételtem el a nevét. – Ezt megjegyzem. – Jegyezze – szívta meg az orrát, majd pár perccel később kirakott a Shankarnál. Az hittem, nem fogadja el a borravalót az Antikrisztus 52

egyik talpnyalójától, de némi morgás kíséretében azért mégiscsak zsebre vágta. A főpincér csupa mosoly lett, mikor bemutatkoztam. Úgy bánt velem, mintha a kedvenc törzsvendége lettem volna, és a tizenkilences asztalhoz kísért, elhessegetve a vendégeket általában helyükre kísérő kisegítőket. A Shankar tulajdonosa Leonora Shankar volt, az a nő, aki a Kardinális mögött állt már a kezdeti időkben is. Itt, a Város legfelkapottabb éttermében akart enni mindenki, aki csak számított. Csakhogy a világ összes pénzéért sem szerezhettél asztalt, ha nem tartoztál a Kardinális sleppjéhez. Ez a hely az ő embereinek volt fenntartva, a cipőpucolóktól az Osztag katonáin át a vezérigazgatókig. Az étel pompás volt, a légkör vidám, és mindig a Kardinális állta a cechet. Ez volt az állással járó egyik külön juttatás. Időnként az ajtó megnyílt egy-egy nem tag előtt is, de a kívülállók ritkák voltak, és mindet gondosan leellenőrizték. A Shankar óriási, egyterű komplexum volt, két szintre osztva. Az emelet üvegből készült, és tökéletesen átlátszó volt, ezért a szoknyát viselő nők, ha meg akarták őrizni a méltóságukat, általában a földszinten ettek. Csupa üveg, márvány és acél volt az egész hely. Leonora Shankarról köztudott volt, hogy a hűvös környezetért rajong, így aztán nem voltak szőnyegek sem. Rengetegen panaszkodtak a dekoráció miatt, de ha az ember ingyen kapja az ebédjét, nehéz kritikusnak maradnia. A Shankarban nem volt helye titkolózásnak. Aki ott megjelent, érdekelt volt a Kardinális üzletében, így semmi félnivalója nem akadt. Ez volt a Város legbiztonságosabb helye, a Pártközpontot leszámítva. Lehetetlen volt lehallgatni, vagy bejutni. Az az íratlan törvény volt érvényben, hogy bármit hall is az ember a Shankarban, arról nem beszél odakint. Ennek a törvénynek a betartására mindenki szigorúan ügyelt – megszegése azonnali kivégzést vont maga után. Mikor megérkeztem, Sonját egy férfi társaságában találtam. A fickó az elképzelhető legfurcsább alak volt, akit valaha láttam: laza köntöst és kendőket viselt, lábán szandált, haját hosszúra növesztette és színes szalagokat font bele. Arcát tetkók borították, amitől messziről úgy nézett ki, mintha befestették volna. Mikor odaértem, a 53

furcsa figura talpra ugrott, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, csontos ujjával rám bökött. – Te vagy Capac Raimi? Mikor bólintottam, színpadiasan felvisított, és mindkét kezét a levegőbe emelte. – Túl hamar! – kiáltotta, aztán sarkon fordult, és elviharzott. – Ki az ördög volt ez? – tudakoltam kábultan. Sonja elmosolyodott. – Majd bemutatkozik, amikor eljön az ideje. Nem szívesen lőném le a csattanóját. – Ez a fickó a Kardinálisnak dolgozik? – Régebben dolgozott neki. Egykor nagykutya volt, de aztán kilépett, és most egy senki. Egyedül a Kardinális parancsol neki, és úgy jön-megy, ahogy kedve tartja. Rengetegen szeretnék holtan látni, köztük Ford Tasso is. Ford semmit sem utál jobban, mint azokat, akik kilépnek. Én személy szerint kedvelem, és szerintem te is meg fogod kedvelni. Jól aludtál? – Nem igazán. Egy székben szunyókáltam el a hajnalhasadásra várva. Megdörgöltem a tarkómat, hátha sikerül kimasszírozni belőle a merevséget. – És te hogy vagy? – Ugyanúgy, mint mindig. Bekaptam egy tablettát, és úgy aludtam, mint egy csecsemő. Akarsz bármi különlegeset reggelire, vagy rám bízod a rendelést? – Az ítéletedre hagyatkozom. Pirítóst és kukoricapelyhet, zsírszegény vajat és sovány tejet rendelt. – Ennyi? – kérdeztem csalódottan. Valami egzotikusabbra számítottam. – Én a visszafogott kezdés híve vagyok. Megvajaztam a pirítósomat, tejet öntöttem a kukoricapelyhemre, és nekiláttam enni. – Mondd csak – motyogtam –, és kérlek, szakíts félbe, ha udvariatlan vagyok, de amit múlt éjjel mondtál, az igaz volt? – Arról, hogy prosti voltam? 54

– Aha. – Igen. – Ó! – Nem helyesled? – mosolyodott el. – Eddig azt hittem, ez olyasmi, amibe az ember akkor kezd bele, ha már minden más lehetőség befuccsolt. A te szádból azonban úgy hangzott, mint egy karrier indítása. – Az is volt. Soha nem folytatnám és soha nem kezdtem volna bele, ha úgy vélem, valami jobbat is csinálhattam volna. Viszont nem szégyellem az életemnek ezt a részét. Azt tettem, amit kellett. – Na de ez biztosan kihatott a szerelmi életedre. Mit gondolt erről a barátod? – Nem volt barátom. A mostani barátnőm nem helyeselte volna, de vele csak később találkoztam, úgyhogy ez nem jelentett gondot. – Vagyis te...? – köhécseltem zavartan. – Igen – nevetett fel, mikor elpirultam. – És arra az esetre, ha megkérdeznéd, nem azért fordult a nők felé az érdeklődésem, mert traumatikus élményeket szereztem a férfiakkal a pályám során. – Ez a kérdés fel sem merült bennem. – Képzelem. Tejet öntött a kristálypoharába, belekortyolt, majd egy szaténszalvétával megtörölte a száját. – Megjött Adrian. Megfordultam és hátranéztem. Pontosan mögöttem egy fiatalember állt. Összekulcsolt kezében baseballsapkát fogott, tisztelettudó testtartást imitálva. – Helló, nővérkém – húzott oda magának egy széket. – Mi a stájsz? – Ő Capac Raimi. Te leszel a segítője. – Örvendek a találkozásnak. – Szintúgy. Te Sonja öccse vagy? – Aha. Nem látszik a hasonlóság? – Nem. Ők ketten úgy elütöttek egymástól, mint a sár és az arany. Sonja hűvös volt és kifinomult. A srác farmert hordott és gyűrött inget. A nő sötét bőrű volt, a fiú világos. Más volt az arcuk és a hajuk. 55

Emellett Sonja két évtizeddel idősebb volt az öccsénél, aki nem lehetett sokkal több húsznál. A fiú kuncogott. – A korkülönbségre gondolsz, igaz? Hogy elég idősnek néz ki ahhoz, hogy az anyám lehessen. Sonja erre karon bokszolta. – Kései jövevény vagyok. Az istenek ajándéka. A meglepetés a szart is kirázta anyuból és apuból, mi, nővérkém? – Enyhén szólva. – Na, mi a helyzet? – Capac a csapatunk legújabb tagja, és a közvetlen felügyeletem alatt áll. Azt akarom, hogy gondoskodj róla, vezesd körbe, mutasd meg neki az érdekesebb helyeket és embereket. Foglalkozz az igényeivel! Tanítsd! Legyél a barátja! – Látod? – jajongott a srác. – Még azt is megmondja, hogy kivel barátkozzam! Úgy tett, mint aki mindjárt sírva fakad, aztán közönyösen vállat vont. – Klasszabb lenne valaki olyannal, aki velem egykorú. Sonja megtörölte a száját, evőeszközeit gondosan letette tányérja egyik oldalára, és felállt. – Kezdetnek visszafuvarozhatsz minket az irodába, hogy beültethessem a fülkéjébe, és végre útjára indíthassam. – Tudsz várni pár percet? Még nem reggeliztem. – Balszerencse – jegyezte meg csípősen Sonja. A srác szomorúan megcsóválta a fejét, és összecsattintotta a fogait. – Ezzel jár, ha a nővérednek dolgozol – sóhajtott fel. – Soha ne keverd a családot és a munkát! Jöttök? – Akár mehetünk is. Végeztem a pirítósommal. – Nem akarom lekésni a fuvaromat. Az asztalra pillantottam, és a zsebembe nyúltam. – Szokás itt hagyni borravalót? – A Shankarban nem. A Skylightban sem. A nagyfőnök csúcsfizetést ad a pincérnőknek. Mikor belépnek, olyan szerződést 56

írnak alá, amelyben kötelezik magukat, hogy nem fogadnak el borravalót. – Furcsa. Sóhernek érzem magam tőle, mint a Kutyaszorítóban Steve Buscemije. – Klassz film – mondta Adrian. – Ilyeneket nem csinálnak már manapság. Ne aggódj – csapkodott hátba –, majd hozzászoksz. Rengeteg dolog megváltozik, amikor leszerződik az ember a Kardinálishoz. A következő pár hónap munkás volt és hosszú. Korábban még soha nem adtam el semmit, és nem is kellett szemtől szemben alkudoznom másokkal. Soha nem kellett találkozóra mennem olyasvalakivel, akiről semmit sem tudtam, akinek el kellett nyernem a bizalmát, hogy aztán alattomban kihasználjam. Azt várták tőlem, hogy remek üzletkötővé váljak. Hetek alatt kellett felszedegetnem mindazt, amit mások évek alatt tanulnak meg. Sonja választotta ki a ruháimat, beszédórákra íratott be, dolgozott a testtartásomon. Megtanította, hogyan olvassak az emberek gesztusaiból egy szempillantás alatt, hogyan vizslassam az arcokat, vegyem észre az ideges rándulásokat és a hamis magabiztosságból fakadó vállvonogatásokat. Egyik héten több éjszakán keresztül a biztonsági kamerák felvételeit elemeztük. Sonja elhozott egy doboz lemezt, melyeket kiselejteztek a Kardinális boltjaiból és áruházaiból. Egyik arcot a másik után, egyik testet a másik után néztük meg: elemeztük és megbeszéltük őket, elméleteket állítottunk fel, míg azt nem kívántam, bárcsak egy lakatlan szigetre születtem volna, és soha ne láttam volna embert. Korai üzleteim közül sokat elcsesztem. Menetközben elvesztettem a fonalat, a papírmunka túlságosan lefoglalt, a nyelvem cserbenhagyott. Elfelejtettem, hogy mit árulok. Sonját ez nem érdekelte. Elárulta, hogy nekem van egy olyan előnyöm, amiért a többi üzletkötő kinyírna – én nyugodtan elcseszhettem a dolgokat. Nekem nem kellett a jelzálog, a melóm, a családom, a számlák miatt aggódnom. Én még tanuló voltam. 57

Idővel jobb lettem, megtanultam olvasni az arcokból, addig próbálkozni, míg meg nem találtam a megfelelő csalit egy üzlet nyélbeütésére. Minden vevő más volt, mindegyik valami egyedit akart, és a trükk abban állt, hogy erre ráérezzek. Nem létezett lefektetett minta, sem kőbe vésett megközelítési mód. Egyeseknek hízelegni kellett, másokat rádumálni, megint másokat lekenyerezni. Időnként be kellett vetni mindent, ami csak a nagykönyvben állt, remélve, hogy a vevő az egyikre ráharap. Máskor egyetlenegy bónuszra kellett csak koncentrálni. A legfontosabb, amire magamtól jöttem rá – az ok, amiért a Kardinális iderakott –, nem más volt, mint az a felismerés, hogy a reakció teszi hatalmassá az embert, nem pedig az akció, a cselekvés. Azt hittem, a tervek röpítenek a csúcsra, hogy a siker abból ered, hogy mindenki másnál többet tudsz, hogy jobban felkészülsz, hogy gyorsabban lépsz. De ez tévedés. A hatalom mások megfigyeléséből ered, abból, hogy megállunk a háttérben, hogy tanulmányozunk, várunk és aztán reagálunk. Soha ne szólalj meg elsőnek! Addig ne tervezz semmit, amíg nem tudod, hogy ellenséged mit rejteget az ingujjában. A számítógépes munka volt a legrosszabb. Sonja belém verte az összes jogi procedúrát, amelyet csak ismert, egyik hazai törvényt a másik után, egyik szabályozást a másik után döngölte a fejembe. Azt mondta, hogy minden cégnél kétféle ember van – azok, akik tudnak valamit arról, hogyan működnek a dolgok, és azok, akik a szart lapátolják. Közölte, hogy vagy megtanulok mindent, amit tudni kell, vagy kicsipkézi a ványadt, semmirekellő valagamat. Egy átlagos nap hétkor indult. Reggeli a Shankarban. Irány az iroda, beizzítani a gépet és addig olvasni, míg ki nem ég a szemem. Vízzel meglocsolni, aztán jöhet megint az olvasás. Néhány kör a városban Adriannel, találkozó potenciális kuncsaftokkal, az elmélet átültetése a gyakorlatba. Ebéd a Shankarban. Újabb kuncsaftok és leckék. Kései vacsora a Shankarban. Haza a Skylightba, hogy az ágyban dolgozzam tovább tizenegyig-éjfélig. Lámpaoltás. Bejártam az egész várost, bár időm javát a centrumban töltöttem. Egészen más világ volt a csendes délnyugathoz képest. Az utcák minden áldott reggel már hét harminckor tömve voltak, mindenféle 58

kocsi zsúfolódott össze a szmogtól homályos Nap alatt. Kész lidércnyomás volt itt autózni. A Várost nem a mai közlekedésre tervezték. Az utak az épületek körül haladtak, véletlenszerűen kacskaringózva és átszelve egymást. Keskenyek voltak, rosszul megvilágítottak, sok közülük rossz állapotú. Kölyökbandák szórakoztak minden nap azzal, hogy átrakták a forgalmi táblákat, összevissza keverték őket, mintha csak papírkártyák lennének. Ha nem ismerted a környéket, az aranyszabály úgy szólt, hogy hívj egy taxit. Egyfolytában próbálkoztak a városkép szépítésével. Új épületekkel, átfestéssel, nagy ívű renoválásokkal, új utakkal, körforgalmakkal és felüljárókkal. A külvárosokban ez működött is. A Város szívében azonban kárba veszett fáradság volt. Bármilyen gyorsan dolgoztak is, mások még gyorsabbak voltak – a jogtalan lakásfoglalók, a bandák, a dílerek, a stricik. Minden új épületre rátették a kezüket, elcsúfították a frissen festett falakat, ledöntötték az utcai lámpákat, csákánnyal bontották fel az utakat. Ez az ő városuk volt. És nekik így tetszett. A biztosításbizniszbe Ford Tasso csempészett rövid szüneteket, aki elég gyakran felbukkant, és magával vitt a terepre, beavatva egyik-másik feladatába. Ilyenkor tesztelte a képességeimet, és megtanított pár szakmai fogásra. Szerettem ezeket az utakat, a sötétített ablakú kocsiban ülő, fekete kabátos fickókat, a résre húzott szemeket, a hideg fegyvereket, a halálról, rablásról és régi bűnözőkről faarccal előadott sztorikat. Otthon éreztem magam Ford társaságában. Adrianre pedig egyre inkább testvéremként tekintettem. A nap java részét együtt töltöttük, és amint beilleszkedtem és megleltem a ritmust, gyakran az éjszakák nagyját is, bejárva a klubokat. Szinte soha nem fáradt el, bár ugyanannyit dolgozott, mint én. Nyilván a kocsiban szundíthatott, míg én a kuncsaftokkal bizniszeltem, bár soha nem kaptam rajta. Az egyik éjjel, amikor a Skylight masszázsszalonjában pihentük ki a fáradalmakat, megkérdeztem tőle, mi a titka. Ő felém fordult, kisöpörte hosszú haját a szeméből, és azt mondta: – A rajzfilmek. 59

Felkönyököltem. – Mi? – Rengeteg rajzfilmet nézek. – Mi köze van ennek bármihez? – Mindenkinek szüksége van a nevetésre. A nevetést szörnyen alábecsülik. Először is, tisztítja a tüdőt. Tudtad, hogy a rossz levegő a tüdőben rakódik le, hogy rengeteg büdös gáz gyűlik össze az alsó lebenyben? Ez rákot és egy rakás más betegséget okoz. Nézd csak meg a statisztikákat – a legtöbb rákbeteg olyan ember, aki ritkán nevet. A nevetés jót tesz az egészségnek. Plusz segíti a vérkeringést. Ezért nem kapnak a bohócok szívrohamot. – Marhaság. – Ezt írják az újságok. – Milyen újságok? – Ez az életerőm titka – engedte el füle mellett a kérdésemet. – Rajzfilmeket nézek, és sokat röhögök. Legalább két-három órányit belezsúfolok belőlük a napomba. Mindenfélét nézek: régit, újat, jót, rosszat. Nem kell végignézned őket, elég belőlük pár perc itt, pár perc ott. A percek a végén úgyis összeadódnak. Visszafeküdt a hátára, és rámosolygott a plafonra. – Ki kellene próbálnod valamikor. Az embereknek nem kéne olyan komolynak lenniük. Azt hittem, csak tréfál. Adrian imádott sztorizni, és történeteit jócskán kiszínezte. Néhány héttel később a városban jártunk, és szerencsénk volt: felszedtünk két cserediákot. Magasak, karcsúak, aranyszőkék voltak, és alig várták, hogy megtapasztalják egy új világ csodáit. Szokványos esetben a Skylightba mentünk volna, de aznap éjjel közelebb voltunk Adrian kéglijéhez. Mindkét lányt Carmennek hívták (vagy legalábbis ezt mondták). Az enyém ügyetlennek bizonyult az ágyban – túl sokat ivott, és nem tudott koncentrálni. Egy darabig szerencsétlenkedtünk, de mikor kiment a fürdőbe, hogy fogat mosson, lehangolódtam. Ekkor nevetést és egy lehalkított tévé hangját hallottam Adrian szobájából. Vigyorogva odalopóztam az ajtóhoz, és résnyire nyitottam. Bent Adrian nevetett, miközben gyengéden nyomkodta Carmen fejét lefelé, aki épp a szájával szerzett neki örömet. A tévében a 60

Prérifarkas éppen az ACME legújabb pusztító ketyeréjét vonszolta felfelé egy hegyoldalon. Behúztam az ajtót, és mosolyogva lefeküdtem a pótágyra, magamban megjegyezve, hogy a legközelebbi csábításomkor felhozatok majd egy Tapsi Hapsi-filmet. A Shankarban az embereket négy kasztba lehetett sorolni. Addig észre sem vettem a különbséget, míg el nem telt pár hónap. Kezdetben úgy tűnt, mindenki egyenlő elbírálás alá esik, és nincs társadalmi megkülönböztetés. De ez csak a felszín volt. Az első kaszt kicsi volt és kitüntetett. Leonora Shankar, Ford Tasso és néhányan mások. Ezekhez az emberekhez soha nem mentél csak úgy oda: ők voltak a krém, felbecsülhetetlen hatalommal vagy befolyással bírtak. Maguk voltak a törvény. Ők alkották az istenek társaságát. A lelkünket is eladtuk volna azért, hogy megismerkedjünk velük, de ott még a Sátánnak sem lehetett befolyása, ahol a Kardinális érintett volt. A többség a második kasztba tartozott. Ezek az emberek alkalomszerűen látogatták a Shankart. Kedvelték az éttermet, akadt olyan, aki hetente háromszor-négyszer is benézett, de mindent egybevetve ez is csak egy hely volt, ahol társasági életet lehetett élni és üzleteket kötni. A harmadik és negyedik kasztba tartoztak a törzsvendégek, a mindennap idejáró férfiak és nők. Nekik a Shankar volt az otthonuk. Egyesek nyitástól másnap hajnalig időztek itt. Mások, akiknek dolguk akadt, hosszú időszakokra is távolmaradtak, de naponta legalább párszor azért beugrottak. A harmadik kaszt a veteránokból állt. A korai idők katonáiból és tábornokaiból, akik a csúcsra juttatták a Kardinálist, és mostanra nyugdíjazták őket. Itt töltötték el nyugdíjas éveiket, az egyetlen helyen, ahol még számítottak valamennyire. Népszerűek voltak a múltról szóló történeteket kereső fiatalabb törzsvendégek körében, és most, hogy többé már nem vettek részt a Kardinális hadműveleteiben, már megoszthatták a titkaikat. Valóságos tárházai voltak az információnak. Ismertek mindenkit, tudták, kié a valódi hatalom, hogy melyik utakat zártak le és melyiket éri meg felderíteni. Mindent tudtak arról, hogy mennek a nagy 61

üzletek, és el is árulták a kezdő lépéseket, ha szépen kérted őket. A Shankarban mindenütt fel lehetett őket fedezni, vagy magányosan, vagy kis csoportokban ültek, és némán figyeltek, arra várva, hogy valaki odamenjen hozzájuk és aktivizálhassák magukat. Ha nem lett volna reszkető kezük és remegő ajkuk, köszönhetően hajlott koruknak és a Kardinális szolgálatában eltöltött életnek, akár össze is lehetett volna téveszteni őket azokkal a varázslatos szobrokkal, melyek akkor kelnek csak életre, mikor a megfelelő varázsigét kimondják. Időnként ijesztőek is tudtak lenni. Amikor rájuk néztem, az jutott eszembe: vajon én is ilyen leszek? Harmincnegyven év múlva ittfogok ülni, remegő kezemet egy sétapálca fején nyugtatva, könnyező szemmel, valaki más fiatalságának álmaiból élve? Én a negyedik, egyben az utolsó kasztba tartoztam. Vagy negyvenen voltunk, húszas-harmincas éveinkben jártunk, áhítozva – nem is, inkább kiéhezve – a sikerre. Mi voltunk az álmodozók, a római összeesküvők: mind azt reméltük, hogy megtervezhetjük és végigjárhatjuk utunkat a csúcsra. Mindennap összefutottunk a Shankarban, barátságosan, udvariasan, kedélyesen elbeszélgettünk, de készen arra, hogy egyetlen pillanat alatt a másik ellen forduljunk. A legjobb barátok és elkeseredett vetélytársak voltunk. Közülünk egy napon néhányan eljutnak a mindnyájunk által hőn áhított csúcsra, de csak mások veszte árán. Azzal ütöttük el az időt, hogy részletesen kiveséztük az üzletet: ki lett nagymenő, kit rúgtak ki, ki halt meg. Minden egyes kanyart és bakugrást sóvárogva követtünk, feletteseinket bálványokként, imádatra méltó gigászokként kezeltük. Mikor Gico Carl kicsinálta az apját és a fivéreit, majd átvette a Város nyugati felét, hetekig vitatkoztunk a taktikáján, felboncoltuk, kielemeztük, feldolgoztuk. Mindig tanultunk valamit. Mikor Emeric Hinesnak – a Kardinális egyik legnagyobb jogi koponyájának – a bíróságon akadt dolga, felvettük a védőbeszédeit, hogy újra és újra lejátsszuk, megcsodálva csípős nyelvét és rugalmas stratégiáját. Eljátszottuk az ügyet, utánoztuk őt, gyakoroltunk és elsajátítottunk mindent, amit mondott vagy tett. 62

Az étterem volt a mi iskolánk. Ott tanultunk, szereztünk tapasztalatot, és ott elkövethettünk olyan hibákat, amelyeknek nem lettek következményei. Akadtak a csoportban olyanok, akik egyenesen papírt és tollat hoztak magukkal, hogy jegyzeteljenek. Ezen először nevettem, de nemsokára magam is így tettem. Elöljáróink soha nem mondták nekünk – senki nem mondta, hogy szabad-e a Shankarban ülésezni de mi tudtuk, hogy figyelnek minket: mindig magunkon éreztük a hatalommal bíró férfiak és nők tekintetét. Ebben az iskolában csak két osztályzat létezett: vagy megfeleltél vagy nem feleltél meg. Megkaptál mindent, amit csak akartál vagy nem kaptad meg. Középút számunkra nem létezett. Mindent akartunk. Mindennap összejöttünk, pletykáltunk, jegyzeteket cseréltünk, tervezgettünk, és eközben egyfolytában irigykedve figyeltük azokat, akiknek összejött. Arra vágytunk, hogy kiválasszanak, hogy odahívjanak és bevegyenek minket valamelyik brancsba. Mind azt akartuk, hogy Ford Tasso vagy Frank Weld vegyen a szárnya alá. Nem számít, mennyit tanultunk, vagy milyen messzire jutottunk, addig nem kelhettünk szárnyra, míg nem hívattak minket. Azt tehettük, amit csak akartunk, de amíg valaki ki nem szemelt minket fentről, addig valójában nem volt valódi befolyásunk a jövőnkre. Mikor pedig valakit hívattak, és ez a valaki átkeringőzött egy új életbe, mi, többiek irigykedve összegyűltünk, és felmértük a tanonc lehetőségeit, az előtte megnyíló ajtókat, hogy várhatóan milyen magasra röppenhet. Általában könnyű volt a számítás. Ha Ford intett a fejével, egyenesen a Holdba repültél. Ha Cathal Sampedro kért arra, hogy lépj be a csapatába, emelkedésed véget ért az alsó régiókban – kiszámítható, de nem látványos karrier várt rád. A jövőnket általában egyszerű volt megjövendölni, mivel az a patrónusunk helyzetétől függött. Amikor azonban végül engem hívattak, senki sem tudta, mi sülhet ki belőle, legkevésbé én magam. Aznap reggel késve érkeztem a szokásos zöld köd miatt. A Város híres volt erről a furcsa ködről, a gyakorta fölé úszó, halványzöld ködfelhőkről. A jelenség általában nem tartott egy napnál tovább, de időnként három-négy napig is maradt. Senki sem tudta, honnan jön – 63

általában az ipari szennyezést tartották érte felelősnek –, hogy miért pont zöld, és hogy miért csak a Várost borítja be. Az egyetlen viszont, amit mindenki biztosan tudott a ködről, az volt, hogy amíg tartott, pokollá tette az ember életét. Nem lehetett néhány méternél messzebbre látni, így a forgalom lényegében leállt. Nekem szerencsém volt – a köd előző éjjel szállt le, és már kezdett tisztulni, különben egyáltalán nem jutottam volna el a Shankarba. Törzsasztalomhoz siettem, és magamhoz intettem egy pincért. Mielőtt rendelhettem volna, közel hajolt, és odasúgta: – Ötvenötös asztal, uram. Csapatomból minden fej arrafelé fordult. Mikor rájöttünk, hogy ki hívott magához, néma csend támadt. Minden szem rám szegeződött, és minden szempárban ugyanaz a kérdés lakozott: He? Bizonytalan mosollyal búcsúztam el tőlük, és elindultam új életem felé. Ilyen egyszerűen és végérvényesen váltak el útjaink egymástól. Mindenki megdöbbent, hogy távozom. Még csak néhány hónapja voltam itt, ami semmi, összevetve azzal, hogy egyesek évekig malmoznak a Shankarban, mire beüt a nagy áttörés. Ám még így sem gondoltam, hogy túl sokan irigykednének rám, mivel engem Leonora Shankar – az étterem tulaja – és a titokzatos, köntösös férfi – az egyik, akiről a régi törzsvendégek sosem beszéltek – üdvözölt az asztalnál. Senki sem tudta, hogy mit jelent ez a meghívás, vagy hogy mi minden lehet a következménye. A semmiből lecsapó villámként érkezett, és éppen annyira volt bizarr, mint amennyire váratlan. Hol a pokolban foglalt helyet Leonora Shankar a hatalmi rangsorban? Egyike volt a Kardinális legközelebbi szövetségeseinek, de mivel járulhat hozzá ő egy fiatalember karrierjéhez? Meddig juthatok úgy, hogy őrangyalom egy étterem tulajdonosa? A gyomrom próbált görcsbe rándulni, ahogy a márványpadlón lépkedtem, de nem engedtem neki. Remegés nélkül álltam a Kardinális előtt, úgyhogy most sem fog elgyengülni a térdem. Leonora szívélyesen üdvözölt, és kétfelől arcon csókolt. A köntösös férfi egy szót sem szólt, csak kobraként mosolygott, és fénylő szemekkel figyelte, ahogy leülök. Leonora Shankar magas, ázsiai nő volt, sötét hajú és gyönyörű. Öreg volt már, nyolcvan vagy még több, de egy negyvenes éveiben 64

járó nő kecsességével mozgott. A múltjáról legendákat pletykáltak. Egyesek szerint egy szultán rabnője volt, és azután jött a Városba, hogy megölte a férfit, vagy éppen megmentette az életét, aki ezért felszabadította. Egyesek szerint ő volt a Kardinális anyja. Egy jó útra tért lotyó. Trónfosztott hercegnő. Mutasd fel a gyufaszálakat és válassz egyet belőlük! Biztosan csak annyit lehetett tudni róla, hogy a Kardinálissal volt, annak első napjaitól kezdve. Segített neki a csatornából az égbe törni, de senki sem tudta, hogy mennyire játszott aktív szerepet a nagyfőnök birodalmának kiépítésében, hogy vajon csak gyalog volt a táblán vagy a szélről figyelő ravasz vezér. Egyesek szerint csak a Kardinális modorát csiszolgatta, és megtanította őt a bevett udvariassági formákra. Mások szerint ő volt a férfi korai sikereinek kulcsa. Néhányan azt vallották, hogy a Kardinális csak az álca, aki elrejti a nagy Leonora Shankar géniuszát, egy bábu, akit a nő saját kénye-kedve szerint rángat. Biztosat azonban senki sem tudott. – Örülök, hogy végre találkozunk, Capac – szólalt meg lágy és csábos hangon, s közben flörtölve rezegtette a szempilláit. – Gyakran látlak itt. Tetszik az éttermem? – Nagyon – feleltem. – Bájos – nézett körül rajongva. – Olyan érzés, mintha ez a terem és én régi barátok lennénk. Dorry többször is felajánlotta, hogy átköltöztet. Azt akarta, hogy keressek friss legelőket és új utakat. Megcsóválta a fejét. – Szerintem valójában soha nem értette meg, mi kényszerít arra, hogy itt maradjak. Dorrynak ez mindig is csak egy étterem volt, semmi több. – Dorry? – ráncoltam a homlokom. – A Kardinális. Én már csak így hívom őt. Tudod, a vezetékneve Dorak. Megfeledkeztem róla, hogy van rendes neve, hogy nem mindig volt ő a Kardinális. Tehát valamilyen Dorak. Eddig elképzelni se tudtam, mi lehet a keresztneve – még abban sem voltam biztos, hogy hallottam már valaha. Ekkor megszólalt a köntösös ismeretlen. 65

– Nem mutatsz be minket, Leonora? – Dehogynem! Capac Raimi, ő kedves barátom, Y Tse Lapotaire. – Örvendek a találkozásnak – vigyorgott rám a fickó, és közelebb hajolva kezet rázott velem. – Megérett az idő, Capac barátom – suttogta komoly hangon, szorosan megmarkolva a kezemet. – Meleg szívvel és a legjobb szándékkal köszöntelek. Hátradőlt, elengedte a markomat és ismét szélesen elmosolyodott. – Valami italt? – Egy sört kérnék. Alaposan szemügyre vettem a fickót. Nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk: tetkók, kifestett szempilla, rúzsozott száj és arcfesték. A piros, a fekete és a zöld lehettek a kedvenc színei, minden vonását ezzel emelte ki, minden görbületet ezzel mázolt be. A szeme környéke lilás volt, az ajka rózsaszín, orrát kétfelől narancsszín csíkok határolták. Fülében műanyag karikák lógtak. Ma éppen turbánt viselt, és két kötőtűt döfött bele keleti módi szerint. Köntösei úgy suhogtak körülötte, mint egy ide-oda cikázó angolnaraj, a kelmék rétegeit és darabjait színes tűk tartották össze. Szandálba bújtatott lábujjaira ráfért volna egy alapos pedikűr. – Igazi cirkuszi darab vagyok, nemde, Capac barátom? – tudakolta. – Hát, nem az a fajta, akit hazavinnék bemutatni anyámnak – bólintottam. – Y Tse szívesen játssza a különcöt – közölte Leonora –, de ne tévesszen meg a látvány! Több ő egy szürke kacsánál, aki pávának öltözik. – Na de kérlek – rezzent össze Y Tse –, ne add ki az összes titkomat egy csapásra! Hadd csodálja a fiú egy ideig rejtelmes valómat! Azután belekortyolt az előtte álló nagy, sárga koktélba. – Furcsa a neved – jegyeztem meg. – Francia? A férfi a poharával játszadozott, elengedte a füle mellett a kérdést, és inkább ő tett fel egy másikat: – Élvezed az életet a Kardinális mellett? 66

– Tetszik, bár azt nem mondanám, hogy a Kardinális mellett vagyok. Első találkozásunk óta egyszer sem láttam. – Tényleg? Szeme hatalmasra tágult, jelezve, hogy töpreng valamin. – Ez jó jel. A Kardinális csak akkor hívat, ha úgy gondolja, eltoltál valamit. Minél kevesebb időt szentel neked, annál jobb. – Ezt kétlem – mosolyodtam el. – Én csak egy biztosítási ügynök vagyok, és valószínűleg eszébe sem jutottam azóta az éjszaka óta. – Ó, szerintem pedig a Kardinális rengeteget gondolt rád – felelte Y Tse csendesen. – Itt és most meg tudom neked mondani, olyan biztosan, mint ahogy engem nem Y Tse Lapotaire-nek hívnak, hogy többet tartogat ő neked egy biztosítási ügynökként leélt életnél. – Mint például mit? – ráncoltam a homlokom. – Azt nem tudom. Vannak sejtéseim, de ki tudja, jók-e? – Honnan veszed, hogy bármit is tervez velem? – erőltettem tovább a témát. – A nevedből. Hallottam bizonyos dolgokat nem hivatalos csatornákon, meg hasonlókon keresztül. A Kardinális felszedett egy ismeretlent az utcáról, hogy személyesen beszéljen vele és aztán az okos Sonja Arne gondjaira bízta. De a neved még nem lett volna elég nekem. – Mi köze van a nevemnek bármihez is? – tudakoltam értetlenül. – Az én igazi nevem Inti Maimi. Akkor vettem fel az Y Tse Lapotaire-t, mikor kiestem a Kardinális kegyeiből, és messzebb akartam kerülni tőle. Inti Maimi... Capac Raimi. – Hasonló a hangzásuk, az igaz, de... – Ennél többről van szó. Tudsz bármit is az inkákról? Eltöprengtem. Nemrégiben mintha hallottam volna róluk valakitől – A Kardinális – mondtam ki hangosan, ahogy eszembe jutott. – Ő említette őket a találkozónkon. Ő mondta nekem, hogy inka nevem van. Azt is mondta, olvasott róluk. – Lefogadom, hogy ez igaz – fújtatott Y Tse. – Nekem is mesélt róluk. Az inkák Capac Raiminak nevezték a decembert. Fenséges ünnepséget jelent Inti Maimi volt a június, a napünnep. Furcsa, nem gondolod? Nem sokan rohangásznak ilyen nevekkel. És végül mindketten a Kardinális szolgálatában végezzük... 67

– Gondolom, tényleg különös, de nem értem, hogy... – Nem – szakított félbe. – Egy másik városban, egy másik időben félresöpörhetnénk a dolgot, mint puszta véletlent. De itt nem, akkor nem, ha a Kardinális is érintett. Mesélt arról, hogyan dolgozik, hogy miként köt a jelentéktelen eseményekből egy nagy csokrot? – Egy keveset. – Mondott neked bármit a jóslásról és a tőzsdézésről? – Nem. – Kérdezd majd meg tőle legközelebb! Klasszikus sztori. A nevünk jelentéssel bír. Összeköt minket. Te több vagy egy nagyra törő álmokat dédelgető, jövendő gengszternél. Inti Maimi a szálak komoly mozgatója volt, Ford Tassóval egyenrangú. Végül aztán úgy döntöttem, én nem akarom ezt, és kiléptem. Vágott egy grimaszt. – Hogy miként éltem túl, azt nem tudom. Célpont lettem. Itt mindent elviselnek, legyen az gyilkosság, nemi erőszak, vérfertőzés, de a hálátlanságot ki nem állhatják. Ez a Kardinális. Megvolt mindenem, amit csak ember akarhat, és én undorodva eldobtam. Halott embernek kellett volna lennem. – Dorry megszánta – szólt közbe Leonora. – Parancsba adta, hogy senki sem bánthatja őt, vagy szándékosan nem hagyhatja, hogy bármi bántódás érje. Bármennyire szerették is volna sokan kicsinálni, Dorrynak senki sem mert ellentmondani. – Megszánt volna? – vonta meg a vállát Y Tse. – Nem hiszem, hogy képes lenne a szánalomra. Szerintem valami sötétebb, önző célja volt vele, de... Elhallgatott és hosszú ideig hallgatásba is burkolózott. Végül a felemelte fejét és körülnézett. – Láttad mostanában Harry Gilmert? – kérdezte Leonorától. – Kit? – Harry Gilmert. Alacsony, hájas fickó, havonta néhányszor összefutunk vele. Ismered Harryt. Rengetegszer ettünk együtt. Mindig azokat a szörnyű anyósvicceit mesélte. – Nem igaz – felelte a nő. – Még csak nem is rémlik a neve. – De hát kellene! – kiáltotta Y Tse, és hirtelen haragra lobbant. – Ismered őt, Leonora! Ismerted! 68

– Már mondtam – felelte a nő határozottan –, hogy senkit nem ismerek, akit így hívnak! – Ó – szontyolodott el Y Tse, és haragja elpárolgott. – Ilyesmi rengetegszer megesik errefelé, Capac barátom – sóhajtott fel. – Szokj hozzá! Emberek tűnnek el. Egy nap még itt sétálgatnak, életnagyságban, hencegve, aztán... – Meghalnak? – Nem. Ha meghalnának, az okés lenne, hiszen mindenki meghal, főleg ebben a szakmában. Ez több mint halál. Ez meghaladja azt. Ez kitörlés. Rábökött Leonorára. – Ismeri Harry Gilmert, de nem fogja bevallani. Senki sem fogja. Ha elmész oda, ahol lakik, nem találsz ott senkit, nem lesznek szomszédok, akik emlékeznének rá, sem postás vagy tejesember, akinek rémlene, hogy valaha is szállított neki valamit. Ha megnézed az aktáit a Pártközpontban, semmit sem találsz róla. Eltűnt. Soha nem volt, nincs és soha nem is lesz. Érted? – Azt hiszem, nem. – Teljesen kitörölték. Fogták Harry Gilmert, és elintézték, hogy ne létezzen. Nincsenek feljegyzések róla, senki sem fog mondani róla semmit. Semmit. Minden egyes aktát megsemmisítettek, mindenkit, aki ismerte őt, megfélemlítettek vagy lefizettek, hogy a puszta létezését is letagadja. Ez a legdurvább dolog, ami csak történhet: elveszed egy embernek mindenét, amije csak volt. És így az élet jelentéktelenné válik. – És ki csinálja ezt? A Kardinális? – Feltételezem, hogy igen. Soha senki nem beszél róla, úgyhogy biztosat nem lehet tudni. Csakhogy ő az egyetlen, akinek ekkora hatalma van. Ő az egyetlen, aki képes olyan embereket, mint Leonora, rákényszeríteni arra, hogy tagadjanak le egy embert, hogy azt állítsák, nem emlékeznek rá. – Y Tse – szólalt meg Leonora higgadtan –, esküszöm, hogy soha nem találkoztam ezzel a Harry Gilmerrel! Ezt már megbeszéltük korábban. Van neki ez a betegsége – fordult hozzám a nő. – Embereket talál ki, és ilyen vádakkal áll elő, amikor senki sem emlékszik rájuk. Nem igaz, Y Tse? 69

A férfi szomorúan ingatta a fejét. – Lehetséges. Rengetegen mondják azt, hogy baj van a fejemmel. Csakhogy olyan tisztán emlékszem rá, mint mindenki másra. Rá és a többiekre. Láttam azt a listát is, azokat az elátkozott ayua... Váratlanul elhallgatott és az ujjaira meredt. – Légy óvatos, Capac barátom! – mondta keserűen. – Vigyázz ezzel a várossal! Ne engedd, hogy azt tegye veled, amit velem tett! Ne légy egy második Inti Maimi! Áthajoltam az asztal fölött, elszántan, hogy erőltetem azt a témát, amit ismét felhozott. – A neveink – mondtam. – Hol a kapocs? Mit akartál mondani pár perce? Elmosolyodott. – A Kardinális utálja a találgatást. Itt és most lelövetne, ha meghallaná, hogy találgatok. De csessze meg! Már rég nem tartozom felelősséggel neki. A következőt gondolom: én voltam a Kardinális üdvöskéje. Azt akarta, hogy én vegyem át a boltot, mikor ő elmegy. Kevesen voltunk – én, Ford, meg egy páran mások –, akik az első rajtkockáért versengtünk, de én voltam a kedvence. – Csakhogy cserbenhagytam. Bebizonyítottam, hogy tévedett, csakhogy ő nem hajlandó elismerni, ha hibázik. Szerintem még mindig azt hiszi, hogy én voltam a megfelelő ember, és ha talál valakit, aki olyan, mint én – valakit, aki nagyjából a fiatal Inti Maimire emlékezteti –, és kitanítja, felneveli, azzá a sztárrá teszi, akivé nekem kellett volna válnom... azzal igazolná döntése jogosságát. Ezzel bizonyítaná, hogy neki volt igaza, hogy én tévedtem, és nem az ő döntése volt hibás. Felállt, és igazgatni kezdte köntöseit. Leonora hallgatott. – Capac barátom, szerintem a Kardinális azért választott téged, hogy az én nyomomba lépj, hogy bebizonyítsa mindenkinek – beleértve saját magát is hogy az ítélőképessége rendben van. Szerintem téged képez ki arra, hogy a helyébe lépj a halála után. Ez az első lépés egy hosszú és nehéz úton, ami az aranyhoz, a gyémántokhoz és mindahhoz a vagyonhoz vezet, amiről csak álmodoztál. És még sokkal többhöz. Szerintem belőled akar új 70

Kardinálist faragni. Viszlát, Leonora! Viszlát Capac barátom! Viszlát! Ezzel elment, én meg ott maradtam, lebénulva, összevissza verő szívvel, kapkodva szedve a levegőt. Az új Kardinális. Örült volt, nem is kérdéses. Jövendölése valószínűleg egy zabolátlan, elborult elme szüleménye. De azért... az új Kardinális! Még ha tévedett is, szavai nyomán fantasztikus képzelgéseim tere jobban kibővült, mint valaha. És ott, a Shankar emeletén, körülvéve a gengszterek – legyenek azok veteránok vagy friss trónkövetelők – visszhangzó locsogásával és fecsegésével, átadtam magam az álmodozásnak.

71

4

ohnny Grace ír származású kubai volt, aki a Város kemény keleti negyedében nőtt fel, és egy kicsi, de elvetemült bandát, a Grace tesókat vezette. Három éven át sikerrel terrorizálták a hazai terepet – ami nem csekélység –, és Johnny most úgy döntött, ideje terjeszkedni nyugat felé. Ehhez a Kardinálistól várta a zöld jelzést. Ford Tasso azt akarta, hogy találkozzam vele. – Johnny egy kicsit őrjöngeni fog, mikor meglát – közölte velem. – Engem kért, és nem szeret alárendeltekkel üzletelni. Lehet, hogy jelenetet rendez. – Mekkora jelenetet? – tudakoltam aggódva. Nem sok minden rémített meg, de a dühöngő Johnny Grace a rövid lista csúcsa körül mozgott. Ford elmosolyodott. – Kölyök, szerinted odaküldenélek, ha bármi valódi veszély fenyegetne? – Gondolkodás nélkül – vágtam rá grimaszolva. Felnevetett, és hátba veregetett. – Minden oké lesz. Morogni fog egy kicsit, de csak handabandázik majd. Hadd csinálja a műsort! Ne mutasd ki, hogy 72

félsz, és ne kérj tőle bocsánatot! Végül úgyis lenyugszik, és akkor majd beszélgethettek. – Miről? – Faggasd ki! Kérdezd meg tőle, hogyan akar terjeszkedni. Milyen hasznunk lehet belőle? Kinek a területére fáj a foga? Okoz-e Johnny olyan problémákat, amelyekkel nem akarunk foglalkozni? Fenyegetést jelent-e a barátainkra nézve? Kérdezz tőle, beszéltesd, szedj ki belőle annyit, amennyit csak tudsz! Ez a sok találkából csak az első lesz, így nem muszáj rögtön kiszívnod belőle az összes életet. – Van rá esély, hogy rám támad? Ford megvonta a vállát. – Tudja, hogy megkeresném, ha ilyesmire vetemedne. Na persze Johnny egy őrült kubai ír. Úgyhogy ki tudja? – Vigyek magammal fegyvert? Megrázta a fejét. – Ha fegyvert viszel magaddal egy sötét sikátorba, ahol ott van Johnny Grace is, és a dolgok rosszra fordulnak, akkor rákeféltél. Fegyver nélkül a szart is kiveri belőled, ha elveszti a türelmét. De ha meglát egy mordályt... Nem kellett befejeznie. Adrian és én az alkalomhoz illő ruhákba bújtunk a Skylightban. Éppen a héten szabtak nekünk új öltönyt, és most ezeket vettük fel. – Úgy érzem magam, mint egy strici – nyafogta Adrian. – Úgy is nézel ki, mint egy strici – nyugtattam meg. – Nekem is kell jönnöm? – tudakolta. – Én csak egy sofőr vagyok, és ahhoz nem fizetnek eleget, hogy ilyen szarságokba keveredjek. Miért nem vezethetek inkább, ahogy általában, és maradhatok a kocsiban? – Azt akarom, hogy ott legyél. Lehet, hogy szükségem lesz rád, ha a dolgok balul sülnének el. – Ha a dolgok balul sülnek el a Grace tesókkal, én egy hangyafasznyit sem számítok, és ezt te is jól tudod. Abbahagytam a nyakkendőm kötését. Adrian tényleg feldúlt volt, és én nem hibáztathattam érte. – Adrian – mondtam csendesen –, te vagy az egyetlen barátom, az egyetlen ember, akire számíthatok. Ez lesz a nagy napom, de csak 73

egy hajszál választ el attól, hogy pánikba essek és elhúzzam a csíkot. Kell valaki, aki itt tart. Nem kell jönnöd, nem foglak kényszeríteni. De barátként kérdezem tőled: segítesz nekem? Átgondolta a dolgot. – Nem – felelte, aztán felnevetett, és felhúzta a zokniját. – Sokkal jössz majd nekem ezért. – Elintézem, hogy soha semmiben ne szenvedj hiányt – fogadkoztam. – Sem ebben a világban, sem a következőben. Rövid szünet után még hozzáfűztem: – Ami talán nincs is olyan messze, mint ahogy azt szeretnénk. Vincentet a hotel előcsarnokában szedtük fel. Ő azért jött velünk, hogy megfigyeljen akció közben. Úgy viselkedett, mintha csak moziba mennénk. Elhevert a kocsi hátsó ülésén, és aranyos kis történetekkel oldotta feszültségünket. Például ilyenekkel: „Egyszer láttam, ahogy Johnny leharapja egy fickó golyóit. Nem viccelek. Meztelenre vetkőztette, letérdelt elé, és a fogaival szétcincálta a farkát!” Vagy: „Ne bámuljátok a lábát! Dongalába van, és utálja, mikor mások megbámulják. Ha a térdénél lejjebb néztek, pitbullként esik nektek.” A találkozóra a délkeleti városrész északi felében került sor, semleges területen. Az utcák errefelé keskenyek voltak, mindenütt elszállítatlan szeméthalmok álltak: az utcai csencselők hulladéka, kiégett kocsik. Minden ablakot bedeszkáztak. A srácok úgy néztek ki, mintha a harmadik világból szalajtott kulcsos gyerekek lennének: soványak voltak és szegények. Mi érkeztünk meg elsőnek. A sikátor bejáratánál parkoltunk le, adtunk egy kis pénzt pár helyi kamasznak, hogy vigyázzanak a kocsinkra, aztán ballagni kezdtünk egy sötét, patkányoktól hemzsegő utcán. Nappal volt, a nap fényesen sütött az égen, de csak néhány sugara tudott áthatolni a fölénk hajló tetőkön és mosott ruhákkal teli ruhaszárító köteleken. Adrian és én megálltunk a falnál, míg Vincent szemügyre vette a helyszínt. Kezét végig az oldala mellett tartotta, ott, ahol normál esetben a fegyvere szokott lenni. Fogadni mertem volna, hogy fittyet hányva a parancsra magával hozza, ha az nem Ford Tassótól származik. 74

– Még sosem voltál ilyen melón? – kérdeztem Adriantől. – A francba is, nem! Még csak néhány éve vagyok benne a bizniszben, és ez is csak átmeneti. Egy-két év múlva itthagyom a melót, meg a Várost is. Eddig is csak Sonja miatt maradtam. Azt akarja, hogy jól alakuljanak a dolgaim. Tudod, milyenek a nővérkék. – Nem mondhatnám, hogy tudom. – Neked nincs? – Nincs. – Fivérek? – Nincsenek. – Egyetlen gyerek vagy? – Nyilvánvalóan. Rápillantottam. – Miért érdekel? – Soha nem mesélsz a szüléidről, a régi barátaidról, a suliról vagy bármi ilyesmiről. – Nem mesélek? – Nem. Megvakartam a fejemet. – Nem tudtam, hogy érdekel a múltam. Nézzük csak! Megszülettem... Épp azon kezdtem el törni a fejem, hogy mit mondjak neki, mikor mozgásra lettem figyelmes, úgyhogy elhallgattam. – Itt az üzlet – súgtam oda neki, majd karon veregettem, és rámutattam a felbukkanó és felénk tartó négy emberre. Vincent köhintett, jelezve, hogy csatlakozzunk hozzá. A négyes megállt, és néhány méter távolságból méregetni kezdtek minket. Johnny Grace alacsony volt világos bőrű, de izmos. Nem néztem a lábára, hogy megbizonyosodjak róla, Vincent az igazat mondta-e vagy sem. – Ti meg ki a fasz vagytok? – horkant fel Johnny. – Capac Raimi. Ő itt Adrian Arne, ő pedig Vincent Carell. – Hol van Tasso? – Én képviselem Mr. Tassót. A porba köpött. – Baszd meg! Halljátok ezt? 75

Három embere komolyan bólogatott. – Idejövök, hogy üzletet kössek egy emberrel, akit tisztelek, erre egy kicseszett lakájt kapok. Azt hiszed, hogy egy senki vagyok? Azt hiszed, hogy Johnny Grace kibaszott csicskákra vesztegeti az idejét? – Menjünk! – fordultam Vincenthez és Adrianhez. Hátat fordítottam Johnny Grace-nek, és közben azért imádkoztam, nehogy kést döfjön belém. – Hé! Hová mentek? Johnny hangja bizonytalanul, riadtan csengett. Félig visszafordultam. – Ha nem állsz készen arra, hogy velem és a munkatársaimmal üzletelj, akkor nincs biznisz. Továbbítom elégedetlenségedet Mr. Tassónak, és legközelebb talán személyesen ő jön el. Halványan elmosolyodtam. – Hogy maga rendezze el a dolgokat. Johnny összerezzent, és a bandájára nézett. Mostanra már mind feszengtek. Vártam. – A rohadt életbe, nem kell mindjárt begurulni – mondta végül. – Csak csalódott voltam, vágod? Azt hittem, ő maga jön el. Csak hát elfoglalt, meg dolga van. Tudom, hogy megy ez. Gondolom, nem tudta össze hozni, mi? Hallgattam. – Oké, baszd meg, sajnálom! – kiáltotta végül. – Bocsánatot kérek, rendicsek? – Beszélgetni akarsz? – Aha. – Remek. Elindultam visszafelé. – Azt hiszem, kezdhetnénk... Ekkor valaki leugrott az egyik tűzlépcsőről. Árnyék vetült Johnny lába elé, egy kar csapott felé, aztán az árnyék máris a három másik Grace tesó között termett. Ismét karok vágódtak ki, kiáltások harsantak, zűrzavar támadt. Végül mindhárom ember a földön hevert, mozdulatlanul, némán. Támadójuk könnyedén szökkent talpra. Johnny engem nézett, tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal. Döbbenten néztem vissza rá. Mindkét kezével a torkát markolta, de láttam, hogy az ujjai közti hézagokon vér bugyog kifelé. 76

A tűzlépcsőről érkezett férfi megfordította Johnnyt. A bandavezér keze az oldala mellé hullott. Megpróbált mondani valamit, hogy kifejezésre juttassa döbbenetét, gyűlöletét vagy félelmét, de képtelen volt rá. Johnny Grace kifogyott a szavakból. A férfi kést döfött Johnny gyomrába, egy másodpercig ott tartotta, kihúzta, hagyta, hogy a test eldőljön, aztán elsétált mellette, és megállt Vincent előtt. A hamuszürke arcú Vincent nagyot nyelt. – Wami – hörögte. – Ismersz? – érdeklődött az idegen. Selymes, gunyoros hangon beszélt. – Felismerem a kígyókat – felelte Vincent. – Hallottam már történeteket. – Kinek dolgozol? – A Kardinálisnak. Ford Tassónak. Tassóval vagyok. – Akkor életben maradsz. A férfi a tokjába lökte a kését, és elmosolyodott. – Vigyél el egy üzenetet Tassónak! Mondd meg neki, hogy visszajöttem! A saját dolgaim miatt vagyok itt, de ha akar valamit tőlem, tudja, hogyan léphet érintkezésbe velem. – Megteszem. Én... A bérgyilkos félrelökte Vincentet és Adriant, és engem vett szemügyre. Fekete volt, a legsötétebb bőrű ember, akit valaha is láttam, majd 180 centi magas, közepes testalkatú, teljesen kopasz. Arcán nem nőtt szőr, de tetkók díszítették: színes kígyók tekergőztek lefelé az arca mindkét felén, hogy az álla alól bukkanjanak fel ismét és végül a szája alatt találkozzanak. Meghökkentően zöld szeme volt. Kortalannak tűnt. Talán harminc –, talán ötvenéves lehetett. Ő volt a legrémisztőbb ember, akivel valaha is találkoztam, és ebbe a Kardinálist és Ford Tassót is beleszámítottam. – Te ott! Hogy hívnak? – Capac Raiminak – hebegtem. Elmosolyodott. – Egy ayuamarca. Gondoltam. És te? – fordult Adrianhez. – Adrian Arne, uram. A férfi közelebb lépett, és belenézett a fiú szemébe. 77

– Igen – dörmögte. – Te is az vagy. Bár gyanítom, valami alacsonyabb rendű fajta. Érdekes. Ezzel elindult vissza a tűzlépcső felé. Felugrott, elkapta a legalsó fokot és felhúzta magát. Kisvártatva ismét a Város tetőin járt, és eltűnt a szemünk elől. Végignéztem a hullákon. A jelenet a Theo bácsival történtekre emlékeztetett a raktárházban. Ezt várhatom hát, valahányszor gengszterekkel van találkám? – Baszd meg! – köpte le Vincent Johnny Grace tetemét, és visszasietett a kocsihoz. Adrian és én követtük. – Ki volt ez? – kérdezte Adrian, de Vincent nem törődött vele. – Ki volt ez a tag? – ismételtem meg én is a kérdést, de Vincent mintha meg se hallotta volna. Túlságosan lefoglalta a káromkodás. – Vincent! – fortyantam fel. – Ki a fasz volt ez? Felnézett. – Ez Paucar kicseszett Wami volt, ember. Megtorpant, és megrázta a fejét. – A kicseszett két lábon járó halál. És többet már nem is mondott egész visszaúton. Mikor nem Adriannel dolgoztam vagy vele lógtam, időm javát Y Tse-vel és Leonorával töltöttem. Ők voltak a mentoraim, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy irányt mutassanak és tanítgassanak. Bár nem voltak olyan nagy hatalmúak, mint akikről azt reméltem, hogy kivetik majd rám a hálójukat, mindketten közel álltak a Kardinálishoz, és az embert látták benne, nem a főnököt. Legalább részben meg tudták értetni velem, hogy gondolkodik, amire a Városban senki más nem lett volna képes. – Mindig ragaszkodj az elveidhez! – tanácsolta Y Tse. – Állj ki magadért, és mondd ki, amit gondolsz! Itt mindenki – intett körbe az étteremben – a bevett módon akarja csinálni a dolgokat. Engedelmeskedni akarnak a szabályoknak, parancsokat akarnak követni, úgy akarnak gondolkodni és beszélni, ahogy azt diktálják nekik. Nem akarnak eltérni ettől. 78

– Nem szabad ezzel törődnöd – folytatta. – Készülj fel arra, hogy az arcukba köpj és kinevesd a szabályaikat! Diszkréten, ha csak lehet, de nyíltan, ha nem megy másként. Ne hagyd, hogy csicskáztassanak! Ha megteszed, a szolgájuk leszel. Talán gyorsabban előrejutsz, ha Bólogató Jánosként viselkedsz, de a Kardinálisnak ezerszám akadnak ilyen emberei, minek kellene neki még egy? – Tehát konfrontálódjak, szegüljek vele szembe. Ne engedjem, hogy baszakodjon velem. – Úgy van – felelte erre kissé bizonytalanul. – De nem szabad csak ezért provokálnod. Nem azt mondom, hogy dühítsd fel, amikor csak lehetőséged adódik rá. Csak mondd ki, amit gondolsz! Ha a véleményedet kérdezi, mondd meg! Nem az ellenségeddé akarod őt tenni, viszont nem szabad megrettenned attól, hogy feldühíted, amikor ellentmondasz neki. – Itt nem mehetsz biztosra, Capac! – fűzte hozzá Leonora. – Dorry vagy hullát vagy királyt csinál belőled. Ha elszántad magad arra, hogy a csúcsra törsz, akkor el kell fogadnod, hogy vagy az egyik leszel, vagy a másik. Egy másik napon azt is elmondta, hogy miként kezeljem a Kardinális dührohamait. – Bármikor dühbe gurulhat. Nincs logika a kirohanásaiban. Nem érdekli, ki van ott, hogy mit mond vagy tesz. Dorry képtelen uralkodni magán. Megmagyarázhatatlan és olthatatlan harag fortyog a lelkében. Ez hajtja előre. Egy régebbi korban kardot kötött és féktelenül tombolt volna. Ezekben a civilizáltabb időkben mederbe kell terelnie az ilyen késztetéseit. Meg is teszi. Bár éppen csak. – Nem könnyű eset. Mikor először találkoztam vele, még csak kamasz volt, de már akkor húsznál is több emberrel végzett. Az utcákat járta, mindenfajta önkontroll nélkül, úton a korai halál felé. Én meg tudtam nyugtatni. Megtanítottam rá, hogy fojtsa el a haragját, dugja a zsebébe ökölbe szorított kezét, és küzdjön meg belső ellenségeivel. A próbálkozás majdnem megtörte, de nem adta fel, és végül eljutott egy olyan pontra, ahol már egy asztalhoz tudott ülni az ellenségeivel, és meg tudta vitatni velük a nézeteltéréseiket, 79

ahelyett hogy a fogával tépte volna fel a nyaki ütőerüket, ami nála természetes reakció lett volna. A nő szemei ellágyultak. Még amikor a legrosszabbakat mondta róla, amikor dühödtnek, vérszomjasnak és gyilkosnak nevezte, akkor is imádattal beszélt róla. Szerette. – Csakhogy képtelen állandóan uralkodni a haragján – folytatta Leonora. – Igen gyakran feltör belőle, és akkor nekiront annak, ami a legközelebb van hozzá. Ha azok bútorok vagy csupasz falak, akkor azokon tölti ki a dühét. De ha emberek is vannak ott, akkor ők szenvedik el a következményeket. – Nem tűnik valami keménynek – jegyeztem meg. – Szerintem egy tisztességes harcban le tudnám nyomni, ha egy az egy ellen menne. A nő felnevetett. – Senki sem tudja lenyomni a Kardinálist. A dühe erőt önt belé. Még nézni is rémes ilyenkor. A szemed láttára változik át. Nem ő lesz nagyobb, hanem mintha te mennél össze. Láttam már, ahogy lyukakat ütött a téglafalba, ahogy a saját súlyánál kétszer nehezebb embereket emelt a feje fölé. Az ereje egy olyan világból ered, amelyikre nem vonatkoznak a fizika törvényei. Odahajolt hozzám, és hamuszürke arccal, halkan suttogott. Akkor egyszer láttam igazán félni. – Ő egy isten, Capac – sziszegte. – Olyan dolgokra képes, melyeket mi, többiek, utánozni sem tudunk: a világot és az embereket bűvészként manipulálja. Mindent egybevetve ilyen egyszerű az egész. Dorry egy isten. Vagy egy héttel a Johnny Grace-szel balul elsült találkát követően Adrian kirángatott az irodámból, kocsiba vágott, és elindultunk keletnek. Mélyebben bevitt a Város sötét szívébe, mint ahol addig valaha is jártam: olyan utcákon haladtunk át, ahol még egy vámpír se sétált volna egyedül. Nyugtalankodtam, és olyan mélyre süppedtem az ülésbe, amennyire csak tudtam. Ez nem a mi terepünk volt. Ezek az emberek tisztelték ugyan a Kardinálist, de egy pillanatig se gondolkodtak volna azon, hogy hazavágják pár emberét. 80

– Biztos vagy te ebben? – tudakoltam Adriantől. – Bízz bennem! – fordult be egy olyan utcába, ami éppen csak elég széles volt ahhoz, hogy elférjen benne a kocsival. – Ez az arc mindent tud a Városról. Valóságos aggastyán, a pletykák szerint jóval túl van a százon. Évtizedekkel ezelőtt nagyhal volt, még a Kardinális előtt. A mai időkben már csak lazít. Egy pár lány dolgozik neki az utcákon – inkább az infók miatt, mint a pénzért –, de ezt leszámítva csak hátradől a foteljében, és dumál. A fickót Fabiónak hívták, és könnyedén elhittem, hogy elmúlt vagy százéves. Mikor megérkeztünk, a verandán ücsörgött egy hintaszékben valami régi dzsessz-muzsikát hallgatva egy olyan bakelitlemez lejátszóról, amilyenekről még voltak halvány emlékeim a távoli múltból. Adrian üdvözölte az öreget, és ő kedvesen visszaintett. Felemelt ujjával figyelmeztetett minket, hogy addig egy szót se szóljunk, míg a szám véget nem ér. Amikor néhány perccel később az utolsó trombitahang is szertefoszlott, szemügyre vette az arcomat: műfogsorát előretolva vizslatott. Mikor visszaszippantotta a protézist, így szólt: – Szóval összefutottatok Paucar Wamival. A tarkómon is felállt a szőr. Senki sem volt hajlandó elárulni nekem, hogy ki ez a Wami: se Vincent, se Leonora, de még Y Tse se, aki általában boldogan tudatja velem még azt is, hogy milyen színű alsógatya van rajta. – Ismeri őt? – kérdeztem tőle. – Naná! Ismerem még régről, valószínűleg még azelőttről, hogy ti megszülettetek. Egy igazi rohadék, a legrosszabb, akit valaha is láttam, márpedig jó sokat láttam az én időmben. Az a tag kinyírná még a sajátjait is, aztán feldarabolná őket, és húslevest főzne a csontjaikból. Lehet, hogy meg is tette. – Ki ő? – tudakoltam. – Ő Paucar Wami – mosolyodott el Fabio. – Több neve is van. Valahányszor visszajön, mindig új néven teszi. A rendőrség is számos néven ismeri. Ő a Fekete Angyal. A Menyét. A Szeletelő. – A Szeletelő? – ráncolta a homlokát Adrian. – Róla már hallottam. Valami sorozatgyilkos volt a 70-es vagy a 80-as években. Egyszer hallottam Sonját beszélni róla. 81

– Ő az. Szeletelőként nem ölt meg túl sok embert: kilenc-tíznél többet biztos nem. – Azt mondja, hogy Paucar Wami a 70-es évek óta öldös embereket? – kérdeztem. – És soha nem kapták el? – Nem, mert okos – felelte Fabio. – Soha nem ragaszkodik túl sokáig egyik személyazonosságához sem. Folyamatosan mozgásban van. Csak olyan három-négy évente jön ide vissza, ha egyáltalán. Az utolsó látogatása óta már vagy hét év telt el. – Csak ennyi? Egy sorozatgyilkos? – Csak? – nevetett fel Fabio. – A gyilkosság neked semmi, fiú? – Úgy értem, dolgozik valakinek? Abból, ahogy kiiktatta Johnny Grace-t és a haverjait, úgy festett, mintha megrendelésre tette volna. – Pénzért is dolgozik – bólintott Fabio. – Ez biztos. Ideje java részében csak a móka kedvéért csinálja, de nem bánja, ha fizetségért kell gyilkolnia. Persze nem mondhatnám, hogy nagyon hirdeti magát. Ha valaki őt akarja, elhíreszteli a dolgot, ő meg kapcsolatba lép vele, ha úgy tartja kedve. Többnyire persze nem. – Dolgozott valaha is a Kardinálisnak? Fabio vállat vont. – Réges-régen hallottam meséket arról, hogy ő volt a Kardinális első számú és legfőbb embere, és mindenki más csak a partvonalon állhatott. De hát ki tudja? Egy autó hajtott el a ház előtt, és Fabio benézett az ablakon, megjegyezve a bent ülők arcát. – És miért érdekel ez titeket? – tudakolta, mikor a kocsi elhajtott. – Szeretném tudni, kivel van dolgom. – Dolgod? – nevetett fel Fabio. – Fiú, neked nincs dolgod Paucar Wamival. Neki van dolga másokkal. Előrehajtotta a hintaszéket és ráncos vén ujjával rám bökött. – És jobb, ha állatira reméled, hogy soha ne legyen dolga veled, mert az ő dolgai általában mindig ugyanúgy végződnek: ő felül marad, a másikból meg hulla lesz. Hidd el, még az is biztonságosabb, ha magával halál atyuskával akad dolgod! Adrian kitett a Skylightnál, egy buliba tartott. Engem is hívott, de nem volt hozzá hangulatom. A fejem lüktetett, és nem vágytam másra, csak egy kiadós alvásra. 82

– Biztos nem akarsz jönni? – kérdezte vagy tizedszer. – Liz is ott lesz. Emlékszel Lizre? – Ma éjjel nem. Majd máskor. – A te bajod. Dudált egyet, és meglazítva nyakkendőjét elhajtott, felturbózta magát az éjszakára. Én pedig beléptem a szállodába. Már a liftben voltam, amikor ismét megláttam a nőt. Az arca a legfurcsább pillanatokban villant be. Egy női arc, amit a szemem sarkából láttam meg egy villanásra, hogy épp csak halvány lenyomat készüljön róla. Mikor megpróbáltam összpontosítani, a kép úgy surrant tova, akár egy cigány az éjszakában. Nem kötődtek hozzá emlékek. Nem tudtam, hol láttam őt, vagy hogy miért merült fel a gondolataim között. Valószínűleg csak az agyam űzött furcsa játékot velem. Több mint valószínű, hogy valamikor elmentem mellette az utcán, és az arcát valamiféle homályos okból eltároltam. A lift megállt, az ajtó félrecsúszott, én kiléptem, és a nő árnya tovatűnt. Újra megpróbáltam koncentrálni rá, de nem ment, így hát vállat vontam, és elindultam a szobám felé. Odabent végigkapcsolgattam a tévécsatornákat – nem volt semmi érdekes. Beléptem a Skylight filmadatbázisába, és átpörgettem a címeket. Végül az Ének az esőben mellett döntöttem. Már vagy százszor láttam, de ami jó, az jó. Beállítottam a kezdést öt percre, ami elég ahhoz, hogy a mosdóba menjek és megmossam a kezem. Még a kezemet szappanoztam, mikor meghallottam, hogy elkezdődött a film. Leöblítettem a szappant, hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és visszasiettem a szobába. Egy lány ült az ágyamon, tágra nyílt szemekkel és mosolyogva nézte a nyitó képsorokat a tévében. – Ez az egyik legnagyobb kedvencem – közölte furcsamód rekedtes, bádogfazék hangon. Az jutott eszembe, hogy talán nemrégiben vették ki a manduláját. – Ühüm – feleltem bizonytalanul. – Az enyém is. Közelebb oldalaztam, hogy jobban szemügyre vehessem. Fénylő arca volt, minimális sminkkel. Ragyogó szőke haja hullámos és hosszú. A feje kivételével teste minden egyes porcikáját ruha takarta 83

– garbó, hosszúnadrág, fehér kesztyű. Nem lehetett több tizenháromtizennégy évesnél. Egy bájos arcú kislány. – Amúgy nem csípem a musicaleket – mondta. – Unalmasak, ahogy az emberek minden percben dalra fakadnak. Szipogott egyet. – De ez kivétel. Gene Kelly tökéletes benne. Amikor először láttam, hozzá akartam menni. – De aztán kiderült, hogy már meghalt – nevettem fel. – Amikor először láttam, akkor még élt. Még jól ment a sora. Írtam neki egy rajongói levelet, amire küldött egy kedves választ. Még mindig megvan. Elmosolyodtam, költői túlzásnak tudva be a dolgot. Egy darabig néztük, ahogy a szereplők énekelnek és táncolnak: Gene, Debbie és Donald. – Szóval – kérdeztem végül (még mindig álltam, mert nem mertem leülni mellé, nehogy félreértse) – eltévedtél? Rossz szobába nyitottál be? Az ajtóra néztem, melyet nyitva hagyott, amikor bejött. Ennek örültem. Nem akartam, hogy egyedül találjanak a hotelszobámban egy tizennégy éves lánnyal, zárt ajtók mögött. Akár csapda is lehetett. Ébernek kell maradni, ha a Kardinálisnak dolgozik az ember. Rengetegen várnak arra, hogy keresztbe tegyenek neked, nem utolsósorban maga a Kardinális, aki időnként fel szokta áldozni egyik vagy másik gyalogját, egyszerűen csak azért, mert szerette nézni, ahogy vergődnek. – Nem tévedtem el – felelte vidáman. – Szeretek ide-oda mászkálni a szállodában, meglátogatni a vendégeket, hogy megnézzem, mi újság velük. Segít múlatni az időt. Ha akarod, elmehetek. Szomorú szemekkel nézett rám. – Akarod, hogy elmenjek? Akartam. Ahogy Adriannek is mondtam, fájt a fejem. Csakhogy a lány olyan magányosnak tűnt. Nem küldhettem el. – Maradhatsz a film végéig. – Köszi. 84

