Martinovich Sándor: Atheista-e a modern tudomány?
Nebukadnezar, az ókor dölyfös királya, büszkén állott egy napon királyi palotája erkélyén s kéjelegve szemlélte a lábainál elterülő világvárost: Babilont. És hogy szemeit végiglegelteté a város kertjei és házsorai felett, amelyeket ő varázsolt elő a sivatag homokjából, szíve kevélységgel telt el az Isten ellen és ajka e káromló szavakra fakadt: „Nemde ez az a nagy Babilon, amelyet én építék magamnak nevem maradandó dicsőségére? Hol vagy te nagy Jáhve, hogy örök csúfságot izenjek neked, én, Babilon hatalmas királya!” Mint palotája erkélyén e dölyfös király, úgy áll a modern korszellem is a kultúra magaslatán. Ittas szemmel, öntelt lélekkel méri végig a tudományok vívmányait. A vasutat, amely a tüzet és a vizet, ezt a két békülhetetlen ellenséget, egy közös igába fogta be; a teleszkópot, mely betör a csillagok birodalmába, hogy kifürkéssze a nagy mindenség titkait; a mikroszkópot, amely felkavarja a láthatatlanok titokzatos világát; a higiénát, amely birokra kél a halállal; a technikát, amely meg akarja szüntetni a távolságokat és immár diadalmasan neki indul, hogy meghódítsa a legmakrancosabb elemet: a levegőt. És akárcsak egykor Nebukadnezar, úgy a modern korszellem is beleszédül felfedezéseinek mámorába és mint Babilon büszke királya, elbizakodottságában ő is azt kiáltja: „Hol vagy te, Isten, akinek a modern csillagászat elsöpörte lakóhelyét? Hol vagy, Alkotó, akinek a teremtésére rácáfolt az őslénytan; akinek a dogmáit észelleneseknek jelenti ki a modern bölcselet és akinek gondviselését teljes mértékben pótolja a legifjabb tudomány: a szociológia?” De csodálatos jelenség! Ma, mikor a tekintély elvének megdőltéről beszélnek, a modern hitetlenség mégis, midőn a tudomány nevében hadat üzen Istennek, nem annyira belső érvekre hivatkozik, hanem inkább egy sokkal kényelmesebb utat választ: a külső tekintélyt tolja előtérbe. A tudomány emberei — halljuk vajmi gyakran — régóta lemondtak a kereszténységről, mert belátták, hogy hit és tudomány, mint két békülhetetlen ellenség áll egymással szemben. Már a latin közmondás is azt tartja: Tres physici duo athei. Három természettudós között kettő bizonyára atheista. Vagyis a gondolkodók már rég leszámoltak a hittel. E kijelentésektől hangos az antikeresztény irodalom. Újságok és röpiratok az előkelő póz minden árnyalatát igénybe veszik, hogy elhitessék az avatatlanokkal azt a szofisztikus egyenletet: tudomány annyi, mint hitetlenség; műveltnek lenni annyi, mint eldobni a hitet, mint babonát és előítéletet. Kultúrember manapság nem foglalkozhatik többé a vallás problémáival. Egyszóval a kereszténység
túlhaladott álláspont, mert a természettudomány már rég aláásta azt a kettős alapot, amelyre támaszkodik: az Isten létét és a lélek halhatat-lanságát. S ezek a szirénahangok a modern ember fülében visszhangra találnak. Az efféle nagy mondások sokakat elkábítanak. Divattá lesz az istentagadás. Mert hiszen nemcsak ruházat és külsőségek dolgában van divat. A példa szuggesztív hatalma talán sehol sem oly ragályos, mint a valláserkölcsi kérdések birodalmában. Hogyisne inogna meg a nagy tömeg, amikor mintegy fényes kirakatban feltárják előtte a modern kultúra káprázatos gyümölcseit és aztán előkelő gesztussal kijelentik neki: „Lám, azok a nagy szellemek, akik mindezt kitalálták, szakítottak a kereszténységgel és az atheizmusban keresték a jövő üdvösségét.” Az persze egészen más kérdés: igaz-e ez a nagy garral hirdetett összefüggés az atheizmus és a modern tudomány között. Hogy e kérdésre megfeleljünk, előbb egy általános megjegyzést kell előrebocsátanunk. Az ember veszedelmesen hajlandó arra, hogy a ruházatból következtessen valakinek intelligenciájára, a külső csillogásból a tartalom értékére. Pedig a tapasztalás számtalanszor kiábrándít e rossz szokásunkból. Így vagyunk a világszemléletek terén is: egy-egy világnézet külső helyzetéből, megjelenéséből mérlegelhetjük annak belső értékét, holott a történelem számtalanszor kiábrándíthatott volna már ebből a hamis következtetésből is. Krisztussal pl. szemben állt a zsidóság egész írástudománya. Látszólag nyilván náluk volt az igazság. És mégis ma az írástudók Talmud-bölcsessége közmegvetés tárgya. Később a görög bölcsesség nevezte a kereszténységet „τόλμημα βάρβαρον” egy barbár agyvelő kinövésének s Athén és Róma gnosztikusai csak amúgy félvállról néztek le az evangélium egyszerű tanára. De már szent Jeromos elmondhatta róluk: „Vix in angulo otiosi eos senes recolunt. Rusticanos et piscatores nostros totus orbis loquitur, universus mundus sonat.” „Alig hogy egy-két tétlen öreg úr foglalkozik még az ő bölcseletükkel. Míg a mi műveletlen halászaink tanától visszhangzik az egész földkerekség.” De azért Izraelnek magának is káprázott a szeme, amikor a művelt pogányokkal lépett érintkezésbe: szégyellte apái vallását és hajlandó volt leborulni az otromba bálványok előtt. Pedig mily égmagasan állott felette a barbár zsidó nép monotheizmusa a régi kultúrnépek: Egyiptom, Babilon, Asszur, Athén és Róma politheizmusánakl Hasonlókép bizonyos ma az is, hogy a katakombák lenézett filozófiája óriási fölényt képviselt a római paloták epikureizmusa felett és hogy Thabais zordon pusztáiban a remeték mennyivel több igazságot tanítottak, mint azok az elsőrangú professzorok a csillogó Alexandria és a büszke Athén bölcseleti iskoláiban. Tehát külsőleg imponáló kultúra és tartalmi igazság nincsenek mindig egyenes arányban egymással. S ha ez általában igaz, miért volna akkor éppen csak a XX-ik század kivétel? Még ha a kereszténységgel szemben állást foglalna a természettudomány, még akkor sem következnék, hogy szükségképen neki van igaza. Mert, hisz amire e szembehelyezkedésnél hivatkozhatnék: a materializmus, az atheizmus és pozitivizmus nem tények, hanem bölcseleti szisztémák, amelyek nem a közvetlen tapasztalás, hanem a metafizika terére tartoznak; a metafizikában pedig a természetbúvár nem illetékes bíró. Ha tehát az összes természettudósok kórusban kiáltanák: „Nincs Isten, nincs halhatatlanság”, a keresztény világszemlélet még akkor is nyugodtan és emelt fővel válaszolhatná: Quid inde? Mi következik abból, hogy ti így beszéltek? Eszerint rövidesen napirendre lehetne térni ama közmondás felett: Tres physici duo athei. Akár igaz, amit ez a közmondás mond, akár nem, bizonyos, hogy a vallás értékére nézve egészen közömbös. Hitbeli dolgokban a profán tekintély nagyon kicsiny erejű argumentum.
