Medvelesen a Biharban Iskolánk tanári karának kisbusznyi csapata az elmúlt tanév befejezéseként egy hetes felfedező útra indult a hegységbe.
A magyar-román határt átlépvén első megállónk rögtön a határ mellett volt, Arany János szülővárosában, Nagyszalontán. A pezsgő hangulatú kisváros lakossága tisztelettel őrzi hagyományait (a szintén itt született Toldi Miklós, Sinka István költő, Zilahy Lajos író, Kulin György csillagász és más hírességek emlékét), de a legnagyobb tisztelet egyértelműen Arany Jánost övezi. Szülőháza ugyan már régen leégett, de az eredeti portán álló ház falán tábla emlékeztet a város legnagyobb szülöttére. Az igazi emlékezés azonban az egykori várban, az Arany által is megénekelt Csonka-toronyban fogadott bennünket.(Emlékeztek? "Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.") A torony 4 szintjén berendezett múzeum a város és a vár történelmének bemutatásán túl igen gazdag anyagot gyűjtött össze a költő könyveiből, bútoraiból, használati tárgyaiból. A múzeumigazgató lelkes vezetésével bepillantást nyerhettünk Arany mindennapjaiba is, s meghatódva láttuk azt a karosszéket, melyben életét befejezte. Természetesen nem feledkeztünk meg arról, hogy iskolánk nevével ellátott nemzetiszín szalagunkat felkössük a nagy barát, Petőfi szobrára. Ezután gyors tempóban befúrtuk magunkat a Biharhegység vadonába. Az Aranyos-patak völgyében haladva vagy 3 órás úttal elértük szálláshelyünket, Mama Uta (= Uta néni) panzióját Felsőgirdán. Az elképesztően bőséges vacsora után csendesen mélázgattunk a következő napok várható programjain. Másnap reggel aztán kezdetét vette a kalandok sora.
Bemelegítésül mindjárt a Rozsda-szakadékkal indítottunk. Szükségünk volt a jó túracipőkre, hiszen az országúttól kb. 50 percen keresztül másztunk olyan turistaúton fölfelé, melynek nagy része patakmederben vezetett. Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk, a megelőző hetek rengeteg esője után most ragyogóan sütött a nap. A vidék valóban vadregényes volt: hatalmas fenyők vettek méltósággal körül bennünket, s a rohanó patak zúgását csupán a sűrűn felhangzó madárfütty törte meg. Itt aztán valóban éreztük, hogy "harapni friss a levegő" (Babits). A megpróbáltatás után lenyűgöző látványban volt részünk: a hegy tetején hatalmas, 700 méter hosszú és 500 m széles, 120 méter mélységű rozsdavörös sebet láttunk a Föld testén. Ebben semmi növény nem nő, a partfal folyamatosan, napról napra ma is változik, alakul (a 80 évvel ezelőtti térképek még csak egy keskeny vágásként jelölik), s a szédítő mélység félelemmel tölti el a szakadék szélén ámuló embereket.
A délután újabb programot ígért: a Vércsorog-vízesést. De úgy látszik, az égiek sokallották a napsütést, hamarosan gyülekezni kezdtek a felhők, s mire megközelítettük a félelmetes nevű vízesést, már szakadt az eső. (Senki ne gondoljon horrorra a név hallatán, pusztán arról van szó, hogy a környék talaja rendkívül sok vas-oxidot tartalmaz, ez okozza a Rozsda-szakadék és a Vércsorogvízesés jellegzetes színét is.) Némi fa alatti ácsorgás és tűnődés után a csapat néhány tagja visszafordult a buszhoz, a többiek viszont felmentek a vízeséshez - és nem bánták meg. Vadregényes tájon vezetett az út (út?), leszakadni készülő, deszkájukat vesztett hidakon egyensúlyoztunk, ember nagyságú sziklákon küzdöttük át magunkat, kőgörgeteges hegyoldalon iparkodtunk elkerülni a folyamatosan görgő köveket, kerülgettük a bocsaikat őrző, fenyegetően morgó medvéket (na, ez csak vicc volt!), s mindehhez egymás után vettük le magunkról az esőköpenyeket, pulóvereket, mert minek magunkon cipelni, ha már egyszer úgyis bőrig áztunk, nem igaz? A látvány azonban minden pénzt megért. Mindezek után persze jólesett szállásunkra visszatérve a forró zuhany és az újfent bőséges vacsora, meg persze a beszélgetés Mama Utával, aki egy hangot se beszélt magyarul, mi egy hangot se románul, de taglejtésekkel, sok-sok mosollyal (időnkénti tolmácssegítséggel) no meg ölelésekkel és puszikkal biztosítottuk egymást kölcsönös rokonszenvünkről.
