Martha Tailor MEGTORLÁS
Dr. Peterson a társára nézett. A szeme is mosolygott. – Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte és a ringatódzó kis hajóból a part felé mutatott. – Igazán gyönyörű! – bólintott dr. Wood. – Most már egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem veled! A hajó kikötött a lakatlan parton, ők pedig kiugrottak a vízbe, majd a csomagokat szépen sorban a szárazföldre menekítették. – Keresnünk kell egy megfelelő helyet, ahol felállíthatjuk a sátrunkat! – nézett szét Bill. – Azt hiszem, itt zavartalanul hódolhatunk kedvtelésünknek, amelyre csak olyan ritkán van módunk! – Igazad lehet! – bólintott dr. Wood. – Ahogy elnézem, itt még a madár sem jár. Tényleg a legideálisabb hely a pecázáshoz! Honnan a csudából ismered te ezt a helyet? – kérdezte és megtörölte izzadt homlokát. – Nem ismerem, csak hallottam róla, már nem is tudom hol, de az biztos, hogy több száz különféle halfaj található Florida vizeiben. Már nagyon régen szerettem volna eljönni, de valahogy soha nem jött össze. Most, hogy szabad ember lettem, jobban ráérek. Dr. Wood lehajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy elváltatok, Bill! – mondta, de nem nézett a férfire. – Én is, hidd el! – felelte dr. Peterson. – Mary tökéletes feleség és anya volt, de mégis elromlott köztünk valami. Sokszor végiggondoltam már, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Pedig nagy dolog lehetett, ha végül mégis válás lett a vége! – sóhajtotta. – Még jó, hogy Karen veled maradt! – Nos, azt hiszem, nehéz döntés volt a részéről. Mint tudod, ötödéves orvostanhallgató, gondolom, ez is közrejátszott, hogy velem maradt. Az anyja elköltözött New Yorkból, így ha vele tart, talán az egyetemet is abba kellett volna hagynia, vagy legalábbis egyetemet váltania. Persze, mi nagyon is jól kijövünk egymással és nagyon boldog vagyok, hogy végül velem maradt. – Miért nem vele jöttél? Gondolom, inkább a lányodnak lenne itt a helye, mint nekem, a kollégádnak! – Tudod, Tom, vele akartam jönni, de ő az utolsó pillanatban visszamondta. Az egyik vizsgája nem sikerült, készülnie kell a pótvizsgára. – Nagy fába vágta a fejszéjét, dehát volt kitől ellesnie ezt a pályát. Apja, anyja orvos! – Hát, igen! Megvallom, amikor bejelentette, nem nagyon örültem neki, de aztán rájöttem, miért beszéljem le róla? Igaz, az orvosi pálya nagyon nehéz, mint azt te is nagyon jól tudod, de a legszebb hivatás a világon, s ha ő elhivatottságot érez iránta, támogatnom kell, nem pedig akadályoznom benne. Minden tudásommal segítem majd, hogy ne csalódjon! Sajnos, mindketten tudjuk, mit jelent ma orvosnak lenni! – nézett a kollégájára. – Igen, azt hiszem értem, mire gondolsz. Sokan csak azért választják ezt a pályát, hogy mielőbb karriert csináljanak, s ennek érdekében nem érdekli őket semmi. Jöhet a korrupció, a törtetés, a mindenkin való átgázolás! Nem az a fontos, hogy a beteg
meggyógyuljon, hanem hogy minél több pénzhez jusson az orvosa! Persze azért vagyunk jó néhányan, akik nem így gondolkozunk! – tette hozzá. – Féltem is ettől nagyon, de majd lassan megtanítom, mire vigyázzon! – mosolyodott el Bill. A szíve megtelt szeretettel, amint maga elé idézte a lánya arcát. Tisztában volt vele, hogy nem egy feltűnő szépség, de ami a belsejéből árad, az gyönyörűvé teszi. Inkább fiús, vékony testalkatú, talán csak derekáig érő hosszú, barna haja igazán nőies rajta. És a szemei, amelyeket az anyjától örökölt. Olyan zöldek, akár az öböl! – gondolta a víz felé fordítva a tekintetét. A nap szinte égette a bőrüket. Nagy verejtékcseppek ragyogtak meztelen testükön. Még az apró fürdőnadrág is soknak hatott ebben a forróságban. Kerestek egy alkalmas helyet és letáboroztak. A kis szigeten, de még az öböl környékén sem járt senki, olyan volt, mintha egy lakatlan szigetre kerültek volna. Mire felverték a sátrat, a nap a látóhatár széle felé közelített. – Itt az ideje, hogy elővegyük a pecabotokat! – mondta Bill és már cselekedett is. Tom követte. Hamarosan mindketten vállukra vetett botokkal indultak egy jó kis vacsora kifogásához. Alig lógatták be a botokat, máris kapás volt. – Nahát! – kiáltott fel Bill, amint kiemelte a botot. – Azt hittem, valami hatalmas hal, de nem is olyan nagy! Mi legyen vele, visszadobjam? – kérdezte. – Ne! A legjobb a nyárson sütéshez! – rázta meg a fejét Tom, aztán ő is kiemelte a sajátját. – Nézd, Bill! Ez egy gyönyörű makréla! – Az már valami! – bólogatott elismerően Bill, aztán visszadobta a botját, de néhány pillanat múlva már megint kiemelte. Ismét egy ugyanolyan kis hal ringott a horgán. – Nekem ma nincs szerencsém! – mondta. Tom ismét egy szép példányt emelt ki a vízből és hangosan nevetett. Komikusnak találta dr. Bill Peterson, az elismert szaktekintély bosszankodását. – Mára eleget fogtunk, nem gondolod? – kérdezte és alig tudta leplezni feltörni készülő nevetését. – Ez nagyon unalmas, Tom! Nem tetszik nekem, hogy alig lógatom bele a botomat, máris kapás van! Hol van az izgalom, a feszült várakozás? Tíz perc alatt kifogtuk a vacsoránkat, sőt még a reggelinket is! – dörmögte Bill. Visszamentek a sátorhoz és meggyújtották a tüzet. Bill a pontyot és a kisebb halakat nyársra húzta. – Várj! Van itt még valami! – mondta és a zsebéből egy lapos üveget húzott elő. – Mi ez? – kérdezte Tom. – Egy különleges találmányom. A hal és mindenféle sült hús ettől ropogósabb és ízletesebb lesz. Igaz, hogy én nem szeretem, de te megkóstolhatnád! – mondta és beszórta vele a két kis halat. – Most meg miről beszélsz, Bill? Te, a gyógyszerkutató valamiféle gasztronómia csodát fedeztél fel? – nézett rá hitetlenkedve. – Igen, így is lehet mondani. Tudod, Mary mindig nagyon szeretett a konyhában tevékenykedni és remekül sütött főzött. Elhatároztam, hogy meglepem valamivel. Akkor kísérletezgetni kezdtem és a te szavaiddal élve, egy remek gasztronómia csodát találtam fel, amely egyetlen fűszerkeverékhez sem hasonlít, de fantasztikus ízt ad a
húsoknak. Reméltem, hogy Mary boldog lesz, ha odaadom neki. Sajnos ő nem kóstolhatta meg, de remélem, te kipróbálod! – Ezt nem hiszem el! Csak nem akarsz megmérgezni, Bill? – nevetett fel Tom, aztán megszaglászta a készülődő vacsoráját, s elismerően bólogatott hozzá. – Ha az íze is ilyen kellemes, akkor nagyot alkottál! – mondta. Hamarosan étvágygerjesztő illat töltötte be a tájat. – Azt hiszem, nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam! – mondta Tom, miután elfogyasztotta a halat. – Tényleg jó ez a fűszerkeverék, különleges ízt kölcsönöz a halnak! Te miért nem szereted? – kérdezte. – Nem is tudom! Néhányszor kipróbáltam, de aztán rájöttem, mégsem ízlik. Gondoltam rajtad is kipróbálom, és ha neked pozitív a véleményed, akkor hamarosan piacra dobom! Tom hallgatta Bilit, de nem igazán figyelt rá. Tulajdonképpen még mindig nem érti, miért éppen őt kérte meg, hogy jöjjön el vele a lánya helyett. Igazából csak kollegális kapcsolat volt köztük, bár már több mint tíz éve dolgoztak együtt, nem igazán váltak barátokká. Kissé meg is lepődött, amikor Bill előállt ezzel az ötlettel, de aztán nem gondolkozott sokáig, elfogadta a meghívását. Nem is tudta megmagyarázni, miért. Talán a lelkiismerete miatt? Bill felé nézett. A férfi még mindig magyarázott, nem figyelt rá. Nem vette észre, hogy Tom szemében valamiféle bocsánatkérés villan. Igen! Ha tudná, mit követett el ellene, biztosan nem ülne vele ilyen barátságosan itt ezen a kis szigeten. Elnézett a távolba. A nap éppen lebukott a hatalmas víztömeg határán, de még hátrahagyta vörös sugarait, meg-megvillantva Bill haján. – Mi van? – kérdezte Bill, amikor elhallgatott és Tomra nézett. – Csak nem érzed magad rosszul? – Nem! – mosolyodott el Tom. – Inkább csak szomorú lettem! – Miért? – Nem is tudom! Nincs rá magyarázat. Tudod, Bill, furcsa egy szerzet vagyok én! Lehet, hogy jobb lett volna nőnek születnem! Lelkizek és sokat töprengek, amely inkább a nőkre jellemző. Elárulhatom neked, hogy sokszor elsírom magam! – Micsoda? – kapta fel a fejét Bill. – Ezt nem gondoltam volna rólad! Inkább erősnek, férfiasnak tűnsz. – Igen, kívülről, de belülről épp az ellenkezője vagyok. Sokszor képes vagyok hetekig bánkódni, ha valamit helytelenül teszek. – Talán épp egy ilyen helytelen dolog miatt vagy szomorú? – Azt hiszem, igen! – Akkor kérlek, mondd el! Bennem megbízhatsz! Tudom, nem voltunk igazán barátok, de szeretném, ha azzá válnánk. Épp azért kértelek meg téged, hogy tarts velem, mert rájöttem, egyenes, tisztességes ember vagy. Nem nagyon van igazi barátom, talán te az lehetnél! Hidd el, ez a tíz év elegendő volt, hogy rájöjjek, milyen is vagy alapjában. Remek, jó ember! Soha, egyetlen egyszer sem veszekedtünk, jól kijöttünk egymással. Mindig számíthattam rád, bármiben! Miért is ne lehetnénk ezután barátok?
Tom egy kissé elpirult. – Látod, ez is hozzátartozik ahhoz, amit mondtam! Egy férfi elpirul! – csóválta meg a fejét. – Ne szégyelld, Tom! Azok az emberek képesek elpirulni, akik tisztességesek, őszinték és egyenesek! Akik a szemedbe tudnak nézni! – mondta Bill. – Kérlek, ne folytasd! – ugrott fel hirtelen Tom. – Nem bírom tovább hallgatni! – De miért? Mivel bántottalak meg? – lépett mellé a férfi. – Nézd, Bill! Valamit el kell mondanom neked! Talán soha nem tettem volna, ha nem jövök ide veled és nem tudom meg, milyen embernek tartasz! Sajnálom, de tévedtél! Egyáltalán nem az vagyok, akinek hiszel! – Ugyan, Tom! – bokszolt a karjába Bill. – Nagyon jó emberismerő vagyok! Nem tévedtem, amikor elmondtam, milyen is vagy valójában! – Pedig tévedtél! Nagyon nagyot! – sóhajtotta és elfordult a kollégájától. – Most meg miről beszélsz? – fogta meg a karját Bill. – Kérlek, Tom! Légy velem őszinte! – Az leszek, bár tudom, hogy ezzel mindent elrontok! – Nem! Nem rontasz el semmit, megígérem, nem változik meg a véleményem rólad ezután sem! – mondta Bill és biztatóan nézett rá. – Rendben van, Bill, bár tudom, hogy nem leszel képes betartani az ígéretedet! – vett egy mély levegőt Tom, aztán a férfi felé fordult. – Miattam hagyott el Mary! – mondta ki egy szuszra. – Tessék?? – nézett rá Bill kitágult szemekkel. – Mit mondtál? – hajolt hozzá közelebb. A nap már eltűnt a látóhatár szélén, egyre sötétebb lett. – Jól hallottad, Bill! Mary és én évek óta szeretjük egymást! Az, hogy elváltatok, miattam történt. Hamarosan én is elhagyom a Central Hospitalt és csatlakozom Maryhez! – mondta halkan. Bill döbbenten meredt a kollégájára, aki szinte megsemmisülten állt előtte. Az arca sápadt volt, hatalmas verejtékcseppek gurultak végig az arcán. Nagyon erős fájdalom hasított a fejébe. Micsoda szánalmas alak! – gondolta és két tenyere közé szorította a fejét. Erőteljesen nyomta, míg bele nem sajdult az egész keze. Mary egy pipogya alakot szedett össze! Legalább egy igazi férfival váltotta volna le. – Most miért nem kiabálsz velem, Bill? Miért nem támadsz rám és ütsz meg? – kiáltott rá remegve Tom. – Képtelen vagyok elviselni, ahogy rám nézel! – mondta. Még a haja szála is remegett, mint ahogy minden testrésze. Annyira sajnálta a férfit. Mary sokszor beszélt neki a férjéről és meggyőzte, hogy már nem szeretik egymást. Ebben a pillanatban azonban nem hitt benne. Bill tekintete nem erről árulkodik. Olyan sápadt lett és a szemei mélységes fájdalmat tükröznek. – Nem, Tom! – rázta meg a fejét Bill. – Mi értelme lenne, hogy megüsselek, vagy kiabáljak veled? Segítene valamin? – rogyott le a földre és fájdalmasan felnevetett. – Az isten verje meg! – rúgott bele egy kőbe Tom és elrohant. Lement a víz partjára és leült. Még most is libabőrös volt a háta, amint Bill nevetését a fülében hallotta. Már nagyon megbánta, hogy eljött. Ha nem teszi, soha nem derül ki ez az egész. Együtt
élhetett volna Maryvel anélkül, hogy bárkinek fájdalmat okozott volna. Bill szörnyű állapotba került, s ez nagyon fájt neki. Miért nem volt képes tartani a száját? – kérdezte magától, de rögtön válaszolt is rá. Nem tehette, hogy elhallgasson mindent előle, amikor a barátjává akarta fogadni. Megfulladt volna, ha nem mondja el az igazat, pedig tudta, hogy még nagyobb fájdalmat okoz a férfinek. Bill lassan összeszedte magát. Felállt és bement a sátorba. A táskájából kiemelt egy kis üveget és bekapott egy gyógyszert, majd felkapott a földről egy üveg bort és a szájához emelte. Addig itta, amíg ki nem ürült. Akkor eldobta az üveget, ledőlt a hálózsákjára és szinte pillanatokon belül elaludt. Tom furcsán kezdte érezni magát. Szédült és hányinger kerülgette. Nagy nehezen felállt és visszafelé tántorgott. Amint a sátorhoz ért, már nem volt ereje belépni. Belekapaszkodott, aztán ájultan zuhant a földre. A nap már magasan járt, amikor Bill kinyitotta a szemét. A feje zúgott és fájt, de ezt a fájdalmat a másnaposság okozta. A szája keserű volt. Átnézett a másik hálózsákra, de az üres volt. – Tom! Tom! – ült fel, kezét a fejéhez kapta, mert erőteljesen megsajdult. Eszébe jutott a tegnap esti beszélgetésük és biztosra vette, hogy a kollégája elkötötte a hajót, itt hagyva őt magára. Persze, ebben a helyzetben nem is tehetett mást! Látszott rajta, mennyire szégyellte magát, amiért így viselkedett. Még nem volt teljesen tiszta a feje, a harag és a megvetés dúlt benne. Gyűlölte Tomot és gyűlölte Maryt is. Hagyta, hogy hülyére vegyék! Soha nem hitte, hogy a felesége el tudná hagyni. Mindent megadott neki, amit csak akart és tessék! Egy ilyen huszadrendű kis senki többet jelent számára, mint ő, akinek a nevét már majdnem az egész világ ismeri! Idegesen csapott a homlokára. – Hát mégis igaz! – motyogta. A düh egyre jobban a hatalmába kerítette. Valahogy le kell vezetnie az idegességét. Most már bánta, hogy legalább egy hatalmas pofont nem adott Tomnak, bár lehet, hogy így nagyobb lelki fájdalmat okozott neki! Mérgesen kifelé indult. A sátor nyílásánál azonban elakadtak léptei és szabályosan kizuhant. Hatalmasat esett, néhány pillanatig azt sem tudta, hogy él-e, vagy meghalt. Amikor megtapogatta a fejét, keze egy másik fejhez ért. – Nicsak, Tom! Mi van, már be sem mertél jönni a sátorba? Hát ilyen szerencsétlen flótás vagy? – gúnyolódott vele és torka szakadtából hahotázni kezdett. A férfi arcát figyelte, aztán elhalt ajkán a nevetés. Bármilyen másnapos is volt, rögtön felismerte, hogy Tom szemei élettelenül merednek a semmibe. Ujját a nyaki főütőérre szorította, de nem érzett semmit. – Isten nem ver bottal! – mondta a sarkára ülve. Elnézte a férfit, majd kibújt az ingjéből és ráterítette. Hogy egy kissé magához térjen, leszaladt a vízhez és belevetette magát. A teste libabőrös lett, a feje kezdett kitisztulni. Arra gondolt, hogy alaposan meg kell vizsgálnia! Lehet, hogy nem is halt meg, csak annyit ivott, hogy elájult. Gyorsan visszatért Tomhoz, letérdelt mellé és leemelte róla az inget, majd lehúzta a férfiről a ruháját és alaposan szemügyre vette. Megállapította, hogy a kollégája egyetlen csepp szeszt nem fogyasztott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Tom már legalább nyolc órája halott.
Külsérelmi nyomot nem látott rajta, semmi apró jel nem árulkodott arról, hogy mi okozhatta a halálát. Remek! Így szóba sem jöhet, hogy engem gyanúsítsanak! – gondolta. Végig tapogatta a testét megint, de semmi gyanúsat nem talált. Szívroham végzett vele! Egyetlen orvos sem állapíthat meg mást! Tom maga mesélte el, hogy milyen lelkiző és tépelődő alkat, s a szíve nem bírta a lelkében dúló háborgást, a lelkiismeret furdalást. Elgondolkozva nézett a távolba. Most mit tegyen? Legszívesebben azonnal elmenekült volna, hogy ne faggassa a rendőrség, mert abban biztos volt, hogy kérdezősködni fognak. Sajnos a hotelben is és ott is tudják, ahol a hajót bérelték, hogy együtt indultak horgászni, így semmit nem tehet, vagyis csak azt, ami egy orvosnak kötelessége. Elővette a mobilját és a szállodába telefonált. Az öböl partmenti nagyvárosában, Tampában szálltak meg, az Ybor Hotelben. Miután bejelentette a halálesetet, leült Tom mellé és várt. Két óra múlva motorcsónakok és egy vörös kereszttel ellátott jacht horgonyzott le az öbölben. Bill a parthoz sietett. – Dr. Peterson! Jól van? – lépett elé egy magas, szőke hajú nő. – Igen, köszönöm! – felelte. Csak amikor jobban szemügyre vette, akkor ismerte fel a hotel orvosát. Néhány szót váltottak csupán, amikor megérkeztek a szállodába. A doktornő láthatóan a halottkém dolgát is ellátja. – Mi történt? Elmondaná, kérem? – nézett rá a doktornő, miközben a sátor felé haladtak. Bill először azt sem tudta, mit feleljen. Azon töprengett, hogy mesélje el az egészet anélkül, hogy bajba keverné magát. – Dr. Peterson! Szeretném, ha elmondaná, mi történt itt az öbölben, amióta megérkeztek! – nézett rá kissé türelmetlenül a doktornő. – Nos, tegnap késő délután érkeztünk meg a kollégámmal. Kicsit nomádkodni szerettünk volna és horgászni. Különleges fogásra számítottunk, mivel úgy tudtuk, ezen a környéken rengeteg különféle halfaj él és a Department of Natural Resources megfelelő horgászati információval látott el bennünket, fellelkesültünk és vidáman vertük fel a sátrat. Utána kifogtuk a vacsoránkat, majd beszélgettünk. – Dr. Wood nem panaszkodott? Nem érezte magát rosszul? – kérdezte a doktornő. – Nem! Legalábbis nem mondta egyetlen szóval sem! – rázta meg a fejét Bill, miközben arra gondolt, hogy ez nem igaz! Tom nagyon is felizgatta magát, de azt mégsem árulhatja el, hogy miért. Rögtön gyanús lenne! – Bár valahogy izgatottnak tűnt, ahogy visszaemlékszem rá. Meg is kérdeztem, hogy mi bántja, de azt mondta semmi! Én pedig nem akartam erőszakoskodni. – Jól van, akkor most megvizsgálom! – térdelt le Tom mellé. Bill néhány lépésre tőle figyelmesen nézte minden mozdulatát. A doktornő befejezte a vizsgálatot, majd intett két embernek, akik a hajóra vitték a holttestet.
Bill sápadtan állt és nem mozdult. – Mi történt vele? – kérdezte. – Szerintem ön is éppen olyan jól tudja, mint én! – nézett rá dr. Madison. – Szívroham végzett vele! – Igen, én is ezt állapítottam meg, de szerettem volna hallani az ön véleményét is! – mondta Bill és megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben lehajtotta a fejét. – Látom, nagyon megviselte a barátja halála! – lépett egészen közel hozzá a doktornő. – Igen! Tudja, fogalmam sincs, hogy mi történhetett! Az az igazság, hogy én egy kicsit többet ittam a kelleténél és előbb lefeküdtem. Amikor reggel felébredtem, Tom nem volt a sátorban. Kifelé tartottam, amikor elestem a testében. Akkor már halott volt. – Szerintem akkor sem tehetett volna semmit, ha mellette van. Ne rágódjon ezen, kérem! Fogadja részvétemet! – nyújtotta feléje a kezét. Bill megfogta a puha ujjakat és egy kissé megszorította. Most nézett először a doktornő arcába. Különös szempár ragyogott rá. Még soha életében nem látott hozzá hasonlót. Olyan fekete és csillogó volt, hogy szinte beleszédült. – Köszönöm! – hebegte, aztán gyorsan elfordította róla a tekintetét. – Gondolom, most visszatér a hotelbe, ugye? – kérdezte a doktornő. – Igen! Persze! – felelte gyorsan. – Azonnal össze is csomagolok! – Várjon, majd segítünk! – fordult el tőle a doktornő, aztán odakiáltott a többieknek, hogy segédkezzenek az orvosnak. Ő maga is vele tartott. Amikor mindennel elkészültek, a doktornő a férfire nézett. – Nem akar inkább velünk jönni? – kérdezte. – A hajóját majd visszaviszik! – tette hozzá, amikor dr. Peterson ránézett. – De. Köszönöm! – bólintott és a doktornővel tartott a jacht irányába. – Megszomjaztam, ön nem kér egy italt? – kérdezte a doktornő, amint suhanva elindultak. – Köszönettel elfogadom, nem tagadom, most nagyon jól esne! – felelte Bill és követte a doktornőt a fedélzeten. – Azonnal hozom az italokat! Kérem, várjon meg itt! – mondta és elsietett. Hamarosan két pohár narancsitallal tért vissza. – Jó hideg! – mondta és átnyújtotta az egyik poharat. – Jól esik ebben a hőségben! – ült le a férfi mellé. – Köszönöm, doktornő! – Kérem, szólítson csak egyszerűen Sarah-nak! Kollégák között furcsának találom ezt a doktorozást! Persze, ha csak meg nem sértem vele, hisz én még nagyon kezdő vagyok a szakmában – mosolygott rá, elővillantva hófehér fogsorát. Rózsaszín nyelvét kissé kinyújtotta, amely kislányos bájt kölcsönzött számára. Bill testén furcsa érzés futott végig. Amióta elvált a feleségétől, egyetlen pillanatra sem gondolt más nőre. Elhatározta, hogy csakis a munkájának és a lányának él! Soha többé nem kerül szorosabb kapcsolatba senkivel, nem lenne képes mást szeretni Mary után. Most azonban ez a fiatal doktornő kiváltott belőle egy olyan érzést, amelyről azt hitte, mélyen eltemette magában. Érezte, hogy az arca vörös lesz.
– Rendben van, Sarah! – felelte és ráemelte a tekintetét. – Akkor ön is hívjon Billnek! – Boldogan! – koccintotta hozzá a poharát a doktornő, aztán elkomolyodott. – Szeretném, ha beszélne a barátjáról. Talán ez megkönnyíti a feszültséget, amelyet a halála okozott! – mondta. – Dr. Wood nem volt a barátom, hanem a kollégám. Tíz évig dolgoztunk ugyanabban a kórházban. – Érdekes! Furcsák maguk férfiak! – nézett maga elé a doktornő. – Mi nők, biztos, hogy csak a barátnőnkkel tudnánk együtt tölteni a szabadságunkat, önök azonban annyira mások! Olyan jól el tudnak lenni akár egy kollégával is több napon át anélkül, hogy összevesznének! Azt gondoltam, hogy nagyon is jó barátok! – Azt hiszem, már majdnem azok lettünk! – felelte Bill halkan. – Sajnálom, ami történt! Biztosan nagyon fájdalmasan érinti önt! – Igen! – bólintott Bill és a torka összeszorult. – Nagyon fájdalmasan! – Ezek szerint nem nős! – húzta össze a szemöldökét Sarah, amint ránézett. – Tessék? – kérdezte Bill értetlenül. A doktornő csilingelve felnevetett. – Azért gondoltam, hogy nőtlen, mert egy férfival tölti a szabad idejét Floridában. Gondolom, hogy nagyon kevés szabadsága van, hisz tudom, mit jelent orvosnak lenni! – Nem vagyok nős, elváltam! – felelte Bill. – Van egy nagy lányom, aki ötödéves orvostanhallgató! – És miért nem jött el önnel? – kérdezte a doktornő. – Pótvizsgára készül. Nem sikerült az egyik vizsgája! Hiába kértem, hogy jöjjön velem, itt is tanulhat, nem akart. Azt mondta, itt elvonná a figyelmét a sok látnivaló és a hatalmas víz! Jobb, ha otthon marad és csak a tanulásra koncentrál! – Elismerésem a lányának! Kevesen választanák a szobafogságot ilyen csodálatos időben! – mondta. – Igen, Karen remek lány és nagyon komolyan veszi a tanulmányait! – Jó orvos lesz belőle, akár az apjából! – Ön nem is tudja, milyen orvos vagyok én! – nézett rá Bill. – De igen! Olvastam önről, dr. Bill Peterson! Mondhatom, hogy valamennyi cikket eltettem, amelyben megemlítik a nevét! – Tényleg? – nézett rá Bill. – Hát... igen! Kicsi a világ! Tudja, Bill, nekem maga a példaképem! Ezért is örültem annyira, amikor megláttam a hotelben! – Ennek nagyon örülök, de azt gondolom, nem vagyok olyan nagy tudós, hogy példaképe lehessek! – felelte szerénykedve. – De igen! Valamennyi cikket elolvastam önről és elraktam. Olvastam továbbá a tudományos kutatómunkájával kapcsolatos valamennyi írást. Ön világhírű, dr. Peterson, már hogyne lehetne a példaképem? Emlékszem egy televíziós műsorra, amikor átadták azt a kitüntetést, amellyel csak nagyon kevesen rendelkezhetnek! Mi ez, ha nem nagyság? Miért mondja, hogy nem nagy tudós?
