Megvagyunk mi egymás mellett. Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének kutatócsoportja 2009–2012 között az erdélyi Szilágyság peremvidékén etnikailag vegyes (magyar és román) népességű települések hosszú távú együttélési folyamatait tanulmányozta. Jelen kötet fejezetei az eredményeket összegző elemzéseket tartalmaznak, melyek a térségben történetileg kialakult stabil etnikai együttélési helyzet jellemzőit és sajátosságait mutatják be. A szilágysági Tövishát északi falvaiban tapasztalt figyelemreméltó társadalmi és kulturális gyakorlatok a kiegyensúlyozottan működő etnikumközi kapcsolatok „jó” példája. Az Antropos eddig megjelent kötetei: Biczó Gábor (szerk.): Antropológiai irányzatok a második világháború után Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom – Egy új paradigma útkeresése Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat – A vizuális művészetek antropológus szemmel Alfred Reginald Radcliffe-Brown: Struktúra és funkció a primitív társadalomban Wolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiába Az Idegen – Variációk Simmeltől Derridáig N. Kovács Tímea: Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról Biczó Gábor–Kotics József (szerk.): „Megvagyunk mi egymás mellett…” – Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

„Megvagyunk mi egymás mellett…” – Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

„Megvagyunk mi egymás mellett…”

„Megvagyunk mi egymás mellett…” Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézete és a Csokonai Kiadó sorozata

Sorozatszerkesztő Biczó Gábor

„MEGVAGYUNK MI EGYMÁS MELLETT...” Magyar–román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton Szerkesztette Biczó Gábor – Kotics József

• • •

ME KVAI, 2013

A könyv az Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek két vegyes lakosságú kisrégióban (Tövishát, Zobor-vidék) OTKA 78618. sz. kutatási pályázat (2009–2012) keretében jelent meg.

Lektorálta: Czégényi Dóra, Ilyés Zoltán, Pozsony Ferenc Olvasószerkesztő: Magyari Márta

© Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, Miskolc, 2013

ISSN 1589–9136 ISBN 978-963-358-034-9

A kötetben található fotókat a kutatócsoport tagjai készítették. Grafika, borító: Dallos Csaba Nyomdai előkészítés és technikai szerkesztés: Dallos Csaba Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen Felelős vezető: Kapusi József

• TARTALOM Biczó Gábor–Kotics József: Bevezető...................................................................... 5 ELSŐ RÉSZ: AZ EGYÜTTÉLÉS SZÍNTEREI Biczó Gábor: A Tövishát északi vegyes lakosságú színterének leírása....................25

Biczó Gábor: Az etnikai együttélési egyensúlyhelyzet elmélete: a szilágysági Tövishát északi falvainak példája...................................................53

Kotics József: Divergens megélhetési stratégiák és az értékrend etnikai dimenziói – A tövisháti példa............................................................... 105

Bán András: „Ez itt az én időmből van.” Vizuális antropológiai kutatás tövisháti román és magyar portákon................. 141 Dallos Csaba: Az elbeszélés és a reprezentáció lehetőségei a dokumentumfilmben, a szilágysági terepmunka példáján.............................. 173 MÁSODIK RÉSZ: ESETTANULMÁNYOK A TÖVISHÁTI ETNIKAI EGYÜTTÉLÉSRŐL Keresztury Ágnes: Változó idők: tradíció és migráció Bősházán..........................205

Osgyáni-Kovács Kitti: A közösségi élet vizsgálata Völcsökön avagy a „hiány” funkciójáról.............................................................................. 227

Mészáros-Nagy Éva: Női normák és életvezetési gyakorlatok kulturális antropológiai vizsgálata Monón........................................................ 251

Ujhelyi Anna: A magyar–román együttélés vizsgálata globális-lokális ellenhatások tükrében Bősházán.............................................. 273 FÜGGELÉK „Elkacagott világ” – Portré az etnikai együttélésről a Szilágyságban dokumentumfilm szövegkönyve (Szilágyi Péter)..............................................295

5

• A

MAGYAR–ROMÁN EGYÜTTÉLÉS VIZSGÁLATA GLOBÁLIS-LOKÁLIS ELLENHATÁSOK TÜKRÉBEN BŐSHÁZÁN Ujhelyi Anna

Bősháza, 2009

273

1. TÉMAFELVETÉS Egy vegyes lakosságú település asszimilációs és akkulturációs mechanizmusainak vizsgálatára vállalkozom a lokális társadalmi élet különböző színterein. Az elemzés fő csomópontjai a nyelv, illetve nyelvhasználat, a vallás és az életmód, értve ezen a mindennapi élethez kapcsolódó gyakorlatokat. A felsoroltak az együttélés színterének alkotóelemei. A tanulmány az együttélés többféleképpen értelmezhető fogalma köré épül, s törekszik a jelenség minél szélesebb spektrumon történő bemutatására. Bősháza etnikai összetételének arányai a 19. század közepe óta alapvetően stagnálnak, ez a tény azonban a térségnek a kutatás során tanulmányozott valamennyi településére igaz (Varga 1998, 6). A falun belül nincs etnikai izoláció, nem figyelhető meg a nemzetiségi alapon történt elkülönülő letelepedés, és az idősebb helyiekkel készített interjúk amellett érvelnek, hogy ez hagyományosan mindig is így volt. A szoros együttélés ellenére a lokális társadalmi élet számos meghatározó színterén nem történt keveredés. Ilyen például a vallás, amely napjainkban is az etnikai hovatartozás függvénye (a magyarok jellemzően reformátusok, a románok pedig ortodox vallásúak), és az „elrománosodás”, illetve „elmagyarosodás” hiánya a nyelvhasználatban, azaz a kétségtelen interferenciális hatások megléte mellett a bősházai közösség domináns egynyelvűvé válásának nem tapasztalhatóak jelei. Összefoglalva: nem történt (történik) olyan asszimiláció, ami a helyzetben elvileg és a térségre vonatkozó általános társadalomtudományi tapasztalatok birtokában elvárható lett volna, amikor is „a befogadó, asszimiláló többség áll szemben az idegen asszimilálódó kisebbséggel” (Biczó 2009, 133). A kutatás eredményeinek bemutatásakor lényeges kérdés, hogy a kisebbség–többség reláció hogyan értelmezendő, hiszen a tágabb környezetben a románság létszámarányát tekintve többségben van, ám lokális szinten (Bősházán) éppen fordított a helyzet. Hipotézisem szerint az etnikai együttélési folyamatok egyidejűleg függenek a lokális gazdasági és társadalmi viszonyokat meghatározó hagyományoktól és az ezzel ellentétes globális hatásoktól, amelyek leginkább az 1989-es „fordulat” után jelentek meg. Ennek értelmében a tanulmány egyik kitüntetett kérdése a két ellenható tényező, a globális és a lokális hatásviszonyok, tehát a glokális színtér megszerveződésének alapelveire irányul. A dolgozat alapvetően terepmunkára alapozott, de szekunder forrásokat is felhasználó kutatásra épül. A kezdeti empirikus megfigyelések után egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak a kötött beszélgetések, amelyek formájukat tekintve az esetek többségében félig strukturált interjúk voltak. A terepmunka szempontjából jelentőséget nyert a terepre való gyakori és rendszeres visszatérés. Az interjúalanyok felkutatása

274 | Ujhelyi Anna

„hólabda módszer”-rel történt, de törekedtünk a település etnikai arányainak a kérdezett mintában érvényesített reprezentativitására.1 A dolgozat az asszimiláció és az akkulturáció terminusok értelmezésével alapvetően a modern kritikai antropológiai diskurzus azon irányzatához köthető, amely a szocio kulturális hasonulást alapvető és természetes társadalmi folyamatként, az „elhatárolódás csökkenésének” eseményeként szemléli (Yinger 2002, 25). Ennek értelmében az asszimiláció értelemtartalma nem egyenlő az asszimiláns csoport kultúravesztésével, annak inkább egyfajta átalakulásként, átmenetként értelmezhető. Tehát egy kultúra állandóan változik és ennek része lehet a teljes feloldódás is, amely ellen küzdeni tulajdonképpen utópikus törekvés az idő megállításáért (Raz 1997, 182–183). Az asszimilációt, illetve a szociokulturális hasonulás egész jelenségét, ennek tüneteit, valamint Bősháza esetében, mint látni fogjuk, tulajdonképpeni hiányát a globális hatásokra érkező, a lokális hagyományos értékeknek az együttélési tradíció bázisán kidolgozott válaszaként fogjuk fel.

