Martha Tailor. Életben maradni

Martha Tailor

Életben maradni

Copyright © 2008 by Radnai Gáborné All rights reserved!

Első kiadás ISBN 978-963-7146-39-8

Kiadja: RADNAI Kiadó Felelős vezető: Radnai Gábor Nyomda: Csaba-Könyv Bt., Békéscsaba Felelős vezető: Somogyi Attila Lektorálta: Gángoly Attila Tördelés, borító: Tonetograph RADNAI KIADÓ

www.marthatailor.hu • www.radnaikiado.hu

FIGYELEM! A könyv a halálos betegségéből felépült B. József döntése nyomán született. Történetének közlésével sokféle betegségben szenvedő embertársainak kíván utat mutatni, hogy a reményt soha nem szabad feladni, még akkor sem, ha már úgy érzik, nincs tovább. Egy esélyt ajánl az életben maradásra, amely őt hozzásegítette a gyógyuláshoz. A történet megismerése után az olvasó kap egy lehetőséget a halál leküzdésére. Egy alternatív gyógymódot, amely bárki rendelkezésére áll, ha élni kíván vele! Tiszta szívvel ajánlja mindenkinek a könyvet, melyből ki-ki tudatos döntéseket hozhat az egészségével kapcsolatban, ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy ne az orvosa által ajánlott kezelési mód helyett használja, hanem mellette! Fontos leszögezni, hogy a könyvben leírtak teljes mértékben B. József gyógyult beteg saját elhatározásából születtek, s a betegsége és gyógyulása során szerzett tapasztalatain alapulnak. A könyvben szereplő történeteket ő gyűjtötte össze. A fotókat, információkat ő szerezte be és bocsátotta a szerző rendelkezésére, aki azt csak keretbe foglalta, így azok tartalmáért semmiféle felelősséget nem vállal.

ELŐSZÓ Akard, hogy élhess! A gyógyító elsődleges feladata, hogy minden oldalról értékelje, mi kell a beteg javulásáért vagy teljes gyógyulásáért. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy nem tudunk mit kezdeni a kezünkbe kapott orvosi zárójelentéssel. A kórházakban elvégzett vizsgálatok után felállított diagnózis pontosan meghatározza a betegség típusát, a vér állapotát. Az orvos feladata, hogy megfelelő terápiát javasoljon betege számára. A lehetőségek itt is korlátozottak, hiszen nincs meg minden betegségre a megfelelő kezelés. A modern orvostudomány minden esetben azon fáradozik, hogy a problémát megszüntesse a lehető leggyorsabban, még akkor is, ha az mellékhatások sokaságát hozza magával. Azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, hogy sok betegség forrása nem más, mint az élethez való hozzáállásunk, cselekedeteink sora. Aki sokat stresszel, dohányzik, alkoholizál vagy éppen mozgásszegény életet él, nem várhatja, hogy a betegségek sora hosszú távon elkerülje, vagy hogy szép kort érjen meg, s ne távozzon idő előtt az élők sorából. A modern gondolkodású ember előre lát és tervez. Több hangsúlyt helyez a betegségek megelőzésére, például: helyesen táplálkozik, rendszeresen sportol, kerüli a stresszes helyzeteket, a lehető legkevesebb káros anyagot engedi a szervezetébe, és időnként méregtelenít. Gyakorlati tapasztalataim szerint általános, hogy a daganatos betegség diagnózisának közlése után a betegek szomorúvá válnak, és hamarosan megjelenik a haláltól való félelem, majd rövidesen a düh. A leggyakoribb kérdések közé tartozik például: Miért pont velem történik ez? Miért pont most? Abban pedig már nagyon különböznek a betegek, hogy hogyan képesek a betegséghez alkalmazkodni. A mai tudásunk alapján ugyanakkor a sikeres együttműködésen sok múlik, éppen ezért meg kell ismerjük azokat a tényezőket, amelyek a jó, illetve a rossz alkalmazkodás előjelei.

Az is tény, hogy a daganatos betegeket a mai napig terhelő hiedelmek és stigmák nehezen változtathatóak. Például, hogy a rákos beteg nem gyógyulhat meg, a rák egyenlő a halállal. De ez nem minden esetben igaz, hiszen az onkológiai szakirodalomban közismert tény a spontán remisszió (gyógyulás). Ezek az esetek jól dokumentáltak, és számtalan túlélő igazolta, hogy igenis van esély a túlélésre. Egy közeli ismerősöm történetét szeretném megosztani minden Kedves Olvasóval. A kaliforniai James Sorenson úr története sokunk számára adhat magyarázatot és reményt a gyógyuláshoz. James hetvenegy évesen jutott arra a pontra, hogy változtat az életstílusán, és megpróbál új életet kezdeni, maga mögött hagyva a régi beidegződéseket, és saját útján folytatja élete hátralévő részét. Hat évvel ezelőtt James szomorúan tért haza otthonába, ugyanis megtudta, hogy prosztatadaganata van, ráadásul előrehaladott állapotban. Azonnal megkezdte az előírt onkológiai terápiát, és mint jó beteg, aki meg szeretne gyógyulni, betűről betűre követte onkológusa tanácsait. Az első kezelést jól tolerálta és a kontroll CT is pozitív eredményt mutatott. Közel három évig tünetmentesen élt, és már tudatalattijában is úgy élte meg, hogy nem halálos beteg, túl van minden nehézségen. Ám az élet másként akarta, a tumor recidiválódott (visszatért), sőt, áttétek sora keletkezett a tüdőben, agyban és a prosztatában is. James kétéves komoly küzdelem előtt állt. Tudta, hogy mindent meg kell tennie, ha életben szeretne maradni. Sajnos, emberfeletti erőlködése, próbálkozása kudarccal végződött. Utolsó megoldásként beköltözött egy amerikai hospice-ba (elfekvőbe). Ekkorra már a tüdőáttétek szétszóródtak, és az agyi áttét golflabda nagyságúra cseperedett. Fájdalmai nőttek, és az élet alapfunkcióit sem tudta egyedül elvégezni. James azonban nem adta fel, még hetvenegy évesen sem! Szabadidejében kutatott a lehetőség után, és mikor a morfiumos tapaszok segítségével képes volt legyőzni iszonyatos fejfájását, az internetet böngészve próbált kiutat keresni szörnyű helyzetéből. Egy nap telefonon kerestek barátaim, és arra kértek, ha tudok, segítsek, hogy James emberhez méltóan távozhasson az élők sorából. Akkor eszembe jutott egy új módszer, amit egy magyar gyógyító mutatott nekem. Bevallom, az eljárás számomra is

meglepő volt, nagyon egyszerűnek tűnt, vártam a hókuszpókuszra, de minél mélyebben ismertem meg az eljárást, annál jobban kezdtem hinni benne. Egyszerre volt logikus és tudományos. Ezután magam is kipróbáltam, hogy lássam, mit érzek! Arra gondoltam, vagy nagyon erős hit, vagy koncentráció szükséges ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, de legnagyobb meglepetésemre egyikre sem volt szükségem. Elaludtam! Frissen és energikusan ébredtem. Ezután tanácsoltam Jamesnek, hogy utazzon el Budapestre, és keresse föl ezt a csodát! Megfogadta a tanácsomat, utolsó erejét összeszedve, két hónapot töltött a magyar fővárosban. Telt-múlt az idő, s egy napon kaptam egy újságcikket, amiben James áll, mosolyog és felettébb boldog! Amikor elolvastam a cikket, akkor értettem meg, mi is történt valójában. James CTfelvétele és tüdőröntgenje magáért beszélt. Orvosa szerint csoda történt, hiszen sem az agyban, sem a tüdőben nem volt daganat! A mai orvosdiagnosztikai módszerekkel nem lehetett kimutatni semmiféle elváltozást. A magam részéről biztos vagyok abban, hogy sok ilyen eset létezik, és nem csak Budapesten. Mindennap hallunk csodálatos meneküléseket a halálos betegségekből, így a rák markából is. Remélem, sokan tanulnak majd James történetéből, és elegendő erőt tudnak meríteni a saját bajuk leküzdésére. Soha nem szabad feladni az életet, mert az élet megtalálja az útját, ha élni akar! James részletes története megtalálható: south county new’s July 2007 page 4 page 9. Dr. Richard Y. T. Chen

AZ ÉLET HIMNUSZA Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan! Az élet szépség, csodáld meg! Az élet boldogság, ízleld! Az élet álom, tedd valósággá! Az élet kihívás, fogadd el! Az élet kötelesség, teljesítsd! Az élet játék, játszd! Az élet vagyon, használd fel! Az élet szeretet, add át magad! Az élet titok, fejtsd meg! Az élet ígéret, teljesítsd! Az élet szomorúság, győzd le! Az élet dal, énekeld! Az élet küzdelem, harcold meg! Az élet kaland, vállald! Az élet jutalom, érdemeld ki! Az élet élet, éljed! Teréz anya

EGY FIATAL LÁNY TRAGÉDIÁJA A sötét éjszakában felvillant egy lámpa fénye. Az elhúzott függönyön vékony árnyék suhant át. Egy fiatal, friss diplomás lány álmatlanul forgolódott az ágyában. Élete első állásinterjújára készült. Reggel tíz órakor kell megjelennie, s ez az izgalom nem hagyta nyugodni. És még valami! Egy éles fájdalom, amely minden lélegzetvételnél jelentkezett. Már szinte visszatartotta a lélegzetét, csak ne kelljen átélnie azt a fájdalmat. Lassan három hete, hogy lázas beteg volt, nagyon megfázott. Beszedte a gyógyszert, jobban is lett, de pár napja megint gyengének, levertnek érezte magát. Most pedig már szinte elviselhetetlen a fájdalom. Bosszantotta, hogy épp most van ilyen rosszul, amikor szeretne tökéletesen kinézni, hogy az állást megkapja! Képtelen volt tovább fekve maradni. Leszállt az ágyról, és a fürdőszobába támolygott. Felkapcsolt minden lehetséges lámpát, hogy minél nagyobb fényben láthassa az arcát, mennyire tükröződik vissza rajta a rosszulléte. Hirtelen erős köhögés tört rá. A mosdó fölé hajolt, hogy egy kis vízzel leöblítse az arcát, ám amikor a tükörbe pillantott, majdnem elájult. Az egész arca véres volt! Szemei hatalmasra tágultak, a szíve olyan heves dobogásba kezdett, hogy úgy érezte, megfullad. Lábai remegve rogyadoztak alatta, meg kellett kapaszkodnia a mosdó szélében, nehogy a földre zuhanjon. Könnye kicsordult, elkeveredve a vérrel csepegett a hófehér mosdóba. – Istenem! Mi történt velem? Honnan jön ez a sok vér? – suttogta elkeseredve, s még közelebb hajolt a tükörhöz, ami teljesen

fölösleges volt, hisz még a könnyein át is jól látta: a szájából. Minden levegővételnél egyre nagyobb fájdalmat érzett. Két tenyerét a mellére szorította, heves hányinger tört rá. Szédülni kezdett. Tudta, hogy pillanatokon belül elájul, és biztos, hogy nem lesz képes visszamenni a szobájába. Lábai remegni kezdtek alatta. Két kezét előrenyújtotta, tenyerét a mosdó mellett a falat borító csempéhez tapasztotta, majd nagyon lassan csúszni kezdett lefelé, véres csíkot húzva rajta. Végre elérte a fürdőszoba hideg kőburkolatát. Hátával a csempének támaszkodott, fejét egészen előrehajtotta, amikor megint köhögés tört rá. A mellkasa és a háta szörnyen fájt, miközben a torkából ismét vér tört fel, és hófehér hálóingére folyt. Tenyerével letörölte a száját, és megpróbált mélyeket lélegezni, mert a vér ízétől már megint hánynia kellett, ám ez kibírhatatlan fájdalommal járt. Szeméből megállás nélkül folyt a könnye. Megpróbált felállni, a mosdó szélébe kapaszkodni, de olyan gyenge volt, hogy nem sikerült. Megint érezte a szédülést és azt, hogy hamarosan elájul. Nem is magára gondolt, hanem a szüleire. Mi lesz, ha itt találják a földön, véresen? Biztosan halálra rémülnének! Nem! Ezt nem engedheti, valahogy fel kell állnia és lemosni az arcát, aztán visszamenni a szobájába, hogy átöltözzön. Megint megpróbálkozott, de most sem sikerült. Két karját mozdítani is alig bírta a gyengeségtől, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta. Megrémült! Nem értette, mi történik vele? Sajnos, úgy tűnik, nem kímélheti meg a szüleit a látványtól, kiabálnia kell, hogy felébressze őket, mert a segítségük nélkül nem képes felállni. Itt a kövön pedig nem maradhat, nagyon érzékeny a felfázásra, már csak az hiányozna, hogy megint belázasodjon. Kinyitotta a száját, és kiáltott egyet, de csak halk suttogásra volt ereje. Őrülten fájt a mellkasa és a háta, de többször is megpróbálkozott, hátha sikerül akkorát kiáltania, hogy a szülei meghallják. Lassan feladta. Be kellett látnia, ez nem fog menni. A szeme előtt minden ugrálni kezdett, miközben a fogai hangosan koccantak össze. Rázta a hideg.

Fél órát mozdulatlanul ült. A vérzés elállt, kissé jobban lett. Felhúzta a lábait maga alá, és nagy nehezen feltérdelt. Kinyújtotta a kezét, és minden erejét összeszedve, végre talpra állt. Leemelte a törülközőjét, a szája elé szorítva, összeszedte minden erejét, s lépésről lépésre, belekapaszkodva valamibe, nagy nehezen elérte az ágyát. A párnára borult és hangosan zokogott. Egyre jobban rázta a hideg, egészen a feje búbjáig betakarózott. Megpróbált aludni, de hiába szorította le pilláit, nem sikerült. Egyre nagyobb félelem szállta meg. Nem tudta, mi történhetett vele, csak azt érezte, hogy nagy baj lehet. Annyira szerette volna, ha a szülei mellette vannak, de nem volt ereje felkelni és átmenni hozzájuk. Örült, hogy egyáltalán a saját ágyáig elért. Tehetetlenségében és a félelem markában reszketve utat engedett a könnyeinek. Hosszú időn át keservesen zokogott, s miközben odakint lassan derengett a hajnal, bent a szobában a félelem honolt. Amikor kissé lecsillapodott, felült az ágyán. Nyelvével benedvesítette száraz ajkát, majd az ujjával megérintette a száját, de az nem volt véres. Arra gondolt, talán a köhögés miatt megpattant egy ér a torkában, erről már hallott. Hát persze! Biztosan vele is ez történt. Mert más magyarázat nincs arra, hogy vér folyjon a szájából, és vért hányjon. De mi ez az elviselhetetlen fájdalom? Minden levegővételnél úgy érezte, kiszakad a tüdeje, miközben csak nagy nehezen kapott levegőt. Mintha valami súly lenne a mellére rakva. Fájt a nyaka, az arca, az állkapcsa és a füle is. A nyelés sem volt fájdalommentes, amit szintén azzal magyarázott, hogy biztosan az elpattant ér okozza. Kissé megnyugodva oldalra fordult, ám ekkor megint rátört a köhögés, és érezte, hogy a meleg vér ismét elönti a száját. A törülközőt rászorította, miközben halálfélelem tört rá. Mi ez az egész? Mi történik vele? – gondolta kétségbeesetten, majd szívet facsarón zokogva, ismét a párnájára borult. Az ajtó feltárult, és anyja lépett be rajta. – Drágám? Miért nem alszol? – jött közelebb, s csak ekkor vette észre, hogy a fiatal lány zokog. Halálra rémülten ölelte magához. – Mondd, szívem, mi a baj? Tudod, hogy nekem mindig mindent elmondhatsz! – emelte fel ujjával a lánya fejét, majd amikor az arcába nézett, hangosan felsikoltott a vér láttán, mely vörösre festett

mindent körülötte. A törülközőt, a párnát, a hálóingét. – Úristen! Mi történt veled? – sikoltott fel, mire az apa is berohant a szobába. – Az ég szerelmére, mi ez az őrült rikoltozás hajnalok hajnalán? Az ember... – lépett egészen közel hozzájuk, ám ekkor a szó a torkára forrt, amint észrevette a párnán, a törülközőn vörösen virító vért. – Kicsikém! Mi történt? – vált az arca ijedtté, és letérdelt a lány elé. – Nem tudom! Nagyon fáj a mellem, a hátam. Pár napja nem érzem jól magam! – suttogta ő zihálva, mire az anyja tenyerét a lánya homlokára helyezte. – Jaj, kicsim! Nagyon magas a lázad! Biztosan megint megfáztál! – nézett a férjére aggódva. – Nem tudom, mi van velem. Gyenge vagyok, és amikor levegőt veszek, nagyon fáj a mellem és a hátam is! Ezért nem tudtam aludni sem. Egész éjjel csak forgolódtam, megpróbáltam visszatartani a levegőt, amíg csak bírtam, hogy minél kevesebbszer kelljen lélegeznem. Aztán kimentem a fürdőszobába, hogy megnézzem, mennyire látszik az arcomon a rosszullétem. Szerettem volna jól kinézni az állásinterjún... Ekkor tört rám egy köhögés, és amikor a tükörbe néztem, csupa vér volt az arcom és a kezem. Nagyon megijedtem! – sírta el magát a lány. – De kicsim! Miért nem szóltál? – fogta meg vékony ujjait kedvesen az apja. – Nem akartalak megijeszteni titeket. Arra gondoltam, talán csak az erőlködéstől megpattant egy ér a torkomban, de aztán hányinger tört rám, és véreset hánytam. Törülközőt tettem a szám elé, aztán kapaszkodva visszajöttem az ágyamba – mondta eltorzult arccal. – Szörnyű ez a fájdalom! – szorította kezét a mellkasára. – Nyugodj meg, drágám, mindjárt elviszlek az orvos barátomhoz, ő majd megmondja, mi a baj, és biztosan segít a fájdalmad csillapításában is! – csókolta homlokon a férfi, és felállt, ám lánya elkapta a kezét, és lehúzta magához. – Apa! Én annyira félek! – ölelte át a férfi nyakát. Ő magához szorította, miközben válla fölött a feleségére pillantott, aki rémülten, könnyes szemmel nézett rá. – Minden rendben lesz! Ne aggódj, édesem! Nem lesz semmi baj! Mindjárt felhívom a barátomat, és beviszlek hozzá a kórházba. Beszéltem vele délután, mondta, hogy ügyeletes, még ilyenkor bent

van. Majd ő segít kideríteni, mi is a bajod, kicsim! – simogatta meg lánya láztól égő arcát. – És... és mi lesz az állásinterjúmmal? – hüppögte a lány. – Természetesen odaszólunk, hogy egy más alkalomra tegyék át! Biztosan megértik, ha elmondjuk az okát! Emiatt ne keseregj, kicsim! És ha nem értik meg, akkor lesz másik ajánlat! Most mindennél fontosabb, hogy mielőbb orvoshoz kerülj! – mondta a férfi, majd a feleségéhez fordult. – Amíg beszélek a barátommal, addig készüljetek el! Rendben? – Rendben! – felelte az asszony, s a lánya felé fordult. Segített neki felállni, majd átölelte a derekát, s együtt léptek be a fürdőszobába. *** A kórházban az orvos már várta őket. Bekísérte a fiatal lányt a kezelőbe, a szülőket arra kérte, várjanak odakint. Hosszú percek teltek el, mire végre kinyílt az ajtó. Az orvos sápadtan, komoly arccal lépett ki a szobából. – Mi a baja a lányunknak? – kérdezték az aggódó szülők szinte egyszerre. – Sajnálom, de azt hiszem, nagyon nagy a baj! Konzultáltam a kollégákkal, és az elkészült röntgenfelvétel alapján szinte biztosra mondhatom, hogy rosszindulatú daganat a tüdőben... – Nem! – sikoltott fel az asszony, s ájultan hanyatlott a férje remegő karjaiba. – Istenem! Ugye, meg tudod operálni, és meggyógyul? –kérdezte a lány apja, sápadtan nézve a barátjára. Az orvos elnézett a válla fölött, úgy intézte hozzá szavait. – Mindent megteszek, amit csak lehet, ígérem! – tette kezét a kétségbeesett apa vállára. *** A fiatal lányt megműtötték, de hiába követtek el érte mindent, amit orvosilag lehetett, hiába kapta meg a maximálisan adható kemoterápiás kezelést, három hónap szörnyű szenvedés után meghalt...

NÉHÁNY FIGYELMEZTETŐ STATISZTIKAI ADAT A magyarországi rákhalálozási adatok hosszú ideje drámaiak. Jelenleg kb. 300 ezer ember szenved daganatos megbetegedésben. Évente megközelítőleg 40 ezer ember hal meg daganatos betegség következtében! Harminc európai ország statisztikájának elemzése kimutatta, hogy Magyarország a férfiak összes tumoros halálozási sorrendjében az első, míg a nők összes tumoros halálozási sorrendjében a második helyen áll. Az európai országok adatait figyelembe véve kiderül: a kontinensen a dohányzással összefüggő tüdő- és szájüregi daganatokban Magyarország vezeti a férfiak halálozási statisztikáját. A női daganatos halálozásban megfigyelhető: a vastagbéldaganat és a leukémia esetében első, az emlődaganat terén hazánk a kilencedik helyen áll. Európában – a legújabb adatok szerint – 2,6 millió ember halt meg rosszindulatú daganatos megbetegedésben, s bár az adatok jelentős egyenlőtlenséget mutatnak, az arányok Kelet-Európában magasabbak, különösen Magyarországon. Az európai halálozási gyakoriságot a tüdőrák vezeti, ez az összhalálozás 20%-át jelenti, amelyet a vastag- és végbélrák, gyomorrák, valamint az emlőrák követ. Férfiaknál a tüdőrák a listavezető, míg nőknél az emlőrák. A férfiaknál Nyugat-Európa vezet, kivételt képez Ausztria. Ezt követi Kelet-Európa, a legalacsonyabb az arány Észak-Európában.

JÓZSEF TÖRTÉNETE

Halálközelben... Energikus, örökmozgó emberként ismert mindenki. A nap huszonnégy órája kevés volt nekem, szinte soha nem éreztem fáradtságot. Dolgoztam, mert a család volt a legfontosabb számomra, szerettem volna mindent megadni nekik, amit csak lehetett. Természetesen tisztában voltam vele, hogy kevés időt töltök a feleségemmel és a három gyermekemmel, pedig minden szabad percemet igyekeztem nekik szentelni. A sok munkának meg is lett az eredménye, megteremtettük az otthonunkat, sőt, vettünk egy kis nyaralót a magyar tengernél, a Balatonnál. Nagy örömmel utaztunk le minden évben a családdal. Bronzbarnák voltunk, kiélveztük a nap és a víz minden pillanatát, csodálatos napokat töltöttünk el együtt. Azon az emlékezetes napon is gyönyörű, igazi meleg nyár volt, amikor megérkeztünk a nyaralóba. Egyik nap furcsa, pici foltot vettem észre a mellkasomon, közel a nyakamhoz. Kissé kiemelkedett, és elütött a bőröm színétől. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azt gondoltam, a sok nap hatására a szervezetben lévő festékanyag okozza. A szomszédom is észrevette, neki is azzal próbáltam magyarázni, hogy a napozás hozta ki. Ekkor hirtelen elment a hangom. Megjegyzem, ez már azelőtt is többször előfordult, kicsit krákogtam, és ismét minden rendben volt, ezért aztán nem is nagyon törődtem vele.

A szomszédom komoly arccal nézett rám. – Figyelj, Józsi! Menj el orvoshoz, és nézesd meg magad! A foltot és a hangszálaidat is! Jobb félni, mint megijedni! – tanácsolta, ám erre én egy viccel elütöttem az aggodalmát, mert én egy örökké mókázó, vidám, vicceket gyártó és mondó ember voltam... Miután hazautaztunk a nyaralóból Budapestre, bementem dolgozni autóalkatrésszel kereskedő kis üzletembe, ahol ugyebár folyamatosan beszélnem kellett. Egyébként ez igazán nem esett nehezemre, hisz mindig is szerettem fecsegni, igen ám, de mind sűrűbben ment el a hangom, és a folt sem múlt el. Egyre többször jutott eszembe a balatoni szomszédom és figyelmeztető szavai. Végül aztán elhatároztam, megfogadom a tanácsát, megnézetem magam, mert kezdett idegesíteni, hogy a folt makacsul megmaradt, pedig már nem napoztam, és a hangom is egyre többször hagyott cserben. Egyik reggel aztán elmentem a körzeti orvoshoz. Elmondtam neki a problémámat. Figyelmesen végighallgatott, aztán megvizsgált, és gyógyszert írt fel. Szedtem a gyógyszert, de nem javult a helyzet. Visszamentem hozzá, és ekkor közölte velem, szakorvosi véleményre van szükség, ezért beutal a kórházba, a gégészeti rendelőbe. Kissé meglepődtem, bár azzal tisztában voltam, hogy ha az embernek a torkában van valami probléma, akkor természetes, hogy a gégészetre kell mennie. A beutalóval a kezemben azonnal elmentem, szerettem volna mielőbb túl lenni ezen az egészen. Túl sok időt vesztegetek el, miközben az üzletben nagyon sok munka vár... Beérve a kórházba, megkerestem a fül-orr-gégészetet, aztán beléptem az ajtón. Leültem a legközelebbi székre, majd amint fölemeltem a fejem, épp szemközt ült egy férfi. Olyan velem egykorú lehetett. A látvány elborzasztott, mégsem tudtam levenni róla a szemem, ugyanis egy nagy lyuk tátongott a nyakán, melyből egy cső állt ki. Amikor észrevette, hogy figyelem, gyorsan elfordítottam a fejem, s arra gondoltam, ha velem is ez történne, vége lenne az életemnek, hisz nem tudnék többé beszélni, ami pedig az életemhez és a munkámhoz elengedhetetlen. Eszembe jutott, volt már olyan vásárlóval dolgom, aki nem tudott beszélni, hasonló helyzetben

volt, mint az a férfi. Különös érzéssel és figyelemmel szolgáltam ki... Nagyon nagy hatással volt rám a látvány, alig vártam, hogy kikerüljek onnan. Szinte fellélegeztem, amikor rám került a sor, és becsukódott mögöttem az ajtó. A vizsgálat megtörtént. Az orvos komoly arccal nézett rám, aztán közölte, hogy a hangszálamon öt kis pontban talált elváltozást, amely összesen kb. fél lencse nagyságú. Csak néztem rá; annyira meglepődtem, vagy inkább megrémültem, hogy semmit nem tudtam kérdezni. Arra a férfira gondoltam, ott kint a váróban. Folyton csak az a lyuk lebegett a szemem előtt... Mi lesz, ha velem is ez történik? Éreztem, hogy a hátamon végigfolyik a verejték, és csak akkor nyugodtam meg egy kissé, amikor az orvos a kezembe nyomta a receptet, s azt mondta, szedjem a gyógyszert és inhaláljak. Fellélegezve hagytam el a kórházat. Meggyőztem magam, ha nagyobb baj lenne, nem gyógyszerrel, hanem szikével kezelnének! Pontosan, betartva az utasítást, elkezdtem szedni a gyógyszert, inhaláltam szorgalmasan. Sajnos, hamarosan rá kellett döbbennem, mégsem lélegezhetek fel igazán, mert ez a kezelési mód nem hozott javulást. Visszamentem a gégészhez, aki ismét megvizsgált, majd azt tanácsolta, feküdjek be az osztályra, hogy szövetmintát vehessenek, mert addig nem tud semmi konkrétummal szolgálni. Szinte megdermedtem a szavaitól. Szövetmintát venni? Minek? Biztosan válaszolt volna a gégész, ha megkérdezem, ám a torkom elszorult, s csak pislogva bólogattam. *** Rossz érzéssel, már nagyon idegesen feküdtem be másnap a kórházba, de igyekeztem elhessegetni magamtól a negatív gondolatokat, amelyek befészkelték magukat az agyamba, s nem túl tragikusan felfogni az egész dolgot. Próbáltam meggyőzni magam, velem nem történhet semmi baj! Jól vagyok, nem érzek fájdalmat, csak a hangom megy el néha. És különben is: „Csalánba nem üt a mennykő!”

Be kell vallanom, életemben először egyre nehezebben sikerült felülkerekednem a negatív érzéseken. Cserbenhagyott az addig oly jól működő humorom! *** Egészséges ember lévén, ritkán jártam kórházban, csak ha látogatni mentem. Most pedig a fehér köpenyes orvosok, a futkosó nővérek, a sok ágy, az a jellegzetes, kesernyés „kórházszag” teljesen kikészített. Alig vártam, hogy elvégezzék a beavatkozást, és hazatérhessek. Miután megtörtént a szövettani mintavétel, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, amíg várakoznom kellett az eredményre. A kedélyállapotom nem változott, hol teljesen magam alatt voltam, mert biztosra vettem, hogy valami szörnyű nagy bajom lehet, és talán még egy lyukat is kell vágni a nyakamon, hol pedig nevettem az egészen, hisz életerős, egészséges ember vagyok, velem ilyen nem történhet meg! Aztán végre eljött a pillanat. Ott állt előttem az orvos. Kezében tartotta a leletet. Az arcát figyeltem, de nem lett jobb a kedvem attól, amit láttam. Komor volt, ugyanakkor a szemében volt valami, amitől elszorult a torkom. Mintha nyugtatni akart volna a tekintetével. – Kérem, doktor úr, mondja már, mi lett az eredmény? Már tűkön ülök, a lábaim pedig szaladnának hazafelé! Várnak a galambjaim! Tudja, ez a hobbim! – próbáltam tréfásan leplezni az idegességemet. A doktor úr ekkor leült az ágyam szélére, és megfogta a kezem. – Rosszindulatú laphám! – mondta nagyon csendesen, s kissé erősebben szorította meg az ujjaimat. Amikor közölte velem, csak néztem rá, mert nem értettem, miért ilyen komor, ahelyett hogy mosolyogna. Ez nem rák! Ez csak egy laphám, még akkor is, ha rosszindulatú! Nem rák, amitől rettegtem! Egészen megkönnyebbültem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem értem, miről beszél, ezért megismételte, kissé bővebben:

– Sajnálom, de az eredmény nagyon elszomorító, mert a rosszindulatú laphám a rák egyik olyan fajtája, amely a legnehezebben kezelhető. Nincs más lehetőség, csakis az operáció... Nem tudom, mi történt velem a következő pillanatban: mintha megszűnt volna körülöttem létezni a világ, én pedig lebegtem ég és föld között. Úgy éreztem, nincs testem, nem is vagyok igazán, csak belül a lelkemben dübörgött a félelem. Az orvos letette a szövettan eredményét az éjjeliszekrényre, aztán megérintette a vállamat. Rajta hagyta a kezét, így próbált megnyugtatni, látván, mennyire megrendültem. – Mielőbb meg kell műtenünk! Tudja, minden betegségnél, ha az elején elkapjuk, nagyobb az esély a gyógyulásra – magyarázott, ám én csak valahonnan messziről hallottam a szavait. Először nem is jutott el a tudatomig a műtét, igazán nem is emlékeztem rá, hogy erről tett említést, mert a fejemben egyetlen szó visszhangzott: Rák! Rák! Rák! Ez az egész dolog, mint derült égből villámcsapás, úgy zuhant rám. Furcsán éreztem magam, mintha valami megszakadt volna bennem. Néztem az orvosra, láttam, hogy mozog a szája, a keze, de egyáltalán nem fogtam fel a szavait, mert agyilag nem voltam jelen. Valahol máshol jártam! Messze, messze, nagyon messze... Aztán azon igyekeztem minden erőmmel, nehogy elsírjam magam, végtére is én erős vagyok, nem sírok minden kis semmiségen! Az orvost sürgősen elhívták. Azonnal távozott, még a leletet sem vitte magával. Mintha meg akartam volna győződni róla, hogy tényleg egyedül vagyok-e, körbehordoztam a tekintetem a kórtermen. Csak ezután emeltem föl a szövettani eredményt, s csak az Isten tudja, hányszor olvastam el újra és újra. Nem, már nem szégyellem bevallani, mérhetetlen zokogás tört rám. Ráborultam a párnámra, és utat engedtem a tehetetlenség, a rettegés könnyeinek. Szemem előtt a halál lebegett, tisztán láttam, amint véres kaszájával felém sújt. Aztán megjelent előttem a családom! A feleségem kisírt szemekkel, bánatosan és félelemmel telve a kezeit tördeli. Láttam a gyermekeimet, amint belém kapaszkodva értetlenül néznek rám. Úgy éreztem, vége az életemnek. Én vagyok a család biztonsága, kapaszkodója! Mi lesz velük ezután? Aztán hirtelen eltűnt a

családom, nem láttam mást, csak azt a lyukat, annak a férfinak a nyakán. Gyorsan odakaptam a kezemmel, mintha attól félnék, már ott tátong. Nyeltem egy nagyot, miközben egész testemben megremegtem. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy képes legyek józanul gondolkodni, s meggyőzni magam, nekem nem kell lyukat vágni a nyakamon. Annak az embernek biztosan más baja van, mint nekem! Mit mondjak, nem sikerült. Állandóan visszakanyarodtam a félelmemhez, képtelen voltam megszabadulni a gondolattól. Lehet, hogy ezután az én életemnek is része lesz a lyuk a nyakamon? Már ha egyáltalán lesz további életem... Mert hogyan lehet így élni? Hang, beszéd nélkül, örök némaságra kárhoztatva. Nem! Ez teljességgel kizárt! Ebbe én soha nem tudnék belenyugodni. A szívem a torkomba ugrott, és ott dobogott olyan erősen, hogy fulladás tört rám. A mosdóhoz támolyogtam, s hideg vízzel megmostam az arcomat. Egy pillanatra a balatoni szomszédom jutott eszembe, s féktelen harag gyúlt a szívemben iránta. Milyen könnyen tanácsolta, hogy menjek orvoshoz! A károgó varjú! Hát most itt vagyok! Persze! Jobb félni, mint megijedni! – mondta olyan okoskodva. Örülhet, mert halálosan félek, és annyira meg vagyok ijedve, hogy ennél jobban már nem lehet. A tükör felé fordítottam az arcomat, és amint a saját szemembe néztem, elszégyelltem magam. Miért okolom a szomszédomat? A betegséget nem ő hozta rám! Ha nem tanácsolja, hogy forduljak orvoshoz, ki tudja, talán már nem lehetne rajtam segíteni. De vajon most még lehet? – kattogott a fejemben az őrjítő kétségbeesés. Kopogtak az ajtón. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet, hogy nyugodtnak tűnjek, mert azt gondoltam, a feleségem jött be hozzám. Nem szerettem volna, ha látja rajtam, mennyire magam alatt vagyok. Még egy apró mosolyfélét is erőltettem a számra, úgy néztem az ajtó felé. Megkönnyebbültem, amikor nem ő, hanem egy másik kórházban dolgozó orvos barátom igyekezett felém. Régóta ismertük egymást, előtte nem kellett takargatnom őszinte érzéseimet. – Na, mi újság? Megvan az eredmény? – sietett oda hozzám, ám amikor az arcomba nézett, a szája megrándult. Elég régóta voltunk

barátok ahhoz, hogy olvasni tudjon belőle. – Baj van, ugye? – kérdezte. Mivel nem tudtam megszólalni, mert a sírás fojtogatta a torkomat, csak a fejemmel biccentettem, és az éjjeliszekrényen lévő leletre mutattam. Ő fölemelte és elolvasta. Pár pillanatig a papírra meredt, majd amikor ismét felém fordult, könny csorgott végig az arcán. – Istenem, Józsi! Ezt nem hiszem el! Laphám! A rák legalattomosabb, legrosszabb fajtája! Annyira sajnálom, de soha nem tudnék hazudni neked. Bármennyire is fáj, meg kell mondanom, fel kell készülnöd a legrosszabbra! – szorította meg a kezemet, majd átölelt. Együtt sírtunk. Amikor elment, még jobban magamba roskadtam. Ahelyett, hogy vigasztalt volna, megerősített benne, hogy itt a vég! Egyáltalán, hogy lehet a legrosszabbra felkészülni? Hogy lehet elfogadni, hogy meg kell halnom? Életerős ember vagyok, alig túl az ötvenen, nekem még nagyon sok dolgom van ezen a világon! A gyerekeimnek még igen nagy szükségük van rám! És egyébként is! Ez a kis laphám nem bánhat el velem! Az egész összesen akkora, mint egy fél lencse! Sokkal erősebb vagyok nála! – próbáltam visszanyerni a rám jellemző végtelen nyugalmamat, de nem nagyon sikerült. Mintha az őrület határán jártam volna. Kezemet tördelve fel s alá rohangáltam a szobában, miközben arra gondoltam: kitől kérdezzem meg, hogy lehet ezt a szörnyűséget feldolgozni? Jó lenne valakivel beszélni, aki hasonló helyzetben van, és akinek sikerült meggyőznie magát, ennek így kell lennie. Megtaníthatna rá... Természetesen a családom előtt nem mutattam, mennyire félek. Nevetgéltem, viccelődtem, miközben belül zokogtam. Ha ők nem lettek volna mellettem, biztosan nem akartam volna tovább élni! *** A család összetartó erejébe kapaszkodva próbáltam egyik napról a másikra létezni. Igyekeztem nem mutatni előttük, mi játszódik le bennem. Annyira szerettem volna megkímélni őket a fájdalomtól, az aggódástól. A feleségem szerintem nagyon is jól tudta, mennyire

szenvedek, de már ismert, milyen erős vagyok, és csak tartom magam, hogy ne fájjon még jobban a szívük. Mit mondjak? Soha életemben nem éreztem magam ilyen rosszul. Gyengének, betegnek, hasznavehetetlennek! Többször felmerült bennem: mire vagyok, mire leszek jó ezután? Már ha egyáltalán lesz ezután... Borzalmasak voltak a nappalok, de talán az éjszakák még inkább. A napi teendők, ha nem is hosszú időre, csupán ideig-óráig, de elfeledtették velem a félelmemet. Éjszaka azonban nem volt mibe beletemetkeznem. A gondolataim kavarogtak a fejemben, s szinte a halál jeges leheletét éreztem az arcomban. Nem is tudom, hogy bírtam ki azt az egy hónapot, ugyanis pontosan egy hónappal később, 2001 augusztusában került sor a műtétre. Szörnyen ideges voltam, és nagyon féltem. Egyre erőteljesebben zakatolt bennem a kérdés: mi van, ha nem bírom ki a műtétet, és ha közben vagy utána meghalok? Ha örökre eltávozom? Ha többé nem láthatom a gyermekeimet, az unokáimat, nem hallhatom a feleségem hangját? Még oly sok mindent kell elrendeznem, rengeteg feladatom van, nem mehetek el! Igen, férfiasan bevallom, nagyon féltem, de azt hiszem, a családom még nálam is sokkal jobban meg volt rémülve. Imádott asszonyom pirosra dörzsölt, dagadt szemmel, remegve, sápadtan fogta a kezem, a gyerekek hangosan sírtak... Azt kérdezték, mi történik a papával? Miért nem jöhet haza? Soha nem fogom elfelejteni riadt tekintetüket, mint ahogy azt sem, hogy volt egy álmom a műtét előtt. Egy oltárt láttam, amely előtt ott feküdtem holtan. Láttam magam kívülről. Ekkor felriadtam. Szakadt rólam a verejték, miközben hangosan mondogattam: – Nem! Nem! Nem fogok meghalni! Élni akarok, és élni fogok! Azt hiszem, valami különös, megmagyarázhatatlan dolog történt velem akkor, mert számomra is döbbenetes akaraterő támadt bennem, melynek egyébként azelőtt sem voltam híján. Egészen fiatal koromtól kezdve önálló voltam, magam hoztam a döntéseimet, amelyek általában helyesek voltak, igyekeztem két lábbal állni a földön. Ez az élni akarás, ez a hatalmas erő szinte elsöpört az agyamból minden félelmet. Mintha teljesen kicseréltek volna: megváltoztam.