– Valóban van néhány találmányom, de ettől még nem vagyok nagy tudós! – legyintett Bill. – Azt hiszem, ön nemcsak nagy tudós, de nagyon szerény ember is, dr. Peterson! Más talán már szóba sem állna egy ilyen magamfajta kis orvos palántával. – Ugyan, Sarah! Higgye el, csak szerencsém volt, hogy én kaptam a munkásságomért azt a kitüntetést! – Nem, Bill! Ehhez nem szerencse, hanem tudás kellett! Mégpedig nagy tudás, amellyel ön rendelkezik! Szeretnék sokat beszélgetni magával, hogy minél többet tanulhassak! Tudja, legszívesebben elutaznék oda, ahol ön dolgozik, hogy megfigyelhessem munka közben! Bill kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Nagyon kedves, Sarah, de higgye el, nem sokat tanulhatna tőlem. Ugyanolyan orvos vagyok, mint bárki más! – Nem! Ez nem igaz! Kérem, Bill! Engedje meg, hogy tanulhassak öntől. Én még olyan kezdő vagyok és amint látja, csak a hotelben dolgozhatom! – Miért? Gondolom itt is kamatoztatni tudja a tudását és azt hiszem, ennyi ember között sokféle betegséggel ismerkedhet meg. Higgye el, ilyen helyen lehet a legtöbbet tanulni. Rengeteg emberrel találkozik, akik sokféle betegséget hordoznak magukban. Vagy tévednék? – Tulajdonképpen nem téved, de nem akarok itt maradni, mert kutatóorvos szeretnék lenni. New Yorkban erre biztosan nagyobb lehetőségem lenne! – Az édesapja is orvos, ugye, azt mondta? – Az volt, de már nem él! Az édesanyám belgyógyász, a bátyám pedig neurológus. – Tőlük is tanulhat... – Nem, hisz ők nem kutatók! Nekem minden vágyam az, hogy felfedezzek valamit, ami engem is híressé tesz! Tudom, hogy ön mellett erre lenne lehetőségem! Kérem, segítsen nekem, hogy ez az álmom valóra váljon! – nézett rá könyörögve. – Jól van! Majd meggondolom! – bólintott az orvos. – Köszönöm, Bill! Hálásan köszönöm! – szorította meg Sarah a kezét és megcsókolta az arcát. Bill szíve hevesebben kezdett verni. – Ne köszönjön semmit, hisz még nem mondtam igent! – felelte és elmosolyodott. Most először. Sarah ránézett. Tetszett neki az orvos már akkor, amikor az újságokban megpillantott a fotóját. Életben pedig még sokkal vonzóbbnak találta. – De igen! Tudom, hogy segít majd nekem! Bill nem kívánt a témával tovább foglalkozni. Komoly arccal nézett a nőre. – Sarah! Szeretném haza vitetni dr. Wood holttestét. Tudom, hogy ilyenkor nehézségbe ütközik, hisz a rendőrség nyomozást indít és... – Nem! Majd én elintézem, hogy haza vihesse! Most én vagyok a hotel orvosa, s mivel a vendégünk volt dr. Wood, nekem van döntési hatásköröm. Nem fogják felboncolni, hisz nem történt semmiféle bűncselekmény. Teljesen egyértelmű, hogy szívroham végzett szegénnyel. Nem lesz akadálya, hogy haza vigye!
– Köszönöm, Sarah! Nagyon hálás vagyok, amiért segít nekem! – Nos, látja, Bill, már viszonozhatja is a segítőkészségemet! – nevetett rá pajkosan, aztán a part felé mutatott. – Hamarosan kikötünk! Egyébként dr. Wood nős volt? – kérdezte kissé elkomolyodva. – Nem! – felelte dr. Peterson és a part felé fordult. – Meddig marad nálunk? – kérdezte Sarah. – Holnap visszautazom New Yorkban. Szegény Tomot el kell temetni! – mondta. – Nem vacsorázna velem ma este? Talán egy kicsit megfeledkezhetne arról, ami a szigeten történt – nézett rá a doktornő. Bill egy kicsit meglepődött, de aztán bólintott. – Szívesen! – Akkor este nyolckor várom lent a hallban! – Rendben! – felelte Bill. A hajó kikötött, a halottat egy fekete csukott kocsiba helyezték és elszállították. – Szeretném, ha a hotelben, mielőtt felmegy a szobájába, aláírná a jegyzőkönyvet. Sajnálom, de ezt meg kell tennie! – Persze, persze! Tudom, mivel jár egy ilyen eset! – felelte Bill. A hotelben már ott várta őket a rendőrség egyik embere. Felvették a jegyzőkönyvet, aztán dr. Sarah Madison és dr. Peterson is aláírta. – Köszönöm, hogy rendelkezésemre állt, Bill! Most menjen és pihenje ki magát, gondolom, elfáradt. Nem volt kellemes ez a nap idáig! Remélem az este jobban sikerül! – Azt hiszem, nekem illik megköszönnöm, hogy ilyen gyorsan és röviden lezárta ezt a dolgot. Nem bírtam volna elviselni, hogy órákon keresztül a rendőrségen üljek és faggassanak! Remélem én is, hogy néhány boldog órát eltöltünk ma este! – köszönt el az orvos és felment a szobájába. * Bill negyvennégy éves volt, száznyolcvankét centiméter magas, a szeme kék, az arca kissé szögletes. A mosolya megnyerő, de fegyelmezett, a tartása katonás. Olyan arca volt, amely megragadja a nőket, de csak a második ránézésre, nem az elsőre. Ezt Mary mondta neki, amikor egyszer a megismerkedésükről beszélgettek. Az orvos a tükör előtt állt és a saját képmását figyelte. Mindenki azt mondja, hogy legalább tíz évet letagadhat az életkorából, de ez nem igaz. A haja már kissé mákos a halántékánál és a szeme sarkában is több apró szarkalábat fedezett fel. Igaz, hogy a bőre még feszes és a fogai is rendben vannak, de a válás nagyon megviselte. Elhanyagolta a testedzést, amelyet eddig mindig nagyon fontosnak tartott. Mary szoktatta rá, s amióta elköltözött tőle, elkerülte az edzőtermet. Most azonban elhatározta, ezután minden héten legalább egyszer ismét lejár majd. A szeme fényesen csillogott. Tudta, hogy Sarah váltotta ki belőle ezt a változást, s ettől egy kicsit meg is rémült. Nem tagadhatja, hogy nagyon tetszik neki a nő, de túlságosan fiatal hozzá. Ha csak erről az egyetlen estéről lenne szó, nem foglalkozna
vele, de New Yorkba akar menni, ahol minden nap a közelében lesz! Abba nem egyezhet bele semmiképp! Elfordult a tükörtől. Megigazította a csokornyakkendőjét, aztán pénztárcáját a zsebébe tette. Még egy pillantást vetett a tükör felé, aztán elhagyta a szobáját. Sarah lélegzetelállító volt. Haját kontyba fésülte, strassz kövekkel ékesített csattal fogta össze. Hosszú, fekete ruhát viselt, fehér kis blézert tartott a karján. A nyakában egy aranylánc csillogott, a karján ugyanolyan karkötőt viselt. Lábán aranyszínű, magas sarkú cipőt hordott. – Bill! – kiáltott fel, amint meglátta a férfit. Megindult feléje. – Nagyon jól áll önnek a szmoking! – mondta és a nyelvével csettintett. – Azt hiszem, résen kell lennem, nehogy ellopja valaki mellőlem! – mondta. – Ne túlozzon, Sarah! – csókolta meg a nő kezét. – Azt hiszem, ha itt valakinek attól kell félnie, hogy a partnerét elrabolják tőle, az én vagyok. Ön egyszerűen lenyűgöző! Nem találom a megfelelő szavakat, hogy kifejezzem, milyen szép! – Köszönöm, Bill! Nagyon igyekeztem, hogy elnyerjem a tetszését! – mondta, aztán a férfibe karolt. – Vár a taxi odakint! – Hát nem itt vacsorázunk a hotelben? – kérdezte Bill. – Nem! Egy csodálatos helyre viszem, ahol még biztosan nem járt. – Megtudhatnám, hogy hol van az a csodálatos hely? – kérdezte a férfi. – Nem! Az maradjon titok! Hamarosan megtudja! – felelte Sarah titokzatos arccal és együtt léptek ki a hotel ajtaján. A taxi vezetője azonnal indított, amint elfoglalták a helyüket. Bill biztosra vette, már be van avatva a titokba, hisz nem is kellett megmondani a címet, ahova készültek. Sarah szemei csillogtak, amint Bilire nézett. A férfi érezte, veszélyes vizeken evez. Nem biztos, hogy uralkodni tud majd az érzésein, pedig egyáltalán nem akart semmiféle kapcsolatba bonyolódni. Halkan beszélgettek. Sarah néha meg-megfogta a férfi kezét, de aztán el is engedte. Mintha csak véletlen lenne, de Bill tudta, ez nem igaz! Amikor megállt a taxi, Bill kisegítette a nőt, aztán fizetni akart, de a kocsi már el is hajtott. – Nem is kellett fizetni? – kérdezte Bill. – Már lerendeztem! – felelte nevetve Sarah. – Tudja, törzsvendég vagyok és nekem vannak kedvezményeim! – kacsintott, aztán a férfibe karolt. – Jöjjön, menjünk! Bill furcsa helyre került. Mintha nem is Floridában járna. – Hol vagyunk? – nézett a nőre. – Jól van, most már elárulom! – felelte. – A „Sötét Kontinensen!” Tampától északkeletre, ezen a 120 hektáros területen, amit az Anheuser-Busch sörmágnások hoztak létre. Itt minden valóságos. Az épületek pont olyanok, mint Dél-Marokkóban. – Tényleg nagyon valósághű! – bólogatott Bill, miközben a szemeit forgatta. Annyi érdekes dolgot látott, alig tudott betelni velük. – Jöjjön! Most elviszem egy csodálatos utazásra! – mondta Sarah és megfogta a kezét. Bill hagyta, hogy vezesse. – A Questor nevű szimulátort fogjuk kipróbálni,
mely egy különc angol professzor elgondolásán alapuló ijesztő utazásra visz a világegyetembe! – nézett rá a nő. Bill csodálatosan érezte magát. Amikor ismét a földön járt, szinte más ember lett. Sarah elrepítette egy más világba, ahol nem volt senki, csak ők ketten. Rémségeken jutottak túl, egymás kezét szorongatva. – Milyen volt? – kérdezte Sarah. – Csodálatos, de egyben félelmetes! – felelte az orvos. – Nos, az ijedelemre jól jön majd az a különleges sör, amelyet a Hospitality Hauseban kóstolhat meg! – nevetett rá a doktornő és belekarolt. Miután leültek, Bill körül nézett. Még soha ilyen helyen nem járt. Teljesen lenyűgözte a hely és a légköre. Sarah arcára tekintett és az asztalon égő gyertya fényében még szebbnek látta. Már felemelte a kezét, hogy megérintse a doktornő asztalon nyugvó hosszú ujjait, amikor a pincér letette eléjük a sört. – Kóstolja csak meg! – bíztatta Sarah és ő is felemelte a saját poharát. – Ez nagyon különleges! – bólintott elismerően Bill. Igazából soha nem szerette a sört, inkább a jó bort részesítette előnyben, de most el kellett ismernie, ehhez hasonló sört még nem ivott. – Igen! Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés rá. Különleges, mint itt minden! – mutatott körbe. – De a legkülönlegesebb ön, Sarah! – mondta Bill és el sem hitte, hogy a saját hangját hallja. – Köszönöm! – nevetett rá a nő. – Örülök, hogy különlegesnek talál, de szerintem csak a hely és a sör miatt érzi így. Holnap már biztosan másképp látná! – Nem! – rázta meg a fejét az orvos. – Biztos vagyok benne, hogy nem! – Akkor jó! – nézett rá csillogó szemmel a nő. – Parancsolnak vacsorázni? – lépett az asztalukhoz a pincér. Étlapot tartott a kezében. – Igen! – bólintott Bill. – Kérem, válasszanak nyugodtan, hamarosan visszajövök! – mondta a pincér és távozott. – Mit ajánl? – kérdezte Bill. – Mit szólna egy jó bifsztekhez? – Nem! Köszönöm, de azt nem! – rázta meg a fejét az orvos. – Akkor egy jó marhasültet ajánlok! – nézett rá Sarah. – Az már jöhet. Finom vegyes salátával! A vacsora remek volt, amikor kiléptek az éjszakába, Bill ki volt cserélve. Úgy érezte, mintha más ember lenne. Megfeledkezett Maryről, Karenről és Tomról is. Csak Sarah volt és senki más! Néhány lépés után megállt. A csillagok fényesen ragyogtak a fejük felett, a tenger hullámai ide hallatszottak. – Valami baj van? – kérdezte Sarah. – Igen! – felelte rekedten az orvos. – Mi a baj? Kérem, mondja meg, mit tegyek? – ijedt meg a doktornő.
– Csókoljon meg! – suttogta Bill és átkarolta, majd a nő ajkára hajolt. Mohón és forrón csókolta meg, érezte, hogy Sarah teste megremeg a karjaiban. – Istenem, Bill! – nézett rá, amint a férfi elengedte. – Hogy maga milyen fantasztikusan csókol! Még soha életemben nem kaptam ilyen csókot! Soha nem fogom elfelejteni! Bill rámosolygott, de nem válaszolt. Arra gondolt, talán azért érezte ilyen fantasztikusnak a nő, mert már jó ideje nem csókolt senkit. Most, amikor szája megérintette a nő ajkát, elveszítette az eszét és szinte önkívületbe került. Taxival mentek vissza a hotelbe. Bill egész úton egyetlen szót sem szólt a nőhöz. Amikor az autó elhajtott, Sarah csillogó szemébe nézett. – Köszönöm ezt a csodálatos estét, Sarah! Jó éjszakát! – csókolt kezet, aztán gyorsan bement, magára hagyta a döbbent nőt. – Jó éjt, Bill! – suttogta csalódottan, aztán ő is a szobájába sietett. Nem értette, miért hagyta ott olyan hirtelen a férfi. Arra számított, hogy együtt töltik az éjszakát és akkor mindent részletesen megbeszélnek a new yorki utazásával kapcsolatban. Így azonban semmit nem beszéltek meg. Nem baj, majd reggel! – gondolta kissé bosszúsan. * Reggel Bill a csomagjaival együtt a hallban várakozott, amikor Sarah megjelent. – Jó reggelt! – lépett az orvos mellé. – Jól aludt? – kérdezte nem titkolt éllel a hangjában. – Jó reggelt, Sarah! Köszönöm, igen! – felelte, de nem nézett a nő arcába. – Mindent elintéztem! Dr. Wood holttestét a repülőtérre viszik és felteszik arra a járatra, amellyel ön utazik. Nem kell tennie semmit! – mondta a doktornő. – Nagyon köszönöm, Sarah! Igazán sokat tett értem! – fogta meg a nő kezét és megcsókolta. – Szívesen tettem, hisz hamarosan együtt fogunk dolgozni! Ugye, remélhetem? – kérdezte a nő. – Sajnálom, de nem, Sarah! – nézett rá Bill. – Tessék? – vonta össze a szemöldökét a doktornő. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte. – Azt, hogy nem fogunk együtt dolgozni! Ön nem jöhet New Yorkba! – Nem? És miért nem? Talán ön megtiltja, hogy New Yorkban éljek? – nézett rá a nő kissé dühös tekintettel. – Természetesen nem tilthatom meg, de azt igen, hogy ott dolgozzon, ahol én! – De miért? Az ég szerelmére, elárulná, hogy mit vétettem, amiért így bánik velem? – kérdezte majdnem sírva Sarah. – Semmit nem vétett, kedvesem! – felelte Bill. – Akkor miért nem dolgozhatunk együtt? – szipogott a nő. A szeméből kigördült egy könnycsepp. – Sarah! Értse meg, nem lehet!
– Bill! Miért nem akarja, hogy együtt dolgozzunk? Kérem, árulja el, miért ellenzi ennyire? – Sajnálom, de nem akarok magyarázkodni, Sarah! Egyszerűen nem akarom, hogy mellettem dolgozzon, mert nem lehet! Ennél többet nem mondhatok! Sarah elsápadt. – Nem értem magát, Bill! – mondta. – Ön olyan kedves és szeretetre méltó ember. Nem hiszem, hogy tényleg ilyen... ilyen elutasító és hideg. Kérem, magyarázza meg, hogy megértsem! – Sajnálom, de nem magyarázhatom el, mert nincs rá időm! Hamarosan indul a gépem! Még egyszer mindent nagyon köszönök, Sarah! – mondta és elfordult a nőtől. Intett a boynak, aki felemelte a csomagját és távozott. – Te csak hiszed, dr. Peterson, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! – nézett utána Sarah. – Még nem ismersz, de nagyon remélem, hogy meg fogsz! – suttogta ökölbe szorított kézzel, aztán gyorsan ő is elhagyta a hotelt. * Dr. Peterson nagyon rosszul érezte magát, amikor New Yorkban landolt a gépe a repülőtéren. Egész úton szóval tartotta egy idősebb asszony, akit először a pokolba kívánt, de aztán rájött, inkább hálásnak kell lennie, amiért elterelte a figyelmét mindarról, ami nyomasztja. Tom holttestét egyenesen a kórházba szállították, neki nem kellett elkísérnie, ezért fogott egy taxit és hazavitette magát. Gondolta otthonról betelefonál a főnökének. Karen nem volt otthon. A lakás üres volt és lehangoló. Amerre nézett, még mindig mindenütt Maryt látta. Azt hitte, talán ha a nyaralásból visszatér, könnyebb lesz, de nem! Még sokkal rosszabb! Na persze! – gondolta kesernyés mosollyal, nem három hétig nyaralt, mint eltervezte, hanem három napig. És ez nagy különbség! Lerogyott az egyik fotelbe és lehunyta a szemét. Sarah szép arca villant fel előtte. Rögtön kinyitotta és felugrott. – Nem! Nem engedem, hogy belefészkelje magát az agyamba! – kiáltott fel és az ablakhoz lépett. Minden idegszálával azon igyekezett, hogy a doktornő iránt fellobbant vágyát féken tartsa és mielőbb elfelejtse. Nem engedheti meg magának, hogy beleszeressen! Most, hogy Tom nincs többé, talán még van esélye, hogy Mary visszatérjen hozzá! De valóban ezt akarja? – gondolkozott el rajta, ám nem tudott rá felelni. Gondolatai ismét Sarah felé szálltak. Biztos volt benne, hogy a doktornő még felbukkan az életében. Mit fog akkor mondani neki, hogy megértse, mi az, ami elválasztja őket? – tette fel a kérdést, aztán hamarosan meg is találta rá a megfelelő választ: a korkülönbség! A doktornő majdnem a lánya lehetne, ezt meg kell értenie. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy Mary vissza fog jönni és azt nem tagadhatja, hogy Sarah nagyon is tetszik neki. Nagy hatással volt rá, de nem akar több csalódást! Márpedig, ha mégis összejönnének, nyilvánvaló, hogy egy ilyen fiatal nő hamar ráunna a korosodó férfire. Az eszére kell hallgatnia, nem a szívére és nemcsak saját maga, hanem a nő miatt is. Neki is jobb lesz, ha elfelejti és egy magához illő férfit keres. Természetesen nagyon fájdalmas volt
úgy viselkednie vele, de muszáj volt. Különben nem tudott volna ellenállni és biztos, hogy az ágyban kötöttek volna ki! Tom jutott az eszébe. Nem ismerte a férfit igazán, pedig elég sok időt töltöttek egymás társaságában a kórházban. Arra gondolt, hogy mennyire félre ismerte. Vajon mikor kezdődhetett Mary és közte ez a szerelmi idill? Vajon miért nem vette észre rögtön az első percben? Mégsem lehetett olyan mulya ez a dr. Wood! Vagy talán csak jó színészi tehetséggel áldotta meg a sors? – gondolta és elhúzta a száját. Megpróbálta rekonstruálni a helyzetet, mindazt újból átgondolta, ami az öbölben történt. Semmi kétség, isten az ő pártjára állt és lesújtott a bűnösre! – villant át az agyán. Szörnyű dolgot tett vele: elvette a feleségét, tönkre tette az életét! Minden jóérzésű ember arra gondolna, hogy megérdemelte a halált! Kulcs zörgött a zárban, de ő nem hallotta. Olyan mélyen merült el a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy nyílik az ajtó. – Apa! Hogy kerülsz te haza? – futott oda hozzá Karen. – Csak nem vagy beteg? Mi történt, hogy már visszajöttél? – záporoztak a kérdései. Az arca elsápadt, amint az apjára nézett. – Kicsim! – ölelte át a férfi. – Végre valami jó is történik velem! – csókolta meg a lánya arcát. – Tehát történt valami rossz Floridában? – kérdezte Karen. – Igen, kedvesem! Történt! – Mondd már el, kérlek! Olyan izgatott vagyok! – fogta meg a kezét a lány és a kanapéhoz vezette. Leült és lehúzta az apját is maga mellé. Érdeklődő tekintettel nézett rá. – Tommal történt valami... – kezdte Bill. – Dr. Wooddal? – nézett rá Karen. – De mi? – Meghalt! – felelte a férfi. – Meghalt? – ugrott fel a lány. – Hogyhogy meghalt? – kérdezte és a hangja megremegett. Az arca még sápadtabb lett. – Szívroham ölte meg. Nem tudom, hogy történt, Karen! Senki nem tudja! – tárta szét a karját Bill. – Ezt meg hogy érted? Nem voltál vele, amikor rosszul lett? – Tulajdonképpen együtt voltunk, de mégsem! – válaszolta és lehajtotta a fejét. – Apa! Az ég szerelmére, beszélj már világosan! Semmit sem értek! Mi történt dr. Wooddal valójában? – kérdezte. – Mondtam már, nem tudom! Egy öbölben horgonyoztunk és ott vertük fel a sátrat a parton. Kifogtuk a halakat, aztán megsütöttük és megettük. – És? Mi történt a vacsora után? – kérdezte egyre izgatottabban a lány. – Beszélgettünk, aztán egyszerre csak ideges lett. – Ideges? Mitől? – Szakmai dolgok miatt, de erről most nem szeretnék beszélni, Karen! Talán nem is olyan fontos! – mondta és az ablakhoz lépve, kifelé nézett. – Apa! Ne mondd el, ha nem akarod, hogy mitől lett ideges, csak azt, hogy mi történt? – érintette meg a vállát Karen.
– Ő lerohant a vízpartra, én pedig a sátorba mentem és megittam egy üveg bort. Lefeküdtem és azonnal elaludtam. Reggel, amikor felébredtem, Tom nem feküdt a hálózsákjában. Arra gondoltam, talán elvitte a hajónkat és magamra hagyott, ezért felugrottam és kifelé igyekeztem. A sátor nyílásában elernyedt testében megbotlottam és elestem. Akkor már halott volt. Minden jel szerint szívrohama volt. – És most hol van? – A Centralban! Hazahoztam azzal a géppel, amelyikkel én is jöttem – felelte. – Talán nagyon felizgatta magát valami miatt! – Nem tudom, de lehet! Sokat beszélgettünk, megtudtam róla, hogy nagyon lelkizős típus. Talán valami problémája volt, amit nem tudott feldolgozni – nézett a lányára Bill. – Akkor tényleg a szíve mondta fel a szolgálatot! – Igen, nagyon úgy tűnik! Szerencsétlen Tom, nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó vakációja! Megszólalt a telefon. Karen felállt és felemelte a kagylót. – Apa! Téged keresnek! – nyújtotta oda a telefont az apjának. – Dr. Peterson! – szólt bele kissé rekedt hangon. – Jó napot, dr. Peterson! Itt Katy Norris beszél! Dr. Cullen megbízásából keresem. Arra kéri, azonnal fáradjon be, beszélni akar önnel! – Igen, Katy! Mindjárt indulok! Már én is jelentkezni akartam, de most értem haza, csak Karent üdvözöltem! – mondta. Tudta, hogy nem igaz, hisz már egy ideje haza ért, de a gondolatai máshol jártak, meg is feledkezett a telefonról. – Köszönöm, dr. Peterson! – köszönt el a nő. – Menned kell? – kérdezte Karen. – Igen! A kórházból kerestek, gondolom Tom miatt akar beszélni velem Cullen. Legalább szétnézek a kórházban! – mondta. – Remélem, nem akarsz munkába állni apa? Hisz csak most érkeztél! Szükséged van a pihenésre, mert Floridában nem igazán jött össze! – nézett rá a lány. – Még nem tudom, hogy mit teszek, kicsim! – felelte Bill, de nem nézett a lányára. A fürdőszobába ment és gyorsan lezuhanyozott, majd átöltözött. – Apa! Készítettem egy kis harapni valót! – kiáltott ki a konyhából Karen. – Mindjárt viszem! – Ne! Nem kérek semmit, drágám! Köszönöm, aranyos vagy, de már mennem kell! Majd eszem bent a kórházban valamit! – Mikor jössz haza? – kérdezte a lány. – Nem tudom, de igyekszem! – csókolta homlokon az apja, aztán távozott. Karen az ablakhoz lépett. Figyelte, amint az apja kocsijával kigurul a kapun. Az foglalkoztatta, hogy vajon mi történhetett dr. Wooddal és miért éppen vele utazott Floridába? *
Dr. Peterson végigment a kórház folyosóján. Most olyan idegennek érezte a környezetet, pedig csak pár napot volt távol. Ideges remegés futott végig rajta. Bosszantotta, hogy nem tudta mi okozza. – Dr. Peterson! – kiáltott utána dr. Barth, aki csak néhány hete lépett be a kórházba. – Mi történt, hogy megszakította a szabadságát? – kérdezte. Kézfogásra nyújtotta a kezét. – Jó napot, dr. Barth! – fogadta el a kezét és kissé megszorította. – Egy sajnálatos eset miatt kellett megszakítanom a szabadságomat. Dr. Wood sajnos meghalt! – mondta. Tudta, hogy nem árult el titkot, biztos volt benne, már az egész kórház tudja. – Micsoda?? – nézett rá őszinte meglepetéssel a férfi. – Dr. Wood meghalt? – kérdezte. – Igen! Nem hallotta még? – Nem! – rázta meg a fejét. – Csak néhány perce érkeztem. A feleségem most szült és megvártam, amíg túl lesz rajta! – mondta. – És gratulálhatok? – nézett rá Bill. – Igen! Egy három kilós kislány boldog édesapja áll ön előtt, kedves kolléga! – felelte mosolyogva, csillogó szemmel. – Sok boldogságot kívánok hozzá! – mondta Bill. – Köszönöm! Már évek óta próbálkoztunk, de csak most sikerült. Végre! El sem tudom mondani, milyen öröm ez nekem és a feleségemnek! Nem vagyunk már húsz évesek, ha most nem jött volna össze, talán soha! – Örülök, hogy sikerült! Én is tudom, mit jelent egy gyermek! Nekem is van egy lányom, igaz hogy már nem kislány, de pontosan emlékszem, mit éreztem, amikor a világra jött! Dr. Barth arcán elhalt a mosoly, komollyá változott. – Szóval dr. Wood meghalt – állapította meg szomorúan. – Pedig olyan rendes ember volt. Mi történt vele? – kérdezte. – Szívrohamot kapott és végzett vele! – mondta kissé idegesen. – Most bocsásson meg, de dr. Cullen vár rám! – Viszlát, dr. Peterson! – intett a kezével az orvos és tovább ment. Bill arra gondolt, milyen boldog! Épp olyan, mint ő volt akkor, amikor Karen megszületett. Az egész világot magához tudta volna ölelni! Most pedig minden olyan valószínűtlennek, olyan távolinak tűnik! Igaz, hogy már nagyon régen volt! – sóhajtott egy mélyet. Megállt a folyosón egy ajtó előtt és kopogott. – Szabad! – hallotta meg Katy Norris hangját. – Jó napot, Miss. Norris! – lépett be. – Jó napot, dr. Peterson! Kérem, fáradjon be, dr. Cullen már várja! – mondta mosolyogva. Bill kopogott, aztán belépett a párnázott ajtón. – Bill! Köszönöm, hogy ilyen hamar bejött! – állt fel az idős férfi és a kezét nyújtotta. – Sajnálom, hogy meg kellett szakítania a szabadságát, de természetesen
nem kell bejönnie dolgozni. Maradjon csak amíg le nem jár a szabadsága! – mondta és barátságosan megveregette a férfi vállát. – Kérem, foglaljon helyet! – Köszönöm, dr. Cullen! – ült le Bill a hosszú tárgyalóasztal melletti székre. – Szörnyű, ami dr. Wooddal történt! – vette le a szemüvegét dr. Cullen. Megtörölte vizenyőskék szemét, aztán visszatette az orrára. – Igen, az! – bólintott Bill. – Elmondaná, hogy mi történt vele? – nézett rá tiszta tekintettel. Bill mindent elmondott, ami történt. Csak arról hallgatott, hogy miről beszélgettek. Nem avathatja be a főnökét, hisz az kész öngyilkosság lenne! – Szóval elképzelése sincs, hogy mi történt vele? – kérdezte. – Nincs, dr. Cullen! Bárcsak magyarázatot találnék rá! Teljesen értetlenül álltam és állok az eset előtt, de azt hiszem, a mai világban egy szívroham bárhol elérhet bárkit!– mondta. – Igen, ez igaz! Épp most történik a boncolás. Hamarosan megkapom a jegyzőkönyvet! – dőlt hátra a székén. Hosszasan nézett Bill arcára. – Boncolás? Miért kell boncolni? Teljesen egyértelmű, hogy szívrohama volt! – mondta kissé meglepődve. – Tudja mi a szokás nálunk! És a rendőrség is ragaszkodik a boncoláshoz. Ha nem a mi boncnokunk, akkor az ő igazságügyi orvos szakértője tenné meg. Bill testén ideges remegés futott végig. – Látom, hogy önt is nagyon megviselte, ugye, Bill? – kérdezte. – Igen! Nagyon! – felelte. – Magamat okolom a történtekért! – mondta. – Miért? – Ha nem iszom annyit, akkor nem alszom el és talán segíthettem volna rajta! – Nézze, kolléga! Utólag mindig okos az ember! Ha ezt nem tettem volna, vagy ha arra jobban figyeltem volna...! Higgye el, ennek így kellett lennie! Ne vádolja magát, ön egyáltalán nem hibás! És nem hiszem, hogy segíthetett volna. Távol voltak a hoteltől egy kis szigeten, ahonnan időbe tellett volna visszatérni a szállodába. – Igen, ez igaz! – bólintott Bill. Kopogtak az ajtón. – A boncnok küldte, dr. Cullen! – lépett az asztalhoz Katy és letette a jegyzőkönyvet a főnöke elé. – Nos, már itt is van! – emelte fel a férfi és hátrasimította hófehér haját, amelynek minden szála mindig a megfelelő helyen volt. A férfiról lesírt, milyen fontos neki a külseje. Bill idegesen ült feljebb a széken. A szíve kissé szaporábban vert, alig várta, hogy megtudja, mi történt Tommal. A főnöke beleolvasott a jegyzőkönyvbe, aztán letette az asztalra. Kissé sápadtabb lett, amikor a kollégájára nézett. – Mi történt vele? – kérdezte Bill izgatottan. – Nos, tessék, olvassa el! – nyújtotta oda a jegyzőkönyvet. Dr. Peterson elolvasta, aztán remegő kézzel tette le az asztalra. – Ezt én nem értem! Nem lehet, hogy mérgezés okozta a halálát. Talán valamit tévedés lehet a dologban! – mondta.
