Megvagyunk mi egymás mellett. Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének kutatócsoportja 2009–2012 között az erdélyi Szilágyság peremvidékén etnikailag vegyes (magyar és román) népességű települések hosszú távú együttélési folyamatait tanulmányozta. Jelen kötet fejezetei az eredményeket összegző elemzéseket tartalmaznak, melyek a térségben történetileg kialakult stabil etnikai együttélési helyzet jellemzőit és sajátosságait mutatják be. A szi­lágysági Tövishát északi falvaiban tapasztalt figyelemreméltó társadalmi és kulturális gyakorlatok a kiegyensúlyozottan működő etnikumközi kapcsolatok „jó” példája. Az Antropos eddig megjelent kötetei: Biczó Gábor (szerk.): Antropológiai irányzatok a második világháború után Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom – Egy új paradigma útkeresése Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat – A vizuális művészetek antropológus szemmel Alfred Reginald Radcliffe-Brown: Struktúra és funkció a primitív társadalomban Wolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiába Az Idegen – Variációk Simmeltől Derridáig N. Kovács Tímea: Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról Biczó Gábor–Kotics József (szerk.): „Megvagyunk mi egymás mellett…” – Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

„Megvagyunk mi egymás mellett…” – Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

„Megvagyunk mi egymás mellett…”

„Megvagyunk mi egymás mellett…” Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézete és a Csokonai Kiadó sorozata

Sorozatszerkesztő Biczó Gábor

„MEGVAGYUNK MI EGYMÁS MELLETT...” Magyar–román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton Szerkesztette Biczó Gábor – Kotics József

• • •

ME KVAI, 2013

A könyv az Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek két vegyes lakosságú kisrégióban (Tövishát, Zobor-vidék) OTKA 78618. sz. kutatási pályázat (2009–2012) keretében jelent meg.

Lektorálta: Czégényi Dóra, Ilyés Zoltán, Pozsony Ferenc Olvasószerkesztő: Magyari Márta

© Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, Miskolc, 2013

ISSN 1589–9136 ISBN 978-963-358-034-9

A kötetben található fotókat a kutatócsoport tagjai készítették. Grafika, borító: Dallos Csaba Nyomdai előkészítés és technikai szerkesztés: Dallos Csaba Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen Felelős vezető: Kapusi József

•  TARTALOM Biczó Gábor–Kotics József: Bevezető...................................................................... 5 ELSŐ RÉSZ: AZ EGYÜTTÉLÉS SZÍNTEREI Biczó Gábor: A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása....................25

Biczó Gábor: Az etnikai együttélési egyensúlyhelyzet elmélete: a szilágysági Tövishát északi falvainak példája...................................................53

Kotics József: Divergens megélhetési stratégiák és az értékrend etnikai dimenziói – A tövisháti példa............................................................... 105

Bán András: „Ez itt az én időmből van.” Vizuális antropológiai kutatás tövisháti román és magyar portákon................. 141 Dallos Csaba: Az elbeszélés és a reprezentáció lehetőségei a dokumentumfilmben, a szilágysági terepmunka példáján.............................. 173 MÁSODIK RÉSZ: ESETTANULMÁNYOK A TÖVISHÁTI ETNIKAI EGYÜTTÉLÉSRŐL Keresztury Ágnes: Változó idők: tradíció és migráció Bősházán..........................205

Osgyáni-Kovács Kitti: A közösségi élet vizsgálata Völcsökön avagy a „hiány” funkciójáról.............................................................................. 227

Mészáros-Nagy Éva: Női normák és életvezetési gyakorlatok kulturális antropológiai vizsgálata Monón........................................................ 251

Ujhelyi Anna: A magyar–román együttélés vizsgálata globális-lokális ellenhatások tükrében Bősházán.............................................. 273 FÜGGELÉK „Elkacagott világ” – Portré az etnikai együttélésről a Szilágyságban dokumentumfilm szövegkönyve (Szilágyi Péter)..............................................295

5

•  ELSŐ RÉSZ

AZ EGYÜTTÉLÉS SZÍNTEREI

Bősháza, 2009

23

Monó, 2009

•  A TÖVISHÁT

ÉSZAKI VEGYES LAKOSSÁGÚ SZÍNTERÉNEK LEÍRÁSA Biczó Gábor

A Szamos folyó, 2009

25

1. A KUTATÁSI SZÍNTÉR JELLEMZŐI 1.1. Földrajzi jellemzők Kutatásunk színtere az Erdélyben található szilágysági Tövishát (Dealurile Majei) északi vegyes lakosságú településeiből történetileg kialakult mikroregionális egység volt, amelynek természetes határait keletről a Szamos-folyó, míg nyugatról a Szilágy-patak képezik. Pontosabban, kutatásaink helyszínét a Tövishátnak a Szamos-folyó és Szilágy-patak összefolyása által közrezárt dombvidékre eső falvai, a történeti-néprajzi tájegység északkeleti peremvidéke alkotta. A terület földrajzi szempontból átmeneti övezet, amelyet nyugatról és északról a történeti Tövishát, illetve a Szilágysági-Bükk (Culmea Codrului) román többségű települései határolnak. Északkelet-kelet irányban a történeti Kővár-vidék, tágabban a Szamos-menti dombság nyugati vonulatai és az itt található ugyancsak román többségű települések képeznek határt. A kutatási terület földrajzi értelemben déli irányba a Zilah – Zsibó vonalig nyitott, fokozatosan emelkedő dombvidék, amelynek természetes határa a Meszes-hegység (Munţii Meseşului). Választott színterünk déli határát a Benedekfalva (Benesat) – Szilágycseh (Cehu Silvaniei) közút képezi. A terület tagolt dombsági táj, amely a délnyugat-északkelet folyásirányú Szi­lágypatak és az itt nagyjából dél-észak folyásirányú Szamos-folyó völgyeihez képest kiemelkedő térszín. A Szilágyság jellegzetességeként leírt hepehupa, a barna agyagos – kivéve a Szamos-völgyet, amely ártéri – talajokkal borított, és vízfolyások, patakok által megmunkált felszín, a tömegmozgásos folyamatok (elsősorban csuszamlás) a Tövishát tájképi megjelenését is meghatározzák. A természetes vegetációt a dombhátakon hosszan elnyúló egykor hatalmas kiterjedésű lombhullató erdők maradványai képezik, melyek jellegzetes őshonos fafajai a tölgy, a gyertyán, ami manapság kiegészül az akáccal és cserjefélékkel. A napjainkban lassan visszaszoruló földművelés a lankásabb lejtőket és a kiszélesedő völgytalpi területeket hasznosította. Jellegzetes és az egykor virágzó mezőgazdaság árulkodó jelei a lepusztult és elhagyott teraszok, melyeket fokozatosan hódít vissza a természet. A térség éghajlata mérsékelt kontinentális, ám ezt az országos átlaghoz képest lokális módosító tényezők alakítják. A kiemelkedő dombsági térszín kedvező csapadékképző hatása miatt az évi átlagos csapadékmennyiség 800 milliméter körül mozog, ami viszonylag magas: a legszárazabb hónap az augusztus. Továbbá a többségében nyugat-keleti irányú völgyekben fekvő települések hőingása ugyancsak magasabb az átlagosnál, mivel ezek télen hideg, fagyzugos, nyáron viszont kifejezetten meleg helyek. A kutatási helyszínt képező mind a négy település a dombvidéken átvezető vagy belső völgyekbe bevezető viszonylag elzárt utak mentén található. 26  |  Biczó Gábor

Főút Mellékút Megyehatár Kutatási helyszín Községközpont Egyéb település

SzilágyságiBükk

Kővár-vidék

Szélszeg (Sălsig) Égerhát (Ariniș)

Szilágy-patak (Răul Sălaj)

Szamos-menti dombság

Monó (Mănău)

TÖVISHÁT Szilágyújlak (Someș-Uielac)

Sülelmed (Ulmeni)

Vicsa (Vicea)

Szamosardó (Arduzel)

Völcsök (Ulciug)

Szamoscikó (Ţicău)

MÁRAMAROS (MARAMUREȘ)

Bősháza (Biușa) SZILÁGY (SĂLAJ) Szilágycseh (Cehu Silvaniei)

Oláhhorváti (Horoatu Cehului)

Benedekfalva (Benesat)

Szamos-folyó (Râul Someș)

A kutatott települések elhelyezkedésének sematikus térképe

A települések sematizált elhelyezkedése a földrajzi térben leolvasható a fenti ábráról. Ezek szerint a kutatás tárgyát képező négy település közül a legészakabbi falu a Sülelmed (Ulmeni) községközponthoz tartozó Monó, amely a Szilágy-patak völgyében fekvő Égerhát (Ariniș) községet Sülelmeddel összekötő út mentén fekszik. A viszonylag forgalmasabb közút a Szamos-völgy települései és a piacközpont Égerhát közötti leggyorsabb közlekedés lehetőséget kínálja, ami Monó számára a többi tanulmányozott településsel összevetve relatíve nyitottabb forgalmi helyzetet jelent. A település északi határában ér össze a Szamos és a Szilágy ártere. Maga a község részben dombhátakat kísérő völgyekben, részben pedig a keleti irányba, Sülelmed felé nyíló Szamos-völgy öntéssíkságára települt. A falu határában található Vigyázó a környék legmagasabb pontja, elnevezése arra utal, hogy „onnan figyelték a falusiak az ellenséget.” (Magyar 2007, 274) A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  27