*** A műtét jól sikerült. Talán épp ennek a mérhetetlen akaraterőnek tudható be, hogy már másnap felkeltem. Az orvosok és nővérek csodálkozva néztek rám, szinte nem hittek a saját szemüknek. Az ablak előtt ültem, és arra gondoltam, az a mérhetetlen akaraterő, amelyet éreztem a műtét előtt, most is bennem van. Ez az érzés és a családom iránti végtelen szeretetem folyton azt sugallta, hogy meg kell gyógyulnom! Hiszem, hogy ennek az óriási „szereteterőnek” köszönhetem, hogy sikerült talpra állnom, s hamarosan el is hagyhattam a kórházat... *** Természetesen visszajártam a kórházba ellenőrzésre, ahol beutaltak a későbbi bajok megelőzése érdekében sugárkezelésre. Úgy tűnt, reménykedhetek, sikerült megmenekülnöm, legyőztem a rákot! Ezután ahol csak lehetőségem volt, próbáltam érdeklődni: mit kell tennem, hogy megelőzzem a visszaesést? Étrendi változtatás, életmód-változtatás? Mi az, amivel segíthetek magamon, hogy elkerüljem az esetleges kiújulást? Nagyon féltem, szinte rettegtem, hogy bármikor kiújulhat a rák, és ugye, az ember torka nem egy óriás tölgyfa, amit minden héten meg lehet nyirbálni; ez a méret adott, erre van szükség, amire ezentúl fokozottan kell ügyelni. Sajnos, senki nem tudott érdemben válaszolni a kérdéseimre, hogy mivel is védekezhetnék a betegség kiújulása ellen, ezért megállapítottam magamban: nem tehetek semmit. Csak reménykedhetem, hogy tényleg meggyógyultam, annál is inkább, mert a kórházban azzal biztattak a sugárkezelés alatt, hogy ekkora dózis után harminc évig biztosan nem kell aggódnom, nem újul ki a rák... Boldogan tértem haza. Jól voltam, kezdtem visszanyerni az életkedvemet. Egyre ritkábban gondoltam arra, hogy a rák ismét megjelenhet a szervezetemben. A családom is kezdett megnyugodni, látván, hogy olyan vagyok, mint régen. Nevetek, mókázok, tréfálkozom!

Aztán egyszer csak vége szakadt a nyugalomnak, a vidámságnak, mert hamarosan bebizonyosodott, hogy, hiába reménykedtem, hiába biztattak az orvosok. Hat hónappal később, 2002 márciusában jobboldalt a nyakam dagadni kezdett. Derült égből ismét villámcsapás! A döbbenetet felváltotta a rettegés a szörnyű valóság láttán. Mert mire gondolhattam volna? Másra nem, csakis arra, hogy a rák visszatért, s szomorú történetem folytatódik, vagy éppen véget ér... Soha nem gondoltam, hogy mindez velem megtörténhet. Miért én? Miért éppen nekem kell ezzel a szörnyű betegséggel szembenéznem? Míg mások vidáman és boldogan élnek, addig én a poklok poklát élem át! Dühös voltam, hogy kiszolgáltatott lettem, nem tudom megoldani saját magam a problémámat úgy, mint eddig. A tehetetlenségtől szinte megőrültem. Lassan mégis sikerült valahogy felülkerekednem az önmarcangoláson. Rájöttem, sehova nem vezet, ha folyton siránkozom, és magamat sajnálom. Erős vagyok, le fogom győzni a rákot! Mert tisztában voltam vele, újból szembe kell néznem a halálos kórral. Annál is inkább erősnek kellett lennem, mert nem akartam azokat a nehézségeket átruházni a családra, amellyel egyszer már megküzdöttek. Szinte a daganat megjelenésének a pillanatában visszamentem az orvoshoz, aki az előző műtétet végezte. Tudtam, hogy minél gyorsabban kerülök orvosi kézbe, minél hamarabb történik a beavatkozás, annál nagyobb az esélyem a túlélésre. Mert azzal tisztában voltam, bármennyire is szeretném, a műtétet nem kerülhetem el. Egyszer már sikerült megmenekülnöm, miért ne sikerülhetne megint? Bíztam benne, talán még kapok egy lehetőséget, hogy szeretteim körében maradhassak. Az orvosok nem akarták elhinni, hogy ilyen nagy dózisú sugárkezelés ellenére is ilyen hamar visszatért a betegség. Elvégezték a különböző vizsgálatokat, CT, MRI, amelyeknek eredménye sajnos lehangoló volt. Azt hittem, tudom, mire számíthatok, fel vagyok készülve a legrosszabbra, mégis nagyon nehéz volt elviselni azokat a perceket, mikor szembesültem a valósággal. Bármennyire is hittem, hogy nem ér váratlanul, szörnyű volt! Valahol az agyam és a szívem legmélyén reménykedtem, hogy talán mégsem rosszindulatú...

Közben a daganat a nyakamon bevizesedett, ödéma keletkezett. Először injekcióval próbálkoztak az orvosok, de a várva várt javulás elmaradt, ezért szükségessé vált egy újabb, életmentő beavatkozás, ugyanis az ödéma miatt félő volt, hogy megfulladok. Amikor remegve megkérdeztem, mit jelent ez az életmentő műtét, az orvos elmondta, átvágják a gégémet, hogy a légcsövemet szabaddá tegyék. A szívem a torkomba ugrott, és ott dobogott. Alig tudtam kipréselni magamból a szavakat. – Ugye, ez nem azt jelenti, hogy egy lyukat vágnak a nyakamon, és örökre azzal kell élnem? – néztem az orvosra reménykedve, mire ő kezét a karomra tette, úgy válaszolt. – Sajnálom, de azt jelenti. Nincs más lehetőségünk, hogy megmentsük. Ha nem végezzük el ezt a beavatkozást, megfullad! Ez volt az a pillanat, mikor úgy féltem, mint még soha azelőtt egész életemben! Amióta azt a szegény embert megláttam a rendelőben lyukkal a nyakán, rettegtem, hogy velem is ez történhet. És megtörtént! Az első gondolatom az volt, hogy nem vállalom a műtétet, inkább fulladjak meg, mert hang nélkül, beszéd nélkül én nem tudom elképzelni az életemet: Engem ne bámuljanak meg az utcán, ne kapják fel a fejüket, ha mutogatva tátogok egy üzletben... Mindezt közöltem az orvossal is, ne készüljenek, nem lesz műtét, mire ő nagyon kedvesen és türelmesen elmagyarázta, hogy hány ember kapaszkodott volna ebbe a lehetőségbe, csakhogy nekik ez az esély nem adatott meg. Az ember így is élhet normális életet! Ne dobjam el magamtól, a családomnak szüksége van rám! Olyan kitartótan beszélt a jövömről, amíg sikerült meggyőznie. Megint rájöttem, igaza van, nem szabad feladnom. Nem is ellenkeztem tovább, és a két szörnyű lehetőség közül az életben maradást választottam. Bele kell nyugodnom, s el kell fogadnom a keserű és fájdalmas tényt, miszerint soha többé nem tudok beszélni, és egy lyuk lesz a nyakamon... A beavatkozást nem altatásban végezték, így bár érezni nem éreztem semmit, de hallottam, ahogy recsegett-ropogott az eltávolított porcos rész. Amíg élek, soha nem felejtem el! Befelé nyeltem a könnyeimet, miközben magamban azt hajtogattam: ki kell bírnom, ki kell bírnom!...

Aztán az első találkozás a tükörképemmel! Fel voltam rá készülve, legalábbis azt hittem, de sajnos nem így volt. Szembesülni a véresen komoly valósággal, döbbenetes volt. Nincs rá szó, amivel kifejezhetném, mit éreztem, mikor megláttam a lyukat a nyakamon, és a belőle kiálló csövet. Azt hittem, nem élem túl, annyira el voltam keseredve! A szememből patakokban folyt a könnyem, úgy sírtam, akár egy gyerek. Amikor kissé megnyugodva lerogytam az ágyra, csak bámultam magam elé. Nem értettem, hogy lehetséges mindez. Miért fejlődhetett ki nálam a rák, hisz nem dohányzom, nem iszom, pedig ezeket a rizikófaktorokat emlegetik folyamatosan a daganatos betegségek elsődleges okozójaként. Akkor én mitől kaptam? Mitől? A betegségem megjelenése óta többször voltam nagyon mélyponton, ám ez most maga volt a pokol! Azt hittem, sokkal erősebb vagyok, és túlteszem magam rajta, de nem bírtam. Megbántam a műtétet, jobb lett volna inkább a halált választani! Nem akartam úgy élni, hogy nem tudok többé hangot kiadni. Néma leszek, akár egy hal, csak tátogok, senki nem ért majd meg, hisz nem tudok beszélni. Nem tudok beszélni! – kiáltottam volna világgá, de csak a szám mozgott némán, miközben a szememből megállás nélkül folyt a könnyem... Igen keserű órákat éltem át, s ha a családom nem áll mellettem, azt hiszem, most nem ismerhetné meg történetemet a Kedves Olvasó. Mert végül mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálok így élni tovább! Még ha el is veszítettem a csatát, a háborút én nyertem meg, hisz nincs vége az életemnek, a családom, a szeretteim között maradhatok, és ha ők elfogadnak így, mellettem maradnak, van miért élnem, mert náluk nem létezik fontosabb dolog számomra. Eszembe jutott egy balatoni emlék. Ültem a kertben, és figyeltem a természetet. Mindig is imádtam a szabadban lenni, figyelni a felhők vonulását, a madarak énekét, csicsergését, este a tücskök zenéjét. Akkor épp egy apró kis hangyára lettem figyelmes, amint valamit megszerezve, mely önmagának többszöröse lehetett (súlyban és méretben egyaránt), igyekezett a többiek felé cipelni. Próbáltam meggátolni az útját, de ő sokadszorra is nekivágott, mindenáron ki akarta kikerülni az akadályt, nem adta fel. Aztán rátettem az ujjam, s ezzel megállásra kényszerítettem. Hihetetlen volt látnom, mennyire kapálódzott, mindenképpen élni akart!

Minden erejével ki szeretett volna szabadulni fogságából, s ezért fáradhatatlanul küzdött. Ekkor elengedtem, miközben hosszan elgondolkoztam rajta: egy ilyen apró állat, és mennyi életösztön van benne! Akkor fel sem merült bennem, még eszembe jut egyszer, és belőle merítek erőt! Mert igen, elszégyelltem magam egy apró kis hangya előtt, akitől példát vehettem akaraterőből. *** Lassan belenyugodtam a megmásíthatatlanba, elfogadtam, amit a sorsom rám mért. Be kell vallanom, nem volt könnyű! Nehéz napokat éltem át, de állandóan azt hajtogattam magamban, hogy ki kell bírnom, túl kell lépnem a kellemetlen érzésen, és hálát kell adnom a Megváltónak, hogy életben maradtam. Persze, azért még egyáltalán nem nyugodhattam meg, hisz az állam és a vállam között a nyakamon a rákos daganat egyre csak nőtt. Ekkor tudtam meg, hogy kilencnaponként duzzad a duplájára. Az orvosok közölték velem, hogy a daganatot a nyakamról minél előbb el kell távolítani, ugyanakkor arra is felhívták a figyelmemet, több sugárkezelést nem kaphatok, mivel a maximális harmincat már megkaptam. Nos, ez volt az a pillanat, amikor igazán megértettem, innen már biztosan nincs tovább! Annyira el voltam keseredve, hogy némán kell élnem az életemet, hogy a daganatra nem is gondoltam, vagy ha igen, nem úgy, mint a rákra. Ekkor azonban tudatosult bennem, hogy gyakorlatilag kimondták a halálos ítéletemet. Ha a rák kiújul... márpedig itt van rá a megdönthetetlen bizonyíték, hisz a nyakamon ott terpeszkedik, duzzad a gyilkos daganat! Nem, innen nincs tovább, ez a vég! Azt hiszem, valójában ekkor éreztem igazán a halál közelségét. Tudtam, műtét után nincs számomra tovább élet, hisz nem kaphatok semmiféle kezelést. Önmagától pedig ugye, nem gyógyul meg egy rákos beteg? A maximum adható harminc sugárkezelés után gyakorlatilag gyógyultnak mondtak, én pedig hittem, hogy ha nem is harminc évig, de kicsivel tovább élhetek, és tessék! Itt állok tehetetlenül, kiszolgáltatva ennek a rettegett, félelmetes betegségnek a markában...

Megint teljesen kiborultam, és már nem sok értelmét láttam, hogy tovább erőlködjek. Meg kell adnom magam, és el kell ismernem: a rák győzött! Ő volt az erősebb! És akkor megint a kis hangya jutott eszembe... Nem! Nem adhatom fel ilyen könnyen! Elmondtam százszor és ezerszer, hogy egyre erősebb vagyok, nem csüggedek! Egyre jobban dolgozott bennem az akaraterő, hogy nem adom meg magam a halálnak! Felveszem vele a harcot, és küzdök, amíg le nem győzöm! Persze, fogalmam sem volt, hogyan tovább, de élni akartam! Még legalább néhány évig... *** A műtét időpontját rám bízták, jelentkezzem, amikor elhatározom magam, de persze azt is hozzátették, jobb lenne mielőbb elvégezni. Ezzel én is tisztában voltam, ugyanakkor toltam azt a pillanatot, amikor ismét kés alá kell feküdnöm. Nemcsak azért, mert nagyon féltem, hanem azért is, mert reménykedtem benne, hátha találok valamit, valami csodát, ami kétségbeesett helyzetemben segít rajtam, és elkerülhetem a műtétet. A napjaim azzal teltek, hogy kerestem a megoldást. Az interneten, az újságokban, más médiumokban és mindenütt, ahol az egészségről volt szó. Kipróbáltam mindent, amiről csak hallottam. Ittam borászok által előállított borkivonatot, melyről szintén azt hallottam, nagyon sokat segíthet a betegségem visszaszorításában. Szedtem egy újonnan feltalált gyógyszert, naponta harminc darabot, táplálékkiegészítőket, amelyekről egy újságcikkben azt olvastam, hogy elpusztítják a rákos sejteket. Ittam különböző ásványvizeket, gyógyteákat, és egyéb alternatív gyógymódokat is végigjártam, de eredményt egyik sem hozott. Ekkor már nagyon el voltam keseredve, s már-már azon voltam, hogy műtsenek meg, lesz, ami lesz, de aztán ismét felülkerekedett bennem az élni akarás és a düh. Talán soha nem érzett akarattal, erővel tartottam magam, és mentem előre, akár egy kos, aki fel akarja öklelni a világot. Nem hittem el, hogy nincs mentség a halál ellen, nem voltam képes feladni. Szemem előtt ott lebegett a három gyermekem riadt tekintete, unokáim mosolygós arca, feleségem könnyes szemei. Ez adott erőt, hogy keressem még tovább, egyre

tovább a megoldást, pedig akkor már szinte mindent kipróbáltam, amiről csak tudomást szereztem. Bánatosan keseregve, ugyanakkor a tehetetlenség haragjával ültem a karosszékben, mikor egyik nap a vejem lépett oda hozzám. Kezét a vállamra tette, és azt mondta: – Van remény a gyógyulásra! Azt hittem, rosszul hallok. Úgy ugrottam fel a székről, mint akibe kígyó mart. – Mi az? Mondd már, kérlek! – sürgettem izgatottan. – Egy ismerősöm mesélt egy vízről, amely csodákra képes. – Egy víz, ami csodákra képes? – kérdeztem vissza furcsa fintorral az arcomon. – Kérlek, ne ugrass! – legyintettem. – Az életemről van szó, most nincs kedvem tréfálkozni! – mondtam csalódottan, mert azt gondoltam, ismervén a humoromat, csak fel akar vidítani. – Nem, nem ugratlak! Hogyan feltételezed rólam, hogy ilyen dologgal tréfálkozom? – nézett rám komoly arccal. – Tényleg hallottam egy bizonyos vízről az egyik ismerősömtől, valamiféle oxigenizált víz, ha jól emlékszem. Neki használt, sokkal jobban van. – Miért? Mi baja van? – kérdeztem, mert kezdett érdekelni a téma. – Rákos. Leukémia. A szívverésem is elállt. Úgy éreztem, máris jobban vagyok. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a lelkemről, pedig még fogalmam sem volt róla, miről is van szó igazán. Felrémlettek előttem az eddig használt gyógymódok – és azok ízei! Hát ez akkor, vízről lévén szó, csak áldás lehet, nem pedig azok az ízek, melyeket eddig végigkóstoltam! Állítom, ha ráleheltem volna egy tevére (márpedig közismerten az sem jó szagú), kiszaladt volna a sivatagból. Arra gondoltam, ez az említett és felajánlott oxigénes víz csak jótékony lehet. – Kérlek, beszélj nekem erről a vízről! Mit jelent az, hogy oxigenizált? És egyáltalán, miért más ez, mint a többi ásványvíz? – kértem. – Nem! Nem ásványvízről van szó, ezt tudom, de fogalmam sincs, hogy mitől gyógyít! Csak annyit tudok, hogy ivókúra és

fürdőkúra is létezik. Az ismerősöm azt tanácsolta, menj el Dobogókőre, van ott egy különleges hely, egy Shaolin Falu, és ott van a fürdő, ahol minden kérdésedre választ kaphatsz. – Shaolin Falu? Oxigenizált víz, ami gyógyít? – néztem rá kitágult szemekkel. – Ahogy mondom! Az ismerősöm esküszik rá! – húzta fel vállát a vejem. – Azzal nem ártasz magadnak, ha megnézed! – tárta szét a karját. – Naná, hogy megnézem! – feleltem, és hosszú idő óta először mosolyra húzódott a szám. *** Amint egyedül maradtam, azonnal leültem a számítógép elé, s megpróbáltam valamit megtudni a Shaolin Faluról. Meg is találtam, mint ahogy azt is, hogy valóban létezik az oxigenizált víz, amelyet ivó- és fürdőkúraként használnak. Ezek után még inkább föllelkesültem. Gyorsan a feleségemhez léptem, és az izgalomtól remegve magyaráztam el, milyen lépésre szántam el magam. Azt gondoltam, ő is éppoly hitetlenkedve fogadja, mint ahogy én, amikor először meghallottam, hogy létezik ez az oxigenizált víz, de tévedtem. Egyáltalán nem kételkedett, sőt, könnyes szemmel biztatott, mert legalább annyira szerette volna, ha még mellette vagyok egy kicsit, mint én. Azonnal becsomagolt nekem minden szükséges holmit, majd leültünk az ágyra, és megfogtuk egymás kezét. Fejét a vállamra hajtotta, s csendben ültünk, miközben mindkettőnk szívében ott remegett a már majdnem halott remény... Egész éjszaka alig aludtam valamit. Folyton arra gondoltam, hogy ez a víz meggyógyított egy daganatos beteget! Még ha nincs is leukémiám, akkor is kell, hogy segítsen rajtam! A szemem előtt lebegett a reményteli jövő. Talán mégis van számomra még egy lehetőség, hogy tovább élhessek? Talán megérem, hogy láthatom, az unokáimból is, akár a gyermekeimből, tisztességes felnőtt ember vált? Már lassan derengeni kezdett, amikor végre leragadtak a pilláim. Csupán három-négy órát aludtam, de mégsem éreztem fáradtságot. Amikor kinyitottam a szemem, azonnal kiugrottam az ágyból.

Hihetetlenül hajtott a kíváncsiság és az izgalom, mely annyira felpezsdített, hogy ha tudtam volna repülni, már biztosan ott lebegtem volna Dobogókő fölött. Folyton az kattogott a fejemben, hogy nem kell meghalnom, az a csodavíz engem is meggyógyít! A remény... Amikor megérkezvén Dobogókőre, kiszálltam az autómból, a lélegzetem is elállt. Jártam már a Pilisben, tudtam, hogy a táj csodás, de arról fogalmam sem volt, hogy a Távol-Kelet varázsa fogad itt, a világ zajától távoli, érintetlen erdei környezetben.

Először azt hittem, belecsöppentem egy mesébe illő csodálatos világba. A Pilis hegység legszebb részén, nem messze a Rámszakadéktól, kicsiny üdülőfalu bukkant elő a semmiből. Álltam és nem tudtam betelni vele, mint ahogy gondolom, hozzám hasonlóan sok arrafelé kiránduló, hisz a hegynek ez a pontja, a természetet szeretők paradicsomaként volt ismert. Az ember el sem hiszi, amit lát. A természet itt olyan hihetetlenül sok arcát mutatja, mint talán sehol másutt. A szívem elszorult, ezért vettem egy mély levegőt. Éreztem, amint átjárja testemet-lelkemet egyaránt. Mellettem pár méterrel arrébb egy külföldi turistacsoport érkezett, az idegenvezető pedig magyarázni kezdett. Szavai

odacsalogattak engem is, tágra nyílt szemekkel, kitárt szívvel figyeltem, amint mesélt: – Ezt a pazar fekvésű helyet némi misztikum is övezi: a legenda szerint éppen itt, Budapesttől 25 km-re, ezen a csodálatos magaslaton van a Föld szívcsakrája! Állítólag az egész hegy telítve van energiával, ugyanis a hegy energetikai vonalak találkozóhelye... Szavai igen nagy benyomást tettek rám. Szinte éreztem az energiát, amint átjárja minden apró porcikámat. Hova kerültem én? – kérdeztem magamtól, és körbehordoztam a tekintetem a tájon, mintha soha életemben nem jártam volna itt. Igen! Ebben a pillanatban így is éreztem. Minden olyan más, mint ezelőtt. Még a levegő is! – gondoltam, aztán elindultam az életet adó remény felé. Megálltam a mívesen faragott kapu előtt, s elolvastam az írást, mely rá volt vésve: „Aki itt belépsz, készülj fel valami egészen különlegesre!” Dobogókőn a Shaolin Falu bejárata

A szívem megremegett és a torkomba ugrott, amikor átléptem a kapu alatt, mert bizony alig néhány méterrel arrébb tényleg valami különleges világba csöppen az ember. Azonnal bele akartam csobbanni a vízbe, s meg szerettem volna ízlelni, hogy mielőbb elkezdjem a terápiát, de nem tudtam, merre kell mennem. Vajon hol van az a víz, amitől a gyógyulásom várható? – forogtam körbe, s egyre inkább olyan érzésem volt, hogy eltévedtem.

Tétován álltam néhány pillanatig, aztán lassan elindultam előre. Ez lenne a Shaolin Falu? Nem, ez biztosan nem az, sehol nem látok egyetlen táblát sem, ami az oxigenizált vízhez vezetne. Talán nem a megfelelő kapun jöttem be? Van egy másik is valahol? – tépelődtem, miközben ellentétes érzések törtek rám. A lelkesedés és az ijedt csalódottság váltakozott bennem. Fejemet forgatva szemlélődtem, miközben azt kérdezgettem magamtól, vajon hol lehetek én most, de választ egyelőre nem kaptam rá. Lépkedtem hát tovább, meg-megállva, amikor két férfi között zajló beszélgetésre lettem figyelmes. Hallótávolságba kerülvén, bíztam benne, talán épp az oxigenizált vízről beszélnek, s mivel odatartanak, engem is elvezetnek. Feszülten figyelni kezdtem, s egyre különösebben éreztem magam. Mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna, moccanni sem tudtam. Amit hallottam, teljesen lenyűgözött, bár tudom, nem szép dolog kihallgatni másokat. A két férfi hirtelen elhallgatott, én pedig ámulattal néztem körül. Tehát nem tévedtem el, Európa egyetlen Shaolin Falujában vagyok! Megérkeztem oda, ahova szerettem volna. Ez a hely igen különleges! Itt lehetőségem nyílik a shaolin kung-fu megismerésére! – gondoltam, mert a dolog, amit az imént hallottam, fölkeltette érdeklődésemet. Hirtelen mintha felébredtem volna. De... de én fürödni jöttem, nem sportolni! – utasítottam rendre magam, ám ekkor ismét megütötte fülemet a hang: – Itt az ember testben és lélekben is megerősödik! Kína, mint a távol-keleti országok harcművészetének bölcsője, sok mindenben irányadó, ezért is épült kínai mintára ez a Shaolin Falu, mely minta ezerötszáz éves múlttal rendelkezik és a keleti harcművészetek alapjának tekinthető. Ám ezen a kapun bárki beléphet, és az edzőtermekben más sportágaknak is hódolhatnak. Természetesen arra is van lehetőség, hogy megismerkedjenek a harcművészet alapjaival, de akár megtanulhatnak meditálni, elsajátíthatják a légzésgyakorlatokat tapasztalt vezető irányításával. A felüdülés itt biztosítva van, és nem csak a felüdülés! Felépülésre is lehetőség nyílik azok számára, akik szeretnék visszanyerni az egészségüket, jó közérzetüket, melynek alapja az éltető oxigén... Hát persze, hogy jó helyen járok! – nyugodtam meg most már teljesen, bár kissé össze voltam zavarodva. A hely, a környezet annyira új, ismeretlen, idegen volt számomra.

Aztán egyik pillanatról a másikra feloldódtam. Arra a betegre gondoltam, akinek segített az oxigenizált víz, tehát nincs szükség negatív érzésekre. Előre kell tekinteni és hinni! – erősítettem meg magam, majd oldalra fordulva észrevettem egy táblát az egyik épületen. Egész testemet elöntötte a forróság, miután elolvastam, mert ott álltam a reménybeli gyógyulás helyszínének küszöbén. Remegő lábakkal, végtelen izgalommal léptem be a helyiségbe, ahol hihetetlen barátságosan fogadtak. Bemutatkoztak az ott dolgozók, majd egy úgynevezett segítő kezdett foglalkozni velem, aki beszélgetésünk során elárulta, ő maga is fogyasztja az oxigenizált vizet, pedig nem beteg! Éppen úgy, ahogy a többiek is. Az, hogy kedvesen, mosolygósan foglalkoztak velem, már erőt adott, hogy higgyek és bízzak! Elmondtam, milyen betegség támadta meg a szervezetemet, amelyre nincs semmiféle hagyományos gyógymód, az orvosok nem tehetnek értem semmit, de hallottam az itteni víz gyógyító hatásáról, ezért döntöttem úgy, hogy én is kipróbálom. Ekkor a segítőm alaposan kifaggatott, el kellett mondanom mindent, milyen tüneteim vannak, mi a panaszom, aztán megbeszéltük a teendőket, nevezetesen, hogy ivó- és fürdőkúrát veszek... El sem tudom mondani, milyen bizakodással tekintettem előre, mindazok ellenére, hogy a társaim elmondták: azt hallották a segítők beszélgetése során, hogy tíz százalék esélyem van a gyógyulásra. Nem csüggedtem, ellenkezőleg, úgy gondoltam, ez is több a semminél! És ha tényleg igaz, hogy az oxigenizált víznek van gyógyító hatása, hamarosan éreznem kell! Addig talán még várhatunk a műtéttel! – biztattam magam, miközben ugye, a daganat a nyakamon tovább nőtt, s tudtam, nem halogathatom a végtelenségig. Szó szerint az életemmel játszom, ha nem végzik el rajtam az operációt. *** Meglepetés volt számomra, hogy a kúra idejére szállást is biztosítottak, nem is akármilyet! Kényelmes, tiszta faházak álltak rendelkezésre.

Izgatottan és reménykedve, végre én is elkezdhettem a kúrát. Naponta háromszor fürödtem, és a javasolt ivókúra mennyisége helyett lényegesen többet ittam a vízből, mivel az első korty után úgy éreztem, ehhez hasonló selymes, lágy, hűsítő itallal még nem találkoztam. Nemcsak a szomjamat oltotta, hanem szinte felvidított. Jó érzés volt testemnek-lelkemnek... Ott-tartózkodásom ideje alatt volt időm megfigyelni az embereket is. Hihetetlen, milyen változáson mentek keresztül egyegy fürdőkúra után. Ezt elsősorban a szebbik nemen vettem észre. Miután megfürödtek a különleges vízben, utána bőrük szinte ragyogott és megszépült. Valósággal kivirultak! Természetesen feszült izgalommal figyeltem magam, mikor veszek észre valami javulást a nyakamon lévő daganaton. Annyira bíztam benne, hogy talán elkerülhetem a műtétet, és egyszerre csak eltűnik végleg! Egyáltalán nem esett nehezemre betartani a kúrát, hisz ennek a víznek – a gyógyszerekkel ellentétben – semmi mellékhatása nem volt, nem szúrt, nem fájt, nem voltam tőle rosszul, nem volt hányingerem, sem hasmenésem, jó lett a közérzetem, és alig hittem a szememnek: az én bőröm is egyre szebb lett! A napok teltek, izgalmam pedig egyre fokozódott, mert láthatóan gyógyított a víz, ugyanis amikor megérkeztem Dobogókőre, a nyakamon lévő daganat hat centiméter hosszú és két centiméter széles volt. Kőkemény, meg sem lehetett mozdítani. Most pedig, másfél hónap elteltével, a daganat egyharmadára esett vissza, és a bőr már nemhogy feszes nem volt, de kifejezetten lötyögött! Az arcom visszanyerte eredeti, mondhatni, egészséges színét, s ehhez még csak hozzájárult, hogy olyan sima lett, mint egy kisbaba bőre. Ez talán nem tűnt fel elsőre, de a későbbiekben egyre szembetűnőbb lett, pedig addig sem panaszkodhattam, mivel nem kifejezetten aggastyán típusú bőröm van. Emlékszem, az első műtét után szürke volt az arcom – talán velem ijesztgették volna a rossz gyerekeket –, a kezemen a bőr kinyúlt, és úgy maradt. Olyan lett, mint egy százéves maminak. Borzasztó látvány volt számomra, pedig akkor nem múmiának készültem... El kellett ismernem, ez a víz csakugyan megtette áldásos hatását.

El is határoztam, mindenkinek ajánlani fogom, főleg hölgyeknek, akik szeretnék, ha kezükön a bőr még feszesebb és simább lenne. A fürdés kellemes érzés, minden percét imádni fogják. Hányszor jutott eszembe az a pillanat, amikor először hallottam erről a vízről! Be kell vallanom, nem igazán hittem benne, de most magamon tapasztaltam, mekkora hatása van az ember szervezetére. Igen, minden szó igaz, amit hallottam, olvastam róla, valóban csodákra képes! *** Ezek után örömmel mentem vissza a kórházba, ahol az orvosok döbbenten álltak az óriási javulás előtt. Ugyanakkor mégis a műtét mellett döntöttek, mondván, hogy bár a daganat tényleg nagyon összezsugorodott, de még mindig jelen van a rákos sejt a szervezetemben, ami további áttéteket okozhat, ezért el kell távolítani. Egyáltalán nem értettem velük egyet, hisz ők is szembesülhettek az óriási javulással. Úgy gondoltam, ha még tovább folytatom az ivó-, illetve fürdőkúrát, akkor a daganat teljesen elmúlik, ugyanakkor egyet kellett értenem velük, hogy áttétek keletkezhetnek a szervezetemben, amíg a rák bennem van. És ki tudja, mennyi időre lenne szükség, hogy teljesen elmúljon? Ráadásul tisztában voltam vele, több sugárkezelést nem kaphatok. Tehát nem siránkozhatok, és nem kockáztathatok! Azt hittem, belehalok a szomorúságba és a csalódásba. Annyira biztos voltam benne, hogy több műtétre már nem kerülhet sor. Nem volt kedvem semmihez, még az is idegesített, ha szóltak hozzám. Ráadásul ez a műtét igen komoly súllyal bírt. Aláíratták velem, hogy mitől szabadulok meg, biztosan azért, nehogy utólag reklamáljak. Gondolom, senki sem akar így fogyni, hogy kiszednek belőle egy csomó „testdarabot”... A műtét előtt ültem az ágyamon, s a fejemben annyi mindenjárt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a feleségem lépett be rajta. Azonnal láttam, hogy történt valami. Ismertem jól, amikor így csillogott a szeme, s a szája szegletében egy apró kis mosoly bujkált, ilyenkor fontos és kellemes dolgot tartogatott számomra. Egész testemet elöntötte a forróság. Szinte biztosra vettem, azzal a jó hírrel érkezett, hogy mégsem kell megműteni a nyakamat.

Minden figyelmemmel ajkára tapadtam, úgy lestem a szavát, amely megmenthet a további kínlódástól. – Megszületett a negyedik unokád, szívem! Kislány! – szólalt meg végre a feleségem. A szememet elfutotta a könny. Soha életemben nem éreztem még ehhez hasonlót. Egyszerre voltam boldog és végtelenül csalódott. Szívem minden melegével, szeretetével fogadtam a jó hírt legkisebb unokám világra jöttéről, ugyanakkor ez megfosztott az utolsó reménytől, hogy mégis elkerülöm a műtétet. A feleségem csak pár pillanatig kapott engedélyt a beszélgetésre. Mint később kiderült, kifejezetten azért, mert az orvosok is úgy találták: egy ilyen jó hír talán erőt ad, és segít elviselni az újabb megpróbáltatást. Miután magamra maradtam, ledőltem a párnára, és lehunytam a szemem. Arra gondoltam, milyen kiszámíthatatlan a sors, vagy talán éppenséggel nagyon is tudatosan teszi a dolgát! Talán az én életem most kialszik, de helyettem egy kis új élet kezdődik. A negyedik unokámé... Magam elé képzeltem az arcocskáját, ujjammal gondolatban végigsimítottam rózsaszín bőrén, s ekkor valami furcsa dolog történt velem. Mintha kinyitotta volna pici szemeit, s hallani véltem a hangját is. Azt mondta: „Szeretlek!” Könnyezve ültem fel az ágyamon, és gondolatban válaszoltam neki: „Én is, kicsikém!” *** Aztán megint ott voltam a műtőben. Fülemben visszhangzott újszülött unokám vékonyka hangja: „Szeretlek”, majd a dobogókői segítőm szavai: „Bízom az oxigén gyógyító erejében, bízzon maga is!” Azt hiszem, ez adott erőt, hogy kibírjam a műtétet. Az orvosok, amikor felnyitották a nyakamon lévő daganatot, szinte nem akartak hinni a szemüknek, mert azt tapasztalták, hogy az apró rákos sejteket fehér, gyöngyházgolyócskák fedték le, így akadályozván meg a tovább terjedést. Mindez pedig az oxigén hatásának volt köszönhető!

A műtét után könnyeimmel küszködve gondoltam pici unokámra, s alig vártam, hogy a karomba vegyem, s megköszönjem, hogy erőt adott. És természetesen a segítőmre is, aki mellettem állt és biztatott. Ő tudta, hogy az oxigén mire képes!... Be kell vallanom, igen meglepődtem, mert az orvosok nagyon szépen „dolgoztak”! Ha a lyuk nem lenne, senki nem venné észre, hogy a nyakam műtve van. De ezt is meg lehet, meg kell szokni! Van, akinek a lába hiányzik, nekem meg egy lyukkal több van a testemen. Akkor meg mire panaszkodjak? – próbáltam pozitív irányba terelgetni magam... A feleségemmel hozattam be oxigenizált vizet, s amíg az intenzív osztályon feküdtem, ott is ittam, hogy minél előbb meggyógyuljak. A segítőm is többször meglátogatott. Minden szavával biztatott, soha nem mondta, hogy rossz lehet, a pozitív gondolkodást sulykolta belém, én pedig megfogadtam minden tanácsát, s rátértem a gyógyulás útjára. Persze, ahhoz kellett, hogy a nyakamról kioperált „felesleget” úgy távolítsák el az orvosok, hogy soha többé ne tudjon kiújulni. Miután elhagytam a kórházat, természetesen továbbra is folytattam az ivó- és fürdőkúrát, s egyre erősebbnek és egészségesebbnek éreztem magam. A halál kardja... Eltelt egy év a műtétem óta. Minden nap egyre jobban hittem benne, hogy megúsztam! Nem voltam rosszul, visszatért az életkedvem. El sem tudtam mondani, milyen megkönnyebbülést éreztem, hogy ennyire jól vagyok! Félve, de azért mind nagyobb mértékben reménykedtem benne, hogy a halál kardja – mely ugyan még ott lebegett a fejem fölött, hisz csak egy év telt el – azért egyre távolodik... Nem kaphattam több sugárkezelést, és mégis életben maradtam, pedig nem adtam magamnak még egy hónapot sem... Boldogan ittam a vizet, fürödtem benne, s lassan teljesen visszanyertem az életkedvemet. Elfelejtettem a műtéteket, egyre kevesebbszer gondoltam arra, hogy megint kiújulhat a rák. Visszatértem a munkámhoz is. Igaz, már nem olyan volt, mint azelőtt, hisz a saját hangomat örökre elveszítettem, ám kaptam helyette egy lehetőséget, tudok kommunikálni, akár telefonon

keresztül is. Bevallom, nem volt könnyű elfogadni ezt a helyzetet, főként, amikor egy-egy telefonbeszélgetés során kinevettek géphangom hallatán. Meg kellett szoknom: ezzel kell együtt élnem!... A hónapok elszaladtak, jól éreztem magam, így aztán nyugodtan mentem vissza kontrollvizsgálatra a kórházba. Nem féltem, hisz teljesen egészségesnek éreztem magam. Miután elvégezték a vizsgálatokat, megvoltak a leletek, mosolyogva néztem az orvosra, aki azonban nem mosolygott vissza rám. Meghűlt bennem a vér! Az nem lehet, hogy megint...? – futott végig rajtam a rémület. Láttam a CT-eredményt, ami ugyan célzott a betegség visszatértére, de nem volt egyértelmű. A tapasztalat azonban a dokik javára szólt, hiába reménykedtem titkon, hogy nincs baj. – Sajnálom, de a légcsövén találtunk valamilyen elváltozást, amelyet mindenképp el kell távolítani! – mondta az orvos, ám én nem figyeltem rá. Mintha egyetlen pillanat alatt felbolydult volna körülöttem a világ. Összeomlottam, akár egy kártyavár. Már nem voltam erős; ugyan mit értem el azzal, hogy nem adtam fel? Mit értem el azzal, hogy ittam a különleges vizet, és fürödtem benne, hisz a rák ismét ott van bennem! De nekem miért nem használt? Hány ember gyógyulásának voltam szemtanúja! Más miért gyógyult meg, én pedig miért nem? Hazugság volt az egész! Miért hittem az ott dolgozó segítőknek? – tombolt bennem a tehetetlenség keserűsége és haragja, majd hirtelen eszembe jutott, amit a társaimtól hallottam: tíz százalék az esélyem! Hát még annyi sincs... Ugyanakkor nem értettem, miért nincsenek fájdalmaim? Miért nem érzem a gyengeséget, miért nem rossz a közérzetem? Teljesen egészségesnek érzem magam! Miért jó a színem? Bírom a munkát, nem vagyok fáradékony! Hogy lehetséges mindez? – támadtak fel bennem a kétségbeesett kérdések, melyekre aztán rögtön válaszoltam is. Csak hiszem, hogy erős vagyok és egészséges! Ezt akarom, és ezt hiszem, miközben rá kell jönnöm: áltatom, becsapom magam. A vizsgálat eredménye igazolja, hogy épp ott tartok, ahol elindultam. A rák befészkelte magát a testembe, és soha nem fogok megszabadulni tőle.

Csak többszöri szólongatásra tértem vissza a valóságba, s voltam képes felfogni az orvos szavait. – Tudom, borzasztó érzés újra szembesülni a tudattal, hogy a rák ismét megjelent a szervezetében, őszintén mondom, nagyon sajnálom! Hittem benne a kollégáimmal együtt, hogy végre teljesen meggyógyult, és többé nem kell tartania a betegségtől. Fájó szívvel mondom, hogy nincs más lehetőségünk, mint a műtét! A lelkem háborgott. Nem akarok több műtétet, hisz már semmi értelme, de ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak, mélyen lehajtottam a fejem, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra féktelen harag támadt bennem, s csak nagyon nehezen tudtam uralkodni magamon, nehogy az orvosnak rontsak. Mert haragudtam rá, magamra, arra a csodálatos vízre és az egész átkozott világra! – Ilyen műtétet az egyik vidéki nagyvárosban, Szegeden végeznek, oda kell utaznia! – fogta meg a vállamat az orvos, és miután ráemeltem a tekintetemet, tájékoztatott, hogy mit kell tennem... Emlékszem, amikor elhagytam a kórházat, már egyáltalán nem éreztem haragot. Mintha nem is önmagam lettem volna. Vittek a lábaim, de teljesen függetlenül az akaratomtól. Mert akaratom nem volt, elveszett! Tehetetlenség, gyengeség és végtelenül fájdalmas kiszolgáltatottság töltötte el a lelkemet, s ettől még csak sokkal rosszabbul éreztem magam. Egészen fiatal koromtól kezdve önálló voltam, megoldottam a problémáimat, két lábbal álltam a földön – és most mindennek vége! Hiába veszítettem el a hangomat, hiába van a nyakamon egy hatalmas lyuk, amelytől annyira rettegtem... Hiába törődtem bele, hogy ezután így kell élnem, tudomásul kell vennem: minden igyekezetem, erőm, akaratom fölösleges volt... Fejemben visszhangzott az a mondat, amit az első műtét után mondtak nekem az orvosok, nevezetesen: „Legyen nyugodt, harminc évig biztosan nem jön elő a rák!” És tessék! Még két év sem telt, és már harmadszor vagyok ott, ahol elkezdtem! Nem volt kedvem, sem pedig erőm hazamenni. Hogy álljak a családom elé, s hogy mondjam el: megint rákos vagyok! Nincs bátorságom hozzá. Mennyit szenvedtek miattam, értem, és most kérjem, hogy álljanak mellém ismét, öntsenek belém erőt? De nekik ki ad?