2. BŐSHÁZA A bősházai lakosok a település történelmét a Kaizler család 18. századvégi megjelenésétől tartják számon. A Kaizlerek hosszú éveken keresztül voltak a falu főbirtokosai, az elbeszélések alapján az ő elmenetelük, azaz elhurcolásuk után ért véget Bősháza „bőség háza” (Petri 1902, 163).2 korszaka: „Itt voltak Kaizlerék, vót sok épületjük, ki tudja, hány, ...ottan a magyar temető felé. Olyan pince vót, hogy a szekér bement és ökröstűl megfordult benne. Azt mondták, hogy Kaizler tartott egy ezred katonaságot a magyar idő alatt. Annyi gabonát, meg mindent adott. Mikor ők elmentek, a románok lebontottak mindent.” 3 A település lakossága a 2009-es felmérésünk alapján 541 fő, amelyből 67% a magyar, 33%-a pedig román nemzetiségű.4 A faluban jelenleg nincs annyi munkalehetőség, amennyi a lakosság igénye lenne. Azok, akik mezőgazdasággal foglalkoznak, leginkább önellátóak, csak saját és a család részére termelnek. A rendszerváltást megelőzően viszont a falu lakosainak szinte egésze a helyi termelőszövetkezetben dolgo1 A projektmunka részeként szervezett terepkutatáson kívül többször végeztem átlagosan egyhetes egyéni terepmunkát a helyszínen. 2 Petri Mór monográfiájában a település nevének eredete: bőség háza, vagy másik olvasatban: bi=kettő és usă= ajtó, tehát kettős ajtó. 3 62 éves férfi, Bősháza. A tanulmányban idézett interjúalanyok egy kivétellel mindegyike bősházai illetőségű, ezért a továbbiakban ezt külön nem jelölöm. 4 Az etnikai arányokkal kapcsolatos statisztikai adatokat lásd a kötet első fejezetében: A kutatási színtér leírása!

A magyar–román együttélés vizsgálata Bősházán | 275

zott. A munkalehetőség hiánya miatt az aktív korúak zöme ingázik, tehát a közeli városok valamelyikében dolgozik.5 Sokan vannak, akik Magyarországon, vagy más európai országban, elsősorban a mediterrán térségben dolgoznak, ám eme munkavállalás fontos jellemzője, hogy átmeneti, az ilyen jellegű munkát végzők rendszerint visszatérnek a faluba: „Ők [a románok] elhúzódnak Spanyolba, vagy másik városba. A magyarság nem. Kimegy, aztán vissza is jön.”6 A román lakosság nagyobb mértékű mobilitása a dél-európai országokba a nyelvi akadályok könnyebb áthidalásának és a rendszerváltást követően kialakult tekintélyes kolóniáknak köszönhető.

3. ASSZIMILÁCIÓ ÉS AKKULTURÁCIÓ Az asszimiláció és akkulturáció fogalmi keretei a bősházai együttélés és etnikus érintkezésben kölcsönösen érvényesülő hatásrendszer leírására korlátozott értelemben alkalmas. Az okok ismertetéséhez és elemzéséhez megítélésem szerint leginkább a yingeri asszimilációelméleti modell rövid bemutatása mentén vághatunk neki (Yinger 1994). A yingeri elképzelés szerint a hasonulás nem egyirányú folyamat. A többségi és a kisebbségi csoportok interakcióiban egyaránt változást feltételez, viszont a változás nem egyenlő mértékű (Yinger 2002). Eszerint az asszimiláció akkor következik be, amikor etnikai csoportok hosszú távú kapcsolatba kerülnek egymással, amely akár évszázados múltú érintkezési folyamatokra nyúlik vissza. A yingeri elméletnek tehát fontos jellemzője a hasonulás gyakran megfigyelhető aszimmetrikus jellege. Meghatározása szerint az asszimiláció értékelő típusú, de nem leíró fogalom, amely egyaránt magában foglalhatja a kulturális cserét és a kultúrák összeolvadását. Yinger modellje szerint fontos megkülönböztetni az asszimilációs folyamatokat olyan szempontból is, hogy azok egyéni, vagy csoportos szinten mennek-e végbe. Jelen elemezés az asszimilációs és akkulturációs folyamatok, pontosabban ezek relatív és részleges értelemtartalmával, egyéni és csoportos megjelenési formáival egyaránt foglalkozik. A hangsúlyt a csoportvizsgálatokra helyeztük, mivel a kutatott településen a szociokulturális hasonulási folyamatok a lokális társadalom egészét érintik. Mindez a legmarkánsabban a későbbiekben részletes tárgyalásra kerülő nyelvhasználatban jelenik meg: a bősházai románok és magyarok többsége kölcsönösen magas színvonalon ismeri egymás nyelvét. Ugyanakkor a funkcionális és általános kétnyelvűség egyik etnikai közösség esetében sem vezet tényleges as�szimilációhoz. 5 A munkamigráció céltelepülései leginkább Nagybánya (Baia Mare), Zsibó (Jibou) és Zilah (Zalău). 6 70 éves nő

276 | Ujhelyi Anna

Az akkulturációt a hasonulási folyamatok következményeként értelmezzük: „Az akkulturáció az új vagy megváltozott életkörülményekhez való alkalmazkodás, beilleszkedés sokszínű folyamatát jelenti, és noha egyéni, szinguláris sorsok, életrajzok esetében is vizsgálható jelenségről van szó, az ilyen tárgyú kutatások mégis túlnyomórészt nagyobb közösségekre (pl. faluközösségekre), illetve egész népcsoportokra vonatkoznak és koncentrálódnak” (Erb 2002). Az akkulturációnak fontos tulajdonsága, hogy az átvétel, vagy az értékek cseréje akkor jöhet létre, ha az egyének, mint az akkulturálódó csoport tagjai képesek azonosulni az átvenni kívánt, másik csoport értékeivel és azokat beillesztik saját kulturális mintáikba. Bősházán az etnikai színezetű konfliktusok hiánya és a nyíltan vállalt kétnyelvűség, valamint a napjainkban egyre szaporodó vegyes házasságok következményei lehetnek a kölcsönös érték-azonosulásnak. Hipotézisünk szerint a vizsgált falu közösségében a hosszú távú együttélés eredményeként leírható szociokulturális hasonulás tünetei nem értelmezhetőek klasszikus asszimilációként. A bősházai lokális modellben a kulturális minták átadása, átvétele és cseréje igen „lassú” folyamat, amely igen hosszú ideje tart. Az okok önmagukban is komplex, több összetevőből álló tényezők, melyek közül megfigyeléseink szerint az egyik legfontosabb, hogy a közösség tagjai elsősorban a falu lokális társadalmába tartozóként ismerik el egymást és nem tesznek olyan különbséget egymás között, ami a fenti alapelvet felülírná. Ezért nem figyelhető meg etnikai stigmatizáció, vallási intolerancia, vagy a nyelvhasználatot korlátozó normatív intézkedés. Az akkulturációként felfogható folyamatok működésének manapság kibontakozó szituatív színtere az elmúlt években, leginkább a „fordulat” után, a vegyes házasságok egyre nagyobb arányban elterjedő intézménye.