De nézzük csak az érem másik oldalát. Ha a természettudósok tekintélye magában nem esik is döntőleg a mérlegbe, mégis nagy annak a lélektani értéke. Hiába, a nagy emberek szavát hajlandók vagyunk az igazság nimbuszával venni körül még akkor is, ha nem szakemberek azon dolgokban, amelyekről nyilatkoznak. Ha tehát a természettudósok valóban úgy beszélnek, hogy hit és tudomány összeférhetetlen, akkor ez egy olyan tekintélyi argumentum, mely elektrizálja a tömegeket és sokak vallási meggyőződésére döntő befolyást gyakorol. Mert hiszen — így gondolkozunk — ha valaki, akkor ezek az éles eszű emberek, akik otthonosak a természet titkaiban, akik ismerik a nagy világgépezet minden kerekét, ezek a szellemi matadorok csak láthatták a különbséget hit és tudomány között. És ha elvetették a hitet, ezt is a tudomány nevében tették. Innen az atheisták lázas törekvése, hogy a modern szellemóriásokat a maguk tábora számára foglalják le. Ezzel a fogással — úgy remélik s bizony nem ok nélkül — a tömeg előtt megnyerik a csatát. Ámde éppen azért a keresztény apológiának is résen kell állnia és ellenőriznie a tudomány embereinek vallási nézeteit. Felül kell vizsgálnia azt a hírhedt közmondást: „Tres physici duo athei“, vajon igazán a tapasztalásból merítették-e? És ha nem, akkor megfordítjuk a kardlapot és visszaverjük az ellenfelet azzal a fegyverrel, amellyel támadott. Igen — mondjuk mi is — ha valaki, akkor ezek az éles eszű és sastekintetű természetbúvárok láthatták tisztán az ellentétet vallás és tudomány között. És ha látták, bizonyára volt bennük annyi bátorság, hogy mint babonát eldobták maguktól a hit dogmáit. És ha nem dobták el? Ha ezek a szellemi matadorok leborultak az Alkotó előtt és imádták a személyes Istent? Ha ezek a lángelmék levett kalappal haladtak el a templomok előtt és halálos ágyukon a szentségek vétele által tettek fényes hitvallást a halhatatlanság dogmája mellett? Nem erős bizonyíték-e ez akkor amellett, hogy nincs ellentét hit és tudomány között? Már most hogyan is állunk a nagynevű tudósok vallástalanságával? Két alapos német munka győz meg erről bennünket a statisztika száraz adataival. Az egyik Dennert könyve: Die Religion der Naturforscher. A másik Kneller nagy feltűnést keltő műve: Das Christentum und die Vertreter der neueren Naturwissenschaften.[1] Ezek sorra veszik a tudomány korifeusait, a nagy felfedezőket, a nagy úttörőket, akik előtt hívő és hitetlen egyaránt kalapot emel, akik alapos tudásukkal és korszakalkotó felfedezéseikkel a tudomány csarnokaiban örökérvényű helyet biztosítottak emléküknek. Aztán behatolnak nyilvános és privát életükbe, kutatják vallás-erkölcsi nézeteiket és az eredmény? — csúfságos vereség az atheizmusra nézve. Lássunk csak néhány kiválóan fényes nevet az előkelő galériából, néhány elsőrangú csillagot a tudomány egén, hogy aztán a végén egy grandiózus statisztikával tegyük örökre nevetségessé azt a légből kapott közmondást: Tres physici duo athei. Kezdjük szemlénket a legmodernebb szaknak: a villamosság tanának képviselőivel. Éppen e legmodernebb tudományág állítja kiváló képviselőinek egész sorozatát a keresztény apológia csatasoraiba. A XÍX-ik század arculatát annyira átalakító titokzatos villamos erő felfedezése és kiaknázása jórészt három férfiú érdeme, akiknek nevét minden iskolás gyermek és minden szerelő ismeri: Galvani, Volta és Ampere. Ámde azt már csak kevesen tudják, hogy ugyanezek mindhárman buzgó kath. emberek voltak; hogy Galvani, aki felfedezte az úgynevezett állati elektromosságot, szent Ferenc harmadik rendjébe tartozott; hogy Volta, az elektromos áram felfedezője, mélyen vallásos ember volt, aki naponkint hallgatott szentmisét, nyilvános tereken magyarázta a
katekizmust a szegény gyer-mekeknek és mindennap elmondotta az olvasót; hogy Ampere, akiben egy egész új tudományágnak, az elektrodynamikának megalapítóját tiszteljük, aki a mathézis, az állattan s a növénytan terén is szaktekintélynek küzdötte fel magát, hogy ez a nagy Ampere, amikor barátjával, Ozanammal összejött, rendesen az Istenre terelte a beszédet s ilyenkor — mint ez utóbbi beszéli — nem ritkán tenyerébe temette hatalmas, nyílt homlokát és felsóhajtott: „Mily nagy az Isten, Ozanam, mily nagy az Isten! És a mi tudásunk mily csekély! Íme a „tres physici, duo athei” legcsattanóbb cáfolata. Épp ilyen mélyen vallásos, buzgó keresztények voltak: Faraday, Ohm, Coulomb, Őrsted, Maxwell, Siemens, Hertz, Ruhmkorff, Röntgen és mások. A modern csillagászat bölcsőjénél szintén hatalmas triászt találunk; ezek: Kopernikusz, Keppler és Newton. Mind a három mélyen vallásos szellem, mind a hármukat eleven hitük sarkallta a kutatásra. Kopernikusz főmunkáját, amelynek a címe: De revolutionibus orbium coelestium (Az égitestek forgásáról) — III. Pál pápának ajánlotta. A mű előszavában kifejti, miért elégedetlen ő a régi geocentrikus világmagyarázattal. „Ez a régi asztronómia — úgymond — nincs összhangban az Alkotó bölcsességével s azért nem is lehet meg a természetben. Miután megvizsgáltam a világ mechanizmusát és a mathematikusok hézagosságát, fájdalommal töltött el a gondolat, hogy még eddig nem sikerült az égitestek forgásának biztos okát felfedezni, amely pedig hitem szerint csak egy végtelenül bölcs és tökéletes Mester műve lehet.” Íme: az Isten bölcsességében való rendületlen hit adta Kopernikusz kezébe a vezérfonalat, amely az egész eddigi csillagászatot felforgató heliocentrikus világrendszer felfedezésére, a föld mozgásának megállapítására vezetett. Hasonló vallásos érzület kalauzolta a protestáns Kepplert is korszakalkotó felfedezéseiben. „Be akarom bizonyítani — írja „Mysterium Cosmographicum” című művében, amelynek mottója a 18. zsoltár ama mondata: „Coeli enarrant gloriam Dei” (Az egek beszélik Isten dicsőségét) — hogy Isten, amikor naprendszerünket megalkotta, az eddig ismert öt bolygónak számát, arányát és mozgási módját tervszerűleg határozta meg”. És amikor felfedezte harmadik és legfontosabb törvényét, hirtelen feltárult előtte a nagy mindenség fenséges harmóniája és örömhimnuszt zengett az isteni Bölcsességről: „Nagy a mi Istenünk és nagy az ő hatalma és végtelen az ö bölcsessége. Dicsérjétek Őt, ti ég és föld és nap és hold és csillagok a ti nyelveteken. Dicsérjétek őt, ti mennyei karok. Dicsérjétek őt, ti kritikusai a mennyei harmóniának. Dicsérje őt az én lelkem is, Őt, az Urat, a Teremtőt, ameddig lehet. Legyen Övé a dicséret, a tisztelet, a dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.” Így fest a valóságban a természettudományos úttörők atheizmusa. Mily plasztikus példa arra, hogy a komoly tudás nem az atheizmushoz vezet, hanem a személyes és végtelenül bölcs teremtő Isten imádatához.
