Még égett nála a villany. Mostanra biztos õ is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy

HÍVÓSZÁM 1-800

MEG CABOT Isten veled, Villámlány! HIÁNYZOL A túloldalra néztem, Tasha Thompkins ablakára. Még égett nála a villany. Mostanra biztos õ is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy megölték valamelyik bátyámat. Elöntött a szánalom Tasha és a szülei iránt. Akárkik ölték is meg a fiukat, nem ismerhették, mert igazán helyes srác volt. Nagy kár érte. Észrevettem, hogy az emeleten megmozdul a függöny. Tasha nézett le az elhúzó autókra. Reszketett a válla. Sírt. Szegény Tasha! Most már semmit se tehetek érte. Ha tudtam volna, amikor az apja átjött hozzánk, hogy Nate bajban van, talán megtaláltam volna. Talán. De most már késó. Ahhoz azonban nincs késõ, hogy a testvérén segítsek. Arról persze halvány sejtelmem se volt, hogy ez az elhatározásom mennyire megváltoztatja az életemet. Meg a városunk minden lakosáét. TÖK JÓ KÖNYVEK Jenny CarroU Meg Cabot sorozata: HÍVÓSZÁM 1-800

Tudom, hol vagy! Fedõneve: Kasszandra Veszélyes terepen Hajsza Isten veled, Villámlány! MEG CABOT Isten veled, Villámlány! Hiányzol HÍVÓSZÁM: 1-800 A mû eredeti címe MISSING YOU

Fordította SZABÓ MÁRIA Fedélillusztráció JACOUIE ONEILL ISSN 1586-2674 ISBN 978 963 539 598 Copyright 2006 by Meggin Cabot Published by arrangement with Simon Pulse, an imprint of Simon Schuster Childrens Publishing Division Ali rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means. electronic or mechanical, Including photocopying, recording or by any information storage and retrieval system, without permission in writing from the Publisher.

Hungárián translation Szabó Mária, 2007 Magyar kiadás Ciceró Könyvstúdió, 2007

Hálás köszönet Jennifer Brownnak, John Henry Dreyfussnak, Leslie Langlie-nek, Amanda Macielnek, Abby McAdennek és Igrid van der Leedennek

1. Jessica Mastrianinak hívnak s Talán hallottatok már rólam. De jobban örülnék, ha nem hallottatok volna. Azért hallhattatok rólam, mert én vagyok az, akit a sajtó következetesen Villámlánynak nevezett. Néhány évvel ezelótt ugyanis belém csapott a villám, aminek az lett a következménye, hogy álmomban rájöttem, hol lehet megtalálni azokat, akik eltûntek. Ez akkor óriási szenzációnak számított. Legalábbis Indianában, ahonnan származom. Még a tévé is készített rólam egy úgynevezett dokumentumfilmet. Az az igazság, hogy a filmnek nem sok köze volt a valósághoz: olyasmiket is beleírtak, amik meg se történtek. Például azt, hogy Ouanticóba vittek kiképezni az FBI ügynökévé. Soha nem jártam Ouanticóban. Meg hogy meghalt az apám, aki valójában,

hála istennek, él és virul. De nem bántam különösebben, fõleg mert szépen fizettek érte, és még mindig fizetniük kell a sztoriért meg a nevem használatáért. Úgyhogy csinos summa üti a markomat, noha a film csak a kábeltévén, ráadásul nem is országos csatornán látható. A pénz a szüleim címére megy, és õk fektetik be számomra. Én még hozzá se nyúltam, csak a kamatok egy részét veszem föl, ha szükségem van rá. kajára, lakbérre, stb.. De ritkán van rá szükségem, mert van nyári munkám. Nem valami világraszóló állás, de semmi köze az FBI-hoz. Ahogy a tévéfilmnek se énhozzám. Ugyanis egy ideig csakugyan az FBI-nak dolgoztam. Volt egy speciális részlegük annak a fickónak, Cyrus Krantznak a vezetése alatt. Majdnem egy évig dolgoztam nekik. Az az igazság, hogy nem ilyen életre készültem. De hát így adódott. Azzal kezdõdött, hogy belém csapott a villám, ami igazán nem szerepelt a terveim közt. Ugyan melyik épeszû ember választja azt, hogy belé csapjon a villám, s ezáltal bizonyos pszichikai erõre tegyen szert, aminek következtében fenekestül fölfordul az élete? Lehet, hogy azok jól jártak, akiken segítettem, de hogy az én életem nem volt fáklyásmenet, az tuti. Azután jött a háború. Az is úgy csapott le, mint a villám, és szintén megváltoztatott mindent. Nem csak abban az értelemben, hogy az utcánk minden házára kitûzték az amerikai zászlót, és a nap huszonnégy órájában bámultuk a CNN hírtévét. Az én életembe ennél jóval nagyobb változást hozott. Még be sem fejeztem a gimit, amikor Uncle Sam kijelentette, hogy SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

És tényleg szükség volt rám. Ártatlan emberek pusztultak el! Hogy mondhattam volna nemet? Elõször megpróbáltam. De végül még Douglas bátyám is - akirõl mindig azt hittem, hogy ellenezné leginkább - kijelentette: El kell vállalnod, ess. így hát beleegyeztem. Elõször azt mondták, otthonról is dolgozhatok nekik. Ami azért lett volna jó, mert legalább elvégezhettem volna a 12. osztályt. De bizonyos személyeket azonnal meg kellett találni. Mit tehettem volna? Végtére háború volt. Tudom, hogy a legtöbb ember szerint a háború valahol messze, nagyon messze zajlott. Fogadni mernék, hogy az amerikai átlagembernek eszébe sem jutott - hacsak nem kapcsolta be a tévét éjszaka, s látta, hogy emberek robbannak föl. Ma ennyi meg ennyi amerikai tengerészgyalogos esett a robbantások áldozatául - mondták a híradóban. Másnap pedig: Ma ennyi meg ennyi bujkáló terroristát fedeztünk föl az afganisztáni hegyek barlangjaiban. Én azonban nem a híradóban láttam a háborút, hanem a valóságban. Mert ott voltam. És én mondtam meg, melyik barlangban kell keresni a terroristákat. Elõször hazulról próbálkoztam vele. Késõbb pedig Washingtonból. De sok esetben az történt, hogy oda mentek, ahova mondtam, és azzal jöttek vissza, hogy senki nem volt ott. Én azonban tudtam, hogy azért, mert közben

továbbálltak. Mert én sose tévedtem. Jobban mondva, a különös képességem nem tévedett. Úgyhogy végül én mondtam nekik, hogy küldjenek oda. Néhány olyan emberrõl, akit megtaláltam, tudomást szerezhetett a világ. Mások nevét titokban tartották. Voltak, akikhez nem jutottak el, mert megközelíthetetlen hegyekben bujkáltak. Megint másokon rajta tartják a szemüket, és kivárnak. Na és akadtak, akikre már holtan találtak rá. Aztán jöttek a rémálmok. És nem hagytak aludni. Aminek az lett a következménye, hogy attól fogva senkit nem találtam meg. Poszt-traumás stressz-szindróma. Röviden: PTSS. Ezt mondták, és mindennel megpróbálkoztak, amirõl azt hitték, hogy segíthet. Gyógyszerekkel. Pszichoterápiás kezeléssel. Egy heti álomutazással Dubaiba. Egyik se segített: képtelen voltam aludni. Úgyhogy végül hazaküldtek, hátha a normális életbe visszatérve meggyógyulok. Ezzel meg az volt a gond, hogy közben otthon is minden megváltozott. Állj! Ez így nem fair. Én változtam meg. Úgy értem, miután olyasmiket él át az ember, hogy kis kölykök azért rimánkodnak, hogy ne vitessem el az apjukat, és tárgyak robbannak föl, azután emberek is, és mindez tizenhét éves korában történik - de még ha negyven éves korában történt volna is! nem folytathatja egy év elteltével ugyanott, ahol abbahagyta. Járjak el plázázni? Lakkozzam feketére a lábkörmeimet? Nézzem a tévében Spongya Bobot? Na ne.

De ahhoz se térhettem vissza, amit addig csináltam. Úgy értem, az FBI-hoz. Hiszen nemhogy mást magamat se találtam meg. Nem voltam többé villámlány. Arra, hogy mi vagyok, csak lassan jöttem rá: az, amire mindig is vágytam. Normális fiatal. Már amennyire normálisnak lehet nevezni a magamfajta lányt, aki megórül a gyorsaságért és a terepmotorozásért. Be kell vallanom, és sosem úgy képzeltem el a napjaimat, hogy órák hosszat SMS-ezek a barátnõimmel, aztán moziba megyek, és megnézek egy jópofa romantikus filmet. Elóször is, csak egy, legföljebb két barátnóm van. Másodszor, az olyan filmeket szerettem, amikben egyik robbanás követi a másikat. így volt egészen addig, amíg a valóságban is többkevesebb rendszerességgel robbanni nem kezdtek körülöttem a dolgok. Azóta szívesebben nézek rajzfilmeket, amikben földön kívüliek látogatnak meg kislányokat Hawaii szigetén, vagy cuki halacskáknak vész nyomuk. Szóval ilyesmiket. Ezeket leszámítva, azt hiszem, teljesen normális vagyok. Igaz, sokáig tartott, amíg eljutottam idáig. Normális lakásom és normális lakótársam van. Illetve Ruth, aki õsidõk óta a legjobb barátnõm, nem teljesen normális. Normális dolgokat mûvelünk, például együtt vásárolunk be, közösen rendelünk kínai kaját, és bámuljuk azokat a süket tévéshowkat, amiket õ annyira imád. Ugyancsak Ruth az, aki igyekszik minél gyakrabban elcipelni otthonról, például szabadtéri koncertekre. Én szívesebben maradnék otthon fuvolázni. Úgyhogy lehet, hogy mégsem vagyok teljesen normális. Ruth szerzett nekem munkát is nyárra. Teljesen normális munkát, ha nem is fizetnek érte sokat. Hát nem erre vágyik minden normális tizenkilenc éves lány? Olyan nyári munkára, amiért nem fizetnek sokat?

Szerencsére az FBI-tól származó járadékommal együtt nagyjából kijövök belõle. Mert noha nem voltam ügynök, fizetés járt azért, amit csináltam. Hozzá a tévéshow után járó részesedés, plusz amit a szüleim küldözgetnek otthonról - egyszóval nincsenek gondjaim. Ruth-tal egyébként minden kiadást megosztunk, a bevásárlástól kezdve a lakbérig, ami rohadtul drága, noha csak másfél szobánk van. Na de ne felejtsük el, hogy New Yorkban lakunk, a világ legdrágább városában. Ami a munkámat illeti, szerintem irtó klassz. Gyerekeken próbálok segíteni. Furcsamód pontosan ezt csináltam akkor is, amikor elkezdõdött a villámlány-ügy és mielótt katasztrófába torkollt az egész, mert egyeseket segítés helyett bajba juttattam. Elõször Ruth kapott munkát ennél a nonprofit csoportnál. A suliban hallott róla, ahol közzé tették a lehetséges nyári állásokat. Noha valamennyi helyre fölvették volna, ahova jelentkezett, végül a Columbia Egyetem mellett döntött. Sokan, köztük Ruth szülei és az ikertestvére, Skip is - aki az Indiana Egyetemre felvételizett, a nyarat azonban itt tölti New Yorkban gyakornokként egy Wall Street-i vállalatnál - úgy vélik, hogy Ruth valami jól fizetõ munkát is találhatott volna, tekintettel arra, hogy a Columbián fog továbbtanulni. De Ruth mindig másmilyen akar lenni, mint az átlag, ami teljesen oké, mert õ tényleg más. Színészeket és muzsikusokat verbuvál, és sorra járja velük a hátrányos helyzetû gyerekek napközijeit és táborait, ahol musicaleket és hasonlókat tanítanak be a gyerekeknek, mert a városi önkormányzatnak nincs annyi pénze, hogy képzett oktatókat szerzõdtessen. Elõször az volt a véleményem, hogy hülyeség.

Mármint Ruth munkája. Mit segít egy színdarabban eljátszott szerep egy olyan kissrácnak, akinek dilis az anyja? Aztán Ruth egyszer otthon felejtette a tárcáját, és megkért, hogy vigyem utána. Természetesen megtettem, noha abba kellett hagynom miatta a gyakorlást. De megérte. Mert rájöttem, hogy tévedtem. Egy színielõadás nagyon is sokat jelenthet egy gyereknek. Még egy komoly otthoni problémákkal küszködõ gyereknek is és most nem olyasmire gondolok, hogy a papája dutyiban ül, hanem hogy, mondjuk, drogos a nagymamája. Nincs annál klasszabb, mint egy olyan kissrácot látni, aki soha a büdös életben nem látott egy színdarabot, most meg egyszer csak szerepet kap egyben. Vagy - és itt jövök be én a képbe - még sosem vett a kezébe egy zeneszerszámot, most pedig megtanul rajtajátszani. És kétszeresen klassz, ha én is azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: fuvolázhatok. Persze, ezt úgy is elérhettem volna, hogy ha elmegyek egy zenekarhoz. De volt már dolgotok zenekari muzsikusokkal? Nem zeneiskolás srácokra gondolok, hanem valóságos, fizetett zenészekre. Nekem már volt szerencsém hozzájuk. Tavaly, amikor fölvettek a uillard Akadémiára. És higgyétek el, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb olyan gyerekeket tanítani, akik még sosem vettek a kezükbe fuvolát. Azt látni kell, mekkorára tágul a szemük, amikor valamilyen gyors darabot veszek eló, például egy Vivaldit, és azt mondom nekik, hogy ók is meg tudják csinálni, ha hajlandók

szorgalmasan gyakorolni. Mire ók: Jaj, dehogy! Én meg: Dehogynem. És megmutatom, hogy kell csinálni. Ettõl újra meg újra elolvadok. Skip azt mondja, Ruthnak valamilyen reklámcéghez kellett volna elszegõdnie, mert ezek a kölykök soha az életben nem viszik semmire, bármennyi mûvészetet tömnek is beléjük. Nekem nem mondja ezt, mert velem kapcsolatban egyetlen célja van: hogy egyszer lehúzhassa rólam a bugyit. És azért gyakornokoskodik épp annál a vállalatnál, mert fizetik a szállásdíját, de a mi kanapénkon alszik, hogy a lakbért félretehesse arra, amire legjobban vágyik ami, ismerve õt, nem lehet más, mint egy hülye Porsche sportkocsi. Egyszóval itt élõsködik a kanapénkon, és a tévét bámulja Michael bátyámmal, aki szintén New Yorkban gyakornokoskodik, és szintén nálunk dekkol. Neki már csak a földön jutott hely. Miké ugyancsak az Indiana Egyetemen kötött ki, noha elsõre fölvették a Harvardra, de belezúgott egy lányba, aki késõbb dobta egy másik srác kedvéért, akivel a michigani dûnéknél jött össze. Claire Lippman nevét azóta se szabad kiejtenünk elõtte. Õ egy olyan csoportban dolgozik, amely a cyber-terroristák ellen harcol. Vagyis valami olyasmit csinál, mint én a háború alatt, csak nem a homoksivatagban egy sátorban, hanem az egyetemi campuson. Miké néha beszámol a munkájáról. Bárcsak ne tenné. Skip és Miké egymást túlkiabálva üvölti a megoldásokat a tévé Dupla vagy semmi feladványaira. Skip többnyire rossz választ ad, Miké ellenben majdnem mindig jót. Jó, hogy itt van a közelemben az egyik bátyám,

még ha nem is õ a kedvencem. A kedvenc testvérem ugyanis Douglas, aki viszont otthon maradt, de önálló lakást bérel. Legalább nem él együtt a szüleinkkel, ami már önmagában nagy eredmény! Egy kis garzont vett ki apa egyik étterme fölött, abban az épületben, amelyik leégett, de azóta újjáépült. Egy képregényeket árusító boltban dolgozik, s közben maga is rajzolgat. Szerintem még karriert is csinálhat mint könyvillusztrátor. Komolyan mondom. Nem tudom, hogy a hangoknak köszönheti-e a tudását, de tényleg jók a rajzai. Pedig sokáig azt hittük, hogy semmire se lesz képes, pláne nem magától. Mellesleg, én abban se hittem, hogy Skip viszi valamire, amilyen idegesítõ kullancs. De õ komolyan állítja, hogy ha elvégzi a Kelly Üzleti Fóiskolát, olyan állást akaszt le, amivel minimum évi százezer dolcsit fog keresni. Úgyhogy elképzelhetõ, hogy Skipet illetõleg sem volt igazam. Mindamellett változatlanul idegesít. Néha hajlandó vagyok elmenni vele, mert akkor legalább a kaját õ fizeti. Egy lány legyen ezért is hálás. Ezt mondja mindig a mamám. Õ boldog lenne, ha megcsípném Skipet. Na meg a várható százezer dollárját. Ha már itt tartunk, van még egy abnormális dolog az életemben: nincs barátom. Nem mintha a Juillardon nem hemzsegnének az érett, heteroszexuális hímek persze viccelek, mert egyáltalán ne hemzsegnek. Csak épp én még nem akadtam rá a nagy õre. Illetve egyszer azt hittem, de az már régen volt. És akkor is tévedtem. Úgyhogy képzelhetitek a meglepetésemet, amikor - Ruth épp rákezdte, hogy de komolyan, srácok, illene beszállnotok a kiadásokba ezen a nyáron. Figyelsz,

Skip?, Minden centet a fogadhoz versz, közben pedig a mi kanapénkon potyázol. Nem vagyok hajlandó egész augusztusban a manhattani hõségben aszalódni. Legalább a a hétvégeken kimehessek a jerseyi partra! Mire Skip és Miké kórusban üvöltötte a tévének, hogy Orion! Orion! -, szóval akkor kopogtak az ajtón. Én mentem kinyitni azt hittem, a pizzafutár. Ehelyett kit látok? A volt barátomat. Azt lehetne hinni, hogy egy különös képességgel bíró lény valamilyen elõzetes jelzést kellene hogy kapjon az ilyesmirõl. De hát épp az a bökkenõ, hogy megszûnt a különleges képességem. 2. - Jess! - mondta Rob, elnézve mellettem, valahova be a szobába, ahol Skip és Miké úgy nyúlt el a kanapén, mint egy-egy partra vetett tonhal. - Rosszkor jöttem? Jess, rosszkor jöttem? - ezt kérdezte tõlem a volt barátom azok után, amik két évvel ezelõtt történtek. Mint a rádióban szünet után. Vagy mintha telefonon hívna. Oké, legyünk igazságosak: én mentem el Afganisztánba. De kell-e még egyszer mondanom, hogy NEM SZÓRAKOZÁSBÓL csináltam, hanem mert egy HÁBORÚBAN volt rám szükség? Azt nem állítom, hogy õ bezzeg egész idõ alatt szórakozott. Csak azt, hogy amikor meglestem, épp egy patacsukás, festett szõkeséggel csókolózott a nagybátyja autószerelõ-mûhelye elõtt. Oké, utóbb azt állította, hogy az a csaj csókolta meg õt. Köszönetképpen, amiért megjavította a karburátorát. És ha már ott voltam, nem kellett volna

gyáván meglépnem, mert akkor láthattam volna, hogy eltolta magától. Naná. Mert a srácok kifejezetten utálják, ha patacsukás, sprayjel barnított szõkeségek nekik dõlnek a görögdinnye méretû cicijükkel, és nedves puszikat nyomnak a szájukra. Nem mintha elõtte jobban mentek volna köztünk a dolgok. Úgy értem, mielõtt Washingtonba, majd még keletebbre mentem volna. A mamám ugyanis, mondjuk úgy, nem repesett örömében, amiért a még nem egészen tizenhét éves egy szem lánya egy olyan sráccal randizik, aki már elvégezte a gimit, de a nem készül kollégiumba, a nagybátyja mûhelyében gürizik szerelõként, a városnak, mondjuk úgy, hogy a kevésbé elõkelõ részében lakik, azaz helyi szóhasználattal élve: darás, próbaidõre van bocsátva egy olyan bûntényért, amirõl nem hajlandó beszélni. Egyszóval a mamám egy csöppet se könnyítette meg a kettõnk dolgát. Azon az elsõ és egyetlen estén, amikor Rob nálunk vacsorázott, nyomatékosan emlékeztette rá, hogy Indiana állam törvényei szerint megerõszakolásnak, ennél fogva bûncselekménynek minõsül, ha egy tizennyolc éven túli fiú szexuális kapcsolatot létesít egy tizenhat éves vagy még fiatalabb lánnyal, amely bûncselekményt a törvény tíz évig terjedõ elzárással, mellékbüntetésként pedig az állampolgári jogok tíz évig tartó megvonásával szankcionál. Az nem számított, hogy én hányszor mondtam, hogy senki nem létesített velem szexuális kapcsolatot sajnos!. Anyának elég volt egyszer kiejtene a megerõszakolás szót ahhoz, hogy Rob eltûnjön a balfenéken, megígérve, hogy majd csak akkor mutatkozik újra, ha már elmúltam tizennyolc.

így nem voltam jelen a nagybátyja esküvõjén se, pedig megígérte, hogy elvisz. Aztán jött a háború. És amikor visszajöttem, betöltöttem a tizennyolcat, és elveszítettem azt az adottságomat, ami megkülönböztetett a többi lánytól de továbbra se voltam hajlandó megnöveszteni a hajam, jött a koszi, hogy megjavítottad a karburátoromat leányzó a görögdinnye nagyságú cicijeivel. Rob egyébként nem látott meg engem. Mármint amikor megláttam azzal a csajjal. A visszatérésemrõl is csak úgy szerzett tudomást, hogy Douglas megmondta neki, amikor betért a képregény-boltba, amit Douglas szerint rendszeres idõközökben megtesz, hogy megvegye a legújabb Pókembert nem is tudtam, hogy szereti a képregényeket!. Egyszóval Douglas elárulta neki, hogy itthon vagyok, és Rob még aznap délután eljött hozzánk az s. k. kikupált és pirosra festett Indiánja nyergében, amellyel elõször vitt motorozni annak idején. És roppant meglepõdött, amikor azt mondtam neki, hogy húzzon el, de gyorsan. Még jobban meglepõdött, amikor közöltem vele, hogy láttam a szõkeséggel. Szerintem elõször azt hitte, viccelek. Amikor rájött, hogy nem, dühbe gurult. Az mondta, nem tudom, mit beszélek. Meg azt, hogy az a Jess, akit ismer, nem futott volna el gyáván, hanem beveri a pofáját. Esetleg a csajét is. Meg még azt is mondta, gõzöm sincs, milyen érzés volt neki, hogy egyszer csak úgy eltûntem, mintha a

föld nyelt volna el. Naná, mert senkinek nem árulhattam el, hol vagyok. Azt hiszem, Robnak meg se fordult a fejében, hogy nem nyaralni voltam. Pedig sejthette volna, hogy súlyos dolgokon mentem át, minthogy az összes újság szétkürtölte, hogy a Villámlányban kialudt a szikra, meg hogy hazatért a hõsnõ, aki feláldozta a háború oltárán a különös pszichikai képességét Meg se fordult a fejében, hogy már NEM AZ A JESS vagyok, akit ismert, és aki beverte volna a pofáját. Azt feleltem, hogy ki kell pihennem magam és meg kell nyugodnom. Nem rossz ötlet, mondta. Aztán megtudtam, hogy fölvettek a Juillardra. Mellesleg, már el is felejtettem, hogy felvételiztem valamikor az õsidõkben. És hogy holnap kezdõdik a tanítás, ha csakugyan náluk szeretném folytatni a tanulmányaimat. Tényleg ezt akartam? Beletemetkezni a zenébe? És talán megszabadulni önmagamtól, a rémálmaimtól, a dinnye méretû cicijû szõkeségtõl? Meg az anyámtól? Úgyhogy elutaztam New Yorkba anélkül, hogy elbúcsúztam volna tõle. És azóta nem láttam. Egészen a mai napig. Illetve ez nem teljesen igaz. Bevallom, másokat rávettem arra - mert én magam nem mertem megtenni attól félve, hogy észrevesz - hogy vigyenek el a mûhelyhez, ahol dolgozik. Jó mélyre csúsztam a

hátsó ülésen, úgy lestem ki a kocsi ablakán, hogy legalább egy pillantást vethessek rá. Például amikor karácsonyra vagy a tavaszi szünetben hazajöttem New Yorkból. Még mindig ugyanolyan helyes volt, mint a megismerkedésünkkor, még az Érnie Pyle gimiben, amikor mindkettõnket bezártak büntetésként tanítás után ugyanolyan magas, jóképû... egyszóval órülten vonzó. De egyszer se telefonált. Akkor se, amikor tudta, hogy itthon vagyok, például a téli szünetben. És persze egyszer se jött el hozzánk az éjszaka közepén, hogy lássa, ég-e a szobámban a villany, vagy hogy kavicsokkal dobálja meg az ablakomat, hogy lemenjek hozzá. Úgyhogy szerintem õ sem volt már a régi. Talán igaza van az anyámnak: mi ketten nem illünk össze. Túlságosan különbözik a hátterünk. Én nem tudom, hogy Rob mit akar, hiszen régen nem találkoztunk. És most, hogy megszûnt az a képességem, hogy másokat megtaláljak, azt se tudom, hogy én mit akarok. Csak azt tudom, hogy valószínûleg nem ugyanazt akarjuk. Az látszik a legkönnyebbnek, ha bedumálom magamnak, hogy azt akarom, amit az anyám szerint kell akarnom: diploma, zenei karrier és egy helyes és megbízható srác, olyan, mint Skip, aki százezer dollárt fog keresni valamikor. Skip ideális férje lenne egy klasszikus zenésznek, akikrõl tudnivaló, hogy nem veti föl õket a pénz, hacsak nem olyan híresek, mint, mondjuk, Yo Yo Ma.

Az az igazság, hogy fáradt vagyok ahhoz, hogy a jövómön törjem a fejem. Sokkal könnyebb elfogadni azt, amit az anyám tart jónak számomra. Ezért nem harcoltam úgy Robért, mint valaha. De most, egy év elteltével, itt állt az ajtóm elótt. Nem tartotta be a szóban soha el nem hangzott egyezséget. És be kellett vallanom magamnak, hogy ugyanolyan szívdöglesztõ volt, mint azon a délutánon, amikor a büntetésünk után fölajánlotta, hogy hazavisz. Ugyanaz a világoskék, majdhogynem szürke szempár. Ugyanaz a kicsit borzas, hátul annál kicsit hosszabb haj, mint ahogy az anyám szereti a fiúk esetében. Ugyanolyan szûk, a megfelelõ vagy nem megfelelõ helyeken ez is nézópont kérdése valamivel fakóbbnak látszó farmer. Néztem és majdnem úgy éreztem magam, mintha... mintha belém csapott volna a villám. Ami nem volt számomra ismeretlen érzés. - Kérdezd meg tóle, vissza tud-e adni egy ötvenesbõl! - kiáltott ki bentrõl Skip, aki szintén azt hitte, hogy a pizzát hozták meg. - Kérdezd meg, hogy nem felejtette-e el a paprikás chipset! - toldotta meg Ruth a konyhából, miközben elõvette a tányérokat. - A múltkor elfelejtették kihozni! Még mindig szótlanul álltam és bámultam rá. Olyan régen voltam ilyen közel hozzá! Minden viszszaidézódött bennem: az illata az öblítõé, amit a mamája használt a mosáshoz, elkeveredve a szappannak és annak a kenõcsnek a jellegzetes szagával, amivel a szerelõk szokták eltüntetni a körmük alól a gépzsírt, meg ahogy csókolt: egy vagy két könnyû puszi és egyetlenegyszer egy hosszú, erõteljes csók a számra, amitõl úgy éreztem, mindjárt fölrobbanok,

és az az érzés, amit a teste keltett bennem, amikor az enyémhez préselõdött - hosszan, erõteljesen és melegen... - Rosszkor jöttem - állapította meg Rob. - Vendégeid vannak. Késõbb is visszajöhetek. - Hé, vissza tudsz adni ebbõl? - Skip egyszerûen félretolt, és egy ötvendollárost lobogtatott. Észrevette, hogy a jövevénynél nincs semmi. - Hol a pizza? - Aztán fölnézett Rob arcára, és összeszûkült a szeme. - Téged ismerlek valahonnan... Ruth kidugta a fejét a konyhából. - Nem felejtette el a paprikás... - Ráismert a látogatóra, és a kérdés befejezetlenül maradt. - De hiszen te... -Rob Wilkins - mondta Rob azon a mély, öszszetéveszthetetlen hangján, melynek hallatán mindig vágtatni kezdett a pulzusom, ugyanúgy, ahogy nemrég még egy motorbicikli berregésétõl is. Mint Pavlov kutyái, akiknek etetés elõtt csengettek, és attól fogva valahányszor csengetést hallottak, boldog csaholásba kezdtek abban a hitben, hogy enni kapnak. Tudom, patetikusan hangzik. - Persze - mondta Ruth, és aggodalmas pillantást vetett rám. - Rob, hazulról. - Nem a szokásos bunkó szaladt ki a száján, ami némi fejlõdésrõl tanúskodott. Tagadhatatlanul sokat változott érettségi óta. Mint valamennyien, kivéve Skipet. - Nem... nem akarsz bejönni, Rob? Nem hibáztattam a zavaráért, se azért, hogy nem tudta, mit kellene tennie. Hiszen én se tudtam. Egy srác kisétál az életembõl, majd egy év elteltével egyszer csak ott áll a küszöbömön egy másik államban. Most Miké jelent meg a szûk elõszobában, de nem vette észre mindjárt Robot. - Mi a gond? - kérdezte. - Apró kell?

- Nem a pizzás - szólt hátra Skip a válla fölött hanem Rob Wilkins. -Ki?! - Michael legalább annyira megdöbbent, mint én. - Itt?! Rob egy kicsit türelmetlennek látszott ezt abból állapítottam meg, hogy sötét szemöldöke összébb csúszott. Ugyanúgy, ahogy akkor, amikor olyan tervvel álltam elõ egy elrabolt kisgyerek megmentésére, amit õ túl veszélyesnek gondolt. - Ha rosszkor jöttem, Jess, visszajöhetek... Észrevettem, hogy mindenkinek rám szegezõdik a szeme: Ruthé mélységes aggodalommal õ volt az egyetlen, aki sejtette, miféle érzelmi vihart kavart bennem a volt barátom váratlan megjelenése, Skipé kíváncsian és ellenségesen hiszen egész nyáron egyedül vele randiztam - már ha randizásnak lehet nevezi egy-egy alkalmi pizzázást és mozizást, Mike szintén rosszallóan sosem szenvedhette Robot, fõleg mert meg se próbálta alaposabban megismerni, ugyanakkor részvéttel, mert tudta, milyen kétségbeesetten menekülök a múlttól. És Rob ehhez a múlthoz tartozott. Természetesen ennyi ember fürkészõ tekintete az arcomba kergette a vért. Plusz gõzöm se volt, mit mondhatnék. Komolyan. Totál üres volt az agyam. Csak ez a három szó ismétlõdött benne: Rob idejött. Ide, New Yorkba. És nagyon, de nagyon jó illata van. Tényleg úgy éreztem, mintha megint belém csapott volna a villám. Éppen csak a hajam nem állt tõle égnek. És a csillag alakú heg idõközben teljesen elhalványult.

Ruth sietett a segítségemre: - Mindjárt elmegyünk itthonról, hadd legyetek egy kicsit kettesben. - És letette a tányérokat. -El-me-gyünk?! - méltatlankodott Skip. - És mi lesz a megrendelt pizzával? - Tudod mit? - szólt Rob. - Mégis inkább visszajövök késõbb. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy érzek valamit, amikor láttam, hogy hátat fordít, és elindul kifelé. Ez haladásnak számított, hiszen jó ideje kihunyt belõlem minden érzés. Azt éreztem, hogy nem engedhetem elmenni. Legalábbis nem ilyen könnyen, magyarázat nélkül. -Várj! Rob megállt a folyosón, és visszanézett rám. Lehetetlen volt megfejteni az arckifejezését. És nemcsak azért, mert a gondnok még mindig nem cserélte ki a kiégett villanykörtét. Kékesszürke szeme azonban úgy izzott, mint egy macskáé. - Hozom a kulcsomat. Majd azalatt beszélgetünk, amíg veszek valami kaját. - Visszamentem a nappaliba amikor hazajövünk, a nappali asztalára szoktuk dobni a kulcsunkat. Miké elállta az utamat. - Engedj! - szóltam rá. - Jess - súgta -, biztos, hogy... - Engedj! - szóltam rá hangosabban. Nem akarom azt a hitet kelteni, hogy tudtam, mit teszek. Egyáltalán nem tudtam. Talán ezt érezte meg rajtam a bátyám. Vagy így szoktak viselkedni a bátyók, ha váratlanul fölbukkan az a srác, aki összetörte a húgocskájuk szívét. - Csak azért, mert... azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha még egy darabig... de nem akarok... - Eressz! - szakítottam félbe. - Vagy megbánod!

Miké oldalt lépett, én pedig fölmarkoltam a kulcsaimat. - Nemsokára visszajövök - mondtam, és elsliszszoltam Ruth mellett, aki részvéttel nézett rám az új kontaktlencséjén át. Ugyanis megvált a szemüvegétõl, kábé ugyanakkor, amikor abbahagyta a zsírszegény diétát, hogy áttérjen a proteingazdag étrendre. -Azt hittem, pizzát foguk enni - szólt utánam Skip. -Hagyjatok nekem egy szeletet! - mondtam, és már ott sem voltam. New York nem olyan, mint Indiana. De hát ezt alighanem nélkülem is tudtátok. Úgy értem, EGÉSZEN MÁS, mint Indiana. Szülõvárosomban sehova se szokás gyalog menni. Hacsak nem akar lefogyni az ember, mint Ruth akkor néha rászánja magát a gyaloglásra. New Yorkban az ember mindenhova gyalog megy. Senkinek sincs autója, vagy ha van, csak akkor használja, ha kimegy a városból. Mert a belvárosban elképesztõ a forgalom. Minden utcában egymást érik a taxik és a furgonok. És mindenhova el lehet jutni metróval. Nem igaz, hogy a metró nem biztonságos. Csak legyen éber az ember, és ne viselkedjen úgy, mint egy lüke turista, ne bámulja a térképet, és hasonlók. De még ha turista is, az emberek szívesen segítenek. Mert az se igaz, hogy a New York-iak barátságtalanok. Csak többnyire sürgõs dolguk van és türelmetlenek. Ha viszont tényleg eltéved az ember, tíz New Yorkközül kilenc tutira megáll és segít. Különösen, ha lány az, aki segítséget kér. És ha udvarias. De csak most, amikor Rob mellett baktattam a 37. utcán, tudatosult bennem igazán, hogy nem Indianában vagyunk Még sosem sétáltam Robbal. Mindig autóztunk vagy motoroztunk. Most pedig szép lassan ballagtunk lefelé ezen a háromsávos, napsütötte utcán, melynek két oldalán egymást érték a

büfék és pizzázók, a járda pedig tele volt kutyasétáltatókkal és biciklis kínaikaja-kifutókkal, akik boszorkányos ügyességgel szlalomoztak a gyalogosok között. Rob egy szót se szólt. Azalatt se, amíg lejöttünk a lépcsõn az ötödik emeletrõl - azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy liftes házban béreljünk lakást. Portásról nem is szólva, aki fölszól a lakóknak, hogy ki keresi õket. De most, a munkaidõ után hazafelé igyekvõ tömegben éreztem, hogy mondanom kell valamit. Végtére nem talpalhatunk szótlanul egész este. Úgyhogy azt mondtam: - A sarkon túl van egy elfogadható mexikói étterem. Õ most sem szólt, csak bólintott. Sóhajtva mutattam az utat. Ez még rosszabb, mint gondoltam. Belépve az étterembe egyenesen a kedvenc asztalomhoz mentem, ahol szombat esténként szoktunk ülni, s én nyomban nekiesem az ingyen kirakott chipsnek, Ruth pedig avokádókrémet kanalazgat. Végre sikerült leadnia azt a kb. tizennyolc kilónyi súlyfelesleget, amit hatodik óta cipelt magán, azáltal, hogy szigorúan került mindent, amiben liszt és cukor van. Az asztal az ablak mellett áll, úgyhogy az ember jót röhöghet minden arra haladó csodabogáron. Mihelyt leültünk, odajött Ann, a kedvenc pincérnõnk. - Szia, Jess! A szokásosat? - Aha. Ann kérdõn nézett le Robra. Tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha Rob nélkül jelenek meg: Ki volt az a dögös srác? -Csak egy sört - felelte Rob. Ann elsietett az italokért és a tortilla-chipsért, mi pedig jó egy percig szótlanul ültünk. Vacsorához még korán volt, úgyhogy rajtunk és a személyzeten kívül senki se volt a helyiségben. Megpróbáltam arra koncentrálni, ami

az ablakon kívül történik. Kicsit zavart, hogy olyasvalakivel vagyok itt, a törzshelyemen, akirõl álmomban sem jutott volna eszembe, hogy beül velem ide. Rob is idegesnek látszott, ezt könnyen meg lehetett állapítani abból, hogy ide-oda rakosgatta az evõeszközöket a tányérja mellett. Még egy perc, és a papírszalvétát kezdi gyûrögetni. Körülhordozta a szemét a falat díszítõ sombrerókon, a bár fölött világító, chilipaprikákat formázó égõkön, majd a kinti járókelõkön. Mindenen, kivéve engem. - Ööö... - szólaltam meg, mert valakinek mondania kellett végre valamit. - Hogy van a mamád? Úgy vettem észre, meglepte a kérdésem. - A mamám? Jól. Nagyon jól. - Az apám mondta, hogy fölmondott. - Legszívesebben seggbe rúgtam volna magam. Mert az egyetlen módja, hogy megtudjam, Rob mamája már nem dolgozik az apám éttermében, ha rákérdezek. És igazán nem akartam, hogy Rob azt képzelje, annyira érdekel a becses személye, hogy még az anyja felõl is kérdezõsködöm. Még ha csakugyan kérdezõsködtem is. - Aha - bólintott Rob. - Floridába költözött. - Floridába? - Oda. Azzal a fickóval. Garryvel. Találkoztál Garryvel? Persze hogy találkoztam Szólíts csak Garrynekkel Robéknál a hálaadás-napi vacsorán, de úgy látszik, Rob elfeledkezett róla. Én viszont arra is emlékezem, ami a vacsora után történt a pajtában: megmondtam Robnak, hogy szeretem. Ha nem csal az emlékezetem, õ sosem állította, hogy viszontszeret. - Ott lakik a húga. A nagynéném - folytatta Rob. - Garry jobb munkát talált délen, és arra kérte anyát, hogy menjen vele, õ meg azt felelte, hogy tesz egy próbát. Aztán annyira jól érezte magát, hogy végül

ott maradt. -Aha - mondtam, mert nem jutott más eszembe. Rob a városon kívül lakott az anyjával egy régi, de jól karban tartott, csinos kis tanyaházban, és Rob volt a fõ kenyérkeresõ. - Örülök neki, hogy ilyen jól alakultak a dolgaitok. - Kösz. Aztán megjött Ann az italunkkal, a chipsszel és az avokádókrémmel. A szokásos az én esetemben az epres margaritát jelenti jégkockával, de alkohol nélkül, mert még nem vagyok 21 éves. Láttam, hogy Rob meglepõdött, ezért megjegyeztem: - Alkoholmentes. - Viszont van hozzá ernyõ. - Tényleg. - Kivettem a parányi papírernyõt, és a farmernadrágom zsebébe süllyesztettem, tudniillik gyûjtöm õket. - Baj? - Sosem gondoltam volna rólad, hogy ernyõvel kéred az italodat. - Látod - mondtam -, csupa meglepetés vagyok. Rob nem kifogásolta tovább az italválasztásomat. Rövid vita következett, hogy milyen ételt rendeljünk, végül mind a ketten kijelentettük, hogy még nem döntöttünk, és Ann elment, otthagyva bennünket az italokkal és az étlapokkal. Kortyoltam egyet a margaritámból. Mindig csak aprókat kortyolok, hogy minél tovább tartson. A Kék Holdban nem olcsó ital a margarita. Még az alkoholmentes se. - És a tieid? - kérdezte Rob. - Hogy s mint vannak?