– Nem hiszem, a boncnok véleménye egyértelmű, Bill. Ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna szívrohama is. Lehet, hogy épp ez a méreg okozta! – mondta dr. Cullen. – Nos, a jegyzőkönyv szerint valóban mérgezés okozta Tom halálát, de hogy kerülhetett méreg a szervezetébe? Én is ott voltam, nekem miért nem esett bajom? – kérdezte. – Nem tudom, kolléga! – rázta meg a fejét dr. Cullen. – Mint ahogy ön sem tudja, mi történt azután, miután ön a sátrában elaludt. – Ez igaz! – felelte Bill kedvetlenül. – A rendőrség biztosan nyomozni fog ez ügyben. Készüljön fel rá, hogy önt is kihallgatják! – mondta. – Igen, tisztában vagyok vele! – felelte Bill. – Most sajnálom csak igazán, hogy megittam azt az üveg bort! – mondta keserűen. – Ennek már nincs jelentősége, Bill. Jobb lesz, ha haza megy és kipiheni magát. Dr. Woodon már sem ön, sem más nem tud segíteni! Bill, miután kijött dr. Cullen szobájából, az alagsorba igyekezett. Beszélni akart a boncnokkal. Tudnia kell, miféle mérgezésről van szó. Dr. Flory épp kilépett az ajtón, majdnem beleütközött Bill-be. – Dr. Flory! Épp önt keresem! – mondta. – Ha két perccel később jön, már nem talál itt, kolléga! – mondta a férfi morcosan. – Jöjjön, menjünk vissza az irodámba! – Nem, nem! Jó lesz itt a folyosón is. Nem tartom fel sokáig. – Rendben! Akkor üljünk le! – lépett a folyosón lévő széksor mellé. – Kissé zsúfolt napom volt. Dr. Wood nem volt beiktatva! Szegény Tom! Ő volt az egyedüli igaz barátom! – Épp róla szeretnék kérdezni! – ült le mellé Bill. – Hát csak tegye fel a kérdéseit! – dőlt hátra a boncnok. Tényleg látszott rajta, hogy mennyire fáradt. – Mint tudja, együtt utaztunk el Floridába! – Igen! Igen, hallottam! – nézett rá szúrós tekintettel dr. Flory. – Kicsit furcsának találom, hogy épp vele utazott el! – mondta, de már meg is bánta, hogy ez a mondat kicsúszott a száján. – Miért találja furcsának? – kérdezte Bill. – Nos... szóval, azt hittem, nincsenek jóban, mióta... tudja, kolléga! – Nem! Nem tudom, mire gondol! – nézett rá Bill. Kíváncsi volt, mire akar kilyukadni a boncnok. Dr. Flory arca egy árnyalattal sápadtabb lett. Lehet, hogy Dr. Peterson semmit nem sejt abból, ami Tom és a felesége között történt? – villant át az agyán. – Csak arra gondoltam, hogy nem is voltak igazán barátok! – nyögte ki zavartan. – Nem hiszem, hogy erre gondolt, dr. Flory! – mondta Bill. – Miért nem őszinte hozzám? – kérdezte. – Rendben van! Tom a legjobb barátom volt és nagyon sajnálom, hogy így végezte. Kérem, árulja el nekem, miért éppen őt vitte magával, hisz nagyon jól tudta, hogy
Tom miatt ment tönkre a házassága! Kicsit furcsának találom, hogy mindezek ellenére ön mégis vele ment Floridába! Azt hiszem a kórházban senki nem tudott erről a viszonyról. Én igen, mert mint mondtam, Tom a legjobb barátom volt. Engem beavatott a titkaiba. Abban is biztos vagyok, hogy ön is tudta, s nem véletlenül hívta magával... – Téved, Dr. Flory. Semmiről nem tudtam. A feleségem és én mielőtt elváltunk, megállapodtunk, hogy békésen, normális emberhez méltóan válunk el és nem feszegetjük az okát, hisz van egy lányunk, aki mindkettőnket egyformán szeret. Nem váltunk el haraggal, ma is jóban vagyunk. – Nos, minden esetre, nekem most is kicsit furcsa, hogy épp Tommal utazott el, dr. Peterson! Azt sem igazán értem, hogy ő miért tartott önnel! – mondta a boncnok. – Miért? Nem voltunk haragban, s majdnem barátok lettünk! – felelte. – Dr. Wood azonban nem tért vissza sem barátként, sem kollégaként! – nézett rá a boncnok. – Ezt meg hogy érti? – kapta fel a fejét dr. Peterson. – Csak nem arra céloz, hogy valami közöm van a halálához? – ugrott fel. – Nézze, dr. Peterson! Nem vagyok látnok, sem nyomozó. Nem az én feladatom megállapítani, hogy dr. Wood hogyan halt meg, azt majd megteszi a rendőrség. Azt azonban nem tagadhatom, hogy a boncolás során tapasztaltak alapján felvetődik bennem a gyanú, hogy Tom nem természetes halállal halt meg! Mérget találtam a vérében, mint már ön is bizonyára tudja. És ön volt vele, senki más! A floridai halottkém jelentése szerint csak ketten voltak azon a kis szigeten. Mit gondol, a rendőrség nem fogja feltenni ugyanezt a kérdést? – kérdezte, de nem várt rá választ. – Jól tudja, hogy meglehetősen nehéz helyzetbe került. – Igen, tudom, de biztosíthatom, semmi közöm a halálához! – Ezt ne nekem bizonygassa, hanem a rendőrségnek! Hogy nekem mi a véleményem, az maradjon az én titkom! – mondta kissé nyersen. – Sajnálom Tomot, higgye el! Engem is nagyon megrendített a halála, gondolom önnek, a barátjának még inkább fájdalmas, de nincs lelkiismeret furdalásom, mert nem követtem el semmit. – Remélem, ezt be is tudja majd bizonyítani! – mondta, aztán kissé megenyhült az arcvonása. – De tegye fel a kérdéseit, szeretnék mielőbb haza menni és pihenni. Reggel ismét dolgoznom kell! – Azt hiszem, már nincs mit kérdeznem öntől! – mondta Bill. – Miért? Még nem is kérdezett semmit! Szívesen válaszolok, ha tudok! – mondta nem kis éllel a hangjában. – Felesleges lenne bármit kérdeznem. Ön meg van győződve róla, hogy én öltem meg Tomot, pedig ez nem igaz! Lehet, hogy meg lett volna az okom rá, hogy megtegyem, de nem tettem! Amikor megkértem, hogy utazzon el velem, nem is sejtettem, hogy soha többé nem tér vissza. Engem is nagyon megviselt az eset, s ne higgye, hogy nem jutott eszembe, talán engem gyanúsítanak majd, de miután megvizsgáltam és rájöttem, szívroham végzett vele, megnyugodtam. Őszintén
mondom, elképzelésem sincs, hogy jutott méreg a szervezetébe! Nagyon megdöbbentem, amikor elolvastam a jegyzőkönyvét! Dr. Flory az arcába nézett. Bill olyan őszintének tűnt, hogy ebben a pillanatban majdnem hitt neki. – Nos, remélem, a rendőrség hisz majd önnek, és talán sikerül kideríteni, hogy mi is történt szegény barátommal azon a szigeten! Ha nincs több kérdése, akkor megyek! – mondta és gyorsan távozott. Bill vegyes érzésekkel nézett utána. Néhány percig még maradt, aztán ő is elindult. Beült a kocsijába és beindította a motort. Egész úton hazáig azon töprengett, hogy vajon mit írhatott a jelentésében dr. Sarah Madison. Talán ő javasolta a boncolást? Lehet, hogy ártani akar neki, amiért nem teljesítette a kérését? Ettől egy kissé megemelkedett a gyomra. Tovább gondolkozott, aztán rájött, ha csak egy apró kis momentum is ellene szólt volna, az ottani nyomozó nem engedte volna el olyan könnyen. Nem! Sarah-nak ehhez semmi köze! Lehet, hogy dr. Flory semmiféle mérget nem talált Tom vérében, csak be akarta mártani? Tom jó barátja volt és mivel tudta, hogy Mary miatta hagyta el őt, biztosra veszi, hogy csakis ő ölhette meg. Nem is tagadta, hogy ez a véleménye. Lehet, hogy éppen ő adott be neki mérget, hogy gyanúba keverhesse! Beállt a garázsba, aztán bement a házba. Karen szobájának ajtaja nyitva volt. Benézett, de mivel a lány tanult, tovább ment. A hálószobába érve ledobálta magáról a ruháit és a fürdőszobába ment. Beállt a tus alá és megengedte a vizet. Beszappanozta a testét, aztán hagyta, hogy perceken keresztül folyjon rá a víz. Közben forgott az agya. Egyfolytában a haláleset járt a fejében. Nem tudott szabadulni tőle. Mi van, ha a rendőrség nem hisz neki? – tette fel magának a kérdést. Ettől ideges lett, de aztán lassan megnyugodott. Azt, hogy megmérgezte Tomot, be kellene bizonyítaniuk! Erre semmiféle lehetőségük nincs, mint arra sem, hogy nem ő tette! Nincs miért idegeskednie! Amikor megtörölközött, magára húzta a pizsama nadrágját és befeküdt az ágyba. Olyan fáradt volt, hogy szinte azonnal elaludt. Átaludta a vacsorát, még arra sem ébredt fel, amikor Karen benézett hozzá. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a napsugár az arcát cirógatta. – Csak nem reggel van? – ült fel és kábultan nézett szét. – Ha ez igaz, akkor nagyon sokat aludtam! – lépett le az ágyról és kitárta az ablakot. Mélyet szippantott a langyos levegőből, aztán gyorsan megmosakodott és felöltözött. – Jó reggelt, kicsim! – lépett a lányához, aki már majdnem végzett a reggelivel. – Jó reggelt, apa! Azt hittem, ma sem akarsz felkelni! – mondta mosolyogva. – Benéztem hozzád tegnap este, de úgy aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni. – Egész éjjel nem ébredtem fel, csak reggel. Nagyon elfáradtam. Kimerítő volt az elmúlt néhány nap! – nézett a lányára. – Anya telefonált! – mondta Karen. – Mikor? – Tegnap este! – felelte a lány. – És mi van vele? Jól van? – kérdezte és hozzá kezdett a falatozáshoz.
– Nem, apa! Nincs jól! – Karen hangja furcsa volt. – Talán beteg? – tette le az apja a villát. – Igen! Lelkileg! – Tehát már hallott Tom haláláról? – nézett rá Bill. – Igen! Valakitől tudomást szerzett róla! – Karen! – állt fel az apja az asztaltól. – Szeretnék kérdezni tőled valamit! – Csak kérdezz! – nézett rá a lány. – Te tudtad, hogy mi van anyád és Tom között? A lány lesütötte a szemét. A körmével a szalvétát kaparászta. – Kérdeztelek, Karen! – emelte fel kissé a hangját a férfi. – Igen! Tudtam. Anya elmondta, mielőtt elváltatok! – felelte. Bill lerogyott a székre. – Tehát te tudtad, de nekem nem szóltál róla! – mondta keserűen. – Apa! – szólalt meg egy idő után Karen. – Tudom, hogy most magadban gyűlölsz, meg is értem, de anya arra kért, ne szóljak neked róla. Megígérte, mielőtt elköltözik, mindent elmond neked. Én azt hittem, tudod. Egy kicsit meg is lepődtem, amikor bejelentetted, dr. Wood megy veled helyettem Floridába. – De még akkor sem szóltál! – Hát nem érted, azt hittem, anya elmondta! És egyébként azt gondoltam, talán meg akarjátok beszélni az egész dolgot, hisz mindketten értelmes, intelligens emberek vagytok! Biztos voltam benne, azért kérted meg, hogy menjen veled, de most, hogy meghalt, nem is tudom, mit higgyek... Bill felkapta a fejét. – És most azt hiszed, megbosszultam! Hogy én öltem meg, igaz? – kiáltott rá magából kikelve. – Nem! Nem, apa! Én nem gondolok semmit! – állt fel Karen. – Soha nem feltételezném rólad, hogy képes lennél megölni valakit, hisz orvos vagy! Természetesen még ha csináltál volna valamit vele, akkor sem ítélnélek el, mert megértelek! Sajnálom, hogy nem szóltam neked, de ha tudom, hogy anya nem mondja el, esküszöm én megtettem volna! Ezért anyához még lesz egy-két keresetlen szavam! – Nem, Karen! Neked ehhez semmi közöd! Az édesanyádnak tisztelettel és szeretettel tartozol, nincs jogod felelősségre vonni! Ezt majd mi ketten elrendezzük! – Akkor nem haragszol rám? – kérdezte a lány. – Nem, kicsim! Te semmiről nem tehetsz! Gyere, hadd öleljelek meg! – tárta ki a karját. Karen odasimult az apjához és lehunyta a szemét. Pilláin egy hatalmas könnycsepp csillant. Annyira sajnálta az apját! Amióta ketten élnek, rájött, milyen jó ember. Annyit törődik vele és az anyjáról is szépen beszél, pedig milyen csúnyán elbánt vele. – Most megyek és megpróbálok tanulni! – bontakozott ki a férfi öleléséből. Megcsókolta az arcát, aztán felment az emeletre a szobájába. Dr. Peterson az ablakhoz lépett. A nap hétágra sütött, csodálatos idő volt, de neki nem volt kedve semmihez. Folyton Tom halála körül járt az agya. Képtelen volt túltenni magát rajta. Lehet, hogy mégsem kellett volna megkérnie, hogy kísérje el
Floridába, de a féltékenység gyötrő kín. Tudni akarta, mi az igazság! Tom szájából akarta hallani és amikor meghallotta, majdnem belehalt! Az igaz, hogy senki nem volt rajtuk kívül a kis szigeten, sem pedig az öböl környékén. Vagy mégis? Ha ezt be tudná bizonyítani! Ekkor jutott eszébe Sarah! Igen! Talán ha a nő mellé állna és azt vallaná, hogy véletlenül tudott arról, hogy valaki abban az időben a szigeten tartózkodott. Akkor mindjárt lenne alibije! És ez nem is hihetetlen dolog! Amíg ő aludt, bárki kiköthetett a közelükben és megmérgezhette. Mielőbb beszélnie kell Sarah-val, bár azok után, ahogy bánt vele, nem csodálkozna, ha megtagadná ezt a segítséget. A gondolatok kavarogtak a fejében. – Apa! Nem hallod, hogy csengetnek? – kiáltott le Karen az emeletről. – Megyek és nyitom az ajtót, kicsim! Te csak tanulj! Kicsit elszunyókáltam! – füllentette, aztán kiment az előszobába. Kinyitotta az ajtót, s egy fiatal férfit látott maga előtt. – Jó napot, dr. Peterson! A nevem Mark Swan felügyelő. Beszélhetnék önnel? – kérdezte. – Igen, hogyne! Kérem, fáradjon beljebb! – nyitotta ki jobban az ajtót. A férfi beljebb jött és szétnézett. – Kérem, foglaljon helyet! – mondta Bill, miután bevezette a nappaliba. Ő is leült. – Gondolom, tudja, miért kerestem fel? – nézett rá a felügyelő. – Igen! Sejtem! – bólintott az orvos. – Dr. Wood halála miatt. – Úgy van! Szeretném, ha mindent elmondana részletesen, ami Floridában történt. – Szívesen! – válaszolta Bill és mindenről beszámolt. Természetesen arról, hogy Tommal miről beszéltek, arról hallgatott. – Tehát nem panaszkodott a kollégája, hogy rosszul érezné magát? – kérdezte a felügyelő, miután Bill elhallgatott. – Nem! Beszélt nekem arról, hogy nagyon lelkiző típus és sokat töpreng és tépelődik egy-egy problémán. Talán volt valami, ami bántotta, de nekem nem beszélt róla. Ez izgathatta fel annyira, hogy végül szívrohamot kapott. – Dr. Peterson! Talán már tudja, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint nem szívroham végzett a kollégájával, hanem mérgezésben halt meg! – nézett rá a férfi. – Igen! Dr. Cullen megmutatta a jegyzőkönyvet. Megmondom őszintén, elképzelésem sincs, hogy kerülhetett a szervezetébe méreg. Sajnos, én egy kicsit többet ittam a kelleténél és magára hagytam. Talán ha nem teszem, még most is élne! – Mire gondol? – nézett rá Mr. Swan. – Ha nem iszom le magam és együtt maradunk, akkor megakadályozhattam volna ezt a tragédiát. Bizonyos mértékig magamat vádolom a haláláért! – Nos, egy kissé bonyolultabb ennél a helyzet, dr. Peterson! – nézett rá a férfi. – Hogy érti ezt, felügyelő úr? – kérdezte Bill. – Az, hogy önök ketten voltak az öbölben, s reggelre a kollégáját holtan találja, akiről kiderül, hogy megmérgezték, kicsit elgondolkoztató. – Mire akar ezzel célozni, uram? – emelte fel kissé a hangját az orvos. – Csak nem hiszi, hogy én adtam neki mérget? – kérdezte egyre idegesebben. – Sajnálom, de nem tehetek másként, dr. Peterson. Ön volt vele, senki más!
– Ez nem olyan biztos! Mi van, ha addig, amíg én a sátorban aludtam, valaki, vagy valakik kikötöttek az öbölben és megmérgezték? Ezt sem lehet kizárni! – Nézze, doktor úr! – nyújtotta ki a lábát a felügyelő. – Ma már nem lehet bizonyítani, hogy bárki is járt volna azon az éjszakán a kis szigeten, hisz Florida azon részén több órán keresztül szakadt az eső. Ha volt is valami nyom, azt elmosta. Az ottani kollégák megerősítették, hogy amikor önök kikötöttek a szigeten, ott senki más nem volt! – És akkor minden el van intézve? Ráfogjuk arra, aki vele volt azon az átkozott éjszakán? – kérdezte dühösen Bill. – Azt hogy bizonyítja, felügyelő úr, hogy én mérgeztem meg? Azért, mert együtt voltunk, nem jelenti azt, hogy meggyilkoltam! – Milyen volt a kapcsolata dr. Wooddal? – nézett rá a felügyelő. – Jó. Határozottan jó, kollegális. Nem voltunk barátok, de én azzal a szándékkal hívtam meg őt, hogy azokká váljunk! Sajnálom, hogy másként alakult. Karen az emeleten állt, amikor az apja beengedte a férfit. Kíváncsi volt rá, ki érkezett, aki így kihozta az apját a sodrából. Lefelé indult a lépcsőn. Nem értette, hogy miről beszéltek, csak az apja ideges, haragos hangját hallotta, s ez nyugtalansággal töltötte el. – Valami baj van, apa? – lépett be a nappaliba. – Nem! Nincs semmi, kedvesem! – mondta az apja zavartan. – Elnézést, kisasszony, hogy betörtem önökhöz, de kénytelen voltam az édesapjával beszélni néhány fontos dologról. Örülök, hogy megismerhetem! Mark Swan felügyelő! – csókolt a lánynak kezet. – Karen Peterson! – hebegte égő arccal. A férfi tekintete ugyanis perzselő volt és a kézcsók is zavarba ejtette. Még soha életében nem csókoltak neki kezet. Ez ma már nem divat, csak a régi filmekben látta. – Azt hiszem, csak zavarnék! Jobb, ha visszamegyek a szobámba! – indult kifelé, de a felügyelő elkapta a karját. – Ne! Maradjon, kérem! Talán az édesapjának nem lesz ellene kifogása, ha felteszek önnek is néhány kérdést. – Azt hiszem, erre semmi szükség! – mondta dühösen Bill. – A lányomat hagyjuk ki ebből, felügyelő úr! – Miért? Miről van szó? – kérdezte a lány és az apjára nézett. – Szívesen válaszolok, ha a felügyelő akarja! – mondta. – Nagyon hálás lennék! – mosolygott rá a férfi. Hófehér fogai elővillantak a szájából. Igazán vonzó egyéniség volt. Karen szíve nagyot dobbant. Még nem volt szerelmes, a legfontosabbnak a tanulmányait tartotta, na meg a fiúk sem versengtek érte. Tudta magáról, hogy nem szép, emiatt eleget búslakodott is, de a férfi tekintete arról tanúskodott, hogy nagyon is tetszik neki. Ez pedig kölcsönös volt. Az első pillanatban, amint meglátta a férfit, valami különlegeset érzett. Már a közelsége felkorbácsolta a vérét. Karen az apja mellé ült. Megfogta a kezét és várakozóan nézett a felügyelőre.
– Azért kerestem fel az édesapját, hogy Dr. Wood halálával kapcsolatban feltegyek neki néhány kérdést. Ön is ismerte az elhunytat, ugye? – Igen! Az édesapámmal együtt dolgozott a kórházban. – Sűrűn megfordult önöknél? – Nem! Azt hiszem, egyszer sem járt itt! – rázta meg a fejét a lány. – Értem! – mondta elgondolkozva a felügyelő. – A kedves édesanyja is ismerte? Karen elsápadt és az apjára nézett. – Igen! A feleségem is ismerte, mivel ő is ugyanabban a kórházban dolgozott. – Már nem dolgozik ott? – Nem! Ugyanis elváltunk és elköltözött New Yorkból! – Megkérdezhetem, hogy mi volt a válás oka? – kérdezte a felügyelő. – Bocsásson meg, de azt hiszem, ez nem tartozik ide. Nem szívesen teregetném ki a magánügyemet! – Persze, persze! – felelte a felügyelő. – Bocsássanak meg, nem akartam indiszkrét lenni, sem pedig kíváncsiskodni, de minden részletet ismernem kell! Csak a munkám miatt! – tette hozzá. – Rendben van! Azért váltunk el egymástól, mert elmúlt a szerelem. Értelmes emberek módjára váltunk el, azóta is jó a kapcsolatom a volt feleségemmel! – felelte Bill. – Talán egy harmadik lépett az életükbe? – Nézze, felügyelő úr! Nem szeretnék a lányom előtt erről beszélni. Nagyon megviselte, hogy a család szétesett. Legyen elég annyi, hogy már nem érzünk egymás iránt olyan vonzalmat, amely lehetővé tenné az együttélést. – Köszönöm, dr. Peterson. Kérem, ne nehezteljen rám, hisz a feladatom, hogy állandóan kérdezősködjem. Nos, azt hiszem, nincs is több kérdésem egyelőre. Természetesen, azt nem garantálhatom, hogy az elkövetkezendő időszakban nem fogok még felbukkanni! Kérem, nézzék el nekem! – mondta mosolyogva és le nem vette a szemét Karen arcáról. – Kikísérem! – állt fel Bill, miután a felügyelő is felállt. – Viszont látásra, Karen kisasszony! – csókolta meg a kezét, aztán távozott. Karen szíve hangosan kalapált. Micsoda férfi! – gondolta. Ilyen fiatal és már felügyelő! Biztosan remek nyomozó lehet! Arra gondolt, ha egy ilyen férfi legyeskedne körülötte, bizony nem kergetné el. Eddig csak a tanulás volt számára fontos, de most rájött, milyen csodálatos dolog lehet szerelmesnek lenni! – Ez egy felfuvalkodott hólyag! – lépett be az apja a szobába. – Miért? – kérdezte Karen. – Engem gyanúsít! – mondta Bill. – Tessék? – Jól hallottad! Tom szervezetében mérget talált a boncnok, s mivel én voltam vele, természetesnek veszik, hogy én öltem meg. – És tényleg nem te voltál? – kérdezte Karen és az apjára nézett. Már megbánta, hogy amit gondolt ki is mondta, de nem szívhatta vissza.
– Karen! – kiáltott fel az apja. – Már te sem hiszel nekem? Mit tegyek, hogy bebizonyítsam, nem én öltem meg? Igaz, hogy amikor megtudtam, hogy ő csábította el az édesanyádat, nagyon haragudtam rá, de soha nem lettem volna képes ezért megölni! Sem őt, sem mást! – Én hiszek neked, apa! – ugrott oda hozzá a lány és megölelte. – Nem, Karen! Te sem hiszel, mint ahogy senki! –mondta és levette a válláról a lánya kezét. Rá sem nézett, úgy hagyta el a szobát. A szobájába érve, megszólalt a telefon. – Tessék! – vette fel még mindig dühösen. – Bill? – hallotta meg Mary hangját. – Igen, Mary! Én vagyok! – felelte. – Örülök, hogy hallom a hangodat! – Én nem! Mondd, hogy tehetted ezt? Miért ölted meg Tomot? Azt hiszed, csak úgy egyszerűen megölhetsz egy embert, mert te vagy a nagy Bill Peterson? – harsogott a nő hangja a telefonból. – Mary, az égszerelmére! Meghallgatnál végre? – kiáltott fel magából kikelve. – Nem öltem meg a szeretődet! Én sem tudom, hogy történt! – Ezt meséld be annak, aki elhiszi, bár kétlem, hogy egyetlen embert is találnál, aki hinne a szavaidnak. Te voltál vele egyedül, senki más! És vajon miért éppen őt vitted magaddal, amikor soha nem voltatok jóban? Hülyének nézel mindenkit, Bill? Te vagy Tom gyilkosa és ezért meglakolsz! Istenemre esküszöm, hogy nem hagyom ennyiben! Én magam fogok mindent kitálalni a rendőrségen! Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – csapta le a telefont. – Te jó ég! – rogyott le Bill a székre. – Mary még nagy bajba keverhet! Beszélnem kell vele minél előbb! Visszatette a kagylót a helyére és bement a fürdőszobába. Hideg vizet engedett a fejére, aztán megtörölközött. A tükörbe nézett. – Még az hiányzik, hogy meghurcoljanak, hogy a nevem a lapokban szerepeljen a bűnözők között! – motyogta idegesen. – Még nem tudom, hogy mit teszek, de ha ez így fog folytatódni, nem állok jót magamért. Ha el akarnak taposni, tönkre akarják tenni a karrieremet, azt nem hagyom még akkor sem, ha Maryről van szó! – sziszegte villámló tekintettel. A telefon ismét megszólalt. Mérgesen kapta fel a kagylót. – Dr. Peterson? – hallott nagyon messziről egy női hangot. – Igen! Ott ki beszél? – Sarah Madison vagyok, ha még emlékszik rám! – Sarah! Hát persze, hogy emlékszem! Hogy van? – Én jól és maga? – Én nem igazán! – felelte Bill. – Tudja, egy kis nehézség támadt dr. Wood halála körül. – Valóban? És mi lenne az? – kérdezte a doktornő. – Felboncolták és a vérében mérget találtak, ami megváltoztatta a mi diagnózisunkat. Nem szívroham vitte el! – És ez miért okoz nehézséget?
