Martinovich Sándor: Úri morál
Egyházmegyei hatóságtól 1910—1918. alatt engedélyezve. Nihil obstat. Stephanus Sipos dr., censor. Imprimatur. Quinque-Ecclesiis, 23. Martii a. 1918. † Julius m. p. episcopus.
I. Kétféle mérték. Nietzschének, a XIX. század köszvényes filológjának kétes értékű érdeme, hogy a modern társalgási lexikon egy új frázissal gyarapodott. Úri morál! — hangzik a jelszó az erkölcsi nyomorékok ajkáról, valahányszor rabláncaik csörömpöléséről el akarják terelni a közfigyelmet. Az a beteges szobatudós ugyanis migraines főfájásai között megirigyelte a régiektől azt az olimpuszi jókedvet és a lelkiismereti korlátokat nem ismerő szabadosságot, ő is nevetni, kacagni akart féktelenül. Ő is duhaj jókedvbe szerette volna fojtani főfájós melankóliáját. „Adjátok ide — írja delíriumos ábrándozásai között — adjátok ide a mosolygós jókedvűnek és a víg kacagónak rózsakoszorús koronáját és felejtessétek el velem az özvegytúzok-gunnyasztást és a buta koldus-szomorúságot“. Aztán önkívületi rohamaiban megálmodja a jövő ideálját: az úrembert, a szőke bestiát, az Übermenschet, a típussá rögzített Apollót, Cesare Borgiát, Napóleont. Megálmodja a jövő előkelő és hatalmas emberét, akinek erős idegein végigpezseg az élet minden gyönyöre, aki új világot és új morált teremt, az úri morált, amely nem ismer külső korlátokat, amelynek csak egy szabálya van: jó az, ami az élet örömeit szaporítja, gyönyöreit izzítja; rossz, ami hervaszt, csüggeszt és deprimál. Azért Nietzsche ideálja az erős, az egészséges, a diadalmas érzékiség, az Übermensch, aki az élet útján irgalmatlanul maga alá teperi az alázatost, a gyöngét, a szemérmest, — szerinte az emberi hanyatlásnak degenerált álcáit. Így támasztott ez a hisztériás ember parasztlázadást az etikában. Az ifjúság csak egy konzekvenciát vont le és jegyzett meg tanából: a szőke bestia féktelen szabadosságát. A férfivilág pedig kizárólagosan magára értelmezte az Übermensch kultuszát s a nő jogaival szemben magának egy új kiváltságot kezdett követelni: úri morált a nemi életben. Az úri morál korunk legszégyenletesebb rákfenéje. A naturalisztikus eszmékkel átitatott korszellem a nemi életre kétféle mértéket állít föl: egyet a férfi, egyet a nő számára. Kétféle becsületet hirdet: a férfit ugyanabban menti, amiben a nőt megkövezi. A nőnek csak akkor van értéke, ha tiszta,
érintetlen liliom a házasság előtt. A bukott nő olyan, mint egy elhasznált jószág: értéktelen. Ellenben bukott férfi nem létezik. A férfi értékben és becsületben nem veszít a társadalom előtt, ha nemi hajlamait követve a házasság előtt, sőt a házasságon kívül is kiéli magát. Ez a naturalizmus etikája. A társadalmi közszellem elfogadta ezt a kétféle mértéket és a gyakorlatban tényleg alkalmazza is. A társadalom megbélyegzi a magáról megfeledkezett nőt és kizárja a társaságból, míg ellenben a férfi bűnének jogot ad és szalonjait megnyitja előtte. És amikor ezt teszi, nem számol e fölfogás szörnyű következményeivel. Nem látja, hogy e kettős morál mellett a házasság konvencionális hazugsággá lesz; hogy ez a morál Iesüllyeszti a nőt a prostitúció posványába; hogy ez a morál piacot nyit a leánykereskedelemnek; hogy ez a morál a férfit kultúrbestiává teszi, a nő lovagiatlan elnyomójává, aki visszataszítja az asszonyi nemet abba a szégyenletes rabszolgaságba, amelyből őt a kereszténység kiemelte. Valóban, ha van oka a modern nőmozgalomnak férfizsarnokság miatt panaszkodni, úgy azt jogosan csak a kétkulacsos úri morállal szemben teheti. Nem csoda, ha a jobbérzés tényleg csakhamar föllázadt ez újfajta rabszolgaság ellen és mozgalmat indított e rabláncok szétszaggatására. Nemünk dicséretére legyen mondva, a közszellem eme perverz és igazságtalan közfelfogásával szemben először a férfiak szállottak síkra. Björnson, a híres norvég költő és drámaíró volt e mozgalom leglelkesebb előharcosa.[1] Sok várost beutazott, fölolvasásokat tartott, rámutatott a mai társadalom eme nyílt sebére. Sőt színpadra vitte eszméit, „A kesztyű“ című darabjában Svava, a hősnő elhagyja vőlegényét, mert tudomására jutott, hogy az eljegyzésük előtt elcsábított egy nőt. E cselekmény fonalán mutatja ki Björnson, hogy nem jogos az a kétféle mérték, mellyel a társadalom a nőtlen ember és a hajadon erkölcsösségét méri. A drámát 1889-ben lejátszották a berlini Lessing-theaterben. Jött az irodalmi kritika. Csak gyér hangok adtak neki igazat. A túlnyomó rész ítélete röviden így hangzott: Svava bolond s vele együtt Björnson is. Hiszen a szüzességet már a nyelvhasználat is csak a nőre érti. Más a férfi és más a nő nemi élete. A férfiúnál a szüzesség természetellenes, tehát erkölcstelen. Ráadásul még könyveket is írtak, melyekben egészségtani érvekkel azt vitatták, hogy a férfi szabad nemi élete nemcsak az úri morál joga, hanem azon felül életszükséglet is. Így küzdöttek a szellemek, amikor az irodalmi áramlatok hullámain hirtelen megjelent egy fiatal leány alakja: Vera. Egy hős Deborah ő, egy modern orleansi szűz, aki szokatlan hangjával mindenkit megdöbbent. Míg ugyanis eddig az irodalomban csak diszkréten tárgyalták e kérdést, addig ő bátran, nyersen és minden prüdéria nélkül csapja kortársai szemébe az igazságot: a modem világ erkölcsi fölfogása hazugság, képmutatás, aljasság. Könyvéből az egész meggyalázott női nemnek fájdalmas sikolya tör elő, nem csoda tehát, ha nyomában széles mederre kiterjedő irodalmi vita keletkezik az erkölcsösség kérdése körül, amelyet aztán veraizmusnak keresztelt egy bécsi író. Célszerű lesz tárgyunk történeti háttere gyanánt legfőbb vonásaiban ismertetni ezt a nagy föltünést keltő irodalmi terméket. II. Vera — Veraizmus. A kérdéses könyv — „Eine für Viele“ címmel — nem egyéb, mint Verának, a boldog menyasszonynak a naplója. Akkor kezdi írni, amikor már nincs messze attól a várva-várt időtől, amelyben végleg szeretett Györgyének a hitvese lesz. Lefesti benne azt a tiszta, lángoló, nemes szerelmet, melyet egy jól nevelt szűzies leány érez azon férfi iránt, aki ábrándjainak a mindene. Végtelenül boldog, mert jövendőbelijét is éppoly nemes, érintetlen és ideális lelkű férfiúnak képzeli.