Méltó társként szegődik a két említetthez harmadikul Newton Izsák. A monda szerint egyszer diák korában egy almafa alatt ült a házuk kertjében. Egy alma, mely mellette esett le a fáról, hirtelen gondolkodóba ejtette és felvetette Newton elméjében a kérdést: vajon az a föld, amely magához vonzotta a lehulló almát, nem terjeszti-e ki vonzó erejét a magasabban fekvő testekre is, pl. a Holdra; és ha igen, az a holdpálya a Föld körül nem-e természetes eredménye e vonzásnak? És 17 évi kutató munka után e kérdésre határozott igenlő választ adott, amikor precíz matematikai számításokkal kimutatta, hogy ugyanaz a nehézkedési erő, amely az almát a földre hozza, tartja együtt és irányítja az összes égitesteket. Newton e számításainak végeredménye az a világmechanikai alaptörvény, mely szerint a testek egymást tömegük nagyságával egyenes és távolságuk négyzetével fordított arányban vonzzák. Ezt a törvényt Newton „A természetbölcselet mathematikai alapelvei” című munkájában fejtette ki. Mélységesen tudományos munka ez, amelyből azonban minduntalan ki-kicsillan Newton vallásos lelkének mélységes Istenbe-merülése. A függelékben pl. így összegezi 3 kötetes művének végkövetkeztetéseit: „A nap, a bolygók és az üstökös csillagok csodálatos berendezése csak egy mindentudó és mindenható Lény tervéből és csak az ő irányítása alatt keletkezhetett. És ha minden álló csillag egy-egy a mienkhez hasonló naprendszernek középpontja, úgy az egész mindenség, amely nyilvánvalólag egységes terv szerint van berendezve, egy és ugyanazon Uralkodónak a birodalma. Ebből az következik, hogy az Isten valóban élő, bölcs és minden-ható Isten, a mindenség felett álló, végtelenül tökéletes Lény.” Így érvel Newton. Hogy ilyen nyilatkozatok után a modern szabadgondolkozásnak mégis van bátorsága az újkori természettudomány nevében atheizmust hirdetni: csak arra vall, hogy a szabadgondolkozás túlteszi magát minden korláton: az igazmondás kötelességein is. Vannak azonban, akik így érvelnek: nem tagadjuk, hogy ezek a régebbi újkori tudósok még erősen érezték környezetük vallásos felfogásainak a hatását; a legújabb kor tudósai azonban, kezdve pl. a XlX-ik századon, nem voltak istenhivők. Ki tudja, ha Newton egy századdal később él, nem nyilatkozik-e maga is másképpen a természet végső okáról? Helyes! Vegyük elő a XlX-ik századot, amelyet az ellenfél annyi előszeretettel nevez a felvilágosodás századának és kutassuk fel itt a csillagászat „atheizmusát”, bár tiltakoznunk kell az ellen, mintha a XlX-ik század oly korszakalkotóan új utakat teremtett volna a csillagászat terén, mint az említett három férfiú. A XlX-ik század asztronómusainak élén ott látjuk mindenekelőtt az olasz Secchit, a Nap és az álló csillagok fáradhatatlan kutatóját, akinek tevékenységéről egyik csillagász kartársa így nyilatkozott: „Azt hinné az ember, hogy egy egész tudományos társaság munkája az, amit Secchi művelt, ami pedig a valóságban egyetlen tudósé”. Secchi a színkép-elemzés segítségével 6000 álló csillagot vizsgált meg külön-külön a legnagyobb lelkiismeretességgel. Meteorográfja a párizsi kiállításon 1867-ben akkora eredményeket ért el, hogy a 47,000 kiállító között ő nyerte el az első díjat, a nagy aranyérmet. Nem csoda, ha a Monté Pinción Itália nagy emberei között neki — az egyszerű jezsuita páternek — szintén emlékszobrot állítottak.
Hogy Secchi, a szerzetespap, nem volt atheista, bizonnyal nem kell hosszasan bizonygatnunk. Ki ne ismerné továbbá a Neptun zseniális felfedezőjét: Leverriert? Általa ülte a modern csillagászat legnagyobb diadalát, amikor Leverrier 1846-ban puszta kombinációkkal és mathematikai számításokkal egészen pontosan meghatározta egy még addig ismeretlen bolygónak létezését is, helyét is a csillagos égen. Csak e számítások alapján találta meg Gallé berlini csillagász a kérdéses bolygót — a Neptunt — a kijelölt helyen. Nos, erről a lángelméjű természettudósról mondja panaszos hangon a szabadkőmíves Pièrre Larousse, hogy „Leverrier mindig klerikális ember volt, akinek az oltár érdekei éppúgy szívén feküdtek, mint a dinasztia érdekei”. A sírjánál elhangzott beszédek között pedig Tresca kiemelte, hogy a csillagos ég tanulmányozása csak még inkább megacélozta Leverrier-nek mély keresztény hitét; Dumas pedig csodálkozva említé, hogy halhatatlan művének utolsó oldalán az utolsó mondat egy szentírási hálafohász, amaz ismeretes simeoni ima: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat békeségben”. Így hát Leverrier is a hit embere volt, nem az atheizmusé. Említsük-e fel még röviden a francia Faye-t, aki a „Világ eredete” című iratában egészen katholikus szellemben tárgyalja a tudományos kutatások eredményeinek a Biblia teremtéstörténetével való megegyeztethetőségét; említsük Lamont bajor csillagászt, aki halálos ágyán, miután felvette az utolsó szentségeket, barátaival kezet fogva, egyre ezt ismételgette: „Most már nyugodt vagyok. Most már nyugodt vagyok!” Avagy Heis münsteri csillagászt, aki minden este közösen elmondta családjával a rózsafüzért? Avagy annyi más neves, Istent-hívő csillagászt: Mädlert, William Herschelt, Inghiramit, Besselt, Olberst, de Vico-t, Perry-t, hogy számos mást mellőzzünk s kérdjük: hol marad az atheista tudomány meséje? De lássuk a természettudomány többi területeit is, elsősorban a fizikát. Minden harmadik gimnazista ismeri Mayer Róbert nevét, akit az angol atheista természettudós, Tyndall, „a XlX-ik század legnagyobb lángeszének” nevez. Az energia megmaradásának elve, melyet ő állított fel, örökre a halhatatlanok közé sorozza őt. A hő elméletének szilárd bázist ugyancsak az ő zseniális kísérletei adtak. Ez az ember, „a XlX-ik század legnagyobb lángelméje”, sohasem titkolta mélységes vallási meggyőződését. Amikor 1871 június 15-én megküldte egyik barátjának a „Naturwissenschaftliche Vorträge” című művét, nyíltan vallotta mellékelt levelében: „E műben természetesen egészen antimaterialisztikus álláspontra helyezkedem, amelyet sohasem fogok megtagadni”. Állásfoglalását még világosabban 1869-ben fejtette ki a természettudósok innsbrucki kongresszusán, ahol is alaposan leintette azokat, akik „az energia megmaradásának elvéből” szerettek volna fegyvert kovácsolni az anyagelvűség számára. „Bizonyos — mondotta egyebek között — hogy az élő agyvelőben anyagi változások mennek végbe és hogy a szellemi ténykedések e változásokkal szorosan összefüggnek. Ámde óriási tévedés volna ezért azonosítani e két, csupán párhuzamosan haladó ténykedést. Egy példa megvilágítja az esetet. Tudjuk, hogy kémiai folyamat nélkül nem mehet távirati közlemény. Ám azért ki volna oly együgyű, hogy a távirat tartalmát a drótban végbemenő fizikai vagy kémiai folyamat funkciójának tartaná? Még inkább áll ez az agyvelőről és a gondolatról. Az agyvelő csak eszköz, de nem az eszközzel működő szellem. Ez utóbbi nem esik az érzékek körébe, következőleg nem is lehet kísérleti tárgy a fizikus és az anatómus számára… És e gondolattal befejezem. Szívből fakadó meggyőződéssel kiáltom világgá: A helyes bölcselkedés nem lehet más, mint a keresztény vallás előiskolája”.