– Hogy miért? Hát nem érti, mit jelent ez rám nézve? Mindenki engem gyanúsít! Nézze, Sarah! Ön volt az első ember rajtam kívül, aki Tomot látta holtan. Kérem, segítsen nekem bebizonyítani, hogy nem vagyok gyilkos! – Sajnálom, de nem tehetek semmit, dr. Peterson! A boncolás eredményét nem befolyásolhatja az én véleményem! Ha a vérében valóban mérget találtak, akkor tényleg nagy bajban van! – Sarah! Az istenért, legalább maga ne beszéljen így! Hát feltételezi rólam, hogy képes lettem volna megölni a kollégámat? – kérdezte. – Nem! Természetesen nem feltételezem önről, de a boncolás eredménye elgondolkoztató. Vajon hogy került a kollégája vérébe a méreg? – Ezt nem tudom. Bárcsak válaszolhatnék rá! – sóhajtott fel Bill. – Egyébként minek köszönhetem, hogy felhívott? – kérdezte. – Nos, szeretném megkérdezni, hogy nem gondolta-e meg magát és mégis felvenne maga mellé tanulónak? – kérdezte. Bill nem válaszolt rögtön. Igaz, hogy az imént arra gondolt, Sarah az egyetlen, aki segíthet rajta, de az, amit elmondott, magáért beszél. Már meg sem próbálja. A doktornő nem segítene neki, így hát ő sem fog! – Nem, Sarah! Sajnálom, de nem gondoltam meg magam. Higgye el, csak a saját érdekében utasítom el! Most pedig, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem, még inkább örülök, hogy így döntöttem. Ki tudja, talán le is csuknak! – Ne mondjon ilyet, Bill! Ahhoz, hogy lecsukják, bizonyítaniuk kell, hogy tényleg ön tette! Ha nem tudják bizonyítani, elejtik a vádat ön ellen! – Ebben bízom! – Így lesz, én tudom! És akkor... – Akkor mi lesz? – Nem utasítja el a kérésemet! Rendben? – Rendben! – felelte dr. Peterson. – Nos, akkor a mielőbbi viszont látásra, Bill! – köszönt el a nő és a vonal megszakadt. Bill letette a telefont és leült az ágy szélére. Sarah arcát látta maga előtt és ettől végigfutott rajta a borzongás. Ha most itt lenne mellette, ha átölelhetné, minden könnyebb lenne! Vagy mégsem? Sarah olyan fiatal még, nem bízhat benne. Talán hízeleg neki, hogy egy ilyen befutott orvos, mint ő, szóba áll vele, de ez nem lehet tartós. Nem! Ezt a kapcsolatot nem szabad komolyan venni. Jobb, ha Sarah ott marad, ahol van! De vajon miért mondta, tudja, hogy elejtik a vádat? Lehet, hogy tud valamit? – töprengett, de nem talált rá magyarázatot. * Bill két napon keresztül Maryt kereste, de nem tudott vele beszélni, pedig nagyon fontos lenne. Ha Mary bekavar az ügyben, az végzetes lehet. A kórházból nem kereste senki, a felügyelő sem jelentkezett, ez egy kissé megnyugtatta. Ezek szerint még nem beszélt senkivel. Hogy a fenébe bizonyítsa be, hogy ártatlan Tom halálában? De egyáltalán, miért kellene bármit bebizonyítania? A rendőrség bizonyítsa be, hogy ő
tette! Érezte, hogy hiába biztos a dolgában, mégis ideges. Sajnos a látszat ellene szól, s tisztában volt azzal is, hogy nem tudná meggyőzni a rendőrséget, sem a kollégáit, mert nem tudja bizonyítani, hogy nincs köze Tom halálához. Kutyaszorítóba kerülhet, ha Mary ellene vall. Azt még nem tudja a rendőrség, hogy Tom volt az, aki miatt elváltak és nem is szabad kiderülnie! A kórházban nem igen tudja senki, különben már pletykáltak volna róluk. A szobájában állt az ablak előtt. Odakint tombolt a nyár, neki pedig semmihez nincs kedve. Milyen hamar megváltozik az ember élete! Ha most Maryvel töltötte volna a szabadságát Floridában, még javában élvezné a pihenést! Most pedig úgy megy el a szabadsága, hogy bizonytalanságban gyötrődik! A bejárati ajtó csengője belehasított a csendbe. Szinte összerettent tőle. Karen már kora reggel elment itthonról, így hát lement és kinyitotta az ajtót, de senkit nem látott. Bosszankodva már be is akarta csukni, amikor hirtelen a földre esett a tekintete. Egy boríték feküdt a lábtörlőn. Lehajolt és felemelte. Nem volt rajta sem feladó, sem címzés. Kissé remegő kézzel bontotta fel. „Te átkozott gyilkos! Ezért még megfizetsz!” – olvasta. Először csak nézte a néhány szót, aztán mérgesen becsapta maga mögött az ajtót. Le, s fel kezdett járkálni. Olyan dühös volt, hogy szinte fel tudott volna robbanni! A fenyegető levelet újságból kivágott betűkből ragasztva írták. – Nem! Ezt már nem tűröm! Most már elég! – sziszegte és a levelet összegyűrte. Egy ideig a markában szorongatta, majd a szemétkosárba dobta. Csak nem fog egy ilyen butaságtól kiborulni! Hiába próbált nyugodt maradni, nem sikerült. Felöltözött és a garázsba ment. Kihozta az autót és kihajtott az utcára. Céltalanul vezetett, folyton a levélen járt az esze. Talán okosabb lenne, ha felhívná a nyomozót, de aztán úgy döntött, jobb, ha nem szól róla senkinek! Majd inkább maga jár utána! Ki fogja deríteni, ki akar neki minden áron ártani! Azon törte a fejét, miképp mászhatna ki ebből a veszélyes helyzetből. Talán ha szétnézne Tom háza táján. Ki tudja, nem volt-e haragosa, vagy valaki az ismerősei közül, akinek oka lett volna eltenni láb alól? Találnia kell valamit, mert különben tényleg nagy bajba kerülhet! Tudta, hogy a férfi a West Side-on lakott, mesélte, hogy az erkélye a Central Parkra néz. Másik sávba sorolt, aztán jobbra fordult. Az Essex House, majd a Plaza Hotel mellett haladt el. Tom mesélte, hogy mindezeket az épületeket tökéletesen látja az ablakából. Meg kell találnia a lakását! Amikor lefékezett a Central Park egyik oldalánál, körbehordta a tekintetét a házakon. Végignézte alaposan mindegyiket, aztán az erkélyeket figyelte meg. Három lakás lehetett az övé, így hát lezárta a kocsit és a házak felé indult. Az első kapunál megállt és végig olvasta a lakások tulajdonosainak nevét, de Wood nem szerepelt rajta. Ment a másikhoz, de ott sem volt kiírva, aztán a harmadiknál fellélegzett. A harmadik emeleten a 13-as szám alatt találta meg a keresett nevet. Becsöngetett és várt.
– Tessék! – Egy recsegős női hangot hallott. Maga is meglepődött, nem hitte, hogy bárkit is találhat a lakásban. – Bocsásson meg, hogy zavarom, asszonyom! Dr. Wood a kollégám volt. Szeretnék önnel beszélni, ha nem alkalmatlan! – mondta. – Jól van, jöjjön be! – mondta az asszony és az ajtó berregve kinyílt. Bill gyalog ment fel az emeletre, össze akarta szedni a gondolatait. Kivel élhetett együtt Tom? Az ajtó nyitva volt, amikor odaért. Egy idős asszony állt ott feketében. – Jó napot, asszonyom! A nevem dr. Bill Peterson! – mutatkozott be. – Micsoda? Maga még képes volt idejönni! Csak nem gondolja, hogy beengedem? – kiáltott fel az idős asszony és be akarta csapni az orvos orra előtt az ajtót. Bill azonban elég fürge volt és kezével megakadályozta. – Kérem, asszonyom! Könyörgöm, engedjen be! Beszélnem kell önnel! – mondta. – Higgye el, nagyon fontos! – Jól van, dr. Peterson! Jöjjön be! – adta meg magát az asszony. Az orvos ugyanis lábával megakadályozta, hogy bezárja az ajtót. Az orvos belépett a lakásba, ahol furcsa szag terjengett. – Foglaljon helyet! – mutatott egy székre az asszony és ő is leült. – Hallgatom! – nézett rá gyűlölettel. – Bocsásson meg, hogy így önre törtem, de szerettem volna beszélni valakivel, aki Tomnak a rokona, vagy ismerőse. – Én az anyja vagyok! – felelte a nő. – Miről akar beszélni? – kérdezte. – Talán tudja, Mrs. Wood, hogy Tom velem utazott el Floridába. – Igen! – ugrott fel az asszony úgy, mintha kígyó marta volna meg. – És még képes volt idejönni? Maga, aki megölte a fiamat? – ordította magából kikelve. – Talán most engem is meg akar ölni? – kérdezte és gyűlölettel telve nézett a férfi szemébe. – Nem! Nem! Szó sincs erről, asszonyom! – rázta a fejét Bill. – Kérem, nyugodjon meg, nem akarom bántani, mint ahogy nem öltem meg Tomot sem! Honnan veszi, hogy én öltem meg? – kérdezte elsápadva. – A feleségétől tudom! – felelte az asszony remegve. – Üljön le kérem és nyugodjon meg! Esküszöm, soha nem tudnék senkit megölni, de még csak megütni sem. Orvos vagyok, asszonyom! – Jól van! Nekem már úgyis mindegy, eleget éltem. Most, hogy Tom elment, nem is tudom, miért élek még? Nem félek magától, azért is engedtem be. A szemébe akartam nézni! – hebegte könnyes szemmel. – Mrs. Wood! Tomnak volt felesége? – kérdezte meglepődve. – Nem! Csak egy barátnője, de sajnos a fiam elhagyta! – De hisz azt mondta az imént, hogy a feleségétől tudta meg... – Nem! Nem! A maga feleségétől! – Tessék? – Igen! Jól hallotta! Mary felhívott telefonon és elmondta, hogy maga ölte meg! »
– Ez nem igaz, Mrs. Wood! Lehet, hogy lett volna rá okom, de nem tettem! Semmit nem változtatott volna a helyzeten, ha megölöm! Nem gondolja? Mary őt szerette, nem engem, ezzel már nem értem volna el semmit. Mary soha nem tér vissza hozzám. Épp azért kértem meg, hogy kísérjen el Floridába, hogy barátságot kössünk. Kérem, higgyen nekem! Az asszony behatóan figyelte a férfi arcát. – Lehet, hogy nem ön ölte meg, de akkor ki? – kérdezte. – Nem tudom! Bárcsak megmondhatnám! – nézett rá Bill. – Higgye el, én nem értettem egyet Tommal, amikor kiderült egy férjes asszonyt, egy édesanyát csábított el. Sokat veszekedtünk emiatt, de aztán megismertem Maryt és ő megnyugtatott, hogy már nem szeretik egymást. Én azonban úgy érzem, önt nagyon fájdalmasan érintette, hogy a felesége elhagyta! – Igen! Nagyon szerettem Maryt, de higgye el, még csak meg sem ütöttem Tomot a szigeten, amikor mindent bevallott. Mert természetesen szóba jött Mary is. Nagyon fájt, de tudtam, nincs értelme, hogy tomboljak és neki essek, hisz azzal nem változik semmi! Persze azért nagyon fájt a szájából hallanom! Nem mondom, hogy nem éreztem haragot és fájdalmat, mert nem lenne igaz! Otthagytam a fiát és a sátorban leittam magam. Bárcsak ne tettem volna! Ha akkor vele maradok, most még mindig élne! Ennyiben hibásnak érzem magam a halálában, de esküszöm, nem öltem meg őt! Már halva találtam rá. Nem is értem, hogy találhatott a boncnok mérget a vérében! Már arra is gondoltam, hogy amíg én aludtam, addig valaki meglepett minket és megmérgezte őt. Csak azt nem értem, engem miért hagyott életben... – Ugyan, kérem! Ez csak feltételezés! Felkeresett egy nyomozó és elmondta, hogy mi történt a fiammal. Elmondta, hogy senki nem volt a szigeten, csak maguk ketten! Szerinte ön tette! – Nem, asszonyom! Nem én! Higgye el, valaki más volt! – Én nem tudom mit gondoljak! – rázta meg a fejét az asszony. – Asszonyom! Ön nem hisz nekem, ugye? – nézett a ráncos arcba. – Őszintének tűnt, amint beszámolt mindenről, dehát azt nem lehet letagadni, hogy a fiam vérében mérget találtak! Nem tudom, hogy mit gondoljak! Mary szerint is maga tette, hogy bosszút álljon. Azt is mondta, fél, hogy ő lesz a következő. – Istenem! – ugrott fel Bill. – Ez egyszerűen őrület! Hogyan tudnám bántani Maryt, akit annyira szerettem és aki a gyermekem anyja? Mondja, asszonyom, elmondta mindezt a nyomozónak is? Mármint azt, amit Marytől hallott? – kérdezte Bill remegve. – Nem! A rendőrségtől előtte voltak itt. Az ön felesége nemrég telefonált. – Beszélnem kell vele! Most azonnal! – motyogta Bill sápadtan. – Odamegy hozzá? – kérdezte Mrs. Wood. – Igen! Meg kell győznöm, hogy nem vagyok gyilkos! El kell mennem hozzá! Köszönöm, hogy szóba állt velem, asszonyom! – intett a kezével és elrohant. A férfi a kocsiban elővette a mobiltelefont és Mary számát hívta, de sajnos az asszony most sem vette fel. – Vajon merre járhat? – nézett maga elé elgondolkozva.
Bill először haza ment. Beszélnie kell Karennel, nehogy a lány azt higgye, valami baja történt. Beszaladt a nappaliba, de Karent nem találta. Felment az emeletre, de ott sem volt. Mindegy, néhány sort ír neki, hogy megnyugodjon. Épp leült az íróasztalához, amikor meghallotta az ajtó csapódását. – Karen! Jó, hogy megjöttél, épp neked akartam írni! – kiáltott ki a szobájából és felállt. Megfordult és majdnem feldöntötte a székét, amint az ajtó felé nézett, mert ott nem Karen állt. – Mary! Hogy kerültél te ide? – hebegte meglepődve. – Épp hozzád készültem! – mondta. – Hozzám? Ugyan minek? Talán most rajtam a sor? – kérdezte a nő és a táskájából egy pisztolyt emelt ki. – Most vége a játszmának, Bill! Megölted Tomot, de most rajtad a sor! – Te megőrültél, Mary! Kérlek, tedd el azt a fegyvert és beszéljük meg! Hidd el, nem öltem meg Tomot! Esküszöm! – Ne esküdözz, nem hiszek neked! A kórházból jövök. Beszéltem Dr. Flory-val. Elmondta, hogy Tomot megmérgezték! És vajon ki tette, ha rajtad kívül nem volt ott senki? – kérdezte. – Most már világos, miért éppen Tomot hívtad el magaddal! Ezek szerint mégis megtudtad, hogy szeretjük egymást és érte hagytalak el! Nem mondom, jól kitaláltad ezt az egészet, csak azt nem értem, Tom hogy fogadhatta el a meghívásodat? Ő olyan jó és ártatlan volt! Nem érdemelte meg, hogy ilyen véget érjen és ezt én sem hagyom megtorlatlanul! Készülj fel, mert eljött az utolsó pillanat az életedben! – Az ujját a ravaszra tette. – Anya! Mit csinálsz? – hallotta meg Karen hangját, aki épp akkor lépett be a szobába. – Megőrültél? – kiáltott az anyjára. A nő leengedte a kezét. A pisztolyt a táskájába tette. – Köszönd a lányodnak, hogy még élsz! – sziszegte és megfordult. – Drágám! Gyere, had öleljelek meg! Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Egyetlen percig sem maradhatsz ebben a házban tovább! – De anya! – Semmi de! Az apád megölte Tomot, nem maradhatsz vele egy fedél alatt, hisz gyilkos! Karen sápadtan nézett hol az apjára, hol az anyjára. Most olyan volt, akár egy rémült kislány. – Mary! Karen jó helyen van nálam, az apja vagyok, miért állítasz rólam olyat, amiről nem vagy meggyőződve? – kérdezte a férfi. – Nagyon is meg vagyok győződve, Bill! Mint ahogy a kórházban is mindenki. Nem is értem, miért tagadsz ilyen makacsul, hisz semmi értelme! – nézett rá villámló tekintettel az asszony. – Anya! Apát még nem ítélték el és remélem, nem is fogják! Én hiszek neki! – De én nem! Nem hagyhatlak itt vele! Velem kell jönnöd, most azonnal! – Nem megyek, anya! Be akarom fejezni az egyetemet! – Máshol is befejezheted!
– Itt akarom! – nézett rá a lány. – Én viszont nem engedem! Nem egyezem bele! – Sajnálom, anya! Akkor is maradok! – Beszélnem kell veled, Karen! – fogta meg az anyja a karját. – Nekem is veled! – Akkor menjünk a szobádba! – mondta az anyja. – Nem! Itt beszélünk, apa előtt! – lépett el mellőle a lány. – Jól van! Először mondd te, miről van szó! – Arról, hogy becsaptál engem, anya! – Tessék? Miről beszélsz, kicsim? – kérdezte a nő és összevonta a szemöldökét. – Soha nem lennék rá képes! – Mégis megtetted! Emlékszel, mit ígértél nekem? – Mire gondolsz, drágám? – lépett mellé az anyja. – Arra, hogy megígérted, elmondod apának, hogy dr. Wood miatt hagytad el. Én el akartam mondani, de te nem engedted. Azt mondtad, ez a te kötelességed, de nem tetted meg! Ha ezt apa megtudja időben, mindez nem történt volna meg. Nem hívta volna magával és... és... – És? Nem ölte volna meg, ugye ezt akartad mondani? – kérdezte az anyja. – Nem! Nem ezt akartam mondani. Tudom, hogy apa ártatlan! – Én pedig tudom, hogy csakis ő ölhette meg Tomot! Igen, valóban meg kellett volna mondanom neki, de azt hittem, már rájött. Biztos vagyok benne, hogy tudta! Ezért hívta magával és végzett vele hideg vérrel! – Elég volt! – dobbantott egyet a lábával Bill és a szeme haragosan villant. – Nem engedem, hogy a lányomat ellenem fordítsd! Nem vagyok gyilkos, és nem lesz semmi baja mellettem! Kérlek, Mary, beszéljük meg ezt az egészet! – Nem! – fordította el a fejét az asszony. – Kérlek, anya! A kedvemért, hallgasd meg apát! – Rendben van! – ült le a nő az egyik székre. A táskáját az ölébe vette. – Ezt magammal viszem a szobámba, amíg kettesben maradtok! – vette el tőle Karen, aztán kiment. – Nos, hallgatlak, Bill! – nézett rá ellenségesen Mary. – Mary! Kérlek, gondolj arra, hogy mennyire szerettük egymást! Tudom, hogy valami elromlott közöttünk, nem hibáztatlak, hidd el! Ha elmondtad volna, hogy beleszerettél Tomba, elengedtelek volna, mert nekem az a legfontosabb, hogy te boldog légy! Szerettelek és szeretlek még most is, Mary! Mi lenne, ha megpróbálnánk megint? – Te megőrültél, Bill! Én már nem szeretlek és nem akarok erről tovább beszélni! – állt fel az asszony. – Sajnálom, de soha nem tudnék veled élni már. Tom jelentette nekem a mindent és most halott! Ez pedig a te lelkeden szárad! Ha tényleg annyira szeretsz, akkor tégy meg nekem egy szívességet! – Mit? Bármit kérhetsz! – lépett közelebb hozzá Bill. – Menj Tom után! – mondta. – De, Mary! Miket beszélsz?
– Jól hallottad! Csak akkor bocsátok meg neked, ha te is halott leszel! És ezért mindent meg is teszek! Innen egyenesen a rendőrségre megyek és feljelentelek! – sziszegte, azzal magára hagyta a férfit. Bill remegve rogyott le az egyik székre. Mary megteszi, ebben biztos volt! Elhagyta az ereje. Képtelen volt megmozdulni. Csak ült maga elé meredve, mintha kővé vált volna. – Anya! Mi történt? – kérdezte Karen, amint az asszony feldúlva belépett a szobájába. – Semmi! Képzeld, mit talált ki az apád! – Mit? – kérdezte a lány. – Azt, hogy kezdjük újból! Ez megőrült! Csak nem képzeli, hogy visszatérek hozzá, amikor megölte a szerelmemet? Az én életemben már nem jön több szerelem! Tom volt az egyetlen, igazi! – Anya! De miért beszélsz így? Hosszú évekig éltél apával és én úgy emlékszem vissza, hogy nagyon is szerettétek egymást! – Igen! Tényleg jól meg voltunk, de amióta Tom belépett az életembe, rájöttem, apádat nem szerettem igazán! Csak most ismertem meg az igazi szerelmet, bár nagyon rövid ideig volt benne részem! Ha tudtam volna, hogy Tom Bill-lel készül elutazni, megakadályoztam volna. De sajnos csak későn értesültem róla. Tom egy levelet írt nekem, amelyben tudatta velem, hogy Floridába utazik Bill-lel. Állítólag azért ment vele, hogy tisztázzon mindent, mert addig nem képes feleségül venni, amíg ez a teher a lelkét nyomja. Tudod, ő nagyon érzékeny ember volt! Csupa jóság és csupa szív! – sírta el magát az anyja. – De meghalt, anya! – Igen, mert az apád megölte! Bosszúból, amiért elvett tőle! – Ez nem igaz, anya! Lehet, hogy minden ellene szól, de én nem hiszem! Először magam is arra gondoltam, hogy tényleg ő tette, de most már tudom, hogy nem! – Sajnos, Tomot már semmi nem támasztja fel. Csak abban bízom, hogy mielőbb lecsukják és ott fog elrohadni egy sötét cellában. Igazad van, nem lett volna értelme megölnöm, én is csak egy gyilkossá váltam volna. Kérlek, gyere velem, Karen! Képtelen lennék ebben az állapotban egyedül élni! Szükségem van rád, kislányom! Jobban, mint bármire ezen a világon! Könyörgöm, gyere velem! – Sajnálom, de nem tehetem. Az egyetemet nem hagyom félbe, anya! Orvos akarok lenni! De ha a pótvizsgán túl leszek, elutazom hozzád és tanévkezdésig nálad maradok. Rendben van így? – Legyen, ahogy akarod! Nem akarok gondot okozni neked, kicsim! Várlak, amint tudsz, gyere! – mondta és a táskájába nyúlt. Egy csomó pénzt kínált a lányának. – Köszönöm, anya, de van pénzem! Apa mindennel ellát, amire szükségem van! – Tudom, Karen, de kérlek, vedd el! Bánt, hogy nem vagy velem és nem lehetek része az életednek, ezért szeretném, ha vásárolnál magadnak és rám gondolnál! Tedd csak el, kicsim! – Köszönöm, anya! – vette át Karen és a szekrényéhez vitte.
– Most mennem kell! Nem bírok tovább itt maradni ebben a házban! – mondta az asszony. – Kikísérlek! – karolt az anyjába a lány. Az asszony nagyon ideges volt, látszott rajta, mennyire rossz állapotban van. Karen megsajnálta. – Vigyázz magadra, anya! Majd telefonálok! – Jól van, drágám! Ne feledd, bármi is történjen velem, nagyon szeretlek! – mondta. – Miért mondasz ilyeneket anya? – kérdezte Karen. – Tudod, kicsim, nem csodálkoznék rajta, ha az apád most engem is megbüntetne... – De anya! Csak nem képzeled, hogy képes lenne megölni? – kérdezte a lány döbbenten. – Ki tudja, kicsikém! Ha képes volt egyszer ölni, másodszor már gondolkodás nélkül megteszi! – köszönt el és beült a kocsijába. * Bill a szobájában ült, amikor megszólalt a telefon. Odalépett és felemelte. – Tessék! – szólt bele. – Dr. Peterson, itt Mark Swan felügyelő! – Jó napot, felügyelő úr! Remélem, valami jó hírrel szolgál! – Sajnálom, de nincs újabb fejlemény. Néhány dolgot szeretnék még tisztázni, ha nem lenne alkalmatlan. Be tudna jönni hozzám? – Hát persze! – felelte az orvos. – Akár most is indulhatok! – Azt nagyon megköszönném! – Akkor hamarosan ott leszek! Bill egyre idegesebb lett. Biztos volt benne, hogy Mary miatt hívatja Swan, ezért kissé remegve lépett a szobájába. Szerencséjére tévedett, az asszony nem járt nála. Hamar végzett a felügyelőnél, aki semmi biztatót nem tudott mondani számára, hacsak azt nem, hogy szerezzen egy jó ügyvédet. Igen, azt kell tennie! Ha talál egy jó ügyvédet, végre az élete ismét a régi mederbe terelődhet. Amint hazafelé autózott, arra gondolt, nem várhat tovább. Beszélnie kell Maryvel, jobb belátásra kell bírnia, különben tényleg börtönbe kerülhet. Vajon hol érhetné utol? Biztosan Tom anyjánál van! – villant át az agyán és gyorsan sávot váltott. Idegesen ütögette a kormányt, miközben vezetett. Oldalra nézett és nem akart hinni a szemének. Maryt pillantotta meg. Lehet, hogy épp a rendőrségre igyekszik? – gondolta idegesen. Szerencsére talált egy helyet, ahol leparkolhatott. Gyorsan az asszony után eredt. Mary néhány üzletbe ment be, aztán megállt. Elővette a mobilját. Bill egészen a közelébe férkőzött. Tisztán hallotta minden szavát. Meg mert volna esküdni rá, hogy a felügyelőt hívja, de nem! A repülőtérrel beszélt és Floridába foglalt helyet a legközelebbi járatra, majd felhívta az Ybor Hotelt és szobát foglalt. Bill döbbenten nézett maga elé, aztán visszaszaladt az autójához és elindult. Vezetés közben egész idő alatt azon járt az esze, hogy vajon miért utazik Mary Floridába? Ezt
feltétlenül meg kell tudnia! Igen! Ma este ő is elutazik! Így legalább lesz alkalma Sarah-val is beszélni! – döntötte el abban a pillanatban. Felhívta a felügyelőt és közölte vele, pár napra elutazik. Van néhány napja még a szabadságából és szeretné kihasználni, ha a felügyelőnek nincs ellene kifogása. Bediktálta a mobiltelefonjának a számát és megköszönte, amiért a férfi nem tartotta vissza. Arról, hogy hova utazik, nem beszélt. Szerencsére a felügyelő nem is kérdezte. – Karen! – lépett be a lány szobájába. – Igen, apa? – Elutazom néhány napra! – Elutazol? De hova? – kérdezte meglepődve. – Visszamegyek Floridába. Végig kell járnom azt a helyet, ahol Tom meghalt. Rá kell jönnöm, mi történt valójában! Addig nem tudok megnyugodni! – mondta. Ezt a magyarázatot eszelte ki, hogy elkerülje Karen kérdezősködését. – De apa! A rendőrség már átvizsgálta és nem talált semmit! Mire számítasz? Már két hét is eltelt azóta! – Igen, tudom! Nem tehetek róla, de vissza kell mennem! Kényszert érzek, hogy odamenjek! Lehet, hogy semmi értelme, de az is lehet, hogy rájövök valamire. – Jól van, apa! Beszéltél a felügyelővel? – kérdezte Karen. – Igen! Beszéltem. Nincs kifogása az utazásom ellen. Ha esetleg beszélsz vele, kérlek, ne mondd meg, hogy hova mentem. Neki nem árultam el! – Miért nem? – Nem akartam, hogy akadékoskodjon! Szörnyen bánt ez az egész dolog, szeretnék a végére járni. Ugye, megértesz? – Igen, apa! Persze! Légy nyugodt, nem mondom meg senkinek, hova utaztál. – Köszönöm, kicsim! Kérlek, vigyázz magadra, jól zárd be az ajtót éjszakára! Sajnálom, hogy megint magadra kell hagyjalak, de nem tehetek másként! – Menj csak nyugodtan, apa! Nem lesz semmi bajom! Már felnőtt vagyok! – ölelte át. * Bill idegesen szállt be a repülőbe. Nem értette miért akar Mary Floridába menni. Az előző géppel ment el, jobb is így, hogy nem tud róla, ő is oda tart. Meg kell tudnia, mit akar ott az asszony. Lehet, hogy nagy bajba keveri, ha nem lép közbe? – töprengett lehunyt szemmel. Alig várta, hogy megérkezzenek. Egy örökkévalóságnak tűnt az út. Végre meghallotta a légikisasszony hangját, aki közölte, hogy Florida fölött járnak és hamarosan leszállnak. Florida most is olyan volt, mint először. Csodálatos és színes. Tamparába érve ugyanabba a hotelbe vitette magát, ahol Tommal is megszállt. Tudta, hogy Sarah is ott lesz, ezért vigyáznia kell, nehogy idő előtt felfedezze. Fel kell állítani egy fontossági sorrendet. Először meg kell tudnia, mit akar Mary ott, ahol Tom meghalt! A hotelben alig lézengtek. A vendégek a tengerparton napoztak, csak az alkalmazottak beszélgettek halkan. Miután megkapta a szobáját, elindult a lift felé. – Dr. Peterson! – kiáltott fel meglepetten Sarah. Épp akkor lépett be a hallba.