De ábrándjai csakhamar, mint a köd szétoszlanak. „Egy alkalommal — írja Vera — Györggyel az operából hazafelé tartottunk. Kart karba öltve haladtunk az utcán, mintegy fölfrissítve és megújhodva a nyert benyomásoktól. György ritka szellemességgel beszélt és én örvendtem ifjú örömén. Hirtelen félbeszakította egyik mondatát. Nekem úgy tűnt fel, mintha elsápadt volna. Velünk szemben egy hölgy közeledett egy férfi oldalán. Már nem volt fiatal, arca hervadt szépség. Midőn mellettünk elhaladt, Györgyöt egy kihívó és szemtelen tekintettel mérte végig s ruhájával célzatosan súrolta. György félre nem ismerhető zavarral fordult el és én ösztönszerűleg mindent megértettem. Ki az? — kérdeztem egész lényemben remegve. „Egy volt egyetemi kollégám felesége” — felelte. Ismered? — György ijedten meglepődött puhatolódzó kérdéseimtől. De én nem tudtam őket magamba fojtani. Szeretted? — kínoztam tovább. „Nem — válaszolta György darabosan.— Csak évekkel ezelőtt viszonyom volt vele”. És ezt olyan nyugodtan és leplezetlen természetességgel ejtette ki, akárcsak azt mondta volna: „Tegnap gulyást vacsoráztam.“ Vera kedélye e naptól kezdve tönkre van téve. És amikor György — nem tudván többé titkolózni — elmondja neki könnyelmű ifjúsága összes kicsapongásait, lelkében a boldog jövő szivárványszínes fátyola végképp foszlányokra szakad, György kedvessége visszataszító lesz előtte. Minduntalan az jut eszébe, hogy érzéseinek imádott ideálja őelőtte már másokat ölelgetett: utcai leányokat és házasságtörő asszonyokat. Ekkor ez az okos fiatal leány a női szégyen elégiáját írja meg, egy költői vádiratot a férfiak ellen, amikor lelke keserűségét a következő szavakkal önti naplójába: „A férfi szíve választottjától nemcsak tiszta életet, de szeplőtlen hírnevet is követel. És joggal. És a nő a férjét az utcai lányokkal ossza meg? Viselje az anyaság fájdalmát s méghozzá azzal a kínzó tudattal, hogy gyermekeinek az atyja ifjú életerejét fizetett szerelemben pocsékolta el? És a nő az ilyen férjet tisztelje, becsülje, neki naponként s óránként áldozatot hozzon?“ Aztán abban a tudatban, hogy követelése jogos, mint az egész női nem képviselője folytatja: „Nekünk lányoknak legyen meg a jogunk a választott férfiútól ugyanazt a szeplőtlenséget követelni, amelyet ő, a szigorú bíró, tőlünk megkíván. Ne elégedjünk meg azzal a maradékkal, amelyet benne esetleg mások meghagynak nekünk. Miért kelljen éppen nekünk megérezni és megszenvedni az ő erkölcsi bukását?” Vera rettenetesen vívódik ideális érzése és a valóság terhe alatt. Szenvedése meglátszik egész külsején. György érzi, tapasztalja, hogy már nem a régi hozzá. Azért könyörgésre fogja a dolgot. „Tudod Veráim, ha múltamat meg nem történtté tehetném, odaadnám érte életem összes boldog napjait. De hidd el, minket a társadalom tesz tönkre, mert a titkos bűnt nemcsak tűri, de támogatja és semmiféle korlátokat nem állít föl. Hidd el, Verám, mi nem tudjuk, mit teszünk. Mi ifjú életünk tapasztalatlanságával taposunk bele a posványba. Mi a pillanatok életét éljük. Pillangók gyanánt virágról-virágra szállunk. Hidd el, sok durvaság, aljas és szomorú tapasztalás van a férfi életében.“ Ám a mentség hiábavaló. Vera nem tud már a régi lenni hozzá. A borzadály és az undorodás orkánja dúl benne. Hirtelen azt kérdi Györgytől: „Tudnál-e kéjhölgyet szeretni? Tudnád-e őt nőül venni?“ György elképedve néz Verára, megborzad és tagadólag int, Vera hallgat. De magában azt gondolja: „Látod, a magadfajta laza erkölcsű emberek se különbek ilyen kéjhölgyeknél.“ — S midőn György térdre esve bocsánatért esd, midőn múltja emlékének feledéséért rimánkodik, Vera részvéttel cirógatja meg haját, simogatja izzó homlokát, de csak annyit tud mondani: „Megpróbálom.” Eközben az egybekelés kitűzött napja veszedelmesen közeleg, de a próba sehogy sem akar sikerülni. Vera nem tudja magában lebírni nagy szerelme dacára sem az undort, sőt az őt megölelni akaró Györgyöt ellöki magától. Megborzad attól a hirtelen támadt gondolattól, hogy ugyanígy ölelte az utcalányokat és kollégája feleségét is. Azok előtt is izzott a szeme és kipirult az arca… Nem, ilyen férfiúnak a hűségében nem bízhat többé.