Tulajdonképpen a Monótól délre húzódó, a Tövishátat nyugat-keleti irányba keresztülszelő következő völgyben és az onnan nyíló dombokon található második kutatási helyszínünk, Szamosardó. Mint a vázlatos térképen látható, a zsákút nyugati irányba további két kisebb települést, Vicsát (Vicea) és Szilágyújlakot (Someş-Uileac) fűzi fel, melyeket nem kutattunk.1 A településmag a Vicsai és a Monyaja patakok összefolyásánál található. Legmagasabb pontja a falutól délre Máramaros és Szilágy megye határának közelében elnyúló Monyófű. A kutatásban érintett harmadik helység, Bősháza, Szamosardótól délre fekszik már Szilágyban: a település községközpontja Benedekfalva. Bősháza a Benedekfalvát Szilágycsehvel összekötő országútból nyíló bekötőúton keresztül megközelíthető zsákfalu. Északról és keletről a szamosardói határtól elválasztó magasabb, többnyire erdőkkel borított dombok húzódnak. Maga a település egy kiszélesedő völgyre nyitott, enyhén déli irányba lejtő térszín. A projektben tanulmányozott negyedik település a Szilágycseh községközponttól északkeleti irányban található Völcsök. A falu festői környezetben, minden irányból dombokkal határolt völgyben fekszik. A dombhátak részben erdővel borított, részben legelőként hasznosított területek. Legmagasabb pontja, a falutól déli irányba emelkedő legelődomb, kiváló kilátóhely. Innen jó időben északi irányba egészen Nagybányáig áttekinthető a tövisháti táj. A kutatási színtér természetes határvonalai nyugatra a Szilágy-patak, keletre a Szamos-folyó, délre pedig az a mélyebben szétterülő laposan fekvő völgy, amelyben a Benedekfalvát Szilágycsehvel összekötő országút fut, pontosan kirajzolják a felülnézetből egy háromszögre emlékeztető területet. Mindazonáltal a kutatási helyszín tájegységi besorolása néprajzi, földrajzi és történeti-földrajzi szakmai viták tárgyát képezi. Ennek oka, hogy választott településeink a Szilágyság tájegység történeti-néprajzi értelemben és bizonyos mértékig földrajzilag is azonosítható két kistája, a Tövishát és a Szamos-mellék határvidékén található községek. Érvek és ellenérvek sokasága sorakoztatható fel mindkét kistáj mellett, sőt amellett is, hogy Völcsököt és Bősházát a történeti Tövishát, míg Szamosardót és Monót a Szamos-mellékhez tartozó helységekként kezeljük. A Szilágycsehhez közeli Völcsököt a történeti felsorolások gyakran az úgynevezett bükkaljai településekkel együtt említik.2 Monó viszont fekvésénél fogva nyitott a Szamos-mellék 1 Lásd 2.2. Vicsa és Szilágyújlak státusza című részfejezet! 2 A problémát jól érzékelteti, hogy a térségbe irányuló, egyébként igen kisszámú kutatások megközelítése sem ad egyértelmű eligazodást. 1942 nyarán az egykori Tisza István Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) Földrajzi Intézetének igazgatója, Milleker Rezső vezetésével földrajzi és néprajzi kutatócsoport indult a térségbe. Célja a Szilágysági-Bükk területének megismerése és feldolgozása volt. A tanulmányozott falvak többsége a Szilágycsehi-járáshoz tartozott közigazgatá-

28  |  Biczó Gábor

Monó

Szamosardó

Völcsök

Bősháza

A kutatási helyszín

irányába, ezért földrajzi értelemben akár oda is besorolható, akárcsak Szamosardó. Morfológiailag a Monótól északra fekvő dombvidék fokozatosan csökkenő magasságú térszín, amely gyakorlatilag a Nagybányai-medence legdélebbi pereme. A Tövishát határainak, tehát a kutatási színtér besorolásának kérdését, a diszciplináris hagyományok alakítják. silag, így a kutatás eredményeit publikáló szakdolgozatokban és doktori dolgozatokban előfordul, hogy Völcsököt bükkaljai településként említik. A véleményünk szerint téves besorolás hátterében állhat, hogy Völcsök természetföldrajzi környezete kifejezetten tagolt dombvidéki jellegű táj, ami erősen emlékeztet a Szilágysági-Bükk alacsonyabb térszíneire, ezért a közigazgatási besorolás és a tájföldrajzi behatárolás könnyen összemosódhatott. Mindenesetre Völcsök, lévén a Szilágy-pataktól keletre fekszik, illetve a Tövishát és a Szilágysági-Bükk közötti természetes választóvonalnak a patak völgyét szokás meghatározni, ezért a települést okkal tekinthetjük tövishátinak.

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  29

A kistáj azonosítására vállalkozó 19–20. századi földrajzi és néprajzi szakirodalom meghatározási kísérletei alapján választott helyszínünk a Tövishát részét képezi. A korai leírások közül hagyományteremtő egzaktsággal hivatkozható Dombi Lajos besorolása (Mizser Lajos idézi): „Ezen Szilágy mente vagy Tövishát nevü vidék kezdődik Zilah szabad királyi várossánál ’s természetes határait képezik: délről a Szilágyságot Erdélytől el választó Meszes nevü hegy láczolat – Keletről a’ Közép-Szolnok megyét Kővár vidékétől el választó Szamos nevü folyó víz. Éjszakról a’ Közép-Szolnok s’ Szatmár megyékkel közös Nagybükk erdő, a’ Korondi vagy más néven Farkas óra edői erdő és a” Sz. Sámson községét Kusaly helységétől elválasztó Hegyes nevü erdőség – Nyugotról pedig a’ Zilah pataka, mely a’ Zilahi meszesből eredvén Sarmaság helységén alóll a’ Kraszna vizébe szakad.” (Mizser 1998, 125.) Mértékadó szöveghelyként hivatkozható Kós Károly, aki éppen a szokásvilág és a néphagyomány karakteresen archaikus jellemvonásainak figyelembevétele alapján kutatási színterünk falvait egységesen a Tövisháthoz sorolta.3 Lényegében hasonló, bár indirekt következtetést enged a Magyar Néprajzi Lexikon: „Tövishát a Szilágyság középső vidéke a Szamosba és a Krasznába futó patakok hátsága.” (Ortutay 1982, 33–35.) Az újabb definíciós kísérletek közül kiemelkedik Turai Tünde érvelése, aki a kutatott színtér, a Tövishát északi falvainak egyfajta mikrorégióként történő meghatározására tesz kísérletet. A Szamos folyó és a Szilágy-patak közé ékelt legelzártabb településeket a Szilágy-Szamos köz megnevezéssel társadalomnéprajzi egységként említi (Turai 2004a, 19. és 2004b, 86.). Ez a megközelítés értelmezhető kutatási színterünk összefüggésében úgy, hogy településeink a Tövishát egyfajta átmeneti mikrotájának részét képezik, ami egybeesik tapasztalatainkkal, mely szerint a Szamos-Szilágy köz lokális regionális egységet képez. A színtér Tövishát megnevezéssel történő azonosítása melletti további érv lehet, hogy maguk a helyiek is azonosulnak vidékük ilyetén megjelölésével. A lokális civil önszerveződés jeleként 1993-ban Szilágycseh központtal alakult Tövishát Kulturális Társaság tevékenységi területének földrajzi helyét a következő módon határozta meg: „A Tövishát a Szamos völgyétől nyugat-délnyugat fele Szilágycsehen át Sarmaságig 3 „Az áttekintett szakirodalom, felderítő útjaink, a talált falusi levéltári adatok és egyéb előzetes információink tükrében ugyancsak az alföld kiegyenlítő-újító hatásainak kevésbé kitett, hegyek közé ékelt hegyaljai román falucsoportok által szomszédolt, gyakran a Tövisháttal azonosított eme szűkebb Szilágyság mutatkozott a népművészeti kutatásra is legalkalmasabb, viszonylag gazdag eredménnyel kecsegtető terepül. […] Az ide számítható magyar lakosú helységek többnyire egymástól alig pár kilométerre eső, sovány, agyagos határú, szőlőt is művelő apró falvak Zilahtól kezdődően északi és északnyugati irányban: Szilágycseh, Szilágyszeg, Hadad és Görcsön vásárhelyek és a körülöttük sorakozó Szilágyfőkeresztúr, Diósad, Kisdoba, Nagydoba, Vérvölgy, Szentkirály, Nagymon, Menyő, Szilágyszeg, Désháza, Bősháza, Benedekfalva, Völcsök, Ardó, Szamosújlak, továbbá Lele, Nádasd, Bogdánd, Szér, Kövesd, Sámson, Erked, Kucsaly, Mocsolya, Balla, Goroszló.” (Kós 1974, 6–7.)