Beültem a kocsimba, és csak mentem, mentem, minden cél nélkül. Egyszerre ott álltam a Duna-parton. Önkéntelenül jöttem ide, ahol volt egy hely, mely igen kedves számomra, ugyanis itt ismertem meg a feleségemet. Sokszor ültünk a víz szélénél a lépcsőn, egymást átölelve és tervezgetve a jövőt... Hát akkor még nem hittem, hogy ilyen jövő vár rám! – gondoltam, amint lehuppantam a kőre. Néztem a Duna vizét, s egyre inkább elhatalmasodott rajtam a kényszer, hogy beleugorjak. Ezzel mindent megoldanék. A mélység elnyelne, nem kellene szenvednem többé, mint ahogy megkímélhetném a családomat is attól, ami rájuk vár. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantva láttam, hogy a feleségem hív. Először nem akartam felvenni, mert tudtam, ha beszélek vele, nem lesz erőm megtenni, amire készülök, de olyan makacsul, kitartóan hívott, hogy végül mégis beleszóltam. A feleségem hangja remegő volt, éreztem, hogy nagyon aggódik. Megnyugtattam, és megígértem, hogy azonnal indulok haza. Felálltam és hosszan néztem a vizet, majd – mint aki álomból riadt – rohanni kezdtem az autóm felé. Verejtékben fürödve, egész testemben reszketve ültem a volán mögött hosszú perceken keresztül, miközben némán megköszöntem a feleségemnek, hogy megakadályozott egy végzetes hiba elkövetésében. El akartam dobni magamtól az életemet, s arra nem gondoltam, hogy ezzel még sokkal nagyobb fájdalmat okoznék a családomnak. Átfutott a fejemen: amióta kiderült, hogy beteg vagyok, hányszor voltam olyan erős, hogy magam is meglepődtem, s hányszor olyan gyenge, mint egy kisgyerek! Nem hiszem, hogy ezért szégyenkeznem kellene. Az ember már csak úgy lett teremtve, hogy érez, és ez sokszor a magasba repíti, sokszor pedig a szakadékba taszítja. Attól függ, az érzés örömből fakad-e, vagy végtelen fájdalomból. Az embernek azonban megvan az a képessége is, hogy tud uralkodni az érzésein. Vannak esetek, amikor kell uralkodnia, hogy ne kövessen el visszafordíthatatlanul nagy hibát! És nekem ehhez a feleségem hangjára volt szükségem. Ő mindig tudta, mikor van a legnagyobb szükségem rá... Még akkor is, amikor távol voltam tőle. Ahogy ott ültem a kocsiban, a volánra hajolva, ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem. Szinte összekoccantak a fogaim,

annyira beleborzongtam, mikor felfogtam, majdnem elkövettem egy őrültséget, amit a keserű fájdalom, a tehetetlenség érzése diktált. Szerencsére mégsem tettem meg, időben jött az asszonyom segítsége... Amikor hazaérve beléptem a házba, a feleségem sietett hozzám, és átölelt, miközben a fülembe súgta, majdnem belehalt az aggodalomba, amiért ilyen sokáig elmaradtam. Most is, mint már oly sokszor, bizonyította, mennyire szeret. Bevallom, bármennyire is erősnek hittem magam, nagyon nehéz szívvel mondtam el neki, ismét kiújult szerveztemben a rák, műtét előtt állok. Láttam rajta, hogy majdnem elájul. Ő is annyira bízott a gyógyulásomban! Nem mondott semmit, csak némán átölelt, miközben a könny összekeveredve folyt végig az arcunkon. *** Igen, megúsztam, nem lettem öngyilkos, de ettől még borzasztóan el voltam keseredve, s bár a fürdőbeli segítőm próbált meggyőzni, hogy csak valami félreértés lehet, ő biztos benne, nincs a szervezetemben rákos sejt, én már nem hittem neki. Forrt bennem a harag és a rettegés elegye. Miről beszél ez az ember? Miféle félreértésről? A vizsgálat egyértelműen kimutatta: a légcsövemen is daganatok vannak! Ez nem lehet félreértés, ez halálosan biztos tény! Megint összezuhantam. Ebben a pillanatban már nem hittem az oxigenizált víz pozitív erejében, azt gondoltam, akik meggyógyultak, csak szerencséjük volt, de a feleségem, a gyerekeim és a segítőim biztatására mégis tovább ittam, és folyamatosan fürödtem benne, miközben a szívem-lelkem háborgott ellene. Hasztalannak és értelmetlennek tartottam, ám nem akartam – főleg a szeretteimnek – még nagyobb fájdalmat okozni, így hát tettem, amit vártak tőlem... Egyik alkalommal búsan üldögéltem a fürdés után a pihenőszobában, amikor egy nagyon szép arcú, fiatal nő huppant le a mellettem lévő pihenőágyra.

Beszélgetést kezdeményezett, s bár nekem egyáltalán nem volt hozzá kedvem, nem akartam udvariatlan lenni, ezért belementem. Bemutatkozott, Csillának hívták. Én is elmotyogtam a nevemet, de szerintem nem értette. Elmesélte, milyen boldog, hogy rátalált erre a pozitív hatású vízre, soha nem tud elég hálát adni a szomszédjának, aki idehozta. Én csak nyeltem egy nagyot, nem volt lelkierőm ellentmondani, pedig ott voltam előtte: az élő cáfolat. Amikor pedig megkérdezte, mi bajom van, teljesen kiborultam. Legszívesebben felugrottam volna, hogy elrohanjak. Nem akartam róla beszélni! Hisz nem szívesen hallgattam áradozását a vízről, mivel én hatalmasat csalódtam benne. Arra gondoltam, vajon akkor is ilyen lelkes, bizakodó és örömteli lenne, ha elmondanám: semmi nem igaz, amit a vízről papol, nekem nem hozott javulást, pedig már mióta fürdők benne és iszom! Mivel várakozóan nézett rám, hát egyetlen tőmondatban válaszoltam. Nagyon elszomorodott, de aztán elmosolyodott. – Higgyen nekem, nagyon jó helyen van! Meg fog gyógyulni! Én csak tudom! – csillant fel a szeme, aztán folytatta: – Ha meghallgatja a történetemet, hinni fog nekem, ebben biztos vagyok! Három hónappal ezelőtt valami csoda történt az életemben. Huszonhárom éves vagyok, másfél éve mentem hozzá a világ legédesebb, legrendesebb férfijához. Egy évig jártunk együtt, mielőtt elhatároztuk, összekötjük az életünket. A szüleink elfogadták és támogatták a döntésünket. Miután én is megszereztem a diplomámat, a férjemnek pedig biztos állása volt, ráadásul a nagymamája után örökölt egy kis házat, így nem látták akadályát, hogy egybekeljünk... (Alig tudtam visszafogni magam, hogy rá ne kiáltsak, nem vagyok kíváncsi a történetére. Egyáltalán nem érdekelt sem az, hogy férjhez ment, sem az, hogy a világ legédesebb férfija a férje. Semmi nem érdekelt, egyedül szerettem volna maradni, ám a fiatal nőnek nem állt be a szája, folyt belőle a szóáradat.) .. .Azon a bizonyos napon nőgyógyásznál voltam. A vizsgálat után kiderült, hogy áldott állapotban vagyok! A magzatom hathetes. Azt hittem, elájulok, a döbbenettől, ugyanis fiatal lányként volt egy csúnya fertőzésem, ami miatt állítólag soha nem lehet gyermekem. Nem tudtam mást tenni, mint zokogva ráborultam a

nőgyógyászomra, aki megpróbált megvigasztalni, hogy nyugodjak meg, ha nem akarom, van rá mód, hogy elvetessem. Ő ugyanis azt hitte, nem akarom a babát. Alig tudtam kinyögni, hogy a boldogságtól sírok, hisz megtörtént a csoda, amire senki nem számított: mégis anya lehetek! Megbeszéltük a további teendőket, aztán repültem haza. Elhatároztam, hogy meglepem a férjemet, készítek valami, az alkalomhoz illő, különleges vacsorát. Azt, amit nagyon szeret: rakott krumplit! Azt még el is tudom készíteni, mert igazából csak mostanában ismerkedem a főzés tudományával. Hogy biztosan elkészüljek vele, mire a férjem megérkezik, a kuktába raktam a krumplit, anyától hallottam, hogy abban minden hamar megfő. Amíg a krumpli puhul, addig én kiválasztok egy szexi ruhát, amit majd felveszek a hallatlanul jó hír bejelentéséhez. A szekrényhez léptem, és nézegetni kezdtem a ruháimat, s kiemeltem hármat. Nem tudtam eldönteni, melyik legyen, így aztán gondoltam, felpróbálom mindet, és azután választok. Épp a második ruhából bújtam ki, amikor a konyhából különös zajokat hallottam. Megijedtem, azonnal tudtam, hogy valami baj van a kuktával. Gyorsan úgy, ahogy voltam, egy szál melltartóban és bugyiban kirohantam. A tűzhelyhez léptem, hogy takarékra állítsam a gázt, mert teljes lángon égett, ám ebben a pillanatban hatalmas robbanást hallottam, majd éreztem, hogy a testemen végigfolyik a forró víz. Ehhez hasonló fájdalmat el sem tudtam képzelni. Aztán hirtelen elsötétült előttem minden, elájultam... (Ekkor fölemeltem a fejem. Bármennyire is magamba voltam roskadva, a történet eme része teljesen megrendített. Várakozóan néztem rá, mire ő tovább folytatta.) ...A férjem közben telefonon keresett, de hiába próbálkozott, mert én ugye, a földön feküdtem eszméletlenül. így aztán a közös barátunkat, aki a közvetlen szomszédunk volt, riasztotta, hogy nézzen be hozzám, nincs-e valami bajom, mert nem veszem föl a telefont. Imre kopogott, zörgött, de nem nyitottam ajtót. Mint kiderült, épp akkor érkezett ő is haza, amikor én, csak nem vettem észre. Valószínűleg a boldogság, a jó hír miatt se láttam, se hallottam! Tehát biztos volt benne, hogy otthon vagyok. Körbement a

konyhaablakig, mert általában ott jelezte mindig a jöttét, s bekukucskált rajta. Akkor látott meg engem. Betörte az ablakot, és bemászott. Szörnyen megrémült, amikor észrevette, hogy a kukta felrobbant, a forró víz rám folyt, én pedig nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedtem. Ekkor már kezdtem magamhoz térni, viszont olyan elviselhetetlen fájdalmam volt, hogy csak nyüszíteni tudtam. Imre ekkor gyorsan kinyitotta a bejárati ajtót, amelyet én belülről zártam be, aztán a karjára emelt, és futott velem a kocsijához, miközben folyton azt mondogatta, hogy nem lesz semmi baj, hamarosan jobban leszek. Valamit rám terített, de nem tudtam, hogy mit. Csak később derült ki, hogy lerángatta magáról az ingét, s azzal takart le, hisz nem voltam felöltözve. Berakott a kocsi hátsó ülésére, és elhajtott. Én szinte nem voltam magamnál attól az őrült fájdalomtól, amit éreztem. A jobb karom, a hasam és végig mindkét lábam megégett. Nagyon távolról hallottam, hogy Imre, miközben vezetett, felhívta a férjemet. Azt azonban, hogy mit mondott neki, nem tudtam, mert szerintem csak pillanatokra térhettem magamhoz, a fájdalomtól újra és újra elájultam. Arra eszméltem, hogy egy kádban ülök. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól voltam, hogy nem fájt, de közel sem annyira, mint azelőtt. Lassan kitisztult a fejem, s óvatosan kiemeltem a vízből a karomat, a lábamat, majd megemelkedtem, hogy lássam a hasamat is. Amint végignéztem magamon, hatalmasat sikoltottam. Halálosan megrémültem, a látvány ugyanis ijesztő volt! Szörnyen néztem ki. Hatalmas hólyag volt mindenem, ahol rám folyt a forró víz, és körülötte a bőr vörös, akár a főtt ráké. A kád mellett egy kedves arcú, középkorú nő állt, aki egy poharat nyújtott felém, és kérte, hogy igyam meg a tartalmát. Gyorsan felhajtottam. Nagyon meglepődtem, mert tiszta víz volt benne. Azt hittem, valamiféle gyógyszer, fájdalomcsillapító, de egyáltalán nem volt olyan íze. Jólesett a torkomnak, megittam az egész pohárral, és kértem még. Ekkor megkérdeztem, hogy melyik kórházban vagyok, ám kiderült, nem kórházban, hanem egy fürdőben. Fürdőben? Mit keresek én egy fürdőben? Semmit nem értettem. A testem nagy felületen megégett; miért nem kórházba vittek?

Ennek épp hangot kívántam adni, mivel tudomásom szerint létezik égési osztály, ahol megfelelő ellátást tudnak nyújtani az ilyen balesetek bekövetkeztekor, ám ekkor a férjem lépett be az ajtón, s hozzám rohant. A szeméből végtelen aggódás áradt, miközben letérdelt mellém. Én erre hangosan zokogni kezdtem. Akkor szakadhatott fel belőlem az ijedtséggel együtt járó sokk. Szegény drágám! Nagyon megrémült, hogy talán a fájdalom miatt sírok ilyen hevesen, megcsókolt, aztán gyorsan felugrott. Elhadarta, hogy azonnal mentőt hív, és bevitet a kórházba. Ki is rohant, de aztán hamarosan megint visszajött. Azt mondta, Imre szerint jobban tennénk, ha itt maradnánk, mert itt olyan segítséget kapok, amelytől nagyon hamar rendbe jövök. Állítólag ennek a víznek hihetetlenül jó hatása van! Azért hozott ide, mert az édesanyját többször kísérte el ebbe a fürdőbe, aki forró olajtól szenvedett égési sérülést. Nem kellett mást tennie, csak inni a vizet, és fürödni benne, valamint kapott valami krémet is rá. Szinte alig látszik, olyan szépen begyógyult az égés helye. A férjem azt mondta, úgy lesz, ahogy én szeretném. Döntsem el, mit akarok. Furcsa, de annyira jólesett a fürdés, hogy azt mondtam, még ne menjünk. Majd ha kiszállok a kádból. A férjem arca megnyúlt. Láttam rajta, mennyire meglepődött. Később, amikor lejárt az ötvenpercnyi fürdési időm, ide kísértek a pihenőszobába, majd bekenték a sérülésemet valami hihetetlenül hűsítő géllel. Azt tanácsolták, még kétszer ötven percig fürödjék, és igyam a vizet folyamatosan, s tegyem ezt tíz napon át. Annyira rendesek voltak, miattam bent maradtak éjszakáig, csak hogy még kétszer fürödhessek. Ez kimondhatatlanul jólesett. Tudja, a két fürdés között hirtelen döbbentem rá, hogy megfeledkeztem a szívem alatt lévő kis magzatomról. Arra gondoltam: milyen anya válik belőlem, hogy csak úgy megfeledkezem a gyermekemről, aki csodával határos módon megfogant a méhemben? Aztán csak még inkább úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy anya legyek, hisz felelőtlen voltam. Ha nem teljes lángon hagyom a kuktát, nem robban fel, nem forrázom le magam, és mindez a szörnyűség nem történik meg. Nem vigyáztam rá már az elején.

Annyira féltem, mint még soha életemben. Megint rám tört a zokogás. A férjem nem tudta, mi történt velem, hisz egyik pillanatról a másikra tört ki belőlem ismételten a sírás. Addig faggatott, amíg végre elmondtam, hogy kisbabánk lesz, de én máris kockára tettem az életét. Borzasztó lelkifurdalás gyötört, mert nem tudtam, egyáltalán túlélte-e ezt a hatalmas sokkot és az esést, amikor ájultan a földre zuhantam. Nagyon fájt ugyanis az oldalam, arra eshettem... *** A fiatal nő elhallgatott, én pedig szinte akaratlanul megnyugtattam, hogy biztosan nagyon jó anya lesz, s amint látom, a kicsinek nem esett baja. Annyira magával ragadott a története, hogy szinte megfeledkeztem a saját problémámról. Csilla szipogott, láthatóan teljesen elérzékenyült az emlékek hatására, de aztán megszólalt: – Tudja, soha nem felejtem el a férjem tekintetét, amikor megtudta, apa lesz. Csak nézett rám, könnyein át mosolyogva, miközben azt sem tudta, hogy öleljen át. Éreztem, hogy egész testében reszket... Most már csak emlékeztető fürdésekre járok, innen egyenesen megyek a kórházba, ultrahangvizsgálatra. Lassan csak megmutatja, hogy milyen nemű lesz! – tette kezét ismét a hasára, aztán rám nézett. – Be kell vallanom magának valamit! Én egy pillanatig sem hittem ebben a vízben! – suttogta odahajolva hozzám, aztán a szeme felcsillant. – Most azonban már örökös elkötelezettje lettem. Megfogadtam, hogy otthon a poharamból soha nem fogy ki ez a kellemes és jótékony víz, és ahányszor csak lehetőségem van rá, eljövök fürödni. Ez a víz maga a csoda! Szerintem épp olyan jó hatása van egy egészséges emberre is, mint arra, aki valamilyen betegségben szenved. El is mondom mindenkinek, akinek csak tudom, hogy minél többen megismerhessék és megtapasztalhassák pozitív hatását. És még valami! Ha megszületik a kicsikém, neki is adni fogom, mert tudja, ez olyan víz, amelyet még a gyerekek is ihatnak!... Elhallgatott, majd hosszan nézett az arcomba, aztán ismét megszólalt:

– Utánanéztem, és sok mindent megtudtam róla. Ne aggódjon, ettől a víztől meggyógyul! Fogadunk? – nyújtotta felém a kezét. – Fogadjunk egy karton vízben, hogy meggyógyul tőle! Arra gondoltam, fél év múlva, amikor megszületik a kicsim, itt találkozhatnánk... Nos, áll a fogadás? – kérdezte. – Áll – mondtam, aztán gyöngéden megszorítottam vékony ujjait, miközben a torkom elszorult. Már elindult, de hirtelen megállt, majd visszalépett hozzám. – Néha még ma sem hiszem el, ami velem történt! Tíz napon át minden nap ebben 34-35 fokos, kellemesen langyos vízben háromszor ötven percig fürödtem, megittam legalább két litert belőle, és használtam az ajánlott gélt. Nézze meg a karomat, a lábamat! – nyújtotta felém. – Harmadfokú égési sérülést szenvedtem, a hasamon elsőfokú, a lábamon másodfokú volt a sérülés. El tudja képzelni, hogy így néz ki alig három hónap elteltével? Ugye, nem hisz a szemének? Épp így csodálkoztak a kórházi orvosok is, amikor megmutattam, a férjem ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy lásson orvos. És mindez ennek a csodálatos víznek köszönhető! Soha nem gondoltam, hogy ennyire rendbejövök. Hát maga se adja fel! Viszlát fél év múlva ugyanitt!... Amint egyedül maradtam, azonnal visszatért a komor hangulatom. Már bántam, hogy belementem ebbe az ostoba fogadásba, mert szinte biztos voltam benne, annyi időm nincs! Ugyan, hol leszek én már fél év múlva? – hasított belém. *** Aztán eljött a rettegett pillanat. Ott voltam immár ismételten a műtőben, s teljesen meg voltam győződve róla, hogy most már nem leszek olyan szerencsés, mint eddig! Nem kívántam mást, csak hogy a beavatkozás ideje alatt haljak meg, ne kelljen hosszú hónapokon át szenvednem, s persze a családomnak sem. Nem bírnám elviselni, hogy tehetetlenül, kínok között fekszem, ők pedig velem együtt belehalnak a bánatba. Könnyekkel a szememben, nagy-nagy szomorúsággal a szívemben, némán búcsúztam el tőlük, és átadtam magam a sorsnak...

*** Amikor kinyitottam a szemem, egy ágyon feküdtem, és körülöttem sokan álltak. Először csak bámultam rájuk, azt hittem, már a túlvilágon járok... Mégis életben vagyok! – öntött el hirtelen a felismerés, a jó érzés melege, amikor a tudatom kitisztult, s rájöttem, megúsztam a műtétet, életben vagyok! Örömöm azonban nem tartott sokáig, mert a következő pillanatban már egész testemben reszkettem. Eszembe jutott minden, ami a beavatkozás előtt a fejemben kavargott. Igen, tényleg élek, de meddig, hisz nincs sugárkezelés, sem egyéb lehetőségem, ha megint megtámad a betegség. Hogyan telnek majd a napjaim, ha netán mégis életben maradok? Rettegésben, hogy mikor jelenik meg bennem ismét a rák! Eszembe jutott, amit az egyik orvos mondott a kórházban valamikor: „Aki az öt évet megéli, az reménykedhet, hogy legyőzte a rákot!” De milyen ez az öt év? Már közel két évet kipróbáltam... Hittem, bizakodtam, miközben egyetlen pillanatra sem voltam képes elfelejteni, hogy a fejem fölött ott lebeg a halál, és csak arra vár, hogy lecsaphasson rám! Nem tudhatom, mikor esek vissza ismét, márpedig az esélyem megvan rá. Nem! Ezzel a tudattal nem lehet élni! Úgy éreztem, az erőm végképp elhagyott, s már az sem segített, ha a kis hangyára gondoltam, sőt, mérhetetlen dühöt éreztem iránta, s bántam, miért nem tapostam akkor halálra! Keserű, háborgó gondolataimat a műtétet végző orvos hangja szakította félbe. – Valamit mondanom kell! – nézett rám, és kezét a paplanon nyugvó karomra helyezte. Tudtam, most jön az, hogy itt a vég! Bele kell törődnöm, hogy nincs tovább... A szívem olyan erősen kalapált, hogy szinte fájt a mellkasom. Azt hittem, nem élem meg a következő percet. – Bocsánatot kell kérnünk öntől... A szövettani vizsgálat nem igazolta a rák jelenlétét, csupán nyálkőképződés volt a légcsövén, amely miatt nem kellett volna megoperálnunk. Kérem, higgye el, nagyon sajnáljuk valamennyien!

Azt sem tudtam, mi történik velem. Fel sem fogtam, amit hallottam. A feleségem könnyezve ölelt át, a gyermekeim sírva simogatták a kezem. Ekkor bevallom, különös élményben volt részem. Mintha pár pillanatra nem is én feküdtem volna az ágyon. Valahonnan soha nem hallott zeneszó ütötte meg a fülemet, és valami olyan végtelen nyugalom szállt meg, amelyet szóban nem tudok megfogalmazni. Mintha lebegtem volna, és körülöttem vakító fény ragyogott. Élveztem a melegét, azt a megfogalmazhatatlan békét, mely körülölelt. Aztán hirtelen megszűnt a zeneszó, visszatértem a valóságba. Éreztem, hogy a szememet elfutotta a könny. Dehogy érdekelt engem, hogy át kellett esnem egy műtéten! Sokkal inkább elöntött a kimondhatatlan boldogság, a megkönnyebbülés, a remény, hogy mégis tovább élhetek, megmenekültem! Ugyanakkor a szégyen pírja is égette az arcomat. Szégyelltem magam, s szörnyen bántott, hogy megingott bennem az oxigenizált vízbe vetett hitem és az ott dolgozók iránti bizalmam. Ők hittek a víz jótékony hatásában, én pedig majdnem feladtam. Arra gondoltam, az első dolgom az lesz, hogy bocsánatot kérek tőlük. Alig vártam, hogy ismét találkozzunk és belecsobbanjak a vízzel teli kádba, amely végül is bizonyította csodálatos erejét, hisz a rák nem újult ki, ellenkezőleg, megvédte szervezetemet a kórtól! *** Sokszor gondoltam vissza az elmúlt időszakra, és elszégyelltem magam, hogy néha olyan esendő voltam, akár egy gyermek. Hogy többet sírtam, mint egész eddigi életemben, amit más esetben biztosan eltitkolnék, de elhatároztam, most épp ellenkezőleg, mindenki előtt felvállalom. Teszem ezt azért, hogy segíthessek azoknak, akik súlyos betegségben szenvednek! Szeretném, ha az én példámból okulva nem adnák fel a reményt! Ne hagyják, hogy a kétségbeesés, a tehetetlenség érzése eluralkodjon rajtuk, bármi is történjék! Higgyenek nekem! Fel kell venni a harcot a betegség ellen, mert az ember legyőzheti a bajt, csak akarnia és hinnie kell! Ha az ember családja, szerettei, segítői ott állnak mögötte,

hihetetlen erőt ad! Ha pedig van olyan, aki mellett nem állhat senki, hát hadd álljak én a történetemmel, hogy belőlem merítsen erőt! Itt szeretném határozottan felhívni a Kedves Olvasó figyelmét, hogy nem akarok senki és semmilyen termék mellett vagy ellen reklámkampányt indítani, csupán a jó szándék és saját tapasztalatom hajt, hogy segíthessek! A gyógyulás A kórházból kikerülve, első utam a segítőimhez vezetett, ahol hihetetlen szeretettel fogadtak, őszintén velem együtt örültek. A meghatódottságtól alig tudtam el suttogni, bocsássanak meg, amiért kételkedtem bennük, a víz pozitív hatásában, s megköszönjem mindazt, amit tőlük kaptam: az életemet! És amikor végre beülhettem a kádba, arcommal megérintettem a víz felületét, és egy apró csókot leheltem rá. Így köszöntem meg „neki” is a szóban ki nem fejezhető hálámat. A második utam pedig a galambjaimhoz vezetett. Igen, háromszázötven galambom van, ez a hobbim és egyben nagy szerelemem, amely már 1956 óta egyfolytában tart. Amikor a betegségem kiderült, teljesen magam alatt voltam, de a galambjaimról egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg. Ma már szinte biztos vagyok benne, nagyon sokat segítettek, hogy talpra álljak. Nélkülem elpusztultak volna. Nemcsak a családomnak, de nekik is szükségük volt rám... Emlékszem, valahányszor be kellett feküdnöm a kórházba, mindig magammal vittem a távcsövemet. El lehet képzelni, mit gondoltak rólam! Egy beteg a gégészeten távcsővel a nyakában sétál a folyosón, és tart a hátsó terasz felé... Mivel a kórház, ahol feküdtem, igen közel volt az otthonomhoz, amint csak tehettem, a házunkat figyeltem. Volt, hogy olyan szobába kerültem, amelynek az ablakából hazaláttam, de ha nem így volt, alig vártam, hogy vége legyen a reggeli vizitnek, már el is tűntem, s kerestem egy olyan helyet, ahonnan hevesen dobogó szívvel figyelhettem, hogy repülnek a galambjaim. Talán azt gondolják, kevés ilyen „degenerált” ember létezik, nekem viszont rengeteg élményt nyújtott, hogy láthattam őket. A nehéz időszakban kicsit elfeledtette velem a betegségemet, a szenvedéseimet.

Emlékszem, amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, az életemnek vége, és a halálos ágyamon fekszem, akkor is a galambokat lestem az ablakon keresztül. Néztem, ahogy repültek apró kis fehér pontokként a hatalmas kékségben. Vágytam rá, hogy velük, közöttük lehessek. Talán sokan megmosolyognak, vagy azt gondolják, nem vagyok normális, de én tudom, hogy nekem mit jelentettek és jelentenek a galambjaim. Segítettek a pozitív gondolkozásban, amikor figyeltem őket, vagy csak rájuk gondoltam, elűzték a rosszat, és addig nem foglalkoztam a betegségemmel. Felidéztem egy-egy versenyt. Ilyenkor hihetetlen izgalom szállt belém. Hányszor éltem már át a büszkeséget, amikor a galambjaim díjat nyertek! Talán épp nekik köszönhetem, hogy rájöttem: a betegséget tisztelni lehet, de legyőzni kell! A gyógyító víz nyomában... Százszor és ezerszer elgondolkodtam azon, hogy valami hallatlanul nagy csoda történt velem, ám minden alkalommal rá kellett jönnöm, ez a csoda tulajdonképpen kézzelfogható, mert nem más, mint az oxigenizált víz. De mitől különbözik ez a többi víztől? Olyan sok tiszta, jó ízű gleccser, forrásvíz létezik Magyarországon és világszerte. Miért és miben más ez a víz? Hogyan képes olyan súlyos betegeken segíteni, akiket a halál fenyeget, akiknek már nincs tovább, nincs egyetlen szalmaszál sem, amibe kapaszkodhatnak? Mindenképpen meg akartam róla tudni mindent! Nyomozni kezdtem. Örömmel hallottam, hogy Dobogókő után Kerepesen, Budapesten Zuglóban, Budakeszin, Budafokon és Veszprémben is megnyitotta kapuit hasonló fürdő, melyek Kaqun Klub néven működnek. És az oxigenizált víz neve is Kaqun víz lett, így került be a köztudatba és hozták forgalomba is. *** Esténként nem tudtam elaludni, annyira izgatott a víz és hihetetlen ereje. Amennyi időm csak volt, a számítógép előtt ültem, s kerestem az információkat erről a különleges folyadékról.

Mindent elolvastam, ami csak létezett vele kapcsolatban az interneten, így jutottam el Olaszországig. Kiderült ugyanis, hogy van ott egy gyár, és ezt a vizet ott állítják elő, mivel ott is fakad. Ettől kezdve nem volt nyugtom. Elmondtam a feleségemnek, hogy útra kelek, és addig nem térek vissza, míg a saját szememmel nem látom, honnan ered a víz, s a nyelvemmel nem ízlelem meg. Tudnom kell, hogyan készül, mitől annyira más, végtére is segített rajtam! A feleségem csak sejtelmesen mosolygott. Ismert már jól, tudta, nem lenne értelme próbálkozni azzal, hogy lebeszéljen, meg aztán megértette, nekem ez mennyire fontos. Becsomagolt hát a kis bőröndömbe, aztán egy szép reggelen beültem az autómba, és elindultam a víz nyomába. Az út a célig – számításaim szerint – hozzávetőleg hatórás lehetett, ám nem is én lennék, ha velem minden simán, zökkenőmentesen történne. Épp félúton jártam az otthonom és a határátkelőhely között, mikor hatalmas durranással a hátsó kerekem kilyukadt. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom, így nem történt baj. Félreálltam a leállósávba, és nekiláttam, hogy kicseréljem a kidurrant kereket. Az autóstáskámat a kocsi tetejére tettem, a telefonomat pedig belecsúsztattam. Így legalább hallom, ha közben keresnek! – gondoltam. A nap melegen sütött, beleizzadtam, mire végeztem. A csomagtartóban volt egy kanna víz, alaposan megmostam a kezemet, az arcomat, aztán – mint aki jól végezte dolgát – beültem a volán mögé, és gázt adtam. Be kell hoznom a lemaradást! Talán öt-hat kilométert vezettem, mikor hirtelen meghűlt bennem a vér. Akkor döbbentem ugyanis rá, hogy autóstáskámat nem vettem le a kocsi tetejéről! Szerencsére csak két kilométert kellett tovább haladnom ahhoz, hogy vissza tudjak fordulni. Mondanom sem kell, mindennek lehordtam magam, csak szép és okos fiúnak nem! Hogy lehetek ekkora ökör? Amint elértem a helyet, ahol a kereket cseréltem, leállítottam a kocsit, és átfutottam a másik sávba. Elindultam szép lassan előre, szinte biztos voltam benne, hogy átment rajta néhány autó, s az aszfaltba nyomta – de nem láttam semmit. Az autóstáskámon a

cipzár nem volt behúzva, tehát ami benne volt, szanaszét szóródott a világba... Ám hiába forogtam magam körül, néztem át a másik sávon túlra, nem láttam sem az útlevelemet, sem a személyi igazolványomat, sem a bankkártyámat, de még csak egyetlen forintot sem. Ekkor már tudtam, valaki nyilván észrevette a földön, és magához vette. Elkeseredve álltam meg jó néhány méter után. Tudtam, nincs tovább! Útlevél, iratok, pénz nélkül nem mehetek sehová! Vissza kell fordulnom! Fejemet fölemeltem az ég felé, és már-már kimondtam azt, amit nem szerettem volna, mikor hirtelen meghallottam a telefonom hangját. Mint az őrült, forogtam körbe, s végre megpillantottam az autóstáskámat, az utat szegélyező korlát két része közé szorulva. Valószínűleg ahogy nagy sebességgel elindultam, nekirepült és beszorult. Gyorsan megköszöntem a Megváltónak, hogy teljesen épen, sértetlenül megtaláltam a táskámat, s benne valamennyi fontos iratot, pénzt, aztán felkaptam és kivettem a telefont. A kijelzőn láttam, hogy a feleségem hívott. Átszaladtam a kocsimhoz, beültem, s megkönnyebbülten emeltem fülemhez a készüléket. Természetesen neki nem említettem ezt a kis közjátékot, nem akartam, hogy idegeskedjen miattam. Így is épp eléggé aggódott, a hangja kissé sírós volt. Miután megnyugtattam, hogy minden rendben van, hamarosan átlépem a határt, és később megint hívom, megnyugodva köszöntünk el egymástól. Tartottam a kezemben a telefont, és már az ég tudja, hányszor köszöntem meg a feleségemnek, hogy létezik. Ha éppen akkor nem hív, talán nem veszem észre az autóstáskámat, visszafordulok, és nem jutok el a célomig. Az út további része nem volt ennyire mozgalmas, végre megérkeztem Olaszországba, igaz, hogy a tervezett hat óra helyett majdnem tíz óra alatt. Megálltam az egyik kis helységben, és tudakozódtam a gyár felől. A helybeliek nagyon kedvesen útba is igazítottak, ám vagy ők nem magyarázták számomra eléggé érthetően, vagy én nem értettem meg, de bizony alaposan eltévedtem.

Mit mondjak? Egyáltalán nem bosszankodtam emiatt, mert azt hiszem, örökké bánnám, ha kimaradt volna az életemből ez az élmény! Bátran állíthatom, nem sok ilyen csodálatos helyen jártam életem során! A látvány magával ragadott. Megcsodáltam a magas hegyeket, a közöttük húzódó völgyeket, a rejtett ékszerként csillogó kis tavakat. A kék eget, mely ott sokkal kékebb volt, és a zöld mezőket, erdőket, a hegyek gyomrából fakadó forrásokat, s a lelkem tele volt jó érzéssel. Már nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam. Nyugodtan kérdezősködtem, s a helybéli emberek nagyon szívesen és kedvesen adtak tájékoztatást, útbaigazítást. Amikor feltűnt előttem az észak-olaszországi Dolomitok hegylánca, a szívem nagyot dobbant. Itt vagyok hát, s hamarosan mindent megtudhatok erről a csodálatos vízről! – ujjongtam. – Álltam és néztem a több mint kétezer méter magas Pasubio hegyet, ahonnan ez a víz ered, s halad a Posina völgyébe, mely hatszázharminc méter magasan van. Elég sok érdekes információval szolgáltak a helybéliek, többek közt megtudtam: a forrás százéves! Az emberek régen kannákban hordták innen a tiszta, friss vizet. Most pedig magam előtt látom! Elmondhatatlanul élveztem, mint ahogy a festői táj szépségét is. Hatszáz méter magasan autóztam lefelé a völgybe, amelybe egy alagúton keresztül lehetett lejutni. Láttam egy völgyben – két hegy között – megbújó csodálatos kastélyt, láttam ködbe burkolózott hegyszirtet, s álltam a magas viadukt alatt, apró kis moszatnak érezvén magam, az egymás fölött több lépcsőn át a mélybe zuhanó vízeséstől megrészegülten...

Olaszországi vízgyár Végre megérkeztem a gyárba. Elmondtam, honnan jöttem és miért. Nagyon barátságosan fogadtak, a gyár vezetője mosolyogva bólogatott, s bár azt, hogy hogyan készül a víz, nem árulta el, viszont adott gumicsizmát, elemlámpát és két embert mellém, akik elvezettek egy alig százötven centiméter magas vájatba. Lehajtott fejjel baktattunk a hegy gyomrába, ahol lyukakból folyt a víz. 4 Celsius-fokos kristálytiszta vízben lépkedtünk, s ha akartam, lehajolhattam és megérinthettem (meg is tettem). Olyan boldog voltam, hogy majdnem elsírtam magam.

Forrás a barlangban Ahogy haladtunk a hegy gyomrában, a víz lezuhanó hangja hol erősebben, hol halkabban, hol pedig szinte mennydörgésszerűén dübörgött. Félelmetes és egyben csodálatos érzés volt. Még soha életemben nem éltem át hasonló élményt; azt hiszem, míg élek, nem felejtem el. Egy nagy, kocka formájú üvegtáblán keresztül láthattam, amint a víz az ezerhatszáz méter magas repedésekből zuhan alá a természet által kialakított tárolóba. Megtudtam, hogy hihetetlen mennyiségű, körülbelül háromszáz kamionnyi rendkívül tiszta, ásványi anyagokban szegény víz zúdul alá itt naponta. Többször is lehajoltam, s megérintettem. Valahányszor megtettem, mindannyiszor ugyanazt tapasztaltam: igen kellemes érzés, mert rendkívül lágy, selymes és hihetetlenül frissítő ez a víz! Amikor visszaértünk, a gyár vezetője elmagyarázta nekem: szerinte azért ennyire jótékony hatású és kellemes, mivel természetes tisztaságú, ásványi anyagoktól szinte mentes, így a kívánt oxigénstruktúra könnyebben kialakítható benne. Csodálatosan éreztem magam. Kielégítettem kíváncsiságomat, tapintottam, ízleltem a vizet a természetben található formájában, s ez fölemelő érzést jelentett. Rengeteg fotót készítettem, megörökítvén a szemet, sőt testetlelket gyönyörködtető tájat, majd megnyugodva indultam hazafelé.

Amit akartam, arról bizonyosságot szereztem: a víz, melyet én iszom, a legjobb minőségű, legtisztább, eredeti hegyi forrásvíz, különleges hatását a saját gyógyulásommal is bizonyítom!... Hazaérve visszagondoltam olaszországi utamra. Különös, hogy az úton vezetés közben nem tört rám a fáradtság, nem éreztem egyetlenegyszer sem, hogy aludnom kell. Ezt pedig a Kaqun víznek köszönhettem, mert mondanom sem kell, mindvégig ittam az utazás során is. Az ágyamon fekve elgondolkodtam azon, ami eddig eszembe sem jutott: milyen nagy szerepe van az életemben a víznek és az oxigénnek! A Víz és az Oxigén Hosszú vajúdás. Fájdalom, jajszó, verejték, sóhajtás után egy anyai szívnek oly édes kis hang, mely betölti a lelkét. Egy kis ember megszületik! Az élet a legcsodálatosabb ajándék a világon, ami egyszeri és megismételhetetlen. Épp ezért vigyáznunk kell rá, hogy minél tovább élvezhessük! Mint tudjuk, a magzat a fogantatás pillanatától kezdve a biztonságos anyaméhben, magzatvízben él és fejlődik. E közeg nélkül nem maradhatna életben. De mi történik a csecsemővel azután, hogy megtette nehéz és hosszú útját, fájdalom közt megszületve a számára ismeretlen, ijesztő világba? OXIGÉNT lélegzik be, mert csak így maradhat életben... *** Víz! Az élet egyik legfontosabb feltétele! Ha a szót kimondjuk, vajon hogy gondolunk rá? Úgy, mint forró nyárban egy hűsítő italra? Egy medencére, tóra, folyóra, tengerre, amelybe jólesik belecsobbanni, hancúrozni, úszni sima tükrén? Vagy egy kád habos fürdőre, melyben kellemes ellazulni? Netán arra gondolunk, amikor az ég megnyitja kapuit, és a földre zúdítja könnyei záporát? Esetleg a haragos áradatra, amely többszörösére duzzadva, pusztító erejével mindent elnyel, ami csak az útjába kerül?