Rákövetkező nap az Európában is egyedülálló szépségű Medve-barlangba mentünk. Az évmilliós cseppkövek között megérintett bennünket a régmúlt hangulata és tragédiája: vagy 15 ezer évvel ezelőtt egy földrengés következtében szorult bent a barlagban több tucat barlangi medve, s az ő maradványaikat lelték meg 1975-ben barlangászok. Ezek a medvék éhségükben egymást falták fel, hiszen mindenféle tápláléktól el voltak vágva. Csontvázaikon kívül természetesen a lenyűgöző alakú, színű, szépségű cseppkövek is ámulatba ejtettek bennünket.
Másnap reggeli után indultunk az Ördöngős-völgybe. Lehet, hogy unalmas a jelző, de ez a vidék is álomszép: hatalmas, meredeken őrködő sziklafalak között egyre szűkülő szorosban haladt az utunk. A legszűkebb részen a két sziklafal távolsága nem éri el az 5 métert. A magasban látszott, hogy süt a nap, de a patak mellett haladva sem a melegéből, sem a sugaraiból nem részesültünk, a komor sziklák elfogtak minden fénysugarat. A sziklák között egy nehezen megközelíthető barlangra bukkantunk, patakmederben, rohanó víz által körbevett köveken egyensúlyozva, cipőnket feláldozva vagy levéve jutottunk be a barlangba, mely valószínűleg kezdetektől szolgált a környék lakóinak természetes védelmére, annál is inkább, mert a barlang szájánál természetes forrás tör a felszínre.
Délben még két élmény várt ránk: Felsőgirdán az öreg molnár jóvoltából megnézhettük a még ma is működő 300 éves vízimalmot, s a falu pópája megmutatta nekünk a parányi, szinte csak egy szobányi helyiségből álló díszes faragású és festésű több száz éves fatemplomot, majd nem kevesebb büszkeséggel az újonnan épült, pazar kivitelű új ortodox templomot is. (A pópa nem csekély ízlésről tett tanúbizonyságot, mikor szavakkal és tettekkel kifejezte hódolatát a csoport nőtagjai iránt...)
És eljött a délután, a várhatóan legnagyobb élmény ideje: a szkerisoarai jégbarlang meghódítására készültünk. A hegy legtetején, 1165 m magasságban egy 50 méter átmérőjű, 50 méter mélységű katlan alján csapdába esett jégkori maradvány, egy 26 méter vastagságú, 100 m-nél hosszabb, 75-nél szélesebb jégtömb várt ránk. A hegy tetejére vezető utat nagyon megkönnyítette számunkra, hogy igénybe vehettünk két elektromos kis járgányt, amely az elmúlt napok megpróbáltatásaitól meggyötört kis csoportunkat (négy fő kivételével, akik inkább a hegymászást választották) csaknem a katlan szájáig vitték. A járgányok sziklás hegyi ösvényeken haladtak, néhol le kellett szállnunk róluk, mert nem bírták a kapaszkodót. A hegy oldalában szerpentinként vezető keskeny ösvényről, melyen csendesen haladtak a kocsik, lélegzetelállító látványban volt részünk: körben mindenütt csak erdővel borított hegycsúcsok, s csak itt-ott egy-egy hegyi pásztorkunyhó vagy nyaralóház. A legdöbbenetesebb látvány azonban kétségkívül egy kamion volt, mely váratlanul vígan megelőzött bennünket egy tisztásnál. Levegőt alig kaptunk a döbbenettől, ép ésszel ezt az utat még terepjáróval is nehéz vállalni, de kamionnal? Aztán megértettük: a civilizáció sajnos begyűrűzött erre a vadregényes vidékre is. A jégbarlang közelében tiritarka vásári pavilonok, fóliával fedett összetákolt építmények jelezték, hogy van ám itt kultúra, gyere, kedves turista, itt ehetsz-ihatsz, vásárolhatsz kedvedre, bármilyen bóvli megtetszik, némi felárral a tiéd.