Mit tegyen? Szomorú cselekedetre szánja magát: öngyilkos lesz. „Mivel Györgyöt még mindig forrón szeretem — írja naplója befejezéséül — mert nélküle nem lehetek s vele szintén nem, azért választom ezt a végső utat.“ Naplóját pedig Györgynek hagyományozza, hadd ismerje föl, hogy menyasszonya a modern társadalom hazug és igaztalan fölfogásának, kettős erkölcsi mértékének, az úri morálnak nem első és nem is utolsó áldozata. Vera tipikus drámai hőse az élet ezernyi tragédiáinak. Ő a romlatlan női lélek természetes ösztönével érezte meg a társadalmi állapotok tarthatatlanságát. Azért lelkesen üdvözöljük őt bátor szavaiért, utolsó lépését azonban föltétlenül el kell, hogy ítéljük. Más utat kellett volna választania. Tiszta szerelme tüzében a magába szállt férfi bizton megtisztult volna a rátapadt salaktól. Az élet számtalan példát szolgáltat arra, hogy egy eszményi nő odaadó vonzalma a bukott férfit is az erkölcsiség útjára terelte. Mindazonáltal Vera öngyilkossága egymaga is elég megrendítő ok arra, hogy a közszellem iránya és a társadalom erkölcsi élete fölött gondolkodóba essünk. Kutassuk föl tehát azokat a titkos tényezőket, amelyek a közszellemet annyira az úri morál lealázó medrébe terelték. III. Modern szirénhangok. E tényezők között kétségtelenül első helyen áll a hitről levált naturalisztikus fölfogás. Máma sokan arra az álláspontra helyezkednek, hogy a nemi élet minden embernek éppen olyan magánügye, akárcsak az emésztés. Bízzuk tehát annak a szabályozását a természetre, amely ebben a legilletékesebb faktor. Azért ne legyen senkinek joga gátat vetni a kifejlett nemi vágyak elé. Ne szóljon bele sem haza, sem társadalom, sem vallás. A teret át kell engedni az egyes ember korlátlan tetszésének, valamint az állatok sem kérnek engedelmet a nemi élet gyakorlására senkitől. Egyszóval a naturalisták az állati biológia nevében követelik a jogot a szabad szerelemhez. Ezzel szemben először is tiltakoznunk kell az embernek az állati színvonalra való lealacsonyítása ellen. De másodszor meg kell állapítanunk azt a tényt, hogy éppen az állati biológia cáfolja meg legfényesebben a féktelen úri morál jogát. A természet Nékám Lajos dr. egyetemi tanár szerint[2] a legszigorúbban szabályozza az állatok nemi életét. Szigorúan megszabja az időt, a helyet, a kort, a módot és gondoskodik arról, hogy a fiatal, a gyenge, a satnya kizárassék a fajfenntartó szerepből… Az állat nemi élete kizárólag fajának szolgálatában áll. Az egész biológiában példátlan az a kívánság, hogy a nemi élet öncél legyen, hogy a nemi érintkezés csak a velejáró kéj kedvéért történjék. Amikor tehát az ember mégis ezt kívánja, elhagyja a biológiai alapot és azzal a jogot, hogy a természet rendjére hivatkozzék. A második tényező, amely talán a naturalizmusnál is veszedelmesebb a közszellem irányítására, nem egyéb, mint a társadalom blazírt elnézése és konvencionális gyávasága, mellyel a férfi nemi szabadossága előtt lelketlenül szemet huny. Megértük az időt, amikor az ifjúságnak szabad szülők, anyák, orvosok hallgatag, néha nyílt beleegyezésével a mocsárba süllyednie és végiggázolnia az orgiákon, hogy aztán a házasságban ártatlan fiatal teremtéseket tönkretegyen vagy hűtlenségbe kergessen. És itt az áltudomány nevében az önámítás ama nagyhangú kettős frázisával altatják el a lelkiismeretüket, hogy hiszen az önmegtartóztatás a fiatalemberre nézve ártalmas, sőt lehetetlen. Nos, ennél hazugabb szirénhangot még nem ejtett ki a modern áltudomány. Mellőzöm a vallás apriorisztikus cáfolatát, hogy az Isten lehetetlen és a szervezetre ártalmas dolgot nem parancsol. Itt elég egy-két orvosi szaktekintélyre hivatkoznunk. A krisztiániai egyetem orvosi testülete közös határozatban így nyilatkozik: „A csak nemrégiben újságokban és nyilvános összejöveteleken oly sokszor hangoztatott állítás, hogy az erkölcsös életmód, a nemi tartózkodás az egészségre káros,
egyező meggyőződésünk szerint teljesen alaptalan. Oly betegség vagy testi gyöngeség egyáltalában nem létezik, mely erkölcsös, önmegtartóztató életmódból származnék.” Dr. Forel tanár kijelenti: „Soha sem láttam olyan elmebajt, mely a tiszta élet következménye lett volna, de igenis számtalanszor kezeltem olyat, mely szifiliszből és a kicsapongás egyéb utóhatásaiból ered. Az a tan, hogy az önmegtartóztatás káros az egészségre, a bordélyházak találmánya. Dr. Nékám szerint az önmegtartóztatás nemcsak, hogy nem káros, de direkte előnyös a szervezet javára: „mert — úgymond — ha a nemi szervek váladéka fölszívódhat az illető vérkeringésébe, igen jótékonyan frissítő, fejlesztő hatást gyakorol az emberre. Ha tehát az ifjú megtakarítja e váladékot, gyorsabban, jobban fejlődik, mint ha idő előtt elpazarolta volna.”[3] Idézhetnénk még Mantegazza, Eulenburg, Kornig, Niedner, Stark, Beale, May, Schüller, Hufland, Ebing, Breuning és számtalan más orvos nyilatkozatait. De már a felhozottak is elegendők arra, hogy a férfivilág ne kiaszott iparlovagok és vallásgúnyoló gigerlik racslizására hallgasson, hanem a józan észre. Ami pedig azt a másik, kétely alakban fölvetett önámítást illeti, hogy vajon lehetséges-e az önmegtartóztatás: elég említenem, hogy a pogány Rómában, amely erkölcsileg igen mélyre süllyedt, e kérdést soha sem vetették föl. Róma Veszta-papnőiben az önmegtartóztatás példáit szemlélte, ezért tüntette ki őket és ha megfeledkeztek magukról, halállal büntette. Tehát a pogányság igen is hitt az önmegtartóztatás lehetőségében. Amikor tehát a modern társadalom tagadja a tiszta élet lehetőségét, mélyebbre süllyedt az erkölcstelen Rómánál. Ismerjük ezeknek az álprófétáknak determinista frázisait, amelyekkel a lobbanékony ifjúságot a bűnbe kényszerítik. „Mint a lélegzés — mondják — mint a szívdobogás és a vérkeringés, olyan a nemi bűn: magától jön, nem tehetsz róla. Azért bárgyúság magadat megtagadni, ostobaság arról lemondani, hiszen a természet vastörvényeinek ellenállni nem lehet”. Nos, ezeknek rövid a válaszunk: menjetek és tépjétek ki a földből az akasztófákat, nyissátok ki az összes börtönöket és fegyházakat, égessétek el az összes büntető kódexeket. Ha nincs akaratszabadság, nincs felelősség és akkor minden büntetés égbekiáltó gonoszság, merénylet a szűztiszta természet ellen. Valóban csodálatos az a törekvés, amellyel máma mindent patológiának akarnak minősíteni a hitetlen pszichiáterek. Olyan bűnöket, amelyekért hajdan Isten Szodomát és Gomorát tüzes kénkőesővel pusztította el a föld színéről, ki akarnak venni a felelősség, következőleg a büntető kódexek hatásköre alól. Németországban már 10 évvel ezelőtt nagy mozgalom indult meg ー különösen a felsőbb osztályokban és a katonai körökben ー hogy a homoszexualitásra vonatkozó büntető paragrafust ejtsék el. Petíciókat menesztettek a Reichstagba számtalan aláírással, ideggyógyászok és orvosok írtak tudományos értekezéseket, melyekben e perverz és közbotrányt okozó nemi hajlamnak a higiénia nevében nem csak elnézést, de jogokat is követeltek. Sőt, egyes egzaltált homoszexuálisok egyenesen egy harmadik nemről, az urániak neméről kezdtek fantáziálni és a maguk számára is követelték a jogegyenlőséget a másik két nemmel: a rábeszélés és a csábítás jogát. Ily feneketlen piszokba, valóban, még Szodoma lakói sem feküdtek bele. De ha egyszer az úri morál logikája szerint kezdünk gondolkozni, nem állhatunk meg a félúton: le kell süppednünk a Szent Pál-korabeli Korinthus mocsaráig. Ha minden jó és szép, amire a természet ösztönöz, ha a megtartóztatás ártalmas az egészségnek, ha a szenvedélyek hullámainak gátat vetni nem lehet: akkor valóban szabadságlevelet kell kiállítanunk a Nietzsche-féle szőke bestiának és a Schwarzerbe kell zárnunk mindazokat a közveszélyes erkölcstanítókat, akik erényes és tiszta életre oktatják az ifjúságot. IV. A természet bosszúja.