Elgondolkodtató, hogy egyetlen dolog létezik bolygónkon igen nagy mennyiségben, melyhez hasonló mértékben sehol a Naprendszerben másutt nem – és ez a víz! A Földünket borító hatalmas víztömegekben (óceánok, tengerek) több millió évvel ezelőtt jelentek meg az első élőlények, az egysejtű szervezetek, s azóta bolygónk életet adó világa fáradhatatlanul fejlődik, újul, felfrissül, mely nem történhetne meg a vég nélküli körforgást végző víz segítsége nélkül. Olvastam valahol egy régi feljegyzést, amely tökéletesen szemlélteti és megmagyarázza az élet, a víz és a Föld közötti örökös kapcsolatot: „A föld vére a test folyója. “ Az élő sejtet felépítő szervetlen vegyületek közül sokoldalú szerepével a víz tehető az első helyre. Az újszülöttekben a test víztartalma 98%, míg a felnőtt ember szervezete átlagosan hatvanhetven százalék vizet tartalmaz, mely az évek során, a kor előrehaladtával folyamatosan csökken. Nem egyformán oszlik meg a víz mennyisége testünk különböző szerveiben sem, a legkevesebb vizet a csont, illetve a fogzománc tartalmazza, mindössze egy százalékot. Vannak szervek, amelyek viszont szinte kizárólag vízből állnak, ilyen például a szem üvegtestje, mely 99%-ban víztartalmú, míg a vesének nyolcvanhárom, az agyvelőnek hetvenkilenc, az izomnak hetvenöt, a májnak hetven, a zsírszövetnek harminc százaléka víz. Élete során átlagosan egy ember mintegy negyvenezer liter folyadékot fogyaszt el. A szervezet víz nélkül legfeljebb huszonhárom napot bír ki, míg étel nélkül akár heteket is. A szomjúság kínjáról a mondavilágból fennmaradt egy nagyon érdekes történet, miszerint a görög istenek azzal büntették Tantalosz királyt, hogy álláig érő hűsítő vízben kellett állnia, ám a vizet nem érinthette meg. Amint ajkával a felszíne felé közeledett, a hűsítő, szomját enyhítő víz eltűnt. Örök szomjúságra volt ítélve. Ezért is nevezi az emberiség az elviselhetetlenül kínzó szenvedéseket tantaluszi kínoknak. *** Oxigén! Már a gyermekek is tudják, a legfontosabb alkotóelem a Földön az oxigén (és sajnos a legkevesebb is ebből az elemből van).

Nélküle nem létezik élet! Oxigén nélkül ugyanis az élet csupán pillanatokig képes a fennmaradásra. A test összes alkotóeleme közül az oxigén az egyetlen, melynek cseréjére minden percben és másodpercben szükség van az élet fenntartásához. Egy érdekes cikket olvastam a minap. Arról szólt, hogy a Föld oxigénellátása már a kezdetektől csökkenést mutat. A tudósok megállapították, hogy földünkön a jelenlegi oxigénmennyiség csupán egyharmada annak, mint amennyi az őskorban volt, valamint hogy a légkörben található oxigén nagy sebességgel folyamatosan fogy. A globális szennyezés és a természeti erőforrások apadása miatt kevesebb oxigén jut vissza a levegőbe, és kevesebb szén-dioxid bomlik le. Ezenkívül jelenlegi civilizációnk kombinált technológiáival csaknem hússzor annyi oxigént használ el, mint amennyit hatmilliárd ember képes belélegezni... Az eredmény: az oxigén aránya a levegőben található gázok mennyiségéhez viszonyítva folyamatosan csökken, ezért testünk oxigénhiányossá válik. E hiányosság pedig nagymértékű stresszt ültet az emberi testbe, amint az azon dolgozik, hogy megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson a normál működés fenntartásához. Ahogy a test oxigénszintje csökken, úgy válunk védtelenebbekké, sebezhetőbbekké a betegségekkel és más tünetegyüttesekkel szemben. Tehát az oxigén, a hiánya és a betegség között lévő kapcsolat megkérdőjelezhetetlen! *** Nemrég a kezembe került egy írás, miszerint a híres Otto Wartburg német orvosprofesszor már az ezerkilencszázas évek elején rájött az oxigén gyógyító hatására. Úgy nyilatkozott az oxigénről, mint „létfontosságú méregtelenítőről”, s rámutatott, hogy az oxigénhiány a degeneratív betegségek, valamint végső soron a sejt halálának valódi oka. Természetesen e kijelentéseit hosszú kutatómunka és kísérletezés alapozta meg. Munkáját 1931-ben Nobel-díjjal ismerték el. Otto Wartburg professzor kutatásai többek között azt is alátámasztották, hogy a test túlsavasodása a rák kialakulásának is előfeltétele és alapja.

Kísérletei során negyvenkét állatfajnál alakított ki rákos betegséget kizárólag azáltal, hogy lecsökkentette vérükben a pHértéket, s megfosztotta a sejteket az oxigéntől. Észrevette, hogy már enyhe savtúlsúly is drasztikusan lecsökkenti a vérben az oxigénszintet. Bár mindannyiunk testében jönnek létre rákos sejtek, többnyire naponta többször is, egy egészséges immunrendszer felismeri és eltávolítja az elfajzott sejteket. A rákos sejtek csak – a többnyire savak okozta – immungyengeség esetén tudnak túlzott mértékben elszaporodni. Itt döntő szerepet játszik az oxidáció, illetve az erjedés. Az egészséges sejt szén-dioxiddá égeti el a cukrot, míg a rákos sejt tejsavvá erjeszti, amivel növeli a testre ható savterhelést, s így megteremti magának azt a túlsavasodott közeget, melyre szüksége van. A rákos sejt tehát olyan sejt, amely optimálisan alkalmazkodott a test túlsavasodásához, így elvileg HALHATATLAN! Az eleve elsavasodott test és a rákos sejt savtermelése végül visszafordíthatatlan savtúlterheléssé adódik össze. A test normális sejtjei ilyen körülmények között mindinkább veszítenek életképességükből, a rákos sejtek viszont egyre jobban elburjánzanak, míg végül a szervezet összeomlik. Mivel ez a folyamat az egész szervezetre kiterjed, egy daganat megoperálása vagy a helyi besugárzás legjobb esetben is csak késleltető hatású lehet. Wartburg professzor kísérleteinek tanulsága volt az is, hogy a ráksejtek – a legtöbb baktériumhoz hasonlóan – oxigénszegény környezetben szeretnek élni. Valahányszor lecsökkentette 35%-kal az oxigén szintjét egy egészséges sejtben, az elrákosodott. Kiderítette, hogy az oxigén mennyiségének növekedése megakadályozza a rákos sejtek burjánzását, és végső soron – akárcsak a lúgos környezet – el is pusztítja őket. „Daganat nem jöhet létre olyan környezetben, ahol a sav-lúg egyensúly fennáll, és bőségesen van oxigén” – jelentette ki Wartburg professzor, s ezt bizonyítja, hogy nem létezik szívrák! A tüdőből a szívbe folyó vér az egész szervezet oxigénben leggazdagabb és legmagasabb pH-értékű része. Miközben a vér átmegy a tüdőn, a savas méreganyagok kicsapódnak belőle, és

marad a sok-sok oxigén, valamint a magas pH-érték. A rákos sejteknek mindig szélsőséges a pH-értékük, s oxigénhiány áll fenn bennük, míg az egészséges sejtekben enyhén lúgos a kémhatás és magas az oxigéntartalom. *** Dr. W. Spencer Way tollából a következőket olvastam: „Az elégtelen oxigén elégtelen biológiai energiával egyenlő, amely bármit kiválthat az enyhe fáradtságtól kezdve az életveszélyes betegségekig. Az elégtelen oxigénmennyiség és a betegségek közti kapcsolat ezzel megállapítást nyert. “ Dr. Arthur Guyton szerint: „Az összes krónikus betegség a sejtszinten fellépő oxigénhiány eredménye. “ Egy másik orvos, dr. Paris Kid szintén osztotta e véleményt: „Úgy tekinthetünk az oxigénhiányra, mint az összes betegség egyetlen nagy okára. “ Az olyan tudósok, mint dr. Way és sokan mások is úgy vélik, hogy az oxigénmennyiség csökkenésének kezdeti tünetei – melyek a test hetventrillió sejtjének elhalásához vezethetnek – a következők: kimerültség, emlékezetkiesés, keringési problémák, gyenge emésztés, savas gyomor, csökkent immunitás a megfázással és influenzával szemben, hörgőproblémák, különböző bakteriális, gombás, vírusos és parazitás fertőzések, és egyéb hasonló betegségek. Ezért az oxigén egy létfontosságú elem, ami megadja a testnek szükséges hatalmas oxidáló erőt. Ennek segítségével ellenállhat a mikroorganizmusoknak, a betegségeknek, s felszabadíthatja azt az energiát, mely elősegíti az életet; ezen kívül segíti a könnyebb légzést is. *** S hogy a VÍZ mennyire áldásos, és hogy OXIGÉN nélkül nincs élet a földön, úgy hiszem, nem kell tovább bizonygatnom, mint ahogy azt sem, hogy e két elem együtt gyógyítani is képes. A halál torkából menekültem meg oly sok szenvedés, fájdalom, összeroppanás, majd akaraterő, kitartás után, a Kaqun víz gyógyító

erejének köszönhetően. Legyen példa ön előtt, Kedves Olvasó, a történetem, amellyel remélem, enyhíthetek sok fájdalmon, gyógyíthatatlan betegség miatti szenvedésen, s amelyből erőt meríthetnek, akár a legalattomosabb, a legfélelmetesebb betegség, a rák legyőzésére is. Ne feledjék, ez a víz mindenki számára elérhető, s velem együtt még nagyon sok ember gyógyulásával bizonyítja: életet ment! A Kaqun víz áldásos hatása Természetesen nem ülök nyugodtan a székben, hogy most már minden rendben van velem. Ellenkezőleg! Továbbra is járok fürödni, iszom a vizet, de már nem beteg emberként! Figyelek magamra, és vigyázok az egészségemre! Mint említettem, az országban több helyen alakultak klubok, egyre nagyobb esélyt adva a betegségben szenvedőknek a gyógyuláshoz, és az egészséges embereknek egészségük megtartásához, lelki egyensúlyuk és közérzetük javításához...

A kerepesi Kaqun fürdő kádjai Egyik nap épp a Kerepesen lévő fürdőhelyiségben élveztem a víz simogatását, miközben eszembe jutott néhány történet, melyet itt, a fürdőkúrák alkalmával ismertem meg és éltem át a többi társammal

együtt. Ők mindannyian meggyógyultak, talán ma már én is közéjük sorolhatom magam... Emlékszem egy férfira, a negyvenes évei elején járt. Ragyogó arccal mesélte el nekem, milyen boldog és mennyire hálás a klubnak, amiért megváltoztatta az életét. Néhány éve az uszodában kapott egy csúnya fertőzést a lábán. Fájdalommal és rengeteg kellemetlenséggel járt. Egy barátjától hallott a Kaqun vízről, s mivel neki jó tapasztalatai voltak, úgy döntött, ő is kipróbálja. Alig akart hinni a szemének, amikor rövid időn belől tünetmentes lett, és azóta is így van. Visszajár a klubba, amelynek tagja lett... Egy fiatal, alig harmincéves hölgy allergiájától szenvedett. Nagyon sok mindenre érzékeny volt, ami megkeserítette az életét. Rengeteg gyógyszert szedett nap mint nap, borzasztó volt elviselni azok mellékhatásait. Hallott a vízről, és fogyasztani kezdte, miközben fürdött is benne. Hamarosan a közérzete jelentősen javult, teherbírása nőtt, s ami a legfontosabb, eldobhatta az allergiagyógyszereket, és teljes életet élhetett. Könnyes szemmel mondta nekem: örökké hálás lesz, amíg csak él, a Kaqunnak!... Eszembe jutott az a nő is, akinek arcát sokszor láttam eltorzulni az asztmás rohamai miatt. Gyermekkora óta végigkísérte ez a kellemetlen betegség, mely az évek előrehaladtával egyre jobban elhatalmasodott rajta. Nem tudott létezni az inhalátora nélkül. Az interneten olvasott a Kaqun vízről, így jutott el a klubba. Elkezdte kúraszerüen inni ezt a különleges vizet, eljárt fürödni, s pár hét leforgása alatt hihetetlenül sokat javult. Amikor utoljára találkoztunk, már nem volt nála az inhalátora... *** Igen, gyógyultnak érzem magam, és nagyon sokszor elgondolkodom rajta: mi történt volna velem e nélkül a víz nélkül? Ha nem találok rá, ha nem iszom és nem fürdők benne? Most már bevallom, először azt hittem, van benne valami turpisság, kell hozzá hit, vagy legalábbis muszáj nagyon koncentrálni, hogy megtörténjen a csoda, de beláttam, tévedtem. Kiderült számomra saját betegségemen keresztül, hogy ez a víz nem gyógyszer, nem csodaszer, bár csodákra képes. Nem helyettesíti a hagyományos orvostudomány által alkalmazott

gyógymódokat és gyógyszereket, ám ezek mellett hihetetlen pozitív hatása van. Ha nem operálták volna ki a szervezetemből a daganatos sejteket, akkor már biztosan nem élnék, ugyanakkor hiába műtötték meg és távolították el a daganatot, a rák újból és újból kiújult, megjelent a szervezetemben. Ez a rendkívül hatásos víz azonban megállította és elpusztította, amiért egész életemben hálás leszek... *** Más, oxigént tartalmazó víz miért nem, a Kaqun víz ellenben miért képes ilyen bámulatos hatást kifejteni? — töprengtem napokon át. A munkám mellett igen kevés a szabadidőm, amit természetesen mindig igyekeztem a családommal tölteni, de ugyanakkor kihasználtam minden lehetőséget, mikor nyomozhattam, hogy feneketlen kíváncsiságomat kielégíthessem. Kérdezősködtem orvos barátomtól, böngésztem az internetes oldalakat, elolvastam minden ezzel a vízzel kapcsolatos cikket, hogy még és még többet megtudjak róla. És sikerült is sok érdekes dolgot fölfedeznem. Többek között kiderült, hogy ez egy speciális víz, egy forradalmian új rendszer, melynek oxigéntartalma sokszorosa a hagyományos csapvíz és az ásványvizek oxigéntartalmának. Tehát már ebben is különbözik a többi víztől! Képes felszívódni az emésztőrendszeren és a bőrön keresztül is. Fogyasztása radikálisan növeli a szervezet oxigénszintjét, ami – mint számomra is kiderült – rendkívül fontos az egészség szempontjából; akár az életünket mentheti meg. Es még van valami, ami igen nagy jelentőségű: saját magam tapasztaltam, hogy semmiféle mellékhatása nincs! Volt még egy problémám, évek óta küzdöttem vele, ez pedig egy gombás fertőzés a könyökömön. Mindenféle krémet és egyéb lehetőséget kipróbáltam, de nem tudtam megszabadulni tőle. A bőrgyógyászom sem igen tudott mit kezdeni velem, mert bár a tünet enyhült, nem viszketett annyira a kenőcsök hatásától, ám amint egyszer-kétszer elfelejtettem bekenni, ismét jelentkezett. Sok bosszúságot okozott, hisz hosszú ujjú ing esetében nagyon kellemetlen volt, mikor a kenőcs foltot hagyott rajta.

A feleségem vette észre, hogy nem használom a krémet. Amikor rákérdezett, akkor döbbentem rá, hogy megfeledkeztem róla, mivel teljesen eltűnt a kellemetlen viszketés, még csak a helye sem látszik, pedig elég csúnya volt. Nem hittem a szememnek! Rá kellett jönnöm, hogy ez a víz a gombás fertőzésemet is teljesen meggyógyította. *** A szomszédomban élt egy fiatal nő. Sokat beszélgettünk a gyógyulásomról. Elmesélte, hogy egy vírus támadta meg azóta az arcát, és szinte az egész testét csúnya apró sebek borítják, s hiába szed naponta többször is gyógyszert, nem használ, viszont a gyomra már teljesen kikészült a mellékhatásuktól. Szegény nagyon sokat kínlódott, főleg nyáron, mindig hosszú ujjú ruhákban járt, amely a bokájáig ért, hogy minél kevesebb testfelületét érje a nap, mert ilyenkor iszonyúan szenvedett. Viszketett és fájt a bőre. Ajánlottam neki, próbálja meg a Kaqun vizes kúrát, talán enyhíti a fájdalmát, hisz nekem is elmúlt a gombás fertőzésem. Csak mosolygott szomorkásán, s azt mondta, ezek eleven sebek, nem érheti őket víz, inkább nem kísérletezik vele, nehogy még rosszabb legyen. Én azonban nem nyugodtam bele, addig gyötörtem, míg egy alkalommal eljött velem. Tíznapos fürdő-és ivókúrát kezdett. Soha nem felejtem el az arcát, amikor az első fürdés után az udvaron találkoztunk. Ragyogott a szeme, és azt mondta, már régen nem érezte ilyen jól magát, s ami a legfontosabb, a sebei egyáltalán nem fájnak. Mintha fájdalomcsillapítót szedett volna be. Aztán eltelt egy hét, és a sebek kezdtek begyógyulni, a tíz nap után pedig már csak apró kis piros foltok jelezték a helyüket. A fiatal nő meggyógyult, s egyik nap könnyezve, egy hatalmas virágkosárral állított be hozzám, hogy megköszönje a segítségemet. Én pedig adtam az arcára egy puszit, és azt mondtam: a kosarat vigye el Kerepesre, és adja oda a fürdő dolgozóinak, mert a köszönet nekik jár! Tulajdonképp megdöbbentem, mert jóllehet én ajánlottam, próbálja ki a vizet, de istenigazából nem gondoltam, hogy tényleg ennyire hatásos lesz, hisz tökéletesen meggyógyult. Tehát ebből is kiderült, hányféle bajra van jótékony hatással...

*** Nem kell orvosnak, vagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: az oxigénszint emelése a szervezetben, a környezetben halálos betegségeknek állja útját. Csak magamból indulván ki, daganatos sejtet pusztított el! Természetesen ehhez kúraszerűen kell használni a vizet, s minden esetben kikérni a fürdőben dolgozó segítők véleményét, az utasításaikat pedig pontosan be kell tartani. Nagyon boldog vagyok, mert tudomásomra jutott, hogy már több európai országban is terjednek a Kaqun vizes fürdők – és nem csak beteg emberek számára. Rájöttem, ha jobban odafigyelünk magunkra, s mindent megteszünk az egészségünk megőrzése érdekében, számtalan betegségtől, sok kínszenvedéstől kímélhetjük meg magunkat. Ezt szolgálják ezek a fürdőszalonok, hisz fürdéskor a szervezet a bőrön keresztül érintkezik a magas oxigéntartalmú vízzel, ugyanakkor ha nem akar, vagy nem tud időt szakítani valaki a fürdőzésre, palackozott formában is beszerezheti és fogyaszthatja ivókúraként... Nem is gondolunk rá: mi magunk mennyire hozzájárulunk ahhoz, hogy megbetegedjünk. A környezeti szennyeződés mellett az alkohol, a dohányzás, a stresszes életmód kiváltó oka lehet, s ha ez a körülmény tartós és súlyos, akkor a betegség is tartós és súlyos lesz. Ez a víz az egészséges ember számára „védőital”, a betegek számára pedig „ivókúra”, mely segít az egészség megőrzésében, illetve meggyorsítja a szervezet regenerálódását. Nem halljuk elégszer hozzáértők tanácsaként, hogy fogyasszunk több folyadékot, legalább napi másfél-két litert. Ha ezt a mennyiséget ebből a vízből fogyasztjuk el, akkor jelentős tisztítókúrát is végzünk! Emlékszem, elég sok problémám volt az emésztésemmel, állandóan gyulladásban voltak a beleim, nagyon sokat kínlódtam, de azt ez az ivókúra teljesen megszüntette. Nem győzöm hangsúlyozni: hihetetlen, milyen sokféle betegségre van pozitív hatással! Egyszer kint ültem a pihenőágyon, mellettem egy csontsovány nő pihent a fürdés után. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, az arca beesett. Második tíznapos fürdőkúráját töltötte. Tüdőrákban szenvedett. Éveken át napi két-három doboz cigarettát elszívott,

most, hogy halálos beteg lett, letette... Elmondta, már nagyon sajnálja, hogy nem hallgatott az intő szóra, s mosolyogva tette hozzá: – Inkább ittam volna a Kaqun vizet... *** Amikor megtapasztaltam ennek a víznek pozitív hatását, ragaszkodtam hozzá, hogy a családom minden tagja igya. Mivel a fogyasztása mindenki számára előnyös kortól és nemtől függetlenül, kértem, hogy negyedévente egy tizenöt-húsz napos ivókúrát iktassanak be. Felhívtam a figyelmüket, legyek élő és intő példa előttük (és minden Kedves Olvasó előtt)! Megéri odafigyelni egészségünk megóvására és karbantartására! És ahhoz, hogy ezt a vizet ihassuk, nem is kell befáradni a klubokba, hisz gyógynövényboltokban, gyógyszertárakban is beszerezhető. Így belsőlegesen fejti ki magas oxigéntartalmának köszönhető kedvező élettani hatását. Amellett, hogy tökéletesen oldja a szomjúságérzetet, növeli a vesén átáramló vizelet mennyiségét, s ez igen fontos, mert a kevés folyadékbevitel következtében a kiválasztott vizelet rendkívül savas és tömény... Ha esetleg valakiben kétségek támadnának mindazok ellenére, ami a Kaqun víz hatásáról kiderült, megnyugodhat, mert e víz a magyar jogszabályok szerint ivásra és fürdésre egyaránt alkalmas. A bevizsgálásokat és az engedélyezéseket az Országos Közegészségügyi Intézet végzi. A klub működése az ANTSZ engedélye alapján fizikai közérzetjavító szolgáltatásnak minősül. *** Egyik vasárnap a családom összegyűlt nálunk. Amióta meggyógyultam, valamennyien fogyasztják a Kaqun vizet. Nem kúraszerűen, hanem kimondottan védőitalként, azért, mert kellemes, hűsítő, szomjoltó ital; s hogy emellett igen hasznos a szervezet számára – az csak ráadás! A legnagyobb unokám kezében tartotta a vizespalackot, majd rázni kezdte, aztán gyorsan lekapta róla a kupakot. Meglepődve nézett rám, mikor a rázás következtében keletkezett buborékok

abban a pillanatban eltűntek, amint a rázás megszűnt, és a folyadék nem pezsgett, nem futott ki az üvegből, mint az más szénsavas üdítők esetében megszokott. Elmosolyodtam és boldog voltam, hogy magyarázattal tudok szolgálni neki, hisz elég sok mindent tudtam már a vízről. Elmondtam, hogy a Kaqun víz nem oldott oxigént tartalmaz, hanem egy különleges oxigénmolekulát, így össze sem hasonlítható azokkal az oxigenizált vizekkel, melyekben pusztán feloldottak némi oxigént, ami a palack felbontása után hamarosan távozik. Kötésben van benne az oxigén, ezért van az, hogy hiába rázzuk fel, két-három másodperc múlva már nem találunk benne buborékot. Ez egy speciális világújdonság, amely forradalmian új és egyedi. Magam sem hittem, de az unokám felfogta, miről beszélek, és csak annyit mondott: – Ez tényleg különleges! Most már nem csodálkozom rajta, hogy meggyógyított, nagypapa! Ekkor kihoztam a szobámból egy nagyméretű, vastag füzetet, melybe lejegyeztem mindent, amit eddig megtudtam erről a vízről, s az unokám előtt kinyitottam ott, ahol a víz kémiai összetétele volt látható, és elmagyaráztam, mit lát. Összehasonlítva a normál vizet ezzel a vízzel, látható a hatalmas különbség, mivel a normál víz pH-ja 6,0-6,5, a Kaqun víz pH-ja 8,9-9,2, a hőmérséklete 37-38 Celsius-fok, tapintása lágy, selymes, a színe pedig világoskék vagy világoszöld. A gyerek figyelmesen végignézte, majd rám emelte a tekintetét, s megkérdezte, hogy lehet a víz színe hol zöld, hol kék. Jó kérdést tett fel, ami szintén arról tanúskodott, hogy érdekelte a dolog, és értette a lényeget. A válaszom pedig nem késett: – A víz színe attól függ, hogy milyen fajtájú oxigénszerkezetek állnak össze. Ez a víz az oxigéntartalmát akár tizennégy hónapig is stabilan tartja, szerkezete változatlan marad, viszont forralni épp ezért nem szabad. Amikor rákérdeztem, érti-e, kitágult szemekkel hevesen bólogatott. A beszélgetésünk annyira érdekes lehetett, hogy bekapcsolódtak a felnőttek is. Az egyik lányom megsimogatta a kezemet, és megjegyezte: – Apa, te már a Kaqun víz kész tudósa vagy!

Büszkén néztem rá, s azt feleltem, igyekszem minden hasznos információt megszerezni róla, mert én hiszem, hogy „ő” mentette meg az életemet. És remélhetően még nagyon sok más betegségben szenvedőét menti meg, hisz a mai felgyorsult, szennyező anyagokkal teli világunkban számtalan betegség üti föl a fejét. Saját magamon tapasztaltam, amikor stresszes, lehangolt állapotban voltam a betegségem idején, hogy teljesen kimerültem, szinte nem volt semmi erőm. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy megmozduljak, ám a fürdőkúrák után mintha megújultam volna. Erősebbnek éreztem magam, a kedvem sokkal jobb lett. És nem utolsósorban, végre megszabadultam a szörnyű viszketéstől, a gombás fertőzéstől, amitől oly sok éven át szenvedtem. De szemtanúja voltam allergiás beteg, májbeteg, felfázásos panaszok, égési sérülések, a szomszédom csúnya vírusfertőzése, keringéses megbetegedésben szenvedő társaim hihetetlen gyógyulásának is. És természetesen főleg a saját, nagyon komoly daganatos betegségtől való megszabadulásomat is ennek a víznek köszönhetem! Éppen ezért szeretném, mondtam a családtagjaimnak, ha ti is mindannyian, ahol csak lehet, elmondanátok, van egy csodálatos víz, ami életeket menthet! Ki tudja, hány embernek teszünk azzal jót, hogy felhívjuk a figyelmét ennek a különleges víznek a gyógyhatására? Ma már bátran ki merem jelenteni, a Kaqun víz számomra azt jelenti: ÉLET! *** Mindennap hálát adok a sorsnak, hogy a családom egészséges, mert a betegségem idején, a terápia alkalmával szembesültem azzal a szomorú ténnyel, mennyi beteg ember van. Idősek, fiatalok, nők, férfiak és gyerekek! Sajnos, a betegség nem válogat... Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, ha gyermekről hallom, látom, hogy beteg, a szívem mindig elszorul. Az évek alatti fürdéseim során a Kaqun Klubban nem egy szomorú, kisírt szemű szülővel találkoztam, akiknek a gyermekéről az orvosok lemondtak.

Többek között emlékszem egy anyukára és kisfiára, Botondra. Hűségesen hozta fürödni a súlyosan beteg gyermekét. Beszélgetni kezdtünk, és megismertem tragikus történetüket. – ... A kis Botond 2007. március 6-án született – kezdte az édesanya –, a család második gyermekeként. A szülés gyors volt, ötven perc alatt a világra jött, bár a köldökzsinór kétszeresen volt a nyakára tekeredve. Átlagos mérettel született (56 cm, 3750 gramm), 10/10 APGAR-értékkel, ami ugye, azt jelenti, hogy minden rendben van, a legmagasabb érték egy újszülöttnél. Így hát boldogan vittük haza a kórházból a gyönyörű kisbabánkat. Élete első heteiben szinte csak evett és aludt, aktív órái nem igazán voltak. Öt-hat hetes korában kezdett el nézelődni, akkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy mindkét szeme szembogárig becsúszott középre, aminek a következménye, hogy állandóan bandzsított. Emellett öltögette a nyelvét, és vívótartást vett fel. Mivel Botond nem az első gyermekem, így természetesen azonnal megrémültem, mert tisztában voltam vele, hogy valami baj van a kicsivel. Ugyanakkor nem igazán értettem, hisz tökéletesen egészséges kisbabaként kaptam meg a kórházban. A hathetes vizsgálaton a gyermekorvos egy neurológushoz (ideggyógyászhoz) irányított bennünket, aki otthoni tornát javasolt, három gyakorlatot, melyet napi három-négy alkalommal, tíz-tíz percen át kellett végezni. Három hónappal későbbi kontrollra rendelték vissza a kisfiúnkat, ami meg is történt, hisz én, akár a szentírást, úgy tartottam be valamennyi utasítást, mert a szívem mélyén, mint minden édesanya, azt kívántam, bárcsak egészséges és vidám kisgyermeket nevelhetnék! A tornának meg is lett az eredménye, mert Boti egy hónappal a torna kezdésétől hasról a hátára fordult. Azt hiszem, nem kell mondanom, örömöm leírhatatlan volt, hisz nagy előrelépésnek gondoltam ezt az eredményt. Amikor visszavittem kontrollra, lelkendezve és nagy-nagy örömmel számoltam be a fejlődésről, a neurológus azonban letörte lelkesedésemet, mert az egy hónappal korábbi szakvéleményével ellentétben nem látta túl biztatónak a gyermekem állapotát. Baloldalon fokozott izomtónust, mozgásban lemaradást talált a jobb oldalhoz képest.

Azt a pillanatot nem kívánom senkinek. A szívem a torkomban dobogott. Nem értettem, mi ez az egész, hisz szemmel látható volt a kisfiam javulása, de természetesen, továbbra is betartva az orvosi utasítást, tettem, amit javasolt. A neurológus feltétlen rendszeres gyógytornát írt elő, szakember felügyelete mellett. Elküldte Botondot agyi ultrahangra is, mivel a látható tünetek alapján nem tartotta kizártnak az agyvérzést, agybénulást sem. El lehet képzelni, mi játszódhatott le bennem ez alatt a másfél hét alatt, a neurológus vizsgálata, mondhatni, „ítélete” és az agyi ultrahang között. Rettegetem: mi van, ha tényleg agyvérzést vagy agybénulást mutat az agyi ultrahangvizsgálat? Hogyan tovább? Annál borzasztóbb és fájdalmasabb csapást el sem tudtam képzelni. Egyáltalán, hogy lehet abban a tudatban élni, hogy a szívem alatt kihordott magzat végig jól volt a terhességem idején, aztán amikor végre a karjaimba vehetem, amikor a gyönyörű gyermekemet magamhoz ölelhetem, akkor ahelyett, hogy örömtől és büszkeségtől ragyognék, a félelemtől reszketve, szomorúan, könnyekkel a szememben, aggódva nézek rá? Mert talán sohasem élhet a gyermekem teljes, egyszerű és egészséges életet... A várakozás kínszenvedések közepette, szinte véget nem érő éveknek tűnt, a vizsgálat ideje pedig egy örökkévalóságnak, míg végre eljött a várva várt nap, az agyi ultrahang napja. Félelemmel, ugyanakkor mégis némi reménnyel a lelkem legmélyén, alig vártam, hogy bizonyosságot nyerjek, mi lesz a kicsi fiammal. Amikor az orvos közölte velem, hogy az eredmény negatív lett, tehát nincs agyvérzés, nincs az agyában szerkezeti eltérés, a sok feszültség, izgalom hatására heves zokogás tört rám, miközben ráborultam a pici Botira. Magamhoz öleltem, és úgy éreztem, nincs nálam boldogabb édesanya a világon. Persze tisztában voltunk vele, az, hogy ezek a súlyos betegségek – hála az égnek – kizárhatók, nem azt jelentette, hogy minden rendben van a gyermekkel, bár a leletek ezt bizonyították. Mi azonban a férjemmel nagyon is komolynak ítéltük a helyzetet, s nem nyugodtunk bele, hanem tovább kerestük a megoldást. Orvosi szakvéleményt kértünk, aztán egy másik neurológushoz vittük a kisfiúnkat, aki szenzomotoros otthoni tornát írt elő.

Ekkor kezdődött csak igazán a munka nekem és a kicsi fiamnak. Ez heti több alkalmat jelentett, valamint a Dévény-módszer szerinti fejlesztést, szeptembertől csoportos uszodai szenzomotoros tornát. Aztán a napok azzal teltek, hogy fejlesztés, fejlesztés, fejlesztés, folyamatos orvosi kontroll mellett. Aki végigjárta ezt az utat, tudja, hogy mivel jár, aki nem, az nagyon szerencsés... Az otthoni torna huszonöt-harminc perces volt, eleinte a kisfiam keserves sírása kíséretében zajlott. Aztán később már kissé jobban viselte Boti, lassan mindketten megtaláltuk benne a játékosságot. A gyerek megszokta, hogy mozogni kell, természetesen én a munka után minden alkalommal megjutalmaztam drága kicsi fiamat, extra anyatejet és dédelgetést adtam neki. Ez mindkettőnket igen nagy boldogsággal töltött el. Amit a kicsi nem volt hajlandó elfogadni, ami ellen mindig tiltakozott a maga módján, az a Dévény-módszer. Az első alkalmak során magam is a kisfiámmal együtt sírtam. Szörnyű volt látnom a gyermekem fájdalmát, de a módszer eredményessége vitathatatlan volt, és ez kitartásra ösztönzött. Persze, Botika heves tiltakozása, sírása miatt, úgy éreztem sokszor, hogy nem bírom tovább, szinte majdnem megszakadt a szívem a fájdalomtól, s legszívesebben már az első alkalom után megfutamodva, a karomba veszem és elrohanok vele jó messzire. Hányszor éreztem, hogy hagyom az egészet, pedig nekem csak statisztálnom kellett a gyógytornász és a kisfiam kőkemény munkájához – de aztán mégsem tettem. Tudtam, erősnek kell lennem, hisz minden fájdalmas mozdulat a gyermekemért történik. Aztán végre egyre jobban érzékelhetővé vált a sok munka eredménye. Alkalomról alkalomra látszott a változás, minden mozgásfejlődési állomást időben teljesített Botond, fokozatosan csökkent testének feszes izomtónusa, még a szemizmoké is, bár az orvosok szerint a szemei lesznek az utolsók ebben a regenerációs folyamatban. A kisfiam szervezete jól reagált a Dévény-módszerre, olyannyira, hogy az első alkalmakkor olyan gyorsan fejlődött, hogy már arra is gondolni mertünk, talán nincs is akkora baj, mint hittük, csak elfeküdte magát az anyaméhben. Hihetetlen boldogság volt ez a kis családunk életében, ám sajnos, nem tartott sokáig, mert aztán több területen is jelentkezett az

izomzatában a tónuseloszlási zavar, amiből arra lehetett következtetni, hogy enyhe – ultrahangos vizsgálattal ki nem mutatható értékű – oxigénhiány állhat a háttérben. Az oxigénhiány, ami megakadályozhatta Botondot abban, hogy elinduljon egyedül, s végre járni tudjon. Hosszú napok teltek el, kemény percek, órák, még keményebb, kitartó munka, de Boti nem akart elindulni. Addig szépen fejlődött, ám ekkor megtorpant. Kis lábai szétálltak, mint Charlie Chapliné. Szörnyű érzés volt annyi jó és pozitív eredmény után ismét szembesülni a kudarccal. Azt hittem, belehalok, annyira bántott, hogy három hónapon át hiába dolgoztunk a mozgásterápián. Mivel épp szünet következett a Dévény-fejlesztésben, egy életmód-tanácsadó beszélt nekünk a Kaqun víz jótékony hatásáról, s azt javasolta, próbáljuk ki, keressünk fel egy közeli fürdőklubot. Természetesen azonnal igent mondtunk, és másnapra be is jelentkeztünk, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket, s megnyugtattak, hogy mindent megtesznek azért, hogy segítsenek Botin. Átbeszéltük az összes problémát, és elkezdtük az első tíznapos fürdőkúrát, amelyet kiegészített a napi három deciliter víz fogyasztása. Az első tíz napig tartó fogyókúra még le sem telt, Botond lábtartása napról napra javult, elkezdett közelíteni egymás felé. Még nem volt párhuzamos, de egyenesedett! Sőt! A szeme is alakult, a szemizmok javultak! Alig mertem elhinni... Körülbelül egy hét fürdés után a kisfiam két-három önálló lépést tett, ami addig nem ment neki. El sem mondható, mit éreztünk! Szinte nem akartunk hinni a szemünknek, hogy amit látunk, az igaz! Hol nevetve, hol sírva ölelgettük a gyermekünket. Aztán a tíznapnyi pihenés után jött a következő fürdőkúra, amely meghozta a szenzációs nagy eseményt, melyre már annyira vártunk: alig egy héttel a második fürdőkúra után este, a lefekvéshez készülődvén, egyszer csak a kis Boti felállt a négykézlábas pozícióból, és nem lépegetett, hanem szinte futott egy nagy kört a nappaliban! Remegve figyeltük minden mozdulatát, ám a kisfiam másnap délelőttig semmi jelét nem adta, hogy itt várható a folytatás. Az a boldog remény, mely eltöltött bennünket, megint félelemmé dermedt. Ám egyszerre csak a kisfiam hirtelen fölemelkedett, és

csak ment, ment, közben nagyokat visongott, ujjongott örömében, mint ahogy mi is vele örültünk. Szinte végigfut rajtam a borzongás, és könny szökik a szemembe, mikor arra gondolok, hogy egyik nap még karon ülőként érkezett a gyermekem a fürdőbe, másnap viszont beballagott egyedül, senki sem fogta a kezét. A Kaqun vizes fürdés kitűnően kiegészítette az eddigi mozgásfejlesztést, a Dévény-módszert. Segített ott, ahol a fejlődés egy kicsit megrekedt, új lendületet adott, s felerősítette a hatását. Egy hónap elteltével Botond egyre stabilabban járt, már-már szaladt is. Tud önmaga körül körbe- körbeforogni, a kis ujjaival háromig számolni, sarkon fordulni, és gyorsan irányt változtatni. Leguggol és feláll, lépcsőzik oldalazva és kapaszkodva, rohamos fejlődést mutat az élet minden területén. Mi pedig nem tudunk elégszer köszönetet mondani az életmód-tanácsadónak, aki a fürdőbe irányított bennünket. Így találhattunk rá arra a lehetőségre, melyre már annyira vágytunk. Nagyon sajnáljuk, hogy nem jutott előbb tudomásunkra a fürdő, mert akkor rögtön ide hoztuk volna a gyermekünket... *** Nem tudom elégszer elmondani, nekem is milyen nagy erőt és hitet adott egy-egy hasonló eset. Ez a történet is élő bizonyíték! Egy gyermek, aki nem tudott járni, ma már fut, szalad, játszik, vidám, egészséges... A kis Botond története után elgondolkodtam. Amióta a fürdőbe járok, számtalanszor hallottam az oxigénhiányról, de igazából fogalmam sem volt róla, mi is lehet valójában. Csak azt tudtam, hogy rengetegféle bajt okoz. Mivel nagyon érdekelt a téma, beszéltem az orvos barátommal, s kértem, magyarázza el nekem, mit is jelent pontosan az oxigénhiányos állapot... Hypoxia Be kell vallanom, jól gondoltam, tényleg nagyon súlyos betegségekhez vezet, ezért elhatároztam, továbbadom a szerzett

információkat, talán nem hasztalan, ha minél többen és minél többet tudunk róla. Megtudtam, hogy a hypoxia az élő szövetek számára nélkülözhetetlen oxigén mennyiségének csökkenéséhez társuló állapot, mely többnyire a vérben keringő oxigén csökkenésének a következménye. Megfelelő oxigénellátás hiányában a szervezet valamennyi funkciója zavart szenved, de egyetlen szerv sem olyan érzékeny az oxigénhiányra, mint a központi idegrendszer. Ez vezethető vissza a kis Botond történetére is, hisz amint az oxigénhiány megszűnt, a mozgása összerendezetté és normálissá vált, az izmai megfelelően működtek. Az oxigénhiánynak több fajtáját különböztetjük meg. Igen sokrétű! Felléphet a szövetekben, felléphet az agyban, a vesében, a májban, és még sejtalapon is. Ezt hívjuk végül is hypoxiának. Oxigénellátási zavar keletkezhet különböző kóros állapotokban, például a légzésfunkció csökkenése (légúti akadályok, tüdőtágulás), vérszegénység vagy keringési elégtelenség esetében is. Sajnos, sokszor maradandó károsodás is bekövetkezik, ha az agy hosszabb ideig marad a súlyos hypoxia állapotában. Amikor oxigénhiányos állapotba kerül a szervezet, nem képes a széndioxid-oxigén cseréjét megfelelően biztosítani, s ennek következtében nem tudja fenntartani az égést sem a szervezet számára. Ezért, hogy a hypoxiáról minél több ismerettel és információval rendelkezhessünk, egész csoportok alakultak, akik azt tanulmányozták, mik is ezek valójában. A hypoxiával találkozhatunk akár utazás közben a levegőben, találkozhatunk magaslaton háromezer méter fölött, de akár a tenger mélyén is. Ezt a búvárok jól ismerik. A reoxigenizációnak többféle fajtáját ismerjük, ezek elsősorban az ózonterápiákról híresültek el. Nagyon érdekesnek találtam, ezért kissé utána is olvastam. Megtudtam, hogy az ózonterápia egy, az orvosok számára fenntartott készülék segítségével (ózon előállítása) végrehajtott gyógymód. Az első orvosi ózonkészüléket 1957-ben dr. Hansler állította elő. Az így keletkezett oxigén-ózon keverék (95% oxigén/0,5-5%-os ózon) a koncentrációtól függően gyógyító célokra alkalmas. A

vérrel történő érintkezés után azonnal lebomlik oxigénné, és csak így kerül be a szervezetbe. Az ózon egy igen labilis, három oxigénmolekulából álló karakterisztikus szagú vegyület. Természetes állapotban a föld felett húsz-harminc kilométerre egy vékony (egy-két milliméter) gyűrűt képez bolygónk körül. A napsugarak hatására állandóan oxigénné alakul át, és egyben szűri a nap káros UV sugarait. Sajnos mint környezetszennyező, az egészségre káros anyagot – például a gyors iparosodás melléktermékeként, a kipufogó gázok hatására – a városban és esős idő után erdős vidéken is megtalálhatjuk. Belélegezve az egészségre káros, rendkívül agresszív radikális anyag! Kiváló vírus-, baktérium- és gombaölő, magasabb koncentráció esetén. Alacsonyabb dózisban inkább az immunstimuláló és vérkeringés-javító hatása érvényesül. Az iparban víztisztításra, fehérítésre, fertőtlenítésre használják többek között. A gyógyításban egy 95%/5%-os, illetve 99,5/0,5%-os oxigénózon keveréket alkalmaznak, intraartériásan, intravénásán az ízületekbe, a bőr alá, a bőr felületére és a végbélbe. Csak orvosok részére fenntartott gyógyítási módszer ez. A helyes technika elsajátítása elengedhetetlen feltétele a rizikómentes alkalmazásnak! Németországban, Svájcban, Ausztriában, Bulgáriában, Olaszországban alkalmazzák az orvosok. Az ózonterápia során általában dús oxigént lélegeztetnek be, mely serkenti az anyagcserét, s jótékony hatást gyakorol a vér fehérjemolekuláira. Ez a légzésterápia egyik formája, de igen fontos szerepet tölt be gyermekfogászati rendelőkben is, ahol többek közt fájdalom csillapítására kiválóan alkalmas, ám elterjedt, komoly betegségek kezelésére is használják. Ilyenek például az érszűkület, az érelmeszesedés, a visszér és a lábakban fellépő keringési zavarok, a cukorbetegség és érszövődményei, a különböző bőrbetegségek, a szédülés, a feledékenység, a fülzúgás, a májbetegségek stb. Érdekessé elsősorban azon betegségek esetében válnak, melyeket más módszerrel nem, vagy csak részlegesen lehet kezelni. Ide tartoznak példának okáért az allergiás megbetegedések, mint a szénanátha és az asztma.