4. EGYÜTTÉLÉS A TÖRTÉNELEM TÜKRÉBEN ÉS AZ EMLÉKEZET ALAPJÁN A falu lakosainak kollektív emlékezetében az 1989-es év, azaz a rendszerváltás, a fordulat éve meghatározó jelentőségű, a helyiek gyakran ezt az esztendőt egyfajta „origónak” tekintik, határozottan megkülönböztetve ezzel az előtte lévő és az utána következő időszakot. A terepmunka során megkérdezett bősházi lakosság alapvetően három részre osztotta a közelmúltra vonatkozó emlékezetet meghatározó történelmi időt: „magyar idők”, a Ceausescu rezsim, azaz a fordulat előtti időszak, valamint a fordulat utáni évek, a demokrácia, amibe beletartozik a közvetlen jelen is. A II. világháború idején, 1940-ben a második bécsi döntés rendelkezései alapján Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A bősházai lakosság legidősebb tagjai erre az időszakra vonatkozó markáns emlékekkel rendelkeznek, ez a korszak az úgyneveA magyar–román együttélés vizsgálata Bősházán | 277

zett „magyar idők”. A korszak kitüntetett jelentőségű az egész közösség történetének szempontjából. „Tehát úgy van, hogy valamikor sokkal jobban megértetjük magunkat a románokkal, mint a magyarokkal. [Az idősebb korosztálynál] azért másabb kicsivel, másabb volt a helyzet, amikor mondjuk még Magyarországhoz tartoztak, Tatám mesélte…” 7 Az interjúkból az derült ki, hogy az együttélés a II. világháború időszakában és közvetlen ezután sok problémával járt. Ugyanakkor arra is fény derült, hogy nem a helyi lakosok személyes konfliktusai végett, hanem: „A gyűlölet [volt az oka a konfliktusoknak]. Ha esetleg magyar idő volt, és nagy ember volt és gyűlölte a románt esetleg akkor az visszaadta neki a gyűlöletet.” 8 A releváns értelmezésekből kiderül, hogy azok az emberek, akik mindvégig a faluban éltek, a különböző politikai eseményeket, intézkedéseket jellemzően a „nagyok”, a politikai elit hatalomért vívott harcaként konstatálták. A „magyar időkre” a magyar nemzetiségűek nem nosztalgikusan, vagy revizionista módon gondolnak vissza, hanem úgy, mint egy olyan korszakra, amikor ugyan egy másik állam állampolgárai voltak, viszont a mindennapi élet alapvetően nem változott meg, az együttélés fizikai körülményeire az éppen aktuális politikai rendszer nem gyakorolt befolyást. A helyi emlékezetben a következő „nevezetes” időszak a II. világháború utáni évekkel vette kezdetét, amikor Észak-Erdély ismét Romániához kerül és a szocialista állam megalapozása után, majd 1965-től Ceausescu diktatúrájában teljesedett ki. Az interjúkból kiderült, hogy ezek az évek képezik a kollektív emlékezet „legsötétebb” korszakát. Világossá vált, hogy a bősházai etnikai együttélés közösségi színtereire a „magas” politika ekkor közvetlenül befolyást gyakorolt a magyarok elnyomásán keresztül. „Ceauşescu idejében volt nagyon lesújtva a magyarság, ha egyet szólottak szedték össze őket és vitték is a tömlöcbe.” 9 A magyar lakosságot az adminisztratív politikai intézkedések sújtották. A szituáció értelmezése szempontjából fontos ismételten utalni arra, hogy Bősházán a magyar közösség képezi a lakosság többségét. A bősházai lakosság békés együttélése egy másik megközelítésből, amely nem az erőviszonyok rendszereként kezeli a két közösség kapcsolatait, mint lokális hagyományra is gondolhatunk. Olyan hagyományra, amely nem engedi az éppen aktuális politikai ideológia konfliktusgeneráló hatásait érvényesülni, illetve a gyakorlat szintjén nem vesz ezekről tudomást. A jelenség hátterében álló okok levezethetőek a hosszú távú együttélés tényéből, „ha egy településen az adott nemzetiség tagjai kisebbségben vannak, a másság mindennapos tapasztalattá válik, nagyobb teret kap a tolerancia” és „a magyarok között kisebbségként élő románok erősebb fenntartások7 23 éves nő 8 82 éves férfi 9 82 éves férfi

278 | Ujhelyi Anna

kal szemlélik a ’románokat általában’” (Csepeli – Örkény – Székelyi 2002, 34). Következésképpen az etnocentrizmus és az ebből fakadó nacionalizmus, illetve a bősházai faluközösségben élő magyaroktól való elszigetelődésre való hajlam kevésbé jelenik meg a mindennapokban. Az etnikai együttélési közösségek társadalmi távolsága jóval kisebb, mint az olyan területeken, ahol az etnikai arányok román többséget tükröznek. A mindennapi élet kölcsönösen nem hajlott az etnikai alapú szegregációra vagy izolációra. Ehhez a földrajzi adottságok is hozzájárultak, hiszen a település relatíve elszigetelt, nehezen megközelíthető, ami egyfajta peremjelleget kölcsönöz a falunak (Biczó 2008, 282).

5. EGYÜTTÉLÉS MA, AVAGY ÉLET A „FORDULAT” UTÁN A településen minden megkérdezett arról számolt be, hogy a politikai rendszerváltást követően megszűntek az elsősorban politikai okokra visszavezethető inzultusok. Sőt, a község vezetésébe, melynek önkormányzati hivatala Benedekfalván található, magyar alpolgármesterek is bekerültek. Kutatásaink szempontjából fontos kiemelni, hogy Bősháza kisebbségi képviselete a magyar nemzetiségű alpolgármester személyében pozitív hatással volt a helyi együttélési viszonyokra. A faluban végrehajtott infrastrukturális fejlesztések, a szilárd útburkolat, az iskola és az óvoda felújítása az egész faluközösség érdekeit szolgáló beruházások voltak, melyeket a közvélemény egységesen üdvözölt és támogatott. A politikai rendszerváltást követően az együttélési helyzet alapviszonyait érintő változások olyan tendenciákban mutatkoznak meg, mint például a vegyes házasságok számának növekedése, vagy az egyre gyakrabban hangoztatott érvényesülési elv: „Van ilyen, hogy azt mondja valaki: román nyelven oktatom a gyerekemet, mert Romániában lakunk.” 10 Mindkét jelenség a két etnikai közösség egymással kapcsolatban korábban érvényesnek tekintett értékrendjében bekövetkező változására utal. A rendszerváltást követő társadalmi változásfolyamatok ráirányítják a figyelmet az identitásalkotókhoz és az etnikai identitáshoz való viszonyulás módosulására. Míg a bősházai románok etnikai identitása egybeesik az államnemzeti identitással, addig a helyi magyarok állampolgársági lojalitása és etnikai identitása eltérő értékmegalapozásra vezethető vissza (Csepeli – Örkény – Székelyi 2002, 24).11 A „magyarnak lenni” identitás elsősorban az értékrenden keresztül kifejezésre jutó azonosságta-

10 70 éves nő 11 A jelenséget árnyalja, hogy sok bősházai magyar a magyar állampolgárság lehetőségének felvételével igyekszik élni.


pasztalat. Az értékrend alapján a bősházai magyarok jellemzően két identitás-típusát tudjuk megkülönböztetni. hagyomány alapú értékrend – anyanyelv használata és „szeretete”

modern értékrend

– az etnikai közösséghez (és valláshoz) való tartozás fontossága – a vegyes házasságtól való elzárkózás

– anyanyelv „szeretete”, de mindennapi használata elhagyható – kevéssé fontos az etnikai közösséghez (és valláshoz) való tartozás – mindegy, hogy a házasfelek milyen nemzetiségűek