Nem csoda, ha ezek után Mayer Róbert nem nagy szimpátiára talált az akkor divatos darwinizmus iskolájában. „A XIX. század lángeszén” kívül még számos jóhangzású név jár szájról-szájra a természettudományos világban. Ki ne ismerné Foucault nevét, aki a legzseniálisabb, mert legegyszerűbb módon bizonyította be, hogy a Föld forog a tengelye körül s kinek ingakísérletét mindenki ismeri? Foucault bár egy ideig elfordult Istentől, utolsó betegségének idején megint visszatért hozzá és a vallás vigaszaiban kereste lelke békéjét. Avagy ki ne hallott volna Frauenhoferről, aki a nap színképében felfedezte azokat a sötét vonalakat, amelyeknek segítségével az égitestek alkotó részeit meg tudjuk állapítani? Erről a Frauenhoferről feljegyezte életírója, hogy mélyen hívő, buzgó keresztény volt, aki még a vendégeivel is szigorúan megtartatta a pénteki böjtöt. A modern vegytan a legifjabb természettudományok egyike. Eredetét a XVIII. század végén meghalt Lavoisiernek köszönheti, aki az égési folyamat magyarázatával először tört utat az újabb kémiai kutatásoknak. Nagyobb lendületet nyert a vegyi tudomány a XlX-ik században, amikor az angol Dalton felállította atomelméletét, amelyet azután a svéd Berzelius nagyszabású kísérletekkel újból megalapozott és kiépített. E nagy nevekhez csatlakozlak a múlt század második felében a szerves vegytan úttörői: a francia Dumas és Cheureul és a német Liebig. E ragyogó nevek halhatatlan érdemeit elismeri az egész tudományos világ, a keresztény világszemlélet pedig bennük hűséges követőit tiszteli. Lavoisierről, a modern kémia atyjáról, legyen elég felemlítenünk, hogy a francia forradalomban hóhér pallosa alatt végezte életét éppen ezen a címen: mint hű katholikus. Daltonról pedig megjegyzi életírója, hogy „példaképe volt az erénynek és vallásosságnak”. Ami pedig Berzeliust illeti, egész művében (Traité de Chimie) mint alapgondolat húzódik végig a személyes Istenbe vetett hit s a legnagyobb bizalmatlanság az atheista bölcselettel szemben. „Egy felfoghatatlan — írja egyebek között — és az élettelen természeten kívül eső hatalom lehelte bele a szervetlen anyagba az életelvet. És ez a tény nem a vak véletlen szüleményeképpen, hanem csodálatos bölcsességgel ment végbe. Minden, ami a szerves világgal összefügg, bölcs célszerűséget árul el és egy, az emberit meghaladó értelmiség műveként áll előttünk.” Így beszélt Berzelis, míg a kath. Chevreul egyszer bizalmasan bevallotta barátainak: „A világ — úgymond — tudóst tisztel bennem, de aki engem közelebbről ismer, tudja, hogy elsősorban katholikus vagyok s mint ilyen akarok élni és meghalni.” E kiváló kémikusnak a modern háztartás örök hálára van lekötelezve. Az ő praktikus találmányainak köszönhető, hogy pl. a szappant oly nagy mértékben és oly olcsón tudjuk előállítani és hogy a régi kormos faggyúgyertya helyett stearinnal világíthatunk. De még ezeknél is csengőbb neve van a tudomány emberei között a szerves vegytan nagy úttörőjének, André Dumas-nak, akiről tanítványa, a nem kevésbé híres Pasteur azt írta, hogy előadásait a Sorbonneon „mindig frenetikus taps és zsúfolásig teli terem fogadta”. Hofmann berlini vegyész pedig Dumas érdemeit méltatva, e szavakkal fejezte be a róla tartott emlékbeszédet: „Dumas neve örök érvényű írással van bevezetve a tudomány évkönyveibe”. E nagy tudás mellett azonban hiába keresnők Dumas-ban az atheistát. Hívő katholikus volt és ha hite nem volt is oly bensőséges, mint pl. Ampère-é, annyi bizonyos, hogy emlékbeszédeiben a nyilvánosság előtt is védte a kereszténységet és támadta az anyagelvűséget. Midőn 1876-ban a francia Akadémia tagja lett, beszédet tartott elődje, Guizot történész felett, amelyben egyebek között ezeket mondta: „Empedokles anyagelvűsége a keresztény morál fellépte óta elvesztette régi csillogását. Most 2000 év múlva, meg akar újulni a tudomány vívmányai által. Mint a testet az
anyagcsere által, úgy akarja az életet, az öntudatot is az energiák egyszerű átváltozása által megmagyarázni. Valamint a test a földbe hanyatlik a sírnál, úgy akarja az életet és öntudatot is a halálnál az atomrezgések titokzatos óceánjába süllyeszteni. Pedig egy cél nélküli élet, egy remény nélküli halál gondolata legfeljebb néhány kicsinyes és gőgös szellemet nyugtathat meg, az emberiség értékes részét és zömét soha”. Míg Dumas inkább az elméleti vegytanban aratott babérokat, a gyakorlat terén semmivel sem kisebb egy másik hívő kémikus: Justus von Liebig, a húskivonatok, a műtrágya stb. feltalálója. Kezdetben, úgymond ő maga, helytelen utakon járt: „félreismerte az Alkotó bölcsességet, javítani akart az Ő művén és elvakultságában azt hitte, mintha a törvények csodálatos láncolatában, amelyek a föld színén fenntartják az életet, hiányoznék egy szem, amelyet őneki, a szegény földi féregnek kell majd pótolnia…” „A szervetlen természet és a szerves élet” című 1856-ban tartott nyilvános előadásában alapos kritika tárgyává tette ama törekvéseket, amelyek a természettudományt az anyagelvűség szolgálatába akarják szegődtetni. „Nem az igazi természetbúvárok — mondta — hintik szét az anyagelvűség magvát. Csak dilettánsok azok, akik a természetkutatás határszélein tett kényelmes sétáikról hazatérve, jogot formálnak arra, hogy könnyen hívő publikumuknak megmagyarázzák a világ és az élet keletkezését. A túl hiszékeny publikum — sajnos — nekik hisz és nem az igazi tudósoknak…” A vegytan után vessünk egy futólagos pillantást a földrajzi tudományokra. Az összehasonlító földrajz tulajdonképpeni megalkotója Ritter Károly berlini tanár. Életírója, Janssen a következőkben domborítja ki Ritter jellemének vallásos oldalát: „A legörvendetesebb az, hogy Ritter ellentétben Alexander v. Humboldt kollegájával, egészen haláláig (1859) úgy életmódjában, mint a tudományban egy csöppet sem hódolt be a hitetlenségnek, hanem határozottan állást foglalt a keresztény kinyilatkoztatás mellett”. Ritter ugyan protestáns volt és műveiben gyakorta találkozunk heves kifakadásokkal a római Egyház ellen, de a hívő pozitív