Kutakodásom során találtam még valami érdekes dolgot. Ide sorolható még egy terápia, mely egy magas oxigenizált tartalmú végbélkúp, ami képes bejutni a vastagbélbe, ott felszívódik, és végigjárja a beleket az emésztőrendszeren belül egészen a májkapuig. Azt tudni kell erről a kúpról, hogy bár nagyon ritka, kevés orvos is használja, de az életminőség-javulásában mindenképpen szerepet játszik. Rendkívül jó roboráló, reoxigenizálja a szervezetet, frissíti, erősíti, s ezáltal a beteg gyorsabban regenerálódik. Javasolt használni bárkinek, aki kemoterápiás kezelésen részt vesz. Kemoterápia előtt, közben vagy utána is alkalmazható. Mellékhatásaként annyi ismeretes, hogy fejfájást okozhat, vagy puffadás jelentkezhet. Nagyon hatásos kisegítő terápia vastagbél-, máj- és prosztata tumoroknál, petefészek-daganatoknál. Némely leukémiánál is hatékony lehet. Az oxigénkúpot egyébként 1980-ban dr. Hermann találta fel. Ő az az orvos, akinek gyermeke AIDS-beteg volt. Minden erejével és tudásával azon fáradozott, hogy olyan lehetőséget találjon, mellyel megmentheti a gyermekét. A neves kutató azért dolgozta ki ezt a technológiát, mert szerette volna megállítani a HIV vírust, s tudta, hogy ha nagyon sok oxigént be tud vinni a sejtekbe, a szövetekbe, akkor a vírusok elpusztulnak. Ezért úgy gondolkodott, hogy ha talál valamit, amivel biztonságosan be tudja juttatni a vérbe az oxigént, akkor ez egy szerfölött hatékony terápia lett volna több millió embernek. A gyógyszer elkészítése késett hat hónapot, a fia 1983-ban meghalt. Az orvos apa végtelen elkeseredésében és fájdalmában nem volt képes folytatni a munkát, a kísérletezés teljesen abba is maradt. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire dr. Hermann talpra állt, s újra elkezdett vele foglalkozni, hogy másoknak tudjon segíteni, ha már a fiának nem tudott. Az oxigénkúp gyógyhatású készítményként lett elfogadva, mint roboráló, de nagyon nagy előszeretettel használják Amerikában, Kanadában és a Távol-Keleten is. Erre később igen sokan szakosodtak a hazánkkal szomszédos Ausztriában: például akik ózonterápiával foglalkoztak, próbáltak

oldatot készíteni, melybe be tudják préselni az oxigént, és így megkötni... *** Egy pillanatra gondolataim elkalandoztak a hypoxiáról, mikor hirtelen megszólalt a telefonom. Miután beleszóltam, valaki hangosan nevetni kezdett. Gyorsan kikapcsoltam a készüléket, és idegesen járkálni kezdtem. Már-már megszoktam, szinte meg is feledkezem arról, hogy géphangom van, de ilyenkor mindig kissé elkedvetlenedem. Ez a kis tréfa eszembe juttatta, amikor a kis unokáimhoz először szóltam így. Emlékszem, rémülten, sírva menekültek előlem. Akkor azt hittem, belehalok a fájdalomba, de lassan megszokták, hogy a nagypapa ezután már örökké egy mikrofonból beszél hozzájuk. Elfogadták, és soha nem tesznek rá megjegyzést, míg sajnos, mások viccnek fogják fel... Ismét előjöttek a régi emlékképek, amelyek oly sokáig gyötörtek. Hány álmatlan éjszakán át töprengtem: mit követtem el, hogy ilyen betegség támadta meg a szervezetemet? Ma már tudom, hogy a betegségek kialakulásában döntő szerepe van annak, hogyan élünk, és persze a környezeti ártalmaknak. Az immunrendszerünk kimerült, és ezért a regeneráció nagyon lassan vagy egyáltalán nem megy végbe. Mindazok, akik átestek valamilyen súlyos betegségen, mint ahogy én is, önvizsgálatuk révén is eljutnak erre a következtetésre. Minden ember saját körülményeinek a foglya, ezért az életmódon és a körülményeken a legnehezebb változtatni, de kell! Sok szenvedés, fájdalom és nehéz percek tettek ilyen bölccsé, ha fogalmazhatok így magamról. Szeretném, ha valamennyien odafigyelnénk mindarra, amivel az egészségünket megőrizhetjük! És Ön is, Kedves Olvasó! Egy-egy olyan napon, amikor szinte majdnem estig bent tartózkodtam a klubban, a két fürdés közötti kétórás pihenő alatt sokat beszélgettem a segítőkkel, betegtársakkal. Tőlük hallottam, hogy a betegségek kialakulása közben a szervezet oxigénellátása romlik, a szövetek elsavasodnak, és a regenerációs képesség is lelassul. Ennek az állapotnak a javítását szolgálja a fürdőkúra! A javuló testi és szellemi frissesség egyben lehetőséget ad arra is,

hogy az ember elindulhasson egy egészségesebb életmód irányába, mely tovább javítja állapotát és csökkenti egy újabb megbetegedés kockázatát. Tőlük hallottam, hogy a tiszta fürdővíz és a gyógyvizek negyven százalék oldott oxigént tartalmaznak. (A fürdés által kiváltott kellemes érzést mellesleg már a rómaiak is felismerték.) A Kaqun víz 98-99% oldott oxigént tartalmaz, amely a már említett speciális eljárás miatt stabil, nem buborékos, nem párolog el a kádból, a pH-ja is lúgos. A vízbe merülő emberi test a vízben lévő oldott oxigént diffúzió révén a bőrön és a kapilláris ereken keresztül is felveszi. A testhőmérsékletű kellemes vízben a bőr pórusai megnyílnak, s a víz oxigéntartalma a bőrön át beáramlik a testbe, közben az oxigéntartalom lecsökken, a víz pH-ja pedig savasodik. Így valósul meg a gázcsere... Egyszer együtt fürödtem egy fiatal sportolóval. Sokat beszélgettünk, többek között elmondta, hogy ő nagyon szívesen jár ide a kerepesi fürdőbe. Utánanézett és megtudta, hogy a fürdéssel olyan nagy mennyiségű oldott oxigén jut be a szervezetébe, amely semmilyen sporttevékenységgel, fokozott légzéssel nem érhető el. A rövid idő alatt bejutott oldott oxigén a szövetek és a sejtek savasodását is megszünteti. Egy jótékony pH-eltolódás zajlik le a szervezetben, melynek révén beindulnak a normális életfolyamatok. *** Ma is csodálattal adózom a Kaqun víz pozitív hatásának. Saját szememmel láttam számtalan esetben, hogy e rendkívüli vízben történő fürdés nyomán milyen elképesztően gyors a sebgyógyulás, a daganatos betegek rohamos közérzetjavulása, a daganatok méreteinek csökkenése. Erre példa az én esetem is, hogy másfél hónap alatt milyen kicsire zsugorodott össze nyakamon a daganat. Ez pedig nem más, mint a szervezet saját regenerációs képességének visszanyerése. És mindezt e fürdővíznek köszönhetjük, ami egy hatékony fizioterápiás módszer, melynek révén oldott stabil oxigént lehet bejuttatni a szervezetbe. Következésképp jótékonyan lehet befolyásolni a szervezet normális élettani működését. És amit még saját magam tapasztaltam meg: hogy a fürdés relaxáló és élénkítő hatású!

Hihetetlen, hogy a szervezetben szinte minden pillanatban keletkeznek hibás, daganatos sejtek, de ezeket az egészséges immunrendszer elpusztítja. Evégett olyan fontos figyelnünk magunkra, az egészségünk megóvására! Mert nem is gondolunk rá, mennyi minden okozhat immunbetegséget. Elsősorban a toxinok, a levegő szennyező anyagai. Ám amikor beülünk a kádba, s elővesszük a legillatosabb szappanokat, fürdőhabokat, vagy hölgyek esetében az oly nagy szeretettel használt kozmetikumokat, nem is gondolunk arra, hogy ezek eltömítik a bőr pórusait, ily módon nehéz a bőrnek kifejteni sajátos funkcióját. A lerakódott káros anyagokat tartalmazó réteg eltávolításával javul a bőr légzése, ezáltal segíti a víz és az oxigén bőrön keresztül történő felvételét. A Kaqun vízben való fürdéssel a bőr alatti kötőszövet vízellátása élénkké válik. A megnövelt oxigénbevitel támogatja az anyagcserét, valamint segíti a zsírok lebontását, súlycsökkenést eredményezve, tehát mondhatjuk, hogy egy kellemes fogyókúra! A fogyókúráról jut eszembe, hogy a klubban van még egy, gondolom, nagyon sokakat érdeklő lehetőség a fölösleges testsúly leadására. Egy diéta, melynek betartása garantáltan meghozza a kívánt eredményt úgy, hogy nem kell közben szenvedni, verejtékcseppek ezreit letörölni. Mindezt a feleségem és a lányaim is igazolhatják, mivel ők is kipróbálták, és sikerült néhány felesleges kilótól megszabadulniuk anélkül, hogy túlzottan megterhelték volna a szervezetüket. A Kaqun diéta A szóban forgó diétával könnyen le lehet fogyni; ha esetleg karcsúbb szeretne lenni valaki, fájdalom és szenvedés nélkül, tartósan leadhatja súlyfölöslegét. Sok korábbi, szintén hatékony diétával ellentétben, melyek alatt vagy után fáradékonynak, levertnek érezzük magunkat, a Kaqun diéta nem „zsarolja” ki a testet. A speciális eljárással, oxigénnel dúsított víz ugyanis emeli a sejtek oxigéntartalmát, az ideális irányba tereli (lúgosítja) a test pH-értékét, ezért kifejezetten frissítő hatású. Ez a diéta kreatívan ötvözi a hagyományos felfogású,

kíméletesebb testsúlycsökkentő diéták receptjeit a lúgosító étrendekkel. Fogyasztásának köszönhetően az anyagcsere érezhetően felgyorsul, ezért e diéta energikus, kellemes közérzetet biztosít, ami már az első nap után érezhető. A felgyorsult anyagcserének a jó fogyási eredmények mellett megvan az az előnye is, hogy a leadott kilók valamivel nehezebben „jönnek vissza”, mint sok más fogyókúra alkalmazásakor, hiszen a gyors anyagcsere a diétás napok közti szünetben is jellemző marad. A legjobb és egyben kíméletes eredmény érdekében ezt a diétát egyfolytában csak három napig végezzük, majd tartsunk két nap szünetet – és kezdhetjük újra! Ezek a periódusok a kívánt eredmény eléréséig ismételhetők. A kétnapos szünetnek külön előnye, hogy a hétvégi nagyobb „trakták” pont beleférnek, de természetesen, mint minden diétánál, itt sincs arról szó, hogy a szünnapokon ne kellene figyelni a mértékletes étkezésre. A diétához előírt víz fogyasztása nem korlátozott, bármennyi iható belőle, ám ha semmilyen más folyadékot nem iszunk, akkor (mivel ez nem ásványvíz, így ásványianyag tartalma alacsony) az ásványi anyagokat más forrásból kell pótolni. Az alábbi menü mindhárom diétás napra vonatkozik, de a két nap szünettel elég „játékteret” biztosít ahhoz, hogy hosszabb távon se váljon unalmassá. A háromszori fő étkezés után feltétlenül szükséges fél liter Kaqun víz elfogyasztása! – Reggelire 2 narancs, egy nagy grapefruit, 2 kisebb szelet pirítós, vékonyan megkenve vajjal (margarin nem jó). A pirítós tetejére esetleg tehetünk egy vékony szelet csirke- vagy pulykamellsonkát. – Tízóraira néhány friss, halványító zellerszár rokfortos vagy joghurtos öntetbe tunkolva (majonéz vagy zsíros öntetek kerülendők). – Ebédre 20 dkg fűszeres, grillezett vagy párolt tengeri halfilé, friss salátával vagy párolt zöldséggel. – Uzsonnára (szigorúan 16 óra előtt!) 1 banán, 2 dl sovány, hideg tej. – Vacsorára (szigorúan 19.30 előtt!) 1 pohár, 3 dl-esnél nem nagyobb kiszerelésű natúr joghurt, amibe, ha nagyon éhes az ember,

tehet legfeljebb 10 dkg szezonális gyümölcsöt. (Ez a gyümölcs azonban nem lehet banán, kókusz vagy papaya.) A napi másfél liter víz elfogyasztása igen fontos az étkezések során, mivel a szükséges folyadékszükséglet mellett méregtelenít is. Ezen kívül a diétás kúrát hat napon keresztül nyolc-tíz fős csoportokkal, nők-férfiak vegyesen, egy igen kellemes foglalkozással zárják, mely az alábbiak szerint történik: A vacsorát chi-kung, thai-chi légzésgyakorlatok követik, utána gyertyafényes relaxációs fürdő, egy igen különleges, géles arcpakolással, mely Kaqun víz felhasználásával készült termék, tehát magában hordozza annak minden előnyös tulajdonságát. A készítmény hidratáló anyaga a bőr legmélyebb rétegeibe is eljuttatja és hosszabb időn keresztül ott tartja ezt a különleges vizet. A kezelés hatására a bőr oxigéntartalma nő, anyagcseréje megújul, kollagén szintézise emelkedik, visszakapja rugalmasságát. Energiával teli, üde és friss lesz, szinte valamennyi hölgy újra élheti a fiatalság varázsát. Igen fontos, hogy minden bőrtípusra használható, s választani lehet illatos és illatmentes gél között. Mindeközben kellemes, lágy zene szól... A fürdés Én a magam részéről a mai napig élvezem a klubban a fürdés minden pillanatát. Az az ötven perc, amit a kádban töltök, csodálatos! A víz kellemes hőmérsékletű, 37-38 Celsius-fokos, selymes, lágy; ahogy a bőrömhöz ér, szinte simogat. Ellazulok benne, semmi nem fáj, semmi más nincs a fejemben, csakis az, hogy ellazulhatok. Mindig elcsodálkozom rajta, hogy ez alatt az idő alatt sem hűl ki, csupán 0,5-0,6 fokkal lesz kevesebb. Egyszerűen fantasztikus! Mint ahogy az is, hogy a fürdések alkalmával az ott dolgozó segítők bejönnek és érdeklődnek, hogy érzem magam. Jó tudni, hogy figyelnek, vigyáznak rám, és persze valamennyi vendégre. Miután kiszállok a kádból, tíz-tizenöt percen át pihenek a pihenőszobában, ahol lehetőségem van megmérni a vér oxigénszintjét egy különleges, OXICARD nevű műszerrel. ***

Emlékszem, amikor elkezdtem a kúrát, kissé izgatottan léptem be a fürdőhelyiségbe. Nem tudtam, hogy érzem majd magam mások előtt, de kár volt izgulnom, ugyanis a kádak függönyökkel vannak elválasztva egymástól, tehát, hiába fürödtünk többen egyszerre, tulajdonképpen mégis egyedül voltam. Jó volt, hogy elmerülhettem a vízben anélkül, hogy feszélyezett volna valami; ha úgy alakult, jól kisírhattam magam, vagy éppen élveztem az ellazulást és a fürdőzést. Persze nincs akadálya, ha beszélgetni van kedvem, társaságra vágyok, mert el lehet húzni a függönyt, és mehet a diskurzus. Soha nem felejtem el, még az elején, amikor szinte csak a betegségemmel voltam elfoglalva, mennyire nem volt kedvem a mások bajával foglalkozni, örültem, hogy magam lehetek, mert az is zavart, ha csak szóltak hozzám. Ma viszont már sokkal jobban érzem magam, ha fürdőbeli beszélgetőtársam akad. Ilyenkor alaposan megvitatjuk egymás bajait, és örvendezünk, amikor gyógyulásról számolhatunk be. Amikor pedig kilépek a kádból, megújulást érzek, az arcom kipirul, kedvem jelentősen javul, a közérzetem kitűnő. És ez nem csak most van így, mióta meggyógyultam és eljárok fürödni. Nem! A betegségem legsúlyosabb szakaszában is így éreztem. Mindig, a napi háromszori fürdés alkalmával is eltöltött ugyanez a különleges érzés! E fantasztikus vízben való fürdés egyébként nemcsak betegeknek, hanem azoknak is nagyon hatásos, akik fokozott szellemi tevékenységet végeznek. Gyorsan felfrissülnek, és kezdhetik újból a munkát. Ezért kértem a családomtól, hogy igyák a vizet, és járjanak el fürödni. És meg is van az eredménye, mert valamennyien egészségesek, nekem pedig ennél nincs fontosabb! Az élet alapfeltételei A feleségem lefeküdt, én azonban nem tudtam nyugovóra térni. Valami motoszkált bennem napok óta. Most úgy éreztem, kialakult, papírra vethetem. Ennek nyomán készítettem el ezt az általam elnevezett „Az élet alapfeltételei” ábrát, hogy legyen előttem

mindig, mire kell figyelnem, ha szeretnék szép magas, betegségtől mentes kort megérni. Hát én szeretnék!

Étrend, étrend-kiegészítők A Kaqun víz valóban az életem részévé vált, úgy a rendszeres fürdés, mint a víz fogyasztása. Addig azonban nem nyugodtam meg, míg végre nem kaptam választ arra, mit tehetek emellett még azért, hogy az egészségemet megőrizhessem. Hallottam egy előadást, ahol kiemelték az étrend kialakításának fontosságát. Nevezetesen, mely ételek fogyasztása káros, és melyek azok,

amelyekre szükség van a legyengült, beteg szervezet regenerálódásához, a gyógyuláshoz, és persze azon túl is! Amióta hallottam ezt az előadást, nagyon vigyázok arra, hogy ne egyek cukrot, édességet bármilyen formában, valamint megtudtam azt is, hogy ezen kívül mennyire ártalmas a savanyúság, ecet, élesztő, alkohol fogyasztása. Ezeket gyógyultan is betartom! Amit viszont fontos és szükséges volt a betegségem idején fogyasztani, az a zöldségfélék dinsztelt, párolt állapotban, főleg a brokkoli és a kelbimbó! Ezeknek az ételeknek igen jótékony hatása van a rákra! Lehet kapni kenyeret, mely nem élesztővel készült, igaz, kicsit nehezebben lehet hozzájutni, és az íze sem az igazi, de megéri a fáradságot, s meg lehet szokni! Ezenkívül nekem nagyon sokat segített két táplálékkiegészítő. Az egyik az indium, amely nyomelemre a szervezetünknek szüksége van, és főleg gyulladások csökkentésére kitűnő. A másik a D-Lenolate 500 mg-os kapszula, mely viszont igen jó gombaölő hatású... *** Itt jut eszembe egy nagyon szomorú történet. Amikor az utolsó műtétem után egyik emlékeztető fürdésem után beléptem a pihenőszobába, észrevettem egy fiatal fiút. Tizenhét évesnél nem lehetett több. Magányosan, félrehúzódva üldögélt a legutolsó pihenőágyon. Kezét az ölében nyugtatta, de így is tisztán láttam, hogy reszket. Talán éppen ezért keltette fel az érdeklődésemet. Odamentem hozzá, s beszélgetni kezdtem vele. Láthatóan nem nagyon örült nekem, ám én nem hagytam. Tudni szerettem volna, mi baja van, és miért ilyen bánatos. Csak nagyon nehezen kezdett megnyílni, de kissé erőszakos kitartásomnak köszönhetőn mégis elmondta, hogy került ide és miért. – ... Középiskolába jártam, másodikba – fogott bele a fiú –, de azt hiszem, osztályt kell ismételnem. Belekeveredtem valamibe, amiből nem tudok kimászni! Szóval, drog és alkohol! Tudom, most mit gondol, nem kell magának is azt szajkóznia, amit az anyám és az apám! Eleget hallottam, de mit csináljak, ha nem tudom abbahagyni?

Volt egy barátnőm, a Barbi. Gyönyörű lány! Hosszú, szőke haja egészen a derekáig ért, amikor szerelmeskedtünk, szinte betakart bennünket. Úgy szerettem beletúrni, simogatni. Selymes volt és puha. De már ő sincs. Elhagyott... Az iskolából pedig kicsaptak. Ez nem is lett volna akkora csapás számomra, mert utálok tanulni, de amikor apám megtudta, kidobott otthonról. Ennek öt hónapja, azóta az utcán élek, hol itt, hol ott töltöm az éjszakát. Sajnos pénzem nincs, ezért koldulni szoktam, vagy lopni. Néha adnak a többiek, de nem szívesen. Tizennégy éves voltam, amikor először szívtam füves cigit, és kezdtem el alkoholt inni. A cigi kicsivel előbb kezdődött, anyámtól csentem, és titokban szívtam el. Tudom, most arra kíváncsi, mint mindenki más, hogy miért drogozom. Először csak azért, mert kíváncsi voltam, milyen. Hallottam a haveroktól, hogy mennyei élményben van részük, és én is ki akartam próbálni. Bejött! Aztán pedig már azért, mert kellett! Szükségem volt rá! Először LSDztem, aztán kezdtem „keménydrogozni”, azaz heroinozni. A heroin állati jó, borzasztóan jó! És nem okoz semmiféle problémát. Jól érzem magam tőle. Belátom, fiatal vagyok, anyámék nem ezt szeretnék látni, de nekem ez kell, mert ez jó! Ha nem veszekedtek volna velem folyton, akkor már abbahagytam volna... vagy nem! De hát aki nem szívott még, az nem tudja, milyen! Volt, hogy már annyira hiányzott a heroin, hogy elloptam egy pasas pénztárcáját. Sajnos nem volt benne túl sok pénz, de egy kevés drogra futotta. Valaki állítólag meglátott, ám szerencsére nem tudták rám bizonyítani a lopást, így egy éjszaka után kiengedtek. Majdnem megőrültem egy kis „cuccért”, de nem volt pénzem. Aztán sikerült valahonnan szereznem, ám nem tudtam hova szúrni! Nézze meg a vénámat! Már nincs hova! Ez maga a pokol! Valahogy mégis sikerült beadnom az anyagot, de utána rosszul lettem. Még vért is hánytam. Kihívták a mentőt, és bevittek a kórházba. Már csak ez hiányzott! Látta volna, hogy undorodtak tőlem! És egyszer csak odaállt egy doki az ágyamhoz, és közölte velem, súlyos probléma van a májammal. Átültetésre van szükség ahhoz, hogy életben maradhassak. Kiröhögtem, aztán amikor végre este lett, gyorsan megléptem. Még hogy beteg a májam! Ezt csakis azért mondta, hogy abbahagyjam a drogozást és az ivást! Engem aztán ne ijesztgessen

senki, nincs semmi bajom! Csak nagyon hiányzik egy kis heroin és néhány üveg sör... A kórházból dühösen mentem vissza a szokott helyre a haverjaimhoz, de nem találtam meg őket. Ezért aztán az egyik aluljáró felé vettem az irányt. Arra gondoltam, meghúzom magam éjszakára, mikor az utcán hirtelen nagyon rosszul lettem. Remegtem, és azt hiszem, lázam is volt. Egy férfi jött oda hozzám, a kezében egy félliteres üveg volt. Felém nyújtotta. Bíztam benne, hogy pálinka vagy valami más alkohol, de csak víz volt. Máskor talán nem fogadtam volna el, sőt ha nem pia van benne, jó messzire hajítom, most azonban megittam, mert szörnyen szomjas voltam. Aztán az a férfi azt mondta, menjek vele, elvisz valahova. Olyan sokszor megesett ez már velem, hogy nem gondolkoztam egyetlen percig sem. Talán ő is drogozik, reménykedtem. Felsegített, aztán a karomat tartva elindultunk. Menet közben elmondta, hogy a húga az egyik kórházban dolgozik nővérként, ahol szenvedélybetegekkel foglalkoznak. Jó lenne, ha legalább egy pár napra bemennék, orvosi kezelésre van szükségem, hisz lázas vagyok. És a szemem is teljesen sárga. Megkérdezte, van-e tudomásom arról, hogy a májam beteg. Meglepődtem, ugyanakkor dühös is lettem. Már ő is kezdi? Semmi baja a májamnak. Az pedig, hogy sárga a szemem, hát istenem! Van, akinek kicsit sárgább! Arra gondoltam, meglépek. Engem ne vigyen semmiféle kórházba! Elegem van ebből, de jártányi erőm sem volt. Ezért aztán hagytam, hogy magával cipeljen. Legalább ma éjjel ágyban alszom. Biztosan kapok gyógyszert, hogy a lázam elmúljon. Éhes is voltam, a kórházban talán adnak valamit enni is. Aztán majd, ha összeszedem magam, meglépek... A hozzám hasonló drogosok között helyeztek el, és miután megvizsgált egy doki, a nővér, aki tényleg a férfi húga volt, injekciót hozott. Bíztam benne, hogy heroin, de persze csak lázcsillapító volt a fecskendőben, amit a fenekembe szúrt. Hozott viszont két zsemlét és párizsit, aminek nagyon örültem. Két falásra eltüntettem. A másik ágyon egy fiatal fiú feküdt, talán még nálam is fiatalabb volt. Dobálta magát az ágyon, és egyre hangosabban kezdett ordítani, miközben tépte a takaróját, aztán a haját. Szörnyű volt

látnom, milyen kínok között fetrengett, heroint követelve. Elvonási tünetei voltak. A túlsó oldalon egy meghatározhatatlan korú férfi hadonászott, majd fenyegetőzni kezdett, hogy mindenkit kinyír, ha nem kap drogot. A közvetlen mellettem fekvő férfi gyilkos pillantásokat vetett rám, miközben összehányta és összecsinálta magát. Undorító volt, és olyan büdös, hogy azt hittem, viszontlátom a két zsömlét. Alig bírtam visszatartani, hogy én is ne hányjam el magam. Hirtelen arra gondoltam: ha napokig, de inkább hetekig nem fürdők, miért vagyok ennyire finnyás? Én is legalább ilyen büdös lehetek... Ahogy ott feküdtem, valahogy megvilágosodott az agyam. Eddig eszembe sem jutott, hova vezet a drogozás. Nem mondom, láttam már jó néhányszor a haverokkal elvonási tünetekkel küszködőt, amint a földön fetrengett kínjában, de most valahogy minden olyan másképp hatott rám. Ott a haverokkal belőve nem éreztem annyira megrázónak. Itt, a kórházi ágyon, ezen a szörnyű helyen szembesültem azzal, milyen életet is élek valójában, és mi vár rám. A nővérnek szóltam, nem kaphatnék-e egy kis heroint, mert nem tudok elaludni, de persze nem kaptam. Végül nagy nehezen csak sikerült elaludnom, gondolom, a láztól, az éhségtől és persze a fáradtságtól... Másnap korán reggel különös zajra riadtam. Kinyitottam a szemem, és egy furcsa, kerekeken guruló hengert láttam. Fölemeltem a fejem, mert nem tudtam, mi az ördög lehet az. Hát hamarosan megtudtam. A fiatal fiú meghalt, abba tették bele, és elvitték. Nem volt bennem drog, sem alkohol. Éreztem, hogy nem bírom tovább. A lázam megint felszökött, mert rázott a hideg. El akartam menni, hogy szerezzek piát és drogot, most meg tudtam volna szökni, a felfordulásban ugyanis senki nem figyelt rám, ám nem volt hozzá erőm. Olyan gyenge voltam, alig bírtam a kezem megmozdítani. A nővér jött, hogy vért vegyen, és azt mondta, később át kell mennem egy bizonyos vizsgálatra. Megnézik a májamat. Addig ne egyem meg a reggelimet. Hallani sem akartam róla. Idegesített, hogy mindenki a májammal foglalkozott. Még a végén belém beszélik, és tényleg

beteg lesz! Dühösen elfordítottam a fejem, a nővér pedig levette a vért. Kértem, ha már úgyis benne van a vénámban a tű, adjon valamit, mert kezdek becsavarodni. Ekkor már szörnyen hiányzott a heroin. A nővér elment, és helyette egy doki lépett az ágyamhoz. Megnézte a szemem, és azt mondta, ha visszajövök a vizsgálatról, beszélünk a drogról. Alig bírtam visszavánszorogni a kórtermemig, olyan gyenge voltam. A fiatal betegkísérő segített lefeküdni az ágyamra, aztán elment. Pár perc múlva a doki jelent meg, és közölte velem, nagy a baj. Májátültetésre van szükségem, ezért átvisznek egy másik kórházba, hogy teljesen kivizsgáljanak, és a továbbiakban ott kezelnek majd. Én persze dühös lettem, és azt mondtam, inkább elmegyek. A doki nem tartóztatott, csak annyit mondott, saját felelősségemre elmehetek, ám ha nem fekszem be a kórházba, és nem kapok kezelést, pár nap alatt meghalhatok. A májam olyan állapotban van, hogy bármelyik percben felmondhatja a szolgálatot. Túlságosan fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak, gondoljam meg! A halott fiú anyját kísérte be egy nővér, hogy elvigye a cuccait. Az asszony hangosan zokogott. Látszott rajta, teljesen összeroppant. Egy pillanatra eszembe jutott az én anyám. Vajon ő is megsiratna, vagy inkább megkönnyebbülten sóhajtana fel, hogy nem okozok neki több gondot...? Az asszony, elhaladva az ágyam előtt, megállt. Könnyes arcát felém fordította, és azt mondta, ne akarjam követni a fiát. Hagyjam abba a drogozást, és térjek jó útra! Hirtelen odalépett hozzám, és megcsókolta a homlokomat, aztán a fia holmijával a kezében elment. Nagyon összezavartak a szavai és a viselkedése. Ahogy megcsókolt, valami furcsát éreztem a mellemben. Sírnom kellett. Rájöttem, hiányzik az anyám. Szükségem van rá! Itt kellene lennie mellettem, hogy fogja a kezem, és biztasson. A nővér jött oda hozzám, és leült az ágyamra. Azt mondta, ne adjam fel, fogadjam meg az orvos tanácsát, menjek át a másik kórházba, amíg még nem késő! Ne kövessem ennek a fiatal fiúnak a példáját.

Beleegyeztem, és átmentem a másik kórházba. Kivizsgáltak és megállapították, hogy nincs olyan nagy baj, azaz tényleg beteg a májam, de még időben vagyunk. Gyógyszerekkel és állandó orvosi ellenőrzés mellett – természetesen az alkohol, a cigaretta és a drog elhagyásával – van esélyem a túlélésre. De tudtam, nem bírom letenni egyiket sem! Az a férfi, aki összeszedett az utcán, többször meglátogatott. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, nem is tudom, miért, de felkarolt. Elképzelésem sincs, mi lett volna velem nélküle. Egyik alkalommal megkérdezte tőlem, emlékszem-e rá, hogy mit adott nekem, amikor rám talált. Mondtam, hogy vizet, mire ő megrázta a fejét, és azt mondta, nem akármilyen vizet: Kaqun vizet! Fogalmam sem volt róla, miről beszél. Mi az a Kaqun víz? Nem is nagyon érdekelt, ennek ellenére – bár nem kérdeztem rá – elmondta, hogy ez egy különleges víz. Tanácsolta, hogy próbáljam meg rendszeresen inni, és fürödjék is benne. Ez sokat segíthet rajtam, neki is a májával volt baj, és nagyon szépen rendbejött, miután itta a vizet, és fürdött benne. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót! Még hogy egy víz segítsen ilyen komoly betegségben! Ugyan már! Meg is mondtam neki, hagyjon békén az ilyen marhaságokkal, ám addig erősködött, míg végül beadtam a derekam. Néhányszor eljött velem ő is, azt mondta, még mindig visszajár időnként fürödni, a vizet pedig azóta is issza. Kérte, hallgassak rá, legalább próbáljam ki! Azt mondtam neki, ha hoz nekem heroint, beszélhetünk erről a különös vízről! Mondanom sem kell, csak azért mentem bele, hogy megkapjam az adagomat. Alex, mert így hívták a férfit, néha megkönyörült rajtam, és vett nekem drogot, de megígértette velem, hogy mindent megteszek azért, hogy lemondjak róla. Naná, hogy megígértem! Lehozom még a csillagot is az égről, csak végre megkaphassam a heroint! Az tény, hogy sokkal kevesebbet drogozom, amióta Alexet megismertem. Inni szinte semmit, cigit is csak elvétve. Nagyon sokat beszélgettünk, és sok időt töltöttünk el együtt, így aztán nem nagyon volt rá lehetőségem. Szerzett nekem egy átmeneti otthont, ahol egy barátja a főnök. Az ő gondjaira bízott, így mindig ellenőrzés alatt állok.

A harmadik kúrán vagyok, és rá kellett jönnöm, tényleg van ebben a vízben valami. A második kúra alatt Alex elkísért a kórházi kontrollra. Az orvos alig akarta elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit javult az állapotom. Alex állítja, hogy a víznek köszönhetem. És valószínűleg ez igaz. Azóta ugyanis, amióta ide járok a fürdőbe, sokkal jobban érzem magam. Csak még egy kicsit híznom kellene. Alex beszélt a szüleimmel, akik – mikor megtudták, hogy beteg vagyok, és igyekszem megszabadulni a káros szenvedélyeimtől – visszafogadtak. Több mint egy hónapja újra velük lakom. Mellettem állnak, segítenek, és én nem akarok nekik több csalódást okozni. Bízom ebben a vízben, ez talán segít, hogy ne kelljen még meghalnom. Tudja, amikor benne ülök a kádban, úgy érzem, legszívesebben örökre ott maradnék. A fejemben nem jár folyton a heroin, az alkohol és a cigi. Valahogy olyan megmagyarázhatatlanul nyugodt vagyok. El is határoztam, életem végéig ide fogok járni... Ősszel visszamegyek az iskolába, és újra kezdem a másodikat. Apám megígérte, ha rendesen tanulok, kapok egy robogót, és azzal mehetek. Képzelje csak, egy vadiúj, klassz robogót! Most azonban már mennem kell, Alex eljött értem. Örülök, hogy beszélgettünk egy jót! Még biztosan találkozunk, én itt leszek... *** Emlékszem, a fiú fürgén és vidáman sietett az ajtóban álldogáló férfihoz. Valahogy nem ilyennek képzeltem el a jótevőjét, ezért magam sem értettem, miért, de utánuk mentem. Láttam, amint néhány méterrel arrébb a férfi kivesz a zsebéből valami fehéret, aztán gyorsan körbepillantott, majd miután megkapta a pénzt, átadta a fiúnak, s mindketten elindultak más-más irányba. Nem tudtam megmozdulni. Ez a fiatal fiú az imént mesélte el, hogy leszokóban van a drogról, a fürdő- és ivókúrától sokkal jobb az állapota. Akkor ez mi volt? Hazudott volna nekem? – tűnődtem, aztán visszamentem, és leültem a pihenőágyra. Próbáltam elfelejteni a történetet, de nem tudtam. Arra gondoltam, jó lenne segíteni ennek a fiúnak, ám fogalmam sem volt, hogyan. Nem tudom, hol lakik, még a nevét sem árulta el...

*** Talán két hónap telt el, négyszer voltam a fürdőben, de egyszer sem láttam a drogos fiút. Még várakoznom kellett, mert minden kád foglalt volt, így leültem az előtérben lévő tévé elé. Figyelmemet azonban hirtelen elvonta valami a képernyőről, megütötte a fülemet egy név: Alex. Arrafelé fordítottam a fejem, s megláttam egy magas, jóképű, húszas évei közepén járó férfit. A recepcióssal beszélgetett. Eszembe jutott a fiú, aki Alex segítségéről beszélt. Lehet, hogy ő lenne az? Láttam, hogy a férfi kifelé indul, ezért gyorsan felugrottam, és még mielőtt kilépett volna az ajtón, megszólítottam. Elmondtam, ki vagyok, hogyan találkoztam itt egy fiatal fiúval két hónappal ezelőtt, s hogy beszélgettünk, és ő sok mindent elmesélt magáról. Többek között említett nekem egy Alex nevezetű férfit, aki rengeteget segített neki, hogy visszataláljon a jó útra. Azért állítottam meg, hogy megkérdezzem: esetleg nem róla van-e szó? A férfi láthatóan meglepődött, majd bólintott. Azt mondta, igen, ő az. Érdeklődtem, hogy van a védence, mire az arca elborult. Meghalt! Ennyit mondott, aztán lehajtotta a fejét. Láthatóan mélyen érintette a fiú halála. Be kell vallanom, engem is nagyon mellbe vágott. Nem akartam elhinni, s pár pillanatra szinte belém szorult a szó. A férfi rám emelte a tekintetét, és azt mondta, a fiú mindenkit becsapott, átvert. Egy ideig valóban úgy tűnt, elfogadta a segítségét, hallgat rá, és megpróbál leszokni a káros szenvedélyeiről, de sajnos nem sikerült. Egy drogkereskedő megtalálta, s szépen visszavezette a kegyetlen mámor világába. Három napja temették el, pedig nagyon nagy esélye volt a májbetegségéből való teljes felgyógyulásra. Az orvosok is csak csodálkoztak, milyen szépen gyógyul. És aztán hirtelen minden megváltozott. Az édesanyja zokogva telefonált, hogy a fia ott halt meg a szemük előtt. Mire a mentő megérkezett, már nem tudtak segíteni rajta. A halál oka túladagolás. A boncolás eredménye szerint mindenképpen meghalt volna, mivel újból visszatért az alkoholhoz és a droghoz, így csupán idő kérdése volt, hogy a mája mikor mondja föl teljesen a szolgálatot.