– a gyermek magyar iskolában történő oktatása

– a gyermek román iskolában történő oktatása

– ragaszkodás a szülőfaluhoz

– mobilitási hajlandóság

„nálunk a magyarok többsége tud románul.(…)Hát azért „Tudni kell a román nyelvet, kell tisztelni a románokat, együtt kell velük működni, de nem kell velük keveredni.”12 csak Romániában élünk, azért.”13 „Ma már azt hiszem, egyik fiatal sem engedi meg, hogy a szülei beleszóljanak az életébe.”14

Az egymással szembe állított két értékrend, pontosabban értékhorizont közös vonása, hogy mindkettő párhuzamosan kimutatható a lokális magyar etnikai közösségben.121314 A hagyományos normákat és szokásokat preferálók értékközösségére jellemző, hogy a csoportba tartozók identitását nagymértékben befolyásolja az etnikai hovatartozás tudata, és ezt a csoportkohézió fontos elemének tartják. Ők kötődnek leginkább a szülőföldhöz, a szülőfaluhoz, ahol már az ősök is éltek, és ezzel igazolják maguk számára ittlétük értelmét. Értékrendjük emocionális karakterű, de jól azonosítható identitáselemeket tartalmaz. Minden olyan tényezőt igyekeznek megőrizni, amely szerintük méltán fejezi ki magyarságukat, például a magyar nyelv használatát, az erőteljesebb vallási kötődést. Etnikai vonásaik megtartása mellett törekszenek megakadályozni a keveredést a románokkal. A kutatások arra engednek következtetni, hogy ez a tipikusnak tetsző értékrend az elmúlt másfél évszázadban generációról generációra hagyományozódik, és a jelenben is megfigyelhető békés együttélést, valamint az etnikai csoportok arányának stabilitását eredményezi. A bősházai magyar közösség „hagyománykövetői” igyekeztek identitás-konstitutív alkotóként megőrizni a kulturális örökség elemeit, de ez nem jelentett elzárkózást. Az együttélésre jellemző, hogy a közös – fizikai és mentális – tereket a magyarság megosztja a románokkal, amíg az érintkezés minősége nem veszélyezteti a két etnikum közötti világos határok fenntartását. A szomszédság, a barátság, vagy a közös 12 62 éves férfi 13 23 éves nő 14 32 éves férfi

280 | Ujhelyi Anna

munkavégzés alkalom a kooperációra, de a saját etnikai kötődés érvényre juttatására is. A hagyományos értékközösség hívei identitásukat nem feltétlenül a „románság” ellenében határozzák meg, hiszen alapvetően tisztelik, elfogadják a falu sorsközösségét. Az identitásőrzést inkább olyan értéknek tekintik, amelynek föladása súlyos veszteség lenne, alapozva mindezt – tudatosan, vagy tudattalanul – a sok évszázados közös múltra, amellyel teljes mértékben lehet azonosulni. A kutatási tapasztalatok alapján e csoport jellegzetes személyiségei a hatvan éven felüli magyar férfiak. A település magyar közösségének másik informális csoportjába a modern értékrenddel, értékválasztással jellemezhető bősháziak tartoznak. A fiatalabb generációk tagjaira a politikai rendszerváltást követően nyitottabbá váló társadalmi környezet nagyobb hatást gyakorolt. Felfogásukban a kollektív csoportérdeket az élet minden területén megelőzik az egyéni érdekek. A modern értékválasztás informális közösségéhez tartozó bősházai magyarok nem feltétlenül tartják fontosnak az etnikus identitástényezőket, mint önreprezentációs eszközöket, sőt, ezekről hajlandóak akár teljes mértékben is lemondani. Az interjúk alapján figyelemreméltó, hogy az etnikai ön azonosságnál a gazdasági érvényesülés fontosabb és a saját szociokulturális közösséggel történő érzelmi azonosulás másodlagos. A jelenség logikus folyománya, hogy az érintettek mobilitási hajlandósága nagyfokú, perspektivikusan életüket nem a hagyományos „világhoz” kötik. A modern értékválasztást preferálók gyakori érve, hogy bár magyar többségű településen élnek, mégis Románia állampolgárai, ami az egyéni tervek szempontjából megkerülhetetlen tény, ezért nem csak illő, de ajánlatos a román nyelv ismerete.15 A modern értékválasztással jellemzett „csoport” képes szakítani az évszázados hagyományokkal, amelyeket nem tekintenek magánvaló értékhordozóknak. Az együttélési egyensúlyt jellemző disszimilációs törekvések fenntartása már nem lényeges eleme identitásuknak. Fontos megjegyezni azt, hogy az eddigiekben jellemzett két csoport együtt és egymásra hatással képezi a bősházai lokális társadalom magyar etnikai közösségét. Az értékválasztás alapján tételezett informális „csoportok”, melyekre strukturális különállás vagy csoporttudat nem jellemző, tulajdonképpen a lokális társadalomra kifejtett globális hatások változásokat generáló következményeként írhatóak le.

15 Az állampolgárság e csoport tagjai számára sem jelent többet egyfajta jogi kategóriánál, viszont saját magyar származásukhoz sem kötődnek érzelmileg olyan erősen, mint az előbbi csoport.


6. AZ EGYÜTTÉLÉS SZÍNTERE 6.1. A vallás szerepe az együttélésben A vallás a nyelvhasználathoz hasonlóan etnicitást jelöl, hiszen etnikai különbségekre is rámutat (Hall 1997, 74). A vallás világnézet, értékrend is egyben, ami túlmutat a puszta vallásosságon. E kontextusban tehát az ortodoxia a románság egyik önreprezentációs eszköze, a reformátusság pedig a magyaroké. Ezek szerint a vallás csoporthoz való tartozást jelöl, és szimbolikus elkülönülést eredményezhet (Frida 2002). Bősházán az etnikai együttélés gyakorlatának része a vallásos élet színtereinek megélése, az ezekhez történő kölcsönös viszonyulás. Az etnikai együttélés minőségét vizsgáló strukturált interjúkérdésekre adott válaszok fontos eleme volt például az, hogy a román pap és a magyar pap együtt van jelen a különböző szakrális alkalmakon. Tapasztalataink alapján elmondható, hogy a vallási vezetők együttműködése fontos eleme a lakosság harmonikus együttélésének, ami jól reprezentálja a kölcsönös tiszteletet. A különböző ünnepi alkalmakkor jellemző, hogy románok és magyarok együtt ünnepelnek, illetve saját ünnepeiket bizonyos mértékig „kiterjesztik” a másik etnikai csoportra is: „És akkor nálunk az a szokás, hogy viszünk piros tojást, viszünk tésztát, meg ezt-azt, a román szomszédokhoz, amikor nekik nincs, és akkor ők is hoznak, amikor nekünk nincs. És így egybe ünnepelünk. Tehát amikor ünnep van, akkor nem dolgozunk mi se. Nem lehet tudni, melyik az igazi [hit]. Ez nagyon rossz, mert hogy így külön tették...” 16 Az idézet jól kifejezi, hogy a bősházai együttélés nem csupán „egymás mellett élés”, de tényleges „egymással élés”. A vallás a nyelv megőrzésének fontos színtere és közege. Éppen ezért lényeges, hogy a liturgia mikor milyen nyelven folyik, hisz a szakrális szövegek egyfajta nyelvi állandóságot képviselnek. Az egyházak – ortodox és református egyaránt – alapvetően konzervatív értékközvetítő intézmények, ily módon a vallásosság a hagyományosnak mondható értékekhez, az etnikai identitástudathoz, a „nemzet” közösség-konstitutív képzetéhez történő kötődést erősíti. Ebben a nyelvnek kitüntetett szerepe van, különösen azért mert, mint az közismert Romániában az ortodoxia és a református vallás etnikai hovatartozást is jelöl. Az ortodoxia a kortárs román társadalomban funkcionális kohéziós tényező, mely szorosan kötődik a román történelemhez, nyelvhez és oktatáshoz egyaránt.17 16 23 éves nő 17 Az asszimilációs folyamatok eredményeként a vallási és nyelvi identitás között történeti léptékben érvényesnek tekintett szigorú megfelelés napjainkban már nem feltétlen általános törvényszerűség. Jó példa erre az Arad környéki reformátusok asszimilációja, ami az egyházat arra kényszeríti, hogy a hívek megtartása érdekében az istentiszteleteket román nyelven tartsák.