Ez nem igaz! Itt ülök a Kék Holdban Rob Wilkinsszel, és udvariasan társalgunk a családunkról. Mint két felnõtt, távoli ismerõs. Megáll az ész! - Jól. - Ennél többet nem mondtam. Semmi olyat, hogy mellesleg az anyám még mindig utál téged, és tudod, nem vagyok biztos benne, hogy nincs rá oka. - Idõnként összefutok Douggal - folytatta Rob. Douggal? A bátyám utálta, ha Dougnak nevezték. Mi folyik itt? Mióta van ilyen jóban Douglas a volt haverommal? - Azt is mondta, hogy Miké nálad tölti a nyarat. Úgy láttam, hogy Ruth testvére is. Vagy õ csak látogatóba jött? - Nem, szeptemberig õ is nálunk lesz. Potyáznak. Mindketten a városban vannak gyakorlaton... Eszerint a mamád eladta a farmot? Úgy értem, amikor Floridába költözött. - így próbáltam kipuhatolni, hogy milyenek az õ körülményei. És fõleg hogy mit keres itt, New Yorkban. Hirtelen eszembe jutott, hogy hátha valamilyen fontos hírt akar velem tudatni. Például azt, hogy megházasodik. Tudom, hogy hülyén hangzik. Elõször is, mit érdekel, hogy megházasodik-e vagy nem? Végtére csak egy dilis lány vagyok, aki beleesett valamikor tizedikes korában. Nem tartozik nekem semmilyen magyarázattal, még ha elkövettem is azt a hibát, hogy egyszer egy pajtában elárultam neki, hogy szeretem. Ugyan miért jönne azért New Yorkba, hogy tudassa a régi majdnem-barátnõjével, hogy horogra akadt? Ki ilyen bolond? De hát ilyesmik jutnak az ember eszébe, ha együtt van a... tudjátok, kivel. -Nem - rázta a fejét -, a farm még mindig a

miénk. Jobban mondva, az enyém. Megvettem az anyámtól a házzal együtt. Ezzel még nem árult el semmit arról, hogy van-e valakije. Kétségbeesetten törtem a fejem valami újabb mondanivalón, ahelyett, hogy arról beszéltem volna, amirõl igazán akartam. Hogy tudniillik mi a fenét keres New Yorkban. - És... még mindig a nagybátyád mûhelyében dolgozol? - Aha. - Kifacsarta a lime-szeletet, amely a sörrel együtt bukott ki a doboz szûk nyílásán. - De már nem az övé. Abbahagyta a munkát, és eladta. -Ó... - Sok minden megváltozott Rob életében azalatt, amíg én távol voltam. - Furcsa lehet annyi idõ után másnál dolgozni. - Nem igazán - vonta meg a vállát Rob, és kortyolt egyet a sörébõl. - Ugyanis nekem adta el. - Megvetted a nagybátyád mûhelyét? Bólintott. - És a mamád házát is? Megint bólintott. Mibõl? - szerettem volna megkérdezni. Mert amikor együtt jártunk, egyáltalán nem vetette föl a pénz. Legalábbis ahhoz nem volt elég gazdag, hogy megvásároljon egy jól menõ szerelõmûhelyt. De hát ilyet nem kérdezhettem tõle, minthogy már nem voltunk olyan viszonyban. - És te? - kérdezte Rob. - Tetszik az itteni iskola? -Többé-kevésbé. - Nem árulhattam el neki az igazat, hogy tudniillik utálom a Juillardot, és minden perc keserves, amit ott töltök. Amellett még mindig

azon agyaltam, amit õ mondott. Hogy megvette a nagybátyja mûhelyét. Még nincs huszonöt éves, és máris saját vállalata van. Mint az apámnak. Illetve neki több is van. És az anyámnak az apám ellen semmi kifogása. Sõt. - Doug azt mondja, tényleg jól megy neked a tanulás. - Megint az evõeszközt babrálta. Szólamvezetõ vagy mi vagy. - Aha. - Azt nem árultam el, hogy napi hány óra gyakorlásba kerül, hogy meg is tartsam a helyemet. - De nyáron pihenhetek. - Doug szerint valamilyen nyári mûvészeti programban veszel részt a barátnõddel. Hátrányos helyzetû gyerekek számára, ha jól értettem. Jó sokat elárulhatott rólam Douglas. Ha hazamegyek, föl kell hívnom, hogy megkérdezzem tõle, mi a fenének fecsegett rólam annyit a volt barátomnak. - Igen - bólintottam. - És nagyon élvezem. Jobban, mint a zenekart. A gyerekek aranyosak. - Mindig szeretted a kisgyerekeket - jegyezte meg Rob, és elõször mosolyodott el azóta, hogy kinyitottam neki az ajtót. S ettõl a mosolytól, mint mindig, most is kihagyott a szívverésem. - Értettél hozzájuk. Kínos csend következett. Nem tudom, õ mit gondolt közben. Nekem azonban az jutott eszembe, hogy jobban tettem volna, ha a gyerekeknél maradok. Rob és köztem akkor kezdõdtek a bajok, amikor beleegyeztem, hogy felnõttek felkutatását is vállalom. - Tulajdonképpen ezért vagyok itt - bökte ki végre. Ránéztem a poharam pereme fölött. - Micsoda?! Egy... gyerek miatt? - Alapjában véve igen. Nagyot kortyoltam az italomból. Naná, hogy beledermedt a szám. - Hé, lassabban, te piás!

- Bocsi. - Néhányszor a szájpadlásomhoz érintettem a nyelvem, mert az volt a meggyõzõdésem, hogy csak így mulasztható el a mohó fagylaltzabálás okozta dermedtség. Azt nem tudtam, mivel mulasztható el a szívfájdalom. Mert egyszerre minden világos lett: nemcsak megházasodott, hanem már gyereke is van. Miért is ne? Saját ház, saját mûhely - a maga ura. Nyilvánvaló, hogy a következõ lépés a házasság és a gyerek. Óriási. Komolyan. Kifejezetten örülök neki. De miért érezte szükségét, hogy New Yorkba jöjjön és elmondja nekem? Nem küldhetett volna postán egy esküvõi értesítõt? Muszáj volt személyesen a képembe vágnia? - Az a helyzet - folytatta Rob, és egy kicsit elõrehajolt ültében, úgy ítélve meg, hogy már elmúlt a zsibbadás a számban. De mi van a szívfájdalommal? Az még nem múlt el, csak jobban el tudtam titkolni. - Tudom, hogy egy kicsit... szóval furcsán alakultak köztünk a dolgok az elmúlt két évben. Furcsán. Õ így minõsíti. Mindegy. Legalább arra rájött, mennyi idõ telt el azóta, hogy a dolgok... hogy is mondta? ... furcsává kezdtek változni. - De még mindig jó barátok vagyunk, nem? - Még közelebb hajolt hozzám a mozaik tetejû asztalka fölött - ez volt az egyetlen ilyen nõies asztal a vendéglõben, és Ruthtal ezért is szerettünk itt ücsörögni. - Vagy - akármik is voltunk -, már nem vagyunk azok? Akármik. Ez a helyes szó. Mert mik is voltunk? Szerelmesek biztosan nem, hiszen soha nem szeretkeztünk.

De én szerettem õt. És a lényem egy darabkája még mindig szereti. Vagy talán annál nagyobb része is. Tisztára hülye vagyok. - Ugye, megmaradtunk jó barátoknak? - ismételte meg Rob. - Úgy értem, a történtek után. Egy közös büntetés az Érnie Pyle gimiben egy életre összeköti az embereket, nem? Elmosolyodtam. Igaz, csak halványan, de mégiscsak mosoly volt. Mert mókásnak éreztem a szavait. - Szerintem is. - Oké. - Rob talán egy hüvelyknyivel följebb emelkedett, s a feszültsége is mintha engedett volna egy hajszálnyit. - Tehát még mindig jó barátok vagyunk. - Még mindig. - Kortyoltam egyet a jeges margaritából, hogy megerõsítsem magam. Mert tényleg nem akarok ott lenni az esküvõjén. Még barátként se. -És talán nem veszed zokon, ha arra kérlek... Mintha visszatért volna a feszültsége,- ezt abból állapítottam meg, hogy az egyik lábával idegesen dobogni kezdett az asztal alatt. - Úgy értem, mint a barátomat... Csak nem arra akar megkérni, hogy legyek a kis krapek keresztanyja? De ki lehet az anya? Az a szõkeség, akit a mûhelyben láttam? Szent ég! Tudhattam volna, hogy hazudik, amikor azt mondta, hogy nincs köztük semmi. - Szóval az a helyzet... Nagy levegõt vettem. És nem fújtam ki. Erós lány vagyok. Sok mindenen mentem keresztül a tizenkilenc évem alatt. Egy skizofrén báty, számos bokszmeccs azokkal, akik csúfolták, na meg a villámcsapás és a paparazzók rohama ama bizonyos különleges adottságom miatt, az afganisztáni kiküldetés, és a többi. És még két szemesztert is letudtam a Juillardon, ami legalább olyan rossz volt, mint a háború.

De még soha nem volt szükségem annyi bátorságra, mint ebben a percben. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Rob végre kimondja, amit annyira nem akartam hallani: Jess, az a helyzet, hogy megnõsülök. De nem ezt hallottam. Hanem ezt: - Jess, arra kérlek, hogy keresd meg a húgomat. 4. -MICSODA?! Lesütötte a szemét. Nyilván nem bírt az enyémbe nézni. Ehelyett a sörös dobozába bámult. - A húgomat - ismételte meg. - Eltûnt. Segítened kell megtalálnom. Tudhatod, hogy nem kérnélek rá, ha nem aggódnék érte igazán. Doug ugyan azt mondta, hogy... szóval, hogy már nem csinálod. Hogy a háború nagyon fölkavart. Én ezt tökéletesen megértem. - Fölnézett és belém fúrta azt a nefelejcskék szemét. - De ha mégis van rá valamilyen... akármilyen mód... Ha csak utalni tudnál rá, hogy hol ke-ressem, azért is hálás lennék. És esküszöm, hogy utána eltûnök és békén hagylak. Rámeredtem. Tudnom kellett volna, hogy nem engem akar. Az az igazság, hogy egy pillanatig se áltattam magam ezzel, miután kinyitottam az ajtót, és megláttam. Nem azért jött, hogy térjünk vissza a múlthoz. De azt se tagadhatom, hogy mérhetetlenül megkönnyebbültem, amiért nem a Karén Sue Hankyvel vagy akárkivel küszöbönálló esküvõjét akarja tudatni velem. Nem mintha érdekelt volna egyáltalán, ki lesz a bol dog ara. De hogy azért utazzon ide, hogy arra kérjen, keressek meg valakit, amikor tudja, hogy az ismert okok

miatt vége a tudományomnak? Oké, nem lehetett biztos benne, hiszen nem beszéltem vele azóta se a háborúról, se arról, hogy milyen szerepet játszottam benne. De az újságokban is olvashatott róla. Minimum pofátlanság ezek után idejönni és arra kérni, hogy... Hirtelen eszembe jutott még valami: - Nincs is húgod. - De van. -Hogy lehet, hogy sosem beszéltél róla? - kérdeztem a szándékoltnál haragosabban. - Mert én is csak néhány hónappal ezelótt szereztem róla tudomást. Ezt nem akartam elhinni. Komolyan mondom. Egyszer csak megjelenik a küszöbömön a volt barátom, de nem azért, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Aztán elõáll ezzel a kísérteties húggal. Ilyesmi is csak velem történhet meg. Még megérem, hogy megint megkeres egy tévé-producer. -A mamád adoptálta, de elfelejtett róla szólni neked? - Semmi köze az anyámhoz. -Akkor hogy lehet a testvéred? - Mit akar még megetetni velem? Azt képzeli, nemcsak a különleges képességemet vesztettem el a háború alatt, hanem az eszemet is? - Az apám lánya - mondta Rob. Csak ekkor jutott eszembe, hogy Robnak apja is van. Egyszer se találkoztam vele, mert még a fia csecsemõkorában faképnél hagyta a családját. Rob sem beszélt az apjáról nem is az õ nevét viselte egészen addig, amíg véletlenül föl nem fedeztem a

fényképét MrsWiíkins hálószobájában. Még kevésbé volt hajmndó beszélni róla azután, hogy arra is rájöttem, horvan. A sitten. - Eszerint kiengedjék az apádat? Rob vágott egy grimaszt. - Nem. Még mindig ül. De mielõtt lesittelték, elvált az anyámtól, és feleségül vett egy másik nõt. Végre derengeni kezdett valami: - Akkor a féltestvéred. - Aha. - Elvett egy chipset, kikanalazott vele egy jó adag avokádókrémet, bekapta és elrágta. Szerintem még az ízét se érezte. Csak azért evett, hogy csináljon valamit a kezével, ami mindig mozgásban volt: vagy valamilyen motort bütykölt, vagy egy papírfedelû könyvet lapozott, vagy egy rongyot gyûrögetett. - Gõzöm se volt a létezésérõl egészen tavaszig. Nem jött ki az anyjával, úgyhogy írt az apjának, aki beszámolt neki rólam meg az anyámról. És egyszer csak telefonált. Nem mindennap fordul elõ az emberrel, hogy kiderül, van egy húga, akirõl még sosem hallott. Hannah-nak hívják. Hannah Snydernek. Jópofa kislány. Egy kicsit habókos. Akárcsak te. Savanyúan elmosolyodtam. Jópofa és habókos. Mindig arra vágytam, hogy ezeket a jelzõket aggassa rám a szívszerelmem. Koszi. De nem is vagyok szerelmes belé. Már nem. - Hannah azt mondta, hogy sehogy se jön ki az anyjával, aki olyasmibe szállt be, amibe nem lett volna szabad. Drogok meg effélék. És férfiak. - Megköszörülte a torkát, és egy újabb chipset vett el. Olyan férfiak, akik... szóval érted. Közben nagylány lett belõle, és... - Fölkeltette a figyelmüket?

-Aha. Azt gondoltam, nem ilyen környezetben kellene felnõnie, úgyhogy utánanéztem, hogy lehetnék a törvényes gyámja tizennyolc éves koráig. Az volt az érzésem, hogy az anyja is szívesen megszabadulna tõle. Minthogy éppen befejezõdött a suli, azt mondta... mármint az anyja, hogy nincs kifogása a látogatás ellen. Nem igazán figyeltem rá. Az egyik felem azon filózott, mibõl gondolta Rob, hogy akad egyetlen bíróság is, amelyik éppen õt jelöli ki egy kamaszlány gyámjául, hiszen õ is próbaidõn van. Aztán eszembe jutott, hogy valószínûleg már letelt a próbaidõ. Bármit követett is el, fiatalkorúként követte el, most pedig már elmúlt huszonegy éves. És közben saját háza és vállalkozása lett, tehát a társadalom megbecsülendõ tagja. Semmi okuk üldözni. Azt pedig, hogy mit követett el, amiért majdnem lesittelték, valószínûleg soha a büdös életben nem fogom megtudni. - Úgyhogy egy héttel ezelõtt elmentem érte Indianapolisba - folytatta Rob -, és elhoztam magamhoz. Minden remekül ment. Mintha együtt nõttünk volna föl, és sosem váltunk volna el. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük: az autókat és a bicajokat, meg a Simpson családot és a Pókembert, meg az olasz kaját és a tûzijátékot... Egyszóval király volt. Rob keze elõször nem mozgott azóta, hogy leültünk. Tenyérrel lefelé feküdt az asztalon. - Aztán tegnapelõtt fölébredek, és azt veszem észre, hogy nincs otthon. Se szó, se beszéd lelépett. Nem is aludt az ágyában. Minden holmiját otthagyta. Az anyja semmit nem tud róla. A zsaruk se lelik a nyomát. Egyszerûen fölszívódott. - Emiatt jutottam eszedbe én.

-Aha. - De én már nem foglalkozom ilyesmivel. - Tudom. Illetve azt tudom, amit a sajtónak mondtál. De Jess, te azelõtt is mondtál ilyesmiket a firkászoknak. Hogy lerázd õket, amikor nem hagytak békén, és még Dougot is zaklatták. Meg amikor az FBI azt akarta, hogy dolgozz nekik. Akkor is azt mondtad, hogy... - Igen - vágtam közbe, egy kicsit talán túl hangosan, mert az a pár, amelyik akkor jött be, elég furcsán nézett ránk. Lehalkítottam a hangom. - De most nem hazudok. Tényleg nem megy. Rob merev szemmel nézett rám az asztal fölött. - Doug nem ezt mondta - közölte. -Douglas? Mit tud Douglas? Azt hiszed, többet tud, mint az a tucatnyi pszichiáter akit a nyakamra küldtek Afganisztánban? Azt hiszed, Douglas holmi poszttraumás szakorvos? Egy képregény-boltban dolgozik! Szeretem, de gõze sincs errõl az egészrõl. - Lehet, hogy többet tud rólad - jelentette ki Rob, akire a jelek szerint egy csöppet se hatott a tirádám -, mint azok a lélekgyogyósok... - Tévedsz - sziszegtem. - Akkor és ott elvégeztem, amit elvártak tõlem. De ma már más az ábra. És nem azért, hogy hagyjanak ki a háborúból. Sajnálom, hogy Douglas félrevezetett. Ha fölhívsz, ugyanezt elmondhattam volna neked telefonon. És nekem is megspórolhattad volna, hogy újra lássalak, amikor már azt hittem, túljutottam rajtad fejeztem be magamban.

-De ha telefonálok, nem tudtam volna odaadni neked ezt - mondta Rob. Benyúlt a zsebébe, és elõvette a tárcáját. Nem lepõdtem meg túlságosan, amikor egy fényképet emelt ki belõle, egy iskolai fényképet, amilyet közös fotózáskor szoktak készíteni. Fiatal lányt ábrázolt, aki sokban hasonlított hozzá, csak éppen több színûre volt festve a haja. Nem viccelek! Négy különbözõ színre festette: kékre, sötét rózsaszínre, bíborvörösre és kanárisárgára. - Ez Hannah. Nemrég múlt tizenöt éves. Elvettem a képet, és jobban megnéztem azt, aki visszahozta hozzám Robot. Õ persze nem azért jött ide, mert ezt akarta, hanem e miatt a lány miatt. És mert szerinte most is jó barátok vagyunk. Azt hiszem, ebben a pillanatban gyûlöltem. - Rob - szóltam -, már mondtam, hogy semmit se tehetek érte. Se érted. Sajnálom. - Oké, tényleg mondtad. Nézd, Jess, nem tudom, min mentél keresztül, amikor a tengerentúlra küldtek. Még azt se állítom, hogy el tudom képzelni, milyen volt ott. Abból, amit Doug mondott... Éles pillantást vetettem rá. Ki fogom tekerni Douglas nyakát. Nem viccelek! Hogy mik történtek a visszatérésem után, az csakis az én dolgom. Douglasnek nincs joga szétkürtölni. Mikor beszéltem én az õ mentális állapotáról a volt barátnõinek? Soha. És nem azért, mert nincsenek volt barátnõi. Változatlanul Tasha Thompkinsszal jár, aki most az Indiana Egyetem hallgatója, és minden héten hazautazik, hogy láthassák egymást.

De akkor se tárgyalnám meg az állapotát az exbarátnõjével, ha lenne neki. Robnak észre kellett vennie, mennyire fölhúztam magam, mert rátette a kezét a húga fényképét fogó kezemre, és szelídebb hangon folytatta: -Ne hibáztasd Dougot, oké? Én kérdeztem õt. Mert amikor visszajöttél, olyan voltál, mint... mint ez itt - mutatott az ablakdeszkán lévõ kaktuszra. Csupa tüske. Senkit se engedtél a közeledbe. -Honnan tudod? - kérdeztem, és elrántottam a kezem, a fényképet pedig az asztalra ejtettem. Annyira el voltál foglalva Koszi, hogy megjavítottad a karburátoromat kisasszonnyal, hogy csodálkoznék, ha észrevetted volna. De maradjunk a témánál - folytattam remegõ hangon. - Azt akarod, hogy keressem meg a húgodat. De én nem tudom megkeresni. Senkit se tudok megkeresni. Nem hazudok. Nem azért mondom, hogy bárkit is lerázzak. Fogd föl végíe, hogy már nem vagyok a Villámlány. És légy szíves, ne hullass miatta krokodilkönnyeket. Semmi szükségem a hamis részvétre. Róbert méltatlankodva nézett rám: -A részvétem nem hamis, Jess. Nem értem, hogy mondhatsz ilyet azok után, ami köz... - Köztünk nem hogy lett volna valami, de még el se kezdódött - vágtam közbe, és föltartottam a tenyeremet, ami köztudottan az Állj! egyezményes jele. - Neked csak akkor jut eszedbe ilyesmi, amikor akarsz tõlem valamit. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit - talán hogy tagadja -, de nem volt rá módja, mert odajött Ann, és kicsit aggodalmasan kérdezte:

- Minden oké, gyerekek? Észrevettem, hogy az a pár is bennünket les az étlap mögül, akik az elõbb jöttek be. Úgy látszik, a kelleténél hangosabbak voltunk. -Minden oké - mondtam keservesen. - Fizethetünk? - Persze. Mindjárt hozom a számlát - felelte Ann. Abban a pillanatban, hogy elment, Rob elõrehajolt és az asztalra könyökölt. A térde az enyémhez ért, és az ujjai csak néhány centire voltak az enyéimtõl. -Jess - kezdte halkan -, sejtem, hogy a poklok poklát élted át tavalyelõtt. Azt is, hogy hihetetlen nyomás alatt voltál, és olyasmiket láttál, amiket nem lett volna szabad látnod ilyen fiatalon, jobban mondva semmikor. Csoda, hogy nem diliztél be. Mondani akartam valamit, de nem hagyta: - Mégis van valami, amit, úgy veszem észre, csak te nem látsz: más ember lett belõled. Nem arról beszélek, hogy többé nem vagy képes megtalálni az eltûnt embereket, hanem rólad magadról. Azok ott addig használtak, amíg teljesítetted azt, amit kívántak, és amikor képtelenné váltál rá, mosolyogva megköszönték, és hazaküldtek. De ne áltassuk magunkat: össze vagy törve, és senkit se engedsz anynyira közel magadhoz, hogy megpróbálhasson segíteni. Azokat se, akik szeretnek. Megint megpróbáltam félbeszakítani, de nem hagyta. - És tudod mit? így jó. Olyan sok embert mentettél meg, hogy azt képzeled, nincs szükséged arra, hogy mások mentsenek meg téged. De akkor mentsd meg te magad, ha tudod! Egyet azonban szögezzünk le.

Lehet, hogy az eltûnteket annak idején meg tudtad találni. De nem voltál gondolatolvasó. Ezért ne állítsd azt, hogy tudod, mit érzek és gondolok én, mert arról semmit se tudhatsz, mi játszódik le az én fejemben. Lenéztem a még mindig az asztalon fekvõ fényképre, de nem igazán láttam, annyira elvakított a düh. Hogy merészel ilyesmiket mondani?! Hogy öszsze vagyok törve. Én! Nem törtem össze, csak össze voltam zavarodva. Ki nem lett volna majdnem egy évi örökös alváshiány után, mert valahányszor behunytam a szemem, olyasmiket láttam és hallottam, amiket soha nem akartam látni és hallani. És hogy senkinek se hagytam, hogy segítsen? Ez se igaz. Egy csomó ember megpróbálkozott vele. Olyanok, akik igazán törõdtek velem. Nem ezért vont be Ruth a városi mûvészeti programba? Nem ezért költözött hozzánk igazából Miké? Õk segítettek. És már néha tudok aludni. Sõt legtöbbször végigalszom majdnem az egész éjszakát. Nem vagyok összetörve. Legföljebb az a részem tört össze, amelyik föl tudta kutatni az eltûnteket. De nem ÉN. Rob elõhalászott a tárcájából néhány bankjegyet, hogy kifizesse a számlát. Közben nem nézett rám. Az ablakon túl egy Sherlock Holmes szerelésben feszítõ pofát bámult, aki a mopszliját sétáltatta. Sokszor láttuk ezt a pofát az utcánkban, és mi neveztük el Sherlock Holmesnak. Ez itt New York, ahol mindenféle csodabogár tenyészik.

Ha Rob elcsodálkozott is a fülvédõs tweed sapkán és görbe fapipán, nem adta jelét. Fölszegte az állát, mint aki nem akar többet mondani. Idõközben levetette a farmerdzsekijét, mert a Kék Holdban nem a legjobb a légkondicionálás. Muszáj volt észrevennem, hogy kidudorodik a bicepsze a fekete póló ujja alatt. A Juillardon senkinek nincs ilyen bicepsze. Még a tubásoknak se. - Mennem kell - mondtam fojtott hangon, és olyan gyorsan álltam fel, hogy fölborítottam a széket. Rob meglepõdött: - Elmész? - És kérdõn nézett a kezemben lévõ fényképre. Igen, fölvettem az asztalról. Ne kérdezzétek, miért. - Egy csomó dolgom van - mondtam, és elindultam az ajtó felé. - Gyakorolnom kell. Õsszel is én akarok lenni a szólamvezetõ. Rob összevonta a szemöldökét. -De... - Az arcomra pillantott, és õ is fölállt. Rendben van, Jess. Csak... nem szeretném, ha neheztelnél rám. Amit mondtam, nem azért mondtam, hogy bántsalak. - Nem neheztelek. És sajnálom, hogy nem tudok segíteni a húgod dolgában. Meg hogy nem... Mit nem? Hogy nem lehetek a barátnõje? De hát nem is kért rá. Soha. - Sajnálom - mondtam még egyszer. Aztán olyan gyorsan húztam ki az étterembõl, amilyen gyorsan csak tudtam.

5. -Viccelsz? - kérdezte Ruth, amikor elmondtam neki a hálószobánk magányában mert nem akartam, hogy Miké és Skip is hallja, miért jött Rob New Yorkba. - Hogy megkerestesse az eltûnt húgát? Volt hozzá bátorsága azok után, ahogy veled bánt? - Hogy bánt velem? - kérdeztem vissza, mert már annyira összezavarodtam, hogy azt se tudtam, mit gondoljak. - Hogy bánt veled? Jess, egy másik nõvel csókolózott, amikor legutoljára láttad! -Nem legutoljára. Az akkor volt, amikor a te autód hátsó ülésérõl lestem meg. - Az elõzõ alkalomra gondoltam. -Az elõzõ alkalommal én mondtam neki, hogy tartsunk egy kis szünetet. - És? -Mit és? - És õ belement. - Szõke fürtös fejét az ágy bíborvörös szárival letakart támlájához támasztotta A szárival próbálta elegánsabbá varázsolni a hálónkat. De hogy lehet elegánssá varázsolni egy mindössze 12 négyzetméter területû szobát, amelynek egyetlen ablakát vasrács csúfítja el a betörõk ellen? Nem szólva a színen idõnként átsétáló svábbogarakról. - Csak azt tette, amit kértem - hangsúlyoztam. Nézd, nem olyan rossz srác. Úgy értem, én voltam fülig szerelmes belé a gimiben. Amit ki is használhatott volna. De nem használta ki. -Mert nem akart dutyiba kerülni - mutatott rá Ruth. - Mi vársz tõlem, Jess? Mondjam azt, hogy klassz srác volt? A tökéletes pasi? Fütyülök rá, hogy

saját mûhelye van. Akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá. - Azt mondta, olyan voltam, amikor hazajöttem, mint egy tüskés kaktusz: senkit se engedtem a közelembe. Amellett ott volt anya... Ez a jó abban, ha van az embernek egy jó barátnõje. Nem kell a dolgokat részletezni. Ruth mindig pontosan tudja, mire gondolok. - Ha igazán törõdni akart volna veled, nem ijedt volna meg a tüskéktõl. Se a mamádtól. Ezen elgondolkodtam. Ugyanis nem voltam biztos benne. Mind a kettõ eléggé félelmetes lehetett, különösen egy olyan srác esetében, mint Rob, akinek, mondhatni, egyetlen kincse a büszkesége volt, amit eléggé sérthetett az én makacs függetlenségi vágyam és az anyám ellenszenve. Habár... - Azt mondta, össze vagyok törve - morogtam. És hogy senki se gyógyíthat meg, csak én magam, mert nem fogadok el segítséget mástól. - Felcsapott pszichiáternek? Mit csinált õ az elmúlt évben? Csak nem Ophrát nézte? - gúnyolódott Ruth. Sóhajtva hengeredtem vissza a saját matracomra, melyet ronda barna lepedõ takart a 3. utcában vettem egy mozgóárustól én - Ruthtal ellentétben nem sokat tettem a szobánk szebbé varázsolása érdekében. A fal is csupasz az ágyam fölött. A repedezett, málló mennyezetre meredtem. - Csak azt hittem, hogy ha idejövök, boldog leszek - mondtam inkább a mennyezetnek, mint Ruthnak. - És nem vagy boldog? Annak látszottál, amikor megmutattad annak a kis srácnak, hogy kell rekeszizomból lélegezni. - A dolgoknak ez a része tényleg boldoggá tesz

bólintottam. - De a suli... - Senki se szereti a sulit. - Te szereted. - Igen, de én dilis vagyok. Kérdezd meg Mike-ot... Oké, õ is dilis. Nem mondtam ki hangosan, hogy úgy vettem észre, Ruthban és Mike-ban sok a közös vonás. Mind a ketten imádták a gimit, a kollégiumban pedig, úgymond, rátaláltak igazi önmagukra. És vaknak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre, milyen pillantást vet olykor Miké a barátnómre, amikor Ruth szexis sortban és leheletvékony topban veszi fel a harcot a New York-i hõség ellen. Nem szólva azokról a pillantásokról, melyeket Ruth szokott a bátyámra vetni, amikor Miké egy szál törülközõbe csavarva jön ki a fürdõbõl. Enyhén szólva, furcsa helyzet. A bátyám és a legjobb barátnõm. De ha õk boldogok tõle... - Skip is utálja a sulit! - vágta ki Ruth. - Azért, mert olyasmi, amin túl kell esnie ahhoz, hogy évi százezret vághasson zsebre. - Akkor is hidd el, hogy a legtöbb ember utálja a sulit. De muszáj túlesni rajta, hogy eljuthass az életben oda, ahova akarsz. - Az a bökkenõ - mondtam -, hogy nem tudom, hova akarok eljutni. Csak azt, hogy nem egy zenekarba. - Viszont imádsz tanítani. És a Juillard diplomája mégiscsak több a semminél. Tudtam, hogy igaza van. Elértem azt, amirõl sok

zenész csak álmodik. New Yorkban vagyok, és a világ egyik leghíresebb zeneakadémiáján tanulok nemzetközi hírû tanároktól. Egész napomat betölti a zene, amit imádok, és azt csinálom, amit a legjobban szeretek: fuvolázom. Boldognak kellene lennem. Miért nem vagyok az mégsem? Kopogtak. - Bújj be! - szólt ki Ruth. Miké dugta be a fejét. -Bizalmas beszélgetés, vagy csatlakozhatom a társasághoz? Ruth kérdõn nézett rám. - Bújj be vagy maradj kinn - mondtam. - Nekem tökmindegy. Bejött. Láttam, hogy elfordítja a fejét Ruth csipkemelltartójáról, amely a fûtõtestre volt kiterítve. És hogy elvörösödött, amikor észrevette, hogy megláttam. Egek, hagyjátok végre abba a bújócskázást! fohászkodtam magamban. -Skippel arról beszélgettünk - kezdte Miké, és Skip is beóvakodott a nyomában -, hogy ha akarod, beverjük a pofáját. -Hajlandók lennétek beverni Rob Wilkins pofáját? - kérdeztem, továbbra is fekve. - Aha - bólintott Skip. - Ez igazán szép tõletek, srácok. - Elment az eszetek? - kérdezte Ruth. - Félkézzel elbánna mindkettótökkel. Téged pedig, Skip, vihetnénk a sürgõsségire, mint amikor szálka ment a körmöd alá, és úgy üvöltötték mint akit nyúznak. -Még csak tizenkét éves voltam! - méltatlankodott Skip.

- Senkinek se kell helyettem beverni mások pofáját - szóltam közbe. - De azért koszi. - Mit akarsz tenni? - tudakolta Miké. Megvontam a vállam. - Semmit. Úgy értem, semmit se tehetek. Még ha akarnám, se tudnám megtalálni a húgát. - Honnan tudod? Ruth meg én úgy néztünk rá, mintha meghibbant volna. - Komolyan kérdeztem. Egy éve senkit se próbáltál megtalálni. Honnan tudod, hogy nem tért-e vissza az adottságod? Újabban végigalszod az éjszakát. Mindenki, engem is beleértve, a padlót bámulta. Közös megegyezéssel eddig senki nem tette szóvá hogy több-kevesebb rendszerességgel mindenkit fölvertem álmából vissza-visszatérõ éjszakai sikoltozásommal. - Úgy veszem észre, sokkal jobban vagy azóta, hogy elkezdtél dolgozni. - De az, hogy megint alszik, még nem jelenti, hogy visszatért a képessége - jegyezte meg Skip. - Dugulj el - szólt rá Ruth. -De ha visszatért - folytatta õ zavartalanul megint azt akarják majd, hogy dolgozzon nekik. Mármint a kormánynak. Vagy az FBI-nak. Akkor pedig Ruth kereshet magának új lakótársat. - SKIP! - Csak azért mondom, mert ha visszakapta az adottságát, mi a jó fenének veszõdik tanítással, mikor egy rakás pénzt kereshetne, ha... - DUGULJ EL! - kiáltott rá egyszerre Ruth és Miké.

Skip befogta, de sértõdötten nézett rájuk. - Gyere, tévézzünk - ajánlotta Miké. - Nem érted, hogy egyedül akarnak lenni? - Ruth és Jess? Minek? - értetlenkedett Skip, de Mike-nak sikerült kivonszolnia. Amikor magunkra maradtunk, megint elõvettem Hannah képét, és szótlanul néztem. - Képtelen vagyok elhinni, hogy van egy húga szólalt meg Ruth -, akirõl mindeddig nem tudott. És hogy adoptálni akarja. - Nem adoptálni, csak a törvényes gyámja lenni. Mert hogy dilis az anyja. - Egy problémás tini, aki ráadásul eltûnik. Jó, hogy szakítottatok, és legalább ebbõl kimaradtál. - Az nem olyan biztos. Ruth kimeresztette a szemét. -Jaj nekem! Ne mondd azt, hogy segítesz neki! Már ha egyáltalán tudsz. Azok után, ahogy veled bánt! - Nem neki segítenék, hanem Hannah-nak. - Nekem nyolc - jegyezte meg Ruth gúnyosan, és vetkõzni kezdett. 0. Másnap reggel pontban nyolckor megdöngettem az 57. utcai Hilton 1520-as szobájának ajtaját. Rob ködös szemmel, a szállodai paplanba burkolózva, öszszevissza meredõ hajjal jelent meg az ajtónyílásban. -Jess! - képedt el, amikor meglátott. - Hogy kerülsz...? - Szép a frizurád - mondtam.

Fölemelte a kezét, és megpróbálta lesimítani a haját. - Honnan tudtad, hol találhatsz meg? - Fölhívtam a mûhelyt, és Chick boldogan megmondta, hol szálltál meg. Vagy titokban akartad tartani? - Nem. Megkértem Chicket, hogy legyen ott, ha a távollétemben netán hazakeveredne Hannah. Csak... még nem ébredtem föl teljesen. Gyere be! Követtem a szobába. Nem volt nagy egyetlen New York-i hotelszoba se nagy, legalábbis én nem láttam olyat, de szépen volt berendezve. Rob mûhelye szép nyereséget kell hogy hozzon, ha megengedhet magának ekkora luxust. - Nem akarsz reggelizni? - kérdezte, ide-oda járkálva az uszályként maga után húzott paplanban. - Rendelhetek néhány palacsintát. Vagy van kávéfõzõ. Akarsz egy kávét? - Naná. De jobb lenne kinn a reptéren. Döbbenten fordult vissza, mert már indult a kávéfozo fele. - A reptéren? - visszhangozta. Muszáj volt észrevennem, milyen imádni való így, az ágyból kelve és szanaszét álló hajjal. És azt is, milyen rendben tartja a szállodai szobát. Még a farmerdzsekijét is beakasztotta a szekrénybe az egyik kivehetetlen akasztóra. - A reptéren - ismételtem meg. - Azt akarod, hogy megkeressem a húgodat, vagy nem? -De. Csak... -Akkor pedig vissza kell mennem veled Indianába. - De... - Zavarában elengedte a paplant, úgyhogy

egy pillantást vethettem a meztelen mellkasára, mielõtt elkapta volna a lecsúszni készülõ takarót. De hiszen tegnap azt mondtad, hogy... -Tudom, mit mondtam tegnap - szakítottam félbe. - Gyerünk! Megint fölemelte a kezét, hogy beletúrjon sûrû hajába, amitõl persze még kócosabb lett, és megint csúszni kezdett róla lefelé a paplan, úgyhogy már a Calvin Klein alsónadrág derékpántját is megláthattam. -Oké, de... - Olyan áthatón nézett rám kékesszürke szemével, hogy alig bírtam elviselni. Muszáj volt lesütni a szemem. - Tudod, hol van? - Errõl most nem akarok beszélni. Mehetünk? - Hidd el, jess, én tényleg azt hittem, azért mondtad, hogy már nem tudsz senkit fölkutatni, hogy ne kelljen többé a Cyrus-félékkel dolgoznod. Nem tudtam, hogy ez az igazság. Nem akarlak olyasmire rávenni, amire nem állsz készen. Nem akarom megzavarni az új életedet, amit fölépítettél magadnak. Nem késtél el vele egy kicsit? - szerettem volna megkérdezni tõle, de minek? Szemmel láthatóan kínosan érezte magát. Az az igazság, hogy örültem neki. Érezze csak kínosan magát. Megérdemli. Azt nem akartam elárulni neki, hogy egy órával ezelõtt arra ébredtem, hogy tudom, hol van a húga, noha egy évvel ezelõtt még azt se tudtam, hogy a cipõmet hol keressem, nem hogy egy embert. És hogy ez roppant boldoggá tett, aminek azonban semmi köze õhozzá. Viszont azt jelenti, hogy Skipnek igaza volt: végre meggyógyultam. - Vissza akarod kapni a húgodat, nem? - De - bólintott hevesen. - Akkor ne kérdezz többet. Csak tedd, amit mondok. - Oké. Máris telefonálok, és foglalok még egy helyet arra a járatra, amelyikre az enyém szól. Lezuhanyozok, és már mehetünk is.