Olyan mosollyal jutalmazott, ami egy egész tinicsapat szívét összetörte volna. Feszengve húztam össze nyakamon az inget. – A szüleid nem fognak keresni? – kérdeztem pár szám után. – Nincsenek. Ezer éve meghaltak. – Sajnálom. Úgy tűnt, nem izgatja a dolog, és egy intéssel elintézte a részvétnyilvánításomat. – Kivel laksz? – tudakoltam. – A gyámjaiddal? A mostohaszüleiddel? – A barátaimmal – felelte, aztán vágott egy grimaszt. – Persze ők nem igazi barátok. Ferdy csak azért fizeti őket, hogy úgy tegyenek. Van barátnőd? – kérdezte hirtelen, fiatal, de éber tekintetét rám szögezve. Én azonnal átmentem óvatosba. – Nincs. – Lehetek a barátnőd? – kérdezte erre gyorsan. – Krisztusom, nem! Ezen láthatóan megsértődött. – Miért nem? Túl öreg vagyok? – Túl...? – nevettem fel. – Kislány, nem tudom, hogy milyen filmeket néztél eddig, de egyáltalán nem vagy túl öreg. Éppenséggel túl fiatal vagy. Nagyon is fiatal. Erre lebiggyesztette az ajkát. – Ez a baj a mai férfiakkal. Gazdag idős hölgyeket keresnek, hogy kiszipolyozzák őket. Lefogadom, hogy nagyikkal rosszalkodsz, mi? Nem is nyúlsz senkihez hetven alatt, attól félsz, hogy még elkölti a pénzét, mielőtt meghalna, téged meg kihagy a végrendeletből. Igazam van? Megráztam a fejem, és megint nevettem. – Mellesleg Capac Raimi a nevem. Téged hogy hívnak? – Conchita Kubekik vagyok – felelte fölényes hangon. – Miss Conchita Kubekik. Örülök, hogy megismerkedtünk. – Hasonlóképpen. Nevetve és énekelve néztük végig a filmet. Felüdített, pont erre volt szükségem, és a fejfájásom már hosszú idővel azelőtt elpárolgott, mielőtt az eső felszáradt és az éneklés abbamaradt volna. Kikapcsoltam a dobozt, és köhintettem. 85

– Nem lenne itt az ideje, hogy... – kezdtem, de ő egy kézmozdulattal elhallgattatott. A telefonomhoz rohant, és hívta a szobaszervizt. Hangját suttogóra fogva, belemotyogott: – Egy tojásos-szalamandrás szendvicset kérnék a 863-as szobába. Kezembe nyomta a kagylót, és kihívóan felhúzta a szemöldökét. Gondolkodás nélkül beleszóltam: – Mellé pedig salátát liba-bibahússal. Leraktam a kagylót, és nevetni kezdtünk a hülye kis viccen. – Ki lakik a 863-as szobában? – kérdeztem. – Egy mocskos vén kéjenc. Néhány héttel azelőtt arra tévedtem. Az ipse az ágyán feküdt csupaszon, mellette egy csomó malac magazin. Amikor meglátott, elmosolyodott és meglengette felém a pöcsét. Mocskos vén perverz! Megkísértett a gondolat, hogy tökön verjem, de elkaphatott volna, és hát biztos megvannak a maga ocsmány módszerei. A lány fiatal volt, és magán hordozta az ártatlanság minden vonását, de nem volt törékeny virágszál. Igencsak jártas volt az élet árnyékos oldalának dolgaiban. Éveit meghazudtoló bölcsesség jellemezte. – Mióta vagy itt? – érdeklődtem. – Pár órája – felelte önelégült mosollyal. – Haha! Tudod, hogy értem. Mióta élsz a Skylightban? – Pár hónap híján egy örökkévalóság óta. Találd ki, hány éves vagyok! – Nem tudom. – Ezért mondtam, hogy találd ki! – Tizenhárom? – Dehogy! – Tizennégy? – Még csak nem is melegszik. – Tizenöt? Ez az utolsó tippem. – Ötvennyolc! – harsogta, amitől majdnem szilánkosra tört a hangja. – Jól nézel ki – bókoltam, belemenve a játékba. 86

– Mindennap megfürdöm varázsvízben – mondta olyan hangon, mintha a legbizalmasabb titkot osztaná meg velem. – Egyenesen Egyiptomból hozatom. Megőrzi a fiatalságomat, a szépségemet és a szüzességemet. Egyik szemöldökét felhúzva nézett rám. – Bár ez utóbbit nem akarom örökre megőrizni. A megfelelő emberrel, a megfelelő helyen, a megfelelő időben... – Csak óvatosan! – intettem. – Nem tudhatod, hova vezet egy ilyen játék. Mi van, ha én is olyan perverz vagyok, mint a 863-as szoba lakója? – Nem vagy az. Rossz emberek nem néznek musicaleket. Nem erőltettem a témát. Egy nap majd ő is rájön, hogy a külső milyen megtévesztő lehet. – Ismersz valami jó játékot? – tudakolta. – Sakk? Nem rémlett, hogy sakkoztam volna korábban, de ahogy kimondtam, magam előtt láttam egy kockás táblát és rajta rengeteg bábut. Láttam magam, amint egy kandalló előtt ülök, velem szemben a nő, és nevetve veszi le a vezéremet a bástyájával, mit sem sejtve arról, hogy átvertem, és két lépés választja el attól, hogy mattot kapjon. Hogy a pokolba... – Fúj! Sakk! Köszönöm, de nem – fogta be az orrát egyik kezével Conchita, míg a másikkal elhessegette még a gondolat bűzét is, amivel megtörte a gondolatmenetemet. – A sakk vacak. Én a Ki nevet a végén?-t, a Twistért, meg az ilyen mókás cuccokat szeretem. Van ilyen játékod? – Nincs, de van egy pakli kártyám. Játszhatunk snapszlit. – Igen! – tapsikolt kesztyűs kezével örömében. – Remekül játszom snapszlit. Világbajnok vagyok benne. Akár lehetett is volna. Hagytam, hogy az első pár leosztást megnyerje, ahogy az a felnőttek szokása, mikor srácokkal játszanak, de amikor megpróbáltam hozni par másikat, nem jártam sikerrel. Villámgyors volt, amihez éles szem és finomra csiszolt reflexek társultak. – Unom – ásított nagyot, amikor megnyerte az ikszedik játszmát is. – Pocsék vagy. Akad még olyan játék, amit játszhatunk? 87

– Póker? – Nem ismerem a szabályokat. Régebben játszottam, de ez komoly játék, Ferdy meg mindig dühös lett, amikor megvertem és elnyertem a pénzét. Úgyhogy abbahagytam, és direkt elfelejtettem a szabályokat. Azt viszont tudom, hogyan játsszák a vetkőzős pókert... de az nem lenne tisztességes veled szemben. Én nem tudok veszteni, neked pedig megalázó lenne meztelenül ücsörögni a saját szobádban, hazai pályán megszégyenülve. – Emellett – feleltem –, tisztességtelen előnyt is élveznél. – Hogyhogy? – A sok ruha miatt, ami rajtad van. Miért hordasz ennyit? Fázós vagy? Félsz a baktériumoktól? Vagy lehet, hogy...? Elhallgattam. Conchita mosolya ugyanis tovatűnt, és magabiztossága elpárolgott. Olyan lett, akár egy rémült kismadár, amelyik bármelyik pillanatban kész arra, hogy elrepüljön. Valahogy érzékeny pontra tapintottam. Egy darabig nem szólt semmit, amíg eldöntötte magában, hogy menjen vagy maradjon. Végül némi habozás után, már-már fájdalmasan vékony hangon, megkérdezte: – Bízhatok benned, Capac? – Persze. – Úgy értem, megbízhatok benned, a legnagyobb titkokat is beleértve? Ezt még soha senkinek nem mutattam meg. Az orvosokat kivéve, akik azt mondták, meg kellene mutatnom a barátaimnak, de hát egy olyan sincs, mint te. Csak pár órája ismerlek, de érzem, hogy az életemet is rád bízhatom. Nem tudom, miért, de érzem. Megígéred, hogy soha nem mondod el senkinek, ha megmutatom? Letérdeltem elé. – A szavamat adom, Conchita. Bármi legyen is az, senkinek sem beszélek róla. Becsszóra! Erre vett egy nagy levegőt, körülnézett a szobában, majd lehámozta a kezéről az egyik hosszú, fehér kesztyűjét. A keze alatta ráncos volt, barna foltok éktelenkedtek rajta. Ujjai reumásan befelé görbültek. Egy öregasszony keze volt. Most már tudtam, miért öltözik be tetőtől talpig és miért tűnt olyan felnőttesnek. Valami kórtól szenvedett, olvastam is róla az újságban. Nem emlékeztem a nevére, de a lényeg az volt, hogy a test idő előtt megöregszik. Láttam 88

egyszer egy képet egy teljesen összeaszott kisfiúról, egy öregember testében csapdába esett tízévesről, egy kölyökről, aki úgy festett, akár valami aszott vén törpe. A betegség nem terjedt ki Conchita arcára – ezt a testrészét megkímélte –, de a többi... – Az egész tested ilyen? – kérdeztem gyengéden. Lassan bólintott. – Az egész. A lábujjamtól a nyakamig. Minden porcikám, kivéve... Elakadt a szava. – Kivéve a... Könnyek gyűltek a szemébe, és reszketni kezdett. – Kivéve az arcomat – zihálta, aztán zokogva a padlóra vetette magát. Tehetetlenül álltam ott, bizonytalanul, hogy odalépjek-e hozzá és megöleljem, vagy maradjak inkább csendben, vagy mi legyen. Végül lehajoltam, megfogtam kesztyűtlen kezét, az ajkamhoz emeltem és megcsókoltam. Erre abbahagyta a zokogást, felnézett, és előbb döbbenten, aztán már vidámabban rám meredt. Erőtlen mosoly tört át könnyein. A nyakam köré fonta mindkét karját, megölelt és megcsókolt, egy kislány ártatlan csókjával. – Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm! Köszönöm! Tudtam, hogy te jó fiú vagy. Kedves és aranyos. Régebben azt hittem, Ferdy is ilyen, de tévedtem. – Ki ez a Ferdy? – kérdeztem halkan. Már vagy háromszornégyszer említette a nevet. Arra gondoltam, nyilván az apja lehet. – Ferdy az én... régebben a védelmezőm volt, de mostanra elment. Leszel helyette a védelmezőm? Azt hittem, hogy egyedül maradtam, és ez így is lesz mindörökre, hogy senki sem vigyáz már rám a sötét és hideg éjszakákon. Te megvédesz engem, Capac? – Igen – veregettem meg a tarkóját. – ígérem, hogy megvédelek. Megcirógattam szegény beteg nyakát, nem igazán tudva, hogy mit mondjak. Csak annyit tudtam, hogy egy törékeny kislány a segítségemet kéri. Egy gyalázatos bizniszben utaztam, de ez nem jelenti azt, hogy nekem is gyalázatosnak kellett lennem. Legalábbis nem mindig. 89

Miután a könnyei felszáradtak, megpecsételtük a barátságunkat azzal, hogy a fürdőszobában eljátszottuk az Ének az esőben játékot. Megálltunk a tükör előtt, egyikünk a másik mögé bújt, és előadtunk egy dalt. Először én énekeltem el a Blueberry Hillt és ő pantomimezett, majd én álltam a színpadra és tátogtam el a Great Balls of Fire-t, míg ő énekelt mögöttem. Nem ismertem pontosan a szöveget, de ő sem, így aztán akadtak benne egyenetlenségek. – Mi akarsz lenni? – kérdezte, amikor leültünk megnézni az Óz, a csodák csodáját. – Mi akarsz igaziból lenni, a világon mindennél jobban? – Gengszter – mosolyodtam el. – Úgy érted, olyan, mint Marlon Brando és A1 Pacino A Keresztapában? – Talán inkább olyan, mint Cagney. Egy aranyszívű gazember – tartottam fel a kezemet, silány Jimmy Cagney-utánzatként. – Én Cagney-t bírtam a legjobban. Ő mindig jól jött ki a dolgokból a film végén. – A Megszállottságban nem. – Jogos. Egy ideig szünet támadt a beszélgetésben, aztán Conchita így szólt: – Vicces dolgot akarsz, bár nem valami szépet. Ferdy is gengszter volt. Azt mondta, hogy nem az, de mégis az volt. Miért akarsz gengszter lenni, Capac? Vállat vontam. – Tiszteletet vívsz ki vele magadnak – kezdtem magyarázni a dolgot. – Hatalmat, kiváltságokat szerzel vele, lesz beleszólásod a világ folyásába. Az emberek felnéznek rád. – Ez olyan fontos? – Igen – feleltem indulatosan. – Korábban egy senki voltam. Kipróbáltam már, milyen az, amikor egyike vagy a két lábon járó hulláknak, és nem élveztem. Arra az éjszakára gondoltam ott, a raktárban, ahol a halál arcon csókolt, és szeszélyből futni hagyott.

90

– Hatalmat akarok. Az ezzel járó védettséget, kényelmet és biztonságot akarom. Hatalom nélkül semmi vagy, a halál kaszájára váró hulla. – Capac! Én tisztellek. Szomorúan nézett rám, egészen úgy, ahogy az ifjú Judy Garland, aki éppen a szivárványon túli életről énekelt. – Ez nem elég? Nyugtalanul mocorogtam, és azt kívántam, bárcsak ejtené a témát, és inkább visszatérne a filmnézéshez. A filmek világában biztonságban van az ember. Azok nem tudják bántani. Nem úgy, mint a valóság. – Embereket kell bántanod, ha gengszter vagy – mondta Conchita. – Ahhoz, hogy hatalmat szerezz, el kell venned az övékét. Nem így van, Capac? – De igen. – És te bántanál másokat? Hangja halk és higgadt volt. – Ha muszáj – feleltem őszintén. – Nem hiszem, hogy képes lennél rá. Ahhoz túl rendes vagy. – Talán. – Jelenleg mit dolgozol? – Biztosítási ügynök vagyok. – Á – bólogatott. – Felteszem, ebben az esetben tényleg a gengszterség a következő logikus lépés. – Nagyon vicces – feleltem erre szárazon. – Mindig biztosítási ügynök voltál? – Nem. – Mit csináltál korábban? – Én... A gondolataim a múltba repültek, és azon kaptam magam, hogy olyan falba ütközöm, amit soha nem próbáltam áttörni, noha napról napra nagyobb lett. Ezt a falat akkor vettem észre először, amikor Adrian a múltamról kérdezősködött. Tényleg, mit csináltam azelőtt, hogy a Városba jöttem? Nem emlékeztem rá. Őrülten hangzott, de a múltam üres papírlap volt. Minden egyes lépésemet fel tudtam idézni azóta, hogy leszálltam a 91

vonatról, de azelőttről egyetlenegyet sem. Erről senkinek sem tettem említést, szinte még magamnak sem vallottam be. Reméltem, hogy az emlékeim majd csak visszatérnek, ha nem rágódom rajtuk. – Capac? – veregetett vállon Conchita. – Jól vagy? – Pompásan – köhintettem. – Na de elég belőlem! Mi van Conchita Kubekikkel? Te mi akarsz lenni, amikor majd felnősz? Ügyvéd, színésznő, modell? – Balerina. Azok annyira szépek és kecsesek. De csúnya balerinák nincsenek, olyanok, mint... Nem fejezte be. Nem kellett. A szívem belesajdult az együttérzésbe. – Régebben rengeteget jártam balettelőadásokra, akár hetente négyszer is, és néztem őket, ahogy angyalokként pörögnek és siklanak. Igen, balerina leszek. Egész éjjel táncolni fogok, férfiak vetik magukat a lábaim elé, Ferdy pedig eljön, és sírni fog örömében. Akkor majd belátja, hogy több van az életben, mint... Elhallgatott, elpirult, és azt kezdte nézni, mit művel Judy. – Bájos balerina lesz belőled – mondtam szelíden. – Á, dehogy! – mosolyodott el határozottan. – Szart sem értek a tánchoz. Hajnali egykor Conchita tétován azt mondta, hogy vissza kell mennie a lakosztályába. – Keresni fognak, ha túl sokáig elmaradok – közölte ingerülten. – Nem bánják, ha jövök-megyek, meg ha elkószálok, de csak akkor, ha közben ott állnak mögöttem. Nem mintha hibáztatnám őket ezért. Ferdy megbüntetné őket, ha nem engedelmeskednének a parancsainak. – Kik ezek az ők, Conchita? – Doktorok és ápolónők. A védelmezőim. Elmosolyodott. – Most viszont már nincs rájuk szükségem, hogy itt vagy nekem te. És te sokkal jobban nézel ki, mint azok a mogorva vénemberek a tűikkel, meg a sztetoszkópjukkal. – Ezt csak kitalálod, ugye? – ráncoltam a homlokomat. – Beteg vagyok, Capac. Felhúzta ruhája egyik ujját, és ismét megmutatta ráncos bőrét. 92

– Segítenek... meggátolják, hogy végezzek magammal. Párszor már megpróbáltam. Rengetegszer. Nem akarok meghalni, de időnként annyira félek. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy élek. Elmosolyodott. – De ez most megváltozik, hogy lett egy olyan barátom, mint te. Nem tetszett, ahogy beszélt. Még csak pár órája ismertük egymást, mégis a fejébe vette, hogy én valamiféle herceg vagyok fehér lovon. Eszembe jutott elkapkodva tett ígéretem. Őszinte voltam, mikor azt mondtam, hogy meg akarom védeni őt, de képes vagyok-e megtartani a szavam? – Eljöhetek és meglátogathatlak újra? – tudakolta. – Hát hogyne! – Minden éjjel? Eljöhetek, leülhetek az ágyadra, nézhetek filmeket, játszhatok, nevethetek, boldog lehetek, és nem kell aggódnom a külsőm miatt? Te meg elmondhatod, mi történik a Városban! Olyan régóta vagyok már itt, hogy néha azt képzelem, a Földet úgy építették, hogy üvegablakot húztak köré. Elmegyek, amikor elfáradsz, vagy egyedül akarsz lenni, mert az embernek időnként szüksége van erre, tudom. – Bármikor eljöhetsz – feleltem szelíden. – Szerzek neked még egy belépőkártyát, és akkor jössz be, amikor csak akarsz. Mit szólsz ehhez? – Pompás! – mondta, és futva indult kifelé, aztán megtorpant és lassan visszasétált. – Nem vagy álom, Capac, ugye nem? Korábban már ismertem embereket, akiket csak álmodtam. Egyik nap még itt voltak, másnapra eltűntek. Már azelőtt is ismertem ilyen álomban látott embereket, mielőtt beteg lettem. Te nem tartozol közéjük, igaz? – Engem nem álmodsz – nyugtattam meg. – Én valóságos vagyok. Elvigyorodott, aztán az arca felragyogott, ahogy új ötlete támadt. – Hazakísérnél? – Mi? – Kísérj el a szobámba, aztán az ajtóban búcsúzz el tőlem egy csókkal, ahogy a filmekben szokták! Akár be is jöhetsz, és találkozhatsz az orvosaimmal. Látni fogják, milyen rendes vagy, és nem fognak leszidni, ha később ismét meglátogatlak. 93

– Jó ötlet ez? Lehet, hogy gyanúsnak találnak majd. Egy felnőtt ember meg egy kislány, egyedül egy hotelszobában... Felnevetett. – Mondtam már, hogy ötvennyolc vagyok. Egy ilyen korú nő azt tesz, amihez csak kedve van. Előrement a lifthez, és megnyomta a legfelső emelet gombját. A panelen felvillant egy jel, és a kódot kérte. Conchita öt gombot nyomott meg. Azt hittem, csak játszik, de a fény villogni kezdett, a lift pedig elindult felfelé. Korábban még sosem jártam a legfelső szinten. Az Osztag tagjaira számítottam, de a fenti előcsarnok ugyanolyan volt, akár a többi: őrizetlen, hétköznapi. Conchita előttem lépkedett. Habozva követtem, nem tudva, mi lehet idefent. Baj lehet belőle, ha együtt találnak minket, de biztosra vettem, hogy ki tudjuk magunkat vágni belőle. Megvoltak a kapcsolataim. Conchita magabiztosan mozgott, sem az üvegmennyezet, sem a fölötte terpeszkedő fekete ég nem vonta el a figyelmét. Néhányszor megálltam, hogy lepillantsak a Városra. Mindössze aprócska fényeket tudtam kivenni, melyek csillagokként fénylettek egy sötét tóban. Két hosszú folyosón sétáltunk végig. Már éppen kezdtem nyugtalankodni, mikor kinyújtotta a kezét, belökte az egyik ajtót, és belépett az egyik, láthatóan véletlenszerűen kiválasztott szobába. Utána ugrottam, hogy elkapjam, arra gondolva, hogy túl messzire merészkedett a játékban, de elhibáztam, így botladozva estem be a szobába, ahol az összes bútort fehér lepedőkkel és plédekkel takarták le. A falakat hosszú függönyök fedték, és az üvegtető alatt még többet feszítettek ki, hogy elrejtsék az eget. Az egész helyiség be volt bugyolálva, akárcsak Conchita maga. Négy ember volt odabent: egy férfi és három nő, mind fehér ruhában. A férfi mérgesen lépett előre. – Merre járt? – csattant fel. – Már majdnem hívtuk a biztonságiakat, és tudja, milyen kínos helyzetbe kerülünk, amikor kénytelenek vagyunk ezt tenni. Engem gyanakvóan mért végig. – Ez meg ki? 94

– A barátom – felelte Conchita büszkén, dicsekedve, ügyet se vetve a környezetére. A férfi ökölbe szorította a kezét, és gyanítottam, szívesen megfojtotta volna a lányt, ha van hozzá mersze. – A barátja? – vakkantotta a férfi. – Nem is tudtam, hogy vannak barátai. Honnan... Conchita csettintett egyet, mire a férfi elhallgatott. – Ebből elég, Mervyn! Lehetnek barátaim, nem? Azt hittem, örülni fogsz. – Miss Kubekik, persze, hogy örülök annak... – Ebben az esetben kérj bocsánatot Mr. Raimitől! – Miért kérnék bocsánatot?– háborgott a férfi. – A gorombaságodért – zsémbelt Conchita. A hangja olyan acélos élt kapott, amilyet korábban még nem hallottam. A doktor azonnal észhez tért tőle. – Mélységesen sajnálom, Mr. Raimi – hajolt meg felém, mindenféle gúny nélkül. – Ebben az esetben lefekszem – jelentette ki a lány. – Holnap ismét találkozunk, Capac? – Hogyne – mosolyogtam rá. – Jó éjt, Conchita! – Jó éjt... védelmezőm! És ezzel távozott. – Egy pillanat! – szól utánam az orvos kimérten, amikor én is megpróbáltam kisurranni. – Nekünk még van egy kis megbeszélnivalónk – intett az egyik letakart szék felé. Felsóhajtottam és leültem. – Mi történt odalent? – Semmi – feleltem őszintén. Erre felhorkant. – A hölgy, aki a felügyeletemre van bízva, órákra eltűnik, hogy aztán egy olyan férfival térjen vissza, akit sosem láttam. Higgadtan közli velem, hogy a férfi a barátja, majd a lehető legvidámabban eltáncikál lefeküdni. Teszi mindezt egy olyan nő, aki alig tart kapcsolatot a külvilággal immár öt éve. Úgyhogy ugorjuk át a rizsát, és mondjon el nekem mindent! Mikor megtettem, nem hitt nekem. 95

– Megmutatta magának a karját – sóhajtott fel. – Ez olyan nagy dolog? – ráncoltam a homlokomat. Kurtán felnevetett. – Amióta itt vagyok, még senkinek sem engedte meg, hogy megnézze a bőrét. Mikor meg akarjuk vizsgálni, el kell altatnunk. Maga nyilván valami mágus, Mr. Raimi. Mi a titka? – Nincsenek titkaim. Csak kedveljük egymást. Ő magányos volt, én megsajnáltam, és összebarátkoztunk. – Persze, csak ennyi! A fejét ingatta és szárazon kuncogott. – És ezután mi jön? Azt mondta, minden éjjel meg akar látogatni. Mondtam neki, hogy jöhet, de... – Nem akarja, hogy Conchita szétrombolja az életét, igaz? – Nem erről van szó. Nem bánom, ha átjön. Csak éppen aggaszt, hogy vajon okos dolog-e ez. Lehet, hogy jobb lenne neki, ha a vele egykorúakkal barátkozna. A doki összehúzta a szemét. – Tudja, hogy mi baja van Conchitának? – tudakolta. – Olvastam már róla. A test idő előtt megöregszik és... – Nem, Mr. Raimi – szakított félbe. – Maga a gyermekkori aggságra gondol. Ez nem ugyanaz. Conchita testével nincs semmi baj. Az arcával van a gond. – Nem értem. Az arca teljesen rendben van. – Úgy néz ki, mint bármelyik kamasz – bólintott, aztán drámai hatásszünetet tartott. – Csakhogy Miss Kubekik ötvennyolc éves. Meglepetten hőköltem hátra, aztán grimaszt vágtam. – Ő is ezt mondta, de azt hittem, csak viccel. Ez azt jelenti, hogy a teste... – ...a valódi korának megfelelő állapotban van – fejezte be. – Hogy lehet ez? – Nem tudjuk. Már vagy negyed évszázada tanulmányozzuk, és még mindig nem értjük, mi nem stimmel. Conchita gyönyörű fiatal nő volt. A húszas éveinek végén észrevette, hogy az arca nem öregszik. Ennek egy ideig örült, de ahogy teltek az évek, fokozatosan megértette ennek minden következményét. Hogy soha nem fog megöregedni. Sőt, igazából még fiatalodott is. A harmincas éveiben 96

járt, de az arca egy tinié maradt. Azzal az átokkal kell együtt élnie, hogy az arca fiatalabbnak tűnik a koránál. – Erre elvesztette az eszét. Megvágta az arcát, az volt a terve, hogy a felismerhetetlenségig elcsúfítja magát. Csakhogy nem jött be. A bőre napok alatt begyógyult, aminek szintén az egyedi DNSszerkezetéhez lehet köze. Nem ismerem az összes részletet, de hát én az agyáért felelek, nem a külsejéért. Idegösszeomlást kapott, ez volt az első a sorban. Később festeni kezdte az arcát, hogy látszódjon rajta a kora, de nem tudta sokáig fenntartani a látszatot. Néhány nehéz év elteltével végül békén hagyta az arcát, és megfordította a dolgokat. Úgy nézett ki, mint egy tini, így hát azzá is vált. Fiatalos ruhákat vett, megszabadult felnőttes gönceitől és gyerekként kezdett viselkedni. Meggyőzte magát, hogy gyerek, feladta régi életét, a barátait, a férjét és... – A férjét? – meredtem rá. – Házas? – Igen. – De maga Miss Kubekiknek szólította. – Ez is a színjáték része. Képzelt világában nincs helye egy férjnek. Ahhoz, hogy tinivé válhasson, el kellett dobnia és el kell felejtenie őt. így aztán kitörölte az életéből, megtagadta a létezését, és még akkor sem volt hajlandó találkozni vele, amikor az látni akarta őt. Felvette a lánykori nevét, és úgy viselkedett, mint aki soha nem is cserélte le. – Krisztusom! – mondtam, és örültem, hogy ülök. – Említette nekem a férjét! Ferdy. Ő az, ugye? – Igen. Képtelen volt annyira kitörölni a gondolataiból a férfit, ahogy azt szerette volna. Az emlékek időnként visszatérnek, emlékeztetve őt az igazságra, és ilyenkor rátör a kétségbeesés. Nem olyan boldog, mint egy gyerek, de legalább elégedett. Ám amikor képzelgése csődöt mond, és eszébe jutnak dolgok... Tehetetlenül vállat vont. Egy ideig töprengő hallgatásba merültünk. Ekkor bevillant egy gondolat. – Ma este nem volt kétségbeesve – szólaltam meg. – Beszélt Ferdyről, többször is említette. Elmondta nekem, hány éves. Szomorú volt, de nyugodt, uralkodott magán. 97

– Értem – dörgölte meg lassan az állát a doki. – Ez mintha egy új fázist jelentene. Talán végre kezd kibékülni a betegségével. De valójában nem mondta el, hogy férjnél volt, ugye? Csak megemlítette a férfi nevét. Ez azért még így is előrelépés. És bevallotta a tényleges korát. Még azt sem tudtuk biztosan, hogy emlékszik-e még rá. Gondosan meg kell vizsgálnunk ezt a kérdést, és konzultálnom kell a munkatársaimmal. – Én mit csináljak?. Engedjem be a szobámba? – A fenébe is, igen! – dörmögte. – Most akarná elzavarni? Azzal lehet, hogy elpusztítaná, Mr. Raimi! Csak bánjon vele úgy, mint ma este! Legyen a barátja! Isten a tudója, elég régóta nincs neki egy se.

98

5

onchita majd minden éjjel eljött. Ott volt már, mire hazaértem, összegömbölyödve az ágyon, rátapadva a tévére. Csak vidám filmeket nézett. Éppen eléggé kijutott neki a nyomorúságból. Azt mondta, hogy a filmek jelentenek számára menekvést komor és nehéz életéből. Játszottunk is, de semmi megerőltetőt. Conchita imádta a hazárdjátékokat, ahol egyetlen kockadobás döntött mindenről. Viszont nyíltan utálta a sakkot. Tartózkodás nélkül mesélt a betegségéről és a múltjáról. Fel tudott idézni mindent, de ez nem mindig volt így. Időnként elfelejtette, hogy ki is ő, tényleg elhitte, hogy tizennégy éves, hogy előtte áll az egész élet. Mikor a valóság betolakodott – mert mindig betolakodott –, újra meg újra meggyűlölte magát. Ilyenkor próbált öngyilkos lenni. Már réges-régen megkísérelte elfogadni ezt az elátkozott helyzetet, de sikertelenül, így aztán önként átadta magát az illúzióknak és a hazugságoknak. Most megpróbált ismét a valódi önmaga lenni. Ez megrémisztette, és akadtak napok, amikor úgy érezte, nem bírja ki. Csakhogy most nem engedett a félelemnek, mint ahogy a múltban tette. Azt mondta, én adok neki erőt, hogy miattam akar épelméjű maradni. Soha nem éreztem magam annyira 99

megtisztelve, és nem aggódtam annyira, mint amikor ilyeneket mondott. Bátorítottam, hogy találkozzon Adriannel. Ódzkodott ettől, de én kitartóan győzködtem, és végül belement. Remekül kijöttek egymással, ahogy azt előre sejtettem. Nem meséltem Adriannek Conchita betegségéről, így ő csak annyit tudott róla, hogy egy furcsa kislány. Adrian nem ugrott fel hozzám minden éjjel, de hetente párszor bekukkantott, és játszott velünk, vagy közösen néztünk régi filmeket. – Nincs semmi titkolnivaló köztetek, ugye? – kérdezte egy napon. – Nem csinálod meg őt titokban? – Nem! – döbbentem le. – Mégis hogy gondolhatod? Vállat vont. – Mocskos körökben mozgunk. Eddig viszonylag tiszta maradtál, de mindketten tudjuk, hogy nincs messze a leszámolás napja, hogy hamarosan bizonyítanod kell a Kardinálisnak, hogy ki kell mutatnod a könyörtelen énedet. Remélem, nekem nem kell bántanom senkit, amíg csak élek, de neked egy napon embereket kell ölnöd. És az az ember, aki megtenne ilyesmit... hát... – Nem nyúltam hozzá – feleltem csendesen. – Vannak dolgok, amiket sosem tennék meg, olyan határok, melyeket nem fogok átlépni. Nem fogok ártatlanoknak ártani. Conchita biztonságban van. – Remélem, mindig így fogsz érezni – mondta erre szelíden. Az egyik délután megszerveztünk egy mozilátogatást. Conchita évek óta először merészkedett ki a Skylightból. Lassan lépkedett az utcán, sután, mint Neil Armstrong a Holdon. Javasoltam, hogy ugorjunk be a Shankarba, de évekkel ezelőtt már járt ott, és félt, hogy az emberek felismernék. A Casablancát játszották. Minden idők legjobb filmjét. Többször is körülnéztem, és szinte mindenki együtt mondta a szöveget a szereplőkkel, mint a grupik egy koncerten. Conchitának a legtöbbet azonban nem a klasszikus film jelentette – hanem maga a séta a szabad levegőn. Az egyetlen, amiről Conchita nem beszélt soha, a házassága volt. Többször megpróbáltam felvetni a témát, de világosan megmondta, hogy nem akar beszélni róla. Megkérdeztem erről az orvosait, és 100

kiderült, hogy a férje egy gengszter, Ferdinand Wain. Kérdezősködtem, hogy ki ő, de nem ismerték. Régebben még látogatta Conchitát, de már egy jó ideje felhagyott vele. Az orvosok évek óta nem látták. A csekkek viszont rendületlenül érkeztek, így nyilván valahol a közelben élhetett, és nem mehetett rosszul a sora, ha megengedhette magának, hogy fenntartson egy lakosztályt a Skylight tetején. Mindig meg akartam kérdezni róla Leonorát vagy Y Tse-t, hogy a Városban él-e vagy sem, hogy kapcsolatban áll-e Neil Wainnel, azzal az emberrel, aki tőrbe csalta Theo bácsit, de állandóan elfelejtettem. Nem mintha fontos lett volna. Csak furcsa volt. Az egyik napon Ford Tasso csörgött rám, és közölte, hogy menjek haza és álljak készen – kimegyünk az éjszakába. Többet nem mondott. Visszasiettem a Skylightba, lezuhanyoztam és átöltöztem. Ideges voltam – mindig frászt kaptam, ahányszor csak Ford felhívott, és azzal ütöttem el az időt, hogy ide-oda kapcsolgattam a tévét, miközben azon morfondíroztam, miről lehet szó. Várakozás közben észrevettem, hogy a láthatáron terjengeni kezdett a Város védjegyéül szolgáló zöldes köd. Szorongva néztem, félve attól, hogy emiatt lefújják a kiruccanást, de ekkor megcsörrent a telefon, és a recepciós tudatta velem, hogy egy kocsi vár rám. Adrianre számítottam, de egy ismeretlen sofőr ült benne. – Mi történt Adriannel? – kérdeztem tőle. – Kivel, uram? – Adrian Arne-nal. Az állandó sofőrömmel. – Attól tartok, nem ismerem őt, uram. Én csak pár hónapja kezdtem. – Ki küldte? – A cég, uram. Mr. Tasso kért egy sofőrt, és én voltam szabad. Ha azonban egy másikat szeretne... – Minden oké. Induljunk... mi is neve? – Thomas, uram. – Akkor hát induljunk, Thomas! 101

A sofőr ügyesen vezetett a sötét utcákon. A köd percről percre sűrűbb lett, de ő mintha észre se vette volna. Egy építési telekhez mentünk, ahol Ford és Vincent már várt ránk a zöld párába burkolózott kocsijukban. Vincent nem volt túlságosan oda, hogy láthat. – Biztos vagy benne, hogy neki is jönnie kell? – biggyesztette le az ajkát. – Még mindig csak egy kezdő. Mi van, ha... – Velünk jön! – csattant fel Ford. – Ha nem tetszik, tegyél panaszt a Kardinálisnál! Vincent savanyú képet vágott. – Csak úgy mondtam. – Ne tedd! – Szóval – próbáltam mosolyt erőltetni a képemre, mintha nem is lennék ideges –, mi a helyzet? – Beszállás! Ford kinyitotta az ajtót. Mikor kijutottunk a nyirkos ködből, felvázolta az éjszakai bevetést. – Őt keressük – pakolt egy halom papírt az ölembe. – Aaron Seidelmant. A vízparton áll egy rakás gyára. Évek óta próbáljuk megvenni őket, de nem hajlandó eladni. Eddig arra vártunk, hogy meghaljon: vén pöcs már, és a kölykei egy szempillantás alatt eladnák az egészet, de a tag kemény egy fasz. Nem várhatunk tovább. A Kardinálisnak kellenek azok a gyárak. Eddig nem keménykedtünk Seidelmannel, de ma éjjel aláírja a papírokat, vagy így vagy úgy. Míg beszélt, én átfutottam az aktákat. – Én azért megyek, hogy lássam, miként megy ez az egész? Egy újabb lecke lesz? – Nem. Te fogod őt rávenni, hogy eladja. Felkaptam a fejem. Ford kibámult az ablakon. – És ha nem adja el? – kérdeztem halkan. – Ez a te bulid. További kérdéseket akartam feltenni, amikor Vincent felszisszent, és előhúzta a fegyverét. – Ford! Figyelnek minket! 102

Ford hátrafordult. A hátsó ablakon kinézve meglátott egy alakot négy-öt méterrel a kocsi mögött. Nyakán megfeszültek az izmok, aztán újra elernyedtek. – Ostoba fasz vagy, Vincent – nevetett fel. – Mi a szarért? – hördült fel Vincent. – Nem látod a szemét? – Vincent hunyorított, és én is. Az örvénylő ködben már ki tudtam venni, hogy a hosszú fehér klepetust viselő férfinak vak, mit sem látó szemei vannak. – A francba – mordult fel Vincent –, honnan tudhattam volna? – Én már láttam őt ezelőtt – dünnyögtem, és próbáltam felidézni, hol. – Nem lep meg – mondta Ford. – Gyakran látni őket. – Őket? – Van egy csoportjuk. Mind vakok és ugyanígy öltöznek. Valami vallási hibbantak. Akkor jönnek elő, amikor leszáll a köd. Azt hiszem, azt imádják. De azért... Vállon veregette Vincentet. – Menjünk! Csak mert vak, nem jelenti azt, hogy süket is. Útközben az aktára összpontosítottam. Aaron Seidelman az 1930as években született Németországban. A szülei egy koncentrációs táborban haltak meg, őt a nagybátyja csempészte ki Franciaországba. Tizenkét éves kora óta dolgozott, hogy megéljen. Kiépített egy kis üzletet, a 60-as években ideköltözött, megvett egy halom régi raktárt a dokkoknál, és ezek zömével soha nem kezdett semmit. Öreg volt, messze túl a fénykorán, de gazdag és befolyásos ember maradt. Forddal, Vincenttel és két másik fickóval együtt törtünk rá a házában. Seidelmant fürdőköpenyben és papucsban találtuk, amint éppen valami klasszikus szarságot hallgatott, egy pohár brandyt szopogatva. Próbált küzdeni, de az egyik nehézfiú, akit magunkkal hoztunk, a földre terítette. – Csak óvatosan – állította le Ford. – Senki sem bántja, hacsak Mr. Raimi azt nem mondja. Odaballagtam az öreghez, és szemrevételeztem, mintha csak az egyik ügyfelem lenne. Egyértelműen látszott rajta, hogy fél, de az arca még így is erőt sugárzott. Néhány törött csonttól nem fog berezelni. Korábban már volt része kínzásban és verésben. Akkor 103

sem adta meg magát, és nem most fogja elkezdeni. Nem szólt egy szót se. Tudta, hogy a könyörgés nem segítene, mint ahogy én is láttam, hogy hasztalan ellene erőszakot használni. – Na? – tudakolta Ford. – Itt akarsz vele beszélni, vagy vigyük inkább ki? – Még sosem kértem zsidót elvitelre – vihogott Vincent. – Bagel is jár hozzá? – Mr. Seidelman – kezdtem a gyárait akarjuk. Tudom, hogy meg akarja tartani őket a családjának, de a gyerekeit nem érdeklik. El fogják herdálni az örökségüket, vagy eladják az első vevőnek, aki az orruk alá dugja a csekkfüzetét. Ők csak az élet könnyebbik felét szeretnék. Haszontalan, önző semmirekellők. – Azok – bólintott. Erős, egészséges hangja volt, nem ártottak neki az évek. – A világot nem tudom befolyásolni a síromból, viszont míg élek, garantálni fogom, hogy az üzleti érdekeim ne sérüljenek, és soha nem fogok eladni semmit olyasvalakinek, aki arra készül, hogy bemocskolja mindazt, amit felépítettem. A maga szégyentelen Kardinálisa a gyáraimból örömtanyákat és ópiumbarlangokat csinálna. Ópium? Ez a fickó alaposan le volt maradva! – Nem engedem, hogy tönkretegye mindazt, amiért keményen megdolgoztam. Nem lesz sem forradalom, sem új rend. Keserűen elmosolyodott, és egyik karját kissé megemelte. Odanéztem, és megpillantottam rajta egy halvány foltot, valami régi tetoválást. Hátraléptem, és ismét szemügyre vettem az öreget, közben elgondolkodtam furcsa szóhasználatán, azon, amit mondott. Edzett volt, korához képest egészséges, a bőre fénylő, haja sűrű. Valamiért megakadt a szemem a haján, és ettől támadt egy ötletem. Félrevontam Fordot, és odasúgtam neki: – Tudod, hogy irtották ki a nácik a zsidókat? – Zuhanyzókban és kemencékben – meredt rám furcsállóan. – Nem. Mielőtt a testüket vették volna célba, megtörték a lelküket. Csupaszra vetkőztették, megalázták, éheztették, megverték, szarral kenték be őket. Megfosztották őket az emberségüktől. 104

– Érdekes történelemlecke – horkant fel Ford. – De hogy kapcsolódik a... – Tudom, hogy törjem meg – feleltem halkan. – Akkor tedd meg! – Bármi is az ára? – Ahogy azt korábban is mondtam: ez a te bulid. – Vigyétek ki! – fordultam a verőlegényekhez. – Tegyétek be az autóba! Kocsikázni megyünk. Vincenttel közöltem, hogy guruljon el egy boltba, ahol néhányszor már jártam régimódi borotvapamacsért. Y Tse mutatta meg nekem a helyet. Későre járt, és a tulaj zsémbelni kezdett, amiért felkeltettük, de mikor meglátta Ford Tassót, gyorsan befogta a száját. Szó nélkül előkerítette, amit kértem, és egy barna zacskóba rakta. Megköszöntem és távoztam. A többiek a zacskót nézték, és azon töprengtek, hogy milyen durva kínzóeszköz lapulhat benne. Én egy szót se szóltam. Seidelman reszketett egy kissé, de egyébként becsülendő nyugalommal várta, hogy mi fog történni. A dokkokhoz mentünk a kocsival. Tudtam, hogy milyen helyet keresek: olyan használaton kívüli gyárat, ahol régen az energiaellátást széntüzeléssel oldották meg. Nagy kazánokkal. Rövid keresgélés után találtunk is egyet. Bevonszoltuk Seidelmant, és az egyik kohó hideg és nyirkos fémfalához állítottuk. Sok idő telt el azóta, hogy az ilyen kemencéket a gonosz nevében használták, de az emlékek megmaradnak. Tudtam, hogy Seidelman nem felejthette el a szülei sorsát. A kocsi csomagtartójában hevert pár zseblámpa. Hármat ráirányítottunk az inkább bátor, mint okos, remegő, vén harcosra. – Vetkőzz! – parancsoltam rá. Seidelman tétovázott. – Vetkőzz, te mocskos zsidó! Most! A szavak hátborzongatóan könnyen jöttek a számra, magam sem tudtam, honnan. Seidelman teste megfeszült. A harag könnyei csillogtak a szemében. Vicsorogva vetkőzött meztelenre és dobta félre a ruháit. – Szóval – acsarogta –, maga játssza a parancsnokot. Gyerünk, gyerünk, fiatalember! Jól ment volna magának, Csakhogy akadt már 105

dolgom a magafajtával korábban is. Akkor sem omlottam össze, és most sem fogok. A magafajták soha nem tudják legyőzni az olyanokat, mint én. Egyszer már megpróbálták, és kudarcot vallottak. Úgyhogy próbálkozzon csak! A bolondok sosem tanulnak. Próbálkozz és bukj el, te rohadék! Vincent és Ford nyugtalanok voltak, és kérdőn néztek rám. Ez nem az ő stílusuk volt. Tasso megkínzott már férfiakat, nőket és gyerekeket is. Csakhogy nem így. Soha nem próbálta még kifacsarni valakinek a lelkét. Előreléptem. Seidelman ekkor már nyárfalevélként reszketett, nem tudta, mit akarok csinálni vele. Nem tudta, milyen messzire vagyok hajlandó elmenni. A lenge szellő a szemébe fújta ősz haját. Félresöpörte a tincset. Még közelebb léptem hozzá, kinyitottam a zacskót, és hagytam, hogy belenézzen. Pisztolyra vagy késre számított, valami brutális dologra. Arra készen állt. Erre nem. A teste megroggyant. – Ne! – sírta el magát. – Ezt nem teheti! Emberi lény vagyok. Maga is az. Nem hozhatja vissza a múltat! Ez szentségtörés! – Írja alá a dokumentumot! – mondtam neki szelíden, és megsimogattam a haját, mintha csak pátyolgatásra szoruló gyerek lenne. – Írja alá, vagy előveszem ezt, és használni is fogom. Undorodva és rettegve meredt rám. – Nein? Gúnyosan elmosolyodtam, látva habozását és meglöktem a fejét. Mikor összerezzent, megismételtem: – Írja alá! – Maga egy szörnyeteg – zokogta. – Igen. Én, Adolf, Hermann. Mind szörnyek vagyunk. Maga pedig az áldozatunk. És most írja alá, és szabaduljon meg a szörnyetegektől! Ezúttal van választása. A maga kezében a döntés. – Nem – vette el tőlem a tollat. – Maguk már évekkel ezelőtt megbénították ezt a kezet. És vele az akaratomat. Azt hittem, erős vagyok, de tévedtem. Aláírta a nevét, visszaadta nekem a tollat és a papírt, és többet egy szót sem nem mondott. 106

Magára hagytuk a meztelen, síró, megtört embert. A kocsiban fojtogató csend uralkodott. Ford és Vincent azt hitték, már mindent láttak. Én bebizonyítottam nekik, hogy rosszul gondolták: megmutattam nekik a kegyetlenség egy új formáját, egy régebbi változatát. Mikor megálltunk, hogy kitegyenek, Vincent megfogta a barna papírzacskót. – Látnom kell, mi van benne. Lassan nyitotta ki, mintha csak valami élő szörnyűséget rejtene a csomag. Az arca értetlen kifejezést öltött, mikor meglátta a tárgyat. – Nem értem, hogy mi olyan kibaszott ijesztő egy hajvágó ollóban? Adrian másnap reggel sem jelentkezett munkára. Ismét Thomas jött: a hallgatag, engedelmes, szigorú Thomas. A köd mostanra felszállt, és tempósan haladtunk az irodám felé. Felhívtam Adrian ügynökségét, hogy utánaérdeklődjek. A nő, akit kapcsoltak, nem ismerte őt. Mikor beértem az irodába, azonnal Sonja keresésére indultam, de épp házon kívül volt. Megpróbáltam felhívni Adriant otthon – nem vette fel. Aggódva süppedtem a székembe, kezemben aznapi első tejeskávémmal. Éppen csak letelepedtem, mikor megcsörrent a telefonom. Ford Tasso volt. – A Kardinális később látni akar – közölte. A szívem majd kiugrott a helyéről. – Van ennek bármi köze a tegnap estéhez? – Mi vagyok én? Egy kicseszett tudakozó? – csattant fel Ford. – Tizenegyre vonszold fel hozzá a segged, és ne késs el! – Oké. Viszlát... De már letette. Ezután képtelen voltam összpontosítani. Negyvennyolc percig bírtam még az irodában, aztán kimenekültem onnan. Felhívtam Thomast, és közöltem vele, hogy kocsikázni fogunk egy darabig. Letekertem az ablakokat, hadd jöjjön be a friss levegő. Nem sok idő 107

telt bele, és már ez sem volt elég. Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet a közelgő találkozóról a Kardinálissal. – Thomas, ismer errefelé valami jó sportközpontot? – Igen, uram. – Vigyen el egybe! – Van valami különleges kívánsága, uram? Bowling, tollas, konditerem? – Nekem mindegy. Valami olyasvalamire vágyom, amitől levegő után fogok kap... Ekkor ismét megláttam a nő arcát: ezúttal teniszütő volt a kezében, és nevetett. – Ismer egy jó teniszpályát? – kérdeztem tétován, miközben próbáltam megőrizni magamban a képet, de az egyre elmosódottabb lett. – Igen, uram. – Akkor vigyen oda, de gyorsan! Ez volt az egyik legjobb klub a Városban. Jégbehűtött pezsgő, tökéletesen karbantartott pályák, bírók és labdaszedők, egykori profik, akik a kezdőket tanítgatták. Az összes napbarnított és beolajozott, a legelegánsabb cuccokban feszítő játékos valósággal pénzt izzadt: a szettek közti szünetekben a tőzsdeügynökeiknek telefonálgattak. A recepciós először nagyképűen indított. Nem voltak oda az időpont nélkül becsörtetőkért. De amikor megvillantottam a Skylightban kapott kártyámat, máris szívélyesebb lett. A Kardinális keze mindenhova elért. Csak egy bolond zavarta volna el a Skylight egyik vendégét. Az ember nem engedhet meg magának ilyen ellenségeket. Először felszerelést kellett vennem – bérelni nem lehetett. A Theóval töltött idők után szereztem pár hitelkártyát (mindet illegális úton), úgyhogy az egyikkel kifizettem az egyszerű pólót, a sortot és az edzőcipőt, és közben próbáltam nem ránézni az árcédulára. Az oktatóm csak félprofi volt, de ezt nem róttam fel neki. Megkérdezte, hogy játszottam-e már korában. Felderengett előttem 108

egy kép a nőről, amint nekem adogat, és halványan fel tudtam idézni, ahogy néhány labdát visszaütök neki, de ez volt minden. így azt mondtam, kezeljen kezdőként. Lassan indított, hangsúlyozva, hogy mivel ez az első leckém, ne várjak túl sokat. Takaros bankjegyköteget csúsztattam oda neki, és elárultam, hogy ki akarom ereszteni a gőzt, hogy szeretnék eltölteni néhány izzasztó órát anélkül, hogy a munkára gondolnék. Megmondtam, hogy keményen üsse meg a labdákat. Gyakorlatias fickó volt: úgy vélte, az ügyfél kívánsága az első. Vigyorogva vágta zsebre a pénzt, átment a pálya másik felére, és szervált. Kezdetben csúnyán lealázott. Reménytelen labdák után rohangásztam a térfél egyik feléről a másikra, zihálva, fújtatva, és közben úgy éreztem magam, akár egy tökfej. Az első szett vége felé azonban kezdtem feljavulni. Alig pár játszma alatt levetkőztem púpos, görbe testtartásomat, rátaláltam a jó lábtartásra, korrigáltam az ütőfogásomat, és több fokozattal feljebb kapcsoltam. A második szett néhány játszmája után már minden labdát visszaütöttem, a szerváimmal fölébe kerekedtem, és én diktáltam a játékot. Most ő rohangászott a labdák után. Alaposan elkalapáltam. A második szettet 6:4-re megnyertem. A harmadik 6:1 lett, nekem. A fickó mérgesen rámrontott. – Maga játszott már korábban! – Nem – feleltem. – Ez volt az első alkalom. – Lószart! Valósággal lesöpört a pályáról! – A kezdők szerencséje. – Lófaszt! Mellbe bökött. – Maga profi. Egyetlen amatőr sem tudott volna így szétalázni. Ki küldte magát? Sheryl fizetett azért, hogy megalázzon? Szerinte ez vicces? Ismét mellbe bökött. Elkaptam a kezét, és hátracsavartam addig, hogy recsegő csontjait már az eltörés veszélye fenyegette. – Próbálja ezt meg még egyszer – mondtam, miközben nyüszített a fájdalomtól –, és semmi mást nem fog tudni adogatni, csak a 109

koszos tányérokat. Senki sem küldött. Valószínűleg született tehetség vagyok, vagy az is lehet, hogy maga nem olyan nagy durranás, mint ahogy azt hiszi. Azt tanácsolom, hogy fogja a pénzt, amit adtam, vigyorogva tegye el, és tűnjön a faszba a szemem elől! Elengedtem, majd faképnél hagytam, miközben valósággal pezsegtem az energiától. Mivel nem sikerült annyi időt elcsesznem, amennyit akartam, kipróbáltam a fallabdát és a kézilabdát is. Ezekben már nem voltam annyira jó, de meglepetésemre elég atletikusnak bizonyultam, amit sosem gyanítottam volna. Ha ilyen jó vagyok első alkalommal, gondoltam, fogalmam sincs, hova fejlődhetnék némi gyakorlással. Lehet, hogy elnéztem, és az igazi karrier a teniszpályákon vár rám. Később benéztem a Shankarba. Felfrissültem és felpezsdültem. Nagyszerű napnak ígérkezett a mai. Már láttam, ahogy a Kardinális átölel, átadja nekem birodalma kulcsait, és a királyság nyújtotta szabadságot. Y Tse-vel és Leonorával ebédeltem, beszámoltam nekik a közelgő találkáról. Mindketten felvillanyozódtak tőle, főleg Y Tse. – Ez lehet a kezdet, Capac – lelkendezett. – Valószínűleg nem fog túl sok fontosat elmondani ma éjjel, és nem érzed majd olyan nagy dolognak az egészet, de a jövőd függhet attól, mi történik tizenegykor. – Hogy kellene viselkednem? – érdeklődtem. – Legyek lezser, bánjak vele úgy, mint egy régi cimborával? Vagy süssem le a szemem, és csak akkor beszéljek, amikor szól hozzám? – Légy természetes! – tanácsolta Leonora. – Dorry figyelni fog, és tudja, milyen vagy, úgyhogy ne játssz! Őszintén felelj a kérdéseire és légy önmagad! – Így van – bólintott Y Tse. – Nem kell körülrajonganod vagy elkápráztatnod. Valószínűleg csak azt akarja tudni, hogy boldogul a legfrissebb újonca. Lehet, hogy tartogat neked egy kisebb feladatot. Ha igen, akkor látszólag nem fog különbözni a korábbi feladatoktól, de neki fontos lesz. Kezeld úgy, mint akármelyik másik megbízatást, mint ami nem valami nagy szám, de ne cseszd el! – Vettem – haraptam bele a burgerembe. A Shankarban mesésen csinálták. Olyan feketére sütötték a húst, mint amilyen sötétek a 110

bűnök, és pontosan a kellő mennyiségű salátát és mártást tették a zsemlébe. – Látta valamelyikőtök mostanában Adriant? – tudakoltam két harapás között. – Kit? – kérdezett vissza Leonora. – Adriant. A sofőrömet. – Nem hiszem, hogy ismerem. Találkoztam már vele? – Nem vagyok benne biztos, de valószínűleg láttad már őt velem. Fiatal srác, mindig mosolyog, kicsit bohókás. – Nem rémlik. – És te? – fordultam Y Tse-hez. – Az egyik fiatalember ugyanolyan, mint a másik. – Sokat segítettetek – nyafogtam. – A korunk miatt van, drágám – mosolygott Leonora. – Amikor megöregszel, kezdesz szétszórt lenni. Az emlékek megfakulnak. Néhanap a saját nevemre is nehezen emlékszem. Ugye, Y Tse? – Hogy ki? – nevetett fel a férfi. – Ha valaha is megélem, hogy olyan öreg legyek, mint ti – mondtam –, remélem valaki kegyes lesz hozzám, és véget vet a szenvedésemnek. Felálltam. – Szívesen maradnék, de karriert kell építenem. Viszlát! – Sok szerencsét! – búcsúzott Y Tse. – Igen, járj szerencsével, Capac! – kontrázott Leonora. Visszamentem a Skylightba. Lezuhanyoztam, aznap már harmadszor – a Város tudta, hogy izzassza meg az embert. Mikor kiléptem a fürdőből, a derekamra kötött törülközővel, Conchitát találtam a szobában. – Helló, matróz! – üdvözölt, tűrhetően utánozva Katharine Hepburnt. – Ma éjjel az Afrika királynőjére vágyom. Velem tartasz? – Sajnálom, de most ki kell hagynom a folyami hajókázást. A főnökömmel van találkozóm. Lehet, hogy előléptet. Kinyitottam a gardróbot, és szétnéztem a ruháim között. Semmi extrát nem akartam, csak egy rendes nadrágot, egy inget, laza nyakkendőt. Zakót most nem – ahhoz túl meleg van. – Mikorra érsz vissza? 111

– Nem tudom. – Megvárjalak? – Túl sokáig ne maradj fent! Tölts el itt pár órát, és majd felhívlak a Pár... az irodából, ha éjfél előtt elszabadulok. Nem akartam, hogy tudjon a Kardinálisról. Conchita még mindig úgy tudta, biztosítási ügynök vagyok. Azt akartam, hogy ez így is maradjon. Amiről nem tud, az nem fáj. Thomas hallgatagon vezetett, végig a Pártközpontba vezető úton. Nem beszélt sokat, barátkozást célzó kérdéseimre általában kurta és rövid válaszokat adott. Minél hamarabb visszakapom Adriant, annál jobb. A Pártközpontban csak úgy nyüzsgött az élet. Nem volt olyan lázas forgalom, mint a nap közepén, de messze ez volt a legélettelibb épület a Városban ezen a kései órán. A Kardinális érdekeltségei az egész földgolyóra kiterjedtek. Cége napi huszonnégy órában zümmögő gépezet volt, egy folyamatos táplálást kívánó, nyereséges szörnyeteg. Az Osztag persze szolgálatban volt: az őrök hidegek és idegenek voltak, mint mindig. Az utóbbi időben kerekedett miattuk egy kis botrány a sajtóban. Néhány évente előfordult az ilyesmi, amikor fiatal politikusok úgy próbáltak maguknak nevet szerezni, hogy a Kardinális személyes hadseregének feloszlatását erőltették. Szokványos esetben ez eltartott néhány hétig, így a jó polgárok felkorbácsolhatták az indulatokat, és kiadhatták magukból a haragjukat. Aztán az idegesítő nagymenőket vagy megvették kilóra, vagy alájuk vágtak, és ezzel vége is lett az ügynek. Bejelentkeztem a recepción, és leadtam a cipőmet. Lehetett kérni lábszag elleni dezodort, ha valakit megizzasztott a hőség, de én még friss voltam a zuhanytól. Rengeteg időm maradt – jó harminc perccel korábban értem ide – és éppen a liftre vártam, amikor észrevettem a lépcsőházba vezető ajtót. Sokszor jártam az épületben azt az első éjszakát követően, amikor a Kardinális birodalmának adminisztratív központjában akadt dolgom. Kezdetben a létemet igazoló új papírok, hivatali nyomtatványok és személyi azonosító kártyák beszerzése miatt kellett idejönnöm (nyilván hátrahagyhattam a saját papírjaimat, mikor a Városba jöttem). De rengeteg más dolgom is akadt itt, az 112

épület nyolc emeletén elhelyezett, óriási irattárakban – ez volt a Város legátfogóbb irattára, ahol mindenkiről akadt akta, aki csak számított, de még azok közül is sokakról, akik nem. A hozzáférés korlátozva volt, és én csak három emeletre voltam bejáratos, ám az ott talált papírmennyiség is olyan iszonyatos volt, hogy kitelt volna belőle egy-két esőerdő. A Kardinális nem hitt a számítógépes adminisztrációban – túl könnyű feltörni őket, és így a kockázat messze meghaladta a lehetséges előnyöket. De akárhányszor is voltam itt, soha nem használtam még a lépcsőt. Nem volt rá szükség, mivel az épület tökéletesen működő felvonók egész sorával büszkélkedett. A korábbi testmozgástól viszont frissnek éreztem magam, és megtetszett a gondolat, hogy felkocogjak tizenöt emeletet. Persze rengeteg időt elpazarolok vele, odafent aztán majd be is kell ugranom a mosdóba és kicsit megmosakodnom, hogy megszabaduljak az izzadságtól, de akkor is. A lépcsőházban félhomály uralkodott: ez volt az egyébként fényárban úszó épület legsötétebb része. A tizenegyedik emeletig egy árva lélekkel sem találkoztam. Az emberek egyszerűen nem használták a lépcsőt, még akkor sem, ha csak egy szintet mentek fel vagy le. Nem annyira lustaságból, mint inkább a Kardinális utasítása miatt, mert az ő épületében jobb, ha nem pazarlod az időt, és átkozottul gyorsan odaérsz, ahova mész. Valahol a hetedik emelet környékén kezdtem ismét a nőre gondolni. Lelassítottam, összehúztam a szemem, és az eddigi legélesebb képeket sikerült felidéznem róla. Egy sor helyzetben és pózban láttam, a képek néhány másodpercenként váltották egymást. Láttam egy konyhában, a kerti grill fölé hajolva, szerválás közben, ahogy megcsókol, ahogy egy kandalló előtt fekszik pucéran, egy sakktábla mellett, ahogy vezet, szeretkezik (gyaníthatóan velem), palacsintát dob a levegőbe, idegesen csavargatja a jegygyűrűjét, virágot locsol, vagy ahogy nevet – rengeteg képen nevetett. Bárki volt is ő, valóságos személy vagy csak a képzeletem szüleménye, imádott nevetni. Igazán vidám ember volt, apró ráncokkal a szája és a szeme körül a sok mosolygástól. Valahányszor megláttam a száját, a mellem összeszorult, mintha csak szerelmes 113

lennék belé. Nem értettem a dolgot. Miért ilyen hevesek az érzelmeim egy álombeli nő iránt? Megpróbáltam felidézni az exbarátnőimet. Talán közülük való, olyasvalaki, akit már elfelejtettem, vagy csak egy halmaz, az ideális nő halmaza, akit az általam szeretett és elhagyott nőkből raktam össze. Még lassabb tempóra váltottam, és hirtelen, szédelegve meg is torpantam. Nem emlékeztem rájuk. Nem emlékeztem a barátnőimre, a korábbi szeretőimre. Sokakat fel tudtam idézni azóta, hogy a Városba jöttem, de korábbról senkit sem. Ismét üres lapnak tűnt a múltam, ahogy az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban észrevettem, nem először. Hézagok tátongtak a memóriámban. Nyilván voltak barátnőim azelőtt, hogy a Városba érkeztem, de egyre sem emlékeztem. A francba is, nehezemre esett felidézni azt is, hogy néztek ki a szüleim... Émelyítő zökkenéssel torpantam meg a tizenegyedik emeleten. Képtelen voltam emlékezni rájuk! Az anyámra, az apámra... Voltak fivéreim vagy nővéreim? Nem tudtam! Minden üres volt. Minden nap, minden arc, mindenki, akit ismerhettem vagy nem ismerhettem azelőtt, hogy leszálltam a... A szemem sarkából megpillantottam egy nőt nem sokkal felettem, a lépcsőn. Nem zavartattam volna magam, ha normálisan mozog, ha hangosan és egyértelműen tart lefelé, mint akinek nincs rejtegetnivalója. Csakhogy ő lapított, le-lelesett a lépcsőfordulóba. Mikor észrevett, megállt és megpróbált visszahúzódni az árnyékba. Ironikus módon épp ezzel hívta fel magára a figyelmet. Megdermedt, mikor felnéztem. Fekete ruhát viselt. Amikor rábámultam, és léptem egyet felfelé, hogy jobban lássam, összeszedte magát és kilépett az árnyékból, így rendesen szemügyre vehettem. Magas volt, talán velem egymagas. Hosszú lábai széles csípőbe futottak, ami keskeny derékká szűkült össze, hogy feljebb szemre tetszetős mellekben folytatódjon. Hosszúkás volt az arca, nem lehetett volna szépnek nevezni. Bőre elég sötétnek tűnt, bár lehet, hogy csak a tompa fény miatt. Háromszög alakú áll, hosszú fekete hajzuhatag alá rejtőzött fülek. Ahogy felpillantottam rá, 114

éreztem, hogy odalent megkeményedem, és nehezemre esett a rám váró üzleti találkozóra koncentrálni. – Mit művel itt? – kérdeztem tőle éles hangon. Egyértelmű volt, hogy tilosban jár. De hogy juthatott be az épületbe? Azt hittem, a Pártközpont bevehetetlen. – Ki maga? A jobb kezem hátra, a derekamra vándorolt, reméltem, hogy azt a benyomást keltve, mintha fegyver lenne nálam. – Hogy hívják? Ki maga... Elhallgattam. A nő közelebb lépett, és átható tekintettel méregetett, fejét félrehajtva. Homloka ráncokba gyűrődött, mintha ismerne, de nem tudna hova tenni. Egy szexi mosollyal tökéletesen lefegyverezett, majd mindkét kezét a csípőjéhez emelte, kigombolta a nadrágját és kibújt belőle. A kezem lehullt képzeletbeli fegyveremről. A nő nagy, fehér bugyit viselt. Semmi szexi nem volt az alsóneműjében, de nem kellett sokáig bámulnom, mert másodpercekkel később már az is ott hevert a lábánál a nadrágja mellett. Elindult lefelé a lépcsőn, én pedig képtelen voltam levenni a szemem sötét fanszőrzetéről. Valószínűleg kés volt nála, de nem érdekelt. Olyan volt, mintha hipnotizáltak volna. Négy lépcsőfokkal feljebb állt meg. – Hé! – mondta halkan. Eltéptem a tekintetem az ágyékától, és felpillantottam rá. Erre megnyalta az ajkát, és rám vetette magát. A földre hemperedtünk, csókolózva és egymás húsába tépve. Megmarkoltam a melleit, majd lenyomtam a lépcsőre. Erre erősen beleharapott a nyakamba. Keze rátalált a cipzáramra, és egy mozdulattal lerántotta. Hideg ujjaival magához húzott, a folytatást sürgetve. Mintha szükségem lett volna bármiféle sürgetésre! Úgy keféltünk, mint a nyulak. A falhoz gurultunk, ahol sikerült megtámaszkodnunk. Nekinyomtam a falnak, de rögtön helyet is cseréltünk. Néhány lökéssel később ismét a földön voltunk. Még sosem basztam ilyen vadul. Kiszabadítottam az egyik mellét a ruhája alól, és nyögve haraptam belé. Már elmentem, de azért keményen folytattam a döngetést. Még szorosabban ölelt, a fülembe harapott, és 115

közben ocsmányságokat súgott bele. Egyikünk sem akarta abbahagyni. Egyikünk sem tudta abbahagyni. Addig, amíg... Hirtelen legördült rólam. Levegőért kapkodtam. Szédültem, és időre volt szükségem, hogy kitisztuljon a fejem. Mikor felnéztem rá, már ült, a fejét rázta, miközben egyik kezével a térdébe markolt, a másikat pedig puhán az ágyékán nyugtatta. Reszketegen rám mosolygott, felállt, és belebújt a bugyijába, majd a nadrágjába is. Dobott egy csókot, és szó nélkül távozott. Úgy hevertem ott, akár egy hülye, és néztem, ahogy elmegy. Lehet, hogy bombát helyezett el valahol az épületben, de nem érdekelt. Ugyanúgy nem tudtam volna megállítani, mint ahogy arra sem lettem volna képes, hogy leugorjak a Pártközpont tetejéről, és szárnyra kapjak. Kisvártatva szédelegve talpra kecmeregtem, és begombolkoztam. Az órámra néztem – még maradt időm. A hancúrozás alig pár percig tartott. Besiettem az egyik mosdóba, és rendbe szedtem magam. Aztán vörös arccal és zihálva elindultam, hogy találkozzam a Kardinálissal. Az irodája előtt többen várakoztak. Mindenféle ember: volt, aki öltönyben, és volt, aki rongyokban állt ott, de még papi ruhát is láttam. A recepciós egy intéssel jelezte, hogy menjek be. A várakozók irigykedve bámultak rám, miközben égő szemmel elsétáltam mellettük. A Kardinális egy kis asztal mögött kuporogva a bábjaival játszadozott, amikor beléptem. Előtte fehér lepedő volt kifeszítve, melyet hátulról erős villanykörte világított meg. A Kardinális két, hosszú pálcára erősített bábot fogott a kezében, melyeket nekinyomott a lepedőnek, és ide-oda táncoltatta őket, amitől az egész úgy festett, mintha önálló árnyékok lennének. – Kínai bábok – szólalt meg, felpillantva. – Háromszáz évesek. Az egyik figurát – egy nagy kalapos embert – lecserélte egy kis sárkányra. – Nem a legkifinomultabb szórakozás. – Kinek van szüksége kifinomultságra, mikor... 116

Elhúzta a lepedőtől az alakokat, letette őket, majd karba font kézzel elmosolyodott. A paravánon a figurák még mindig táncoltak: a sárkány és a lándzsás ember, egymás körül körözve, időnként előreszökkenve és a másik felé döfve. – ...tiéd a varázslat! – fejezte be a mondatot. – Hogy a...? Hagyta, hogy benézzek a paraván mögé. Nem volt semmiféle gépezet, és a lepedő hátulján nyoma sem látszott az árnyékoknak. Előrehajoltam: ott viszont láttam őket. A vállam fölött hátralestem, de nyomát sem találtam bármiféle vetítőgépnek. – Ez egy vetítővászon? – tudakoltam. – Érintse meg! Egyszerű szövet volt. Ahogy hozzáértem, az árnyékok lassan elhalványultak, és csak az izzó körte maradt, melyet a Kardinális gyorsan le is kapcsolt. – Hogy csinálta? – kérdeztem. – Hittel. Akaraterővel. Az elmémmel. – Nem fogja elárulni? – Éhes? – söpörte félre a kérdésemet. – Szomjas? – Egy sör jólesne. Az íróasztalához sétált, megpöckölt egy kapcsolót, és szólt a titkárnőnek, hogy hozzon be pár szendvicset, egy sört meg egy ásványvizet. A szendvicsek finomnak tűntek, úgyhogy ettem belőlük néhányat. Az ételt majszolva és iszogatva ültünk egy darabig, az időjárásról és a focimeccsek eredményeiről beszélgettünk, mint két hétköznapi fickó. – Pont, ahogy az orvos rendelte – vágta be az utolsó kenyeret is. – Reggel öt óta folyamatosan rohanok, és elfelejtettem enni. Sokszor megesik velem az ilyen. Az orvosaim mindig megdorgálnak érte, de hol lennénk, ha mindent az orvosok tanácsai szerint tennénk? – Hosszú napja van – mondtam erre csodálkozva. – Biztosan hamarosan nyugovóra tér. – Nem, Mr. Raimi. Még vagy harminc óráig biztos nem. Letörölte a morzsákat a szájáról, lenyalta a kezét és böffentett.