Szerencsére más a természet szava és más a degenerált erkölcsi nyomorékoké. A természet a legigazságosabb bíró, de egyszersmind a legirgalmatlanabb. Amiről nem tehetünk, ott a természet nem áll bosszút rajtunk sohasem. De rögtön a büntetés pallosát suhogtatja fejünk fölött, mihelyt a józan ész ítélete ellen az egyed vagy a faj vesztére törünk. A falánkság, az iszákosság gyászos következményei a szervezetre nézve ismeretesek. A természet bosszút áll, mert az egyén jóléte forog kockán. Ez a szigorú őrködés azonban ezerszeres ott, ahol a faj fenntartásáról van szó. A szexus csillagzata a világtörténelem tanúsága szerint végzetes volt. Ahol a szexus ütötte föl fajtalan fejét, ott a pusztulás útjára tértek a nemzetek. Róma lehanyatlott, mikor Vénusz vulgivaga és Bacchusz karonfogva tartották bevonulásukat az örök városba. Görögország géniusza azonnal elhomályosult, mihelyt Epikur szelleme gyúrta át a lelkeket. Ugyanígy tűntek el az idők iszapjában a szkíták és a perzsák, így degenerált a germánnal szemben a latin faj és így pusztulnak testileg-lelkileg a kicsapongó emberek napjainkban. Ez a természet bosszúálló lángpallosa. Mert minden olyan nemi élet, mely a családon kívül, azelőtt vagy amellett történik, gyöngíti vagy apasztja az ősforrást az emberben, a nemzet életgyökerét mérgezi meg. És itt egy szomorú stációnál kell pillanatra megállapodnunk: a nemi betegségek stációjánál. A természet itt kérlelhetetlenül bosszút áll az egyén fölött, aki fajfenntartó forrásaival visszaél. Dr. Nékám szerint, aki a nemi bajok terén kétségtelenül szaktekintély, egyszerűen hajmeresztő az az egészségügyi kár, mely a nemi szabadosságból származik. A prostituált nők — az úri morál siralmas áldozatai — szerinte csaknem kivétel nélkül fertőzöttek és minden bordélyház gazdag vizű forrása a legkülönfélébb fertőző betegségeknek. Poroszországban a legutóbbi 15 év alatt megkétszereződött a nemi bajosok száma. Száz diák közül Lembergben 22, Berlinben 25, Varsóban 35 volt nemi bajos. Magyarországról nincsenek pontos statisztikák. De azt tudjuk, hogy csak Budapesten 10 év alatt 80 ezer nemi beteget ápoltak 8 millió korona költséggel. 1913-ban pedig az egész országban nemi betegség elleni kezelésre jelentkezett 434.732 új egyén. Ezt a számot a kórházak bejegyzett adatai nyomán állították össze. Ezt véve alapul abban az évben az összes nemi betegeket Magyarországon kétmillióra tehetjük. Ha csak a katonaságot vesszük kutatásaink alapjául, a kép még elszomorítóbb. A háború előtt ezer katona közül Angliában 107, Olaszországban 93, a monarchiában 62, az oroszoknál 40 volt nemi bajos. Mi tehát a harmadik helyen állottunk. De ha a monarchia két felét vesszük kiindulópontul, Magyarország vezet. Az osztrák nemi bajos katonák úgy aránylottak a magyarokhoz, mint 55:124-hez. Ha pedig Magyarországon a nemzetiségek szerint vizsgáljuk a katonákat, fájdalom, a magyaré az elsőség, amennyiben itt 1000 katona közül 105 a nemi bajos. Csak legújabban ragadta el tőlünk ezt a szomorú dicsőséget az oláh. E számok súlyát akkor érezzük a maga teljes valóságában, amikor megfontoljuk, hogy e statisztikák alapján a mozgósított 5 millió katonánkból 300 ezer volt nemi beteg, ami körülbelül 5 hadtestnek felel meg.[4] Ez is a természet bosszúálló pallosa. Még elszomorítóbb azonban, hogy ez a bosszúálló pallos — akárcsak a világháború fúriája — a vétkes mellett gyakran lesújt az ártatlanra is. Hányszor áll az ifjú menyasszony ott az oltárnál a férfi oldalán mosolygón, boldogan, telve egy tündéri jövő ábrándjaival. És hányszor váltják föl e boldog mosolygást már néhány nap múlva a keserű kiábrándulás torzvonásai, amikor a fiatalasszony tudatára ébred annak, hogy a férfi fizetett szerelemben már rég elhasználta életerejét, elpazarolta azt, amit semmiféle sporttal visszaszerezni nem lehet. Tragédiákat lehetne írni ama szerencsétlen nőkről, akik férjük bűne miatt nem részesülhetnek anyai örömökben, vagy akik szeplőtlenül léptek házasságra, de abban egy lelketlen férfi undok nemi betegségének estek áldozatul. És tragédiákat lehetne írni ama szerencsétlen, ártatlan gyermekekről, akiket már születésük előtt atyjuk bűne miatt halálra vagy gyógyíthatatlan betegségre ítélt a bosszúálló természet.