- Király. Néztem, ahogy tárcsáz, és azt kérdeztem magamtól vagy századszor ezen a reggelen, hogy mi a fenét csinálok. Megint bele akarok bonyolódni? Úgy értem, már az is hihetetlen volt, hogy rájöttem Hannah címére. A washingtoni ürgék örömükben a padlót vernék a seggükkel, ha megtudnák, hogy visszatért a különleges adottságom. Miért ragaszkodom hozzá, hogy visszamenjek VELE Indianába? Hiszen elég volna megmondani neki a címet, és mosni kezeimet. Folytathatnám a munkámat, és még több kis srácot megtaníthatnék arra, hogy nem csak videójátékok meg pizzaszeletek léteznek az életben. De éjszaka, elalvás elõtt arra gondoltam, mit is mondott. Hogy össze vagyok törve. És ha igaza van? Biztos voltam benne, hogy igaza van. A lényem egy része más lett a tengeren túl. Úgy is lehet mondani, hogy összetört. És nem csak az a része, amelyik álmomban megtalálta az eltûnt embereket. Talán elsiettem Rob elítélését a görögdinnye mellû leányzó miatt. Mi ketten sosem alkottunk igazán egy párt. Ott volt a korkülönbség, a kulturális különbség és végül az, hogy én biológiailag komplett szörnyszülött voltam. De mint mondta, emiatt nem kell hogy megszûnjön köztünk a barátság. És a jó barátok segítenek egymásnak. Megjegyzem, egy szót se szólt a repülõtérig. Megfogadta a tanácsomat: kérdések helyett cselekvés. Miután túlestünk a biztonsági ellenõrzésen, vett nekem egy tojásos-kolbászos szendvicset meg egy narancslevet, magának pedig valamilyen ostyafélét, amit szótlanul kebeleztünk be a La Guardia repülõtér zsúfolt és lármás büféjében. Lehet, hogy még mindig nem ébredt föl teljesen, mondtam magamban. Lehet, hogy nem tudja, mit gondoljon az én hirtelen megváltozásomról. Ami nem

csoda, hiszen én se nagyon tudom. Ruth mintha sejtette volna. Hatkor, amikor megszólalt az ébresztõóránk, felém fordult, rám nézett én épp a plafont bámultam mellesleg, öt óra óta, amikor fölébredtem, és így szólt: -Ajvé! Visszajött, igaz? - Vissza - mondtam halkan, nehogy fölébresszem a srácokat. - Mit fogsz csinálni? Telefonálsz Cyrus Krantznak? - Még mit nem! - Atyavilág! - Felkönyökölt. - Hazautazol vele. Jól mondom? Levettem a szemem a plafonról, és rápislantottam: - Honnan tudod? - Onnan, hogy ismerlek. Sose tudsz sokáig megülni a fenekeden. Muszáj megmentened, ha nem is az egész világot, de legalább egy kis részét. - Letette a lábát a földre, és fölült. - Szép kis szuperhõs lenne belõled. Ott koslatnál a helyszínen még azután is, hogy mindenkit megmentettél, csak hogy lásd, minden oké-e, ahelyett, hogy dicsõségesen távoznál a naplementében, mint a filmekben... - Jó tudni, hogy legalább a barátaim támogatnak, mondtam gúnyosan, amire Ruth azt felelte a szokásos hajnali derûs modorában, hogy duguljak el. - Mondd meg a gyerekeknek, hogy pár nap múlva visszajövök. - Nem jössz vissza. - Dehogynem! Egy-két nap, és újra itt leszek. - Nem leszel itt. És nem mondom azt, hogy ez rossz. Legalábbis neked. De nézz szembe a tényekkel. Nem fogsz visszajönni.

-Azt hiszed, el fogok patkolni, miközben Rob Wilkins megszökött húga után koslatok? - Nem patkolsz el - rázta a fejét Ruth -, csak hagyod, hogy téged is megmentsenek. - Ezen meg mit értesz? -Találd ki! Nem hagytam, hogy befolyásoljon a negatív hozzáállása. Az az igazság, hogy Ruth reggelenként nincs kifejezetten csúcsformában. New Yorkból Indianapolisba majdnem óránként indulnak repülõgépek. Robnak sikerült jegyet vennie nekem is arra a járatra, amelyikre az övé szólt. Nem afféle óriásgép volt, amilyenek New York és Los Angeles között közlekednek ingajáratban. Szeptember 11. óta erósen csökkent a forgalom, ezért olyan kisebb gépeket is beállítottak, amelyekre legföljebb harminc-valahány utas fér föl, és gyalog kell kimenni a repülógéphez. Rob egymás mellé szóló jegyeket szerzett - megjegyzem anélkül, hogy engem megkérdezett volna. A gép nem telt meg, több sor is üres maradt mögöttünk, ahol elnyújtózhattam volna, ha akarok. De azt mondtam magamban, hogy barátok vagyunk, és a barátok összetartanak. Rövid repülóút volt, alig olvastam ki az odakészített képes újságot, máris landoltunk. Robnak, akárcsak nekem, mindössze egy sportszatyra volt, úgyhogy nem kellett várnunk a poggyászokra. Egyenesen odamentünk, ahol New Yorkba jövet leparkolt. És láttam, hogy az Indiánnal jött a repülõtérre. - Ne haragudj, nem gondoltam, hogy hazajössz velem - mentegetõzött. - Ha akarod, bérelhetünk egy kocsit. - Minek? - Hülyeség, de teljesen megbolondított

annak a motornak a látványa. - Semmi kifogásom ellene. Megvan még a tartalék bukósisakod? Persze hogy megvolt. Ugyanaz, amelyiket velem tettett föl az õsidõkben. Elvettem és fölültem a hátsó nyeregbe, karomat a dereka köré kulcsoltam, és megpróbáltam nem venni tudomást róla, milyen jó illata van: mint a Hilton-beli tusfürdõnek, vagy mint az anyja által használt öblítõszernek, aminek az illatát szintén az õsidõkben szívtam magamba utoljára. Furcsa volt megint Indianában lenni. Utoljára a tavaszi szünetben jöttem haza. Az akkor még csak bimbózó virágok most teljes pompájukban virultak. Minden dúsan zöldellt. New Yorkban is sok a zöld: majdnem minden utcát fák szegélyeznek, az általános benyomás mégis a szürkeség: a járdák, az utak és az épületek színe. Itt a sok zöld egészen a szemfájdítóan kék égig ért. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott. Mármint az ég. Meg a fák és a virágok. Amikor egy óra múlva beértünk a külvárosba, észrevettem, hogy nem csak a bimbók alakultak át. Eltûnt a Csokoládé Szarvas. Más boltok nyilván gazdát cseréltek, mert megváltozott a nevük. - Hova? - kérdezte Rob, amikor megálltunk a bíróság elõtti piros lámpánál. - Hozzánk - kiáltottam elõre. - Be kell dobnom a cuccomat. Bólintott, és elhúztunk a Lumbley Lane irányába. S nemsokára láttam, hogy az a ház sem a régi, amelyikben felnõttem. Pedig csak az ajtók és ablakok szegélye változott meg: az anyám fehérre festette a korábbi sárga helyett. De valahogy kisebbnek is tûnt. Rob fölhajtott a házhoz, és leállította a motort.

Leugrottam az ülésrõl, levettem a bukósisakot, és visszaadtam neki. - Késõbb fölhívlak - mondtam. - Otthon leszel, vagy a mûhelyben? Õ is levette a bukósisakját. Furcsán nézett rám: mint aki valami rosszat csinált, de nem tudja, mit. - Mi lenne, ha... - kezdte. - Mondtam, hogy majd fölhívlak. Hogy értessem meg vele, hogy egy kicsit egyedül kell lennem? Mintha haragudott volna, miközben visszatette a bukósisakját. - Oké. Otthon leszek, oda telefonálj. Hátha hazajött közben. - Nem jött haza. Figyelmesen nézett rám a sisak plasztik szemnyílása mögül. Láttam rajta, hogy mondani akar még valamit. De meggondolhatta magát, s ehelyett így szólt: - Viszlát késõbb! - Megfordult és elhajtott. Épp akkor, amikor kicsapódott a verandaajtó, és kijött az apám. - Jess?! Hogy kerülsz ide? A családomnak nem árultam el, hogy Rob miatt jöttem haza, sem azt, hogy visszatért az adottságom. Persze elég, ha fölhívják Mike-ot, aki végül megtörik, noha szigorúan meghagytam neki, nehogy egy szót is szóljon bárkinek Rob látogatásáról vagy a visszatért képességemrõl. De addig még van egy kis idõ. Kivált ha nem akarja elveszíteni Ruth jóindulatát, és az volt a sejtésem, hogy nem akarja.

Csak annyit mondtam apának és anyának - miután adtam néhány puszit Chiggernek, a német juhászkutyánknak, aki körülöttem ugrálva követelte ki magának a puszikat örömében, hogy újra itthon vagyok -, hogy nagyon hiányoztak, ezért kihasználtam a bónuszpontjaimat, és hazaugrottam egy kis idõre. Elképesztõ, mi mindent lehet elhitetni a szülõkkel, ha nagyon akarnak hinni szeretett csemetéjüknek. De ha megtudnák, hogy igazából azért vagyok itt, hogy megtaláljak valakit - pláne hogy ez a valaki Rob Wilkins húga -, tutira kitérnének a hitükbõl. Apa ugyan egészen addig kedvelte Robot, amíg el nem követtem azt a hibát, hogy beszámoltam neki a görögdinnye mellû nõrõl. Igaz, még akkor is azt kérdezte: Biztos vagy benne, Jess, hogy Rob csókolta meg? Ha Rob azt állítja, hogy a nõ kezdte, õ meg csak ott állt, nem fair dolog õt hibáztatnod. Ilyenek az apák. Jobb lenne, ha megmaradnának annál, hogy odaadják a zsebpénzedet. Anya boldog volt, hogy újra lát, de haragudott, amiért nem telefonáltam elõre. - Rendezhettünk volna egy Isten hozott! barbecue-partit, és meghívhattuk volna Abramowitzékat, meg Thompkinsékat, meg... -Oké, anya - állítottam le -, de néhány napig maradok, úgyhogy lesz még idõ vendégeskedni. -Akkor legyen egy szombat délelõtti parti. Az emberek szeretik a bõséges reggelit, és ha már terveztek is valamit a nap többi részére, marad rá idejük utána. -Douglas dolgozik? - kérdeztem, miután fölvittem a holmimat a szobámba, és észrevettem, hogy a bátyám szobáját átalakították az apám irodájává, aki azelõtt az ebédlõasztalon intézte az adminisztrációt. - Valószínûleg - felelte anya, miközben amiatt sopánkodott, hogy nincs fölhúzva az ágynemûm, és ha

telefonálok, gyorsan betett volna egy mosást. - Vagy a városi tanács ülésére ment. -Micsoda?! Douglast újabban érdekli a politika? -A jelek szerint. Illetve nem igazán a politika. Tudod, bezárták a fenyvesdombi elemit, ahova ti is jártatok. Mindössze három háztömbnyire volt ez az iskola, úgyhogy mindennap hazajöhettünk ebédelni. Még a nagy gazdasági válság alatt építették közmunkával, és két bejárata volt: külön a fiúknak és külön a lányoknak. Legalábbis a felirat szerint. Persze senki se törõdött vele. - Kevés a kisgyerek a környéken, nem tudják betölteni a létszámot - magyarázta anya. - Ezért az iskolaszék meg akarja szüntetni. A város luxus lakóparkot készül építtetni a helyén. Douglas és Tasha azonban kitalálták, hogy... de majd Douglas úgyis elmondja, ha találkozol vele. Újabban másról se beszél. - Majd benézek hozzá a boltba. Néhány évvel ezelõtt egyikünk se hitte volna, hogy Douglas valaha is képes lesz állást vállalni, sõt egyáltalán normális életet élni. Hiszen volt idõ, amikor még a szobájából se mozdult ki. - Hívd meg vacsorára! - szólt utánam az anyám, amikor kiviharzottam a házból. - Tashát is, ha ott találod! Majd szólok apádnak, hogy süssön néhány szelet húst. - Hallottam! - kiáltott ki apa Douglas régi szobájából. Otthagytam õket, és a garázsba mentem. Kinyitottam a faajtót - a házunkat egy régi tanyaházból

alakították át, és majdnem száz éves mint különben a legtöbb környékbeli ház -, és máris megláttam azt, amit kerestem: az 1968-as, világoskék Harleyt, melyet az apámtól kaptam érettségi ajándékként. Nem mintha ragaszkodtam volna az évjárathoz vagy akár a színhez - bármilyen motornak örültem volna -, de a kettõ együttvéve maga volt a tökély. Csakhogy a háború, azután meg a Juillard miatt még alig volt alkalmam használni. New Yorkba nem mertem magammal vinni: tuti, hogy egy pillanat alatt ellopnák. Olyan a színe, mint húsvét vasárnapján az ég: nem egészen türkiz, de nem is pávakék - valahol a kettõ között. Úgy szeretem, hogy az már nem normális, hiszen mégiscsak egy élettelen tárgy. De hát olyan gyönyörû azzal a halvány drapp bór ülésével és a fényes króm kiegészítõivel! Apa színben hozzá illõ, halvány drapp bukósisakot is vett hozzá, amire most az anyám festékes vödreinek takarásában bukkantam rá, és máris a fejemre tettem. Begyújtottam a motort: úgy zümmögött, mint egy hibátlanul hangolt hangszer. Semmit se ártott neki a négy hónapi állás. Kigurultam vele az utcára, és azonnal éreztem, hogy kezd eloszlani a feszültségem, amely azóta tartott, hogy megláttam Robot a küszöbön. Semmi se tudja olyan gyorsan megszüntetni a stresszt, mint egy jól beállított motorbicaj. De ahelyett, hogy a városközpont felé hajtottam volna, ahol Douglas képregény-boltja van már

mondtam, hogy tisztára dilis vagyok!, a Kék Csoda kormányát az új városrész irányába fordítottam. Elhajtottam a sok millió dollárért épített új kórház mellett, amely körül vadonatúj bérházak nõttek ki a földbõl annak a sok száz embernek, aki ott dolgozik. Persze nem az orvosoknak, õk mind mifelénk laknak, hanem a nõvéreknek és beteghordozóknak. Hannah Snyder, az álmom tanúsága szerint, mindjárt a kórház után, a Fountain Bleu épületkomplexum 2 lakásában dekkol. Meglepõdve konstatáltam, hogy csakugyan építettek egy szökõkutat a Fountain Bleu elé: kicsit ványadtan, de tagadhatatlanul bugyogott, és némileg vigasztalóan hatott. Csak a hattyúk hiányoztak, hogy olyan legyen, mint az igazi odaát, Franciaországban, vagy hol. Leállítottam a motort, és betettem a bukósisakot a csomagtartóba, majd átvágtam a parkolón, és megdöngettem a 2 ajtaját. - Ki az? - kérdezte egy lányhang. - Én vagyok - feleltem. - Nyisd ki, Hannah! Persze gõze se volt, ki az az én. Legalábbis egyelõre. De úgy tapasztaltam, ha az ember azt mondja ilyen esetben, hogy én vagyok, majdnem mindenki ajtót nyit abból a meggondolásból, hogy õket nézik hülyének, amiért nem ismerték föl a hang gazdáját. Rob húga teljes öt másodpercig bámult rám, mielõtt rájött volna, hogy nem az vagyok, akit várt. De kétségtelenül rám ismert, noha még nem volt alkalmunk bemutatkozni egymásnak. Vagy Rob õrzött egy fényképet rólam, vagy valamelyik helyi újságban látott. Vagy ami még valószínûbb: a tévében. Egy nagyon csúnya szót mondott, és az orromra akarta csapni az ajtót. De nehéz az ember orrára csapni az ajtót, ha az

illetõ már bedugta az ajtónyílásba a motoroscsizmás lábát. - Jobb, ha beengedsz - mondtam. Hannah csúf grimaszt vágott. De beeresztett. - Ezt nem hiszem el - motyogta, amikor szélesre tártam az ajtót, és beléptem a parányi, fehér falú nappali-ebédlõbe. Érzõdött a friss festés szaga, s minden bútor - az olcsó, nyilván hitelbe vásárolt bõrgarnitúra - vadonatújnak látszott. - Azt mondta, hogy szakítottatok. - Úgy van - bólintottam. - Szakítottunk. Egy nagyképernyõs tévét láttam a fal mellett. A Válságban a család legújabb epizódja ment, és Phil doki szónokolt. Kíváncsi voltam, vajon fölfedezett-e bármilyen hasonlóságot a maga és a filmbeli család között. Megláttam a kanapén a távirányítót, és kikapcsoltam az adást. - Hol van? - kérdeztem. - Kicsoda? - és elsírta magát. De nem boldogtalan volt, hanem frusztrált. És talán meg is ijedt egy kicsit. Nem semmi, ha Amerika leghíresebb médiuma cserkészi be az embert. Pláne ha még motoroscsizmát is visel. Szerintem nem túl sûrûn olvasott újságot, különben tudta volna... tudjátok mit. Azt, hogy az utóbbi idõben nem voltam valami jó formában. Arra gondoltam, meg kellene mondanom neki, érezze megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán rátaláltam. Hiszen több mint egy éve õ az elsõ. De az õ esetében valószínûleg nem az. - Jól tudod, kirõl beszélek - mondtam. - Hol van? - A bátyám? - szipákolta. - Honnan tudjam? Biztos a hülye mûhelyében. - Nem a bátyád, hanem a barátod. Hannah vastagon körülrajzolt szeme ártatlanul

kikerekedett. - Miféle barátom? Nincs semmilyen... - Hannah! Nem azért tettem meg ezt az ezer mérföldet, hogy hazugságokkal etessenek. Úgyhogy mondd meg, hol van, különben esküszöm, hogy öt perc múlva itt lesz a Gyermekvédelmi Szolgálat. Elõvettem a mobilomat, hogy lássa, komolyan beszélek. Az az igazság, hogy nem volt beleütve a Szolgálat száma: az ötletet Ruth kedvenc sorozatából, a Amynek ítélvébõl vettem, aki miatt hetente legalább ötször kell végignéznem az egyes epizódokat. Akarva, akaratlan rabjává válik az ember. Hannah, úgy látszik, rájött, hogy erõsebb ellenféllel van dolga. - Dolgozik - felelte megadóan. - Tudod, nagyon fontos ember. - Mindjárt sejtettem - bólintottam gúnyosan. - Mit csinál? - Ez a lakópark az apjáé. Besegít az itteni melóba. Ez mindenesetre magyarázattal szolgált a lakásra. Másra azonban nem. -Akkor kész aranybánya - jegyeztem meg változatlan gúnnyal. - De ha ilyen jó fogás, miért nem csípi az anyád? Nehogy azt mondd, hogy igenis, csípi! Azért, mert túl öreg hozzád? -Az anyám!... - Egészen kicsire húzta össze magát a bõr kanapén. - Minden héten más pasit hoz haza. De majd elmondom Randynek, és akkor megnézheti magát! Az ablakhoz mentem, és elhúztam a függönyt. Innen a komplexum másik oldalát láttam: több mint száz épületbõl állt. A komplexum közepén egy szánalmasan kicsi, vese alakú medence kéklett. Fiatal anya ült mellette, a gyerekei a sekély vízben pancsoltak. - Hol ismerkedtél meg vele? - kérdeztem, visszahúzva a függönyt. - Az interneten?

Bólintott: -A Manga chat-csatornán. Randy nagy mangarajongó. Tudod, mi a manga? - kérdezte ravaszul. - Japán képregény. Azt nem árultam el, hogy a bátyám az egyik legnagyobb mangagyûjtõ Dél-Indianában. - Azt kérte, hogy csevegjünk egy magán chat-csatornán. - A térdén fölhasított farmerje kilógó szálait babrálta. - És kiderült, hogy pont olyan srác, mint amilyenrõl álmodtam. Meghívott, hogy töltsem vele a hétvégét, de a mamám nem akart elengedni... - Ezért azt mondtad a frissen fölfedezett bátyádnak, akinek gõze sincs, mi mindenre képes egy tizenéves azért, hogy elérje, amit akar, hogy a mamád pasijai rád mozdultak. - Nem volt szükség látnoki képességre ahhoz, hogy észrevegyem, telibe találtam. - És Rob elhitte, és azt mondta, lakj nála. Te pedig az elsõ adandó alkalommal leléptél. Volt benne annyi tisztesség, hogy elvörösödjék szégyenében. -Meg akartam mondani neki, hol vagyok. Becs szavamra. De Randy azt mondta... Föltartottam a kezem: - Várj, hadd találjam ki, mit mondott. Azt, hogy a bátyád úgyse értene meg. Hogy megpróbálna valamilyen csúf szándékot tulajdonítani neki, és még a zsarukat is képes lenne kihívni. - Noha Rob valószínûleg csak péppé verné. - Randy azt mondta, hogy a ti szerelmetek szent dolog, amit nem értene meg a magunkfajta egyszerû halandó. Kihagytam valamit? Hannah megbántottan pislantott rám: - Kár gúnyolódnod. Azért, mert köztetek nem így sikerült, és Rob dobott, és megkeseredett vénlány lett belõled, nem kell azt hinned, hogy minden srác

gazember. - Értem. Hány éves Randy? -Mondta, hogy ezt meg fogod kérdezni. - Fölugrott és kiszaladt a konyhába egy pohár vízért. De tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy ne kelljen a szemembe néznie. - Vagyis nem pont te, hanem mások, mert mivel Rob dobott, nem gondoltam, hogy... Szóval Randy azt mondta, az emberek mindenféle mocskos dolgot tételeznek majd föl, amiért néhány évvel öregebb nálam. - Mennyivel? - Õ huszonhét.- Hangos koppanással tette vissza a poharat a mûgránit pultra. - De Randy szerint a kor nem számít. Azt mondja, mi ketten már az elõzõ életünkben ismertük egymást, és hogy egymásnak teremtett bennünket a sors... - Hannah! - emeltem fel a hangom. - Te tizenöt vagy, õ tehát tizenkét évvel idõsebb nálad. Ha szexuális kapcsolatot létesített veled, az törvényellenes. - Randy azt mondja, az ember által alkotott törvények nem ismerik az olyan nagy szerelmet, mint a miénk. - Ha még egyszer- azt mondod, hogy Randy ezt meg azt mondta, beverem a képed! Kicsit meghökkenve pislogott rám, de legalább a szemembe nézett. - Nézd - szóltam -, nem vagy buta lány. Nem lehetsz az, hiszen Rob testvére vagy. De miért viselkedsz úgy, mint egy agyalágyult? Szóra nyitotta a száját, de elébe vágtam: -Tudod, hogy ez az elõzõ életünk és a többi nagy marhaság. Tudod, hogy mire kellesz a Randydnek. Azért nem engedett el vele az anyád, mert õ is

tudta. És azt is tudod, hogy csak azért vagy oda Randyért, mert mindenfélét vásárol neked, figyelmes hozzád, és beköltöztetett ebbe a klassz lakásba, ahol egész nap bámulhatod a tévét. Közben odakinn gyönyörûen süt a nap. Miért nem vagy inkább a medencénél? - Randy azt mondja... .- ... hogy ne menj a medencéhez, mert megláthat valaki, és még kérdéseket tesz föl, igaz? Neked errõl sem jut eszedbe semmi? Ha ez a Randy fiú igazán szeretne, megpróbált volna szót érteni az anyáddal ahelyett, hogy megszöktet tõle. Várt volna, amíg nagykorú leszel, és nyíltan járhat veled, nem kell eldugnia egy lakásba, ami nem is az övé. Elhiszem, hogy jól érzed magad itt: azt csinálsz, amit akarsz. De mi lesz õsszel? Kimaradsz a suliból? Egész életedben Randy rabszolganõje leszel? Szép perspektíva egy értelmes lány számára. Makacsul fölszegte az állát, de láttam, hogy bogarat ültettem a fülébe. - Utálom a sulit - mondta duzzogva. - Olyan undok mindenki. Randy azt mondta, segít on-line letennem az érettségit... - És azután? On-line fõiskola? - Randy azt mondja... -Ne õrá hallgass, hanem magadra! Randy ezt mondja, Randy azt mondja, Nincs saját fejed? Mindig azt teszed, amit Randy mond? - Igen. - Most már megállíthatatlanul bõgött. És nem ijedtében. - És... már... tudom, miért dobott a bátyám. Tényleg gonosz vagy!

- Igazán? De még nem fejeztem be. Szedd össze a cuccodat! Velem jössz. Döbbenten bámult rám. -Micsoda?! - Szedd össze a cuccod, mondom. Visszaviszlek a bátyádhoz, aztán telefonálunk az anyádnak, és majd négyesben megbeszéljük, mi a valódi helyzet nálatok. Lefogadom, hogy azt fogja mondani, soha egyetlen pasija nem mozdult rád. És tudod mit, neki hiszek. - Nem megyek sehova! - kiáltotta. - Ha megpróbálsz erõszakkal elcipelni, Randy... Randy megöl! - Hadd mondjak neked valamit, Hannah. Egy teljes évig dolgoztam az USA tengerészgyalogosaival, akiknek az volt az egyetlen feladatuk, hogy földerítsék és elkapják azokat, akiket a terroristák haláltáboraiban képeztek ki. Ehhez képest SEMMISÉG egy Randy nevezetû, huszonhét éves gazemberrel elbánni, aki az apján élósködik. Érted? SEMMISÉG. Hannah-nak megremegett az ajka. A szeme ideoda járt, mintha keresne valamit, amit hozzám vághat. Nyugodtan néztem, de közben az ajtót is figyeltem, ha netán váratlanul föltûnne a csodálatos Randy. - Randy nem gazember! - Még nem. Adj neki idõt. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan lány szerelmével maga mögött, mint te vagy, hamar ki fog bontakozni. - GYÛLÖLLEK! - visította Hannah. - Te boszorkány! Nincs igaza a bátyámnak, aki úgy beszél rólad, mint egy mesebeli hercegnóról! Tudtál róla, hogy ha megjelenik valami rólad egy újságban vagy képeslapban, kivágja és beragasztja egy füzetbe? Legalább ezer képe van rólad, és egyetlen folytatást

se mulasztott el abból a hülye tévésorozatból, amit rólad csináltak! Még velem is megnézette! És másról se beszél, mint hogy TE milyen bátor és okos és vicces lány vagy! Alig vártam, hogy megismerjelek, még ha tudtam is, hogy kitépted a szívét és megtapostad. De most, hogy megismertelek, rájöttem, hogy egy undorító boszorkány vagy! Elkerekedett szemmel bámultam rá: nem annyira a kitörése döbbentett meg, mint inkább a tartalma. Rob gyûjti a rólam szóló cikkeket? Nézi a történetemet földolgozó tévésorozatot? Bátornak és okosnak és viccesnek tart? És ÖSSZETÖRTEM A SZÍVÉT? Lehet, hogy igazat beszél? Hogy ha nem is az egész, de... - GYÛLÖLLEK! Lehajoltam, hogy elkerüljem a felém repülõ lámpát. És jól tettem, mert rézbõl volt. De a fejem helyett a falat találta el. Fölegyenesedtem és összehúzott szemmel néztem rá. - Oké, nem kell összepakolnod. így jössz velem, ahogy vagy - és elkaptam a fülénél fogva. Õsöreg fogás, amit világszerte használnak az anyák engedetlen kölykeik megregulázására. De tudtátok, hogy a tengerészgyalogosok is alkalmazzák az ellenszegülõ gyanúsítottakkal szemben? Ugyanis nemcsak hatásos, de nem marad nyoma. Mármint az áldozaton. Egy csomó hasznos dolgot tanultam odaát. Hannah elõször kapálózott, miközben a fülénél fogva rángattam el a barátja kényelmes lakásából a motoromhoz. De elmagyaráztam neki, hogy vagy

jön, vagy hívom a zsarukat, és Randynek még egy kellemes meglepetésben lesz része, ha hazajön, tudniillik abban, hogy letartóztatják liliomtiprás miatt. Föltettem rá a bukósisakomat másik nem volt, úgyhogy a jogsimat kockáztattam. Egyszer csak kóvé dermedt. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy kitaláljam, mit néz. -Hol van? - kérdeztem nyugodtan. - Nehogy eszedbe jusson idehívni, mert villámgyorsan tárcsázom a 911-et. - Most száll ki a kocsijából - jelentette, és olyan meredten bámult szerelme tárgyára, ahogy Ruth az édességekre azóta, amióta áttért a szénhidrátmentes diétára. - Nagyon zokon fogja venni, hogy elmentem. -Naná. Fogadjunk öt dollárba, hogy soha többé nem hallasz róla. - Viccelsz? Ha kell, a világ végére is elmegy, hogy megkeressen. Megmondta. Lelki rokonok vagyunk. Fölültem a motorra, arrafelé néztem, amerre õ, és egy magas, sovány fickót láttam kiszállni egy Trans Ambõl. Nem viccelek. Miért járnak ezek mind Trans Ammel? De a jó öreg Randy ahelyett, hogy a 2 felé vette volna az irányt, az IS felé indult. Hannah meg én némán figyeltük, ahogy egyszer kopog az ajtón, amely nyomban kinyílt, és egy még Hannah-nál is fiatalabb, fekete hajú lány jelent meg az ajtónyílásban. A fickó lehajolt és csókot nyomott a szájára,

amitói a leányzó annyira elgyengült, hogy úgy kellett bevonszolni a lakásba. Hannah olyan hangot hallatott mögöttem, mint egy kismacska, amelyik most ébredt hosszú, mély álmából. - Phû! - sóhajtottam föl és begyújtottam a motort. - Úgy látszik, Randynek nem csak egy lelki rokona van. Aztán villámgyorsan elhúztam. De arra vigyáztam, nehogy túllépjem a megengedett sebességet. . Rob éppen telefonált, amikor benyitottam és bevonszoltam az igencsak megszelídült Hannah-t a nappaliba. Amikor meglátott bennünket, leesett az álla. De gyorsan magához tért, és beleszólt a telefonba: - Gwen? Igen, épp most jött meg. Nem tudom. Semmi baja. Igen. - Hannah felé nyújtotta a kagylót: - Az anyád beszélni akar veled. Hannah arca összegyûrõdött. Aztán sarkon fordult és fölszaladt a lépcsón. A következõ másodpercben ajtócsapódást hallottunk. Rob rám nézett. Megvontam a vállam. - Gwen? - szólt bele ismét a telefonba. - Egy kicsit... le van törve. Hadd beszéljek elõbb én vele. Aztán visszahívlak. Igen. Szia! - És visszafordult felém. - Szerelmes - mondtam, fölfelé intve a fejemmel. - De nem esett baja? - kérdezte aggodalmasan. - Lelkileg biztos. Azért nem árt egy látogatás a nõgyógyásznál. Az ebédlõasztal melletti székbe rogyott. -Köszönöm, Jess - mondta halkan, de mintha

nem hozzám, hanem az asztal közepén álló gyümölcsös tálhoz beszélt volna. Megint vállat vontam. A hálálkodás mindig kínosan hat rám. Különösen ha olyasvalakitõl érkezik, aki olyan klasszul néz ki, mint Rob. Igazságtalanság, hogy ilyen oltárian jóképû, számomra meg elérhetetlen. Hacsak nem igaz az, amit Hannah hordott össze abban a lakásban. Hogy távol tartsam a gondolataimat ettõl a veszélyes területtõl, körülnéztem Robnál. Teljesen átalakult azóta, hogy utoljára jártam itt. A chintz bútorhuzatot, melyet az anyja úgy szeretett, férfias olajzöld-barna csíkos váltotta föl. Sehol nem láttam a virágos kanapét: barna bõr került a helyére. A régi, 19 hüvelykes Sonyt lapos plazmatévére cserélték. A fölötte lévõ falat beépített könyvespolc meg CD és DVD tartó rekeszek foglalták el. A látottakból arra következtettem, hogy Rob nem áll rosszul anyagilag. Reklámba illõ kéglivé varázsolta az anyja hajdani otthonát - Van itthon szóda vagy más innivaló? - kérdeztem, mert ha arra a sok lányra gondoltam, akikkel elszórakozott ezen a kéjtanyán, kiszáradt a torkom. - A frizsiben. Még mindig nem vette le a szemét a gyümölcsös tálról, amelyben három piros alma és egy banán érlelõdött. Az volt az érzésem, sokkos állapotban van. Kimentem a konyhába. Az is teljesen átalakult: a régi, fehér konyhaszekrényt sima, festetlen cseresznyefa polcrendszer váltotta föl. A bádog munkalap helyén fekete gránitpult fénylett. A tûzhely és a mosogató nemesacélból volt. A frizsiben két kólát fedeztem föl. Kivettem az egyiket, aztán visszamentem a nappaliba, és leültem az asztalhoz, Robbal szemben. Abból, hogy képtelen

levenni a szemét a gyümölcsös tálról, arra következtettem, hogy éppolyan zavarban van, mint én. - Honnan volt pénzed erre az egészre? - kérdeztem, miközben kinyitottam a kólát, és szemmel a plazmatévé felé intettem. Az anyám kitekerte volna a nyakam, ha hallja ezt: micsoda bunkóság azt kérdezni valakitói, hogy honnan szerezte a pénzt valamire? De gondoltam, Rob nem veszi zokon. Nem is vette. - Fogorvosoktól - mondta, de csak annyi idõre szakadt el a gyümölcsös táltól, ami alatt magának is elõvett egy kólát. -Fogorvosoktól?! Nagyot kortyolt az italából, majd letette a dobozt egy drága, szövött térítõre. - Aha. Már csak õk engedhetnek meg maguknak egy Harleyt. Meg egy-két nyugdíjas orvos. És az ügyvédek. Eszembe jutott az a motor, amit tavalyelõtt hálaadáskor pofozott ki a pajtában. Amikor megmondtam neki, hogy szeretem. És amikor õ nem mondta azt, hogy viszontszeret. - Már értem. Régi motorokat veszel meg, kipofozod és eladod õket? -Aha. Bizonyos körökben hihetetlenül nagy a kereslet az antik járgányokra. A magaméra gondoltam, amely a kavicsos fölhajtón parkol. Hol szerezhette be az apám? Hogyhogy meg sosem kérdeztem meg tõle? Csak nem Rob...? Nem. Az lehetetlen. - Klassz - mondtam helyette. - Oltárian néz ki. Legszívesebben máris ideköltöznék, fejeztem be magamban. Te jó ég, mi ütött belém? - Hazudott

neked - mondtam fennhangon. -Abban, hogy mi folyik az anyjánál? Tudom bólintott. - Vele beszéltem az elõbb. Úgy fest, hogy Hannah mind a kettõnket jól átvert. Gwennek azt mondta, hogy halálosan beleestem egy lányba, és miután szakított velem, könyörögtem neki, jöjjön hozzám néhány hétre, hogy legalább legyen értelme az életemnek. Megint arra gondoltam, amit nekem mondott Hannah: hogy összetörtem Rob szívét. Valószínûleg ez sem igaz. De mi van a lapkivágásokkal? Meg hogy megnézette vele a tévésorozatot? - Az interneten jöttek össze. És részletesen beszámoltam a Randy-ügyrõl. - Megölöm! - sziszegte Rob, amikor befejeztem. - Akkor máris kezdheted a sorbaállást. És beszámoltam arról a lányról, akit az IS lakásban láttunk. - Úgy fest, hogy rengeteg ennivaló baba közül választhat. Rob gondterhelten nézett rám a gyümölcsös tál fölött: - Nem akarom, hogy a húgomnak dolga legyen a rendõrséggel. Tanúskodás meg minden... Még csak tizenöt éves. - Sejtettem, hogy ez lesz a véleményed. - Hogy ne kelljen a pillantásával találkoznom, szórakozottan fölvettem néhány papírt az asztalról. - Hoppá! Mi ez? - Az Indiana Egyetem bölcsészettudományi

karának ismertetõje volt, meg néhány különálló lap számokkal teleírva. -Az õszi szemeszterem órarendje. Esti tagozatra járok. Kérsz még egy kólát? - Aha. - Megnéztem, milyen tárgyakat jelölt be. Bevezetés az összehasonlító irodalomtudományba. Pszichológia. Biológia. - Nahát, Rob! Saját mûhely, antik járgányok kipofozása,? fõiskola? Meg még egy tizenéves húg? - Megbirkóztam vele - jelentette ki Rob eltökélten. - Legalábbis eddig. -Amíg föl nem tûnt a színen a húgocska. Mire számítottál? - kérdeztem, és elfogadtam a második doboz üdítõt. - Azt hittem, olyan lesz, mint te - mondta. Kis híján félrenyeltem. -Mint ÉN?! Tudod, milyen voltam én az õ korában?! A lehetetlennél is lehetetlenebb! - Én nem úgy emlékszem rád. - Kérdezd meg a szüleimet. - Semmi esetre sem voltál olyan, mint Hannah. Úgy értem, jó párszor bajba kerültél, de csak azért, mert bemázoltál egyeseknek. Nem azért, mert az interneten fölszedett pasikkal hetyegtél. Te sosem... Nem fejezte be. A hirtelen beállt csöndben csak Hannah szipogását lehetett hallani föntrõl. Gondolom, Rob régi szobáját kapta meg, õ pedig beköltözött abba, ahol régen az anyja aludt. Biztos voltam benne, hogy már az se csupa rózsaszín. -Öhm - szóltam, mert ha az életem függ tõle,

akkor se jutott egyetlen értelmes szó se az eszembe. Azt, persze, szívesen megkérdeztem volna tõle, hogy igazat mondott-e Hannah, amikor azt állította, hogy gyûjti a rólam szóló cikkeket, meg hogy összetörtem a szívét, de hát annyit hazudott már nem valószínû, hogy pont ez lett volna igaz, bármennyire szeretném is. Különösen azért, mert Rob szájából egyszer se hangzott el a térjünk vissza a múlthoz, akármi volt is varázsmondat. Na és az imént szerzett tudomást arról, hogy egy Randy névre hallgató huszonhét éves, Trans Am tulajdonos megerõszakolta a még gyerek húgát. - Megyek - mondtam végül -, anya biztos elkészült már a vacsorával. - Kikísérlek - bólintott Rob. Elsétáltunk az ápolt gyepen át a motoromhoz. Meg szerettem volna kérdezni, hogy ez is tõle származik-e, de az az igazság, hogy enélkül is biztos voltam benne. - Csodaszép - jegyezte meg Rob, a bicaj felé intve. - Kék Csoda - mondtam automatikusan, mielõtt ráeszméltem volna, milyen giccsesen hangzik. - Jól gurul? - Mint a puma. -Alig hiszem el, hogy volt valaki, aki megadta neked a jogsit - kuncogta. - Egyike a kevés jónak, amit a kormánynak végzett munkámnak köszönhetek. Bárcsak ne mondtam volna, mert Rob arcáról azonnal eltûnt a mosoly.