117

– Nem alszom túl sokat. Minden másnap pár órát. Az alvás valójában elfecsérelt idő. Az emberek hét, nyolc, kilenc órákat alszanak éjszakánként. Morózusan megcsóválta a fejét. – Álmokba fojtják az életüket. Az állatoknak kell csak hosszú órákat aludni, nem az embereknek. Szerintem az emberszabásúak akkor kezdtek el fejlődni, mikor többé nem voltak hajlandóak olyan sokat aludni. Mivé lenne a világ, ha az emberek tizenhat órákat aludnának naponta? Semmi sem történne. Senki sem lenne ébren elég sokáig, hogy bármit is feltaláljon. Még mindig a fákon ugrabugrálnánk. Komolyan beszélt, úgyhogy igyekeztem, hogy arcizmom se ránduljon. Bár nehezemre esett megállni. – Nincs szükségünk túl sok alvásra – folytatta. – Ha rákényszerítjük magunkat, ébren tudunk maradni, és ez így is lenne helyes. Képzelje csak el, hogy minden nap nyolc órával, minden héten ötvennel, évente két és fél ezer órával többet játszhatna! Képzelje csak el, ha mindenki így dolgozna! Szorozza meg az így nyert munkaórák számát az emberekével! Gondoljon bele, mennyivel többet tudnánk elérni! A siker kulcsa az alvás kontrollált manipulálásában rejlik, Mr. Raimi. – Talán be kellene tiltanunk – szellemeskedtem. – Nem – felelte komolyan. – Alvásra szükség van. Szükség van egy olyan időszakra, amikor az elménk visszavonulhat és felfrissülhet. De ebből kis mennyiség is elegendő. Fölösleges naponta három óránál többet aludni. Az alvás elgyengít, és megrontja az embert. Minden ágy fejtámlájára olyan egészségügyi figyelmeztetéseket kellene írni, mint amilyenek a cigarettásdobozokon vannak. – Ez azért egy kissé merész – mosolyodtam el. – Én pedig egy merész birodalmat építettem fel! – hördült fel. Erre nem tudtam mit mondani, így inkább hallgattam. Hagyta, hogy megemésszem a szavait. Az az érzésem támadt, hogy azt akarja, hogy ellentmondjak neki. Ha viszont nem ezt akarja, tudtam, hogy nagy szarban leszek, ugyanis tényleg kísértést éreztem rá, hogy vitába szálljak vele. 118

– Ez a gondolkodásmód bizonyos esetekben megbicsaklik – kezdtem tétován. – Mondjon egy példát! – Például Einsteinnél. Az elmúlt évszázadok legnagyobb koponyája minden éjjel nyolc órát aludt egyvégtében, és esküdött rá, hogy a módszer működik. – Einstein egy semmirekellő volt – felelte a Kardinális lenézően. – Mennyi pénzt kaszált? Mekkora hatalommal bírt? Csinált valaha is valami praktikus dolgot? Hol termelt profitot? – Az elméletei alapján gyártották az atombombát. – Igen – bólintott. – Mások. Olyanok, mint én, Mr. Raimi. Hatalommal és célokkal bíró, két lábbal a földön járó emberek. Einsteinnek semmi haszna nem származott a bombából. Sőt, még a veszélyeire is felhívta a figyelmet. Feltalálhatta volna az A-bombát, túszul ejthette volna a világot, és egy vagyont kereshetett volna. Csakhogy túl sokat aludt. Ha valaha is létezett ember, akinek nem lett volna szüksége nyolc óra pihenésre, az Einstein volt. Ha rájött volna, hogy használhatja ki a relativitáselméletet a tőzsde irányítására, akkor lett volna igazán okos! A tőzsde említése eszembe juttatott valamit. – Nemrégiben beszélgettem Y Tse Lapotaire-rel. Azt mondta, kérdezzem meg, hogy egyezteti össze a jóslást a részvényekkel. Ő... A Kardinális elkomorodó arca elhallgattatott. Felemelte az egyik kezét, azt, amelyiken görbe volt a kisujja, és baljósan kinyújtotta felém. – Soha többet ne említse itt ezt a kibaszott nevet! Nem ismerem. Egykor ismertem egy Inti Maimi nevű embert. Amennyire én tudom, kilépett az alkalmazásomból, így többé nem bír számomra jelentőséggel. – Sajnálom. – Ne sajnálkozzon! – förmedt rám. – Hallgasson! A Kardinális komor arccal az ablakhoz lépett, és némán elmerengett valamin. – Inti Maimi – sóhajtott fel végül. – A nagy emberek más nagy emberekkel veszik körül magukat. Azért uralkodom ezen a városon, mert nekem vannak a legerősebb embereim. Inti Maimi a legjobb 119

volt. Rengeteg tervem volt vele. Láttam, ahogy együtt uralkodunk a világ felett, egymás oldalán. Csakhogy ő eldobott mindent, tönkretette a terveimet, évekkel visszavetette őket. Úgy terveztem, hogy mostanra már nem leszek itt. Az volt a szándékom, hogy az ittenihez hasonló módon az ellenőrzésem alá vonom az egész világot, hogy országok királya leszek, nemcsak egyetlen vacak városé. Szomorúan megrázta a fejét. Nevetséges lett volna, amit mondott, ha másvalaki szájából hallom, de tőle dermesztően hihetően hangzott. Először jelent meg előttem a Kardinális által megálmodott birodalom képe, az uralma alatt álló rabszolgák világa. Ő nem fog baszakodni semmiféle felsőbbrendű fajjal. A Kardinális magának akart mindent. – Miért nem ölette meg? Az álla ijesztően rángatózni kezdett, és ökölbe szorította a kezét. Nehezére esett türtőztetnie magát. De én ennyinek is nagyon-nagyon örültem – a Kardinálist általában nem izgatta, hogy visszafogja magát. – Ne tegye még jobban próbára a türelmemet! – mordult fel. – Megmondtam, hogy ne említse őt többet előttem! Legyen elég ennyi! – Oké – feleltem csendesen. – De mi van a tőzsdével és a jóslással? Elmosolyodott, és tudtam, hogy biztonságban vagyok. Egy ideig. – Rendben, megosztom magával a titkomat. De ezt csak magának mondom! Másfél évtizede én vagyok a piac királya, és vannak olyanok, akik bármilyen összeget megadnának ezért a titokért, amelyet tudni akar. A bankárok térdre borulnának érte előttem. Inti Maiminak nem lenne szabad ilyen óvatlanul megosztania másokkal egy ilyen értékes drágakövet, úgyhogy ez ügyben lépéseket kell majd tennem. Azt tanácsolom, ne kerüljön túl közel ehhez a bizonyos bukott angyalhoz a közeljövőben. Na de már részben kibújt a szög a zsákból, miért ne áruljak el mindent? Várjon itt pár percet! Igya meg az italát! Fel kell hívnom valakit. Miután visszatért – több mint negyedórával később –, együtt elhagytuk az irodát, elhaladtunk a titkárnő és a várakozó tömeg mellett, egészen a felvonóig. Ott megnyomott egy gombot, mire az ajtószárnyak félresiklottak. 120

– Hatodik – mordult rá a reszkető kezelőre, és mi megindultunk lefelé. – Járt már a Frigóban? – kérdezte tőlem. – Még nem. – De tud róla? – Hogyne! – A Frigó egy irdatlan méretű magánhullaház volt: a Kardinális működtette, és ő volt a tulajdonosa is. Számos barátja és ellensége végezte ott az évek során, és a pletykák szerint folyamatosan több ezer tetemet tárolnak benne, bár azt senki sem tudta, hogy miért. – Rendeltem tőlük valamit elvitelre – kacsintott rám a Kardinális. Mikor leértünk, rövid séta után megérkeztünk egy nagy, kétszárnyú tolóajtóhoz. A Kardinális bepötyögte a kódot az oldalsó konzolba. Az ajtó feltárult, mi pedig beléptünk egy hosszú terembe, ahol egyszerű padok húzódtak a két szemközti falnál, középen pedig egy műtőasztalszerű emelvény állt. A Kardinális leült az egyik padra, és rám szólt, hogy üljek le én is. Vagy fél órát vártunk tétlenül. A Kardinális közben hamisan dúdolt valamit. Aztán ismét feltárultak az ajtószárnyak, és az Osztag három tagja lépett be, egy guruló ágyat tolva maguk előtt, melyen egy bezsákolt hulla hevert. A zsákot átpakolták a terem közepén álló asztalra, majd szó nélkül távoztak. A Kardinális felállt, odaballagott az asztalhoz, és a fejével intett, hogy én is csatlakozzam. Lehúzta a hullazsákon a cipzárt, és széthajtotta, így megpillantottam a harmincas éveinek végén vagy negyveneseinek elején járó férfi meztelen tetemét. Lehetetlenség volt megmondani, mióta lehetett halott, mivel olyan volt, akár egy fagyasztott pulyka. – Simon Spanton – közölte a Kardinális. – Egy nagyobb szoftvercég nagyravágyó vezérigazgatója volt, míg váratlanul és hirtelen el nem érte a vég. Feltételezem, hogy a túl sok stressz miatt szívrohamot kapott, vagy csak túladagolta a drogot. A fiatalon távozó vezérek zöme így végzi. A Kardinális kihúzott egy fiókot, amelyet eddig nem vettem észre. Egy sor szikét vett ki belőle. Az asztal oldalán levő kampóról leakasztott egy fűrészt, meg néhány nehezebb szerszámot, amelyek 121

segítségével átvágta a halott szegycsontját, és széthajlította a mell két felét. – Sosem lettem volna jó törvényszéki boncnok – vallotta be, ahogy munkához látott a férfi fakó húsán. – Túlságosan élvezem a dolgot. Ehhez a munkához viszont komolyság szükségeltetik. Az örökkévalóságig el tudnék játszadozni a belekkel és a csontokkal, bábokat vagy vicces alakokat raknék össze belőlük. Egy szót sem szóltam, míg ő fűrészelt, csak a fogamat szorítottam össze a recsegés-ropogás hallatán. Minden percben azt vártam, hogy a segítségemet fogja kérni, de túlságosan élvezte a mókát. Mindent maga akart csinálni. És én igen hálás voltam ezért a kis kegyért. Mikor felnyitotta a halott vezérigazgató mellét, a Kardinális félretette a szerszámait, és a nadrágjába törölte a kezét. Nem bajlódott kesztyűvel, és ügyet sem vetett a ruháján keletkezett foltokra. Figyelme teljes egészében Simon Spanton beleire irányult. – Mindig érdekelt a jövendőmondás – árulta el csendesen. – Az ókorban esküdtek rá. Úgy gondolták, az ember belsőségeiben meglelhetik az univerzum titkait, ha elég alaposan megfigyelik. Úgy vélték, mind kapcsolatban állunk valamilyen módon, és ami belül van, az tükrözi azt, ami kívül található. Felpillantott rám. – Biztosan emlékszik, hogy mit mondtam a kapcsolódásokról az első találkozásunkkor. Szerintem az ókoriaknak igazuk volt. Ha tudod, hogy mit keress, meglátod, hogy minden összefügg. Egyszerűen csak tudnod kell, hogy miként kösd össze ezeket... – megmarkolta a tetem beleit, kitépte őket a gyomorüregből, és mindenféle ünnepélyesség nélkül a padlóra dobta – ... ezzel. A falak felé intett a kezével, általában a világra utalva. A Kardinális letérdelt a bélkupac fölé, és bökdösni kezdte, majd szétszaggatta őket, és az így létrejött mintákat tanulmányozta. A rosszullét kerülgetett, de udvariasan én is odahajoltam, mintha csak egy kupakgyűjtő legfrissebb szerzeményeit csodálnám meg. – Tanulmányokat folytattam a jóslásról – zihálta a Kardinális, miközben folytatta foglalatoskodását –, de nem jutottam vele sokra. A legtöbben, akik belekontárkodtak, bolondok voltak. Belsőségeinket az elemekhez, a holtak szelleméhez, meg ilyen 122

szarságokhoz akarták kötni. Úgy értem, ki a picsát izgatja, hogy meg tudja mondani, milyen idő lesz holnap? Mindig legyen nálad ernyő és hordj napszemüveget, ha aggaszt a dolog... így bármilyen helyzet adódik is, fel leszel készülve. – Szerintem az éhínség vagy az áradás lehetősége érdekelte őket, nem pedig az, hogy milyen lesz másnap elsétálni az irodáig. Próbáltam viccesre venni a figurát, de a Kardinális csak mordult egyet. – Mivel a legtöbb bizonyíték elég megbízhatatlan volt, úgy döntöttem, létrehozom a saját szabályaimat, és azokat fogom alkalmazni. Felkapott egy lilás béldarabot, mely látszólag semmiben sem különbözött a szerencsétlen Simon Spanton belsőségeinek bármely más részétől. Kíváncsian szemügyre vette, aztán megnyalta, majd cuppantott egyet az ajkaival, a tekintete közben a távolba révedt. Nagyon közel jártam hozzá, hogy kidobjam a taccsot, de még éppen hogy sikerült magamban tartanom a vacsorámat. – Úgy határoztam, a jóslást a tőzsdével kötöm össze – közölte a Kardinális félvállról, mintha az egész nem lenne fontos. – Ideszállítattam a nagy cégek vezérigazgatóinak hulláit. Felboncoltam őket, és megvizsgáltam, hogy a bennük felfedezett mintázatok miként kapcsolhatók össze a cégeik vagyonával haláluk előtt és után, és levontam a megfelelő következtetéseket. – Nem értem – ráncoltam a homlokom, a padlón heverő belekre bámulva. – Nem látok semmilyen mintázatot. – Minden attól függ, ki nézi – kuncogott a Kardinális. – Mint a Rorschach-tesztnél. Én, ha Simon Spanton maradványait nézem, egy bajba került embert látok. Eltávozásakor nyugtalanság gyötörte. Munkahelyi problémák. Stresszes volt, bár nem volt rá kézzelfogható oka. Az utóbbi időben jól ment a cége, de a látszat néha csal. Már tisztes részesedést tudhatok a magaménak a részvényeiből, és azt terveztem, hogy többet is veszek. De Spanton belei alapján ideje lesz inkább túladni rajtuk. Csak pislogtam, még mindig nem értettem semmit.

123

– Szóval azt mondja, így dönti el, hogy mit ad és vesz, hogy mivel kereskedik? Halott fejesek beleit vizsgálgatja, és arra építi a terveit, amit a belsőségeikben lát? – Őrület, nem igaz? – vigyorodott el a Kardinális. – Viszont működik. Lehet, hogy véletlen. Lehet, hogy az enyém a leghosszabb mázlisorozat a világon. Csakhogy tizenöt éve nem fordult elő, hogy igazán rosszul döntöttem volna. Én uralom a világpiacot. És így csinálom. – De mi van akkor, ha nem hal meg senki? – tudakoltam. – A vezérigazgatók nem hullanak úgy, mint a legyek. Ha nincsenek céges hullák, akkor hogy tud dönteni? A Kardinális arcán angyali mosoly terült szét. – Azt mondják, csak Isten ad és csak ő vesz el. Csakhogy a Kardinális is tud adni és elvenni. Ha időről időre segítő kézre van szüksége a zord kaszásnak, hát... Szótlanul meredtem rá, mire ő hátba veregetett, és félredobta a szerszámait. – Gyerünk! Térjünk vissza az irodámba! Bár azelőtt ettünk, hogy lejöttünk ide, hirtelen újra pokolian éhes lettem... A tizenötödik emeletre visszatérve rendelt egy tál oldalast, és az egészet befalta. Időközben néhány emlékeztető cetlit ragasztottak az íróasztalára. Gyorsan átfutotta őket evés közben. – Miss Arne azt mondja, maga született üzletkötő – nyalogatta le a szaftot az ujjairól. – Máris az egyik legjobb ügynökünk. Azt is mondja, hogy jövő ilyenkor már maga vezetheti az irodáját. Elmosolyodtam. – Ez kedves tőle, de csak szöveg. Kiveszem a részem az értékesítésből, de nincs hozzá gyomrom. Tanulóterepnek megteszi, de ezen túl... – Igen, Mr. Raimi? Mi van ezen túl? – Azt reméltem, maga majd megmondja. – Idővel – csipkelődött a Kardinális. – Még meg kell tanulnia pár ügyes trükköt, mielőtt fontolóra veszem, hogy bárhová is áthelyezzem. Gyorsan tanul. Mr. Tasso elmesélte, hogy bánt el közös 124

zsidó barátunkkal. Lenyűgöző. Brutális volt, könyörtelen és aljas. Ezt szeretem. A legtöbben kiverték volna belőle az aláírását: az is hatékony, de annyira közönséges. – Igen, ott rendben is ment minden – mondtam önelégülten. – Nem úgy, mint Johnny Grace-szel. Elhessegette a témát. – Nem hibáztatom. – Hallott róla? – Én mindenről hallok, Mr. Raimi. – Nem mérges? – Magánál tapasztaltabbak is belefutottak már Paucar Wamiba. És soha senki nem került ki az ilyen találkozásból győztesen. Jobban szerettem volna élve Johnny Grace-t, de nem fogok miatta Paucar Wamival harcolni. – Úgy tűnik, errefelé Paucar Wami tabutéma – jegyzetem meg. – Senki nem akar beszélni róla. A Kardinális lassan bólintott. – Vannak olyanok, akiket nem izgat, ha egy létra alatt kell átmenniük, ha kiborítják a sót vagy rálépnek a küszöbre. De ha találkoznak Paucar Wamival, onnantól ők is keresztet vetnek, valahányszor csak kimondják a nevét. – Ennyire gonosz? – kérdeztem komolyan. – Igen. Szünetet tartott. – Mennyit tud róla? – Hogy gyilkos. Harminc vagy negyven éve gyilkol, bár sokkal fiatalabbnak néz ki. Azt hiszem, régebben magának is dolgozott. Talán még mindig? A Kardinális elmosolyodott. – Ez több annál, mint amire a legtöbb ember valaha is rájön. A kezére nézett és ide-oda mozgatta görbe kisujját. – Paucar Wami volt a legnagyobb... alkotásom. Gondosan választotta meg a szót. – Én fedeztem fel, én ösztönöztem, én állítottam pályára. Halálos gyilkológép. A halál a választott hivatása. 125

– A 70-es és 80-as években arra használtam, hogy megszabaduljak a bajkeverő ellenlábasaimtól, azoktól, akik az utamba álltak, akik erősebbek voltak nálam, vagy túl jól védték őket ahhoz, hogy a szokott módon lehessen rájuk támadni. Ha megindul, Wami megállíthatatlan. Semmitől sem ijed meg. A Város tizenhat leghatalmasabb emberét tette el láb alól alig pár év alatt. Álmukban ölte meg őket, a nyaralójukban, gyerekzsúrokon. Elismerően ingatta a fejét. – Azóta nem dolgozunk együtt ilyen szorosan – folytatta a Kardinális. – Wami túl ádáz ahhoz, hogy bárki szolgálatába álljon. Járja a világot, pénzért öl vagy csak a vicc kedvéért. Bármiért. Még mindig dolgozik nekem, mikor szükségem van rá, de mostanában ez nem túl gyakori. – És mondja – váltott hirtelen témát, mit szólna egy otthonhoz? Elég sokáig lakott már a Skylightban. Ideje, hogy tisztességesen bánjunk magával. Mi érdekelné? Villát nem ajánlanék... még nem. De hamarosan ráteszem a kezem egy klassz tetőtéri lakásra az üzleti negyedben. Vagy jobban kedveli inkább a folyópartot? – Valójában azt reméltem, hogy maradhatok a Skylightban. Csúfondárosan elmosolyodott. – Mit talál olyan vonzónak benne? Kedveli az ottani konyhát? A szobaszervizt? A tényt, hogy egy ujját se kell mozdítania? Biztosra veszem, hogy felvehetne szobalányt, ha... – Nem erről van szó – bukott ki belőlem. – Hanem egy nőről. Kárörvendve felnevetett. – Á, értem! A végzet asszonya végül a karmai közé kaparintotta! Így is kellett lennie, egy ilyen jóvágású agglegénynél. Remélem, működni fog a dolog. Na de a nő biztosan elköltözne magával, nem? Vagy még maga nem akarja elkötelezni magát? Rövid habozás után úgy döntöttem, akár mesélhetek is neki Conchitáról. – Ez nem románc. A nő beteg, én pedig a barátja vagyok, ez minden. – Nem hittem volna, hogy betegeket is beengednek a Skylightba. Utána kell ennek néznem – nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, szanatóriumot üzemeltetek. 126

– Conchita kivétel. Ő... – Conchita? – vakkantotta, aztán összeráncolta a homlokát, mintha csak az emlékezetében keresgélne. – Conchita... Izgett-mozgott egy kicsit a székében, és egyik kezével a homlokát masszírozta. – ... Kubelik? – Kubekik – javítottam ki. – Ismeri? Kissé meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy Conchita férje gengszter volt, a Kardinális pedig a téma szakértője. Talán itt az esély, hogy többet tudjak meg Ferdinand Wainről. – Igen, egykor ismertem őt – mondta zaklatottan. – A férje gengszter volt, igaz? Ferdinand Wain. – Igen. Félig hátat fordított nekem. Egy pillanatra mintha összezavarodott volna, de aztán újra szembefordult velem, és zavartsága (ha létezett egyáltalán) elpárolgott. – Igen, ismertem Ferdinand Waint és tragikus sorsú fiatal nejét. Conchita Wain kivételes asszony volt. Régebben úgy ragyogta be a termeket, mint a nők azokban a vacak regényben. Minden férfi kétrét görnyedt, hogy a kedvében járhasson. Elmosolyodott az emlék hatására. – De megtámadta a kór. Elkomorodott. – Szörnyű volt. Próbáltam segíteni. Életemben először önzetlenül cselekedtem, összehoztam Ferdinandot az ország legjobb orvosaival, pénzt adtam neki kölcsön, hogy kifizesse őket. De nem tudták meggyógyítani Conchitát. Mikor minden remény kihunyt, beköltöztettem a Skylight legfelső emeletére, hogy legalább olyan helyen szenvedjen, ahol senki sem háborgatja. Nem sok ember tudta meglágyítani a szívemet életemben. Elhallgatott, és a gondolataiba merült. Ez váratlan fordulat volt. A Kardinális, amint emberként cselekszik? Talán nem is volt akkora szörnyeteg. – Ferdinand rokona volt Neil Wainnek? – érdeklődtem. – Unokatestvérek, azt hiszem. – Mi lett vele? 127

– Meghalt. Rég meghalt. Megölték. – Hogy történt a dolog? – A pénz miatt, amit Conchita kórházi számláira adtam kölcsön neki. Elmaradt a visszafizetéssel. Nem mondott semmi többet, én pedig túlságosan ledöbbentem, hogy megtörjem a csendet. Ember? A Kardinális? Kizárt. – Na, mindegy – szólalt meg ismét –, vissza az üzlethez! Van egy régi ismerősöm, akit szeretném, ha meglátogatna. Cafran Reed. Van egy étterme nem messze innen, északon. Régi ellenlábasom. De nem az ellenségem, ezt vésse az eszébe: kedvelem Cafrant, és nem akarom, hogy bármi bántódása essék. Inkább „vívópartnerek” vagyunk. Hébe-hóba elküldöm hozzá valamelyik ügynökömet egy biztosítási ajánlattal, ő pedig mindig dolgavégezetlenül visszaküldi. Ez egy játék köztünk, egy évek óta tartó kis csata. Cafran egyike annak a kevés embernek, akiket nem tudtam az oldalamra állítani, egyike azoknak a ritka madaraknak, akiket nem tudtam felcímkézni. – Gazdag? Még nem hallottam róla, pedig mostanra ismertem már a legtöbb nagykutyát. – Nem. Nem azért akarom megszerezni Cafran Reedet, hogy pénzt csináljak belőle. A kihívás miatt csinálom. Nem akar sem biztosítást, sem védelmet. Abban hisz, hogy elfogadja az életet olyannak, amilyen, és a válságokkal csak akkor foglalkozik, ha azok megjelennek. Ha meg tudja győzni – és hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy csak tiszta eszközöket használjon –, hogy a javát szolgálná, ha megkötné valamelyik biztosításomat, le lennék nyűgözve. – És ha nem sikerül? Szívott egyet az orrán. – Ahogy mondtam, a legjobb embereimet küldtem oda. Nem számítok rá, hogy sikerül megnyernie. Jobban érdekel, hogy miként vall majd kudarcot, mint a siker csekély lehetősége. Látni akarom, hogyan kezel egy olyan embert, mint Reed, hogyan próbálja feltörni a feltörhetetlen diót. Nem lesz büntetés. Tekintsen rá úgy, mint egy tesztre, ahol a tapasztalat fontosabb, mint az eredmény. – De most már ideje visszatérni az elfoglaltságaimhoz, Mr. Raimi – intett az ajtó felé, én viszont ülve maradtam. 128

– Volna még egy pár kérdésem, ha nem bánja... – Igen? Az órájára nézett, azt fontolgatva, hogy kidobjon-e, de végül úgy döntött, a kedvemben jár. – Legyen hát! Kérdezzen, de gyorsan! – Milyen üzletet akar, hogy nyélbe üssek Cafran Reeddel? Van valamilyen konkrét elképzelése? – Nincs. Lehet a legolcsóbb, a legdrágább vagy bármelyik biztosításunk. Kapja horogra, ha tudja, de persze csak legális eszközökkel. Következő kérdés? Hátranéztem a vállam felett. – Azok ott kint. Azon gondolkodtam, hogy kik ők és mit csinálnak itt. – Informátorok. Ők a szemeim és a füleim a Városban. Mindenféle ember eljön hozzám, az élet minden területéről, mindenféle mesékkel. Elmondják, hogy mit eszik a szomszédjuk, milyen ruhát hordanak a főnökeik. Ha gyilkosságot látnak, idejönnek. Ha hallanak valamilyen pletykát, tudatják velem. Ha a feleségük megváltoztatta a frizuráját, én értesülök róla először. Meghallgatok mindenkit, akinek mondandója van. Ők tartják fenn a kapcsolatot köztem és a Város szelleme, érzelmei és agya között. Általuk ismerem meg az embereket, akiknek ura vagyok, a szeszélyeiket, az óhajaikat, a félelmeiket. Meghallgatom őket, eltárolom az információkat, hagyom, hadd kavarogjanak a fejemben, és időnként egyet-kettőt felcímkézek. – Mit kapnak cserébe? – Szívességeket. Időnként pénzt. Legtöbbször csak ígéretet, hogy egyszer majd számíthatnak rám. Értékes szövetséges vagyok, bőkezű barát. Ezek az emberek mesélnek az életükről, és cserébe segítek nekik, ha kérik. Munkát szerzek a gyerekeiknek, kerítek nekik eladó házat, a javukra billentek üzleteket. A szokványos mézesmadzagot húzom el az orruk előtt. – Honnan tudják, hogy jöhetnek? Ki mondja meg nekik? – Mint mindig, a hír magától terjed. Hetente pár éjszakán fogadóórát tartok. Ilyenkor eljönnek. Beszélnek. Én pedig 129

meghallgatom őket. Az elsőt be is küldheti kifelé menet. Jó éjt, Mr. Raimi! És ezzel vége is volt a megbeszélésnek.

130

6

ásnap a Shankarban reggeliztem Y Tse-vel és Leonorával, és részletesen beszámoltam nekik a találkozóról. Y Tse örült, hogy a Kardinális tesztel, ami csak még inkább megerősítette abban a hitében – nem mintha szükség lett volna rá –, hogy a Kardinális érdeklődik irántam. Adriannek még mindig nem volt nyoma. Miután távoztam a Shankarból, betelefonáltam az irodába, hogy szóljak, későn érek be, és elmentem megnézni a lakásán. Thomas gyorsan és csendesen vezetett. Mint mindig, most is közönyös volt. Mikor odaértünk, néhányszor becsengettem, ám amikor senki nem reagált, az ajtót kezdtem el verni, végül pedig a postaláda nyílásán kiabáltam befelé. Nem jött válasz. Megpróbáltam bekukucskálni az ablakokon, de vastag függönyök takarták őket. Már komolyan fontolóra vettem, hogy berúgom az egyik ablaktáblát, amikor egy hang a semmiből rám szólt: – Hé! Mi dolga itt? Körülnéztem, de nem láttam senkit. Felpillantottam az Adrian lakása fölötti ablakokra – egy ötemeletes épület földszintjén lakott de azok zárva voltak. Ekkor vettem észre tőlem balra az alagsorba 131

vezető lépcsősort. Léptem párat, és így már be tudtam lesni az árnyékos beugróba. Egy dagadt pasas bámult vissza rám. Borosta, mosatlan haj, buggyos nadrág, lyukacsos atléta, nadrágtartó. A földre köpött – egész tócsányi köpés díszelgett már ott és üdvözlésképpen bólintott. – Mi dolga itt? – ismételte. – Maga a háziúr? – A gondnok vagyok. Szobát akar? – Adrian Arne-t keresem. Ezt a lakást bérli. – Aha – felelte a pasas. – Az üresen áll hónapok óta. Az ajtón látható számra néztem, de stimmelt. A homlokomat kezdtem ráncolni, de aztán leesett: biztosan a kölykök rendezték át a lakásszámokat. – Valaki cseszekedett az ajtóval – mondtam. – Kicserélte a számokat. – Egy faszt – mordult fel a gondnok. – Eltörném a csontjukat, ha megpróbálnák, és ezt ők is tudják. Mit mondott, kit is keres? – Adrian Arne-t. Ismét köpött egyet. – Itt nincs Adrian Arne. Fent lakik egy Aidán Ahern. Nem lehet, hogy ő az? A gondnokra bámultam, aztán ismét szemügyre vettem az ajtót. Többször is jártam itt, és a postaláda alatt volt egy karcolás, amire emlékeztem, hogy Adrian csinálta, mikor elvesztette a dugóhúzóját. Jó helyen jártam. Lecsoszogtam néhány lépést az alagsorba vezető lépcsőn. A gondnok kezével leárnyékolta a szemét, és hátraaraszolt, közben gyanakvóan hunyorgott rám. – Nincs semmim, aminek hasznát veheti – mondta gyorsan. – Se pénz, se drog, vagy bármi ilyen szar. – Nem azért jöttem, hogy kiraboljam – nyugtattam meg. – Beengedne a lakásba, hogy körülnézzek? – Minek? Nincs ott senki. A tárcámért nyúltam, és előhúztam egy ötvenest. Párszor kisimítottam. 132

– Valódi? – vette át a bankót kövér, zsíros ujjaival, majd az orrához emelte és megszaglászta a gyűrődéseit. – Olyan valódi, mint a karácsony. A gondnok horkantott egyet, beleköpött a tócsába, aztán feldübörgött a lépcsőn, közben pedig arról dörmögött, hogy kihagyja a meccset a tévében, és hogy a hibbant drogosok csak az idejét vesztegetik. Előrántott egy méretes kulcscsomót, néhány másodpercig matatott vele, míg kiválasztotta a megfelelőt, majd lomhán kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanykapcsolót és beengedett. A lakás üres volt. Zéró bútor, tévé vagy videó. A falról sem vigyorgott rám a bajszos Mona Lisa. Eltűnt az ágy, nem voltak fogkefék, sehol Adrian üres sörösüveg kollekciója. Olyan volt, mintha évek óta nem élne itt senki. Mérgesen fordultam a gondnokhoz. – Mi ez az egész? Hol van Adrian? – Már mondtam, hogy hónapok óta nem lakik itt senki – felelte önelégülten. – De nem kapja ám vissza a pénzét, úgyhogy... Pofon vágtam, mielőtt folytatta volna. – Hé, hagyja abba! Kibaszottul hagyja abba, ha... Befogta, amikor nekilöktem a falnak. Lenyúltam, és az ujjaim közé csíptem az egyik hájas mellbimbóját. Visított, akár egy egér. Megcsíptem a másikat is, majd leengedtem a kezem, alig pár hüvelykre izzadt ágyékától. – Mi történt vele? – sziszegtem. – Nem tudom – felelte remegő szájjal, ahogy elkábította a váratlan erőszak. Magam is kába voltam, nem is igazán tudtam, hogy mit művelek. Néztem, ahogy a kezem ismét pofon csapja. – Nem tudom! – sipította. Lehúztam a sliccét. – Baszd meg! – sikoltotta, amikor benyúltam, és előhúztam a pöcsét. A lehúzott cipzár fogai közé nyomtam, aztán félig felhúztam a sliccet, erősen és fájdalmasan beszorítva a farkát. – Adrian Arne – mondtam higgadtan. – Hol van? – Te őrült vagy! – zokogta. – Baszd meg! Nem tudok semmit... Gyorsan rántottam még egyet a cipzáron, mire az arca ellilult. 133

– Még néhány rántás, és soha többet nem fogsz tudni egyenesen hugyozni – tudattam vele vidáman. – Egy csapot kell majd a gyomrodba rakniuk, hogy ki tudd engedni. – Könyörgöm! – sírta. – Nem ismerek semmilyen Adrian Arne-t. Esküszöm az életemre, ember! Az anyám életére. Az... – Ne próbálj meg rizsázni nekem! – förmedtem rá. – Alig egy héttel ezelőtt jártam itt, előtte meg egy csomószor. Még egyszer meg foglak kérdezni, és ha nem a megfelelő választ kapom, jobb, ha elkezdesz reménykedni, hogy a mentők időben kiérnek. – Ne! Esküszöm! Baszd meg, ember, elmondom, amit csak tudni akarsz. Adrian Arne? Igen, ismerem őt, de még mennyire, csak kérlek, ne... Elengedtem a pöcsét, és hagytam, hadd tuszkolja vissza remegő kezekkel. Félelem rezgett a hangjában, de őszinte tudatlanság is. – Mondd meg, de őszintén, tényleg ismered őt? Ne hazudj! Nem bántalak, ha az igazat mondod. Habozott, fontolgatta, mit mondjon, miközben mindkét kezét védelmezőn a nadrágja elé tette. – Nem. De kérlek, ne csináld ezt még egyszer! Kérlek! – Ki bérelte a szobát? – Senki, senki, azt hiszem Moore-ék vagy talán Simék óta... A francba, ezer éve volt! Akadtak érdeklődők, de a tulaj azt mondta, ne adjam ki, így hát nem is adtam. Én csak itt melózom. Nem én hozom a kicseszett döntéseket. Egyre pimaszabb lett, ahogy a közvetlen veszély elhárult. – Gyere, nézd meg a nyilvántartást! Akkor majd meglátod, hogy igazat mondok! A lakása sörtől, húgytól és hányástól bűzlött. Üres sörösdobozok és pornóújságok hevertek a padlón. A falakon meztelen nős poszterek. A konyhába be lehetett látni onnan, ahol álltam, de úgy döntöttem, nem vagyok rá kíváncsi. A tévé ősrégi szerkezet volt, rossz képminőséggel és olyan hullámvonalakkal, amilyenek az újabb modelleknél már nincsenek. Kirántotta a nyilvántartást egy halom koszos fehérnemű alól, lerogyott a kanapéra, és kinyitotta. 134

– Tessék! Moore-ék. Már emlékszem. Simék pont előttük voltak. Akarsz egy sört? Akad néhány a frigóban Az ember nem lehet meg elég kicseszett sör nélkül, nem igaz? Hozok egy pár üveggel. Míg ő a konyhában kutatott sör után, addig én a nyilvántartásra összpontosítottam. Kézírásos bejegyzések, több hónapos foltok és piszkok. Semmi nyoma Adrian Arne-nak. Senki sem lakott a lakásában hónapok óta – legalábbis hivatalosan. A visszatérő, izzadó, söröket bontogató gondnokra néztem. Valószínűleg nem tudott semmit, de színvallásra fogom kényszeríteni, biztos, ami biztos. – Azt hiszed, ilyen ostoba vagyok? – fortyantam fel. – Ezt itt megbuherálták. – Az kibaszottul kizárt! Add csak ide! Kitépte a kezemből a nyilvántartást és rábámult. – Ugyan, hozzá sem nyúltak! Ez az én kézírásom. Ez a lekvárfolt meg itt... Emlékszem, hogy került oda. Ember, mindenáron balhézni akarsz? – Kié az épület? Ki fizeti a béred? – Valami vállalat. Készpénzt perkálnak. Sosem árulták el a nevüket, én meg sosem kérdeztem. Hat éve vagyok itt, és soha semmi baj nem volt. De azért te ne hagyd, hogy szarakodjanak veled, ha nem akarod! Most viszont mi lenne, ha lekopnál és... – Teszek rá, mit mond a könyv – feleltem. – Jártam itt korábban. Adriannel. Ne mondd nekem, hogy a lakás üres volt, mert tudom, hogy nem volt az! Még ha csak beszökött volna, neked akkor is hallanod kellett volna. Azt akarod mondani, hogy soha semmi zajt nem hallottál fentről? – Rohadtul, kibaszottul azt – kortyolt bele a sörébe. – Mondok én neked valamit, és most szókimondó leszek. Te bebasztad valahol a fejedet. Rossz házba, rossz városba vagy kicseszettül rossz világba jöttél. Hetente többször is ellenőrzöm a szobákat. Hidd el, itt nincs semmilyen Adrian Arne. Ivott egy kortyot és várt. Lehet, hogy igaza van? Hogy rossz épületben járok? Nem! A francba is, lehet, hogy egyformának tűnnek, de nem azok. Meg tudtam különböztetni az egyik épületet a másiktól. Felismertem Adrianét. Nem volt itt tévedés, én pedig nem voltam dilis. A gondnok nyilván hazudott. Valaki csúnyán ráhozhatta 135

a frászt. Valaki, aki annyira fenyegető, hogy még attól sem törik meg, ha a pöcse forog veszélyben. Hozzáértő embernek kellett lennie, aki annyira elintézte, hogy ne merjen beszélni a bérlőjéről. Nagyon sok kell ahhoz, hogy valaki ilyen állapotba kerüljön. Talán a családját féltette, vagy valami sötét titkot, amit nem akart, hogy kiderüljön. Bármi is az, tudtam, hogy semmire sem fogok jutni vele. – Mondd meg nekik, hogy Capac Raimi a nyomukban lesz – közöltem csendesen. – Mondd meg nekik, hogy Adrian Arne-nak van egy barátja, aki nem éri be ennyivel. Mondd meg nekik, hogy eljövök, megtalálom őket, és akkor megbánják még ezt. Bárkik legyenek is. Aztán sarkon fordultam, és kifelé indultam. A gondnok utánam jött az ajtóig. – Kicseszett dilis – vihogta. Majdnem visszafordultam, de nem ért meg ennyi zűrt a pasas. A kocsimtól nem messze egy koldus álldogált az utcán egy bádogdobozzal a kezében. Sötét napszemüveget viselt, és fehér bot volt nála. – Van egy kis felesleges aprója? – kérdezte. Normál esetben nem foglalkoztam koldusokkal – csak úgy hemzsegtek a Városban –, de a gondolataim máshol jártak, úgyhogy reflexből dobtam neki néhány érmét. – Köszönöm, Mr. Raimi. Négy-öt lépésnyit haladtam még, mire rájöttem, mit is mondott. Lassan megfordultam. – Honnan tudja... – kezdtem bele. – ...hogy hogy hívják? Elmosolyodott, és levette a szemüvegét. Mindkét szeme fehér űr volt, és hirtelen eszembe jutott az első napomon a pályaudvarnál látott, meg az építkezésnél a ködben feltűnt vak ember. Nem ugyanez a fickó volt, legalábbis úgy emlékeztem – ez alacsonyabb volt –, de a szeme ugyanolyan. – Számos nevet ismerek – mondta. – Capac Raimi. Y Tse Lapotaire. Adrian Arne. – Ismeri Adriant? – Kit? 136

– Adrian Arne-t. – Sosem hallottam róla. – Na de épp az imént... – Nincs Adrian Arne. Soha nem is volt, soha nem is lesz. Csak a föld van. A levegő. A vér. Meg a zsinórok. Semmi más. – Roppant költői – mosolyodtam el gúnyosan. – De most ugorjuk át a rizsát, és mondja el, mit tud Adrianről! Léptem egyet felé. Erre azonnal felemelte a botját, és két kézzel, hosszában kinyújtotta maga elé. – Keresésed még csak most kezdődik – mondta. – Messzire kell menned, és utad nehéz lesz, de mindig az indulás a legnehezebb. Felejtsd el a barátodat! Fontosabb dolgokat kell mérlegelned. – Hallgass ide! – léptem felé még egyet, mire felém sújtott a botjával. Felemeltem a karom, hogy félreüssem, de az hirtelen átalakult, és műanyag fóliaként csavarodott körém. Tetőtől-talpig beburkolt, ahogy pörögve rám tekeredett. Hozzátapadt a bőrömhöz, nekinyomódott a számnak, elgáncsolt. Mérgesen ugrottam neki, lyukakat ütöttem rajta, és tíz-tizenöt másodpercen belül kiszabadultam. Csakhogy addigra a vak ember eltűnt. Az utcán mindkét irányba szétnéztem, de nyomát sem láttam semmiféle koldusnak. Visszarohantam a kocsihoz, és megkérdeztem Thomast, látta-e, hogy mi történt. Ő a homlokát ráncolta. – Egy vak, uram? – Igen. – Itt, uram? Egy perccel ezelőtt? – Igen – morogtam. – Nem, uram. Kívánja, hogy kiszálljak és körülnézzek? Mérgemben a járdára köptem, aztán bevágódtam a kocsiba. – Csak vigyen vissza az irodába! – dörmögtem, és eltakartam a szemem a Nap elől. Az utat töprengéssel töltöttem, és most az egyszer örültem, hogy a sofőröm nem túl beszédes. Megkerestem a Cafran Reedre vonatkozó aktáinkat, és megpróbáltam beléjük temetkezni. Reednek nem volt középső neve, 137

ötvennégy éves volt, tizennégy évvel ezelőtt elvált, és soha nem nősült meg újra. Akadt néhány románca, de semmi diszkrimináló. Több mint húsz éve volt egy étterme, egy kis lokál, mely népszerűnek számított válogatott törzsvendégei körében, átlagos évi bevétele... A gondolataim elkószáltak. Adrian egy lopott kocsi csomagtartójában, vér csorog a szeme sarkából, kihűlve, egyedül, holtan. A folyóba dobva, ahol zsigereit nem lehet már megkülönböztetni a belőlük táplálkozó angolnáktól. Egy mezőn, valahol a Városon kívül, a csalánosban, bordái közé rókacsalád fészkelte be magát. Vagy netán még él? Talán egy lépéssel megelőzte az ellenségeit, akárkik is legyenek, és kijutott a Városból. Talán elrejtőzött valahol, és a biztonságos pillanatot várja, hogy felvegye velem a kapcsolatot. A szart! Ha így áll a dolog, valószínűleg eszébe sem jutok – ennyire nem álltunk közel egymáshoz. De azért mondhatott volna valamit. És mi van azzal, amiről a vak koldus halandzsázott? Félrelöktem a papírokat. Képtelen voltam koncentrálni, így nem, hogy ez járt a fejemben. Jobb kezem ujjai behajlottak, ahogy felidéztem, hogyan markolták a teniszütőt. Erre volt szükségem: hogy kitisztítsam a fejem. Néhány órára a pályán. Felkaptam á telefont, hogy szóljak Thomasnak, de ekkor eszembe jutott Sonja. Ő tudhat valamit Adrianről. Már ha egyáltalán itt van, és nem otthon sírdogál, miközben a temetést szervezi. Ha ő nem került bele ugyanabba a slamasztikába. Ha ő nem eteti a halakat az öccsével együtt. Felrohantam az irodájába vezető kétemeletnyi lépcsőn, attól rettegve, hogy ő is biztos halott vagy eltűnt. Kirontottam az emeletre, a frászt hoztam a recepciósra, majd kopogtatás nélkül bezúdultam az ajtaján. Odabent volt. Idegesen nézett fel, miközben keze már a belső telefon felé siklott, hogy segítséget kérjen. Ekkor felismert és megnyugodott. – Jézusom, Capac! – nevetett fel, és egy fiókot kihúzva cigarettát vett elő. – Majdnem szívrohamot kaptam miattad! Kivörösödött arcomra és a szemembe nézett, majd lassan rágyújtott egy cigire. 138

– Mi a baj? – Adrian. El... – ziháltam. Leültetett, majd felemelte a kezét, mikor ismét beszélni akartam. Rám szólt, hogy várjak, míg ismét kapok levegőt. Egy szót sem szóltam addig, míg nem éreztem, hogy ismét ura vagyok önmagamnak, aztán beszélni kezdtem. – Adrian. Eltűnt. Elmentem a lakására, de nincs ott. A gondnok azt mondta, hogy soha nem is lakott ott, de ez marhaság. Rengetegszer jártam nála. Tudom, hogy jó helyen voltam. Én... – Oké – szakított félbe. – Higgadj le! Vegyük át ezt az egészen lassan és érthetően. Mit mondtál, ki tűnt el? Összeráncoltam a homlokomat, és lassan azt mondtam: – Adrian. Megkocogtatta a fogát az egyik csillogó körmével. – Milyen Adrian? Egy pillanatra meg se tudtam szólalni, aztán keserűen csak ennyit mondtam: – Szerinted ez vicces? – Milyen Adrian? – Adrian! – kiabáltam. – Az istenverte öcséd, Adrian Arne! Eltűnt. Értetlenül meredt rám. – Nekem nincs öcsém. – Hogy? – kérdeztem kongó hangon. – Egyetlen gyerek vagyok, és már hatéves koromtól árva. Megnémulva bámultam rá. A szemében könnyek csillogtak. – Ha ez valamiféle tréfa, Capac, akkor nagyon kegyetlen. – Tréfa? – bömböltem. – Az öcséd eltűnik, te meg... – Hagyd abba! – rivallt rám, és könnyek csorogtak végig az arcán. – Ez nem vicces. Miért vagy ilyen kegyetlen? – Sonja, miről beszélsz? Tudod, hogy van egy öcséd! Te mutattál be minket egymásnak, az Isten szerelmére! Az arca elfehéredett. – Vége a tréfának! – csattant fel. – Nem tudom, miért csinálod ezt, és nem is akarom tudni. Mindent megadtam volna azért, hogy legyen egy öcsém vagy egy húgom, amint azt nyilván el is mondtam neked, különben nem tudnád ezt így kihasználni ellenem. Hogy mersz ezzel a szarsággal jönni? Tűnj a francba az irodámból! 139

Próbáltam makogni valamit. – Most! – süvöltötte. Szédelegve álltam fel és botorkáltam az ajtóig. Még egy kísérletet tettem távozás előtt. – Mi ütött beléd, Sonja? Miért tagadod le a saját öcsédet? – Ha nem mész el – förmedt rám –, hívom a biztonságiakat, hiába vagy a Kardinális ölebe. – Csináld csak! – feleltem erre fagyosan. – Tagadd meg az öcsédet! Légy Júdás! De én nem fogok megtörni. Hallod? Kibaszottul nem fogok megtörni vagy leállni! Rájövök, ki áll az ügy mögött, és megfizetek érte. Senki sem baszakodhat a barátaimmal. Senki! Ökölbe szorított kézzel rohantam ki az irodából. Menet közben belebokszoltam a falba, és megrepesztettem a vakolatot, de kibaszottul nem törődtem vele. Képtelen voltam megmaradni az irodámban – úgy nem, hogy az a ribanc közben röhög rajtam az emeleten. A saját öccse! Valaki eltörölte a föld színéről Adriant – ebben most már biztos voltam –, ez a nő pedig összejátszik velük. Azért, hogy megvédje magát? Nem tűnt rémültnek, úgyhogy szerintem nem. Azért, hogy feljebb lépjen a céges ranglétrán? Hiszen a saját testét is feláldozta, hogy ilyen magasra jusson! Talán Adrian feláldozásával még egy lépéssel feljebb juthatott. Nem ilyennek ismertem meg, de talán csak rossz emberismerő vagyok. Ébren megélt rémálommá vált ez az egész, pedig nagy reményekkel indultam a napnak. A Kardinális drukkolt nekem, megkaptam a nagy lehetőséget, hogy lenyűgözzem, és még mindig pezsegtem a tegnap éjszakai észbontó menettől. Szerettem volna arra koncentrálni, hogy megtaláljam titokzatos szeretőmet – biztosra vettem, hogy le tudnám nyomozni –, csakhogy belesüppedtem egy jóval kevésbé vonzó rejtélybe. A lépcsőházi nőnek így aztán várnia kell. Bármilyen dühös voltam is, a Reed-aktát azért magammal vittem. A Kardinális direkt utasításainak megszegése nem szerepelt a 140

napirendi pontjaim között, bármi is terelje el a figyelmemet. Azt mondta, hogy keressem fel Cafran Reedet, és ez is maradt az első számú feladatom. Míg Adrian nyomai után kutakodom, pár órára takarékra tehetem az ügyet, de délután már vissza kell térnem hozzá. Nem én akartam lenni húsz év után az első ember, aki azt mondja a Kardinálisnak, hogy várnia kell, mivel fontosabb dolga akadt. Beugrottam a Pártközpontba, és három különböző emeleten ellenőriztem a kartotékokat. Látni akartam, hogy milyen háttéranyaguk van Adrianről, hogy kik voltak a barátai, hogy belekeveredett-e bármilyen homályos ügyletbe, hogy akad-e bármilyen nyoma a múltjának. Beletelt egy időbe, mire elhittem, de végül szembe kellett néznem a tényekkel: Adrian neve nem szerepelt sehol. Ez volt a Város legteljesebb irattára, és egy szót sem találtam róla. Se születési anyakönyvet, se egy bejegyzést a jogosítványáról, se biztosítási papírokat, semmi iskolai vagy munkavállalói papírt. Minden emeleten kétszer is ellenőriztem, de minden keresés ugyanazt az eredményt hozta. Adrian Arne hivatalosan nem létezett. Ez lehetetlen, gondoltam. Valahol lennie kell róla információnak: lehet, hogy valamelyik felsőbb, tiltott szint aktái között. Csakhogy oda nem juthattam be, így aztán nem volt más választásom, minthogy beletörődjek: a bürokratikus rendszerünk szerint Adrian nem létezik. Ekkor eszembe villant a lépcsőházi találkozó. Nem lehet, hogy a fekete ruhás nő is benne volt? Idegenek nem mászkálhattak csak úgy a Pártközpontban tetszésük szerint. Ahhoz, hogy valaki itt tevékenykedhessen, óriási befolyással kell rendelkeznie. És ahhoz is ez kell, hogy egy ember aktáit törölni lehessen. A nő lehet a kapocs Adrianhez. Úgy festett, a tervezettnél hamarabb kell megkeresnem a titokzatos lányt, csak éppen nem olyan romantikus célzattal, ahogy azt eredetileg terveztem. Nehéz lesz, de le fogom vadászni. Ha nem is magam miatt, hát Adrianért. Rácsörögtem Adrian ügynökségére, és az igazgatót, John D'Affrainót kértem, akivel párszor már találkoztam. Emlékezett rám, és csak úgy csöpögött a kedvességtől a telefonban. – John, szerepel Adrian Arne a jegyzéketekben? – kérdeztem rövid bájolgás után. 141

– Nézzük csak! Hallottam, ahogy beüti a nevet a számítógépébe. – E-vel vagy anélkül? E-vel? Nem, nincs Arne. Egy Adrian Arnoldunk van. – Le tudnád írni nekem? – Úgy 190 magas, fekete, harmincas, bozontos szakállal. – Nem ő az. Van feljegyzésetek arról, hogy kik voltak az elmúlt egy-két hónapban a sofőrjeim? – Naná! Csak egy percet kérek... itt is van. Jelenleg Thomas a tiéd. Ő az egyik legjobb. Előtte Pat Bürke volt. Előtte pedig Gregg Hapes. – A telefonhoz tudnád hívni Patet vagy Gregget? – Persze! Tartsd egy kicsit! Pat Bürke nem volt szolgálatban, de Gregg Hapes igen. Megkérdeztem, emlékszik-e arra, hogy fuvarozott. – Persze – mondta vidáman. – Úgy tudom, jövő héten pár este megint én fogom fuvarozni. – Emlékszik az utolsó alkalomra, amikor szállított? – Azt hiszem. Múlt csütörtökön volt, nem? Vagy talán pénteken? – Igen, valamelyik a kettő közül. Emlékszik rá, kivel randiztam? A zöld ruhás, magas nőre? Rövid csönd lett a telefonban, amire fel sem figyeltem volna, ha nem számítok rá. – Naná – mondta éppen olyan vidáman, mint eddig. – Csinos hölgy. – Elhagyta a fülbevalóját, szerintünk lehet, hogy a kocsiban. Nem találkozott vele? – Nem, Mr. Raimi. Pedig éppen tegnap takarítottam ki. – Ha rábukkanna, elküldené? – Természetesen. Azt hiszem emlékszem is a fülbevalókra. Zöldek, mint a ruha, igaz? – Aha. Mint a ruha. Letettem a kagylót, és beletelt pár másodpercbe, mire összeszedtem magam. Megköszöntem a recepciósnak, hogy használhattam a telefont, és kimentem a mosdóba. Utána lelifteztem, és elindultam, hogy találkozzam Cafran Reeddel. 142

Még az ügynökségig is elért a kezük. De miért mennek el ilyen messzire? Törlik az aktáit, gondoskodnak róla, hogy az ismerőseik hallgassanak, eltakarítanak minden nyomot, amit valaha is hagyott. Mi indokolhatja ezt a tenger sok beleölt pénzt, időt és erőfeszítést? És ha idáig elmentek, lefizették a lakás gondnokát, a munkatársait, a saját nővérét – ha befenyítették azokat, akik ismerték őt, és figyelmeztették őket, hogy tagadják le még Adrian puszta létezését is – akkor miért nem jöttek utánam? Úton Cafran Reed étterme felé Y Tse hívott. – Helló, kölyök – búgta. – Hogy ityeg? – Remekül. Először fordult elő, hogy felhívott. Utált telefonálni. Gyanítottam, hogy valaki megkérhette rá. – Biztosan? Valaki azt mesélte, ma egy kicsit furán viselkedtél. Mi újság? – Ki volt? – érdeklődtem. – Sonja? – A francba is, Capac, még hány hölgyre hoztad rá úgy a frászt ma, hogy majd összeszarta magát? Zokogott, szívtelen pöcsnek nevezett, azzal fenyegetőzött, hogy felbontja a szerződésedet. Ivott is, pedig ez nem vall Sonjára. – És ezért engem hibáztat? Bassza meg! – kiabáltam. – Nem hajlandó elismerni Adrian létezését! A saját öccséről van szó, az a kurva meg csak ült ott, és azt hazudta, hogy árva! Te elhiszed ezt a szart? Aztán elmegyek a Pártközpontba, de valaki eltüntette a srácra vonatkozó összes aktát. Felhívom a munkahelyét, ahol azt mondják, soha nem dolgozott ott, ráadásul még képzeletbeli sofőrök listáját is készítettek nekem. És ott van még... – Hó! – nevetett bele a telefonba. – Fékezd magad, Capac! A plafonon vagy? – Y Tse – ordítottam –, Sonjának van egy öccse! Adrian a sofőröm volt, és a legjobb barátom, amióta csak elkezdtem itt dolgozni. Pár nappal ezelőtt nem jelentkezett munkára, és mostanra olyan az egész, mintha csak álmodtam volna. Senki sem hajlandó 143

beismerni, hogy ismerte őt, nincs semmi bizonyíték arra, hogy valaha is létezett volna. Mit vársz, hogy a faszba reagáljak erre? – Hallgass ide, Capac... nem, szardellát nem... – mondta valaki másnak a háttérben vegyük át ezt az egészet higgadtan! Nem ismerem túl jól Sonját, de pár évvel ezelőtt eltöltöttem vele és Leonorával egy egész estét. Beszélgettünk az életünkről, a bensőséges dolgokról, a sok szarról, amiről csak hajnali ötkor szokott dumálni az ember. Akkor elmondta, hogy soha nem volt családja, és hogy mennyire szeretett volna egy kistestvért. Elég érzelgős volt, amikor erről mesélt. – De hát én láttam a srácot! Minden egyes kicseszett nap, Y Tse! Azt mondod, hogy csak képzeltem őt? – Nem. Én mindössze csak annyit mondok, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor még senki nem hallott Capac Raimiről, Sonja Arne azt mondta nekem, hogy nincs öccse. Ami annyit tesz, hogy bármibe is botlottál bele, az időrendben előtted van. Ahogy én látom, három lehetőség adódik. Egy: Sonja végig hazudott ezekben az években, és tényleg van egy öccse. Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Miért hazudott volna? Kettő: kezdesz begolyózni. Ez nem valami klassz gondolat, de az agyunk időnként cseszekszik velünk. Ezt sem tartom valószínűnek, de nem vethetjük el ennek a lehetőségét. Három: sosem létezett Adrian Arne, csak valaki eljátszotta. – De Sonja mutatott be minket egymásnak! Azt mondta, hogy ő az öccse. – Akkor hazudott neked. Ettől az egyszerű állítástól dobtam egy hátast. Pedig olyan egyértelmű volt! Azonnal tudtam, hogy csak ez lehet az igazság, és átkoztam magam, amiért én nem jöttem rá korábban. – El akarta hitetni veled, hogy van egy öccse – folytatta Y Tse –, úgyhogy megetetett ezzel a rizsával. A srác is benne volt. Ezt a cselt könnyű megcsinálni, hiszen nem volt okod gyanakodni, hogy valami bűzlik. És most véget akarnak vetni a színjátéknak, úgyhogy abbahagyják a hazudozást. Nincs benne semmi trükk. Hiszen ki venné észre egy olyan fickó eltűnését, aki valójában soha nem is létezett? 144

– De miért vállalnák be ezt a sok hercehurcát? – tudakoltam. – Mit számít, hogy azt hiszem Sonjáról, van-e öccse vagy nincs? Nincs semmi értelme. Miért játszanák el? – Ezt neked kell kiderítened, ha úgy döntesz, hogy utána akarsz járni a dolognak. Csakhogy előre megmondom, bárki álljon is mögötte, kétlem, hogy az Sonja lenne. Gyanítom, hogy másvalaki is benne van, valaki olyan, aki szeret értelmetlen játékokat játszani még önmaga számára is ismeretlen okokból. – A Kardinális? – Az egész őrá vall. Megnézted a Pártközpont aktáit, és semmit sem találtál? Hát, ha nem arról van szó, hogy a fickó nem Sonja öccse, így a neve sem Arne – Bassza meg! –, kinek van elég hatalma ahhoz, hogy azokkal az aktákkal babráljon? Csak egy maroknyi embernek, és a Kardinális mindegyiküket igen rövid pórázon tartja. Ilyesmit az ő tudomása nélkül nem lehet megtenni. – Volt ott egy... Elhallgattam. Elmondjam neki a lépcsőházi találkámat? Megbíztam Y Tse-ben, de... nem. Megbíztam benne és ennyi. Legalább egy emberre szükségem volt, akiben bízhatok. – Volt ott egy nő múlt éjjel. A Pártközpont lépcsőin felfelé menet találkoztam vele. Nem tudom, mi dolga volt ott, de nem egyenes úton járt. Úgy volt öltözve, akár egy betörő és... – Egy betörő? – horkantotta. – Ezt felejtsd el! Ilyesmi nem történhet meg. – De megtörtént. Valahogy bejutott. Az egyik magasabb szintről jött lefelé, amikor én... – Én mondom neked – szakított félbe –, hogy a Pártközponté a legszigorúbb biztonsági rendszer ezen a Földön. Az Osztag mellett még minden szinten érzékelők is vannak, a falak mögött távirányítású gépfegyverek, a mennyezeteken gáztartályok, rejtett kamerák, titkos csapdák, mindenféle... – Rejtett kamerák? A szívem vadul verni kezdett, ahogy arra gondoltam, hogy a Kardinális éppen a tévékészüléke előtt ebédel, és az én ütemesen mozgó, csontos seggemet bámulja. – Rengeteg. 145

– A lépcsőházban is? – Naná! Basszus. Újabb megoldandó probléma. Ezt a hetet szívesen visszapörgettem volna, hogy elkezdjem elölről. – Szóval szerinted a Kardinális áll a dolog mögött? Ő vette rá Adriant, hogy bolondot csináljon belőlem, vagy lehet, hogy eltüntette őt is, mint a többieket, akikről meséltél? Mint például Harry Gilmert? – Harry...? Ó, ja hogy őt! Bizony, lehetséges. Nem haladja meg... – Y Tse – vágtam közbe, mert hirtelen eszembe jutott valami –, ismered Paucar Wamit? Hosszú csend támadt. Végül halkan azt kérdezte: – Te honnan ismered Wamit? – Nem ismerem. Nem igazán. Nem olyan régen összefutottam vele, és a neve alig egy másodperccel ezelőtt ugrott be az agyamba. Dolgozott a Kardinálisnak, nem igaz? Embereket ölt meg neki, és eltüntette őket. Y Tse habozott. – Ritkán látják Wamit jönni-menni, és ő bizony képes anélkül eltenni embereket láb alól, hogy nyomot hagyna. Viszont kétlem, hogy ő lett volna. – De megéri ellenőrizni, nem? – erősködtem. Nem tudtam biztosan, miért kapcsoltam össze gondolatban a gyilkost ezzel az üggyel, de valahogy biztosra vettem, hogy rátapintottam valamire. – Én nem tenném. Wami a saját játékát játssza, és nem az a fajta, akivel össze akarnád akasztani a bajszod. Ha a tanácsomat kéred, akkor azt mondom, hagyd szépen békén Paucar Wamit! Ezt inkább reménykedve mondta, mintsem úgy, mintha számítana is erre. Y Tse tudta, hogy nem fogom ejteni a dolgot. Beszélgettünk még egy kicsit néhány ártatlan témáról, aztán letette. Thomas dugóba került – nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy az ember a városban kocsikázzon –, de végül sikerült odaérnünk Cafran Reed étterméhez, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor kiszálltam a kocsiból. Jó lesz visszatérni egy pár órára a megszokott üzlethez. A mai napra már megkaptam azt az adag őrületet, amit még kezelni tudtam. 146

Az ajtó feletti feliraton egyszerűen csak ennyi állt: „CAFRANHOZ”. Odabent a sarkokban művirágok árválkodtak, erős, sárgás fény uralkodott, fákat és folyókat ábrázoló képek lógtak a falakon, a háttérben halk popzene szólt. A bájos recepciós feltárcsázta a főnökét, majd egy pincérnő odakísért az egyik fal melletti asztalhoz. Cafran pár perccel később bukkant fel, fesztelenül mosolyogva. Alacsony volt, pufók, szívélyes és kopasz, mint egy golyó. Arcát ellepték a szeplők. Nagy, piros szemüveget viselt. Konzervatív öltönyt hordott, bár kissé furán festett a narancsszínű nadrágtartóval és a szíve fölé kitűzött „SZERETEM A CAFRANHOZ-T” feliratú jelvénnyel. – Szóval, Mr. Raimi – mondta jókedvűen, miközben leült –, maga a legújabb kijelölt lovag. Jó sok idő telt el a legutolsó látogatása óta. Éppen a napokban említettem Amának, a lányomnak, és voilá, maga máris itt van. Nem enne valamit? Igen kitűnő a marhasültünk. – Egy marhasült remek lenne – mosolyodtam el. – Két marhasültet kérnénk – fordult Cafran a pincérnőhöz. – Ma már ettem egyet – vallotta be bizalmasan –, de ne mondja meg Amának, ha találkozik vele. Tudja, diétáznom kellene. Míg a sültre vártunk, tovább fecsegett, mesélt az orvosáról, az üzletről, a kuncsaftokról. Én szívélyesen mosolyogtam, felhúztam a szemöldököm, és kérdéseket tettem fel neki, valahányszor szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Gyűlöltem az értékesítésnek ezt a részét. Alig vártam már, hogy a lényegre térjünk. Állandóan körbekörbepislogtam, néztem, hozzák-e már a sültet, felmértem a személyzetet és a kuncsaftokat. Az egyik ablak melletti asztalnál egy pincérnő szolgálta fel éppen a desszertet. Szép alakja volt, klassz lábai. Cafran egy bűvészről mesélt, akit a tévében látott. A bűvészkedés volt a hobbija – rengeteg trükköt tudott, és felajánlotta, hogy később megmutat nekem párat, amire azt feleltem, hogy pompás lenne. Lusta tekintetem ismét a szép combú pincérnőre tévedt. Éppen végzett a desszert felszolgálásával. Megfordult, és én azonnal elvesztettem az érdeklődésemet Cafran Reed, a biztosítás és minden más iránt. A lépcsőházi nő volt az! Gépies mosollyal felpillantott a zsúrkocsiról, és ekkor észrevett. Mosolya széttört. Kiejtette az egyik kezében tartott kést, és az ráesett 147

egy kis trifle-re. Gyorsan összeszedte magát, befejezte a felszolgálást, majd elindult az asztalunk felé. Cafran valósággal sugárzott, amikor hozzánk lépett. – Ama, hadd mutassam be neked Capac Raimit. Capac, ő a lányom, Ama Situwa. – Örvendek – mondtam, és kinyújtottam reszkető kezem, hogy megrázzam az övét. – Úgyszintén. Abban a pillanatban, hogy az ujjaink összeértek, merevedésem támadt. Ő még a tenyeremen át is megérezte, és elmosolyodott. – Azt hiszem, mi már találkoztunk korábban, Mr. Raimi. Egzotikus hangja volt, olyan akcentussal, amit nem tudtam hova tenni. – Kérlek, hívj Capacnak! Igen, azt hiszem utunk már keresztezte egymást. Egyszer. – Tényleg? – jött izgalomba Cafran. – Micsoda véletlen! És hol történt? – Már nem igazán emlékszem – mondta Ama. – Te igen, Capac? – Azt hiszem, egy partin – mosolyodtam el halványan. – Valahol bent, a városban. Talán a középső régióban. – Hát persze! Együtt mentünk fel a lépcsőn, ahogy a régi dal mondja. – Így igaz. Olyan mosolya volt, hogy festményre illett volna. Beszéd közben rendszeresen megérintette a nyelvével az első metszőfogait. – Összefuthatnánk valamikor újra – búgta. – Csak szólj, hogy mikor és hol! – Úgy lesz. Megfordult, hogy váltson néhány szót Cafrannal, én pedig éreztem magamban a mindent lebíró lüktetést. Belekapaszkodtam az asztalba, és valahogy sikerült elnyomnom a borzongást. Lemaradtam róla, hogy mit mondott az apjának, úgyhogy csak azt vettem észre, hogy ismét felém fordul. – Örülök, hogy újra láttalak, Capac. Később lehet, hogy még csatlakozom hozzátok, mondjuk a desszertre. – Az klassz lenne. 148

A francba is, de még mennyire! Egy hatalmas tálcán csak ő, megszórva cukorral, egyébként teljesen meztelenül. A képtől összefutott a nyál a számban, miközben ő folytatta körútját az étteremben, néha-néha megörvendeztetve egy gyors és pajkos mosollyal. Lidércnyomás lesz ezután a munkára koncentrálni, de meg kellett próbálkoznom vele. – Majd kiesik a szeme – jegyezte meg Cafran szárazon, mikor végül ismét ránéztem. – Nem túl bölcs dolog így fixírozni egy lányt az apja orra előtt. – Sajnálom, Mr. Reed, én... Nevetésben tört ki. – Csak tréfálok. Ama vonzza a tekinteteket. Úgyhogy egyáltalán nem tudom hibáztatni az őt megbámuló fiatalembereket. Sőt, még bóknak is veszem. Sután elmosolyodtam. – Mr. Reed, azt mondta, hogy a lányát Ama Situwá-nak hívják. Férjnél van? – Nem. Az anyja és én évekkel ezelőtt különváltunk. Nem volt valami barátságos válás. Az anyja Amával együtt visszatért a szülőhazájába, ahol ismét felvette a lánykori nevét, minket, kettőnket pedig távol tartott egymástól. – Akkor hogy került...? – intettem fejemmel az elbűvölő lány felé. Felsóhajtott. – Ama anyja négy évvel ezelőtt meghalt. Azt mesélte Amának, hogy egy szörnyeteg vagyok, így nem szívesen keresett fel engem, még akkor sem, amikor egyedül maradt. De végül eljött, hogy maga alkosson véleményt, ártalmatlannak talált, és azóta együtt vagyunk, igyekszünk bepótolni az elvesztegetett, szomorú éveket. Megérkeztek a marhasültek, és mi nekiláttunk az evésnek. Mikor végeztünk, hátradőltünk, és elrágcsáltunk néhány mentalevelet. – Szóval – simogatta meg a hasát Cafran elégedetten elmosolyodva – azért jött, hogy megpróbáljon rám sózni valami biztosítást. – Így igaz – mosolyogtam vissza. – Összegyűjtöttem önnek több nagyszerű biztosítási kötvényt, olyan áron, amitől biztosan dalra fakad örömében. 149

– Ezt erősen kétlem. Sosem fizettem biztosítást, azóta nem, hogy fiatalkoromban egyszer megégettem magam. Ez az egész egy nagy humbug, amivel pénzt akarnak kiszedni az emberből. Az egyik fő oka annak, amiért ebben a városban maradtam, éppen az, hogy igen lazák az üzletek biztosítására vonatkozó törvények. – És ez nagyrészt a Kardinális érdeme – jegyeztem meg. – Ő tartja távol a törvény kezét a kisvállalkozóktól. Nélküle nem tudna ilyen szabadon működni. – Ez igaz. – Akkor miért nem akarja meghálálni neki? Válassza ki az egyik lehetőséget! Vegye úgy, hogy ez egy baráti gesztus! Jótett... Felnevetett. – A Kardinális nem úgy szabja meg a Város biztosítási normáit, hogy közben rám gondol. Semmivel sem tartozom neki, és ő sem tartozik semmivel nekem. És nekem tetszik is így. – De... Cafran felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. – Egy jó ebéd után nincs jobb egy bűvésztrükknél! Beletúrt a zsebébe, ahonnan előhúzott egy zellerrudacskát és egy mini nyaktilót. Kipakolta őket az asztal közepére egy fehér szalvétára. – Ez az egyik kedvenc mutatványom. Egyszerű, klasszikus, időtlen. – Hölgyeim és uraim! – dörrent a hangja, amitől majd frászt kaptam. Körülnéztem és láttam, hogy a többi vendég mosolyog: már tudták, mi következik. – A Nagy Cafran büszkén mutatja be az egyenesen az anarchista Franciaországból érkezett Madame Guillotine-t! A fejek lenyesőjét, a szomjas pengét, a királyok gyilkosát, a leghalálosabb vágóélt, a csókot osztó, sosem hibázó acélt. Az áldozat megérkezett. Bedugta a zellerrudat a szerkezet nyílásába. – A penge felemelkedik. Felhúzta a kis bárdot a szerkezet tetejéig. – A vérszomjas közönség már szürcsölésre kész! A kart kihúzzák, a penge lecsap! A bárd lezúdult, átszelve a zellerrudat. 150

– Az áldozat feje elgurul! A nézők tapsoltak. Cafran felkapta a zeller két darabját, feltartotta, hogy mindenki jól lássa, aztán odaadta egy pincérnőnek, hogy takarítsa el. – És most – mondta vidáman –, kérnék egy önkéntest! Rám nézett, mire én tétován felemeltem a kezem, mintha jelentkeznék. Cafran megfogta az egyik ujjamat. – Tudja – mondtam, miközben hagytam, hogy jobb kezem középső ujját a lyukba dugja – én tudok egy remekbeszabott okot arra, hogy miért kellene mégis elfogadnia az egyik biztosításunkat. – Tényleg? – ráncolta a homlokát, miközben a trükkre összpontosított. – És mi lenne az? – A lánya. Cafrannak lefagyott a mosolya az arcáról, és lassan felém fordult. – Elmagyarázná, mire gondol? A hangja hidegen csengett. – Ha meg akarja tartani a lányát, szerződjön velem! – Ez fenyegetés? Ujjai megmarkolták az enyémeket, és én hirtelen rájöttem, hogy nem ez a legjobb alkalom a játszadozásra. Csakhogy már túl késő volt abbahagyni. – Nem. Ez egy ajánlat. Maga vesz tőlem egy biztosítást, és én hagyom, hogy megtartsa a lányát. Gúnyosan elmosolyodott. – Azt hittem, maga egy rendes fiatalember, de a patkány előbb vagy utóbb mozgatni kezdi a bajszát. Csakhogy ne felejtse el ifjú és romlott barátom, hogy nem árthat sem nekem, sem a lányomnak. A Kardinális megtiltotta. – Nem arról beszéltem, hogy ártanék Amának. – Akkor – engedje meg, hogy ilyen nyíltan fogalmazzak – mégis mi a faszról beszélt? Közelebb hajoltam. – Amának egy haja szálát sem görbíteném meg, csakhogy el tudom és el is fogom venni magától, ha nem hajlandó megegyezni velem. – Az elrablását tervezi? 151