282 | Ujhelyi Anna

6.2. A nyelvhasználat kérdései A nyelvhasználat gyakorlata – amint erről a vallás szerepét taglaló részben már esett szó – a bősházai lokális együttélés meghatározó eleme, a saját etnikai csoporttal való azonosságélmény kitüntetett színtere. A nyelvhasználat, és ezzel összefüggésben a nyelv állapota reprezentálhatja egy etnikai közösség kulturális működésének alapvonásait. A romániai magyarság szempontjából a nyelvhasználat, illetve az, hogy a mindenkori nyelvpolitikai döntések miként befolyásolják a nyelvi integritás körülményeit, mindig kiemelt jelentőségű kérdés volt. A nyelvpolitika a közoktatáson keresztül még az olyan elszigetelt együttélési közösségek viszonyaira is képes volt hatást kifejteni, mint Bősháza. A 20. század második felében a romániai nyelvpolitika igen nagy változékonyságot mutat. Mint közismert a Ceausescu rezsim éveit általános kisebbségellenesség jellemezte, a kisebbségi nyelvhasználatot adminisztratív eszközökkel igyekeztek erőteljesen korlátozni. A kisebbségi nyelvhasználati jogok egyértelmű törvényi szabályozására a politikai rendszerváltást követően, csupán 1996 után, a kisebbségi jogok általános rendezésének részeként került sor. Az új helyzet utat engedett a pluralista szemlélet felé mutató nyelvpolitikának. Ennek köszönhetően 2001-től életbe lépett az a törvény, amelynek értelmében azon települések közigazgatásában, ahol a magyar népesség aránya meghaladja a 20%-ot, megengedett a magyar nyelv használata a közigazgatásban és a hivatali gyakorlatban (Szarka 2003 és Horváth I. 2009). Mivel Bősházán a magukat magyarnak vallók többségben vannak, ezért a diszkriminatív nyelvpolitikai rendeleteknek itt kevésbé érezhető hatásuk volt. A tapasztalatok és a helyi interjúalanyok beszámolói alapján elmondható, hogy Bősházán az etnikumközi kommunikáció során kettős nyelvhasználat él. Számos esetben megfigyelhető, hogy ha egy román és egy magyar beszélgetnek, akkor egyaránt használnak magyar és román szavakat, kifejezéseket is: „Nem is gondolkodik az ember, csakúgy jön. Ő mond magyarul valamit, én lehet, hogy románul válaszolok. Vagy én mondok valamit románul és ő magyarul válaszol.” 18 Viszont abban az esetben, ha több magyar beszélget egymással és akár csak egyetlen román személy kapcsolódik be a kommunikációba, mindenki automatikusan átvált a román nyelvre. A helyiek többsége tiszteli, vagy legalábbis elfogadja a másik nemzetiséghez tartozók nyelvét, sőt, büszke arra, hogy két nyelvet is anyanyelvi szinten beszél. Kivételek természetesen akadnak: például a falu boltjának és kocsmájának román nemzetiségű eladója már több mint tíz éve él a településen, mégse szólal meg soha magyarul, bár mindent megért. Vele ellentétben a férje, aki szintén román nemzetiségű, anyanyelvi szinten beszél magyarul 18 23 éves nő


is. A különbség oka, hogy az asszony beköltözőként homogén román környezetből érkezett és nem rendelkezik a törzsökös román nemzetiségűekhez hasonló magyar beszélt nyelvi tapasztalatokkal. A kölcsönös nyelvhasználati készség terén generációs eltérések is megfigyelhetőek. A bősházai magyar fiatalok számára már kevésbé fontos kérdés, hogy milyen nyelven szólalnak meg, míg az idősebbeknek még fontos a magyar preferálása. Ennek oka a globális modernizációs minták és normák beszivárgása, amely a fiatal generációkra nagyobb hatást gyakorol mint szüleikre vagy nagyszüleikre. A fiatalok többnyire praktikus megfontolások alapján döntenek arról, hogy melyik nyelvet használják. Többségük úgy véli, hogy románul „kifizetődő” megtanulni, mert így a városi munkaerőpiacon könnyebb érvényesülni. Az idősebbek is értékelik a román praktikus jelentőségét, úgy vélik, hogy előnyös, ha az ember mindkét nyelven meg tud szólalni. A bősházai magyarok nyelvhasználatára jellemző generációközi különbségként leírt tendenciák kétségtelen kapcsolatban állnak a lokális színtérre gyakorolt globális hatásviszonyok kérdésével. A lokális faluközösség néhány évtizede még igen zárt világa „kitágult”, a távolságok – fizikai és asszociatív értelemben egyaránt – egyre kisebbnek tűnnek, a haza, az otthon fogalma átértelmeződik (Appadurai 2001). Az egyénnek számos választási lehetősége van arra nézve, hogy mely csoport, csoportok tagja kíván lenni, vagy hol alakítja ki otthonát.

7. A VEGYES HÁZASSÁG INTÉZMÉNYE „[Yinger] a vegyes házasságot olyan házasságként határozza meg, mely társadalmilag jelentős különbségek határán – iskolai végzettség, társadalmi osztály, vallás, etnikai hovatartozás, anyanyelv, szórakozási szokások stb. – keresztül hat” (Gyurgyík 2004). A yingeri modell alapján vegyes házasság a csoport leginkább akkulturálódott tagjai körében fordul elő, tehát azon személyek között, akik közt – jelen esetben – az etnikai hovatartozásból fakadó kulturális különbségek kevésbé érezhetőek (Yinger 2002). Bősházán a vegyes házasság a rendszerváltást megelőzően nem volt elterjedt, az elbeszélésekből kiderült, hogy a családok kifejezetten tiltották az etnikai keveredést. A hagyományos együttélési modell fontos elemét képezte a lokális etnikai endogámia, amibe beleértették a szomszédos településeken élő azonos nyelvű és vallású házastárs választását is. A vegyes házasság elkerülésének stratégiája, magyar és román oldalról egyaránt, kizárta az olyan kapcsolatok elterjedését, ahol a család az egyén asszimilációjának színteréül szolgálhatott volna. Természetesen az ún. „régi időkben” is voltak olyan, eltérő etnikai közösséghez tartozó személyek, akik az általánosan elfogadott gyakorlattal szemben, ennek ellenére kötötték össze életüket: „Szöktetések 284 | Ujhelyi Anna