- Aha. Köszönöm, hogy visszahoztad a húgomat. Én hülye! Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tõle! De csak ennyi telt tõlem: - Sajnálom. Lenézett rám, ellenzõként használva a kezét az erõs napfény ellen: - Sajnálod? Mit? - Azt... - kezdtem feszengve. Azt szerettem volna mondani, hogy mindent. Hogy olyan hülye voltam. Hogy az anyámra hallgattam. Hogy elmenekültem a közelébõl. - Azt, amit tegnap este mondtam - jött ki végül a számon. - Hogy olyan undok voltam. Valami történt az arcával. Majdnem mintha pofon vágtam volna. De nem dühösnek látszott. Inkább mintha... Nem tudtam megfejteni. S a következõ pillanatban rátette a kezét a motor kormányán nyugvó kezemre. - Jess! Ki tudja, mi történt volna, ha a készülõ mondatot nem szakítja félbe a csörömpölés az egyik fönti szoba felõl, ahova Hannah bezárkózott? A csörömpölést sikoltozás követte. Hannah hisztériás rohamot kapott. Az az igazság, hogy ha nem kap, valószínûleg akkor se történt volna semmi. - Jobb, ha vele törõdsz - mondtam, magamnak is idegen hangon. Biztos azért, mert a két kóla ellenére olyan száraz volt a szám, mint a tapló.

- Igen. - Rob elvette a kezét az enyémrõl, és hátranézett a házra. - Tényleg jobb lesz. Ugye most telefonálsz, mielõtt visszamész New Yorkba? - A szeme mintha megvillant volna az alkonyfényben. - Megbeszélhetnénk, mi legyen Randyvel - tette hozzá gyorsan, nehogy azt higgyem... tudjátok mit. Hogy a barátságnál többet érez irántam. - Persze - bólintottam. Naná hogy hazudtam, hiszen tudtam, hogy mi ketten sohase lehetünk csak barátok. - Viszlát! - Viszlát! - Megfordult és visszaballagott a házhoz. Fölvettem a bukósisakomat, és örültem, hogy ha netán visszanéz - ami egy csöppet se volt valószínû -, a plasztik szemvédõ elrejti hirtelen kibuggyant könnyeimet. Micsoda õrült vagyok, amiért majdnem bedõltem Hannah hazugságainak! Sõt amiért valaha is azt hittem, hogy... Mindegy. Végül is mi változott? Semmi. Hannah, akármilyen kis hülye is, lelépett azzal a sráccal, akit szeretett. Aki viszont átverte õt. De legalább volt egy kis öröme a dologból. Remélhetõleg. Viszont mit adott nekem a Robbal való kapcsolatom? Semmi mást, mint szívfájdalmat. És mi a legviccesebb az egészben? Az, hogy nem én voltam bátor, hanem Hannah, aki gondolkodás nélkül kockára tette azt, aminek az elvesztése mindennél jobban fáj: a szívét. Nem néztem hátra. Mert nem akartam látni, amikor becsukja az ajtót maga mögött. Amikor hazaérkeztem, már tetópontjára ért a buli. Ez olyasmi, amihez nagyon ért az anyám, ha a fejébe veszi. Elhatározta, hogy partit rendez a hazaérkezésem alkalmából, és mire visszatértem Rob húgának megmentésébõl, már javában folyt az

ünneplés. Ott voltak a szomszédból Ruth és Skip szülei, meg nouglas és a barátnóje, Tasha. De nem hiányoztak Tasha szülei, Thompkinsék se az utca túloldaláról. Thompkins doki, az apám és Mr. Abramowitz különféle tippeket adtak a barbecue elkészítéséhez. Nem mintha az apám, aki remek szakács, bármelyiket is elfogadta volna. Mindig kínosan érzem magam Thompkinsék társaságában azóta, hogy három évvel ezelótt eltûnt Nate, a fiuk, és én csak akkor találtam meg, amikor már késõ volt. De becsületükre legyen mondva, sosem éreztették, hogy neheztelnének rám. Talán azért, mert végül az igazságszolgáltatás kezére juttattam a gyilkosokat. Sokan, köztük én is meglepódtem azon, hogy Thompkinsék itt maradtak a Lumbley Lane-en, hiszen a hely aligha idézett föl jó emlékeket bennük. De itt maradtak. És gyakran vendégeskedtek a szüleimnél. Aminek talán az is oka lehetett, hogy a lányuk és Douglas bátyám immár három éve jár együtt, és ez kétségtelenül a leghosszabb és talán érzelmileg a legegészségesebb kapcsolat a Mastriani testvérek eddigi életében. - Szia, Jess - üdvözölt Douglas, amikor meglátott, és az õ esetében egy csöppet se megszokott jelét adta az örömének: megpuszilt. Nem mondom, messzire jutott attól, amikor alig volt képes egyáltalán megérinteni valakit! - Eszerint Rob megtalált? - kérdezte olyan halkan, hogy elóször meg se hallottam:

- Tessék?... Ja, Rob? Igen, megtalált. - És segítettél a helyzeten? - Aha. A helyzet megszûnt. A húga itthon van. -Nagyon megkönnyebbülhetett. Eléggé ki volt bukva. Elnéztem a bátyám sovány arcát, melyen már kiütközött valami szakállféleség. És egy kis bosszúságot éreztem. -Mellesleg kösz, hogy se szó, se beszéd rám szabadítottad. Telefonálhattál volna, hogy figyelmeztess. -Hogy ellóghass a hétvégére Hamptonékhoz? vigyorgott Douglas. - Õ kért rá, hogy ne szóljak. Úgy látszik, Douglas kérése többet nyomott a latban, mint az én érzelmi egyensúlyom. - Igencsak jó haverok vagytok Robbal az utóbbi idõben - jegyeztem meg nem minden él nélkül. - Rendes srác - jelentette ki a bátyám, mielõtt a hûtószekrényhez ment volna, hogy kivegye az .myám által kért balzsamecetet. - Szia, Jessica - szólt a barátnõje, és megölelt. Kedvelem Tashát, és nem csak azért, mert hallgatott rám, és nem törte össze a bátyám szívét. Mellesleg, megígértem neki, hogy ha megteszi, én töröm össze az õ képét. - Milyennek találtad New Yorkot? - Tetszik. Tényleg tetszik, de az is csak egy város. Legföljebb egy kicsit nagyobb, mint amilyenhez hozzá vagyok szokva. - És a Juillard? - tudakolta Mrs. Abramowitz, aki

mindig nagy hûhót csapott abból, hogy a Juillardra járok. Talán azért, mert titokban azt képzelte, hogy egy nõi börtönben végzem, nem pedig az ország leghíresebb zeneakadémiáján. Sosem mondta ki, de erõsen gyanítottam, hogy így van. Már majdnem kimondtam a szokványos választ, hogy tudniillik remek, amikor valami megállított. Nem tudom, mi. Talán csak az, hogy itthon voltam. De hirtelen megéreztem, hogy ha most azt felelem neki, hogy remek, hazudok. Se a Juillard, se New York nem tetszik. Pláne nem remek egyik se. De hogy vallhatnám be? Hogy vallhatnám be, hogy a Juillard nem egészen az, amit vártam? Hogy minden szabad percemben az összeesésig kell gyakorolnom, ha lépést akarok tartani a többiekkel? Hogy gyûlölöm az egészet? Hogy már rég kimaradtam volna, ha tudnám, mihez kezdjek helyette? Hogy a sohasem alvó New York hallatlanul izgalmas, mégis hiányzik nekem a frissen kaszált fû illata, a madarak csiripelése, Ruth csellójának érzelmes hangja, amikor nem a másik szobából hallom, hanem a szomszéd ház nyitott ablakából? Nem vallhattam be. - Remek - mondtam helyette. - Ruth is jól van? - tudakolta Mrs. Abramowitz, és töltött magának még egy margaritát. - Persze. Mit szólna hozzá, ha elárulnám neki, hogy mintha alakulóban lenne valami a lánya és a kisebbik bátyám között? Valószínûleg nem bánná. Miké, akárcsak Skip, a legjobb úton van afelé, hogy évi százezret vágjon zsebre, csak nem a

számítógépszakmában, hanem az üzleti életben. De bármi van is köztük, még csak az elején tartanak, és lehet, hogy sosem lesz belõle több. Úgyhogy hallgattam. - És Skip? - ugratott az anyám. Mert persze õ is odáig volt a százezer dolláros srácokért. Legalábbis azért, hogy az a százezer dollár az én épülésemre szolgáljon. - Horkol. - Fölkaptam a mártásos tálat, hogy kivigyem a kertbe, ahol enni készültünk. -Az orrmandulája meg az allergiája miatt. Remélem, nem felejti el szedni a Claritint. - Itt van az én kislányom! - kiáltott föl az apám széles mosollyal, amikor kiérkeztem a mártással. Chigger azonnal nekem ugrott, most azonban nem üdvözlésül, hanem mert valami ételnek látszó volt a kezemben. - Leül! - szóltam rá, mire Chigger engedelmesen abbahagyta az ugrálást, de szorosan a sarkamban maradt, mint egy személyi testór. - Jópofa dög - kuncogott Thompkins doki. - Ez a dög tizenöt parancsszóra hallgat - jelentette ki apa. - Figyelj csak ide! Chigger! Hozd ide a labdát! Chigger, ahelyett, hogy a labdáért szaladt volna, mint máskor, ott maradt, ahol volt, és izgatottan lihegve várta, hogy valaki lecsöppentse a mártást. - Izé... - motyogta zavartan az apám. - Hozná, ha nem lenne itt ennivaló. Leültem az asztalhoz, megvakargattam Chigger fülét, és az apám meg a szomszédok beszélgetésére

figyeltem. Közben a kertünk végében lévó sövényt néztem. Furcsa volt, hogy reggel még a tûzlépcsõrõl lestem be idegenek berácsozott ablakain, most pedig egészen más közegben vagyok. Azt nem állítom, hogy az egyik jobb, mint a másik. Egyszerûen más. Vajon mit csinál most Rob és a húga? És mit csinál Randy meg az a lány, aki ajtót nyitott neki?... Az utóbbi után a kérdójel törölve. Nagyon jól tudtam, MIT csinálnak. Inkább azon kell törnöm a fejem, hogy én mit csináljak ezzel kapcsolatban. A lehetõségeim meglehetõsen korlátozottak, ha egyszer Rob nem akarja, hogy a húga tanúskodjék az ellen a szarjankó ellen. Mi legyen a lánnyal? Mérget rá, hogy szintén kiskorú. Ha elmegyek oda, és elmondom neki, hogy valami hasonló zajlik, illetve zajlott a 2T-ben, õ hajlandó lesz beszélni? De miért tegyem? Nem is ismerem. Senki nem kért meg rá, hogy gyámkodjak fölötte. Ruthnak igaza volt: tényleg nem bírom ki hõsködés nélkül? Mrs. Thompkins jött ki egy tál salátával, Douglasszel a sarkában. - ... tényleg el kell jönnie! - mondta hátraintve, az õt követõ Tasha felé. - Mi választottuk meg õket. És vissza kell vennünk az építtetõktõl meg a yuppiebandájától. - De ha egyszer nincs szükség a környéken elemire! - mondta Mrs. Thompkins kicsit tanácstalanul. - Azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy itt lakjanak, nem óvodás, hanem már fõiskolás gyerekeik vannak, mint nekünk is. - Ezért javaslunk gimnáziumot és nem elemit

szólt közben Tasha izgatottan. Utolsónak az anyám is kijött, kezében a messze földön híres, hullámosra vagdalt sült krumplijával. - Helyben vagyunk! - kiáltott föl kicsit bosszúsan. - Nem ehetnénk legalább egyszer anélkül, Douglas, hogy errõl a témáról kelljen vitatkoznunk? - Ami azért volt vicces, mert néhány évvel ezelõtt a fél kezét is odaadta volna azért, hogy a fia legalább leüljön VELÜNK EGYÜTT ebédelni. - De ha egyszer ma este épp errõl lesz szó a tanács ülésén! Remélem, legalább néhányan el tudtok jönni. - Evés közben nem beszélünk politikáról - jelentette ki az apám, megfordítva a grillen a félig sült hússzeleteket. - Se vallásról. Egyik téma se hat jól az étvágyra. A kész húsokat mindenki lelkes ó-kkal fogadta, ahogy el is várta az apám, majd mély csöndben nekiláttak az evésnek. Én is nagyobb étvággyal ettem, mint máskor, minthogy semmit se ettem a reggeli tojásos McMuffin óta. A margaritától azonban tartózkodtam: az elõzõ este elég volt belõle. Mihelyt végeztünk az evéssel, Douglas az órájára nézett és kijelentette, hogy ideje elindulni az ülésre, és aki csak egy jottányit is törõdik a városunkkal, szíveskedjék vele jönni a fenyvesdombi tanácsterembe, hogy hallja, mit határoz a tanács az iskola jövõjérõl. A felnõttek közül senki se mutatott nagy kedvet hozzá, amin nem lepõdtem meg, tekintettel az elfogyasztott marhasült és tequila mennyiségére.

- Király! - jegyezte meg gúnyosan a bátyám. - Azt hittem, hogy mint a woodstocki nemzedék tagjait, érdekel titeket a világ sorsa. - Én még gyerek voltam akkor! - védekezett az anyám. - Legalább te eljössz, Jess? Nem sok kedvem volt hozzá. Miért érdekelne a régi sulim? - Jess már nem is lakik itt - mondta nevetve az anyám. - Tõsgyökeres New York-i lett belõle. - .Az volnék? Ezért látok mindent olyan kicsinek és szegényesnek a szülõvárosomban? - Gyere velünk, Jess! - biztatott Douglas az ajtóból. - Már majdnem minden helyi céget fölvásároltak a nagy kereskedelmi láncok. Láttad, hogy járt a Csokoládé Szarvas, nem? -Nem minden helyi cég került idegen kézbe, Douglas - jegyezte meg szárazon apa, a mi családunk tulajdonában lévõ éttermekre célozva. - Tényleg azt akarod, hogy egy újabb pláza legyen az iskolád helyén, ahol harmadikban te voltál az egér Az oroszlán és a kisegérben! - kérdezte Douglas, eleresztve a füle mellett apa megjegyzését. Semmilyen más programajánlatot nem tett nekem senki erre az estére, és ha itthon maradok, anya tutira befog mosogatni. Amellett meghatott, hogy Douglas emlékezett rá, milyen szerepet osztottak rám harmadikban. -Elmegyek - mondtam, és fölkeltem az asztal mellõl.

Mialatt elgyalogoltunk a tõlünk három sarokra lévõ Fenyvesdombhoz, beavattak az iskolával kapcsolatos tervükbe. -Alternatív iskolára gondoltunk - mondta Douglas. - Nem olyanra, mint az Érnie Pyle, amely túl nagy és személytelen. Olyan volt, mint egy nevelési üzem - tette hozzá borzongva. Ami azért volt vicces, mert egyáltalán nem vettem észre, hogy bármilyen nevelés folyt ott. -A mi alternatív iskolánkban minden gyerek a saját fejlettségének megfelelõ iramban haladhatna elõre - egészítette ki Tasha, aki pedagógia szakra járt az egyetemen. - És a szabványos tanmenet helyett a mûvészetekre helyeznénk a hangsúlyt - vette vissza a szót Douglas. - A zenére, rajzra, mintázásra, színjátszásra, táncra. Nem a sportra. - Nem a sportra - ismételte meg eltökélten Tasha. Eszembe jutott, hogy a bátyja milyen tehetségesen focizott, és mennyi megbecsülésben volt része ezért, míg a szerény és szorgalmas Tashát alig vették észre. - Király! - helyeseltem. És így is gondoltam. Ha olyan iskolába járhattam volna, mint amilyet õk terveznek, valószínûleg nem így... ilyen összetörten végzem. És tuti, hogy nem csap belém a villám. Az ugyanis akkor történt, amikor hazafelé mentem az Érnie Pyle-ból. Ha a Fenyvesdombról gyalogolok haza, rég otthon vagyok, mire kitör a zivatar. Furcsa érzés volt viszontlátni ennyi év után a hajdani sulimat. Minden olyan aprónak tûnt. Még az ivókutak is csak a térdemig értek, pedig annak idején alig értem el õket. - Emlékszel, hogy egyszer belenyomtad Tom

Boyes fejét? Amiért... miért is? Mert gyogyósnak nevezett engem. Erre speciel nem emlékeztem. De nem lepett meg. Tashát annál inkább. - Azért mondta rád, mert más voltál, mit õk? Más. így is lehet mondani. Douglas mindig más volt. Ha az ember hangokat hall, amelyek azt mondják neki, hogy, enyhén szólva, furcsa dolgokat mûveljen például visszautasítsa a spagettit az iskolai ebédlõben, mondván, hogy meg van mérgezve, az tagadhatatlanul más, mint a többiek. -De Jessica mindig megvédett, pedig még csak taknyos kis elsõs volt, mi meg már ötödikesek. Tom hetekig nem tudta kiegyenesíteni a nyakát. Tasha elismerõen mosolygott rám, pedig az eset egyáltalán nem volt mosolyogni való. A gimiben aztán a nevelési tanácsadó vért izzadt, amíg úgyahogy sikerült megzaboláznia az, úgymond, fékezhetetlen temperamentumomat, amely újra meg újra meleg helyzetekbe sodort. De igazából csak akkor lett eredménye, amikor a saját két szememmel láttam, mire vezethet, ha bizonyos rossz természetû megzabolázhatatlan személyek túl nagy hatalmat kapnak. Mint ahogy Afganisztánban történt. Bementünk az iskola dísztermébe, amely egyúttal a sportcsarnok kosárlabda-palánkok és a büfé falba süllyeszthetõ asztalok szerepét is betöltötte. De még így is nevetségesen kicsinek tûnt ahhoz képest, amekkorának az emlékezetem õrizte. Tíz sor széket állítottak egy hosszú asztal elé, amelyre kitették az iskola helyére építendõ lakópark és irodaházak méretarányos makettjét. A makett mögött egy sörhasú úriember rázott

kezet a helyi potentátokkal. Elegáns, három részes öltönyt viselt, ami nem lehetett valami kényelmes, tekintettel a nyáresti hõségre és a légkondicionáló hiányára. A sörhasú úriember mellett pedig egy másik fickó feszített az idõjárásnak jobban megfelelõ alpakka szerelésben, a zakója alatt ing helyett fekete pólóban és nyakkendõ nélkül. De a ruhacsere ellenére eltéveszthetetlenül rá lehetett ismerni arra a fickóra, akit mindössze néhány órával korábban láttam, ha csak messzirõl is. Hannah barátjára, a kettõs játékot ûzõ Randyre.

Hl. - Legyenek szívesek mindnyájan helyet foglalni szólította föl a tanács képviselõje azokat, akik körbejárva üdvözölték a többieket, köztük az én hirtelenjében társadalmilag aktivizálódott bátyámat. Egyesek szorgalmasan legyezték magukat a Randy papája által a székekre készített szórólapokkal, melyek a Fenyvesdombi iskola helyére tervezett, kávéházzal és sportlétesítményekkel kiegészítendõ kísérleti luxus lakókert részletes ismertetését tartalmazták. Mindebbõl tudni lehetett, hogy várhatóan egyre több, a DHNGY - dupla haszon, nulla gyerek elvét valló indianapolisi készül a városunkba költözni. Néhányan fölálltak és hozzászóltak a témához, de az az igazság, hogy nem nagyon hallottam, miket mondanak. Nem figyeltem oda. Inkább Randy Whiteheadet néztem. Nem kellett volna meglepõdnöm. Úgy értem,

kisvárosban élek, s ha egy srác papája már megépített egy lakókomplexumot, elég nagy a valószínûsége, hogy nem éri be ennyivel. Vegyük például az én apámat: neki sem egy, hanem már három népszerû étterme van egy akkora városban, amelynek egyetlen McDonalds is bõven elég lenne. Mégis megdöbbentett most, hogy ilyen közelrõl láttam. Mármint Randyt. A látszat szerint szigorúan abban merült ki a szerepe, hogy támogassa az apját: ne sokat beszéljen, és adogassa a kezébe az érveléshez szükséges anyagokat. Tény, hogy oltárian nézett ki. Már ha az ember szereti a százdolláros frizurát és a zokni nélkül hordott, márkás edzõcipõt, amit egy Hannah-féle tapasztalatlan kis csaj fölöttébb egzotikusnak hisz. Én olyannak láttam, aki a szagos kategóriába tartozik. Nem a testszag, hanem a túl sok kölni miatt. Utálom, ha egy srácnak a szappanon kívül más illata is van. Randy úgy festett, mint aki Calvin Kleinnel szokott zuhanyozni. - Egy-egy ilyen apartman összköltsége - mondta az idõsebb Whitehead - lépést tart az ingatlanárak emelkedésével egy olyan városban, amely hamarosan keresett lesz az indianapolisi dolgozók felsõ rétege körében. Hat számjegyû árakban gondolkodunk, melyek nagysága attól függ, hogy milyen belsõépítészeti megoldásokat választanak a jövendõ lakók az egységes keretterven belül. Biztosíthatom önöket, hogy a Fenyvesdombi lakosságot nem fenyegeti az a veszély, hogy nem kívánatos elemek özönlenek ide. Mialatt az apa beszélt, a fia halkan kopogott egy ceruzával. Nem úgy nézett ki, mint aki azon töri a fejét, hova tûnhetett a délelõtt folyamán a lelki

rokona. Inkább úgy, mint aki szeretne már hazamenni, hogy megnézzen egy filmet az HBO-n, s közben legurítson a torkán egy-két Heinekent. A jelenlevõk udvariasan hallgatták a szónokot, és feltettek néhány kérdést a parkolásra és az iskola baseballpályájára vonatkozólag, melyet alkalmanként mindmáig használt néhány család, akik nyári estéken szívesen összejöttek egy-egy softball-meccsre. A baseball-pályából, mint megtudhatták, kacsaúsztatóval ellátott, dús növényzetû park lesz, amely természetesen nyitva áll majd a publikum elótt. Mit keresek én itt? - kérdeztem magamtól. Úgy értem, Indianában. Elvégeztem, amire Rob kért. Miért nem ülök a New Yorkba tartó gépen, amikor már ott élek, nem pedig itt, ahol egy nyavalyás baseball-pálya miatt aggódik a jónép? De hát New Yorkban sem éreztem magam soha igazán otthon. Ott mindenki a Broadway legújabb show-ját akarja látni, s vasárnaponként a Central Parkba készül piknikezni. Mindenki, kivéve engem. Lehet, hogy nem Indiana ésvagy New York a probléma, hanem én. Lehet, hogy én nem vagyok képes jól érezni magam se itt, se ott. Lehet, hogy Robnak van igaza: össze vagyok törve, és soha többé nem leszek igazán boldog. Morfondírozásomat nem más, mint Douglas bátyám szakította félbe, aki fölállt és így szólt: - Szeretném tudni, áttanulmányozta-e a városi tanács azt a javaslatunkat, hogy a fenyvesdombi elemit alakítsuk át alternatív gimnáziummá. A kérdés nyomán hangos sustorgás kezdõdött. Nem azért, mert az emberek azt gondolták, hogy a bátyám javaslata éppolyan hülyeség, vagy legalábbis

furcsa, mint amit a múltban láttak és hallottak tõle. A hátsó sorokban még föl is kiáltott valaki, hogy igen! Mások azonban annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ne randalírozzanak kamaszok a környékünkön! -Az alternatív nem jelent ellenõrizetlenséget vágta rá gyorsan Douglas. - A Fenyvesdombi Alternatív Gimnáziumban oktató tanároknak államilag elismert diplomával kell rendelkezniük, és a tanítás után tilos lesz az iskola területén tartózkodni. - De azok, akik az úgynevezett alternatív iskolákba járnak, többnyire olyanok közül kerülnek ki, akiket eltanácsoltak más iskolákból - mondta felállva egy, nyilván a mi környékünkön lakó nõ. - A bajkeverõk közül. Véleményével szemmel láthatóan többen egyetértettek. - De nem a mi iskolánk tanulói - mondta szintén fölállva Tasha. - A mi gimnáziumunknak szigorú felvételi szabályai lennének. A pályázóknak ajánlólevéllel kell rendelkezniük. így vitatkoztak az alternatív gimnázium támogatói és ellenzõi. Az utóbbiak fõleg azok közül kerültek ki, akik attól féltek, hogy az új iskola miatt csökkenni fog az ingatlanaik értéke. Engem nem anynyira a csetepaté, mint inkább az foglalkoztatott, hogy a bátyám - az én Douglas bátyám! - vezetõ szerepet visz benne. Õ, akit az elõzõ években csakis a képregények érdekeltek, ha egyáltalán érdekelte valami. Most pedig teljes mellszélességgel kiáll egy lakóközösség mellett, holott már nem is itt lakik. És az emberek ODAFIGYELNEK RÁ. Arra, aki nem is olyan régen majdnem mindennap sírva jött haza az iskolából, mert valamelyik nagyobb srác elszedte az uzsonnapénzét, vagy gyogyósnak nevezte. Most

pedig élére áll egy csoportnak, melyet aggaszt a város fejlódésének iránya. - Azért vagyunk itt - mondta most -, mert a városunk fiataljai már nem engedhetik meg maguknak, hogy itt neveljék fel a gyerekeiket. Megakadályozza ebben õket az, hogy olyanok számára építenek itt otthonokat, akik nem is itt dolgoznak, de szívesebben laknak itt, mint a nagyvárosban, ahova a munkájuk köti õket. A mi városunk lassacskán megfizethetetlenné válik a magam korabeli fiatalok számára. Kénytelenek leszünk a nagyvárosokba költözni, New Yorkba vagy Chicagóba, mert már munka se igen akad itt nekünk. Tehetséges pedagógusok szivárognak el, mert nincs hely számukra a túlzsúfolt állami iskoláinkban. Miért ne teremthetnénk új munkahelyeket nekik? Miért ne csábíthatnánk viszsza óket? Miért ne hozhatnánk vissza azokat a fiataljainkat, akik úgy érzik, elvesznek a sokmilliós városokban? Néhányan megtapsolták. Jobban mondva, azt tapsolták meg, amit mondott. Nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. Nem viccelek! A gyûlés azzal az ígérettel ért véget, hogy a városi tanács mind a két tervet - az alternatív gimnáziumét és Mr. Whitehead lakópark-építési javaslatát - meg fogja vizsgálni, és a hónap végéig eldönti, melyiket választja. - Ez jó volt, Dougie - mondtam. - Tényleg jó. -Aha. - Még mindig indulatosnak láttam. - De nem eléggé. Egyeseket talán megingattam, de az a nyomorult Whitehead teljesen elszédítette óket az ingatlanaik értékének növekedésével. Elhitette velük, hogy egy második Beverly Hills lesz a környékbõl. - Ne aggódj - vágta hátba vigasztalóan Tasha. Apa ismeri a polgármestert, és megígérte, hogy szól

egy-két szót az érdekünkben. Végtére õ is errefelé lakik, és az idén választás lesz. - Olyan jó lenne, ha megint iskola lenne itt! Mégpedig jó iskola. Olyan, amilyet te se utálnál, Jess. Elnevettem magam, majd félrehúzódtam, mert többen is odajöttek Douglashez, hogy gratuláljanak neki, és megbeszéljék, mi legyen a következõ lépés. Egyszer csak észrevettem, hogy talán öt yardnyira állok Randytõl, aki egy nagy fehér dobozba rakosgatta az apja makettjének darabjait. Mielõtt átgondoltam volna, mit csinálok, odamentem hozzá. - Szép munka - mondtam. Rám nézett és a szája ragyogó mosolyra húzódott. - Kösz - mondta. - Új vagy itt? Még sose láttalak a közösségi gyûléseken. - Mondhatjuk így is - mosolyogtam vissza rá. És te? - Nemrég költöztem ide Indianapolisból. - Nagy változás a nagyváros után ilyen kisvárosi életet élni. - Meglepõ, de nem olyan nagy a különbség. Sok a munka és kevés a szórakozás. Még szélesebben mosolyogtam. - Ugyan! Egy ilyen jóképû fiú állítja ezt? Rengeteg szórakozásban lehet részed. Szerényen lehajtotta a fejét, amitói a szemébe hullottak a százdolláros frizura fürtjei. - Elõfordul olykor. És nálad mi a helyzet? Úgy tettem, mintha meglepõdnék. - Nálam? Ó, nekem nincs sok idõm szórakozni. - Nincs? Miért?

- Sok idõmet elveszi mások felkutatása - feleltem. Figyelmesen nézett rám. Éppolyan színû volt a szeme, mint Robé, de valahogy az volt az érzésem, hogy ezt kontaktlencséknek köszönheti. - Mi vagy? Detektív? - Nem. A nevem Jess Mastriani. Talán hallottál rólam. Én vagyok az a lány, akibe néhány éve belecsapott a villám, és ettõl képessé vált arra, hogy megtalálja az eltûnteket. Másodpercekig szótlanul bámult rám. Aztán derengeni kezdett neki valami. - Nem ugratsz? Hoppá, hiszen láttam is néhányat a rólad szóló filmek közül, A kábeltévén. - Tényleg? - Klassz, hogy megismerhettelek! - mondta Randy. - Nem gondoltam, hogy ilyen fiatal vagy. Úgy értem, az életben. - És felém nyújtotta a jobbját, hogy kezet rázzon velem. - Az én nevem ifjabb Randall Whitehead. - Tudom - bólintottam, és jó erõsen megszorítottam a kezét. - Hát persze. Hiszen médium vagy. - Nem azért - ráztam a fejem. - Tulajdonképpen egy barátnõmtõl tudom, ki vagy. Hannah Snydertõl. Randynek jók voltak az idegei. Nem engedte el a kezem. Csak annyit vettem észre, hogy az övé hûvösebb lett. És a nevet hallva összerezzent. Majd még egyszer. - Snyder? Nem hinném, hogy már hallottam ezt a nevet. - Dehogynem hallottad, Randy. Õ az a kiskorú

szökevény, akit a Fountain Bleu 2 lakásában rejtegettél. Én találtam rá ma reggel. Randy elejtette a kezem. Mintha megégettem volna az övét. -Én... én... - hebegte. - Nem tudom, mirõl beszélsz. - Dehogynem tudod, Randy - mondtam, és nem értettem, miért csinálom ezt. Hiszen elvégeztem a feladatomat. Miért nem húzok el békével? Valami nem hagyta, hogy megtegyem. Talán a lényemnek az a darabkája, amelyik épségben jött viszsza a tengeren túlról. -Árulj el nekem valamit, Randy. így, négyszemközt. Hány lány lakbérét fedezed? Kettõét? Háromét? Vagy még többét? És hogy éred el, hogy egyik se tudjon a másikról? .

-Becs szavamra nem értem, mirõl beszélsz csóválta a fejét. - Attól tartok, hogy nagyon is érted. Nézd, én mindent tudok... - Hannah Snyder nagyon furcsa lány - szakított félbe Randy. - Ha arra gondolsz, hogy szólsz a zsaruknak, elóre megmondom, hogy a korát illetõleg hazudott nekem. És magától jött velem. - A törvény nem ismerése nem mentség - mondtam. - Ha egy tizennyolc éves vagy még idõsebb személy szexuális kapcsolatot létesít egy tizenhat éves vagy annál fiatalabb lánnyal, Indiana állam törvényei szerint bûncselekményt követ el, amely tíz évig terjedõ elzárással, plusz az állampolgári jogok tíz évi megvonásával büntethetõ. További négy év

szabható ki, ha a cselekményt erõszakkal követte el. Randy sunyin pislogott. - Ni-nincs rá bizonyítékod - dadogta. - Én... nem látszom a felvételeken. Nem tudod rám bizonyítani. Várjunk csak! Mirõl van szó? -Ó! - mosolyogtam rá. - Szerintem rád lehet bizonyítani. De mirõl beszélt? -Me-mennem kell. - Sarkon fordult és elment, hóna alatt a fenyvesdombi lakópark makettjével. Majdnem orra bukott a saját lábában, annyira sietett. Pár perc múlva Douglas és Tasha az egyik összecsukható széken ülve talált rám. Az oroszlán és a kisegér szövegét próbáltam az eszembe idézni, de nem sikerült. -Mehetünk? - kérdezte Douglas. - A gyûlések után be szoktunk ülni Tashával valahova egy koffeinmentes kávéra. Velünk tartasz? -Nem - ráztam a fejem, és fölálltam. - Inkább motorozok egyet. - Képzelem, menyire hiányzott New Yorkban! - Az nem kifejezés. De nem a motorozáson járt az eszem. -Köszönöm, hogy eljöttél - mondta Douglas. Biztos nagyon untad, de... gondolom, érted. Hátha hatni tudtál néhány emberre, aki azt látta, hogy a Villámlány a mi pártunkon van. - Az ifjabb Randy teljesen ki volt akadva azután, hogy veled beszélt - jegyezte meg Tasha.

- Én ezzel tudtam hozzájárulni az ügy sikeréhez. Douglas elnevette magát, én pedig örültem, hogy nevetni látom. Aztán hazasiettem a Kék Csodáért. ti. Fogalmam sincs, mi járt az eszemben. Talán semmi. A motorom mintha magától gurult volna el a Fountain Bleu házaiig. Nem volt tudatos elhatározás részemrõl, hogy éppen oda menjek. Mintha egyszer csak fölnéztem volna, és lám, ott voltam, és leálltam ugyanabban a parkolóban, ahonnan néhány órával korábban hajtottam el. Közben azonban megváltozott valami. Nem arra gondolok, hogy jóval több lett az autó, mint reggel: a lakók legtöbbje nyilván hazajött a munkából, és épp vacsorázott, vagy valamelyik menó csatorna mûsorát nézte egyesek talán éppen a rólam szóló sorozat utolsó epizódját - már ha elõfizettek a kábeltévére. Nem, én egy bizonyos autóról beszélek. Egy vadiúj fekete furgonról, amely a blokk háta mögött parkolt, ahol kevésbé feltûnõ. Legalábbis én azt a helyet választottam volna ki, ha a felderítés szándékával jövök ide. És mivel éppen ilyesmivel szándékoztam tölteni az estémet, az az autó valamelyest megzavarta a tervemet. De akkor megláttam, ki ül a kormánykerék mögött. Ezért egyenesen odagurultam, leállítottam a

motort, és megkocogtattam a vezetõülés ablakát. Rob meglepetten tekerte le. Te mit keresel itt? - kérdezte. De nem lepõdhetett meg annyira, mit én, aki meghallottam, mi szólt az autó rádiójából. Csajkovszkij. -Meg akarom látogatni az IS alatt lakó leányzót - feleltem. Közben azon tûnõdtem, miért hallgat klasszikus zenét. Mióta szereti a klasszikus zenét? Úgy veszem észre, sok mindent nem tudok róla. És te? - Én az ifjabb Whitehead hazatérésére várok felelte. - Azt követõen pedig eszméletlenre fogom verni. - Hannah elárulta a nevét? Nem gondoltam, hogy a kislány ennyire megenyhül a féltestvére irányában, akirõl sejtenie kellett, hogy nem rokonszenvezik különösebben Randyvel. - Nem. A Google-on rákerestem, hogy ki a Fountain Bleu tulajdonosa. így jutottam el az ifjabb Whiteheadhez. Eredetileg holnap szándékoztam szétrúgni a seggét, miután megérkezik Hannah anyja, és hazaviszi a lányát. De Chick vállalkozott rá, hogy a távollétemben rajta tartja a szemét, úgyhogy megváltoztattam a tervemet. - Már nem akarod Hannah-t magadnál tartani. - Viccelsz? Én vagyok az utolsó, aki egy kamaszlány fölnevelésére vállalkozhat. Olyan könnyen átvert, ahogy... ahogy te szoktad átverni a szüléidet. Ezt a megjegyzést eleresztettem a fülem mellett. - Akkor hát mi a terved? Addig vársz, amíg megjelenik, pokrócot húzol a fejére, és eszméletlenre vered egy baseballütõvel?

- A pokrócról lemondok - jelentette ki Rob nyájasan. - Látni akarom a pofáját, miközben belepasszírozom az aszfaltba. - Oké! Sok szerencsét! Az elõbb láttam a fenyvesdombi megbeszélésen, ahol megmondtam neki, nem fogja megúszni, úgyhogy vagy már itt volt, és magával vitte a másik védencét, vagy egy ideig távol tartja magát ettõl a helytõl. - Komolyan beszélsz? - kérdezte csalódottan Rob. - A legkomolyabban. De azért hasznossá teheted magad. - Igazán? - vonta föl a szemöldökét. - Hogyan? - Dudálj, ha megjelennek a zsaruk - feleltem búcsút intve, és megindultam az épület felé. Az történt, amit vártam: kinyílt, majd becsapódott a kocsi ajtaja. Egy másodperccel késõbb Rob már mellettem trappolt. - Mastriani - szólt -, mire készülsz? Megrántottam a vállam: -Randy említett valamit, amitõl az a vágyam támadt, hogy idejöjjek és szemügyre vegyem a terepet. - Mit értesz ezen? - firtatta. A környéken csend volt, leszámítva a szökõkút bugyogását és a tücskök ciripelését. Na meg a mi lépéseink zaját, ahogy az IS lakás felé igyekeztünk. - Randy mondott valamit, ami lehet, hogy semmit se jelent. Vagy mégis jelent valamit. De arra mérget veszek, hogy nem akarsz részt venni abban, amit én .indékozom tenni. Ugyanis valószínûleg a betörés bele fog tartozni, és a te priuszoddal... Nincs priuszom - vágott közbe Rob. - Fiatalkori Irl relépés volt, amit már töröltek.