Most már inkább értetlen volt, mintsem mérges. – Nem. Én házasságról beszélek, Mr. Reed. Láthatóan teljesen összezavarodott. – Miféle üzletkötő maga? – Aki minden lehetőséget megragad. Azt hiszem, Amát és engem egymásnak teremtett a sors. Működik köztünk a kémia. Idővel belém fog szeretni. Az igazat megvallva azt hiszem, annyira meg fog szeretni, hogy megtesz bármit, amit csak kérek. Ha elhagyom ezt a várost, és útnak indulok a Föld valamelyik istenverte szegletébe, ő követni fog. Soha többé nem látja a lányát, ha ezt megteszem, Cafran. Elmosolyodtam. – Vagy hívhatom inkább apukának? – Maga megőrült – tátotta el a száját. – Lehet. De nézzen a szemembe! Nézzen Amáéba! És azután mondja azt, hogy őrült vagyok! A terem másik felébe pillantott. Ama minket figyelt, arca vicces fintorba torzult, miközben azon töprengett, miért szakadt félbe az előadás. Megnyalta az ajkát. – Soha nem hagyna el! Még ha feleségül is venné, akkor sem hagyna el csak úgy! – Biztos benne? – Biztos. Vállat vontam. – Talán igaza van. Jobban ismeri, mint én. Talán ragaszkodik önhöz, függetlenül attól, hogy én mit kérnék tőle. De nem szeretne inkább biztosra menni? Nem szeretné biztosítani a hosszú távú hűségét? A legsunyibb mosolyomat villantottam rá, és hátradőltem. Körmei az ujjamba vájtak. Jobb kezét a guillotine teteje fölé emelte. A vendégek kíváncsian, sutyorogva figyeltek, kiszagolva a köztünk kialakult feszültséget. A bűvésztrükk ezen a ponton akár balul is elsülhet úgyhogy most vártak, nem következik-e egy kis be nem tervezett vérontás. Cafran felpillantott, váratlanul elmosolyodott, és a kezével lecsapott. Reflexszerűen összerándultam, lelki szemeim előtt már 152

láttam, ahogy az ujjamat kettészeli a penge, vér fröcsköl belőle, és hárpiák meg vámpírok gyűlnek körém, hogy felszürcsöljék. Ám a penge akadálytalanul zuhant a nyaktiló aljára. A tömeg levegő után kapott, aztán tapsolni kezdett, miközben kihúztam az ujjamat a guillotine-ból, és megmozgattam. Cafran felállt, meghajolt, aztán visszaült. – És most, hol vannak azok a papírok, melyeket alá akar íratni velem? Szünet. Majd ajka szívélyes mosolyra húzódott, vállon veregetett és rám kacsintott. – Fiam. Köszönetet mondtam Cafrannak az ebédért, kézfogással pecsételtük meg az egyezséget, aztán távoztam. Ő végig kesernyésen mosolygott. Ama karba font kézzel várt rám odakint, akár egy bíró a halálbüntetés kihirdetésekor. Odasétáltam hozzá. Vagy egy percig csak álltunk néma csendben, elbizonytalanodva. Amennyit róla tudtam, lehetett akár a Kardinális bérgyilkosa is, aki azt a parancsot kapta, hogy csábítson el, kísértsen és gyilkoljon meg egy bizonyos Capac Raimit. Amit ő tudott rólam, az alapján lehettem volna a Kardinális leghívebb embere is, aki azért jött ide, hogy helyrehozza az elmúlt éjjel elkövetett hibáját. Egyikünk sem tudta, hogy a másik a potenciális szeretője vagy a gyilkosa-e. Komikus lehetett volna a helyzet, ha nem az életünk függött volna tőle. Ama törte meg a csendet. – Élvezted a tegnap éjszakát? – Kicseszettül igen – feleltem, mire mindketten felnevettünk. – Még soha nem csináltam lépcsőn. – Én sem. Egészen más, nem? – Kimondottan izgató. – És pezsdítő, mámorító. És egyben hihetetlenül és nevetségesen ostoba. – Tudom. Úgy kefélni, mint a nyulak a Pártközpont lépcsőházában... Ha véletlenül belénk botlik valaki... 153

Beharapta a felső ajkát. – Szóval te vagy Capac Raimi. – Te pedig Ama Situwa. – Hallottál már rólam a tegnapi napot megelőzően? – Nem. – Én viszont hallottam rólad. – Kitől? – Olvastam rólad a Pártközpont aktáiban. Haboztam, és lehervadt a mosolyom. – Elmondod nekem, hogy mit kerestél ott? Idegesen nézett körül. – Milyen közel állsz a Kardinálishoz? Mennyire vagy hű hozzá? Míg válaszomat várta, le nem vette rólam a szemét. – Nem is tudom – feleltem őszintén. – Egy pár nappal ezelőttig azt mondtam volna, utolsó leheletemig hű vagyok. Ő volt a kulcs mindahhoz, amit akartam: a vagyonhoz, a dicsőséghez, a hatalomhoz. De ma már nem vagyok ennyire biztos benne. Eltűnt egy barátom, és szerintem a Kardinálisnak köze lehet hozzá. Lehet, hogy csak játszik velem. Ha megszorongatnának, azt mondanám, hogy a hűségem kezd meginogni. – Betörtem a Pártközpontba – vallotta be Ama. – A második emeleten van egy őrizetlen ablak, ahova kötélen jutottam fel. Hetente háromszor-négyszer lopóztam be, a felső emeleteken kutattam titkos akták után. Elég bizonyítékot gyűjtöttem, hogy ízekre szedjem a Kardinálist. Egy szempillantás alatt megsemmisíthetném, ha akarnám, akár már holnap. A története teljesen képtelennek tűnt: egy nő, aki bármiféle segítség nélkül, egyedül betört a Pártközpontba. De én mégis hittem neki. – És megteszed? – tudakoltam. – Valószínűleg. Majd a végén. – Miért? Mit kerestél ott? Miért mentél oda? – Később majd elmagyarázom. Most elég annyit tudnod, hogy nincs megbízóm. Ezt az egészet csak magam miatt teszem, teljesen egyedül. Ha elárulsz, akkor engem árulsz el, a nőt, akit nem ismersz, 154

a nőt, akivel egyszer keféltél egy lépcsőházban, a nőt, aki azt hiszi, szerelmes beléd, bár nem érti, ez hogy lehetséges. Erőtlenül elmosolyodott. – Ha ez számodra értelmesen hangzik, te legalább olyan őrült vagy, mint én, amiért elmondtam neked ezt az egészet. Ama remegett. Vadidegen voltam a számára, de ő mégis rám bízott mindent, amije csak volt: a testét, a szívét, az életét. Korábban még soha senki nem bízott meg bennem ennyire. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék. Mintha széttépnének. Valamiért úgy éreztem, hogy legszívesebben csatlakoznék hozzá, hogy társulnék vele a Kardinális ellen, pedig ez azt jelentené, hogy kockára teszek mindent, hogy veszélyeztetem a jövőmet. – Ismered Adrian Arne-t? Nem volt lényeges kérdés, de ha ő is hazudik, ahogy a többiek, még ma éjjel feladom a Kardinálisnak. – Személyesen nem – felelte. – De a nevét már láttam. Ő is rajta van az Ayuamarca listán. – Hogy milyen lista? Úgy rémlett, korábban már hallottam ezt a kifejezést. – Ayuamarca. Ezért mentem a Pártközpontba. Ez a válasz azokra a kérdésekre, melyek azóta kínoznak, hogy ebbe a városba jöttem. Még nem tudtam megoldani a rejtélyt, de tudom, hogy ez a titok kulcsa. A lista tele van nevekkel. Rajta van az enyém. Adrian Arne-é, Leonora Shankaré. A tiéd. Több tucatnyi név, és mindegyik egy megfejtendő rejtély. Az órájára nézett, és felszisszent. – Mennem kell. Apámnak szüksége van rám. Az állandó pincérnők közül lebetegedtek egypáran. – Újra találkoznunk kell – mondtam gyorsan, félve attól, hogy ő is úgy eltűnik majd, mint Adrian, miután elbúcsúzunk. – Többet akarok hallani erről a listáról és hogy mit keresel. – Hát persze. – Hol? És mikor? – Holnap. A dokkoknál. 15-ös móló. Hat körül gyere! Így lesz elég időd átgondolni a dolgokat. Addig eldöntheted, nem jelentek-e túl nagy kockázatot, és hogy nem akarsz-e inkább hű maradni a 155

főnöködhöz. Nem hibáztatlak, ha így teszel. Többet kérek, mint amit egy idegennek szabad lenne. Nem lepődöm majd meg, ha Ford Tassóval és az Osztag embereivel érkezel. Felsóhajtott. – De már nem tudom abbahagyni. Ha hibát követtem el, akkor halott vagyok. Arra tettem fel mindent, hogy szeretsz... Ez pedig akkora őrültség, hogy már attól rosszul leszek, ha rágondolok. Ezzel elindult. Én csak álltam ott, és néztem utána, tátott szájjal. Néhány lépés után visszafordult felém, hogy feltegyen még egy kérdést. – Emlékszel a gyerekkorodra? Nyilván megrezzentem, mivel sokat sejtetően elmosolyodott. – Én sem – mondta, és távozott. Az irodába visszatérve iktattam a papírokat. A mogorva Sonja is ott volt, és gyanakodva méregetett, de rögtön felvidult, mikor meglátta az aláírt formanyomtatványokat. Majdnem olyan régen próbálta befűzni Reedet, mint maga a Kardinális. Megkérdezte, hogy csináltam, próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk. Morogtam valamit válaszul. Átejtett és hazudott nekem, és még nem álltam készen arra, hogy ezt megbocsássam és elfelejtsem neki. Átadtam az aktákat, hogy fejezze be ő a papírmunkát, egy béna ürüggyel kimentettem magam, és távoztam. Órákon át bolyongtam a Város utcáin, mielőtt visszaindultam volna a Skylightba. Tényleg képes lennék elárulni a Kardinálist? A válasz egyértelműen nem kellett volna hogy legyen. Hiszen a Kardinális életben hagyott. Bevett a csapatába, remek munkát kaptam tőle, és utasította Ford Tassót meg Sonját, hogy tanítsanak. Én pedig mindezek után ellene fordulok egy besurranó tolvaj meséje miatt, aki egy lépcsőházban elcsábított? Tiszta őrület volt az egész. Fel kellene adnom Amát. Amennyit a nőről tudtam, lehetett akár besúgó is, akit a Kardinális küldött a nyakamra, hogy tesztelje a hűségemet. De ha nem az – ha őszinte volt velem –, akkor még fontosabb, hogy feladjam. Haza kellene mennem, lezuhanyozni, felemelni a kagylót és elmesélni mindent a Kardinálisnak Ama 156

Situwáról és arról, hogy mekkora fenyegetést jelenthet a számára. Az érzelmek – az a bizsergető érzés, ami lehet akár szerelem is, de valószínűleg inkább csak a kanosságomból fakadt – meg menjenek a fenébe! Már majdnem elhatároztam magam, mikor csörögni kezdett a mobilom. A Kardinális egyik titkárnője volt az. A nagyfőnök azonnal látni akart. Értesült róla, hogy üzletet kötöttem, Cafrannal, és személyesen akart gratulálni hozzá. Ez mindent eldöntött. Elmegyek hozzá, és szemtől szembe elmondom neki a dolgot. Ama Situwának vége. És Adrian is elmehet a francba! Elég nekem a saját nyakammal törődni, az fontosabb a többiekénél. Éppen amikor magamban elrendeztem a jövőm, ismét csörögni kezdett a mobilom. Ezúttal Conchita egyik orvosa hívott. Meglátogatta a férje, amitől rosszabbodott az állapota, és megpróbált öngyilkos lenni. A doki azt mondta, majdnem sikerült is neki. Arra kért, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek fel hozzá. Leszedálták ugyan, de még mindig magánál van. Ha én sem tudok segíteni rajta, akkor el kell vinniük valahová, ahol szakemberek tudják kezelni. Az orvos ugyan nem mondta ki, hogy én vagyok az egyetlen, aki elválasztja Conchitát a diliháztól, de erre célzott. Minden más bajomról elfeledkezve hívtam Thomast, és rekordidő alatt értünk a Skylightba. A Kardinálisnak várnia kell. Mikor megérkeztem Conchita lakosztályába, közölték, hogy a telefonhívás óta már lecsillapodott, a kimerültségnek, a nyugtatóknak és a vérveszteségnek köszönhetően. Most a hálószobájában pihen, félálomban sírdogál, és a plafont bámulja. Az orvosok azt akarták, hogy inkább reggel jöjjek vissza, de ekkor kijött az egyik nővér, és azt mondta, hogy Conchita látni szeretne, így végül úgy döntöttek, jobb, ha inkább mégis bemegyek. Figyelmeztettek, hogy legyek kíméletes és megértő vele, hogy próbáljam megnyugtatni. Mintha mondani kellett volna. Beléptem, behúztam az ajtót magam mögött, és a szobát átszelve odamentem az ágyhoz, ahol a törékeny alak feküdt. – Hé, kicsi! – köszöntöttem halkan. Kinyitotta a szemét, és erőtlenül elmosolyodott. – Helló! 157

Hangja elgyötört és bágyadt volt. – Azt hittem, nem is jössz, hogy egyedül fogok meghalni, hogy elvesztettelek. – Ne légy buta! Engem nem veszthetsz el! A koponyámba egy szerkezet van beültetve, ami mindig visszahoz, akár akarom, akár nem. – Lökött – mondta grimaszolva. – Olyan sok idő telt el azóta, hogy utoljára megpróbáltam megölni magam, hogy már el is felejtettem, mennyire fáj. Sírni kezdett, mire én gyengéden átöleltem. – Csitt! Ne sírj! Nincs rá szükség, hiszen itt vagyok. Majd én segítek. Megígértem, hogy megvédelek, nem igaz? Az örökkévalóságig. Hátrahúzódtam, de csak annyira, hogy láthassam az arcát. – Mit mondott neked, Conchita? Mit mondott neked az a szemétláda, ami miatt mindennek véget akartál vetni? – Rettenetes volt, Capac – nyögött fel. – Pedig nem is akart az lenni. Megpróbált segíteni, úgy, mint te most, csak nem tudta, hogyan tegye. Megpróbált felkészíteni. A szemébe ismét könnyek gyűltek. Szomorúan megrázta a fejét, amitől pár könnycsepp útjára indult az arcán lefelé. – Szegény Ferdy! Mindig azt próbálta tenni, ami a legjobb nekem, csak éppen soha nem volt benne jó. – Hát még él? – Persze hogy él! Szipogott egyet. – Ferdy soha nem fog meghalni. Örökkön-örökké létezni fog, és megmarad ugyanolyan szörnyűnek és gyámoltalannak, amilyen mindig is volt. – Azt hittem meghalt. – Nem. Ferdy volt az. Lefogyott, de egyébként nem nagyon változott. – Mit mondott, amitől te ezt... az ostobaságot csináltad? Conchita fagyosan nézett rám, amitől kivételesen most az arcán is látszott, hogy hány éves valójában. – Azt mondta, hogy gengszter vagy. 158

Csüggedt képet vágtam. – Conchita, én... én elmondtam volna neked. Csak nem akartam... – Rendben van. Ez engem nem érdekel. Amúgy is gyanítottam. Csakhogy azt is mondta, hogy ayuamarca vagy. Megdöbbentett, hogy ezt tőle hallom. – Azt mondta, rossz ötlet közel kerülni hozzád, de ezt már amúgy is tudtam. – Már miért lenne rossz ötlet, Conchita? – firtattam halkan. – Mert szinte az összes ayuamarca holtan végzi – felelte. – Néhányan még élnek... a kiválasztott kevesek... de a többségük... Ferdy azt remélte, azzal, hogy elmondja, jót tesz nekem. Felhorkant. – Ostoba szörnyeteg az az ember. – Nem értelek – mondtam, és elengedtem, hogy kicsit távolabb tudjak húzódni tőle. – Ne aggódj! – nyúlt utánam. – Nem fogok hallgatni rá. Megrémültem, mikor eljött. Azért próbáltam megölni magam, mert megrémültem. Képtelen voltam szembenézni azzal, hogy elveszíthetlek. Csakhogy te más vagy. Nem vagy olyan, mint a többiek. Te le tudod győzni őt. Tudom, hogy képes vagy rá. Nem olyan vagy, mint ők... vagy én. Bólintott, mikor kérdő pillantást vetettem rá. – Én is az vagyok. Gyenge, mint a többiek. De te ráboríthatod az asztalt, Capac. Erősebb vagy, mint mi, többiek. – Még mindig nem értem. Mi köze van Ferdinand Wainnek ehhez? Hogy lehet egy ilyen senkinek ekkora befolyása, aki ráadásul állítólag már meg is halt? Hogy kapcsolódik ő az Ayuamarca listához? Milyen hatalma van neki... – Ferdinand ki? – szakított félbe. – Ferdinand Wain – nyögtem fel. Conchita máris megpróbálja kitaszítani a férjét az elméjéből? Ismét kizárja a valóságot? – Ő meg ki? – Ő... Megfogtam a kezét. Nem akartam folytatni, de nem hagyhattam, hogy visszahúzódjon, addig nem, míg meg nem szerzem az 159

információt, amire szükségem volt. Kényszerítenem kell rá, bármennyire is gyűlölni fogom magam érte. – Ő a férjed. Ferdinand Wain. Kábultan meredt rám, és megrázta a fejét. – Nem, Capac – suttogta. – De igen, Conchita. – Nem! – sikoltotta. Aztán két keze közé kapta az arcomat, és elszörnyedve bámult rám. – Azt hittem, tudod. Azt gondoltam, hogy ezért... te jó Isten! Én nem Ferdinand Wainhez mentem hozzá, Capac. Az én férjem Ferdinand Dorak. – Ki...? A gondolataim kavarogtak. Ismertem ezt a nevet, de nem voltam hajlandó bevallani magamnak. – Dorak – ismételte. Hátradőlt a párnájára, és hamuszürke arccal, a szeméből patakzó könnyek zápora közepette azt mondta: – Az én férjem a Kardinális.

160

7

gyedül ücsörögtem a Shankarban, a lehető legmesszebb a reggeli törzsvendégektől, és az előző esti történéseken rágódtam. Semmi étvágyam nem volt. Rendeltem egy pohár narancslevet, de pár keserű korty után elment attól is a kedvem. Ferdinand Wain nem létezett. A név csak egy álca volt, ami az orvosoknak, a nővéreknek, a szálloda személyzetének és a hozzám hasonló hiszékeny bolondoknak szólt. Conchita a Kardinálishoz ment feleségül. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt. Hogy nyerhette el az a vén szörnyeteg az édes és ártatlan Conchita kezét? Viszont az is lehet, hogy ő sem volt mindig ilyen. A Skylightban eldugott, törékeny, védtelen nő talán csak a testét tönkretevő kór miatt változott olyanná, amilyennek én ismertem. Milyen lehetett korábban? Conchita semmi fontosat nem mondott azután, hogy rám zúdította a döbbenetes valóságot. Feltettem neki még pár kérdést az ayuamarcákról, de erre csak kimerülten valami olyasmit motyogott, hogy azok halottak. Végül a karjaimban aludt el. Hosszú ideig tartottam így, a levegőbe meredve, érezve gyenge szívdobbanásait. Nem riadt fel, mikor otthagytam. 161

Most már három embertől hallottam az Ayuamarca listáról. Paucar Wamitól, a gyilkostól – reggel jutott eszembe, hogy azt mondta, Adrian és én ayuamarcák vagyunk, és ekkor ébredtem rá arra is, hogy ezért kapcsoltam őt össze ösztönösen Adrian eltűnésével. Ama Situwa volt a másik, aki állítása szerint betört a Pártközpontba. És ott volt még a Kardinális beteg felesége. Valószerűtlen hármas, és amennyire én láttam, semmilyen más módon nem kapcsolódtak egymáshoz. De kik lehetnek ezek az ayuamarcák? Mi köti össze őket? És miért végezték közülük ilyen sokan holtan? Egy sovány kéz vállon veregetett, megzavarva a gondolatmenetemet. Riadtan pillantottam fel, a halál angyalára számítottam, de csak Leonora volt az. – Leülhetek? – kérdezte. – Hogyne! Felálltam, és kihúztam neki egy széket. Megköszönte, leült, és letette a tányérját, melyen több szelet ananász hevert. – Úgy festesz, mint aki túl sokat törte a fejét. A Dorry melletti életed miatt vagy ilyen levert? – Megvannak a sötét pillanatai – vallottam be. – Sosem sejtettem, hogy ez ennyire bonyolult lehet. Azt hittem, beletelik pár hónapba, mire belerázódom, de utána már könnyen fog menni. Majd megmondják, hogy mit csináljak, én pedig tanulok, és lépegetek felfelé a ranglétrán, ugyanúgy, mint bármely más üzletágban. Nem készültem fel az intrikákra, a bizonytalanságra, az őrültségekre. Felnevetett. – Ugyanaz a pokoljárás vár rád is, mint Dorry többi kedvencére. Minél magasabbra emelkedik valaki ebben a városban, annál furább dolgokat lát. Ha ez vigasztal, akkor elárulom: ez annak a jele, hogy kezdesz befutni. Dorry így tesztel. – Nem izgatnának a tesztek, de néha úgy érzem magam, mintha a bukásomat készítené elő. Mintha az lenne a terve, hogy kihasznál, aztán félrelök, mikor végzett. – Ez sem lehetetlen – ismerte el. – Nem hiszem, hogy ezt tervezné, de tévedtem már korábban is. – Ez nagyon megnyugtató – jegyeztem meg szarkasztikusan. 162

Kedveskedve megérintette a karomat. – Dorrynál nincs védőháló. Már akkor tudtad ezt, mikor a fedélzetre léptél. Most már késő emiatt panaszkodnod. – Igazad van. Sajnálom. Nehéz hetem volt. – És egyre nehezebbek jönnek – mondta erre komoran. Megette az egyik szelet ananászt, és közben körülnézett az étteremben. A kétkedés apró szikrája villant fel az arcán, de aztán elhessegette, bármi is aggasztotta, és újra elmosolyodott. – Szeretem ezt a helyet. Ez az otthonom. Sok tekintetben akkor kezdődött el az életem, mikor belevágtam ebbe az üzletbe. Néztem, ahogy a Város nagymenő férfijai és asszonyai jönnek-mennek, láttam, hogyan épül a történelem. Dorry még egy senki volt, mikor megnyitottam az éttermemet, és csak utcagyerekek jöttek be ide enni. Aztán ahogy nőtt a hatalma, ebből az étteremből hely lett. Emlékszem arra az éjszakára, amikor elhozta ide az elnököt. Olyan boldognak tűnt: egyik oldalán ott volt az ország leghatalmasabb embere, a másikon pedig Con... Elhallgatott és fintort vágott. – Conchita – fejeztem be helyette. Meglepetten pislogott. – Hallottál Conchitáról? – Összefutottunk a Skylightban. Jó barátok vagyunk. – Dorry tudja? – Most már igen. Az arcom elkomorodott, amikor eszembe jutott, hogy Conchita majdnem végzett magával. – Mi a történetük? – tudakoltam, a poharamat a másik oldalra tolva, hogy közelebb hajolhassak hozzá. – A Kardinális tényleg szerette őt? – Amennyire képes volt rá, igen. Szomorúan felsóhajtott. – Azt hittem, Conchita lesz a megmentője. Dorry olyan brutális volt a korai időkben! Mikor először találkoztam vele, szimpla utcai keményfiú volt, egy durva tahó. Soha nem volt képes fékezni a dühét. Rögtön ütött, akár egy hiperaktív gyerek. Egy állat volt. Éveken át tanítgattam. Megláttam benne a lehetőséget, az embert, 163

akivé válhat. Neki szenteltem magam, bár nem tudom biztosan, hogy miért. Egyszerűen volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, mellette a helyem. – Persze rám is gyanakodott. Korábban soha senkiben nem bízott. Nem hiszem, hogy ismerte volna a szüleit. Az utcán nőtt fel, garázsokban és üres házakban aludt. Nem tudott olvasni, alig tudott értelmesen beszélni. Én változtattam meg őt. Megtanítottam beszélni, olvasni, gondolkodni, cselekedni. Egyetlen dolgot nem tudtam megtanítani neki: hogy hogyan szeressen. Nem érdekelte az emberek társasága. Ekkor jött Conchita. Leonora elveszett a múlt világában. Én szinte levegőt se mertem venni, nehogy megzavarjam. – Olyan bájos volt! Filigrán, de tele élettel. Ő is rendületlenül kitartott Dorry mellett, akárcsak én, elviselte a hisztijeit, nem törődött a dühkitöréseivel, teljes szívéből szerette. Olyanok voltak, akár a Szépség és a Szörnyeteg. Dorry ráordított a világra, ő meg csak nevetett ezen. Nyilvános helyeken csiklandozni kezdte a hasát és odadörgölte az orrát a nyakához. Persze senki nem mert mosolyogni rajtuk. – Le tudta csillapítani? – tudakoltam. – Nem. De segített neki, akárcsak én. Viszont Dorry ugyanúgy öldökölte tovább az embereket, mintha azok csak legyek lennének. A magánélete egy pillanatra sem térítette le az útjáról. Mikor a betegség tönkretette Conchita elméjét, és elűzte őt tőle, sokan arra számítottak, hogy Dorry dühbe gurul majd, és dühét a Városon tölti ki. De nem így történt. Az üzlet üzlet maradt, nem számított, mennyire szenvedett belül. – Tényleg szenvedett Conchita miatt? – Azt hiszem igen. Dorrynál nehéz megmondani. Az biztos, hogy mogorva lett a felesége távozása után, és időnként gondolatban elkalandozott. De bánkódni nem bánkódott miatta. Szerintem egyszerűen képtelen a bánatra. Nem tudom megmondani, milyen közel került ahhoz, hogy szeresse Conchitát, de attól, hogy úgy szeresse őt, mint ahogy te vagy én vagyunk képesek szeretni, olyan messze volt, mint amilyen messze van ez a bolygó a Naptól. 164

Nincsenek valódi emberi érzelmei, leszámítva a gyűlöletet és a dühöt. Leonora ezután elhallgatott, és úgy tűnt, teljes figyelmét az ananászára fordította. Tudtam, hogy nem akar erről többet beszélni. És nem is bántam. Már így is többet tudtam a Kardinálisról, mint vártam. Körülnéztem az étteremben, miközben a beszélgetésünkön méláztam. – Láttad ma már valamerre Mr. Különcöt? Felnevetett. – Az ég szerelmére, ki az a Mr. Különc? – Y Tse – kuncogtam. – Kicsoda? Rábámultam, és közben éreztem, ahogy erőt vesz rajtam a csüggedés. – Leonora – mondtam remegő hangon –, ne merészelj itt ülni és... Felemelte a kezét. – Hallgass! Egy darabig töprengett. – Azt akarom, hogy mesélj nekem erről a Mr. Különcről! – De hiszen ismered... – kezdtem mérgesen. – Kérlek! – csattant fel. – Légy velem elnéző! Felsóhajtottam, és leírtam neki, hogy néz ki, aztán így folytattam. – Régebben ő volt a Kardinális jobbkeze. Ideje java részét itt tölti, rengetegszer van veled. Úgy viselkedik, mint egy bolond, de nem az. Ti ketten közeli barátok vagytok. Az az érzésem, egykor ennél többek is lehettetek, bár erről soha egyikőtök sem mondott semmit. Az igazi neve Inti Maimi. Folytassam? Leonora az asztalt bámulta, némán, mint egy hulla. Mikor felnézett, arca nyúzott volt. – Egyáltalán nem emlékszem rá. Mikor a szám csúfondáros mosolyra görbült, mindkét keze átlendült az asztal felett, és megragadta az enyémet. – Capac, esküszöm, hogy ez a név semmit sem mond nekem! Nem azt mondom, hogy ez az ember nem létezik. Nem kételkedem a személyleírásodban. Csak éppen nem emlékszem rá. Ezzel elengedett. 165

– Ez már korábban is megesett velem – mondta halkan. – De még soha nem volt ilyen erős az érzés. Mikor ma reggel felébredtem, éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy valami hiányzik. Mint amikor bemész egy szobába, és elfelejted, hogy mit akartál ott. Hiányérzetem támadt, de nem tudtam rá magyarázatot adni. Most már tudom, mi volt az oka. – Azt akarod mondani, hogy elfelejtetted őt? De hát ez lehetetlen! Nem felejthetsz el csak úgy egy embert! Képtelenség. Keserűen elmosolyodott. – Sokat kell még tanulnod, Capac. Igenis elfelejtettem őt. És nem ez az első eset. Conchita gyakran említett olyan neveket, melyek semmit sem jelentettek nekem, olyanokat, akikről váltig állította, hogy ismerem őket. Hosszú ideje kezdődött már ez. Azt hittem a betegségéhez van köze, hogy így talál ki magának barátokat. De ahogy teltek az évek, kezdtem azt gondolni hogy valójában ő az egyetlen, akinek nincs problémája – Conchita másokat is leszidott a társaságunkban Erősködött, hogy olyan embereket ismerünk, akiket nem ismertünk. Megrázta a fejét. – Öreg vagyok, és sok furcsa dolgot láttam már életemben. Az agy összetett, tekervényes valami. Manipulálható. Láttam forró parázson járni embereket, olyanokat, akik egy óráig is vissza tudták tartani a lélegzetüket a víz alatt, olyanokat, akik fel tudták idézni, mi történt a születésük előtt. Végzett az utolsó szelet ananásszal is, és várta, hogy megszólaljak. – Y Tse is emlékezett emberekre – mondtam végül. – Időnként vitázott is miattuk veled. Azt hitte, összejátszol a Kardinálissal. Azt hittem én is Sonjáról, mikor az egyik barátom, Adrian eltűnt. Esdekelve néztem rá. – Mit jelent ez az egész, Leonora? Rándított egy kicsit a vállán és felállt. – Nem tudom, mi történik, de a két embert leszámítva, akit említettél, mi, többiek a jelek szerint mind elfelejtünk embereket: az egyik Conchita, aki megőrült, a másik pedig ez az Y Tse, aki eltűnt. Lehajolt és homlokon csókolt. 166

– Dorry világa sötétebb és mélyebb, mint ahogy azt bárki képzelné. Légy óvatos, Capac! Csak bámultam őt, ahogy elmegy, és kóválygott a fejem. Ez a dolog kezdett egyre őrültebbé válni. Legszívesebben leültem volna, és egész nap ezt a kirakóst játszottam volna, csakhogy megbeszélésre voltam hivatalos. A Kardinális az előző éjjel hívatott. Már így is épp eléggé megvárattam, és tudtam, hogy nem lesz boldog tőle. Reméltem, hogy kitisztul a fejem, mielőtt találkozom vele, de most már nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog bekövetkezni, úgyhogy értelmetlen lett volna tovább halogatni a találkozót. Hátralöktem a székemet, és elindultam, hogy megkeressem Thomast, és megkérjem, hogy vigyen a Pártközpontba. A Város ismét a zöld ködben fuldoklott, úgyhogy a szokottnál tovább tartott, mire odaértünk. Ford Tasso éppen kifelé tartott az épületből, mikor odaértem. A karomat megragadva állított meg. – Hol a francban jártál? – ordított rám. – Úgy fortyog, mint egy kibaszott Antikrisztus! Senki sem hagy ki egy találkozót a Kardinálissal! Mi a faszt képzeltél? – Más dolgok jártak a fejemben. – Te...? Tátott szájjal meredt rám, de nem érdekelt. – Fel akarsz vonszolni oda, hogy úgy tűnjön, mintha te bukkantál volna rám? Megcsóválta a fejét. – Csak húzz fel oda, a picsába, amilyen gyorsan csak tudsz! Ráérősen leadtam a cipőmet – aprócska lázadás volt ez a részemről –, aztán liftbe szálltam, és végül ott álltam az ajtaja előtt. A titkárnő rosszindulatúan méregetett, miközben a papírjai közt babrált. Tojtam rá. Azok után, amit a Kardinális Conchitával művelt, úgy véltem, megérdemel a szemétláda egy kis törlesztést. Megvártam, amíg a titkárnő a fogait is csikorgatni kezdi, aztán kopogtam egyet, és beléptem. A Kardinális úgy járt fel s alá az ablak előtt, akár egy bika. Még fel is horkantott, mikor meglátott. 167

– Nos, Mr. Raimi – mordult rám –, végül úgy döntött, méltóztatik megjelenni előttem? Remélem, nem valami fontos tennivalótól rángattam el? Kinyitottam a számat, és hagytam, hogy gondolkodás nélkül áradjanak ki rajta a szavak. – Elkéstem. Dolgozza fel! Azzal leültem. A Kardinális élettelen tekintettel meredt rám, aztán lehunyta a szemét, és megdörgölte a szemhéját. – Kóstolgat, Mr. Raimi? Azt akarja tudni, meddig mehet el, mielőtt harapok? – Nem. Egyszerűen csak nincs semmi mentségem. Mostanáig nem tudtam jönni. És ezzel részemről le is van zárva az ügy. Kinyitotta a szemét, és összehúzta a szemöldökét. – Öltem már meg embereket azért, mert szarba se vettek. Miért hagynám, hogy megússza ezt a pofátlanságot? Valószínűleg költői kérdésnek szánta, de én belekezdtem a válaszba. – Mert azt akarja, hogy én legyek a maga... Elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy talán túl messzire mentem. A Kardinális felszegte a fejét. – Hogy az utódom legyen? – fejezte be helyettem gúnyosan. – Talán – feleltem halkan, elhatározva, hogy nem hagyom annyiban a témát, ha már egyszer felmerült. – Tényleg azt gondolja, hogy magát választanám azok helyett, akiket már évtizedek óta ismerek, akik már százszor bizonyították a hűségüket? – Talán – feleltem újra, ezúttal már csak suttogva. – Maga talán annyira hűséges? Ama Situwa jutott eszembe. – Az vagyok, amikor ez szolgálja az érdekeimet. – Furcsa válasz, de tetszik nekem. Váratlanul elmosolyodott, ami megijesztett. – Igen, Mr. Raimi. Tényleg magát szemeltem ki lehetséges örökösömként. 168

A szívdobogásom az egekbe szökött, de a Kardinális figyelmeztetően felemelte az ujját, mielőtt túlságosan izgalomba jöhettem volna. – Csakhogy remélem, még sokáig élek, és elkerülhetetlen, hogy más lehetséges örökösök is fel ne bukkanjanak. Továbbá vannak még páran, akik már most is komolyan esélyesek a címre. Úgyhogy ne bízza el magát! Nem adom át egyhamar a gyeplőt, és biztosan nem adom át olyasvalakinek, aki ennyire éretlen. Majd meglátjuk, hogy a következő évtizedben hogy boldogul. Ha még mindig erős lesz, ha még mindig akarja, majd akkor beszélünk róla. – Persze, hogy akarni fogom. – Ne legyen ebben olyan biztos! Az utódomnak kegyetlennek, szívtelennek, önzőnek kell lennie. Ezért a birodalomért kell élnie, és semmit sem szerethet jobban ennél. Van valaki, akiért meghalna: egy anya, egy húg... egy barát? – Igen – feleltem kurtán, és Conchitára gondoltam, meg talán Amára is. – Van. – Végül – mondta szelíd hangon – el kell majd árulnia ezt az embert. Ha azt reméli, hogy a helyemre léphet, meg kell tanulnia elengedni azokat, akiket szeret. Képes erre, Mr. Raimi? Fel tudja áldozni a magához legközelebb állókat, le tud mondani az emberségről, és képes olyan szörnyeteggé válni, mint én? Egy teljes percen át gondolkodtam ezen, mielőtt válaszoltam volna. – Nem tudom. – Egy napon – mondta – majd megtudja. Azon a napon kiderül, alkalmas-e arra, hogy az utódom legyen. A szeme megrebbent, ahogy keserűen hozzáfűzte: – És a lelke üdve érdekében azt kellene kívánnia, hogy ne legyen az. Ezután az üzletről beszélgettünk. Elmeséltem neki a Reeddel kötött alkut, hogy miként használtam fel a lányát a biznisz megpecsételésére. A Kardinális aggódott, hogy esetleg megfenyegettem őt, de biztosítottam, hogy korrektül jártam el. – És ő elhitte, hogy meg tudja győzni a lányát arról, hogy magához menjen? – hitetlenkedett. 169

– Ki tudja? Még az is lehet, hogy ez fog történni. A Kardinális gonoszan elvigyorodott. – Máris románcokba keveredik, miközben épp nemrég intettem óva az ilyesmitől? Vállat vontam. – Amint mondta, beletelik egy évtizedbe is, mire bárhova is eljutok. Miért ne szórakozhatnék addig egy kicsit? Beszélgettünk még egy keveset a jövőről. Felvázolta, hogy milyen utat képzelt el nekem. Még néhány hónap a biztosítási üzletágban, aztán jó egy év a jogi csapatnál, hogy megtanuljak mindent, amit csak tudni kell a törvényekről, vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy megtaláljam a kiskapukat. Ezután már rám bízza majd, hogy a cégen belül melyik területre lépek tovább. Körülnézhetek, megtalálhatom a nekem való munkát, specializálódhatok vagy maradhatok az általánosabb feladatoknál, ahogy a legjobbnak látom. Hozzáfűzte, egy olyan ember nem éri meg a pénzét, akit az orránál fogva lehet vezetni. Irányítani fognak, míg elsajátítom az alapokat, de utána már a magam urává kell válnom. Felemelő beszélgetés volt. A Kardinális egyenrangúként bánt velem. Hátba veregetett, és csak úgy sugárzott az arca, miközben italt töltött nekem. Részletesen kifejtette hosszú távú terveit és befektetési ötleteit. Még az országos szintű stratégiájáról is ejtett néhány szót, arról, hogy mely területeket akarja megszerezni magának, és hogy melyekre akar majd egyszer betörni. Nemzetközi tervei még messze jártak a megvalósulástól. Nem hitt benne, hogy megéri azt a napot, mikor az ő emberei uralják majd a globális gazdaságot, és tetszésük szerint nevezik ki vagy bocsátják el a politikai vezetőket, de biztosra vette, hogy eljön majd ez a nap. Elmondta, hogy az utódáé lesz a világ minden szabadsága. Ő bezárkózott a Város falai közé, hiszen előbb a pocsolyában kell nagy hallá válnod ahhoz, hogy cápa lehess a tengerben. Őt is megkísértette, hogy a Városon kívül terjeszkedjen, és kockáztasson, de azzal túlságosan szétaprózta volna magát, túlságosan kinyílt volna, túl sok felől érhette volna támadás. – Egy igazi álmodozónak fel kell készülnie arra, hogy minden áldozatot meghozzon az álmaiért. Még ha ez azt is jelenti, hogy fel 170

kell áldozza önmagát – mondta. – Az álma kell hogy legyen a mindene. A beszélgetés vége felé kiment a mosdóba, én pedig éltem a lehetőséggel, hogy kicsit alaposabban szemügyre vegyem a szobát. Amikor majd átveszem a hatalmat, rengeteg átalakításra lesz szükség. Túl spártai volt az egész. Néhány virág és festmény csodákat tenne. Kell pár számítógép és telefon is. És azoktól a báboktól azonnal megszabadulok majd. Az egyik falhoz sétáltam, és leereszkedő mosollyal az arcomon szemügyre vettem a kicsiny figurákat. Mindenkinek van valami dilije. A Kardinális, birodalmak kovácsolója, emberek tönkretevője, a világ eljövendő ura... itt él egy csomó gyerekjáték között. Miért van az, hogy a legnagyobb embereknek is van... Megtorpantam, a gondolatmenetem félbeszakadt. A kupacból ugyanis Adrian arca meredt rám. Pislogva hátráltam egy lépést. Mikor ismét sikerült fókuszálnom, még mindig ott volt. Közelebb léptem, levettem a falról a bábot, és alaposan szemügyre vettem. Egy apró Adrian volt, minden részletében tökéletes. Álmélkodva fordítottam meg. A készítő még azt is tudta, hogy Adrian bal füle kisebb volt a jobbnál. A bábut markolva elindultam lassan a fal mentén, egyéb ismerős arcok után kutatva. És találtam is. Leonorát, Y Tse-t. Magamat. A játék Capac Raimit éppen olyan körültekintően készítették el, mint Adriant. Megvizsgáltam a kezét, és még hajszálvékony ujjlenyomatokat is felfedeztem rajta. Próbáltam összehasonlítani a sajátommal, de ehhez nagyítóra lett volna szükség. Továbbindultam, és rábukkantam Paucar Wamira, a gyilkosra, és Ama Situwára is. A szívem nagyot dobbant, mikor megláttam a bábuját – úgy tűnt, jobban érdekel az ő biztonsága, mint a sajátom. Miközben újabb ismerős bábukat kerestem, arra figyeltem fel, hogy a jobb kezemben levő figura – kicsiny önmagam – ketyeg. A fülemhez emeltem, és halk, fémes szívverést hallottam odabentről, ami éppen olyan rendszeres volt, mint a valódi szívdobogás. Felemeltem az Adriant ábrázoló modellt is, de az néma volt. 171

Visszatettem a bábokat a megfelelő helyre, még mielőtt a Kardinális visszajött volna. Úgy véltem, bölcsebb nem kérdezősködnöm felőlük. Volt bennük valami baljós, ami rettenetesen zavart. A Kardinális elképesztően őszinte volt velem, de az az érzésem támadt, hogy hangulata egy pillanat alatt megváltozna, ha a bábjairól kezdeném faggatni. Röviddel a visszatérése után elbocsátott. Szédelegve léptem ki a szobájából, a fejem kóválygott a beszélgetéstől és a bábokkal kapcsolatos felfedezéstől. Egyrészt ujjongtam – a Kardinális engem szemelt ki lehetséges utódjául másrészt viszont féltem is. Megfizetendő árakról, meghozandó áldozatokról beszélt. Mit értett ezen? És miért szögezte ki a falra a képmásomat? És miért ketyegett az én bábom szíve, és Adriané miért nem? Ford a földszinten várt rám. – Még élsz? – mordult rám. – Úgy fest. És azt hiszem, ez jó darabig még így is marad. Fel fog készíteni, hogy átvegyem a helyét. Muszáj volt beszélnem róla valakinek. Ford szeme elsötétült. – És mi van velem? Megnyúlt az arcom. Épp az imént játszottam ki az ütőkártyáimat a legnagyobb riválisomnak. Ford jóval hatalmasabb volt nálam. Egy perc alatt képes elintézni, hogy eltűnjek. – Gondolod, hogy kitúrhatsz? – morogta Ford, én pedig teljesen összezavarodtam. – Gondolod, hogy harc nélkül félresöpörhetsz? – Nem úgy értettem... talán valami másról beszélt, és én... Ekkor hangosan felnevetett, és a szeméből eltűnt a sötétség. – Ne aggódj, kölyök! Már hosszú ideje tudom, hogy nem én lépek a nyomába. Már az elején megmondta. Világossá tette, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki vezetheti a birodalmát. Ami jó is így. Boldog vagyok ott, ahol vagyok. így nem kell féltenem a seggem az olyan zöldfülűek miatt, mint te. Sok előnye van, ha csak másodhegedűs az ember. – Gondoskodom rólad, ha felkerülök – fogadkoztam. Megeresztett egy vérszegény kuncogást. 172

– Csodálom az optimizmusodat, de tartogasd azokat a rózsaszín felhőcskéket valaki másnak. Először is, már bottal járó és vizelési problémákkal küzdő vénember leszek, mire olyan helyzetbe kerülsz, hogy kövesd a Kardinálist. Öregebb ugyan nálam, de még mindig ki van éhezve. Könnyűszerrel lehúz még vagy húsz évet. Én már nem leszek ott, mikor beadja a kulcsot. Talán te sem. Nem te vagy az első örökös, akit csatasorba állított, és nem te leszel az utolsó sem. Azóta keresi az utódját, amióta csak az eszemet tudom. Pár évente mindig kiszemel egy új arcot, leadja neki a rizsáját, felsrófolja a várakozását, aztán ejti, mikor nem felei meg az igényeinek. Még soha senki sem volt neki elég jó. Nem hiszem, hogy valaha is talál megfelelőt. Annak, aki a nyomdokaiba akar lépni, elég a közelében lennie, mikor neki vége. Minden az időzítésen múlik. Jó úton haladsz, de az utazás egy másodperc alatt véget érhet. – Mint ahogy véget ért Y Tse számára? – Kiről beszélsz? – Y Tse Lapotaire. Inti Maimi? Megrázta a fejét. – Nem tudom, ki az. De mindegy, amúgy sem számít. Mind ugyanolyanok. Az egyik nap még ők a legesélyesebb befutók, másnap meg már haleledelek. Úgyhogy ne ragadtasd el magad túlságosan! Elég elkövetned egyetlen hibát, és már véged is. – Kösz a buzdítást! – mondtam erre savanyúan. – Most már mehetek? – Ja. Na, húzz innen a vérbe... főnök! Szóval Ford is letagadja, hogy ismeri Y Tse-t. Nem meglepő, tekintve, hogy mindig is gyűlölte, és valószínűleg ő maga volt az, aki végzett vele. Mit csináljak Adriannel és Y Tse-vel? Meg akartam tudni, hogy miért tűntek el, azt akartam, hogy a gyilkosaik, azok a szemétládák, megfizessenek érte. De mi van akkor, ha a Kardinális és Ford Tasso voltak ezek a szemétládák? És ott volt még Ama is. Az volt a tervem, hogy megszorongatom. Azt hiszem, meg is tettem volna, ha nincsenek azok a rohadt bábok. De azok ismét mindent a feje tetejére állítottak. Én akartam lenni a Kardinális kiválasztottja, de azt is tudni akartam, hogy mi folyik itt, hogy Adrian és Y Tse miért tűnt el, hogy kicsoda Ama, mi az az 173

Ayuamarca lista, hogy miért nem emlékszem a múltamra. A kudarccal együtt tudtam élni, de a bizonytalansággal nem. Úgy határoztam, elmegyek a 15-ös mólóhoz. Meghallgatom, mi az, amit el akar mondani nekem. Rájövök, kik ezek az ayuamarcák. Talán még Paucar Wamit is felkutatom, és kiderítem, mit tud az egészről. Különben honnan tudnám, hogy hol állok, és hogy miért vagyok ott? A szakadékon át kell kelni, amikor odaér az ember. A Város közepén kiszálltam a kocsiból – nem akartam, hogy Thomas lássa, hova megyek. Egy darabig sétálgattam, azt próbáltam eldönteni, hogy követnek-e vagy sem. Nem tudtam, hogy a Kardinális vajon mennyire komolyan figyeltet. Nem hittem, hogy rám állított valakit, de nem állt szándékomban kockáztatni. Beléptem egy telefonfülkébe, hogy egyedül legyek, és telefonálgatni kezdtem a mobilomról. Nem emlékeztem a férfi nevére, akit meg akartam találni, sem a cégére, ahol dolgozott. Beletelt egy kis időbe, de végül megtaláltam a megfelelő vállalatot. A fickó épp nem volt szolgálatban, az operátor pedig nem akarta megosztani velem, hol találom, de meggyőztem, hogy kapcsoljon fel az igazgatóhoz, akinél végül sikerült beédelegnem magam. Azt mondtam neki, hogy a Kardinálisnak dolgozom, és olyan papírok maradtak az egyik taxiban, amit biztosan nem szeretne, ha összekötnének a cégével. Ha elég élesen fogalmazol, és elég burkoltan fenyegetsz, könnyen rá lehet venni az embereket dolgokra. – Ki maga? – vicsorogta a taxis a kagylóba, mikor végül felvette a telefont. – És ne jöjjön nekem ezzel a titkos papírok dumával! Margaret bérelte fel? – Mr. Mead – mondtam, és örültem, hogy ismét hallhatom ezt a harapós hangot –, a nevem Capac Raimi. Maga nem ismer, de párszor fuvarozott már. Hazudtam a papírokról, de tényleg a Kardinálisnak dolgozom, és szükségem van a segítségére. Egy pillanatig egy szót se szólt, a szavaimat emésztette. – Mit akar? – kérdezte végül óvatosan. – Nem olyan régen mondott egy-két dolgot a Kardinálisról... 174

– És aztán? – rikkantotta a kagylóba. – Meg fog ölni érte? Bassza meg! Jöjjön és próbálja meg! Szart sem érdekel... – Mr. Mead, egy fuvar kellene. – Mi? – Találkoznom kell valakivel, és ha a Kardinális rájön, bajba kerülök. Tudna segíteni? Veszélyes az ügy. Sokat kockáztatna maga is. Ha nem akar többet hallani róla, tökéletesen megértem. Megint hallgatott egy pár másodpercig. – Egy fuvart akar? – kérdezte végül. – Igen. – Mi a faszért nem ezt mondta elsőnek? Hol akarja, hogy felvegyem? Fejemet a fülke falának támasztottam, hálát rebegtem az isteneknek, és megmondtam, hol vegyen fel. Fél órával később gond nélkül megállt a járda szélén, kísértetként bukkanva elő a ködből. Gyanakodva nézett körül. A hátsó ajtóhoz oldalaztam, és gyorsan beugrottam. – Maga Raimi? – tudakolta. – Igen. Örülök, hogy ismét találkoztunk, Nathanael. Hálás vagyok, hogy eljött. Ez sokat jelent nekem. Jó mélyen a szemébe húzott gyapjúsapkát és sötét lencséjű szemüveget viselt. – Klassz álca – viccelődtem. – A kocsiban gúnyolódni tilos! – csattant fel. – Hova megyünk? – A dokkokhoz. 15-ös móló. Ismeri? Lekicsinylően felhorkantott. – Gyorsan vagy lassan akar odaérni? – Normál tempóban. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Bólintott, és fürgén kilőtt, szinte nem is törődve a köddel. Egyetlen felesleges pillantást se vesztegetett a forgalomra, csak átvágott rajta. Én ki-kilestem a hátsó szélvédőn, kocsikat keresve, melyekről biztosra vettem, hogy követni fognak. A paranoia szinte fojtogatott. – Gondolja, hogy ránk álltak? – kérdeztem.

175

– Ebben a ködben? Kétlem. Emellett, hacsak nem tettek ki valami villogót, úgyse venném észre. Én csak egy taxis vagyok. Szart se tudok a kémkedésről. A köd hígulni kezdett a dokkok közelében, és könnyebbé vált kiszúrni potenciális követőinket. Csakhogy nem volt egy sem. Ennek ellenére arra kértem Nathanaelt, hogy a 16-os mólónál tegyen ki, elővigyázatosságból. – Megvárna itt? Erre megveregette a járó taxiórát. – Maradjon csak addig, amíg kell! Én ráérek. Van rádió és újság – mi több kell az életben? – Néhány óránál többre nem lesz szükségem – feleltem. Éreztem késem nyelét a dzsekim alatt. Lőfegyvert akartam hozni, de végül a kés mellett döntöttem: az csendesebb és tisztább. – Ha meglát errefelé cirkálni egy kocsit, vagy kiszúr bármi gyanúsat, húzzon el! Nem akarom megöletni. – Maga egy csupaszív ember. Igazi humanitárius. – Nem vagyok az, csak lehet, hogy egy napon ismét szükségem lesz magára. Rácsaptam a kocsi tetejére. – Hamarosan találkozunk. Legalábbis remélem. Otthagytam a taxiban Nathanael Meadet a rádiójával és az újságjával, és elindultam a 15-ös mólóhoz. A folyó felől enyhe szellő fújdogált, szétoszlatva a mindent beborító ködöt. Nem láttam senkit, de mégis az irdatlan, üres raktárak árnyékában osontam tova. Só és döglött hal szagát árasztották. Órákon át kell fürdenem majd, mire lemosom magamról ezt a bűzt. Korán érkeztem, de Ama még így is megelőzött. Egy málló, nálánál vagy nyolcszor nagyobb fakapunak támaszkodott, melyet azokkal a régi időkben annyira kedvelt, óriási vas csapszegekkel vasaltak meg. Kék farmert viselt, fehér szvettert és hosszú, fekete viharkabátot. Odakiáltottam, mire Ama felém fordult. A szél belekapott a kabátjába, és lebegtetni kezdte. Próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen jól néz ki. Ez a nő talán tisztázni tudja Adrian és Y Tse rejtélyét. De akár képes rá, akár nem, észben kell tartanom, hogy ő ellenség. Amint meghallgattam a 176

mondandóját, elvágom a torkát, és bedobom a folyóba – hacsak nem mond valami nagyon különlegeset. Ő lesz az első áldozatom. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tenni, de abban igen, hogy meg fogom próbálni. – Hát eljöttél – szólalt meg. – Nem hittem, hogy itt leszel. Hogyan jöttél? – Ismerek egy tagot, aki nem rajong a Kardinálisért. Ő hozott el. És te? – Robogóval – mutatott maga mögé. A kismotor egy üres konténer mögött állt. – Szóval mi az, amit el kell mondanod? – tudakoltam. – Mi az az Ayuamarca lista? – Ne rontsunk ajtóstul a házba! – jegyezte meg. – Ne aggódj, erre is sort kerítünk, de előbb többet akarok tudni rólad. Igazából semmi mást nem tudok, csak annyit, hogy a Kardinálisnak dolgozol, biztosításokat értékesítesz, és hogy elég jól kefélsz. Mesélj magadról! És ne fogd vissza magad! Egy darabig gondolkoztam. – A nevem Capac Raimi. Vagy egy évvel ezelőtt jöttem a Városba, hogy gengszter legyek Theo bácsikám mellett... Meséltem neki a kezdeti időkről, Theo idő előtti bukásáról, a Kardinálissal való találkozásomról, Adrian-ről, Y Tse-ről, Leonoráról (Conchitát kihagytam), sőt még kedvenc kajáimról és filmjeimről is. Húsz percig beszéltem megállás nélkül. – Mindent elmondtál? – kérdezte, mikor elfogyott a szuflám. Bólintottam. – Remek! Ezután már okosabb leszek, és nem teszek fel több ilyen meggondolatlan kérdést. Jézus Máriám! Viszont bármennyire is elmondtál mindent, így is sokat kihagytál. Nem meséltél nekem az igazi Capac Raimiről. Csak a közlemúltról számoltál be. Mi van a gyerekkoroddal? Az apád is gengszter volt? Milyenek voltak a testvéreid? Mikor döntöttél úgy, hogy bűnöző leszel? Gyerünk, Capac, árassz el! Nyűgözz le! Gúnyolódott velem, próbálta elérni, hogy kellemetlenül érezzem magam. Sikerült neki. 177

– Ez a téma nem lényeges – hessegettem el a kérdést. – Kit érdekel, hogy hol születtem és hogyan nőttem fel? Ez már egy lecsengett sztori. – Kedvelem a lecsengett sztorikat. Megmelengetik a szívemet. – Nem fontos. – Minden fontos. Megfricskázta az orromat, aztán gyorsan meg is nyalta. – Gyerünk – lihegte –, mesélj el mindent Ama néninek! Megpróbáltam megragadni, de félretáncolt. – Ó-ó, addig nem, míg nem meséltél nekem a múltadról. – Baszd meg a múltat! – kiabáltam dühösen. – Nem érdekel a múlt! Fikarcnyit sem számított a múlt, mikor úgy keféltünk a lépcsőházban, mint a nyulak. – Ez igaz. Csakhogy a nyulak mindig golyóval az agyukban és feltálalva végzik. Kilépett az épület árnyékából és a móló széléhez sétált. Felkapott egy maroknyi kavicsot, és a nyugodt folyó felszínén kacsázni kezdett velük. Én is odaléptem, ahol egy kevés napfény szűrődött át a gomolygó ködfelhőn. Lehettünk volna akár az utolsó férfi és nő is egy apokalipszis utáni szellemvárosban. Ismét beszélni kezdett, anélkül, hogy rám nézett volna. – Múlt éjjel ismét jártam a Pártközpontban. Ellenőrizni akartalak. Kikerestem az aktáidat, azokat a speciális anyagokat, amiket a Kardinális elrejtve tart, amelyekhez csak a krém férhet hozzá. Láttad már valaha ezeket az aktákat? – Nem. – Elképesztően részletesek. Rögeszmésen azok. Bennük van az ügyfeleid, a barátaid és a munkatársaid listája. A Városban tett minden lépésed, visszamenőleg egészen addig, amikor még a bácsikádnak dolgoztál. Klubok, ahol jártál, nők, akiket megdugtál, üzletek, melyeket megkötöttél. A kedvenc italaid, a hobbijaid, feljegyzések arról, hogy jársz és beszélsz. Képek rólad, ahogy épp vizelsz, ahogy szeretkezel, ahogy alszol. Bennük van, hogy hol vásároltál, mit vettél, mit ettél. Minták a kézírásodról grafológusok értékelésével. Hogy milyen borotvahabot használsz, milyen gyakran mosatsz, milyen gyakran váltasz ruhát. Részletes kimutatás a 178

pénzügyi helyzetedről. A legteljesebb akták a tieid, amelyeket valaha is láttam. Csak egyvalami hiányzik. Egy apróság. – Folytasd csak – mondtam komoran. – Mi a csattanó? – Nincs bennük semmi a múltadról. Felkapott egy követ, és a vízbe dobta. Nyolcszor pattant meg a felszínen, mielőtt elsüllyedt volna. Minden egyes pattanást automatikusan számoltam. – Semmi arról, hogy mikor születtél, hol nőttél fel, kik voltak a szüleid, hova jártál iskolába. – Ez nem olyan furcsa. Ahogy már mondtam, a múltam nem fontos. Az azelőtti életem, hogy idejöttem, szart se számít. Csak egy hétköznapi senki voltam. – Ez marhaság, és ezt te is tudod! – fortyant fel. – Azokban az aktákban mindenkinek van múltja, a takarítóktól kezdve Ford Tassóig. Szerinted a Kardinálisnak ne lenne meg a születési anyakönyvi kivonatod, az iskolai bizonyítványod, a korábbi munkahelyeidről származó iratok másolata? Nem alkalmazol úgy valakit, hogy semmit sem tudsz róla! Hol van az orvosi kartonod, a társadalombiztosítási azonosítód, a jogosítványod, az útleveled? Nincs semmi. Mintha soha nem is léteztél volna. Abban az épületben minden névhez tartozik múlt. Téged kivéve. Szünetet tartott. – És engem. Egy büdös halászhajó úszott el mellettünk. A legközelebb eső korlátnál egy matróz állt, és odaintegetett nekünk. Ama visszaintegetett, de én nem tudtam elég lelkesedést gyűjteni hozzá. Le nem vettem a lányról a szemem, egy szót se szóltam, csak vártam, hogy folytassa. Megvárta, míg a hajó eltűnik a folyó kanyarulatában, mielőtt ismét beszélni kezdett volna. – Boldog voltam, mikor ebbe a városba jöttem. Együtt lehettem az apámmal, örültem, hogy oly sok külön töltött év után ismét találkozunk. Új barátokra tettem szert, eljátszadoztam pár férfival, dolgoztam az étteremben, és játszi könnyedséggel ment minden. Az élet egyszerű volt és élvezetes. Úgy éreztem, ott vagyok, ahova tartozom. Azt gondoltam, boldogan élek, míg meg nem halok, mint a 179

tündérmesékben. Hogy majd Cafran halála után átveszem az éttermét, lesznek srácaim, lesz saját családom. – Aztán egy napon a barátnőim a gyerekkorukról, a suliról, a tanáraikról és a fiúikról kezdtek beszélgetni. Én általában hallgattam az ilyen beszélgetések alatt, valahogy mindig olyan esetlennek éreztem magam ilyenkor. Az egyik csaj megpróbált engem is bevonni. Arról kérdezgetett, hogy milyen volt a szülővárosom, a családom, milyenek voltak a barátaim. Próbáltam néhány félvállról odavetett válasszal elütni a kérdéseit, de csak tovább faggatott. A többiek, látva tétovaságomat, csatlakoztak hozzá, azt gondolva, hogy valami komoly és titokzatos dolog lapul a múltamban. – Kutatni kezdtem hát az emlékezetemben valami morzsa után, amit odavethetnék nekik. Nem vártam el túl sokat magamtól. Mindössze egy egyszerű anekdotára vágytam, amin nevethetnek, az első csókolózásomra vagy egy veszekedésre az anyámmal. Valami ilyesmire. De semmi sem jutott eszembe. Elfordult és láttam, hogy visszafojtja a könnyeit. – Nem volt ott semmi. Sem emlékképek anyámról, sem az otthonomról, sem a barátaimról. Ismertem anya és Cafran elválásának történetét, hogy anyám hogyan hurcolt magával és nevelt fel, de inkább csak emlékeztem erre a történetre, mintsem átéltem. Nem tudtam felidézni, hol nőttem fel. Az idejövetelem előttről semmire sem emlékeztem. – Megkérdeztem Cafrant. Arra gondoltam, hogy ő majd segíteni tud nekem a saját emlékeivel. Megrázta a fejét. – Csakhogy ő sem tudott semmit. Elmondta megint a szokásos régi mesét, de nem tudta feltupírozni élményekkel. Nem tudta, hol éltem, mikor születtem vagy hogy melyik rokonomnál húztam meg magam anyám halála után. – Azt hittem, hazudik, hogy talán valami szörnyűség rejtőzik a múltamban, mondjuk megöltem valakit, és emiatt nem akar beszélni róla. Vagy valami hasonló őrültség. De minél jobban erőszakoltam a dolgot, ő annál inkább tagadott, és ettől csak egyre jobban összezavarodott. Ekkor beláttam, hogy tényleg nem tud semmit a korábbi életemről. 180

– Ezután átnéztem a Városra vonatkozó feljegyzéseket. Úgy képzeltem, valaminek csak kell lennie valahol. Ide-oda rohangásztam a könyvtárak, az archívumok és a hivatalok között. De egy árva betűt se találtam. Se Ama Situwáról, se Ama Reedről. Cafrant megtaláltam és a feleségét, Elizabeth Trevort is. Trevort, nem Situwát. Megtaláltam a válási papírjaik másolatát, de azokban egy szó sem volt gyerekről. Megpróbáltam lenyomozni, mi történt Elizabeth Trevorral azután, hogy elhagyta a Várost, de semmit sem találtam – Tudod, hogy mennyire nyugtalanító, mikor rájössz, hogy valójában nem létezel? Hogy hivatalosan nem is élsz? Ajka vicsorgó mosolyra húzódott. – Valójában azt hiszem, te értheted. Ha most még nem is, hamarosan fogod. Miközben hallgattam, tesztelni kezdtem a memóriámat, és gondolataimat erővel abba az üregbe tereltem, ahonnan általában visszariadtam. Ideérkezésem napjával kezdtem és onnan indultam el visszafelé. Csakhogy nem volt hova visszaindulni. Ahogy Ama is mondta, egyszerűen nem találtam ott semmit. – Felbéreltem egy detektívet, hogy kutasson tovább – folytatta –, de ő sem talált többet, mint én. Azt mondta, vagy megbabrálták a rám vonatkozó papírokat, vagy illegálisan örökbe fogadott árva vagyok. Találkozott már ilyesmivel korábban: egy párnak nem lehet természetes úton gyereke, és örökbe sem fogadhatnak, így hát a feketepiacon vesznek egyet. Ez megmagyarázná, miért nem szerepelek az aktákban. – Logikusan hangzik – bólintottam. – Nagyon is. Tökéletesen logikus, és akár még igaz is lehetne, csakhogy nem magyarázza meg a memóriámban tátongó űrt. – Talán feledékeny családból származol – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta. – Sajnálom. Folytasd! Mi volt a következő lépés? Elmondta, hogy felkereste az orvosát, aki semmi kórosat nem talált. Mivel ennyivel nem elégedett meg, az orvos végül ajánlott egy amnéziával foglalkozó specialistát, csakhogy ő sem tudott semmit mondani. Néhány költséges alkalom után sem tudott többet magáról, mint a kezelés kezdetén. Ama ekkor úgy döntött, ejti a témát. 181

Végtére is volt egy élete, ami jól alakult. Ha a múltja egy napon a helyére billen, szuper. Ha meg nem, akkor ezzel kell együtt élnie. – És ekkor találkoztam a Kardinálissal. A szavak a torkán akadtak. Letérdelt, hogy kacsázzon még egy kicsit a kavicsokkal. Odaléptem mögé, és a hajába túrtam. Arcát két kezem közé fogtam, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. – Folytasd! – nógattam szelíden. – Ha már eddig eljutottunk, ne állj meg most! – Az egyik este beugrott az étterembe. Csak ritkán látogatott el hozzánk, ez volt az első alkalom azóta, hogy én a Városba jöttem. Udvarias volt és elbűvölő, pontosan az ellentéte annak, amilyennek gondoltam. Azt vettem észre, hogy vonzódom hozzá. Egy kicsit flörtölt velem, nekem meg már azon járt az eszem, hogy milyen jól festene egy hozzám hasonló nővel az oldalán. Már a színeket is elkezdtem kiválogatni az esküvőnkre. Tudod, ahogy azt az ostoba kislányok szokták. – Mielőtt elindult hazafelé, félrehívott. A szívem kihagyott egy ütemet. Arra gondoltam, hogy biztosan meghív magához, és egy kis italozás közben megmutatja nekem a birodalmát. Ehelyett egészen mást mondott. „Milyen az élete... az apjával?” Pontosan ezzel a hangszínnel mondta, kis szünettel az apjával előtt, jól megnyomva a szót. És vigyorgott, miközben ezt mondta. Azonnal tudtam, lehetséges, hogy Cafran és a városi hivatalnokok semmit nem tudnak a múltamról, de a Kardinális biztosan. – Úgyhogy a nyomába eredtél. Elment a Pártközpontba, hogy körülnézzen. Nem volt benne biztos, hogy mit fog tenni vagy hogy mit remél ott találni. Csak azt tudta, tennie kell valamit, az ellenőrzése alá kell vonnia a dolgokat, hogy nem ülhet otthon önmagát sajnálva. A Pártközpont elleni frontális támadás zsákutcába vezetett. Senki sem közelíthette meg a helyet úgy, hogy ne vonja magára a figyelmet. Ezért aztán mögé került. Ott egy nagy kerítésre akadt, ahol rendszeresen járőröztek, de korántsem őrizték olyan gondosan, mint a bejáratot. Az Osztag emberei itt csak gyéren voltak jelen. És bár a kerítésbe áramot vezettek, talált egy kis kaput az épület végénél, melyben nem keringett az áram. Az Osztag ezt használta a be- és kilépésre. 182

Megvárta, míg a környék elcsendesedik, odalopózott, és megpróbálkozott a zárral. Az erősen tartott, de felfedezett egy kis rést a kapu teteje és a kerítés között, melyen feltételezte, hogy jól összehúzva át tudná szuszakolni magát. Az első éjjel nem próbálkozott meg vele, hanem visszatért még egy párszor, hogy megfigyelje az Osztag mozgását. Mikor megismerte napi rutinjukat, az egyik sötét éjjel egyszerűen és pimaszul odasétált a kapuhoz, és átsurrant fölötte. A kerítés és az épület közti térségben autók parkoltak, így könnyű volt észrevétlenül átjutni a terepen. Ama eljutott a Pártközpont hátsó falához, és elindult annak mentén, az erődítmény gyenge pontjait keresve. Egyet sem talált. Bár órákon át kutatott, és minden lehetséges belépési pontot ellenőrzött, nem talált utat befelé. Már pirkadt, épp azon volt, hogy feladja, mikor lebukott. Éppen a kapu tetején tátongó résen kínlódta át magát, mikor a sötétből egy hang szólította meg. – Miss Situwa! Régóta figyeljük magát. Összefacsarodott a gyomra. Legszívesebben elfutott volna, de képtelen volt megmozdulni. A sötétből egy alak lépett elő, és kinyújtotta felé a kezét. Nem lévén más választása, megragadta, és visszahuppant az udvarra. A férfi az Osztag tagjainak egyenruháját viselte, de kedvesen mosolygott, és a fegyverét sem vette elő. – Miss Situwa, követne, kérem? – kérdezte, és a lányt nagyjából az épület közepéhez vezette, ahol megállt és hátralépett. Felfelé mutatott. Ama odafent megpillantott egy másik embert, amint épp kinyit egy ablakot. Az osztagos fickó (már ha egyáltalán az volt), így szólt: – Ezt az ablakot mostantól fogva minden éjjel nyitva hagyjuk. Használja kedve szerint! Nem vagyunk a Kardinális barátai, de élvezzük a bizalmát. Ha elkapják, nem tudjuk megvédeni, de tettünk bizonyos lépéseket, hogy megkönnyítsük a dolgát. Mostantól kényekedve szerint jöhet-mehet. Jó éjt, Miss Situwa! Ezzel a férfi eltűnt. Mikor a lány felnézett, az ablak már zárva volt, és fent sem látott senkit. Kábultan és émelyegve tért haza. – Láttad azóta a férfit? – tudakoltam. 183

– Nem. – Le tudod írni nekem? – Nem igazán. Mindössze az egyenruhájára figyeltem fel. Az Osztag minden tagja olyan egyformának tűnik benne. – És mi van a másikkal az ablakban? – Nem is tudom. Nem láttam őt közelről, de... Összeráncolta a homlokát. – Lehet, hogy az ablakon tükröződő felkelő Nap fénye sütött a szemembe, de úgy tűnt, mintha vak lenne. Kurtán felnevetett. – Őrültség, mi? Egyáltalán nem tartottam őrültségnek. Eltöprengtem, hogy meséljek-e neki a többi üres tekintetű emberről, akiket láttam, de aztán elvetettem az ötletet. Át akartam gondolni a dolgokat, mielőtt mindent megosztok vele. Ama folytatta az elbeszélést. Nem merte szaván fogni az idegent, és a következő pár éjszakán inkább csak figyelte a helyet, miközben próbált rájönni, hol lehet a csapda. Biztosra vette, hogy arról van szó. Végül aztán, nem lévén más választása, felmászott a falon – elég volt hozzá egy szimpla kötél kampóval a végén –, és bejutott. Szirénabőgésre, felvillanó fényekre, rejtekhelyükről előugró és őt elvonszoló osztagosokra számított. De semmi ilyesmi nem történt. Eltelt öt perc. Majd tíz. Nem jött senki, a riasztók sem kapcsoltak be, semmi nyoma nem volt annak, hogy észrevették volna. Végül összeszedte a bátorságát, és elindult a lépcsőházban. Lassan ment, minden lépésnél biztosra vette, hogy most fog aktiválni valamilyen csapdát. Végül baj nélkül jutott túl az első lépcsőfordulón. Majd a következőn. Hamarosan már a tizenötödik emelet felett járt, és belenézhetett a Pártközpont összes titkos aktájába. Az épület felső szintjei elhagyatottak voltak. Időnként felbukkant egy-egy titkárnő, hogy kivegyen egy-egy aktát vagy egy másikat visszarakjon. Az Osztag éjszakánként rendszeresen őrjáratozott minden emeleten, de mindig a lifteket használták, és ha az ember körültekintő volt, még az érkezésük előtt meghallhatta őket, és elbújhatott. Így nem jelentettek komoly veszélyt, már csak azért sem, 184

mert rengeteg volt a búvóhely. Az aktákat nagy papírhalmokba tornyozták, helyenként a plafonig is értek. Amának csak annyi volt a dolga, hogy beerőszakolja magát két ilyen nagy kupac közé, és máris láthatatlanná vált. Minden éjjel több órán át böngészte a rettenetes irattornyokat. Először úgy tűnt, mintha bármiféle rend nélkül halmozták volna fel őket. Réges-régi újságokat kötöttek össze születési bizonyítványokkal, népszámlálási adatokat tartalmazó, az 1700-as évekig visszanyúló, ipari számadatokkal, bandák névsoraival, ingatlanok tulajdoni lapjaival és még egy csomó mással. Ama lefényképezett mindent, amit fontosnak vélt, arra számított, hogy egyszer még hasznos lehet a Kardinális titkos üzleteinek leleplezéséhez. Ha lebukik, ezekkel megzsarolhatja a Kardinálist, az életéért cserébe felajánlhatja a fényképeket. Bár egy hét alatt elég anyagot összeszedett ahhoz, hogy a Város királyát megbuktassa, vagy hogy egész vagyont gyűjtsön össze magának az információk eladásából, még mindig nem talált semmit saját magára vonatkozóan. Rengeteg papírt talált Cafranról és az étterméről, de egy árva szót sem a lányáról vagy az árváról, akit esetleg megvásárolt. Végül egy halom sárguló magazin között ráakadt egy aktára, amiben felfedezte a nevét. – Csak néhány papírlap volt benne, egy olcsó dossziéba kötve. A fedőlapra kézzel azt írták nagybetűkkel: AYUAMARCA. Egy névlista volt benne, és én majdnem félre is raktam, anélkül, hogy belenéztem volna. Egyedül a furcsa fejléc miatt nem tettem így. A neveket semmi nem választotta el egymástól. Leonora Shankaré volt az első, az enyém az egyik legutolsó. Összesen vagy száz volt belőlük, mind gondosan legépelve. Az első pár lap régi volt, megbarnult, a szélén ráncos. – A legtöbb név gondosan át volt húzva középen. Csak kilenc volt érintetlen. Az áthúzott nevekből egyet sem ismertem fel, úgyhogy utánanéztem egypárnak. És semmit nem találtam róluk. Nem voltak akták, sem kartonjaik, sehol sem említették őket. Szerintem ezek a megöltek nevei voltak. – Miből gondolod? 185

– Amikor először néztem meg, Adrian Arne egyike volt az érintetlen neveknek. Mikor múlt éjjel ellenőriztem, azután, hogy említetted, a neve már át volt húzva. – Y Tse Lapotalre is szerepelt a listán? – kérdeztem. – Ez a név nem ismerős. – Inti Maimi? – Ó, hát hogyne! A neve kétszer bukkant fel, először elég korán, áthúzva, aztán később egy másik lapon. Ott érintetlen volt. – Lefogadom, hogy már nem az. Lepillantottam a zavaros vizű folyóra. A fenekén ki tudtam venni egy régi bevásárlókocsit, ahogy a rácsai között apró halak úszkáltak ki-be. Az ötlött az eszembe, hogy vajon Adrian és Y Tse is odalent vannak-e valahol. – És mi van az áthúzatlan nevekkel? Leellenőrizted őket? Bólintott. – Találtál kapcsolatot? – Semmit nem találtam. Azt leszámítva, hogy elég rövid a történetük, és úgy fest, egyikőjüknek sincs múltja. Rengeteg információ van a mostani életükről, de egy szó sem esik a gyerekkorukról vagy a családjukról. A régebbieknek – mint Shankarnak és egy Paucar Wami nevezetű pasasnak – hosszú a története, évtizedekre nyúlik vissza, de egy szó sem esik arról, hogy honnan jöttek vagy hogy... – Paucar Wami is a listán van? – kérdeztem éles hangon. – Ismered őt? – Kezdem azt érezni, hogy igen. Találtál még róla valamit? – Nem sokat. Az aktája nagy része kódolt. Amit meg találtam, nem tűnt annyira érdekesnek, hogy többet akarjak megtudni róla. Ő volt a Kardinális első számú bérgyilkosa a korai időkben, őt bízta meg a nagyobb munkákkal. Viszont már nem él a közelben. Valahova máshova ment, a világot járja. – Nem – feleltem. – Visszajött. – Biztos vagy benne? – Igen. Wami visszajött, Adrian és Y Tse pedig eltűnt. Elléptem Amától, és eltöprengtem a sztoriján. – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy hiszek neked. 186

Ettől dühbe gurult, de sikerült fékezni magát. – Miből gondolod, hogy hazudok? – kérdezte fagyosan. – Az emberek nem törnek csak úgy be a Pártközpontba. Az egy erőd. Kamerák vannak minden szinten és lépcsőfordulóban. Érzékelők mindenfelé. Azt is tudják, amikor egy légy megrezzenti a szárnyát. Még a sereg veteránjaiból verbuvált acélos kommandósok is megszenvednének, hogy átjussanak az első bázisponton. Egy olyan amatőr, mint te, egyszerűen nem táncolhat be csak úgy, ahogy azt állítod. – Én is gondolkoztam ezen, de talán a Kardinális túlságosan elbízta magát. Talán túlságosan leköti az, hogy a frontális támadásra készüljön, és nem törődik a hátsó kapuval. – Ezt nem veszem be. – Lehet, hogy az a másik kettő – az egyenruhás és az emeleti barátja – hozzáfér a rendszerhez. Talán ők kapcsolták ki. Az is lehet, hogy egy nagy, a Kardinális likvidálására szőtt összeesküvésbe botlottam. – Amit az Osztag egyik árulóvá vált tagja, meg egy vak férfi szervez? Továbbra is szkeptikus maradtam. – Ha ilyen nagy a hatalmuk, mi szükségük van rád? Ha úgy akarnák elintézni a Kardinálist, hogy titkos információkat szivárogtatnak ki róla, maguk is megtehetnék. Ennek semmi értelme. – Mégis itt vagyok. És megcsináltam. A szeme dacosan csillogott. – Van másolatod az Ayuamarca listáról? – Nincs. – Miért nincs? – Csak kevés áthúzatlan név volt rajta. Megjegyeztem őket. Ne feledd, csak azért mentem oda, hogy megtudjak valamit magamról! Soha nem gondoltam, hogy ezt bárkivel is meg fogom osztani. – Látni akarom. Magamnak kell odamennem és ellenőriznem, – Biztos vagy benne? Ha elkapnak, nem fog tetszeni a Kardinálisnak. – Megkockáztatom. 187

– Rendben. Csakhogy úgy nem jöhetsz, mint én – nem férsz át a kapu feletti résen. Tudunk bent találkozni? Holnap éjjel, tíz körül? – Miért nem ma? – Egy partira vagyok hivatalos Cafrannal. Az egyik testvérénél lesz. Azt remélem, hogy megtudhatok valamit a múltamról. Hogy talán valamelyik fivére tud valamit, és elszólja magát. Kétlem, de muszáj ellenőriznem. Mellesleg időt is akarok adni neked, hogy átgondold ezt az egészet, és magad is kutass egy kicsit. Nézd át az aktákat! Ellenőrizd le, hogy az igazat mondom-e. Nem akarlak úgy belerángatni a dologba, hogy nem döntötted el, melyik oldalon állsz. Van nálad fegyver? Lassan bólintottam, és megvillantottam a késemet. Felnevetett, és előhúzott egy pisztolyt. – Ezek szerint te is inkább a békés elrendezés mellett döntöttél – tréfálkozott. – Felfegyverkezve kellett jönnöd, hiszen nem ismertél sem engem, sem a helyzetet. Csakhogy innentől fogva nincs köztünk helye gyanakvásnak. Ha velem tartasz a Pártközpontba, visszafordíthatatlanul benne vagy. Ha komolyan gondolod, hogy át akarsz látni a szitán, akkor szembe kell szegülnöd a Kardinálissal. Nem játszhatsz egyszerre mindkét térfélen. A jövőd vagy a múltad. A karriered vagy az igazság. Választanod kell. – Már tudok. Rugdosni kezdtem a szanaszét heverő kavicsokat. – Korábban nem tudtam. Arra gondoltam, meghallgatlak, megöllek és ezzel vége lesz. Csakhogy képtelen vagyok rá. A kíváncsiságom túl erős, még a siker utáni vágyamnál is erősebb. Nem akarom elárulni a Kardinálist... még mindig abban reménykedem, hogy nem is kell... de ha választanom kell a hűség és a lelki nyugalmam között... – Én veled vagyok. És ennyi volt. Egy nő szavára, akit alig ismertem, szembefordultam a Város leghatalmasabb emberével. Őrültség volt, logikátlan, öngyilkos lépés. Csakhogy nem volt választásom. A késztetés, hogy megtudjam, ki vagyok, minden álmomnál, becsvágyamnál és tervemnél erősebbnek bizonyult. Ha mindent el kell veszítenem az igazság hajszolása közben, hát legyen. 188

Még egy darabig a dokkoknál lógtunk, és próbáltunk más témákról beszélgetni, de állandóan visszatértünk a Kardinálishoz és a hiányzó múltunkhoz. Meséltem Amának a nőről és a felvillanásokról, arról a világról, amire nem emlékeztem. Ez jóval több volt annál, mint amire ő képes volt. Az ő múltja tökéletesen üres maradt. Úgy éreztem, egyre jobban beleszeretek Ama Situwába. Nem tudtam, miért, hogy mi az, ami miatt ilyen szenvedélyesen vonzódom hozzá, de azt éreztem, hogy minket egymásnak teremtettek. – Lehet, hogy régen szerelmesek voltunk – mondtam, miközben épp az egyik üres raktáron vágtunk át. – Lehet, hogy ismertük egymást a múltban. Talán ezért volt az, hogy... a lépcsőházban... – Talán. Lyukat rúgott egy korhadó deszkába, és elmosolyodott. – Vajon a többi ayuamarcának is vannak lyukak az emlékezetében? – Szerintem valószínűleg vannak. – Honnan jöhettünk? – ráncoltam a homlokom. – A Kardinális kénye-kedvének kiszolgáltatott, agymosott alkalmazottak lennénk? – Az agymosás nem túl meggyőző elmélet – csipkelődött Ama. – Egy kicsit talán lehet befolyásolni vele az emberi elmét, de ilyen mértékben nem. – A tudomány manapság már mindenre képes – ellenkeztem. – Amennyit tudunk, akár önként is jelentkezhettünk rá. Talán a többiek, akiknek áthúzták a nevét, nem is halottak. Talán csak visszakapták a régi emlékeiket, és kivonták őket a programból. – Ez elég őrülten hangzik, Raimi. – Mi más lehet a magyarázat? – Talán a Kardinális átkutatja a kórházakat amnéziások után. Megveszi vagy elrabolja őket, hamis személyazonosságot ad nekik és... Felhúztam a szemöldököm. – Ez éppen olyan valószínű, mint a te elméleted – mondta fintorogva.