– Sarah! – fordult felé mosolyogva Bill. – Örülök, hogy látom! – mondta, miközben majdnem szétrobbant a méregtől. – Hát még én! – mondta a nő. – Hogy került ide? – kérdezte. – Nos, a bűnös visszatér a tett színhelyére! – felelte kissé ironikusan. – Tudja, nem tudok belenyugodni, hogy engem vádolnak dr. Wood haláláért. Még egyszer oda kell mennem! – De miért? Nem talál ott semmit! A rendőrség sem talált! – Igen, tudom, de mégis! Talán eszembe jut valami! – Mikor akar menni? – kérdezte a nő. – Holnap reggel. Most kipihenem magam, aztán korán elindulok. – Önnel tarthatnék? – kérdezte Sarah. – Nem! Bocsásson meg, de egyedül szeretnék menni! – Rendben van! Akkor remélem, még találkozunk! Meddig marad? – Talán két napig! – Gondolom egy vacsora belefér? – Azt hiszem, igen! – bólintott dr. Peterson. Már alig várta, hogy egyedül maradhasson, ezért inkább beleegyezett. Majd valahogy kitér a vacsora elől. Miután a doktornő magára hagyta, a recepcióshoz lépett. Pénzt tett a markába, aztán megtudakolta, melyik szobában lakik dr. Mary Slater. Másnap reggelig ki sem jött a szobájából. Korán felkelt és elkészült. Lesietett a lépcsőn, s a recepciónál Maryt pillantotta meg. Megbújt az egyik hatalmas virág mögött és kihallgatta a beszélgetésüket. A nő azután érdeklődött, hogy hol lehet hajót bérelni. Azt is hallotta, hogy előtte még elfogyasztja a reggelijét. Bill nem várt tovább. Amint az asszony eltűnt az étteremben, gyorsan taxiba ugrott és elhajtott. Kibérelt egy hajót egy másik társaságtól és alig várta, hogy a szigetre érjen. Mindent el kell rendeznie, mire a nő odaér. Amikor kikötött, furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan izgatott volt, mintha az első randevújára készült volna. Lassan végigjárta azokat a helyeket, ahol Tommal is járt. Lement a partra, ahol a halat fogták. A hajóval egy horgászfelszerelést is bérelt. Bedobta a horgot a vízbe. Hamarosan kiemelte és pontosan olyan hal ficánkolt a zsinór végén, mint amilyet akkor fogott. Leakasztotta a horogról és a kezében tartotta, majd visszadobta. Többször is megismételte ezt a műveletet, aztán az utolsó halat nem dobta vissza. Ki tudja, mit hoz a következő néhány óra? Lehet, hogy Maryvel egy pár csodálatos órát tölthetnek el? Tudta, hogy a nő mennyire szereti a halat, talán ezzel a kedvében járhat! Fogott magának egy makrélát, aztán mosolyogva elindult visszafelé. Letelepedett és mindkét halat felhúzta a nyársra. Meggyújtotta a tüzet és elgondolkozva forgatta. Hirtelen motorzúgást hallott. Felállt és a part felé nézett. Egy motorcsónakot pillantott meg, amely épp erre tartott. Visszaült a tűz mellé és tovább forgatta a két halat. Háttal ült a partnak, nem akarta, hogy Mary rögtön felismerje. A szíve hevesebben kezdett verni, amikor meghallotta az asszony lépteit.
– Bocsásson meg, hogy megszólítom, de nem tudok ellenállni a kellemes illatnak! – mondta Mary. Bill keze megállt. Megfordította a fejét és az asszonyra nézett. – Bill! Mi az ördögöt keresel te itt? – kiáltott fel a nő döbbenten. – Hogy kerültél ide? Honnan tudtad meg, hogy ide készültem? – kérdezte elsápadva. Tenyerét a szívére szorította. Látszott rajta, hogy majdnem elájult, annyira meglepődött. – Nem tudtam! Még azt sem, hogy én magam is idejövök. Tegnap egy pillanat alatt határoztam el, hogy vissza kell jönnöm! Én épp annyira meg vagyok lepve, mint te! – mondta, aztán elmosolyodott. – És te hogy kerültél ide? – kérdezte. – Úgy éreztem, ennyivel tartozom Tomnak. Ide kellett jönnöm, de már nagyon megbántam. Azt hittem, egyedül leszek itt! Tom anyja mondta meg nekem, hogy az Ybor Hotelben szálltatok meg, amikor itt jártatok. – És honnan tudtál erről a szigetről? – kérdezte Bill, miközben nagyon is jól tudta, hogy a nő mit fog mondani. – Ahol a hajót béreltétek, ott mondták meg. A neveteket kikeresték és megmondták, melyik szigetre jöttetek. Egy fiatal férfi a kérésemre elhozott. – És hol van a férfi? – nézett szét Bill. – Visszament. Egyedül szerettem volna lenni itt az emlékeimmel. Arra kértem, két óra múlva jöjjön értem! – Nos, ha már így alakult, kérlek, tarts velem! Hamarosan elkészül a hal! – Köszönöm, de nem kérek! – felelte Mary. – Ha tudom, hogy itt vagy, nem jövök ide! Micsoda őrültség volt részemről! – dühöngött. Megfordult és visszafelé indult. – Kérlek, Mary! Ne légy már ilyen mérges! Egyél egy kis halat, meglátod, jobban leszel! Egyébként sem tudsz vissza menni, hacsak meg nem kérsz engem, hogy vigyelek vissza! Az asszony tétován megállt, de nem fordult a férfi felé. Rájött, hogy Bilinek igaza van. Innen nem mehet sehová! – Képzeld, Tomnak is ez a fajta hal ízlett. Odaadom neked, nekem jó lesz a szardínia, hisz tudod, én azt szeretem! – győzködte tovább az orvos, majd elővette a lapos üveget a zsebéből és gyorsan rászórt a kisebbik halra a tartalmából, aztán visszarejtette a zsebébe. Most Mary is megkóstolhatja! – gondolta mosolyogva. – És miért sütöttél ebből is? – kérdezte Mary meggondolva magát. – Te csak a szardíniát szereted! – Meg akartam kóstolni azt a halat. Tom áradozott róla. Gondoltam biztosan nagyon finom lehet, ha ő annyira megkedvelte. Most azonban az egészet átengedem neked! Kérlek, gyere ülj le és egyél! – mondta kedvesen mosolyogva. Mary elhúzta a száját. – Nos, nem bánom! Eszem néhány falatot, hisz tudod, nem tudok neki ellenállni, annyira szeretem! – ült le a férfitől egy jó méter távolságra. – Tessék! Pontosan olyan, mint amit Tom evett! – mondta Bill. Mary a nyársról csipkedte le a halat. – Nagyon finom! Különleges íze van! Még soha nem ettem ilyet!
– Látod? – mosolygott a férfi. – És nem akartad elfogadni! – mondta és ő is hozzálátott a sajátjához. Amikor végeztek, Mary felállt. – Megyek és körbejárom a szigetet! Jó, hogy nincs itt nagy tömeg! – mondta és már indult is. – Hát igen! Tudod, épp az a jó benne, hogy egyedül lehetsz! Felírják a nevedet és ha azt szeretnéd, hogy ne zavarjanak, mást nem engednek ide, amíg te itt tartózkodsz! Nem bánod, ha veled tartok? – kérdezte Bill. – Inkább egyedül mennék! – válaszolta Mary és nem nézett a férfire, aki hangtalanul bólintott. Miután az asszony eltávolodott, ő maga is elindult, de ellenkező irányba. Kicsit furcsán érezte magát. Itt van vele Mary, csak a karját kellene kinyújtania, de mégsem teheti meg! Már kétszer fordult, de Mary még nem ért vissza. Több mint egy órája ment el, már vissza kellett volna jönnie. Felállt és kezét a szeme elé tartotta, úgy kémlelt körbe, de a nőt nem látta sehol. Az öböl felé fordult. Sehol egyetlen csónakot nem látott, minden túlságosan nyugodt volt. Mintha vihar előtti csend lenne! Úgy döntött, elmegy és megkeresi a nőt. Nem volt nagy a sziget, de ha az ember körbe akarja járni, azért mégsem olyan kicsi. Néhány nagyobb bokor takarta el a kilátást előle, ezért megállt és tölcsért csinált a kezéből. – Mary! Mary! Merre vagy? – kiáltotta el magát jó hangosan, de az asszony nem válaszolt. Bill nem várt tovább, keresésére indult. Tudta, hogy Mary imádja a hatalmas vizet nézni, biztos volt benne, hogy most is ott ül valamelyik sziklán és kitágult szemekkel bámulja. Egyszer azt mondta, szinte vonzza őt a víz! Miután végigjárta a szigetet, a part mentén indult vissza. Amint lépkedett, hirtelen megpillantotta az asszonyt. Egy sziklán ült és a távolba meredt. – Mary! Az ég szerelmére! Miért nem válaszoltál? Nem hallottad, hogy kiabáltam? – kiáltott oda neki, de a nő felé sem nézett. – Csak tudnám, mit tudsz órákon át nézni ezen a hatalmas vízen! – háborgott és megfogta a karját. Az asszony nem mozdult, még a szeme sem rebbent. Bill odahajolt az arcához. – Te sohasem változol meg, Mary! – mondta. – Se nem látsz, se nem hallasz! Talán épp Tomnál jársz? – gúnyolódott. A nő nem reagált a szavaira. Bill torka összeszorult. Az idegei pattanásig feszültek. Ezt utálta az asszonyban mindig. Valahányszor ő kikelt magából, Mary hallgatásba burkolódzott. – Mary! Kérlek, válaszolj már! – kiáltott rá idegesen, de a nő továbbra sem mozdult. – Mi van, csak nem a kedvesed után mentél? – kérdezte gúnyosan. Képtelen volt fékezni haragját, ugyanis az asszony kezében egy fényképet szorongatott, amelyen Tom vigyorgott. – Most már elég volt, Mary! Hagyd abba a mókázást és
gyere, menjünk! Vagy inkább itt maradnál egyedül? – kérdezte, de a nő meg sem mozdult. Bill elkapta a karját és megrázta. Mary teste oldalra dőlt. Az orvos az utolsó pillanatban kapta el, nehogy leessen a szikláról. – Mi van veled, Mary? – kérdezte és felnyalábolta az asszonyt. Lefektette a földre és megvizsgálta. – Éppen úgy néz ki, mint Tom! Mintha szívrohama lett volna! – mondta halkan. – Isten megint igazságot szolgáltatott! – nézett fel a magasba, aztán felugrott. Körül nézett. Sehol senki. Nem szabad, hogy itt találják vele. El kell tűnnie, mielőtt még Maryért jönne a férfi. – Bocsáss meg, Mary, de nem tehetek másként. Ha itt maradok veled, az végzetes lenne számomra. Akkor már nem tudom megvédeni magam. El kell mennem, nagyon sajnálom! Talán igazad volt, amikor azt mondtad, nem kellett volna idejönnöd! – suttogta és visszaültette a sziklára. Tom fényképe a földön maradt, az orvos nem vette észre. Futva tette meg a visszautat a hajójáig és távozott. Épp idejében tette, mert egy motorcsónak tűnt fel az öböl felé tartva. A fiatalember gyorsan kikötött, aztán körbejárta a szigetet, de a nőt nem látta sehol. Már kezdett aggódni, amikor hirtelen megpillantotta a sziklán ülve. – Hála az égnek! – kiáltott fel és odaszaladt. – Már azt hittem, valami baja történt! Az asszony nem fordult felé, ezért közelebb ment hozzá. – Dr. Slater! Megjöttem! – mondta és megérintette a nő vállát. Az asszony azonban erre sem reagált. – Dr. Slater! Mi van magával? – kérdezte és megijedt. – Kérem, jöjjön, menjünk vissza! Feltámadt a szél, nem szeretnék viharba kerülni! Az asszony azonban továbbra is csak ült és a távolba meredt. – Kérem, asszonyom! – fogta meg most erősebben a vállát, mire a nő oldalra bukott. A férfi nagyot ugrott, kezét a szája elé kapta. – Csak nem történt valami baja, asszonyom? Kérem, válaszoljon már! – könyörgött, de mivel nem történt semmi reakció, odalépett és megfogta a nő kezét. – Jöjjön segítek! – mondta, s aztán a karjára emelte az elernyedt testet. Odavitte az egyik bokorhoz és leültette. – Talán ez a nagy meleg az oka, hogy elájult! – mondta és a zsebkendőjével legyezni kezdte, majd felugrott és lerohant a vízhez. Belemártotta a zsebkendőt és visszafutott vele. A vizet az asszony arcába csorgatta, de az meg sem mozdult. A férfi felállt és körül nézett. Sehol senkit nem látott. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, nehogy valami baj történjen. Felnyalábolta és a motorcsónakhoz vitte. Belefektette, majd beszólt rádión a kikötőbe. Bejelentette, hogy baleset történt és segítséget kért. A motor megint nem indult, hiába próbálkozott vele, ezért az evezőlapátokat vette a kezébe és megfeszített erővel evezett. Majdnem egy óra telt el, mire összetalálkozott az egészségügyis jachttal. Átrakták a hajóból az asszonyt. Az orvos fölé hajolt, aztán a fejét csóválta.
– Mi van vele? – kérdezte a fiatal férfi, aki mellette topogott. – Meghalt! – Tessék? – kiáltott fel ijedten. – Az nem lehet! – Sajnálom, de én már nem tehetek semmit. A hölgy szívrohamot kapott! – mondta és elfordult tőle. A jacht befutott a kikötőbe, ahol már a rendőrség is jelen volt. – Mi történt? – lépett oda az orvos mellé dr. Madison, aki nem véletlenül tartózkodott a közelben. Tudta, hogy Bill a szigetre ment, találkozni akart vele, amikor visszaér. Természetesen arról nem tudott, hogy az orvos másik társaságtól bérelt hajót. – Egy asszonyhoz riasztottak, de sajnos, későn értünk oda. Amikor átkerült a jachtra, már halott volt. – Megnézhetem? – kérdezte Sarah. – Hát persze! – felelte az orvos. Sarah utána ment és megállt Mary holtteste mellett. Mintha már látta volna valahol! – villant át az agyán, de hiába gondolkozott, nem emlékezett rá, hogy hol találkoztak. – Mi történt vele? Szívrohamnak látom! – Igen! Szerintem is az végzett vele! Milyen kár érte! – mondta az orvos. – Mi a neve? Lehet tudni, hogy ki ő? – kérdezte a doktornő. – Igen! – felelte az orvos. – Egy turista. A neve... hogy is hívják? – fordult a fiatal férfihez, aki még mindig ott állt Mary mellett és az arca halottfehér volt. – Dr. Mary Slater! – felelte remegő ajakkal. Képtelen volt magához térni a döbbenettől. Sarah felkapta a fejét. – Dr. Mary Slater? – kérdezte. – Igen! – felelte a férfi. Sarah hirtelen emlékezett. Mintha tegnap olvasta volna az új vendégek listáján a nevét, de nem volt benne biztos, ezért a telefonjáért nyúlt és a recepciót hívta. – Madison doktornő vagyok! Szeretném megkérdezni, hogy érkezett-e a hotelbe egy bizonyos dr. Mary Slater? Kérem, nagyon sürgős, megvárom, amíg megnézi! – Azonnal! – jött a válasz, majd néhány pillanat múlva ismét megszólalt a recepciós. – Igen! Van egy ilyen nevű vendégünk! Miért, mi történt vele? – kérdezte a férfi. – Épp most láttam holtan! – felelte Sarah. – A kikötőben van, most tért vissza az egyik szigetről. Azt hiszem, intézkednem kell, hisz hozzám tartozik. Köszönöm, most mennem kell! – Csak még annyit, dr. Madison, hogy dr. Bill Peterson is érdeklődött iránta. Úgy látszik, itt akartak találkozni a hotelben, mert nem tudta, melyik szobában lakik. Pénzt adott, hogy titokban maradjon az érdeklődése. Úgy érzem, kötelességem, hogy önnek ezt elmondjam! – Köszönöm! – tette le a telefont Sarah és megremegett. – Ezek szerint ismerik egymást! – motyogta félhangosan. – Parancsol? – hajolt oda hozzá a fiatal csónakos. Azt hitte a doktornő hozzá beszél. – Mondja, honnan hozta a hölgyet? – kérdezte Sarah.
– A Kék Öbölből! – felelte. – Azt kérte, vigyem oda és két óra múlva menjek érte. Sajnos, amikor odaértem, már nem volt magánál. Ájultan ült egy sziklán, de lehet, hogy már akkor halott volt! – mondta majdnem sírva. – Jól van, nyugodjon meg, kérem! – nézett rá kedvesen Sarah. – De csak ma kezdtem és már rögtön az első napon ilyen szörnyűséget kellett átélnem! – motyogta és a kezeit tördelte. Sarah megszorította a vállát, aztán elfordult. A kocsijához indult, amikor a férfi utána szaladt. – Kérem! Van még valami! – mondta. – Igen? – nézett rá Sarah. – Egy fotót találtam a nő közelében! Tessék! – nyújtotta át és visszaszaladt a többiekhez. – Köszönöm! – mondta Sarah és a fényképre nézett. – De hisz ez, dr. Wood! – kiáltott fel meglepődve. A kocsijához sietett és elindult vissza a hotelbe, közben arra gondolt, hogy micsoda véletlen egybeesés. Dr. Bill Peterson is a Kék Öbölbe készült! Hirtelen hátborzongató érzés kerítette hatalmába. Nem lehet véletlen, hogy dr. Wood és ez a hölgy is épp ott haltak meg. És mindkettőnek láthatóan szívrohama volt! Mindenképpen meg kell tudnia, mi köze van dr. Petersonnak ehhez az asszonyhoz! A hotelbe érve, egyenesen dr. Peterson szobájába sietett. Megállt az ajtó előtt, aztán kopogott. Bill idegesen ugrott fel. Biztos volt benne, hogy a rendőrség az. A fiatal férfi ugyan nem látta meg az arcát, de biztos tudott róla személyleírást adni. Remegve nyitott ajtót. – Sarah! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Micsoda meglepetés! – mondta. – Bejöhetek? – kérdezte a doktornő. Most nem nevetett és egyáltalán nem látszott boldognak, mint máskor, ha az orvosra nézett. – Hát persze! Kérem, fáradjon csak beljebb! Sarah belépett a szobába. Megállt és a férfi arcába nézett. – Történt valami, Sarah? Miért ilyen komoly? – kérdezte Bill. – Bill! Szeretném, ha néhány kérdésemre őszintén válaszolna! – mondta. – Foglaljon helyet, kérem! Természetesen válaszolok! – felelte az orvos. – Köszönöm, inkább állva maradnék! – nézett rá Sarah. – Mondja, Bill, ismer ön egy dr. Mary Slatert? – kérdezte. – Tessék? – vonta össze a szemöldökét Bill. Értetlen arcot vágott, miközben a szíve a torkába ugrott. Már biztos volt benne, hogy a doktornő rájött, hogy Mary meghalt. – Azt kérdeztem, hogy ismeri-e dr. Mary Slatert? – ismételte meg a kérdést. – Igen! Ő az elvált feleségem! – válaszolta. – Tessék?? – nézett rá Sarah döbbenten. – Mit mondott? – lépett az orvoshoz közel. – Dr. Mary Slater a volt feleségem! – felelte Bill kissé idegesen pislogva. – Miért kérdezget róla? – faggatta. – Tudott róla, hogy ő is a hotelben lakik? – Micsoda? Miket nem mond, Sarah! Honnan tudhattam volna? – rázta meg a fejét és meglepődött arckifejezéssel nézett a nőre.
– Nos, ezek szerint néhány perccel ezelőtt az elvált feleségét láttam egy jachton. – Egy jachton? És mit csinált ott? – kérdezte Bill egyre döbbentebb arcot vágva. – Semmit! Csak feküdt egy asztalon. – Sarah! Miről beszél? Biztos, hogy az én volt feleségem az, akivel találkozott? És miért feküdt egy asztalon? Nem értem! – hebegte. – Biztos, ha a volt felesége neve dr. Mary Slater! És azért feküdt az asztalon, mert meghalt! Bill szája kinyílt, de hangot nem adott ki. A szeme kimeredt, úgy bámult a doktornőre. Az alakítása tökéletes volt. – Te jó ég! – suttogta, amint összeszedte magát. – Oda kell mennem! Azonnal látnom kell őt! Mi történt vele? – kérdezte. – Szívrohama volt! – felelte Sarah. – Micsoda? Mary nem volt beteg, teljesen egészségesen láttam két napja otthon, a lakásomon! – mondta. – Ez nagyon érdekes, nem gondolja? – nézett rá Sarah. – Mi? – Hát az, hogy mindketten idejöttek anélkül, hogy tudtak volna a másikról. Állítólag ő is arra a kis szigetre vitette magát, ahova ön is ment. Vajon miért ment oda? – Fogalmam sincs, Sarah! Alig tudok magamhoz térni, annyira meg vagyok döbbenve! Miért nem szólt nekem arról, hogy ide utazik? – tárta szét a karját értetlenül. – Nos, erre már azt hiszem, tőle soha nem kap feleletet, Bill. Nem találkoztak a szigeten? – kérdezte. – Nem! Odamentem, de nem volt ott senki. Teljesen egyedül voltam. Bejártam a szigetet és fogtam két halat, megsütöttem és megettem. Végiggondoltam ismét mindent, attól a pillanattól kezdve, amikor dr. Wood és én megjelentünk ott. Sajnos, semmire nem jutottam, pedig meg mernék rá esküdni, hogy a magyarázat Tom halálával kapcsolatban ott rejtőzik. A doktornő elnevette magát. – Ezt maga sem hiszi komolyan! Egyetlen dologban azonban igaza van. Furcsa, hogy dr. Wood és dr. Mary Slater is egészségesen érkeztek a szigetre, s hamarosan szívroham következtében meghalnak. Most már csak az a kérdés, hogy a boncolás mit mutat majd a felesége esetében. Ha nála is mérgezés okozta a halált, nem szeretnék az ön helyében lenni, Bill! – Mit akar ezzel mondani? Csak nem hiszi, hogy Tom után most a feleségemet is eltettem láb alól? – kérdezte idegesen. – Nem tudom, hogy mit higgyek, Bill. El kell ismernie, minden ön ellen szól. És van még valami... – Micsoda? – kérdezte Bill. Láthatóan egyre idegesebb lett. – A felesége mellett egy fényképet talált a csónakos, amikor visszament érte a szigetre. Ezt! – emelte a férfi arca elé Tom fényképét. – És? – nézett rá a doktornőre.
– Ugyan, Bill! A napnál világosabb, hogy az ön volt felesége és dr. Wood szerelmesek voltak egymásba! Különben miért lett volna a feleségénél ez a fotó? – kérdezte Sarah. – Nem! Ez nem így van, Sarah! Ön teljesen félreérti a helyzetet! A fotó nálam volt. Biztosan kiesett a tárcámból, amikor végigjártam a szigetet! – mondta. – Hát, ez nagyon érdekes, Bill! Elolvasná, mi van a fénykép hátuljára írva? – kérdezte és megfordította, hogy az orvos el tudja olvasni. Bill rápillantott és elvörösödött. – Rendben van, elismerem, Tom és Mary szerették egymást. – Tehát dr. Wood elcsábította öntől a feleségét! Ön pedig idehozta az ellenségét és... A doktornő elhallgatott. – És megöltem! Ezt akarta mondani, nem? Bosszúból végeztem vele! Aztán idecsaltam a volt feleségemet és őt is megöltem! Remek nyomozó válna magából, Sarah! A doktornő nem szólt semmit. – De én nem voltam ott a szigeten, amikor Mary ott járt! – folytatta az orvos. – Talán van ott egy rejtekhely, ahol megbújik a gyilkos! Aki Tomot is megölte! – A szigetet és az öblöt már nagyon sokszor átvizsgálta a rendőrség. Minden apró kis részletét alaposan átnézték. Sehol nem találtak semmiféle nyomot arra, hogy valaki ott megbújhatott volna. – Tehát mindkettőjüket én öltem meg! – mondta Bill. – Azt hiszem, nehéz lesz az ellenkezőjét bizonyítania! – mondta Sarah. – Persze, lenne egy lehetőség... – Mi az? – kapta fel a fejét Bill. – Senki nem tud magán segíteni, csakis én! – Akkor mire vár? Mire jó ez a sok fecsegés! Segítsen, kérem! – Segítek, ha ön is segít! Mindenképpen New Yorkban szeretnék dolgozni ön mellett! De erről már beszéltünk telefonon. Már akkor jeleztem, hogy bízom benne, kiderül az ártatlansága. Persze, nem beszéltem elég világosan. Most azonban azt hiszem, nincs miért tovább várnom. Ha segít nekem, hogy ön mellé kerüljek, megmentem! – Rendben van! – felelte Bill kissé lehangoltan. – Segítek! – Áruljon el nekem valamit, Bill! – lépett egészen közel hozzá a doktornő. – Mit? – Miért nem akarta, hogy ön mellett dolgozzak? Talán attól félt, rájövök olyan dolgokra, amelyekről nem szeretné, hogy kiderüljenek? – Mire gondol? – Hát... nem is tudom! – mosolygott talányosan. – Ugyan, Sarah! Szó sincs erről! – Akkor miért nem akarta, hogy magával dolgozzam? – kérdezte a nő. – Rendben van, megmondom! Nagyon közel kerültem érzelmileg önhöz, Sarah és ettől megrémültem! Ön még nagyon fiatal, majdnem a lányom lehetne! Egy ilyen
kapcsolat végzetes lehet számomra. Nem bírnám elviselni, ha megint megcsalnának és elhagynának! Ezért akartam távol tartani magamtól! – Ez nem igaz, Bill! Más oka volt rá! – Esküszöm, ez az igazi oka! Emlékszik arra az estére, amit együtt töltöttünk a Sötét Kontinensen? – kérdezte. – Igen! – bólintott a doktornő. – Amikor megcsókoltam ott a tengerparton, azt hittem, belehalok a vágyba. Mire visszaértünk a hotelhez, rájöttem, nem szabad belemennem ebbe a játékba. Ön gyönyörű, Sarah és olyan fiatal! Én pedig már elmúltam negyvennégy. Azért hagytam ott olyan gyorsan és hirtelen, hogy ne gondolhassam meg magam. Azt hiszem, ha nem rohanok el, képtelen lettem volna uralkodni magamon és azt akartam volna, hogy velem töltse az egész éjszakát! – És én boldogan tettem volna! – mondta Sarah. – Tudom, kedvesem! – simogatta meg az arcát Bill. – Tudom és éppen ezért cselekedtem úgy, hogy ne tudja megtenni, de most már nem ellenkezem többé! Most, hogy itt áll előttem, érzem az illatát, forró leheletét, már nem hadakozom többé. Azt akarom, hogy velem jöjjön New Yorkba és örökké mellettem legyen! – Ó, Bill! – sóhajtott fel a nő. – Ha tudná, milyen boldoggá tett! Száját csókra nyújtotta és átkarolta a férfi nyakát, aki magához szorította és vadult megcsókolta. – Azt hiszem, az első pillanatban beléd szerettem, Bill! – suttogta mámoros tekintettel Sarah és ismét a férfi ajkára tapadt, aki két karjával átölelte, majd felemelte a levegőbe és az ágyhoz vitte. Lefektette és fölé hajolt. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. – Kérlek, vedd fel! – suttogta Sarah. – Lehet, hogy engem keresnek! – Tudják, hogy nálam vagy? – kérdezte Bill. – Igen. A recepcióstól megkérdeztem, hogy a szobádban vagy-e. Gondolom, ebből tudja, hogy hol keressen. Nem feledkezhetem meg róla, hogy a hotel orvosa vagyok! – Jól van! – állt fel Bill és felemelte a kagylót. A recepciós szólt bele. – Elnézést, dr. Peterson, de a rendőrségtől vannak itt és önnel szeretnének beszélni. Felküldjem őket, vagy lejön? – kérdezte. Bill arca egy árnyalattal sápadtabb lett. – Azonnal lemegyek! Köszönöm! – tette le a telefont. – Ki volt az? – kérdezte Sarah. – A rendőrségtől vannak itt. Velem akarnak beszélni. Gondolom, Mary miatt. Azt mondtam, lemegyek! – Jól tetted! Figyelj rám, kérlek! Te csak mindent tagadj, a többit bízd rám. Most pedig menj! Majd én utánad megyek el, nem akarom, hogy együtt lássanak bennünket. – Köszönöm, drágám! – mondta Bill. Gyorsan rendbe szedte magát és elhagyta a szobát. Sarah leszállt az ágyról és körbe hordta a tekintetét a szobán. Igaz, hogy azt mondta a férfinek, majd ő segít, de ebben a pillanatban fogalma sincs róla, hogyan. Csak azért mondta, hogy kicsikarja tőle az ígéretét.