Nem tudom, ezt miért tartotta szükségesnek megjegyezni. Azt képzelte, hogy feltörök egy hivatali számítógépet, és kiderítem, mit követett el a régmúltban, aminek annyira megitta a levét? Mondanom se kell, hogy már nem egyszer megpróbálkoztam vele, de semmire se jutottam. - Király - mondtam. - Akkor jobb, ha kimaradsz belõle. - Már benne vagyok, Mastriani. Nem zárhatsz ki. Ezúttal nem. Lopva ránéztem. Az állát fölszegte, a szemöldökét ingerülten összehúzta. - Oké. De ha mindenáron velem akarsz tartani, azt kell tenned, amit mondok. Az én tervembe nem tartozik bele az eszméletlenre verés. Rob szemmel láthatóan meglepõdött: - Most tényleg viccelsz! - Egyáltalán nem. Tartózkodom az erõszaktól. Megtanultam, hogy vannak hatékonyabb eszközök is a problémák megoldására, mint az, hogy az ember beveri az ellenfele pofáját. - Meg vagyok döbbenve. - Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy rájöjjek: nem gúnyolódik. - Mr. Goodhart büszke lenne rád. Eszembe jutott, mennyit törte magát a gimnáziumi nevelési tanácsadóm, hogy megfékezze az indulatos természetemet. Meg az ökleimet. De egyetlen ötlete sem volt olyan hatásos, mint az, hogy a saját két szememmel láttam, mire vezet, ha valaki elõtb cselekszik és csak aztán kérdez.. - Valószínûleg tényleg büszke lenne. Kopogtam annak a lakásnak az ajtaján, amelyet Randy a jelek szerint megosztott azzal a lánnyal,

akivel csókolózni láttam. Minthogy senki se válaszolt, megpróbálkoztam a kilinccsel. Sosem lehet tudni. De az ajtó nem nyílt ki. - Itt találtál rá Hannah-ra? - kérdezte Rob. - Nem. Õ a 2T-ben volt. - És most mi lesz? Benyúltam a zsebembe, hogy elõvegyem a tárcámat. - Itt az ideje, hogy egy kicsit körülnézzünk odabenn. Ne görcsölj. Nálad van a hitelkártyád? -Hogy tönkretedd, amikor megpróbálod kinyitni vele az ajtót? Nincs nálam. - Ne félj - legyintettem, és elõvettem a tárcámból egy alkalmasnak látszó kártyát. - Értek hozzá. Bedugtam az ajtókeret és a zár közé. A New Yorklakásunkban, amelynek kulcsra nyílt az ajtaja, hiába próbálkoztam volna ezzel a trükkel. De kinek van szüksége kulccsal záródó ajtóra egy ilyen álmos kisvárosban? Hacsak nem Randy Whiteheadnek hívják az embert, aki olyasmivel foglalkozik, amit gyanítok róla. -Hé! szólalt meg Rob, amikor meglátta, mivel akarom kinyitni az ajtót. - Arra nem lesz szükséged õsszel? Lepillantottam és - a saját fényképemmel néztem szembe a juillard-beli diákigazolványom elsõ oldalán. Azt lehetett volna hinni, hogy azon a napon, amikor ez a fénykép készült, egy egészen új életet készülök kezdeni abban a tanintézetben, ahova mindig is vágytam, ahol egész nap azt csinálhatom, amit legjobban szeretek csinálni, s ennek megfelelõen lelkesen és boldogan nézek a fényképezõgép lencséjébe.

Ehelyett mogorva, sõt dühös képet vágtam. Rossz helyen szálltam ki a metróból, s mire odataláltam, átizzadtam és piszkosul elfáradtam, ráadásul egy hajléktalan minden ok nélkül leköpött. De azért szeretem New Yorkot. - Bármikor kaphatok másikat - vontam meg a vállam. Azt nem árultam el, hogy 40 dollárt kell érte leperkálnom. Se azt, hogy hányingerem van már a gondolatától is, hogy õsszel vissza kell mennem a Juillardra. Már majdnem teljesen leszakadt a kártyáról a fényképem, amikor végre sikerült résnyire kinyitnom az ajtót. Ujjamat a számra tettem, jelentõségteljesen Robra pillantottam, majd teljesen kitártam az ajtót és bekiáltottam: - Randy! Itt vagy? De abból, hogy egyetlen lámpa se égett, tudtam, hogy senki sincs odabenn. Körbetapogattam az ajtófélfát, hogy megkeressem a villanykapcsolót. A lakás ugyanolyan volt, mint az, amelyikben Hannah-t találtam meg. Még a nappalit is ugyanolyan ronda bõrgarnitúrával bútorozták be. Intettem Robnak, hogy jöjjön utánam, majd becsuktam magunk után az ajtót. -És most? - kérdezte, miután körüljártatta a szemét a lehangolóan igénytelen berendezésen. Megvárjuk, és amikor hazajön, rávetjük magunkat? - Nem. Mondtam, hogy már nem csinálok ilyesmit. És ha velem akarsz maradni, te is mondj le róla. Jobb

módszerek is léteznek mások meggyõzésére, mint a verekedés.. - Igazán? - Rob lehajolt egy képes újságért, amelyet a lapos képernyõjû tévé elõtt álló dohányzóasztal üvegén hagyott valaki. - És mik azok? - Majd meglátod - mondtam, és átmentem a hálóba. - Nyisd ki a szemed és figyelj. A hálószoba ugyanolyan lehangolóan festett, mint a nappali. Nem azért, mert fantáziátlan vagy szegényes volt a berendezése. Ellenkezõleg. A széles franciaágyat ízléses, krémszínû takaró borította, a falakra szépen bekeretezett Monet-nyomatokat akasztottak. A terjedelmes, modern szekrény fölött drága, csiszolt tükör lógott, és a fürdõszoba is elsõosztályúnak látszott. Azért volt olyan lehangoló az egész, mert semmi se utalt a benne lakó személyiségére. Csak egy hajkeis néhány piperecuccot sikerült fölfedeznem a on. A szekrényben lévõ néhány ruha és top nsából arra lehetett következtetni, hogy a tulajosuk fiatal és csinos, legalábbis az illetõ ezt hiszi áról, mivel minden tenyérnyi méretû volt. e sehol egy fénykép, se könyv, se CD-k - semmi, .miibõl következtetni lehetne arra, kicsoda-micsoda valójában az a fekete hajú lány. - Tulajdonképpen mit keresünk? - tudakolta Rob, aki sorra kihúzta a szekrény fiókjait, de csak farmernadrágokat és eléggé feltûnõ fehérnemûket talált bennük. - Ezt majd akkor mondom meg, ha megtaláltam. A mennyezeten, pontosan az ágy fölött füstjelzõt fedeztem föl. - Talán hazament a szüleihez - jegyezte meg Rob,

Kandyre értve. - Mint tudod, itt laknak a városban. A bevásárlóközpont mögötti új negyedben. -Miféle új negyed van ott? - kérdeztem meglepõdve. Rob azon lepõdött meg, hogy nem tudom: - Az, amelyiket az idõsebb Randy Whitehead építtetett. - Ja persze. Azután épült, hogy te elmentél. Egy egészen új negyed. Csupa 5-6 hálószobás kégli, lakásonként három garázshellyel és az alagsorban medencével. Lefogadom, hogy ott találhatjuk meg Randyt. Apucival és anyucival a háta mögött. És tuti, hogy riasztó is van azon túl, hogy az egész telepet bekerítették. - Bekerítették?! - rántottam föl a szemöldökömet. - Itt, a városban? Komolyan mondod? - Hogy kívül tartsák a csõcseléket. Meg a Randyre fújó bátyókat. -Mi most nem Randyt keressük - mondtam, a csiszolt tükörbe bámulva. Az extra méretû franciaágy pontosan a hátam mögött volt. - Hanem mit? - tudakolta Rob. - Mondtam, hogy majd akkor árulom el, ha megtaláltam. Segíts levenni ezt a tükröt. Rob odament a hatalmas tükör másik oldalához. - Nem fog menni. Valószínûleg oda van csavarozva a falhoz. -Nincs - ráztam a fejem, és a tükör sarka alá csúsztattam a kezem. - Akasszuk le! Egyszerre fogtuk meg a tükröt, és leemeltük. Nem volt könnyû, úgy éreztem, legalább egy mázsát nyom. Végre sikerült levenni és az ágyhoz támasztani.

Rob is, én is meredten bámultuk a helyét. Egy bemélyedést, amelybe videokamerát helyeztek. A kamera nyilván a tükör mögül filmezte az ágyban történõ dolgokat, azaz nem tükör volt, csak annak látszott. Amikor Rob meglátta a kamerát, egy ocsmány szó szaladt ki a száján. - Emlékszel, hogy azt mondtam, majd akkor árulom el, mit keresünk, amikor megtaláljuk? Hát megtaláltuk. Honnan tudtad? - kérdezte Rob dermedten. Komolyan kérdezem. Dehogy tudtam. - Az IS lakás gardróbjának padlóján ültünk. Körülöttünk egy rakás férficipó: a szekrény polcáról szedtük le õket, amelyen a videokamerát helyezték el. A kamera a szekrénynek a hálószoba felõli falába fúrt lyukon át az ágyat vette célba. Randy egy kupac Adidas edzõcsukával és mokaszinnal álcázta. - Csak sejtettem. Véletlenül elköpött valamit. Rob a videokazettákat nézte, amelyeket a magasan a fejünk fölött lévõ polcról vettünk le. Ahhoz, hogy én is elérjem õket, föl kellett emelnie. Randy nyilván létrát használt. Minden tekercs névvel volt ellátva: Carly. Jasmine. Allison. Rachel. Beth. És mindegyikbõl több volt. Sajnos, állapítottam meg magamban, így valamennyit végig kell néznünk, hogy lássuk, ugyanannak a kazettának a kópiáie, vagy különbözõ felvételek ugyanarról a lányról. Nem mintha számított volna. Illetve ha ugyanarról készült több kópia, akkor nyilván nem házi használatra szánták, hanem eladásra. Azt nem tudhattam, hogy ez vajon Robnak is eszébe jutott-e. Én mindenesetre nem fogom felvilágosítani. Enélkül is elég sápadtnak láttam.

- Lefilmezi õket - motyogta kábultan, a szõnyegen ülve, amely természetesen szintén krémszínû volt. - Nem mindegyiket - mondtam, miután nagy megkönnyebbülésemre meggyõzõdtem róla, hogy a kazetták egyikén sincs ott a húga neve. Remélhetõleg az nem fordult meg Rob fejében, hogy talán odafönn, a 2 lakásban rejtették el. -Mit gondolsz, Hannah-ról is vannak ilyenek valahol? - kérdezte. Hoppá! Tehát mégis megfordult a fejében. - Ne hamarkodjuk el a következtetéseket - intettem. De elkéstem vele. Rob már talpon volt. A francba! Sietve visszapakoltam a kazettákat a dobozokba. -Várj, Rob! Ne csinálj semmit! - Mit ne csináljak? - perdült meg Rob a sarkán. Ne verjem be a pofáját? Ne tapossam ki a belét? Mit vársz tõlem? A húgomról van szó! - Azzal kirohant. A jó francba! Ahány kazettát tudtam, behajítottam egy üres dobozba és utánacsörtettem. Jó nehéz volt a doboz. -Rob! Rob, ne... De már kint volt. Tudtam, hova megy, és a kazettákkal teli dobozzal együtt loholtam utána az emeletre vezetõ beton lépcsõn. - Rob, ezt te se akarhatod! - kiáltottam. - De igenis ezt akarom - lihegte vissza, elspurizva .1 2S mellett, s megállva a 2 elõtt.

- Legalább hagyd, hogy én... De ezzel is elkéstem. Mielõtt elõvehettem volna a diákigazolványomat, motoros bakancsának egyetlen erõteljes mozdulatával berúgta az ajtót. - Ezt remekül csináltad! - jegyeztem meg gúnyosan. - Tuti, hogy senki se hallotta meg. A 2 pont úgy nézett ki, ahogy néhány órával azelõtt. És a kamera telepítése sem különbözött: ott volt a tükör mögött. Csak a videokazettákon szerepeltek más nevek. Sajnos, néhányon ott láttam Hannah-ét. - A fickónak annyi - morogta Rob. - Nem - jelentettem ki elszántan. Kivettem a kezébõl a kazettákat, és visszatettem a dobozukba. Nem csinálsz semmit. Komolyan mondom. A többi a rendõrség dolga. Zihálva lélegzett. Mint aki mindenáron le akar nyelni valamit, ami nem megy le a torkán. -Arra készülsz? - kérdezte, állával a doboz felé intve. - Átadod a rendõrségnek? - Csak azután, ha már megnéztem õket. Hitetlenkedõen bámult rám: -Végig akarod...? - Muszáj - vágtam közbe. - Valakinek utána kell járnia, mi történt ezekkel a lányokkal. -Gondolod, hogy...? - Nem tudom - szakítottam félbe ismét. - De ki fogom deríteni. Azután pedig... nos, azután pedig felhasználom õket. - Felhasználod?! - Most Rob vágtatott énutánam, aki az elõbbivel együtt az új dobozt is a mellemhez

szorítva hagytam el futólépésben a 2 lakást. - Hát ezt meg hogy érted? - Pontosan még én sem tudom. Csak azt tudom, hogy ez sokkal komolyabb ügy annál, mint hogy egy srác több lányt is bolondított. Úgy néz ki, hogy Randy egész kis üzletet készül lebonyolítani. Az pedig egészen más megítélés alá esik, mint az, hogy egy szélhámos fazon hazulról meglógott tinikkel szórakozik. Érted végre? Rob még mindig kapkodva szedte a levegõt. Csak ezt hallottam a csöndes nyári estében a tücsökciripelésen és egy-egy tévékészülékbõl felharsanó nevetésen kívül. A kinti lámpa fényében olyan éles volt a pillantása, mint a lézersugár. - Jess - szólalt meg gyanakodva -, mire készülsz? - Ne itt beszéljük meg - mondtam, látva, hogy a 2 ajtajában megjelenik egy nõ, hogy megsétáltassa a kutyáját, egy pórázra kötött golden retrievert, és gyanakodva les felénk, mielõtt elindulna a lépcsõn lefelé. - Vedd el tõlem az egyik dobozt! Rob, legnagyobb meglepetésemre, azt tette, amit mondtam. Illetve mind a két dobozt elvette, és õ is megindult lefelé. -Elköltözik? - kérdezte kedvesen a nõ, amikor elmentünk mellette. Igen - válaszoltam. Õ sokkal bizalomgerjesztõbb, mint az elõzõ lurátja - jegyezte még meg az asszony, Rob felé bicicntve.

Én nem... - hebegtem, amikor rájöttem, hogy azt hiszi, Randyvel laktam a 2T-ben. - Õ nem... í.reztem, hogy vörösre gyúl az arcom. - Kösz! - lökiiin oda végül, és Rob után siettem. - Mit mondott? - kérdezte õ, úton a kisteherautó leié. - Semmit. - Reméltem, hogy nem veszi észre az utcai lámpák fényében, milyen piros az arcom. Utánam hoznád ezeket? Motorral nem tudom hazacipelni õket. Rob rám nézett, mint aki mondani készül valamit, de csak bólintott, majd miután hátrarakta a dobozokat, beszállt a teherautóba. Én pedig folytattam az utam oda, ahol a motoromat hagytam közben igyekeztem nem gondolni arra, milyen csábosán festett Rob feneke a fakított farmerében, amikor föllépett az autójába, azután odagördültem mellé. Majd mind a ketten kihajtottunk a Fountain Bleu lakókert parkolójából, és elindultunk az otthonom, a Lumbley Lane felé. Igazi dél-indianai meleg nyári este volt. A belváros zsúfolásig tele középiskolásokkal, akik föl-alá száguldoztak a papáik kocsijaiban, vagy csoportokba verõdve lökdösõdtek a Dairy Oueen, lánykori nevén Csokiszarvas elõtt. Amikor megálltam egy piros lámpánál - volt itt azelõtt közlekedési lámpa, vagy ez is új? - és jobb híján a mogyorófagyi-piramisokat nyalogató kölykökre esett a pillantásom, muszáj volt észrevennem, hogy milyen fiatalok, még ha nem is olyan régen én is ebbe a korosztályba tartoztam, és hasonlóképpen ütöttem el a szabad estéimet. Azaz ha jobban visszagondolok, nem egészen így.

Nem túl gyakran jöttem be a belvárosba. Ruthot leszámítva, aki örökké fogyózott, nem sok barátnõm volt gimis koromban. Tudom, mennyire szerette volna a mamám, ha olyan lettem volna, mint ezek a lányok itt, akik hosszú hajukat elõre-hátra vetve, kacagva néznek föl a mindig a legutolsó divat szerint öltözött, jóképû srácokra, akikkel együtt flangáltak fel s alá. Én mindig rövidre vágattam a hajam, és az egyetlen srácról, aki érdekelt, nem állíthatom, hogy elnyerte a mamám tetszését. -Jess! A hang irányába fordítottam a fejem. Mintha a nevemen szólított volna valaki. - Jess Mastriani? Már megint. Körülnéztem és észrevettem egy fiatal nõt a járda szélén, aki egy farmernadrágos férfiba karolt. -Jézusom, te vagy az? - kiáltotta, és föltolta a bukósisakom ellenzõjét, hogy jobban láthassam. Nem ismersz meg? Karén Sue Hankey vagyok! Rámeredtem. Karén Sue? Egészen másképp nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Aztán eszembe jutott, hogy amikor utoljára láttam, jókora rögzítõKötés volt az orrán, amit én vertem be. Nem csoda, hogy nem ismertem rá azonnal. De egyébként is másképp festett, mint annak ideien a gimiben. Csinált valamit a hajával, amitõl szögegyenes lett, és az akkori fidres-fodros, tündi-bündi ruháját rafináltan egyenes szabású, ujjatlan, krémszínûre cserélte. És a jelek szerint rendbe hozatta az orrát. - Istenem, nem hiszem el, hogy te vagy az! - lelkendezett. - Scott, nézd, ki van itt! Jessica Mastriani! Kmlékszel, meséltem róla: iskolatársak voltunk!

A Villámlány! Akirõl tévésorozat is készült! Szájtátva bámultam rájuk. Amikor utoljára láttam Karén Sue-t - illetve majdnem utoljára -, az öklöm az orrán landolt. Most pedig úgy tesz, mintha a legjobb barátnõk lettünk volna?! Ide vezet, ha az embert egy kicsit is szárnyára kapja a hír. Mindenki, még a legnagyobb ellensége is a puszipajtásának adja ki magát. - Ugye emlékszel rám, Jess? - kérdezte Karén Sue csilingelõ nevetésével, amitõl mindig a plafonra másztam. - Hallottam, hogy megszûnt az a képességed, de azt nem, hogy a memóriádat is elvesztetted! Hallgass ide, mit csinálsz holnap délelõtt? Mi a véleményed egy közös reggelirõl valahol? Aztán elmehetnénk plázázni. Hívj fel! Itthon vagyok a szüleimnél. Tudod, szünet van a Vassaren... A lámpa zöldre váltott. Visszahúztam a sisakomat. -Vagy inkább én hívlak föl téged! - üvöltötte Karén Sue. - Te is a szüléidnél laksz, ugye? Jessica! Jess! Elfordítottam az indítókulcsot, és gázt adtam, úgyhogy Karén Sue szavait - ha még mondott valamit - elnyelte a kipufogó zaja. Egészen addig nem lassítottam, amíg oda nem értem a házunkhoz. Leállítottam a motort, és mire a bukósisakom szíját is kikapcsoltam, Rob is lefékezett mellettem. - Ki volt az a lány? - kérdezte. - Senki. Csak egy régi ismerõs. Rob a letekert ablak mögül fürkészett.

-Egy régi ismerõs - mondta utánam színtelen hangon. - Gondolom, ezt egy egész sereg emberrõl elmondhatod itt. Nem mentem lépre: - Valahogy így. Megkaphatnám a dobozaimat? Rob a fejét ingatta. De kiszállt az autóból, hátrament a dobozokért, és óvatosan letette õket a fûre. A Lumbley Lane amúgy sem forgalmas átmenõ út, de most teljesen kihaltnak látszott. Csak Tasha szüleinek szemközti házában világított néhány ablak, ahogy különben minálunk is. Dél-Indianában korán fekszenek le az emberek: legkésõbb tizenegy körül. Nem úgy, mint New Yorkban, ahol olykor még a partik se kezdõdnek el éjfél elõtt. Sõt némelyik csak hajnali kettõ-háromkor. A világnak ezen a pontján azonban legföljebb a tücskök vannak ébren hajnalban. - Nem avatnál be a tervedbe? - törte meg a csöndet végül Rob. - Vagy továbbra is kizársz belõle? Éreztem, hogy megmerevedik az állkapcsom. - Nem csak én zárok ki másokat. - Nem hát! - nevetett föl Rob. - Mondom, nem csak én. Hogy mer röhögni, amikor éppen õ felejtette el megemlíteni Miss Dinnyecicit? Persze én se firtattam az ügyet. De akkor is! -Értsd meg, nem nézhetem tétlenül, hogy az a gazember megússza! - Tudom. Nem is ússza meg. De nem fogjuk bántani. Legalábbis fizikailag. Bízzál bennem! Csak ekkor nézett le rám, és arcán kétkedõ kifejezéssel jegyezte meg:

- Aha. Úgy, ahogy te bízol énbennem? Tudtam, hogy mi lenne a következõ kérdése. És azt is, hogy még nem készültem föl a megválaszolására. - Mennem kell - mondtam gyorsan, és megfordultam, hogy fölvegyem az egyik dobozt és bevigyem a verandánkra. Rob azonban, pontosan úgy, ahogy sejtettem, kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a karom. - Jess! - A hangja lágy volt, ellentétben a markával, amelyet nem tudtam lerázni magamról. -Igazán nem szeretnék most errõl beszélni mondtam összeszorított foggal, szememet mereven a küszöbre szegezve, mert isten ments, hogy a szemébe nézzek. Ha megtenném, végem. Itt helyben könnytócsává olvadnék. - Valamikor beszélnünk kell róla - folytatta Rob ugyanolyan lágyan, de a szorítása egy fikarcnyit se enyhült. - Addig nem mehetsz el. Most az egyszer nem. - De mennem kell - mondtam újra, a veranda ajtaját bámulva, melyet kékre mázolt az anyám. Mikor csinálta? Mindig piros volt. - Ha az újságos reggel itt talál bennünket, azonnal hívja a zsarukat. - Nem úgy értettem, hogy pont ma éjjel - visszakozott Rob, és végre enyhült a szorítása. Elrántottam a karom, és megfordultam, hogy szembenézzek vele. Addig nyugodtan tehetem, amíg nem ér hozzám. De még mielõtt visszamész New Yorkba. - A hold fényében, amely felkelõben volt, komolyabbnak láttam az arcát, mint valaha. - Tudom, hogy te nem szeretnéd, de muszáj. Különben sosem tudok tovább lépni. Nem tehetek róla, de ezen nevetnem kellett: - Ó, hát nem léptél tovább?

Ha lehetséges, még jobban elkomolyodott. - Nem. Mibõl gondolod, hogy megváltoztam? - Nem is tudom - vontam meg a vállam gúnyosan. - Talán a miatt a szõke miatt, akivel együtt láttalak. - Jess, már mondtam neked, hogy... - Jessica, hát itt vagy? - hallottam meg az anyám hangját. 13. Ott állt a verandán, és lenézett ránk. - Nem akarod behívni a barátodat? - Fölkapcsolta , veranda világítását, hogy lássa, ki is a barátom. Ó!... Hello, Róbert! Rob olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. A hangja azonban nem volt barátságtalan: - Hello, Mrs. Mastriani! - Elnézést - folytatta anya -, nem akartam félbeszakítani a... - Semmi baj - mondtam gyorsan, s lehajoltam a dobozaimért. Annyira kibuktam, hogy még azt se vettem észre, milyen nehezek. - Semmit se szakítottál félbe. Csak jó éjt kívántunk egymásnak. - Tényleg - erõsítette meg Rob, de már elindult lefelé. - Csak jó éjt kívántunk. - Majd hívj föl reggel! - szóltam utána a lépcsõrõl. - Hogy megbeszéljük, mit tegyünk az adott szituban. - Fölhívlak - szólt vissza Rob. - Jó éjt! - Jó éjt, Róbert! - kiáltott utána anya. Majd felém fordult: - Mi van ezekben? - Csak néhány videokazetta. - Gyorsan besurrantam mellette, remélve, hogy nem veszi észre, milyen piros az arcom. És hogy milyen hangosan ver a

szívem a mellemben. Szerencsére nem tûnt föl neki a zavarom, és az se érdekelte igazán, mi van a dobozokban. Sokkal jobban izgatta, mi van Rob és énközöttem. - Videokazetták? - visszahangozta, becsukva utánunk az ajtót. Hallottam, hogy odakint Rob elindítja a teherautót. - Értem... Nem tudtam, hogy újból találkozgatsz Rob Wilkinsszel. -Nem is. Illetve nem igazán. Csak... egy közös ügyön dolgozunk, amely a húgával kapcsolatos. A pinceajtó felé indultam, ahol az apám berendezett magának egy titkos odút, ahol zavartalanul nézhette a tévé sportközvetítéseit. - Nem is tudtam, hogy Robnak húga van - jegyezte meg anya. - Ami azt illeti, Rob se tudta. -Ó! - Anyának különös tehetsége van ahhoz, hogy egyetlen szóba több értelmet sûrítsen, mint bárki más. Ez az ó is, mondhatni, számos értelmet foglalt magában azáltal, hogy az ilyen Rob-félékröl, ugye, bármi kiderülhet. Még az is, hogy váratlanul elõbukkan a testvérük. - És mi van azzal a lánnyal, akivel csókolózni láttad annak idején? Az a húga? -Az istenért, anya! Dehogy! - Ó! - mondta ismét. - Akkor kicsoda? Csak nem bocsátasz meg neki? Te az életedet kockáztattad, háborúban vettél részt, mialatt õ... - Anya! - nyögtem - Hagyd ezt, jó? -Csak azt akartam mondani, hogy ha egyszer megtörtént, máskor is megtörténhet. Éppen ez a

probléma az ilyen fiúkkal. - Milyen fiúkkal? Te is tudod. Azokkal, akik nem olyan körülmények között nõttek fel, mint te. igyekeztem megõrizni a nyugalmamat. Úgy érted, hogy a darásokkal? Szemmel láthatóan megsértõdött. - Nem erre gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy Rob nagyon rendes fiatalember... annak ellenére, hogy szívesen csókolózik másokkal a hátad mögött. De tudnod kell, hogy sosem fogja itt hagyni ezt a várost. - Mi kifogásod van ez ellen a város ellen? Apa meg te is itt élsz. Douglas is itt él. Ha nektek elég jó, miért ne felelhetne meg nekem meg Robnak is? - Hogy kérdezhetsz ilyet egyáltalán? - kérdezte anya õszinte csodálkozással. - Jessica, te olyan tehetséges vagy! Miért pazarolnád a képességeidet erre az álmos kisvárosra, amikor igazi karriert csinálhatnál? Világot láthatnál, izgalmas emberekkel ismerkedhetnél meg, fontos szerepet játszhatnál... - Mindezt már kipróbáltam, és hova vezetett? Savanyúan nézett rám. - Jól tudod, mire gondolok. A korábbi képességednek köszönhetõen ma is sokan kíváncsiak rád, és hálásak azért, amit tettél. Még mindig kapok leveleket különféle csoportoktól, amelyekben azt kérdezik, nem tartanál-e nekik elõadást olyan távoli országokról, mint például Japán. Minden költségedet állnak, és még fizetnének is. Egész szép summára tehetnél szert... Igyekeztem közönyösen nézni rá, ami nem volt könnyû, mert már a lépcsõ felénél voltam, õ pedig

fölöttem állt, és amúgy is magasabb nálam. - Egyszóval ezt a jövõt szánod nekem - mondtam. - Utazgassak a világban, egy olyan adottságomról beszéljek, amely már megszûnt, és olyan jó cselekedetekrõl, amelyek szintén a múlthoz tartoznak? De mit tegyek most, hogy már nincs meg a régi képességem? Mert most is van mit tenni, és még extraszenzoriális érzékelésre sincs szükség hozzá. - Persze, szívem - mondta anya. - Minden tanárod azt mondja, hogy ha szorgalmasan tanulsz, bármelyik híres zenekarban szívesen látnának. Turnézhatnál a világban, olyan izgalmas helyeken léphetnél föl, mint, mondjuk, Sidney... Skip valószínûleg egy New York-i befektetési cégnél kap állást, és ha te a filharmonikusoknál helyezkedsz el, közösen bérelhetnétek egy kis lakást, a szünetekben pedig együtt látogathatnátok haza. Aztán... ki tudja? Még családot is alapíthatnátok! Némán néztem föl rá. Mit mondhattam volna? Nem vallhattam be, hogy ha arra gondolok, hogy egy híres zenekar tagja leszek, legszívesebben sikoltozva rohannék ki az utcára. Nem vallhattam be, hogy belebetegedtem az utazásokba, és az általa említett felkérések mindegyikét szó nélkül összegyûrném, és kidobnám a szemétbe. Ahogy azt se vallhattam be, hogy ha Skip egyáltalán eszembe jutna férjjelöltként, azonnal hányingert kapnék. Mert ha egyiket is bevallom, tutira az következik, hogy akkor mit akarsz csinálni? Ha pedig elárulnám neki, õ kapna hányingert. Úgyhogy csak annyit mondtam: - Most erre nem érek rá. Dolgom van. - És folytattam az utam lefelé. - Ne aludj sokáig! - kiáltotta utánam. - Az a helyes lány, Karén Sue telefonált az elõbb. Együtt

akar veled reggelizni. Úgy örülök, hogy megint barátkoztok egymással! Sosem értettem, miért nem kedvelted Karén Sue-t. Olyan rokonszenves! Na ne! - forgattam a szemem. Még akkor se hagytam abba, amikor leértem a pincébe, és ott találtam apát a lehalkított tévé elõtt. Nyilván azért vette le a hangot, hogy kihallgassa, mirõl beszélgetünk anyával. - Nekem viszont mindig az volt a véleményem mondta -, hogy az a Karén Sue elviselhetetlen teremtés. De talán megjavult azóta. - Nem javult meg - biztosítottam, és letettem a dobozokat. Chigger, aki apa mellett szunyókált a kanapén ami anya szerint szigorúan tilos, fölugrott, hogy megnyalja a képemet, majd folytatta a szunyálást. - Mi van azokban? - kérdezte apa kíváncsian. - Amatõr pornófilmek - válaszoltam. Fölvonta a szemöldökét: - Érdekes. Gondolom, azért hoztad le õket, hogy megnézd. - Csak arra vagyok kíváncsi, hogy házi használatra szánták-e vagy terjesztésre. - Miért, mi a különbség? - Az, hogy az egyiket védi az alkotmány, a másik viszont bûncselekmény, amennyiben a szereplõk kiskorúak és nem tudták, hogy lefilmezik õket. - Ha kiskorúak, szerintem mindkét eset bûncselekménynek számít - jegyezte meg apa. Fölvette a távirányítót, és kikapcsolta az adást. - Tiéd a terep. De gondolom, nincs szükséged a társaságomra. - Semmi kifogásom ellened - mondtam, és betettem az elsõ, Tiffany névvel jelzett szalagot. Különben is csak az elejükre vagyok kíváncsi, hogy lássam, azonosak-e, vagy mind más. -Akkor, ha nem bánod, maradok. Nem sokat

lehetek együtt veled ezekben a napokban. Egy fiatal lány - feltehetõleg Tiffany - jelent meg a képernyõn. Csak bugyi és melltartó volt rajta, s épp rávetette magát arra az ágyra, amelyet nem volt nehéz azonosítani az IS lakásban látottal. - ... ámbátor nem vagyok biztos benne, hogy a pszichológusok pont erre gondolnak, amikor arra buzdítják az apákat, hogy kötódjenek minél eresebben a lányaikhoz - folytatta apa. A filmen egy fiatal férfi tûnt föl - aki viszont kétségtelenül Randy Whitehead volt, mégpedig egy szál gatyában. Mielõtt azonban bármi illetlenségre került volna sor, kivettem a kazettát, és betettem a másikat, amelyikre szintén Tiffany nevét írták. - Szabad tudnom, hol tettél szert ezekre a remekmûvekre? - kérdezte apa. - És hogy ki ez a fiatalember? Valahogy ismerõsnek rémlik. - Nem csoda - mondtam, és megnyomtam a play gombot. - Az ifjabb Randy Whitehead személyesen. - Randall Whiteheadnek, a gazdag ingatlanfejlesztõnek a fia? Nem mondom! - bólintott apa elismerõen, miközben azt néztük, hogyan veti rá magát Tiffany ugyanabban a szerelésben ugyanarra az ágyra. - Randy ezzel szemben a pornóiparba próbál betöri. Az apja büszke lehet rá. - Nem vagyok biztos benne, hogy tud róla. Ezt a kazettát is kivettem, hiszen nyilvánvalóan az elõbbi kópiája volt. -Vajon miért érzem úgy, hogy záros határidõn belül tudomást fog szerezni róla? - kérdezte apa. - Azért, mert ilyennek nevelted a lányodat - feleltem, és egy másik kazettát tettem be, amelyre Kristint írtak.

- Légy óvatos, Jess - figyelmeztetett apa. - Az idõsebb Whitehead meglehetõsen befolyásos fickó. Egészen Chicagóig terjednek a kapcsolatai. - Feltételezem, hogy kapcsolatokon jelen esetben a maffia értendõ. - Jól gondolod - bólintott apa. A képernyõn látható fekete hajú csitrit néztem: ugyanaz volt, akit az IS ajtaja elõtt láttam csókolózni Randyvel. Tehát Kristinnek hívják. Vajon hol van most? Randy õt is a szüleihez menekítette? Nem lesz könnyû megmagyaráznia, hogy mi dolga van egy nála jóval fiatalabb lánnyal. - Ne aggódj, van, aki megvédjen - mondtam apának. -Hallottam róla. Mintha anyád említette volna Rob Wilkins nevét. - Apa arcáról semmit se lehetett leolvasni, és a hangja se árult el semmit. -Aha. - A Kristin nevét viselõ második szalag szintén az elsónek a kópiája volt, úgyhogy nyugodtan kivehettem. - Miatta jöttem haza. A húga... ugyanis van egy féltestvére, aki megszökött tõle. Rob megkért, hogy segítsek neki megtalálni. Nem tudom, miért mondtam el apának ilyen nyugodtan ezt az egészet. Talán azért, mert õ, anyával ellentétben, mindig kedvelte Robot. - És? Megtaláltátok? - kérdezte apa ugyanolyan semleges hangon. Új kazettát tettem be, s szememet a képernyõre szegeztem. - Igen. - Szóval õ is közöttük volt. Fölösleges lett volna megkérdeznem, mit ért rajta.

Tudtam. - Igen - mondtam újra, még mindig a tévét nézve: most egy vörös hajú kamaszlány ugrándozott a 2 lakásban látott ágyon. Nem lehetett idõsebb tizennégy-tizenöt évesnél. - Mit kezdesz ezekkel? - tudakolta apa. - Még nem tudom. - Azonnal leállítottam a szalagot, amikor megjelent rajta Randy. - Van valami közük Rob húgához? Már nyúltam volna a következõ kazettáért, amelyen a Hannah nevet láttam, helyette azonban a remélhetõleg szintén Kristint megörökítõ másolatot vettem elõ a dobozból. - Igen. Azzal, hogy ezt elárulom neki, még nem élek viszsza Rob bizalmával, nyugtattam meg magam. Hiszen az apám. - Faramuci helyzet - mondta õ. -Hát... nem mondhatnám, hogy boldoggá tette vallottam be. -Annyira, hogy képes valami ostobaságot elkövetni Randy ellen? - Annyira. Hacsak én le nem állítom. - Bármi történjék Randyvel - jegyezte meg apa az idõsebb Whitehead minden bizonnyal eszébe juttatja a chicagói barátainak, hogy tartoznak neki egy szívességgel. Akkor pedig komoly bajba kerülhet a te Robod. - Tudom - bólintottam, noha nem igazán attól féltettem, hogy egy cementgödörben végzi. Inkább attól, hogy egy börtöncellában találja magát. - Ezért olyan terven töröm a fejem, ami valamennyi félnek megfelel. - Hm. Üdítõ változás ilyesmit hallani tõled. Azelõtt, valahányszor verekedésre volt kilátás, te

biztos, hogy ott álltál az elsõ sorban. - A verekedésbõl életem végéig elegem van. - Ezt jó tudni - mondta apa. - Jess, hallottam, mirõl beszéltetek odafönn az anyáddal - folytatta, de az iménti semleges hang helyett félreismerhetetlen aggodalommal. - Ne tévesszen meg az, amit mondott. Tudnod kell, hogy akárhogy határozol, mindig számíthatsz mind a kettõnkre. Hirtelen megtelt a szemem könnyekkel, s a képernyõ hullámzani kezdett elõttem. - Apa, én nem akarok zenekari fuvolás lenni! Apa mindössze ennyit mondott rá: - Tudom. - És elõadókörútra se akarok menni! - folytattam. - Ezt is tudom. - És nem akarok feleségül menni Skiphez! - Én se akarom, hogy feleségül menj hozzá. De mit akarsz? -Azt, hogy... - Megszívtam az orrom. - Nem tudom, mit akarok. De Krantz csapatába se tudnék visszamenni. - Ezt senki se várja el tõled. De még ha megkeresnének is, szerintem nemet kellene mondanod. - Hogy tehetném, apa? - emeltem rá a szemem, noha a könnyeim miatt még mindig csak elmosódva láttam mindent. - Igaza van Douglasnek: az embereknek szükségük van rám. - Úgy van - bólintott apa. - De nem hiszem, hogy olyan formában, ahogy te gondolod. Jót cselekedni más módon is lehet, nem csak úgy, ahogy eddig csináltad. Nem szólva arról, hogy bõven túlteljesítetted, amit vállaltál. Talán itt az ideje, hogy mással

próbálkozz. - De mivel, apa? - kérdeztem megbicsakló hangon. - Valami olyasmivel, amit szívesen csinálnál. Ami boldoggá tenne. Sejtelmed sincs, mi lenne az? Megpróbáltam eszembe idézni, mikor éreztem Íjára boldognak magam. Legnagyobb rémületemigyetlen esetre sem emlékeztem. Csak azok a gyerckarcok merültek föl bennem, amelyeket Ruth nyári táborában láttam, amikor körbeadtam egy fényes liivolát valamilyen jótékonysági szervezet ajándékát, és azt mondtam nekik, hogy meg tudom tanítani õket játszani rajta. Hát... - mondtam habozva -, talán volna egy ötletem. - Akkor már csak azt kell kisütni, hogy érhetnéd cl, hogy mindig azzal foglalkozz. Tudod, ez az élet lényege. Meg kell találni azt, amit szívvel-lélekkel tudunk csinálni, aztán csakis azzal kell foglalkozni. Már ha nem ütközik törvénybe - tette hozzá, a képernyõre pillantva. A kézfejemmel letöröltem a könnyeimet. Pedig egy lépéssel se jutottam közelebb ahhoz, amit szerettem volna. De egy kicsivel jobban éreztem magam. - Kösz, apa. Sokat segítettél. -Akkor jó. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én totál kivagyok. Lefekszem és a többit rád bízom. - Oké. jó éjt! - Neked is, Jessica. Ja, és ami az ifjabb Randallt illeti... Nem tudom, mennyit segíthet, de van valami, ami még jól jöhet neked. És mondott valamit. Olyasmit, amitõl leesett az

állam. - Ha végzel itt lenn, oltsd el a villanyt. Tudod, mennyire haragszik az anyád, ha pazaroljuk az áramot. - Azzal fölment a hálószobájukba. 14. Amikor másnap reggel lementem, apát a szokott helyén találtam: Chiggerrel az oldalán nézett ki a nappali ablakán. A függönyt azonban nem húzta félre, amibõl arra következtettem, hogy bárki után kémkedik is, nem akarja, hogy az illetõ meglássa. -Hadd találjam ki! - szóltam. - Rendszám nélküli, négyajtós sedan, sötétre színezett ablakokkal. Döbbenten fordult hátra: - Honnan tudod? - Elképesztõ - motyogtam válasz helyett. Bementem a konyhába. Anya tojáshabot vert apának tilos tojássárgáját enni, mert magas a koleszterinszintje. -Jó reggelt, szívem! Jól aludtál? Ha már egyszer megkérdezte, utánagondoltam, és meglepõ módon azt kellett felelnem, hogy jól. Nem mintha nem álmodtam volna. Egy csomó dologról álmodtam. És miután fölébredtem, le nem szálltam a mobilomról. - Neked semmit se készítettem, mert tudom, hogy azzal a helyes Karén Sue-val fogsz reggelizni. - Eszemben sincs. Kinyitottam a hûtõszekrényt, hogy megnézzem, mi van benne. Furcsa érzés volt itthon lenni, de még furcsább, hogy egyik bátyám sincs itt. Elõször is, a

narancslés dobozok kartonja tele volt. Akár Douglas, akár Mickey van itthon, tuti, hogy üres lenne. Jaj, szívem, muszáj elmenned vele! - mondta anya. - Megígértem a nevedben. Semmit se kellene ígérned a nevemben, mielõtt meg nem kérdezel engem - jegyeztem meg, és kinyitottam egy dobozt, hogy igyak belõle. - Jaj, Jessica, vegyél elõ egy poharat! - szólt rám anya fintorogva. - Már nem a hadsereg bázisán vagy. Mintha én nem tudtam volna. Az egyik elõnye annak, ha az óceán túloldalára küldik az embert már ha egyáltalán van valami elõnye -, hogy senki se ígérkezik el kérdezés nélkül az ember nevében Karén Sue Hankeyvel reggelizni. - Mondd meg Karén Sue-nak, hogy sajnálom, de el kell intéznem valamit. A dobozt visszatettem a hûtõbe. - Mit kell elintézned? - firtatta anya. -Jess! - szólt ki apa a nappaliból. - Rob megérkezett! - Ezt - válaszoltam az anyámnak, és az ajtó felé indultam. - Kis szívem, azt hiszem, ezt már megbeszéltük jött utánam anya, nem törõdve a tûzhelyen sistergõ tojáshabbal. - Ez a fiú nem hozzád való. - Szia, anya! - kiáltottam, és föltéptem az ajtót. Rob fényes, fekete furgonjából integetett felém. -Jó reggelt, Mrs. Mastriani! - köszönt. - Jó reggelt, Róbert - viszonozta anya kedvetlenül.