Minderről orvosi statisztikák beszélnek. És a hideg számok megdöbbentők. Dr, Rosenthal szerint a magtalanság 50%-a az ivarszervi bajokra vezethető vissza. Csak Németországban évenként 220 ezer gyermekkel kevesebb születik a nemi bajok következtében magtalan házasságok miatt, mint számítani lehetne. A tripper folytán vagy egyáltalában nem, vagy csak egy gyermek születik. A szifilisz a még meg nem született gyermek életét is megtámadja. E betegség eredménye néha a gyermek megvakulása. Aztán rengeteg emberről átöröklődik a baj az ivadékra és mint elme-, mirigyvagy csontbaj jelentkezik. Így végez a férfi könnyelműsége vagy lelketlensége generációkra szóló faji kútmérgezést. Így hívja ki az úri morál a kérlelhetetlen természet bosszúját. De ne folytassuk e szomorú témát. Nézzük inkább most ezzel szemben a társadalom lelkiismeretbeli kötelességeit. V. Társadalmi lelkiismeret. Ahol a természet oly fényes bosszút áll, ott a társadalom nem maradhat ölbe tett kezekkel. A társadalomnak az úri morál letörésére kötelessége közbelépni. Kötelessége annál is inkább, mert ő is bűnös abban, hogy a dolog ennyire elfajult. Igaza van Vera jegyesének, amikor így panaszkodik: „Hidd el, Vera, minket a társadalom tesz tönkre, mert a titkos bűnt nemcsak tűri, de támogatja és semmiféle korlátokat nem állít föl…” Igaza volt, mert a mai társadalom az úri morál melegágyait nemcsak tűri, hanem favorizálja is. Gondoljunk csak mindenekelőtt a hatóságilag szabályozott prostitúcióra. Először is mennyi anyagi kárt szenved ebből a társadalom. Németországban ezermillió márkára becsülik azt a pénzt, amit ott a férfiak évenként elköltenek a prostituált nőkre. Mennyi kórházat, iskolát, árvaházat lehetne ebből alkotni! Ez azonban csak az anyagi veszteség. Az egészségügyi következményekről az imént volt szó. De a társadalom különösen azért az etikai, vagy ha tetszik lélektani káros befolyásért felelős, melyet a hatóságilag engedélyezett és rendőrileg szabályozott prostitúció az ifjúság lelkivilágára gyakorol. Mert ezáltal a bordélyházi élet a törvényszerűség, a megengedettség látszatát ölti magára, sőt a bukott nők rendőrorvosi felülvizsgálata által a veszélytelenség hiedelmét kelti az ifjúságban, így aztán az úri morál gyakorlatáról lehull a becstelenség bélyege és a szabados nemi élet, akárcsak a kávéházak és a mozik látogatása, társadalmilag közömbös cselekedetté lesz a közvélemény szemében. Ezért felelős maga a társadalom az erkölcsi métely horribilis pusztításaiért. Ezért helyezkedik a protestáns Paulsen a prostitúcióval szemben az eddigi tűrés és rendőri szabályozás helyett föltétlenül a rendőri üldözés álláspontjára. De nemcsak a prostitúció erkölcsi posványa, hanem az az egész légkör is, melyben férfiaink élnek, szintén a hatóság oltalma alatt van telítve csábító érzékiséggel. A varieték, kabarék, mozik, zugszínházak és orfeumok fülledt levegőjéből a fiatalember nem visz egyebet haza, mint fantáziája és nemi ösztöne érzéki fölizgatását. És hányszor nem haza, hanem először máshova viszi őt innen a fölcsigázott szenvedély?! Színházaink nagyrészt méltatlanok lettek kulturális hivatásukhoz, többé-kevésbé a szertelen érzékiség szolgálatába szegődtek. Fővárosi napilapjaink egy része a kerítő szerepére vállalkozik s tárcáiban, szerkesztői üzeneteiben, apróhirdetéseiben a kiélés és a szabad szerelem apostolának szegődik el. Csak nemrég egy vidéki lapban, amelynek 20—30 ezer előfizetője van, olvashattuk a következő apróhirdetést: Ki volna hajlandó megismerkedni egy komoly diákkal. Csak jóképű
tanuló bakfisok írjanak. „Boldogságom elvesztettem“ jeligére.
Tehát a modern sajtó a mi diák fiainknak ugyancsak jókor nyújt segédkezet a leány- csábítás és a könnyelmű utcai ismerkedés kipróbált módszeréhez. A legelterjedtebb fővárosi napilap, a „Pesti Hírlap” pedig ugyancsak nemrég „Lázadó leányok” címmel egy asszonytársaságnak azt a kérdését döntötte el: „Vajon elítélendő-e az a leány, aki csinos, de mégsem tud férjhez menni, viszont temperamentumánál fogva nem tud afehér leányság sivár állomásánál megmaradni?” Nos, ezt a kérdést Zsolt, a Pesti Hírlap viharedzett főmoralistája így intézte el: „Ha az illető leány önálló és kenyérkereső, bátran beszélhet a maga jogáról. Mert egy önálló nő magánéletéhez senkinek semmi köze. Az élhet szerelem dolgában férfias, szabad életet, ha jónak látja. Csak ne okozzon szabad cselekedeteivel senkinek se kárt, se bánatot.” Magyarán: paráználkodni igenis szabad férfinak és nőnek egyaránt. Csak ne okozzon vele másnak kárt vagy bánatot. Azért hiába is dörgi felénk a Sinai füstölgő hegyéről az öreg Isten: „Ne paráználkodjál”. Ez csak egy nagyon gyönge szemelvény a mi központi újságirodalmunk szelleméről. A magyar zsurnalisztika nem áll hivatása magaslatán: a népnevelés helyett megmérgezi a nemzet életgyökerét. A legszomorúbb azonban benne az, hogy a kútmérgezéssel szemben tehetetlenül áll a társadalom. Hiába, az anomáliák idejét éljük. Íme, a piaci kofa tejét rendőrileg felülvizsgálják, nyakig süllyesztik bögréjébe a laktein-mérőt és jaj szegény fejének, ha vizet mert önteni tejes köcsögébe. Ámde újságirodalmunk ízlést-erkölcsöt lábbal tipró ocsmány közleményeire bezzeg nem alkalmaz méregjelzőt senki sem. Különben nem jelenhetnének meg olyan közlemények, mint pl. a P. H. 1918. évi március 10-iki számának egyik novellája, amelyben az Egyház közkedvelt szentje, Nepomuki szent János, mint buja, házasságtörő pap szerepel, a szentgyónás pedig, mint a nőcsábítás eszköze. Jól jegyzi meg Nékám: „A pornográfiát csak egyes zugirodalmi termékekben üldözzük; de a legnagyobb lapokban és a leglátogatottabb színházakban kegyesen eltűrjük”. A kolera ellen egész lajstrom rendeletet bocsát ki a hatóság; de az erkölcsi métely biztosan ölő bacilusait szabadon hagyják tenyészni mindenütt. A tornatanárnak oklevélre van szüksége; szennytelen nevet és képesítőt követelnek a hivatalnoktól; jó előélet kell a kalauznak, hordárnak, éjjeliőrnek; sőt még útkaparó sem lehet az, aki írásban nem mutatja, hogy rátermett és becsületes ember. Csak egy lehet akárki: újságíró. És ilyen akárki forgatja sokszor a legveszedelmesebb fegyvert: a tollat. És ilyen akárki, ilyen erkölcsi nyomorék csap föl néha egy egész nemzet nevelőjének. Ilyen akárkire bízzák nem egyszer a fővárosi népkonyhát, ahonnan egy nemzet