– Ki kell találnom valamit, amivel tényleg segíthetnék rajta, bár az igazat megvallva, nem hiszek az ártatlanságában. Ennyi véletlen nem létezik! – motyogta, majd a szekrényhez lépett és kinyitotta. Majdnem üres volt, egyetlen ing és egy öltöny lógott benne. A doktornő belenyúlt a zakó zsebébe, de nem talált benne semmit. Be akarta csukni az ajtót, amikor észrevette, hogy a felső polcon van a férfi utazó táskája. Leemelte és széthúzta a cipzárt. – Nos, nézzük, drágám, mit rejtegetsz? Mert, hogy nem vagy őszinte, azt már tudom. Elhallgattad előlem, hogy tudtad, a feleséged is itt szállt meg és arról is hallgattál, hogy találkoztatok a Kék Öbölben. Vajon még milyen titkod van? – mondta és alaposan felforgatta a táska tartalmát. Hirtelen különös tárgy akadt az ujjai közé. Kiemelte és megnézte. Egy lapos üveg volt, amelyben sárgásbarna apró szemcsés port talált. Körülbelül a fele hiányzott. Lecsavarta a kupakját és megszagolta. – Furcsa illata van! – mondta. – De vajon, mi lehet? Talán épp az a méreg, amelyet dr. Wood szervezetében talált a boncnok? – villant át az agyán. – Mi történhet, ha magamhoz veszem? Nem találják meg nála, ha átkutatják a holmiját. Ezért még hálás lesz nekem! – mondta és a zsebébe ejtette az üveget. Majd meg fogja vizsgálni! Tudnia kell, mi van az üvegben! Most semmi más nem fontos, csak az, hogy New Yorkban fog élni és Bill végre belement, hogy mellette dolgozhasson! Felderült az arca, de aztán le is hervadt a mosoly a szája sarkáról, mert mi van, ha mégsem tud rajta segíteni? Ha ő ölte meg a kollégáját és a volt feleségét? Akkor minden álma szertefoszlana. Szüksége van a férfire mind a magánéletben, mind pedig a jövője szempontjából. Megsimogatta az üveget a zsebében. – Jó helyen vagy te itt nálam! – mondta, majd a táskát visszarakta a szekrénybe. Az asztalon feküdt a férfi tárcája. Kinyitotta és alaposan áttanulmányozta. Mindent megtalált benne, amire kíváncsi volt. Felírta a címét, a telefonszámát és mindent, amit csak lehetett. Még a bankkártyájának a számát is feljegyezte. Mielőtt becsukta volna, egy fénykép esett ki belőle. Egy fiatal lány volt rajta, egyáltalán nem szép! Megfordította és elolvasta a néhány szót. Ebből megtudta, hogy a lánya, Karen látható rajta. Mosolyogva tette a fotót is a zsebébe, aztán visszarakott mindent a helyére és elhagyta a szobát. A hallban megpillantotta az orvost. Két nyomozóval beszélgetett. Neki háttal ült, így hát nem vette észre. Gyorsan a rendelőjébe ment és elrejtette a papírt, amelyen Bill adatai szerepeltek, aztán az üveg tartalmát egy tasakba öntötte. Jól lezárta, nehogy véletlenül eltűnjön. A fényképet a kezében tartotta. Mielőtt elrakta, hosszan figyelte. Karen egyáltalán nem volt nőies, s a vékony, szorosan összezárt ajkak arról tanúskodtak, hogy nem lehet könnyű eset, de talán megtalálja a módját, hogy közel férkőzzön hozzá, hogy alkalom adtán a segítségére legyen. Épp akkor lépett ki a hallba, amikor a nyomozók és Bill felálltak. Láthatóan végeztek. Az orvos észrevette a doktornőt, aki odalépett mellé. – Drágám! – súgta a fülébe. – Hol is tartottunk? – kérdezte és rákacsintott.
– Bocsáss meg, Sarah, de nem folytathatjuk. Azonnal el kell utaznom! – tárta szét a karjait. – Sajnálom, hogy megint elrohansz! Szerettem volna végre veled kettesben eltölteni egy meghitt éjszakát, de úgy látom, még várnom kell rá! – biggyesztette le a száját Sarah. – Én is sajnálom, Sarah! – mondta Bill. – Minden összejött! – Segítek összepakolni a holmidat! – ajánlkozott a doktornő, de ekkor a recepciós elhívta. – Bocsáss meg, Bill, mindjárt visszajövök! – mondta Sarah és a telefonhoz lépett. Bill türelmetlenül dobolt a lépcsőkorláton. Mielőbb el akart tűnni, semmi kedve nem volt most Sarah-hoz. A nyomozókkal folytatott beszélgetések visszarántották a valóságba, amely nem volt más, mint Mary és a halál. Most vele utazik vissza New Yorkba! Ezért is keresték meg a rendőrök. Csak most döbbent rá, hogy meg sem kérdezte tőlük, honnan tudták, hogy ő és Mary férj és feleség? – Már itt is vagyok! – perdült mellé Sarah. – Sajnálom, sürgős beteghez kell mennem, de nagyon sietek vissza. – Nem, Sarah! Már nem találsz itt engem! El kell búcsúznunk itt és most! Csak összeszedem a holmimat és már indulok is. Még épp elérem a gépet! – mondta. – Rendben van, Bill! – felelte a doktornő. – Azért nem haragszol rám, ugye? – nézett rá kedvesen. – És nem feledkezel meg arról, hogy segíts? – Persze, hogy nem! Légy nyugodt, nem kell börtönbe menned! Én tudom, hogy te ártatlan vagy és ezt be is bizonyítom, de csak akkor, ha te is betartod az ígéretedet és magad mellé veszel New Yorkban! – Így lesz, te kis zsaroló! – mosolygott rá Bill. – Akkor légy jó és gondolj rám sokat, mint ahogy én is rád! – hajolt oda és megcsókolta a férfi ajkát. – Viszlát, Bill! – intett a kezével és elsietett. * Bill idegesen topogott a háza előtt. Nem tudta, hogy hozza Karen tudomására, hogy az anyja meghalt! Még életében soha nem érezte ilyen nyomorultul magát. Tudta, hogy ha kiderül, együtt voltak a szigeten, a lánya nem hisz többé az ártatlanságában. És nem is neheztelhetne rá! – Apa! Apa! – hallotta meg Karen hangját a háta mögött. Megfordult. A lány épp hazafelé tartott. Amikor megpillantotta a ház előtt az apját, szaladni kezdett felé. – Szervusz, kicsim! Merre jártál? – kérdezte zavartan. – Gratulálhatsz, apa! Sikerült a pótvizsgám! – mondta ragyogó arccal. – Most van néhány hetem, amit pihenéssel fogok tölteni. Szeretnék egy kis időt anyával tölteni és természetesen veled is. Ugye nem haragszol, ha elutazom hozzá? – kérdezte. Bill szíve nagyot dobbant. A torka kiszáradt, nem tudott megszólalni. Kétségbeesve nézett a lányra.
– Jaj, apa! Nem kell megijedned! Nem örökre megyek el! – ölelte meg a nyakát és megcsókolta. – Egyébként, sikerrel jártál? Találtál valamiféle magyarázatot dr. Wood halálára? – kérdezte. Belekarolt az apjába és együtt indultak a bejárat felé. – Majd bent mindenről beszélünk! – nyögte ki Bill. Nem akarta itt megmondani a lánynak, hogy mi történt. Fel kell készítenie rá. Karen egyfolytában csacsogott. – Történt valami, apa, amiről tudnod kell! – mondta és elpirult. – Csak nem valami férfi van a dologban? – próbált meg tréfálkozni Bill. – De igen! – felelte Karen. – Erről van szó! Tehát ez az oka annak, hogy szinte ragyog! – gondolta Bill. Milyen szerencse, legalább majd lesz, aki megvigasztalja. Soha jobbkor nem jött volna egy szerelem, mint éppen most! Mindig tiltotta a lányát attól, hogy komolyabb kapcsolatot teremtsen, amíg a tanulmányait be nem fejezi, de most kimondottan örült. – És ki az a szerencsés férfi? Beszélnél róla? – nézett rá Bill és kinyitotta a bejárati ajtót. A nappaliba mentek. – Azonnal, csak előbb hozok egy kis harapnivalót és valami italt. Mit kérsz? – kérdezte. – Egy pohár hideg bor jól esne! – felelte. – Jó! Azonnal jövök! – viharzott ki a lány vidáman. Bill lerogyott a kanapéra. Hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy mondja el Karennek, ami az anyjával történt? Talán jobb lenne akkor, ha a fiú is a közelben van! Mi lenne, ha meghívatná vacsorára és akkor mondaná el? – Itt is vagyok! – libbent be a lány egy hatalmas tálcával. Letette az asztalra és leült az apja mellé. Megfogta a kezét, mint mindig. – Szóval, aki elrabolta a szívemet, azt a férfit te is ismered, apa! – Valóban? – nézett rá Bill. – Ki vele, ne titkolózz tovább! – Jól van, megmondom. Tudom, hogy meg fogsz lepődni! – mosolygott rá Karen. – Most még jobban felcsigáztad a kíváncsiságomat. Egyetlen percet sem várok tovább! Tudni akarom, ki az a bátor férfi, aki a lányomra szemet mert vetni! – mondta és megcsókolta a lány homlokát. – Mark Swan felügyelő! – felelte Karen. Bill arca elsápadt. – Micsoda? Mit mondtál? – nézett rá döbbenten. – Tudtam, hogy meg fogsz lepődni, de azért nem kell ilyen ijedt arcot vágnod! – nevetett rá Karen. – Remélem, nincs ellene kifogásod? – kérdezte. – Hát... szóval, tudod... – hebegte a férfi. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy egy nyomozó férkőzzön be a családjába. Egyébként sem ilyen férfit szánt a lányának. Legalább egy diplomás embert, mint amilyen ő is lesz! – Látom, nem tetszik neked! – szontyolodott el Karen. A száját lebiggyesztette és majdnem elsírta magát. – Nem! Szó sincs róla, kicsim! Csak jó alaposan meglepődtem! Tudod, valahogy a rendőrökről az embernek az a véleménye, mintha nem is olyan emberek lennének,
mint mi. Nem tartom jónak valóban annyiból, hogy veszélyes munka az övék. Ki tudja, este hazatérhetnek-e a családjukhoz! – Ugyan, apa! Mark tud magára vigyázni és nagyon ügyes. Egyetemet végzett, intelligens férfi. Elmesélte néhány ügyét és bizony, nagyon megnőtt a szememben! Egyébként semmivel sem veszélyesebb a munkája, mint a tiéd! – Ez azért nem egészen így van, Karen! Elképzelni sem tudod, milyen egy bűnöző, egy gyilkos! Ő pedig nap mint nap ilyen emberekkel foglalkozik. Soha nem tudja, mikor repítenek a fejébe egy golyót! – Jaj, apa! Te olyan sötéten látod ezt az egészet! Mark sokat beszélt nekem a munkájáról és egyáltalán nem veszélyes. Egyébként is tud magára vigyázni! – Nagyon rövid idő alatt egészen közel kerültetek egymáshoz! Nem gyors ez a tempó egy kicsit? – kérdezte. – Nem! Dehogy! Már aznap felhívott, amikor először itt járt nálunk. Azóta majdnem minden szabad idejét együtt töltöttük! – mondta szinte ragyogva Karen. – Látom, nagyon tetszik neked! – nézett rá az apja kényszeredetten elhúzva a száját. – Igen! Még soha senki nem tetszett ennyire, apa! Olyan gyengéd és figyelmes! A mai világban nagyon ritka, hogy lesegítsen a partnerem a villamosról, vagy az autóbuszról. Arról nem is beszélek, hogy virággal kedveskedik, ha találkozunk. Mark igen! Ő nagyon udvarias. Teljesen másképp érzem magam vele, mint azokkal a fiúkkal, akiket eddig megismertem. Mondd, hogy nem ellenzed a kapcsolatunkat! Egyébként ma este is találkozunk. Még nem beszéltük meg konkrétan az időpontot, majd telefonál! – Karen! Szeretném, ha meghívnád vacsorára! Összeüthetnénk valamit. Mi a véleményed? – Ó, apa! Imádlak! Ez csodálatos lesz! – ölelte át Karen és csókokkal lepte el az apja arcát. Amikor elengedte, a férfire nézett. – Valami nem tetszik nekem rajtad, apa! A szemeden látom, hogy valami bánt. Csak nem Mark miatt aggódsz? Kérlek, higgy nekem, nagyon rendes! Még korban is illik hozzám, hisz huszonhét éves! – Nem, nem aggódom, kicsim! – felelte Bill. – Apa! Nagyon jól ismerlek, kérlek, mondd el mi a baj? – fogta meg a kezét a lány és a szemébe nézett. – Valami történt Floridában? – Nem! Semmi! – Tehát nem jártál eredménnyel? Semmi nyomra nem bukkantál dr. Wood halálával kapcsolatban? – Sajnos, nem! – Igazán sajnálom, de kérlek, ne aggódj! Beszélgettünk Markkal erről az egészről és neki is az a véleménye, hogy neked nem lehet közöd a halálához. Becsületes embernek tart! – Tényleg? – húzta össze a szemöldökét Bill. – Igen! – felelte határozottan a lány. – Nos, akkor megnyugodtam! – mosolyodott el a férfi. – Koncentráljunk most a vacsorára! Mi legyen a menü? – kérdezte.
– Nekem van egy ötletem, de legyen titok! Maradj csak nyugodtan itt és pihenj! Majd szólok, ha szükségem lesz rád! – mondta Karen és eltűnt. Bill hátrahajtotta a fejét és egy mélyet sóhajtott. Tudta, hogy Karen mennyire szereti az anyját és biztosan kiborul, ha megtudja mi történt vele. És abban is biztos volt, hogy a lány őt fogja okolni a haláláért! Mit tegyen? Mondja el, vagy inkább hallgasson és várjon, amíg csak lehet? – töprengett. A telefon csörgésére összerezzent. – Ne, hagyd csak, apa! Majd én felveszem! – szaladt be Karen és már fel is kapta a kagylót. – Szia, Mark! – szólt bele. Bill figyelte az arcát. Szinte ragyogott, amint meghallotta a nyomozó hangját. – Várj egy picit! – mondta Karen és az apjához fordult. – Hány órára jöjjön Mark? – kérdezte. – Tessék? – kapta fel a fejét a férfi. – Azt kérdeztem, hány órára jöjjön Mark? – ismételte meg a lány és elgondolkozva nézett az apjára. Egyáltalán nem tetszett neki a viselkedése. Olyan zavart és szomorú! Lesírt róla, hogy valami bántja. – Fél nyolcra! – felelte és nyelt egy nagyot. – Fél nyolcra várunk vacsorára! – mondta Karen boldogan, aztán elköszönt. Gyorsan visszament a konyhába. Bill az ablakhoz lépett. Egyre azon törte a fejét, miképp oldhatná meg a legokosabban ezt a problémát. Sokáig nem tarthatja titokban, hisz úgyis kiderül. Minden esetre a legkíméletesebben kell a lány tudomására hozni ezt a szomorú hírt. – Apa! Apa! – hallotta meg Karen hangját. – Most már szükségem lenne rád! – Igen, megyek! – mondta és a konyhába sietett. Fél nyolcra mindennel elkészültek. A konyhában kellemes illatok terjengtek, az asztal meg volt terítve, Karen arca most kimondottan szépnek tűnt. Szűk fekete nadrágot és világoszöld térdig érő blúzt viselt, amely kifejezetten jól állt a szeméhez és a hajához. Bill arra gondolt, hogy talán még soha nem látta a lányát ilyen nőiesnek! A szerelem megszépítette! A csengő megszólalt. – Megyek és nyitom az ajtót! – ugrott fel Karen, majd pillanatokon belül meg is jelentek az ajtóban. Karen kezében hatalmas csokor piros rózsa volt, a nyomozó pedig egy becsomagolt üveget szorongatott. – Jó estét, dr. Peterson! Örülök, hogy hazatért! – lépett a férfi elé. – Köszönöm, hogy meghívott vacsorára! Kérem, fogadja el ezt az üveg bort! – nyújtotta át. – Jó estét, Mr. Swan! Nem én hívtam meg, hanem a lányom! A köszönet neki jár! – És önnek, amiért nem tiltotta meg! – Már miért tiltottam volna? – kérdezte az orvos. Hirtelen arra gondolt, talán még a saját hasznára is fordíthatja, hogy a nyomozó a lányának udvarol! – Karen az életem értelme, akit ő meghív, azt én is szívesen látom! Kérem, foglaljon helyet! – mondta Bill és kibontotta az üveget. A nyomozó figyelte minden mozdulatát.
– Remek! Látom, ért a borokhoz! – mondta és a fejével elismerően biccentett. A vacsora nagyon nagy sikert aratott. Karen igazán kitett magáért. – Azt hiszem, még soha életemben nem ettem ilyen finomat! – mondta a felügyelő és a lányra nézett. – Minden elismerésem, Karen! – Köszönöm! – nevetett rá csillogó szemmel a lány. – Karen nagyon érti a főzés és sütés csínját-bínját! – mondta az apja és megcsókolta a lány kezét. – Volt kitől tanulnom! Az édesanyám remek háziasszony! Mindenre megtanított, ezért örökké hálás leszek neki! Milyen jó lenne, ha most itt lenne velünk! Milyen kár, hogy nem jutott előbb eszembe! Meghívhattam volna őt is! Akkor lenne teljes a boldogságom! Bill, hogy elterelje a beszédet a volt feleségéről, felállt. – Mi lenne, ha a kávét a nappaliban innánk meg? Vívhatnánk egy jó kis kártyacsatát! Lenne kedve hozzá, Mr. Swan? – kérdezte. – Igen, hogyne! – bólintott Mark. – Én pedig addig felhívom anyát! Legalább elújságolom neki, milyen jól sikerült a vacsora! Biztosan boldog lesz! – mondta Karen. Az apja ránézett. – Karen! Nem lenne jobb, ha te is csatlakoznál hozzánk? – kérdezte. – Majd holnap reggel felhívod! – Jól van! – bólintott Karen és a két férfibe karolt. Amikor elhelyezkedtek, a nyomozó megszólalt: – Létezik, hogy még egyikük sem tudja, hogy mi történt? A lány felkapta a fejét. – Mire gondolsz? – kérdezte. Mark Bill arcát figyelte. Mintha egy árnyalattal sápadtabb lenne. – Valamit el kell mondanom! – Hát csak mondd! – nevetett rá Karen. – Csupa fül vagyok én is és apa is! Biztosan valami érdekes történetet hallunk! Imádom, amikor mesél! – nézett az apjára. – Nem, Karen! Most nem valami érdekes történetet mondok, hanem sajnos egy szomorú és nagyon valóságos dolgot! Sajnálom, hogy el kell rontanom ezt a szép estét, de nem hallgathatok tovább. Úgy látom még nem hallottál sem te, sem pedig az édesapád arról, hogy mi történt az édesanyáddal! – Miért? Mi történt? – ugrott fel Karen és rémülten nézett a férfire. – Nos, miután megbeszéltük a vacsora időpontját és letettem a telefont, egy fájdalmas dologról értesültem. Az édesanyád meghalt! – Tessék? Mit mondasz? – nézett rá a lány és a szemei kitágultak. Látszott rajta, hogy először nem jutott el a tudatáig, amit hallott. – Kérlek, Karen! Gyere, ülj le ide mellém, kicsim! – fogta meg az apja a kezét. – Nem! Hagyjál, apa! Tudni akarom, hogy mi ez az egész? Honnan veszed, hogy meghalt az anyám? – kérdezte Marktól.
– Mielőtt indultam, akkor kaptam a jelentést, hogy a rendőrségi bonctanra szállították! Sajnálom, Karen! Fogadd őszinte részvétemet és ha bármiben segíthetek, kérlek, csak szólj! – De miért csak most mondod? Miért hallgattál eddig? Miért nem mondtad el rögtön, amint megérkeztél? Hogy tudtál vele várni? – kiáltott rá zokogva. – Nem akartalak lerohanni, kedvesem! Tudom, hogy milyen szörnyű egy ilyen hírrel előrukkolni, erőt kellett gyűjtenem és bátorságot, hogy elmerjem mondani. Abban bíztam, hogy az édesapád már tudja és elmondta neked, de rájöttem semmiről nem tudtok! – Bilire nézett. – Kérem, fogadja őszinte részvétemet, dr. Peterson! – nyújtotta ki a kezét. Bill kezet fogott vele, de szinte nem is tudott róla. Folyton az motoszkált a fejében, hogy mi fog történni, ha kiderül az igazság. – Köszönöm! – hebegte. – Engem nem ért váratlanul a hír, hisz már tudtam róla! – mondta. – Micsoda?? Apa! Ezt nem hiszem el! – nézett rá Karen vörös szemmel. – Hogy tehetted ezt velem? Miért nem mondtad el? – kérdezte. Könnye végigfolyt az arcán. – Azért, mert nem volt hozzá erőm, kicsim! Olyan boldognak láttalak, nem akartam ilyen fájdalmat okozni neked. Arra gondoltam, talán ha Mr. Swan itt lesz melletted, könnyebben elviseled ezt a borzalmas hírt. – Kérlek, Karen! Nyugodj meg, kedvesem! – ölelte át Mark és a haját simogatta. A lány lassan összeszedte magát. Bill nagyon örült, hogy a férfi jelen van. Mint gondolta, Karen a karjaiban sokkal hamarabb megnyugodott. – Mi történt vele? – kérdezte a lány és a felügyelőre nézett. – Még nem tudom, Karen! Csak annyit tudok, hogy a bonctanra szállították. Mivel a boncolás eredményét csak később kapjuk meg, így fogalmam sincs, mi okozta a halálát, de ha akarod, telefonon megkérdezhetem, hogy... – Ne! – ugrott fel Bill. – Semmi szükség rá! Jobb lesz, ha majd holnap együtt bemegyünk a bonctanra. Szerintem épp elég fájdalom ért, kicsim! – fordult a lánya felé. – Talán, ha nem tudod, mi történt vele, nyugodtabban vészeled át az éjszakát! – Nem, apa! Tudni akarom! Úgy sem tudnék egyetlen percet sem aludni! Jobb lesz, ha mindent megtudok! Kérlek, Mark! – nézett a férfire. – Telefonálj! – Rendben! – állt fel a felügyelő. Elővette a telefonját és kiment a szobából. – Jaj, apa! Te sem tudod, mi történt anyával? – kérdezte, de a férfi nem válaszolhatott, mert Mark jelent meg az ajtóban. Az arca hamuszürke lett. Egész testében megremegett, amikor a nyomozó megszólalt: – Dr. Peterson! Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte. A hangja hideg volt és kimért. – Hát persze! – De... én... én miért nem lehetek jelen? – kérdezte Karen. – Jobb lenne, ha előbb az édesapáddal beszélnék! – mondta Mark. – Nem! – dobbantott mérgesen a lány. – Egyetlen lépést sem teszek, amíg meg nem tudom, mi történt az anyámmal!
– Rendben van! – mondta Mark. Bill felé fordult. – Szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre, dr. Peterson! Először is, hogy hova utazott és kivel? Bill szíve a torkába ugrott. Először arra gondolt, jobb lesz, ha tagad mindent, de aztán belátta, semmi értelme. A felügyelő nyilván mindenről tud. – Floridába és egyedül! – felelte kissé fojtott hangon. – Azt akarja mondani, nem együtt ment oda a volt feleségével? – Nem! Alaposan meglepődtem, amikor azon a szigeten összetalálkoztunk! Ugyanabban a hotelben szállt meg, ahol én, de nekem fogalmam sem volt róla. Elképzelheti, felügyelő úr, hogy meglepődtem, amikor egyszerre csak ott állt előttem. De ő legalább annyira megdöbbent, engem látva. Kiderült, mindketten odamentünk, ahol dr. Wood utoljára járt. Én azért mentem oda, hogy hátha választ találok a halálára, ő pedig azért, hogy emlékezzen rá. – Micsoda? – lépett Karen az apja elé. – Te és anya együtt voltatok azon a szigeten, ahol meghalt dr. Wood? – kérdezte és az arca elsápadt. A szeme rémületet sugárzott. – Igen, kicsim, de véletlenül! – bólintott az apja. – És mi történt ott? – szólalt meg a felügyelő. – Elmondaná részletesen, hogy mi történt? – Hát persze! Amikor Mary megjelent, épp halat sütöttem. Pontosan úgy, mint amikor Tom is ott volt. Fel akartam idézni minden apró kis részletet, hátha rájövök valamire, ezért mindent újból végigcsináltam, amit dr. Wooddal. Aztán egyszerre csak ott állt előttem Mary. Majdnem elájultam, annyira meglepődtem és ő úgyszintén. Néhány szót váltottunk, aztán Mary leült és együtt megettük a halat, majd ő azt mondta, szeretne egyedül lenni. Elment sétálni, én pedig újból átgondoltam mindent, ami akkor történt, amikor Tom velem volt. Elég sokáig töprengtem, s amikor az órámra néztem, aggódni kezdtem. Mary már nagyon sokáig elmaradt. Elindultam, hogy megkeressem. – Egyedül ment oda az anyám? – kérdezte Karen. – Nem! Egy fiatal férfi hozta egy motorcsónakkal. Állítólag két óra múlva jött volna érte. Mivel már sok idő eltelt, aggódni kezdtem és ezért is indultam a keresésére. A sziget nem nagy, de ha be akarjuk járni, azért több órát vesz igénybe. Gyönyörű hely, az ember órákig képes állni és nézni a látványt, ami a szeme elé tárul. Bill elhallgatott. Idegessége folyton nőtt, ahogy felidézte a szigeten történteket. – Folytatná, dr. Peterson? – nézett rá a felügyelő. – Nos, már visszafelé indultam, arra gondolva, talán elkerültük egymást, amikor megpillantottam Maryt az egyik sziklán. Ott ült és a messzeségbe nézett. Odamentem és beszéltem hozzá, de ő nem válaszolt. Amikor megérintettem, akkor már nem élt. – Micsoda? – kiáltott fel Karen. – Csak nem azt akarod mondani, apa, hogy ő is épp úgy halt meg, mint dr. Wood? – kérdezte. – De igen, kicsim! Sajnos épp úgy! Szívrohamnak látszott. – Én már nem is tudom, mit higgyek! – mondta Karen és az apjára nézett. A tekintetétől a férfi szinte teljesen megsemmisült. Tudta, hogy most veszítette el örökre. A szeme ugyanis vádlón meredt rá. Nem kellett egyetlen szót sem szólnia, hogy tudja, őt tartja anyja gyilkosának.