189

– Mi valószínűleg eltérünk az átlagtól. A többieknek feltehetőleg tökéletes a memóriájuk, mi meg két elcseszett alany vagyunk, akik véletlenül összetalálkoztak. – Ezt te elhiszed? – Többé már nem hiszek el semmit Végül kelletlenül, de elváltunk. Egy szót sem szóltunk a másik iránti érzéseinkről vagy az esetleges közös jövőnkről. Erre nem volt idő. Addig nem, míg az ayuamarca ügy ki nem kerül a képből. Hogy is gondolhatnánk a kapcsolatunkra, mikor még azt sem tudjuk, hogy a nevünk igazi-e? Megállapodtunk, hogy Pártközpont tizenkilencedik emeletén találkozunk másnap este tízkor, ha még mindketten élünk akkor. Egyszer megcsókoltuk egymást, és elváltunk, mindenféle hősies vagy szerelmes búcsúszavak nélkül. Ama visszaindult Cafran Reedhez a robogóján, én pedig visszamentem a sokkal kevésbé atyaian viselkedő Nathanael Meadhez. Éppen az újságját olvasta, mikor megérkeztem. Felpillantott az ajtónyitódásra, összehajtogatta a lapot és indított. – Eredményes volt a találkozó? – kérdezte, már úton vissza, a civilizációba. – Nem nevezném mindennapinak. – Veszélyes ember. Mármint a Kardinális. Vigyázzon magára! Kicsinálja, ha nem teszi. – Honnan tud ilyen sokat? – Taxis vagyok. Az voltam egész életemben. Az ember hall dolgokat. Lát dolgokat, ha úgy akarja. A többség persze nem – inkább behunyják a szemüket, és a saját ügyeikkel törődnek. Én nem ilyen vagyok. Én szeretek kapcsolatban maradni a világgal. – Ha már a behunyt szemekről beszélünk, tud bármit egy csapat vak, vallásos dilinyósról? Köntösben járnak és... – ... akkor jönnek elő, mikor leszáll a köd – bólogatott. – Naná, hogy tudok! Nem túlságosan ismerem őket, de az biztos, hogy itt vannak, mióta csak az eszemet tudom. – Van bármi közük a Kardinálishoz? – Gőzöm sincs. 190

Mikor visszaértünk a metropolisz szívébe, megállíttattam a kocsit. Kifizettem a fuvart, és tisztességes borravalót is adtam neki, kárpótlásul az izgalmakért. – Nem rossz – füttyentette elismerően. – Ha újra szükségem lesz magára, hívhatom? – Naná! Átnyújtott egy piszkos névjegykártyát. – A mobilszámom. Rövid szünet után még hozzátette: – Maga rendben van, Raimi. Ha kellek, hívjon! Megyek és felszedem, bárhol is legyen. – Kösz. Vártam még egy darabig, aztán leintettem egy másik taxit, és a Pártközpontba vitettem magam. Előre adtam neki egy kis borravalót, hogy párszor lépje át a sebességhatárt. Sürgős nyomoznivalóm akadt.

191

8

gész éjjel ottmaradtam. A nappali műszakos titkárnők leváltották az éjszakásokat, de én maradtam, az egyik vagy a másik terminál előtt gubbasztva, szememet rátapasztva a képernyőre vagy a lapokra, ujjaim billentyűkön vagy könyvek felett száguldottak, keresve, feldolgozva, elemezve az infókat. Az akták tényleg olyan részletesek voltak, mint ahogy azt Ama állította. Minden, amit azóta tettem, hogy a Városba jöttem, szerepelt benne. Számlák, nyugták, leltárak. Ügyfelekkel, barátokkal és munkatársakkal folytatott beszélgetések átiratai. Még a teniszpályán lejátszott meccsem eredménye is. A Kardinális egy vagyont költhetett el, hogy mindezt összegyűjtse. Ám egy szót sem találtam a múltamról. A számítógépes keresővel végigpróbáltam az összes lehetséges összefüggést, ami csak eszembe jutott, de mintha egy kísértetet akartam volna levadászni. A Városba érkezésem előtti időszak a kartotékok szerint nem is létezett. A bizonyítékok ilyen szintű hiánya miatt már-már kezdtem azt hinni, hogy aznap jöttem a világra. Csakhogy voltak emlékeim. Homályosak ugyan, és igazából nem is tudtam megragadni őket, de mégiscsak léteztek. Ott volt a nő arca. Vagy az annyira kedvelt, ismerős régi filmek, dalok és könyvek. 192

Csak amnézia lehet. Ahogy Ama is felvetette, a Kardinális nyilván egy kórházban talált rám, egy megkopott emlékezetű roncsra. Elhozott ide, hogy valamilyen homályos cél szolgálatában felhasználjon, hamis személyazonosságot adott nekem, és aztán szabadon engedett. Olyan volt az egész, akár egy sci-fi, de én hihetőnek találtam. Vagy majdnem. Na de mi van Theóval, Cafran Reeddel és Sonja Arne-nal? Ők nem szenvedtek amnéziában. Talán az egész csak egy nagy színjáték volt, de Theo tényleg úgy viselkedett, mintha az unokaöccse lennék. Cafran egy apa szerető tekintetével figyelte Amát. Sonja, még mielőtt letagadta volna a létezését is, imádta Adriant. Könnyű lett volna azt hinni, hogy megvették őket, hogy a Kardinális miatt falaznak, de nem tudtam igazán hinni benne, hogy ilyen egyszerű lenne. Ha nem hagyott cserben az emberismeretem, ők tényleg elhitték, hogy a rokonaik vagyunk. Kikerestem Theo aktáit. Két húga volt, egyik sem élt a Városban. Kiszáradt torokkal felhívtam mindkettőt, mert egyáltalán nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy az egyikük nem az anyám. Theo régi barátjának adtam ki magam, aki régóta távol volt a Várostól, és csak most értesült a haláláról. Örömmel beszélgettek Theóról. Egyikük sem ismerte fel a hangomat. Finoman próbálkoztam, ártalmatlan kérdéseket szegeztem nekik. Egyikük elvált, és nem volt gyereke, a másiknak hat is volt, de a legidősebb is csak tizenhét éves. Köszönetet mondtam nekik a rám fordított időért, megígértem, hogy beugrom majd, ha a közelben járok, és egyszer s mindenkorra lezártam minden kapcsolatot a bácsikámmal. Aki valószínűleg soha nem látott azelőtt, hogy megérkeztem azon az unalmas és esős napon. Rákerestem Y Tse Lapotaire-re és Adrian Arne-ra. Úgy számoltam, valahol csak fel kell bukkannia a nevüknek. De sehol semmi. Továbbkutattam. Inti Maimiként Y Tse Lapotaire a Kardinális jobb keze volt. Róla lennie kellett aktának. Nem élheted úgy az életed egy szakaszát a Város második leghatalmasabb embereként, hogy ne hagyj hátra valami nyomot. Még ha az aktáikat el is tüntették, valahol kell hogy említsék őt egy nyilvántartásban, 193

kell hogy legyenek róla fotók az újságokban, ahogy Ford Tassóról, Sonja Arne-ról és az összes többi nagymenőről. Semmi. Utolsó lehetőségem a Shankar nyilvántartása volt. Hatalmas, aranykötéses könyv. Minden vendéget megkértek, hogy írjon bele, mikor távozik. A többség persze nem tette – mivel a könyv elsősorban az időnként megjelenő magas rangú látogatóknak volt fenntartva. Y Tse és én viszont pár héttel ezelőtt írtunk bele, mikor egyik este a szokásosnál többet ittunk. Mámoros állapotunkban hirtelen létfontosságúvá vált, hogy beírjunk a nagykönyvbe, hogy kézjegyünket hátrahagyjuk az eljövendő nemzedékeknek. Y Tse írt először, három sort töltött meg a macskakaparásával. Én kevésbé voltam ékesszóló. Nevettünk, egymás hátát lapogattuk, és kibotorkáltunk az étteremből. A Pártközpontba kerülő példányt hetente többször frissítették. Színes fénymásolót használtak, hogy semmi se vesszen kárba a másolásnál. A könyv végére lapoztam, és megkerestem a nevünket. Én ott voltam. Capac Raimi. És három sorral feljebb – Samuel Griff. Erőltetni kezdtem az emlékezetemet. Samuel Griff az egyik ügyfelem volt. Egyik megbeszélésünk után a Shankarban eladtam neki egy biztosítást. De nem azon a bizonyos napon: emlékeztem rá, hogy akkor csak Y Tse volt velem. De biztos voltam benne, hogy Griff nem ezt mondaná, ha rácsörögnék és megkérdezném. Reménytelen volt az egész. A Kardinális minden nyomot eltüntetett. A világ számára Y Tse Lapotaire soha nem létezett. Adrian Arne sem létezett. Capac Raimi igen, de csak amióta a Városba érkezett. A rolókon át besütöttek a nap első sugarai. Az egész éjszakát sehova sem vezető nyomok követésére pazaroltam. Megdörzsöltem fáradt szemeimet, és ásítozva hátradőltem, addig feszítve mindkét karomat, míg az ujjaim már-már a plafont érték. Legalább már tudtam, hogy hol állok. Nem maradt más út a számomra, csak az, amelyiken Amával ma éjjel elindulok. Készen álltam rá, hogy elveszítsek mindent. Többé már nem számított. Ellopták tőlem a múltamat, és ezzel nem tudtam együtt élni. Meg kell tudnom, ki volt a tettes. Bármi áron. 194

Kikapcsoltam a gépet, lekapcsoltam a lámpát, felhívtam Thomast, és megkértem, hogy várjon rám az épület előtt. Azt terveztem, hogy visszamegyek a Skylightba, hogy egy jókorát szunyáljak az éjszakai portya előtt. Minden éberségemre szükségem lesz este tízkor. Épp elszundikáltam a kocsi hátsó ülésén, mikor Thomas váratlanul, megtörve a szokásos protokollt, megszólított. – Azt hiszem követnek minket, uram. – Nem hiszem, hogy ez az első alkalom – feleltem savanyúan, az aznap éjjel olvasott feljegyzésekre gondolva. Nem szegődhettek volna olyan könnyen a nyomomba, ha Thomas nem segíti őket. – Igaz, uram, de ma nem értesítettek arról, hogy követni fognak. – Hol van? – kérdeztem, belenézve a tükörbe. A köd a múlt éjjel felszállt, így teljesen beláttam az utat. – A motoros az, uram. Ott, látja? Rögtön tudtam, ki az. Ama nyilvánvalóan úgy döntött, biztonságosabb, ha szemmel tart. Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, belemegyek a játékba. Körülnéztem. – Ott van az a bevásárlóközpont – mutattam oldalra. – Álljon meg, és tegyen ki! Utána induljon haza! Én majd elintézem a dolgot. – Biztos benne, uram? – Minden rendben lesz – nyugtattam meg. – Tudom, ki az. Felfrissültem a reggeli levegőtől. Az utcákon csend honolt, az üzletek többsége még csak most nyitott. Bementem egy éjjel-nappali kávézóba, rendeltem egy kávét, időt akartam hagyni Amának, hogy leparkolja a motorját. Mikor végeztem a kávéval, besétáltam az éppen akkor nyitó bevásárlóközpontba. Elhaladtam a korai műszakba induló, álmos emberek, az áruház tévéjén a sporthíreket bámuló biztonsági őrök és a munkájukat vidáman végző takarítók mellett, kiélvezve a tömeg érkezését megelőző csendet. Megpillantottam egy még álló mozgólépcsőt, és felbaktattam rajta. Mikor felértem, és meggyőződtem róla, hogy lentről már nem láthatnak, futni kezdtem, és befordultam egy nagy terembe, búvóhelyet keresve. Meg akartam ijeszteni Amát. 195

Megpillantottam egy kicsi, nem működő szökőkutat. Az alja száraz volt, és tartozott hozzá egy kis szegély, ami alá éppen be tudtam préselni magam. Az egyetlen gondot Ama azonosítása jelenti majd, de a közelben egy drótra függesztett dekorációs tükör lógott a mennyezetről. Bemásztam a szökőkútba, bepréseltem magam a perem alá, aztán addig kúsztam előre, míg a tükörből jó rálátásom nem nyílt a teremre. Sokáig tartott, mire megjelent. Mielőtt megláttam volna, már hallottam a lépteit. Óvatosan közeledett, néhány másodpercenként megtorpanva. Valószínűleg gyanította, hogy rá akarom vetni magam, de már túl messzire eljött, hogy visszaforduljon. Megpillantottam a lábát, és egy kicsit kijjebb furakodtam. Lépett még kettőt. Most már bármelyik másodpercben megpillanthatom az arcát és... Egész testemben elzsibbadtam. Nem Ama volt az. Visszafúrtam magam a perem alá, olyan halkan, ahogy csak tudtam. A léptek közeledtek. Biztosra vettem, hogy követőm észrevett, hogy halott vagyok, de aztán leült a kávára, és céltalanul fütyörészni kezdett. Felpillantottam a tükörre. Háttal ült le nekem, de mikor oldalt fordult, egy villanásra megpillantottam a kígyókat. Eszembe jutott Johnny Grace, és próbáltam nem lélegezni. Végül, amikor a bevásárlóközpont kezdett megtelni, a fickó dobolt még néhányat a peremen, ciccegett egyet, és elment. Én pedig ott maradtam, bepréselődve, és csak pár perc elteltével mertem kisurranni. A mobilom után kotorásztam a zsebemben – remegett a kezem –, és felhívtam Amát. Tíz, tizenegy, tizenkét csengetés. A torkom elszorult, és a gyomromba mintha követ raktak volna. Már éppen le akartam tenni, mikor valaki kásás hangon beleszólt. – Igen? – Cafran volt az. – Beszélhetnék Amával, Mr. Reed? – Kivel? Majdnem megállt a szívem. – Ki van ott? – csattant fel. – Tudja mennyi az idő? – Ott van Ama? – kiabáltam a telefonba. – Ama Situwa. Ott van...

196

Hallottam, hogy a háttérben valaki megkérdezi, kivel beszél. Cafran rátette a tenyerét a kagylóra, úgy válaszolt. Kisvártatva már Ama volt a vonalban. – Capac, te vagy az? – kérdezte álmosnak tűnő hangon. – Húzz el onnan! – mondtam kertelés nélkül. – Ne pakolj össze, ne mosakodj meg, ne mondj semmit Cafrannak! Csak öltözz fel, és tűn) el onnan! – Mi a... – Paucar Wami a nyomomban van. Erre egy szót sem felelt. – Tudod, mit jelent ez? – Van róla elképzelésem – motyogta. – Meglógtam előle, de talán nem én vagyok az egyetlen, akit keres. Tűnj el onnan! Húzz el a Városból! Később találkozunk. – Hol? A dokkoknál? – Nem. Csörgess meg a... Elhallgattam, mert most először jutott eszembe, hogy talán bedrótozták a mobilomat. – Maradj ott, egy perc múlva visszahívlak! Kerestem egy nyilvános telefont, felhívtam Amát és beolvastam neki a számát. – Csörgess meg kettőkor! Így lesz elég időm, hogy a Skylightba menjek, kicsit felfrissüljek, és kitaláljak valamit. – Biztonságos visszamenned oda? – Olyan sok tanú előtt nem fog lecsapni rám. – De... – Nincs időnk ezt megtárgyalni. Indulj! És Ama! Vidd magaddal a fegyvered! Leraktam és elindultam, körül se nézve, hogy vajon vár-e rám valahol Wami, Kerültem minden olyan sarkot, ami gyanúsnak tűnt. Leintettem egy taxit, és visszavitettem magam a Skylightba. A légkondis szoba valóságos áldást jelentett a fülledt taxi után. A végtagjaim ólmosak voltak, a fejem kóválygott. Túl sokáig voltam ébren. A fürdőbe mentem, hideg vizet locsoltam az arcomba és a nyakamra, amitől egy kis élet költözött belém. Le akartam dőlni, de úgy döntöttem, előbb beköszönök Conchitához. Előző éjjel nem hívtam fel, és nem akartam, hogy aggódjon miattam. 197

Épp az egyik kanapén heverészett. Orvosait és a nővéreket sehol sem láttam. Elmosolyodott, mikor beléptem, felült és megveregette maga mellett a díványt. A szobát nemrégiben átrendezték. Conchita nekilátott leszedni a lepedőket és a huzatokat, előbukkantak a falak és a bútorok. Ruhája is kicserélődött, kezét-lábát most szabadon hagyta. Többé már nem szégyenkezett ráncos, vén teste miatt. – Hé, pocok! – köszöntöttem. – Hogy s mint? – Elég jól. Hát te? – Nem panaszkodhatom. – Hiányoztál múlt éjjel. Munka? – Ja. Sajnálom, hogy nem hívtalak. Nem aggódtál? – Nem. Tudtam, hogy minden oké. Éreztem volna, ha nem. – Telepátia? – mosolyodtam el. – Talán a szerelem köteléke – kacsintott rám. – Vagy talán mert mindketten ayuamarcák vagyunk? Összeszorította a száját. – Nem. Erről nem fogok beszélgetni. Korábban már az őrületbe kergetett, és nem követem el még egyszer ezt a hibát. Azt tanácsolom, felejtsd el te is! Felejtsd el Ferdyt, a munkádat és ezt a várost! Hagyj itt mindent! – Egyedül? Magányos lennék. – Nem kell, hogy az legyél. Fénylő szemekkel térdelt fel a kanapén. – Én egy vénasszony vagyok, Capac. Te ébresztettél rá. Arra pazaroltam az életemet, hogy bujkáljak az igazság elől, a testemmel hadakozzak, az arcom rabja legyek. Ismét a fiatal Conchita Kubekik lett belőlem, pedig keményebben kellett volna küzdenem, és inkább Conchita Dorak kellett volna hogy legyek. Már majdnem késő, de még nem teljesen. Még van egy kis időm. – Elmegyek – mondta. – Néhány hét múlva összepakolok, elküldöm az ápolókat, és eltűnök innen. Mindig is világot akartam látni. A saját testemből kinőtt undok köldökzsinórral kötöztem magam ehhez a városhoz. Most elharapom és kiköpöm. Még meg tudok állni a lábamon. Hosszú körutakat teszek, egzotikus országokat fogok felfedezni, ifjú szeretők egész háremét tartom majd. Nem 198

tudom, mennyi élet maradt még ezekben a kiszáradt, vén csontokban, de azt alaposan kihasználom. Élni fogok és mulatni! – Gyere velem! Szemében hipnotikus, heves tűz lobogott. Megtett mindent, amit csak tudott, hogy megmentsen. – Hagyd itt Ferdyt, a gengsztereket, a fájdalmat, a halált! Légy a társam, a fiam, a férjem, a barátom! Finoman megfogtam mindkét kezét, és egy szót se szóltam, csak lassan megráztam a fejem. – Nem vagyok rá képes. Örülök, hogy elmenekülsz innen. Egy napon talán én is megteszem, de most még nem fordíthatok hátat. Keress valakit, aki elég jó, hogy szerethesd, és akiben nincsenek meg az én sötét vágyaim. Én csak a múlthoz láncoló kötelék lennék, és újra teljesen elpusztítanálak. Nem akarattal tenném, de én ilyen vagyok. – Tudom – horgasztotta le a fejét. – Meg kellett kérdeznem, mert reménykedtem, de tudtam. Felnézett. – Meg fog ölni, Capac. Ferdy tönkretesz. Nem győzheted le a Kardinálist. – Valószínűleg igazad van – sóhajtottam fel. – Csakhogy ez az a hely, ahova teremtettek. Nem tudom megmagyarázni, de van valami ebben a városban – és nemcsak a Kardinális –, ami a magáénak követel. Mindenhol máshol elveszett ember lennék. Kiszabadította a kezét. – Olyan egyformák vagytok te és Ferdy. Ő vadabb volt, kevésbé kifinomult, kevésbé gondoskodó, de tudta, mit akar, és ismerte az érte fizetendő árat. Mint ahogy te is. – Miféle árat, Conchita? – Tudod te azt. – Nem tudom. Mondd meg, mi az ár? – Az életed – nézett félre. – Azt így is, úgy is elvesztem. És még mi? – A barátaid. – A többségüket már elvesztettem. Még mi? – Az álmaidtól megsavanyodik a lelked és megkeseredsz. 199

– A legtöbb álom már csak ilyen. Mondd meg, mi az ár, Conchita? Mit kell elvesztenem, ami ilyen rettenetes? Mondd el! Végül felnézett, és kimondta. – Az emberséged. Erre nem tudtam mit felelni. Csak ültem, bámultam, és próbáltam meggyőzni magam róla, hogy téved. Minden létező elővigyázatosságot megtettem a bevásárlóközpontba való visszatéréskor. Ötször váltottam taxit. A lehető legzsúfoltabb utcákon sétálgattam kilométereken át. Még egy divatüzletbe is beugrottam, és lecseréltem a ruháimat. Mikor úgy éreztem, megtettem mindent, amit csak tudtam, keresztbe tettem az ujjaimat és elindultam vissza. A telefon azonnal megcsörrent. – Van valami jele, hogy rád ragadtak? – tudakoltam, nem foglalkozva felvezetéssel. – Nincs. – Úgy hallom, eléggé biztos vagy benne. – Elugrottam egy kicsit vidékre. Ahol sok a nyílt út, és mérföldekre el lehet látni zavartalanul. Senki sem követhetett úgy, hogy ne vegyem észre. Egy másik útvonalon jöttem vissza. Nálam minden oké. –Én már nem vagyok olyan biztos benne, de szerintem engem sem követtek. Mindenesetre Waminak semmi jele. – Mihez kezdünk? – En utánamegyek. – Waminak? – Igen. – Megbolondultál? – Muszáj. Ha ő ölte meg Adriant és a többi ayuamarcát, a Kardinálist kivéve ő az egyetlen, aki bármit mondhat nekünk. Ha tudok vele beszélni, ha nyélbe tudok vele ütni valamiféle üzletet, talán beszélni fog. Egy próbát megér. – Tudod, hogy hol van? – Nem, de meg tudom találni. 200

– Veled megyek. – Ostobaság lenne. – Együtt nagyobb biztonságban vagyunk – ellenkezett. – Fedezhetjük egymás hátát. Nem akarok egyedül lenni, főleg nem úgy, hogy egy olyan szörnyeteg is benne van a játszmában, mint Wami. Tétováztam. – Nem akarlak a kelleténél nagyobb veszélybe sodorni. – Ki tört be a Pártközpontba? – horkant fel. – Nem vagyok gyerek, Capac. Igaza volt. Ez ugyanúgy az ő biznisze is. Éppen olyan mélyen benne volt, mint én, és éppen olyan sokat tett – még többet is –, mint amennyit nekem kellett megtennem. – Találkozzunk a Belle téren, félóra múlva! A déli oldalán van egy sörkert. Mögötte leszek. Motorral gyere! Pontosan érkezett, és úgy indultunk tovább, hogy szinte egy szót se váltottunk. – Hova megyünk? – szólt hátra egy kis idő elteltével. – Hmm? Kezem a derekára tapadt, és ez felidézte bennem őrjítő testét. Rácsapott az ujjaimra, és megismételte a kérdést. – Nem tudom. Valahová keletre. Csak hajts! Remélem, hogy útközben eszembe jut majd a pontos irány. Ama órákon át kanyargott és tekergett a motorjával a Város szövevényes keleti felében. Megpróbáltam felidézni az Adriannel megtett utat, de ennyire nem volt jó a memóriám. Végül inkább megálltunk, és útbaigazítást kértünk. Az emberek tétova válaszokat adtak, de végül találtunk valakit, aki ismerte az öreget, és egy kis fizetségért cserébe hajlandó is volt útbaigazítani bennünket. Az öreg odakint ült a verandáján, mikor megérkeztünk, a székében hintázott, és az utcát figyelte. Érdeklődve pillantott ránk, mikor leszálltunk és odasétáltunk hozzá. – Helló, Fabio! – üdvözöltem. – Üdv ismét! Te... meg ne mondd!... Capac Raimi vagy. Igaz? – Az egyetlen és igazi. 201

– Hm, a vén Fabio nem sokat felejt! Viszont nem ismerem ezt a bájos kislányt. – Ama Situwa – mutatkozott be Ama, és odahajolt, hogy kezet rázzon az öreggel. Fabio bólintott, és a nevet az emlékezetébe véste. – Örvendek. Együtt vagytok vagy szabad a pálya a kisasszonynál? – Velem van – feleltem mosolyogva, aztán egyenesen a tárgyra tértem. – Emlékszik rá, hogy miért jártam itt korábban? – Hogyne! Paucar Wami miatt. Nem könnyen felejtek el vele kapcsolatban semmit. – Többet kell megtudnom róla, Fabio. Hogy merre találom. Az öreg összehúzta a szemét. – Mit akarsz tőle? – dohogta. – És miért? – Beszélni akarok vele. – Beszélni Paucar Wamival? – nevetett fel Fabio. – A hírek szerint nincs oda a sok beszédért. – Tudja, hogy hol van? – erősködtem. – Ha tudnám, akkor se mondanám el. Nem küldöm az ellenségeit a nyomára. Én csak annyit tudok biztosan, hogy meg fog ölni téged, és megkeresi azt is, akinek eljárt a szája. Márpedig én nem fogok ujjat húzni azzal a szemétládával. – Kérem! – guggolt le elé Ama. – Nem vagyunk az ellenségei. Csak beszélni akarunk vele. Megfogta Fabio mindkét kezét, gyengéden megszorította, és elmosolyodott. – Kérem! Fabio a kezére nézett, aztán Amára, végül rám. Majd elvigyorodott. – Hát nem vicces, hogy a bájos hölgyek mind azt hiszik, bármit kiszedhetnek egy vén szarosból, ha kedvesen mosolyognak és kicsit flörtölnek vele? Nyilván azt hiszik, hogy ilyen hülyék vagyunk. Ismét lepillantott a kezére, és a szeme körül összegyűrődtek a ráncok. – És igazuk is van. Felemelte a fejét. – Tényleg csak beszélni akartok vele? 202

– Ez minden. – És engem kihagytok a dologból? – Egy szóval sem említjük. – Hmm – mélázott el. – Hát, nem tudom biztosan, hogy azon a helyen van-e még – mondta végül vontatottan –, de néhány nappal ezelőtt arra látták. Csak egy pillanatra látták, de azok a kígyók elég jellegzetesek. Ha ott nincs, nem tudom, hol van. – Köszönjük – felelte Ama kedvesen, és még egyszer megszorította az öreg csuklóját. – Átkozott vén bolond vagyok – morogta Fabio, aztán elmosolyodott és megadta a címet. Bekanyarodtunk a bérház elé, és leállítottuk a motort. Ha Wami itt volt, akkor a hatodikon találjuk. Vettem egy nagy levegőt, leszálltam, és elálltam Ama útját. – Egyedül megyek fel – kezdtem, és gyorsan felemeltem a kezem, amikor egyből tiltakozni próbált. – Ne vitatkozz! Nincs értelme, hogy mindketten kockáztassunk. Mellesleg nem vehetjük biztosra, hogy rólad is tud. – De jó esély van rá! – csattant fel. – Igaz – ismertem el. – Viszont ha nem így van, őrültség lenne felhívnod magadra a figyelmét. Hagyd rám ezt a dolgot. Ama! Tudod, hogy ez így a legokosabb. Nem tetszett neki, de tudta, hogy igazam van. Előhúzta a pisztolyát, és felém nyújtotta. Nagy volt a kísértés, de megráztam a fejem. – Bolond lennék, ha azt hinném, hogy bepofátlankodhatok egy olyan képzett gyilkos otthonába, mint Wami, és lenyomhatom. Emlékeztem még rá, hogyan pottyant közénk az égből, és hogy úgy intézte el Johnny Grace-t és az embereit, akár egy vadászó tigris. Előhúztam az előző éjjel magamhoz vett kést, és átadtam Amának. – Várj itt pár órát! Ha nem térek vissza, vagy ha azt látod, hogy egy kopasz, fekete óriás egyedül jön ki az épületből, tűzz el innen a francba, olyan gyorsan, ahogy csak tudsz! – Szerinted sikerrel jársz? 203

– Kétlem. Elmosolyodtam, és megcsókoltam. Hosszú csók volt, lassú és szenvedélyes. Mikor szétváltunk, könnyek csillogtak a szemében. Valószínűleg az enyémben is. – Most jön az, hogy én azt mondom: „szeretlek”? – kérdezte elfúló hangon. – Nem. Most az jön, hogy én azt mondom: „a viszont látásra” – feleltem. Az ódon épületet a huszadik század elején emelték. A falakat repedések, lyukak, penészvirágok, égésnyomok és kifakult vérfoltok tarkították. Az ajtókat bedeszkázták. Több lakás teljesen kiégett. Mindenfelé illegális lakásfoglalókat láttam. Mindenki, aki mellett elhaladtam, összegörnyedve járt, ugrásra készen, ha esetleg megtámadnák. Egyedül csak a kisgyerekek éltek itt félelem nélkül, mivel ők még nem tanulták meg a külvilág kegyetlen törvényeit. A keresett lakás a hatodikon volt. Nem volt se csengő, se rács, se postaláda. Az ajtó egykor zöld lehetett, de mára a festék megkopott, elszíneződött és lehámlott. Éreztem, hogy Ama messziről figyel, de nem fordultam meg, hogy ellenőrizzem. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. A folyosón csend honolt. Az emelet jobbára lakatlan volt, a korlát mentén a legtöbb lakás ki volt égve és nem élt bennük senki. Tőlem balra zajt hallottam, és mikor odapillantottam, észrevettem, hogy az egyik lakásból egy apró öregasszony lép ki, kezében bevásárlószatyorral. A nő gyanakodva nézett rám, megfordult és a távolabbi lépcső felé indult. Elmosolyodtam, és visszafordultam az ajtóhoz. Az már nyitva volt, és a vigyorgó Paucar Wami állt előttem: arcán a kígyók soha el nem rejtett méregfogaikat vicsorították. – Capac Raimi – mondta halkan. – Milyen kellemes meglepetés! Nyeltem párat, aztán kinyögtem. – Beszélni akarok veled. – Reggel nem akartál. Szokásod, hogy korán reggel szökőkutakban fürdesz? – Hát láttál? De... akkor miért nem... – Gyere be! – állt félre. – Sok a megbeszélnivalónk. 204

Automatikusan beléptem. Halványan érzékeltem, hogy becsukja az ajtót. Nem riglizte be. Ezt megjegyeztem, arra az esetre, ha később menekülnöm kellene. Kicsi és zsúfolt odú volt. Az egyik falnál hatalmas fagyasztó állt, mellette magas frigó, a szoba másik oldalán egy matrac és egy hálózsák hevert, az ablak elé pedig egy szekrényt toltak. A villanykörte csak annyi fényt adott, hogy éppen megvilágította a szoba közvetlenül alatta lévő részét. A helyiséget az árnyékok uralták. Az egyik falba egy ajtót vágtak, ami bizonyára a mosdóba nyílt. – Nem valami nagy szám – hadarta Wami –, de legalább otthon. A földre kell ülnöd, mert nem vagyok oda a székekért. Necces helyzetben a szék csak akadályt jelent. A csupasz padlóra ültem és keresztbe tettem a lábam. Wami letelepedett matraca szélére, combján nyugtatva kezét. Fürkészni kezdett, de az arca semmit sem árult el abból, mit gondol. – Miről szeretnél beszélni? – Ma követtél – feleltem. – Miért nem öltél meg? – Miért tettem volna? – Hát nem ezt csinálod? Nem embereket ölsz? – Egyeseket életben hagyok. Elmosolyodott, amitől a kígyók feje pár centit vészjóslóan megemelkedett. – Magányos lenne a világ, ha mindnyájatokat megölnélek. – De arra béreltek fel, hogy megszabadulj tőlem. – Nem. – Nem béreltek fel? – Már halott lennél, ha így történt volna. – Akkor miért követtél? – Mert érdekelsz. Ayuamarca vagy, ami pedig régi hobbim. Szeretek kapcsolatba kerülni velük, mikor a Városban járok. Azóta követtelek, hogy a sikátorban találkoztunk. – Adriant is? – Adriant? – kérdezte faarccal. – Adrian Arne-t: a fickót, aki velem volt. – Á! – mosolyodott el derűsen. – Bizonyos dolgok nem változnak. 205

– Mit akar ez jelenteni? A szekrényére nézett, és összehúzta a szemét. Valamin töprengett. – Mennyit tudsz rólam? – kérdezte, és megvakargatta tetovált kígyóit. – Nem sokat. Bérgyilkos vagy. Régebben a Kardinálisnak dolgoztál. Aki csak ismer, fél tőled. Azt mondják, te vagy a legaljasabb, legbarátságtalanabb fickó, aki csak létezik. Erre szerényen elmosolyodott: tetszett neki, amit hallott. – Nem könnyű feladat egy ilyen városban a legfélelmetesebb alaknak lenni. Keményen meg kellett dolgoznom a hírnevemért. Viszont csak ritkán vagyok bérgyilkos. Mikor olyan a hangulatom, vagy ha egy régi ismerősöm megkér. Legtöbbször megvan rá az okom, hogy miért gyilkolok. Úttörő vagyok ezen a területen. Egyike voltam az első sorozatgyilkosoknak még azt megelőzően, hogy az ilyesmi divatba jött volna. Több mint negyven éven át törtem magamnak egy olyan utat, amiről mások csak álmodozni mertek. Több álcám volt, mint amennyit a rendőrség számon tudott tartani. Voltam a Fekete Angyal, a Holdfény, a Menyét, Szemgolyó Ernie és még egy csomó más. A világ minden szegletében oltottam ki életeket: gazdagokét, szegényekét, fiatalokét, öregekét, férfiakét és nőkét. – Azért ölök, mert gyilkos vagyok. Ilyen egyszerű ez. Ez vagyok én, ezt teszem. Mikor ölök, önmagam vagyok. Nincsenek rejtett indokaim, sem perverz vágyaim. Szerinted helytelen hűnek lenni önmagunkhoz? – Hát, ha így tálalod a dolgot... – Nem lehet másképp. A gyilkosságaimról feljegyzéseket vezetek. Minden egyes esetet leírok. Több tucatnyi noteszem van, tele időpontokkal és helyekkel, nevekkel, módszerekkel, eredményekkel. Én így lazítok a szabadidőmben. A munkámról írok, és sokat foglalkozom vele. Szívesen olvasgatok a régi gyilkosságaimról. A gond csak az, hogy amikor ilyen sok halálért vagy felelős, hajlamos vagy elfelejteni a részleteket. Az egyik halál sokszor olyan, mint a másik. Összekeverednek. – Szomjas vagyok – mondta. – Hoznál nekem egy sört a hűtőből? Magadnak is vehetsz egyet, ha akarsz. 206

Nem szívesen fordítottam hátat neki, de nem hittem, hogy megölne. Még nem. Kinyitottam a frigó ajtaját, és nekiálltam sört keresni. A hűtő tele volt üvegekkel, melyekre kézzel cetliket ragasztgattak, de a tartalmukra egyáltalán nem voltam kíváncsi. Könnyen ment, hogy ne törődjek velük. Viszont már nehezebb volt nem törődni az egyik legfelső polcon heverő gyerekfejjel, mely ártatlan, halott szemekkel bámult rám. Precízen metszették le, és gondosan kivéreztették. Egy gondosan alá készített tálba csöpögött a még benne maradt, kevés vér, és ahogy földbe gyökerezett lábbal álltam ott, a tanúja lehettem, ahogy egy vérgyöngy megszületik és aláhull. – A sörök fentről a második polcon vannak – szólalt meg Wami segítőkészen. – A fej mögött. Elfojtottam egy undorodó borzongást. Úgy éreztem, rengeteg múlik most ezen a dolgon. Elég egyetlen rossz mozdulat, és ez az arc lesz az utolsó, amit látok. Finoman, a füleinél fogva megragadtam a fejet, és félrehúztam. A hús hideg volt, pikkelyes, olyan anyagú, amit soha nem felejtek el. Mikor lett elég hely, benyúltam, és megmarkoltam pár dobozt, aztán leraktam őket egy alsóbb polcra, míg visszahúztam a fejet a helyére. Még egyszer belenéztem azokba az ártatlan szemekbe – öt- vagy hatéves lehetett? –, majd fogtam a söröket, és becsuktam az ajtót. Wami érzelmek nélkül vette át tőlem a sörösdobozt. Amikor azonban el akartam húzni a kezem, váratlanul megragadta. Megpróbáltam kitépni magam a szorításából, de túl erős volt. Elmosolyodott, és kicsit megrázta a fejét. Abbahagytam a tusakodást. Egy szó nélkül rakta le a sörét, és az ujjaimat ökölbe szorította. Aztán a mutatóujjamat kihajlította, úgy, hogy az egyenesen előre mutasson. Ekkor hátradőlt, felszegte az állát, lassan maga felé húzta a kezemet, és az ujjam végét az ajka alatti ponthoz illesztette, oda, ahol a kígyók feje egymásba csavarodott. Rámeredtem a festett pofákra, a méregfogakra. Ekkor ujjamat a bőréhez érintette. Hirtelen égető érzés fogott el, mire felrikoltottam és elrántottam a kezem. Ő még mindig egy szót sem szólva felkapta a sörét. Megdörzsöltem az ujjam, és szemügyre vettem. Harapásnyomot nem láttam rajta, csak egy kis, piros duzzanatot. Megnyaltam, és még 207

egyszer szemügyre vettem. A hús nem sérült meg, és a pirosság hamarosan halványulni kezdett. – Hogy csinál... – kezdtem, de máris félbeszakított. – Van ott egy akta – intett a szekrény felé. – Hozd ide! A szekrény teli volt aktákkal, jegyzettömbökkel és üres papírokkal. Néhányszor végighordoztam rajtuk a pillantásom, azon morfondírozva, hogy melyiket akarhatja. Már majdnem rákérdeztem, mikor megláttam egy kis dossziét nagyjából középen, jobb felső sarkában a csúnyán odakapart AYUAMARCA felirattal. Átnyújtottam Waminak. Kinyitotta és kivett belőle két papírlapot. A másodikat megfordította, és magában olvasni kezdte. Felmordult, előszedett egy piros tollat, és az egyik név mellé tett egy pipát. Ezután felém fordította az oldalt, és rábökött az aljára. A pipa melletti név Adriané volt. – Adrian Arne – nyújtotta át mindkét lapot. – Ülj le! Még ne nézd meg őket! Úgy tettem, ahogy parancsolta. – Nem tudom, ki ez az Adrian Arne. Amennyire tudom, sosem találkoztunk. Nem emlékszem arra, hogy velünk lett volna a sikátorban, vagy hogy leírtam volna a nevét. – Évekkel ezelőtt rájöttem valamire – folytatta. – Egy nap, mikor a régi naplóbejegyzéseimet olvasgattam, rátaláltam pár olyan névre, amelyre nem emlékeztem. Leírtam, hogy öltem meg őket, szóval biztosan végeztem is velük, csakhogy nem is rémlett, hogyan csináltam. Összezavarodva végignéztem a feljegyzéseimet, ami nem volt éppen kétperces meló, és hat olyan névre, fél tucat olyan gyilkosságra bukkantam, amelyről nem voltak emlékeim. Természetes, hogy zavart a dolog, de egyben érdekelt is. Az őrület mindig is izgatott. Ha kezdem elveszteni az emlékezőtehetségemet, talán ez az első jele annak, hogy valami sötétebb felé csúszom, bele egy olyan szakadékba, amelyet mindig is szívesen felfedeztem volna. Lehetőségként tekintettem a dologra, esélyre, hogy az életet más szemszögből éljem át. – Sajnos az állapotom nem rosszabbodott. Őszintén csalódottnak tűnt emiatt. 208

– Éppen olyan hatékonyan tettem a dolgom, mint addig. Nem vettem észre, hogy hibákat követnék el, hogy álmomban nyáladzanék, vagy ismeretlen helyeken térnék magamhoz. Ugyanaz a Paucar Wami voltam, aki mindig is, kivéve ezeket a lyukakat az emlékezetemben. – A Pártközpont aktáinak átnyálazása közben bukkantam rájuk – intett a papírlapok felé. – Máshol is kerestem a hiányzó neveket, de semmi nyomra nem akadtam. Mikor ezekre rátaláltam, készítettem egy másolatot, és hazahoztam, hogy átnézzem őket. A listán olyan nevek is szerepeltek, melyekről semmit se tudtam, olyanok, akiknek semmi közük nem volt hozzám. Egypárat viszont ismertem, másokról pedig találtam feljegyzéseket. – Úgy döntöttem, egy kis játékba kezdek. Minden olyan névhez, melyet ismertem vagy megtaláltam az aktákban, tettem egy piros pipát, a névtől balra. Aztán időről időre lecsekkoltam a lapokat, hogy megnézzem, ismerősen csengenek-e még a nevek. Mikor olyanra akadtam, amit már elfelejtettem, tettem mellé egy piros pipát, attól jobbra. – Most már átnézheted a neveket. Gyorsan átfutottam a két lapon szereplő listát. Ötven, talán hatvan név állhatott rajta. Többségük mellett, tőlük balra piros pipa volt. Köztük volt az én nevem és Adriané is, aki utólag, kézzel írva került rá a lapra. Öt vagy hat név volt felettünk, szintén megjelölve. – A lista régi – közölte. – Elavult. Megpróbáltam keresni egy frissebb változatot, de átköltöztették, és soha többé nem akadtam rá. A friss neveket akkor adom hozzá, mikor véletlenül ayuamarcákkal futok össze az utazásaim során. Lényegében az összes, bal oldalon megjelölt név mellett szerepelt pipa attól jobbra is. Ahol nem volt, azoknak a neveknek a viselőit többségében ismertem: Leonora Shankar, Conchita Kubekik, Paucar Wami, én. Ama neve nem volt rajta a listán, és úgy döntöttem, inkább nem kérdezek rá. Ha Wami nem tud róla, annál jobb. – És ez mi? – kérdeztem. – Kik ezek az emberek? – Azt a párat leszámítva, akiknél jobbra nincs pipa, nem tudom, kik ők. A nevük semmit sem mond nekem. A naplómban hat olyan 209

ember neve szerepelt, akiket én öltem meg, azóta pedig találtam még ötöt, de ami a többieket illeti... Vállat vont. – A pipák szerint egykor ismertem őket. De már nem emlékszem rájuk. – Mi az az ayuamarca? Azt mondtad, felismertél, mikor találkoztunk. Hogyan? – Van bennünk valami közös. Valami üresség. Nem tudom jobban elmagyarázni. Bár a többségükre már nem emlékszem, de számos ilyen embert tanulmányoztam, és azonnal kiszúrom őket. Nem tudom, mit jelent ez, hogy kik ezek az emberek, vagy miért mások, hogy miért tűnnek el állandóan az emlékeim közül és a fizikai világból. De ha folytatom a keresést, egy napon rá fogok jönni. Ezért követtelek. Reméltem, hogy te elvezetsz valahova. Ismét a lapokra néztem. – Nem te ölted meg Adriant? – Legjobb tudomásom szerint nem. – És fogalmad sincs róla, hogy mi lehet ez az egész? Tétovázott. – Egyvalamit tudok: hogy honnan jönnek a nevek. Az ayuamarca inka eredetű szó. Eszembe jutott, hogy a Kardinális és Y Tse is említette a Város inka kötődését. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem, és testtartást váltottam. – Az inkák így nevezték a november hónapot – magyarázta Wami. – Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a holtak vonulása. Természetesen a mi nevünk is inka: te a december vagy, a fenséges ünnepség. Én március vagyok, a történelemkönyvek szerint a virágöltözék. – Az összes... – kezdtem. – ...név a listán inka? – fejezte be a kérdést. Megrázta a fejét. – Akad még pár másik, mint Inti Maimi, Hatun Pocoy, de a zömük nem az. Ismét a lapokba temetkeztem, mintegy azt remélve, ha elég alaposan tanulmányozom őket, feltárul előttem a titkuk. A holtak vonulása. Ez bármilyen nyelven elég rosszul hangzott volna. 210

– Kérdezted erről valaha is a Kardinálist? – Nem. Nem szereti az ilyesfajta kérdéseket. Mintha kihallottam volna valamit a hangjából, talán egy árnyalatnyi félelmet. – De ő is benne van, nem? – erősködtem. – Senki más nem rendelheti el egy ilyen akta eltakarítását a Pártközpontból, talán Ford Tasso kivételével. De ez nem Tasso stílusa. – Mi van a fejünkkel? Azt ki takarította ki? – A te fejedben is vannak lyukak? – Mondjuk úgy. Emlékszem az emberekre, például Adrianre, de nem emlékszem a múltamra az előttről, hogy a Városba jöttem. Azt hittem, egyszerű amnézia, de azok után, amit mondtál... – Szerinted többről van szó – bólogatott. – Én is így gondolom. Először egyszerűbb önmagadra gyanakodni, de mikor másoknál is felfigyelsz a lyukakra... Vannak dolgok, melyek meghaladnak minket. Ezért érdekel engem ez az akta. Mindig is elbűvölt az azon túli. Az azon túli... – Tudsz bármit is a vak csuhásokról? – tudakoltam. – Akik soha nem beszélnek? – Hogy? – Sosem beszélnek – bólogatott Wami tudálékosan. – Angolul nem. Még akkor sem, amikor egy szakértő kínozza meg őket. Az egyik beszélt velem, de úgy határoztam, ezt nem említem. Nem akartam féltékennyé tenni. – Amióta az eszemet tudom, mindig itt voltak – mondta Wami. – Nem sokat tudok róluk. Nem tudom, hányan vannak vagy mit csinálnak, meg ilyeneket, de időről időre összefutok velük. Szerinted közük van ehhez? – Talán. – Érdekes. A lapokkal megveregettem a térdemet, aztán visszaadtam őket. Úgy véltem, már mindent megtudtam belőlük, amit csak lehetett. – Hát, ha nincs több megbeszélnivalónk, akár indulhatok is – közöltem fesztelenül. 211

– Csak így? Meg se moccant. – Azt hittem, maradsz még, és csevegünk egy kicsit. – Miről? Te sem tudsz semmit, én sem. Miért pazarolnánk egymás idejét? – Tudod, hol lakom – mondta szelíden. Megfeszültem. – Nézd, nem próbálok úgy tenni, mintha értenélek. Találkoztam már jó pár hibbant faszival, de olyannal még nem, aki fejeket tart a hűtőjében, és csak Isten tudja, hogy még mit a fagyasztójában. Nem tudom, mi van a fejedben, és nem is akarom tudni. Ha meg fogsz ölni, ölj meg! De ha az jár a fejedben, hogy élve elengedsz, akkor lenne épp hova mennem és mit csinálnom. Lebiggyesztette az ajkát, és elgondolkodva bólintott. – Érdekesnek talállak. Te más vagy. Furcsább. Van benned valami fény, amit a többiekben nem láttam. Életben hagylak. Szerintem így többet nyerhetek. – Kösz – feleltem szárazon, és az ajtóhoz tántorogtam. Ott megálltam és visszanéztem. Waminak egyetlen izma sem rándult. – Tudatom veled, ha kiderítek valamit. – Ilyen könnyen nem fogsz még egyszer a nyomomra bukkanni. Egy óra sem telik bele, és én eltűnök innen. Éppen elég ideje vagyok már a Városban. Itt az idő továbbállnom. Egy nap viszont lehet, hogy felkereslek, ha még itt leszel. Lehet, hogy nem fenyegetésnek szánta, de ugyanúgy beszartam tőle. Megitta a sörét, és egy másikért indult. Kinyitotta a frigót, és lehajtotta a fejét, hogy megnézzen benne valamit. Mosolygott, és a hűtő fényében az arcán a kígyók mintha tekergőztek volna. Az ajtóhoz léptem, és sikerült megállnom, hogy lerohanjak a lépcsőkön. Egy hajszálon múlt. Ama és én véletlenszerűen cirkáltunk a városban a délután hátralevő részében. Meséltem neki Wamiról, az aktájáról és az emlékezetkihagyásairól. Megemlítettem, hogy Leonora is mondott 212

valami hasonlót nem sokkal korában. Akárcsak én, Ama sem tudta, hogy mit jelenthet ez. A motor szelíd dorombolása közepette beszéltük át a dolgokat, de nem igazán tudtunk előrelépni. Este beugrottunk vacsorázni egy csendes étterembe, de csak keveset ettünk. Máshol jártak a gondolataink. – Nem kellene odamennünk – bökte ki Ama. – Láttad Wami listáját. Semmi újat nem fogsz megtudni a Pártközpontban őrzöttből. – Wamié régi volt. Látni akarok egy frisset. – Miért? – Talán felismerek pár újabb nevet. – Capac, te gondolkodtál valaha is azon... vagyis mit gondolsz, képes lennél megölni egy embert? Rám nézett, miközben feltette a kérdést. – Még nem gondolkoztam rajta, de igen, megteszem, ha kell. Nem haboztam a válasszal. – Képes lennél úgy ölni, mint Wami? Nőket? Gyerekeket? – Természetesen nem. Wami eszelős. Megölnék olyasvalakit, aki az utamba áll, de egy kölyköt? Soha. Ama szemmel láthatóan elégedett volt a válaszommal, de én nem. Mert nem voltam benne biztos, hogy igazat mondtam. Elszörnyedtem attól, amit Wami hűtőjében láttam. Egy részem elborzadt tőle és még mindig borzongott. Ám egy másik részem elismerően csettintett. Nem volt ínyemre, hogy beismerjem, de ott, legbelül, nem olyan mélyen, ahogy azt szerettem volna, irigyeltem Wami vérengző mutatványait. Bejelentkeztünk egy olcsó motelba, hogy felfrissüljünk. Szükségem volt egy zuhanyra. A Waminál tett látogatás alatt totál leizzadtam. Már a nadrágomat húztam le, mikor észrevettem, hogy Ama figyel. – Mi van? – érdeklődtem, félbehagyva a vetkőzést. – Azon az éjszakán nem tudtalak alaposan szemügyre venni. – Nem akarom, hogy bámulj – zsörtölődtem. Erre vidáman felnevetett. – Szégyenlős vagy? Elmosolyodtam. – Leveszem az enyémet, ha te is leveszed a tiédet. 213

Viszonozta a mosolyomat, huncutul bólintott, és lehámozta magáról a ruháját. Együtt zuhanyoztunk, kezünk bebarangolta a másik testét, mint azon az éjszakán ott, a Pártközpontban. Ezúttal lassabban csináltuk, ujjaink könnyedén siklottak a másik bőrén csókolózás közben. Én Ama melleit simogattam, mialatt az ujjai csodás trükköket mutattak be a köldököm alatt, de szexre nem került sor. Azt későbbre tartogattuk. Miután megtörölköztünk, a hálószobában összetoltuk a két ágyat, és folytattuk a barangolást. Ismét magával ragadott Ama különös szépsége. Nem tudtam, hogy mások hogy reagálnának rá – nem egy férfimagazinból lépett elő, de az én felizgult szememnek ő maga volt a tökély. Lassan, de közel olyan szenvedéllyel szeretkeztünk, mint első alkalommal. Még mindig újak voltuk egymásnak, de mintha évek óta együtt lettünk volna. Pontosan tudtuk, hogyan szerezzünk örömet a másiknak, gondolkodás nélkül mozdultunk, ösztönösen szeretkeztünk. Egyszerre értünk a csúcsra, és az maga volt a fájdalmas gyönyör. – Ha kémcsövekbe lehetne tölteni, amink van – mondta Ama, ahogy ott hevertünk az ágyon egymás karjaiban –, egy vagyont kereshetnénk vele. – Kit izgat a pénz? – dörgölőztem a nyakához. – Nem akarok osztozni ezen senkivel. A világ többi része bekaphatja! – Nem valami kedves ilyet mondani – kuncogta. – Nem vagyok valami nagyon kedves ember – mosolyodtam el. – Ez az igazság? – kérdezte komolyan. – Bánt? – Csak tudni akarom. Szeretlek, de nem értem, hogy mi az, amit szeretek benned, vagy miért. Olyan sok mindent nem értek. Szeretném tudni, hogy miféle ember mellett köteleztem el magam. Felsóhajtottam és felkönyököltem. Ujjaim láthatatlan köröket rajzolgattak a hasára beszéd közben. – Gengszter vagyok. Lopok, bántok másokat, ártok másoknak. Ölök, ha kell. Az ártatlanoknak nincs félnivalójuk tőlem. Hiszek a családban és a barátokhoz való ragaszkodásban. Csináltam csúnya dolgokat, Ama, és szándékomban áll még rosszabbakat is tenni. 214

Erre szomorúan bólintott. – Ennyire én is rájöttem. – Szörnyű ezt hallanod? – tudakoltam halkan. Megvonta a vállát. – Legalább őszinte vagy. – Tudsz szeretni egy férfit csak az őszinteségéért? – Igen – felelte pillanatnyi habozás után. – És te tudsz szeretni egy nőt, aki képes szeretni egy olyan férfit, mint te? – Készen állok rá, hogy adjak neki egy esélyt. Szenvedélyesen megcsókoltam, és ő viszonozta. Hamarosan ismét szeretkeztünk, és minden kételyünk és aggodalmunk feloldódott a szenvedélyben. Kijelentkeztünk a motelből, és átvágtunk a városon, majd a Pártközponttól pár háztömbnyire szétváltunk. Ama hátulról került, én meg átsétáltam az előcsarnokon és bejelentkeztem. Azt mondtam, hogy utána kell néznem valaminek a számítógépes adatbázisban, ami egyáltalán nem volt szokatlan. Átadtam a cipőmet, a zoknimat és elindultam fel a lépcsőkön. Ráérősen ballagtam, az előttem álló feladaton merengve, Wami szavait emésztve. Így, hogy az eszem máshol járt, egyszer csak megjelent lelki szemeim előtt a nő képe, méghozzá elég tisztán. Megpróbáltam a segítségével felfeszegetni a múltam zárját, de az éppen olyan erős retesznek bizonyult, mint eddig. Nyugodtan ballagtam, mikor a hatodik emeleten egy árnyék vált el az egyik faltól és ragadta meg a bal karomat. Majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, és kis híján lezuhantam a lépcsőkön, hogy idő előtt nevetséges halált haljak. – Capac, én vagyok. – Jézusom! – csattantam fel. – Meg akarod kímélni a Kardinálist attól, hogy megöljön? Mit keresel te itt? Azt hittem odafent találkozunk. – Nem akartam egyedül felmenni. Ideges vagyok. Szemügyre vettem Amát a gyér fényben. Reszketett. Mivel korábban mindig olyan bátornak tűnt, soha eszembe sem jutott azon 215

gondolkodni, hogy mennyire felkavarhatja ez az egész. Végtére is csak egy étteremtulajdonos lánya volt. Teljesen természetes hát, hogy fenyegetve érzi magát és elbizonytalanodik egy ilyen helyzetben. – Akarod, hogy lefújjuk? – kérdeztem. – Egyedül is mehetek. – Nem – mosolyodott el reszketegen. – Csak cserbenhagyott a bátorságom, de majd elmúlik. – Biztos? Mikor bólintott, odanyújtottam a kezem, megszorította, és együtt indultunk felfelé. Ama ment elöl. A lépcsőház elhagyatott volt. – Találkoztál itt bárkivel is valaha? – suttogtam oda neki. – Csak ritkán. Időnként, mikor hallom, hogy jön valaki, besurranok valamelyik ajtó mögé, és megvárom míg elmegy. Egyedül te kaptál el. Szerencsés vagy, nem gondolod? Felmordultam, és mentünk tovább, a kilencedik, majd a tizedik, aztán a tizenegyedik és a tizenkettedik emeletre. Még a balszerencsés tizenharmadikon se volt senki. Már kezdtem érteni, hogy Ama miként úszhatta meg ilyen sokáig, hogy milyen könnyű volt észrevétlenül bejutni, ha az embernek helyén volt a szíve. De ekkor a tizennegyedikre vezető ajtó hirtelen kitárult előttünk. Hét lépcsőre voltunk, nem tudunk hova bújni. Miközben a szívem a torkomba ugrott, felismertem Ford Tasso kőbe vésett vonásait. Ösztönös mozdulattal léptem Ama mellé, és a dereka köré fontam a karom. Arcomat a hajába temettem, és úgy tettem, mintha észre se venném a Kardinális jobbkezét. Ford a már majdnem a tizenötödik emeletig feljutott behatolók láttán a pisztolytáskájához kapott. Reflexei gyorsabbak voltak, mint amit várt volna az ember – reméltem, hogy én is ilyen remek formában leszek még, ha megérem az ő korát, ami ebben a pillanatban nem tűnt valószínűnek. Mikor Ford felismert, tartása ellazult, és leengedte a kezét, de az arckifejezése nyers maradt. – Capac! – förmedt rám. Meglepetést színlelve néztem fel. – Mit művelsz te itt? És miért nem használod a liftet, mint bármely másik normális ember? – Ezt én is kérdezhetném tőled – feleltem pimaszul. 216

– Orvosi utasítás. Tornáznom kell. Mivel nincs időm kondizni, így amilyen gyakran csak tudok, fel-le kocogok a lépcsőkön. Amára pillantott. – Ki a barátnőd? – Ő Ama, a titkárnőm. Feltörőben vagyok. – És mit keres itt? – Éppen betanítom. Bemutatom a stábnak, segítek neki kiigazodni errefelé. Tudod. – Erre vannak fizetett embereink. – Naná, hogy vannak, de... Megveregettem Ama popsiját, úgy, hogy biztos voltam benne, hogy Ama egyéb körülmények között felképelt volna érte. – A személyes kontaktus semmihez sem fogható. Hamiskásan rákacsintottam Tassóra. Ö felhorkant, olyan hangot hallatva, mint egy hulla, akit szélütés ér, és elindult lefelé. – Legközelebb a liftet használd! – közölte. – Le is lőhettelek volna, ha sötétebb van. – Igenis, főnök – vigyorodtam el, és vigyorom le sem hervadt az arcomról, míg el nem tűnt a szemünk elől. Aztán egymásra néztünk Amával, és majdnem összeestünk. – Krisztusom – zihálta Ama –, vagy tucatszor jöttem fel ide minden baj nélkül. Az első éjszaka pedig, mikor felhozlak, maga Ford francos Tasso bukkan fel! Átok ül rajtad, Raimi? – Reméljük, nem! De azt el kell ismerned, hogy elég ügyesen leszereltem. – Rendben volt. – Csak rendben? Mit tettél volna, ha egyedül vagy? – Lehúztam volna a bugyimat, és szelídre dugom – nevetett fel. A tizenkilencedikre már további meglepetések nélkül jutottunk fel. Ezen a szinten egyetlen hatalmas terem húzódott az épület teljes hosszában. Poros volt, irritálta a torkomat. Ama kölcsönadta nekem az egyik zsebkendőjét, én pedig két köhögőroham között köszönetet rebegtem érte. Idefent sötét volt, a lámpákat rendszertelen távolságban helyezték el, ráadásul túl kevés volt belőlük és túl gyér fényt adtak, hogy sok hasznukat vegyük. Ama számos zsebe 217

egyikéből előbányászott egy kis elemlámpát, és felkattintotta. Elindult az ajtótól, egyenesen a félhomály mélye felé. Én csendben követtem, érdeklődve nézve jobbra-balra. A ládák hatalmas halmokat alkotva, néma őrökként magasodtak körülöttünk, bármerre is néztem. Minden egyes oszlop úgy egy méterre helyezkedett el a többitől. A tornyok között a folyosók valóságos útvesztője kanyargott. – Mi van ezekben? – ütögettem meg az egyik oszlopot. – Mindenféle. Nincs egyértelmű elrendezés. Vannak itt térképek, tervrajzok, újságkivágások és személyi akták. Titkos kormánymegbeszélések jegyzőkönyvei, olyasmik, amiért a Kardinális nyilván egy vagyont fizethetett. Listák kutyatenyésztő telepekről, öregek otthonáról és iskolákról. Látleletek. Csavargók fényképei. Minden, amit csak papírra lehet vetni. – Olyan ez a hely, akár egy múzeum – folytatta Ama, aki már az oszlopok között siklott. – A feljegyzések évszázadokra nyúlnak vissza. És majdnem minden eredeti. Lefogadom, hogy a Város múzeumi kurátorai dobnának egy hátast a döbbenettől, ha tudnák, hogy létezik ez a hely. – Mi van az őrökkel? Kezdtem egyre idegesebb lenni a biztonság ilyen mérvű hiánya miatt. Már a nyitott ablakot is elég nehéz volt megemészteni, de hogy ilyen könnyen lehessen le-fel mászkálni a lépcsőkön és az emeleteken... Hogy lehetnek a Kardinális emberei ilyen gondatlanok? – Figyelni kell rájuk, de könnyű őket elkerülni: zseblámpával járnak és hangosak. Ahogy azt mondtam, a Pártközpont első számú védelmét a hírneve adja. Az emberek egyszerűen nem hiszik el, hogy bárki is képes lenne bejutni. – Mégis... Nem tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy valami nem stimmel. Az a nyugtalanító előérzetem támadt, hogy bármikor ránk törhet az Osztag egy egész ezrede, és ólommal pumpálhat tele minket. Mindenesetre már késő volt ezen aggódni. Korábban kellett volna megtennem: most már itt voltam, messze túllépve az óvatosság határait. 218

– Hol van az akta? – kérdeztem, mert nem akartam a kelleténél több időt vesztegetni. Már így is eléggé megkísértettük a sorsot. – Ott. Ama egy kisebb halomhoz vezetett el. – A mérete miatt választottam ki először. A magasabbakkal csak a baj van. Oda kell húznod a létrát, hogy elérd a tetejüket, aztán le kell emelned a fenti dobozokat, utána le kell másznod, majd újra fel, megint le és így tovább. Egy emberöltőbe telik. Úgyhogy amikor csak lehet, maradok a kisebb tornyoknál. Elkezdte lepakolni az aktacsomókat, egyiket a másik után. Segítettem neki, és egy perc sem telt bele, máris a halom kétharmadánál jártunk. – Állj! – mondta. – Itt van valahol. – Egyesével kezdte kiszedegetni a lapokat, aztán mint aki megnyerte a főnyereményt, átnyújtotta nekem. Vékony kartondosszié volt, benne négy A 4-es papírlappal. Ahogy mondta, semmi sem mutatta, hogy fontos lenne. A dosszié előlapjának közepére fehér matricát ragasztottak, és erre azt írták: AYUAMARCA. Átnéztem az első lapot. Nevek hosszú listája állt rajta, szimpla sorközzel szedve, a nevek többsége pedig gondosan, egy vonallal át volt húzva. Leonora Shankaré volt az első áthúzatlan név. Paucar Wami kicsivel lejjebb következett. Aztán kihúzott nevek tömkelege következett. Egyik sem csengett ismerősen, egyet kivéve – Inti Maimiét. A lap aljától nem messze találtam még egy áthúzatlant – Conchita nevét. A második oldal következett két túlélővel. Egyiküket ismertem, az Osztag egyik fejese volt. Inti Maimi itt ismét szerepelt, majdnem a lap alján, ismét gondosan áthúzva. A harmadik lapon két másik érintetlen névre akadtam. Az egyik semmit sem mondott nekem. A másik a polgármester volt. – Látod ezt? Az az istenverte polgármester is benne... – Csitt! Kezét a számra tette, kikapcsolta a zseblámpát, és leguggolt. Én is lekushadtam mellé, bár nem tudtam, mi a riadó oka. Kisvártatva aztán lépteket hallottam. Az Osztag egyik tagjáét. Kezében 219

elemlámpával lépkedett a papírhalmokra irányítva a fényt, mozgás után kutatva. Nem jött a közelünkbe, és hamarosan ajtónyitódást, majd – csapódást hallottam. Felálltunk, és kinyújtóztattuk a tagjainkat. – Jó a füled – bókoltam Amának. – Hozzászokik az ember. Nagyon sokszor jártam itt, és nagyon nagy a csend. Komolyan azt hiszem, hogy még azt is meghallanám, ha valaki leejtene egy gombostűt. A negyedik, egyben utolsó lapot vettem kézbe. Ez nem volt tele. A nevek nagyjából a harmadáig tartottak. Három áthúzatlan név szerepelt rajta. Egy majdnem a tetején: őt nem ismertem. Amáé néhány sorral az enyém felett. És a harmadik – valami Stephen Herf nevű fickóé. Ama levegő után kapkodott és csuklón ragadott. Képtelen volt bármit is mondani. Nem is kellett. Szorításának ereje éppen eléggé árulkodott döbbenete nagyságáról. A nevemre néztem, nem sokkal Herfé alatt, és végighúztam a bal mutatóujjamat az azt átszelő egyenes vonalon. A tinta még friss volt. – Hát – mondtam halkan, és zordan elmosolyodtam a félhomályban –, ez szívás.