vásárolja szellemi táplálékát. És ilyen kútmérgezők lelketlen üzelmeit nem ellenőrzi államügyész, nem üldözi rendőr vagy detektív, hanem tűri, sőt védi egy alapjában hibásan fölfogott, a közvéleménybe eltorzítva átment forradalmi vívmány: a sajtószabadság. Itt csak önvédelemben bizakodhatunk. A társadalomnak talpra kell állnia és ezt a degenerált, idegen szellemű sajtót egy hatalmas, nívós, versenyképes keresztény sajtóval kell ellensúlyozni, mely keresztény légkört teremt egy új, egy friss és hivatásának magaslatán álló művészetnek és szépirodalomnak. Mert bizony pár évtized óta a művészetet és a szépirodalmat is az úri morál démonja sajátította ki. Szépirodalmunk előbb teljesítette nemes föladatát: fölrázta a nemzetet, hazaszeretetre lelkesítette az ifjúságot, a szerelemben isteni gondolatot látott és a szerelem lealacsonyítását a nő lealacsonyításának tekintette. Most ez a nézet járja: mi köze a morálnak a művészethez? A művészet szabad, nem tűr korlátokat és kikéri magának a transzcendentális világ minden gyámkodását. A művészet ー mondják ー a szépet keresi. Szép pedig mindaz, ami igaz, ami természetes. Nos, erről bővebben egy külön füzetben fogunk vitatkozni. Itt csak föltesszük a kérdést: vajon a modern művészetnek nincs már társadalmi rendeltetése? Vajon nem hivatása már a nevelés, a
szívképzés, a jobbá, nemesebbé tevés? És vajon mondható-e szépnek a modern filmek és a modern színpadok obszcén beállítása, amikor a durva realitások sáros csizmával tolakodnak be még a családi tűzhely szentélyébe is? Vajon öncél-e a művészet? És ha nem öncél, hanem a kultúra és a népnevelés eszköze, akkor a morálnak és a hatóságnak igenis köze van hozzá. A közveszélyes őrjöngőket a Schwarzerbe küldjük. Ámde ilyen közveszélyes őrjöngők azok a művészek, akik szabadalmat követelnek lelkűk egész kloakájának a kitálalására és ezt — a művészi szabadság szent nevében. Az úri morál leküzdésére ez utóbbi nem lehet közömbös gondolat. Szépirodalmunkat és művészetünket egy idő óta az eszmenyomor és az ideálok hiánya jellemzi legjobban. Hiányoznak belőle a vallásos és a hazafias motívumok. Pedig éppen e kettő volt mindig legtermékenyítőbb hatással a lángelmékre. Lope de Vega és Calderon elméjét a hazaszeretet és a vallás inspirálta; Rafael és Michelangelo ecsetjét a Végtelen, az örök Szép eszméje vezette, azért alkottak halhatatlan műveket. A mi művészetünk azonban nemzetközivé és felekezetnélkülivé vált. Íróink Nyugat felé kacsingatnak és Zola, Anatole France, Maeterlinck, Ibsen, Wilde Oszkáréknál keresnek termékenyítő motívumokat. Nem csoda, ha alkotásaik mind egy pont körül forognak, ha gondolkodásuk egyedüli tengelye a szerelem. Mintha a világon más téma nem is léteznék. Mintha nem volnának ezerszerte szükségesebb érzelmek, amelyek a művészettől várják művelésüket: a hazaszeretet, az önfeláldozás, a könyörület, az emberbaráti szeretet, egyszóval társadalmi életünk nélkülözhetetlen kellékei. „A szerelem szükséges a világon — írja a felejthetetlen olasz költő, Manzoni —, de van s lesz is belőle mindig elég. Valósággal nem használunk vele, ha művelésén fáradozunk, mert ezzel nem érünk el egyebet, mint hogy fölélesztjük s lángra lobbantjuk azt ott is, ahol arra nincs szükség. Vannak még más érzelmek, amelyekre a társadalomnak szüksége van, s amelyekre ugyancsak jó volna, ha az írók ráhangolnák a lelkeket. Ilyenek: a könyörület, a bocsánatesdés, a gyöngédség, a felebaráti szeretet, az önfeláldozás, a küzdés, a bátorság. Ezekből az érzelmekből soha sincs elég és dicsőség az íróknak, akik az embereket ezekben segítik. De abból, amit szerelemnek nevezünk, szerény számítással legalább is ezerszerte több van, mint amennyire szüksége volna tiszteletreméltó fajunknak az önfenntartásra. Azt vélem tehát, hogy oktalan munka ezt az érzelmet irodalmi művekkel folyton éleszteni s erről annyira meg vagyok győződve, hogy ünnepélyesen kijelentem: hogy ha akár csodalátomásban s elragadtatásban a szerelemnek legékesszólóbb megnyilatkozásai jutnának is eszembe s szebben tudnék írni róluk, mint ahogy eddig ember írt: nem fognék tollat a kezembe, hogy csak egy sort is papírra vessek belőle; annyira bizonyos vagyok benne, hogy megbánnám.”[5] Így ír Manzoni, Fogazzaro mestere. És igaza van. Mert kérdem: micsoda mélység és bőség az, mely az emberi lélek kimeríthetetlen gazdagságát, a szív összes érzelmeit az egyetlen szerelem medrébe szorítja? Ez az irányzat az elgyöngült, a degenerált lélek betegeskedése. Az egészséges lélek ezeket a folytonos moll-fortyogásokat nem ismeri. Ha ellenállásra, ha önfegyelmezésre, ha harcra és küzdelemre s az úri morál teljes kiküszöbölésére akarjuk ránevelni a férfivilágot, akkor az örökös szerelmi csicsergést, a holdkóros álmodozást egy erőteljesebb, egy acélosabb, egy gerincesebb gondolkodásnak és akarásnak kell fölváltania. És ezzel elérkeztünk a probléma megoldásához. VI. Vallásos lelkiismeret. Mindenki megegyezik abban, hogy a mostani állapotok a morál terén tűrhetetlenek. Abban is egyetértünk, hogy az erkölcsi színtáj emelésénél a már letárgyalt társadalmi teendőkön kívül legfontosabb egyéni tényező az akaratedzés. Amióta ugyanis az első bűn lefokozta emberi természetünket, azóta megbomlott abban az istenadta összhang. Azóta csak a külső világban vagyunk urak; saját házunkban, a lélek világában akárhányszor fejetlenség uralkodik. Ez a modern ember legnagyobb megaláztatása.
A modern ember azt hiszi, hogy király, pedig koldus. Az igaz, eszünk a magasba ragad, akaratunknak nincs akadálya az anyag részéről. Átfúrjuk a hegyeket, dacolunk a hullámokkal, meghódítjuk a levegőt: de szenvedélyeinket csak nem bírjuk megjuhászítani. Szembeszállunk a viharral, megfékezzük a villámokat is, de a gonosz indulat bennünket teper le. Háborúkat folytatunk, várakat veszünk be mozsár-ágyúinkkal; országokat hódítunk, világbirodalmakat törünk össze borzalmas fegyvereinkkel. De van egy küzdelem, amely belül folyik le, és amelyben folyton elbukik az ember: a gonosz indulatokkal való küzdelem. Ám az ember csak úgy remeke a teremtésnek, ha nem csak a külvilágban, hanem a saját lényében is összhangot teremt; csak úgy bátor és hős igazán, ha megfékezi magában a szőke bestiát. Azért zengte már a pogány Ovid: Fortior est, qui se, quam qui fortissima vincit Moenia. Nec virtus altius ire potest.