– Csak azt ne mondd, hogy közöm van anyád halálához, drágám! – lépett a lányhoz és kitárta a karját. Meg akarta ölelni. – Ne! Ne érj hozzám! – sikoltott fel a lány és Markhoz futott. Nála keresett menedéket. – Soha többé ne érj hozzám! – mondta és hangosan zokogott. – Karen! Csak nem hiszed, hogy én öltem meg az anyádat? – kérdezte. – Sajnálom, dr. Peterson, de ha kiderül a boncolásnál, hogy dr. Slater vérében is hasonló mérget találnak, mint dr. Woodnál, akkor ön nagy bajban van! – mondta Mark. – Jó lenne, ha mielőbb egy jó ügyvédet szerezne magának! Most már valóban szüksége lesz rá! – Talán ön is azt hiszi, hogy... – Nézze, dr. Peterson! Eddig megpróbáltam elhinni, amit elmondott. Hihetőnek tűnt, hogy ön leitta magát és reggelre halva találta dr. Woodot. Elképzelhetőnek látszott, hogy valaki meglepte az éj leple alatt és megölte, bár nagyon valószínűtlen. Most azonban, sokkal nehezebb hinnem önnek. Ha tényleg teljesen egyedül voltak a szigeten, akkor nehéz lesz bizonyítania, hogy ártatlan! Bill lehajtotta a fejét. – Nem értem! Én semmit nem értek! Esküszöm, nem öltem meg sem dr. Woodot, sem pedig Maryt! Semmit nem követtem el! – mondta remegő hangon. – Ne játszd meg magad, apa! Nekem már nem tudod bebizonyítani, hogy ártatlan vagy! És úgy gondolom van még valaki, akinek szintén ez a véleménye! – mondta hidegen. Dr. Peterson a lányára nézett. Esdeklően és bocsánatkérően. – Ne mondd ezt, Karen! Kérlek, ne fordulj ellenem! Tudom, hogy minden ellenem szól, de hidd el, ártatlan vagyok! – Azt nehéz elhinnem! – mondta, s azzal kiszaladt a szobából. Néhány pillanat múlva azonban ismét megjelent. A kezében tartott valamit. Megállt az apja előtt és az arca elé tartotta. – Ehhez mit szólsz, apa? – kérdezte. Bill szeme kimeredt, amint a papírra nézett, amelyet a lánya tartott a kezében. – Nem tudom, mi ez! – hebegte. – Én igen! Ezt a szemétkosárban találtam, apa! Gondolom, te dobtad el! – Mi ez? – lépett mellé a nyomozó. – Egy névtelen levél az apámnak! Újságból kivágott betűkből van kirakva. Olvasd el magad! – tartotta most a férfi elé. Mark döbbenten olvasta el: „Te átkozott gyilkos! Ezért még megfizetsz!” – Mikor kapta ezt, dr. Peterson? – kérdezte a felügyelő. – Amikor visszajöttem Floridából. Butaságnak tartottam, nem is foglalkoztam vele. Arra gondoltam, ha valakiben nincs annyi bátorság, hogy a szemembe nézzen és oda mondja bele, nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele. Ezért dobtam ki a szemétbe. – Jobb lett volna, ha beszél nekem róla! – mondta Mark. – Talán kideríthettük volna, ki küldte. – Azt hiszem, én tudom! – Valóban? És ki az? – kérdezte a felügyelő.
– Szerintem dr. Flory! – Dr. Flory? – nézett rá Mark elképedve. – A boncnokra gondol? – Igen! – felelte Bill. – Rá! Ő maga mondta, hogy az egyedüli barátja Tom volt! Amikor megkerestem, hogy megkérdezzem, miféle mérget talált Tom szervezetében, nem is titkolta, hogy engem vádol. – Ez még nem igazolja a feltételezését, dr. Peterson! – De igen! Tudom, hogy ő tette! Többször észrevettem, hogy dr. Flory furcsán viselkedik azokkal, akik dr. Wood közelébe férkőznek. Mintha féltékeny lett volna! Tudom, hogy ez bután hangzik, de mindig ez volt az érzésem! – Majd beszélek dr. Flory-val! – mondta Mark, aztán Karenre nézett. – Hogy érzed magad, Karen? – Nagyon rosszul! – Sajnálom, de most már mennem kell! Nem bántam volna, ha nem így végződik ez az este! – sóhajtotta. – Nem szívesen hagylak most magadra! – mondta. – Talán csak nem tőlem félti? – kiáltott rá mérgesen Bill. – Az apja vagyok, nyugodt lehet, nem fogom megölni! – Nem! Nem akarok itt maradni! Kérlek, vigyél magaddal! – sikoltotta Karen és a felügyelő nyakába csimpaszkodott. – Rendben van! Pakold össze a holmidat! Keresünk neked egy biztonságos helyet. – mondta és az orvosra nézett. – Nem, felügyelő úr! Maga nem fogja sehova vinni a lányomat! Megértette? – üvöltött rá torka szakadtából. Szinte teljesen kivetkőzött magából. – De igen! Elmegyek vele! Nem tudsz visszatartani! – nézett rá Karen. A szeméből gyűlölet áradt. – Szégyellem, hogy a lányod vagyok! – sziszegte, s azzal kiszaladt a szobából. – Sajnálom, hogy így alakult, dr. Peterson! – mondta Mark. – Maga csak ne sajnáljon! Jól elcsavarta a lányom fejét! Ahelyett, hogy megmagyarázná neki, hogy itt a helye mellettem, ellenem fordítja! Remélem, most boldog? – nézett rá remegő ajakkal. – Nézze, doktor úr! Nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy a munkámat végzem! Karen nem érzi magát biztonságban itt, ezért kötelességem gondoskodni róla. Remélem, hogy be tudja bizonyítani az igazát! Akkor majd én leszek az első, aki bocsánatot kér, de sajnos a jelenlegi helyzete nem valami megnyugtató! Kérem, fogadja meg a tanácsomat és keressen egy jó ügyvédet! Azt hiszem, hamarosan letartóztatási paranccsal jövök önért! – Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám! – mondta gúnyosan dr. Peterson és kiment a szobából. A lépcsőn összetalálkozott Karennel, aki két nagy bőröndöt cipelt lefelé. – Engedd meg, hogy segítsek! – mondta, de a lány elrántotta a karját. – Mark! Mark! – kiáltotta el magát. – Segítenél kérlek? – nézett a férfire, aki azonnal odasietett hozzá. Egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül hagyta el a házat. *
Dr. Flory fáradtan dőlt le az ágyára. Az utóbbi időben nagyon nehezen alszik el, teljesen ki van merülve. Amióta Tom meghalt, nem találja a helyét! Leoltotta az éjjeli lámpát és oldalra fordult. Behunyta a szemét és erőteljesen szorította, hogy mielőbb elaludjon. Az óra elütötte az éjfélt, de ő még mindig nem volt képes elaludni. Állandóan Tom járt az eszében és az, hogy dr. Peterson megölte. Minden jel szerint megmérgezte, s ezt soha nem tudja neki megbocsátani, s reméli, mielőbb börtönbe kerül és megfizet mindenért. Ettől a gondolattól egy kicsit megnyugodott. Lassan elaludt. Az ég hangosan megdörrent. Iszonyú vihar tört ki egyik pillanatról a másikra. Hatalmas villámok cikáztak végig a szobán, aztán úgy eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az erkélyajtó megcsikordult. Dr. Flory felkapta a fejét és kábultan nézett szét. Sajnos olyan sötét volt, hogy semmit nem látott, ezért a kapcsolóhoz nyúlt, hogy felgyújtsa az éjjeliszekrényen a lámpát, de azt hiába nyomkodta, az égő sötét maradt. – Mi a fene történt? – tette le a lábát a földre. A papucsát kereste, de nem találta, ezért mezítláb indult el, hogy a fali kapcsolót kitapogassa. Talán kiégett az éjjeli lámpa égője! – gondolta. Amint a kapcsolót megtalálta megnyomta, de még mindig sötét volt. Ekkor már tudta, hogy valami nincs rendben. Arra gondolt, talán a vihar okozta az áramkimaradást, mint már oly sokszor. Az erkélyhez lépett és bezárta az ajtót, melyet a szél egyre erőteljesebben csapkodott. Visszafeküdt az ágyba és szerencsére hamar elaludt, de már öt óra előtt felébredt. Nagyon fáradt volt és ideges. Még sötét volt odakint, hatalmas felhők gomolyogtak az égen. Az erkélyajtóhoz lépett és kitárta. Nagyot szippantott a friss levegőből és hosszan nézett kifelé. Hatalmas tócsák árulkodtak az éjszakai viharról és a fák leveleiről is esőcseppek csepegtek. Bement a konyhába és megfőzte a kávét. Amíg el nem fogyasztotta, addig semmit nem csinált, még az arcát sem mosta meg. Leült és megvárta, amíg az ital el nem készül. Kiöntötte a bögrébe, aztán szép lassan, kortyonként megitta. Az óra elütötte az ötöt a nappaliban. Behallatszott mély hangja. Ezután a fürdőszobába ment és a zuhany alá állt. Először meleg vizet, aztán egyre hidegebbet eresztett magára, közben Tom járt a fejében. Képtelen volt túltenni magát az eseten. Amikor már vacogott, kiszállt a zuhany alól és magára terítette a fürdőlepedőt. A tükörbe nézett, aztán közelebb lépett hozzá. Homályosan látta az arcát. Megtörölte a tükröt, de most még homályosabb lett a kép. Émelygés tört rá. Mi történhetett vele? Talán valami olyat evett, amit nem kellett volna? – töprengett, de végiggondolva a tegnapi étrendjét, semmit nem talált, amely ilyen tüneteket okozhatott volna. Megfogta a pulzusát, érezte, hogy nagyon szaporán ver a szíve. Mintha valamitől félne! A lábai remegni kezdtek, le kellett ülnie a kád szélére, hogy össze ne essen. Megijedt. Még soha életében nem volt beteg, talán összesen kétszer volt megfázva, de még lázas sem volt.
Megkapaszkodott a fogasba és felállt. Nem indult el azonnal, várt egy keveset, aztán amikor elég erőt érzett magában a tükörhöz lépett. Az arca olyan sápadt volt, hogy szinte megijedt saját magától. Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a képmását, amikor hirtelen egy arcot pillantott meg a sajátja mellett. – Maga? – kiáltott fel döbbenten, s a következő pillanatban ájultan esett össze. * Bill futva érte el a ház bejáratát. A nap lassan előbújt a felhők mögül. Egész testéről folyt a verejték. Sápadt volt és alig várta, hogy belépjen az ajtón. Egyenesen a fürdőszobába ment és lezuhanyozott. Hosszan folyt rá a hideg víz, a fogai összekoccantak, libabőrös lett. A törülközőért nyúlt és megdörzsölte a testét. Közben Karen felé szálltak a gondolatai. Mindenképpen be kell bizonyítania, hogy semmi köze az anyja halálához! Vissza kell szereznie a lánya bizalmát és szeretetét. Ma járt le a szabadsága. Idegesen készült el, tudta, hogy kellemetlen percek várnak majd rá. A kórházban már mindenki tudhat Mary haláláról, ebben biztos volt, s abban is, hogy összesúgnak majd a háta mögött. Erősnek kell lennie, ha összeroppan, mindennek vége! A kórházban mint mindig, nagy volt a nyüzsgés. A reggelek a legmozgalmasabbak, akkor történnek a vizsgálatok és a kezelések. – Jó reggelt! – lépett be az osztályára. – Jó reggelt, dr. Peterson! – köszönt mosolyogva Betty nővér. – Csak nem letelt a szabadság? – kérdezte. – De, igen! – felelte Bill. Hálás volt a nőnek, amiért legalább ő nem éreztet vele semmit. Ismerte, nagyon szolgálatkész és rendes nő. – Kér egy kávét, doktor úr? – nézett rá Betty. – Nem! Köszönöm, már ittam otthon! Inkább szeretném, ha elmondaná, mi történt a kórházban, amíg távol voltam. – Semmi különös. Minden úgy folyt, mint eddig, de már nagyon hiányzott dr. Peterson! – mosolygott rá. – Nos, egy évig biztosan nem megyek már el! Sajnos, nem a legjobban alakult ez a nyaram, de remélem, jövőre jobban sikerül. Betty nővér nem tett említést sem Tomról, sem Maryről. Milyen rendes és tapintatos, hogy elkerüli ezt a témát – nézett rá hálásan Bill. – Dr. Peterson! Örülök, hogy végre megjött! – lépett be dr. Barth. A kezét nyújtotta. Bill kezet fogott vele. – Nos, én is örülök, hogy ismét itt lehetek. Már hiányzott a munka! Megyek és átöltözöm! – mondta. Miután fehér köpenybe bújt, az orvosi szoba felé vette az útját. Amikor elment szabadságra, egyetlen betege volt, akit másnapra elengedett. Tudni szerette volna, milyen feladat vár rá. – Dr. Peterson! – kiáltott utána Katy Norris, amint kilépett a folyosóra. – Igen? – állt meg és megvárta a nőt, aki még utcai ruhában volt. – Dr. Cullen várja! Kérem, most menjen be hozzá! – mondta.
– Igen! Azonnal megyek! – fordult meg és a főnöke irodája felé indult. Katy nem ment vissza a helyére, a liftbe lépett. Bill szája kiszáradt, amikor bekopogott az ajtón. – Tessék! – hallotta meg dr. Cullen hangját. – Jó reggelt, dr. Cullen! Hívatott? – lépett az asztalhoz. – Igen! Kérem, foglaljon helyet! – mondta a férfi. Nem fogott vele kezet, mint máskor. Bill tudta, hogy ennek jelentősége van. – Köszönöm, inkább állva maradnék! – mondta és a főnökére nézett. – Nézze, kolléga! – kezdte dr. Cullen. – Tudom, hogy ön remek szakember és nagyra is tartom, de nem hunyhatok szemet a fölött, ami mostanában ön körül történik. Beszéltem Swan felügyelővel, aki elmondta, hogy a volt felesége, dr. Slater meghalt. Azt is elmondta, ugyanolyan körülmények között, mint dr. Wood és csak ketten voltak azon a szigeten. Ez egy kicsit furcsa, nem gondolja? – De igen! Én magam sem értem, hogy mi történhetett! – válaszolta Bill. – Dr. Peterson! Ön nagyon kényes helyzetbe került. Lennie kell valamiféle magyarázatnak a történtekre! – nézett rá szúrós tekintettel. – Sajnálom, de semmiféle magyarázattal nem szolgálhatok. Én épp olyan értetlenül állok az eset előtt, mint a rendőrség és ön! – tárta szét a karját sajnálkozva. – Azt hiszem, a bíróság ennyivel nem fog megelégedni! – mondta dr. Cullen és felállt. – A bíróság? – kérdezte elképedve Bill. – Igen! Kérem, ne mondja, hogy nem gondolt bele, mi lesz ennek a következménye! – Dr. Cullen! Ön ismer engem már évek óta. Tudja, hogy nem lennék képes senkit megölni! A gyógyításnak, a kutatásnak szenteltem az életemet! – Tudom, tudom, dr. Peterson! Tisztában vagyok vele, hogy ön elismert, nagy tudású ember, hisz rengeteget adott már a társadalomnak, az embereknek. Az a sok új gyógyszer és műszer, amellyel sok embernek adta vissza az életét, mind ön mellett szól, ám itt most nem erről van szó. Két ember meghalt ugyanolyan körülmények között és mindkét alkalommal csak ön volt mellettük. Az sem elhanyagolható, hogy az egyik a volt felesége, a másik a felesége szeretője volt. Bocsásson meg, de mindez nem lehet véletlen! – Tehát ön is azt hiszi, hogy én öltem meg őket? – kérdezte elkeseredve. – Igen, Bill! Sajnálom, de nem mondhatok mást! Meg volt az indoka és az alkalma is! Higgye el, én megértem, hogy mit érzett, amikor rájött dr. Wood és a felesége... De mégsem ez lett volna az elintézési módja! – Dr. Cullen! Nem öltem meg sem dr. Woodot sem pedig Maryt! – Akkor bizonyítsa be, dr. Peterson! Nem nekem, hanem a rendőrségnek! – Hogyan? – nézett rá bánatosan Bill. – Azt én nem tudom! – rázta meg a fejét a férfi. A telefon megszólalt az asztalán. – Tessék! Üdvözlöm, felügyelő úr! – köszönt, miután felemelte a kagylót. Bill figyelte az arcát, de semmit nem olvasott le róla. – Igen, épp itt van nálam! – mondta, aztán átadta a kagylót. – Swan felügyelő! Önnel akar beszélni!
– Itt dr. Peterson! – szólt bele kissé idegesen. – Dr. Peterson! Kérem, ne menjen el, hamarosan odamegyek. Feltétlenül beszélnem kell önnel! – Rendben van! Várom! – tette le a telefont Bill. – Dr. Cullen! – lépett be Katy az ajtón. – Valami szörnyű dolog történt! – mondta és komoly arccal közelebb jött. – Mi? Mi történt? – nézett rá a főnöke. – Most telefonált Dr. Flory házvezetőnője, hogy a doktort holtan találta a fürdőszobában. – Micsoda? – nézett rá dr. Cullen, aztán lerogyott a székre. – Ez nem lehet igaz! – motyogta. Bill szíve kalapálni kezdett. Eszébe jutott, hogy a felügyelő éppen hozzá készült. Vajon beszélt vele, mielőtt meghalt? És ki tudja, miket mondott róla. Hatalmas verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte. – Ehhez mit szól, dr. Peterson? – kérdezte dr. Cullen kiszáradt szájjal. – Semmit! Meg vagyok döbbenve! – felelte. – Swan felügyelő mit mondott önnek? – kérdezte a főnöke. – Azt, hogy idejön és beszélni akar velem. Arra kért, ne hagyjam el a kórházat! – Értem! – hümmögött és a titkárnőjére nézett, aki még mindig az asztal előtt állt. – Van még valami, Katy? – kérdezte. – Nincs, dr. Cullen. Csak azt szerettem volna megkérdezni, nem kérnek-e egy erős kávét? Épp most főtt le! – De igen! Köszönjük! Azt hiszem, az most jól esne! – Én nem kérek! – mondta Bill és felállt. – Megengedi, hogy visszatérjek az osztályra? – kérdezte. – Hát persze! Menjen csak! Ha megjön a felügyelő, majd szólok! – intett a kezével dr. Cullen. Bill lesietett az öltözőbe. A táskájából elővett egy kis üveget és bekapott egy gyógyszert. Iszonyúan megfájdult a feje, amely az egyetemi évei alatt jelentkezett először. Amikor orvoshoz fordult vele, azt mondták, hogy az agy intenzív igénybevétele okozza. Ha majd a tanulmányait befejezi, elmúlik. El nem múlt, de nagyon ritkán jelentkezett. Volt, hogy évekig nem kellett gyógyszert bevennie. A válás óta aztán egyre sűrűbben jött elő, s bizony még erőteljesebben fájt, mint az egyetemi évei alatt. Most is szinte tűrhetetlen volt. Épp kifelé indult, amikor a felügyelő kilépett a liftből. – Dr. Peterson! – kiáltott utána. Bill megállt és megvárta. – Hol beszélgethetnénk? – kérdezte. – Talán a tárgyalóban. Ott most nincs senki! – mondta Bill és mutatta az utat. – Miről van szó, felügyelő úr? – kérdezte Bill, bár biztos volt benne, hogy dr. Flory halálával kapcsolatban keresi. – Nos, talán már hallott róla, hogy dr. Flory meghalt! – Igen. Teljesen meg vagyok döbbenve! – mondta.
– Nézze, dr. Peterson! Sajnálom, de nem várhatok tovább! Le kell tartóztatnom! – Talán már dr. Flory halálát is az én számlámra akarja írni? – kérdezte Bill. – Azt hiszem, igen! – felelte. – Higgye el, nagyon kínos nekem ez az egész, amióta Karen és én... szóval, amióta szeretjük egymást. Kérem, nézze el nekem, hogy így viselkedem, de csak a munkámat végzem! Talán nem hiszi el, de én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, semmi köze a halálesetekhez! Szeretném, ha velem jönne! – Most? – kérdezte Bill. – Igen! Kérem, öltözzön át, addig beszélek a főnökével! – Rendben van! – bólintott az orvos és megindult az öltöző felé. Mire átöltözött, Swan is megjelent. – Beszéltem a főnökével, tudja, hogy most egy ideig nem számíthat önre! – mondta. – Meddig akar bent tartani? – kérdezte Bill. – Nem tudom, de gondolom, amíg a vizsgálat le nem zárul és ki nem derül, hogy ártatlan! – Mr. Swan! – nézett rá az orvos. – Kérdezhetek valamit? – Hát persze! – bólintott a felügyelő, miközben beléptek a liftbe. – Arra lennék kíváncsi, hogy ha nem tudják bizonyítani semmivel, hogy én öltem meg ezt a három embert, akkor is bent tartanak? – Azt hiszem, van elég bizonyíték ön ellen, az indíték, pedig magáért beszél, dr. Peterson! – felelte a felügyelő. – Ezt meg hogy érti? – nézett rá Bill szürke arccal. Látszott rajta, mennyire ideges. – Nos, az a tény, hogy mindkét esetben ugyanolyan körülmények között hunytak el az áldozatok, a vérükben ugyanaz a méreg volt található és valamennyi esetben csak ön volt jelen, már önmagában elegendő bizonyíték! – Ez nem igaz! – nézett rá Bill. – Tom és Mary esetében valóban csak én voltam jelen, de Mary vérében nem találtak mérget! – mondta. – Ez nem igaz dr. Peterson! Dr. Slater vérében igenis ugyanazt a mérget találta a halottkém, mint dr. Woodnál. – Valóban? Erről én nem tudtam! – mondta kissé lehangoltan Bill. – Ezen nem csodálkozom, hisz én magam is csak ma hajnalban kaptam meg a boncolási jegyzőkönyvet. Tudja, egész éjjel bent voltam az irodámban. – Rendben van, elismerem, hogy dr. Wood és Mary esetében vádolhatnak, bár nem öltem meg őket, de miért engem vádol dr. Flory halálával is? Gondolom, még fel sem boncolták! Ön mondta, hogy ma reggel halt meg, s mint látja, én itt vagyok a kórházban. – Mióta? – kérdezte a felügyelő. – Reggel nyolc óta! – felelte Bill. – Mint ahogy minden nap, ma is ugyanabban az időben érkeztem. – Mikor járt ön dr. Flory lakásában? – kérdezte Mark Swan. – Soha! – válaszolta Bill határozottan. – Nem is tudom, hogy hol lakik! – tette hozzá. – Dr. Peterson! Hol volt ön reggel öt óra és fél hét között? – kérdezte. Bill arca elsápadt, de aztán összeszedte magát.
– Itthon. Öt órakor még aludtam, hat óra felé keltem fel. A fürdőszobába mentem és készültem dolgozni! – felelte. – Ön most nem mond igazat, dr. Peterson! – nézett rá a felügyelő. – Ezt meg miért mondja? – kérdezte Bill. – Azért mert ez nem igaz! Reggel fél hatkor a lakásán jártam, de nem volt otthon! – húzta össze a szemöldökét. – Á! Persze! – csapott a homlokára Bill. – Bocsásson meg, teljesen elfelejtettem, hogy kocogni voltam! Tudja, régebben minden hajnalban egy órát kocogtam, most szeretnék visszaállni erre a szokásomra. – Tehát kocogni volt? – Igen! – És merre! – A lakásom környékén! – felelte Bill. – Tehát nem járt ma dr. Flory-nál? – Nem! – rázta meg a fejét Bill és egyenesen a felügyelő szemébe nézett. – Ez nagyon érdekes, ugyanis van egy szemtanú, aki személyleírást adott egy férfiről, aki ma hajnalban dr. Flory házából osont ki. A személyleírás egyértelműen önre illik! – Hát ez csodálatos! – kiáltott fel indulatosan Bill. – Vajon ki a fene láthatott engem ott, ahol még életemben nem jártam! Higgye már el, hogy nem tudom, hol lakott dr. Flory! – mondta. – Sajnálom, de be kell hogy jöjjön velem, doktor úr! Dr. Flory-t a házvezetőnője reggel öt óra húsz perckor találta meg, s rögtön értesített bennünket. A kollégáim kimentek a helyszínre, én pedig az ön lakására. A halottkém szerint a halál öt és hat óra között állt be. – És most természetesen azt gondolja, hogy én jártam ott és én öltem meg! – nézett rá Bill. – Mint mondtam, van egy szemtanú, aki személyleírást adott és az önre illik. Ezen kívül nem találtam otthon ebben a korai órában. – És ez elég ahhoz, hogy engem tartson dr. Flory gyilkosának? Már megmondtam, hogy hol voltam! – Igen, valóban megmondta! – nézett rá a felügyelő hidegen. – De el akarta hallgatni előlem! – Ez nem igaz! Csupán kiment a fejemből! Higgye el, már azt sem tudom, mi történik velem! Mintha átok ülne rajtam! – sóhajtott fel Bill. – Valóban nem irigylésre méltó a helyzete, dr. Peterson. Szeretnék önnek egy tanácsot adni! – Hallgatom! – felelte az orvos és ránézett. – Legyen őszinte és mondjon el mindent. Ha tudom, hogy valóban mi történt, talán segíthetek! Szeretem a lányát, nem akarom, hogy boldogtalan legyen! Higgye el, segítek, ha elmond mindent őszintén!
– Eddig is azt tettem, uram! Értse meg, nem hallgattam el semmit, azt mondtam el, ami a valóság! Nem öltem meg sem Tomot, sem Maryt és soha életemben nem jártam dr. Flory lakásán, így tehát őt sem! Miért nem hisz nekem? – Azért, mert minden ön ellen szól, dr. Peterson! – Igen, ez igaz! – hajtotta le a fejét az orvos. – Bárcsak tudnám, mit tegyek, hogy bebizonyítsam, ártatlan vagyok! Van azonban valami, amit valóban nem mondtam még el... – Igen? – kapta fel a fejét Mark. – Néhány nappal a szabadságom előtt kaptam egy hasonló névtelen levelet, mint amilyet Karen megmutatott önnek. Az volt benne, hogy dr. Wood miatt hagyott el a feleségem. Bevallom, valóban azzal a szándékkal hívtam el magammal Floridába Tomot, hogy megtudjam az igazat, s ha valóban ő az oka a házasságunk felbomlásának, megbosszulom, amit ellenem elkövetett, de amikor beszélni kezdett magáról és elmondta, milyen lelkiismeret furdalása van, valahogy megsajnáltam! Magam sem értettem, de így volt! Esküszöm, az igazat mondom! – És hol van az a névtelen levél? – Kidobtam, mint ezt a másikat is. Szörnyű dühös lettem, azt sem tudtam, mit csináljak. – Sajnálhatja, hogy kidobta, dr. Peterson. Ez lehetett volna az egyetlen bizonyíték, amely ön mellett szólt. Ha rájöttünk volna, ki küldte önnek, talán most nem lenne ilyen kilátástalan a helyzete! Így azonban azt ajánlom, hogy hallgasson a névtelen levelekről és a bosszúról is, mert ezzel még inkább gyanússá teszi magát! Vegyük úgy, hogy ezt el sem mondta nekem és ne beszéljen róla másnak sem! – De ön kért arra, hogy őszinte legyek! – Igen, ám ezzel az őszinteségével csak saját magának árthat! Hallgatnia kell a névtelen levelekről, mert az utóbbi csak alátámasztja, hogy ön követte el a gyilkosságokat. Keressen egy jó ügyvédet, mielőtt késő lesz és imádkozzon, hogy dr. Flory vérében ne találjanak mérget! – Ennyire kilátástalan a helyzetem? – kérdezte Bill. – Sajnálom, de igen! De talán lenne még valami, ami segíthetne! – Igen? Mi lenne az? – kapta fel a fejét az orvos. – Kérje, hogy vessék alá hazugság vizsgálatnak! Annak eredményét általában az ügyész is fontosnak tartja és elfogadja. – Hazugság vizsgálatnak? De miért? Hisz nem követtem el semmit! – Épp ezért, dr. Peterson. Ez az egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítsa, ártatlan! Persze, ez még nem jelenti azt, hogy további bizonyítékokra ne lenne szüksége, de ez sokat nyomna a latban! Kérem, gondolja meg! – Nincs ezen mit gondolkozni, Mr. Swan! Erre semmi szükség nincs, és olyan megalázó lenne! – Én nem így gondolom, de maga tudja. Ez csak egy jó tanács volt! A döntés az öné! Kiléptek a liftből és a rendőrségi autóhoz mentek, ahol egy egyenruhás férfi ült a volánnál.