30  |  Biczó Gábor

húzódó, a Szilágy és a Zilah patak által határolt dombvidéket jelöli. A Társaság tevékenysége 46 helységre terjed ki, amelyből 32 Szilágy, 7-7 helység pedig Szatmár és Máramaros megyékben található.” 4 Kutatásainkban, amint az összefoglaló tanulmányokban, elismerve a terület átmeneti jellemvonásait, három ok miatt ragaszkodtunk ahhoz, hogy a kiválasztott településeket egységesen a Tövishát északi mikrorégiójaként kezeljük.5 Egyrészt, a helyiek lokális identitása, tájegységi önbesorolása mind a négy településen a Tövisháttal azonosítja a tágabb értelemben vett vidéket. Másrészt, a vizsgált települések között a történeti idők folyamán kialakult gazdasági és napjainkig erős rokonsági kapcsolathálózat a regionális szerveződés koncepciója mellett szóló fontos érv. Végül, a Szilágy-patak és a Szamos-folyó közötti dombvidék falvait összekötő mai, a fővölgyekben futó közúthálózat mellett létezik egy, a településeket összekötő a helyiek által egészen a közelmúltig intenzíven használt, a dombvidéket behálózó földútrendszer. Ezek szerint a Szamosardóról Szilágyújlakon keresztül Völcsökre vezető út, a Szamosardót Bősházával illetve Monóval összekötő utak és a Völcsököt Bősházával közvetlenül összekapcsoló helyi út intenzív lokális kapcsolatrendszer működtetésére alkalmas infrastruktúrát képez. A színtér megnevezése körüli bonyodalom azonban kutatásunk, az etnikai együttélési viszonyok tanulmányozása szemszögéből kevéssé lényeges momentum.

1.2. Gazdasági jellemzők A választott kutatási helyszínnek a Szilágyság nagytájon belüli, illetve a Tövishát központi településeihez képest is feltűnő geográfiai és szociokulturális értelemben vett peremhelyzetét gazdasági adottságai csak felerősítik. A hagyományosan gyakorlatilag kizárólag földművelésből és állattartásból élő helyiek minden vizsgált településen napjainkig, pontosabban fogalmazva: újabban ismét, erősen önellátásra orientált háztartásokban élnek. Mivel a tövisháti agyagos talajok művelése munkaerő-igényes, ezért a terület árutermelő versenyképességét a nagybirtokok megszűnését követően, majd az országos hálózattá fejlődő kereskedelmi infrastruktúra kiépülésével párhuzamosan a 20. század közepétől fokozatosan veszítette el. A szocialista kollektivizálás időszakában a központosított mezőgazdálkodás vesztesége a teljes foglalkoztatás 4 A Szamos folyó tájegységi határként való meghatározása összhangban van Borsos Balázs kutatási eredményeivel. A Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtőpontjainak számítógépes feldolgozása alapján kirajzolódó regionális struktúra átfogó elemzésében a szerző a Szilágycseh környéki falvakat a Szamosig a Tövisháthoz sorolja (Borsos Balázs 2011, 443–444.). 5 A tájegység megkülönböztető elnevezése a Szilágyság központi és jóval módosabb területeihez képest magyarázó értelmű. „Itt mind régen a tatárjárás után olyan tüviskés vót, nem dógozták úgy a fődeket, s ezért lett, azért mondják: tüvis háta ez a hely. Onnan került ez az elnevezés.” (Magyar 2007, 274)

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  31

elsődleges társadalompolitikai elvként való alkalmazásának árnyékában kevéssé volt fontos. A szocialista mezőgazdasági nagyüzem munkahelyeinek fenntartása, illetve a családi gazdálkodás korlátozásának szándéka a Tövisháton is, mint ekkortájt a keleti blokk országaiban mindenütt politikai érvektől motivált szempont volt. A községközpontokban a II. világháborút követő kényszeriparosítással létrehozott munkahelyek a tövisháti falvak népessége számára a hagyományos mezőgazdasági munkához képest életmódváltást, a háztartások működtetéséhez szükséges új gazdasági stratégia lehetőségét kínálták. Sülelmeden beton félkész termékeket gyártó üzem, lenfeldolgozó, üveggyár, bútorgyár, szőnyeggyár létesült, Benedekfalván homokbányát nyitottak, Égerfalván még működött a Monarchiában alapított fűrészüzem, míg Szilágycsehben nagyobb tömegeket foglalkoztató kötöttárugyárat, fafeldolgozó- és bútorgyárat, fóliagyártó üzemet hoztak létre6 (Turai 2003, 89–90). A korszakban az iparosítás a tövishátiaknak nem csak a közvetlen környezetben kínált munkát. A Szamos-menti vasút lehetővé tette a napi ingázást Monóról és Szamosardóról, illetve Bősházáról Nagybánya üzemeibe, illetve a közelebbi Zsibóra, ahol textilgyárat, tejfeldolgozó vállalatot, valamint építészeti, utászati célokat szolgáló kavics- és homokkitermelő vállalatot hoztak létre.7 A völcsökiek számára az alig három kilométernyire fekvő Szilágycseh mellett a távolabbi Zilah jelentett vonzerőt, ahol, lévén megyei jogú város, kiemelt iparosítás zajlott le.8 A politikai rendszerváltást követően a II. világháború után kialakult gazdasági környezet és feltételrendszer gyökeresen megváltozott. Ennek jele volt a termelőszövetkezetek fokozatos elsorvadása, valamint a tövishátiaknak korábban megélhetést biztosító ipari létesítmények többségének bezárása. A helyzet a megélhetési stratégia átalakítására kényszerítette a helyieket. Ennek egyik figyelemreméltó és tendenciaértékű megnyilvánulása volt a 90-es évek második felétől jellemző külföldi munkavállalás. A magyarok főleg az anyaországban, míg a románok elsősorban Dél-Európában próbáltak szerencsét. Ugyanakkor a térségben a külföldi munkamigráció, összehasonlítva Románia más térségeivel, például a Székelyföld vagy Moldva rurális régióival, 6 A lokális jelentőségű iparosítás zöme a 60-as évek második felétől a 70-es évek végéig folyamatosan zajlott le. Figyelemreméltó azonban, hogy az ipar csírái már a 19–20. század fordulóján jelen vannak, majd a két világháború között továbbfejlődtek a térség nagyobb településein. Sülelmed esetében például, hogy 1899-ben vasúti csomópont lett, a gazdasági fejlődésnek lökést adott. A két világháború között már malma, fonodája, tejfeldolgozója, majd 1938-tól üveggyára is volt. 7 A térség vasúti közlekedésének fejlődésében fontos szerepe volt a Sülelmedről kiágazó Égerháton keresztül Szilágycsehbe futó keskenynyomtávú mellékvonalnak, amit 1979-ben zártak be. 8 Zilahon öntvény és csapszerelvény-gyárat, autógumigyárat, csőgyárat, szigetelt huzalgyárat, bútorgyárat, lenfeldolgozó szövödét, gyapotfonodát, az építővállalat előre gyártott betonelem telepet, építőipari szerelővállalatot hoztak létre (Turai 2003, 90).

32  |  Biczó Gábor

jelentősen kisebb arányát érintette a helyi népességnek. Másfelől, a kutatás időszakában az Európai Uniót és különösen a posztszocialista országokat sújtó gazdasági válság idején feltűnő a hagyományos háztáji gazdálkodáshoz köthető és a minél nagyobb fokú önellátásra történő visszarendezkedés. A folyamat hátterében nyilvánvalóan a munkahelyek hiánya és ebből következően az általános pénzhiány áll, de a jelenség fontos következménye a hagyományos társadalmi gyakorlatok felerősödése: munkasegítség, családi erőforrások megosztása.

1.3. A tövisháti színtér kutatási körülményei és a vonatkozó történelmi folyamatok rövid áttekintése A kutatás célja, amint azt jelen kötet fejezetei részletesen tárgyalják, az úgynevezett hosszú távú etnikai együttélési folyamatok elemzése volt. A tövisháti helyszín kiválasztott településeinek története, népesedéstörténete és az elmúlt évszázadokban végbement etnikai folyamatok alapozták meg az együttélő magyar és román közösségeknek a megfigyelő szempontjából feltűnő stabilitását.9 Stabil etnikai együttélési helyzetnek nevezzük azt a statisztikailag dokumentált, a települések szintjén kimutatható jelenséget, amikor az össznépességén belül az etnikai csoportok számaránya legalább egy évszázad távlatában legfeljebb 15 %-os ingadozást tükröz a kiindulási viszonyokhoz képest. Ezek szerint az ilyen etnikai együttélési helyzetekben az érintett közösségek kapcsolatviszonyai lehetővé tették a nyelvi, kulturális, vallási, szokásrendbeli integritás megőrzését és a „másik” közösség etnikum-specifikus jellemvonásainak kölcsönös elfogadását. A kutatás, alapvetően kulturális antropológiai vizsgálat, amely a tudományterületre jellemző szemléleti követelmény szerint szinkronikus elemzésre, azaz a megfigyelői szempontból közvetlenül megtapasztalható folyamatviszonyok megértésére törekedett. Magyarán az, hogy a kiválasztott színtér szociokulturális tulajdonságai milyen történelmi folyamatok mentén alakultak ki, csak másodlagos kérdés. Első­ rendű cél volt tisztázása annak, hogy miként funkcionál, milyen szabályok és normák mentén szerveződik, milyen szociokulturális elvek következményeként értelmezhető 9 A vizsgált településeken az együttélés tanulmányozása két etnikai közösség, a magyarok és románok kapcsolatainak értelmezését jelentette. A szituáció, amint a levont következtetések is, csak az úgynevezett kétpólusú (bipoláris) együttélési helyzetek megértésére vonatkozóan enged meg korlátozott értékű általánosításokat és nem alkalmas a multietnikus színterek (legalább három etnikai közösség) tanulmányozására. A választott tövisháti helyszínen az elmúlt évszázad távlatában más etnikai közösség nem volt jelen. A két világháború között Monón élő és 1944-ben elhurcolt néhány zsidó család képezett csupán kivételt. Továbbá a tágabb környezet településein a cigány közösségek dinamikus növekedésével párhuzamosan a kutatási helyszín községeibe nem történtek beköltözések.