protestantizmus talaján állott mindhalálig. Egy másik ragyogó csillag a geográfia terén az amerikai Matthew Fontaine Maury, aki a modern tengeri hajózás terén szerezte halhatatlan érdemeit. Neve különösen azóta lett köztisztelet tárgya, amikor 1848-ban az ő tervei szerint Baltimoreból Dél-Amerikába az eddigi 41 nap helyett 24 nap alatt kezdték az utat megtenni a tengerészek. Istenhitének dokumentuma gyanánt csak nővére szavait idézzük, aki 1873. február 15-én Maury halála alkalmából ezeket írta Quetelet-nek: „Február 1-én 12 óra 40 perckor lehelte ki utolsó sóhaját, teljes eszméletnél, miközben Jézus Krisztusnak ajánlotta lelkét és imádkozott Istenhez, hogy ez vegye őt magához az árnyékvilágból”. Nyissuk fel egy pillanatra a földtan úttörőinek csarnokát is. Az atheizmus rikkancsai főleg a geológiára szeretnek hivatkozni, valahányszor a hit és tudomány úgynevezett „ellentétét” kiáltják világgá, vagy a Biblia teremtéstörténetét a föld kialakulásának geológiai folyamatával állítják párhuzamba. Hogy az „ellentét” Biblia és geológia között mennyire nem áll meg, arra nézve elég a XX. század ama nagynevű geológusaira hivatkoznunk, akik irataikban éppen a Biblia és a természettudomány ebbéli egyezését iparkodtak kimutatni. Ilyenek: de Luc, Cuvier, Mac Culloch, Fuchs, Buckland, Hugh Miller, de Serres, Pfaff, Stoppani, Dana, Dawson, W. Waagen stb. Igaz azonban az is, hogy a keresztény
apológiára nézve ez a kérdés rég el van döntve; hiszen már szent Ágoston hangsúlyozta, hogy a Biblia hat napja csak a teremtett dolgok osztályait és rendjeit akarta feltüntetni, hogy aztán annál mélyebben vésődjék a zsidó nép elméjébe az az alapvető kinyilatkoztatott igazság: hogy mindaz, ami körülöttünk van, nem magától, hanem az Alkotó parancsszavára került elő a semmiségből. Az említett nagy geológusok vallásossága sok tekintetben megkapó. André de Luc protestáns ember volt, de a kereszténység buzgó apológétája. Barruel barátja előtt egyszer úgy nyilatkozott, hogy igen fájna neki, „ha életében csak egy negyedórácskát is nem a keresztény kinyilatkoztatás védelmére fordított volna”. Még bámulatosabb azonban az a nyilatkozata, hogy protestáns létére egyedül a kath. vallásban látott elég erős gátat a hitetlenség ellen. „Szilárd meggyőződésem, — mondotta — hogy csak a kath. Egyházban lehet megőrizni a kinyilatkoztatást, míg az összes prot. egyházak üres deizmushoz vezetnek. Azért, ha egyszer egy szerencsétlent sikerülne megtérítenem, azt tanácsolnám, lépjen a kath. Egyházba.” Ugyancsak protestáns volt a nagy Cuvier is, a kettős lángelmék egyike, aki t. i. az állattan és a földtan egén egyaránt elsőrangú csillag. „A mi szent könyveink — mondja mindjárt az első lapokon — a Teremtőt állítják elénk, amint a teremtményeket az első ember elé vezeti, hogy ez nekik neveket adjon. Ezzel Ö alighanem arra akart bennünket oktatni, hogy egyik főtörekvésünk legyen alkotásainak alapos tanulmányozása, hogy ez által a természet Urának dicséretére emelkedjünk.” Szintén a geológia terén vitt úttörői szerepet egy másik nagynevű francia; Elie Beaumont. „Több, mint 20 éven át — mondja róla Dumas — nem volt Európában egyetlen egy geológus, aki nem nála járt volna iskolába. Az ő eszméi, az ő rendszere, amelyek tanítványai révén az egész világon elterjedtek, messze széthordták hírnevét.” Ugyancsak Dumas domborítja ki e nagy tudós vallási érzületét is. „Egyik főműve — úgymond — a 113. zsoltár ama szavaival végződik: „Az Úr színe előtt megrendült a föld; a tenger látta és elfutott; a hegyek ugrándozának, miként a kosok s a dombok, miként a bárányok”. Fáradhatatlan és kitartó megfigyelő, költő is a maga nemében, aki minden nagy eszméért lelkesül, hozzá keresztény, mégpedig mély meggyőződésű keresztény — íme így áll előttünk Élie Beaumont művében is, egész életében is”. Méltó társaik az említetteknek: a francia Barrande, Daubrée, Lapparent, az olasz Stoppani,a belga d’Halloy és André Dumont, a német Bischof, Quenstedt, Pfaff, Abich, Waagen stb.; külön méltatásuk azonban nagyon elnyújtaná fejtegetésünket. Vessünk inkább egy pillantást az állat- és növénytan művelőire. Az állattan terén nagy nevet biztosított magának az élők láthatatlan kis világának első alapos kutatója: a német Ehrenberg Gottfried. Ő oszlatta szét az ázalékokról szóló meséket, amikor a picike kis állatkákat mikroszkópi megfigyelés alá vette. Bár nézetei ma több tekintetben túlhaladottak, mindazonáltal őt
tekintik a protozóatan megalapítójának. Ehrenberg szintén határozott ellenlábasa volt az anyagelvű természetmagyarázatnak. 1850-ben a német császár születésnapján tartott beszédében főleg azok ellen filippikázott, akik a természettudományt harcba viszik a kereszténység ellen és vívmányaiból érveket kovácsolnak a halhatatlanság lerombolására. Hasonló nagyság a zoológia terén az összehasonlító csíratan megalapítója: Ernst von Baer. Igaz, hogy felfedezéseinek s ünnepeltetésének mámorában eltávolodott a keresztény állásponttól, de néhány héttel halála előtt megtagadta a pantheizmust és visszatért a személyes Istenhez. Különös, hogy a fordulatot Fichte egyik könyve idézte nála elő: „Fragen und Bedenken über die nächste Fortbildung deutscher Spekulation”. „Évek óta — mondá — nem hatott rám könyv oly parancsolóan. E könyv olvasásából keltezik a fordulat világszemléletemben. Mindig azt hittem, hogy lehetséges valami pantheista ízű Isten-fogalommal is egységes világszemléletet összetákolni. De Fichte könyve kiábrándított e tévedésből”. Sajátságos, hogy a madárvilág hírneves ismerői sorba a klérus tagjai közül kerültek ki. Így Bernard Altum, a német „Ornithológiai Társaság” elnöke, aki „Der Vogel und sein Leben” című munkájával világhírre tett szert, katholikus pap volt. Említést érdemelnek továbbá Blasius Hanf máriahofi plébános; Armand Dávid lazarista misszionárius, a kínai madárvilág legalaposabb ismerője; végül a kínai fauna fáradhatatlan kutatója: Petrus Heude shangaji jezsuita páter. Ugyancsak a Jézustársaság tagja az a világhírű természettudós, aki egész életét