220

9

efelé trappoltam a lépcsőn, egyik kezemben az aktával, a másikat ökölbe szorítva. Arcom fakó, feldühödött maszkká változott. Ama futva igyekezett tartani velem a lépést, és az ingemet rángatva próbált lelassítani. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte. – Menj haza. Ama! – vakkantottam rá gorombán. – Mit akarsz csinálni? – ismételte, és még gyorsabban szedte a lábát. – Tűnés haza! – reccsentem rá. – Nem! – elém lendült, az utamba állt. – Amíg meg nem mondod, hova mész! Karon ragadtam, és az arcába bámultam. Tüzes, bizonytalan tekintete tele volt félelemmel, szeretettel és szánalommal. Azt kívántam, bár máskor találkoztunk volna, amikor szerethetném őt. De itt és most találkoztunk. A szeretet luxusa nem jár a holtaknak. – Vége – mondtam. – Vizsga voltál, amin megbuktam. Csapda, amibe belesétáltam. Tűnés haza! – Engem okolsz érte? – kérdezte hitetlenkedve.

221

– Nem hibáztatlak. Csak az egyik bábja voltál. Úgy intézte, hogy választás elé állíts, én pedig rosszul választottam. Én szúrtam el, csakis én. Na, menj! Dühösen megrázta a fejét. – Az eszedbe se jut, hogy esetleg te vagy a csali? – Hogy érted? – ráncoltam a homlokomat. – Azt hiszed, körülötted forog minden, amit a Kardinális tesz. Talán engem akar, engem csal csapdába. Talán te vagy a báb. Átgondoltam. – Talán. A neved az enyém előtt volt a listán, de hallottam már a Kardinálist nőkről beszélni. Szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy nem vagy neki olyan fontos. Egy nő sem az. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte megint. Végighúztam az ujjam az akta gerincén. Elkerekedtek a szemei, ahogy rájött, hogy arra készülök, hogy szembeszálljak vele. – Menekülj! – zihálta. – Tűnjünk el innen együtt! Nem tehetünk mást. Kérjük meg azt a taxis haverodat, hogy... – Nem lehet – vágtam közbe. – Hová mennénk? Hol bújhatnánk el előle? És miféle élet lenne az, állandó bizonytalanságban és rettegésben? Emlékszel? Azt mondtad, a múlt ismerete nélkül nem tudnád elviselni a jelent. – De most már itt vagyunk egymásnak – mondta. – Együtt felépíthetünk egy új jövőt. – Csakhogy a múlt maradna a rögeszménk. – Meg fog ölni – folytatta egészen más hangon. – Ha lemész oda, halott vagy. – Meglehet. De mindketten tudjuk, mit jelent az, hogy át van húzva a nevem: már úgyis végem. így legalább harc közben esem el. Nem kell megvárnom, míg Paucar Wami mögém oson a sötétben. – De elfuthatnál – sziszegte. – Nem muszáj harcolnod. Van esélyed. – Az sosem volt – mondtam szomorúan. – Miután idejöttünk, és nyíltan szembeszegültünk a Kardinálissal... Eljöttünk megtudni az igazat. Választottunk. Most pedig belehalunk. Legalábbis én. A te neved még nincsen áthúzva. A te fejed még nem kell neki. Menj 222

haza! Felejts el engem, a Kardinálist meg ezt az egészet! Próbálj normálisan élni! Talán még összejöhet. – Veled megyek – mondta. – Eljöttem idáig, úgyhogy akár... – Nem – a hangom éppoly szilárd volt, mint a döntésem. – Nekem ennyi volt. Ma odamegyek, és szembenézek a véggel. Megölöm vagy ő engem, és kész. Ez az én csatám, Ama. Talán a tiéd is eljön, de nem most. Nem itt, nem velem. – Mit fogsz neki mondani? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem is lesz időm beszélni. Ha lesz, nyilván megkérdezem, mi ez az egész, mire jó a lista, kik vagyunk, kik voltunk. Hátha elmondja, mielőtt meghalok. – Utoljára kérlek! Elhúzódott tőlem, úgy meredt rám. Reszketett, a szeme megtelt könnyel. – Gyere velem! Hagyd a Kardinálist, a munkádat, a Várost! Éljünk együtt, valahol máshol! – Nincs máshol – válaszoltam lassan. Még egyszer utoljára hozzáértem, az arcához, az orrához, a szájához. – Mindenhol ott van. Ama. Megütögettem a fejem. – Itt van bent. Nem futhatok előle, ahogy magam elől sem. – Akkor baszódj meg, Capac! – zokogta, és elrohant, hátra sem pillantva. Majdnem utánafutottam. Majdnem győzött a szívem, és már nyitottam a számat, hogy utána kiáltsak: várj, állj meg, jövök! Majdnem. De képtelen lettem volna elfelejteni a rejtélyt. Az volt a sorsom, hogy szembenézzek vele, természetem és ösztöneim erre kárhoztattak. Eddig eljutottam, és nem volt visszaút. Becsuktam a számat, néztem, ahogy menekül, hallgattam, ahogy elhalnak a léptei. Egy idő után én is elindultam lefelé, és kiűztem az agyamból Amát meg az élet törékenységével kapcsolatos gondolatokat. Felidéztem a nőt meg más arcokat, melyeket elő tudtam rángatni a homályos múltból. Volt egy csomó kölyök iskolai egyenruhában vagy tornaruhában szaladgáltak, kötelet másztak, labdáztak. Egy síp volt a számban, aztán csókoltam a nőt, aztán temetésen voltam, aztán nevettem, aztán... 223

Aztán itt voltam. A titkárnő meg akart állítani. Azt hadarta, a Kardinális alszik, és olyankor nem szabad zavarni. Elviharzottam mellette. Igyekezett visszatartani, de a padlóra löktem. A telefonhoz nyúlt, hogy figyelmeztesse a Kardinálist vagy hogy az Osztagot hívja, de nem érdekelt. Emiatt már késő volt aggódnom. A szoba közepén aludt egy pőre matracon, összekuporodva, mint egy gyerek vagy egy kutya, halkan hortyogva, arca meg-megrándult, biztosan az egyik sötét álmától. Elöntött az undor és a gyűlölet. Olyan leküzdhetetlen vágy tört rám, hogy akármilyen őrültség is volt, keresztültrappoltam a szobán, megálltam felette, meglendítettem a jobb lában, és hasba rúgtam. – Hasadra süt a nap, te szemétláda! – üvöltöttem akaratom ellenére is vihogva. Átléptem egy vonalat, és belehullottam az őrület szakadékába, amit Paucar Wami olyan érdekesnek talált. A Kardinális szemei felpattantak, odébb gördült és azonnal felugrott, bár az álmosságtól még pislogva tántorgott egy kicsit. De ahogy felfogta, hogy ki vagyok és mi történt, már habzott is a szája, rázta a harag. – Magához tért? – vigyorogtam rá. – Remek! Akkor árulja el, hogy pontosan mit... Csak eddig jutottam. Rám rontott, üvöltve, mint egy őrjöngő, halált hozó párduc. Ledobtam az Ayuamarca listát, úgy vártam be. Egymásba rohanó vonatokként csaptunk össze, ordítva ütöttük, rúgtuk, téptük a másikat. Körme az arcomba vágott, alig hibázta el a szemem. Közel hajolt, és a fülembe harapott. Öklendezni kezdett a szájába ömlő vértől, én meg újra és újra gyomron vágtam, hátha eltörik egy bordája, és átszúrja a tüdejét. Ahogy a feje odébb lendült, nyakon akartam harapni, de csúszós volt a bőre, úgyhogy csak a húsos vállába téptem bele. Csomókban szakította ki a hajamat, a hátamat püfölte. A szemébe köptem. Felemelt karral csépeltem a felsőtestét, eltaláltam az arcát, az orrát, felhasítottam a száját. Bokán és térden rúgott. Megroggyant a lábam, majdnem elestem. Két ujját az orromba dugta, talán az agyamig is fel tudott volna döfni. 224

Ahogy kezdeti dühünk elpárolgott, szétváltunk, és óvatosan körözni kezdtünk, lihegve, nyálazva, támadóállást felvéve, összeszűkült szemekkel. Meglepte, hogy még nem kerültem a földre. Nem sokan bírták ilyen sokáig, miután harcba szálltak vele. Tudtam, hogy tisztelni fogja az erőmet. Ettől még meg fog ölni, de talán nem fog a hullámra hugyozni utána. Rohammal akart véget vetni a patthelyzetnek, bikaként bőgve, leszegett fejjel próbált a falnak csapni. Kitértem az útjából, de éppen csak – oldalba talált, és éreztem, ahogy elpattan valami a mellkasomban. Felém perdült, amilyen gyorsan csak tudott. De nem elég gyorsan. Rávetettem magam, térdemet felrántottam a lábai közé. Ha célba találok, az agyába passzírozom a golyóit, és a mérkőzésnek vége lett volna, de időben összerántotta a combjait, foglyul ejtve a térdemet. Üvöltött a fájdalomtól, de nem tudtam bevinni igazán gyilkos rúgást. Ujjai a szememet keresték, belenyomódtak az arccsontomba. Torka felé kaptam, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. Kicsit elhátrált, én utánavetettem magam, átvettem a kezdeményezést, ismét a nyakát és a karjait támadtam. Mindkét ökle előrelendült, az egyik a gyomrom, a másik az arcom felé. Gyorsan mozdultam, hárítottam az egyik ütést. A másik péppé zúzta az orromat. Vér fröcskölt mindenfelé, a szemembe és a számba, megvakított, fuldokoltam tőle. Hátratántorodtam, ráztam a fejem, hogy levegőhöz jussak. A Kardinális diadalordítást hallatott, és fojtásra nyújtott ujjakkal jött utánam, abban a biztos tudatban, hogy legyőzött. Volt még egy húzásom. Összeszedtem elgyötört testem minden erejét, és jobb lábamat egy végső rúgásra lendítettem, vaktában. Nem tudtam, pontosan hová megy a rúgásom, de sejtettem az irányt. Teljes erőből herén találtam, tiszta, gonosz pontossággal. Csodás. Levegő után kapkodva visított, hátraesett, és nyüszítve vonaglott a földön. Mielőtt utánamászhattam volna, kicsapódott az ajtó, és az Osztag jó néhány katonája rontott be felemelt fegyverrel, a ravaszt markolva. Pár lövés épphogy elkerült, a golyók a fülem mellett fütyültek és a falba csapódtak. Összeroskadtam, vártam a véget. 225

– Állj! – üvöltötte a Kardinális, és a tüzelés nyomban abbamaradt. – Tűnjetek a picsába innen! – fröcsögte, amikor látta, hogy haboznak. Erre aztán kioldalogtak a szobából, és becsukták az ajtót maguk mögött. Megint megúsztam a kivégzőosztagot. Ez kezdett a szokásommá válni, és nem siettem változtatni rajta. – Mielőtt kitépem a gégéjét, Mr. Raimi – lihegte a Kardinális, keresztülvonszolva magát a szobán –, esetleg elmondhatná, miről van szó. Mi a faszért jött egyáltalán ide ma este? – Felismeri? Letöröltem némi vért az arcomról, elbotladoztam a matrachoz, és felvettem az ott heverő iratköteget. – Az Ayuamarca lista. Tudja, a sok áthúzott nevű hullajelölt. Az én nevemet is áthúzták. Dereng már? Gúnyosan vigyorgott. – Egyeseknek semmi sem elég. Megkapott tőlem mindent: pénzt, nőt, hatalmat. Megóvtam az életét, a lábai elé terítettem a Várost. És mit kapok cserébe? Megkúr valami luvnyát a lépcsőmön, áskálódik a hátam mögött, betör a váramba, és felforgatja a legszemélyesebb irataimat. Olyasmiről, hogy hála, hallott már? – Minek húzták át a nevem? – kiáltottam. – Miért fog megöletni? Mi lett Adriannel és Y Tse-vel? Ki... – Elég! – vonyított fel, akár egy véreb. – Folyton a kurva kérdései! Mondtam, hogy ne kérdezgessen, ne kíváncsiskodjon, erre mit csinál? Csak nyomja a rizsát, mint egy papagáj. – Ki vagyok én? – szegeztem neki a kérdést. – Miért kerültem a listára? Honnan jöttem? Hol talált rám? Miért nincs múltam? Hogy jön Ama a képbe? Hogyan tünteti el az embereket? Mit művelt Leonorával, hogy elfelejtette Y Tse-t? Beszéd közben megindultam felé, vadul mutogattam, végül pedig mellbe is böktem. – Ki vagyok? Mit művelt a múltammal? Hogy a francba... Egész testében remegni kezdett, reszkető arca vicsorba torzult. Láttam, hogy újra és újra ökölbe szorul a keze. Forgatta a fejét, recsegtek a csigolyái, ahogy megfeszítette a nyakát. Támadni akart. Olyan tombolóan vad rohamra készült, amit, tudtam, nem leszek képes már visszaverni. Elértem fizikai teljesítőképességem határait, a 226

Kardinális viszont láthatólag épp csak bemelegített. Jó pár évvel fiatalabb voltam nála, de nem tudtam versenyre kelni az erejével. Leonora jól mondta – emberfeletti volt a fickó. Mégis türtőztette magát. Élve kellettem neki, legalábbis még egy ideig. Próbálta megfékezni a dühét. Két kézzel szorította a fejét, de olyan erővel, hogy azt hittem, összeroppan a koponyája. Mélyvörös pofájában képtelenül tágra nyíltak az orrlyukak, mintha meg akart volna szülni valamit. Dülledő szemekkel fordult el tőlem, hogy másvalamin töltse ki a haragját. Pillantása nagy karosszékére esett, amelyben úgy szeretett hátradőlni, ha látogatóival tárgyalt. Felkapta, és az extra erős, golyóálló ablakhoz vágta. Az üveg szétrobbant a becsapódástól, és ezer szilánkja kirepült az éjbe, le a Város sötét mélyébe. Ez kicsit lecsillapította. A hajába túrt, megdörzsölte az arcát, és kezdett normálisan lélegezni. Az ablakhoz ment, megvizsgálta a kárt, és csettintett. – Bár magára dobtam volna azt a széket, Mr. Raimi! Megkíméltem volna magam ettől a szánalmas, értelmetlen szituációtól, és ami még fontosabb, lenne mire ülnöm. Tudja, milyen nehéz jó széket találni? Persze van némi pénzem meg összeköttetéseim, úgyhogy végül biztos találok egyet. Vigyorgott, és megint a régi, nyugodt Kardinális volt, aki ura a helyzetnek. – Maga majdhogynem méltó ellenfelemnek bizonyult. – Ez azt jelenti, hogy végre megmagyarázza, miről van szó? – kérdeztem. – Kiérdemeltem a jogot? Felröhögött, kihúzott egy másik széket, és leült. – Maga aztán nem semmi, Mr. Raimi. Ez az örökös tolakodása és kutakodása... Kitartó, mint egy vadászkutya. Ez egy darabig mulattatott, de kezd lankadni az érdeklődésem. Megnyomott egy gombot. – Miss Fowler? Küldje be az Osztagot, kérem! – Most meg fog öletni? – ziháltam. – De meg ám – válaszolta, miközben felsorakoztatta katonáit a falhoz a kivégzőosztagok nemes hagyománya szerint. 227

– Az Ayuamarca lista sose hazudik. Nem akartam végezni magával még pár napig, de érzésem szerint most mégis eljött az ideje. – Legalább árulja el, ki vagyok! – könyörögtem. – Csak ennyit akarok tudni, hogy ki vagyok, és miért történt ez az egész. Ennyivel tartozik nekem. – Semmivel sem tartozom – csattant fel. – Maga egy senki, egy légy volt a szarkupacon, akit kicsit megkedveltem. Esélyt adtam, hogy valaki lehessen. Ez az egész a magáé lehetett volna. Komolyan gondoltam a dolgot. De elbaltázta, úgyhogy megdöglik, és másik örököst keresek. Uraim, készen állnak? – Szóval hülyén halok meg. A lába elé köptem. – Maga egy faszkalap. – Mindenki hülyén hal meg – mosolygott a Kardinális. Volt valami reménykeltő a mosolyában. Ha rá tudnám venni, hogy folytassuk még egy kicsit ezt a beszélgetést, talán rá tudnék jönni, hogyan menekülhetek meg. Mert volt rá mód, erre rájöttem. Ha nem lenne, már kinyírt volna. Valamiért egy láthatatlan mentőövet dobott nekem. Szerette volna, hogy kievickéljek a dologból. De miért? Annyira nem lehettem fontos neki. Semmi problémát vagy kényelmetlenséget nem jelenthetett neki a halálom. Akkor meg minek habozott, hogy...? Hirtelen rájöttem, és rögtön tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem. – Oké – jelentettem ki felegyenesedve. Összerándultam a fájdalomtól, de mosolyogtam, mert tudtam, mit kell tennem. – Ha nem válaszol a kérdéseimre, itt megállunk. Engedjen el! Kitört belőle a nevetés. – Hát ez bűbájos! Meg kéne tartanom magát udvari bolondnak. Engedjem el? Ugyan miért tennék ilyet? – Mert nem ölethet meg – mondtam. Abbahagyta a nevetést. – Miből gondolja? – kérdezte gyanakodva. – Conchita – csak ennyit mondtam, és ez hatott. Erre nem volt felkészülve. Nem ez volt a mentőkötele, és most ő akadt horogra. 228

– Ő az egyetlen a világon, akit szeret, már ha ezt szeretetnek lehet nevezni. Odament a múltkor. Minek? Hogy óva intse tőlem, hogy megvédje a fájdalomtól? Nem hinném. Kíváncsi volt, hogy elfogadja-e még magát. Megint a részese akart lenni az életének, miután én meggyógyítottam. Mikor a szemébe nézett, és csak félelmet meg utálatot látott benne, beszélt neki az aktáról, hogy fájdalmat okozzon. Nem így akarta, de így lett. Maga egy szörnyeteg: nem is tehetett mást. Az arca hamuszürke volt. Rám mutatott a görbe kisujjú kezével. – Túl messzire megy – morogta. – Még a halottaknak sem tűr el bármit az ember. – Francokat nem – ellenkeztem. – Conchita fontos magának. Ő az egyetlen, aki még jelent magának valamit. Fogadok, hogy titokban nagyon kínozta a dolog, amikor megértette, mit tett. Fogadok, idefenn csücsülve azon rágódott, hogy Conchita meg fog-e halni vagy rosszabbodik-e az állapota, hogy elpusztította az egyetlen embert, akit szeretett. Hát nem így lett. Ma beszéltem vele, és éppen menni készül, el a Városból, ki a világba, hogy amíg lehet, teljes életet éljen. Mindent megtesz, hogy boldog legyen. Bizakodó volt, évek óta először örömmel gondol a jövőre. – Komolyan beszél? – kérdezte a Kardinális rekedten. Szerette volna elhinni, de tartott tőle, hogy átverem. – Igazat mondok – válaszoltam csendesen. – Kérdezze a spiclijeit! Ő most már boldog lehet. Magának nincs helye az új életében, de az nem számít, ugye? Ez magát nem zavarhatja. Az lenne a hab a tortán, ha a magáé lehetne, de a fő az ő boldogsága, ugye? – Igen – mondta halkan. – És én tettem őt boldoggá. Sunyin rám pillantott, elillant belőle a könyörület. – Szóval itt van a kutya elásva. Megmentette, ezért kijár magának a kegyelem, úgy gondolja. Megrázta a fejét. – Téved. Ez nem így működik. – Nem kegyelemre gondolok – léptem előre, mit sem törődve a fegyverek kattanásaival. – Csak néhány órára. Adjon egy esélyt! Valószínű, hogy nem tudok megszökni, de hadd próbáljam meg! Ha 229

nem hagyja, kínozni fogja a lelkiismeret. Maga ember, Ferdinand Dorak, minden szörnyűsége ellenére. Érzései vannak, mint mindenkinek. Ha itt, az irodában végez velem, és Conchita megtudja, belepusztul. Márpedig megtudja, mert az ilyesmi mindig kitudódik. – Utánam küldheti az Osztagot később is, vagy akár az egész várost, ha kedve tartja. Hadd vadásszanak rám, mint egy veszett kutyára! Tudja, hogy úgyis elkapnak. Nem tudom lerázni magát. A francba, hát nincs is hova mennem. De legalább nem a maga kezéhez fog tapadni a vérem. Távol maradhat a gyilkosságtól. Eresszen el! Adjon egy esélyt! Talán akkor nem lesznek rémálmai. Megrándult a rémálmok említésére. Egyszerre megláttam benne az embert, aki szörnynek született, de mégiscsak ember volt, önmaga csapdájában, aki nem önszántából gonosz, csak képtelen változtatni. Ha kevésbé lenne iszonyatos, talán még sajnáltam is volna. – Maga öreg, Ferdy – mondtam, mire megint összerándult. – Annyi rosszat tett, olyan sok embert bántott, önmagát is beleértve. Nem kérek irgalmat. Lehetőséget ajánlok a bűntudata mérséklésére. Semmit sem nyer, ha most kinyírat, csak egy újabb szöget ver be a szíve koporsójába. Engedjen szabadon! Szenvedélyes beszéd volt, csakhogy a szenvedély azelőtt sose működött a Kardinálisnál. Biztos, hogy ezerszer hallott már efféle könyörgéseket. De Conchita meg a rémálmok eldöntötték az ügyet. Mindnyájunkhoz van egy titkos kód, egy számkombináció, melyek a helyes sorrendben beütve arra indítanak, hogy ítélőképességünkkel, logikánkkal és ösztöneinkkel ellentétesen cselekedjünk. Én megtaláltam a Kardinálisét. Ha ez sem működik, akkor vége a játéknak, és a halál vár rám. – Fél órát kap – az Osztag felé biccentett, mire azok leeresztették a fegyvert. – Egy szót se többet! Egy szót se. Nagyon meggyőző volt, kiérdemelte a kegyelmet, de ha most kinyitja a száját... Fél óra. Egy perccel sem több. Döbbenten az ajtóhoz kóvályogtam. – Mr. Raimi – szólt még utánam, mire a kezem megállt, félúton a kilincs felé. Nekem háttal állt, az ablakon bámult kifelé. A kitört ablakban megmaradt üvegcserepek visszatükrözték elgyötört arcát. 230

– Semmi sincs kőbe vésve – mondta szinte suttogva. – Használja ki az időt! Ne vakon fusson! Használja ki okosan a lehetőséget! Elmosolyodott. – Sose adtam még ilyen jó tanácsot. Vénségemre kezdek elpuhulni. Az órájára pillantott. – Huszonkilenc perc, Mr. Raimi. És futottam. Túl kevés időt kaptam. Erre már akkor rájöttem, mikor leértem a földszintre, kikaptam a cipőmet a döbbent recepciós kezéből, és amilyen fürgén csak tudtam, kirohantam a bejárati ajtón. Harminc perc. Megnéztem az órámat: máris eltelt belőle öt. Semmit sem csinálhattam ilyen rövid idő alatt. Akár hagyhattam volna, hogy odafent végezzen velem. Megálltam egy kis parkban, és leültem egy padra. Fájtak a zúzódások, vágások és törött csontok, de mit sem törődtem velük. Azt mondta, ne vakon fussak. Azzal semmire sem jutok. Gondolkoznom kellett. Talán van kiút? Nyilvánvaló volt, hogy a Városban nem maradhatok. Ha szerencsém van, egy-két órán át esetleg még kicselezhetem az üldözőimet. De reggelre biztosan elterjed a hír, és nekem annyi. Az Osztag, bérgyilkosok, taxisok, kurvák, rendőrök, biciklis kölykök – a Város nyüzsgött a Kardinális szemeitől és füleitől. De akkor hová? Nem lett volna értelme felszállni az első gépre. Egy bepánikolt fickó első őrült reakciója lenne, márpedig a pánik egyenesen Ford Tasso és az emberei markába hajthat. A múlt rejtélyére kellett koncentrálnom. Ez volt a kulcs. A Kardinális azt mondta, használjam ki a lehetőséget – nyilván erre célzott. Haza kellett találnom, hogy megleljem az igazságot. Visszagondoltam az első napomra a Városban, amikor begurult a vonatom az állomásra. Valahol másutt kezdődött a történet. Ha megtalálnám a kiindulópontot, közelebb kerülnék a rejtély megoldásához. Az egyetlen kiút tehát visszafelé vezet. 231

Összpontosítottam. A nőre gondoltam, a homályosan derengő régi utcákra, más arcokra, és megint arra a sok gyerekre. Igyekeztem utcák, parkok, épületek nevét felidézni, bármit, ami segíthet beazonosítani a rejtélyes települést. Hiába. Az emlékeim közt reménytelen zűrzavar uralkodott. Idővel talán képes leszek visszaemlékezni, de most csupán – gyors pillantás az órára – tizennégy percem volt. Nem elég. Az itteni időszakra hajszálpontosan emlékeztem. Miért nem tudok csak pár nappal vagy órával távolabb jutni, mondjuk a vonatra szállásig? A legkorábbi dolog, amire emlékeztem, a Város, a külvárosok látványa volt, ahogy a vonat átzakatolt rajtuk, aztán az állomás, a leszállás, és hogy megláttam azt a különös záport. Aztán taxizás, találkozás Theo bácsival. Minden korábbi dolog... Várjunk csak! Valamit kihagytam. Leszálltam a vonatról, és kijöttem az állomásról, de volt egy apróság, amin átugrottam. Nem jöttem ki egyből. Megálltam, hogy... felmutassam a jegyem. De nem állt ellenőr a kapunál, úgyhogy félretettem, hogy egy nap megmutassam majd a srácaimnak. Megtartottam a kurva jegyet! Rajta van a kiindulási hely és a célállomás! Ha meglenne, tudnám, honnan jöttem! De mit csináltam vele? Próbáltam visszaemlékezni. Zsebre dugtam a szelvényt, és elfeledkeztem róla. Később megtaláltam, amikor az első adag ruhát vittem a tisztítóba. Megőriztem, és eltettem... Hová is? A pénztárcámba? Nem. Minden nap használtam a tárcámat, és tudtam, hogy onnan előbb-utóbb kirántanám, és elveszne. Biztos helyen akartam őrizni, ezért beraktam... Az övtáskában, amit egy héttel az érkezésem után vettem! És amit Theo bácsinál tartottam. Nem vittem magammal aznap, mikor megölték, és sose mentem vissza érte. Az eltelt hónapokban eszembe sem jutott. Semmi lényeges nem volt benne, csak pár feljegyzés, fotók meg aprópénz. Na és a jegy. Nem tudtam, mi lett a házzal a lövöldözés után. Ha új bérlők költöztek be, ami valószínű volt, akkor nekem annyi. Nem volt sok esélyem, de választásom még annyi se. Vagy Theo háza, vagy függöny. 232

Hogyan juthatnék el oda? Megnéztem az órám. Tizenegy percem maradt. Theo háza mérföldekre volt. Szóba se jöhetett, hogy gyalog menjek. Taxi? Na persze, és mi van, ha a rádióban félúton beolvassák a személyleírásomat? Megint Nathanael Meadre volt szükségem. A legközelebbi telefonfülkéhez rohantam (a mobilt nem mertem használni), és tárcsáztam a számát. Otthon volt. Figyelmesen hallgatta, ahogy dióhéjban előadom a helyzetet. Ez túl durva volt neki. Örömmel segítene, mondta, de egy dolog a kockázat, és más az öngyilkosság. Végül megvesztegetéshez folyamodtam, és a pénz csábítására megtört. – Hol vegyem fel? – kérdezte. Épp mondtam volna, de megálltam. A Kardinális talán már látott Meaddel. Hátha rájön, hogy megint hozzá fordulok. Akár le is hallgathatják a telefonját. Elég valószínűtlen volt, de nem akartam kockáztatni. – Nathanael, elmenne egy fülkéhez, és felhívná a következő számot? Dörzsölgettem és mozgattam a kezemet várakozás közben. Csupa sérülés volt az éjszakai verekedéstől, és fájt, ha megmozdítottam, de nem akartam pihentetni, nehogy elmerevedjen, és egyáltalán ne tudjam mozgatni később. Mire Nathanael visszahívott, átgondoltam a helyzetet, és kicsit tisztult a terv az agyamban. Túl rizikós volt, hogy eljöjjön. Megkérdeztem, ismer-e valakit, akiben megbízik, akit elküldhetne maga helyett. – Ismerek – mondta –, de nem akarom belekeverni ekkora szarba. – Ugyanannyit fizetek neki, amennyit magának. – A francba is! Egy pillanatig töprengett. Szívesen megsürgettem volna, de befogtam a szám, hagytam, hogy saját tempójában hozza meg a döntést. – Oké, meglesz. Ha az illető benne van, hol akar vele találkozni? Megadtam egy közeli utca nevét. – A pénz magánál van? 233

Biztosítottam, hogy igen, aztán leraktam, és elindultam, hogy tényleg megszerezzem a szükséges összeget. A bankok még nem nyitottak ki, de volt a közelben egy éjszaka is működő kaszinó. A Város legtöbb ilyen helyét a Kardinális tartotta kézben, és előfordult, hogy a nagyfőnökei közül valamelyik betért egy adag zöldhasúért, ha épp pénzre volt szüksége az éjszaka közepén. Az órám szerint három percem volt még hátra, mielőtt megindulnak utánam, mikor az előtéren átvágva a pénztárhoz siettem. A pultnál átadtam a kártyámat, és imádkoztam, hogy még ne legyen letiltva, és még ne tudják, hogy persona non grata vagyok. Nem volt semmi gond. Felvettem annyit, hogy kifizethessem Nathanaelt meg a barátját, vehessek pár új ruhát, és eljuthassak, ahová szükséges. A kocsi késett pár percet. Megállt a járdaszegélynél, én meg bevágódtam a hátsó ülésre. A sofőr elindult, mielőtt még becsukhattam volna az ajtót. – Helló, a nevem... – kezdtem, de elhallgattam. Egy nő ült a volánnál. Látva a zavaromat elmosolyodott. – Tudunk vezetni – mondta finoman. – Bármit is hisz egy csomó férfi. – Bocsánat. Persze, hogy tudnak. Csak nem számítottam rá, hogy... – Semmi gond. Itt a pénz? Leszámoltam pár bankjegyet, és átadtam, ő meg zsebre vágta. – Margaret Stravinki – vetette oda. – Capac Raimi. – Azt sejtettem – nevetett. – Hová? Elmondtam, aztán hátradőltem, és igyekeztem lehúzódni, amennyire csak tudtam. Sajgott az arcom és több bordám is, így pár perc kényelmetlen görnyedezés után kénytelen voltam kiegyenesedni. Előrehajoltam, és megvizsgáltam az arcom a tükörben. Ocsmányul néztem ki. Az orrom szétzúzódott, véresek voltak a szemeim, az arcom tele lila zúzódással. Sok helyütt hosszú vágások éktelenkedtek rajtam. A nyakam egyik oldalára rászáradt a megtépett fülemből kiömlött vér. A szám eltorzult és felpuffadt. Egy 234

fogam se tört ki, de körülbelül ennyi volt az összes pozitívum, amit elmondhattam. Óvatosan megmozgattam az állkapcsomat, megfeszítettem a karjaimat és a lábaimat. Hetekig mindenem fájni fog, de túlélem. Hacsak az egyik bordám át nem szúrt valamit, mert akkor belső vérzésem is lehet. Ránéztem az órámra. Mostanra már teljes gőzzel beindult a hajsza. Összegyűlnek a bandák, meghallgatják az eligazítást, és kezdődik a vadászat. Reméltem, hogy a nagy izgalomban nem jut eszükbe Theo háza. Gond nélkül odaértünk. Nem égett bent lámpafény, de szinte minden házban sötétség honolt ezen a késői órán. Akár egy vándorcirkusz is lakhatott odabenn, semmi jelét sem láttam volna. – Megvárna? – kérdeztem Margarettől. Pár házzal arrébb leparkolt, és leállította a motort. – Hát, horgászni mentem volna, de mivel olyan szépen kér... – Kösz. Ha úgy tűnik, gond van, lépjen le. – Ne aggódjon – mondta. – Eltűnök. A hátsó udvar kihalt volt, az ajtó zárva. A közelben akadt egy laza kő, ami alatt Theo mindig tartott egy kulcsot. Nem láttam semmit a sötétben, négykézláb kellett keresgélnem. Mikor meglett a kő, félrelöktem, tapogatóztam. Pár másodperc, és fémet ért az ujjam. Felkaptam a kulcsot. Tiszta sár volt, úgyhogy beletöröltem az ingembe, a körmömmel letisztogattam, amennyire tudtam, és bepróbáltam a zárba. Az ajtó gond nélkül kinyílt, és nemsokára az ismerős konyhában álltam, mely boldogabb, egyszerűbb időket idézett. Végiglopakodtam a házon. Hosszú hónapok után is jól kiismertem magam, akár csukott szemmel is boldogultam volna. De ha lakott itt valaki, az nyilván változtatott a berendezésen – új asztalok, állványok, szobrok... Óvatosnak kellett lennem. Lassan mentem fel a lépcsőn, minden nyikordulástól összerezzenve. Theo egykori szobájának ajtaja félig nyitva volt. Odalopakodtam, és benéztem. Valaki feküdt az ágyon a takaró alatt! Megfeszültem, próbáltam beolvadni az árnyékok közé. Amikor a szemem megszokta a sötétséget, elvigyorodtam. Csak halomba gyűrték az ágyneműt, nem volt ott senki. 235

Átvágtam az előtéren a régi szobámhoz. Gyorsan mozogtam, végre biztonságban éreztem magam. A matrac alatt tartottam az övtáskát. Pár centire megemeltem, és benyúltam érte. Semmi. Mélyebbre nyúltam, egyre szélesebb félkörben tapogatóztam. Nem volt ott. Valaki rátalált, és... Megvan! Ujjaim összezárultak az övön, és kihúztam. Hát megtaláltam! Most már minden rendben lesz! A cipzárral meggyűlt a bajom, mert beragadt. Nem akartam túl erősen rángatni, nehogy elszakítsam a jegyet. Miközben próbálkoztam, kintről zajt hallottam. Egy kocsi állt meg a ház előtt. Visszamentem Theo szobájába, ahonnan jobban lelátni a ház elé. Az autó a túloldalon parkolt le. Két férfi szállt ki, a vezető bent maradt. Sötét volt, nem láttam jól, de megesküdtem volna, hogy az egyikük Vincent Carell, Tasso kedvenc csicskája. Átjöttek az úton, kigombolták a zakójukat, a fegyvereikért nyúltak. Próbáltam én is valami fegyvert találni a szobában. A késemet Amánál hagytam, mert nem csempészhettem volna át a Pártközpont bejáratán. Később vissza akartam kérni, de aztán elfeledkeztem róla. Egy törött váza cserepei hevertek a padlón. Szorosan megmarkoltam a leghosszabb szilánkot, grimaszt vágtam, ahogy megvágta a vékony bőrt a tenyeremen. Nem volt valami komoly fegyver, de meg kellett elégednem vele. Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Kulcsuk volt a házhoz. Ki akartam menni a szobából, de meggondoltam magam. Megláthattak vagy meghallhattak volna. Meg aztán nemigen volt hová rejtőznöm odakinn. Bebújtam a paplan alá, hanyagul elrendeztem magamon, és igyekeztem mozdulatlanná dermedni. Micsoda álca! Hangok szűrődtek fel az előtérből. Nem érezték szükségét, hogy óvatoskodjanak. Rögtön felismertem Vincent szokásos panaszkodását. – Mintha nem volna jobb dolgom, bassza meg! Mármint minek jönne vissza ide? Mostanra félúton van Alaszka vagy a rohadt Alpok felé. – Az biztos. De a Kardinális azt mondta, ellenőrizzük, és ha a Kardinális azt mondja, akkor megyünk, és ellenőrizzük. Ezt a pasast nem ismertem. 236

– Milyen igazad van – Vincent hangja csöpögött a gúnytól. – Akkor ellenőrizd a hátsó ajtót! És ha már úgyis ott vagy, keress egy sört, vagy ha nincs, csinálj egy teát vagy akármit! A hátsó ajtó! Nyitva hagytam, hátha gyorsan kell megpattannom. – Vincent – hallatszott pár pillanattal később a másik fickó halk, sürgető hangja. – Nyitva van. Valaki járt itt. – Basszus. Hosszú szünet. – Na jó. Átkutatjuk a házat. Te lent, én fent. Óvatosan. Hátha még itt van a rohadék. Ha látsz valamit, lőj, ezzel a fickóval nem szabad szarakodni. – Szerinted nem kéne jelenteni? – Azt hiszed, ketten nem bírunk el egy ilyen kis köcsöggel? – Szólni kéne nekik. – Miről? Hogy nyitva az ajtó? Lehet, hogy egy csöves vagy egy kiskölyök volt. Előbb körülnézünk a házban. Ha megtaláljuk, kinyírjuk, és majd akkor jelentjük. Lassan jött felfelé, közben villanyt gyújtott. Az idióta. Sose értettem, Tasso minek alkalmazza Vincentet. Egy sekélyes, belassult barom volt. Ha valaha élve kijutok innen, azt biztos az ő hülyeségének köszönhetem majd. Vincent először a fürdőszobában nézett körül, aztán a hálószobámat, a vendégszobát és a vécét is ellenőrizte. Végül megérkezett a szivárvány végére. Felkapcsolta a villanyt, körülnézett. Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam hullának tűnni. – Francba – morogta előrébb lépve. Biztosan észrevett! Fel akartam ugrani, de lebénultam. Képtelen voltam mozdulni. Idejön és megöl, és semmit sem tehetek... Leült az ágy szélére. – A kurva életbe – mondta, és rágyújtott. – Most épp kamatyolhatnék valahol. Rohadt Ford. Na, majd egyszer... Nem lehet ekkora szerencsém! Elcsesztem az egészet azzal, hogy idejöttem, és illett volna keményen meglakolnom a hibámért. De a sors néha-néha megkíméli az embert. A fájdalommal mit sem törődve megragadtam a csorba szilánkot, és fürgén felültem. A lepedő vékony anyagán át is jól láttam 237

Vincentet, úgyhogy nem töltöttem az időt azzal, hogy ledobjam magamról. Halálra rémülhetett az életre kelt ágyneműhalomtól. Egyik kezemet a szájára tapasztottam, és hátrarántottam a fejét, a másikat meg előrelöktem, és beledöftem hevenyészett tőrömet a torkába, ami ettől kettétört. Beledöftem a kezemben maradt darabot is, és néhányszor balról jobbra rántottam a kezem. A teste görcsösen vonaglott, de hiába. Úgy fröcskölt elő a meleg vére, mint valami sáskaraj a mennyek országának valami bibliai hasadékából, eláztatva a mellkasát, az ágyat, az ágyneműt és engem is. Pár másodperc, és örökre befejezte a küszködést. Megöltem. Az első gyilkosságom. Olyan sokat gondolkoztam rajta, álmatlan éjeken át, hogy milyen érzés lesz, ha átkelek ezen a hídon is. Most megtudtam. Lelöktem a takarót magamról, és felemeltem a kezem. Hozzáértem a számhoz, mosolyt tapintottam ki rajta. Élveztem. Illett hozzám a gyilkolás. Erre születtem. Abban a pillanatban megértettem, hogy bármi vagy bárki vagyok is ezen kívül, elsősorban és leginkább gyilkos vagyok. A Kardinális biztosan büszke lett volna rám. Legördültem az ágyról, kivettem a pisztolyt Vincent ernyedt markából, és az ajtóhoz mentem, közben felkaptam még egy vázadarabot. Nem akartam zajt csapni a lőfegyverrel, ha nem muszáj. Magam mögött hagytam a szobát, és a halál ragacsosan terjengő illatát. A lépcső tetején akartam várakozni, és elvágni Vincent haverjának a torkát, amikor feljön. Aztán nyugodtan eldönthetem, mi legyen a kinti pacákkal. A terv azon nyomban füstbe ment, mivel a pasas már felfele jött, amikor kiértem a lépcsőhöz. A lámpának hála, kristálytisztán látott. Azonnal lőni kezdett, közben ordított valami zagyvaságot. De izgalmában minden lövést alaposan elhibázott. Megálltam, és miközben elfütyültek mellettem a lövedékek, céloztam, aztán én is lőttem. Egy tehénnek is több esélye lett volna a vágóhídon, mint szegény ördögnek ott, a lépcsőn. Az első golyó átlyukasztotta a szívét. A második kifröccsentette a szemét, szétzúzta a koponyáját, és hátralökte őt a mélybe. 238

Lerohantam, és átugrottam a lépcső aljánál heverő hullát. Tudtam, hogy csak pár másodpercem van. Kiviharzottam a bejáraton, egyenesen az utcára. Mire kiértem, a sofőr már a kocsi mögött kuporgott. Ahogy meglátott, már tüzelt is. A csenevész bokrok közé vetődtem, és még fel se tápászkodtam, már lőttem. Az első golyó a feje mellett fúródott a kocsiba. A második már a bal fülét súrolhatta. A harmadik lett volna a kegyelemdöfés. Csakhogy nem volt harmadik. Hiába húztam meg a ravaszt, a fegyver üresen csattant. A seggfej Carrell nem töltötte tele a tárat! A fickó elvigyorodott, és ráérősen kisétált a kocsi elé, tudta, hogy csapdába estem. Körülpillantottam, hogy mit tehetnék. Ha visszamenekülök a házba, az ajtóig a nyílt terepen többször is hátba lőhet. Ha várok, míg közelebb ér, esetleg rávethetem magam. Egyik lehetőség sem tűnt valami kecsegtetőnek. Ezen agyaltam, amikor egy másik fegyver zaja zavarta meg az éjszaka csendjét. Három lövés dördült. A vezető teste megrándult, majd elzuhant. Felálltam, képtelen voltam elhinni, hogy ilyen szerencsém van. Bizonyára Margaret sietett a segítségemre. A taxi felé pillantottam. A nő még mindig a kocsiban ült, lehúzódott, így csak a feje búbja látszott ki belőle. Ő tehát nem lehetett. De akkor ki... Egy motorkerékpár zúgott fel, és elém kanyarodott. Paucar Wami volt az, sisak nélkül, vigyorogva. Biccentett. – Nem kéne folyton így találkoznunk. A motorra, a motorosra, aztán a halottra meredtem. – Megmentettél. – Megkértek rá. – Kik? – A vak barátaid. – A csuhások? – Igen. – Miért? Vállat vont. – Azt nem mondták. Csak megadták a címet, és szóltak, hogy szükséged lehet a segítségemre. – És miért jöttél el? – kérdeztem. – Miért segítesz nekem? Mosolygott. 239

– Mint már mondtam, érdekelsz. Sok szerencsét, Capac Raimi! Ezzel eltűnt az éjszakában. Bódultan kóválygó fejjel mentem vissza a kocsihoz. Margaret már beindította a motort. Beültem, és a hasznavehetetlen pisztolyt bámultam a kezemben. – Ez meg ki volt? – érdeklődött. – Menjünk! – utasítottam. – Vigyen ki a Városból! Tegyen le egy vasútállomáson. Bármelyiken, döntse el maga! – De ki volt a... – Igazából nem szeretné tudni, higgye el! Rám nézett a tükörből. Az úton fekvő halottra pillantott és indított. – Azt hiszem, tényleg nem – mormogta, és többet nem is szólalt meg, amíg a sötétben száguldottunk. Végre kicipzáraztam az övtáskát, és megvizsgáltam a jegyet. Sonas volt a város neve. Óvatosan tartottam két ujjam között a szelvényt. Sonas. A név nem mondott nekem semmit. Azt hittem, megszólal a fejemben a riasztócsengő, emlékek suhannak majd át az agyamon fénysebességgel, és minden visszajön egy szempillantás alatt. De akár egy eszkimó farmja is lehetett volna, a legapróbb emléket sem idézte fel bennem. Amikor már hajnalodott, Margaret kitett a Várostól vagy negyvenmérföldnyire. – Ha egyszer fuvar kellene – mondta –, csak tegye ki a kezét és stoppoljon! – Tessék – adtam át neki egy újabb tekercs százast. – Amiért a közelben maradt. Olajra is léphetett volna, nem vethette volna senki a szemére. – Kösz – rebegte, és végigmért. – Maga tiszta vér. Ráébredtem, hogy úgy festhetek, mint aki a vágóhídon dagonyázott. – Van ott hátul egy kabát, amit rossz időben hordok. Elviheti, ha akarja. Elfedi a ruháját, amíg nem talál jobbat. – Biztos? 240

– Uram, amennyit ma fizetett, megkaphatja a ruhámat és a bugyimat is. Az állomás a reggeli rohamra készülődött, amikor beléptem. Egy elgyötört, hatvanas férfi kedvetlenül sepregetett. Egyenruhája gyűrött és elnyűtt volt, akárcsak az arca. Felnézett, és szívott egyet az orrán, amikor elmentem mellette, majd sepert tovább. Egy pincérnő épp a kávézó rácsát húzta fel. – Még nem vagyunk nyitva – vicsorgott rám, amikor közelebb értem. – Jöjjön vissza tíz perc múlva! Az újságosé volt az egyetlen vidám arc. Mosolygott, az időjárásról beszélt, és aggodalmasan nézte leharcolt képemet. Vettem egy csokoládét, pár napilapot és egy magazint. Kérdeztem, mikor indulnak a vonatok. Elmondta, megköszöntem, adtam egy kis borravalót és távoztam. Megmostam az arcom a mosdóban, ittam egy kávét a presszóban, aztán jegyet vettem, és felugrottam a vonatra. A szerelvény nyugat felé döcögött. Megkerestem Sonast a térképen: nem volt könnyű. Kábé kétszáz mérföldre délkeletre volt a Várostól. Kis porfészek, amilyenből ezer is akad. Egész nap keresztül-kasul vonatoztam a vidéken. Felszálltam az egyik vonatra észak felé, valahol leszálltam, mentem kelet felé, aztán megint nyugatra, utána délnek. Kerültem a tömeget, hagytam elmenni a zsúfolt vonatokat, és ha felszálltam valamelyikre, a legcsendesebb fülkéket kerestem. Az egyik átszállás alkalmával új öltönyt, napszemüveget és kalapot vásároltam, hogy elfedjem a legrondább sérüléseimet. Órákig rejtőztem az újságok mögé bújva. Tisztában voltam vele, hogy merő időpocsékolás az egész. Nem követtek, következésképp nem volt kit leráznom. A Kardinális embereinek nem kellett a nyomomban loholniuk – az út végén fognak várni rám. Hisz tudta, honnan jövök, és hogy vissza fogok menni oda. Minél tovább vártam, annál több embert küldhetett oda. Abban a percben szitává lőnek, ahogy leszállok a vonatról. Oda kellene sietnem, és mihamarabb túlesni rajta, vagy hagyni az egészet, és tényleg felkötni a nyúlcipőt. De képtelen voltam annyiban hagyni, a vonatozás pedig megajándékozott a végzet kijátszásának az illúziójával. A játék lefoglalt. Reményt adott. 241

Felötlött bennem, hogy várok. Pár hétig nem erőltetem a dolgot, hagyom, hogy elcsituljon a botrány. Nem sürgetett semmi. Amíg nem megyek oda, van időm „meggyógyulni, az elmém kitisztulhat. Készíthetek egy tervet, esetleg visszanyerek még valamennyit az emlékeimből. Semmi se kötelezett arra, hogy a biztos halálba rohanjak. A Kardinálisnak azonban legendás volt a türelme. Személyes ügyei során ugyan mit sem mutatott ebből, de ha nagyobb léptékről volt szó, senki sem tudta nála higgadtabban kivárni a kedvező fordulatot. Ezt bizonyította a világuralomról tartott kiselőadása is – kész volt a halálon is túl várni, hogy álmai beteljesüljenek. Nem lett volna értelme kisvárosokban és falvakban bujkálni. Ha hónapokig vagy évekig húzom, akkor se változik a végeredmény. Ha hetvenvagy nyolcvanéves aggastyánként sétálok csak be Sonasba, akkor is ott várt volna rám legalább egy felbérelt utcagyerek, hogy egy marék ólmot pumpáljon a burámba. A Kardinálist nem lehetett átejteni. Szundítottam egy kicsit, elnyúlva a kényelmetlen üléseken, a vagon minden zökkenésére és himbálására felriadva. Sokan akartak bejönni a fülkébe. Megálltak, jól megnéztek, aztán továbbmentek. Hálás voltam a magányért. Elmerengtem a két kioltott életen. Az egyiket puszta kézzel, a másikat pisztollyal intéztem el. Jobban élveztem a döfést. De volt valamiféle borzongató báj a lövésben is, a kukkoló perverz öröme, ahogy távolról elvettem valaki életét. Kicsit úgy éreztem magam pisztollyal a kézben, mint egy isten, aki kénye-kedve szerint méri a halált. Felszálltam egy Sonason áthaladó éjszakai vonatra. Huszonnégy óra telt el a Kardinálissal való összecsapásom óta. Még mindig éltem, fogócskáztam a végzetemmel, és egy újabb önkéntes lépéssel kerültem közelebb a sírhoz. A zord kaszás biztos hitetlenkedve csóválja a fejét, és azt morogja magában: egyesek egyszerűen nem tudnak leállni. Csendes járat volt, alig maroknyi utassal. Kényelmesen elhelyezkedtem a számos üres fülke egyikében. Előrehajoltam, hogy összehúzzam a függönyöket, de megmerevedtem a mozdulat közben. Koromsötét volt kint, úgyhogy az ablakon tökéletesen tükröződött a 242

képmásom. Levettem a szemüveget meg a kalapot, és letettem a tőlem jobbra levő ülésre, aztán csak bámultam a tükörképemet, és fáradtan töprengtem, mikor ér véget az őrület. Előttem az arc, amit a Kardinális felhasított, szétütött és örökre elcsúfított. A törött orr, a zúzott orcák. A megtépett fül. A duzzadt ajkak, az eleven hús. Begyógyult. Pár kis horzsolás maradt csak a szemeim körül. Az orrom egy cseppet meghajlott. Volt pár apró forradásom. Amúgy szebb volt az arcom, mint újkorában. Ellenőriztem a kezeimet is. Lehorzsolt, meggyötört ujjaim – sértetlenek voltak! A tenyeremen, melyet a váza szilánkjával vágtam meg, egy karcolás sem látszott. Felálltam, és ugrottam egyet. Semmi fájdalom, semmi bordarecsegés. Minden csontom egyben volt. A testem sértetlen volt. Mintha sosem verekedtem volna, mintha a Pártközpontban zajlott rettentő tusára csak a gondolataimban került volna sor.

243

10

em szálltam le Sonasban. Eszemben sem volt megkönnyíteni az üldözőim dolgát. Hadd dolgozzanak meg a húgyagyúak a pénzükért. Kilestem, mikor a szerelvény átzakatolt a meglepően nagy állomáson. Fogadóbizottságnak semmi jele. Nyilván odakint várnak, és figyelik a kijáratokat. Nem várhattam el, hogy mind olyan balfékek legyenek, mint Vincent. A következő állomáson szálltam le, és taxit fogtam Sonas felé. – Nem tudom, mért nem vonattal megy – zsörtölődött a sofőr. – Csak egy állomásnyira van. Egyesek akkor sem ismerik fel a jó üzletet, ha az páros lábbal seggbe rúgja őket. A városközpontban tett ki, aztán hazaindult. Jól körülnéztem. Egy tejeskocsi gurult el mellettem. A vezető megpöccintette a sapkáját, én meg biccentettem válaszul. Macska osont a közelben, dühös pillantással mért végig, ahogy kikerült. Ettől eltekintve temetői csend uralkodott a háborítatlan utcákon. Túl sokáig voltam a nagyvárosban, már nem emlékeztem, hogy akadnak még ilyen helyek: kurvák, éjszakai műszakosok, gengszterek és bulizó tinik nélküli kisvárosok, ahol a járőrkocsik szirénái nem vijjognak szüntelenül. Idekinn, a 244

látóhatáron épp feltűnő Nappal a háttérben, furcsán idegenül éreztem magam. Hátborzongató volt ez a csend, rosszul éreztem magam tőle. Sétálgattam a hajnali fényben, arcomat kalap és szemüveg rejtette. Igyekeztem nem ránézni a tükörképemre, mikor elhaladtam egy-egy ablak előtt. Nem akartam látni azt az érintetlen arcot. Nem akartam azon gondolkodni, mit jelenthet. Minden utcán újabb emlékek törtek rám. Felismertem helyeket. Ott a sportbolt, ahol az első teniszütőmet vettem. Hat- vagy hétéves lehettem. Még most is éreztem a fanyél, a feszes műanyag háló tapintását. A mozi. A testiséggel kapcsolatos első kamaszkori próbálkozások színtere. Az első csók, megbújva a legendás utolsó sorban. Itt érintettem meg először egy lány mellét, itt hagyta először, hogy a kezem feljebb csússzon a térdénél. A kis sarki üzlet. Cukorkát loptunk kilenc- vagy tízévesen pár nagyobb sráccal. Elkaptak. Kiabáló szüleim képe, apám, ahogy előveszi a derékszíjat. Ott vettem a fűnyírót, a metszőollót és a slagot, amivel meglocsoltam a gyepet a forró nyarakon. A fodrász. Hathetenként mentem, óraműpontossággal, leszámítva néhány évet tizenévesen, amikor hosszú sörényt növesztettem. A park – végtelen, verőfényes napok, amikor rövidnadrágban futkároztunk, vízzel töltött lufikat dobáltunk dühös anyukákra, összegabalyítottuk a hintákat, lekvárt kentünk a csúszdákra, és magasról tojtunk rá, hogy elkapnak-e. A biliárdszalon, pókhálós lámpák, rozoga dákók, kopottas golyók, ügyetlenül pettingelő pattanásos fiúk és lányok – a szórakozóhelyekhez még túl fiatalok voltak. Az emlékek városa volt. Éveket töltöttem itt, ifjúságom zömét, egész felnőttkoromat: de – bár végre a felszínre törtek az emlékek – összerakni továbbra sem tudtam őket. Egy csomó épületről semmi nem jutott eszembe, és nem tudtam pontosan visszaemlékezni senkire. Homályosan felderengett bennem pár barát és családtag arca, talán meg is ismertem volna őket, ha épp arra járnak, de nem tudtam volna mesélni róluk. Kicsit egy kirakós játékhoz hasonlított az egész – láttam már itt-ott részleteket, foltokat a képből, de elképzelésem sem volt, mivé áll majd össze a végén az egész. 245

Sok minden eszembe jutott a nőről, arról a valakiről, akit meg kellett találnom, aki remélhetőleg minden részletet a helyére billent. Rengeteg emlékemben szerepelt: fagyit evett a bevásárlóközpontban, mellettem ült a moziban, szorgosan ásott a kertben. De név vagy villámszerű felismerés nem társult hozzá. Eltávolodtam a városközponttól, kiértem a kertvárosba. Gondolkodás nélkül gyalogoltam, olyan utakon, melyekre csak a lábam emlékezett, az elmém elfeledte őket. Minél messzebbre jutottam, annál ismerősebb volt az egész. Itt töltöttem a legtöbb időt, a zöldövezetben, felmásztam a hatalmas fákra, fociztam a nyílt mezőkön, itt nőttem fel, itt szerettem, itt éltem. A kertváros peremén aztán, ahol több fa volt már, mint épület, ahol patakok szelték át a tájat, ahol madarak és mókusok nevelték kicsinyeiket, megtaláltam az otthonomat. Apró, fehér színű ház volt, bokrok, cserjék, kúszónövények sűrűjében. Terméskő házikó, melynek új tetőcserepei nem illettek az emlékeimbe. Kerek ablakai voltak. A házhoz vezető ösvényt magas, zöld sövény szegélyezte, olyan, amilyen az Ózhoz vezető utat is. Az alacsony kertkapu felett virágos boltív. Kicsit olyan volt, mint az üreg szája, amibe Alice beleesett. Milyen stílusos – bizarr utazásom végén egy tündérmese lapjairól megelevenedett házikóhoz értem. Felemeltem a reteszt, és tettem még egy lépést az igazság felé. A bejárati ajtó bronz kopogtatóját megolajozták, finoman mozdult. Óvatosan kopogtattam, alig lehetett hallani. Visszahúztam a kezem, aztán megint kopogtattam, immár hangosabban. Csak akkor jutott eszembe, hogy a ház lakója esetleg alszik. Megnéztem az órám. Negyed nyolc se volt még. Talán jobb volna... Motoszkálást hallottam. Pár pillanat, és nyílt az ajtó. Egy nő állt előttem, lazán öltözve, összefont karral, kíváncsi mosollyal – nem félt a kora reggel érkező idegentől. Sonasban nemigen volt mitől tartani. A nő volt az. Nyomban felismertem. Ahogy hús-vér valójában megláttam, elindult bennem egy lökéshullám, akkora ütést éreztem, hogy a Kardinális tíz ütése sem ért fel vele. – Segíthetek? – kérdezte vidáman. 246

Felemeltem reszkető kezemet, és levettem a kalapot meg a szemüveget. Leesett az álla, elkerekedett a szeme. Levegőért kapkodva hátrált, szája hangtalan „nem”-et formált, kezével eltakarta az arcát, ahogy Macbeth remeghetett Banquo szellemének láttán. Tettem egy lépést felé, hozzá akartam érni, meg akartam nyugtatni, de elhúzódott, és egy hintaszékbe roskadt, egy hatalmas vastűzhely mellé. Szemében kérdőjelek izzottak, száján ezer kimondhatatlan kérdés készült kitörni. Becsuktam az ajtót. Odamentem hozzá. Leguggoltam, és a térdére tettem a kezem. Megint felhördült, elhúzódott, majd egyik kezét előrenyújtotta, és óvatosan, rettegve megérintette az enyémet, mintha csörgőkígyóhoz érne. – Nem akarlak bántani – mondtam kedvesen. – Nem akartalak megijeszteni. De ismersz engem, ugye? Tudod, ki vagyok? – Ma-Ma-Martin? – nyüszítette. – T-te vagy az? Gondolkoztam. – Martin – ízlelgettem, próbálgattam a szót. Tetszett, megfelelőnek tűnt. – Igen, én... És már jött is vele egy családnév. Végre legalább ennyit megtudtam magamról. – Martin... Robbins? Nem. Martin Robinson. Martin Robinson vagyok. És ez az én házam. Már emlékszem. Te pedig... – csak bámultam. A nő visszabámult. Megint hozzám ért, már határozottabban, végigsimította a karomat, a könyökömet, a bicepszemet, a vállamat, végül az ujja hegyét végigfuttatta az arcomon, megsimította az ajkamat, az orromat, a szempillámat. Habozva elmosolyodott, kezdte elhinni, hogy ez valóság, és nem álom. – Martin? Tényleg te vagy? De te... Egész végig... Ó, Istenem. Martin? Rám vetette magát, lehúzott a földre, igencsak hasonlóan ahhoz, ahogy Ama Situwa csinálta a Pártközpont lépcsőházában, de ezt a nőt nem a szex érdekelte. Csak érezni akart, biztos akart lenni benne, hogy létezem, mintha kicsit arra számított volna, hogy szertefoszlom. 247

– Martin. Martin. Martin. Újra és újra megismételte a nevemet, mint egy mantrát, kimondta, mikor megérintett, bökdösött, megfogta a lábamat, a karomat, a mellkasomat, aztán mindent újra. A nevemet ismételgette, ahogy az arcomat cirógatta, a szemembe nézett a könnyek fátyolán át, remegve, zokogva, kacagva. Mondta, ahogy átölelt és a nyakamat csókolta, ahogy magához húzott és úgy szorított, mintha sose akarna többé elengedni. – Martin. Martin. Martin. –És te – suttogtam, reszketve a visszaáradó emlékektől. – Te vagy a feleségem – mondtam végre csodálkozva, aztán pedig hosszú-hosszú ideig képtelen voltam megszólalni. A meleg egyetlen forrása a tűzhely volt. Azt használtuk mindenre, főzésre, vízforralásra, fűtésre a hideg téli éjszakákon. Néha vitatkoztunk miatta, főleg ha fagyott, és a foghíjas tetőn ott szökött be a szél, ahol akart. Dee ki akarta dobni, hogy modern kályhát és fűtést csináltassunk végre, én viszont imádtam. A vén tűzhely kiszolgálta már a nagyszüleimet és a szüleimet is, erős kapocsként kötött a múlthoz. Vonakodva bár, de beleegyeztem, hogy meglegyen a felújítás, amikor jönnek a gyerekek, de amíg csak ketten voltunk, a ház megmaradhatott ugyanolyannak, amilyen az ezt megelőző hetven évben volt. Voltak esték, amikor a tűz előtt összegömbölyödve Dee és én úgy tettünk, mintha állatok lennénk, csak hevertünk ott órákig, csendben, egymáshoz bújva, csókolózva: csak egymást érezve. Dee. A Deborah becézése. Neki kellett megmondania, magamtól nem jutott eszembe. Felemeltem a teáskanna fedelét, és látva, hogy forr a víz, a tűzhely egy hűvösebb sarkába húztam. Dee szerette egy jó teával kezdeni a napot. Mindig az én dolgom volt elkészíteni, sokszor tálcán vittem be neki, és az ágyban reggeliztünk, egy gyors ölelkezéssel fűszerezve, ha volt rá időnk. Dee még mindig a hintaszékben ült, ölébe ejtett kézzel, merőn figyelve minden mozdulatomat. Mindig is világos bőrű volt, most pedig, korán reggel, a döbbenetből még fel sem ocsúdva olyan fehér lett, hogy egy szellemet is lepipált volna. 248

Mászkáltam a szobában, néztem a dekorációt, a falat díszítő reprodukciókat, a Gary Larson naptárt. Dee imádta Larsont. A háznak se a nagyszüleim, se a szüleim, se én nem adtam nevet. Dee ezen hamar változtatott. A Túloldal, így nevezte, és szerette a nevet, ahogy a házat és engem is. Kitöltöttem a teát. Belekortyolt, rám pillantva a csésze pereme felett. Grimaszt vágott. – A cukrot kifelejtetted – mondta feddőn. – Cukorral iszod? – ráncoltam össze a homlokom. – Á, tényleg! Csak azután szoktam rá, hogy te... elmentél. Habozva használta a szót. – Elég keserű lett az élet. Kellett valami édes. Mostanában hozzá se érek a csészéhez pár kanál cukor nélkül. Belenézett a teába, megkeverte a sötét folyadékot, majd újra felnézett, és elmosolyodott. – Még mindig attól félek, hogy csak álom vagy, és rajtad kell tartanom a szemem, hogy el ne tűnj, mint egy kobold. Annyit álmodtam rólad! Némelyik szép volt, olyan voltál bennük, mint az életben. Máskor szörnyeteg voltál: kimásztál az árnyékból, és szétmarcangoltál. – Szerinted most melyik vagyok? – Nem tudom. A szemei elárulták minden félelmét és reményét. – Amikor láttam, hogy életteli és igazi vagy, biztos voltam benne, hogy ez csak valami rémálom lehet. Mindig a sötét álmokban voltál valóságosabb. Most, hogy látlak sétálgatni, fütyörészni, teát főzni... Martin, mi történt? Hol jártál? Miért voltál távol olyan sokáig? Miért jöttél most vissza, anélkül, hogy... – Dee, lassíts! Letérdeltem elé, két kanál cukrot tettem a csészéjébe. – Ne kérdezz! Később majd igen, de ne most. Először a te történetedet kell hallanom. Nem emlékszem az egészre. Sok minden visszajött, de rengeteg dolog még sötét. Azt mondtad, Dee vagy, de ez egyáltalán nem ismerős. Ha azt mondtad volna, Sandra, Lynda vagy Mary, ugyanúgy elfogadtam volna. Tudom, hogy összeházasodtunk, de fogalmam sincs, mikor. Tudom, hogy szerettük 249

egymást, de nem tudom, miért vagy hogyan lett vége. Szeretném, ha elmondanád, ki vagyok, ki voltam, mit dolgoztam, milyen voltam, hogyan éltem. És hogyan tűntem el. – Oké. De csak miután elmondtad, hol voltál. Most semmi többet nem kell tudnom, de ennyit muszáj. Eltöprengtem. – Egy évvel ezelőtt leszálltam egy vonatról egy városban, hogy odaköltözzek egy férfihoz, aki azt állította, hogy a nagybátyám. Beszálltam a vállalkozásába. Nagy gonddal válogattam meg a szavaimat. Talán többet tudott, mint amennyit elárult, de ezt nem tartottam valószínűnek. És ha nem tudott a Kardinálisról és a halálos bűn világában elért előmenetelemről, annál jobb. – Mostanáig ott voltam. Az ott töltött első naptól kezdve mindenre emlékszem, de azelőttről semmire. Kevésre – helyesbítettem. – Hosszú ideig nem voltam tudatában, hogy valami nem stimmel. Amikor rájöttem, hogy kiesett a múlt, találtam egy régi vonatjegyet, és azzal visszataláltam ide. Ennyit mondhatok. Egyelőre. – Amnézia? – kérdezte. – Azt hiszem. Meg téveszmék. Nem tudom biztosan, ki voltam itt, de nagyon az az érzésem, hogy Martin Robinson nemigen hasonlított Capac Raimira, aki a Városban voltam. Rossz ember voltam, Dee? Homályos ügyletekbe bonyolódtam? – Nem! Meg volt döbbenve. – Úristen, dehogy! Semmi ilyesmi. – Biztos? – Teljesen. Finoman ringatódzni kezdett, összeszedte magát. Mindig könnyebb volt gondolkodnia, ha hintázott a székben. – Nem ebben a házban születtél, de itt nőttél fel. Ez volt a családi fészek, a Robinson-kastély. Úgy kezeltek a szüleid, mint egy kis herceget, de arra neveltek, hogy udvarias és jószívű légy. Édes kissrác voltál. – Nyolc hónappal idősebb vagy nálam, de az iskolában egy osztályba jártunk, a szüleink barátok voltak. Mindig csúfoltál a 250

hajam meg a ruhám miatt – anyának rettenetes ízlése volt, olyan ruhákat vett, amilyeneket más egy játékbabára se adna rá –, én meg a nyúlfogadon gúnyolódtam. – Kiállt a fogam? Mivel nem emlékeztem a gyerekkoromra, úgy hittem, mindig így néztem ki, és eszembe sem jutott, hogy mint az emberek általában, én is nagyon megváltozhattam az évek során. – Nem igazán – válaszolta. – Csak egy kicsit, de mindig érzékeny voltál rá. Néhány Tapsi Hapsis vicctől rendszerint már könnyekre fakadtál. Átmentünk azon a szakaszon is kamaszkorunkban, amikor semmit sem akartunk együtt csinálni. Én a lányokkal lógtam, te a fiúkkal. Három-négy évig alig találkoztunk. Tizennégy évesen aztán újra felfedeztük egymást, és nemsokára már együtt jártunk. Tizenhét évesen eljegyeztük egymást. Vállat vont, és kicsit gyorsabban kezdett hintázni. – Tudom, hülyén hangzik, de szerelmesek voltunk, és meg akartuk mutatni mindenkinek, hogy ez örökre szól. De legalább a házasságot nem kapkodtuk el. Megegyeztünk, hogy várunk a főiskola végéig. Más-más főiskolára jártunk, és később be is vallottad, hogy biztosra vetted, hónapokon belül szakítani fogunk. Ezért kérted meg a kezem: nem hitted, hogy be is kell majd tartanod az ígéretet. – Ne! – mondtam nevetve. – Ennyire nem lehettem sekélyes fickó. – De még mennyire, hogy az voltál – kacagott fel ő is. – Viszont nem mentünk szét. Randiztunk másokkal titokban, de egyikünk sem érezte jól magát, és amikor összefutottunk, mindig újra egymásba szerettünk. Ezért aztán arra jutottunk, hogy itt bizony igaz szerelemről van szó, amire nincs gyógyír, úgyhogy pár hónappal a diploma után megesküdtünk. Mi lettünk Mr. és Mrs. Robinson. Furcsa arcot vágott. – Ez volt az egyetlen kellemetlenség, hogy Mrs. Robinson lett a nevem. Meg is jegyezték, amikor az újságban megjelent az esküvői fotónk, hogy jobb, ha vigyázol, ha Dustin Hoffman esetleg feltűnik a környéken. Igyekeztem felidézni a lagzinkat, Dee menyasszonyi ruháját, a kék eget és a boldogságot. De nem derengett semmi ilyesmi. 251