Csak annyit tudtam kinyögni: sajnálom. A férfi biccentett a fejével, s gyorsan kisietett az ajtón. Nem akarta, hogy lássam a könnyet a szemében. Klubélet A klubban egyébként nem csak fürödni lehet. Az emberek, akik odajárnak frissülni, feltöltődni, a klub tagjai lehetnek. Rengeteg tagja van már, közöttük én is. Összejöveteleket, klubdélutánokat, klubhétvégéket szervezünk, melyek mindig nagyon jól sikerülnek. Főleg azokat az összejöveteleket szeretem, amelyeken a „gyógyult” betegek szólalnak fel. Én is többször meséltem „vicces!” körülményeimről, mely láthatóan megnyugtatta az ott lévő, még csak reménykedő, gyógyulni vágyó sorstársaimat. Itt kerülünk közel egymáshoz; őszintén és minden igyekezetével próbál az ember másokba is lelket önteni, nem csak önmagába. Ezek a reménykeltő beszélgetések nagyon fontosak, mert hitet, erőt adnak a nehéz időszakban. Könnyebben viselték így a bajaikat, s volt egy húzóereje is. Ha ő kibírja és nevet, akkor én is! Ami még nagyon lényeges, hogy azok a szavak, amelyek ott elhangzottak, nem begyakorolt szövegek voltak, hanem mindig a helyzetnek megfelelően, őszinte válaszok a számtalan kérdésre. Tehát ez nem egy Kész átverés show volt. Jólesett látni, ahogy a társaimat megérintette, és sápadt arcukon átsuhant egy-egy elmondott tapasztalat, mely elősegítette a bennük növekvő reményt. Sokszor előfordult, hogy megkeresett egy-egy betegtársam, s kérték, hogy négyszemközt beszélgessünk. Látszott, mennyire félnek a jövőtől. Ilyenkor mindig igyekeztem a reményt erősíteni bennük. Elmondtam, mit éltem át én is, mikor hasonló helyzetben voltam, de rájöttem, nem szabad folyton a rosszra, a visszafordíthatatlanra gondolni, aminek az utolsó állomása nem a Teremtő, hanem ellenkezője, a temető... Minden alkalommal elismételtem, amit én már annyira megtanultam, hogy soha nem felejtem el: nemcsak az oxigénnek kell tennie a dolgát, hanem főleg a betegnek! Sok olyan berögzült szokástól meg kell szabadulnia, amit naponta gyakorolt, és amit addig fontosnak tartott. Beszéltem arról, hogy én például rengeteg cukrot fogyasztottam, nem közvetlenül a cukortartóból vagy a

zacskóból, hanem kávéba, kakaóba, teába, egy bögrébe legalább öt kiskanál cukrot tettem. És még nem említettem a süteményeket, a különböző édességeket, fagylaltokat. Emlékszem, az első műtétem után is fagylaltot ettem, pedig ez a rák alapanyaga! Amikor ez számomra kiderült, egyik pillanatról a másikra leszoktam róla, viszont rászoktam a zöldekre, mint a kelbimbó, a brokkoli, pedig nem tartoztak a kedvenceim közé. Ettem élesztő nélküli kenyeret, melynek az íze nem is hasonlított a kenyérhez, és csak a neve volt az. Tettem mindezt magamért, mert élni akartam! Ezek tulajdonképpen nem nagy dolgok, mégis nehéz változtatni, pedig szerintem az életünk ennyit megér... Boldog voltam, mikor ragyogó arccal jöttek oda hozzám fürdőtársaim, s beszámoltak róla, megtették az első lépést a változáshoz. Jó érzés volt, hogy nem erőlködtem hiába, elindultak az egészségük visszanyerése felé vezető úton. Azt gondolom, nagyon fontos lenne, hogy az emberek megismerjék a Kaqun vizet, annak jótékony hatását, ezt a folyamatot. Nem lenne szabad eltitkolni senki elől, mert ez nem privilégium (mikor a mai életben sajnos épp az egymás elleni, nem pedig az egymás melletti életelem rajzolódik ki). Ennek a víznek pozitív hatásában sokan nem hisznek, pedig hány olyan különleges esemény volt már a világban, amit a tudósok nem fogadtak el, később aztán rájöttek: kár volt! Ez a víz nem árt senkinek, nem okoz fájdalmat, csak jót tesz. Ha rajtam múlna, és megfelelő anyagi kerettel rendelkeznék, mindenkivel ezt itatnám Magyarországon, reggel és este egy pohárral. Tudom és hiszem, hogy rengeteg ember közérzete javulna. Klublátogatás Miután nagyon érdekelt, úgy gondoltam, hogy végigjárom valamennyi létező klubot. A dobogókői után a kerepesi Kaqun fürdőbe jártam fürödni, de borzasztóan érdekelt: vajon milyen élet folyik a többiben? Nehezen, de megoldottam és szakítottam rá időt, hogy elhatározásomat meg is valósítsam. Elsőként Budafokot választottam, ahol szintén van ilyen fürdő. Izgatott, vajon ott milyen a klubélet.

Kerepesen, ahova én járok a mai napig, csak a mosoly, a jókedv, a vidámság él, minden egyes pillanatát élveztem, mikor egy-egy klubdélutánt vagy klubhétvégét szerveztünk és összejöttünk. Vajon ez a pozitivitás minden klubban megvan, vagy csak itt Kerepesen? Ha igen, akkor az emberek szívesen járnak oda, s mással is megtörténhet az, ami velem... El kell mondanom, senki ne gondolja, hogy a klub egy gyógyintézet, vagy kórház, esetleg klinika. Szó sincs róla! Itt a klubtagokkal közösen a közérzetet és az életminőséget javító megoldásokat keresik. Éppen hogy teljességgel különbözik a kórházaktól, ahol a műtéteim során eltöltött idő alatt csak azt tapasztaltam, hogy mindenki megkapta a terápiáját, mindenkinek megmondták, milyen gyógyszert szedjen, műtét után hogyan kezelje otthon tovább magát, milyen antibiotikumokat szedjen. Gondolom, nem vagyok vele egyedül, mikor azt mondom, annyira vágytam egy pici pluszra, egy pici pozitivitásra ezekben a nehéz időkben. Azt ugye, tudjuk, hogy mindenki szeret tartozni valahova, és ilyenkor jó, ha egy olyan helyet választhatunk, ahol elfogadnak és szeretnek. Persze ezt általában a családi környezetben megkapjuk, de teljesen más az, mikor hasonló sorsú emberekkel kerülünk össze, akik esetleg épp olyan problémákkal küzdenek, mint például én. Természetesen nem csak rólam van szó! Szinte biztos vagyok benne, épp erre vágyik egy lábszárfekélyes, egy égési sérült, mint ahogy egy másfajta tumoros, kemo-, illetve sugárkezelés alatt álló beteg is, akivel talán már közölték, hogy az élete kilátástalan, már nem lehet rajta segíteni. Ezek az emberek szívesen keresik az olyan társaságot, ahol senki nem néz rájuk sajnálkozva, szánakozva. Emlékszem, hányszor szorult össze a torkom, a szememet elöntötte a könny, miközben a kezem dühösen ökölbe szorult, amikor megbámulták a nyakamon tátongó lyukat, és összesúgtak a hátam mögött. Sokszor bizony nehezen álltam meg, hogy ne öntsem az érzéseimet szavakba, de tudtam, géphangom hallatán csak még inkább rontanék a helyzetemen. Szóval, ezért van többek között ezekre a közösségekre szükség, ahol egyenrangú emberként nézhetünk a másik szemébe. ***

Amikor leparkoltam Budafokon, először kívülről vettem szemügyre a Kaqunt. Azt gondoltam, hasonló épületet látok majd, mint Kerepesen, de tévedtem. Sokkal inkább egy óriási nagy családi ház benyomását keltette. Érdeklődéssel léptem be az ajtón, s szinte meg sem lepődtem. Egy szép, tiszta, a Kerepesen megszokott kulturált, családias környezet fogadott. Arra gondoltam, nagyon úgy tűnik, minden klub az ország területén egyformán működik – és ez nagyon tetszett!

A budafoki Kaqun bejárata Kiderült, a Budafokon lévő klubban is, a kerepesihez hasonlóan, minden hónapban egyszer összejönnek a tagok, s eltöltenek pár hasznos és kellemes órát együtt. Amikor ott jártam, épp egy ilyen klubdélutánba csöppentem. Húsz-huszonöt fős társaság gyűlt össze. Szinte hihetetlen, ugyanakkor nagyon érdekes dolog volt számomra, hogy egy aránylag kis létszámú csoport egymás között ennyire összeszokottan, egymást segítve családias légkört képes teremteni. Az élethez nélkülözhetetlen oxigén szervezetbe jutásának módját beszélték meg. Lelkesen, szinte átszellemülten adták egymásnak a szót.

Elmondták, hogy sporttal, sétával, esetleg akár a thai-chival, chikunggal vagy más, a kínai filozófián alapuló mozgáskultúrával is egyre több oxigént és energiát tudunk a szervezetbe juttatni. Ezek közé természetesen odasorolták a fürdőt és az ivókúrát is. Nagyon érdekes volt: több sportolóval találkoztam a budafoki fürdőben. Kiderült, hogy szívesen járnak ide, ahol rehabilitáció is folyik, melyen igen nagy kedvvel vesznek részt. A Kaqun fogyókúrának is szép sikere van, hisz rögtön tornázhatnak, tanácsadást kaphatnak, megfelelő diétát javasolnak számukra, és személyre szabott kúrájuk van. Ezen kívül masszás, szauna is a látogatók rendelkezésére áll, amely az alagsorban található. Természetesen, mint a többi fürdőben, itt is lehetőség nyílik a gyertyafényes fürdőzésre, az este 7-től 10-ig, sőt 11-ig tartó foglalkozás részét képezi a fogyókúra a fogyni vágyó, valamint az elért súlycsökkentést megtartani vágyó tagok részére. Egy fitneszterem szintén rendelkezésre áll, aminek igencsak örülnek a látogatók, hisz egy helyen van a fürdővel. *** Igazán jó érzéssel távoztam Budafokról. Sok kellemes dolog kavargott a fejemben, miközben hazafelé tartottam. Többek között felidéztem, mikor évekkel ezelőtt a Kerepesen lévő klub tagja lettem. Odajártam nap mint nap felfrissülni, de ami igazán meglepett, hogy soha egyetlen szóval vagy jelzéssel nem éltek felém, hogy legyek tag, nem erőltettek rám semmit. Ez igen jó és pozitív érzés volt a számomra. A klubtagság egyébként önkéntes, bárki beléphet, aki egészségesebb szeretne lenni, s odafigyel magára vagy a családtagjaira. A tagsági díj egyszeri és örökös tagságra szól, ám a családban elég egyetlen kártyát kiváltani, mely két ingyenes fürdésre is feljogosítja az illetőt abban a klubban, ahol belépett. Ezt is nagyon kedvezőnek találtam. Egy-egy összejövetel alkalmával sokszor elhangzott, mennyire fontos, hogy szeretettel gondoljunk egymásra. A pozitív gondolkodás elengedhetetlen! Számtalanszor felhívták a figyelmünket egészségünk védelmére, a betegség megelőzésére! Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ha már velem megtörtént ez a baj,

mondhatom, a halál árnyékába kerültem, mindent megteszek, hogy a családtagjaimat megóvjam e szörnyű szenvedéstől. A tagsági kártya ugyan névre szól, de akármelyik családtagomat elvihettem magammal, vagy akár barátaim közül is eljöhettek velem, ráadásul a belépés pillanatában kétszer ingyen megfürödhet az újdonsült tag, és utána féláron tud fürdeni. A tagságot igazoló plasztikkártyát, amit kapunk, az ország bármely részén található Kaqunban fel lehet használni, természetesen előzetesen időpontot kell egyeztetni. Volt még valami, ami pozitívan hatott rám: hogy saját magam leellenőrizhettem az oxigénszintemet! Erre különben bármelyik klubban, ahova mentem, lehetőségem volt. Eddigi életem során soha, sehol nem végeztek el ilyen jellegű vizsgálatot. Mint később sokszor bebizonyosodott, ez igen nagy hiba volt, hisz az oxigénhiányos szervezet komoly betegségeket produkálhat. A klubban az ott lévő munkatársak, klubtagok és önkéntesek természetesen mindenben segítenek. Elmondhatom, hogy e családias légkör, mely a fürdőben van, hihetetlenül fontos a számomra, s azt gondolom, bátran kijelenthetem ezt a többi klubtag nevében is. A kapcsolatunk nagyon jó egymással, s teljesen nyíltan és őszintén tudunk beszélgetni a bajainkról és minden másról. Tájékoztatjuk az új tagokat mindarról, amit egy kúra során tudni kell, mint például, hogy nem lehet bemenni az utcáról, és rögtön csak úgy beugrani a kádba, hanem előre időpontot kell egyeztetni. Az is nagyon tetszett, hogy rendkívül alkalmazkodóak, rugalmasak a fürdőben, mivel még este is rendelkezésemre álltak, ha épp máskor nem volt időm, ahogy más ellazulásra vágyó vendégek számára is. És ez a rugalmasság, emberbaráti viselkedés valamennyi klubra jellemző. Volt még valami, ami rám igen nagy hatást gyakorolt: ingyenes életmód-tanácsokat is kaptam. Ez szerintem lényeges! A klub ezenkívül közös programokat is szervez, melyeken mindig nagy kedvvel veszek részt, hisz itt szabadon beszélgethetünk mindenről. Természetesen elsősorban a problémáinkról. Nem kell szégyenkeznünk, vagy rébuszokban beszélnünk, nyugodtan elmondhatjuk egymásnak, mit veszünk észre magunkon, milyen javulás lépett fel egészségi állapotunkban. A

legnagyobb élmény, legnagyobb hatás mindig az a tagság számára, amikor valaki kedvező változásról tud beszámolni. Persze bátran elmondhatjuk azt is, ami nem tetszik, például ha túl melegnek találjuk a vizet (amire eddig még nem volt példa), vagy ha szerintünk korán bezártak, de bármi olyan dolgot szóvá tehetünk egy-egy ilyen összejövetel alkalmával, ami a klub és tagjai életében fontos. Főképp azonban az építő, pozitív felszólalások vannak mindenkire nagy hatással, rám is. Természetesen én magam is többször felszólaltam... Ismét visszakanyarodtam gondolatban a budafoki klubdélutánra, ahol magam is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Megemlítettem, hogy én a kerepesi Kaqunba járok. Elmondtam azt is, hogy min mentem keresztül a betegségem ideje alatt, valamint hogy milyen kúrákon vettem részt. Részletesen beszámoltam arról, hányszor fürödtem, mennyi vizet ittam, milyen táplálék-kiegészítőket szedtem. Nagyon jó érzés volt, hogy egymás között átbeszélhettük mindazt, amiről szó esett, s tanácsokat adhattunk a másiknak. Volt olyan tanács, mely tetszett, ezért elfogadták. Az is jó benyomást tett rám, hogy ha nem is tudták elfogadni a tanácsot, de meghallgatták a lehetőségeket... Tovább elmélkedvén, megállapítottam magamban már az ég tudja, hányadszor, hogy mennyire örülök annak: a klub tagjai közé tartozom. Egy nagyon otthonos és nyugodt környezetben beszélgethetünk a jövőnkről. Tapasztalatokat cserélhetünk, és lehetőség nyílik akár egyéni konzultációkra is. Mindezek mellett minden klubban meg lehetett tanulni, ha volt rá igény, a már említett, kínai gyógyászatban elterjedt és alkalmazott évezredes mozgás- és légzéstechnikákat. Európában azonban még új, friss dolog ez, az elmúlt húsz évben került előtérbe. Kiderült számomra, hogy a Kínából érkezett légzéstechnikák igenis bizonyítottan megemelik a vér oxigénszintjét javítják a keringést! Emellett még – ami a legfontosabb – mentálisan rendkívüli nyugalmat biztosítanak azoknak, akik alkalmazzák őket. A klubokban mindenkor szeretetteljes légkör veszi körül az embert, melyben felfrissülhet, relaxálhat a fürdőkúra után, pihenhet, társaloghat, sőt kedvezményesen használhatja az eszközöket is, úgymint a talpmasszírozó gépeket, masszázsgépeket,

masszázsasztalokat, szaunákat (amelyek szerencsére valamennyi fürdőben rendelkezésre állnak). Ezek mind hozzásegítettek, hogy a szervezetem öngyógyító képességét megindítsák, s lehetővé tették, hogy a lehető legjobban működjön, megajándékozva engem a legnagyobb kinccsel: az egészséggel. *** Elhatározásomat be is tartottam, mert a Magyarországon működő klubok közül valamennyit fölkerestem. Jártam Veszprémben, ahol ugyanolyan kedvesen fogadtak, mint Budafokon.

A zuglói Kaqun fürdő egy részlete Jártam továbbá Zuglóban is, ahol éppoly pozitív élményben volt részem, mint a többi Kaqunban. Ez végtelen jó érzéssel töltött el, hisz bármelyik részében is él az ember az országnak, ahol működik ilyen fürdő, oda mindig betérhet, s biztos lehet benne, mosolygósan és kedvesen fogadják. És amikor távozik, úgy érzi, mintha kicserélték volna. *** A Kaqun minden évben megszervezi országos találkozóját, ahova az ország összes klubjából érkeznek tagok. Dobogókőn kétszer szerveztek országos találkozót. Mindig nem kis örömmel és boldogsággal vettem részt e találkozókon én is. Három napot töltöttünk el, esténként tábortűz mellett, nagyon vidám beszélgetések zajlottak. Szemináriumok közepette ismerhettük meg a rendszer működését. Ezek a napok azért emlékezetesek és fontosak számomra, mert a klubtalálkozót nem csupán egyszeri alkalomként szervezik, így éveken keresztül ismételten találkozhatunk azokkal az emberekkel, akikről azt hittük, el fogjunk veszíteni, vagy az orvosai azt mondták neki, egy-két éve van hátra. Jó érzés, mikor három, négy év múlva is együtt ülünk és beszélgetünk. Elmeséljük egymásnak a történeteinket. Volt, aki már el is felejtette, hogy valaha beteg volt. Velem kapcsolatban ez nem így működött, hisz én minden nap,

amikor fölkeltem, tudtam, hogy az élettől egy újabb napot, egy újabb ajándékot kapok... *** Mindig dobogó szívvel megyek be a kerepesi fürdőbe. Már szinte olyan érzésem van, mintha hazamennék. Itt megnyugszom, kikapcsolódok, és teljesen feltöltődöm. De hogy ezt még fokozni is lehet, arra nem gondoltam. Márpedig így van! Megtudtam ugyanis, hogy Kerepesen egy olyan komplexum épül a fürdő mellett, amelyet minden bizonnyal a világon egyedüli csodaként emlegetnek majd. Egy minden igényt kielégítő szálloda, a Vis Vitális Egészségvédő és Rehabilitációs Intézet, ami a világ legnagyobb Kaqunjának ad helyet.

A Vis Vitális Egészségvédő és Rehabilitációs Intézet El sem tudom mondani, milyen örömmel vettem, amikor lehetőségem nyílt a saját szememmel látni.

A komplexumban harminchat kád áll a fürdőzők rendelkezésére, mindamellett a kínai hagyományos medicina összes válfaja is jelen lesz szakemberekkel, kínai orvosokkal. Ebbe beletartozik az akupunktúra, a tina, a thai-chi és a chi-kung egyaránt. A szállodával egybeépítve működik majd egy közforgalmú gyógyszertár is. Az épület emeleti részén a több mint félszáz kétágyas szoba között hét apartmanra is bukkantam. A szállóvendégek teljes komfortellátását a szolgáltatásnak helyet adó, jókora létesítmény biztosítja, valamint a teljes körű infrastruktúra. Rendelkezésükre áll telefon, világháló és persze kábeltévé. Különböző masszázsokra nyílik majd lehetőségük, testkezeléseket vehetnek igénybe, valamint kozmetika, fodrászat is helyet kap itt (hisz valljuk be, ezek elengedhetetlenek, ha egy hölgy relaxálni vagy szépülni akar). Sőt a szálloda saját mosodával is rendelkezik. Örömmel konstatáltam, hogy az épületben lesz étterem, bár és teaház egyaránt. Három, egyenként negyven-ötven fő befogadására alkalmas konferenciatermet is kialakítottak, ahol előadásokat tarthatnak. Lenyűgözve láttam, hogy e helyiségeket a legkorszerűbb technikával szerelték föl: vetítőkkel, világítórendszerekkel, komputerekkel és természetesen internettel. Emellett kiváló parkolási lehetőséget biztosítanak az épület körül. (Mint megtudtam, a telek maga több mint huszonötezer négyzetméter alapterületű.) Úgy hiszem, a jövőben a világ minden tájáról érkeznek majd vendégek, hogy élvezhessék a csodát, ami itt vár rájuk, Kerepesen. A szálloda, mely hamarosan megnyitja kapuit, minden földi jóval az ő kényelmüket fogja szolgálni. A hely kiválasztása is előrelátásra vall, hisz jól megközelíthető, mivel a 3-as úton van, a HÉV-állomástól szinte kőhajításnyira. Távolsági autóbusszal, autóval könnyen elérhető. A szállodához nagy kert tartozik, ami igen fontos szerepet kap, mert számos mozgásformát kívánnak beépíteni a vendégek programjaiba. (Nevezetesen arra törekszenek, hogy kedvükre válogathassanak: passzív vagy aktív formában kívánják-e eltölteni az idejüket.) Épp ebből a megfontolásból kiindulva a kertet három

részre osztják: egy relaxációs parkra, egy kis halastóra, valamint sportpályára. A relaxációs parkban mindenki megtalálja a maga számára legkellemesebb időtöltést. Ha el akar rejtőzni kicsit a gondok, a külvilág elől, itt meditálhat anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavarná. Bár nem vagyok a vendéglátóipar szakértője, azt hiszem, nagy érdeklődésre tarthat számot a halastó is, melynek partján remekül érezheti magát az ember. A szemet gyönyörködtető virágok, növények, díszhalak felüdítenek, elvarázsolnak. Aki pedig sportolni szeretne, vagy csak egy kis mozgásra vágyik, igénybe veheti a sportpályát, és többek között rúghatja a labdát (de különböző szabadidős rendezvények és programok is szervezhetők itt). Vérbeli sportpályaként fog üzemelni, aminek, úgy gondolom, szintén nem kis jelentősége lesz. Egy szó, mint száz, ebben a környezetben mind a pihenni vágyók, mind a kemo- és sugárterápia mellékhatásait csökkenteni akarók megtalálhatják azt, ami számukra a legkellemesebb érzést biztosítja. Valahol nemrégiben olvastam a kifejezést: quality of life, ami annyit jelent, hogy a jobb életminőség a legfontosabb. Szó, ami szó: e mondás pontosan ráillik erre a helyre és az egész miliőre... A klubban már megtapasztaltam, mindig az volt a legfontosabb szempont, hogy az oda betérő jól érezze magát, a lehető legjobbat kapja minden szinten. Nem is értem, miért csodálkozom, hogy itt is ez a vezérfonal, hisz a Kaqunról más nem is juthat eszünkbe, csak a segítőkészség, az emberekkel való törődés. Valószínűleg most is az a cél, hogy segítsenek. Hol másutt tudhatnák jobban, hogy egy daganatos beteg, ha kemo-, illetve sugárterápiát kap, vagy éppen műtéten esett át, menynyire vágyik rá, hogy egy kicsit jobb körülmények között, egy picit jobb energiaellátással, egy kicsit felszabadultabban élhessen, és küzdhessen a betegsége ellen? Úgy gondolom, ez a kezdeményezés egyedülálló lesz a világon, mintapéldája annak, miként lehet egy kimerült, fáradt embertársunkból tíz nap, egy hét vagy akár csak három nap leforgása alatt is friss, életvidám embert varázsolni!

*** Mivel a fürdő az életem részévé vált, s számomra nagyon sokat jelent, folyamatosan figyelemmel kísérem működésüket. Örömmel tölt el, hogy azt tapasztalom, most már Magyarországon is egyre közkedveltebb lesz a használatuk. Erre legjobb példa az egyesített Szent István és Szent László Rehabilitációs Kórház területén működő Kaqun fürdő, mely alig egy hónapos próbaüzem után teljes kapacitással üzemel. Boldogan olvastam a rehabilitációs kórház vezetőjének nyilatkozatát: „A speciális, helyszíni elektrolikus eljárással előállított, magas oxigéntartalmú fürdővíz hamar népszerű lett a betegek, illetve a lábadozók, gyógyulófélben lévők között. Tapasztalataink szerint a fürdő valóban jó hatással van a közérzetre, és bizonyos esetekben gyorsítja a gyógyulást. A betegek körében hamar kedveltté vált az oxigénes fürdő már a próbaüzem alatt, és azóta is folyamatosan nagy az érdeklődés. A kádak teljes kapacitással működnek, ami tekintve, hogy egy fürdés nagyjából 50 percig tart, már most csaknem telt házat jelent.” Ez azért is tesz boldoggá, mert a közelben lakom, így nem szükséges átutaznom a városon Kerepesre, ha nincs túl sok időm. Elmondhatom, mindig szíves-örömest térek be ide az emlékeztető fürdésekre is, hisz kitűnik a nyilatkozatból, hogy a kórházi körülmények között működő Kaqunok is hoznak magukkal egy kis színvilágot a betegágyak közé. Egy alkalommal, mikor ott jártam, az egyik kórházigazgató azt mondta, hogy a Kaqun gyöngyszeme a kórháznak. Azt hiszem, ez önmagáért beszél... *** Miskolcon, a Semmelweis Kórházban is működik ilyen fürdő. A rendelőintézet alagsorában található. A kórház egyik központi épületének egy teljesen felújított szintjén üzemel; a főbejáraton át, illetve az épület parkolójából mozgáskorlátozottak részére is könnyen megközelíthető.

A fürdő jelenleg nyolc káddal működik. A fürdések alatt képzett egészségügyi dolgozók segítik a vendégeket, akikhez bizalommal fordulhatnak.

A miskolci Kaqun Klub

Egy alkalommal ott is jártam, s a kórház igazgatója szeretettel fogadott, elmondván, hogy igen nagyjövőt lát a Kaqun kúrában a rehabilitáció során, hiszen szerinte az nem más, mint egy fizikai közérzetjavító szolgáltatás. Márpedig minden beteg álma, vágya és kívánsága, hogy a betegsége alatt a testi közérzete javulhasson. A recepció, melyet gyertyafény és virágok öveznek, sok látogatót vonz. Halk, kellemes zenével párosulva, a látvány megállásra kényszeríti az odalátogatót. Nem sokan tudnak ellenállni, s hamarosan már gondtalanul lubickolnak a türkizkék, kellemes hőmérsékletű, oxigéndús vízben, mely áthangolja és megújítja fáradt testüket. Amíg ott voltam, többször hallottam: „Ide visszatérek, mert a fürdés után olyan könnyűnek és fiatalnak érzem magam!” Ez elegendő bizonyíték volt számomra: a miskolci fürdő is igazán kedvelt hely lett az ottani emberek számára, ahol közérzetüket nagymértékben javíthatják. ***

Nemrég Ausztriában jártam a feleségemmel, mikor áthaladván egy kis városkán, a szívem nagyon dobbant.

Rustban a Sport Hotel ad otthont a Kaqunnak Egy ismerős plakátot pillantottam meg, mely a Kaqun vizet ábrázolta. Jóleső érzés volt tapasztalnom, hogy a fürdő már nem csak Magyarországon van jelen, és nyújt segítséget azoknak, akik hisznek benne, hanem Európa egyre több országában is. Mint megtudtam, ezek közül igen jelentős az Ausztriában, Rustban működő. Mert ugye, mondanom sem kell: nem tudtam megállni, hogy be ne térjek. Nagyon kedvesen, barátságosan fogadtak, amikor elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem. Meglepetésemre a fürdő Rustban merőben más módon működik, mint nálunk. Az alapelv természetesen itt is ugyanaz, de az összes kínai medicina ausztriai fakultása vette szárnyai alá, dr. Bayer vezetése alatt. Az egészet egy olyan kínai egészségcentrumban helyezték el, ahol kifejezetten relaxálni vágyók, rehabilitációra vágyók, azaz kifejezetten olyan emberek

vehetik birtokukba, akiknek esetleg más bajuk nincs, csak fáradtak. Meggyűlt a bajuk az élettel, depressziósak, kedvtelenek, s ezeket az embereket rehabilitálják, frissítik. E programok általában péntektől vasárnapig tartanak, itt lehetőség nyílik akupunktúrára, mozgásterápiárajelen van a nagyon jó minőségű, gyönyörű szauna, nyolc kád, s az egész kínai miliőbe van helyezve, ami még sajátos többletet is ad. Természetesen itt is megtalálható a thai-chi és a chi-kung gyakorlatok sora. Élvezettel beszélgettem az emberekkel, akik lelkesen nyilatkoztak a Kaqun vízről, annak bámulatos hatásáról. *** Miután hazatértem, elmentem Kerepesre, hogy elmeséljem tapasztalataimat az ausztriai Rustban tett látogatásomról, ám legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy már Hollandiában is megtalálható a fürdő. A holland tulajdonos épp ott volt a klubban. Teljesen fölvillanyozódtam, s úgy éreztem, hogy oda is el kell mennem, látni, a hollandok miként használják, és hogy vélekednek a vízről. A holland tulajdonos elmondta: hazájában egy éven keresztül végeztek megfigyeléseket. Először megnézték a Parkinson-, valamint az Alzheimer-kóros betegeken, hogy az oxigén bevitelével milyen életminőség-javulást lehet elérni. Olyan jól sikerült a kísérlet, hogy ma már a biztosítók is arról beszélnek és tárgyalnak Hollandiában, miként tudnák ezt beépíteni a biztosítási rendszerükbe, s hogyan tudnák támogatni az Alzheimer-kóros betegeket, hogy jobb életminőséget kapjanak. Jó volt mindezt hallani, és ekkor még inkább úgy éreztem, el kell mennem hozzájuk is. Szerencsém volt, összebarátkoztam a holland tulajdonossal, s amikor megemlítettem neki, hogy ha egyszer arra járok, meglátogathatnám-e az ottani fürdőt, ő készségesen beleegyezett, sőt biztosított róla, hogy elfogadják a magyar klubkártyát. Azt is megjegyezte, ugyanazokkal a feltételekkel fürödhetek; ha arra járok, térjek be hozzájuk bármikor, csak előtte telefonon szóljak oda. Amikor hazamentem, és közöltem a feleségemmel, hogy az ausztriai fürdő után a hollandot is meg szeretném nézni, nem szólt

semmit, csak bólintott. Tudta, mit jelent nekem a Kaqun, így hát egyetlen szóval sem tartott vissza. Ő legalább olyan hálás volt a víznek, mint én, ezért nagyon is megértette lelkesedésemet. Egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy minden működő fürdőt fölkeresek. Látni akartam, milyenek az ottani tapasztalatok a vízről... *** Pár nappal később el is utaztam Hollandiába. A tulajdonos maga fogadott, és hosszú perceken át szívélyesen beszélgetett velem. Elmesélte, hogy tizenhét évig egy szörnyű bőrbetegségben szenvedett. Sajnos minden igyekezete hiábavaló volt, nem tudták meggyógyítani. Mutatott felvételeket arról, hogy nézett ki az arca, milyen volt a bőre. Elmondta azt is, hányszor kellett fájdalmas megaláztatásokat elviselnie, hogyan kellett élnie az életét összeszorított fogakkal. Még mindig elkomorult a tekintete, mikor felidézve az emlékeket; arról beszélt, hogyan rombolódott le az önbizalma, s milyen embertelen erőfeszítések árán élte túl napról napra mindezt. És akkor eljutott arra a pontra, hogy nem bírja tovább, véget vet az életének. Kissé elérzékenyült, mikor erről beszélt, de aztán hirtelen megváltozott az egész lénye. Arca felvidult, mert az emlékek már pozitívak, amelyek épp Budapesthez, pontosabban a Kerepesen lévő Kaqun Klubhoz kötődnek. Eljutott ugyanis oda, mert hallott a vízről, bár istenigazából csak abban bízott, hogy talán egy kis javulást elér; hogy teljesen meggyógyulhat, nem is gondolt. Elmondása szerint négyszer járt Budapesten, illetve Kerepesen a klubban. Minden alkalomkor, amikor odautazott, háromszor ötven percig fürdött, és két-három liter vizet is megivott naponta. A negyedik alkalommal, mikor ismét nálunk járt, azok a bőrproblémái, melyek oly sok fájdalmat és szenvedést okoztak neki, teljesen megszűntek. Ekkor bizonyságképp megmutatta azokat a felvételeket is, amelyek már a gyógyult állapotában készültek. Mosolyogva mondta: mivel minden problémája e víznek köszönhetően szűnt meg, úgy döntött, hogy Hollandiában épít magának egy ilyen rendszert, mellyel ő is segíthet másokon. És még

hozzátette: azért engedi meg, hogy mi magyarok ellátogathassunk a holland fürdőbe, mert pozitív emlékei fűződnek hozzánk. Azóta sorra nyílnak a fürdők Hollandiában. Miután hazatértem, mindenkinek elújságoltam, akivel csak beszéltem, milyen nagyszerű dolog egy olyan közösséghez tartozni, mely már nemcsak Magyarországon, de Európában is egyre inkább elismert és terjed. *** Egyik nap épp emlékeztető fürdőmet élveztem Kerepesen, mikor hirtelen fölkaptam a fejem. A függöny mögött oroszul beszélgetett egy férfi és egy nő. Mivel oroszul nem igazán tudok, így csak egyegy szó ütötte meg a fülemet. Mint például Kaqun. Szörnyen kíváncsi lettem: vajon milyen véleményük lehet a víz hatásáról? Körülbelül tíz perccel utánam végeztek a fürdéssel, addigra én már megtudtam, hogy egy házaspárról van szó, akik nem először járnak Magyarországon, és főleg azért vannak itt, hogy minél többet megtudjanak erről a vízről. Elsősorban saját maguk oxigenizációja miatt, de a téma a szakmájukba is vág, mivel a férfi dr. Oleg Ishchenko elismert szívsebész, a felesége pedig dr. Irina Ishchenko neves bőrgyógyász főorvos. Ukrajnából, pontosabban Kijevből érkeztek. Az ukrán orvos házaspár nagyon kedves volt, mindenkivel beszélgetett, aki a fürdőben tartózkodott, így velem is. Kiderült, az iránt érdeklődtek, miért vagyunk ott. A vendégek, köztük természetesen én is, nagyon szívesen válaszoltam a kérdéseikre. Ezután a házaspár néhány percre félrevonult, majd hozzám léptek. Azt mondták, roppant érdekesnek találták a történetemet, ezért szeretnének meghívni Kijevbe, hogy megismertessem magam az ottani emberekkel. El sem hittem, hogy mindez igaz. Természetesen azonnal igent mondtam szívélyes meghívásukra, hisz mindig nagyon szerettem volna eljutni Kijevbe, pláne hogy kiderült, már ott is működik ilyen klub. Amikor hazamentem és elmeséltem a feleségemnek, szegénykém csak nézett rám. Már gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton

úton vagyok, de most sem tiltakozott, hogy ismételten egyedül marad. Egyik reggel aztán futár hozta ki a lakásomra a kijevi repülőjegyet. A meghívás egy hétre szólt, a szállásról, étkeztetésről ők gondoskodtak, s mint később kiderült, programokat is szerveztek részemre, így például Kijev nevezetességeinek bemutatását. *** Nagy-nagy izgalommal készültem és indultam útnak. A repülőút ideje alatt felrémlett előttem az 1986-os csernobili katasztrófa. Elképzeltem, milyen hatással lehetett egész Ukrajnára és főleg az emberekre. Szörnyű borzalmakat élhettek át, melynek a nyomait talán még ma is magukon viselik. Sokszor hallottam, hogy az atomrobbanásnak olyan hatása volt, amely miatt megugrott a daganatos és egyéb betegségek száma. Lehet, hogy még mindig ez az oka, hogy olyan sok ilyen jellegű beteg van Ukrajnában? A szívem elszorult, és nagyon bíztam benne, hogy a Kaqun víz rajtuk is segíteni fog. Este szállt le a gép. Dr. Oleg Ishchenko fogadott, s amíg a kocsijához vezetett, kedvesen érdeklődött, hogy utaztam. Kilépve a repülőtérről, csak álltam, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Kijev, Ukrajna fővárosa ezernyi arcát láthattam. Mint egy világváros! – futott végig rajtam a remegés. Annyira más volt, mint amire számítottam. Tudtam, hogy Kijev Kelet-Európa egyik legrégebbi városa, s talán azért lepődtem meg annyira, hogy egy modern, nyüzsgő városkép fogadott. Aztán a szállásomra mentünk, ahol ismét csak csodálkozni tudtam. Egy szép, impozáns, ötcsillagos szállodában helyeztek el. Két szoba és a mellékhelyiségek mellett egy konyha is tartozott hozzá, mely a legmodernebb eszközökkel volt fölszerelve, és a hűtő tele volt rakva minden finomsággal. Étellel, itallal, gyümölccsel. Közölték velem, bármennyit fogyaszthatok. Megbeszéltük, hogy másnap az ottani fürdőbe látogatok el. Nem sokat aludtam, szerettem volna, hogy mielőbb elteljen az éjszaka, hisz annyi minden érdekesség várt rám.

A kijevi Q fürdő épülete Reggel aztán nagy izgalommal készültem. Meghatódva léptem be az épületbe, alig vártam, hogy lássam, hogy néz ki a fürdő, és miként működik. Mint megtudtam, itt a recepción lehet konzultációs időpontot egyeztetni dr. Irina Ishchenko és dr. Oleg Ishchenko rendelésére. Alaposan körbehordoztam a tekintetemet. Megállapítottam, hogy szép, tágas az előcsarnok, elegáns, kényelmes a váróterem. Egymás mellett nyolc szeparált kabin van, ahol a kádak helyezkednek el. Beszélgetve az ott dolgozókkal, megtudtam, hogy itt a legfontosabb cél az egészség, a derű, a sikerbe vetett hit erősítése, az életminőség javítása és a kommunikáció. Ezenkívül, aki ide betér, segítséget és megértést talál örömben és bánatban egyaránt. Jó érzés volt számomra, hogy éppúgy, mint otthon, Magyarországon, itt is ennyire fontosnak tartják az emberek egészségét. Az ott dolgozók nagyon szívélyesek és kedvesek voltak. Végigvezettek, megmutatták a pihenőszobákat, a fürdőhelyiségeket.

Természetesen alig vártam, hogy beleülhessek egy kád vízbe, amire meg is kértek a vendéglátóim, hogy elmondhassam a véleményemet, érzek-e különbséget az otthon és más országokban szerzett tapasztalataim alapján. Megmutatták a Medicus Vállalatot is, mely Ukrajnában igen híres, középnagyságúnak számító gyógyszerkereskedő cég.