„Bátrabb az, aki önmagát győzi le, mint aki bevehetetlen várakat vív meg. A vitézség netovábbja ez.” Ilyen győzelemhez azonban egy fejetlen országban, ahol bolsevikok uralkodnak, egy erős diktátorra van szükség: edzett akaratra, mely erőszakot alkalmaz. Az Evangélium is „violentiát“ emleget: erőszakkal ellenállni a rossznak, erőszakkal megtagadni magamtól mindazt, ami az ész és az isteni törvény normájába ütközik, tehát minden nemi gyönyört is a házasságon kívül. Ez más szóval önfegyelmezés, ez a keresztény aszkézis lényege. Ámde ilyen erőszak alkalmazásához az embernek erős motívumra van szüksége, egy zabolára, mely a fékezetlen szenvedélyt még az örvény széléről is visszaránthatja. Az a kérdés tehát, ki vagy mi fogja gyönge akaratomnak szolgáltatni azt a motívumot? Mi fogja belém nevelni azt az acélos, gerinces gondolkodást és akarást? Talán a sport, talán a koedukáció és a spártai nevelés? Talán a nemi fölvilágosítás és a nemi betegségek alapos ismerete? Talán az orvosi szuggesztió? Kétségtelenül az utóbbiak is. Főleg az orvos előtt fönséges tér nyílik a férfivilág erkölcsi nevelésére. Az orvos a nagy tömeg szemében egy magasabb rendű lény, akinek kijelentéseit a szavahihetőség nimbusza veszi körül. Tekintélyének súlyával óriási szuggesztív hatást érhet el a gyönge akaratnál, amikor a házasságon kívüli önmegtartóztatást nemcsak lehetségesnek, de szükségesnek is véleményezi. Mennyire megkönnyíti ezáltal az orvos az Egyház, a lelkipásztor, a szülő, a nevelő munkáját. Ámde az is igaz: csak megkönnyíti, de nem pótolja. Mert éppen a döntő pillanatokban, a válaszúton az orvosi szuggesztió, mint a kámfor elpárolog, ha hiányzik az emberben az igazi, mély vallásosságból fakadó felelősségérzet. A modern akaratedző és jellemképző teóriák: a koedukáció, a spártai nevelés, a nemi fölvilágosítás sorra megbuktak, mert kihagyták programjukból a legfontosabbat: a felelősségérzet fejlesztését az ifjúságban. Mert egyrészt edzeni a test ellenállását, tompítani az ingereket, de másrészt tagadni a lelkiismeretnek istenileg kötelező szavát és a tízparancsolatot — annyi, mint az egyik kézzel lerombolni azt, amit a másikkal építünk. Ilyen tanok csak arra alkalmasak, hogy edzett kultúrbestiákat neveljünk a bűnre. Azt a violentiát azonban, azt az erőszakot csak egy hatalmas motívum fogja kicsikarni lelkemből, egy motívum, amelyből kicsendül a komoly zönge, hogy itt életről és halálról van szó. És azt a gyönge szabad akaratot csak egy abszolút kötelező tekintély tudata fogja megedzeni, amelynek hatalmában van engem felelősségre vonni ott is, ahol már a földi igazságszolgáltatástól nincs mit tartanom. Ezt a hatalmas motívumot csak a keresztény hit szolgáltatja nekem a lelkiismeret szózatában. Mert ez a szózat hitem szerint ugyanazt a törvényt diktálja nekem, amely a Sínai-hegyről dörögte felém: „Én vagyok a te Urad és Istened. Idegen isteneid ne legyenek énelőttem. Ne ölj. Ne orozz. Ne paráználkodjál, s felebarátod feleségét bűnre ne kívánjad.” És ha van élő hitem, e titokzatos hangnak
szinte érzem abszolút kötelező erejét. E hangban szinte hallom a füstölgő Sínai-hegy villámait dörögni és a gomolygó felhők páráján keresztül szinte látom a túlvilági szankció örök tüzét föllobbanni a törvényszegőkre. És látom a vízözön hullámait összecsapni a fajtalan nemzedék fölött és látom Szodoma és Gomora perzselő lángjait az ég felé törni és hallom Szent Pált a degenerált korinthusiak fülébe süvölteni: „Ne ámítsátok magatokat. Sem a paráznák, sem a házasságtörők, sem a puhák nem fogják bírni az Isten országát.” Ez egy hatalmas motívum nekem, amely a kötelesség abroncsával veszi körül az ingatag szívet, amely az élet összes körülményei között megállja a helyét és megedzi a szabad akaratot. Ez az istenfélelem motívuma. Az istenfélelem az egyedül erős motívum, de sajnos, éppen ezt az erős motívumot mellőzi a modern világ, amikor önfegyelmezésről és akaratnevelésről beszél. A mély és komoly akkordokat még a modern vallásos ember is ki akarja küszöbölni lelke zenéjéből. A legtöbb ember még az Isten fogalmát is kész meghamisítani, csak hogy ne hallja lelkiismeretében azt a fenyegető túlvilági szózatot. Nekik az Isten csak az abszolút Jó, csak az abszolút Szép, csak az abszolút Irgalmas, azért nem szeretik hallani róla az abszolút Szent és az abszolút Igazságos predikátumát. A modern érzelgős keresztény fantáziája Istenben egy gerinctelen bálványt rajzol magának, akinek a szája méz, a keze cukor. És ha egy bátor egyházi szónok ki meri ejteni ezt a szót, hogy pokol, a modern ember, mint egy megriadt paripa az örvény szélén, ágaskodni kezd és kiszalad a templomból. Micsoda fogalmuk van ezeknek Istenről, vagy inkább kérdem: micsoda fogalmuk van ezeknek a természetéről? Vajon a természet csupa napsugár? Bizony akárhányszor beborul az ég, zuhog a zápor, dörög és villámlik. Mi, gyarló emberkék azt mondjuk ilyenkor: csúnya idő van. Pedig az a haragosan borús ég, az a romboló villám éppúgy a természet tökéletessége, mint a szelíden mosolygó napsugár. így vagyunk az Istennel is. Nagy tévedés volna azt gondolni, hogy az Isten csak mosolyogni tud ránk. Ha ezt tenné, nem volna Isten, mert hiányozna benne egy nagy tökéletesség: a harag. Ami ugyanis a villám az égen, az a harag az Istenben: egy romboló erő, amely azonban helyreállítja a megzavart rendet. Az igaz, fölriadunk és összerezzenünk, amikor halljuk a recsegő égzengést. Ami azonban utána következik, az jóleső csönd és nyugalom: mert a feszültség megszűnt s a lecsapó villám nyomában az ég és föld közötti ellentét elsimult. Ilyen ellentét van néha ember és Isten között. Isten azt mondja: „Serva mandata”. Tartsd meg a parancsolatokat, beleértve a hatodikat és a kilencediket is. Az ember azt feleli: „Non serviam!” Nem szolgálok. Íme, a feszültség ég és föld között. Ekkor Isten kezébe veszi a harag mennykövét és mutogatja a lázadó embernek. Hogy ha ez sem használ, lecsap és egy rettenetes lángtengerben hozza helyre a megzavart egyensúlyt, egy lángtengerben, melynek neve: pokol. Ez a mi Istenünk. Mint a viharzó tenger, haragjában is fönséges és szép. A harag az ő isteni lényegében nagy tökéletesség, sőt bátran mondhatjuk: nagy jótétemény az emberek iránt. E szóban: pokol, valami hatalmas ösztön rejlik a jóra. Lehetnek az ember életében pillanatok, amikor semmi sem használ: sem szeretet, sem irgalom, sem becsület, sem egészség, hanem csak az a rettenetes szó: örök pokol. Tépjük ki csak a szívekből a lelkiismeret szavából kicsendülő örök szankciót és azzal eltéptük azt az utolsó zabolát is, amely sokakban még visszatartja a Nietzsche-féle szőke bestiát. Ahol az ifjúság pokol és mennyország fölött szabadon gúnyolódhat, ahol a tízparancsolatot madárijesztőnek, a lelkiismeret szavát autoszuggesztiónak szabad tekinteni: ott nevelhetünk, igen, pazarló gigerliket, parfümös nőcsábítókat és úri morálban tobzódó Übermenscheket, de jellemszilárd és akaratedzett embereket soha. Mert ehhez istenfélelem kell. A szabad akaratot csak egy abszolút tekintély kötheti meg, az ő örök és az élet minden viszonyára elegendő túlvilági szankciójával. VII.