voltak régebben, ha a szülők nem engedélyezték a vegyes házasságot, a ma 35–40 éves korosztálynál.” 19 A jelenséggel kapcsolatban készült interjúkból viszont az is kiderült, hogy vegyes házasság miatt kialakult családi konfliktusok többnyire nem voltak tartósak. A párok általában elhagyták a falut és egy másik településen kezdték el közös életüket, ám a családdal való kapcsolattartás nem szűnt meg, és az idő múlásával a kezdeti feszültségek lecsillapodtak. A vegyes házasságok ellenzése, esetleges szankcionálása napjainkban kevésbé érvényes, ám az ún. konzervatív módon gondolkodók (leginkább az idősebb korosztály tagjai) ma is inkább elutasítást tanúsítanak. Az etnikai együttélési helyzetekben a házassági kapcsolat elkerülésének szokása praktikus okokkal magyarázható. „Egy együttélés során anélkül is [vegyes házasság] millió egy probléma van. És amikor erre rátevődik még egy plussz...még egy, az etnikai konfliktus...mert nem egy esetet hallottam, amikor a magyarnak mondja [a román házastárs], hogy te csúf bozgor. A bozgor az hazátlant jelent, gyökértelent. (…) És akkor a másik meg azt mondja, hogy oláh, akkor még hatványozódik az a sérelem, vagy mi.” 20 A szituációban rejlő konfliktusveszély forrása az etnikai pozícióval adott kulturális távolság, a szokások különbsége, melyek áthidalása a mindennapi együttélésben bonyolult feladat. Az etnikailag vegyes házasságok ellenzése nem csupán a lokális etnikai közösség fennmaradását szolgálja, de abból a megfontolásból is logikus, hogy ha a házasfelek között kevesebb a különbözőség, akkor közös életük gördülékenyebb lesz. Az etnikai csoport homogenitásának megőrzésére irányuló törekvés az egész közösség számára „biztonságosabbnak” tűnik, elkerülve ezzel a „mi-ők” reláció felbomlását, ami egyéni és kollektív szinten is kiszámíthatóbbá teszi a mindennapi életet. A vegyes házasságot elkerülő hagyomány „konzerválása” biztonságot ad, a tartós béke záloga a családon belül illetve a zárt etnikai közösség záloga. Az, hogy napjainkban a vegyes házasságok megítélése már kevésbé negatív, illetve a fiatalabb generációk körében semleges, annak köszönhető, hogy a párválasztási szokásokban az etnikai hovatartozást egyáltalán nem tekintik lényeges tényezőnek. Bősházán jelenleg hat olyan háztartás található, amelyben a felek vegyes házasságban élnek. Két pár van, ahol a férfi magyar és a nő román származású és négy házasságban fordított a helyzet. Közülük egy 2009 őszén megesküdött pár munkavállalási lehetőség miatt a közeli Szilágycsehbe költözött. A következő fejezetekben az ő házasságuk mikroelemzéséhez kapcsolódva az etnikailag vegyes családi életvilágok jellemzőinek bemutatására kerül sor.

19 70 éves nő 20 65 éves férfi


7.1. A vegyes házasságok és a vallás A vegyes házasságokban a tövisháti kutatási minta alapján a vallásgyakorlat három modellje írható le. Az első típus, amikor a román fél átveszi a magyar fél vallását, a második, amikor a magyar fél veszi át a román fél vallását, valamint a harmadik eset, amikor mindkét fél megtartja vallását. Az első típus igen ritka, feltehetően speciális eseti feltételekhez köthető jelenség. Bősházán egyetlen – a projektben érintett többi vegyes lakosságú településen, különösen Monón több – példát találtunk, amikor egy román származású nő református férje vallását vette át. A kutatásban érintett többi településtől eltérően Bősházán román férfi vallásváltásáról nem tudunk. A második típus előfordulása már jóval gyakoribb, legalábbis interjúk alapján kiderült, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a vegyes házasságok száma még elenyésző volt, a magyar fél szinte minden esetben átvette a román házastárs vallását. Ennek hátterét nem a személyes érvényesülési stratégiában kell keresnünk, hanem abban, hogy a településen az együttélő etnikai részközösségek közötti határok merevebbek voltak. Ebből következik, hogy az ortodox román házasfelet választó reformátust közössége nem vette szívesen, míg párja oldaláról a befogadó családi közösség részéről elvárásként fogalmazódott meg vele szemben az áttérés az ortodox vallásra.21 Napjainkban azonban Bősházán a harmadik modell a legelterjedtebb: egyetlen vegyes házasságban élő lakosa sem váltott vallást csupán a házasságkötés okán. A házasfél vallásával szemben mutatott nyilvános tolerancia leggyakoribb megnyilvánulása, hogy a házasságkötési szertartást az ortodox és a református templomban egyaránt megtartják. Tapasztalataink szerint a felek a mindennapokban felváltva járnak misére/istentiszteletre, vagy külön látogatják saját gyülekezetük szertartásait. A kutatás eredményeiből kiderül, hogy a harmadik modellt követő vegyes házasságokban az érintettek nem a felekezeti hovatartozást, hanem a vallásosságot, az elkötelezett hitet ítélik fontosabbnak, a másik fél „áttérítésére” irányuló kísérletnél, ami konfliktusok forrása lehet. A felek általában kölcsönösen elfogadják egymás családi és etnikai hagyományaiból eredő vallási szokásait.

21 A jelenség az egyéni életsorsokon keresztül történő részletes tanulmányozása lehetőséget kínálhat a vallási-etnikai közösségét elhagyó fél a vallásban maradó rokonságával és családfelével fenntartott kapcsolatrendszerének átfogó értelmezésére, a jellemző gyakorlatok azonosítására és tipizálására.

286 | Ujhelyi Anna

7.2. A vegyes házasságok és a nyelvhasználat, valamint a gyermeknevelés A vegyes házasságok az etnikai együttélési gyakorlatok valóságos laboratóriumai. Tapasztalataink szerint a családi nyelvhasználat és a gyermekneveléssel kapcsolatos attitűd között világos kapcsolat mutatható ki. A bősházai vegyes házasságokra a kétnyelvűség a jellemző, mivel legtöbb esetben mindkét fél beszéli a másik anyanyelvét. Ám a mindennapok nyelvhasználata sok esetben egyfajta asszimetriát mutat a gyermekek születését követően és a gyermeknevelés gyakorlatában. Ennek oka, hogy a nyelv erős szimbolikus önreprezentációs funkcióval bír, illetve az etnikai hovatartozás kimutatásának eszközeként működik, ami közösségteremtő és közösségformáló tényező (Szarka 2003). Ezért fontos kérdés, hogy a gyermek melyik szülő hagyományait viszi, majd adja tovább. A tanulmány első felében részletezett modern és hagyomány alapú értékrend közti különbség a vegyes házasságban felnövekvő gyermekek nyelvhasználatával és nyelvválasztásával kapcsolatosan megfogalmazott véleményekben látványosan mutatkozik meg. A kutatási tapasztalatok alapján éppen a vegyes házasságok a gyermeknevelés kontextusában megfigyelhető nyelvhasználata mutat rá leginkább arra, hogy a két értékrend milyen vegyesen jelenik meg. A vegyes házasságot elfogadókat és a vegyes házasságra lépőket alapvetően a „modernként” aposztrofált értékszemlélet jellemzi. Ám a velük és a „falustársak”-kal készült interjúk alapján elmondható, hogy a vegyes házasságban élő felek legtöbb esetben fontosnak tartják azt, hogy gyermekeik átvegyék a szülői hagyományokat, amelynek szerves részét képezik az etnikai színezetű kulturális elemek. Ennek érdekében különböző stratégiákat alkalmaznak. A legelterjedtebb szokás a vegyes házasságok harmadik vallási modelljéhez köthető: a szülők megőrzik vallásukat, ami azt is reprezentálja, hogy különböző hagyományokkal és etnikus jegyekkel rendelkeznek. Ennek logikus folyománya, hogy a születendő gyermekek egyfajta „megosztásban” részesülnek: a lánygyermek az anya, a fiúgyermek pedig az apa nemzetiségéhez tartozó kulturális jegyeket sajátítja el és erre irányuló „célzatos” nevelésben részesül. A bősházai gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyik gyermek református lesz, és magyar oktatási intézményekben tanul, a másik gyermek pedig ortodox vallású lesz, és román oktatásban részesül. „Úgy voltak elosztva a gyerekek, mindegy…az egyik református lesz, a másik ortodox. J. született előbb, ő ortodox lett, és a fiú pedig református.” 22 E családmodellre jellemző, hogy a szülők a gyermeknevelésben arányosságra törekszenek. A gyermekneveléshez kötődő attitűdök elemzése alapján lényeges, hogy a szülői magatartást sok esetben nem a szemé22 32 éves férfi