De várt ránk a jégbarlang! Megindultunk a meredeken lefelé a falba erősített vaslépcsősoron át a mélybe. Fent még sütött a nap, de kb. 10 méter ereszkedés után már éreztük a mélyből áradó hideget. Szépen felvettük a dzsekit, sálat, kapucnit, az előrelátóbbak felhúzták a magukkal hozott kesztyűt, s lassan araszolgattunk egyre mélyebbre. A henger alakú katlan falán csigavonalban tekeredett az egyre csúszósabbá váló vaslépcső. Egyre közelebb kerültünk a töbör aljában megmaradt hóhoz, már eltűntek a növények, egyre sötétebb lett. Aztán már csak a félig kimozdult, ingó utolsó lépcsősoron kellett átküzdenünk magunkat, s máris ott álltunk a 3500 éves jégtömb fölött átívelő fahídon. A látvány önmagáért beszélt, de így is volt helyes, hiszen a kimerültségtől és a hidegtől percekig mi magunk nem jutottunk szóhoz. A jégből évszázadok alatt formálódott alakzatok látványa sem volt utolsó, de a leginkább csodálatos számunkra mégis az volt, hogy a nyár közepén itt állunk téli ruhában a csomó jég és hó közepette, fázunk, de a fejünk fölött 50 méterre vidáman süt a nap, s a katlan széléről beintegetnek a lombok.
De egyszer mindennek vége, visszakapaszkodtunk a meredek lépcsőkön (vagy 10 perces megpróbáltatás volt), aztán irány vissza a panzióba, csomagolás, érzékeny csókváltás Mama Utával, hiszen pénteken új szállás vár bennünket.
Torockó. A Világörökség része. Ahol kétszer kel fel a nap. Ahol fehér gyászt viselnek az emberek. Európa legszebb fekvésű faluja, mely látványra olyan, mint egy város. Ez mind-mind igaz Torockóra. Meg az is, hogy egykori petőfisre bukkantunk a faluban, aki már egy esztendeje dolgozik önkéntesként egy árvaházban, 11 gyerekre viselve gondot pótanyaként, 23 évesen. Kicsi a világ.
Remekül szórakoztunk a falu közelében épült ortodox templom épülete előtt azon, hogy milyen rémítő látványt nyújtunk a nagy kendőkbe beöltözve (fedetlen fejjel és vállal nem mehettünk be a templomba). Leereszkedtünk a tordai sóbánya 120 méteres mélységébe, elhűlve néztük a föld alatti természetes-mesterséges világot. Víg délutánt töltöttünk a sós vizű tordai fürdőben, áztatva magunkat a kellemesen langyos vízben, próbálgatva, le tudunk-e merülni a víz alá. Ez senkinek sem sikerül, hiszen olyan magas a víz sótartalma, hogy azonnal fellöki az embert, tehát akármilyen mély vízben az úszni nem tudók is teljes biztonságban vannak.Nagy sétát tettünk Kolozsvárott, Mátyás szülőházát, a házsongárdi temetőt, a történelmi emlékeinkben gazdag főteret sem hagyva ki. Az egyedüli bánatunk az volt, hogy a Tordai-hasadékba nem tudtunk bejutni: a néhány nappal korábbi árvíz elvitte a hidakat. Aztán már csak a hazaút volt hátra. Még tisztelegtünk Csucsán Ady emléke előtt (nemzetiszín szalag itt is), elámultunk Körösfő parányi templomának páratlan gazdagságán, a határ előtt Nagyvárad szépségei közül megcsodáltuk a püspöki székesegyházat, s ezzel véget ért a kalandok sora. S jövő nyáron?
(T.M.I. – Papp Emese képei)
Anita néni Mrella Anita az 1.c osztályfőnöke.
A Petőfirka riporterét meglepetéssel fogadta, de szívesen válaszolt a kérdésekre.