- Jessica - tette hozzá fojtott hangon -, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ha egyszer becsapott, máskor is meg fogja tenni. Apa lezöttyent egy fotelba a nappaliban. -Tony - mondta -, bízd rá a gyerekekre, hogy megoldják a problémáikat. Anya megperdült, hogy szembenézzen apával: - Én meg csak álljak itt, és hagyjam, hogy azt csináljon, amit akar, aztán segítsek neki összelapátolni a romokat? - Pontosan - bólintott apa, és szétnyitotta az újságot. -Dejoe! - Viszlát! - mondtam mindkettójüknek, s leszaladtam a veranda lépcsõin, majd át a füvön, egyenesen a színezett üvegû négyajtóshoz. Odaintettem Robnak, hogy várjon még egy pillanatig, majd megkocogtattam a sedan ablakát. Mivel nem tekeródött le, beszóltam: - Gyerünk! Tudom, hogy odabenn ülnek! Az ablak lassan letekeredett. Két úriemberrel néztem szembe, akik a nyári hõség ellenére sötét öltönyt viseltek. -Jó reggelt! Az FBI-tól jöttek, vagy Mr. Whiteheadtõl? Összenéztek, majd a sofór szólalt meg erõs chicagói akcentussal: - Mr. Whiteheadtól. Nem tetszik neki, amit maga mûvelt. Betört a fia lakásába, és elvitt olyan tárgyakat, amelyek az õ tulajdonát képezik. Mr. Whitehead vissza akarja kapni õket. - Sejtettem. Nos, az a helyzet, hogy a barátom és t-n épp Mr. Whitehead irodájába igyekszünk, úgyhogy kövessenek bátran. Még föl is hívhatják s közölhetik, hogy úton vagyunk hozzá. Ja, és azt is mondják meg neki, hogy legyen ott az ifjabb Randy,

õ pe-dig hozza magával Kristint. A sofór és a társa megint összenézett. -Rajta! - biztattam õket. - Telefonáljanak neki! Muszáj találkoznia velem, ha vissza akarja kapni a fia tulajdonát. Vagy ez történik, vagy átadom az egészet a zsaruknak. A sofõr habozott, majd a belsõ zsebébe nyúlt. Egy pillanatig azt hittem, revolverért, s homályosan átfutott rajtam, milyen furcsa lesz meghalnom egy ilyen derült, nyári reggelen, a saját utcánkban, a szüleim és a majdnem-volt barátom szeme láttára. De kiderült, hogy csak a mobilját vette elõ. - Viszlát tízkor - szóltam be az autóba, majd megfordultam és elindultam Rob autója felé. Pont akkor, amikor egy fehér Volkswagen Rabbit kanyarodott a házunk elé, és a kormány mögött ülõ Karén Sue Hankey megnyomta a dudát. - Szia, Jessica! - kiáltotta. - Készen vagy? Ugye, nem bánod, hogy csak ketten leszünk? Scott golfozni ment apával. így legalább nyugodtan kibeszélhetjük magunkat. Foglaltam asztalt a bíróság mellett lévõ étteremben, isteni gofrijuk van! Persze talán még emlékszel rá, hogy lehetõleg nem eszem finomított cukrot, de ez különleges alkalom. De jó most a hajad! New Yorkban vágattad le? Ugorj be gyorsan! Ahelyett, hogy beugrottam volna, elsétáltam mellette, majd beültem Rob mellé. - Szia! - köszönt, miközben kinézett az ablakon: Ez nem a tegnap esti lány? Aki megállított az utcán? - Indíts! - szóltam rá.

Rob engedelmeskedett, s elindult a belváros felé. Amikor elhajtottunk Karén Sue mellett, hallottam, hogy fölháborodottan fölkiált: - Ez mégiscsak... - aztán megláttam anyát, aki kiszaladt, hogy megbékítse, gondolom, a tojáshabrántottával. - Hogy van Hannah? - kérdeztem, miközben becsatoltam magam. - Legszívesebben vízbe fojtana - felelte Rob. Nem igazán kedveli Chicket, tudniillik megint vigyáz rá, amíg megérkezik az anyja. - Majd túllesz rajta. Szóltál neki a videókról? - Persze. De nem hisz nekem. A drága Randyje sosem tenne ilyet. Biztos én találtam ki, hogy befeketítsem elõtte. - Ne aggódj. Majd túlteszi magát rajta. - Aha. De addigra már a mamájánál lesz megint. A visszapillantóra nézett. - Ki jön utánunk? Az FBI? - A maffia - feleltem könnyedén. - Kiderült, hogy az idõsebb Randy kapcsolatban áll velük. - Atyám! Ez egyre jobb. Rázzam le õket? - Ne. Minket kísérnek. - Ez óriási - mondta még gúnyosabban. - Szabad tudnom, mi a célpontja ennek a kis felvonulásnak? - Persze. Mr. Randall Whitehead irodája ott van a bíróság mögött. - Azért megyünk oda, hogy vele találkozzunk? -Pontosan. De remélhetõleg ott lesz az ifjabb Randy is. - Ez azt jelenti, hogy mégis beverhetem a pofáját?

kérdezte Rob reménykedve. - A legkevésbé sem - hûtöttem le, és nem vettem le a szemem az útról, nehogy Robnak a kormányt fogó kezére tévedjen, amely vadítóan erõsnek látszott. Igyekeztem nem gondolni arra, milyen érzés milyen volt, amikor az én derekamat fogta. - Megnézted a kazettákat? - kérdezte. Észrevettem, hogy õ is az utat bámulja. - Meg. Rob azt várta, hogy folytatom, de mert nem tettem, õ kérdezte meg: -Volt köztük olyan, amelyik Hannah-t... úgy értem, több is? - Csak egy. -Akkor jó. - Néhány másolat ugyanarról a videóról - tettem hozzá: azt akartam, hogy pontosan értse. Rob halkan káromkodott. Majd elröhögte magát, de ebben a röhögésben nyoma sem volt humornak: - Még mindig azt akarod, hogy ne nyuvasszam ki? -Azt - bólintottam. - Mert nem éri meg, hogy börtönbe kerülj miatta. Másrészt azoknak ott mutattam hátra - fegyverük van. - Naná. De akkor sem úszhatja meg örökre. Majd ha egyedül megy valahova... - Rob! - Elég éles volt a hangom ahhoz, hogy felém fordítsa a fejét. - Egy ujjal se fogod bántani Randyt! Azért jöttem ide New Yorkból, hogy én intézzem el ezt az ügyet.

- Én viszont nem azért hívtalak ide New Yorkból! Hanem azért, hogy megkeresd a húgomat! - Ott van egy szabad hely - szakítottam félbe. Ezen a téren mindig nehéz parkolóhelyet találni, nem azért, mert városképileg fontos hely, hanem mert itt van a bevásárlóközpont is. - Megtaláltad, amiért köszönet és hála, de nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy az a fickó ép bórrel megússza, amit vele tett. Ez nekem nem megy, Jess. Ne is kérj rá. - Nem kérlek rá - mondtam, és kikapcsoltam a biztonsági övemet. - Randy meg fog fizetni azért, amit tett. De nem vérrel. Te pedig nem a börtönben, vagy ami még rosszabb, egy tó fenekén fogsz kikötni. Rob rám meredt, én azonban nem viszonoztam a pillantását: egyenesen hátrafelé néztem. Néhány másodperc múlva Rob is visszafordult, és öklével a kormányra csapott, csak egyszer, nyilván azért, hogy levezesse verekedésvágyát. - Jobban vagy? - kérdeztem. - Nem - rázta a fejét duzzogva. - Mindegy. Gyerünk! Kiszálltunk a furgon fülkéjébõl, majd megvártuk, amíg zöldre vált a lámpa, hogy átmehessünk a Fountain-házhoz, amelynek épületében a helyi bank és egy jógastúdió is helyet kapott. Elmentünk a mellett a képregénybolt mellett, ahol a bátyám, Douglas dolgozott. Az ajtaján még ott lógott a ZÁRVA tábla. Tudtam, hogy tízig nem nyit ki, és még csak fél tíz

volt. Amikor a bejárathoz értünk, a sedan utasai már ott vártak bennünket. Úgy látszik, közelebb találtak parkolóhelyet, mint mi. - Mr. Whitehead bent van? - kérdeztem tõlük. A sofór, aki Just for Men-nel színezte a haját, mert nincs az az eleven ember, akinek ennyire fekete haja lenne, bólintott: - Mind a két Mr. Whitehead várja magukat. -Csúcs! - csicseregtem, és az elõcsarnokon át megindultam a Whitehead Construction irodája felé. A középkorú, pufók recepcióst elõre értesíthették a jövetelünkrõl, mert nem kérdezte, hogy kik vagyunk. Csak idegesen fölugrott ültébõl: - Mr. Whitehead azonnal fogadja önöket. Hozhatok addig valamit? Kávét? Ásványvizet? Szódát? - Köszönöm, nem - ráztam a fejem udvariasan. Ki meri azt állítani, hogy nem tanultam jó modort a tengeren túl? - Én se - morogta Rob. - Akkor legyenek szívesek követni. Tágas, napos helyiségbe vezetett, amelynek egyik oldalát teljesen kitöltötte az idõsebb Randy Whitehead hatalmas, modern íróasztala. A fõnöki fotellal szemben négy, stílusában passzoló szék, melyek egyikén az ifjabb Randy Whitehead ült, egy másikon pedig az a lány, akit az IS lakás ajtaja elótt, késõbb pedig a Kristin felirattal ellátott videokazettán láttam szûk farmernadrágot és vállpántos topot viselt.

- Nos - állt fel karosszékébõl az idósebb Randy, és széles vigyorra húzta a száját, amikor meglátott, majd a fiacskája felé fordult -, azt akarod elhitetni velem, hogy ez a kis csitri okozza nekünk ezt az egész kalamajkát? - A barátja nem ilyen kicsi - motyogta az ifjabb Randy, és ellenséges pillantást vetett Robra, aki viszont nem vett róla tudomást. - Hello, Mr. Whitehead! - szóltam, átvágva a helyiségen, és felé nyújtottam a jobb kezemet. - Jessica Mastriani vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. - Hasonlóképpen - fuvolázta az idósebb Randy, és szorgosan rázta a kezem, majd kérdõ pillantást vetett Robra, aki csak állt és, bámult rá. - Nem mutatná be a barátját is? -Dehogynem. Mr. Whitehead. Õ Rob Wilkins. Az ön fia, Randy viszont már ismeri Rob húgát, Hannah-t. Elég volt egyetlen pillantást vetnem az ifjabb Randyre, hogy tudjam, telibe találtam. Amikor bejöttem, õ is fölállt, most viszont visszaült a krómvázas bórszékre, és idegesen lesett Rob felé, aki akkor is jó tizenöt centivel tornyosult fölé, amikor még állt. - Jézusom - nyögte halkan. Kristin is észrevette a barátja sápadtságát. - Ki az a Hannah? - csipogott közbe. - Majd késõbb megmondom - motyogta az ifjabb Randy. - Bizonyára te vagy Kristin - fordultam a fekete hajú csitri felé, a kezemet nyújtva. - Az én nevem lessica Mastriani.

-Ó... - Zavartan nyújtotta felém a magáét. Randy ismerõse vagy? Hallhattam tõle rólad? - Nem valószínû. Én ellenben láttam a videódat. - A videómat? - tátotta el a száját. - Miféle videót? Az idõsebb Randyre néztem, s láttam, hogy lehervad arcáról a vigyor. - Nem tudsz arról a videóról, amit Randy készített, miközben szexeltetek? - kérdeztem. - Amit egész Dél-Indianában szándékszik terjeszteni. Sõt ha nem tévedek, az állam határain túl is, ami, ha jól tudom, bûncselekmény. Kristin csilingelõ kacagása betöltötte a híres golfpályák légi felvételeivel dekorált irodahelyiséget. - Randy sosem csinált rólam videót! Mirõl beszél ez itt, Randy? - fordult a fiú felé. - Oké! - vágott közbe az idõsebb Randy. - A fiam szavaiból úgy vettem ki, Miss Mastriani, hogy maga eltulajdonított valamit, ami az övé, és ezt meg is erõsítette két munkatársam elõtt - intett az állával Just for Man és társa felé, akik az ajtó két oldalán álltak meg, mint akik azt gyanítják, hogy Rob meg én esetleg meg akarunk lógni. - Be kell vallanom, hogy jómagam tegnap estig, amikor a fiam beavatott, nem voltam teljesen tisztában a vállalkozása méreteivel. Úgy értsem, hogy ennek a fiatalembernek a húga is benne van a dologban? - nézett kérdõn Robra. -Afiatalkorú húgom - mondta õ olyan jeges hangon, hogy csodálkoztam, miért nem fagyott

menten halálra az idõsebb Randy. Ehelyett nagy lélegzetet vett, majd lassan visszaült a foteljába. - Értem - mondta tûnõdve. - Ez bizony baj. Látva, hogy mi ketten még mindig állunk, a homlokára csapott: - Ejnye, milyen modortalan vagyok! Foglaljanak helyet, kérem! Rob állva maradt, én azonban leültem, majd fölnyúltam és megveregettem Rob hátát, hogy üljön le õ is. - Randy - csipogta tovább Kristin -, mirõl van szó? Ki az a Hannah? Miért olyan mérges ez a srác? És miféle videókról beszélnek? -Mielõtt folytatnánk, Miss Mastriani - szólalt meg az idõsebb Randy ismét korábbi nyájas modorában -, be kell vallanom, roppant megtisztelõ számomra, hogy megismerhettem. Amikor Randy elmondta, hogy személyesen találkozott a Villámlánnyal, akirõl tévéfilmet is forgattak, kis híján hanyatt estem a meglepetéstõl. Elõször is, a film a feleségem kedvence... ugye, Randy? - Aha - motyogta a fiú, aki még mindig úgy festett, mint aki mindjárt lerókázza a cipõjét. - Úgy van. -Másrészt... nos, el nem mondhatom, milyen nagyra becsülöm azt, amit az ország érdekében tett az afganisztáni kiküldetése során. Ekkora áldozatra isak egy igazi hazafi képes. És ha van valami, amit a feleségemmel együtt õszintén csodálunk, az a haafiasság. A fiunkba is igyekeztünk belenevelni a hazánk iránti õszinte szeretetet, nem igaz, Randy? Hiszen hol van még egy ország, ahol egy szegény farmer odáig küzdheti föl magát, hogy akkora földterületet birtokol, mint senki más, kivéve a katolikus egyházat?

Harsogó nevetéssel honorálta a saját tréfáját, amihez Just for Man és a haverja is csatlakozott. Én udvariasan mosolyogtam. Rob változatlanul mogorván nézett maga elé. Randyt szemmel láthatóan még mindig a hányinger kerülgette, Kristin szeme pedig ide-oda ugrált a két Whithead között. - És hadd tegyem hozzá - folytatta az apa, miután magához tért a nevetõrohamból -, hogy a feleségemmel együtt rajongunk az édesapja éttermeiért. Hetenként legalább egyszer a Mastrianisban vacsorázunk. Sõt én a Joe-féle hamburgereket is imádom! Nem igaz, Randy? A Whitehead sarj kényszeredetten bólintott. - Ez mind nagyon szép, Mr. Whitehead, de egy lépéssel sem jutottunk közelebb annak a helyzetnek a megoldásához, ami miatt idejöttünk. A fia viselkedése rettentõen elkeserítette a barátomat. A húga nagyon fiatal és tapasztalatlan kislány. Az ön fia pedig nem elég, hogy megerõszakolta... - Nem erõszakoltam meg! - üvöltötte az ifjabb Randy. - Még csak nem is volt szûz! Rob fölállt a székérõl, de mielõtt az ifjabb Randyhez érhetett volna, az idõsebb rárivallt a fiára: - Fogd be a szád, Randall! -De apa! Én nem... -Fogd be a szád, ha mondom! - mennydörögte az apja pipacsvörös arccal. - Épp elég bajt okoztál eddig is! Az ifjabb Randy egészen kicsire húzta össze magát ültében, és ideges pillantásokat vetett hol az apjára, hol Robra.

Mr. Whitehead rám nézett és így szólt: -Elnézést kérek a fiam neveletlenségéért, Miss Mastriani és Mr. ... bocsánat, de elfelejtettem a nevét. - Wil... - kezdte Rob, de közbevágtam: - Nem fontos a neve. Mint mondtam, az a helyzet, hogy a fia megsértette a barátom húgának személyiségi jogait azzal, hogy a tudtán kívül lefilmezte, és a filmet sokszorosítva terjeszteni akarta. - Engedélyt adott rá! - kiáltotta Randy. - Ott az aláírása a szerzõdési íven... - Ami azonban érvénytelen - szakította félbe az apja -, ha még csak tizenöt éves. - Nekem azt mondta, hogy tizennyolc múlt! üvöltötte a fiú, mire az apja fölkapta az íróasztalán lévõ, golflabda formájú levélnehezéket, és lecsapta az asztalra. - Az istenit, Randy! - üvöltötte. - Mondtam, hogy fogd be a szád! A fiú becsukta a száját, Kristinen viszont látszott, hogy mindjárt elbõgi magát. Nemcsak õ: az ifjabb Randy is szipogott néhányat. - Elnézést kérek, Miss Mastriani - mondta az idõsebb Randy, miután magához tért. - És ezt a nevedben is teszem, kölyök! Tökéletesen megértem a fölháborodásukat. Én is föl vagyok háborodva. Fogalmam sem volt róla, hogy a fiam ... izé... filmes babérokra pályázik. Az ilyesmit éppolyan gusztustalannak tartom, mint önök. Úgyhogy kérem, mondják

meg, mivel tehetném jóvá! El vagyok szánva rá, hogy elrendezem a dolgot. - Nos, ebben az esetben - mondtam - kérje meg a fiát, hogy forduljon azokhoz az urakhoz, akik - az órámra pillantottam, amely pont tízet mutatott e percben az elõszobában várják. Mind a két Randy leesett állal meredt rám, amikor az íróasztalon hirtelen fölberregett a belsõ telefon. Az idõsebbik fölkapta és beleugatott: -Az istenit, Thelma, megmondtam, hogy ne zavarjanak! - Elnézést, Mr. Whitehead - szólt elcsukló hangon a recepciós -, de vagy egy féltucat rendõr van itt, és azt mondták, azonnal beszélniük kell önnel. Mr. Whitehead arcából kifutott a vér. - Maga rohadt kis boszorkány! - sziszegte, amit én kedves mosollyal viszonoztam. Just for Man és társa egyszerre kapta elõ a mobilját, és lázas sietséggel kezdtek sugdosni bele. Az ifjabb Randy, ha lehet, még kisebbre húzta össze magát - mintha minden csontja kocsonyává vált volna. Apja elõkapott egy üvegcsét az íróasztalfiókból, és kimért egy kanálnyit a mészfehér folyadékból. Kristin változatlanul zavartan kapkodta ide-oda a pillantását: - Nem értem. Miért vannak itt a rendõrök? Ki az a Hannah? És miféle videokazettákról beszél mindenki? - A fiúd titokban lefilmezett benneteket szex közben, majd az internet amatõr pornóoldalain árulta a kazettákat. Kristin összevonta csinos szemöldökét: - Ez nem igaz.

- De igaz - mondtam. - Nem. Különben tudtam volna róla. Úgy értem, észrevettem volna a kamerát. -A hálószobaszekrényben volt eldugva. Az öltözõtükör mögött, ami nem igazi tükör. Nagyokat pislogott vastagon kihúzott pilláival. -Neeem... - De bizony. Kristin, én láttam azokat a kazettákat. Tigriscsíkos bugyi és melltartó volt rajtad. Te is tudod, mitõl döglik a légy. Kristin elsápadt a festék alatt. A fejét az ifjabb Randy felé rántotta. - Honnan tudhatja?! - visította. - Honnan?! - Onnan, Kristin, hogy láttam a kazettákat- ismételtem meg. - Az összesét. Carlyt, Jasmine-t, Bethet... Kristin keze villámgyorsan lendült, és hangos csattanással landolt az ifjabb Randy képén. -Azt mondtad, hogy Jasmine a testvéred! sziszegte, és dühös könnyek remegtek éjfekete pilláin. - Ez érdekes - szóltam közbe. - jasmine szerint ugyanezt mondta Randy terólad. Kristin döbbenten meredt rám. Randy nemkülönben. Megjegyzem, Rob is. - Te beszéltél Jasmine-nal? - hebegte Randy. - Mindegyikkel beszéltem ma reggel - jelentettem ki higgadtan. És meg kell mondanom, hogy noha széles választékra törekedtél... vannak szõkék, barnák, vörösek, magasak, alacsonyak, soványak, egyvalami közös bennük: egyik se tudta, hogy lefilmezted okét. És igencsak ki vannak akadva. Annyira, hogy a legtöbb föl akar jelenteni. -Jóságos isten! - fohászkodott az idósebb Randy,

és kezébe temette az arcát. Az ifjabb viszont amellett, hogy gombóccá gömbölyödött, két kézzel védte a fejét Kristin záporozó ütéseivel szemben. - Te disznó! - visította a lány. - Hazug disznó! Azt mondtad, szeretsz! Azt mondtad, én vagyok az egyetlen! Az mondtad, mindig vigyázni fogsz rám! Most hova menjek, mi? Hova?! - Például haza - javasoltam. - Nem lehet - szipogta. - Az apám kirúgott. - Hajlandó visszafogadni. Legalábbis ezt mondta ma reggel. - Be-beszéltél az apámmal? - dadogta Kristin, mint aki nem meri elhinni, amit mondtam. - Ha te vagy Kristin Pine, akkor beszélem vele. Nagyon megkönnyebbült, amikor hírt kapott rólad. Az anyáddal együtt rettentóen aggódott miattad. Ki ne aggódna - tettem hozzá Mr. Whitehead felé fordulva - a tizenöt éves lányáért, aki ellógott otthonról? -Honnan... honnan tudtad meg, kik a szüleim? És hogy én ki vagyok? - Onnan, hogy õ a Villámlány - világosította föl Rob. Rápillantottam. Nem mondhatnám, hogy keserû volt a hangja, de nem is látszott valami lelkesnek. Visszaült a székére, ahonnan mindeddig nyugodtan figyelte a kibontakozó színjátékot. Legalábbis nyugodtabbnak látszott, mint a többi jelenlévõ. Egészen addig, amíg meg nem szólalt az idósebb Randy Whitehead.

- Ezt még nagyon megbánja, kislány - mondta haláli nyugalommal. -Tudom, hogy azért tette, hogy visszaadja, amit a fiam tett a barátja húgával. De hogy a többi lányt, meg még a rendõrséget is belerántsa. .. ezt nagyon meg fogja bánni. Ebben a pillanatban véget ért Rob nyugalma. Elõrehajolt ültében: - Elnézést, de most fenyegetõzik? - Pontosan,. És nemcsak õt fenyegetem meg, de a szüleit is. Ha harc, hát legyen harc, kislány. És ezúttal rosszul választotta meg az ellenfelét. - Nem hinném - jelentettem ki higgadtan. Megmondom, miért. Az egyetlen, akinek félnivalója van, az ön fia. Ha bármi történik velem, a családommal vagy a barátaimmal, ön is odakerül, ahova ó. A dutyiba. Az idõsebb Randy értetlenül pislantott rám. - Mi a jó istennyiláról beszél? - A Fountain Bleu lakópark építtetõjeként és tulajdonosaként természetesen végsõ fokon ön a felelõs a mûködéséért, azt is beleértve, hogy kiket foglalkoztat. Jelen esetben a saját fiát, aki, mint tudjuk, arra használta a pozícióját, hogy szökött fiatalkorúaknak adott szállást illegálisan, majd szex közben lefilmezte õket és saját magát. Mindez nyilvánvalóan elég ahhoz, hogy büntetõjogi és polgári peres eljárást indítsanak ön ellen. Úgyhogy meglehetõsen kényes helyzetbe került. - Mit akar ezzel mondani? - bámult rám az idõsebb Whitehead. - Jól értem, hogy valamilyen egyezséget kínál? Megint fölberregett a telefon. -Mr. Whitehead - hallottam Thelma izgatott hangját. - Nem tudom, meddig hajlandók várni a

rendõr urak... Az idõsebb Randy az emberei felé intett: - Menjetek ki hozzájuk, és igyekezzetek húzni az idõt. Just for Man bólintott, és mind a ketten kivonultak. - Most pedig - fordult felém az idõsebb Randy halljuk, miféle egyezséget kínál nekünk! - A fiának semmilyent - mondtam gyorsan. - Ez nyilvánvaló. Ami viszont önt illeti... van egy földterület, amelyre tudomásom szerint szemet vetett. A fenyvesdombi általános iskola telke. Mr. Whitehead összehúzott szemmel nézett rám. - Úgy van. Maga ott volt az este azon a megbeszélésem. Randy mondta, hogy ott ismerte meg magát. - Igen. Ön azt tervezi, hogy lakóparkot építtet a helyén. Nos, amennyiben lemond a lakópark tervérõl, és nagyobb összegû adománnyal támogatja azt a tervet, hogy alternatív iskolát nyissanak ott, azt hiszem, rá tudnám venni az érintetteket, hogy ne tegyenek ön ellen bûnvádi feljelentést, és polgári pert se indítsanak. Mereven bámult rám. A fia nemkülönben. Egyedül Kristin nem nézett rám - õ ugyanis saját magát szemlélte a púderdoboza tükrében, és a sírás miatt leázott szempillafesték foltjait tüntette el az arcáról. - Mekkora összegû adományról lenne szó? - Ó, nem olyan nagyról - legyintettem. - Legalábbis az ön gazdagságához mérve. Amellett biztos le tudja vonni az adóalapjából. - Mennyi? - kérdezte ridegen.

- Szerintem hárommillió megteszi. Megint az asztalon koppant a levélnehezék. Kristin fölugrott ijedtében. -Szó se lehet róla! Mit képzel maga?... Vannak barátaim ebben a városban. Nem félek a pertõl! Lefizetek mindenkit, akit csak kell! Rob fölállt. Olyan magas és vállas volt, hogy szinte betöltötte az egész helyiséget. - Azt fogja tenni, amit mondott. -Különben...? - Különben megölöm magát - felelte Rob, egy jottányival se emelve föl a hangját. Ekkor követte el az idõsebb Randy a második hibát. - Tudja maga, ki vagyok én? - üvöltötte. - Tudja, kik a barátaim? Úgy elfújom magát, fiam, mint egy gyertyát. - Ha már halott, aligha - mondta nyugodtan Rob, és a kristály golflabdát úgy szorította Whitehead nyakához, hogy fulladozni kezdett. Fölálltam és áthajoltam az íróasztal fölött. Az idõsebb Randy arca vörösre változott. Homlokán verejték gyöngyözött. Szeme majd kiesett az üregébõl. Egyik kezével a telefonért nyúlt, de hiába vette volna föl, úgysem tudott megszólalni, úgy szorította Rob a gégéjét. -Lehet, hogy ismer bizonyos embereket ebben a városban, Mr. Whitehead - mondtam -, de az a helyzet, hogy Rob még többet ismer, és azok mind idevalósiak. Neki nem kell Chicagóból hozatnia a

verólegényeket. Úgyhogy tekintsünk el a fizikai fenyegetózéstõl Ön azt fogja tenni, amit mondtam, és nem azért, mert ha nem teszi, Rob megöli. Hanem azért, mert ha nem, megemlítem a feleségének Ericet. Az ifjabb Randy fölkapta a fejét. - Ki az az Eric? - kérdezte sírós hangon. - Tényleg, ki az? - tudakolta Kristin is, aki eltette a púderdobozt, és meredten bámulta Robnak az ing alatt kidudorodó izmait emiatt majd lesz hozzá egykét szavam. - Csakugyan - nézett le rám Rob. - Ki az az Eric? -Oké! Valamennyien meglepetten néztünk Mr. Whiteheadre, amiért képes volt kipréselni magából egy értelmes szót. Elfehéredett ujjakkal markolta Rob csuklóját, s fuldokolva nyögte: - Oké, oké! Rob lazított a szorításán, s az idõsebb Randy levegõért kapkodva zuhant vissza a fotelba. - Ez az oké azt jelenti, hogy megteszi, amit mondtunk? - kérdezte Rob bizalmatlanul. - Meg... megteszem. - Az arca lassan visszanyerte normális színét. - Csak... ne szóljon a feleségemnek... Ericrõl. - Rendben - bólintottam. - De tudnia kell, hogy nemcsak nekem van róla tudomásom. És bármi történnék velem, a barátaim... - Semmi sem történik magával. Megesküszöm rá. Csak ne mondja el neki! - Megegyeztünk. - Átnyúltam az íróasztal fölött, és izzadt, reszketõ kezébe csúsztattam a kezemet.

Aztán megnyomtam a telefon gombját. - Szóljon bele! Köhintett egyet-kettõt, megigazította a gallérját, amely félrecsúszott Rob szorításától, és beleszólt a készülékbe: - Beküldheti a rendõröket a fiamért, Thelma. A fiú úgy pattant föl, mintha darázs csípte volna meg: - Ne! Ezt nem teheted meg velem, apa! - Sajnálom, Randy - mondta õ, és az volt a vicces benne, hogy csakugyan mintha sajnálta volna. - De nincs más választásom. - Hiszen miattad tettem! Hogy bebizonyítsam, hogy megállok a saját lábamon! Nem hagyhatod, hogy... De Mr. Whitehead szó nélkül nézte végig, ahogy a rendõrök besorjáznak és fölszólítják a fiát, hogy emelje föl a kezét. Egyébként nemcsak a rendõrök jöttek be, hanem egy pólót viselõ srác is, aki egy képregényt lóbált. - Hello, Jess! - mondta, amikor meglátott. - Jól csináltam? Idõben csõdítettem ide õket? - Tökéletes volt az idõzítés, Doug. A lehetõ legtökéletesebb. m. Amikor néhány óra elteltével kijöttünk a kerületi ügyész irodájából - részletesen el kellett mondanom, hogy jutottam a videók birtokába, melyeket azután

átpasszoltam Douglasnek, hogy juttassa el hozzájuk. De még így is sokkal rövidebb ideig tartottak benn, mint Kristint, akit a koronatanújuknak tekintettek, és védõõrizetbe helyezték addig, amíg el nem jönnek érte a szülei. Addigra olyan éhes lettem, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy el kellett volna fogadnom Karén Sue meghívását. Azt hittem, ott esem össze a bíróság lépcsõjén. Szerencsére Rob ugyanígy volt vele: - Mit szólnál egy ebédhez? - Azt, hogy halleluja! Douglas? Õ azonban megrázta a fejét: - Sajnálom, de vissza kell mennem az üzletbe. Valakinek gondoskodnia kell a város irodalmi igényeinek kielégítésérõl. - A déli nap sugarai teljes erõbõl tûztek ránk, de azért azt láttam, hogy Douglas pillantása elsiklik mellettem. - De ti menjetek csak! Tudok egy jó kis vendéglõt, ahol többször ettünk Tashával, a folyóparton, kicsit messze van, de megéri, nagyon romantikus hely... Én azonban a tér túlsó oldalára mutattam: - Nézzétek, a Joes nyitva van. Vehetnénk néhány hamburgert, és elvihetnénk hozzád, Rob. - Hozzám? - rántotta föl a szemöldökét. - Hannah az egyetlen, akivel még nem beszéltem. Meg kell tudnom, hogy õ is be akarja-e perelni Randyt. A többi lánynak is megadtam a választás lehetõségét. -A róla szóló kazettát nem adtad oda a rendõröknek? - Még nem.

Rob megnézte az óráját. - Gwen minden percben megérkezhet, hogy hazavigye. Neki is vehetünk egy hamburgert. És még féltucatot Chicknek. Köszönjük a segítségedet, Douglas - fordult a bátyám felé. - Nem sokra mentünk volna nélküled. - Örömmel tettem. Bármire hajlandó vagyok, hogy megszabadítsam a világot az efféle ocsmány alakoktól. Érezzétek jól magatokat! Majd hívj föl késõbb, Jess! - És egy jókedvû intéssel megindult a képregény-bolt felé. Nem kételkedtem benne, hogy majd magyarázatot követel tõlem, miután tudomást szerez Mr. Whitehead adományáról úgy állapodtunk meg, hogy az idõsebb Randy személyesen adja át a csekket a fenyvesdombi alternatív iskolát elõkészítõ bizottságnak, amely egyelõre Douglasbõl áll. Pillanatnyilag azonban örültem, hogy megszabadultam tõle: semmi szükségem arra, hogy a bátyám a nyakamon lógjon, és a kerítõ szerepét játssza. A Robhoz fûzõdõ kapcsolatom elég problémás anélkül is, hogy belekeverjem a családomat, még ha Douglas jót akar is, amiben különben biztos voltam. Ennek ellenére semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy éljek a családom adta lehetõséggel tudniillik azzal, hogy a mi tulajdonunkban vannak a város legjobb éttermei, ennélfogva nem kell fizetnem a fogyasztásért. Igaz, hogy Rob tetemes borravalót adott, amit meg is értettem, tekintettel arra, hogy az édesanyja volt az egyik pincérnõnk, amíg a városunkban lakott. Kezünkben a becsomagolt hamburgerekkel visszaszáll tünk a furgonba. Mindeddig egy percre se maradunk kettesben, s nem volt alkalmunk megbeszélni, mi történt az idõsebb Randy irodájában, mert az ügyésznek kellett

beszámolnunk arról, miket mûvelt az ifjabb. De most jólesett a csend. Rob azonban nem így gondolta. - Ez a csak semmi erõszak ügy... Magamban felnyögtem: nem volt kedvem elmagyarázni Robnak de senki másnak se, miért ment el a kedvem végleg a verekedéstõl. Annyi erõszakot láttam a közelmúltban, miért ne ejthetnénk végre ezt a témát? Legnagyobb meglepetésemre azonban így fejezte be a mondatot: - Tetszik nekem. Ránéztem, õ azonban továbbra is az utat figyelte, amely kukoricaföldek között vezetett a vetés majdnem térdig ért. Még egy hónap, és eltûnnék benne. - Sejtettem - mondtam gúnyosan. - Minthogy a te képed lenne az elsõ, amit bevernék, ha nem így volna. - Nem ezért - rázta a fejét, de még mindig nem nézett rám. - Arra gondolok, hogy jó, ha ezentúl erõszakmentesen oldod meg a problémáidat. Mint ma reggel, Whitehead irodájában. Zseniálisan csináltad. Éreztem, hogy kigyúl az arcom, s némán elkáromkodtam magam. Miért hagyom, hogy ennyire belém lásson? Már attól is elpirulok, ha egy bókot mond. Miért hagyom, hogy ekkora hatással legyen rám? -Mindig mondtam neked - folytatta, változatlanul az utat nézve, ami azért volt jó, mert legalább nem látta, hogy olyan vörös vagyok, mint a rák -, az a te bajod, hogy az öklöd gyorsabban jár, mint az agyad, és egyszer majd vissza talál ütni valaki, aki

erõsebb nálad. - Az ki van zárva - ráztam a fejem -, mert nemcsak az öklöm, hanem a lábam is gyors. - Ennek ellenére mind a két Whitehead rájöhetett, hogy a fejed sokkal eredményesebben mûködik, mint a jobb egyeneseid... Ki az az Eric? - Kicsoda? - Eric. - Közben odaértünk a ház elé, s Rob fölhajtott a bejárathoz. Csakugyan szép hely, állapítottam meg, azokkal a százéves fákkal és a saját patakkal. Az idõsebb Randy minden bizonnyal boldogan csinálna belõle golfpályát, vagy építene rá country clubot. - Az a fickó, akirõl volna mit mondanod Mrs. Whiteheadnek, amennyiben a férje nem perkálná le a milliókat. - Ja? Az apám mesélt róla. Eric pincér a Mastrianisban. -És? -Te is tudod, hogy akik együtt dolgoznak, sok mindent megbeszélnek egymás közt. Apa azt mondta, Eric a szabadnapjait szívesen tölti egy indianapolisi meleg bárban. -És? - És kiderült, hogy az idõsebb Randy is. Rob olyan hirtelen állította le a kocsit, hogy csak úgy porzott a kerekek alatt a kavics. -Viccelsz?! -Nem én. - Kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam. - Eric Mr. Whitehead barátja. Még egy kis szerelmi fészkük is van. Az idõsebb Randy persze nagyon nem örülne neki, ha a felesége tudomást szerezne róla. Összeszedtem a hamburgereket, és elindultam a

bejárathoz. Chick - az autópálya melletti Chicks Bár és Motoros Klub tulajdonosa - nyilván meghallotta, hogy jövünk, mert kiállt az ajtóba, és széles vigyor, ral fogadott. -Kutya legyek, ha ez itt nem a Villámlány! Kitárta az ajtót, hogy bemehessek. - Rég nem láttuk egymást! - Szia, Chick! - viszonoztam a vigyorát. - Hogy s mint? - Sokkal jobban most, hogy újra itt vagy a városban. Talán rá tudod venni ezt a srácot, hogy lazítson egy kicsit, és ne sajnáljon magától néha egy kis szórakozást. - Súlyos öklével Rob vállára csapott, aki elfintorodott, de biztos voltam benne, hogy nem azért, mert fájt neki az ütés. -Aha - bólintott, de nem nézett se rám, se Chickre. - Jess csak azért jött haza, hogy segítsen megkeresni Hannah-t. Hamarosan visszautazik New Yorkba. - Honnan tudod? - kérdeztem feléje fordulva. Zavartan nézett le rám: -Mit? - Honnan tudod, hogy mikor utazom vissza New Yorkba? - Nem tudtam volna megindokolni, mitól ment föl bennem hirtelen a pumpa, amikor pont az új, erõszakmentes mivoltomon tûnódtem. - Lehet, hogy egyáltalán nem megyek vissza New Yorkba. Semmit se tudsz rólam! - Oké - pislantott rám. - Ne húzd föl magad.