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  33

az a gyakorlat, amely lehetővé teszi az eltérő kultúrájú, nyelvű, vallású, szokású közösségek hosszú távú együttélését etnikus sajátosságaik megőrzése mellett a faluközösségek szintjén. Ebben az összefüggésben a kutatás antropológiai esettanulmány, amit az alkalmazott módszertan, a közvetlen részvételre épülő periodikus terepmunkák, a különböző interjútechnikák és megfigyelési módszerek, az émikus beállítódás alapoztak meg. A helyszín valóban kivételes, amennyiben alkalmat kínál arra, hogy a Kárpát-medence kortárs etnikai együttélési folyamatait ne az asszimilációs, akkulturációs, szegregációs tendenciákat hangsúlyozó és az ezeket értelmező tudományos diskurzus, illetve közbeszéd mentén tárgyaljuk: az együttélés-kutatás a hazai társadalomtudományi életben alulreprezentált téma. Mivel a Tövishát északi peremvidékén található vegyes lakosságú falvak egyfajta mikroregionális egységeként azonosított kutatási színtér cseppet sem általános, ezért úgy véljük, hogy az antropológiai elemzést megelőzően hasznos a szituációt megalapozó történelmi folyamatok rövid áttekintése. Az északi Tövishát vizsgált települései a feudális magyar állam megszilárdulását fémjelző vármegyerendszer kialakulásakor közigazgatásilag az egész Szamos-mentét magába foglaló Szolnok vármegyéhez tartoztak, majd ennek kettéosztásakor a nyugati területi egység, Közép-Szolnok részét képezte. Ugyanakkor, a Tövishát települései már a koraközépkortól a Szilágyság névvel megjelölt tájegységhez tartoztak. Maga Szilágy vármegye csak 1876-ban alakult meg Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék összevonásából Zilah központtal.10 A Tövishát az új megye északkeleti peremvidékén helyezkedett el. A terület 1920-tól Románia része, majd a II. bécsi döntés értelmében 1941–1944-ig visszakerült Magyarországhoz. 1968-ban a romániai megyerendezés keretében kijelölt új határ a tárgyalt területet közigazgatási értelemben kettévágta.11 Az egységesen szervesült történeti-mikroregionális szerkezet adminisztratív megbontását célzó rendelkezés eredményeként Szamosardó és Monó az újjászervezett Máramaros megyéhez került, míg Bősháza és Völcsök Szilágy megyében maradtak. 10 Szilágy részét képezte még a Doboka vármegyétől elcsatolt Egregyi járás, valamint Kolozstól két falu. (Lásd részletesen Petri 1901, I. 86–94) 11 Románia közigazgatási rendszerének átszervezésére a II. világháborút követően nagy erőfeszítéseket tettek. Ennek egyik elemét, nem csekély mértékben a közigazgatási egységeken belüli természetes etnikai arányok adminisztratív eszközökkel történő megváltoztatásának érdekében az úgynevezett tartományi rendszer képezte. Az 1960–68 között működő struktúrában a Tövishát Kolozs (Cluj) tartomány részét képezte. Az 1968-ban hosszadalmas vitákat követően bevezetett új megyerendszer a történetileg létrejött alakzatok határait kevéssé vette figyelembe. Szilágy megye esetében ez a Tövishát feldarabolását jelentette. Míg az északi falvak Máramaroshoz, a nyugati települések, például Hadad a történeti Szilágyság egyik katonai és kereskedelmi központja, Szatmár megyéhez került. (Lásd részletesen Gulyás 2010, 237–246; Vofkori 1996,)

34  |  Biczó Gábor

A mértékadó történeti források a területnek a Honfoglalást követően megtelepedett lakosait magyaroknak tekintik (Petri 1901, I. 144.). Többek erre a földrajzi helynevek és elsősorban a vízföldrajzi megnevezések elemzéséből következtetnek, melyek eredetük szerint magyar nyelvi túlsúlyt tükröznek (Kniezsa 1943a, 111–113; Kniezsa I. 1943b).12 Az etnikai hovatartozást többnyire figyelmen kívül hagyó középkori források homályossága és esetlegessége gyakran csak spekulációra ad okot. Mindenestre a Szilágyság középkori helynevei között román eredetű megnevezés elenyészően kevés akad és csupán a magasabb térszínekhez kapcsolódva jelenik meg.13 A jelenség összhangban áll azzal az általános elképzeléssel, hogy a nem letelepedett életmódot folytató román népesség a középkorban főként déli és kisebb mértékben északi irányból és fokozatosan szivárgott be a Kárpát-medence elsősorban a legeltető állattartásnak kedvező magasabb térszíneire. A Tövishát közvetlen környezetébe irányuló legnagyobb dokumentált középkori román beköltözést 1334–35-ben a Szerbiából Károly Róbert által Máramarosba költöztetett Bogdán vajda és népe jelentette (Kiss 1986, 341). Feltehető, hogy a Szi­ lágy-patak völgyében a 14. század végéig megtelepedett román falvak a folyamatos máramarosi kirajzás következményei. Ennek hátterében az áll, hogy a 14. század végén a térségen többször is végigsöprő pestis a letelepedett életmódot folytató magyar települések lakosságát súlyosabban érinthette, mint az izolált, és az életformájukból következően ritkább közösségeket alkotó románokat (Schulteisz 2006). Kétségtelen, hogy az 1387-ben román faluként említett Szélszeg, Solymos, Dabjon, Nádasd a kutatott tövisháti terület közvetlen tőszomszédságát képezi (Petri 1901, III. 253; 1901, IV. 134, 335, 435). A területen a korai román jelenlét kétségtelen bizonyítéka, hogy Bősházán már 1450-ben görögkeleti templom említésével találkozunk.14 Vázlatos áttekintésünknek nem célja a középkori etnohistoriográfiai folyamatok részletes rekonstrukciója. Tény ugyanakkor, hogy a terület vegyes etnikai szerkezetű térséggé fejlődése a török katonai-hatalmi tényező a Szilágyság történetére gyakorolt befolyásának megjelenése előtt elkezdődött. Igaz, a 17. század közepétől a század végéig lejátszódó történelmi események a népesedési viszonyok fejlődésének természetes társadalmi folyamatait megakasztották. Ezek szerint a Tövishát településeinek sorsa elválaszthatatlan az önálló erdélyi fejedelemség megszűnéséhez vezető esemé12 A nyelvtörténeti vizsgálatok újabb hulláma ugyanakkor rámutat arra, hogy feltételezhetően kisebb számú szláv népesség is jelen lehetett a megtelepedés időszakában. (Lásd még Bóna 1986, 234) 13 A középkori Szilágyság román falunevei többségében magyar eredetűek (Dobai 2007, 299). 14 A történettudomány mai álláspontja szerint a középkori Erdélyben a görögkeleti vallású népesség román nyelvű volt. Ebben a viszonylatban a vallás a nyelvi és etnikai hovatartozással szigorúan korreláló tényező (Makkai–Szász 1986, 401).