Mikor döntötte el, hogy tanítani szeretne? - Ha jól visszagondolok, már 5. osztályos koromban elhatároztam, hogy tanítani akarok. Hogyan került a mi iskolánkba? - Mindenképpen németet szerettem volna tanítani, és ebben az iskolában van német nemzetiségi osztály. Szerencsémre pont volt is álláslehetőség. Milyen volt az első benyomása az iskolánkról? - Kellemes volt bejönnöm ide, mert nagyon tetszett az iskola légköre. Ez alatt azt értem, hogy otthonos, hangulatos volt az iskola, és tetszett, hogy a falakon szép rajzok vannak. Mit vár a gyerekektől? - Elsősorban, hogy megtanuljanak németül, de szerintem még alsóban a rendet, a fegyelmet és a jó magaviseletet is meg kell tanulniuk. Miért a német nyelvet választotta? - Mert amelyik suliba én jártam, ott csak németet lehetett tanulni, és úgy gondoltam, hogyha már úgy alakult, hogy általános iskolában meg gimnáziumban németet tanultam, akkor folytatom, és nem tanulok másik nyelvet. Esetleg van német felmenője? - Nem volt német nemzetiségű rokonom. Olasz és szlovák őseim vannak. Például ezt a nevem is mutatja. Mit gondol a tanítványairól? - Nagyon értelmes, de igen eleven gyerekek. Hogyan haladnak a tanítványai a némettel? - Nagyon ügyesek és nagyon jól megy nekik a német nyelv. Török Ramóna 8.c
Nyílt nap a Nemzetiben Szeptember 19-én csodás élményekkel lettem gazdagabb, ugyanis ezen a nyílt napon meglátogattam a Nemzeti Színházat, amely rengeteg érdekes programmal várta látogatóit. Nagyon jó érzés volt úgy odamenni, hogy tudtam, nem egy hétköznapi látogatáson veszek részt. Volt szerencsém egyik ismerősömmel, Rába Rolanddal (Jászai Mari-díjas színész), a színház társulatának egyik tagjával körbemenni a színház belsejében. Mikor megérkeztünk, Roland révén bemehettünk a művészbejárón, melyről annyit kell tudni, hogy csak a színészek és az ott dolgozók használhatják. Utunk a hatodik emeletre vezetett, a kávézóba, ahonnan csodás panoráma nyílt Pestre illetve a budai hegyekre. Mikor lenéztem az ablakból, meglepve láttam, hogy a parkba egy hatalmas kör alakú labirintust ültettek tujából. A színház belülről tükrözi a modernségét, és mégis ezzel együtt nagyon elegáns (1. kép). A fehér, kék és az arany szín dominál. Kívülről a színház olyan, mintha egy hajó volna (2. kép). Bent a színházban éppen próbák zajlottak a Gobbi Hilda Színpadon és a Kaszás Attila Teremben, ezért ezt a két termet nem tudtuk megtekinteni. Volt viszont lehetőségünk bekukkantani a kellékes szobába, a fodrászhelyiségbe, illetve Kaszás Attila egykori öltözőjét is meglátogathattuk, ahol egy emlékhely őrzi az elhunyt színész számára kedves tárgyait. Útközben személyesen nem, de testközelben találkozhattam Haumann Péterrel, aki idén szeptemberben kapta meg a Nemzet Színésze Díjat. Találkozhattam Udvaros Dorottya színésznővel, Sinkó Istvánnal és a szakma többi nagyjaival. Különös érzés volt őket így személyesen látni. Sokkal hétköznapibb hatást keltettek bennem, mint mikor a TVben vagy filmekben látjuk őket. Ezután mindenki felment az emeletre, és Alföldi Róbert irodájába látogattunk. A falon többnyire olyan képek lógtak, amelyek valamilyen előadást hirdettek. A kb. 35 fős csapat és mi is a Nagy Színpad színtermébe mentünk, ahol Csehov: Három nővér című premier előtti nyílt próbájának az első felvonását láthattuk. A színdarabban többek között Udvaros Dorottya, Schell Judit, Sinkó László, Alföldi Róbert és Kulka János is szerepelt. Egyszer-kétszer bakiztak a színészek,de ez a legjobbakkal is megtörténhet. A rendező, Andrei Serban többször félbeszakította a próbát, ha valamit rossznak ítélt meg. A próba után fáradtan de fantasztikus élményekkel gazdagodva mentem haza. Hidi Norbert 8.c