Miért van az, hogy valahányszor azt mondják az embernek, hogy lazítson vagy ne húzza Jbl magát, épp az ellenkezõ hatást érik el? Én mindenesetre máris a plafonon voltam. Szó nélkül berontottam a házba. Hannah épp lefelé jött a lépcsón, hogy megnézze, ki jött. -Ó... - Kimondottan csalódottnak látszott. - Ti vagytok? Azt hittem, az anyám. - Én legalább ennyire örülök annak, hogy viszontlátlak - sziszegtem. - Van odafönn egy videólejátszó? Hannah csúfondáros képet vágott. - Van. Minek kell? Intettem, hogy hátra arc. Rob bement a konyhába tányérokért. - Jess, elólb együnk, jó? - Ne félj, mindjárt eszünk. - Látva, hogy Hannah nem mozdult, fölfelé mutattam: - Indíts! Most azonnal. Hannah sértõdötten megfordult, és elindult fölfelé. Egy kivételével Chick kezébe nyomtam a csomagokat, és követtem. A fönti vendégszobába belépve - amely eredetileg Rob szobája volt, de közben halvány krémszínûre cserélte a kárpitozást - láttam, hogy egész otthonosan berendezkedett. A ruhái szanaszét hevertek a padlón néhány chipszes zacskóval és számos üres szódás dobozzal együtt. - Jobb, ha összecsomagolsz - mondtam. - Nemsokára itt az anyád, hogy hazavigyen. - Nem érdekel! - Levágta magát az ágyra, és a plafonra meredt. Tarkára festett haja szivárványként terült szét a párnán. - Nem vagyok hajlandó azzal a boszorkánnyal együtt lakni. Rob se kényszeríthet rá.

- Dehogynem. - Betettem a videólejátszóba a hátizsákomból elõvett kazettát, és bedugtam a készülék konnektorát a falba. - Nem köteles befogadni a házába és vigyázni rád. - Akkor kirúg - mondta Hannah a plafonnak. - De nem kényszeríthet arra, hogy az anyámnál lakjam. Megint megszöknék. -Mert legutóbb olyan fényesen sikerült, igaz? Lenyomtam a play gombot, azután fölvettem a hamburgeres zacskót, és leültem a szoba egyetlen ablaka elótt álló karosszékre, de elóbb lesöpörtem róla Hannah ruháit. - Jó ötlet! Hannah engem nézett, nem a tévét. - Kaphatok egyet én is? - és felült. - Farkaséhes vagyok. Az a Chick megkínált egy szendviccsel, de megnézted valaha a körmeit? Mert én igen, úgyhogy... Elvettem egy hamburgert magamnak, és odalöktem elé a zacskót: - Szolgáld ki magad! - A képernyóre pillantottam. - Hohó! Ez a kedvenc részem! - Élvezettel haraptam bele a sajtos-baconos zsemlébe. Hannah lustán fölpillantott a magáéról, s egyenesen a képernyóre nézett. Aztán az ölébe ejtette a hamburgert. -Mi-cso-da?! - Kimeredt szemel bámulta a tévét. - Honnan...? De hiszen ez... Lenyeltem a falatot. - Én is jobb szeretem a boxeralsót. De mit lehet tenni? Egyeseknek semmi ízlésük. Hannah lemászott az ágyról, és tágra nyílt szemmel bámulta a képernyõt. Aztán leállította a videót. Amikor a kazetta kicsúszott a nyílásból, elkapta és a

fedõlapjára meredt, amelyen ott állt nyomtatott betûkkel, hogy HANNAH. A szeme még jobban kimeredt. - Honnan van ez? - kérdezte vékony hangon. - A barátod szekrényébõl. Nem tudtad, hogy lefilmezett? A fejét rázta. Hangos szóra nem telt tõle. - Vagy egy féltucat kópiája is van róla - folytattam. - Feltehetõleg terjesztés céljából. - Ter-jesz-tés?! - Hannah arca olyan fehér lett, mint az ágyon lévõ vánkos. - Á-árulta õket? - Nem csak a tieidet. Legalább féltucat kazettája volt különbözõ kiskorú lányokról. Egész kis háremet tartott. Tényleg nem tudtad? Némán rázta a fejét, és nem vette le a szemét a kazettáról. -Nos, már nem kell aggódnod miatta. Dutyiban van. És ott is marad addig, amíg az apucija le nem teszi érte az óvadékot. Habár lehet, hogy továbbra is benn tartják legalábbis ezzel fenyegetõzött a kerületi ügyész. A pornókazettákkal való kereskedést nagyon komolyan veszik, különösen ha kiskorúakat érint. Mr. Whiteheadnek azonban rengeteg pénze és nagy befolyása van. Majd meglátjuk, hogy alakul. Hannah rám emelte az arcát. A szája mellett elkenõdött a ketchup. Most elõször láttam még a valóságos koránál is fiatalabbnak. - Randy börtönben van? - kérdezte halkan. - Nagyon is. És te is segíthetsz nekem abban, hogy jó ideig ott is maradjon, ha megengeded, hogy átadjam rendõrségnek a kazettáidat, és hajlandó vagy tanúskodni ellene. Amit melegen ajánlok. De azt is megértem, ha nem vagy rá hajlandó. Bár ha ezt is

megússza, újrakezdi máshol. Talán még nálad is fiatalabbakkal. Azt vártam, hogy nekem esik, úgy, ahogy Randy lakásában. Elvégre duplán az ellensége voltam: elszakítottam attól a sráctól, akit szeret, ráadásul részem volt benne, hogy börtönbe dugják. Ahogy a bátyjának is. Bár ha az történt volna, amit Rob akart, Hannah valamennyi barátja megússza egy agyrázkódással meg néhány törött csonttal, s nem kellene éveket a hûvösön tölteniük. Legnagyobb meglepetésemre azonban Hannah most nem rendezett jelenetet. Ehelyett azt kérdezte, még mindig a kazettát nézve: - Rob is látta? - Nem. Csak én. -Hol van a többi? Azt mondtad, másolatok is készültek. Benyúltam a hátizsákomba, és elõvettem a másik kettót, amelyen szintén az õ neve volt. - Tessék. Elórelépett, és mind a kettõt kivette a kezembõl. Közben egymáshoz értek az ujjaink. -Koszi - mondta halkan. És úgy vettem észre, hogy elhatározásra jutott. Már ha annak jele volt az, hogy a szája keskeny sávvá szûkült. - Azt hiszem, fel fogom jelenteni - mondta. - Jól teszed - bólintottam. - Mondd meg Robnak is. Vagy a mamádnak. Valamelyikük levihet az õrsre. -És... sajnálom.

- Mit? Nem a te hibád. -Nem Randyt. Hanem amiket tegnap mondtam neked. Hogy egy... - ... szemét szarkeverõ vagyok? - fejeztem be helyette. Elpirult. - Aha. De nem vagy az. Sõt nagyon rendes vagy. - Kösz. Lentrõl felkiáltott Rob: - Hannah! Megjött az anyád! - Az anyám? - Mind a három kazettát az ágyra dobta, és az ajtóhoz szaladt. - Anya! - És már le is trappolta lépcsõn. - Ó, Hannah! - hallatszott lentrõl, mielõtt túlharsogta volna a kislány boldog visítása. Én ott maradtam, és befejeztem az evést. Aztán fölálltam, a zacskót a papírkosárba hajítottam, és az ajtóhoz indultam. De majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, amikor rátapostam valamire a szétszóródott morzsák alatt. Egy papírt láttam a nevemmel. Muszáj volt lehajolnom, hogy közelebbrõl megnézzem. A papír egy albumból esett ki. Egy arany nyomású, zöld bõr albumból. Jó nehéz volt. Más papírok is kihullottak belõle: csupa újságkivágás. Azért potyogtak ki, mert valaki nem vigyázott rájuk. Valaki, aki dührohamában keresztülhajította az albumot a szobán. Sejtettem, ki lehetett az. És amikor kinyitottam, azt is tudtam, hogy miért csinálta. Valamennyi cikk rólam szólt. Tele volt velük az album. Hanyagul és ügyetlenül ragasztotta be õket valaki, akinek a keze nem szokott hozzá az ilyen

aprólékos munkához, és valószínûleg nem is a megfelelõ ragasztót használta. Rob nyilván mindent összeszedett, ami a kezébe akadt: napilapok és képes újságok riportjait és cikkeit. És mind rólam szólt, kezdve a helyi újságban közölt legelsõ híradással, egészen a New York Timesban az afganisztáni háború kezdete után megjelent cikkig, amely azt ismertette, milyen különleges módszereket alkalmaz a kormány a terroristák elleni harcban. Még a People Magazine-nak rólam és a családomról szóló riportja is ott volt Noha története egy roppant népszerû tévésorozat alapjául szolgált, Jessica Mastriani meglepõen szerényen viselkedik a kamerák elõtt.... De nemcsak lapkivágások voltak, hanem néhány fénykép is. Némelyikre ráismertem: Rob édesanyja készítette õket a hálaadás-napi vacsorán. Meg a Ruthtal közös fényképemre, amelyen a Mikulás ölében ülünk a bevásárlóközpontban, és idétlenül vigyorgunk. Rob valószínûleg rábeszélte a fotóst, hogy adjon el neki egy másolatot, mert én tuti, hogy nem adtam neki belõle. Némelyik fényképet azonban sosem láttam, például azt a fekete-fehéret, amely az album közepére volt beragasztva, és amelyen a távolba nézek, valószínûleg nem is sejtve, hogy lefényképeznek. Nem ismertem rá a helyszínre, és fogalmam se volt, ki kapott le. A legutolsó lapkivágás az utolsó cikk volt, ami megjelent rólam: a helyi lap híradása arról, hogy elnyertem a Juillard Akadémia ösztöndíját. Ezt az anyám tetette be, aki olyan büszke volt azért, hogy megkaptam azt az ösztöndíjat. Büszkébb, mint bármi másra, amit elértem, például arra, hogy egy sereg eltûnt kiskölyköt megtaláltam. Mert a zenei

tehetségemet sokkal könnyebb volt elfogadnia, mint a másikat, amelyrõl egészen mostanáig az hittem, végleg elveszítettem. Megérteném, ha anyának is lenne egy ilyen albuma rólam. A kérdés az, hogy minek kellett Robnak ez az album, amelybe azután is ragasztgatott, hogy elváltak útjaink. Azért, mert annak ellenére gondolt rám, hogy kiléptem az életébõl? De miért? Azért, mert változatlanul szeret? Vagy afféle trófeának tekinti, amellyel eldicsekedhet: lám, a Villámlánnyal randizott? Nem szolgáltattak volna jobb anyagot erre a célra az óceán túlpartjáról küldött leveleim és e-mailjeim? Ezek közül azonban egyet se láttam viszont az albumban. Csak egy módja van annak, hogy választ kapjak a kérdésemre: ha megkérdezem tõle magától. Az egész paksamétát a mellemhez szorítottam, azt remélve, hogy elnyomom vele heves szívdobogásomat. De azt a kérdést, hogy miért vágtat ennyire a pulzusom, még magamnak se mertem föltenni. Kijöttem a vendégszobából, és leballagtam a lépcsõn. Hannah-t és egy asszonyt, akiben az anyját sejtettem, a nappali kanapéján találtam összeölelkezve. Mind a ketten sírtak, és halkan sugdolóztak. Chick az asztalnál ült, és az elótte lévõ zacskók számából ítélve, már a harmadik cheeseburgernél tartott. A ház gazdája azonban nem volt sehol. - Hol van Rob? - kérdeztem Chicktõl, minthogy Hannah és az anyja mással volt elfoglalva.

- Sok volt neki ennyi ösztrogén - felelte teli szájjal. Észre kellett vennem, hogy nem annyira Hannahn, mint inkább az anyján legelteti a szemét, akit korához képest igencsak vonzó, bár ízléséhez mérten talán egy kicsit sovány nõszemélynek tartott. - Kiment a mûhelyébe. - Kösz - mondtam, és az ajtóhoz indultam... De megállított Hannah hangja: - Hát itt vagy? - Fölugrott, és megragadta a csuklómat. - Anya, ez õ! - és odavonszolt a mamájához. - Jessica Mastriani! Õ talált meg! Mrs. Snyder könnyes szemmel nézett föl rám. - Nem lehetek elég hálás azért, hogy hazahoztad a lányomat! - Ó, szóra se érdemes! - Mindig utáltam a dolognak ezt a részét. - Örülök, hogy megismerhettem. De most mennem kell... - És ez még nem minden - kezdte Hannah, és belefogott Randy gaztetteinek históriájába, és hogy milyen szerepet játszottam abban, hogy remélhetõleg évekig börtönben fog rohadni, meg hogy el kell menniük a rendõrségre, nehogy mégis büntetlenül megússza. Szerencsére ki tudtam szabadítani a csuklómat, és elhúzhattam anélkül, hogy észrevette volna. A következõ pillanatban már kinn voltam az izzó napsütésben, és egyenesen a mûhelyül szolgáló hajdani istállóhoz mentem. Ahogy a házat is fölújították azóta, hogy utoljára láttam, az istálló is alapos átalakuláson ment át. A falakat fa lambéria takarta, úgyhogy télen is barátságos képet mutathatott, nyáron pedig a szintén újonnan beszerelt légkondicionáló hûtötte. Eltûntek a magas mennyezeten tátongó lyukak, melyeken ki-be röpködtek a madarak, mint ahogy a

lovak bokszai is, hogy helyet adjanak a szerszámos állványoknak és egy pneumatikus emelõnek. Féligmeddig fölújított motorok sorakoztak, elsõ kerekükkel a fal felé fordítva, a középen lévõ asztalra pedig egy 1975-ös Harley Davidson volt fölállítva, melyen Rob nyilván ezekben a napokban dolgozott. Õ maga az épület távolabbi falára szerelt kézmosó elõtt állt, és nem vett mindjárt észre. Amikor a nevén szólítottam, megfordult, és már éppen szóra nyitotta a száját, amikor meglátta, mi van nálam. Gyorsan becsukta a száját, és karját a mellén keresztbe fonva, nekidõlt a kézmosónak. Dr. Phil ellenségesnek nevezte volna a testbeszédnek ezt a fajtáját. - Hannah szobájában találtam - mondtam, amikor elég közel értem ahhoz, hogy meghalljon a tágas mûhelyben. - Már... elõbb is említette, de nem hittem neki. Rob szeme az albumra tapadt. Szándékosan semleges kifejezést erõltetett az arcára. - Miért nem? - kérdezte. - Olyan hihetetlen, hogy figyelemmel akartam kísérni, miket csinálsz? Arra nem volt módom, hogy megkérdezzem. Vagy már elfelejtetted, hogy nem óhajtottál szóba állni velem? Én is az albumot néztem. - Nem abból az idõbõl származik minden, amikor nem beszéltünk egymással. - Most megfogtál. Tényleg nem - vonta meg a vállát. - Attól a naptól fogva próbáltalak kiverni a fejembõl, hogy megmondtad, sokkal fiatalabb vagy nálam. De nem sikerült. Ez az album a következménye. Tudom, hogy furcsa, sõt visszataszító... Végre föl mertem nézni. - Én nem tartom visszataszítónak. Nem szívesen gondoltam arra, hogy ha egyszer

kiderült, Hannah az album kérdésében nem hazudott, a többi is igaz lehet, amit Robról mondott. Hogy állítólag örökké arról beszélt neki, hogy én milyen bátor és okos és vicces lány vagyok. Csakugyan ilyesmiket mondott? És ma is így gondolja, miután annyi idõ telt el azóta? Arra se akartam visszaemlékezni, ami a legutóbbi ittlétem alatt történt, amikor szintén kettesben voltunk éppen itt. Amikor némi csókolózásra is sor került. Rob fantasztikusan csókolt. Nem mintha olyan sok összehasonlítási alapom lett volna. Azt azonban nem tudtam elfelejteni, hogy valahányszor az ajka az enyémhez ért, kis híján összecsuklottam. - Furcsának se tartom - tettem hozzá, minthogy hallgatott. - Vagy csak egy egészen kicsit. Sosem gondoltam, hogy ennyire... kedveltél. Mert más is történt itt akkor. Én vallottam be, hogy szeretem. És úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki, amit hallott. Rob megint megvonta a vállát. -Mit kellett volna tennem? Te is tudtad, hogy próbára voltam bocsátva. És kiskorú voltál. Ráadásul az édesanyád, enyhén szólva, nem kedvelt engem. Semmiképpen nem reszkírozhattam meg. Okosabbnak gondoltam kivárni, hogy betöltsd a tizennyolc évet. - De nem tudtad kivárni - jegyeztem meg. Nem keserûen, csak tényszerûen. - Mit értesz azon, hogy nem vártam ki? - kérdezte Rob, és ellépett a kézmosótól. -Jézusom, Jess, hiszen

még mindig várlak! -De hát... az a lány... -Jaj, ne kezdd újra! Mondtam, hogy Nancy csak egy kuncsaft! Mindig megcsókolja a szerelõket. Annyira hálás, amiért... - ... megjavítottad a karburátorát - fejeztem be csüggedten a mondatot, noha inkább a síráshoz álltam közel. De nem akartam, hogy sírni lásson. Legalábbis ezt mondtad. - Igazat mondtam! És ha idedugtad volna a képed ahelyett, hogy elszaladsz, meg is mutattam volna... Nem fejezte be. És eltûnt az arcáról az elõbbi védekezõ kifejezés. Inkább dühösnek látszott, de nagyon. Ugyan miért? - Mit mutattál volna meg? - Ezt - és körbemutatott az istállón, a szerelésre váró motorbicikliken. - Meg a garázst. És az egész házat. - Jézusom, Jess! Mit gondolsz, miért csináltam ezt az egészet? Persze részben magam miatt. De fõleg azért, hogy bebizonyítsam az õseidnek, fõleg az anyádnak, hogy nem vagyok bunkó darás, akinek csak a lánya szüzessége kell, vagy ami még roszszabb, a család pénze. Azért csináltam, hogy engedjen járni velem. Most azért pislantottam, mert a szemem megtelt könnyekkel, és ki akartam pislogni õket, hogy jobban lássak. -Te... - De mintha gombóc szorult volna a torkomba, hang is nehezen jött ki rajta. - Te miattam csináltad ezt az egészet? - Olyan izgatott lettem, amikor meghallottam, hogy hazajössz! Kérdezz meg akárkit. Tudtam, hogy

megszûnt a látnoki képességed. Mindenki tudta. De arra sosem gondoltam... A fenébe! Azt hittem, hogy örülsz neki! Nem üldöz többé a sajtó. Nem kell kiszolgálnod a kormányt. És végre betöltötted a tizennyolcat... Mindent elterveztem. Megmutatom neked a házat, elviszlek abba az étterembe, amelyet Doug említett, és... megkérlek. Tudom, hogy nevetségesen hangzik - tette hozzá gyorsan, mert észrevette, hogy kitágul a szemem a megkérlek szó hallatán. - És oda akartam adni ezt neked. - Benyúlt a farmernadrágja zsebébe, és elõvett egy arany gyûrût. A könnyeim miatt nem láttam jól. De mintha megcsillant volna benne egy gyémánt. Valószínûleg kitalálta, hogy nem látok jól, mert a gyûrût minden teketória nélkül a kezembe nyomta. Jobban mondva, felém hajította. Nézõpont kérdése. Szerencsére mindig kitûnõ reflexeim voltak. - A nagyanyámé volt - folytatta félig jókedvûen, félig mérgesen. - Tudom, hogy õrültség. De arra gondoltam, ha a szüleid látják, hogy komolyak a szándékaim, a fõiskola után akár össze is házasodhatnánk. Ehelyett látsz valamit, amit félreértesz, és meg se hallgatsz engem. Aztán se szó, se beszéd, elutazol. Rájöttem, hogy... - Hogy nem is szeretsz? - fejeztem be helyette. Csoda, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni, noha legszívesebben sírva rohantam volna ki. Már az is meglepõ volt, hogy ottmaradtam. Szinte könyörögve nézett rám: - Nem arra. De hiszen mondtam már. Össze voltál törve. És nem arra volt szükséged, amit én adhatok

neked. Leraktam az albumot az asztalra, a motor mellé, amelyen Rob dolgozott. Nem néztem a gyûrûre. De nem is adtam ki a kezembõl. -Én magam se tudtam, mire van szükségem. Akkor nem tudtam - mondtam lágyan. - És most? Nézz a szemembe, Jess, és mondd meg: most már tudod, mi kell neked? Vagy hogy mit akarsz? Téged. Minden porcikám, minden csepp vérem ezt a szót harsogta. De képtelen voltam hangosan kimondani. Mert mi van, ha kimondom, de õ nem ezt akarta hallani? Kinek kell olyasvalaki, aki össze van törve? Egy szívdobbanásnyi szünet telt el. Rob szeme már nem kapcsolódott az enyémbe. - Szerintem nem - fejezte be. És visszafordult a kézmosóhoz. A beszélgetésünk ezzel véget ért. Végérvényesen. A könnyeimtõl vaksin valahogy az ajtóhoz botorkáltam. Csak ott fordultam meg még egyszer, s mondtam ki a nevét. Rob azonban nem fordult felém. - Mi van? - mondta a falnak. - Miért ítéltek el? - kérdeztem. Fölkapta a fejét. - Ezt most akarod megtudni? -Aha.

- Hülye ügy volt. - Akkor is mondd el. Ennyi ido után, azt hiszem, megérdemlem, hogy megtudjam. - Mert átmásztunk a kerítésen - bökte ki, még mindig a falnak beszélve. - Néhány sráccal azt gondoltuk, jó móka lesz éjfélkor átmászni az uszoda kerítésén, és lubickolni egy kicsit. De a rendór, aki kiszúrt bennünket, egyáltalán nem találta mókásnak. Meredten bámultam a hátát. Semmi kedvem nem volt nevetni, még ha tényleg hülyeség volt is. Igazából az volt a hülyeség, hogy miért nem mondta el soha. Miközben én azt hittem, valami sokkal súlyosabbat tett. És veszélyesebbet. Pedig csak úszni akart, amikor zárva volt az uszoda. Mégse tudtam nevetni. Mert összetörte a szívem. Megint. Úgyhogy ahelyett, hogy visszamentem volna a házba, megkértem Chicket, vigyen haza. Amit meg is tett. IS. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig a markomban van a gyûrû - Rob nagymamájának gyûrûje -, amikor kiszálltam Chick teherautójából. Ez pedig azt jelentette, hogy újra találkoznom kell vele. Hogy visszaadjam. Hacsak nem a gyávák módszerét választom, és nem bízom rá Douglasre. Máris úgy döntöttem, hogy ezt fogom tenni. Úgyhogy direkt mulatságosnak tûnt, hogy amikor a verandánk elsõ lépcsõfokára tettem a lábam, egy fényes, sárga dzsip kanyarodott a felhajtónkra, akkora sebességgel, hogy kis híján fellökte a szeméttartót. Tasha Thompkins ült a kormánynál, roppant

izgatottan, mellette pedig a hasonlóképpen földúlt Douglas. S alighogy a vezetõ behúzta a féket, a bátyám kiugrott a kocsiból, s egyenesen a lépcsõhöz rohant. -Ugye, te voltál? Te csináltad! Te csináltad az egészet! -Hadd találjam ki - mondtam, és lerogytam a lépcsõre. - Mr. Whitehead átadta a csekket. - Jess! Föl tudod fogni, mit tettél? Föl tudod fogni, hogy ez milyen óriási? -Hát... van róla némi fogalmam. Tasha, életemben nem láttam senkit, aki ilyen ügyetlenül parkolt le! - Végre lesz egy olyan iskola ebben a városban, amit egyformán szeretni fognak a szülõk és a srácok! Amire majd tényleg büszkék lehetünk! - És ahová talán még te is szívesen visszajönnél tanítani - tette hozzá Tasha. Elképedten néztem rájuk. - Micsoda?! Tanítani? Én? - Persze - bólintott Douglas. Az arcomat látva, elnevette magát. - De még nem tartunk ott. Azért gondolkozz róla. Nem valami ilyesmit csinálsz most is Ruthtal? -De. Akkor is... - Mindig az volt a véleményem, hogy értesz a gyerekekhez - vette vissza a szót Tasha. - Mindenképpen szükségünk lesz zeneoktatóra. Jó volna, ha te lennél az. -A Juillardon nem pedagógusokat képeznek, hanem profi zenészeket.

- És az akarsz lenni? - kérdezte Tasha, és összenézett a bátyámmal. - Zenekarban játszani? Turnézni a világban? Zavartan pislogtam. Ezt akarom? Dehogy. Épp ez az, amire a legkevésbé se vágyom. Azt szeretném... Miért kérdezi mindenki azt, hogy mit szeretnék? Mintha én magam tudnám! - Nem kell azonnal válaszolnod - mondta Douglas, és a vállamra tette a kezét. - Úgy értem, elõbb meg kell szerezned a zenetanári oklevelet. De ha úgy döntesz, hogy nálunk akarsz tanítani, mindig lesz hely számodra. A fizetés nem lesz egetverõen magas, de ígérem, hogy meg tudsz élni belõle. Még benzinre is telik a Kék Csodához - tette hozzá vigyorogva. Muszáj volt viszonoznom a vigyorát. Rám is átragadt a lelkesedése. Mókás, hogy anya épp ezt a pillanatot választotta a hazaérkezésre. - Jaj! - nézett föl Tasha. - Elálltam az utat. De anya már leparkolt az utcán. És mintha észre se vette volna Tashát meg a dzsipjét. Sõt Douglast se. Egyedül rám irányult a figyelme. Amire a legkevésbé se volt szükségem ebben a pillanatban. - Jessica - kezdte, még mielõtt becsukta volna a kocsija ajtaját -, mi volt ez ma reggel? Elrohantál anélkül, hogy egy szóval is bocsánatot kértél volna szegény Karén Sue-tól. Azt megértem, hogy más dolgod volt, mint vele reggelizni: az egész város tele van vele, mi történt. De legalább annyit mondhattál volna neki, hogy pardon, és megállapodhattál volna egy másik napban!

-Anya, sosem fogod elhinni, mit csinált Jess! szólt közbe Douglas. - Képzeld... - Már hallottam, mit csinált a húgod. - Bejött a kertünkbe, és észrevette, hogy a szeméttartó nincs a helyén. Visszatolta. - Elismerésre méltó cselekedet, hogy fölgöngyölített egy pornófilm-terjesztõ hálózatot. Arról is tudok, hogy a Wilkins fiúnak is volt benne szerepe. Vajon miért nem vagyok meglepõdve? -Anya, Jessica hárommilliót gombolt le Mr. Whiteheadrõl az... - Bocsánat, Douglas - fordult feléje anya -, de most Jessicához beszélek. Tehát? Ugyanis én álltam itt és vigasztaltam fél óráig Karén Sue-t, aki sírt, jól hallottad, sírt amiatt, ahogy vele bántál. Belátom, hogy talán sürgõsebb tennivalód volt, de... Hirtelen összeszûkült a szeme. - Mi van veled? Valahogy másképp nézel ki. Talán azért, mert épp akkor arra gondoltam, hogy... szóval nagyon csúnyát gondoltam. - Mami! - szólalt meg Douglas. - Jess... - Ne hívj maminak! - vágta rá anya gépiesen. Tulajdonképpen mi történik itt, Jessica? Se szó, se beszéd, beállítasz, és másnap megtudom rólad, hogy valamilyen pornóbotrányba keveredtél, amelyben hazulról megszökött kiskorúak is szerepeltek. Látnod kellett volna Mrs. Leskowski arcát, amikor odajött hozzám a plázában és elmondta! Mint akinek nincs semmi takargatnivalója. Mint aki azt képzeli, már elfelejtettük, amit az õ Markja mûvelt. - Hirtelen lekapta a napszemüvegét, hogy jobban lásson. -Jessica, visszatért a képességed?

Jaj nekem! Fölugrottam: - Mennem kell. - Sürgõs szükségét éreztem, hogy tegyek néhány kört a motorommal. -Várj! Kérdeztem valamit. Visszatért?... Istenem, Jessica! - Ugyan, anya! - vágott közbe Douglas. - Inkább a jó hírekre koncentrálj! Jessnek hála, Randall Whitehead három miilát adományozott... De anya nem vett róla tudomást: -Miért nem mondtad el nekem? Dr. Krantz tud róla? -Atyaisten! Remélem, nem. - Meg kell mondanod neki. Még mindig vannak odaát, akik szívesen vennék, ha... Nem hittem a fülemnek. Komolyan mondom. -Anya! - Annyira el voltam foglalva azzal, amit mondott, hogy Rob nagymamájának gyûrûjét le-föl tologattam a bal kezem középsõ ujján. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha abbahagyom, mert még elveszítem. Pedig vissza kell adnom. - Együtt nem megy a kettõ - mondtam, a Kék Csoda felé tartva. - Nem lehet egyszerre egy normális lányod, olyan, mint Karén Sue Hankey, és egy olyan, mint én, akinek abnormális képessége van. El kell döntened, melyiket akarod. Mert tudtam, mit jelent anyának a Juillard ösztöndíjam: azt, hogy normális vagyok. Mindig normális lányra vágyott: olyanra, mint Karén Sue. Nem olyanra, aki utálja a szoknyát, ezzel szemben imádja a motort, és eltûnteket talál meg álmában. És teljesült a kívánsága. Idén, egészen mostanáig az a normális lány voltam, akire vágyott.

De most vége ennek. Vége a normális életnek. Hogy birkózik meg vele? Normális voltam egyáltalán? Anya elém állt, elzárva az utamat: - Fogalmam sincs, mirõl beszélsz. - Talán ha támogattál volna abban, amit csináltam... leszámítva a Juillardot, jobban hasonlítanék ahhoz, amilyennek látni szeretnél. Anya szemöldöke fölkúszott. Jó magasra. - Mirõl beszélsz? - kérdezte újra. - Tudhatod, hogy apáddal együtt mindig és mindenben támogattalak. - Csak Rob ügyében nem. - Hát róla van szó? Képtelen vagyok elhinni, hogy egyetlen gondolatot is pazaroltál rá azok után, ahogy veled bánt. - Temiattad bánt úgy velem. Teljesen megfélemlítetted a... - Ennek csak örülhetek - jelentette ki anya méltatlankodva. - Tudom, hogy mindig kisebbrendûségi érzésed volt, de hidd el, hogy sokkal többet érsz, mint egy ilyen büntetett elõéletû... - Azért ítélték el, mert záróra után akart fürödni a városi strandon. És nem csukták le, hanem próbaidõre bocsátották. Douglas harsány nevetésben tört ki a hátam mögött. - Ezért akarták lesittelni? Megperdültem, hogy szembenézzek vele: - Ez egyáltalán nem vicces! - sikítottam, noha rendes körülmények között én is röhejesnek tartottam volna, hogy éveken át azon agyaltam, amiatt aggódtam... miért is? Egy éjszakai fürdõzés miatt. Visszafordultam az anyám felé. De mielõtt szóra

nyithattam volna a szám, megelõzött: - Ha igazán szeretne, megvárt volna, függetlenül attól, hogy én mit mondtam neki. Ez nem mond semmit neked? - De. Azt, hogy annyira szeret, hogy tiszteletben tartja a szüleim kívánságát. És azt tudod-e, mami, mit csinált azalatt, amíg arra várt, hogy betöltsem a tizennyolcat? - Már mondtam, hogy ne hívjatok maminak! vágott közbe ingerülten. - Önálló vállalkozásba kezdett - folytattam, mintha nem is hallottam volna. - És saját háza van. És valószínûleg több mint százezret keres évente azzal, hogy nosztalgiázó gazdagoknak régi motorokat újít föl. Egyidejûleg pedig elvégzi a fõiskolát. Erról mi a véleményed? - Az, hogy elfeledkezel egy nagyon fontos dologról. - Mirõl? -Arról, hogy a szemed láttára csókolózott egy másik lánnyal. Nem hiszem, hogy Skipet láttad volna mással csókolózni. Ugye, hogy nem? - Mert egy lány se hagyná, hogy Skip megcsókolja - jegyezte meg Douglas. Kigurítottam a motoromat a garázsból, és féllábbal berúgtam magam után az ajtót. - Most hova mész? - kiáltott anya. - Várj, ne mondd meg! Õhozzá, igazi - Nem. Tebelõled van elegem mára. Fejemre húztam a bukósisakot, a szükségesnél hosszabban túráztattam a motort, hogy ne halljam,

amit anya mond, és elhajtottam. -Ruth! Kicsit álomittasnak tûnt a vonal másik végén fölhangzó hang: - Jess! Te vagy az? Te jó isten, hány óra van? Az éjjeli asztalkán lévó ébresztóórára néztem. - Hoppá! Hajnali egy. Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ilyen késõ van. Fölébresztettelek? - Naná. - De már kevésbé hangzott álmosnak. Inkább aggodalmasnak. - Gáz van? - Nincs. - Szorosabban a fülemhez tartottam a telefont, s fölnéztem a sötét plafonra. Több órai céltalan motorozásból hazatérve anya még mindig duzzogott, ezúttal a szobájában, apa az étteremben volt az itthoni átalakításokat vettem szemügyre, amiról megint csak Rob jutott az eszembe, aki ugyanezt sokkal eredményesebben valósította meg. Még a tévébeli Átváltoztatjuk példáinál is eredményesebben. - Igazából minden oké - mondtam Ruthnak. Csak... muszáj beszélnem veled. Azt hiszem, nagy hülyeséget csináltam. - Mit? - kérdezte rémülten. -Azt hiszem, Rob... megkért, én pedig szó nélkül otthagytam. -Azt hiszed, hogy megkért?! - Lefogadtam volna, hogy fölült, mert sokkal tisztábban hallottam a hangját. - Mit értesz azon, hogy azt hiszed? Kaptál tõle gyûrût? Ránéztem Rob nagymamájának gyûrûjére, amely most is ott volt a bal kezem középsõ ujján. Akármilyen sötét volt, ki lehetett venni a közepében lévõ gyémántot, sõt azokat a kicsiket is, amelyek kacskaringós vonalban voltak az arany karikába illesztve. Karén Sue Hankey biztos tudná, hogy nevezik ezt a díszítést.

-Ööö... igen. De... - Szentséges ég! Akkor tényleg megkért! Ekkor egy egészen közelinek tetszõ férfihangot hallottam: - Mit csinált? Meg mertem volna esküdni rá, hogy Mickey az. -Ruth - kérdeztem egy kis szünet után. - Az ott...? - Skip - vágta rá Ruth. - Átjött, hogy megnézze, kivel beszélgetek. - Ne mondd! Mintha inkább az ágyból hallottam volna. És mintha... - Nem tudom elhinni, hogy Rob megkért! - szakított félbe a barátnõm. - Hiszen ez fantasztikus! - Csak az a bökkenõ, hogy nem igazán kért meg. Azt mondta, meg akart kérni, amikor hazajöttem Afganisztánból. De amikor én... - ... azzal a dinnyemellû hölgyikével láttad... -Aha. És akkor azt gondolta, jobb, ha hagyja, hogy kigyógyuljak abból, amibe szerinte belebetegedtem... - Ha meggondoljuk, nem tévedett nagyot, mert tényleg nagyon magad alatt voltál. Éppen most nem ezt akartam tõle hallani. - Mi az, hirtelen átpártoltál hozzá? Aki pont akkor hagyott faképnél, amikor a legnagyobb szükségem volt rá? Idézet tõled. - Nem pártoltam át hozzá. De azóta sokkal jobban vagy. És most kaptál tõle egy gyûrût, ami azt jelenti,

hogy téged akar. Úgy értem, feleségül venni. - Nem vagyok benne biztos. Nem annyira adta, mint inkább hozzám vágta a gyûrût, én pedig elkaptam. Az a helyzet, hogy... - és az egész történetet kitálaltam neki. Hannah-t, Randyt, a videókat, az albumot és mindazt, amit Rob délután mondott. Mindent. Amikor befejeztem, némi gondolkodás után így szólt: - Világos, hogy még mindig szerelmes beléd. A kérdés az, hogy te is szereted-e õt. Úgy értem, visszafogadnád? A dinnyemellû nõ ellenére? Ezen el kellett gondolkodnom. - Úgy fest, hogy már nincs a képben - mondtam végül. - Legalábbis én így látom. Viszont annak idején szakítottunk. Úgyhogy azt se tudom, hogy õ viszszafogadna-e. - De hiszen gyûrût kaptál tõle. - Mondtam, hogy HOZZÁM VÁGTA! - Miért nem kérdezed meg tõle magától? -Micsoda?! Menjek oda hozzá, hogy hé, még mindig el akarsz venni? - Tulajdonképpen igen. Miért ne? -Mert... - Fölbámultam a plafonra - mi van, ha nemet mond? Ha még mindig azt hiszi, hogy - nagyot nyeltem - össze vagyok törve? - Akkor visszaadod a gyûrût, és szajonara! Fölülsz az elsõ gépre, és találsz itt magadnak egy órjítóen menõ srácot, aki teljes mértékben értékelni tudja elbûvölõ személyiségedet. - Mondd meg neki, ha akarja, még mindig péppé verhetjük - súgta a nagyon közeli férfihang, abban a

hitben, hogy nem hallom. De hallottam. És már biztos voltam benne, hogy nem Skip az. -Ruth! - szóltam a telefonba. - Miért van a bátyám EGY ÁGYBAN VELED? -A francba! Mondtam neked, hogy megismeri a hangod! - súgta nyilván Mike-nak. - Szia, Jess - hallottam Mike-ot a háttérbõl. - Atyavilág! Azt hittem, nem kapok levegõt. Nem mintha teljesen váratlanul ért volna. Csak sok volt egy kicsit. -Ezt nem hiszem el! Eljövök két napra, mire ti ketten azonnal ágyba bújtok! -Jess, ez nem egészen így van. Én... én... - Ha most azt mondod, hogy szerelmes vagy a bátyámba, esküszöm, hogy elhányom magam! -Akkor is igaz - mondta Ruth. - Azt hiszem, mindig is... Ha igaz volt is, nem akartam hallani róla. - Add át a telefont Mike-nak! - De Jess! - Add át, ha mondom! - Jess - hangzott föl a következõ pillanatban Miké mély hangja -, nem úgy van, ahogy gondolod. Én tényleg... - Ha összetöröd a szívét, beverem a pofádat, megértetted? - Nem ezt mondtad Tashának is Douglasszel kapcsolatban? -De. - Nem inkább Ruthnak kéne mondanod?