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  35

nyektől, ez lényegében a területet közvetlenül érintő permanens hadjáratok, ütközetek, portyák történetével azonos. A középkori társadalomfejlődés hozzávetőlegesen stabil politikai keretfeltételeit képező tényezők a Tövishát viszonyait is érintő átalakulásának kezdetét az 1570-ben megkötött speyeri egyezmény jelentette. Ennek értelmében a Partium még nem török kézen lévő területeinek részeként a Tövishát Közép-Szolnok vármegye tartozékaként Erdélyhez került.15 Az önálló Erdélyi fejedelemség időszakaként ismert szűk évszázad, illetve ezen belül az Erdély aranykoraként számon tartott három évtized (elsősorban Bethlen Gábor fejedelemsége 1613–1629) a tövisháti térség településeinek is békés periódusa. A nyugalmas időszaknak Várad török elfoglalása vetett véget 1660-ban, ami egyszer és mindenkorra új helyzetet teremtett. Szilágycseh és Kővár, a vidék legfontosabb erődítései végvári helyzetbe kerültek, ami a környék népességére rendkívüli terheket rótt. Nem csak a török portyázás, de a császári katonaság kvártélyozásának terhei, valamint a kettős adóztatás a falvak népességének megcsappanásához vezetett. Az 1670-es évekből fennmaradt dokumentumok tanulsága szerint Szilágycseh elszegényedett és az adóktól annyira meggyengült, hogy a lakosok a város elhagyásával fenyegetőztek, amennyiben terheiken nem könnyítenek (Petri 1901, IV. 504–506). A törökök kiszorítása után a 18. század elejéről fennmaradt összeírások tanulsága szerint a Tövishát települései ugyancsak súlyos veszteségeket szenvedtek el. A falvakban néhány jobbágycsalád élt és a telkek többsége pusztaság volt.16 A háborús állapotok következményeként kiürült falvak a 18. század első harmadában intenzív vándorlási célpontok lettek. A gazdaság, a földművelés újjáélesztéséhez szükséges munkaerő letelepítése a falvak birtokosainak elsőrendű célja volt. Az időszakból fennmaradt összeírások hirtelen és a természetes szaporulaton túlmutató népességnövekedést dokumentáltak a tövisháti falvakban is. Figyelemreméltóak ebből a szempontból a Bősházára vonatkozó tendenciaértékű adatok. A lakosság 1715ben 126 főt számlált (108 magyar, 18 román), majd 1720-ban 279 főt (234 magyar és 45 román).17 Egy másik 1750-ben az erdélyi unitus és ortodox vallású híveket összeíró 15 Az 1570. augusztus 16-án megkötött szerződés II. János és II. Miksa magyar királyok között jogilag rögzítette a hatalmi viszonyokat. 16 Jellemzőek a Szamosardóra vonatkozó adatok: a Csehi javak urbáriuma címmel fennmaradt 17. századi jegyzék 55 jobbágyot tart nyilván, majd egy 1676-ban kelt másik összeírás 9 jobbágyot és 8 pusztatelket említ. 1715-ben Szamosardó lélekszáma 90 fő, amelyből 10 (7 magyar és 3 román) jobbágyháztartás fizetett adót (Petri 1901, III. 17). 1703-ban Völcsökön 23 jobbágycsalád élt és 25 pusztatelek volt (Petri 1901, IV. 806). 17 A Petri Mór által feldolgozott 1715-ös, majd az ezt javító 1720-as adófizető háztartásokat tartalmazó összeírás adatai, amint az abból levont etnikai arányokra vonatkozó következtetések igen bizonytalanok. Petri a munkájában használt nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatokat Acsády Ignác, Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720–21. (Acsady 1896) című mun-

36  |  Biczó Gábor

felmérésé szerint Bősházán 144 fő unitus (görög katolikus), azaz román személy él.18 Monó esetében hasonló nagyságrendű népességnövekedésről árulkodnak az adatok. 1715-ben 216 fő (171 magyar és 45 román), majd 1720-ban a megismételt összeírás 306 főt jegyez (288 magyar és 18 román). Az 1750-es román összeírás 206 görög katolikus lakost regisztrált Monón. A 18. század elején végzett összeírások megbízhatóságával kapcsolatos történeti demográfiai kritikák figyelembevétele mellett is úgy tűnik, hogy a citált számok megengednek néhány általános következtetést a Tövishát vonatkozásában. Egyrészt, a települések lélekszámának ugrásszerű növekedése a 17. század végének népességi viszonyaihoz képest nyilvánvaló tény. Másrészt, az érintett településekre vonatkozó spekulatív etnikai számok ugyan feltehetően pontatlanok, de mindenképpen utalnak arra a vándorlási folyamatra, amelynek eredménye, hogy a 19. század közepén végzett első, a tudományos igényű statisztikai követelményeknek is megfelelő felmérések az érintett települések vonatkozásában kiegyensúlyozott etnikai viszonyokat jeleztek. Magyarán, a Tövishát északi peremvidékének vegyes lakosságú településein a magyar és román együttélési közösségek, és az ezekre jellemző etnikai arányok feltehetően a 18. század első felében végbement újranépesedési folyamatok következményei. A feltevést két tényező támasztja alá. Egyfelől már az 1628-as erdélyi országgyűlés törvénybe foglalta a vándorló életmódot folytató román népesség akár erővel történő letelepítésének a lehetőségét is (Makkai-Szász 1986, 747). A súlyosbodó munkaerőhiánnyal küszködő uradalmak számára a románok röghöz kötése gazdasági jelentőségű kérdés volt. Másfelől látni kell, hogy a román népesség lélekszámában rejlő potenciált a korabeli politikai elit pontosan ismerte. Az egész Erdélyben érzékelhető tendenciát már a 17. században jól tükrözi Apafi Mihály vagy a korabeli szász történetíró Johann Tröster álláspontja, akik leszögezik, hogy az erdélyi három nemzet – szász, magyar, székely – mellett egy negyedik mindegyiken túltevő lélekszámú nemzet, a románok is jelen vannak.19 A fenti előzmények ismeretében a 18. század elején a faluszintű közös megtelepedés, noha eredetileg bizonyíthatóan önálló falurészeket képezve, logikus történelmi jelenség. kája alapján közölte. Acsády adatait azonban az adózók egyébként roppant hiányos névjegyzékében fennmaradt családnevek elemzésére építette. A mai történeti demográfia kutatások a többnyire spekulatív következtetések tudományos értékét megkérdőjelezik. 18 Az 1750-es összeírást egy görög katolikus püspöki vikárius valósította meg a papság közreműködésével. Az adatokat községsorosan Augustin Bunea tette közzé 1901-ben. (Lásd részletesen Nyárády 1987, 7-55 és Bunea 1901) 19 Igaz Tröster művében, Das Alt und Neu-Teutsche Dacia elsősorban Fogaras és Hunyad környékére utal, de a népesség etnikai viszonyain belüli átrendeződés kétségtelenül egész Erdélyt érintette. (Lásd még Makkai-Szász 1986, 809)

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  37

Összefoglalva, a kutatás színterét képező tövisháti vegyes lakosságú települések népességére jellemző sajátosságok, a 19. század közepétől napjainkig kimutatható stabil etnikai együttélési helyzet lokális feltételei, a 18. század első felében alakultak ki.

2. A STABIL ETNIKAI EGYÜTTÉLÉSI HELYZET A TÖVISHÁT ÉRINTETT TELEPÜLÉSEIN – TELEPÜLÉSTÖRTÉNET, NÉPESEDÉSTÖRTÉNET, ETNIKAI VISZONYOK A korábbiakban stabil etnikai együttélési helyzetnek neveztük azt a statisztikailag dokumentált, a települések szintjén kimutatható jelenséget, amikor az össznépességen belül az etnikai csoportok számaránya legalább egy évszázad távlatában legfeljebb 15 %-os ingadozást tükröz a kiindulási viszonyokhoz képest. A Tövishát esetében a stabilitás nem csak települési, de mikroregionális szinten is kimutatható. Ez azt jelenti, hogy az általunk választott egymással szoros gazdasági és rokonsági kapcsolatban álló északi-tövisháti települések térségi szintű stabil etnikai viszonyokat mutatnak. A következőkben a tanulmányozott falvak etnikai stabilitását kifejező tényezőket helyszínenként ismertetjük.

2.1. A kutatási helyszín települései: Monó, Szamosardó, Bősháza, Völcsök 2.1.1. Monó Monó a tanulmányozott közösségek közül a legnyitottabb fekvésű település. Az etnikai statisztikai táblázat adataiból világosan látszik, hogy a magyar és a román népesség az összlakossághoz képest kimutatható arányingadozása legfeljebb +/- 4 %. Mindez úgy, hogy 1880 és 2002 között a település lélekszáma 400 fővel nőtt. A stabil etnikai viszonyok mögött Monó esetében két közel azonos nagyságú közösség együttélési kapcsolatrendszere áll. 1850n

1880a

1890a

1900a

1910a

1930n

1941a

1977n

1992n

2002a

Összes

827

729

865

905

1023

995

1139

1271

1179

1126

magyar fő

441

388

463

467

517

497

619

708

682

646

román fő

379

335

402

438

502

473

515

563

497

480

magyar %

53,3 %

53,4 %

53,5 %

51,6 %

50,5 % 49, 9 %

54,3 %

55,7 %

57, 8 %

57,4 %

román %

45,8 %

46,1 %

46,5 %

48,4 %

49,1 %

45,2 %

44,3 %

42,2 %

42,6 %

47,5 %

Monó etnikai – magyar és román népesség – viszonyai a népszámlálási adatok tükrében (Varga E. Árpád nyomán)

38  |  Biczó Gábor

A monói református templom látképe a temetőből

A település jellemzője, hogy a nyugati falurész kivételével, amit a helyiek Felszegnek hívnak, a magyar és román háztartások megtelepedése vegyes. „Talán nincs is olyan család, akinek az egyik szomszédja ne román lenne.”20 – vallják a helyiek, akik a falujuk etnikai összetételével kapcsolatos sajátosságokat pontosan ismerik. Az elkülönülés hiánya, avagy megfordítva, a háztartások vegyes megtelepedése nyilván történeti folyamat, hisz az általános tapasztalatok szerint az eltérő nyelvű és vallású közösségek eredetileg külön alakították ki lakóövezetüket. A vegyes etnikai térszerkezet tehát a hosszú távú együttélés következményeként kifejlődött helyzet.