emberfeletti türelemmel és kitartással a hangyavilág titkainak felderítésére szenteli: páter Wasmann. Wasmann-nal az élettan terére léptünk s itt csak egészen futólag említsük fel Müller János, Volkmann, Laënnec (az auszkultációs és perkussziós módszer feltalálója az orvostanban), Pelletier, Reinke, lord Kelvin, Charles Lyell nevét. Nem kevésbé oszlopos tagokat számlál a keresztény világszemlélet a növénytan terén. A pálmák tudósa s általában a trópikus flóra alapos ismerője Philipp von Martius német botanikusról az atheista Humboldt ezt írta: „Amíg csak pálmák zöldellnek a trópikus égöv területén, Martius nevét mindig a dicsőség koszorúja fogja övezni.” Halála előtt zöldkeresztes fehér szemfedőt készíttetett magának. „Keresztet varrjatok rá, — mondotta — mert keresztény vagyok; zöld színűt, mert botanikus vagyok.” A botanika úttörői közé számíthatók még: Franz von Schrank, Alex Braun, Ferdinand von Müller, Boissier, Joh. Leunis, Parlatore, Greg, Mendel, stb. — egytől-egyig a keresztény világszemlélet képviselői. Ám a helyszűke miatt véget kell már vetnünk a részletes felsorolásnak. Még csak két ragyogó nevet szeretnénk bemutatni: egyet a biológiából, egyet a matematikából. Az orvostudomány és vele az egész emberiség a legnagyobb hódolattal hajol meg a nagy Pasteur előtt. Neve 1877-ben lett világhírűvé, amikor kimutatta, hogy bizonyos betegségeket apró, láthatatlan élőszervezetek, úgynevezett bacillusok idéznek elő. Ezzel a felfedezéssel az orvostudomány egészen új utakra terelődött. Felfedezéseinek fontosságára jellemző az angol Huxley nyilatkozata, aki szerint Pasteur ipari találmányai kiegyenlítik azt az 5 milliárdnyi hadisarcot, melyet Franciaország 71-ben Németországnak fizetni kényszerült. Pasteur a legmeggyőződésesebb kath. emberek egyike volt. Mikor a francia Akadémiába beiktatták, olyan témát választott székfoglalóul, amelyben Isten és az Evangélium mellett nyilvános hitvallást tehetett. Midőn pedig egyik tanítványa egyszer azt kérdezte tőle: annyi gondolkodás és kutatás után hogyan lehet ő még hívő keresztény? —
Pasteur nyugodtan így felelt: „Éppen azért, mivel sokat kutattam és gondolkoztam, éppen azért olyan erős a hitem, mint egy breton paraszté. Ha még többet gondolkoztam volna, talán olyan erős volna, mint egy breton parasztasszonyé.” A másik nagy név a matematika száraz évkönyveiből való: a francia Cauchy, az, akit a XIX. század legnagyobb mathematikusának neveztek. Munkái 11.351 lapot töltenek be. Szorgalmánál csak vallásossága volt nagyobb. A Szent Vince-egyesületnek tevékeny tagja volt; sőt több karitatív egyesület egyenesen neki köszöni létét, így pl. a párizsi „vasárnapi munkaszünetet szorgalmazó egyesület”. Mikor utolsó betegségében az úti eledelt hozta hozzá a pap, virágokat rakatott a lépcsőkre, amerre az Oltáriszentséget hozták. Megható és meglepő az a fenséges hitvallás, melyet írásban hagyott: „Keresztény vagyok, — mondja ebben — azaz hiszek Jézus istenségében, amint hittek benne tudós elődeim: Tycho Brahe, Kopernikusz, Descartes, Newton, Fermat, Leibnitz, Pascal, Grimaldi, Euler, Boscowich, Guldin, Gerdil; amint hittek benne a múlt századok összes nagy csillagászai, fizikusai és mathematikusai. Azonkívül katholikus vagyok, mint a fenti tudósok nagyobb része. Ha valaki az okát kérdezi, kész vagyok nyilatkozni és kijelenteni, hogy meggyőződéseim nem öröklött előítéletek, hanem mélyreható kutatások eredményei.” Íme így beszél Cauchy: hitvallásának erőt és vigasztalást nyújt az a tudat, hogy nem áll egyedül, hanem a gondolkodók egész sorozatára hivatkozhatik. Ez az a lélektani momentum, mely a tekintély szuggesztív hatalmában nyilatkozik meg. Pedig mi az, amit itt felhoztunk? Hol vannak még — csak a mathézis terén — a nagy hitvalló tudósok: Gauss, Euler, Pfaff, Puiseux? Hol van a többi egzakt tudományág annyi neves hitbuzgó képviselője: egy Bernouilli, Huyghens, Boyle, Dalton, Fizeau, Biot, Babinet, Rumford, Joule, Rumkorff, Davy, Freycinet, Becquerel, Röntgen, Marconi, stb. — Csak néhány nevet ragadtunk ki a százak közül. Vegyük elő inkább a statisztika fényszóróját és hasonlítsuk össze a hívő és hitetlen tudósok szám- és súlyaranyát. Dennert „Die Religion der Naturforscher” című iratában a legrégibb időtől fogva egészen a jelenkorig 300 elismerten elsőrangú természettudóst sorolt fel s vetett vallási szempontból kritika alá. Az eredmény bámulatosan meglepő. A 300 közül 38-ról nem lehet megállapítani, hogy vallási szempontból milyenek. A megmaradt 262 közül 242 (92 százalék) theista alapon áll: elismeri a személyes Isten létezését. 15 (6 százalék) többé-kevésbé közömbös és csak 5 komoly, nagynevű természettudós akad a 300 között (mindössze tehát két százalék), aki kimondott materialista és istentagadó. Ám a statisztikának még folytatása is van. A 300 természettudós közül 32-t első-rangú csillagnak lehet nevezni a tudomány egén. E 32 közül ismét 30 kimondottan theista, s e 30 közül legalább 16 praktizáló, azaz egyházi életet folytató keresztény volt, t. i.: Kopernikusz, Galilei, Keppler, Newton, Ray, Lavoisier, Laplace, Johann Müller, Pasteur, Swammerdam, Leibnitz, Boyle, Haller, Cuvier, Vasal, Faraday. Íme ez az igazság ama hazug mondással szemben, hogy: „tres physici, duo athei”. A valóságban 300 természettudós közül csak nagy nehezen tudnak 2% atheistát felböngészni. De még ennél is érdekesebb eredményekre jut Kneller „Das Christentum und die Vertreter der