- Nem. Mert ebben a pillanatban nem te vagy nekem a fontos, hanem õ. - Kösz. - Ez elég gúnyosan hangzott. - Ruth a legjobb barátnõm. Te meg csak a bátyám vagy. - Viszont az a helyzet, hogy szeretem. Jaj nekem! A vacsorára betermelt pizza, melyet a mikrobán melegítettem föl, mintha emelkedni kezdett volna bennem. - Rosszul vagyok tõled. A szó szoros értelmében. Add vissza Ruthot! - Tényleg megkért Rob? - Mondom, add vissza Ruthot! - Mit mondasz neki? Igent? És akkor Indianában maradsz? - Miért fontos ez? - kérdeztem, noha nem igazán akartam tudni. - Mert ha Indianában maradsz, ideköltözhetek Rúthoz, ha átiratkozom a Columbia Egyetemre. -Átiratkozol egy lány kedvéért? Megint? Elfelejtetted, mi történt legutóbb? - Ez most más! - vágta rá Miké. - Remélem is. Mert ha ezt is elbaltázod... - ... végem van. Kösz, képben vagyok. És te mihez kezdesz? - Ha ezt még valaki megkérdezi tólem - kezdtem vészjósló hangon. Aztán eszembe ötlött valami - Hé, hol van Skip? Mi az õ véleménye arról, hogy lebujjá változtattátok a lakást? Mi a véleménye arról, amit a

testvérével mûvelsz? - Skip Jerseyben van - mondta Miké. - Valamilyen csajjal. -Oké, hagyjuk Skipet - szól közbe Ruth, aki a jelek szerint visszaszerezte Mike-tól a telefont. Mikor jössz vissza? Visszajössz egyáltalán? - Nem tudom. - Még nem szóltam neki Douglas ajánlatáról, hogy tanítsak az új alternatív suliban. Ugyanis nem voltam biztos benne, hogy ott tudnék maradni abban az esetben, ha nem lehetnék együtt Robbal. -Jess! Kérdezd meg tõle, oké? - mondta Ruth, mintha belelátott volna az agyamba. - Most pedig hagyj aludni! - Ezzel letette a kagylót. Ültem és bámultam az elnémult mobilomat. Aztán vigyázva letettem az éjjeli asztalkára, és viszszafeküdtem a párnára. Miért van az, hogy minden, de minden ismerõsömnek jóra fordul a sorsa, csak az enyém nem? Mit rontottam el? Szóval ezen agyaltam, amikor egy egész kõlavina csapódott a szobám ablakának. Nem olyan erõvel, hogy betört volna az üveg, de ahhoz elég erõsen, hogy fölriasszon. Már ha egyáltalán elbóbiskoltam közben. Csak egy ember volt, aki köveket szokott dobálni az ablakomra. Az, aki ugyanennek a napnak a délutánján egy eljegyzési gyûrût vágott hozzám. Lerúgtam a paplanomat, odamentem az ablakhoz és kinéztem rajta, de nem nagyon reménykedtem, hogy õ az.

De õ volt. Ott állt a holdfényben, farmerban és fekete pólóban, és éppen lehajolt, hogy újabb adag kavicsot markoljon föl. Gyorsan kinyitottam az ablakot és kihajoltam rajta. - Hagyd abba - súgtam. - Mindjárt lemegyek. Fölkaptam azt a pamutruhát, amelyet még az este tettem be a sportszatyromba, amikor összecsomagoltam az útra, és fölrántottam a pizsamámra. Kár, hogy Ruth nem vett nekem valamilyen szexisebb éjszakai cuccot, mint amilyenek az õ csini pizsamái, melyek egyikét Miké bátyám minden valószínûség szerint... De most ne törõdjünk ezzel. Amellett Rob aligha romantikus érzelmektõl fûtve jött ide. Talán megint megszökött a húga. Vagy csak a gyûrûjét akarja visszakapni. Amikor idáig értem gondolatban, megtorpantam a lépcsõ közepén. Biztos csak a gyûrûjét kéri vissza. És egyszerre elakadt a lélegzetem. A szívem õrült hangerõvel dobolt a fülemben. A lépcsõ többi részén nesztelenül óvakodtam le. A ház sötétbe merült. Mindkét ósöm mélyen aludt. Csak Chigger volt ébren: lemászott a nappali kanapéjáról, ahol szigorúan tilos neki aludni, úgyhogy csak akkor merte megtenni, ha az anyám nem látta, és odacaplatott az ajtóhoz, hogy üdvözöljön. - Leül! - szisszentem rá, miközben kinyitottam az elószobaajtót. - Ott marad! Egyik parancsnak se engedelmeskedett. Megnyalta a kezem, aztán nesztelenül visszament a kanapéhoz, és fölmászott rá. Ennyit arról a tizenöt utasításról, amit állítólag megért.

Kinyitottam az ajtót, és kisurrantam a verandára. Rob már ott volt, a veranda tetejének árnyékába húzódva. A szemét csak két sötét tónak láttam. A nyakán azonban jól ki tudtam venni azt a pontot, ahol az ér lüktetett: egy holdsugár éppen oda vetült. És úgy vettem észre, hogy éppolyan gyorsan lüktet, mint az enyém. - Hé! - szólalt meg lágyan. Semleges hé-nek hangzott. Vagy inkább kérdésnek. Mondjuk így: hé, mi folyik itt? Mintha tudnám rá a választ. - Tudod, van egy új találmány - súgtam. - Úgy hívják, hogy mobiltelefon. Akár éjszaka is föl lehet hívni vele az embert, ahelyett, hogy sziklákat dobálnának az ablakára. - Nem adtad meg a mobilod számát - jegyezte meg Rob. -Ja, tényleg! - Sosem állítottam, hogy nem vagyok hülye. És már azt is kitaláltam, hogy miért van itt. És a hátam mögé dugtam a bal kezemet. Mert eszem ágában sincs visszaadni neki a gyûrût. Legföljebb a holttestemen át kaphatja meg. Soha életemben nem viseltem még gyûrût. Nem szeretem az ékszereket. De ezt valahogy gyorsan megszoktam. És nem akartam megválni tõle. Inkább azt teszem, amit Ruth tanácsolt. Fölteszem neki a kérdést. Már ha alkalmam lesz rá. Mert ha csak idetartja a kezét, mondván, hogy add vissza, azt nehéz lenne másképp értelmezni, mint egy nem-et.

- Hiányzik valami? - kérdeztem, még mindig a hátam mögé dugott kézzel. - Úgy értem, a húgodon kívül. Különös kifejezés suhant át az arcán. Nem tudtam pontosan meghatározni, mert még mindig árnyékban volt a feje. De úgy vettem észre, hogy a válla egy icipicit ernyedtebb. - A húgom délután elutazott az anyjával - felelte. - Miután vagy egy millió órát töltöttek a rendõrségen. Nem Hannah hiányzik. Föltartottam a bal kezem: - Akkor talán ez? Leesett az álla. - Hát nálad van? Azt hittem, megõrülök. Az egész házat fölforgattam érte. - Nem várhattál volna reggelig? Most, az éjszaka közepén kellett érte jönnöd? - Nem jutott eszembe, hogy nálad lehet. Illetve csak... - Nem fejezte be. Még mindig nem láttam jól az arcát. Mégis tudtam, hogy mosolyog. - Illetve? - kérdeztem. - Sejtettem - mondta végül, fölrántva a vállát. Úgyhogy inkább az a kérdés, hogy miért. A szívem még mindig a fülemben dobolt, mégis közelebb léptem, tudva, hogy a hold megvilágítja az arcomat. De nem törõdtem vele. Nem törõdtem azzal, mit olvas le róla. - Akkor hát miért? - Nem tudom, mit gondoljak. Egész úton idefelé

azt mondogattam magamban, hogy megõrültem. Mert miért fogadnád el? Hacsak... - Most õ lépett közelebb hozzám, aki még mindig föltartottam a kezem. A holdfény fölszikrázott a gyémánton. - Mit akarsz csinálni, Jess? - kérdezte Rob bizalmatlanul. - Komolyan kérdezem. - Komolyan? - Megráztam a fejem. - Gõzöm sincs. - És nem hazudtam. Csak azt tudtam, hogy olyan száraz a torkom, mint a tapló, a szívem pedig összevissza ugrál a mellemben. Mintha sztepptáncot járna. - De te vagy a századik, aki ezt kérdezte ma tõlem. Vissza akarod kapni? - Ha nem jössz hozzám feleségül. - Most zavarban volt, amiért nem tudtam hibáztatni. - Igen, akkor visszakérem. - És ha hozzádmegyek? - kérdeztem, noha nehezemre esett a beszéd, olyan légszomj gyötört. Rob még egy lépést tett felém, s ezzel kikerült az árnyékból. Még mindig hátulról sütötte a hold, mégis megláttam a szemét. - jess! - mondta figyelmeztetõ hangon. Akkora levegõt vettem, amekkorát bírtam, és megragadva a pólója elejét, szorosan magamhoz húztam, és egyenesen a képébe mondtam: - Rob, hajlandó vagy feleségül venni? Kifejezéstelen arccal nézett rám: - Neked elment az eszed. - Komolyan kérdezem. - És alighogy kimondtam, megszûnt a dobolás a fülemben. És elmúlt a légszomjam. - Tényleg hülye voltam. De annyi mindennel kellett törõdnöm. Most viszont itt az ideje, hogy ezzel törõdjek. Nyilván elõbb be kell fejeznem a fõiskolát, ahogy neked is, meg minden. De ha ezzel

végzünk, szerintem sort keríthetünk rá. Rob olyan komolyan nézett rám, ahogy még sosem láttam. - És a mamád? - kérdezte. - Ha elkerülte volna a figyelmedet, már elmúltam tizennyolc. És majd megbarátkozik vele. Szóval benne vagy? Bevallom, amíg a válaszára vártam, megint elakadt a lélegzetem. Úgyhogy jól tette, hogy nem késlekedett soká. - Benne vagyok - válaszolta, még mielõtt végleg elfogyott volna a levegõm, és ájultan esem össze. - Akkor jó. A következõ pillanatban már csókolóztunk. Azért, ami ezután történt, már egyedül én voltam felelõs. Ugyanis megint megragadtam a pólóját, és a bejárathoz húztam. -Jess! Mit csinálsz? -Pszt! Gyere utánam! De halkan, különben fölébrednek. -Jess... - Hagyta, hogy bevonszoljam, de a hallban behúzta a féket. Chigger viszont megint lemászott a kanapéról, és gyorsan megnyalta néhányszor, mielõtt ismét visszavonult. - Ezt nem... -Senki se fogja megtudni. Meglóghatsz, mielõtt fölébrednek. Amellett jegyesek vagyunk. Ekkor látta Rob elõször a szobámat. És nem csak a szobámat. Elõbb ébredt fel, mint én. - Jess - súgta, amikor kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a hajnali szürkületet fölváltotta a hajnalpír, és rózsaszínûre festette a szobám falát. Rob pedig éppen a pólóját húzta magára. - Mennem

kell. -Ne - mondtam, és a dereka köré kulcsoltam a karom. Azt nem vettem észre, mikor húzta föl a farmerját. Kár. - Muszáj - és nevetve fejtette le magáról a karom. - Mi lesz, ha fölébrednek a szüleid? Azt akarod, hogy így szerezzenek tudomást...? -Nem. - Visszahanyatlottam a párnára. - Mit csinálsz késõbb? - Veled leszek - felelte, és fölült az ablakdeszkára, hogy fölhúzza a motoros bakancsát. Még mindig furcsa érzés volt Rob Wilkinst a hálószobámban látni. Az azonban még furcsább látvány volt, hogy ott ül, az ablakülést díszítõ csipkés párnán. Mintha Batmant látnám a drogériában a samponok vagy mik között válogatni. Sehogy se illettek össze. - Van egy kis dolgom a javítómûhelyben - folytatta, miután mindkét bakancsát fölvette és fölállt. Átjönnél dél felé? Együtt ebédelhetnénk. - Én is készíthetek valami ennivalót. Szendvicseket meg valami sutit... - Jól hallottam? Sutit? - Aha. Nem tudom, mi ütött belém - mentegetõztem. - Még sosem fordult eló velem. - Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megpróbálod, isteni finom lesz. - Dehogy! - Hát.... valószínûleg igazad van. Mégis szép gondolat volt. - Akkor délben találkozunk - fejeztem be, és legurultam az ágyról. - Hadd kísérjelek ki. Rob vitatkozni próbált, mondván, tudja, merre kell lemenni. De nem akartam megkockáztatni, hogy egyedül fusson össze valamelyik ósömmel. Nem akartam, hogy alig hat óra elteltével föl kelljen bontani az eljegyzésünket. Sikerült észrevétlenül kijuttatnom a házból.

Egyedül Chigger ébredt fel, ót azonban csak az érdekelte, van-e nálunk étel. Minthogy nem volt, visszacaplatott a kanapéra. Ott álltam a verandán a hûvös reggeli levegón. Akármilyen korán volt is, egy csöppnyi fáradtságot se éreztem. Biztos azért, mert úgy aludtam, mint a bunda. - Hol a kocsid? - kérdeztem, mert csak a meghatározhatatlan jellegû sedant és - micsoda meglepetés! - egy Trans Amet láttam az utcán. - A sarkon túl tettem le - vallotta be Rob bárgyú mosollyal, mielótt megcsókolt volna búcsúzóul. Nem akartam fölkelteni a szomszédok gyanúját. - Micsoda gentleman valaki! Már indult volna lefelé, de nem engedtem el a kezét. - Mi van? - Apa tõled vásárolta a motoromat? A Kék Csodát? -Aha. Megkérdezte, szerintem milyen motornak örülnél, én pedig... mondjuk úgy, már jóval elõbb félretettem ezt neked. - Sejtettem. Na szia! Lesietett a lépcsón, majd az utcán, hogy beszálljon a furgonba. Megvártam, amíg eltûnik a sarkon. Ezért nem vettem észre, hogy kinyitják az utca túloldalán álló Trans Am ajtaját. Sem azt, hogy az ifjabb Randy Whitehead jön felém. Egészen addig, amíg már a kertünk felénél tartott. - Randy! - szólaltam meg, amikor vége észrevettem. - Mikor tették le érted az óvadékot? - Az meg sem fordult a fejemben, hogy félnem kellene. Annyira betöltötte az agyam az, ami éjszaka történt.

Randy nem válaszolt, csak jött felém, ravasz képén feszült kifejezéssel a százdolláros frizurája alatt. Azt hittem, nem hallott. - Mit keresel itt? - kérdeztem. - Bocsánatot akarsz kérni? Két ugrással fönt volt a lépcsõ tetején, aztán félkézzel torkon ragadott. Ebbõl rájöhettem, hogy nem a bocsánatkérés szándékával jött. - Tönkretetted az életemet! - sziszegte a fülembe. Sikoltani akartam, de az ujjai a gégémet szorították. Nemhogy sikoltani, levegõt venni se tudtam. Intenzív testszag, Calvin for Men dezodor- és eltéveszthetetlen tequilaillat csapta meg az orrom. Szememet elfutották a könnyek, és nem csak azért, mert elfogyott a levegõm. - Nem bántottam senkit! - hörögte. - Azok a lányok maguk akarták! Az anyám mégis azt mondja, szégyent hoztam a családra, az apám pedig... tudod, mit mondott az apám? Megpróbáltam lefejteni az ujjait a nyakamról, aztán bele akartam rúgni, de mezítláb lévén nem igen okozhattam volna fájdalmat neki. Megpróbáltam elérni térdemmel az ágyékát, de ez se sikerült. Amúgy se tudtam volna lendületet venni, mert fölemelt a földrõl. -Azt mondta, ha megöllek, hogy így akadályozzam meg, hogy elmondd az anyámnak Ericet, egyszer még megbocsátja nekem ezt az egész kalamajkát. Ezért jöttem ide. Azt reméltem, hogy kijössz és fölülsz a motorodra, és akkor leütlek, és bedoblak a mocsárba. De végül ez sem rossz. Nézz csak körül, nincs itt senki. Csak te meg én. Nem voltam biztos benne, úgy zúgott a fülem, de mintha Chigger ugatását hallottam volna. És hogy dühösen nekiugrik bentrõl az ajtónak. Hallottam,

ahogy végigkarcolják a körmei. Ettõl apáéknak is föl kell ébredniük. Chigger jó fiú. Jó fiú. - De mondok valamit - folytatta Randy. - Elengedlek, ha megmondod, kicsoda Eric. Mert nagyon, nagyon kíváncsi vagyok rá. - Egy egészen kicsit lazított a szorításán, hogy meg tudjam mondani. Teleszívtam a tüdõm levegõvel. - Még mit nem - morogtam. A két kéz megint összeszorult a nyakamon. - Nem vagy valami udvarias. Jézusom, mit ugat az a rohadt dög? A mondat végén történt valami a fejével. Eltûnt. Legalábbis így rémlett abból a szögbõl, ahonnan láttam. Csak amikor hirtelen megint elengedett, és levegõért kapkodva zuhant a veranda kövére, jöttem rá, hogy változatlanul ott van a nyakán. Csak azért tûnt el, mert Rob iszonyú erõvel mázolt be neki. Egyenesen az állkapcsára. Én az ajtónak estem, s ebbõl a helyzetbõl jól láttam, hogy Rob rettenetes elszántsággal veri ki a szuszt az ifjabb Randybõl. Néhány véres fog is kirepült az szájából. Közben a szüleim is fölkeltek, és el tudtam magyarázni nekik, hogy Rob azért nyuvasztja meg Randyt, mert Randy engem akart megölni. Mégsem apa állította le a verekedést - becsületére legyen mondva, hogy megpróbálta, szinte komikus látványt nyújtva trikójában és boxeralsójában hanem az a férfi, aki közvetlenül ezután jött föl a kertünkben, elõreszegezett revolverrel, és azt kiáltva: - Állj vagy lövök! Mindenki! Itt az FBI! -Ó! - mondta anya, miközben fölsegített a padlóról. - Jó reggelt, dr. Krantz! Cyrus Krantz most már egyenesen Randyre szegezte a revolverét, aki különben nem úgy nézett ki, mint aki meg akar szökni.

- Jó reggelt, Tony - mondta. - Remélem, nem túl korán kukkantottam be egy kávéra! Sõt inkább épp idõben. Megint elõvetted a régi trükkjeidet, Jessica? Apának addigra sikerült szétválasztania Robot és Randyt. Most az elõbbi törölgette a vért az alsó ajkáról a keze hátával, majd rám nézett, és elvigyorodott: - Mondtam, hogy itt az ideje, hogy a változatosság kedvéért téged mentsen meg valaki. - Koszi - mondtam rekedten. Fájt a beszéd. - Miért jöttél vissza? Fölemelte a csuklóját: - Itt felejtettem az órámat. - Ja? Ott van az éjjeliszekrényen. - Mi folyik itt? - kérdezte az anyám. - Miért akart megölni ez az ember? És miért van itt Rob? És mit keres az órája a te éjjeliszekrényeden? Fölemeltem a bal kezem, hogy megmutassam neki Róbert nagymamájának gyûrûjét. - Eljegyeztük egymást. - Gratulálok! - mondta dr. Krantz, de továbbra is Randyre szegezte a revolverét, aki még mindig a veranda padlóján nyöszörgött. -Mit csináltatok?! - üvöltötte anya. - Bezárnád végre ezt a dögöt?! - visította az apámnak. - Chigger! Leül! - kiáltotta apa. És a kutya abbahagyta az ugatást. - Tony - fordult anyához -, jó volna, ha bemennél és telefonálnál a rendõrségnek. - Már megtörtént - jegyezte meg dr. Krantz, fölmutatva a mobilját. - És mentõt is hívtam. Úgy látom, annak a fiatalembernek betört az orra.

Anya dermedten állt, ahol volt. -Eljegyeztétek egymást? - hápogta. - Igen. - Rob beletúrt a hajába, amitõl az még jobban fölállt, mint addig. - Talán nem a megfelelõ pillanat, hogy bejelentsem Mr. és Mr. Mastriani, hogy feleségül szeretném venni a lányukat. Amennyiben nincs ellene kifogásuk. - Elõbb el kell végeznie a fõiskolát - morogta apa, a veranda padlóján éktelenkedõ vérfoltokra meredve. - Le kell mosnom a slaggal, mielõtt megszáradnak, különben sosem jönnek ki. - Joe! - Anya szemét elfutották a könnyek. - Csak ennyit tudsz mondani az egészre? -Miért, mit akarsz, mit mondjak? Rendes fiú. Láttad, mit tett. Megmentette a lányunk életét. - Amit Skip sosem tett volna meg - tettem hozzá. - Muszáj egy kávét innom - pityeregte anya épp akkor, amikor fölvijjogott egy rendõrautó szirénája. - Anya - öleltem magamhoz, és megsimogattam a hátát a beszéd még mindig nehezemre esett. - Ne gondold, hogy elveszíted a lányodat. Inkább azt, hogy visszakapod. Anya mosolyogni próbált - nem nagy sikerrel. - Egy fikarcnyit se értek ebbõl az egészbõl - mondta végül. - De... - és Robra pillantott, aki viszont õt figyelte - Isten hozott a családban, Rob! Rob arcán megkönnyebbült vigyor jelent meg. - Köszönöm, Mrs. Mastriani. - Ugyan! Szólíts nyugodtan maminak! 21.

A mentõautó a huszonnégy órán belül másodszor órizetbe vett Randyvel elszáguldott s én csak ezután tehettem meg a vallomásomat. Kivételesen megengedték, hogy a saját nappalinkban írásban fogalmazzam meg, nem kellett lemennem az õrsre. Apa és Rob elment dolgozni, anya a migrénjére hivatkozva visszavonult a hálóba. Végre én is lezuhanyozhattam és felöltözködtem, majd leültem egy kis csevelyre azzal az emberrel, végül is azért autózott ide az ország fóvárosából, hogy velem találkozzon. Furcsa volt a verandán lévó hintaágyon látni. Furcsa, ugyanakkor mégsem igazán. Volt idõ, amikor a puszta látásától halálra ijedtem, mert azt képviselte, amihez nem akartam, hogy közöm legyen: a média reflektorfényét, amely annak idején majdnem megölte Douglast, az annak a kormánynak a szolgálatában végzett munkát, amelyben nem bíztam, azzal a céggel karöltve, amelynek jogosultságában egyáltalán nem hittem. Aztán jobban megismertem - mármint Cyrust -, és beláttam, hogy csak egy furcsa csodabogár, aki alapjában jót akar. És arra is rájöttem, hogy titokban imádja a mogyoróval töltött cukorkát. Még az öltözete is megfelelt a csodabogarak nyári divatjának: rövid ujjú ing, hátul összekapcsolható nyakkendõ és zsebkendõ méretû lõfegyver ?, amelytõl Afganisztánban sem vált meg egy pillanatra se. Mindössze annyi volt a különbség, hogy itthon tényleg zsebben tartotta, míg odaát vállszíjon. Jó tudni, hogy vannak dolgok, amik sosem változnak. -Tehát mi szél hozta ide? - kérdeztem, nem mondhatnám, hogy barátságtalanul. - Vagy várjon! Hadd találjam ki. Hallott róla, hogy visszatért a képességem. - Úgy látszik, nehéz az ilyesmit titokban tartani

mondta Cyrus, és a kávájáért nyúlt, amelyet anya töltött ki neki és a többieknek, mielõtt elvonult volna. - Különösen ha egy államközi amatõr pornóhálózat leleplezésére használod. - Lehallgatta a mobilomat, ugye? - Természetesen. Amikor tegnap reggel sorra telefonáltál azoknak a lányoknak, hogy elmondd nekik, mit mûvelt Randy, és ahogy meg akartad büntetni érte, mindjárt szöget ütött a fejembe. És még a szüleiket is fölhívtad, hogy megtudd, visszafogadják-e a lányaikat, de azt gondosan elhallgattad elõlük, pontosan hol vannak... az is ragyogó ötlet volt. Úgy is mondhatnám, hogy a legjobb munkád. -Remélem, hogy ezzel befejezték. Úgy értem, a lehallgatást. Mert tudnia kell, hogy nem megyek vissza. - Mihozzánk vagy New Yorkba? - Se ide, se oda. -Jessica - mondta fejcsóválva -, eszembe sem jutott, hogy ezt kérjem tõled. Meglepve pillantottam rá: - Igazán? Nem ezért van itt? - Persze hogy nem. Tudod, mindnyájan nagyon aggódtunk miattad. Örülök, hogy már jobban vagy. És különösen örülök annak, hogy egymásra találtatok Robbal. Ez nagyszerû hír! És ha jól tudom, a bátyád fölkért, hogy majd taníts abban az alternatív iskolában, amelynek megnyitására készül. Vállalkozol rá? - Igen - feleltem óvatosan. Nem hittem a fülemnek. Nem kér arra, hogy menjek vissza hozzájuk? Igazán? - Átiratkozom az Indiana Egyetemre a pedagógiai diploma miatt. - Nagyszerû! Mindig értettél a gyerekek nyelvén, De ha már megkérdezted, hogy miért jöttem ide,

válaszolok rá. Nézd, tudom, hogy a múltban voltak nézeteltéréseink. De azt hiszem, abban megegyeztünk, hogy mind a ketten jobbá szerettük volna tenni ezt a világot. Isten a tanúm, hogy te többet értél el ebben a tekintetben. Mi viszont... mi többet követeltünk tõled, mint szabadott volna, ami végül oda vezetett, hogy semmid se maradt. Most, hogy visszatért az adottságod, csakis rajtad áll, hogy mihez kezdesz vele. Senki sem fog hibáztatni, ha úgy döntesz, hogy soha többé nem veszed igénybe. Sokféle tehetséged van még, és azt hiszem, azok segítségével legalább akkora sikert érsz el ennek a bolygónak a jobbá tételében, mint a pszichikai képességeddel. De ha mégis vissza szeretnél jönni... - Na ugye! - Tudtam, hogy mégis hallani fogom. És nem azért, mert extraszenzoriális erõm van. - ... közlöm veled, hogy mindig lesz számodra hely a csapatomban. Várjunk csak! - Ez tehát nem kérés? - Nem kérés. - Nem is a lelkifurdalás miatt mondja? - Se ez, se az. Te már teljesítetted a kötelességedet, Jessica. Senki se kérhet többet tõled. A legkevésbé én. Más kérdés, ha kedved van hozzá. De mert nincs... - Megvonta a vállát, mint aki azt mondja: legyen. -Komolyan beszél? - Még mindig nem hittem neki. - Elengedtek a horogról? - Teljesen. - Nincs többé lehallgatás? - Nincs

- Se követés? - Annak is vége. -Nem hív össze sajtókonferenciát, hogy bejelentse, folytatom az eltûntek fölkutatását? - Nem, hacsak te nem akarod. - És nem közli velem, hogy eltûnt egy kiskölyök Des Moinesból, akiért kisírja a szemét a mamája? -Jessica! - Cyrus Krantz fölkelt a hintaágyról. Már mondtam, hogy eddig is sokkal többet tettél a világ jobbá tételéért, mint mások. Szerintem itt az ideje, hogy kivételesen a magad javára is tégy valamit. Nem másért jöttem ide, mint hogy ezt megmondjam neked. Ki kellett nyújtani a nyakam, hogy az arcába nézhessek, olyan magasan tornyosult fölém. -Nem igaz. Azért jött ide, hogy megtudja, nem akarok-e visszamenni. - Nos... nagyjából ezért - vallotta be bárgyú képpel. - De mert nem akarsz, megváltozott a felállás. Úgyhogy csak szerencsét kívánok neked. Telefonálj, ha kell valami. És mondd meg édesanyádnak, hogy remélem, hamarosan jobban lesz. Különben biztos vagyok benne. Az, hogy te meg Rob... kell egy kis idõ neki, amíg hozzászokik. De értelmes nõ, hamar be fogja látni. - Tudom - bólintottam. - Természetesen ha olyasmire kerül sor - állt meg a legfelsõ lépcsõn -, amiben igazán rászorulunk a segítségedre... Ez már sokkal jobban emlékeztetett az általam

ismert Cyrusra. - Nyugodtan fölhívhat - bólintottam nevetve. Szemel láthatóan megkönnyebbült. - Oké. Csak ezt akartam tudni. Isten áldjon! És ne feledd: ideje, hogy a magad javára is tégy valamit. Ezzel a nyilatkozattal visszaballagott a színezett üvegû, négyajtós sedanhoz - nem ahhoz, amely elõzõ nap reggel várakozott a házunk elõtt. Azért nem vettem észre elõbb, mert egy kicsit lejjebb parkolt, mint Randy Trans Amje. Alighogy elhajtott, fölcsipogott a mobilom. Elõvettem a hátsó zsebembõl, és belehallóztam. Csak valami visítást hallottam. - Igen, Ruth - mondtam nyugodtan. - Mibõl találtad ki? - Miké most tette le a telefont, a papáddal beszélt. Lehetek a koszorúslányod? - Nem! Nem lesznek koszorúslányok. - Micsoda?! Miért nem? - Mert az én esküvõm, és én nem akarok koszorúslányokat. De lehetsz a tanúm, ha beéred vele. - Ha csináltathatok magamnak valamilyen klassz hacukát. - Azt veszel föl, amit akarsz. - A mamád nagyon csalódott lesz e miatt az egész ügy miatt. De én õszintén örülök a boldogságodnak. - Naná, mert akkor nem velem kell megosztanod a szobádat, hanem Mike-kal. - Fogd be már a szád! - kacagott Ruth. - Nagyon klassz szobatárs voltál. Leszámítva az éjszakai

riadalmakat. Ha már errõl van szó, hogy birkózik meg vele a mamád? - Jól - feleltem, mert tudtam, hogy végül így lesz. - Douglas tudja? - Még nem. Rob meg én együtt ebédelünk vele és Tashával egy... - az órámra néztem - fél óra múlva. Úgyhogy be kell fejeznünk. És Ruth! - Itt vagyok. - Én lehetek a te koszorúslányod? Ha majd férjhez mész Mike-hoz? Ruth, mint sejtettem, boldogan sikkantott, aztán letette. Mosolyogva mentem a garázshoz, kigurítottam a motoromat, és elporzottam a Wilkins Autó és Motorkerékpár-javító Mûhely irányába. Nem mondhatnám, hogy túlságosan meglepódtem, amikor az Elsõ és a Fõ utca sarki lámpánál a mellettem lévõ sávban észrevettem Karén Sue Hankeyt a fehér Volkswagenjában. Följebb toltam a bukósisakomat, és átkiáltottam hozzá: - Karén Sue! Meglepetten nézett ki rám. -Jess?! -Hé! Sajnálom, hogy tegnap átvertelek! Annyi mindenre kellett gondolnom! - Tudom - bólintott Karén Sue mosolytalanul. Olvastam ma reggel az újságban. - Beszéljünk meg egy új randit? - Persze. Mikor mész vissza New Yorkba? - Soha. Karén Sue-nak tátva maradt a szája.

- Micsoda?! Megvontam a vállam: - Itt maradok. - Itt? De miért? - Mert eljegyeztem magam egy helyi üzletemberrel. - A lámpa zöldre váltott. - Majd hívj föl! Karén Sue annyira megdöbbent, hogy elfelejtett indítani. Amikor visszanéztem, mielõtt befordultam volna Rob mûhelyének utcájába, láttam, hogy még mindig ott rostokol, észre se véve a mögötte mérgesen dudáló autósort. Mindjárt láttam, hogy Rob a nagybátyja mûhelyén is sokat változtatott. Elõször is, sokkal nagyobb volt a tisztaság. Másodszor, amerikai és japán modellek mellett európaiakat is árultak. Amikor bementem, Rob szürke kezeslábasban egy csontszínû Mercedes sportkocsi motorja fölé hajolt, melynek kormányánál egy dús szõke hajú fiatal nõ ült, aki egy kicsit ismerõsnek tetszett, noha elõször nem tudtam hova tenni. Elõször. - Próbálja meg még egyszer - mondta Rob a szõkének, aki szófogadóan elfordította az indítókulcsot. A motor életre kelt. Rob elégedetten csukta le a motorháztetõt. - Megint a gyújtással volt baj. Elvett egy rongyot, hogy beletörölje a kezét. - Nem volna szabad, hogy gondot okozzon. Mindössze... Nem fejezhette be, mert a szõke kiugrott a kocsiból, odament hozzá, és mindkét karját a nyaka köré fonta. - Ó, Rob! Maga olyan csodálatos szerelõ! Nem is tudom, hogy köszönjem meg! - És hatalma csókot nyomott a szájára.

Ebben a pillanatban találkozott a szeme az enyémmel. Én pedig azonnal tudtam, hol láttam legutoljára. A dinnyemellû leányzó volt. Amikor végre elengedte Robot és megfordult, észrevettem, hogy legfigyelemreméltóbb testrészét a lehetõ legszorosabban feszülõ, spagettipántos top alá rejtette - már ha ezt rejtegetésnek lehet nevezni. De most nem szaladtam el. Most keresztülvágtam a mûhelyen, és lecövekeltem elõtte. Majd a fejemet hátradõntve, hogy belenézhessek a vastagon kifestett szemébe, így szóltam hozzá: - Szia! Nem hiszem, hogy már találkoztunk. Jess vagyok. Rob menyasszonya. A dinnyemellû bárgyún rám mosolygott, és anélkül, hogy bemutatkozott volna, megkérdezte.- Jé, hát Rob võlegény? - Igen. És ha még egyszer meg mered csókolni, beverem a fejed egy csavarkulccsal. Világos? Az arcáról lehervadt a mosoly. -Ó... Izé... Megértettem. Sajnálom. Nem tudtam. Csak... nagyon túlfûtött a természetem, és... - De most már tudod. Úgyhogy húzz el gyorsan. Kérdõ pillantást vetett Robra, aki alig tudta viszszafojtani a nevetését. És a megkönnyebbülését. Azt hiszem, egyikért se tehetek neki szemrehányást. - A kasszánál fizethet, Nancy. Jake-tõl megkapja a számlát. - Oké. - A dinnyemellû sûrû pislogás közepette elvitorlázott. - Még egyszer köszönöm, Rob. Örülök az ismeretségnek, Jess. És... tényleg sajnálom. Azaz gratulálok. - Kösz. Én is örültem. A viszontlátásra.

A kassza felé menet majdnem kibicsaklott a bokája magas talpú szandáljában, annyira sietett, hogy minél hamarabb megszabaduljon tõlem. Fölnéztem Robra: - Tudod mit? - Mit? - kérdezte még mindig vigyorogva. - Már nem vagyok összetörve. - Észrevettem - és még szélesebben vigyorgott. És mi van a csak semmi erõszak elmélettel? - Nem ütöttem meg! Vagy úgy láttad, hogy megütöttem? Csak megfenyegettem. - Tény, hogy bizonyos önmérsékletet tanúsítottál. Akkor ebédelhetünk? - Ebédelhetünk. - Hadd csináljak egy kis rendet... Azon filóztunk a fiúkkal, most, hogy visszatért az adottságod, ez azt jelenti-e, hogy ha gyerekeink lesznek, mindig tudni fogod, hol kell keresni õket? Eltûnõdtem. - Igen. -És engem? Rólam is mindig tudni fogod, hol vagyok? - Bizony. Hiszen arra is rátaláltam, aki a leghoszszabb ideig volt távol. - Ki az? - kérdezte kíváncsian. - Én magam. És megöleltem. VÉGE

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft. 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 e-mail: cicerochello.hu internet: www.cicerokonyvstudio.hu Felelõs kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezetõ igazgató Felelõs szerkesztõ: Till Katalin Mûvészeti vezetõ: Vaisz György A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja A Ciceró Könyvstúdió könyveinek kizárólagos terjesztõje a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel: 239-9141 Tördelés: VaGy Nyomdai elõállítás: Sylvester János Nyomda Kft., Szombathely, 2007 felelõs vezetõ: Varró Attila ügyvezetõ igazgató HÍVÓSZÁM Isten veled, Villámlány! Jessica Mastriani, aki sokak véleménye szerint erõsen problémás tinédzser volt, semmire se vágyott annyira, mint arra, hogy normális legyen. Ennek a vágyának azonban búcsút kellett mondania egy viharos délutánon, amikor hazafelé tartott az iskolából. Egyik napról a másikra világhírû lett Villámlányként, aki mindenkirõl, aki eltûnt akár él, akár meghalt - tudja, hol kell keresni. Hamarosan az Egyesült Államok kormánya is igénybe veszi különleges képességét. Új munkájának azonban súlyos ára van, s Jess hónapok múltával önmaga árnyékaként tér vissza otthonába. Különleges adottságát elveszítette, a Villámlány nincs többé. Azt reméli, hogy egy New York-i fõiskolán új életet kezdhet.

Ám egy szép napon volt szerelmese, Rob Wilkins csönget be hozzá, és arra kéri, segítsen megtalálni eltûnt húgát... Az Isten veled, Villámlány! a Hívószám 1-800 sorozat befejezõ, 5. kötete. A sorozat korábbi köteteit Jenny Carroll álnéven írta a szerzõ. Olvassátok el a többi kötetét is!