lyes meggyőződés, hanem a család és a közösség elvárásai határozzák meg: a család etnikai karaktere tükrözzön egyensúlyt. Ez természetesen majdnem lehetetlen elvárás és az elbeszélések alapján a gyermekek általában annak a szülőnek a nyelvét beszélik jobban, aki többet szól hozzájuk, több időt tölt velük: „A gyerekek perfekt beszélnek románul… többet vannak az anyjukkal és ezért többet beszélnek románul.”23 Mivel a falusi társadalomban a nevelés terén hagyományosan az anya a domináns szereplő, ezért a vegyes házasságokban az anya etnikai-kulturális hatása akarva-akaratlanul hangsúlyosabban érvényesül. A névválasztásnál a legtöbb esetben ügyelnek arra, hogy a gyermeknek adott név könnyedén lefordítható legyen román és magyar nyelvre is. A faluban általánosan úgy vélekednek a vegyes házasságokról – még azok is, akik ettől elzárkóznak –, hogy az ilyen közegben felnevelkedett gyermekeknek több esélye lesz az életben, köszönhetően a magabiztos kétnyelvűségnek és annak, hogy a román és a magyar kultúrából egyaránt elsajátítanak elemeket. „Mondjuk a K.-éknál ott vegyesen vannak, (…)de az biztos, hogy románul is fognak tudni, magyarul is. Több lesz a lehetőség iskolára is.” 24 Az ilyen, „differenciált” szemléletű gyermeknevelést alkalmazó családokban a kisgyermek eleve két nyelven beszél, és természetes módon alkalmazza tudását: funkcionális kétnyelvűség jellemzi. „Én beszéltem magyarul, a feleségem románul. Tudom, amikor apám jött egyszer haza, a nagyobbik lány, a K., hát játszott labdával az úton. És a labda legurult a kertbe. Lement érte, jaj szalad a leány tata elébe, mondja: jaj tata-tata, labda ment coloni [átment másnak a birtokára]. Tehát itt már összekavarta. Jött az öreg, azt mondja, hogy fognak ezek beszélni? Na de nincs gond itt. Ha valamit mondtam a lánynak magyarul, hogy mondja meg az anyjának, ő odament és románul mondta meg neki. És az anyja mondta románul, nekem mondja magyarul. A gyereknek fog az esze, hamar-hamar...” 25 A vegyes házasságok esetében Bősházán az iskolaválasztás a nyelvválasztáshoz hasonló elvek mentén történik. A plurális szemléletű, az etnikai-arányosság elvű modell ellentettje, amikor csupán az egyik szülő kulturális öröksége jut érvényre. Ez a legtöbb esetben akkor fordul elő, amikor a férj román származású. Ennél a típusnál az általános értékszemlélet és a nevelési gyakorlat között olykor diszkrepancia mutatkozik. pontosabban a „modern” értékszemléletű vegyes párok esetében is előfordulhat etnikai-nevelési kizárólagosság. Mindkét fél megtartja saját vallását, illetve rendelkezik azzal a szemlélettel, amely alapján a vegyes házasság működtethető. Mégis, alapvetően patriarchális, hagyományos gondolkodásmódot tükröz, amikor a családban kizárólag a férj kultúrája érvényesül a nevelésben. Román származású férj esetében a családi életben érvénye23 32 éves férfi 24 23 éves nő 25 58 éves férfi

288 | Ujhelyi Anna

sülő apa etnikai-kulturális dominanciája a legtöbb esetben a feleség támogatásával történik és nem kényszerként valósul meg. A gyakorlat mögött az a meggyőződés húzódik, hogy a gyermekeknek mindenképpen jobb, ha nevelésükben a román kulturális jegyek dominálnak, mert akkor könnyebben integrálódnak és érvényesülnek. „Van olyan román férj, aki megtiltja a magyar feleségének, hogy magyarul beszéljen a gyerekével, pedig ő is nagyon jól beszél magyarul. És ha találkozunk, megkérdezi, hogy miért nem beszélek románul a gyerekemmel, hogy jobban megtanulja.” 26

7.3. Egy bősházai vegyes házasság esettörténete A feleség E. 23 éves bősházi, magyar származású és férje M. 26 éves völcsöki, román származású, a fiatalok 2009 nyarán kötöttek házasságot. E. Bősházán született és nőtt fel, negyedik osztályig ide járt iskolába, majd negyediktől nyolcadik osztályig Szilágycsehben tanult román iskolában. Ezt követően román nyelvű oktatási intézményben ápolónői végzettséget szerzett Zilahon. M. völcsöki származású, iskoláit Völcsökön és Szilágycsehben végezte román nyelven. Esküvőjüket követően Szilágycsehbe költöztek saját lakásukba. E. és M. története jól példázza a tövisháti vegyes településeken a lokális szociokulturális viszonyok lassú változásfolyamatait. A házaspár gondolkodásmódja és közösen tervezett életstratégiája szemléletesen mutatja fel a globális és lokális hatások eredőjeként szerveződő értékrend formálódását az együttélési gyakorlatban. E. és M. a fordulat után felnőtt generáció tagjai. M. egyik völcsöki, magyar származású barátja mutatta be őket egymásnak. Elmondásuk alapján egyáltalán nem játszott szerepet a kapcsolat kialakításában az etnikai hovatartozás kérdése, kommunikációjukat a kettős nyelvhasználat jellemezi: „Magyarul beszélgettetek, vagy románul? Hát, én már nem is tudom. Azt hiszem, magyarul is, románul is, hát vegyesen, mer’ a barátja magyar és akkor így ismerkedtünk meg és akkor azóta...” 27 Szüleik viszont fenntartásokkal fogadták kapcsolatukat: „Nem volt evvel baj [azzal, hogy román]. Ez csak annyi, hogy...tehát előre gondoltak [a szülők], hogy vajon hogy lesz. Mert így is van nagyon sok minden gond, meg probléma, ami felmerül egy házasságban. És az, hogy a vallás közötti probléma és a nyelv közötti probléma.nehogy ez is még rátegyen arra, hogy...még több probléma legyen.” 28 M. elmondása alapján az ő családja azért tartott a kapcsolattól, mert a magyar származású E. személyében egyfajta „csoportidegent” láttak, aki