2.1.2. Szamosardó A kutatási helyszínek közül Szamosardó az egyetlen, amely túlnyomó többségben református magyar népességű.21 Ezek szerint a 19. század közepétől rendelkezésre álló népszámlálási adatokból világos, hogy Monóval, Bősházával és Völcsökkel ellentétben, itt a lokális román kisebb-

20 62 éves férfi, Monó 21 A település 1913-ig Ardó néven ismert.

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  39

Szamosardó látképe a szőlődombról

ség a falu összlakosságához viszonyított aránya alacsonyabb.22 1880 és 2002 között a románok súlya a falu népességében fokozatosan csökkenő tendenciát mutat, összesen 11 %-al esett. Az utóbbi években, részben a gyakoribb vegyes házasságoknak köszönhetően a román kisebbség számarányának enyhe növekedése figyelhető meg.23 Szamosardó lokális mikroregionális státusza a Tövishát északi falvaiban kialakult stabil etnikai együttélési viszonyokban meghatározó szerepet játszik. 24 Az együttélés vizsgálata Szamosardó esetében a településnek a kutatásban betöltött referenciális státusza okán nyeri el értelmét. Ezek szerint a település a tanulmányozott vegyes lakosságú falvak 22 A helyi legendárium szerint még a 18. században Szamosardó hasonlóan vegyes település volt, mint a szomszédos falvak. Az ardói románok és a magyarok között azonban tisztázatlan okok miatt ellentét alakult ki, ezért a románok többsége a Szamoson túl keresett új lakóhelyet. Úgy tartják, hogy a légvonalban alig húsz kilométerre keleti irányba fekvő román falu, Ferice (Szamosfericse) azért kapta a nevét, mert az Ardóról kivándorló románok, mikor megtalálták a letelepedésre alkalmas helyet, elnevezték azt „boldogság”-nak, románul „fericire”. A történetet alátámasztó, vagy arra utaló dokumentum a kutatás során nem került elő. 23 A vegyes házasságok számára vonatkozó pontos statisztikai felmérés nem áll rendelkezésre. A kutatott településeken a megfigyelések és a helyiek elbeszélése szerint egyre elterjedtebb jelenség. 24 Szamosardó a kutatásban betöltött státuszával kapcsolatban lásd részletesen jelen kötet II. Az etnikai együttélési egyensúlyhelyzet elmélete: a szilágysági Tövishát északi falvainak példája című fejezet, 3.4. A formalista-fizikalista egyensúly elmélet alkalmazásának kísérlete a tövisháti színtérre alfejezetet!

40  |  Biczó Gábor

1850n

1880a

1890a

1900a

1910a

1930n

1941a

1977n

1992n

2002a

összes

541

507

538

560

628

669

734

998

980

913

magyar fő

421

392

469

482

597

580

708

917

938

852

román fő

114

83

69

78

31

78

25

79

42

60

magyar %

77,8 %

82,2 %

87,2 %

86,1 %

95,1 %

86,7 %

96,5 %

91,9 %

95,7 %

93,3 %

román %

21,1 %

17,6 %

12,8 %

13,9 %

4,9 %

11,7 %

3,4 %

7,9 %

4,3 %

6,6 %

Szamosardó etnikai – magyar és román népesség - viszonyai a népszámlálási adatok tükrében (Varga E. Árpád nyomán)

magyar közösségeinek életére gyakorolt hatásán keresztül fontos tényező. Szamosardó referenciális státuszának értelmezése elválaszthatatlan a helyi bentlakásos általános iskola a szomszédos falvak magyar közösségeit kiszolgáló funkciójától.25 A magyar–román lokális együttélés sajátosságaival foglalkozó kötetünkben ugyan külön elemzést Szamosardónak nem szenteltünk, de a településre vonatkozó utalások vagy esettörténetek formájában a falu referenciális státuszát több tanulmány is értelmezi.

2.1.3. Bősháza Bősháza zsákfalu etnikai viszonyainak története az elmúlt évszázad népszámlálási adatainak tükrében ugyancsak stabilitást tükröz. A román közösség lélekszámát illető egyetlen törés hátterében a 70-es évek végén – 1977 és 1992 között – a vonzó városi munkahelyek miatt történt kiköltözés áll. A jelenségben figyelemreméltó – amint ezt a grafikon is mutatja –, hogy az időszakban a magyaroknak az össznépességen belüli aránya pontosan annyival nőtt, mint amennyivel a román népesség száma csökkent. Ettől eltekintve 1880 és 1977 között a magyarok és románok az össznépességhez viszonyított számaránya +/- 5 % körül ingadozik. 1850n

1880a

1890a

1900a

1910a

1930n

1941a

1977n

1992n

2002a

összes

461

629

616

683

701

705

709

746

651

592

magyar fő

238

316

302

390

424

381

407

431

433

396

román fő

221

285

303

292

277

319

299

315

218

196

magyar %

51,6 %

51,82 %

49 %

57,1 %

60,5 %

54 %

57,4 %

57,8 %

66,5 %

66,9 %

román %

47,9 %

46,9 %

49,2 %

42,8 %

39,5 %

45,2 %

42,2 %

42,2 %

33,5 %

33,1 %

Bősháza etnikai – magyar és román népesség – viszonyai a népszámlálási adatok tükrében (Varga E. Árpád nyomán) 25 A szamosardói iskola státuszával kapcsolatban részletesen lásd a kötet második fejezetét!

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  41

Bősháza látképe a református és az ortodox templommal

A késő szocializmus időszakában beállt arány – kétharmados magyar többség és egyharmados román kisebbség – pedig, nyilvánvalóan a korábbi lokális együttélési normák erejének köszönhetően, az elmúlt két évtizedben újra stabilizálódott. A kutatott települések közül a magyar és a román közösség önálló falurészben történt elkülönülése, noha léteznek átfedések és kölcsönös beköltözések, Bősházán a legmarkánsabb.

2.1.4. Völcsök Völcsök, bár a legközelebb fekszik településközpontjához, mégis a kiválasztott helyszínek közül a legelszigeteltebb falu. Ennek oka nem a Szilágycsehbe vezető három kilométeres betonút leromlott állapota, hanem az, hogy már a rendszerváltás előtt megszűnt a buszközlekedés. Az erdőkkel borított dombok közé beékelődött falu etnikai viszonyai meghökkentő stabilitást tükröznek. A magyar és a román népesség az összlakossághoz viszonyított arányának ingadozása mindössze +/-4 % körüli. A háztartások megtelepedése vegyes képet mutat, gyakorlatilag csak a faluközpontban található református templom környéke tekinthető túlnyomóan magyarnak.

42  |  Biczó Gábor

1850n

1880a

1890a

1900a

1910a

1930n

1941a

1977n

1992n

2002a

Összes

298

593

654

781

851

867

950

1155

1072

1035

magyar fő

189

381

431

508

552

565

608

751

732

697

román fő

109

185

202

273

299

298

342

402

340

338

magyar %

63,4 %

66,1 %

65,9 %

65 %

64,9 %

65,2 %

64 %

65 %

68,3 %

67,3 %

román %

36,6 %

32,2 %

30,9 %

35 %

35,1 %

34,4 %

36 %

34,8 %

31,7 %

32,7 %

Völcsök etnikai – magyar és román népesség - viszonyai a népszámlálási adatok tükrében (Varga E. Árpád nyomán)

Völcsök látképe, középen a református, hátrébb és kissé balra az ortodox templommal

A kutatott települések etnikai viszonyainak bemutatásakor nem térünk ki külön részletességgel a népesség felekezeti és anyanyelvi megoszlására. Ennek oka, hogy a vallási és anyanyelvi homogenitási index a statisztikai vizsgálatok alapján a Szi­ lágyság viszonylatában, de különösen a Tövisháton a legnagyobb megfelelést tükrözi. (Tátrai 2011, 48–68) Mindez azt jelenti, hogy a magyar nemzetiségűek túlnyomó többsége református és magyar anyanyelvű. A román nemzetiségűek túlnyomórészt ortodox görögkeleti vallásúak és román anyanyelvűek. A teljes homogenitást árnyaló két fontos tényezőre azonban utalnunk kell. Egyrészt a népesség egynemű vallási megoszlását tekintve figyelembe kell vennünk a neoprotestáns kisegyházak jelenlétét, melyek jellemzője, hogy etnikailag vegyes gyülekezetekkel rendelkeznek. Monó népességének 0,5 % pünkösdista, 0,6 % Jehova tanúja (1992); Szamosardó népességéA Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  43

nek 0,2 % pünkösdista, 0,5 % Jehova tanúja (1992); Bősháza népességének 0,4 % Jehova tanúja (1992); Völcsök népességének 0,8 % Jehova tanúja (1992), 0,1 % adventista.26 Tapasztalataink és a rendelkezésre álló adatok szerint a neoprotestáns kisegyházak híveinek lélekszáma a tövisháti településeken stabil, nem mutat jelentős növekedést. Ugyanakkor a történeti egyházak aktív híveinek, a templomlátogatás csökkenésének hátterében tetten érhető szekularizációs folyamat, különösen a fiatalabb generációk esetében, figyelemreméltó. Másrészt, a történeti hitelesség kedvéért figyelemben kell tartanunk, hogy a tövisháti települések, mint általában egész Erdély vonatkozásában a román nemzetiségű ortodox vallású közösségek, részben 1948-ban adminisztratív intézkedések eredményeként keletkeztek. Ekkor tiltották be a görög katolikus egyházat, melynek román anyanyelvű hívei ortodoxok lettek. 1989-től került sor az egyház újjászervezésére, de a reunió lehetőségével a Tövisháton gyakorlatilag nem éltek.