neueren Naturwissenschaften” című művében. Ő csak a XIX. századot veszi elő, mert hiszen ezt nevezik a nagy felfedezések és az atheizmus századának. Összesen 200 elsőrangú tudós életét hozza a leghitelesebb források alapján és ez a 200 egytől-egyig hisz az egy igaz Istenben. Igaz, hogy nem valamennyi volt közöttük buzgó keresztény; voltak, akiket a korszellem egy időre az antiklerikalizmus táborába sodort, de a 200 között nincs egyetlen egy sem, aki el nem ismerné a kereszténység kettős alapját: a személyes Isten létét és a túlvilágot: a lélek halhatatlanságát. S bőven van közöttük olyan, csupa ragyogóbbnál-ragyogóbb nevű, akik nemcsak hittek, hanem az Egyháznak is hű gyermekei voltak. Mi is volna ma a tudomány hívő, vallásos, egyházias lelkületű tudósok nélkül! Mi mindent kellene ma kikapcsolni felfedezéseink sorából, ha csak azt akarnók elfogadni, ami atheista tudósoktól származik! Hisz akkor nem volna sem villamos vasútunk, sem villanyos világításunk, sem drótnélküli távírónk, sem Röntgen-készülékünk! „Képzeljünk — mondja Kneller „Das Christentum und die Vertreter der neueren Naturwissenschaft” című művében — egy materialistát, aki bősz gyűlöletében a kereszténység ellen következetesen mindent visszautasítana, ami keresztény tudósoktól ered. Hogy megjárná szegény! Mert ha vegyész, meg kellene lennie Lavoisier, Berzelius, Dumas, Sainte-Claire, Chevreul nélkül, vagyis körülbelül az egész vegytant újból kellene feltalálnia. Ha fizikus, úgy a villanyosságban mellőznie kellene Galvani, Volta, Ampére, Faraday felfedezéseit, azaz: mindent, amivel ma a villanyosság terén bírunk; a fénytanban Fresnel, Fraunhofer, Fizeau találmányait félredobva, vissza kellene térnie az elavult emissziós elmélethez; a hőtanban pedig Mayer és Joule nélkül kellene boldogulnia. Éppúgy a csillagászatban kénytelen volna lemondani mindenről, amit Fraunhofer messzelátóival eddig felfedeztünk és az ég mechanikájából csak annyit volna szabad megtartania, amennyi Leverrier és Laplace kutatásainak levonása után megmarad. „Így az elméleti tudományok terén. Hát még a gyakorlati életben, iparban, művészetben, háztartásban? Itt járna csak csúfosan. Hiszen akkor vissza kellene térnie a faggyúgyertyához, mivel a stearint a nagy katholikus Chevreul találta fel. Oltsa ki a villanylámpákat, mert az áramot meg sem tudja szerezni Ampere és Volta nélkül. Mondjon le az alumíniumról, mert azt a katholikus Sainte-Claire Deville-nek köszöni. Ne paszterizálja többé a bort, ne használja a fényképezésnél Schönbein Kollodiumát, sőt a cementhez se merjen nyúlni többé. Az orvosi kezelésnél pedig lökje félre Pelletier kininjét és mellőzze az egész bakteriológiát, amely a kath. Pasteur kutatásaival vette kezdetét”. Így Kneller. S ha még a hívő protestánsokat is kihagyjuk a kultúránkból, akkor mindarról le kell mondanunk, amit Keppler, Newton, Leibnitz, Boyle, Euler, Faraday kutatásainak köszönünk; vagyis el kell temetnünk az egész modern kultúrát, mert, ami a hívő keresztény tudósok munkájának levonása után még megmarad, az jóformán néhány mellverdeső materialistának, Haeckelnek s társainak bombasztikus nagymondása. Maga a hitetlen Dubois-Reymond, akinek elve a híres „Ignoramus et ignorabimus”, egy kongresszuson így nyilatkozott: „Az újabb természettudomány, bármennyire paradoxnak hangzik is, a kereszténységnek köszöni eredetét”. Ezek után már be is fejezhetnők érvelésünket. Az a „két százalék” atheista tudós, minők Virchov, Dubois-Reymond, Tyndall, Huxley, Berthelot valósággal elenyészik abban a hatalmas kórusban, melyben a modern lángelmék az Istent és a lélek
halhatatlanságát hirdetik. De éppen ez az utóbbi tény egy kissé megzavar bennünket. Ha a tudomány képviselői istenhívők, hogyan van az mégis, hogy a XIX. század természettudománya nem áll nagyon az istenhívőség hírében? Minek tulajdoníthatók az olyan elszólások, aminő pl. Douai francia szocialistáé: „A természettudomány emberei csaknem kivétel nélkül hitetlenek. Pedig a mindenséget jobban ismerik, mint a tucatember lakása zegét-zugát és mégis, rniután felkutatták a természet titkait, egyhangúlag kijelentik: a világegyetemben Isten számára “nincs hely és nincs foglalkozás”? Ennek több oka van. Az egyik az a hallatlan kortestörekvés: egyes tudósokat a közhiedelemben az atheizmus zászlóvivői gyanánt szerepeltetni, akiket pedig, mint ilyeneket szerepeltetni nem lehet. Tipikus példák erre éppen az oly gyakran emlegetett Darwin és Laplace. Pedig ami az elsőt illeti, Darwin élete végéig istenhívő volt. „A fajok eredetéről” szóló főművében ott áll gyönyörű hitvallása: „Valóban fenséges gondolat, — írja, — hogy a teremtő Isten az egész bennünket környező élet csíráját csak néhány, vagy talán csak egyetlenegy ősalakba lehelte volna bele; és hogy mialatt bolygónk a nehézkedés szigorú törvényét követve a Nap körül keringett, azalatt abból az oly egyszerű kezdetből oly szép és csodálatos alakok véghetetlen sora fejlődött ki és még folytonosan fejlődik.” De még ennél is végzetesebb a tévedés a franciák Newtonja, Pierre Laplace atheizmusa körül. Egy kis anekdota az, amelyre e zseniális csillagász állítólagos hitetlenségét alapítják. Mikor ugyanis Laplace egyik művét személyesen nyújtotta át I. Napóleonnak, ez a következő megjegyzést tette: „Newton Istenről is beszélt műveiben. De én átolvasván az ön művét, sehol sem találtam az Isten nevére”. Azt mondják, hogy Laplace erre azt mondta: „Felség! Nekem erre a feltevésre művemben nem volt szükségem!” Ebből az anekdotából következtetik sokan, hogy Laplace csak puszta nélkülözhető feltevésnek tekintette az Isten létét. Ez a következtetés azonban teljesen hamis. Eltekintve attól, hogy az anekdota hitelességéhez szó fér, nagyon valószínűtlen, hogy a különben simulékony Laplace így mert volna beszélni Napóleonnal szemben, akiről tudta, hogy az atheizmusnak halálos ellensége. Laplace a szóbanforgó műben szembeállította saját kutatásait Newton kutatásaival s névleg Newton azon félelmével, hogy a bolygóknak egy különös konstellációja az egész naprendszer összeomlását eredményezhetné. Newton ez aggodalmát úgy oszlatja el, hogy hiszen ha ez a konstelláció bekövetkeznék is, Isten majd közbe fog lépni és meg fogja akadályozni a világ katasztrófáját. Ámde Laplace-nak erre a feltevésre nem volt szüksége, miután kimutatta, hogy a bolygók pályáiban észlelt zavarok egymást mindig kiegyenlítik, tehát amolyan naprendszer-katasztrófa természetes úton nem is jöhet létre. Newton továbbá az isteni bölcsesség közvetlen beavatkozásának tulajdonítja, hogy naprendszerünkben a bolygók ilyen nagyságban és ilyen sorrendben következnek. Laplace ellenben