26 33 éves nő 27 E. 23 éves nő 28 E. 23 éves nő


megbonthatja a család zárt és homogén etnikai közösségét: „Az a baj, hogy ők mindig románul voltak, és ha van egy magyar, az már olyan külső, olyan gyanús.” 29 Az előfeltevésszerűen és kölcsönösen megfogalmazott kezdeti ellenvetéseken túllépve mindkét oldalon elfogadták, hogy a fiatal generáció egyfajta új értékrendet képvisel, amelyet a tágabb környezet közvetít és ez életükre legalább ugyanolyan befolyást gyakorol, mint a saját családban elsajátított hagyományos etnikai-kulturális értékszemlélet. E. szülei közül édesanyja „békélt meg” előbb a helyzettel: „Itthon is volt úgy, hogy hát mondjuk román...Apukám mondta, hogy hát román? Hát mondom, igen román. És akkor anyukám mondta, hogy idefigyelj, ebbe nem fogunk beleszólni, ez az ő választása. Lehet az cigány is, csak megbecsülje [a lányukat, E-t].” 30 Végül E. édesapja is elfogadta kapcsolatukat, tekintettel arra, hogy M. édesapjával már régóta ismerték egymást. Esküvőjüket ortodox és református templomban is megtartották. Fogadalomtételüket az ortodox szertartáson románul, a református esketésen pedig magyarul mondták el mind a ketten. A lakodalom Bősházán volt, ahol a kétnyelvűség dominált minden téren: E. édesapja románul és magyarul is elbúcsúztatta lányát, a zenészek román és magyar nótákat egyaránt játszottak, valamint a násznép sem különült el egymástól etnikai összetétel szerint. Az esküvő párhuzamosan tartalmazott román és magyar hagyományelemeket. A fiatalok esküvőjük után költöztek Szilágycsehbe. A mobilitás, valamint a mindkét szülői háztól való fizikai és szimbolikus értelmű elszakadás jele a fordulat után felnövő generáció körében terjedő szemléletváltásnak. A jelenség következménye, hogy Bősházán kezd kimenni a divatból a hagyományos, többgenerációs együttélési gyakorlat. A vallási kötődés E. és M. számára is fontos tényező. Mindketten megmaradtak eredeti vallásukban, ám annak érdekében, hogy a vallási különbségekből ne adódjon konfliktus, megpróbálják összeegyeztetni a misén, istentiszteleten való részvételt: „járunk templomba, én is megyek az ortodoxokhoz. Mikor hogy. Mert van, amikor, most például holnap is dolgozik [vasárnap]. És amikor ő dolgozik, akkor én szoktam jönni ide [Bősházára] és akkor átmegyek a templomba [református]. De úgy volt, tehát eddig úgy volt, hogy mondjuk egyik vasárnap voltunk Völcsökön az ortodox templomba és akkor másik vasárnap, vagy azután vasárnap mikor tudtunk jönni, akkor jöttünk ide a református templomba. Tehát így felváltva, mikor hogy tudunk.” 31 Úgy tervezik, hogy gyermekeik ortodox vallásra lesznek keresztelve, valamint román nyelvű iskolába fognak járni. E. véleménye szerint fontos, hogy a születendő gyermekek tisztában legyenek magyar származásukkal is, ám ennek identitáselem29 M. 26 éves férfi, Völcsök 30 E. 23 éves nő 31 E. 23 éves nő

290 | Ujhelyi Anna

ként történő kihangsúlyozásánál fontosabbnak tartja azt, hogy a család egységes legyen, és a gyermekek a társadalom érvényesülni képes tagjai lehessenek. Álláspontja szerint gyermekei sikerének legjobb útja, ha román dominanciájú vallási és kulturális neveltetésben részesülnek. M. hasonlóképp vélekedik gyermekeik jövőjéről.

8. BEFEJEZÉS A tanulmány hipotézise, hogy a bősházai etnikai együttélés gyakorlata egyidejűleg függ a lokális gazdasági és társadalmi viszonyokat meghatározó hagyományoktól és az ezzel ellentétes globális hatásoktól, beigazolódott. Az együttélés jellegzetességeinek globális-lokális reláció szintjén történő elemzése hasznosnak bizonyult, hiszen a román–magyar viszony leírása és elemzése így árnyalt összefüggésekre mutatott rá. Nyilvánvalóvá vált, hogy békés és hosszú távú együttélési helyzetek értelmezéséhez elengedhetetlen a lokális történelmi viszonyok és a jelen folyamatainak párhuzamos vizsgálata. Az együttélés megértése leginkább az ún. „átmenetben”, folyamatszerű eseményként tanulmányozható. Ennek oka, hogy a lokális hagyomány és a globális modernizációs hatások minden Bősházán élő személyt érintenek. Ugyanakkor a hagyomány és a „modern” kombinációja és ennek variációi az egyén és a csoport, valamint a generációk szintjén nagyon különböző.

IRODALOM Appadurai, Arjun 2001 A lokalitás teremtése. Regio 3: 3–31.

Biczó Gábor 2004 Asszimilációkutatás – elmélet és gyakorlat. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete 2008 A „hagyomány” rehabilitációja mint a lokális identitás megértésének kulcsa a Kárpát-medence vegyes lakosságú közösségeiben. In Papp Richárd – Szarka László (szerk.) Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 279–286. 2009 Hasonló a hasonlónak. Budapest, Kalligramm

Csepeli György; Örkény Antal; Székelyi Mária 1999 Az együttélés reprezentációi Erdélyben. Szociológiai Szemle, 3: 73–95. 2002 Nemzetek egymás tükrében. A Kárpát-medence térségében élő nemzeti többségek és kisebbségek interetnikus viszonyai. Budapest, Balassi Kiadó

Erb Mária 2002 Akkulturációs folyamatok és interetnikus kapcsolatok a magyarországi németeknél 1945-ig a magyar jövevényszók tükrében. Kisebbségkutatás, 3: 693–700. A magyar–román együttélés vizsgálata Bősházán | 291

Frida Balázs 2002 A Másik felé…A közeledés és elkülönböződés szimbolikus stratégiái a gyimesi interetnikus kontaktzónában In Kozma István – Papp Richárd (szerk.) Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Budapest, Gondolat – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet 26–39.

Gyurgyik László 2004 Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Budapest, Kalligramm

Hall Stuart 1997 A kulturális identitásról. In Feischmidt Margit (szerk.) Multikulturalizmus. Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium (Szemeszter Sorozat) 60–68.

Horváth István 2009 Kisebbségi nyelvi jogok és kisebbségi nyelvhasználat Romániában. Magyar Tudomány, 11. szám

Horváth Sz. Ferenc 2007 Elutasítás és alkalmazkodás között: a romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái 1931–1940. Csíkszereda, Pro Print

Iordachi, Constantin 2000 Állampolgárság és nemzeti identitás Romániában. Regio, 3: 27–61. Petri Mór 1902 Szilágy vármegye monographiája I-IV. Budapest, Franklin

Raz Joseph 1997 Multikulturalizmus – liberális szempontból – In: Feischmidt Margit (szerk.) Multikulturalizmus. Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium (Szemeszter Sorozat) 173–189.

Szarka László 2003 Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi jogok Kelet-Közép Európában In Szarka László, Nádor Orsolya (szerk.) Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó 15–35.

Varga E. Árpád 1999 Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. II. Bihar, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye. Népszámlálási adatok 1850/1869–1992 között. (Múltunk Könyvek) Budapest–Csíkszereda, Teleki László Alapítvány – Pro Print Yinger, J. Milton 2002 Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio, 1: 24–44.

292 | Ujhelyi Anna

Anna Ujhelyi

EXAMINATION OF HUNGARIANROMANIAN COHABITATION IN RELATION TO GLOBAL-LOCAL CONTRA-EFFECTS IN BŐSHÁZA In my article I focus on the description of assimilative and acculturation mechanisms influencing different aspects of social life in Bősháza. The key aspects in which the analysis is carried out are: the language and it’s usage, religion and life, meaning the everyday practices of living. The article draws upon the diverse understanding of the notion of cohabitation and aspires to describe it in several aspects. The ethnic proportion characterizing Bősháza has not changed significantly since the 19th century. Ethnic isolation, separation in settlement on the basis of ethnic origin cannot be seen. Despite the mixed habitation, in several important aspects of local social life the ethnic division is obvious. Although, based on social scientific data available from the region, assimilation by the majority receiving a minority could have been expected there was not and is not assimilation. According to my hypothesis the processes of ethnic cohabitation depend on the traditions determining local economic and social relations and on the contrary global effects arising after the regime change in 1989. Pursuant to this the two contrary factors, the global and local effects, are in the focal point of my research on the organization of glocal scene. In its understanding of the notions of assimilation and acculturation the article joins the discourse of current critical anthropology interpreting the socio-cultural adaptation as natural social process, az the process of “declining separation”. Accordingly, the meaning of assimilation is not equal to the loss of culture of the assimilated but is a transformation, a transition. The culture is under constant changes the result of which can be total dissolve. To fight against it is a utopian struggle against to flowing of time. Assimilation, the phenomenon of socio-cultural transition, its symptoms and, in the case of Bősháza, the lack of it, is understood as an answer, based on the traditions of cohabitation, given by the traditional local values to the global effects.


Megvagyunk mi egymás mellett. Magyar-román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton

Recommend Documents