Dr. Oleg Ishchenko szívsebész Nagyon örültem, amikor az ottani klubtagok közül többen összejöttünk és elbeszélgethettünk. A beszélgetés során elmeséltük egymásnak a történetünket, azt, hogy ki mennyit fürdött, s milyen jótékony hatását tapasztalták a víznek. Elmeséltem a történetemet, a szenvedéseimen át egészen addig, amíg nem találkoztam a Kaqun vízzel, melytől – úgy gondolom – visszanyertem az egészségemet. Áhítattal és feszült figyelemmel hallgatták minden szavamat. Örültem, amikor az ottani klubtagok is arról számoltak be, hogy már nagyon sok pozitív hatását érzik a víznek. Úgy éreztem, nem volt hiábavaló az ittlétem, sok embernek adtam erőt és hitet, miután

megismerte a történetemet. A beszélgetés rendkívül barátságos közegben zajlott. Ám nem hagyott nyugodni egy apróság. A már jól ismert posztert figyelve, melyen az üveg és a logó is ugyanaz volt, észrevettem, hogy valami mégis különbözik a megszokottól. Ezen ugyanis Q voda, azaz Q víz szerepelt. Kicsit furcsálltam, hisz nemcsak Magyarországon, de más országokban is, ahol működik a fürdőrendszer, Kaqun néven ismert. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon itt miért változtatták meg a nevet, ezért rákérdeztem. Dr. Oleg Ishchenko először elmosolyodott, majd elmondta, hogy a Kaqun ukránul annyit jelent: „hasmenés”. Sikamlós dolog lenne, ha valaki azt mondaná a másiknak: „Szása, hozzál egy kis kenyeret és nyolc üveg hasmenést magaddal!” Így került sor a névváltoztatásra, s lett a vízből ezen a nyelvterületen Q voda. Dr. Ishchenko azt is elmondta, hogy természetesen komoly információk állnak rendelkezésre a Q vízzel kapcsolatban úgy az interneten, mint máshol. Nagyon jól éreztem ezen a napon magam, s alig vártam a másnapot, mert tudtam, hogy különleges helyre visznek: Kijev első számú onkológiai intézetébe. Amikor megérkeztünk, az ottani orvosok nagy izgalommal fogadtak, s elmondták, hogy egy magyar onkopatológus professzor tart épp előadást egy amerikai kollégájával együtt az oxigén élettani hatásáról. Hálás voltam, amikor kérésemre megengedték, hogy részt vegyek az előadáson, melyet nyolcvan orvos hallgatott végig feszült figyelemmel és lelkesedéssel. Ez, mint megtudtam, minden más intézményben ugyanilyen fogadtatásra talál az itteni doktorok között. Az onkológián az orvosokkal való beszélgetésem során kiderült, hogy tanulmányokat szeretnének készíteni a Q vízzel kapcsolatban. Megtudtam, hogy a Q vizet másnap már meg lehetett vásárolni az onkológiai intézet gyógyszertárában, s hogy igen komoly, nagy létszámú esettanulmányt terveznek. Természetesen önkéntes jelentkezőkkel. Elmondták, hogy ez a tanulmány kimondottan empirikus, azaz tapasztalati megfigyelésen alapul. Százalékos arányban értékelték

azt, hogy kemo- vagy sugárterápia után milyen jótékony hatással bír a Q víz. Az orvosok szerint az elsődleges tanulmány alapján, amennyiben pozitív eredmények születnek, további kutatásokat, klinikai vizsgálatokat indítanának. Miután végeztünk a kijevi onkológián, dr. Oleg Ishchenko egy telefonhívást kapott. Felém fordult, s megkérdezte: lenne-e kedvem elkísérni egy másik egészségügyi intézménybe, nem vagyok-e fáradt? Természetesen örömmel mondtam igent. Ezután egy olyan kórházba mentünk, ahol kimondottan égési sérülteket kezeltek. Méghozzá három típust: olyan betegeket, akik kemikáliásan égtek meg, aztán akik leforrázták magukat, és akik tűzben szereztek égési sérüléseket. Ha sikerül megbizonyosodniuk a Q víz pozitív szerepéről, akkor őket is ebben a vízben fogják fürdetni. El sem mondhatom szavakban, mennyi élménnyel gazdagodtam. Nagyon jó érzés volt azzal szembesülni, hogy nemcsak én, hanem mások is érdeklődést mutatnak a Kaqun (Q) víz iránt. *** Ezután, ami a hétből hátravolt még, pihenéssel és városnézéssel töltöttem. Kijev lenyűgözött. Különös melegség járta át a lelkemet, mert annyira ismerősnek tűnt. Ha nem csillantak volna meg a napfényben néha-néha az aranyszínben pompázó hagymakupolák, bizony azt hihettem volna, hogy otthon, Budapesten járok, olyan nagy a hasonlóság a két csodaszép város fekvése között. Akárcsak a Duna partján Budapest, úgy helyezkedik el Kijev a lustán hömpölygő Dnyeper partján. A szelíd dombokkal övezett jobb parton helyezkednek el az ősi városrészek, a Felsőváros, Pecserszk és Pondol, a népét megkeresztelő Vlagyimir nagyfejedelem szobra, aki éppúgy emeli magasba a keresztet, mint ahogy a Gellérthegy tetején a mi Gellért püspökünk. Olvastam, hogy Kijev az orosz városok anyja. Az „Öreg Hölgy” irigylésre méltóan jól tartja magát: elegáns, európai. Épp itt, Kijevben hallottam egy mondást, miszerint: „Moszkva nagy, Szentpétervár szép, Kijev viszont az embereknek készült.” Azt hiszem, a templomok, múzeumok mellett a legérdekesebb látnivaló számomra Kijevben a Glóbusz volt, azaz a „föld alatti

város”, aminek létezését csak a téren látható kupolák sejtetik. A kijevi emberek bölcsen úgy gondolták, ha már plázát építenek a központba, ám legyen, de inkább a föld alatt, így nem zavarja a városképet. Hát tényleg nem zavarja, mert odalent tíz-tizenöt kilométeres katakombákon keresztül vezet az út a bevásárlóközpontokhoz. Behálózzák egész Kijevet, s óriásiak, méretben megfogalmazni nem is nagyon lehet őket. A föld alatt különböző vásárlási lehetőségek állnak még az érdeklődők rendelkezésére, ahol a legolcsóbb termékektől kezdve akár a háromszáz dolláros zokniig minden megtalálható. Engem mindenesetre lenyűgözött, s azt hiszem, egy életre szóló élményt jelentett, hogy ott járhattam és láthattam mindazt a sok érdekességet, nevezetességet, különlegességet, amit eddig csak könyvből ismertem. A városnézés fáradalmait a belvárosban, egy toronyépület tetején elköltött kellemes vacsora mellett pihentem ki, miközben gyönyörködhettem a kivilágított Kijev látképében. *** Másnap, amikor hazafelé indultam, tele voltam pozitív élménnyel, hisz annyi kellemes dolog ért Kijevben. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán kijutottam oda, s az pedig csak ráadás, hogy ilyen körülmények között tölthettem el ezt a hetet. Reméltem, hogy a Q voda, ahogyan Ukrajnában nevezik a Kaqun vizet, sok-sok embernek adja vissza az egészségét és az életét, mint ahogy nekem is! (Azóta is nagyon jó, mondhatni személyes kapcsolatban vagyok dr. Oleg Iscsenkóval és a feleségével, s amikor Magyarországon járnak, mindig meghívom az otthonomba, és megvendégelem őket...) Hazaérve alig vártam, hogy beszámolhassak egy klubdélután keretében a Kijevben töltött élményeimről, amelyre különös izgalommal készültem. Amikor összegyűltünk és mesélni kezdtem, mindenki nagy figyelemmel hallgatott. Többen megjegyezték, hogy ők is elutaznak Kijevbe, annyira fölkeltettem az érdeklődésüket a város és az ottani

fürdő iránt. Jót mosolyogtak, mikor beszámoltam róla, miért lett a Kaqun víz neve Ukrajnában Q víz. Beszéltem nekik az ottani tagokról, valamint arról, hogy milyen pozitív véleménnyel vannak a Q vodáról. Szkeptikusok a Kaqun vízről A sok pozitív élmény mellett azonban fortyogott bennem a düh is. Mielőtt beérkeztem a fürdőbe, az internetet böngészve több olyan megjegyzést, szkeptikus véleményt találtam a vízzel kapcsolatban, mely felháborított. Úgy nyilatkoznak róla egyes emberek, mint valami csalásról, átverésről, kuruzslásról, miközben nem próbálták ki, nem győződtek meg a kedvező hatásáról. (Szerintem úgy tisztességes, ha előbb meggyőződöm valamiről, aztán mondok véleményt. Rengeteg ember meséli el gyógyíthatatlan betegségének szomorú történetét, amikor már az orvosok minden tudásuk és erőlködésük ellenére nem érnek el javulást. Azt pedig, hogy ez a kúra mennyire volt hatásos, a gyógyulásuk bizonyítja. Ennél tökéletesebb bizonyíték, azt hiszem, nem létezik! Úgy gondolom, csak a saját betegségemet véve alapul, hogy ha kizárólag az előirányzott onkológiai terápián vettem volna részt, nagy valószínűséggel ma nem lehetnék itt.) Ilyen lekezelő volt például az egyik természetgyógyász válasza egy hozzá forduló kérdezőnek: „A Kaqun vizet nem ajánlom, mert nem tiszta vízből készül.” Nem is titkoltam klubtársaim előtt, hogy ettől aztán nagyon kiborultam. Amikor épp azért, hogy a saját szememmel győződjek meg róla, milyen vizet is iszom évek óta, elutaztam Olaszországba, fölkerestem azt a forrást, mely több mint kétezer méter magasból tör elő! Soha életemben nem láttam még tisztább vizet, mint ez, hisz eredeténél fogva forrásvíz, plusz a gyárban tisztítják, és nem tartalmaz sem tartósító-, sem színező-, sem pedig ízesítőanyagot, kifejezetten csakis egy különleges eljárással dúsított oxigént. Pontosan a tisztasága az, amiben különbözik más vizektől! Épp ezért tisztelettel ajánlanám annak a természetgyógyásznak, hogy utazzon el ő is Olaszországba, keresse meg a forrást, s győződjön meg róla, létezik-e ennél tisztább víz a világon...

A másik hozzászóló felháborodva írja, hogy úgy érzi, becsapták, mivel több üveg vizet is fogyasztott, és a másfél éve tartó fejfájása nem múlt el. Mint azt már az elején leszögeztem, ez a víz nem gyógyszer, nem csodaszer, tudomásul kell venni, hogy sajnos nem mindenkinek hozza meg a várva várt gyógyulást. Gondoljunk csak bele: a kórházakban – ugyanabban a betegségben, ugyanazzal a terápiával kezelve – talán mindenki meggyógyul? Sokszor az ember azért is hálás, ha valamilyen formában meghosszabbítják az életét. Lehet, hogy a Kaqun víz nem gyógyította meg, de talán enyhített a fájdalmán, rossz közérzetén... Az egyik klubtársam emelkedett szólásra. Szerette volna az elhangzott utolsó pár mondatomat alátámasztani szomorú történetével. – ... 2001. szeptember 11-én Amerikában tartózkodtam a feleségemmel. Las Vegasban élveztük a város látványosságait, érdekességeit, valamint a gyönyörű napsütést, mikor is ugye, megtörtént a tragédia. Ez a nap véres történelmi dátummá vált, hisz egy szörnyű terrortámadás következtében leomlottak New York gazdasági központjának tornyai, maguk alá temetve nagyon sok ártatlan embert. Minden felfordult a városban, de a mi életünkben is. Rövidesen arra az elhatározásra jutottunk, hogy hazautazunk, míg az USA-ban tart a borzalmas felfordulás, és újra rendeződik, realizálódik a biztonság. 2001. november 2-án Ferihegyen jóleső érzéssel léptünk magyar földre. A vámtisztviselő fiatal hölgy kedvesen és mosolyogva boldog születésnapot kívánt a feleségemnek, látván az irataiból, hogy épp ezen a napon ünnepelte a születésnapját. Ekkor még sejtésünk sem volt, hogy az életéből milyen kevés idő van hátra... Pár héttel hazaérkezésünket követően, minden előzmény nélkül, a feleségemre egy igen heves alhasi fájdalom tört, puffadással kísérve. Az állapota rohamosan romlott, ám mivel a karácsonyi ünnepek közbejöttek, így csak 2002. január 2-án kerülhetett be a kórházba, amikorra a hasa már akkora volt, akár egy nyolc hónapos terhesnek. Az orvos barátom bevitte Editet a vizsgálóba, én kint várakoztam a folyosón. Majd, miután temérdek vizsgálaton átesett, a barátom kikísérte a feleségemet, és engem hívott be a szobába. Amint

ránéztem, a szeméből láttam, hogy nagyon nagy a baj. Nem is tévedtem, mert közölte velem, hogy Edit petefészkében rákos daganatot találtak. Szörnyű állapotba kerültünk, hisz derült égből villámcsapásként ért a diagnózis. Ekkor a fejemben végigfutott néhány furcsa dolog a feleségemmel kapcsolatban, ami Las Vegas-i tartózkodásunk alkalmával feltűnt ugyan nekem a viselkedésében, ám akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ilyen volt például, hogy imádta a napot, de már nem feküdt ki, sőt láthatóan kerülte a napozást. Azt gondoltam akkor, talán a korral jár, hatvanévesen nem szívesen vetkőzik le, és fekszik ki a partra. Mint kiderült, ez igenis nagyon fontos előjele volt a betegségének. Az is eszembe jutott, hogy még az elutazásunk előtt, és már Las Vegasban is, néhányszor panaszkodott arra, hogy jobb oldalon a hasa fáj, és fel van puffadva. De valahányszor megemlítettem, hogy menjen el orvoshoz, mindig elutasította. Azt mondta, nincs semmi baja, csak biztosan nem figyelt az étkezésére. Edit nagyon erős asszony volt, tudtam, hiába akarom rábeszélni, hogy menjen el orvoshoz, és vizsgáltassa ki magát. Mivel nem gondoltam, hogy ekkora a baj, nem is erőszakoskodtam. Azért sem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert nem láttam betegnek. Nem hagyta el magát, olyan volt, mint máskor. Ma már nagyon sajnálom, hogy nem léptem fel erélyesebben... A Sportkórházban az orvosok a műtéti eljárást látták szükségesnek, ezért felvették a kapcsolatot az I. sz. Női Klinika onkológiai osztályával, ahol meg is állapodtak abban, hogy a műtétet január 17-én elvégzik. Edit január 2-tól 9-ig feküdt a Sportkórházban. A műtét idejéig hazaengedték, ám egyik este nagyon rosszul lett. Összeesett, nem tudott magáról. Ekkor felhívtam a Sportkórházban az orvos barátomat, aki azonnal mentőt küldött érte, és bevitték hozzá. Többször pungálták, ekkor is négy liter folyadékot csapoltak le a hasából. Miután előkészítették az operációra, átszállították a klinikára, ahol január 17-én el is végezték a műtétet. Két orvoscsoport dolgozott rajta egy időben, az egyik felülről, a másik alulról operálta. A műtét hosszú és bonyolult volt. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

Az operáció után közölték velem, hogy nagyon súlyos az állapota, és ha a beavatkozás nem történik meg, két napon belül meghalt volna. Nehéz szívvel hagytam el a klinikát, s éjfél körül, amikor otthon megszólalt a telefon, a szívem a torkomba ugrott, annyira megijedtem. Tudtam, hogy a klinikáról hívnak. Nem is tévedtem. Az intenzív osztályról kerestek, és közölték velem, hogy a feleségem állapota romlott, s rohammentővel azonnal átszállítják a Kútvölgyi Kórház légúti osztályára a súlyos légzési nehézségei miatt. Természetesen azonnal indultam hozzá. Szörnyű volt látnom, sajnos nemhogy jobban lett volna, de egyre több probléma jelentkezett nála. A légzéselégtelenség mellett hasnyálmirigygyulladás lépett fel, nem volt magánál, kómába esett. Öt napon át géppel lélegeztették. A mai napig hálával gondolok az ügyeletes orvosra, akinek sikerült megmentenie az életét azzal, hogy stabilizálta a légzését. Ebben a kórházban húsz napot töltött el, majd a mentő visszaszállította az I. sz. Női Klinikára, az onkológiai osztályra. Kezdtem reménykedni, amikor közölték velem, hazavihetem. Ekkor azonban kiderült, csupán pár hetes kórházi „szünetet” kapott, hogy az otthoni környezetben erősödjön, ugyanis fel kellett készülnie a kemoterápia és mellékhatásai elviselésére. Érdeklődésemre, hogy mi várható a terápiától, azt a választ kaptam, hogy Edit szervezetétől függ, hogyan reagál majd rá. Nehéz időszakot éltünk át otthon. A feleségem hasán egy Y formájú nagy heg maradt a műtét után, mely perforálódott, gennyes váladékozása miatt állandóan be volt pólyázva. Sajnos az állapota egyáltalán nem javult, nem erősödött, pedig nagy szükség lett volna rá, mert nehéz napoknak nézett, néztünk elébe. Bizony nagyon fájdalmas volt visszamennie a klinikára. Mindketten félelemmel telve, bár bizakodással vártuk a terápiát. Első lépésként Taxol-kezelést alkalmaztak, ám azonnal fel is kellett függeszteni, majd kiiktatni, mivel Edit szervezetében allergiás reakciókat váltott ki. Ezután Ciclophosphamid/ Cisplatinkezelésre tértek át, melyből hat sorozatot kapott. Szegénykém a poklok poklát élte át ezen idő alatt. Fejfájás, evésképtelenség,

hányinger, gyengeség, hajhullás, és ami még ezzel jár, mind-mind jelentkezett nála. 2002 őszén hallottunk a Kaqun vízről és annak jótékony hatásáról. El kell mondanom őszintén, a magam részéről szkeptikus voltam az „efféle” dolgok iránt. (Orvoscsaládból származom, én is ezt a hivatást próbáltam életcélomnak kitűzni. A hatvanas évek elején évekig mentőápolóként dolgoztam, és közben jelentkeztem az orvosi egyetemre, de sajnos harmadik nekifutásra is – mint „osztályidegent” – elutasítottak.) Feleségem azonban ragaszkodott a vízhez, természetesen a hagyományos gyógyítási terápiák mellett; én is ráálltam, hogy kipróbálja. Már nem az volt a fontos, hiszek-e benne, hanem az, hogy minden lehetséges esélyt megragadjunk és kipróbáljunk. Dobogókőre vittem az ottani fürdőbe, ahol aztán Edit aktív Kaqun víz-fogyasztó és klubtag lett. Kontrollvizsgálatok alkalmával a kórház orvosai nem ellenezték, hogy ebben a vízben fürödjön, s az ivókúra ellen sem volt kifogásuk, ellenkezőleg, inkább elismerték jótékony hatását, hisz láthatóan erősítette a feleségem állapotát. Én magam is azt tapasztaltam, hogy Edit ennek a kúrának köszönhetően hangulatilag sokkal jobban lett. Harminchárom évig éltünk együtt, ismertem annyira, hogy észrevegyem rajta a változást. Hogy mennyire jó hatással volt rá, az is bizonyítja, hogy a többszöri kemoterápiás kezelést sokkal jobban, könnyebben viselte, nem volt rosszul, mint azelőtt, amikor még nem fogyasztotta a vizet... Sajnos a feleségem állapota 2004 nyarán ismét kezdett romlani. A betegség megint kiújult, áttétek alakultak ki a szervezetében, s november 24-én meghalt. A Kaqun víz jótékony hatása vitathatatlan, még akkor is, ha a feleségemen már nem tudott segíteni. Nem gyógyult meg, de az tény, hogy az utolsó két évét megkönnyítette, fájdalmát enyhítette a víz, melynek hatásában ma már én sem kételkedem. Fogyasztom, és sajnos már Edit nélkül, de továbbra is klubtag maradtam... ***

A víz pozitív hatása nem kétséges, vitán felül áll, még akkor is, ha vannak sajnálatos esetek, mint Edité is, amelyek nem végződnek gyógyulással. Ugyanakkor számtalan fürdő és vizet fogyasztó betegnél áll be lényeges javulás, ráadásul olyan eseteknél, mikor már nincs semmiféle lehetőség a túlélésre... Ahogy én magam, úgy szinte valamennyi klubtag felháborodott a megalapozatlanul szkeptikus véleményeken, mint ahogy Péter is, aki jelezte, szeretne beszámolni róla, mi történt vele, amióta idejár a fürdőbe. Úgy tűnt, ez a klubdélután igencsak különlegesre sikeredett. – ... A magas oxigéntartalmú vízzel 2007 márciusában ismerkedtem meg, azóta vagyok tagja a klubnak. A Kaqun vízről természetgyógyász szaklapból és ennek nyomán internetes portálról szereztem tudomást, barátaim segítségével. Orvosi, illetve más egészségügyi, kommunikációs csatornából ennek létezéséről semmilyen információt nem kaptam. A klubba lépésemkor már évek óta eredménytelenül küzdöttem egy vírusos bőrfertőzéssel (szemölcs), amely mindkét, de különösen súlyosan a jobb lábfej sarokrészén jelentkezett. A vírusfertőzést uszodában kaphattam el, merthogy megelőzően, azaz évek óta napi szinten jártam úszni. A kezelések során három orvosnál (állami egészségügyi és magánpraxist folytatók vegyesen) jártam, az alkalmazott módszerek lényegében ugyanazok voltak. A gyógyulás végül is kb. hét évet vett igénybe, melynek története a következő: Mintegy hét éve jelentkezett két szemölcs a bal kézfejemen. Ezeket körzeti bőrgyógyász szakrendelésen megmutatva, Verrumal ecsetelőt írtak fel. Elláttak használati utasítással is, mely szerint vastagon, az egész szemölcsöt elfedve kell bekenni, majd másnap lekaparni, s ezt a kezelést három hétig naponta megismételni. Sem a kiváltó okokra, sem egyéb kiegészítő kezelésre se információt, se további javaslatot nem kaptam. Csak jóval később, itt a fürdőben tudtam meg, hogy lényegében egy igen erős sejtméregről van szó, melynek az alkalmazásával vigyázni kell, így a helytelenül használt szer a környező bőrfelületet is felsértette, és a kezelésből égető fájdalommal járó gyulladás lett.

Ezzel már inkább másik orvoshoz fordultam, aki a fertőzéseket a szemölcs eltávolításával (kivágásával) és helyének kiégetésével kezelte. Ezt követően a szemölcsfertőzés ismét kiújult, újból Verrumallal kezelték, majd ugyanezzel a módszerrel megismételték az eljárást. Párhuzamosan a lábfejeken is megjelent a vírusnak talán egy másik fajtája, apró fekete pontok formájában. Először nehezen volt észrevehető, később, ahogy terjedt a fertőzés, ezzel is orvoshoz fordultam. Annyit érzékeltem, hogy a járás szúró fájdalommal jár, valamint a fertőzött bőrfelületet egyre erősebb hámosodás takarja el. Emiatt a fertőzés vertikális és horizontális kiterjedését magam sem tudtam kellően felmérni. A beavatkozás ezúttal is hasonló volt, kivágás és kiégetés, amely most már a seb erősebb vérzésével járt együtt. A kezelés megint eredménytelen lett, mert a fertőzés újra és újra kiújult. Kiegészítésként a Verrumal és a természetben található vérehulló fecskefű kombinált alkalmazását javasolták. Ez hosszú és eredménytelen folyamat volt. Az erős hámosodás miatt a Verrumal alkalmazása is nehézségbe ütközött, mert az eltávolítása megfelelő szakértelem hiányában egyre lehetetlenebbé vált számomra. Több ambuláns műtéti beavatkozás itt nem volt, kontrollra jártam vissza, de nem történt semmi, azon kívül, hogy segítettek beszerezni egy új, szemölcs elleni krémet. Közben ezen a helyen az egészségügyi reform aktuális változása miatt jogosulatlanná váltam a kezelésre, így ismét új orvos után kellett néznem, ezúttal a magánpraxis felé próbálkoztam. Ide 2006 augusztusától 2007 februárjáig jártam rendszeresen. A harmadik orvos tehát már olyan fertőzés kezelését vette át, melyet évekig kezelgettek, és amely lényegében hatásos ellenszer hiányában akadálytalanul terjedhetett. Itt azonnal a teljes fertőző terület eltávolítására került sor; erős vérzéssel együtt járó, de az összes vírus eltávolítására törekvő beavatkozásról volt szó. Igazán ekkor derült ki a fertőzés mélységi kiterjedése és szóródása is. Ekkorra már sok száz ilyen vírus koncentrálódott mindkét lábamon egy-egy góc köré, ezek gyökere a műtéti beavatkozással is alig vagy nehezen volt elérhető. Tulajdonképpen nem is volt egyértelmű, hogy ezt sikerült-e elérni. A fertőzés röviddel, tehát néhány nappal később ugyanolyan agresszívan tért vissza, mint

amilyen előtte volt. A műtéti beavatkozást a jelzett időtartam alatt még háromszor megismételték, mindkét lábamon, felváltva. Ezek fájdalmas beavatkozások voltak, mert az addigra már igen elgyötört sebekbe adott érzéstelenítő injekció is nagy fájdalmat jelentett. A radikális beavatkozások közötti időszakban rendszeresen, kéthárom naponta kezelést is kaptam, úgynevezett karboxid oldatos eljárást, mely egy vizes oxigénes oldat bejuttatása révén a keringés felgyorsításával kívánta a vírusokat elpusztítani. Ez a kezelés szintén tű alkalmazásával történt, a seb közvetlen környékén. Közben egyéb javaslatot is kaptam, így étrendváltozásra és homeopátiás szerek beszerzésére is. Sajnos mindennek ellenére a vírusok nagyon gyorsan – a kivágott seb begyógyulására – ismét teljes terjedelemben visszatértek. Ekkor már a fertőzött bőrfelület egyre jobban kiterjedt, a kezelést pedig párhuzamosan fagyasztással is kiegészítették. Mintegy féléves kezelés után váratlanul, alig egy hét alatt a seb és környéke a jobb lábamon nagyon erősen begyulladt, a fertőzés csaknem tenyérnyi területen terjedt el. A nyers bőrfelület erősen nedvedzett, az egész felületen csípő és nehezen elviselhető állandó viszketést éreztem, ugyanakkor a seb környékén a hámosodás sem múlt el. Erre azt a tanácsot kaptam, hogy alapos áztatás után dörzskővel erőteljesen dörzsöljem le a felesleges bőrréteget. Ekkorra a vírusok koncentrációja már sötét, mélyen berepedt, kicsit kérgesedő foltként megjelenő, körben nedvedző, gennyesedő, nehezen leírható állapotot hozott létre. Az orvosi kezelést körülbelül itt fejeztem be, a következő nagy beavatkozásra már nem mentem vissza. Ezzel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy értettem a jó szándékot, értettem az orvosi presztízst, ám értettem azt is, hogy egy idő után már kísérleti alany vagyok, akit lassan tanácsos onkológus bőrgyógyászhoz irányítani. Semmilyen más elképzelésem nem volt a továbblépésről, és épp ekkor kaptam hírt az oxigenizált vízről. Félelmem vagy ellenérzésem egyáltalán nem volt a vízzel szemben, ezért könnyen ráálltam a próbára, ráadásul túlzás nélkül állítom, hogy ekkorra már a végletekig el is fáradtam. Ennyi volt a történetem előzménye.

A Kaqun Életmód Klub kínálta lehetőséget elfogadtam, s ettől kezdve az itt kapott tanácsra naponta vettem egy fürdőt, illetve párhuzamosan napi másfél liter vizet is megittam. A kúra itt 2007. március 3-tól június 20-ig tartott. A víz hatására körülbelül öt-hat nap alatt először a nedvedző gennyesedés szűnt meg, majd lassan a fertőzött felület körüli lángoló gyulladás múlt el. Ezzel egy időben lassan új bőrfelület képződött, mely három-négy hét múlva már tiszta és sima bőr volt. Mindezzel együtt fokozatosan szűnt meg a kellemetlen, kínzó viszketés is. A klubban hozzájutottam egy olajfakivonatból készült krémhez is, rendszeresen kentem vele a fertőzött bőrfelület szélét, nap mint nap csökkentve a sebes felület körvonalát. Ezen az egyre szűkített körvonalon kívül a fertőzés már nem tért vissza többet. Mintegy öthat hét után a teljes seb annyira letisztult, hogy jól láthatóvá váltak a vírussal fertőzött részek, a fekete pontok lassan pontosan meghatározhatók lettek. A fürdő hatására a tünetek szépen elmúltak, ezzel együtt a második hónap végére megszűnt a szúró fájdalom is. így nyílt meg a lehetőség a bőrfelület teljes megtisztítására. Ez azt jelentette, hogy sorban kellett a bőrrétegek között lefelé haladni, mintegy rétegenként megtisztítva őket az itt elhelyezkedő, immár inaktív vírusoktól. Az egész kezelés alatt egy csepp vérnek sem volt szabad a seb körül megjelenni, mert a vírus ilyen úton terjedt. Ezt következetesen meg is tartottuk. Alkalmanként mintegy tíz százalékot lehetett haladni, ennyi területet lehetett megtisztítani. Természetesen változatlanul megittam naponta legalább másfél liter vizet is. A selymes tapintású víz a fürdők során kellemes és nyugtató hatásával járult hozzá ahhoz, hogy az agyongyötört bőr gyorsabban regenerálódjon. Évek óta nem tudtam már rendesen ráállni a lábfej sebes részére; ahogy gyógyult a bőr és tisztult a kép, a vírusos részen is lassan teljesen elmúlt a viszketés és a szúró fájdalom. Májusra pedig már az egyes fertőzött bőrrétegek lebontása és megtisztítása semmilyen fájdalommal nem járt. Végül is a folyamat sokáig tartott, s az aprólékos, a fölösleges kockázat nélküli odafigyelés hozta meg a sikert, amelyben meggyőződésem szerint főszerepet játszott a Kaqun víz.

2007. június végén már tünetmentes voltam, ez azóta is tart, ám az „ügynek” tartós hozadéka maradt, hogy a mai napig rendszeresen iszom a vizet, s hetente-kéthetente a fürdőben is feltűnök. Azóta teljesen egészséges vagyok, de elkötelezett híve lettem a Kaqun víznek. Ez azt jelenti, hogy barátoknak és kollégáknak is folyamatosan ajánlom, a saját példámon keresztül. Kollégám hasonló vírusfertőzés miatt keresett meg; ő szintén sikerrel használta a vizet, de mások is fölkerestek különböző problémákkal. Bár nem vagyok orvos, sőt bizalmatlan típus is vagyok, mégis feltétlen híve lettem a kizárólag ezzel a technológiával készült oxigenizált víznek, amit mindenkinek kihangsúlyozok. Természetesen idős édesapámat is rendszeresen elláttam vele. Az egész történet pikantériája, hogy két természetgyógyásznál is jártam, akikről utóbb legnagyobb meglepetésemre kiderült, ismerték ezt a vizet, sőt használták is, ám nekem említést sem tettek róla. A kezelő orvosok egyikével a fürdőben is összetalálkoztam. Amióta ez a csodálatos gyógyulás megtörtént velem, melyben már nem hittem, azóta úgy érzem, kéretlenül is segítenem kell a bajba jutottakon, hiszen nekem is önzetlenül és ráadásul eredménnyel segítettek... *** A történet befejezése után pár pillanatig síri csend volt, a klubtagok maguk elé meredtek, majd szinte egyszerre tapsolni kezdtek. Együtt örültünk Péterrel, hogy megszabadult a sok felesleges fájdalomtól. Nos, Péter esete is önmagáért beszél, azt hiszem. Talán válasz lehet arra a bejegyzésre is, melytől igazán dühös lettem. Ez is az interneten jelent meg: „Új téma indítására az késztetett, hogy láttam a Csak természetesen c. műsort azATV-n. Ebben egy magas oxigéntartalmú víz áldásos hatásáról beszélt egy »szakértő«. Szerinte a Kaqun víz révén a szervezet oxigénhiánya csökkenthető, a regeneráció támogatható, és a szervezet oxigénszintjét megemelve élénkít, frissít, vitalizál.

Senkinek nem ajánlom ezt a szemfényvesztést! Néhány pohár tiszta víz és fürdés az otthoni kádban ugyanolyan hatású, és ingyen van. Elméleti háttérként emlékeztetek mindenkit, hogy az emberi szervezet az oxigént a levegőből és nem a vízből veszi fel, és nem a gyomorban vagy a belekben, hanem a tüdőben. Ha ebben a csodavízben tényleg több oxigén van, mint a közönséges vízben, akkor a kopoltyúval rendelkező élőlényeknek hasznos lehet. Azoknak viszont nem ajánlották a műsorban. Talán azért, mert ők nem fizetnek érte?“ *** Azzal teljes mértékben egyetértenek szerintem az orvosok és a kutatók velünk, egyszerű emberekkel együtt, hogy természetesen annyi oxigén nem jut a szervezetünkbe sehonnan, mint amit a tüdővel belélegzünk. A Kaqun víz felépítése még nem teljesen tisztázott, de egyet biztosan tudunk, hogy rendszeres fogyasztásakor a szervezetben megjelenik a plusz oxigén, hiszen ez ma már mérhető. Azt gondolom, még nagyon keveset tudnak a kutatók is a vízről általában. Ukrajnában világhírű professzorok átfogó képet készítettek a víz klaszterszerkezetéről (vízmolekulakapcsolódás). Több neves ukrán tudós és professzor, két amerikai, osztrák, izraeli orvos, valamint Emáto professzor, aki az egész világon elismert tanulmányt készített ebben a témában, volt jelen. Egy különleges filmet is készítettek, ahol bemutatják a vizet – nem a Kaqunt, hanem a normál vizet –, amely film igen nagy jelentőségű, hisz túlságosan keveset tudunk erről az igen fontos elemről. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet, ahol egy egyszerű kísérletet mutattak be: Három egyforma üvegbe rizst tettek, mindhármat felöntötték ugyanannyi normál vízzel (tehát nem Kaqun vízzel), hogy a rizst ellepje. Az első üveghez szépen beszéltek, kedves szavakkal megköszönték a jelenlétét, a középső üveghez csúnyán beszéltek, ronda, büdös zöldségnek titulálták, a harmadik üveghez pedig nem szóltak.

Három hét elteltével az első üvegben a víz átlátszóan tiszta, friss maradt a rizzsel együtt, a középső üvegben bezöldült, buzogott benne a gomba és a baktérium, tehát rothadt volt a víz és a rizs, míg a harmadik üvegből a víz elpárolgott. Elmondták, hogy ugyanezt a kísérletet elvégezték a világ nagyon sok pontján, és az eredmény mindig megegyezett. A szkeptikusok megjegyezték, hogy ez nevetséges, hisz a víz nem ért minden nyelven! Mint kiderült, nem is kell! Mert nem az a lényeg, milyen nyelven szólunk hozzájuk, hanem a pozitív hozzáállás és a hit. Csupán a hang rezgése fontos, amely képes megváltoztatni a víz szerkezetét! Ugyanezen előadáson az előadó bemutatta és bizonyította, hogy a víz nem csak a hang rezgéseire, de a zene rezgéseire is reagál. Beethoven-, Bach-, Mozart zeneművekre a víz szerkezetének változásait bemutatva, a lefagyasztott, megkristályosodott víz szép, szabályos, de mindig más alakot váltott, ám a rockzene rezgéseire furcsa, torz, szétesett szerkezeti képet láthattunk. Ez is azt bizonyítja, hogy a víz mennyire érzékenyen és hihetetlenül reagál a rezgésekre, melyek a szerkezeti struktúráját befolyásolják. Mindez az emberekre is igaz. Nem igazán hallottam még olyat, hogy komolyzenei koncertről kijőve, az emberek egymásnak esnek, és verekedés törne ki, míg bizony egy rockzenei koncert után nem is egyszer előfordul. Ilyenkor az emberi szervezet, melynek kb. 71%-a víz, a zenei hang hatására fel van spannolva, a szerkezeti struktúrája éppúgy megváltozik, mint a víz esetében, ezért teljesen másként viselkedik, mint normál esetben. Itt tudtam meg, hogy a víz képes negatív és pozitív információkat hordozni. Érdekelt, vajon mennyi ideig kell a hangnak vagy zenének a víz mellett lennie, hogy átvegye a rezgéseket? Kiderült, hogy csupán pillanatokig. Azt gondolom, a hitetlenkedők jót nevetnek ezen, mint ahogy sokszor azt hangoztatják: amit kézzelfoghatóan nem érzékelnek, nem látnak, azt nem hiszik el; sőt, amit látnak, abban is kételkednek! Márpedig léteznek dolgok jelenségek, még akkor is, ha nem vagyunk képesek sokszor megfelelő magyarázattal szolgálni rájuk, viszont a hatásuk érzékelhető, tapasztalható! ***

Ezután több klubtársam is elmondta, ők is találkoztak már az internetet böngészve a Kaqun víz jótékony hatásában kételkedő szkeptikus megjegyzésekkel, de szerencsére van olyan is, aki saját magán tapasztalta e víz pozitív hatását, s ezért kiáll mellette. Ilyen például G. László, akinek szó szerint idézem ezzel kapcsolatos levelét a blogjáról, mely válasz is lehet a fenti hozzászólónak: „László vagyok Budapestről. Olvasva a kérdéseiket, arra gondoltam, hogy megemlíteném saját tapasztalatomat a Kaqun vízzel kapcsolatban. Mivel nem klubtagok, ezért sok információ nem jut el magukhoz. E víz elektrolízisen keresztül változtatja meg a struktúráját, pHját, szerkezetét. Az átlagos vizektől eltérő vízmolekulákat tartalmaz, megváltoztatva azok kémiai, fizikai paramétereit. A bőrön átdiffundáló oxigént (bőrlégzésnek hívjuk) már általánosban is tanították. A normál vizekben alkotóelemként ismeretes oxigén nem képes bejutni a bőrön keresztül. A Kaqun vízé igen, ez ma már mérhető több módszerrel. Csak utána kellene nézni! A béltraktuson keresztül haladó folyadékok a vastagbélen keresztül szívódnak fel. Mivel a Kaqun is folyadék, így valószínűleg ugyanúgy történik a felszívódás, mint bármely normál folyadék esetében. De azzal a különbséggel, hogy közben leadja a plusz oxigént. Én magam sok gyógyszert szedek, és semmi más nem segített hat éven át enyhíteni a panaszaimat, se gyógyszer, se ima. De ez a víz meggyőzött arról, hogy van megoldás. Ez saját tapasztalat, nem humbug! Az olasz cím az üvegen található! A gyár valós, a Kaqun vizet ott gyártják. Az OKI bevizsgálta a vizet, és alkalmasnak találta emberi fogyasztásra, információt nem adhatnak, mert védett tulajdon, és nem akarják, hogy másolhassák okosok. Emellett a Kaqun víz több országban is engedélyezett. Hihető-e vagy porhintés? Hat éve vagyok nagybeteg, és átestem minden lehetséges kezelésen, amit a modern orvostudomány kitalált vagy jóváhagyott. Sajnos, nem segített, s folyamatosan romló állapotom arra kényszerített, hogy megoldást keressek magamtól a bajomra. De nem kiáltoztam és reklamáltam a fogyasztóvédelem ajtaján, hogy jól

átvertek a híres gyógyszerekkel, mert arról még annyit sem tudni, mint az ásványvizek tartalmáról. Ott legalább ismerem az összetételét, és ha akarom, akkor iszom, ha nem, akkor nem iszom. Biztosan nem fürödtek ebben a vízben, és nem is ismerik. De egy nap magukra is sor kerülhet, és az én betegségemmel szembesülhetnek. Akkor jól fog esni, hogy ha valaki segítő kezet nyújt majd. A porhintés messze áll az egésztől, jól érzem magam, és sokkal jobban viselem a hátralévő napjaimat ebben az életben. Jó lenne, ha leközölnék ezt a levelet is, mert sok embert megfosztanak a javulás lehetőségétől és a reménytől. Ezt a levelet magam írtam, és nem képviselek semmilyen fórumot vagy céget. Tisztelettel: G. László “ *** A klubtagok kissé felbolydultak, igazán nem mondhattuk a klubdélutánt egyhangúnak, érdektelennek. Kivált, amikor Erzsébet jelentkezett, hogy ő is elmondhassa történetét, mely talán sok kételkedő embert elgondolkodtat, ugyanakkor sok hozzá hasonló helyzetben lévő nőnek nagy segítséget nyújthat. – ... Az én történetem 2007 nyarán kezdődött. 31 évesen elmondhatom, hogy boldog családanya és feleség vagyok. Van egy két és fél éves kisfiam és egy szerető férjem. A sorsnak hála, szerencsésnek mondhatom magam, mert soha nem volt semmilyen komoly betegségem, kórházban is csak szülés miatt voltam, és az is komplikációmentesen zajlott. Amikor a szülés után a hathetes kontrollra jelentkeztem, mindent rendben találtak. Mondták is az ilyenkor bevett szöveget: egy év múlva várnak a szokásos nőgyógyászati vizsgálaton. Így is lett. Az eltelt egy év után elmentem a vizsgálatra, amelynek az eredménye P3 lett, amire az orvos azt mondta, hogy ez csak egy kis gyulladás, majd gyógyszert írt fel. Egy hónap múlva a gyulladás miatt jelentkeznem kellett, amikor is a kontroll eredménye P2-t mutatott, ami szerint minden rendben volt. Megnyugodtam. Legközelebb három hónap múlva rendeltek vissza, de mivel az időpont éppen karácsonyra esett, ezért azt

áttették január elejére, mivel az ünnepek alatt úgysem lesz laboreredmény. Januárban, miután megvizsgált az orvosom és levette a mintát, azt mondta, hogy függetlenül a citológia eredményétől (amire egy hetet kellett várni) elvégeznek egy kis műtétet, mert a gyulladás nem szűnt meg, és ez „nem tetszik” neki. Derült égből villámcsapásként ért a kijelentése. Borzasztóan megrémültem, hisz az előző eredményem P2, teljesen normális volt. Nagyon féltem a műtéttől, de ennek ellenére a beavatkozást altatás nélkül kértem, megjegyzem, ők is ezt javasolták. Próbáltak megnyugtatni, hogy ez csak egy kisebb beavatkozás, én azonban úgy gondoltam, a műtét az műtét. Nem tudtam visszafogni a könnyeimet. Eszembe jutott a kisfiam. Ő még annyira picike, szopizott, és emiatt elválaszthatatlanok voltunk. Nagyon aggódtam, mi lesz vele nélkülem. A műtét pontos időpontjában nem állapodtunk meg, de az orvos szerint két héten belül mindenképpen el kell végezni. Nagyon nehezen múltak a napok, alig vártam, hogy elteljen az egy hét, és végre kiderüljön, mi is vár rám valójában. Valahol a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy a citológiai eredményem jó lesz, hisz soha nem volt semmiféle problémám. Felmerült bennem az is, hogy talán nem is kellene engednem a beavatkozást, mert az orvosom csak túlságosan óvatos. El is döntöttem, a citológiai eredménytől teszem függővé, hogyan tovább. Végre felvirradt a félelemmel teli nap, letelt az egy hét. Ezen a reggelen éppen játszóházba indultam a kisfiámmal, ahol a mamák és a gyerekek együtt énekelnek, táncolnak, játszanak. Előbb úgy gondoltam, majd otthon, miután a kisfiámat lefektettem ebéd után aludni, felhívom az orvosomat, de aztán mégsem tudtam tovább várni, a foglalkozás elkezdése előtt pár perccel felhívtam az orvost, hogy a citológiai eredmény után érdeklődjem. Néhány másodperc csönd volt, miután feltettem a kérdésemet, aztán megszólalt. Hallottam a hangját, de a szavai közül csak egyetlenegy jutott el az agyamig: P4! Elöntötte egész testemet a veríték. De hisz ez már rákos sejtet jelent! – suhant át rajtam. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak ez dübörgött a fejemben.