kimutatta, hogy amikor az ősköd forogni kezdett, a bolygók egészen természetes úton váltak le róla ilyen nagyságban és ilyen sorrendben. Laplace tehát csakis Isten közvetlen beavatkozását mondta feleslegesnek néhány szóbanforgó esetben, nem pedig magát a teremtő Istent. Különben, hogy Laplace az anekdota ellenére sem mondható hitetlennek, legfényesebben bizonyítja be halála (1827. márc. 5.). A halálát következő reggel a „La Quotidienne” című napilap hozott róla egy kis gyászjelentést, amelyben kiemeli, hogy a haldokló a szentségek ájtatos felvétele után, családja és barátai épülése között adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Ez utóbbi „anekdotáról” persze az ateista kortesek nem vesznek tudomást. Felemlítenek mindent: milyen politikát követett a tudós, meddig aludt, hogyan társalgott, hogyan mulatott, mit és hogyan evett; de hogy miképpen gondolkozott az élet legfőbb problémáiról, milyen volt állásfoglalása világnézeti dolgokban, azt célzatosan elhallgatják. Klasszikus példa erre Arragonak Volta felett tartott emlékbeszéde, amelyben egyetlen betű sincs a nagy ember mély vallásosságáról, amely pedig legszorosabban összefonódott Volta jellemével. Vagy mikor a nagy Ampére-nek 1888-ban szülővárosa, Lyon szobrot emelt: az ünnepi szónok egy árva szót sem ejtett a nagy ember eleven hitéről, ellenben a szobor hátterébe igenis odafaragtak egy csomó könyvet, amelyek egyikére rá volt vésve ez a szó: „Encyclopédie.” Az avatatlan persze mindjárt azt következtette, hogy Ampére enciklopédista, hitetlen volt. Pedig az egész vonatkozás Ampére és enciklopédia közt abban állt, hogy Ampére ifjúkorában olvasta az Encyclopédie”-t, amelyet azonban később szívből megutált. Így dolgozik az atheizmus a közvélemény félrevezetésén, a nagy tudósok belső életirányára vonatkozólag. Kitűnő fegyvere ennek a kortesmunkának a korteslárma is. Egy Haeckel és Karl Vogt, Tyndall és Huxley nevét csaknem mindenki ismeri, míg a sokkal érdemesebb neveket, mint Fresnel, Fizeau, Dumas, Chevreul-ét úgyszólván csak azok, akik maguk is foglalkoznak tudománnyal. Mi ennek az oka? Az, hogy az atheizmus rikkancsai folyton mellettük ütik a dobot. Mily olcsó áron tett pl. nagy hírre szert a materialisták jénai pápája: Haeckel Ernő! Bombasztikus stílusával, élénk fantáziájával apró- pénzre váltotta a szája íze szerint elcsavart tudományt: körüljárt, előadásokat tartott, mellesleg klisét hamisított, polemizált, cikkeztetett magáról és mindenütt hallatlan merészséggel verte rá portékájára az atheizmus patentjét, tudván, hogy hallgatói közül senkinek sem fog eszébe jutni kontrollírozni állításait. Nagynevű tudósok (Chwolson, Reinke, Paulsen) ugyancsak elverték rajta a port, de ezt a nagy tömeg nem tudta meg. Ez az atheisták útja. Az igazi tudósok azonban a tövises utat járják. Nem báltermekben, nem szalonokban, nem nagyszámú tapsoló urak és dámák előtt kürtölik a tudományt, hanem ott görnyednek a dohos levegőjű laboratóriumokban és tovább kutatnak nagy csöndesen. Nem lármáznak, mert ehhez nem értenek, hanem megírják vaskos könyveiket olyan nyelven, melyet nem ért meg akárki. A tömeg nem vesz tudomást róluk, nekik nincsenek rikkancsaik, mert műveikből nem lehet szenzációt böngészni a hitetlenség számára. És íme mi történik? Mint mikor a tóban a békák kuruttyolnak s a halak hallgatnak, a tavat a nép elnevezi békatónak és nem halastónak; úgy a mai természettudományt is elnevezik atheistá- nak néhány bariton hangú, de egyébként kis kaliberű képviselője miatt. Mindazonáltal egy okos halász a tónak az értékét mégsem a kuruttyoló békák, hanem a sokkal nagyobb számban lévő hallgatag halak szerint fogja mérlegelni. Ezek után tisztán áll előttünk, mi jogon mondhatni a modern tudományt atheistának. Az atheizmus egyben tudós és mester: a tömegek félrevezetésében. A tudomány azonban nem az övé, hanem a mienk, a hívőké. A nagy szellemek, a nagy lángelmék leborultak az Isten előtt, szerették egyházukat s a vallásosság gyakorlatait és sóvár szemmel néztek a természet titkain túl az örök, túlvilági élet felé. A nagy Claudius is észrevette már ezt s szebben nem fejezhetnők be fejtegetéseinket, mint az ő szavaival. Felsorolván Bacon, Boyle és Newton irataiból néhány, vallásosságukról tanúskodó részletet, így folytatja: „Megvallom, nagy örömre szolgál Bacon, Boyle és Isaac Newton. Valóban csak örülhet az ember, ha oly kiváló természettudóst, aki a kutatásban őszült meg,aki többet tudott a természet titkaiból, mint a többi emberek együttvéve, akit magasröptű és éles szemű
jupiteri sasnak nevezhetnénk s aki még hozzá nincs is nagyra tudásával, ott lát az oltárnál, kalapját a kezében szorongatva és hallgatva a szent titkokat, figyelmesen, tanulékonyan, mint egy tudatlan kis gyermek. E látványra titkos öröm rezeg át az ember szívén és új bátorságra kap a tudományhoz, mely barátait és művelőit megtartja az igazság útján és nem teszi sem vallási túlzókká, sem gúnyolódókká. De valóságos undort érez az ember, amikor a másik oldalon feltett kalappal, orrfintorgatva látja elvonulni az — üresfejűeket és tudákos ignoránsokat.” „A felületes tudás, — mondotta már Bacon — elvezet az Istentől; mély és alapos behatolás visszavezet a valláshoz!” Ez az igazi tudós, az igazi nagy ember karakterisztikája. E gondolat méltán acélozza vallási önérzetünket. A gúnyolódók az üresfejűek oldalán találhatók. Igazi, szolid tudás és tehetség csaknem kivétel nélkül párosul a vallásossággal. Vannak napjainkban is lángelmék, akiknek nem az ész az egyedüli bálványuk, akik miután még reggel a kathedrákról hirdették az igazságot, este gyermekekké lesznek gyermekeikkel együtt és összekulcsolt kezekkel imádják az alkotó Istent, imádják a Megváltót, a megtestesült Igazságot, aki a tudományt kibékítette a hittel, akiről az evangélista azt mondja, hogy „plenus gratiae et veritatis”: „telve van kegyelemmel és igazsággal.” Főegyházmegyei és rendi jóváhagyással (Esztergom, 1915, 5938.)
[1] Az alábbiakban ez alapos munka adatait követjük mindvégig.
Nyomtatható változat