Monó, Szamosardó, Bősháza és Völcsök etnikai arányainak változásai (folytonos vonallal a magyar, szaggatottal a román népességet jelöltük)

A kiválasztott települések etnodemográfiai tendenciái, pontosabban a stabilitást tükröző statisztikai adatok elemzése mellett ahhoz, hogy a Tövishát északi falvainak együttélési viszonyaira jellemző sajátosságokat a mikroregionális hálózati struktúra szintjén értelmezhessük, röviden utalnunk kell a közvetlen környezetben, elsősorban az adminisztratív községközpontokban megfigyelhető etnikai sajátosságokra és 26 A pünkösdista, a jehovista és az adventista közösségekre vonatkozó pontos adatok csak 1992-ből álltak rendelkezésre.

44  |  Biczó Gábor

folyamatokra. Továbbá indokolnunk kell, hogy a Szilágy-patak, a Szamos-folyó által határolt térszín két túlnyomóan román népességű – Vicsa és Szilágyújlak – települése miként illeszkedik a mikroregionális hálózat koncepciójába.

2.2. Vicsa és Szilágyújlak státusza Ha a választott térszín településeit sorra vesszük, akkor az alábbi sematikus térképen jól látható, hogy a kutatott falvak mellett a vizsgálatból kihagytunk két kisebb helyet, Vicsát (Vicea) és Szilágyújlakot (Someş-Uileac). Döntésünk oka, hogy lévén mindkét település gyakorlatilag teljesen román népességű, ezért a vegyes lakosságú faluközösségek etnikai együttélésének kérdését a vizsgálat középpontjába állító kutatás szempontjából kevéssé fontos színterek. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy a szomszédos településekkel ellentétben Szilágyújlak és Vicsa miért teljesen román? A felvetés értelmezése a rendelkezésekre álló ellentmondásos források alapján nem egyértelmű. A 14. század végén mindkét falu magyar jellegű, ami azért valószínű, mert a Máramarosból induló déli irányú román népesség-kirajzás elsősorban a fő folyóvölgyeket érintette, míg a viszonylag elzárt két falut feltehetően nem.27 Mindenesetre a forrásokból a viharos 17. század eseményeinek részletei jól kiolvashatóak. Mindkét település birtoklásának változatos története volt, majd az 1682-es évben Vicsa teljes egészében – valószínűleg Szilágyújlak is – megsemmisültek, lakosságuk szétszóródott (Petri 1901, 795). Bizonyos azonban, hogy 1699-ben Szilágyújlakon az újratelepültek református fatemplomot építettek, amit aztán 1738-ban renováltak. Ez arra utal, hogy a faluban ekkor még jelentős számú református lakos élt, amiből azonban nem következtethetünk etnikai hovatartozásukra. Ennek oka, hogy az időszakból tudunk román nyelvű református hitűekről, akik számára az 1701-ben Lipót császár által kiadott diploma az ellenreformációs politika jegyében egyfajta irányszabást jelentett (Sipos 1995, 356–359; R. Várkonyi 1987, 885–889). A kérdés részleteivel ehelyütt nem áll módunkban foglalkozni, de kétségtelen, hogy 1750-ben mindkét település túlnyomórészt görög katolikus vallású, ami arra utal, hogy a román nyelvű népesség került többségbe. Ennek hátterében az 1716-ban kezdődött és fokozatosan elterjedő gyakorlat állt, jelesül, elsősorban Moldvából olcsó munkaerő betelepítése az elnéptelenedett vagy ritkán lakott régiókba, mint a Szilágyságba is. A folyamat következménye, hogy a népszámlálási adatok 1850-től napjainkig mindkét település esetében 1 % alatti népességként tükrözik a magyarok jelenlétét.28 27 Lásd 1.1. alfejezetet! 28 A településközi együttélés kérdését a projekt keretében nem vizsgáltuk. A Vicsával és Szilágyújlakkal kapcsolatos attitűdök értelmezését meghatározza, hogy közvetlen szomszédjuk a túlnyomóan magyar Szamosardó, ahova a manapság terjedőben lévő vegyesházasságok révén kerülnek

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  45

2.3. Községközpontok Románia községszintű közigazgatási rendszere több lépcsőben épült ki. Ennek eredményeként a II. világháború után a közel 10 ezer településből kb. 4000 községet és várost szerveztek, elsősorban a közel azonos lélekszám elve alapján.29 A településközpontot adminisztratív módon jelölték ki, gyakran függetlenül az adott társtelepülések lokális és történetileg kialakult hagyományos kapcsolatrendszerétől.30 A „comuna” adminisztratív közigazgatási egység megszervezésének gyakorlata a kijelölt központokba szervezett szolgáltatások – hivatalok, egészségügyi intézmények, kereskedelmi egységek – centralizálásával akarva akaratlanul hozzájárult a társtelepülések meggyengüléséhez. A kutatásban érintett falvak három különböző községközpont fennhatósága alá tartoznak. Sülelmed város Monónak és Szamosardónak, Benedekfalva község Bősházának, míg Szilágycseh város Völcsöknek központja. A felsorolt települések mellet piacközponti szerepe miatt, elsősorban Monó és Szamosardó gazdasági életében, közvetve fontos szerepet játszik még Égerhát. A négy település története, regionális súlya és lokális funkciója nagyon különböző. Ugyanakkor a vizsgált tövisháti településekkel szembeállítva a településközpontok között kimutatható fontos hasonlóság, hogy esetükben az etnikai együttélés időben kevésbé stabil viszonyokat mutat, a folyamatok, ellentétben a kutatási helyszín falvaival, leírhatóak az asszimiláció és akkulturáció értelmezési keretei között. Ennek, bár vannak eltérések, általános okai jól azonosíthatóak. A nagyobb forgalmi kitettség miatt az északra fekvő máramarosi területekről kiinduló „hagyományos” bevándorlási célpontok, amit a településközponti szerep csak felerősít, amennyiben a lokális adminisztratív, gazdasági és kulturális funkció munkahelyképző és munkaerővonzó tényezők. Ennek függvényében lássuk röviden az érintett településeket!

be román nemzetiségű lakosok. Ugyanakkor a vegyes népességű Völcsök és Monó román közössége valamint Vicsa és Szilágyújlak vonatkozásában jelentős házassági-rokoni kapcsolatok mutathatóak ki. 29 Az átszervezés hátterében a román szocialista ideológiában igen erősen érvényesülő ipari-modernizációs kényszerfejlesztés, valamint ennek megalapozására, a domináns városias településszerkezet kialakításához szükséges népességkoncentráció elkerülhetetlenségének tévképzete állt. Az alapvetően rurális, aprófalvas erdélyi területek esetében az átszervezés kevéssé leplezett másodlagos célja a történetileg kialakult etnikai viszonyok adminisztratív eszközökkel történő megváltoztatásának szándéka volt. 30 Szilágyi Ferenc munkájában a történeti Szilágyságot részletesen tárgyalja (Szilágyi 2007).

46  |  Biczó Gábor

2.3.1. Sülelmed Sülelmed 2004-ben lett város, kifejezetten azért, mert Nagybánya távolsága, Máramaros megye déli régiójának urbanizációs deficitje miatt a kényszer-városiasítás politikája itt talált terepet. Sülelmed a Szamos völgyében a Nagybányát Zsibóval összekötő út mentén fekszik. A nem egészen 1500 lakosú város a két kutatási helyszín Monó és Szamosardó mellett további két tövisháti település, Vicsa és Szilágyújlak központja is. Sülelmed újkori történelme hamisítatlanul képzi le a térség históriáját. 1601-ben Basta seregei felégették, majd 1682-ben németek dúlták fel. A 17–18. század fordulóján sok a pusztatelek és az 1720-as összeírás mindössze 23 adózót jegyzett fel a településen. A 18. század folyamán fekvésének köszönhetően fontos vásárhellyé fejlődött, a Szamos-mellék és a Tövishát falvainak árucseréje részben itt bonyolódott. Az időszak kezdetétől vegyes lakosságú település (Petri 1901, 363–364). Ugyanakkor az elmúlt évszázad etnikai statisztikai adatait górcső alá véve kiderül, hogy Sülelmeden a magyar népesség aránya látványosan csökkent. Míg 1880-ban a lakosság 20 %-a magyar, majd 1910-re a dualizmus utolsó harmadára jellemző asszimilációs nemzetpolitika hatására 35 %-ra nőtt, de 1930-ra lecsökkent 18 %-ra, onnan pedig 1992-re 11 %-ra esett, a 2002-es népszámlálási adatok szerint stagnál.