– A szüleink biztos odavoltak az örömtől – merengtem. Sóhajtott, ebből tudtam, hogy valami rosszba nyúltam bele. – Apád meghalt hatéves korodban. Ez rettentő csapás lehetett, de mivel semmire sem emlékeztem apámmal kapcsolatban, most nem sokat jelentett. – Akkor kezdted komolyan venni a teniszt. – A teniszt? – kérdeztem izgatottan. – Tehetséges voltál. Apukád tanított, amíg élt. A halála után belevetetted magad. Mindig mondogatta, hogy jobb leszel Borgnál is, te pedig eltökélted, hogy ezt be is bizonyítod. Fontolgattad, hogy profi versenyző légy, de a végén inkább a tanulást választottad. Nem akartál olyan karriert, ahol a legjobbak a húszas éveik elején vannak a csúcson. Továbbra is játszottál, de csak szórakozásból. Az évek során egy csomó amatőr versenyt megnyertél. Ez megmagyarázta a Városban nyújtott emlékezetes teljesítményemet. – És az anyám? – kérdeztem. – A főiskolás éveid alatt halt meg. Másodéves voltál. A szíve vitte el. Évek óta küszködött vele. Ez volt az egyik oka, hogy olyan hamar összeházasodtunk – volt egy házad, amibe beköltözhettünk, és egy szál magad maradtál a világban. Semmire sem emlékszel velük kapcsolatban? Megráztam a fejem. – Csak nevekre. Anya. Apa. Gondolatokra. Emberekre nem. Szóval beköltöztünk ide, és boldogan éltünk? – Igen. Néha vitatkoztunk, a tető miatt... zsúpfedele volt a háznak... de összekaptunk a tűzhellyel és az ajtókkal, ablakokkal kapcsolatban is. Sok mindent fel kellett volna újítani, de vonakodtál bármin is változtatni. Érzelgős voltál, mindent a régi formájában akartál megtartani. Szürcsölt egyet a teából. – Itt maradtam, miután... elmentél. Először azért, mert nem akartam hűtlenné válni hozzád. Később azért, mert kezdtem nagyon megszeretni a helyet. Valahogy hozzám nőtt. Mondtad, hogy így lesz, hogy egy napon én is éppúgy utálni fogom a változás gondolatát, ahogy te. Nem hittem neked, de igazad lett. 252

– Bent dolgoztunk a központban – folytatta. – Általában gyalog jártunk be, ha meg lusták voltunk, akkor biciklivel. Nem volt autónk. Egyikünk sem tudott vezetni. Én mindig utáltam a kocsikat, te pedig... Apád autóbalesetben halt meg. Szerettem a sétáinkat kora reggel, és este vissza, egy-egy fárasztó nap végén. – Mi volt a munkánk? – kérdeztem közbe. – Én egy utazási irodában dolgoztam. Te tanár voltál. Csak pislogtam. Tanító bácsiból Al Capone? Nem kis váltás. Már értettem, miért jutott folyton eszembe az a sok gyerek, de nem volt könnyű magamat tanárként elképzelni. Meg kell hagyni viszont, hogy Conchitával türelmes és megértő voltam. – Mit tanítottam? – Testnevelést. Ha akartad volna, az egyetemen is taníthattál volna, de te a kisebb gyerekekkel szerettél dolgozni. Kevesebb stressz, semmi egyetemi politika. Így voltunk el évekig, boldogan, nem mozdultunk semerre, nem változtunk. Akartunk saját gyerekeket, egy csomót, de nem siettünk sehová. Fiatalon házasodtunk, kellett egy kis idő kettőnk számára, mielőtt családot alapítunk. Éppen komolyan szóba került a téma, amikor... Arca elfelhősödött, köhintett. – Akartunk építeni egy új házrészt – ez a hely túl kicsi három embernek. Már kerestük a mestereket, és a határán voltunk, hogy... Aztán te... Ameddig csak tudta, kerülte ezt a részt. Valahányszor a közelébe jutott, meghátrált, nem akart foglalkozni vele a legutolsó pillanatig. Most viszont eljött az idő. Már nem lehetett átugrani az eltűnésemet. Természetesen fájdalmas lehetett, de tudnom kellett, hogyan tette rám a kezét a Kardinális. – Tényleg akarod, hogy folytassam? – kérdezte rekedten. – Igen. Tudnom kell, Dee. Mindent. – Magadtól nem jut eszedbe? Irgalomért esedezve nézett rám. – Gondolkodj, Martin! Biztos, hogy vissza tudsz emlékezni. Valami, ami ennyire fontos... Reményvesztetten ráztam a fejem. – Hát jó. 253

Felsóhajtott, és végül beadta a derekát. – Ahogy mondtam, majdnem minden nap gyalog mentünk be a városba. Télen bundába burkolóztunk, mint egy eszkimó pár. Aznap nem tél volt, de kemény hideg jött, úgyhogy jól felöltöztünk. Búcsúcsókot adtunk egymásnak, amikor szétváltunk, mint mindig. Én az irodába mentem, te meg az iskolába. Gimnasztikaórád volt a harmadikosokkal. Szeretted a gimnasztikát, főleg a szertornát... A hangja elcsuklott, könny szivárgott a szeme sarkából. – Kérlek, Martin, ne kényszeríts, hogy folytassam! – Muszáj. Megszorítottam a kezét, igyekeztem megnyugtató férj lenni. – Túl messzire jutottál már ahhoz, hogy abbahagyd. Ha elhallgatnád, továbbra is ott várna ránk ez a dolog. Tüntessük el az útból egyszer és mindenkorra! Nagy levegőt vett, kifújta az orrát, letörölte a könnyeit, és ezúttal habozás nélkül ért el a fináléig. – Szerettél bemutatót tartani a tornateremben. A legtöbb óra azzal végződött, hogy valamilyen látványos akrobataszámot mutattál a gyerekeknek, amit a kedvenc némafilmjeinkből lestél el. Lenyűgözted őket a korláton és kötélen előadott mutatványaiddal. Mindig a lóval fejezted be. Hosszan nekifutottál, megfordultál a levegőben, leérkeztél a kezedre, és ellökted magad. A gyerekek is mindig szerették volna megpróbálni, de nem engedted – túl veszélyes volt. – Aznap az egyik gyerek kieszelt egy tréfát. Nem volt alantas vagy gonosz dolog. Szerettek téged, de mindig komiszkodtak. Sosem voltál szigorú velük. Egy Steve Greer nevű srác jött elő az ötlettel. Bezsírozta a ló fogantyúit. Azt gondolta, lecsúszol és seggre esel. Gondolta, hogy jó vicc lesz. Talán az is lett volna, ha máshogy alakul. – A szokásos módon közeledtél a lóhoz, pimaszul, peckesen lépdelve, megnevettetted a gyerekeket. Felugrottál a dobbantóról jó magasra, száznyolcvan fokban megpördítetted a testedet, így a lábad egyenesen felfelé állt. Elkaptad a fogantyúkat, hogy ellökd magad. Csakhogy ez alkalommal kicsúsztak alólad a kezeid, és egyenesen a padlóra estél. 254

– Útközben a fejed nekicsapódott a lónak. Eltört a nyakad. A gyerekek szerint olyan hangja volt, mint egy puskalövésnek. Nem mozdítottak meg – láttak elég részt a Vészhelyzetből –, csak betakartak egy pokróccal, és hívták az orvost. De már késő volt. Abbahagyta a hintázást, abbahagyta a beszédet, majdnem a lélegzést is. Hamuszürke volt az arca. Csak fogtam hideg, petyhüdt kezét. – Akkor tűntem el? – kérdeztem. – A kórházból? Csak bámult rám, mintha valami obszcén dolgot mondtam volna. – Mi? – kérdezte jéghidegen. – A kórházból. Onnan tűntem el? Pislogott, mintha álomból ébredne, és most látna először. – A kórházból? – ismételte. – Nem figyelsz. Martin. Hányingerkeltő, jeges kacajt hallatott. – Kitörted a nyakadat. Nem tűntél el sehonnan. Megint hintázni kezdett, a fal felé fordulva. – Meghaltál. Kitörted a nyakad, és meghaltál. Visszafordult felém, a szája megdermedt félúton egy gúnyos mosoly és egy sikoly között, a szemei őrülten kitágultak. – Halott vagy. Martin – suttogta. Az ablaknál álltam, és bámultam kifelé. Orvlövészeket kerestem a fákon, kémeket a bozótban, de a vidék üres volt, amíg a szem ellátott. Ha követtek is Sonasig, a keresők még nem jutottak el a környékünkre. Előfordulhatott persze, hogy bepoloskázták a házat. Hátat fordítottam a tájnak, és megint lehuppantam a székre. A szoba a tűzhelyből áradó hő ellenére jéghideg volt. Dee arca zsibbadtan távolinak tűnt. – Itt valami tévedés lesz – próbálkoztam. Féloldalasan elmosolyodott. – Mégis, hogyan? Meghaltál. Az orvosok megerősítették. Én magam is láttam a holttestedet. A francba is, elég sokáig bőgtem felette. – Biztosan tévedtek. Nem haltam meg. Megsérültem, ez minden. 255

– Hisz' láttalak – ellenkezett. – Nyitva volt a szemed, a nyakad meghajlott. Se pulzus, se légzés, se mozgás. Kitörted a nyakad és meghaltál. Nincs itt semmiféle tévedés. – Kell, hogy legyen! – kiáltottam. – Nézz rám: élek! Valaki mást temettek el, vagy az is lehet, hogy elvittek a temetés előtt vagy utána. Valami rossz dolog történt. Valami undorító. De nem vagyok halott. – De akkor mi történt? Mi? Dee fakó arccal, összeszorított szájjal nézett rám. Várta a választ. Nem tudtam mit mondani, de sejtettem, hogy meg se moccan, míg elő nem állok valamivel, ezért feszülten töprengtem. – Hoznál egy tükröt? Félrehajtotta a fejét a szokatlan kérés hallatán, de mindenféle kérdés nélkül odahozott egyet. Megvizsgáltam az arcom. Immár a horzsolások is eltűntek, az orrom pedig kiegyenesedett. Semmi vágás vagy heg. Tiszta, mint a hó. – Normálisnak tűnik az arcom? – Mire gondolsz? – Nincs rajta vágás vagy zúzódás? – Persze, hogy nincs. – Tegnap verekedtem. Iszonyatosan helybenhagytak. Szétverték a képem. Nem egészen harminchat órával később pedig sértetlen vagyok, mintha soha hozzám se értek volna. Letettem a tükröt, és rámeredtem. Kezdett megformálódni bennem egy gondolat. – Regenerálódó képesség – mondtam, belekapaszkodva a szalmaszálba. – Hogy micsoda? – pislogott. – Talán gyógyító erő van bennem. Eltört a nyakam, és klinikai értelemben halott voltam, de összeraktam magam, és felgyógyultam. – Ez őrültség! – Tudom. De itt vagyok. Hogyan történhetett volna másként? Most én tettem fel egy megválaszolhatatlan kérdést, és ő küszködött a válasszal. – Hogy jutottál ki a sírból? – kérdezte. – Ha meggyógyultál, miért nem vettük észre, mielőtt eltemettünk? És hogyan menekültél ki? Kikapartad a koporsó oldalát, aztán alagutat ástál felfelé? 256

– Valaki kijuttatott. Tudtak rólam. Valaki tudomást szerzett a képességemről, várt, és akkor lépett, amikor kellett. A Kardinális tudhatott ilyen dolgokat. Az akták a Pártközpontban, az érdeklődése a rendkívüli dolgok iránt. Az álma, amiről beszélt, a sérthetetlen férfiról, aki egy karcolás nélkül sétált át a golyózáporon: talán egyáltalán nem is álom volt, hanem próba, amivel a képességeimet tesztelte. Ez megmagyarázná, miért kezdett érdeklődni utánam. – Ez az egyetlen válasz – mondtam félig-meddig már meggyőzve magam. – Nincs más lehetőség. – Dehogy, van még bőven – mondta óvatosan. – Micsoda? Összefont kezeit vizsgálgatta. – Akarsz egy tényleg őrült elméletet hallani? – Mondd el, mire gondolsz, Dee! – Hát jó – megint hintázni kezdett. – Lehet, hogy kísértet vagy. – Ezt nem mondod komolyan! – Mondtam, hogy őrültség. – Dee, én... Fogj meg! Olyan, mintha kísértet lennék? – Mit tudom én – mondta. – Lehet, hogy a kísértetek szilárd, másoktól megkülönböztethetetlen lények. Lehetsz zombi, ghoul vagy valamiféle vámpír. Rámeredtem. – Ezt te tényleg elhiszed? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem, én csak a lehetőségeket sorolom. Mondjak még? Tudnám folytatni. – Kérlek, ne kímélj! – Idegenek csempésztek ki a sírból, és életre keltettek. Egy őrült orvos ásott ki, és megcsinálta rajtad a Frankenstein-trükköt. Valami vegyi anyag szivárgott le a földbe, és felélesztett. Vagy klón vagy – pár tudós mintákat szerzett Martin Robinsonból, és létrehozott egy újat. Nevetni kezdtem, de Dee nem nevetett velem. – De hát ez nevetséges – mondtam. – Ufók? Klónok? Zombik? Legyünk már észnél! Itt vagyok, igazi vagyok, élek. Meg kell tudnunk, miért és hogyan. Komolyan végig kell ezt gondolni. Egy 257

egész évet töltöttem valaki más bőrében. Tudnom kell, hogyan lettem Capac Raimi. – Hátha nem is lettél az. Talán csak képzelted azt az évet. – Dee... – mordultam fel. – De most komolyan! A többit csak azért említettem, hogy lásd, mennyire bolond a saját ötleted. De ezt most komolyan gondolom. Egy éven át amnéziában szenvedtél, még csak nem is voltál a tudatában, hogy elfelejtetted a múltadat, és senki más nem vette észre, nem tettek fel kérdéseket, nem voltak kíváncsiak rá, hogy miért nincsenek papírjaid? Ez itt a valóság, Martin. Az életed, a halálod, a házasságunk, a múltad. Tanár voltál, amatőr teniszező, rendes ember, szerető férj. Ez a valóság. Mi voltál a nagyvárosban? Haboztam, átvillant az agyamon, hogy hazudok valamit, de aztán mégis bevallottam. – Gengszter voltam. Hangosan felnevetett, mire lángvörös lett az arcom. – Egy légynek sem tudnál ártani! De imádtad a gengszterfilmeket, A Keresztapát, a Volt egyszer egy Amerikát meg azokat a régi James Cagney- meg Humphrey Bogart-filmeket. Mit szólsz ehhez: nem haltál meg, az orvosok tévedtek és magadhoz tértél. De nem mentél a Városba, nem álltál bűnözőnek. Ez az egész csak egy téveszme. Sértetlen az arcod? Persze, mivel nem verekedtél. Ez is az álomvilág része volt, amit felépítettél. – Hogy hol voltál egy évig? Gőzöm sincs. Valószínűleg félálomban kóboroltál, a képzelt világodban egy halom gengszteren küzdötted át magad. Így harcolt a tudatalattid a káosz ellen, és próbáltál ide visszajutni. Ha ez az igazság, akkor nincs nagy rejtély, nincs szupererőd, nincs benned semmi természetfeletti, nincs összeesküvés. Túléltél egy halálos balesetet, a fantázia ködében éltél, aztán visszajöttél, amikor az agyad a helyére kattant. Most valódinak tűnik a Capac Raimi-ként élt életed? Normálisan viselkedtek ott az emberek? Minden kép a helyén van, ha a józan ész szabályai szerint gondolsz rájuk? A különösen hulló eső jutott az eszembe. Theo bácsi halála és a megmenekülésem. Conchita össze nem illő arca és teste. Ama, aki egy vadidegennel szeretkezett a lépcsőházban. A Kardinális, aki 258

vérből és véletlen egybeesésekből építette fel a birodalmát. Paucar Wami, aki annyira hideg és irgalmatlan volt, amennyire csak a kitalált történetek szereplői szoktak. Az emberek, akik eltűntek, mintha sose lettek volna. Valóságos? Normális? Hihető? A legkevésbé sem. – Na de a sír – kezdtem, elszántan kapaszkodva abba a valóságba, amire tisztán emlékeztem. Ha hagyom, hogy az elmúlt évet elvegyék tőlem, semmiféle múltam nem marad. – Mivel magyarázod a sírt? Hogyan jutottam ki? – Na, ez tényleg nehéz ügy. Talán... – elmosolyodott. – Nem, azzal nincs gond. Fel voltál ravatalozva a koporsóban a temetés előtti éjszakán. A szertartás után becsukták a fedelet, de nem zárták még le csavarokkal. Biztos éjszaka másztál ki, és senki se látott meg, amikor kitántorogtál a kápolnából, és zavarodottan, tanácstalanul elcsámborogtál valahová. Nem tudom, hogyan hagytad el észrevétlenül a várost, és hogyan gyalogoltál törött nyakkal, hogyan tengődtél az eltelt hónapokban. De így összeáll a kép. Martin, csak így lehetett. Csillogott a szeme, úgy érezte, megfejtette a rejtélyt, most már tényleg visszatérhetek az életébe, és folytathatjuk, ahol abbahagytuk. De engem nem győzött meg. – A koporsóvivők nem vették volna észre, ha könnyebb a koporsó? – Nehéz koporsó volt – mondta Dee. – És fiatalok vitték, a barátaid. Csak egyikük csinált már ilyet korábban. Mit sem tudtak arról, hogy milyen súlyúnak kellene lennie. Dee minden egyes szóval biztosabb lett magában, és kezdtem hinni, hogy igaza van. Álomvilág, fantázia, talán... – A temető – vetettem fel. – Messze van ide? – Pár mérföldnyire. – Oda akarok menni. – Kiásni a koporsót? Fanyarul elmosolyodott. – Szerintem azt nem kéne. – Miért? 259

– Azzal meggyaláznánk a sírt. Börtönben fogunk kikötni. Amúgy meg a te sírod. Kicsit durva lenne kiásni a... – De hát nem az enyém! Megragadtam a kezét. – Ha igazad van, Dee, amiben biztos vagyok, akkor az a koporsó üres. És abban nincs semmi rossz, ha kiásunk egy üres sírt. – Nem vagyok benne biztos... Undorítónak találta a gondolatot. – Csak így bizonyosodhatunk meg – erősködtem. – Ha bebizonyítjuk, hogy üres, azzal minden megoldódik. Végül úgyis a felszínre kell hozni. Ha nem tesszük meg most, majd kihantolja a rendőrség, ha rájönnek, hogy még mindig élek. Előzzük meg őket, és nyerjünk időt, hogy felkészülhessünk! Talán onnan már eszembe jut, merre mentem. Hátha kicsit megtornáztatja a memóriámat a hely. Habozott, végül vonakodva bár, de bólintott. – Igazad van. Meg kell tennünk. Kinézett az ablakon. – De jobb, ha estig várunk. Az ilyesmi könnyebben megy a sötétben. Úgy mondta, mintha egész életében sírrabló lett volna. Minél többet beszéltünk róla, annál szimpatikusabb lett Dee elmélete. Összezavarodhattak az érzékeim, és csak álmodhattam azt az évet a nagyvárosban. Mint a Dallasnak abban a hülye részében pár évvel korábban, amikor utólag egy egész sorozatnyi cselekményt álomnak állítottak be. Csakhogy annyira valóságosnak tűnt az egész! Ha legalább szórványos rohamok áldozata lettem volna, ki-be csúszva kitalált valóságomba, mint egy skizofrén, aki szétszakad a varrásnál... De számot tudtam adni minden egyes napról, minden szereplőről, minden találkozóról. Meg kell hagyni, különös világ volt, amelyben furcsán viselkedtem, de éppoly életszerű volt, mint ez. A valóság szövete sehol sem feslett fel a mai napig, amikor elhalványultak a Kardinálissal való verekedésem nyomai. 260

Figyelmesen néztem Dee-t, és megfordítottam az elméletét. Ő igazi? Talán ez a hely az álom, az elmém szüleménye. Esetleg a Kardinális nagyobbat ütött, mint hittem. Lehet, hogy a szőnyegén fekve álmodom ezt az egészet, miközben az Osztag összekapar, hogy elvigyenek és végrehajtsák rajtam az ítéletet. Ez a baj, ha piszkálod a valóság szálait – meglátod a szövet részleteit, aztán a végtelen szálak útvesztőjében fuldokolni kezdesz, és egyikben sem vagy képes megbízni vagy megkapaszkodni. Az egész napot közös múltunk felfedezésével töltöttük. Dee fotókat mutatott egy kisfiúról, akinek olyan volt az arca, mint az enyém, aztán a szüléimről, kettőnkről kamaszként, a barátaimról; képeket rólam diákként és tanárként az iskolában. Kiderült, hogy az érintés többet segített, mint a hallás és a látás. Ha megfogtam tárgyakat – egy kulcscsomót, trófeákat, okleveleket, könyveket – eszembe jutottak az ezekkel kapcsolatos események és érzések. Megerősítették a város fizikai valóságát, ahogy a házét és a személyét is – Martin Robinson valóságosságát. – Mi van, ha a koporsó nem lesz üres? – kérdeztem. – Ne gondolj rá! – válaszolta Dee. – Kénytelen vagyok. Mi történik, ha van benne valaki? Abbahagyta az albumok lapozgatását. – Üresnek kell lennie – mondta. – Nem lehetsz két helyen egy időben. Nem eszem meg a klónokról és kísértetekről szóló dumákat, amiket éppen az előbb adtam elő neked. Nem haltál meg, és nem temettek el. A logikája megdönthetetlennek tűnt. – De ha esetleg... – Martin – csapta be az egyik albumot, miközben rám meredt. – Ne beszélj róla! Ez nem történhet meg. Elég feszült a helyzet így is. Mindkettőnket az őrületbe kergetsz, ha így folytatod. Nem lesz hulla. – Remélem, igazad van – mormogtam. – Martin – mondta szilárdan egyszerűen nem tévedhetek. Tízkor indultunk a temetőbe. Idegtépő volt az út. Az éjszaka éppoly fekete volt, mint az emlékezetem. Először egymástól távol 261

gyalogoltunk, ügyetlenül kerülgettük egymást, nem akartunk a másikhoz érni. De egy mérföld után már együtt mentünk, erőt merítve egymás közelségéből. Nehezek voltak az ásók, és minden lépésnél nehezebbek lettek. Leheletünk a magasba szállt, és összekeveredett a levegővel mögöttünk. Baglyok huhogtak, és apró állatok neszeztek az út szélén. Senkivel sem találkoztunk. Nem is számítottunk rá ilyen későn, ilyen közel a holtak birodalmához. A gyerekek ágyban voltak, szüleik a tévé előtt szundikáltak, a szerelmesek kihasználták a sötétség romantikáját. Csak vámpírok, vérfarkasok és sírrablók merészkednek elő az éjnek ezen az óráján. – Olyan, mint a régi sétáink – mondta Dee. – Kimászkáltunk ide? – Dehogy, te bolond! De sokat sétáltunk ilyenkor, ha jó volt az idő. Kedveltük a magányt, azt az érzést, hogy mi vagyunk az egyedüli élő emberi lények. – Ahová most megyünk – mondtam ott mi is leszünk. – Igen. Viccnek szántam, de nem nevetett rajta. Zárva volt a kapu – hideg fémgát az élők és holtak világa között. Díszes vízköpők ékesítették a két oszlopot, úgy éreztem, engem bámulnak, amikor oldalt átmásztunk az alacsony falon. A nedves föld cuppogott a cipőnk alatt. Magas, vizes fű áztatta át nadrágunk szárát, kellemetlenül csiklandozta a bokánkat, mintha a hullák cirógató ujja lenne. Nyálkás férgek csusszantak a gyomok alatt, és valahányszor véletlenül széttapostam egyet, megborzongtam. Megcsúsztam egy kövön, és elestem. A kezeimmel tompítottam az esést, de gyorsan vissza is rántottam a hideg földről. Újra és újra a nadrágomba töröltem a tenyeremet, de nem éreztem, hogy melegebb vagy szárazabb lenne ettől. Dee keze finoman a vállamhoz ért, mire idegességemben ugrottam egyet. Megfordultam, és összevont szemöldökkel, némán róttam meg. Erre halványan elmosolyodott. – Bocs – suttogta. – Jól vagy? Még egyszer megtöröltem a kezem. – Minden rendben. Gyerünk! Mutasd, hol van! 262

Megtaláltuk az egyik kacskaringós, kaviccsal felszórt ösvényt, és emlékművek, sírkövek, szobrok közt osontunk el. Az volt az érzésem, hogy a kőfejek lassan utánunk fordulva figyelnek. Zörgést hallottam, pedig egy bokor sem volt a közelben. Egy pillanatra szétváltak a felhők, és mindenfelé árnyak keltek életre. Dee-re pillantottam. Reszketett, de az arcán eltökéltség ült. – Ez az – állt meg egy sírkőnél. Lehajolva kivehettem volna a nevet és az évszámokat, de inkább nem foglalkoztam vele. Feltűrtem a ruhám ujját, a tenyerembe köptem, aztán megragadtam az ásót. Dee pillantását kerestem, beleegyezésre várva. A sírkövet bámulta. Egyik keze kinyúlt felé, de visszarántotta. Látta, hogy rá várok, úgyhogy fújt egyet, majd bólintott. Belevágtam a földbe az ásót, megrezzenve a hangra, mert a föld mintha rácuppant volna a vasra. Végig nehéz volt az ásás. A felső földréteget a hosszú, hideg éjszakák szikkasztották meg. Lejjebb még keményebb volt a talaj, tele kavicsokkal és paladarabokkal. Dee velem együtt ásott. Közös vállalkozás volt. Szó nélkül, csendesen, gépekként dolgoztunk. A lefelé vezető úton férgeket, meztelen csigákat, sötétben élő rovarokat fordítottunk ki a földből. Vakon vonaglottak a felrepülő rögökben, világuk kifordult a helyéből. Sokuk visszahullott a gödörbe, a kezünkre, a hajunkba estek, lesiklottak a nyakunkon. Miközben leráztam őket magamról, megesküdtem, hogy elhamvasztatom magam, ha lejár az időm. Dee érte el először a fedelet. A hang, ahogy ásója a kemény fának csapódott, az utolsó percemig velem marad. Ilyesmit senkinek sem szabadna hallania, különösen, ha a kérdéses koporsó – állítólag – a sajátja. Eszeveszetten ástunk tovább, hogy mihamarabb véget vessünk ennek a borzalomnak. Eltakarítottuk a földet, az utolsó kupacokat már a kezünkkel. Megint elátkoztam magam, ahogy Theo házában is, amiért nem hoztam kesztyűt. Persze szerencsésebb voltam, mint Dee – nekem rövidek voltak a körmeim, az övéi viszont hosszúak, és hamar mindegyik alatt fekete félholdakká sűrűsödött a nyirkos föld. A csavarok nehezen mozdultak. A végtelenségig kellett rugdosnom őket. Sok helyen megvágtam a kezem. Letöröltem róla a vért, és a kevéske fényben a sebeket vizsgálgattam. Ha a Városban 263

töltött évem csak álom volt, egy hétig is viselni fogom a sok kis forradást. Másfelől, ha reggelre eltűnnek... A csavarok végül engedtek a csapásaimnak, rúgásaimnak és káromkodásaimnak. Lihegve ültem le. Dee rám nézett. – Félsz? – Kurvára – erősítettem meg. – Én is – didergett. Magamhoz húztam és átöleltem. – Ha van benne valami... – kezdte. – Nem lesz. Meggyőztél róla otthon, emlékszel? – Tudom. Akkor úgy is gondoltam. De idekint, a sok halott közt, miután kitekertük a csavarokat... Martin, mi van, ha... – Ne mondd ki! Ez már nem a beszéd és az aggodalmaskodás ideje. Mély levegőt vettem, de ettől nem lett jobb. – Kész vagy? Amikor szótlanul bólintott, felhajtottam a koporsó fedelét. A bent fekvő csontváz felvigyorgott ránk. Dee felsikoltott és hátratántorodott. Nekiütközött a frissen ásott üreg hátsó falának, megfordult, és valahogy sikerült kievickélnie. Hallottam, ahogy hány, öklendezve és zokogva, két kézzel szaggatva a füvet. Mivel félig-meddig számítottam erre, én nyugodtabb voltam. Jól megnéztem a szinte már csonttá rothadt hullát. A koponya nem állt olyan egyenesen, ahogy kellett volna – egy törés látszott a nyakon. A kezeket gondosan összekulcsolták a mellkason. A fejbőrhöz hajcsomók tapadtak, melyek nem akarták belátni a helyzet véglegességét. Hosszú, csorba körmök. Szemek sehol. A csontokon maradt húsból kukacok lakmároztak. Otthagytam a sírgödröt, és megálltam a ziháló Dee fölött. Az arcom kifejezéstelen volt ugyan, de a kezem nem remegett, és nyugodt voltam. Dee elmélete egy ésszerű és boldog befejezéssel kecsegtetett, de én mindvégig tudtam, hogy az csak rózsaszín álomkép. Felnézett, a hányástól és a nyáltól nedves szájjal, vadul sötétlő szemekkel. Félelem, kételkedés és zavarodottság volt a tekintetében, 264

de leginkább az irántam érzett gyűlölet, ez iránt a valami iránt, ami a férje arcát viselte, de mégsem volt a férje. – Mi vagy te? – sziszegte. – Mi a fasz vagy te? – Mit tudom én. Gyere vissza a gödörhöz! – Mi? – sikította. – Azt akarom, hogy ellenőrizd. – Te megőrültél! – Biztosan kell tudnom. Akárki lehet. Azonosítanod kell. – Ez Martin sírja! Martin koporsója! Szerinted ki a fasz az? – Kérlek, Dee! Barátságosan felé nyújtottam a kezem, de félreütötte. – Hozzám ne érj! – vicsorogta. – Ne gyere a közelembe! Te nem Martin vagy. Még csak ember se. Nem lehetsz! Te... Keményen pofon ütöttem. Nem szívesen tettem, de nem hagyhattam, hogy összezuhanjon. Eljátszottam Martin Robinson szerepét, de bárki is voltam valaha, most Capac Raimi voltam, a gengszter, a Kardinális bérence. És válaszokat akartam. Elborzadva nézett. – Még sose ütöttél meg – suttogta. – Változnak az idők. Szépen kértelek. Most parancsolom. Nézd meg a hullát! Egy szó nélkül, kezét az arcához emelve odamászott a sír széléhez, és megint lenézett a gödörbe. Közben zokogott, és pár könnycsepp a csontváz üres szemgödreibe hullt. – Ez Martin – nyögte. – Honnan tudod? – A mellén van a keze. És rajta a jegygyűrű. – Akárkire rátehették. Ez nem bizonyít semmit. – Ez Martin – mondta most sziklaszilárdan. – És ha még egyszer azt mondod, hogy nem – felállt, úgy bámult rám –, megöllek. Fáradtan bólintottam, és leültem a sír szélére, lábamat a gödörbe lógattam. Már nem voltam feszült, már nem féltem. Megint az a hideg, szenvtelen, precíz szakember voltam, aki két éjjellel korábban hidegre tett két fickót. Valami megváltozott, amikor felfedeztem a hullát. A lehetőség, hogy Martin Robinson vagyok, elpárolgott, és 265

mintha egy szerepéből kilépő színész volnék, a személyisége azon nyomban lehullott rólam. – Talán átverés – mormogtam. – Ha a Kardinális elvitette a testemet, akkor tett a helyére egy másikat. Szereti eltüntetni a nyomokat. – A Kardinális! – Ismered? – néztem rá hirtelen. – Hallottam róla. – Sosem találkoztatok? – Persze, hogy nem. – Találkoztam... Találkozott vele Martin valaha is? Megrázta a fejét. – Martin tanár volt. Ez minden. Eljött a sírtól, és járkálni kezdett körülöttem. – Tényleg a Kardinálisnak dolgoztál? – Igen. – Akkor igazat mondtál korábban, hogy gengszter voltál? Mérgesen bólintottam. Azt akartam, hogy elhallgasson, hogy gondolkodhassak. – Öltél már embert? – Számít az? – kérdeztem vissza. – Tudni akarom – reccsent rám. – Elloptad a halott férjem arcát. Jó lenne tudni, mit műveltél vele. – Semmi közöd hozzá. Felkeltem, magamhoz vettem az ásót. – Reggel elmegyek. Itt már nem vár rám semmi. Azt hittem, válaszokat találok, de csak újabb rejtvényekre és kérdésekre akadtam. Egy göröngyöt rúgtam a gödörbe, és ránéztem. – Segítesz betemetni? Elkerekedtek a szemei a hitetlenkedéstől. – Miféle teremtmény vagy te? Idejössz. Úgy nézel ki, mint Martin. Kirángatsz ide, és meggyaláztatod velem a... a férjem sírját! Egyre hangosabban beszélt. – És azt hiszed, csak úgy távozhatsz, anélkül... mintha az égvilágon semmi... 266

– Mi mást tehetnék? Sajnálom, hogy miattam át kellett menned ezen, de nem volt választásom. A sötétben tapogatóztam, és muszáj volt... – Úgy gondolod, itt a vége? – szakított félbe. – Na, töprengj el egy kicsit! Nem tudom, ki vagy mi vagy, de rohadjak meg, ha hagylak elsétálni, mintha ez csak valami játék lett volna! – Mit akarsz tőlem? – sóhajtottam. – Hogyan tegyek a kedvedre? – Először is ne beszélj így! – mordult rám. – Most nyitottunk fel egy sírt, a francba is! Legalább mutathatnál egy kis tiszteletet a... a halott iránt. Lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Tényleg sajnáltam. Igazán. De belülről tűz égetett. A lángok lassan, fokozatosan támadtak fel bennem a Városban eltöltött egy év alatt. Amikor megöltem Vincentet és a másik fickót, a láng fennen lobogott. Csak pislákolt, amikor régi személyiségemmel birkóztam, de most megint felizzott. Ezt a tüzet csak az igazság olthatta el. Dee nem lehetett a segítségemre a múltam titkainak felfedésében, így aztán több időm nem maradt rá. – Dee – mondtam tőlem telhetően türelmesen. – Csak temessük be a sírt, és menjünk innen. Befejezzük, amit elkezdtünk, hazamegyünk, felteszünk egy teát, alszunk pár órát. Reggelre eltűnök, te pedig visszakapod a saját... – Nem mész sehová – mondta makacsul. – Azt szeretnéd, hogy maradjak? – kérdeztem bizonytalanul. – Ó, maradni fogsz – vihogott komoran. – És reggel... nem, ahogy innen elindulunk... megyünk a rendőrségre. – Azt soha, Dee – mondtam határozottan. – Nem számít a véleményed. Az én férjem bőrébe bújtál. Én döntök. És én azt mondom, intézzük el ezt a rendőrségen. – Ezt nem mondod komolyan. – Kurvára komolyan gondolom. Most már biztos volt magában. Már volt miért összeszednie magát. És amíg erre koncentrált, nem kellett a sebeivel törődnie, amelyeket újra felszakítottam. Egyszerűnek tűnt neki az egész: elmegyünk a rendőrségre, elmond rólam mindent, aztán valahogy, valamiképpen ők majd elrendezik az ügyet. És akkor boldog lehet. 267

– Dee – kezdtem, bár már tudtam, mit kell tennem. De szerettem volna más megoldást találni, hogy elkerüljem az örök kárhozatot, amelyből már nem térhetek vissza. – Ha most azonnal elmegyek, és sose jövök vissza, annyiban hagyod az egészet? – Soha – sziszegte. – Követni foglak. Megtudom, hol vagy, kivel vagy. Rád küldöm a rendőröket, visszahozatlak, és megfizetsz mindenért. Túl sokat mondott. A Kardinális biztosan figyelmeztette volna, hogy ne mutassa meg minden lapját. De a férje arcát viseltem. Gyűlölt, de nem gondolta, hogy fenyegetést jelenthetek rá. Beletörődve bólintottam, és lenéztem a sírban vigyorgó koponyára. – Dee – mondtam tompán, válaszként egy korábbi kérdésre. – Igen, csináltam már. Értetlenül ráncolta a homlokát. – Mit? – kérdezte gyanakodva. – Öltem már – válaszoltam. Aztán meglendítettem az ásót, és halántékon ütöttem vele. Kábultan tántorodott odébb, a fején keletkezett vágásból ömlött a vér. Fürgén utána léptem, és a második csapással telibe találtam az arcát: éreztem, ahogy roppannak a csontok. Most már összeesett. Megpróbált elmászni, de a földhöz szegeztem és a hátára fordítottam. Rám nézett az ekkor már külön-külön mozgó szemeivel, miközben kiterítettem a testét, és magasra emeltem az ásót. – Martin... – hörögte a fejét rázva, esdekelve, hogy le ne csapjak. – Martin... Kérlek... – Nem – mondtam. – Nem Martin. Capac. És az ásót a szemei közé vágtam, mélyen az agyába. Amikor felhagyott a rángatózással, a gödörbe dobtam a hulláját, rá a halott pasijára. Ketten már nem fértek volna el a koporsóban, úgyhogy nyitva hagytam. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszahánytam a földet a sírba, csak egyszer álltam meg, hogy felkapjak egy agyvelődarabot és behajítsam a férgeknek. Miután elkészültem, és ledöngöltem a földet, hátraléptem, és megszemléltem a friss sírhantot. Napvilágnál nyilvánvaló lesz, hogy 268

megpiszkálták, de nem lesz túl feltűnő, úgyhogy a rendőrség biztosan nem jön rá még néhány napig, hogy mi történt. Akkorra pedig én rég felszívódom. Immár könnyedén vetettem át magam a falon, egy sötét árokba hajítottam az ásókat, és újult lendülettel indultam útnak. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, nem estem pánikba, nem kínzott kétség vagy félelem. Megtettem, amit kellett. Ennyi. Pár héttel, vagy akár pár nappal korábban még gyötört volna a bűntudat. A becsületkódexemen rágódtam volna, azon, hogy megfogadtam, soha nem ölök ártatlant. Azelőtt úgy hittem, tiszta ember vagyok egy mocskos állásban. Most már okosabb voltam. A férfi, aki behatolt a holtak nyirkos birodalmába, talán valaha Martin Robinson volt, de aki elhagyta azt, már kétségtelenül Capac Raimi. Többé nem voltak kétségeim a személyazonosságomat illetően. Gyilkos voltam, szörnyeteg, aki bármire képes, és aki meg is tesz bármit. Egy ayuamarca, egy elátkozott lélek, szövetségben a Kardinálissal. Egykor úgy hittem, hogy mélyen legbelül, mindannak ellenére, amit tettem, jó vagyok. Valójában azonban olyan gonosz voltam, amennyire ember csak lehet, és olyan szívtelen, mint a Kardinális, Paucar Wami vagy a hozzájuk hasonlók. Csak az volt hátra, hogy rájöjjek, hogyan lettem egy emberi lény ilyen elátkozott, magából kifordult megcsúfolásává. Erre a kérdésre pedig csak egyetlen helyen ismerik a választ. Így, miután még utoljára felkerestem a kis házat, és eltüntettem a nyomokat, visszamentem a vasútállomásra, és közben eszembe sem jutott, hogy azon aggódjak, ki is vár majd rám. Az volt az érzésem, hogy nagyon kellemetlen lesz bárki számára, ha az útjaink keresztezik egymást. Hazaindultam a Városba, a Kardinálishoz. Biztos voltam benne, hogy ebbe a vállalkozásba belepusztulok, de mielőtt megöl, beszélni fog. Kénytelen lesz. Előre sajnáltam azokat, akik esetleg megpróbálnak az utamba állni. Közönséges ember nem állíthat meg egy olyan lelketlen szörnyeteget, mint Capac Raimi.

269

11

ajdnem negyven percet kellett várnom a vonatra. Most, hogy lett rá egy kis időm, felhívtam Amát. – Capac! – kiabálta. – Tényleg te vagy az? Istenem, amikor nem hallottam rólad... Hol vagy? Mi történt... – Ama – szakítottam félbe nagyon figyelj! Tűnj el a Városból, és soha többé ne gyere vissza! Megértetted? – Oké – egyezett bele azonnal. – Hol fogunk találkozni? – Nem fogunk – mondtam. – Ennyi volt. Soha többé nem láthatjuk egymást. Idegesen felnevetett. – Hagyd abba a hülyéskedést, Capac! – Emlékszel, mit mondtam neked? Hogy sohasem ártanék egy ártatlannak? – Emlékszem – felelte csendesen. – Hazudtam. Hazudtam neked és magamnak is. Gyilkos vagyok, Ama, éppolyan könyörtelen és vérszomjas, mint a legrosszabbak. – Ez nem igaz – mondta. – Én ismerlek, Capac. Neked vannak elveid. Te... – Ma reggel megöltem egy nőt – szakítottam félbe. – Egy ártalmatlan, ártatlan özvegyet. Az utamba állt, és én megöltem őt, 270

brutálisan és érzelemmentesen. Betörtem a fejét egy ásóval, majd belehajítottam egy nyitott sírba. Menj el. Ama! Már nem csak a Kardinális miatt kell aggódnod. Most már miattam is. – Capac – szipogta –, nem tudod, hogy te... Letettem. Fejemet a fülke falának támasztottam, és felsóhajtottam. Ez kemény volt. Egész idő alatt, amíg beszéltünk, meg akartam mondani neki, hogy szeretem, és találkozzunk még egyszer, egy utolsó randevúra, egy utolsó szenvedélyes együttlétre. De nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Mert amikor a szeretkezésünk véget ér, Ama esetleg nem akar majd elengedni. Talán belém kapaszkodna, és könyörögne, hogy maradjak. Talán megpróbálna kényszeríteni. Ha ezt tenné... Vajon dühömben kezet tudnék emelni Amára? Nem hittem. De nem voltam benne biztos. Ezért kellett minden köteléket elvágnom, ami csak hozzá fűzött. Nem ismertem magam többé, nem tudtam, hogy mire vagyok képes. A vonat majdnem üres volt, amikor felszálltam, de ahogy egyre közelebb pöfögtünk a Városhoz, megtelt; álmos ingázók szálltak fel a közeli kisvárosokban egy újabb fárasztó nap elé nézve. Hosszú út volt. Rengeteg idő jutott az elmélkedésre. Mi vagyok én? Egy másolat, egy zombi, egy szellem, az igazi Martin Robinson? Egy ember testéből származom, egy laboratóriumból vagy a síron túlról? Úton voltam vissza a valóságba, vagy mindez álom volt? Dee meggyilkolása pusztán elborult elmém műve, hogy így válasszon el mindörökre a valóságtól? Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az őrült gondolatok kiröppenjenek a fejemből. Nem számított. Nemsokára a Városba érek, ahol minden kérdésemre választ kapok – vagy meghalok. Nem volt szükségem gondolkodásra. Ellazultam, és engedélyeztem magamnak néhány óra alvást. Senki sem várt rám az állomáson. A peronon ültem, és belélegeztem a Város nyílásaiból gomolygó füstöt, ahogy egy évvel ezelőtt is tettem. Amikor idejöttem, ez egy új élet kezdetét jelentette. Most azért voltam itt, hogy befejezzek egyet. 271

Egy kéz nehezedett a vállamra. Magabiztosan fordultam meg, hogy szembenézzek a végzetemmel, de ismét csak az örökké vigyorgó Paucar Wami állt előttem. – Már nem is számítottam rád – mondta. – Te mit csinálsz itt? – ráncoltam össze a homlokom. – Azt mondtad, hogy lelépsz. Vállat vont. – Másképp döntöttem. – Miért? – Majd megvitatjuk útközben – felelte, és elém penderülve a legközelebbi kijárat felé indult. – A Kardinális visszavonta a fejedre kitűzött vérdíjat, de lehet, hogy csak így próbál csapdába csalni. Nem hiszem, hogy bárki figyelne, de nem vehetjük biztosra. Akár tucatnyi fegyver is szegeződhet ránk. Meggyőző érv volt. Gyorsan követtem, visszanyelve a kérdéseimet. A motorja odakint parkolt. Nem kérdezte, hogy hová akarok menni, csak felpattant és berúgta, miközben felültem mögé. – Úgy érzem, nem téged küldött a Kardinális, hogy elkapj – mondtam, mialatt keresztülvágtunk az állomás körüli forgalmon. – Nem igazán – horkant fel Wami. – Megöltem az egyik emberét. Nem veszi félvállról, ha a gyalogjai az engedélye nélkül fordulnak egymás ellen. – Akkor honnan tudtad, hogy jövök? – A vak barátainktól, természetesen. Ők mondták, hogy visszajössz. Nem tudták a pontos napot, de tudták a helyet. Azt mondták, érdemes lenne gondoskodnom róla, hogy épségben átjuss a városon. Befordult egy sikátorba. – Átkozott legyek, ha tudom, hogyan találtak rám. – Miért nem kérdezted meg őket? – Nem közvetlenül beszéltem velük. Két küldöncöt küldtek, akik semmit sem tudtak. Megkínoztam mindkettőt, hogy meggyőződjek erről, de egyikőjük sem tudott mondani nekem semmit. – Hová viszel? – kérdeztem, ahogy egy újabb kis utcácskába fordultunk be. 272

– Ne tegyél fel hülye kérdéseket! – morogta. Wami a Pártközpont bejáratánál tett le. Benyúlt a dzsekijébe, és átnyújtott egy apró mikroportot. – Vidd magaddal! Hallani akarom, hogy mit mond. Nem azért mentem bele ebbe a sok zűrbe, hogy ne kapjam meg a válaszaimat. – Miből gondolod, hogy lesz bármi ilyen? – A vakok egyik küldönce mondta, hogy rajtad keresztül megismerem az igazságot. Feltűztem a mikroportot az ingemre, a gallérom alá. Nem tekintettem szövetségesként Paucar Wamira – simán kitépné a szívem, ha az érdekeit ez szolgálná, egy pillanatig sem habozna –, de jó párszor megmentette már az életemet. Tartoztam neki. – Jó szórakozást a találkozón! – vigyorgott Wami, és elporzott. Megdöbbent arcok fogadtak az előcsarnokban. Rámosolyogtam egy rémült recepciósra, és találkozót kértem a Kardinálissal. Felszólt, miközben hitetlenkedve meredt rám, ahogy lerúgtam a cipőmet, és átnyújtottam neki. Kisvártatva megjelent a sötét arcú, éjfekete szemű, ökölbe szorított kezű Ford Tasso. – Visszajöttél – mordult rám. – Honvágyam volt – vontam vállat. Gonoszul elmosolyodott. – Tökös gyerek vagy, kölyök. Kedvellek, annak ellenére, hogy megölted Vincentet, és hogy eredménytelenül kergettelek. Azt hiszem, más körülmények között barátok lehettünk volna. Hiányozni fogsz. – Még nem haltam meg – mondtam neki. – Valóban? – kérdezett vissza. Beszálltunk a liftbe, és felmentünk a tizenötödikre. Mindenki, aki elhaladt mellettünk a folyosón, gyors, kíváncsi pillantásokat vetett ránk. Elképedtek azon, hogy ott látnak. Ford a Kardinális irodájának az ajtajánál hagyott magamra. – Viszlát később! – búcsúzott. – Komolyan gondolod? – Hát persze! Mindig én takarítom el a hullákat. Beléptem. 273

A Kardinális arca sebhelyes és puffadt volt, bizonyítékul arra, hogy harcunkat nem csak képzeltem, hogy a gyógyulásom valódi volt, és hogy a Városban töltött egy évet sem csak álmodtam. Az ujjait egymásnak támasztotta, a szemhéját leeresztette, a szája semleges vonalként húzódott szenvtelen arcán. – Jól néz ki, Mr. Raimi – mondta. – Jól érzem magam, Mr. Dorak – mosolyogtam. – Se vágások, se zúzódások, se törött csontok. Biztosan egyfajta szuperhős vagyok. Képes vagyok meggyógyulni, és ugyanolyan könnyedén helyre tudok hozni egy törött nyakat is, csak rántok egyet rajta, mintha egy berepedt körömről lenne szó. Érdemes lenne megkötnöm egykét biztosítást azok közül, amelyekkel házaltam: fognám magam, megsérülnék, begyűjteném a pénzt, aztán gyorsan felgyógyulnék. Egy vagyont keresnék vele. – Talán ezt is megteheti, Mr. Raimi – mondta, majd mohón hozzáfűzte –, de inkább azt mesélje el, hogy mit tanult. – Azt, hogy egy jó embert nem lehet lent tartani. Azt, hogy le kell ásni a fenékig ahhoz, hogy elérje az ember a csúcsot. Hogy a hébe semmit sem jelent a hóba nélkül. Néha félresikerülnek a dolgok. Egy gyilkos vagyok. – A három férfi a házban – morogta. – Alapos munka volt. Mit érzett, amikor megölte őket? – Boldogságot. Megkönnyebbülés volt végre beismerni. – És most? – Semmit sem érzek. – Nagyon jó. Talán van még remény a maga számára. – Biztos – feleltem gúnyosan. – Szkepticizmust érzek a hangjában – mondta csillogó szemmel. – Én pedig gúnyt a magáéban. Piszkál engem. Mindketten tudjuk, hogy azért jöttem ide, hogy meghaljak. – Tudjuk? – Maga ellen fordultam, elárultam, megvertem magát. Halott ember vagyok. Ezt elfogadtam. Mindössze egy dolgot akarok még hallani magától: az igazságot. Amint ezt elmondja, megszabadulhat tőlem. Csak kíméljen meg a mellébeszéléstől. Attól hányok. 274

– Mr. Raimi – sóhajtott, és megtapogatta a karfákat új székén, mely közel nem volt olyan grandiózus, mint az előző. – Ön annyira biztos magában. Annyira konok. És annyira téved. Üljön le! Óvatosan helyet foglaltam. Észrevettem, hogy a bábom kettőnk között hever az asztalon. – Nem fogom megöletni magát – közölte. – Ez az egész egy teszt volt. Látni akartam, hogyan reagál, amikor megtalálja az áthúzott nevét, mit fog tenni, hová fog menni, amikor sehová sem menekülhet, mennyi ideig fog tartani, amíg visszajön. Kegyetlen, kemény, szörnyű teszt volt. De átment. Szünetet tartott, és arra várt, hogy megszólaljak. Nem mondtam semmit. Amikor látta, hogy nem fogok felelni, folytatta. – Tudom, hogy min gondolkodik. Tudni akarja, hogy mi a nyeremény. Hát nem nyilvánvaló? Ez itt. Körbemutatott az irodában. – A Pártközpont, a Város, a birodalom. Mondtam magának, hogy örököst akarok. Azt is mondtam, hogy maga is a jelöltek közt van. Ebben volt egy kis csúsztatás, mert maga volt az egyetlen jelölt, az egyedüli ember, akinek ezt át akartam adni. Ha átmegy a teszten. És átment. Ujjbegyemmel megdörzsöltem a szemhéjamat. Még mindig játszott velem. – Nem akarom én ezt – mormogtam. – Rosszul vagyok a játszmáktól. Mondja el, hogy hozott ide, és mit piszkált meg az agyamban! Meséljen a többi ayuamarcáról! Mi történt Adriannel és Y Tse-vel? Mi köt minket össze? Miért fáradt mindezzel? Hogyan éri el, hogy az emberek elfeledkezzenek rólunk, amikor eltűnünk? Csak ez érdekel. Az ígéreteit tartogassa a következő kísérleti patkányának! – Nem hisz nekem. Milyen különös! Mindenesetre válaszolok a kérdéseire. Kényelmesen ül, Mr. Raimi? Mert ez egy hosszú és furcsa mese, és még sosem mondtam el senkinek. Eltarthat egy ideig. Különleges történet, de el fogja hinni, mert maga is a bizonyíték része. De mielőtt nekikezdek, árulja el, hova ment, amikor elhagyta a Várost! – Tudja jól, hova mentem – horkantam fel. – Mondtam már, hogy hagyjuk a kibaszott játszmákat. 275

– Csakhogy ez nem játszma – mondta. – Most már maga az örökösöm, akár hiszi, akár nem, és én nem játszom magával. Nincs válaszom mindenre. Vannak dolgok, amiket én is szeretnék megtudni. Szóval árulja el, hova ment! – Sonasba mentem – dörmögtem –, a városba, ahol akkor éltem, amikor Martin Robinson voltam. Elmeséltem neki az utazásomat. Dee-t, állítólagos halálomat, a temetőt, a holttestet, a gyilkosságot. Semmit nem hagytam ki. Amikor befejeztem, az ujjai végét szopogatta, egyiket a másik után, finoman rágcsálta a körmeit, és a szavaimat mérlegelte. – És mivel magyarázza ezt? – kérdezte. – Ellopta a hullaházból, vagy kicseréltette a testemet. – Más elmélet? – Klón vagyok. Kísértet. Martin Robinson ikertestvére. Zombi. Maga, a Városban töltött időm, minden csak egy álom. Ugyan már, hagyja abba a bosszantásomat! Beszél vagy sem? – Mi van, ha az mondom magának, soha nem hallottam Sonasról vagy Martin Robinsonról? – Akkor azt mondom, hogy még jobban kavarja a szart, mind eddig. – Ennek ellenére sosem ismertem Martin Robinsont. Maga nem az az ember, és soha nem is volt az. Az ott ő volt a koporsóban, és minden, amit az özvegye mondott magának, igaz. Az elméletei hibásak. Ugyanolyan messze jár az igazságtól, mint amikor távozott. Talán még akkor került a legközelebb hozzá, amikor azt vetette fel, hogy az egész csak egy álom. – Nem én vagyok Martin Robinson? – Nem. – Akkor ki vagyok? – Capac Raimi. – Azelőtt – sziszegtem. Megrázta a fejét. – Nem volt azelőtt. Maga nem ember, Mr. Raimi. Én alkottam meg magát. Ekkor hátradőlt, és hagyta, hogy tátott szájjal bámuljam egy ideig. 276

– Akkor kezdődött az egész, mikor még utcagyerek voltam. A székét az ablak felé fordította, és félig elfordult tőlem. Eltökéltnek tűnt, hogy a saját módján meséli el a történetet. Nem siettethettem, így hátradőltem, legyűrtem türelmetlenségemet, és figyeltem. – A Város akkor nagyon más volt. Nem létezett hierarchikusan felépített bűnszervezet, csak egy tucatnyi jöttment gengszter. Minden környék saját, független, önmagát igazgató bandával dicsekedhetett. Ok nélkül harcoltak és öltek. Civilizálatlan káosz uralkodott. – Ismerek olyanokat, akik másképp vélekednek erről – mondtam, és Nathanael Meadre gondoltam. Csak legyintett. – Egyesek akkor is a pozitív oldalát látnák a dolgoknak, ha hollók vájnák ki a szemüket, és a szemüregükbe szarnának. A Város akkor egy pöcegödör volt. Aki mást mond, az ostoba vagy hazudik. – Elvetemültnek kellett lenni a túléléshez – folytatta. – Az emberek nem becsülték a fiatalokat, és nem voltak engedékenyebbek velük. A stricik kétéveseket árultak az utcasarkokon. A fiúkat, ahogy járni tudtak, már az alvilág szabályaira tanították. Az újságok ritkán írtak róla, és a rendőrség sosem ismerte be, de ilyen rossz volt a helyzet. – Anyám a szerencsések közé tartozott. Jó családból származott, tisztességes munkája volt, és élhetett volna abban a boldog tudatlanságában, melyben a felső tízezer mindig is leledzett. De volt egy gyenge pontja. Vagy inkább gyenge vénája. Egyike lett azoknak a szerencsétleneknek, akik teljesen átadták magukat a kábítószer csábításának. Elveszítette a munkáját, kitagadták a szülei, a Város keleti részébe költözött, a teste eladásából tartotta fenn magát. Sosem ismertem az apámat. Ő sem engem. Talán egy ügyfél lehetett, egy strici, vagy valaki, aki akkor dugta meg, amikor a csatornában feküdt. Örültem, hogy háttal ült nekem. Nem akartam látni az arcát. – Nagyon korán megtanultam gondoskodni magamról. Az anyámnak ritkán jutott eszébe, hogy megetessen, tiszta ruhát adjon rám vagy megfürdessen. Abortuszra kellett volna mennie. Ha azt hitte, hogy az anyaság megmentheti, hát tévedett. Továbbra is belőtte 277

magát, eladta a testét, míg én a szemétkupacok között kúsztammásztam, a szemétben turkáltam, macskákkal és kutyákkal küzdöttem a húscafatokért és krumplihéj-darabkákért. – Amikor négyéves lettem, elkezdtem lopni az ügyfeleitől. Belopóztam a szobába, amíg dugtak, és átkutattam a nadrágjukat, kabátjukat, elvittem, amit találtam. Ravasz kölyök voltam. Annak kellett lennem. Egyik éjjel anyám elkapott, és megvert, amiért a háta mögött csinálom a dolgot, és nem osztozom vele. Ezután közösen dolgoztunk – ő dugott, én megloptam az ügyfeleit, és a végén hetvenharminc arányban megosztoztunk. Ekkor álltam egész életemben a legközelebb hozzá. – Egy éjszaka az egyik ügyfél rájött, mit művelünk. Nagy patáliát csapott. Politikus volt vagy valami bíró, befolyásos ember. Azt mondta, véget vet ennek a fertőnek. Ekkor anyám előkapott egy fecskendőt az ágy alól, és beleszúrta. A fickó tántorogni kezdett, levegőért kapkodott és döbbenten odabotorkált hozzám. Elesett, és könyörögve nézett rám, félelem csillant a szemében. Ekkor felkaptam az övét és megfojtottam vele. Hosszú szünetet tartott. – Amikor eltüntettük a testét, kivágtam egy darab bőrt a lábából, és megtartottam, mint az indiánok a skalpot. Pár hónap múlva elveszítettem, de még mindig emlékszem a tapintására, ahogy megszáradt, az ízére, ahogy rágcsáltam. – Ez jó darabig folytatódott így. Megöltünk még néhány kuncsaftot. Mindig a lebukás miatt került rá sor, de azt hiszem, direkt csináltuk, mert élveztük az ölés izgalmat. Az anyám megismertette velem a kábítószereket, megpróbált rászoktatni, hogy több pénzemhez jusson hozzá. De nem voltam hülye. Láttam, hogy mire képes a kábítószer, és távol tartottam magam tőle. – Egy nap az egyik kurva pasiját öltük meg. Nagy hiba volt. A nő pár barátjával meglátogatott minket. Anyámat a szemem láttára vágták darabokra. Lassú és véres munka volt. Végignéztem. Engem egy kisebb verés után elengedtek – gyerek voltam még, és azt hitték, az anyám egyedül gyilkolt. Attól a naptól fogva egyedül éltem. Az élet kemény volt, sokszor megvertek, párszor megerőszakoltak – de 278

túléltem. Csak mentem előre, és nem voltam hajlandó feladni. Pár hónap volt ekkor hátra a hatodik születésnapomig. Sok mindent láttam már az életben, és még többet hallottam, de ehhez foghatót még soha. Még csak ehhez hasonlót sem. Ámulattal és borzadva hallgattam. – Erőszakos, visszamaradott gyerek voltam – folytatta a Kardinális színtelen hangon. – Anyám sose tanított meg beszélni. Kora gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy távol tartottam magam az emberektől; úgy osontam a sikátorokon át, mint egy néma, magányos patkány. Értettem, mit mondanak mások, de nem tudtam felelni, csak morogtam és ráztam a fejem. Egy állat voltam. Nem mosakodtam, rongyokban jártam, nem voltak barátaim, mindenkivel összeverekedtem, akivel csak tudtam. – A verekedés a szabadságot jelentette a számomra, ez volt az egyetlen dolog, amitől jól éreztem magam. Féktelen harcos voltam, már hét-nyolc éves koromban is. Elég erős voltam ahhoz, hogy felnőtt embereket is megverjek. Gyorsan fejlődtem, megismerkedtem a baseballütőkkel, kötelekkel, késekkel, fegyverekkel játszottam. Egy nap eljött hozzám egy férfi, egy boltos, akitől gyakran loptam, és pénzt kínált, hogy hagyjam békén. Aznap megtanultam, mi az a védelmi pénz, és eszembe se jutott visszanézni. – A nők csodáját tizenegy évesen fedeztem fel. Az utcákon, ahol éltem, hemzsegtek a prostituáltak és a drogosok. Csak ki kellett nyújtanom a kezem és megragadnom őket. Szerettem a szexet – majdnem olyan jó volt, mint verekedni. Sokat dugtam, minden alkalommal, amikor felállt. Nem ismertem a várakozás fogalmát. – Egy nap egy pár prosti megkért, hogy legyek a stricijük. Kemény voltam, de mint mondtam, visszamaradott, és azt hitték, manipulálhatnak. Tévedtek. Majdnem minden pénzüket elszedtem tőlük, megvertem őket, ha rosszul viselkedtek, sokszor többet dugtam őket, mint az ügyfeleik. De semmit nem tudtak tenni ellene. Olyan voltam, mint egy lejtőre került kő – ahogy meglöktek, nem volt megállás. – A legnagyobb problémám a pénz volt. Tapadt hozzám, és nem tudtam megszabadulni tőle. Mire tizennégy éves lettem, több volt belőle, mint amennyivel kezdeni tudtam valamit. Nem érdekelt a 279

pénz, de tudtam, hogy a többiek megölnének érte, ha csak ücsörögnék azon, amim van. Bankókötegeket rejtettem el kövek alá szerte a városban. Sokat elloptak, vagy egyszerűen elfelejtettem, hova tettem őket. Nem érdekelt. Csak pénz volt. Ha akartam, szerezhettem még. Semmit nem tudtam a bankokról vagy az üzleti életről. Megtanultam beszélni – éppen csak –, de még mindig nem tudtam írni vagy olvasni. – Mivel elvárták, ezért fegyverekbe, drogokba és kurvákba fektettem be. Bordélyházakat nyitottam, droglaborokat létesítettem, fegyverekkel kereskedtem. Minden arannyá vált, amihez nyúltam. Siker kísérte minden vállalkozásomat. Bandákat győztem le, megöltem a vezetőiket, szövetségesekre tettem szert, bár nem is érdekelt a dolog. Hatalmam lett, felkeltettem mások figyelmét, a törvényen kívüliekét és másokét is, de még mindig egy vadon élő állat voltam. A dühöm kezdett kezelhetetlenné válni. Állandóan verekedtem, minden lehetséges célpontot megtámadtam a frusztrációmból és az öngyűlöletemből fakadó düh miatt. Saját magam hoztam létre a káoszt, és belezuhantam. Már várt rám a korai halál. Nagy hatalmú ellenségeket szereztem, és nem tettem lépéseket azért, hogy megbékítsem őket, hogy féken tartsam a gengsztereket, hogy megnyerjem a pénzembereket. Körülöttem minden összeomlással fenyegetett. – És akkor létrehoztam Leonorát. Végre visszatért a rejtélyhez, és örültem, mert bármikor máskor, akár egész álló nap és éjjel élvezettel hallgattam volna a történetét, de már kezdtem türelmetlenné válni. Nem láttam, hogy kapcsolódik mindez az ayuamarcákhoz vagy ahhoz, hogy nem vagyok ember. – Szükségem volt egy mentorra – folytatta. – Erre rájöttem, még ha sok minden másról fogalmam se volt. Úgy hittem, tudnék majd tenni valamit, ha lenne egy megfelelő tanárom. Meg kellett tanulnom tisztán kifejezni magam, olvasni, tervezni, értelmesen cselekedni. Egy vagyont halmoztam fel, és tudnom kellett, mit kezdjek vele. Emberek jelentkeztek nálam, felajánlották a tanácsaikat és a szolgálataikat, de nem tudtam megkülönböztetni az ocsút a búzától. – Egyik este az ágyamban fekve elképzeltem, mire lenne szükségem: egy nőre, aki anyáskodik felettem, aki szeret és vigyáz 280

rám, jobban, mint az élet maga, aki sosem türelmetlen, aki bölcs és mindentudó. Aki tudja, hogy kell bánni a pénzzel, hogy hova fektessem be, kire hallgassak, kiben bízzak. Az ő segítségével ötleteket, terveket, álmokat szülhetnék. Ő felnevelne és irányítana. – Ahogy félálomba zuhantam, és erre a nőre gondoltam, arcokat láttam, majd meztelen embereket. Úgy lebegtek körbe a fejemben, mint a szellemek. Egy barátságos arcot kerestem köztük, ahogy egyiket a másik után néztem meg. Végül pillantásom megállapodott egy helyes nőn, aki kedvesnek és bölcsnek tűnt. Úgy gondoltam, ilyen típusú asszonyt választanék, ha tehetném. Ő megfelelőnek látszott. – Ahogy tanulmányoztam, lustán azon kezdtem tűnődni, hogy hívnák. Biztosan valami egzotikus neve lenne. Leonora, döntöttem el. Leonora... Shankar. Nem tudom, honnan jött a név. Csak beugrott. A megfelelő mentornak való megfelelő név. Persze, ha létezne. – Ahogy álomba merültem, azon töprengtem, miket tanítana nekem és mihez kezdenék egy ilyen nő segítségével. Másnap séta közben véletlenül betévedtem egy boltba. Elhallgatott, ujjával megkocogtatta az ablakot. – De még valószínűbb, hogy odairányítottak. Semmi látnivaló nem akadt ott, egy koszos mellékutcában rejtőzött. Se név, se tábla nem lógott kint. A kirakat tele volt bábokkal. Szépek voltak. Közelebb mentem, és orromat az üvegnek nyomtam, mint egy utcakölyök. Aztán döbbenten felismertem az arcot, amiről előző éjszaka álmodtam. Gondolataim őrült táncra keltek. Ahogy próbáltam magyarázatot találni, egy férfi lépett ki a boltból, és beinvitált. Óvatos voltam, de láttam odabent egy másik férfit is, aki éppen levette azt a bábot, amit bámultam. A kíváncsiságom győzött, ezért bementem. – Ekkor a férfi becsukta az ajtót, kirakta a ZÁRVA táblát, és a bolt hátsó részébe vezetett. Egy sötét szobában, ahol minden falra furcsa jelképeket véstek, két másik ember várt. Mindkettő vak volt, köntöst viseltek, és valami idegen nyelven beszélgettek. Egy számomra ismeretlen szertartást hajtottak végre, amibe engem is belevontak. Engedelmeskedtem, mert ez ismét csak megfelelőnek látszott – olyan volt, mintha még mindig álmodtam volna. 281

– A vak férfiak megfogták a kezemet, és kántálni kezdtek. Megvágták a kezüket, majd az enyémet is, összekeverték a vérünket, és bekenték vele a bábfigura arcát. Majd odaadták a bábot, és visszavezettek az utcára. Én hazavittem, a mellkasomhoz szorítva, zavartan és kábultan. Amikor megnéztem a bábot, erőt vett rajtam a félelem. El akartam dobni, de nem tudtam. Lenyűgözött és magához láncolt. Ezért magam mellett tartottam, és aznap éjjel vele aludtam. – Másnap reggel, amikor felkeltem, Leonora az ajtóban állt. Mosolygott, kiküldött a fürdőszobába, hogy frissítsem fel magam, hogy vissza se jöjjek, amíg patyolattiszta nem vagyok. Kezdettől szigorú volt velem, Mr. Raimi. Pontosan olyan volt, amilyenre szükségem volt. Elhallgatott. Ekkor kiabálni kezdtem, követeltem, hogy hagyja abba az esztelen játékait, és mondja el végre az igazat. De abban a pillanatban a torkomon akadtak a szavak, ahogy a szemembe nézett. Az arckifejezése... Nem tudom elmagyarázni. Talán ilyen lehetett a Mózest üldöző és a Vörös-tenger két fala közé szoruló egyiptomiaké, mielőtt a vízfal rájuk zuhant volna: az ámulat és a rémület között váltakozó. – Leonora csodálatos volt – folytatta a Kardinális. – Benne megvolt minden, amit az álmaimban kívántam és még több. Elvitt egy hotelbe, bezárt hat hónapra, és tanítani kezdett. Megtanított írni, olvasni, gondolkodni és beszélni. Úgy faltuk a könyveket, mint a bozóttűz. Kiemelte belőlük a lényeget, belém verte, majd eldobta őket. Megismertetett nagy gondolkodókkal és tervezőkkel, az elme csodálatos tudósaival. Közgazdasági, katonai, politikai, tudományos és történelmi könyveket forgattunk. Nem tanultam meg mindent. Csak egy bizonyos mennyiséget lehet belezsúfolni hat hónapba, akármilyen gyorsan is dolgozik az ember. De minden, amit most tudok, abból a hotelben eltöltött időszakból ered. Azóta olyan ötleteknek szentelem az életem, melyek akkor fogalmazódtak meg bennem. – Leonora pártfogása alatt nem tartott sokáig a Város sebezhető pontjainak felderítése. Hamarosan én lettem a saját területemen az úr. Gyorsan, biztosan, kegyetlenül terjeszkedtem. Minden téren a legjobbakat vettem meg: megvesztegettem, megfenyegettem vagy 282

megzsaroltam őket. Leonora elmondta, hogy nem kell mindent tudnunk az üzletről, viszont szükségünk van olyanokra, akik tudják helyettünk mindezt, akiket irányíthatunk, akik elvégzik a kemény munkát, és lehetővé teszik, hogy szabadon álmodjunk és tervezzünk. – Két éven belül komoly hatalomra tettem szert. Minden rendőrt megvettem, megöltem a versenytársaimat, megalkudtam a nálam erősebbekkel. Nehéz lett volna akkoriban elképzelni egy ilyen napot, mint a mai, amikor csak annyi a dolgom, hogy itt ülök és irányítok mindent. De megvoltak az álmaim, és ott volt Leonora, majd idővel más ayuamarcák is. Egy évtizeden belül én lettem a Város királya. Öt évvel később én voltam a Kardinális, akitől mindenki fél, aki mindent irányít, a mindent felügyelő úr. – De mi a helyzet velem? – kérdeztem türelmetlenül. – Conchitával, Adriannel, Y Tse-vel és az Ayuamarca listával? Hogyan jövünk mi a képbe? – Türelem, Mr. Raimi – mondta. – Hamarosan sorra kerül ez is. Olyan gyorsan haladok a történettel, ahogy csak lehet, de még sok mindenről kell szót ejtenem. Nos, ami azt illeti, nem tudom, hogy Leonora honnan jött. Akkor még nem is tettem fel ezt a kérdést magamnak, úgy gondoltam, a titokzatos bolttulajdonosokhoz kötődik, és a róla szóló vízióm puszta véletlen. Nem gondoltam erre az első évben, egészen addig, amíg a második embert létre nem hoztam. – Akkoriban számos versenytárs került az utamba. Felemelkedtek és aláhulltak, mint a hullámok, én pedig a part voltam, amin megtörtek. Az egyik ellenségem akkoriban Elmer Chag volt. A Város jókora darabját irányította, az én területem szomszédságában. Rendszeresen küzdöttünk a kettőnket elválasztó földsávért. Chag idősebb volt nálam és nagyobb hatalmú. El kellett volna takarítania, és biztosan meg is teszi, ha rájön, hogy egyre erősebbé válok. De ráfizetett, hogy nem sikerült koszos, mániákus külsőm mögé látnia. Sok más emberhez hasonlóan azt hitte, én is kiégek majd. Így ahelyett, hogy teljes erővel megtámadott volna, visszahúzódott, és várta, hogy összeomoljak. – Kezdetben a taktikám elég nyers volt. Amikor lehetett, az erőszakhoz és a kínzáshoz folyamodtam. Csak egy módszert 283

ismertem: találd meg az ellenfél gyenge pontját, és sújts le rá keményen! Nem hagytam teret a finomkodásnak. Chagnek viszont nemigen volt gyenge pontja. Se család, se barátok, se háziállatok. Sehova sem lehetett lesújtani. Egy éjjel – ismét az ágyamban fekve – épp amiatt átkozódtam, hogy nincsenek rokonai, akiket elrabolhatnék és felhasználhatnék ellene. Egy fivér tökéletes lett volna: olyasvalaki, aki vele nőtt fel és az évek során az oldalán harcolt, aki olyan közel állt hozzá, hogy bármit megtenne azért, hogy megvédje. Ahogy erre gondoltam, ismét megjelentek a szellemarcok. Csekély érdeklődéssel szemléltem őket, de találtam egy megfelelőt, egy bátyhoz illőt, és nevet is adtam neki – ő lett Victor Chag. Ezzel a képpel aludtam el. – Másnap mélyről fakadó sürgetésnek engedve visszatértem a bábokat áruló boltba. Jártam ott párszor azóta, de mindig zárva volt, és senki nem tudott semmit a tulajdonosokról. Most nyitva állt, és akárcsak korábban, hátravezettek, ahol éppen a képzeletbeli Victor Chagre hasonlító bábu felett kántáltak, és bekenték vérrel. Ismét hazatértem, félelemmel eltelve, zavarodottan. A következő reggel Elmer Chagnek volt egy bátyja. – Maga őrült – mondtam csendesen. Elmosolyodott. – Talán. De ha így van, maga micsoda, Mr. Raimi? Az őrületem terméke? Nem feleltem. Nem mertem. – Mindenki más számára Victor Chag valódi volt. Tudtam, hogy Elmer árva gyerek, de mindenki más úgy hitte, Victor mindig is ott volt, és a két testvér egy egységet alkotott. Mindenkinek elég ködös ismeretei voltak róla. Senki nem tudta pontosan leírni, nem tudták, miként beszél, mit visel, hogy alattomos-e vagy udvarias. De azt tudták, hogy Elmer Chagnek mindig is volt egy fivére. Victor valódi volt. Vagyis létre tudtam hozni embereket. Elhallgatott, összekulcsolta a kezét, a szeme mágiától vagy az őrülettől csillogott – nem voltam benne biztos, hogy melyiktől. – Leonora és Victor Chag soha nem született meg. Én alkottam mindkettőt. A semmiből hoztam létre őket, végtagokat, nyelvet, személyiséget, szerepeket adtam nekik. Nem tudtam, hogyan. A bizonytalanság elemésztett, összezavart és az igazi őrület határára 284

sodort. Visszamentem a boltba, de zárva volt, és semmi nyomra nem bukkantam, mikor betörtem oda. Megkérdeztem Leonorát, de ő sem tudott semmit róla, a bábokról vagy a csuhát viselő vakokról. Ezért aztán a kétségeimet félretéve elraboltam Victor Chaget, és felhasználtam a testvére legyőzéséhez. – Elmer elhitte, hogy Victor a bátyja? – kérdeztem hitetlenkedve. – Magától értetődik. Amikor kifizette a váltságdíjat, megpróbáltam meggyőzni arról, hogy egyke. A Kardinális szárazon kuncogott. – Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Ezután kísérletezni kezdtem. Megpróbáltam megidézni arcokat, és rájöttem, hogy képes vagyok rá, ahányszor csak akarom, ha az elalvás határán járok. Kiválasztottam egy arcot, nevet adtam a szellemnek, és másnap a bolt nyitva állt, a vak férfiak pedig már vártak. Párszor távol maradtam az arc megidézése után, hogy lássam, történik-e bármi, de nem történt. Szükségem volt a bábokra és a vakokra is a szellemek életre keltéséhez. – Tovább kísérleteztem, és rájöttem, hogy vannak határok. Ez hívta fel a figyelmemet az elsőre. Megmozgatta görbe kisujját és elmosolyodott. – Soha senki nem kérdezett még rá. Gondolom maga is azt hitte, hogy természetes eldeformálódás vagy sérülés következménye. Nem így van. Akkor hajlik meg, amikor létrehozok valakit, és hajlott marad, amíg életben tartom. Minden egyes létrehozott embernél meghajlik egy kicsit. – Ez volt tehát az első jele a határoknak. Amikor már nyolc teremtményem mászkált körülöttem, szó szerint a töréshatárig hajlott. Készítettem még párat, de akkor már szenvedtem. Hét ayuamarcát tudok kényelmesen fenntartani. Nyolc már fáj. A kilenc az elviselhető határ. Nem csak a fájdalomról van szó – azzal együtt tudnék élni. De az ayuamarcák széthullnak, ha túl sokat készítek belőlük. Elveszítik az eszüket, az uralmam megtörik felettük, az emberek elkezdik elfelejteni őket. A valóság felülkerekedik. Ezt gyorsan megtanultam, és azóta tartom magam a határokhoz, sosem engedek a csábításnak, hogy kipróbáljam az extrém tizenötöt vagy húszat. 285

– A papírmunka nagy macera. Az ayuamarcák csak az emberi agyban léteznek, papíron nem. Nincs születési anyakönyvi kivonatuk, hitelkártyájuk vagy múltjuk. Ez eleinte nem számított. Az emberek, akikkel dolgoztam, nem törődtek az ilyen törvényes dolgokkal, hiszen szélhámosok, tolvajok, szatírok és gyilkosok voltak. Nem volt gond az ilyen ellentmondásokból. Később azonban, amikor a kevésbé sötét területek felé terjeszkedtem, a dolog bonyolultabbá vált, de addigra már megvoltak a szükséges forrásaim a dokumentumok hamisításához. Nehéz biznisz ez. Egy ayuamarca létrehozása egyetlen hosszú éjszaka munkája, de előtte hónapok telnek el a szükséges papírok előkészítésével. A közszereplők a legnehezebbek. A polgármesterek kibaszott bonyolultak. Olyan mélységekig le kell nyúlnom, hogy a legszigorúbb ellenőrzésnek is megfeleljen a hátterük, hogy... Kimerülten felsóhajtott. – Az ayuamarcák eltörléséhez egyetlen kis tűre és sok ködre van szükség. Látta már a vak papokat, amikor a híres zöld ködünk leereszkedik a Városra? Bénultan bólintottam. – Sokan azt hiszik, a köd miatt jönnek elő, de nem így van. Ők idézik meg. A bábjaimnak ver a szívük. Amikor valamelyikük létének véget akarok vetni, átszúrom a szívét egy tűvel. Ez törli az ayuamarcát az élők közül. A papok, akik úgy tűnik, mindig előre tudják, hogy mire készülök, kimennek az utcára, és létrehozzák a Városon végigsöprő ködöt, ami aztán tisztára töröl minden megérintett elmét, megsemmisíti az emberek álomteremtményeimről őrzött emlékeit. Ezért nem emlékszik senki Adrianre vagy Y Tse-re. Addig valódiak, míg azt akarom, de ha kitörlöm őket, visszatérnek a semmibe. Sonja nem hazudott Adrianről. Egyszerűen elfelejtette. Számára és mások számára soha nem létezett. – Az ayuamarcák nem valódiak. Kifinomult illúziók, sétáló, beszélő, élő, táplálkozó, lélegző másolatai az embernek. De amint lekapcsolom őket, nyom nélkül eltűnnek a világból. Amikor a köd felszáll, magával viszi a Város emlékeit.