Igazi lovagiasság. Vallás nélkül és isteni törvény nélkül az úri morál pusztító árját nem lehet megállítani. Annál kevésbé lehet, ha a vallás és isteni törvény ellen dolgozunk. A radikális feminizmus az összes erkölcsi, szerinte „konvencionális” korlátok ledöntésében látja az orvoslást, szabad szerelemmel és szabad anyasággal akarja megfejelni az úri morált. Vagyis: a nő süllyedjen le a férfiúhoz, szervezze meg az úri morál mellé a maga női morálját s az egyenlőség a romlásban is teljes lesz. Nem, ez nem megoldás. A nő ne alacsonyodjék le a férfiúhoz, hanem inkább emelje föl a férfit magához. Legyen minden leány Vera, de nem a halálban, hanem az elvekben. Ha a nők jogegyenlőséget akarnak az államban a férfiakkal, ám vívják ki elsősorban a férfiak részére azt az erkölcsi kultúrfokot, amelyet Vera hirdetett: a teljes etikai egyenlőséget. Ez volna az igazi feminizmusnak legnagyobb diadala. Ámde jegyezzék meg a nők, hogy az nekik csak akkor fog sikerülni, ha a férfiútól nemcsak szennytelen előéletet követelnek a házasság előtt, hanem annak nélkülözhetetlen előfeltételét is: vallásosságot. Mert higgyék el a nők: csakis a vallásosság biztosítja számukra a férfi lovagiasságát, szerelmét, hűségét a maga fennkölt, ideális szépségében. Nem lovagiasság az, midőn a férfi így gondolkodik: „Nem ártok neki, hiszen úgyis bukott nő, csak keresethez segítem”. De igenis lovagiasság, midőn megmozdul benne a vallásos lelkiismeret s azt kérdi magától: „Szabad-e egy kifosztott hulláról még egy ruhadarabot letépni? Nem-e becstelen rablás ez és halottfosztogatás?” Íme, a vallásosság az igazi lovagiasságnak föltétele. De nemcsak a lovagiasságnak, hanem az igazi szerelemnek is. Vera jegyese így panaszkodik: „Hidd el, Verám, mi ifjú életünk tapasztalatlanságával taposunk bele a posványba. Mi a pillanatok életét éljük és pillangók gyanánt virágról-virágra szállunk.” Nos, a vallásos lelkiismeret azt mondja a férfiúnak, hogy a szerelem székhelye nem a testben, hanem a lélekben van; hogy a szerelem nem az érzéki szenvedelmek pillanatnyi fölhevülésében áll, hanem két léleknek kizárólagos odaadásában, mélységes bensőséges egybeolvadásában, ahol válni, elszakadni, szabadon szeretni lélektani szörnyűségek és szentségtörések. Azért a nő csak egy hívő, vallásos férfi szerelmében bízhat meg teljesen. Mert az ilyen férfi az oltárnál hazugság nélkül mondja ki az örök hűség esküjét. Mert az ilyen hitvestárs szerelme meg fog küzdeni minden zivatarral, minden kísértéssel, még az idővel is, mely magával hozza a ráncokat s az öregség gyarlóságait. Ámde az a férfi, akinek szerelme vallásosság híján csak mennyasszonya külső bájaira támaszkodhat, reszkessen, amikor kiejti ezt a szót: örökre. Mert az ifjúság egyszer elhervad, a szép arc elrútul, a fehér fogak kihullanak és a fekete haj megőszül. És akkor mi tartja majd lebilincselve a szívet, ha a vallásosság hatalma hiányzik? A nőnek tehát elegendő garanciát a férfiúban csak a vallásosság nyújthat. Mert örök szeretet örök alapot kíván és örök alap csakis az örök Isten lehet. Azért szent Lajos francia király jegygyűrűjébe az Üdvözítő képét metszette bele egy liliom és százszorszépből font koszorú keretében. A kép mellé a gyűrű karikájára e három francia szót vésette: Dieu, Patrie, Marguerite; — Isten, Haza, Margit (ez volt nejének neve). Vajha minden férfi ezt a három nevet vésné nemcsak a gyűrűjébe, hanem kitörölhetetlen betűkkel a szívébe is, akkor nemcsak jó hazafiaink és jó keresztény családapáink volnának, hanem elsősorban vallásos és lovagias férfiaink és csakhamar elapadnának az úri morál testi-lelki mételyt terjesztő forrásai. Lásd bővebben az úri morál irodalmi vitáját: Filó Károly: Veraizmus. Katholikus Szemle. 1903. Január. Ebből merítettük a tárgyunkra vonatkozó irodalomtörténeti adatokat. [1]
Lásd Temming: Szexuális élet és férfivilág, amelyhez Nékám Lajos dr. írta az előszót. Akinek csak a szaktekintély imponál, az ennek az előszónak vegye fontolóra minden sorát. [2]
[3]
U.o. 12. l.
[4]
Újabb statisztikák sajnos még nem álltak rendelkezésemre, de kétségtelen, hogy a háború alatt ez a szám aránytalanul fölszökött.
[5]
Idézve Prohászka: A diadalmas világnézet. 181. l.
Nyomtatható változat