2.3.2. Benedekfalva Az alig több mint 500 lelkes község Szilágy megyében, a Szamos folyó bal partján, a Cikói szorostól délre fekszik.31 Sülelmedhez hasonlóan a népesség változásában döntő szerepet játszott, hogy a 17. században többször feldúlták. A falu református egyháza a pusztító harcoknak köszönhetően a 18. század elejére megsemmisült. (Petri 1901, 117) Már Petri Mór is vegyes lakosságú településként írta le a kora 18. századi adózókat összeíró listák elemzése alapján. A település forgalmi helyzetét meghatározta, hogy a Nagybányáról Zsibóra vezető út és az erről Szilágycseh irányába elágazó országút találkozásánál fekszik. Benedekfalva etnikai viszonyai Sülelmedhez képest kisebb ingadozást tükröznek. Míg 1880-ban a lakosság 21 %-a magyar, 1910-ben, majd 1930-ra nagyon enyhén 20 %-ra csökkent, onnan pedig 1992-re további 1 %-al esett, ahol a 2002-es népszámlálási adatok szerint gyakorlatilag stagnál.

31 A Cikói szoros a településtől északra, a Szamos összeszűkülő folyásvölgye.

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  47

2.3.3. Szilágycseh Szilágycseh a környék legjelentősebb települése (2002-ben 5400 fő), az egykori azonos nevű járás központja, történelmi kisváros. A település múltja elválaszthatatlan a csehi vár történetétől. Szilágycseh a Tövishátat délnyugat-északkelet irányba keresztülszelő Szilágy-patak völgyében stratégiai utak találkozásánál fekszik. Észak felé Nagybánya, délre Zilah irányába nyíló közlekedési folyosó jelentőségét fokozta a közeli Hadad várával összekötő út. A 17–18. század fordulója, a gyakori katonai dúlások itt is alapvetően változtatták meg a népesség szerkezetét. Az adózás és a hadisarcok elől menekülő lakosságtól részben elhagyott város gyors virágzásnak indult a 18. században. Legnagyobb felekezete már ekkor is református volt. Petri alapvetően magyar településként írta le és ezt alátámasztják a rendelkezésre álló történelmi dokumentumok. Ugyanakkor az elmúlt évszázadban a domináns magyar közösség mellett részben a betelepítési politikának, részben az ezzel összefüggésben álló kényszer-urbanizációnak köszönhetően, jelenleg jelentős román kisebbség él a városban. Míg 1880-ban a két és fél ezres népesség 8 %-a volt román, ami aztán 1910-ben még némi csökkenést mutat, addig 1930-ra nagyon enyhe növekedést követően 11 %-ra emelkedik. A románok aránya a valamivel több mint 6 ezres népességben 1992-re elérte a 36 %-ot, majd a 2002-es népszámlálási adatok szerint a 39 %-ot.32 Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a kutatás színteréül választott észak-tövisháti települések etnikai-statisztikai mutatóikat tekintve stabil és kiegyensúlyozott közösségeket képeznek. Ehhez képest a mikrorégió természetes határai, a főforgalmi utak mentén található településközpontok vagy jelentős román többséggel jellemezhetőek, vagy a román népesség számarányának növekedésével leírható helyek.

32 A folyamat okainak részletes elemzése nem feladatunk. Ugyanakkor szeretnénk jelezni, hogy a tendencia mögött halmozódó és egymást erősítő tényezők hatása figyelhető meg. Egyrészt, a szocialista időszakban a város központjában felépített lakótelepre sok román családot telepítettek be. Másfelől, az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások és az állami adminisztráció ugyancsak a román munkaerő betelepítéséhez kínált lehetőséget. A város kötöttáru-gyára, a varrodák és a bútorüzem ma is sokakat foglalkoztatnak. A szilágycsehi magyar közösségben a politikai rendszerváltást követő húsz esztendőben a Magyarországra történő kiköltözés figyelemreméltó oka a fogyásnak. Végezetül, a városhoz tartozó már a 18. században is román többségű településről, Mutosról, az ott élő cigányság térnyerése miatt sok román települ a városba.

48  |  Biczó Gábor

IRODALOM Acsády Ignác 1896 Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720–21. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XII. Budapest Bóna István 1986 A népvándorlás a korai Erdélyben. In Erdély története I. Budapest, Akadémiai Kiadó

Borsos Balázs 2011 A magyar népi kultúra regionális struktúrája I–II. a Magyar Néprajzi Atlasz számítógépes feldolgozása fényében. Budapest, MTA Néprajzi Intézet Bunea, Augustin 1901 Statistică Românilor din Transilvania în anul 1750, făcută de vicarul episcopesc Petru Aron. SIBOLYA

Dobai István 2007 Szilágysági népesedési adalékok. In Múlandó Szilágyság. Kolozsvár, RegunPress

Gulyás László 2010 A közigazgatási térfelosztás és a kisebbségi kérdés kapcsolata az 1968. évi román megyereform tükrében. In Háda Béla–Ligeti Dávid–Majoros István–Maruzsa Zoltán–Merényi Krisztina (szerk.) Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. Budapest, ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Kiss Lajos 1991 Az Árpád-kori Magyarország Liptó megyétől Pilis megyéig. Magyar Nyelv, 1. sz. XCV.

Kniezsa István 1943a: Keletmagyarország helynevei. In Deér József–Gáldi László (szerk.) Magyarok és románok I–II. Budapest, Athenaeum 1943b Erdély víznevei. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve. Kolozsvár

Kós Károly 1974 Szilágysági magyar népművészet. (Bevezető) In Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest. Kriterion, 6–7.

Magyar Zoltán 2007 Szilágyság mondahagyománya. Budapest, Balassi Kiadó Makkai László – Szász Zoltán (szerk.) 1986 Erdély története I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  49

Mizser Lajos 2002 Közép-Szolnok megyei tájnevek Pesty Frigyes helynévtárából. Nyelvtörténeti adatok, 98. évf. 1.sz. 124–125. Nyárády R. Károly 1987 Erdély népességének etnikai és vallási tagolódása a magyar államalapítástól a dualizmus koráig. Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetének történeti demográfiai füzetei. 3. sz. Budapest

Ortutay Gyula (főszerk.) 1982 Szilágyság (szócikk) Magyar Néprajzi Lexikon V. kötet Budapest, Akadémiai Kiadó 33–35.

Petri Mór 1901 Szilágy vármegye monographiája I–IV. Budapest, Franklin

R. Várkonyi Ágnes 1987 Az egyházak és a románok vallási uniója. In Makkai László–Szász Zoltán (szerk.) Erdély története II. Budapest, Akadémiai Kiadó

Schulteisz Emil 2006 A magyarországi járványok történetéből. In Gazda István (szerk) Fejezetek az orvosi művelődés történetéből. Piliscsaba, Magyar Tudománytörténeti Intézet

Sipos Gábor 1995 Román református eklézsiák oltalomlevele 1700-ból. Europa Balcanica – Danubiana – Carpathica 2/b. Budapest

Szilágyi Ferenc 2007 A Partium közigazgatási földrajza. Studia Geographica – Geographiae Universi­ tatis Debreceniensis 17. Debrecen Tátrai Patrik 2011 Anyanyelv és nemzetiség mint az interetnikus kapcsolatok mutatója Erdély magyar lakosságának példáján. Tér és Társadalom, 25. évf. 2. szám

Turai Tünde 2003 A családszerkezet változása a szocializmus évtizedeiben a Szilágyságban. Erdélyi Társadalom, 2003. november, I. évf. 2. sz. 85–99. 2004a Az életút végén. Szilágyborzási öregek társadalmi helyzetének vizsgálata. Kriza Könyvek, Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság 2004b A nagycsalád intézményének bomlása és hagyományának továbbörökítési lehetőségei a Szilágyságban. In Szabó Árpád Töhötöm (szerk.) Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Cluj-Napoca: KJNT,

50  |  Biczó Gábor

Vofkori László 1996 Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Vörösberény, Balaton Akadémia Elektronikus hivatkozás: Tövishát Kulturális Társaság. http://tovishat.free.fr/page.html (Utoljára letöltve 2012. december 30.) Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–2002 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm Utoljára letöltve 2012. december 30.)

Gábor Biczó DESCRIPTION OF THE NORTHERN TÖVISHÁT, A REGION OF MIXED POPULATION

The introductory chapter of the book focuses on the general description of the region in which the research was carried out. The research site is a historically formed microregion of settlements of mixed population located in the Tövishát in the Szilágyság (Dealurile Majei) situated in Transylvania (Romania). It is an area of hills stretching between the valleys of the Sălaj river flowing from southwest to northeast and of the Someş flowing from south to north. The chapter describes the four settlements in focus; three of them, namely Monó, Bősháza and Völcsök, having a mixed population and one of them, Szamosardó, being mostly populated by Hungarians. We give a detailed analysis of the ethnohistoriographical and historical statistical background of long-term cohabitation of different ethnic groups. By doing so it is revealed that the markedly stable Hungarian and Romanian cohabitation of the settlements is a consequence of history, of population demography and of the ethnic processes of the last centuries. Stable ethnic cohabitation is a statistically documented condition arising when, in a given settlement, the proportion of different ethnic groups within the population does not extend a fluctuation of 15 per cent for at least one hundred year. In such cases of cohabitation the relations between the given ethnic groups allow the preservation of integrity of a group in terms of language, culture, religion and customs and also the mutual acceptance of the specific characteristics of the other ethnic community.

A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása  |  51

Monó, a háttérben Sülelmed, 2010