286

– Mi van a Városon kívüli emberekkel? – kérdeztem. – Ha az igazat mondja, és a köd azt teszi, amit állít, mi van a világon a többi emberrel? – Nem figyelnek. A legtöbb teremtményem nem él kiterjedt társadalmi életet. A közszereplők – például a polgármestereim – a Városban maradnak. Minimális figyelmet kapnak országos szinten. Időnként érdeklődnek a kitörölt ayuamarcák iránt, de ezeket egyszerűen megoldjuk. Ha nem hiszi el, hogy egy közhivatalnok országos felhajtás nélkül eltűnhet, próbálja megoldani ezt a feladványt: gondoljon öt nagyvárosra, és próbálja megnevezni a polgármestereiket! Gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe. – Oké, nem tudok megnevezni egyet sem. De biztos vagyok benne, hogy sokan viszont igen. – Természetesen – értett egyet velem. – De ezeknek a kis mindentudóknak a zsebeit könnyű feladat teletömni. Amíg nem teszek semmi ostobaságot... például nem hozom létre egy ország elnökét... addig bátran folytathatom az ayuamarcákkal való zsonglőrködést a világ végezetéig. – Mi lett volna, ha egyszerűen csak megöleti őket? – kérdeztem. – Ha egyszerűen lelőtte volna Adriant vagy Y Tse-t, az véget vetett volna a létüknek, nem igaz? – Nem. Az ayuamarcák addig nem szűnnek meg létezni, míg a vak barátaimmal vissza nem küldjük őket a saját dimenziójukba. Akkor is számítanak, ha halottak. Átgondoltam mindazt, amit mondott. Őrültség? Az. Lehetetlenség? Természetesen. De egy részem mégis tudta, hogy ez az igazság. Tagadni akartam – már csak azért is, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan őrült, mint ő –, de egy részem tudta. – Honnan jövünk? – kérdeztem. – Bizonyára rájött már mostanára. Hogyan csinálja? Miért ayuamarcáknak hív minket? – Nincs mindenre válaszom – felelte. – De az évek során tényleg rájöttem néhány dologra. Egyszer alkottam egy érintetlen memóriájú embert, aki mindent tudott magáról. Működött. Elmesélte az elmúlt életét, hogy mi volt a neve, hol élt, hogyan halt meg. Minden arc, 287

amit álmaimban látok, halottaké. Ez a fickó emlékezett a halálára, majd arra, hogy felébredt a repülőtéren, de nem tudta, mennyi idő telt el a kettő között. Ellenőriztem a történetét, és igaz volt. Ennél többet nem tudott elmondani – nem tudta megmagyarázni a hatalmam mögött álló erő természetét. Kipróbáltam még párszor, és mindegyik ember ugyanazt a történetet mondta el: éltek, meghaltak, és mikor megidéztem őket, visszatértek egy új személyiséggel. Senki nem említett mennyországot vagy poklot, csak sötétséget, amit fény és a tudatuk üressége követett. – A nevet, ayuamarca, a bábkészítőktől kaptam. Sok időt töltöttünk el együtt az évtizedek során. Mindig a saját furcsa nyelvükön beszélnek. Bár nem értem, mit mondanak, de kihámoztam pár szót, például Uma Situwa, Atahualpa és Manco Capac. Ezek inka szavak. Úgy gondolom, a leszármazottjai azoknak, akik a spanyol konkvisztádorok elől menekültek, de nincs rá bizonyítékom. Ez csak feltételezés. – Ők adták magának a nevemet? Amáét? Inti Maimiét? – Nem. Én magam választottam a neveket. Vagy legalábbis úgy hiszem, hogy én voltam. – A bolt – mondtam. – Még mindig jár oda? Megrázta a fejét. – Belefáradtam a mászkálásba, úgyhogy végül ideköltöztettem őket. A lenti szinteken élnek. Nem mindig ugyanazok. Az első kettőt, akivel annak idején találkoztam, többször felváltották az évek során. De hasonlóan néznek ki, és ugyanazt a nyelvet beszélik, és mindegyik olyan titokzatos és vak, mint az első kettő. Nem tudom, honnan jönnek, vagy hogy a többiek hol élnek. – Itt vannak? – csattantam fel. – Most is? – Igen. Az alagsorban mindig ott vannak ketten. Felálltam. – Látni akarom őket. – Idővel – felelte. – Nem. Most. Tanulmányozott pár másodpercig, majd oldalra hajtotta a fejét. – Rendben. 288

Felállt, és kisietett az irodából. Ford Tasso odakint várt. A Kardinális odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Tasso komoran bólintott. Majd a Kardinális felegyenesedett, és intett nekem. Belépett a liftbe, és hüvelykujjával megbökte a kezelőt. – Kifelé! Amikor beléptem, beütött egy kódon, és simán megindultunk lefelé. – Önző voltam, Mr. Raimi – mondta, ahogy ereszkedni kezdtünk. – Visszaéltem ezzel az értékes ajándékkal. Készíthettem volna nyolc zsenit, és a világot előrelódíthattam volna a jövőbe, mint egy üstököst egy nukleáris rakétával a seggében. Teremthettem volna prófétákat, hogy békét hozzanak. Hatalmamban állt olyan embereket létrehozni, akik jobbá tehették volna a bolygónk természetét és jövőjét. Ehelyett arra használtam a hatalmamat, hogy én legyen a Kardinális. Nem kérek bocsánatot, mert örülök, hogy azt tettem, amit, de egyes éjszakákon, amikor kihajolok az erkélyemen, és a Várost hallgatom, felszállnak hozzám a sikolyok... A lift megállt, és kiléptünk. Az épület legalsó szintjén jártunk. A Kardinális előrement egy bezárt ajtóhoz, és beütött egy újabb kódot. Ahogy az ajtó kinyílt, feltárult egy lépcsősor, ő pedig megindult lefelé. Haboztam, a gyomrom összeszűkült, de már eljutottam idáig, és innen nem volt kiszállás. A lépcsők alján egy újabb ajtó nyílt. Ezen nem volt zár. A Kardinális bevárt, majd kinyitotta, és belépett. Én pedig követtem. Azonnal észrevettem a durva székeken ülő két fehér szemű, kifejezéstelen arcú férfit. Körbesandítottam a szobában. Sok hordó, doboz és bádoghenger sorakozott benne. Megvizsgáltam egypárat. Festék, fém, papír, fa, kötél, vászon és így tovább. Tanulmányoztam a jeleket a falon. Semmit nem értettem belőlük. Megközelítettem a két férfit, megálltam, és tanácstalanul a Kardinálisra néztem. – Csak nyugodtan – mondta. – Másokat is hoztam már ide korábban. Nem fognak semmit se csinálni. Csak ülnek, mozdulatlanul és némán, előremeredve. Akár megböködheti a bordáikat is. Beléptem a két férfi közé. Az egyik üres arcról a másikra néztem. Nem olyanok voltak, mint azok a vakok, akiket korábban láttam, de 289

hasonlónak tűntek. Kinyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit a Kardinálistól, de mielőtt megtehettem volna, a karjuk előrelendült, és megragadták a vállamat. Azonnal elmerültem egy látomásban, amit szinte fel se fogtam. A szemük felvillant és megnőtt. Megtelt színekkel, emberekkel, majd hangokkal. Olyan volt, mintha négy mozivásznat bámultam volna, melyek gyorsan eggyé olvadtak, ahogy teljesen elmerültem a világukban. Messze a múltban voltunk, jóval az európai hódítók előtt. Nem tudom, hol jártam, de valahol magasan, a perzselő nap alatt. Egy furcsa formájú kő mellett emberek vitatkoztak a népük jövőjéről. Majd egy emelvényre kerültem, múmiákkal körülvéve. Egy vak pap állt egy zivatar közepén – ugyanaz, akit a Városba érkezésem első napján láttam –, és egy döntést közvetített a többieknek. Azt az utasítást kapták, hogy távozzanak. Változott a szín, a hegyi város lakói éppen költöztek valahova. Karavánt alkotva utaztak messzire és sokáig, családjaikkal, állataikkal és javaikkal együtt. Középen hat kocsin zárt sátrak álltak. Ormótlanok voltak, és nyilván sok ember kellett a felállításukhoz. Nem láttam, kik utaztak ezekben a sátrakban, de nyilvánvalóan fontos emberek lehettek. Hosszú és embert próbáló út után a csapat egy folyóhoz ért, és itt megállt. Lepakoltak, letáboroztak, és köszöntötték új szomszédjaikat, a sötét bőrű indiánokat, akik először gyanakodtak, majd fokozatosan elfogadták az idegeneket. A törzsek megtanultak együtt élni, együtt vadászni, építkezni és szaporodni. Csak a hat sátorban élő emberek – még mindig láthatatlanok voltak – maradtak külön, sosem jöttek elő táncolni vagy nevetni, játszani vagy dolgozni. Több év telhetett el – ezt a falu növekedéséből tudtam megállapítani. Bevittek egy fiatal fiút a legnagyobb sátorba. A sátorlap felemelkedett, ő besétált, én pedig vele tartottam. Körülbelül húsz ember volt odabent. Mind világos bőrűek és vakok voltak. Furcsa rendben ültek ott, a testük olyan formákat alkotott, melyek a Pártközpont pincéjének falába vésett szimbólumokra emlékeztetett. – Mi vagyunk a villacok, a papok, az istenek szolgái – mondta egyikük, és bár egy ősi nyelven beszélt, megértettem. 290

– Azért vagyunk itt, hogy védjünk és irányítsunk. Watanaként fogsz szolgálni minket: te leszel a közösség irányítója. Lépj előre! A szín ismét változott. Mikor megint megláttam, a fiú már férfivá érett, és ő volt a falu vezetője. Megvoltak a saját kísérői, férfiak és nők, akik olyanok voltak, mint én – mágia keltette őket életre, hogy különböző feladatokat lássanak el: ayuamarcák voltak. Építészek, kőművesek, földművesek, orvosok. Tanították a falusiakat, új módszereket ötlöttek ki a föld megmunkálására gyógyszereket fedeztek fel. Irányították és segítették az embereket, hogy nőjenek, tanuljanak és fejlődjenek. Ahogy az ő jólétük gyarapodott, úgy virágzott a falu is, és ez boldoggá tette a villacokat. Nem tudom, honnan szedtem mindezt – egyszerűen csak tudtam. Ahogy a Watana a faluban lépkedett, utasításokat osztogatva, észrevettem, hogy az egyik kisujja hajlott, akár a Kardinálisé. Ekkor a kép ismét váltott, és egy másik embert láttam, hasonlóan hajlott ujjal. A falu immár nagyobb volt, egy város, és sok törzs eljött ide több mérföldről, hogy kereskedjen. Soha senki nem támadta meg a Várost, mert tudták, hogy az ittenieket hatalmas erők védik, és mindenki félt a láthatatlan, vak papoktól, akiknek az alakja köré legendák szövődtek. Majd jött egy faj, mely nem ismerte a félelmet, az ország hatalmát messze meghaladó fegyverekkel. Végigsöpörtek a Városon, nőket erőszakoltak meg, fosztogattak, és a villacok semmit nem tudtak tenni annak érdekében, hogy megállítsák őket. Nem volt annyi arany, ezüst, szén vagy bármi, amivel lekenyerezhették volna a megszálló barbárokat: őket csak a pusztítás érdekelte. A nagy óceánon túli királyaik és királynőik követelték ezt tőlük. Az új uralkodók hallották a vak emberekről szóló legendákat, és gyorsan elsöpörték ezeket. Nem tűrték az ellenkezést. Kiirtották a villacokat, sokat közülük elfogtak, megkínoztak és megöltek, bebizonyítva egyszer s mindenkorra – ahogy azt már tették számos alkalommal –, hogy övék a létező legnagyobb hatalom. De a villacok mégis túlélték. Páran a föld alá rejtőztek. Akik elmenekültek a gyilkosságok elől, lassan bukkantak ismét elő. Sok évet vártak, hagyták, hogy a barbárok letelepedjenek. Ahogy a telepesek fokozatosan követték a harcosokat, és felépítették saját 291

városukat a régi romjain, a papok is visszatértek a felszínre, bár ettől kezdve az árnyékok közt éltek, és létezésüket titokban tartották. Választottak egy új fiút, hogy ő legyen a Watana, ő legyen mágikus erejük gazdája. Fehér volt, a betolakodók leszármazottja. De ez nem számított a villacoknak. Nem érdekelték őket a régi város legyilkolt lakói. Egyedül a földhöz és a jövő szellemeihez voltak lojálisak. Nem az embereknek, hanem rájuk építettek. Szín, faj és vallás nem jelentett semmit az egykori inka papoknak. Csakhogy őket is megváltoztatta az új uralom. Megkeseredtek, kevésbé voltak biztosak a Városban elfoglalt helyükben, óvatossá váltak. Élvezték isteni létüket, de most inkább rejtve maradtak, hogy soha ne kelljen a kihalást kockáztatniuk. Míg korábban a legbölcsebbet, a legkedvesebbet és a legtisztábbat választották az emberek közül, hogy ráruházzák a hatalmukat, most a legerősebbet, a legharciasabbat, a legelszántabbat keresték meg. Ahogy múltak az évtizedek, a Város megváltozott. Valaha békés hely volt, a tanulás és a remény központja. De idővel erőddé vált, melyet úgy építettek fel, hogy bármilyen támadást visszaverjen. Teltmúlt az idő. A vak papok megpróbálták visszaállítani egykori hatalmukat, de nem sikerült. Túl sok volt az ember, az idegen, új eszme, az új nyelv, új isten, új gép és új gyár. Tudták ugyan befolyásolni a Város növekedését, de nem olyan tisztán, ahogy szerették volna. Túl sok dolog került ki az irányításuk alól. A lehetőségekhez képest alkalmazkodtak, de úgy tűnt, sosem lesznek újra olyan mindenhatóak, mint egykor. Még több év telt el, és a Város nagyvárossá vált. Láttam, hogy született meg a mai formája. Megérkezett az elektromosság, jöttek az autók, a mozik, a rövidebb szoknyák. Következett egy háború, majd elmúlt. De már a közelben járt a következő. És ahogy a világ a szörnyűség új formájával ismerkedett, a villacok a dolgok nagyobb összefüggésein kezdtek töprengeni. Figyeltem őket, ahogy összegyűlnek és megvitatják a helyzetet. Érezték a változást az univerzumban. Az emberiség mindig is destruktív volt, de most egy új faj érkezett, és úgy tűnt, csak még rosszabbra fordul a helyzet. Előre néztek, és eltűnődtek a gázkamrák és az embertelen erőszak jövőjén, egy olyan jövőn, amelyre nem volt 292

kihatásuk a jelenlegi formában. Meg kellett változtatniuk a hozzáállásukat. Ha a jövő arca a káosz volt, akkor a káoszt kell megformálniuk. Ezért ismét kivetették hálójukat, és kifogtak egy utcagyereket, egy kegyetlen, gonosz teremtést, aki olyan elmaradott és állatias volt, hogy még beszélni sem tudott. Erővel rángatták oda, bár a kölyök minden lépésnél harcolt, és elindították, megtöltötték a Watana erejével. Amikor felnőtt, ahelyett hogy tanították volna, mint a többit, ahelyett hogy megmutatták volna neki, miként használja az erejét, elengedték, ugyanolyan ostobán, mint amilyen addig volt, és hagyták, hogy a saját képességeire támaszkodjon. A villacok a háttérbe húzódtak és vártak. Tudták, hogy végül elkezd majd álmodni, szabadjára engedi a benne rejlő kísérteties erőt, és megkeresi őket. Amikor ez a nap eljön, elvégzik az életre keltés rítusát, de ennyi. Nem fognak beavatkozni a teremtményei sorsába, vagy irányítani a döntéseit. Sosem mondják meg neki, ki ő, vagy hogy honnan származik az ereje. Remélték, hogy így olyan szolgát teremtenek, aki alkalmas arra, hogy a korrupt új világ kihívásaival szembenézzen, aki kezébe kaparintja a Várost, és biztosítja a virágzását a huszadik század végi kemény, kiszámíthatatlan világban és azon is túl. Ezen a ponton a látomás véget ért. Utolsóként a fiút láttam, amint a Város sötét sikátorait járja, melyet egy nap majd meghódít. Koszos volt, rosszul öltözött, hosszú, rendetlen hajú, az ajka állandóan torz grimaszba húzódott. A szertartás megijesztette, de erős volt és éhes, és most, hogy ismét szabaddá vált, az éhsége győzött. Máris elfelejtette a vak embereket és az ősi rítusaikat, ahogy átvágott a Városon, az egyetlen helyen, amit ismert. Csak egy zugot keresett, ahol ehetett. Valaki megrángatta a karomat. Zsibbadtan pislogva ébredtem rá, hogy a Kardinális az, próbál elvonszolni a két vaktól. Mondott valamit, de nem értettem. Még egyszer a bábkészítőkre pillantottam, aztán megráztam a fejemet, és erőszakkal a valódi világra összpontosítottam. 293

– ...az ördög történt magával? – vakkantotta a Kardinális. – Ők... ez... meddig voltam kiütve? – kapkodtam levegő után. – Pár másodpercig. Vállon ragadták, és mormogni kezdtek. Erre megmerevedett. Megragadtam, de nem reagált. Mi történt? Korábban még soha nem csináltak ilyesmit. A Kardinálist láthatóan megrázta a dolog. Nem számított arra, hogy így kicsúszhat a kezéből az irányítás, főleg nem hazai pályán. – Ki akarok jutni innen – motyogtam. Némán vezetett fel a rövid lépcsősoron, és hamarosan visszaértünk a Pártközpont elhagyatott alagsorába. – No? – förmedt rám türelmetlenül. Azon törtem a fejem, hogy reagálna, ha tudná, hogy csak eszköz, a vak papok – a villacok – gyalogja, szolga, akinek egyetlen funkciója az, hogy segítsen megőrizni a Város feletti uralmukat. Arra jutottam, hogy nem fogadná szívesen a hírt, ezért inkább úgy döntöttem, nem világosítom fel róla – nem akartam, hogy szétrobbanjon a dühtől. – Semmit se láttam – feleltem hát. – Csak fényeket. Valami elektromosság megrázott. Szerintem átvizsgáltak, leellenőriztek. Hunyorított, és az állát vakargatta. Gondolom nem hitt nekem, de nem próbált meg többet kicsikarni belőlem. Valószínűleg megrémisztette, hogy mit mondhatnék. – Na – dörmögte most már hisz nekem? Elegendő bizonyítékot jelent ez arra, hogy az igazat mondom? – Igen. – Elhiszi? – Igen. Tétováztam. – Viszont még mindig nem értem, mi a szerepem ebben az egészben. Rengeteget beszélt magáról, de rólam nem sokat. Miért vagyok én más, mint a többi ayuamarca? Miért gyógyulnak be a sebeim? Miért... – Hamarosan, Mr. Raimi – szakított félbe. – Ez a hely nem illik az ilyen kitárulkozásokhoz. Térjünk inkább vissza a magasba, ha nem bánja. 294

Visszaszálltunk a liftbe, és egy szót sem szóltunk útközben. Elértük a tizenötödik emeletet, de nem lassítottunk. A gombokra néztem, és a homlokomat ráncoltam. A Kardinális elkapta a pillantásomat, és elmosolyodott. – Friss levegőre vágyom. A lift megérkezett a legfelső emeletre, és ott megállt. A Kardinális kiszállt, és elindult egy felfelé vezető kis lépcsősorhoz. Pár percen belül a Pártközpont tetején álltunk, ahonnan ráláttunk az egész városra. Csípős szél fütyült a fülem mellett. Kisétáltam az épület szélére, és lenéztem. Hosszú út vezetett a semmibe. A Kardinális hátba veregetett, mire majdnem átbuktam a peremen. Erre felnevetett és hátraugrott, még mielőtt nyakon vághattam volna. – Oda – indult el egy nagy, acélkiszögellés felé, mely a liftet működtető mechanizmust óvta. Az acéltömb meghitt menedékébe pár széket helyeztek el. – Mindenemet ennek a birodalomnak a felépítésébe fektettem – ült le az egyikre a Kardinális. – Minden más vágyamat feláldoztam, hogy megszerezzen az uralmat. Egyedül csak Conchita társaságát akartam még. Szomorúan elmosolyodott. – De azt csúnyán elcsesztem. Olyasvalakit akartam, aki szeret, aki meg tud tanítani engem szeretni. Mikor őt alkottam, különleges és extra képességeket adtam neki. Képes vagyok rá. Például amikor Paucar Wamit hoztam létre, úgy döntöttem, erősebb és gyorsabb lesz az átlagembereknél. Azt gondoltam magamban, soha nem veszíti el sem az erejét, sem az ügyességét. Majdnem olyan öreg, mint én, de még negyvennek sem látszik. Az alkotásaim olyanná válnak, amilyennek elképzelem őket. Ha akarom, emberfeletti erőt is adhatok nekik. – Wami az egyik legizgalmasabb alkotásom. Az ayuamarcák csak egy hétig bírják a Városon kívül. Azután szétesnek. Paucar Wami kivétel. Mikor őt alkottam, felruháztam azzal a képességgel, hogy életben maradjon a külvilágban is. Egyben ő az egyetlen nem meddő ayuamarca. Ti, többiek azok vagytok. Wami az egyetlen nemzőképes. Tesztelni akartam vele a képességeimet, próbára akartam tenni a határaimat. Wami tűnt a legjobb kísérleti alanynak. 295

Azon morfondíroztam közben, hogy vajon a hallgatózó sorozatgyilkos hogy fogadja ezt az egészet. Hitetlenkedik? Megdöbben? Odavan a boldogságtól? – Csak egy hétig bírjuk a Városon kívül – dünnyögtem. – Vagyis ha még maradok pár napot... – Capac Raimi nincs többé – mosolyodott el. – Mi van Conchitával? – tudakoltam. Mosolya elenyészett. – Még nem ment el – sóhajtotta. – Ha megteszi, a napjai meg lesznek számlálva. – És ez nem zavarja magát? – Dehogynem! – csattant fel. – De inkább haljon meg boldogan, minthogy itt szenvedjen élete végéig! Mikor utoljára itt járt, Mr. Raimi, megfeledkeztem erről az időhatárról. Ha eszembe jut, nem döbbenek le annyira a fenyegetésén. És akkor valószínűleg elpusztítottam volna magát. Adjon hálát érte, hogy időnként hibázom, Mr. Raimi, különben az életének akkor vége szakadt volna. – Mint mondtam, Conchitát gyengédnek, szeretőnek, érzékenynek, kedvesnek és együttérzőnek alkottam meg. Mielőtt elaludtam volna, még utoljára az jutott eszembe, hogy méltóságteljesen öregedjen meg. Pontosan azt mondtam: „Azt akarom, hogy minden egyes múló évvel fiatalabbnak tűnjön.” Megrázta a fejét, és lesütötte a szemét. – Ezt a szerelem utáni vágyból fakadó katasztrofális kísérletet leszámítva az összes többi alkotásomat a helyzetem javítására használtam fel. Mikor a megszokott taktika kudarcot vallott, mikor a zsarolás, a lefizetés és az erőszak nem volt elég, bevetettem valamelyik álomemberemet. És ők jól szolgáltak, olyan hűségesen, talpraesetten és önfeláldozóan, ahogy arra szükségem volt. Soha nem kerültek ki az ellenőrzésem alól és fordultak ellenem, mert arra programoztam őket, hogy ne tegyék. – Én maga ellen fordultam – mordultam fel. – Csakhogy az egész semmit sem ér örökös nélkül – folytatta, fittyet hányva a közbeszólásomra. – Tudtam, hogy nem tudok mindent megtenni, amit akarok a rendelkezésre álló idő alatt. Még ha több ayuamarcát is tudtam volna csinálni, az sem lett volna elég. 296

Tartós birodalmat akartam. Azt akartam, hogy az utódaim örökké uralkodjanak. Azt akartam, ami megvolt az egyiptomiaknak, a görögöknek, a rómaiaknak, csak éppen én meg akartam akadályozni, hogy a birodalmam valaha is összeomoljon. Ez az én álmom, Mr. Raimi. – Egyértelmű volt, hogy valódi ember nem lehet az utódom. Nem számít, milyen erős valaki, végül mindenki meghal, a gyenge embereknek pedig az a szokása, hogy az erőset követik. Vagyis az én egyik alkotásomnak kellett az örökösömnek lennie, olyan valakinek, aki képes fenntartani a birodalmamat és ébren tartani az álmom tüzét. így hoztam létre az első Inti Maimit. Neki volt hatalma, erős volt és intelligens, nem volt érzelgős, lelkiismeret-furdalás nem gyötörte. Robot volt, aki az utolsó vesszőig követi a terveimet, elpusztít és meghódít mindent. A Kardinális gúnyosan elmosolyodott. – A gond csak az volt, hogy egy robot kizárólag parancsokat tud követni, saját maga nem képes tervezni. Az örökösömnek viszont idővel változnia kell, hogy reagáljon az új világra, melynek létrejötte felett bábáskodik majd. Az első Inti Maimi erre képtelen volt. Irányító kezem nélkül kőként süllyedt volna el. Mikor erre rájöttem, visszaküldtem a sírba, és új tervet eszeltem ki. – A második Inti Maimi, akit maga Y Tse Lapotaire-ként ismer, szintén kudarc volt, bár az ő hiányosságai lassabban derültek ki. Okosabb volt az elsőnél, kevésbé robotszerű. Az első tudott a tervemről az ayuamarcákkal, és arról is, hogy mi a szerepe ebben a tervben. A második nem. Bizonyos fokú szabadságot szántam neki, az individualitás érzetét. Itt követtem el a hibát. Túlságosan szabad szelleműnek alkottam meg. Mikor rájött, hogy már kijelöltem a jövőjét, és nem olyan szabad, mint gondolta, fellázadt, és meghiúsította a terveimet azzal, hogy bolondot csinált magából. – Sokáig életben tartottam, abban a reményben, hogy egy napon észhez tér és visszatér hozzám. Kedveltem a második Inti Maimit – összes teremtményem közül ő állt a legközelebb ahhoz, hogy a fiamként tekintsek rá. Viszont sosem bánta meg a bűneit, és amikor megalkottam magát, és láttam, milyen pompásan sikerült, úgy határoztam, ideje elengednem. 297

– Meséljen rólam! – mondtam fagyosan. Émelyítő volt megtudni, hogy nem vagyok több egy zsinóron rángatott, minden lépésnél manipulált bábnál. Még ha a Kardinális engem szánt is örökösének, már nem voltam benne biztos, hogy akarom. Miért akarnék egy olyan sorsot, amit nem magam választottam? – Maga más, mint az Inti Maimik – felelte. – Őket magától értetődő örököseimként emeltem a csúcsra. Ez hiba volt. Túl hamar mutattam meg nekik, hogy milyen bonyolult a világ. Ezért lázadt fel a második: mert rájött, hogy nem több vágyaim summázatánál, hogy csak az én parancsom szerint cselekszik. Úgy érezte, nincs beleszólása a jövőjébe, hogy igazából nem valóságos. Én pedig ráébredtem, hogy nincs értelme csak úgy odaadni a világomat az örökösömnek, mert senki sem becsüli sokra a túl könnyen szerzett jutalmat. Olyasvalaki kellett, akinek meg kell dolgoznia érte. – Ezúttal olyan valakit alkottam, aki a nulláról kezdte. Fiatalabbnak alkottam meg magát az Inti Maimik-nál: rámenős, fantáziadús és kiszámíthatatlan lett. Magába ültettem a gengszterré válás vágyát, de egyben a szabadságot is, hogy megtagadja ezt a késztetést. Ezért kapta meg a múltjára való fokozatos visszaemlékezés képességét, hogy rendelkezzen a személyes történet érzetével, hogy tudja, nincs megírva a sorsa. Mikor megértette, hogy más emberként kezdte az életét, visszatérhetett volna ehhez az élethez. Nem kellett volna visszajönnie ide. Volt választása – lehetett Capac Raimi vagy Martin Robinson. – Nem volt valami nagy választás – vágtam savanyú képet –, hiszen meghaltam volna, ha Sonasban maradok. – Csakhogy ezt akkor még nem tudta. Az alapján, amennyit tudott, megvolt az ön számára a választás szabadsága. És maga úgy határozott, hogy visszatér. Capac Raimit választotta. Engem választott. Rám mutatott. – Ne kövesse el azt a hibát, hogy úgy gondol magára, mint a szolgámra, vagy a bábomra, mert nem az. Igen, én adtam magának életet, de ma a saját akaratából jött ide. Nem én hívtam. Nincs nagyobb befolyásom magára, mint egy szülőnek a gyerekére. 298

– Marhaság – köptem ki a szót. – Ott volt minden egyes lépésemnél. Maga tett be a céghez, maga adta nekem Adriant, mert tudta, hogy szükségem van egy barátra, azért távolította el őt és Y Tse-t, hogy gyanakodni kezdjek, és megkérdőjelezzem a kapcsolatunkat. Maga rendezte el a találkozásaimat Amával és Conchitával, maga helyezte el az Ayuamarca listát olyan helyen, ahol Ama megtalálhatta, tudván, hogy megmutatja majd nekem. Hagyta, hogy megszökjem a Városból, és elintézte, hogy visszatérjek Sonasba, tudván, hogy vissza kell jönnöm ide a válaszokért. Mindez a maga műve volt, nem igaz? – Nem – jelentette ki határozottan. – Nem az enyém. Ön épp ezért különleges. Lényegében mindent saját maga csinált. Én hoztam be a céghez, az igaz, de maga volt az, aki ettől a ponttól fogva a saját útját járta. Az volt a szándékom, hogy összehozom Amával, mert őt magának alkottam, és a lány nagyon sokat fog majd segíteni az elkövetkező években, ugyanúgy, ahogy Leonora segített nekem. Csak éppen nem a Pártközpont lépcsőházában terveztem ezt a találkát. Soha eszem ágában sem volt összehozni Conchitával – ez egy olyan fordulat volt, amire egyáltalán nem számítottam. Adriannek semmi köze nem volt magához – őt Sonjának alkottam meg, akinek személyes gondjai akadtak, és szüksége volt valakire, akit szerethet. – Fel sem merült bennem, hogy Leonora és Y Tse legyenek a pártfogói. Adrian és Y Tse eltűnésének sincs köze magához. Az Ayuamarca listát tényleg én tettem oda, de a maga döntése volt, hogy megkeresi, és szembeszáll velem. Maga találta meg azokat a szavakat, melyek visszatartották a kezem, mikor pedig már teljes szívvel elszántam magam arra, hogy kivégeztetem – mert úgy hittem, teljesen kezelhetetlenné vált. Készen álltam rá, hogy eltöröljem és újra kezdjem, de aztán meggyőzött, hogy ne tegyem. – Az igazat megvallva, Mr. Raimi, maga némiképp rejtély számomra. Nem úgy terveztem, hogy a leleplezés napja ilyen hamar eljön. Úgy gondoltam, még éveim vannak rá, hogy felkészüljek erre, hogy maga lassan fog belenőni a szerepébe, óvatosan tapogatja ki az utat, egyszerre egy lépcsőfokot vesz csak. Erre a beszélgetésre nem számítottam még nyolc-kilenc évig, mikor már kellően tapasztalt és 299

híres lesz, hogy egyenlő és kevésbé hisztérikus feltételek között tárgyaljunk. Megvakarta a fejét, és megborzongott, ahogy egy szélroham söpört végig a tetőn. – De éppen ezt kedvelem magában – folytatta. – Hogy kiszámíthatatlan. Már az elejétől fogva meglepett. Levágja a kanyarokat, és helyette nagy ugrásokkal halad előre. Ösztönös, eredeti, találékony. Láttam, mennyire lehangolta, mikor megtudta, hogyan keletkezett, de higgye el, maga nem az én sakkfigurám. Maga a saját útját járja, felrúgva minden gondosan kifundált tervemet. Azért van itt, mert azt akarja, amit én is akarok: a világot. Csakhogy a saját elhatározásából akarja, nem az enyémből. Éppen olyan szabad akaratú, mint a második Inti Maimi, de míg ő hátat fordított a birodalmamnak, maga a keblére ölelte. Ezen elgondolkoztam. – Tényleg nem maga hozott össze Leonorával, Y Tse-vel és a többiekkel? Véletlen volt? Semmi köze egyikükhöz sem? – Csak Ama Situwához. Arra programoztam, hogy szeresse magát. Ez ellen maga nem tehet semmit. Ama szereti magát és mindig is szeretni fogja, még akkor is, ha elküldi magától. Ezt leszámítva, meg a vágyat, hogy a bácsikája oldalán gengszter legyen, minden más kapcsolatát maga alakította ki, minden lépést maga tett meg, minden célt maga állított fel, minden utat maga járt be. Én alkottam meg a testét, de az elméje teljes egészében a magáé. A testemet... – Mi a helyzet a regenerációs képességemmel? Minden ayuamarca képes erre? Megrázta a fejét. – Ezt egyedül csak maga tudja. A többiek ugyanúgy megsérülnek és meghalnak, mint a normális emberek. Nem kellene így lennie, hiszen hatalmamban áll, hogy megkíméljem őket ettől, de szeretem az alkotásaimat a lehető leghalandóbbként kezelni. – Mint mondtam, tartós birodalmat akarok. De ebben a világban ez lehetetlen. Az erős emberek meghalnak, és örökségük szétfoszlik. Végül minden darabjaira hullik, és csak az emlékek maradnak. Mindig is a halál volt a királyságok és a birodalmak ellensúlyozója. 300

Mindig ez szorította korlátok közé a nagy emberek befolyását. Mostanáig. Mert azt hiszem, megtaláltam a módját, hogy verhetem át a halált. Lehet, hogy tévedek, de szerintem működni fog. – Hogyan? – tudakoltam gyanakodva. – Mikor megalkottam magát, Mr. Raimi, mikor leírtam azt a típusú embert, akit akartam, olyasvalakire vágytam, akit emberi kéz nem pusztíthat el, csak én magam. Olyan embert alkottam, aki bármilyen sérülésből képes felépülni, legyen az akár halálos is. Olyasvalakit, aki egy évtizedig öregszik, aztán mindörökre megőrzi a korát, akit nem lehet megrémíteni, aki soha nem lesz beteg, akire soha nem hat az idő. Olyasvalakit, aki soha nem hal meg. Egy embert, aki örökké képes élni. Hátradőlt és elmosolyodott: a bűvész mosolya volt ez, aki felfedte a legnagyobb titkát. – Mr. Raimi, maga halhatatlan. Egyikünk sem mondott egy szót sem vagy egy órán keresztül. Egymással szemben ültünk, de nem néztünk egymásra. A fejem szédült, az örökkévalóság gondolata valósággal perzselte az agysejtjeimet. Erre még álmomban sem számítottam. Úgy terveztem, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból a rendelkezésemre álló idő alatt. Reméltem, hogy sok-sok év vár rám; ha szerencsés vagyok, több évtized. Na de az örökkévalóság... És ha igaz volt, ha képes volt erre, akkor itt leszek mindörökre, hogy irányítsam a birodalmát. Ebben a pillanatban már jobban tetszett a gondolat. Ha arra gondoltam, hogy én irányítok, hogy uralom a világot, hogy az örökkévalóság áll a rendelkezésemre játszadozni, felvillanyozott. De mi van akkor, ha ötven, száz vagy ezer év múlva belefáradok? Tényleg része akarok lenni ennek a soha véget nem érő játéknak, amely során semmi más nem vár rám, mint egy olyan jövő, ahonnan nincs menekvés? – Ez egy csapda – dörmögtem. – Ha elfogadom és működik, örökre a foglya leszek. Nincs kiút. – Mint ahogy minden másnak az életben – felelte szárazon –, ennek is vannak hátrányai. Ez az egyik. A másik a magány. Nézzen 301

rám, Mr. Raimi! Ilyen magasságban már nincs helye a boldogságnak. Nincs másom, csak a birodalmam. Ha maga felvált engem, azzal bizony magára ölti a magány palástját. És ez csak rosszabbodni fog, mert magának az örökkévalóságig együtt kell élnie ezzel. Képes erre? – Nem tudom – sóhajtottam. – Szerintem igen, de hogy vehetném biztosra? – Sehogy. Hazárdíroznia kell és bíznia az ösztöneiben. – De működni fog? Mi történik az ayuamarcákkal, mikor maga meghal? Túlélhetjük az eltávozását? – Nem hiszem, hogy a többiek túlélnék. Talán teljes, normális életet élnek majd a továbbiakban, és természetes halált halnak, mikor eljön az idejük. De kétlem. Szerintem abban a pillanatban eltűnnek, mikor a szívem megszűnik dobogni. – Akkor miből gondolja, hogy én más vagyok? A többiekkel együtt minden bizonnyal én is elenyészem. – Talán. Csakhogy amikor megalkottam, hangsúlyoztam, hogy még az én halálom se állítsa meg magát. Nem tudom, hogy sikerült-e így kibabrálni a halállal, de szerintem magának jók az esélyei. Nem pazarak, de jobbak az átlagnál. Nézze meg Conchitát vagy Paucar Wamit! Nézze meg, hogy a teste milyen gyorsan meggyógyult a verekedésünk után. Képes vagyok felrúgni a természet törvényeit. Ha eddig eljutottam, a természet ilyen sok törvényét megszegve, miért ne merészkedhetnék messzebb? Addig nem tudhatjuk biztosan, míg el nem jön a napja – és egy jó darabig még nem áll szándékomban levetni magamról ezt a halandó gúnyát –, de az előzmények ismeretében optimisták lehetünk. Ezen elgondolkoztam egy darabig. Pedig nem volt rá szükség – a döntésemet már a Kardinális előző szónoklatának közepénél meghoztam, éppen olyan hirtelen, mint ahogy elhatároztam, hogy végzek Dee-vel –, de nem lett volna bölcs dolog fejest ugrani az ágyúba, mikor ilyen sok minden forgott kockán. Mikor biztosra vettem, hogy nincs okom meggondolni magam, megszólaltam. – Irányítani fogom a birodalmát, Mr. Dorak – mondtam lassan és határozottan. – Az utóda leszek, az új Kardinális, és megteszek 302

mindent, ami a hatalmamban áll, hogy továbbvigyem az álmát, hogy egy napon mindent uraljak, hogy én legyek a Pápa. Erre az arca felragyogott, és már kezdett felállni. – Csakhogy ennek ára van – tettem hozzá, mire lehervadt a mosolya. – Nem készültem fel arra, hogy várjak. Gyorsan haladtam, habozás nélkül ugrottam a csúcsra. És most sem tervezem, hogy lazítok. Ha azt akarja, hogy átvegyem a birodalmát, azonnal át kell adnia nekem az irányítást. Nem leszek senki mögött második. Többé már nem. Erre összeráncolta a homlokát, aztán vállat vont, és megpróbált úgy tenni, mintha csak apróságról lenne szó. – Ha ez az óhaja, teljesítem. De miért hagyná figyelmen kívül a tudásomat, a tapasztalatomat és bölcsességemet, mikor profitálhatna belőle, és kifejhetné belőlem mindazt, ami értékes bennem? Még rengeteget kell tanulnia. Nem lenne jobb, ha itt lennék én is, még ha csak, mint... – Nem értett meg – álltam fel, és az épület széléhez sétáltam. Többé már nem éreztem a szelet. Egy percig álltam ott, és lenéztem a Városra, az én városomra, új szemmel látva át rajta, érezve a szívemmel annak minden dobbanását, felfogva a köztünk létező kapcsot. Boldog sóhajjal tértem vissza a székemhez és leültem. – Én mindent akarok. A hatalmat, a Várost, az álmát, a jövőt. És a szabadságot. – Na de maga... – Kérem, ne szakítson félbe beszéd közben! Tükörtojás nagyságú szemmel nézett rám. – Az örököse leszek, de én diktálom a feltételeket. Nem vagyok hajlandó tovább játszani a maga játékát. Nem fogom megvárni, amíg meghal és úgy élni minden nap, hogy aggódom az egészségéért, hogy terveket kovácsolok egy olyan jövőről, ami talán el sem jön soha. Biztosra kell mennem. Ha a kísérlete sikerrel jár, még ma átveszem az uralmat. Ha elbukik, és én eltávozom ebből a világból a halálakor, az is ma lesz.

303

– Úgy kerestem fel az irodáját, hogy arra gondoltam, eljött a vég. És ez így is van. Talán mindkettőnknek, de egyikünknek mindenképpen. Ujjaimból sátortetőt formáztam, az arcom elé emeltem, és egy, az ő repertoárjából ellesett, cinikus vigyort lövelltem felé. – A tető széle arra van, Mr. Dorak. Nevetni kezdett. Aztán elhallgatott. Az ujjaimra nézett, aztán a térdén lazán nyugvó sajátjaira. A karmesteri pálcát átadta, és ezzel uralma véget ért. Több évtizedes kemény munka és tervezés veszett kárba pár másodperc alatt. – Nem mondhatja komolyan – hörögte. – Ez az ár. Élek vagy meghalok. Elfogadhatja bármelyiket, és leugorhat vagy hatástalaníthat is engem, hogy újra kezdje egy újabb Inti Maimival vagy Capac Raimival. Döntsön! – És mi van Amával? – nyüszítette. – Conchitával? Leonorával? Ők is meg fognak halni! Ugyan, Mr. Raimi... Capac! Szükséged van rám. Szükséged van mindnyájunkra. Ha leugrom, és magammal viszem az alkotásaimat, csak Ford Tasso és a többi köznapi ember marad itt neked. Én készíthetek neked katonákat, politikusokat, olyanokat, akik előreviszik az ügyedet, míg élek. Akkor is a hasznodra lehetek, ha nem akarsz a közeledben látni. Én vagyok az aranytojást tojó tyúk. Miért vágsz le ilyen olcsón? Megölnéd Conchitát és Amát csak a lelki nyugalmadért? Könyörögve kérlek, gondold át! Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Amát, Conchitát és Leonorát. Életem három nőjét – a szeretőt, a nővért, az anyát. Eszembe jutott, hogy Leonora hányszor segített nekem, eszembe jutottak értékes tanácsai, tippjei, hogy miként bánjak a Kardinálissal, kedvessége és nagylelkűsége. Ám végső soron ő a Kardinálishoz tartozott, és nem hozzám. A drága Conchitát én rángattam ki az őrületből. Új életet kezdett, és megérdemelte, hogy éljen egy keveset, nevessen egy kicsit. Nem lenne tisztességes elvenni ezt tőle, kirántani alóla a szőnyeget, pont akkor, mikor megtanult járni. De Conchitának úgyis vége. Amint elhagyja a Várost, egy láthatatlan időzítő megkezdi a könyörtelen 304

visszaszámlálást. Egy hét múlva a világ ugyanezt teszi vele, függetlenül attól, hogy én miként döntök. És Ama, életem szerelme. Nélküle soha nem jutottam volna ilyen messzire, ilyen gyorsan. Gyorsabban cselekedtem, mint ahogy a Kardinális tervezte, mint ahogy most is túl gyorsan léptem, és ez nagyrészt Ama miatt történt így. Benne megvolt minden, amit egy nőben akartam: ő volt az egyetlen, aki igazán számított nekem. A Kardinális halála – és így Amáé is – ostoba, pusztító és könyörtelen dolog lenne. Csak egy szörnyeteg tenne ilyet. – Jöjjön csak ide, Mr. Tasso! – kiáltotta a Kardinális a semmiből. Összezavarodva pillantottam fel. Az acélépítmény túloldalán Ford Tasso bukkant fel a bekötött szájú és megkötözött Ama Situwát rángatva maga mögött. Talpra szökkentem, de a Kardinális egyetlen mozdulatára ismét leültem. Most már mosolyogott. – Vegye ki a szájpecket, Mr. Tasso! Ford kirántotta a szövetdarabot Ama szájából, aki azonnal rám ordított. – Capac! Te mi a faszt csinálsz itt? Miért jöttél vissza? – Hogy került Ama ide? – kérdeztem halkan. – Megnyugtatom, hogy szabad akaratából – felelte a Kardinális. – Miss Situwa mindig is makacs hölgyemény volt. A maga ma délelőtti telefonhívása után érkezett. Nem tudom biztosan, hogy miért. Mi vezette ide, Miss Situwa? – Baszd meg! – vicsorogta a lány. A Kardinális kuncogott. – Utasítottam Mr. Tassót, hogy hozza ide, mikor lementünk az alagsorba meglátogatni a barátainkat. Őt ajándékul szántam magának, jóakaratom jeleként. Oldozza el, Mr. Tasso! Míg Tasso kibogozta a csomókat, a Kardinális folytatta: – Miss Situwa a magáé, Mr. Raimi. Hadd éljem az életem! Tanuljon az oldalamon! Előbb járjon, aztán fusson csak! És megkaphatja a lányt. Nem egyedül kell szembenéznie ezzel az egésszel. – Ő mennyit tud? – kérdeztem halkan. – Semennyit. Ahol voltak, onnan nem halhattak minket. 305

– Capac? – Ama elindult felénk, aztán megtorpant, mikor meglátta a szememet. – Mi a baj? Úgy festesz... Mi történt? Mit csinált veled? Rémült arcára néztem, és elméláztam édes ártatlanságán. Szemügyre vettem a Kardinálist, és arra a fondorlatos módra gondoltam, ahogy velem bánt. Végül magamba néztem, és ott olyasmit találtam, ami visszataszítóbb volt még Ferdinand Doraknál is. – Ama – suttogtam elkínzott hangon –, sajnálom. Ha én... Maga képes újraalkotni! – kiáltottam fel váratlanul, ahogy szárba szökkent bennem egy ötlet. – Semmisítse meg, aztán hozza vissza, csak éppen tegye olyanná, mint amilyen én vagyok... halhatatlanná! – Capac? Mi folyik itt? – értetlenkedett Ama. A Kardinális megrázta a fejét. – Túl veszélyes lenne. Egy ember képes lehet egyedül, koncentrálva átvészelni az örökkévalót, túlélve és így legyőzve ellenségeit. De mi van, ha adok magának egy örök életű társat, és az maga ellen fordul? Nem. Nem sodrom ilyen veszélybe a birodalmamat. Emellett nem is lenne lehetséges. Alkothatok egy másikat, de ugyanolyat nem, egy másik Amát nem. Odaállt mellém, és a vállamra tette a kezét, ahogy a vak papok is tették. – Feleslegesen kínozza magát. Nincs rá ok, hogy miért haljak meg most, hogy miért érje utol a vég emiatt Amát vagy Conchitát. Az idő a maga oldalán áll, Mr. Raimi. Ne pazarolja el! Lehajtottam a fejemet, magamba néztem, és már láttam, mit kell tennem. Az arcom nedves volt. Mikor odaemeltem az ujjam, csak akkor jöttem rá, hogy sírok. Ama még mindig egy helyben álldogált, nem tudva, hogy mibe keveredett, csak azt látta, hogy más vagyok, de nem értette, hogy miben. Az enyém lehetett volna. Számos csodás nappalt és éjszakát tölthettünk volna együtt. Felfedezhettünk volna egymást, és többet tudhattunk volna meg a másikról. Oly sok élmény várt még ránk. Oly sok lehetőség. De – mégsem. Ha volt is jövőm, az rideg volt. Ezt az egy dolgot biztosan tudtam. Az ember számára, akit a Kardinális tervezett, az ember számára, akivé váltam, nem maradt hely sem a melegségnek, sem a szerelemnek – többé már nem. 306

– Miért jöttél ide ma éjjel? – fordultam Amához. – Furcsa volt a hangod a telefonban. Meg akartam tudni, hogy mi történik. Azt hittem, a Kardinális talán tudja, hova mentél. – A nyomomra akartál bukkanni? – Igen. – Miért? – Mert szeretlek, te hülye – mosolyodott el bután. – Még azután is, amit tettem? Az arca megkeményedett a makacsságtól. – Biztos vagyok benne, hogy nem volt más választásod. Én hiszek benned, Capac. Bármit tettél is, biztos okkal tetted. Elkaptam tekintetem Amáról, és belenéztem a Kardinális szemébe. – Elfogadja, bármit teszek is, nem igaz? – kérdeztem, mire ő bólintott. – Függetlenül attól, hogy milyen mélyre süllyedek, ragaszkodni fog hozzám, és szeretni fog. Ölni fog értem, ha arra kérem, vagy ha szükségesnek érzi. – Ő a maga asszonya – felelte a Kardinális. Lassan megráztam a fejem. – Nem. Sok minden vagyok, de rabszolgatartó nem. Még nem. Nem akarom őt. A szavak majdnem szétszaggattak, de azért kipréseltem őket. – Szeretem őt. Szükségem van rá. De nem akarom, hogy lássa, mivé leszek. Nem akarom, hogy mellettem legyen, hogy végignézze az átalakulásom. Nem akarom, hogy az én lelkemhez igazítsa az övét. Ha kárhozott lélek leszek, legyek kárhozott egyedül. – Azt akarom, hogy maga eltűnjön innen – mondtam a Kardinálisnak. – Most. Ö lassan bólintott. – Annyira egyformák vagyunk mi ketten, Mr. Raimi. Én is ezt a döntést hoztam volna, ha a maga helyében vagyok. Persze gyötrődni fog miatta, jobban, mint képzelné. Nekem csak pár évtized jutott, és én máris elfáradtam, elkoptam és az őrület szélére jutottam. Nem tudom biztosan, hogy képes lesz-e megbirkózni az örökkévalóságig tartó kegyetlenséggel, de minden jót kívánok magának. 307

Az épület pereméhez sétált, ott megállt, és még egyszer lenézett a városára. Ahogy ott időzött a peremen, egyszer csak kicsapódott a tetőre vezető ajtó, és egy sötét alak indult meg futva felénk. Paucar Wami volt. – Állj! – bömbölte, és fegyverét a Kardinálisra szegezte. A gyilkos most először tűnt rémültnek és bizonytalannak. Önnön embertelensége tanulmányozása során végül rájött, hogy mit jelent embernek lenni. Ő nem a mester volt, ahogy azt hitte, hanem csak egy báb, melynek zsinórjait mindjárt átvágják. – Még egy lépés és lövök! Ford Tasso elkáromkodta magát és pisztolyt rántott. – Mr. Tasso! – vakkantott rá a Kardinális. – Tegye azt el! Ford tétovázott. – Tedd, amire kértelek, öreg barátom! – mondta a Kardinális, és Ford habozva engedelmeskedett. – Wami tudja? – kérdezte aztán tőlem. – Bepoloskázott, mielőtt feljöttem – feleltem. A Kardinális nevetni kezdett, és Wami gyűlölködve összehúzta a szemét. – Ha megpróbál leugrani – morogta a gyilkos –, én... – Mit csinál? – csúfolódott a Kardinális. – Megöl? Gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Wami a Kardinálisra meredt, aztán leengedte a pisztolyát. Reszketett a dühtől. Vagy a félelemtől. Talán mindkettőtől. – Itt már nincs hatalma. Azért alkottam, hogy életeket vegyen el, nem azért, hogy mentsen. – Ha leugrik, és túlélem, még néhány életet magammal viszek – vicsorogta Wami, ezúttal engem véve célba. – Baljós szavak, Mr. Raimi – kuncogott a Kardinális. – Nem lennék a maga helyében, ha a többi ayuamarcával kapcsolatos jóslatom helytelennek bizonyul. Mosolya elenyészett. – Ha tévedek velük kapcsolatban – mondta halkan gondját viseli az én Conchitámnak? Tartsa őt a Városban, ha tudja, mondja el neki, hogy szerettem, olyan őszintén, amennyire csak tudtam. Mindennek dacára, a végsőkig szerettem. 308

– Tudja, hogy megteszem. A Kardinális komoran bólintott, aztán megfeszítette az ujjait, és állát büszkén előreszegezte. – Ebben az esetben már csak egy dolog van hátra. Viszontlátásra, Mr. Tasso! Ford oldalra hajtott fejjel bámult rá, furcsa kifejezéssel az arcán. – Isten önnel, Mr. Wami! Wami undorodva felé köpött. – Au revoir, Miss Situwa! Ama fittyet hányt rá, felém lépett, kinyújtva a kezét, szóra nyitva száját, hogy még egyszer kimondja a nevemet. – Hosszú életet kívánok, Mr. Raimi! – kiáltotta a Kardinális, elfojtva mindazt, amit Ama még mondhatott volna. – Ég önnel! És ezzel az utolsó kiáltással – Wami is felordított, és előrevetette magát, hogy visszarántsa, de már késő volt, túl késő – a Kardinális átlépett a peremen, és az éjben zuhanni kezdett idő előtti halála felé, torkaszakadtából üvöltve egész végig, mint valami groteszk csecsemő.

309

12

tt ér véget Capac Raimi története. Igazából egyszerű sztori – hol volt, hol nem volt, volt egy fiú, aki a Városba jött, találkozott egy szörnyeteggel, megölte és maga is szörnyeteg lett. Nem kedvelem az embert, aki lettem, de nem is gyűlölöm. Az igazat megvallva az érzelmeken túllépve cselekszem – a gyűlölet, a szeretet, a félelem és a vágy, mind csak egy homályos múlt relikviái, egy olyan személyiség járulékai, melyet folyamatosan vetkőzöm le. Túléltem Ferdinand Dorak halálát. Míg őt a járdáról vakargatták össze, én betámogattam a sokkos állapotba került Ford Tassót az irodámba, és beszámoltam neki váratlan előléptetésemről. Szó nélkül fogadta a váltást. Fordnak szüksége volt egy mesterre, anélkül nem tudott működni. Azért volt hűséges Dorakhoz, mert ő volt a Város leghatalmasabb embere. Most, hogy új Kardinális lett, elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy elfogadja ezt, és együtt forduljon a változás szelével. Ama és Wami abban a pillanatban megdermedtek, ahogy a Kardinális becsapódott a járdába. Ilyen gyors és egyszerű volt az egész. Az egyik pillanatban még mindketten felém tartottak – bár nagyon eltérő szándékkal a következőben pedig már szobrokká dermedtek. Aztán a testük egyre kisebb lett, mintha csak 310

összemennének. Arcvonásaik egy másodperc alatt megfeszültek. Hullájuk összehúzódott, karjuk, lábuk, nyakuk egybeforrt törzsükkel, elvesztette alakját, tömör, nyers formává alakult. És aztán szétrobbantak. Testük néma csendben hideg, zöld szikrazuhatagként hullt darabjaira, hogy másodpercekkel később már ismerős, gyorsan terjedő és az egész tetőt beborító, zöld ködfelhővé alakuljon át. A köd olyan sűrű és fojtogató volt, hogy Ford Tasso térdre rogyott, és majdnem elhányta magát. Kisvártatva – biztosra veszem, hogy a láthatatlan villacok irányításának köszönhetően – a köd elhagyta a tetőt, lekúszott az épület oldalán az utcákra, míg végül markába nem kaparintotta az egész várost. A Város felett tíz napig függött afféle halotti szemfedélként, eltörölve az ayuamarcák utolsó csapatának minden emlékét, egyben lényegében meggátolva bármiféle utazást és kereskedést. A gyászidő méltó volt az eltávozott Ferdinand Dorak emlékéhez. Kipróbáltam irodai karosszékét. Nem volt olyan fényűző, mint a régebbi, de ugyanolyan jólesett ülni benne. Megkérdeztem Ford Tassót, hogy emlékszik-e Ama Situwára. Miközben a zöld köd csápjai kígyóztak elő az orrjárataiból, azt felelte, hogy nem. Megkérdeztem, ismer-e egy bizonyos Leonora Shankart. „Van valami köze az étteremhez?” – ennyi volt a válasza. A következő hetekben megsemmisítettem Ama, Conchita és a többi ayuamarca összes aktáját. Kifizetődő rendet tartani. A külvilágból senki nem vett észre túl sokat a változásokból. Ahogy a Kardinális mondta, senki nem zavartatta magát. Akadt persze pár meghökkent látogató és kíváncsiskodó az azóta eltelt években, de velük könnyű volt elbánni. Ford óriási segítségnek bizonyult. Megmutatta nekem Dorak titkos aktáit, melyekben világuralmi terveit vázolta fel, az általam megteendő lépéseket, hogy milyen gyorsan kellene haladnom, hogy milyen nehézségeken kell majd keresztüljutnom. Hosszú időbe telt, mire ezeket a terveket véghezvihetem, de bíztam bennük. A Kardinális zseni volt a maga eszelős módján, egy olyan álmodozó, amilyenről még nem is hallottam. 311

Időnként eltűnődöm azon, hogy vajon az igazat mondta-e, mikor arról beszélt, hogy magam törtem utat a csúcsig. Minél többet mélázom rajta, annál valószínűtlenebbnek tűnik, hogy ilyen sokat bízott volna a véletlenre és a körülményekre. A logika azt diktálja, hogy ő irányított engem, hogy tudta, a halálát fogom követelni, hogy mindig is így akarta bevégezni. De ilyenkor eszembe jutnak korábbi találkozóink, hogy milyen volt a pillantása, mikor a tőzsdével űzött játszadozásairól mesélt, és nem vagyok benne biztos, hogy ebben az esetben a logika megállja a helyét. Ford arról beszél, hogy hamarosan visszavonul. Hiányozni fog a vén medve, mikor elmegy. Gondoltam rá, hogy lelépésekor eltüntetem – többet tud, mint amennyit egy kívülállónak szabadna –, de valószínűleg megengedem, hogy utolsó napjait tisztes nyugdíjban töltse. Kiérdemelte. Ami a villacokat illeti... Akadtak összetűzéseink. Kerülték a nyilvánosságot, de mikor összejöttünk, hogy megbeszéljük az üzletet, nem tetszett, amit hallottam. Megvannak a saját terveik. Azt akarják, hogy maradjak a Városban, és felejtsem el a világ többi részét. Őket csak a Város jóléte érdekli. Egy napon lehet, hogy még problémákat okoznak, úgyhogy szemmel kell tartanom őket. Ha azt hiszik, manipulálni tudnak, úgy, mint Dorakkal tették, majd megmutatom nekik, hogy tévednek. Lehet, hogy még megélik azt a napot, mikor megbánják, amiért ilyen hatalmat adtak a kezembe. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy a világ ráébred majd a létezésemre, hogy a valóság felismeri, nem lenne szabad itt lennem, és egyetlen ujjpöccintéssel megszabadul tőlem. De ez a mai napig nem történt meg, és mivel ilyen régóta életben vagyok, már kétlem, hogy bekövetkezik. Szerintem megúsztuk. Gyakran törnek az életemre. A Kardinális halálát követő hónapokban becsvágyó vetélytársaim nem kevesebb, mint hatszor semmisítettek meg. Lelőttek, megkéseltek, még fel is robbantottak. A merényletek gyakorisága csökkent – rengeteg trónkövetelővel végeztem, a többiek pedig már tisztelnek –, de pár havonta mindig akad egy-kettő. 312

De mindig visszatérek, csináljanak bármit. Még ha megölnek, elégetik a testemet, és a hamvaimat a tengerbe szórják is, egy-két nap múlva feltűnök az ismerős vasútállomáson egy letépett jeggyel a zsebemben. Időnként kissé ködösek a gondolataim, de nem telik bele sok idő, és kitisztulnak. A keskeny sávban eső, egyenesen hulló, különös zápor mindig ott vár és üdvözöl. Turistalátványossággá vált – mindenfelől emberek rajzanak oda, hogy lássák. Kérdeztem róla a villacokat, de nagyon szűkszavúak ebben a kérdésben. Az emberek már kezdik mondogatni, hogy isten vagyok, a második Krisztus, maga a Sátán, egy földönkívüli. Hagyom, hadd terjedjenek a pletykák. A félelem jót tesz nekik, és növeli a hírnevemet. Ez is része a tervnek. Gengszter, üzletember, politikus. Isten. Természetes folyamat, nem? Úgy gondolom, jó élet lesz ez. Országok hevernek majd a lábaim előtt. Ha valaha is elindulunk a csillagok felé, az én népem ott lesz, készen arra, hogy kiszorítsa a szuszt bármilyen életformából, amelyre csak rábukkanunk. Nem számít, hol jelenik meg az emberiség, Capac Raimi lélekben ott fog lógni a nyakán: az alvilág csalhatatlan, csúf Pápájaként, a lerázhatatlan gengszteristenként. Hangomat hallani fogják mindenfelé, és engedelmeskednek majd neki. Persze nem minden móka és kacagás. Vannak rémálmaim is. A halottak arcai, amint könyörtelenségemért korholnak. Dee, Conchita, Ama – Ama nagyon gyakran. Még mindig bűntudatot érzek, amiért olyan ócskán cserbenhagytam. Bárcsak megmenthettem volna, bárcsak visszahozhattam volna. Álmaimban kísérteni szokott, szemében szánalom ül, sosem gyűlölet. Ő csak velem akar lenni, hogy megmentsen önmagamtól. Olyan rémálmaim is vannak, amelyekben a fiatalabb Capac Raimi átkoz és kínoz engem, az, aki hülye filmeket nézett, és tudta, hogyan szeressen és nevessen, akinek álmai soha nem így értek véget. Időnként sikoltva riadok fel éjszakánként, testem minden egyes porcikája fagyos verítékben úszik, és úgy érzem magam, mint aki arra ébred, hogy elevenen eltemették. 313

Az ilyen éjszakákon azt kívánom, bárcsak másképp csináltam volna a dolgokat, hogy maradtam volna Sonasban Dee-vel, és néztem volna szembe a következményekkel, hogy maradtam volna hű Amához és kíméltem volna meg őt, hogy adtam volna meg a Kardinálisnak az általa kért időt. Bárcsak elfutottam volna Conchitával, és megosztottam volna vele egyheti kurta boldogságot. Bárcsak soha ne alkottak volna meg engem, vagy legalább változtatni tudnék a természetemen. Ám az ilyen éjszakák mindig elmúlnak, és az ilyen gondolatok sosem tartanak soká a pirkadat tisztafejű világában. Azzá az emberré válok, akinek születtem. Minden egyes nappal közelebb kerülök a Kardinális torz látomásának hideg, szívtelen és érzéketlen gépezetéhez. Egy nap majd felébredek, belenézek a tükörbe, és egyáltalán semmi emberit nem látok majd benne. Azon a napon tudni fogom, hogy feljutottam. A világ tetejére. Végeztem ezzel a mesével. A múlt érdekes hely, de elegem lett belőle. A jelen hívását nem lehet elengedni a fülem mellett. Teendőim vannak. Embereket kell megölnöm. Országokat kell adnom-vennem. Lehet, hogy egyszerre pár napnál tovább nem hagyhatom el ezt a várost – meghalok, ha megteszem, és megint az állomásra kerülök –, de ez nem köt gúzsba. A Pártközpont tetejéről a végtelenségig el tudok nézelődni. A múltidézés szentimentálissá tett. Azt hiszem, felbontok pár sört, és hívatok pár kurvát. Ma délután két lázongó bandavezérrel lesz találkám. Koalícióra léptek, és a megdöntésemet tervezik. Szerintem megölnek majd a megbeszélésen. Valószínűleg hagyni fogom – jó mulatság lesz. Visszatértem után meglátogatom őket, és nézem majd, ahogy megnyúlik a képük. Hogy milyen lesz a jövő? Ez itt a nagy kérdés. Most remekül érzem magam, hogy vezethetem ezt a brutális várost. Elméletileg még jobb érzés kell hogy legyen, mikor majd igába fogom az egész bolygót, és mindenek isteneként szemlélődöm. Csakhogy nem vagyok ebben olyan biztos. Mi van akkor, ha elunom? Amikor már mindent megtettem, és meghódítottam mindent, akkor mi marad? Miben leli örömét az, aki örökké él, egy olyan világban, amelyik már nem tud több 314

meglepetéssel szolgálni neki? Talán mindent elpusztítok, és újrakezdem az egészet. Már most is vannak tömegpusztító fegyverek az arzenálomban. Talán elsöpröm az egészet, mikor a világ untatni kezd, és a törmelékekből felépítek egy új civilizációt. Új városokat, új fajokat, új vallásokat, új történelmeket. Megtehetem újra meg újra, építhetek és pusztíthatok, építhetek és pusztíthatok a végtelenségig. Milliárdokkal végzek. Megvárom, míg beérik az új vetés, aztán megint lekaszálom az egészet. Isten és ördög, aki ad és elvesz, mindenek kínzója, az örökkévaló. Tényleg képes lennék ilyen könyörtelenségre, ilyen zsarnokságra, ilyen kegyetlenségre? Eljuttatnám a világot a szenvedés csúcsára és még azon is túl? Igen. Igen, azt hiszem képes lennék rá, ha kellene. Ha unatkozom... ha az öröklét súlyosan rám nehezedne... ha semmi más nem szórakoztatna már... megtenném és még többet is ennél. Sokkal többet. Bármit, csak hogy elüssem az időt.

VÉGE

1993/10/18 – 2007/9/21 Kiadja a Nyitott Könyvműhely Felelős kiadó: Halmos Ádám Felelős szerkesztő: Angyalosy Eszter Olvasószerkesztő: Macskássy Zsuzsanna Borítóterv: 2Republic Nyomdai előkészítés: Kebok Nyomtatta a Kinizsi Nyomda Felelős vezető: Bördős János ISBN 978-963310-021-9

315

A pokol pereme Város-trilógia 2. Várható megjelenés:2011. április

A kigyok varosa Város-trilógia 3. Várható megjelenés:2011. november

316