Most én hallgattam, mert kellett jó néhány másodperc, mire a döbbenettől meg tudtam szólalni. A sírás fojtogatta a torkomat, lábaimból kifutott az erő, úgy éreztem, még a telefont sem leszek képes megtartani a kezemben. Nagy nehezen kinyögtem a néhány szót: „Akkor most rákos vagyok, ez azt jelenti?” Kérdésemre az orvos nagyon diplomatikus választ adott, de tudtam, éreztem, hogy nagy a baj. Meg aztán azzal én is tisztában voltam, mit jelent a P4-es citológiai eredmény. Aztán közölte még, hogy természetesen a kis műtét időpontjával nem várhatunk sokáig, előbbre kell hozni, ami szintén csak megerősítette, hogy félelmem egyáltalán nem alaptalan. Abban állapodtunk meg, hogy a műtétre két nap múlva kerül sor. A férjem a kisfiámmal az autóban várt rám. Nem is tudom, hogy jutottam el a kocsiig. Lerogytam mellé, és beszámoltam a rossz hírről. Láttam, mennyire megrendült, de megpróbált erős maradni, és azt tanácsolta, hogy menjek be a gyerekkel a foglalkozásra játszani. Valószínűleg arra gondolt, így elterelődik a figyelmem majd, s kissé megnyugszom. Beleegyezően bólintottam, és bevittem a gyereket a játszóházba. Mit mondjak? Senkinek nem kívánom, amit akkor éreztem. Ma sem tudom, honnan volt annyi erőm, hogy miközben befelé nyeltem a könnyeimet, látszólag nyugodtan és mosolyogva, hogy se ő, se más ne lássa, úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Miközben csak az járt a fejemben, hogy talán most vagyok itt utoljára... Néztem a kisfiam ragyogó arcát, amint önfeledten játszott. Nem akarom őt elveszíteni! Látni szeretném, ahogy elindul, ahogy beszél, és először kimondja: anya! Én akarom felnevelni, én! – dübörögtek a fejemben a kétségbeesett gondolatok és a lelkemben a keserű érzések. Ekkor még a családomnak nem mondtam semmit, mert az orvos azt mondta, hogy a műtét szövettani eredménye dönti el a továbbiakat, így nem is sejtették, mi játszódik le bennem. Ha sikerül mindent eltávolítani, az a gyógyulásomat is eredményezheti, akkor pedig miért tenném ki őket fölösleges aggodalomnak? – állapítottam meg magamban...

Aztán eljött a pillanat, amikor ott feküdtem a műtőasztalon. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. A környezet, a beöltözött orvosok mind engem igazoltak: kisműtét, de műtét! Sajnos, a beavatkozás nem zajlott le zökkenőmentesen. A gép, aminek el kellett volna állítania a vérzést, nem működött. Mivel nem altattak el, ezért fekve, tehetetlenül, kiszolgáltatottan éltem át az egész zűrzavart. Szem- és fültanúja voltam, amint idegesen mobiltelefonáltak egy hozzáértő után, aki megjavítja majd, s végre a vérzést el tudják állítani. Bevallom, nagyon féltem, mi történik, ha nem sikerül a gépet megjavítani. Elvérzek? Gondolatban a kisfiámat öleltem magamhoz. Szorosan fogtam, mintha attól félnék, valaki el akarja venni tőlem. Aztán egy hangosabb szó visszatérített a valóságba. Még mindig azon dolgoztak, hogy a gép végre működjön. Figyeltem, amint mindenhogy próbálgatták a készüléket, végül szereztek egy másik vezetéket, és be tudták fejezni a nem éppen fájdalommentes műtétet. A beígért tizenöt perces beavatkozásból így lett negyvenöt perc. Ezután már nem volt más, mint várni az eredményre. Bő egy hét múlva megérkezett a szövettani eredmény, amely sajnos nem volt jó, ezért egy újabb műtét várt rám. Szerencsém volt, a legjobb orvosokat kaptam, de ők sem tudhatnak mindent a betegségről. Amikor megkérdeztem, mit tehetnék az egészségemért, hogy ne tétlenül várakozzak a műtétig, az egyiküktől azt a választ kaptam, hogy a rák egy gonosz betegség, és nem tehetek semmit. Ma már azt mondanám, hogy kibírhatatlan heteket éltem át, de valahogy minden ment a maga útján. A férjem dolgozni járt, a kisfiam pedig velem volt otthon. Játszottunk, főztünk, pelenkáztam, sétáltunk... Úgy, mint annak előtte. Csak az változott, hogy nem tudtam otthon dolgozni. Olyan munkám van, amit eddig a gyerek mellett is végezhettem, de nem vettem észre, mennyire kifárasztanak az íróasztal mellől felkelve az éjszakai szoptatások és a pár óra alvás utáni kelés. A következő műtétig egy hónapot kellett várni, amíg begyógyult az előző beavatkozás hege. Azt ígérték, hogy ez a nagy műtét biztos siker lesz. Igaz, utána sokkal jobban kell figyelni rám, s veszélyeztetett terhesként ugyan, de lehet még gyermekem.

Elhittem és mindent úgy tettem, ahogy mondták, de nem is tűnt úgy, mintha lenne más választásom. Aztán elérkezett a rettegett nap. Be kellett feküdnöm a kórházba, az éjszakát már ott töltöttem. Szörnyű érzés volt. Életemben először voltam távol éjszaka a kisfiámtól. Bántott a lelkiismeretem, bár nem önszántamból hagytam magára, mégis nagyon nehezen viseltem el, hogy távol kell lennem tőle. Amikor nem látott senki, folytak a könnyeim, a szívem majdnem beleszakadt a fájdalomba és a félelembe, hogy látom-e még valaha. Tudtam ugyanis, számolnom kell azzal, hogy felléphetnek súlyos komplikációk a műtét során, és minden megtörténhet. Az ember ráadásul ilyen helyzetben hajlamos főleg a rosszra gondolni. Végre elmúlt az éjjel, engem pedig betoltak a műtőbe. Normál esetben ez az operáció három-négy órát vesz igénybe, az enyém hét órán át tartott. Amikor az altatásból felébredve magamhoz tértem, arra eszméltem, hogy a lábaim nagyon fájtak, és a bal kezemet nem éreztem. Ez akkor még nem foglalkoztatott, mert amúgy is alig tudtam mozogni, meg aztán egy műtét után az ember örül, hogy egyáltalán felébredt. Agya még nem tisztul ki, csak később tudja igazán átgondolni, átérezni, mi is történt, történik vele. Egyre jobban szenvedtem, mert éhes voltam, de nem ehettem, miközben nem volt porcikám, amely ne fájt volna. Mindezek ellenére szerettem volna mielőbb hazamenni, borzasztóan hiányzott a kisfiam, a családom, de egy hétig mindenképpen bent kellett maradnom. Állandó injekciós kezelést kaptam a gyógyszerek mellett, amit aztán otthon további negyvenkét napon át folytatnom kellett. Azt hittem, majd az otthoni légkör a kisfiam, a szeretteim körében segít, és jobban érzem magam, ehelyett azonban egyre fogyott az erőm, végül már teljes erőtlenség lett úrra rajtam. Nagyon el voltam keseredve, mert a saját lábamon mentem be a kórházba, szinte panaszmentes voltam, hisz nem éreztem fájdalmat, nem voltam rosszul, és úgy jöttem ki, hogy pisilni sem tudok egyedül. A férjem egy hétig meg velem maradt, de aztán édesanyám és anyósom felváltva jöttek hozzám, hogy segítsenek. Még a fogmosás is problémát okozott. Úgy öltöztettek fel, mint egy

gyereket. Csak nagyon lassan javultam, miközben a bal kezem továbbra sem mozdult. Szörnyű időszakot éltem át, mint ahogy a családom is. Aztán végre megjött a várva várt szövettani lelet. Izgatottan bontottuk fel a levelet, és kimondhatatlan volt az örömünk, mert negatív lett! Ezek szerint nem találtak rákos sejteket a kivett méhnyakban. Örültem! Nagyon! Az örömömbe azonban kis üröm is vegyült, mert rádöbbentem: akkor minden szenvedésem hiábavaló és felesleges volt? Megoperáltak, amire nem is volt szükség? Elszakítottak a gyermekemtől, s ezzel nekem okoztak mérhetetlen lelkifurdalást. Mielőtt teljesen belelovaltam volna magam a sajnálkozásba, gyorsan elhessegettem magamtól ezeket az érzéseket. Most nem ezzel kell foglalkozni, nem az a lényeg? hogy mi volt, hanem hogy élek, a kisfiam mellettem van, és ki tudok önállóan menni a kertbe... A varratszedés és a kontrollvizsgálat során mindent rendben találtak, de a kezem még mindig nem javult, különféle kezelésekre jártam vele. Lassan minden és mindenki kezdett megnyugodni körülöttem. Biztattak, hogy a három hónapos kontrolltól nem kell félnem, hiszen meggyógyultam. És én is így éreztem. Madarat lehetett volna velem fogatni. Újra kezdtem rátalálni a régi önmagámra, imádtam a kisfiámmal játszani, főztem és tettem a dolgomat. Az első vizsgálat kellemesen zajlott, látszólag mindent rendben találtak. Gyönyörű gyermekeim lehetnek még, mondták. Már nem is nagyon gondoltam rá, nem vártam olyan kétségbeesetten az eredményt, mint azelőtt. Jól voltam, és ez volt a lényeg. Egy hét múlva megjött az újabb citológiai vizsgálat eredménye. Emlékszem, este volt, vendégségben voltam a kisfiámmal. A férjem felhívott telefonon, és beolvasta az eredményt: „P3. Kérjük, keresse fel orvosát!” Nem is tudom, hogy bírtam tartani magam, amíg haza nem érkeztem. Otthon aztán kitört belőlem a zokogás. Szörnyű éjszaka volt. Minden felborult körülöttem. A boldog, nyugodt érzéseket felváltotta a félelem, a szorongás. Folyton arra gondoltam: hiába

volt a sok szenvedés? Ennek soha nem lesz vége? Örökös rettegésben fogok élni ezután? Másnap fáradtan, kisírt szemmel ültem le a telefon mellé, hogy felhívjam az orvosomat. Szinte az egész délelőttöm ráment, mert ugye, nem lehet azonnal elsőre felhívni, várni kell, vagy újból próbálkozni. Nekem nem volt türelmem, s talán ez érthető. Végre sikerült beszélnem az orvossal, aki közölte velem, hogy vissza kell mennem a kórházba, újabb műtétre lesz szükség. Sajnos, nincs más esélyem az életben maradásra, csak ha eltávolítják a méhemet! Kezemet a szám elé kaptam, nehogy felsikítsak, annyira szíven találtak az orvos szavai. Furcsa, de ez a szörnyűség eddig egyetlenegyszer sem jutott eszembe. Fel sem merült bennem, hogy valaha erre kerülhet sor. Végtelen csalódottság és fájdalom szállta meg a lelkemet. Annyira szerettünk volna még egy testvérkét a kisfiamnak. Egy kislányt. És hogyan élek majd azzal a tudattal, hogy többé már nem vagyok igazi nő? Mert abban a pillanatban úgy éreztem, a méhem elvesztése után üres leszek, akár egy doboz. Teljesen kiborultam. Nagyon nehéz volt tartani magam, hogy ne sírjak a kisfiam előtt, bár azt hiszem, a viselkedésén látszott, hogy érezte, valami baj van anyával. Annyira el voltam keseredve, hogy már a családtagok vigasztalása sem segített. Az örök optimizmusuk lepergett rólam, pedig tudtam, hogy többen közülük mindenüket odaadták volna értem, vagy elcserélték volna az életüket az enyémre. A férjem elkísért a kórházba, ahol találkoztam az orvosommal. Annyira reménykedtem, hogy talán mégsem kerül sor erre a drasztikus műtétre. Talán mégis van valamiféle más kezelési mód, terápia, amely segíthet rajtam. Csak a műtét ne! Csak ne távolítsák el a méhemet! Minden apró kis porcikám tiltakozott az operáció ellen. Sajnos, hiába próbáltam minden érvet előszedni, s az orvost meggyőzni, tudomásul kellett vennem, számomra nincs más választás. Ha élni akarok... Miután hazamentünk, kétségbeesésemben egyre több emberrel kezdtem beszélgetni az állapotomról, pedig régebben el akartam titkolni az egészet.

Egy nőgyógyász barátunk azt javasolta legnagyobb megdöbbenésemre, hogy gyógyítsam meg magam! Ezt a tanácsát aztán kifejtette bővebben, mire segítségével azonnal beiratkoztam egy agykontrollos tanfolyamra, amely szerencsére épp másnap indult. A spirituális választerápiát (SVT) is javasolta. Sokan a mágnesterápiát és a pozitív gondolkodást tartották fontosnak, csináljam azt, amit szeretek, és derítsem ki, mi okozza a betegségemet! Hát ez remek! Itt a feladat, de hogyan kezdjek hozzá? Az orvos sem tudja a „gonosz betegség” okát, hát én mit tehetek? – gondoltam kétségbeesve, aztán úgy döntöttem, mindent megpróbálok, ami csak létezik. Végül is vesztenivalóm nincs, csak nyerhetek, ha esetleg valamelyik alternatív gyógymód beválik. Egy baráti beszélgetés során hallottam először a Kaqun vízről, s mivel egészen közel az otthonomhoz található egy Kaqun fürdő is, elkezdtem inni a vizet és fürödni, miközben relaxálni is tudtam. Bevallom, nagyon sok alternatív gyógymódot kipróbáltam a Kaqun mellett. Jártam több természetgyógyásznál, ittam a különféle teákat, és mindent megtettem, amit javasoltak, mert nagyon szerettem volna, ha még egy kislányt is szülhetnék. Ugyanakkor a körzeti orvos barátnőm szerint vállalnom kellene a műtétet, ne hívjam ki magam ellen a sorsot, mert megbosszulja magát. Gondoljak arra, hogy így van esélyem felnevelni a kisfiámat. A műtét, a sokféle tanács, vélemény és intelem között őrlődve borzasztó lelkiállapot-hullámzásaim voltak. Rá kellett döbbennem, hogy hiába vesznek körül a családtagjaim, a barátaim, ismerőseim, egyedül vagyok a bajommal. Senki nem tudja, mi lesz, senki nem tudja, valójában mi bajom van, ezért nem is mondja meg senki a helyes választ, hogy mit kell tennem! Ekkor határoztam el, hogy csak magamra hallgatok! Végül úgy döntöttem, hogy várok még a műtéttel. Adok időt és esélyt, hátha egy következő citológiai vizsgálat jó eredményt hoz számomra. Ha mégsem, befekszem a kórházba, és legyen, aminek lennie kell, de ha mégis, akkor van egy másik csodaút, ahol nem az orvos szikéjével gyógyítanak... De nem szeretnék okosnak tűnni, hiszen nálam jobban kevés embert bizonytalanítottak el. Vívódásom során még sok minden lehetőséggel találkoztam. Nem mindent próbáltam ki, de úgy éreztem, hogy néhány dolog

igenis segített, lendített rajtam. Jobb lett a közérzetem, jó hatással volt az egészségemre is. Ilyen volt például a Kaqun víz. A kádban ellazulva, élvezve a víz simogató lágyságát, volt időm elgondolkodni az életemen. Ma már sok mindent másként látok, és tudom, hogy még nagyon sok mindent máshogy kellene gondolnom, éreznem, csinálnom a jövőben, hiszen nem lehet egyik napról a másikra megváltozni. De jó úton haladok... Többek között kúraként ittam a vizet, és eljártam a fürdőbe, majd két hónap elteltével ismét bejelentkeztem az újabb citológiai vizsgálatra. A vizsgálat után az orvos mindent rendben talált, és olyan biztató szavakat mondott, hogy felmerült bennem, talán nem is emlékszik rám. Aztán jött a bizonyosság. A citológiai vizsgálat eredménye: P2! A vizsgálatot végző orvos szerint jelen állapotomban nincs szükség műtétre. Leírhatatlan a boldogság és megkönnyebbülés, amit éreztem. Azt hiszem, az eredmény engem igazolt. Jól tettem, hogy vártam, reméltem, és hogy a Kaqun víz az életem részévé vált. Természetesen továbbra is iszom, eljárok fürödni, és mindent megteszek, hogy megmaradhassak egészséges nőnek, és mielőbb átélhessem újra az anyagság csodálatos érzését. Egyébként el kell mondanom, a fürdőben az is nagy segítséget jelentett és jelent nekem a mai napig, hogy sorstársakkal találkozhatok, így alkalmunk van sok jó tanáccsal és ötlettel szolgálni egymásnak. Mindenesetre azt megtanultam saját tapasztalatom alapján: az embernek meg kell bíznia az orvosában is, de ha akad más mód, amely kiválthatja vagy segítheti a kezelést, a gyógyulást, akkor ne gondolkozzunk sokáig, ragadjuk meg a lehetőséget!... *** Erzsébet történetének végén, amikor körbepillantottam, több szemet láttam nagyon fényesen csillogni, és nem csupán a hölgyekét! Ezek szerint nem csak én érzékenyültem el, hanem a többi férfitársam is. Azt gondolom, mindannyiunk nevében, akik

jelen voltunk a klubdélutánon, elmondhatom, mennyire jó volt hallani, hogy megint sikerült valakinek javulásról beszámolnia. Őszintén remélem és kívánom, hogy Erzsébetnél ez végleges legyen, s az egész szörnyű betegségre csak rossz álomként emlékezzen. A klubdélután jóval tovább tartott, mint az általában szokott. Nagyon jól éreztük magunkat, talán még nem is vettem részt olyan összejövetelen, melyen annyi izgatott ember volt jelen, mint most. Jóleső érzéssel váltunk el egymástól. Tudtuk, hogy tulajdonképpen nekünk nem kell bizonygatnunk semmit, az önmagáért beszél, hogy mi magunk vagyunk az élő bizonyítékok!... Erzsébet története, miközben hazafelé tartottam, gondolkodásra késztetett. Vajon hány fiatal teremtés hal meg értelmetlenül, miközben meg is menekülhetne úgy, ahogy én és a többiek. Hány nőnek nem kellene lemondania a gyermekáldásról, mert eltávolították a méhét? Azon törtem a fejem, hogyan segíthetnék? Arra a megállapításra jutottam, hogy mint ahogy az oxigénhiányos állapotról érdeklődtem, ugyanúgy megteszem ezen betegség esetében is. Igaz, már annyit hallottam, hogy legtöbbször egy bizonyos HPV vírusfertőzés a felelőse az ilyen jellegű bajoknak, valamint hogy nagyon sokan szenvednek tőle és viselik ennek fájdalmas következményeit, de ez túl kevés, hogy védekezhessünk ellene. Meg is szereztem mindent, amit csak tudtam, és most megpróbálom ezzel a nagyon alattomos vírussal kapcsolatban szerzett, igen fontos információmat továbbadni. Aki szeretne még többet tudni ezzel kapcsolatban, az interneten sokkal részletesebben megtalálja. Remélem, sikerül felhívni a figyelmet rá, hogy minél kevesebben szenvedjenek tőle! A papillóma vírus (HPV) A HPV azt jelenti: humán papillóma vírus. Hogy ez mi is valójában? Egy gyakori vírus, mely a férfiakat és nőket egyaránt fertőzi. E vírusnak több mint száz típusa van. A HPV legtöbb típusa nem okoz semmilyen tünetet, nincs kóros következményük, s maguktól is elmúlnak.

A HPV körülbelül harminc típusát genitális HPV-nek nevezik, mert genitálisan a nemi szervek környékét fertőzik. Egyes típusok vagy méhnyakrákot okozhatnak, vagy hatásukra olyan rendellenes sejtek alakulhatnak ki, melyek a méhnyak hámborításában rákká fajulhatnak. Más HPV vírusok genitális szemölcsöket és jóindulatú, nem rákos méhnyaki elváltozásokat okozhatnak. A HPV-t összefüggésbe hozzák egyéb, ritka megbetegedésekkel is, mint pl. a hüvelyrákkal, a szeméremtestrákkal, valamint az RRPvel (Recurrent Respiratory Papillomatosis), mely a légzőszerveket támadja meg, felső légúti megbetegedéseket okoz. Méhnyakrákban naponta több mint hatszázötven nő hal meg az egész világon. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO becslése szerint hatszázharmincmillió embernek van HPV-fertőzése. A negyvenmilliót is elérheti azoknak a száma, akiknél a méhnyakon rendellenes sejtek vagy rákmegelőző elváltozások találhatók. Ezek a kórállapotok méhnyakrákhoz is vezethetnek. A HPV-fertőzött egyén úgy terjeszti a vírust, hogy nem is tud róla, mert nincs feltétlenül HPV-re utaló panasza vagy tünete. A nemi szervi kontaktussal járó szexuális aktivitás során bárki kaphat genitális HPV-t, még közösülés nélkül is. A HPV-fertőzések száma akár negyvenmillióra is tehető a világon. Honnan tudhatja valaki, hogy HPV-fertőzése van? Mivel ez általában tünetmentes, legtöbbször az ember nem is tud a fertőzéséről. A legtöbb HPV-fertőzést a papinokalousz vizsgálatának rendellenes eredménye révén fedezik föl. A citológiai vizsgálat nőgyógyászati szűrővizsgálat részét képezi, és segít a méhnyakrák hámborításában található abnormális sejtek kimutatásában, még mielőtt azok rákmegelőző elváltozásokká vagy méhnyakrákká fajulhatnának. A rákmegelőző elváltozások nagyon könnyen rákhoz vezethetnek. A HPV-vel állnak összefüggésben, s ha időben diagnosztizálják őket, sikeresen kezelhetők. A korai felismerésnek így óriási szerepe van, ezért mindenkinek javasolt a rendszeres szűrővizsgálat! Hogyan gyógyítható a HPV-fertőzés? E veszélyes fertőzésre jelenleg nincs bizonyított kezelés, az emberek többségénél azonban a szervezet védekező mechanizmusa elegendő ahhoz, hogy megszabaduljon a vírustól.

Sajnos a HPV-fertőzés lehetséges következményei – a rendellenes méhnyakhámsejtek, a méhnyakrák és a genitális szemölcsök – közül valamelyik gyógyítható, valamelyik nem. Kiknél alakulhat ki méhnyakrák vagy azt megelőző állapot? Azoknál a nőknél, akik a HPV bizonyos típusával megfertőződtek, s nem tudnak megszabadulni ettől a vírustól. A méhnyakrákban szenvedő nők fele 35-50 év közötti, ezeknek a nőknek nagy része bizonyára tizenéves vagy huszonéves korában találkozott a HPV rákkeltő típusával. A legtöbb nő, akinél kialakul a méhnyakrák, valószínűleg soha nem vett részt citológiai vagy szűrővizsgálaton. Igen fontos kiemelnünk a kontrollvizsgálatot mindenkinél, hiszen a humán papillóma vírus nemcsak nőket támad meg, hanem férfiaknál is előfordul. Az egyre növekvő nemi szervi rákok, a fitymarákok, a péniszrákok száma bizonyítja, hogy a szóban forgó vírusok egyik szervezetből a másikba vándorolnak. Ezért fontos a szűrővizsgálatokon való megjelenés, hisz a korai felismeréssel a méhnyakrák többsége mára már megelőzhető! Köszönet... Ma már tudom, hogy számomra hihetetlenül nagy jelentősége volt és van mindannak, amit a klub segítőitől, klubtársaimtól tanultam, hallottam. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy sokkal szegényebb lennék, ha mindezek az életünk, az egészségünk megőrzéséhez szükséges, igen lényeges információk nem jutottak volna el hozzám, s rajtam keresztül Önhöz, Kedves Olvasó! Így aztán már nem csoda, ha kicsit tényleg kezdem magam „szakembernek” hinni. Hihetetlen, hogy egy betegség kapcsán mennyi minden „ragad” az emberre, ráadásul én a kíváncsibb fajtához tartozom, szeretek tájékozódni arról, ami történik velem, és ma már arról is, ami mással, hogy esetleges jó tanácsommal segíthessek, ahogy tőlem telik. *** Akkor, amikor az utolsó műtétem után ott feküdtem az ágyon, s kiderült, megszabadultam ettől a szörnyű betegségtől, nincs a szervezetemben rákos sejt, eszembe jutott Csilla. Mennyire

erősködött, hogy meggyógyulok! És igaza lett! Hamarosan lejár a fél év, és én biztosan ott leszek, ahol megbeszéltük... Igen, ez a víz segített nekem és még nagyon sok embernek, akiknek már nem volt reményük. Talán segített volna annak a fiatal lánynak is, aki oly lelkesen várt az első állásinterjújára, ha tudomása van erről a vízről. Ezért is döntöttem úgy, hogy mindenkivel megosztom saját tapasztalataimat... *** Történetem végén szeretnék köszönetet mondani a feleségemnek, a gyermekeimnek, a családomnak, amiért a legnehezebb időszakban mellettem álltak, és soha, egyetlen pillanatra sem fordultak el tőlem, szeretetükkel erőt adtak, és mindent megtettek értem! Köszönetet mondok a balatoni szomszédomnak, amiért azt tanácsolta, forduljak orvoshoz, és ma már be kell látnom, ő nem egy károgó varjú, ahogy dühömben neveztem, hanem a mentőangyalom! Természetesen köszönet mindazoknak az orvosoknak, akik a kórházban foglalkoztak velem, akik elvégezték a műtéteket, a nővéreknek a segítőkész munkájukért, de legfőbbképpen köszönet a KAQUNNAK! Nem hagytak magamra, biztattak, támogattak, és immáron hat évvel a rák legyőzése után folyamatosan figyelik, vigyázzák, őrzik az egészségemet, az életemet! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

A KÖNYV SZÜLETÉSE B. József ismeretlenül megkeresett telefonon, s arra kért, írjam meg a történetét. Mivel ismeri, és nagyon kedveli a könyveimet, rám esett a választása. Kissé meglepődtem, és csak azért nem utasítottam el azonnal, mert nem akartam megbántani... Arra kért, adjak neki egy lehetőséget a személyes találkozásra, és hallgassam végig, aztán ha azok után, amit elmond, úgy döntök, nem vállalom, megérti és elfogadja. Szívem szerint azt válaszoltam volna, sajnálom, de nem érek rá, nagyon el vagyok foglalva, túl sok a munkám... Szóval kibúvó volt bőven, ám ahogy a telefonban hallottam furcsa, gépies hangját, amelyet rögtön a bemutatkozása után megmagyarázott, úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy elküldöm. Ezért aztán megbeszéltünk egy időpontot, mikor az otthonomban felkeres. Bevallom, igencsak ideges voltam, amikorra várható volt az érkezése. Még soha nem beszélgettem olyan emberrel, akinek egy lyuk van a torkán. Nem tudtam, hogy viselkedjek vele. Féltem, hogy sajnálkozó tekintetemmel megbántom, még ha akaratomon kívül is történik. Aztán mivel kínálhatom meg? Mit ehet, és mit nem? Szóval, teljesen össze voltam zavarodva. Telefonált, hogy öt percen belül nálam lesz. Kimentem az ajtó elé, ott vártam rá. Feszülten figyeltem, mikor pillantom meg a kapuban. Egyszer csak megállt a ház előtt egy autó. Fiatalosan mozgó férfi ugrott ki a volán mögül, és mosolyogva jött felém. Nem erre voltam felkészülve, ezért annyira meglepődtem, hogy alig tudtam megszólalni. A szorongás szinte azonnal elmúlt, amint kezet fogtunk és bemutatkoztunk egymásnak. József rögtön az első pillanatban, amikor találkoztunk, nagyon szimpatikus volt. Remek kondícióban, egy teljesen egészséges ember állt előttem! Szemei élénken csillogtak, s ha nem gépi hangon szólal meg, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly betegségben szenvedett, ugyanis ingének gallérja annak maradandó és látható jelét eltakarta. Leültünk a nappaliban, és néhány általános mondatot váltottunk. Normálisan kommunikáltunk, már-már szinte teljesen

természetesnek hatott, hogy valahányszor beszélni kezdett, a „gégemikrofonját” a nyakához helyezte, ezen keresztül jutott el hozzám a hangja. És emiatt volt „gépies”. De mint ahogy mondtam, nem volt zavaró. Megnyugodtam. Ez a férfi egyáltalán nem sajnálatra méltó. Agilis, fürge, életvidám, nincs rajta semmi „különös”, sőt, még humora is van. Ránéztem, és azt mondtam, rendben van, próbáljuk meg! A szája mosolyra húzódott, és olyan őszintén-hálásan nézett rám, hogy szinte a lelkemig hatolt. Kicsit aggódva kínáltam meg az asztalra rakott üdítővel és süteménnyel. Legnagyobb örömömre evett belőle... Mosolyogva megemlítette, hogy ő maga is szokott süteményezni. Karácsonyra például valamennyi rokonának ő süti a bejglit, mert szerinte nála jobban senki nem készíti! Már csak egyetlen dolog volt, amire szörnyen kíváncsi voltam. Fel is tettem neki a kérdést, miért olyan fontos számára, hogy megismerjék a történetét, hisz remélhetően nagyon sok ember gyógyul ki tumoros betegségéből rajta kívül is. Ebben tulajdonképpen semmi rendkívülit nem találok, és talán a Tisztelt Olvasó sem. József mosolyogva bólintott, majd az arca komolyra változott, ugyanakkor szinte vibrált körülötte a levegő, amikor megszólalt. Azért akarja nyilvánosságra hozni mindazt, ami vele történt, hogy segíthessen másokon! Először meglepett a válasza. Nem értettem: hogyan akar segíteni? Ekkor elmondta, esküvel fogadta meg, amikor az utolsó műtét után kiderült, nincs a szervezetében rákos sejt, mindent elkövet, hogy segíthessen másoknak. Megmutatja, hogyan győzzék le a betegséget! Az ő példája talán követhető lenne, s bár igaz, túlságosan is sok volt benne a hullámvölgy, néha vagy inkább sokszor feladta, és nagyon elgyengült, de azért végül mégiscsak felülkerekedett benne az élni akarás. Remélte, erőt meríthetnek belőle azok az emberek, akik úgy érzik, nincs tovább, nem látják értelmét a betegségük elleni harcnak! Szeretné, ha nem adnák fel, mint ahogy ő sem tette! Oly sok szenvedés, lemondás után rátalált

arra a lehetőségre, amely csak azoknak adatik meg, akik elfogadják, hisznek benne, és élni szeretnének vele. Beszélt nekem a Kaqun vízről és annak jótékony hatásáról, de őszintén bevallom, nem igazán hittem, hogy valóban ennek köszönheti a gyógyulását. Amikor azonban elmesélte, hogy fürdés után mennyire összezsugorodott nyakán a daganat – majd az orvosok azt feltárva megdöbbentek, amit láttak: a rákos sejteket gyöngyházgolyóként vonta be az oxigén, így akadályozva meg annak továbbterjedését –, nos, ekkor elbizonytalanodtam. Azért, mert én személyesen nem tapasztaltam meg, még igaz lehet! Végtére is semmi olyan anyag nincs benne, ami ártalmas lenne az emberi szervezetre, hisz ez hatóságilag is igazolt. Nincs más benne, csakis forrásvíz és oxigén. Megbeszéltük, hogy a hét végén elkezdjük a könyvet, József jön, mesél, én pedig leírom... *** Ahogy egyre mélyebben belemerült a történetébe, úgy sodort engem is magával a hol csodálatot keltő, hol lélekbe markoló elbeszélése. Voltak részek, amikor meg-megállt, és próbálta összeszedni magát. A felkavaró emlékek valószínűleg egész életén át elevenen megmaradnak benne. Figyeltem az arcát, a szemét, és nagyon megrendített; ugyanakkor még inkább szimpatikusabbá vált, hogy nem szégyellte a könnyeit. Természetesen nagyon meghatott, s az én szemem sem maradt szárazon. *** Aztán teltek az oldalak, én pedig egyre inkább felnéztem erre a férfira, aki fáradságot, időt, energiát nem kímélve felvállalta, amit csak lehet, mindent megtesz azért, hogy minél többet segíthessen a bajba jutott, beteg embereken, de persze az egészségeseken is. Beszélt arról, hogy milyen fontos a megelőzés! Nagyon sokat tehetünk azért, hogy egészségesebbek legyünk, s ezzel kivédhetjük a betegségek sorát... Hihetetlenül sok időt szentelt annak, hogy minél több információt gyűjtsön, és azt megossza a Kedves Olvasóval.

Elutazott Olaszországba a forráshoz, ahonnan ez a csodálatosan tiszta víz származik, csakhogy megbizonyosodjon róla: amit állít, az valóban igaz. Beutazta az országot, sőt, azon túl külföldön is járt, ahol megismerte a különböző Kaqun Klubokat, az ott zajló életet, s a megrázó emberi történeteken keresztül minket is részesévé tett annak a sok csodának, amelyet ő maga átélt. Felhívta a figyelmet az egészséges táplálkozásra és arra, hogy mit szabad fogyasztani, s mit nem. Ezek betartása úgy a betegség idején, mint a gyógyulás után rendkívül sokat jelenthet a szervezet egészséges működésének megtartásában. Folyamatosan információkat szerzett, és megosztotta velünk... *** Nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom minden pillanatát a beszélgetésünknek. Megrázó, egyszersmind sok érdekes történetet hallottam Józseftől, aki maga is részese volt több sorstársa gyógyulásának. Elhatároztam, beszerzem és kipróbálom ezt a vizet. Így is tettem. Elkezdtem inni, de tulajdonképpen semmit nem éreztem. Az tény, hogy nagyon kellemes szomjoltó italnak bizonyult, ám valljuk be, más víznél is tapasztalhatjuk ugyanezt... A könyvnek az utolsó harmadánál járhattunk, amikor a hatéves kis unokám egyik pillanatról a másikra hányni kezdett. Hasmenése volt, és felszökött a láza. A doktor nénink szabadságon volt, s természetesen mindez hétvégén jelentkezett. Két nap után, amikor sem a láza nem ment lejjebb, sem a hányingere nem csökkent, sőt a székletében vér jelentkezett, eszembe jutott József vize. Mivel szerinte bárki fogyaszthatja, úgy döntöttem, kis kanalanként adom a kislánynak. Nem akartam elhinni, estére megszűnt a hányingere, az egész éjszakát átaludta, nem jelentkezett nála hasmenés, és másnap, hétfőn reggel azzal ébredt, hogy nagyon éhes! Közben természetesen folyamatosan adtam neki tovább ezt a vizet, mely csodálatosképpen megmaradt benne, holott a tea, a csapvíz és egyéb más folyadék azonnal kijött belőle. Természetesen, miután visszatért a doktor néni, megnézte a gyereket, s a székletét vizsgálatra küldte, melynek eredményeként kiderült, igen komoly

szalmonellafertőzése volt. Hasonló súlyos esetben kórházi ápolásra lett volna szükség. Csodálkozott, hogy ilyen hamar rendbejött, ugyanis hétfőn délután már hőemelkedése sem volt, kívánta az ételt, ami meg is maradt benne. Mivel mást nem kapott a lázcsillapítón kívül, csakis ezt a különleges vizet, el kellett fogadnom, hogy Józsefnek tényleg igaza van! Elhatároztam, ellátogatok egy Kaqun Klubba, mert szerettem volna kipróbálni, milyen lehet ebben a vízben fürödni, valamint tényleg igaz-e, hogy a víz hőmérséklete ötven perc alatt sem hűl ki. Azt hiszem, most már megértem József lelkesedését ezért a vízért! Szörnyen fáradt voltam, amikor belehuppantam a kádba: pillanatokon belül megfeledkeztem minden másról, csupán azt éreztem, hogy nekem erre szükségem van! A víz tényleg lágy volt, és csakugyan szinte selymesen simogató. Imádtam minden pillanatát. Meglepődtem, amikor fürdés után a tükörbe néztem: a bőröm selymesebbé vált, a szememből eltűnt a fáradtság, mint ahogy a testemből is. Tisztának éreztem a fejem, pedig két könyv megírásán voltam túl! Attól a pillanattól kezdve eldöntöttem, én is belépek a klub tagjainak sorába. Megismerni embereket, emberi sorsokat, emberi értékeket csak úgy lehet, ha közöttünk élünk. Rájöttem valamire, ami külön csoda volt számomra, nevezetesen, hogy a fürdőben lévő emberek között nagyon jól éreztem magam, mert ahogy tapasztaltam, megnyílnak, kedvesek. Képesek szeretetet befogadni, és szeretetet adni! Sokat tanultam tőlük, de elsősorban Józseftől. Kitartásból, akaraterőből, önmagunkra és másokra való odafigyelésből, segítőkészségből, jó szándékból, hitből, szeretetből kitűnőre vizsgázott. *** A könyv végére valami különleges, egyben nagyon érdekes dologra jöttem rá. Azok az emberek, akik maguk beszéltek betegségükről, vagy a József által megismert történetek szereplői egyvalamiben mindig megegyeztek. Különböző korú, nemű

emberekről van szó, valamennyien más-más betegségben szenvedtek, ám van közöttük egy szembetűnő azonosság: kivétel nélkül mindenkinél fennállt a hypoxia, azaz az oxigénhiányos állapot! Volt, akinél a szövetben vagy a szövet környezetében, esetleg a daganat környezetében, de mindegyiküknél megállapítható volt, hogy valamiféle gyulladásos folyamat zajlott. Mint azt mára már én is tudom különböző tudományos cikkekből, az oxigén hatására az immunrendszer megerősödik, visszanyeri normális működését, s ezzel megindul az öngyógyító folyamat. Úgy hiszem, elgondolkoztató mindannyiunk számára, ami az oxigénhiányról kiderült: számtalan betegséget okoz, többek között a félelmetes rákot is! Ugyanakkor az is kiderült – Otto Wartburg is bizonyította –, hogy a rákos sejt „utálja” az oxigént! *** Egyáltalán nem bántam meg, hogy József társa lehettem e könyv megszületésében, mert tudom és érzem, jó célt szolgál. Az ő döntése, az ő akarata volt, hogy egy reménybeli kapaszkodót, lehetőséget adjon beteg embertársainak, amely neki segített ÉLETBEN MARADNI. Teszi ezt a maga erejével, s betegségén át a gyógyulásával és a vízbe vetett hitével egyaránt.

Tartalomjegyzék ELŐSZÓ AZ ÉLET HIMNUSZA EGY FIATAL LÁNY TRAGÉDIÁJA JÓZSEF TÖRTÉNETE Halálközelben A remény A halál kardja A gyógyulás A gyógyító víz nyomában A Víz és az Oxigén A Kaqun víz áldásos hatása Hypoxia A Kaqun diéta A fürdés Az élet alapfeltételei Étrend, étrend-kiegészítők Klubélet Klublátogatás Szkeptikusok a Kaqun vízről A papillóma vírus (HPV) Köszönet A KÖNYV SZÜLETÉSE

Martha Tailor eddig megjelent könyvei: A halál orvosa

Gyűlölet

Dr. Gyilkos

Őrjítő kór

Téboly Embólia

Pokoli kísérlet Téves diagnózis

Donor

Beavatkozás

Hipnózis Vér Gyilkos tűk Éhség Vízió Zöld halál

Megtorlás Fájdalom Fekély Rémálom A megszállott Kómában fogant Alagút az agyban (riportkönyv)

Halálos mánia

Operáció Drogfüggők Esély a gyógyulásra Leukémia Ájulás Cerny Mentő, hogy a kis szív doboghasson Fertőzés Kegyetlen terápia Halálfélelem Őrült elme Pokoli láz Véres bosszú A halál cinkosa Szívbénulás