Bill beült hátra, Mark a vezető mellé. Amíg a rendőrségre nem értek, egyetlen szót sem váltottak. Az orvos teljesen kétségbe volt esve, érezte, hogy egyre nehezebb helyzetbe kerül és nem látja a kivezető utat. A feje most megint fájni kezdett. Belenyúlt a zsebébe és kiemelte az üveget. Bekapott egy szemet a sárga pirulák közül, aztán lehunyta a szemét. Fáradt volt és ideges. Magában már ezerszer is elátkozta Tomot és Maryt, amiért ilyen helyzetbe került miattuk. Megszólalt a mobiltelefonja. – Beszélhetek? – kérdezte. – Hát persze! – bólintott Mark. – Tessék! – szólt bele, aztán az arca felderült. – Harriet! Ha tudná, mennyire örülök, hogy hallom a hangját! – mondta. – Csak most hallottam, hogy mi történt önnel, dr. Peterson! Annyira sajnálom! Tudja, most jöttem vissza Los Angelesből, s azonnal önt hívtam. A kórházban mondták, hogy milyen szörnyűséggel vádolják! El sem hiszem, hogy ez megtörténhetett! Ha valamiben segíthetek, kérem, csak szóljon! Tudja, rám mindig számíthat, hisz olyan régen ismerjük egymást! – Köszönöm, Harriet! Igazán jól esnek a szavai. Talán lenne valami, amiben segíthetne! – Igen? Csak mondja, dr. Peterson! – Egy jó ügyvédre lenne szükségem! Nem tudna valakit ajánlani? Épp a rendőrség felé tartok, letartóztattak! – mondta. – Istenem, dr. Peterson! Annyira sajnálom! De azt hiszem, tudok segíteni! Van egy nagyon jó ügyvéd ismerősöm, aki a legjobb ezen a pályán! Összetalálkoztunk Los Angelesben! Mindjárt fel is hívom és beszélek vele. – Köszönöm, de ha Los Angelesben lakik, nem sokra megyek vele! – Nem! Ő itt lakik New Yorkban! – mondta a nő. – Hamarosan jelentkezem ismét, s ha beszéltem vele, megnyugodhat, nem kell aggódnia többé! Ő eddig még nem veszített el egyetlen pert sem! Talán hallotta is a nevét, dr. Eddy Crawford! – Igen! Természetesen sokat hallottam róla. Nem is hiszem, hogy meg tudnánk szerezni, Harriet! – Bízzon bennem, dr. Peterson! Ő a legjobb! Biztosra veszem, hogy nincs miért aggódnia! – Köszönöm, Harriet! Ha most kihúz a csávából, nagyon hálás leszek! Bánt is, hogy néha nem úgy viselkedtem, ahogy megérdemelte volna, kérem, bocsásson meg! Azt azonban tudnia kell, nagyra tartottam. Nem véletlen, hogy önt választottam magam mellé a kutató munkám során. – Nincs szükség magyarázkodásra, dr. Peterson! Ön egy nagyon nagy tehetség és én büszke vagyok, hogy egyáltalán ön mellett dolgozhattam a laborban és remélem hamarosan megint együtt dolgozunk! Olyan sokat tanultam már öntől, s higgye el, nincs miért neheztelnem önre! Megértettem mindig, amikor ideges volt, hisz az orvosi munkája és a kutatások nagyon igénybe vették.
– Köszönöm, ezerszer is köszönöm, Harriet! Azt hiszem, nincs még egy ilyen jó ember, mint ön! Nagyon várom a hívását! – mondta elérzékenyülten Bill. – Amint beszéltem Eddy-vel, jelentkezem! Remélem, nem tartják bent, de ha igen, akkor sem marad ott sokáig. Erről biztosíthatom! – köszönt el a nő. Bill határozottan jobban érezte magát. Ha ezt az ügyvédet meg tudja szerezni magának, nyert ügye van! * A rendőrségi épületben nagy volt a forgalom. Több prostituáltat hoztak be, akik hangoskodva tiltakoztak a bánásmód ellen. – Foglaljon helyet, dr. Peterson! – mutatott az íróasztal előtti székre a felügyelő és ő is leült. – Szeretném, ha mindent elölről kezdenénk. Kérem, mondjon el mindent, mi történt attól a perctől kezdve, hogy megkérte dr. Woodot, kísérje el Floridába a mai napig bezárólag! – De hisz már elmondtam néhányszor! – csóválta meg a fejét Bill. – Nem tudok újat mondani, esküszöm! Csak azt tudom, hogy nem öltem meg sem Tomot, sem Maryt, sem pedig dr. Flory-t! Bárcsak hinne nekem! – Nézze, dr. Peterson! Higgye el, én valóban hinni akarok önnek, de nagyon nehéz. Nincs egyetlen apró momentum sem, amibe belekapaszkodhatnánk. A körülmények ön ellen szólnak és sajnos a tények is! Legalább lett volna még valaki azon a kis szigeten, vagy legalább lenne valami kézzelfogható bizonyíték ön mellett, de nincs! És itt van dr. Flory! Ha tényleg ő küldte önnek azt a névtelen levelet, akkor meg van az indíték is. Ön elment hozzá, felelősségre vonta és szóváltásba keveredtek. – Nem! Szó sincs erről! – rázta meg a fejét Bill. – Ez csak az ön meglátása! – Sajnálom, de nem tehetek mást, mint őrizetbe veszem! Le kell folytatnom a vizsgálatot, bármennyire is sajnálom! Hamarosan szembesíteni fogom a szemtanúval, aki látta önt dr. Flory lakásából kisurranni. Meglátjuk, mire megyünk! Bill láthatóan beletörődött a sorsába. A felügyelőre nézett. – Hogy van Karen? – kérdezte. – Jól! Tegnap délután beszéltem vele, akkor minden rendben volt, bár egy kissé megviselték a történtek. Azt hiszem, kell hozzá egy kis idő, amíg ismét a régi lesz! – Kérem, felügyelő úr! Ne hagyja őt magára! Karen nagyon érzékeny lány, annyira féltem! Bárcsak ne történt volna mindez! Bárcsak most is velem lehetne! Bízom benne, hogy egyszer minden rendbe jön közöttünk és úgy élünk, mint eddig! A felügyelő nem válaszolt, csak az arcát nézte. Látszott rajta, hogy ebben nem nagyon bízik. – Sajnálom, de most le kell vitetnem a cellájába! – szólalt meg. – Ha így kell tennie, ám legyen! – felelte Bill és szomorúan lehajtotta a fejét. Egyetlen reménye Harrietben volt, az egyetlen ember a környezetében, aki bízik benne. Biztos, hogy megszerzi neki azt az ügyvédet és akkor emelt fejjel mehet vissza dolgozni. Harriet néhány nap múlva megjelent a rendőrségen. A felügyelőtől engedélyt kért, hogy beszélhessen Bill-lel, s ezt az engedélyt meg is kapta.
– Jó napot, dr. Peterson! – lépett a rácsos ajtó elé. – Harriet! Drága, Harriet! Ha tudná, mennyire örülök, hogy látom! – ugrott fel az orvos a kemény ágyról. Épp elmélyülten gondolkozott, észre sem vette, hogy látogatója érkezett. – Én is. Hogy érzi magát? – kérdezte. – Nagyon rosszul! El sem tudja képzelni, milyen szörnyű érzés, hogy gyilkosnak tartanak. Ráadásul többszörös gyilkosnak! – Aki önt ismeri, az tudja, hogy ez nem igaz! – felelte a nő. – Sajnos, minden ellenem szól, Harriet! Már lassan én magam is elhiszem, hogy tényleg én tettem! – mondta elkeseredetten. – Ne mondja ezt, kérem! Ne legyen ennyire szomorú! Amint Eddy megjön, vége a lidércnyomásnak. Beszéltem vele, holnap délelőtt már itt lesz! Egyenesen idejön a felügyelő úrhoz! – Jaj, Harriet! Hogy fogom én ezt önnek meghálálni? – kérdezte Bill és megfogta a nő kezét. A szájához emelte és megcsókolta. – Nincs mit meghálálnia, dr. Peterson! Ön is olyan sok jót tett már velem, hogy csak törlesztek! Amit elértem, azt önnek köszönhetem! Hamarosan kineveznek laborvezetőnek, természetesen az ön javaslatára! – Boldog vagyok, hogy ezt még sikerült elérnem! – mondta kissé remegő hangon Bill. – Tudom, hogy senki nem érdemli meg jobban ezt a kinevezést, mint ön! Az őr közbeszólt. A látogatási idő lejárt. – Most mennem kell! – mondta Harriet. – Holnap reggel Eddy mindent elintéz. Azt mondta, hogy az első dolga lesz, hogy kiszabadítsa. Szabadlábon fognak védekezni! – Köszönöm, Harriet! Hálásan köszönöm! Az isten áldja meg, amiért mellém áll! – Igen, dr. Peterson, ön mellett állok, mert ismerem és tudom, hogy ön nagyon rendes ember! Jó a szíve és nagyon lelkiismeretes orvos. Tudom, hogy ön nem lehet gyilkos és biztos vagyok benne, ez hamarosan ki is fog derülni! Bill mosolyogva intett a nő után, aki távozott. Nem tudott eléggé hálát adni Istennek, hogy Harriet hisz benne. Ha ez az ügyvéd védi, nem kell félnie! Másnap délelőtt dr. Eddy Crawford bekopogott a felügyelő irodájába. – Tessék! – hallotta a férfi hangját. – Jó napot, uram! A nevem dr. Eddy Crawford! – mutatkozott be. – Á! Ügyvéd úr! A nevem Mark Swan! Örülök, hogy személyesen is megismertem, már nagyon sokszor láttam a televízióban bravúros teljesítményeit. Kérem, foglaljon helyet! – nyújtott kezet. – Köszönöm! – ült le a férfi és a felügyelőre nézett. – Remélem, megengedi, hogy belenézzek az ügyfelem anyagába? Én fogom képviselni dr. Bill Petersont! – Természetesen! – nyújtotta át a dossziét. Az ügyvéd belemélyedt, majd visszaadta. – Azt hiszem, elég nehéz dolga lesz, ügyvéd úr! – mondta a felügyelő. – Nem mondom, valóban komolynak látszik az ügy, de nem hiszem, hogy lehetetlen! Számomra ugyanis, ez a szó nem létezik! Mindent elkövetek, hogy dr. Petersont felmentsék!
– Sok szerencsét hozzá, dr. Crawford! – mondta Mark. – Én tiszta szívből örülnék neki! – Tényleg? – húzta össze a szemöldökét az ügyvéd. – Ez nagyon érdekes! – Miért olyan érdekes? – kérdezte a felügyelő. – Azért, mert önnek az az érdeke, hogy mielőbb rács mögé dugja, és a bíróság elítélje. Miért örülne neki? – Nos, bevallom, személyes érzelmi okokból! – Csak nem rokona dr. Peterson? – kérdezte az ügyvéd, miközben felállt. – Most még nem, de még lehet! – mondta rejtélyes mosollyal. – Ezt megmagyarázná? – Igen! – nevetett fel Mark. – Szeretem dr. Peterson lányát és ő viszont szeret... – Értem! – bólintott az ügyvéd. – Azt azonban nem értem, hogy adhatták önnek ezt az ügyet, hisz tudjuk... – Igen, tudjuk, hogy mi a szabály, de senki nem tud róla, s amikor ezt az ügyet megkaptam, még nem is ismertem Karent. Remélem, ön nem mondja el senkinek a titkomat? Természetesen a szívem mélyén nagyon szeretném, ha a leendő apósomról kiderülne, nem követett el semmit, ám ön is láthatta, erre nem sok remény van. Mármint, hogy be lehessen bizonyítani az ártatlanságát. Túlontúl sok a terhelő bizonyíték. Lenne azonban egy tanácsom, amit már megtettem dr. Petersonnak is, de ő elutasította. Nevezetesen, hogy vesse alá magát hazugság vizsgálatnak! Ezzel sokat segíthetne saját magán. Másként látná az ügyész és az esküdtszék is! Kérem, beszélje rá! – Majd meglátjuk! – mondta az ügyvéd és elindult az ajtó felé. – Lekísérem! – nyitotta ki előtte Mark és maga elé engedte. Bill felállt, amint a cella ajtaja kinyílt. – Dr. Peterson! Látogatója van! – mondta a felügyelő. – Üdvözlöm, dr. Peterson! A nevem dr. Eddy Crawford! – fogott kezet az orvossal. – Köszönöm, dr. Crawford, hogy elvállalta az ügyemet! Nagyon hálás vagyok érte. – Harriet kérése számomra parancs! – mosolygott a férfi és letette a táskáját a földre. – Most magukra hagyom az urakat, gondolom, lesz miről beszélniük! – távozott a felügyelő. – Nos, dr. Peterson, kérem, mondjon el mindent, ami történt önnel. Egy dolgot kérek öntől! – Igen? – Kérem, legyen nagyon őszinte hozzám, mert csak az események ismeretében tudok segíteni! – Rendben van, ügyvéd úr! Megígérem, hogy őszinte leszek! – felelte Bill és leültek az ágyra. Elkezdett beszélni és amíg be nem fejezte, az ügyvéd egyszer sem szólt közbe, de szorgalmasan jegyzetelt. Bill mondandója végén elhallgatott és a férfire nézett.
– Szóval ön nem érzi magát bűnösnek egyetlen halálesetben sem? – kérdezte az ügyvéd. – Nem! Határozottan kijelenthetem, hogy nem! – Felmerült benne a gondolat, beszél az ügyvédnek a névtelen levelekről, de aztán eszébe jutott Mark. Ő azt tanácsolta, hogy hallgasson róluk, hát inkább nem szól. – Ez egy kicsit furcsa nekem, dr. Peterson! – Igen? És mit talál furcsának? – nézett rá Bill. – Azt, hogy épp dr. Woodot hívta el magával! – De hisz már mondtam, akkor még semmit nem tudtam a feleségemmel való kapcsolatáról! Tom mindig nagyon rendes volt velem és mivel a lányom nem ért rá, úgy gondoltam, miért ne jöhetne el helyette? Vele mindig őszintén tudtam beszélni, s nekem erre volt szükségem. Nem mondom, hogy nem fájt, amikor elmondta, hogy miatta vált el tőlem Mary, hazudnék, ha ezt letagadnám, de arra egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy megöljem! Még csak meg sem ütöttem! – Hát ez is furcsa, dr. Peterson! Én bizony beverném a képét annak az alaknak, aki elcsábítja a feleségemet! – mondta az ügyvéd. – Lehet, de ha ön is megismerte volna Tomnak azt az oldalát, amelyet akkor mutatott, letett volna róla. Lelkiismeret furdalása volt és valóban, őszintén sajnálta, amiért fájdalmat okozott nekem. Egyszerűen nem tudtam megütni. Ha hihetetlen, ha nem, megsajnáltam! – Ezt őszintén mondja? – nézett rá Eddy. – Igen! Őszintén! Amikor magáról beszélt, rájöttem, hogy tisztességes, érzékeny és becsületes! Képtelen lettem volna megütni, nemhogy megölni! – Ezt nagyon nehéz elhinni, dr. Peterson! – Igen, tudom, de hinnie kell nekem! Én magam sem értem a viselkedésemet, mint ahogy Tom sem értette. Meg is kérdezte, hogy miért nem ütöm meg legalább, vagy ordítsak vele, de nem tudtam. – Lépjünk ezen túl, dr. Peterson! – Kérem, szólítson csak Billnek! – mondta az orvos. – Rendben, Bill. Ön is hívjon Eddy-nek! Könnyebben szót értünk, ha kerüljük a hivatalos megszólítást! Szóval odamentek a szigetre és halat sütöttek. – Igen. Miután megettük, utána került szóba Mary, a feleségem. Már majdnem este volt, amikor befejeztük a beszélgetést. Őszintén szólva, azért nagyon ideges voltam, megfájdult a fejem és bevettem egy tablettát, aztán megittam egy üveg bort. Szinte néhány percen belül elaludtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor már reggel volt. Akkor fedeztem fel Tomot, aki a sátor előtt feküdt. Már nem volt benne élet! – De valaminek történnie kellett vele, ha a boncnok mérget talált a szervezetében! Valahogy oda kellett kerülnie! – Ez az, amit nem értek! Ha ő mérgezést kapott, akkor én miért nem? Ugyanazt ettem, mint ő! Tudja mit, Eddy? – nézett a férfire. – Nem hiszem, hogy tényleg mérgezésben halt meg a kollégám! – De ez bizonyított tény, Bill! A boncolási jegyzőkönyv... – És mi van, ha dr. Flory adott neki mérget a boncolás során?
– Miért tette volna? – Csak azért, hogy rám terelje a gyanút! – Miért? Önök haragban voltak egymással? – kérdezte Eddy. – Nem! Tulajdonképpen nem, de dr. Flory szerint csakis én ölhettem meg. Neheztelt rám, amiért elhívtam magammal Floridába. Ő volt az egyetlen barátja, teljesen kisajátította magának! – Gondolja, hogy képes lett volna ilyen dolgot tenni? Az állásával, a szabadságával játszott volna! – Nem tudok másra gondolni! Biztos vagyok benne, hogy Tom nem mérgezésben halt meg! Az életemet tenném rá, hogy ő manipulált valahogy! – És a felesége? – nézett rá az ügyvéd. – Nem tartja különösnek, hogy épp azon a szigeten és épp olyan körülmények között halt meg, mint dr. Wood? És a boncnok nála is ugyanazt a mérget mutatta ki! – De igen! Azóta sem tudok napirendre térni felette. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhetett valójában! – rázta meg a fejét. – Nos, azt hiszem, el kell utaznom a helyszínre! – mondta az ügyvéd. – Semmi értelme, Eddy! Én már odautaztam, bárcsak ne tettem volna! Semmit nem találtam, de még nagyobb bajba sodortam magam ezáltal, hisz a volt feleségem is odautazott és ott is halt meg! Ha nem megyek oda, akkor most nem vádolnának a halálával. – Bill! Csak akkor van esélye, hogy kellőképpen képviseljem, ha mindent elmond nekem! Mindent! Az igazat! Kérem, mondja meg őszintén, tényleg nem tudta, hogy a felesége is odakészül? – nézett a szemébe az ügyvéd. – De. Tudtam! – felelte az orvos. – Véletlenül megláttam őt az utcán, amint a mobilján beszélt. A közelébe férkőztem és tisztán hallottam, amikor megrendelte a repülőjegyet. – Ezért ment ön is oda? – Igen, ez is közre játszott, de az is, hogy még egyszer át akartam gondolni a helyszínen mindent. Bíztam benne, hogy ott megtalálom Tom halálára a magyarázatot, de természetesen nem így történt. Mary meghalt, de esküszöm, semmi közöm hozzá. Amikor odaért a szigetre, én épp halat sütöttem. Pontosan úgy, mint amikor Tommal voltam. Megkínáltam, ő evett, aztán azt mondta, egyedül szeretne maradni, hogy emlékezhessen. Elment, de nagyon sokáig elmaradt és én aggódni kezdtem. Utána mentem és már halva találtam rá. – Valaminek történnie kellett, Bill! – Igen, de minek? – Nem tudom, de esküszöm, rájövök! – felelte az ügyvéd, aztán az orvosra nézett. – És mi van dr. Flory-val? Állítólag látták a kórházban, hogy a halála előtt önnel beszélt utoljára. – Igen, ez így van! Megkerestem, amikor megtudtam, Tom mérgezésben halt meg. Tudni akartam, miféle mérget talált, de nekem esett és engem vádolt. Azt mondta, én öltem meg! Már nem is kérdeztem tőle semmit, annyira felidegesített a gyanúsításával.
Ő elment én pedig néhány perc múlva szintén elhagytam a kórházat. Haza mentem és ki sem mozdultam a lakásból. – Igen! És néhány órával később dr. Flory halott! Mark Swan felügyelő szerint egy szemtanú önt vélte felfedezni, amint a halála hajnalán kiosont a házból. – Nem tudom, ki lehetett az, de esküszöm, soha nem jártam dr. Flory otthonában, azt sem tudom, merre lakik! – rázta meg a fejét Bill. – Most hallottam a felügyelőtől, hogy dr. Flory boncolási jegyzőkönyve szerint szintén mérgezés áldozata lett! – Tessék? – ugrott fel Bill. – Ez nem lehet! – Sajnos, igen! Valóban sok a bizonyíték ön ellen, de ne féljen, nem kell itt maradnia sokáig. Kihozom innen! Elintézem, hogy óvadék ellenében kiengedjék! Én elhiszem, hogy ártatlan, hisz teljes őszintén elmondott mindent! Ugye? – Igen! Köszönöm, Eddy! Nagyon bízom önben, hisz tudom, hogy senki nincs magán kívül, aki képes lenne bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok! – mondta. – Remélem, hogy tényleg az! – nézett rá az ügyvéd. – Az vagyok! – felelte Bill határozottan. – Nos, akkor most megyek! Megpróbálom óvadék ellenében szabadlábra helyeztetni. Hamarosan jelentkezem és remélem, akkor már ki is vihetem! – nyújtott kezet és elhagyta a cellát. Bill végigdőlt a kemény ágyon. Két karját a feje alá tette és lehunyta a szemét. Tudta, ha Eddy nem tudja bebizonyítani az ártatlanságát, akkor mindennek vége! * Karen idegesen járkált a szobájában. Markra várt, aki szokásához híven most is késett. Telefonon beszéltek és azt mondta, valami fontosat akar közölni vele. Végre meghallotta a csengőt. Az ajtóhoz szaladt és kitárta. – Ó, Mark! Csakhogy végre itt vagy! – ugrott a nyakába. – Mi a baj, drágám? – ölelte át Mark. – Alig bírtam kivárni, amíg ideérsz! Nagyon aggódom apa miatt! Remélem, vele kapcsolatban vannak híreid? – nézett rá csillogó szemmel. – Igen! Valójában róla van szó! Ma beszéltem az ügyvédjével! – Ügyvédjével? – vonta össze a szemöldökét a lány. – Dr. Eddy Crawford, a sztárügyvéd elvállalta az ügyét és ez nagyon nagy szó! Nem is tudom, hogy vette rá! – mondta. – És? Miért olyan nagy dolog ez? – kérdezte Karen. – Hát nem tudod, ki az az Eddy Crawford? – fogta meg a kezét a nyomozó. – Nem! – rázta meg a fejét a lány. – De miért érdekes ez? – Kedvesem! Dr. Eddy Crawford neve fogalom! Még soha életében nem vesztett pert! Ha valaki, akkor ő kihozhatja az édesapádat! – Kihozhatja még akkor is, ha bűnös? – nézett rá kérdőn a lány. – Igen! Még akkor is!
– Ez engem nem érdekel, Mark! Ha az apám tényleg elkövette ezt a sok szörnyűséget, akkor nem akarom, hogy kiengedjék! Akkor bűnhődnie kell! – dobbantott mérgesen. – Drágám! Mégiscsak az apádról van szó! És lehet hogy valóban nem követett el semmit! – Én már nem hiszek benne, Mark! Tudod, még dr. Wood esetében elhittem, hogy nem bűnös, de anyám halála meggyőzött az ellenkezőjéről. Senki nem volt azon a szigeten, csak ők ketten! Pontosan úgy, mint dr. Wood esetében! És mindketten ugyanúgy haltak meg! A vérükben mérget találtak, vagy nem? – De igen! – bólintott Mark. – Akkor miért gondolod, hogy nem bűnös? Egyértelmű, hogy ő követte el a gyilkosságokat! És szerintem dr. Flory halála is az apám lelkén szárad! Ki tudja, mit mondott neki, amikor beszélgettek? Talán valami terhelő bizonyítékot említett, amitől az apám megijedt. Odament és megölte! Te mondtad, hogy ő is mérgezésben halt meg, ugyanúgy, mint dr. Wood és szegény anya! – kiáltott magából kikelve a lány. – Kérlek, soha többé ne mondd nekem, hogy apám ártatlan! Nem akarok tudni róla! – Jól van, kicsim! Nyugodj meg, kérlek! Csak azt hittem, örülni fogsz, hogy az apádnak ilyen remek ügyvédje van! – Az is egy szemét alak, Mark! Hogy lehet valakiről bebizonyítani, hogy ártatlan, amikor többszörös gyilkos? Hány elvetemült gazembert hozott ki a börtönből, aki tovább folytatta gyilkosságait? Miféle ember ez? – Hát... van benne valami, amit mondasz, Karen, de tudod, minden embernek meg kell adni a lehetőséget, hogy védje magát. Dr. Eddy Crawford védőügyvéd, neki az a dolga, hogy bebizonyítsa, a védence ártatlan. – Még akkor is, ha tudja, hogy nem az? – Talán, még akkor is! – De ez nem igazság, Mark! – Nem tudok erre mit mondani, drágám! Ezek jogi dolgok, amikhez nem igazán értek! Ha a bíróság előtt bebizonyítja, hogy a védence ártatlan, akkor azt el kell fogadnunk, mert a bíróság, az esküdtszék döntése a mérvadó. – Én akkor sem akarom, hogy az apám kikerüljön onnan! És azt sem akarom, hogy ez a sztárügyvéd védje! Még képes és bebizonyítja, hogy ártatlan! – És ez nem lenne jó dolog? – Ha bűnös, akkor nem! Te is nagyon jól tudod, semmi nem szól mellette, semmi! Egyértelmű, hogy mindhárom gyilkosságot ő követte el! Szörnyű, hogy ezt kell mondanom, de nem örülnék, ha kiengednék! Addig vagyok nyugodt, amíg a rács mögött ül! Mi van, ha engem is... – Elég volt, Karen! – kiáltott rá Mark. – Kérlek, ne beszélj így! Egyébként is, amíg a bíróság nem mondja ki, hogy valaki bűnös, addig ártatlannak kell tekinteni. Ki tudja, lehet, hogy tényleg nem követte el az édesapád ezt a sok szörnyűséget és ártatlan! Nagyon sokszor előfordult ilyen eset már! – Ezt te sem hiheted, Mark! – mondta összehúzott szemmel a lány.
– Jól van, drágám, fejezzük ezt be! Most itt vagyok, használjuk ki ezt a ritka alkalmat. Az utóbbi időben olyan keveset lehettem veled és amint látható, ez nem lesz másként ezután sem. Nagyon sok a munkám, alig lesz szabad időm! – ölelte át és megcsókolta. – Igazad van, drágám! – suttogta Karen és a karjaiba simult. Átadta magát a csókoknak. Eddig még nem történt köztük több, mint a csók, a lány most már úgy érezte, eljött az idő, hogy megtudja, milyen is az, amikor teljesen odaadja magát a kedvesének. Elengedte a férfi nyakát, de megfogta a kezét és a hálószoba felé vezette. Közben lehúzta róla a zakóját és ledobta a földre, majd az ingét kezdte gombolni. A férfi szeme izzott, érezte, hogy a vágy teljesen eluralkodik rajta. Ledobálta magáról a ruhát, aztán Karent vetkőztette le, majd az ágyra fektette és birtokba vette. A lány boldogan lett az övé. Szeretkezés után a lány a férfi arcát figyelte, akinek a szeme be volt csukva. – Alszol, drágám? – kérdezte Karen. – Nem, csak álmodom! Nem akarom kinyitni a szemem, mert nem szeretném, ha eltűnne ez a csodálatos együttlét, amely olyan, akár egy álom! – felelte. – Feküdj csak, hozok valami innivalót, annyira megszomjaztam! – siklott ki a takaró alól a lány. Magára vette a köntösét és kiment. Összeszedte a ruhadarabokat és letette a nappaliban egy székre. Narancslevet öntött két pohárba és visszament a férfihez. – Csodálatos volt veled minden perc, drágám! Most már örökre hozzám tartozol! – suttogta Mark és megcsókolta, aztán az órájára nézett és felsóhajtott. – Sajnálom, de mennem kell! Kérlek, jól zárd be az ajtót és vigyázz magadra! Amint lehet, ismét jövök! – Nagyon várlak, szerelmem! – intett Karen a férfi után, aztán leült a kanapéra. Apja jutott eszébe, s szinte beleremegett a gondolatba, hogy mi lesz, ha kiengedik. Mit tesz, ha látni akarja? Felugrott. Azt már nem! Nem fog találkozni vele soha többé! El fogja felejteni és megtiltja neki, hogy keresse! Befejezi az egyetemi tanulmányait és elköltözik innen. Ha Mark igazán szereti, követni fogja! * Mark beült az autójába és lábát a pedálra tette, amikor megszólalt a telefonja. A főnöke kereste és kérte, hogy amilyen gyorsan tud, menjen be hozzá. – Jó napot, uram! – lépett be a dohányfüstös irodába. George Benton, a bűnügyi osztály vezetője az asztal lapján dobolt. – Jó napot, Mark! Üljön le! – mondta nem valami kedvesen. – Valami baj van, Mr. Benton? – kérdezte a felügyelő. – Meddig akarja még húzni a dr. Peterson ügyet? – Tessék? – nézett rá értetlenül Mark. – Azt kérdeztem, mikor akarja átadni az ügyet az ügyészségnek? – Hamarosan, uram!
– Nem látom, hogy nagyon csipkedné magát! Miért nem történt még meg a szembesítés? – A szemtanú beteg lett, Mr. Benton! Holnap reggelre már berendeltem. Sajnálom, de magas láza volt, nem tudott rendelkezésre állni. Többek között ez akadályozta, hogy még mindig nem adtam át az ügyészségnek. Szeretnék alaposan eljárni, uram! – Rendben van! De ne húzza sokáig, azt akarom, hogy mielőbb bíróság elé kerüljön! – Igen, uram! – felelte Mark. – Most elmehet! – mondta a férfi. Mark felállt és keze már a kilincsen volt, amikor az ajtó kinyílt. – Elnézést, Mr. Benton! Megtenné, hogy kifárad egy pillanatra? Nagyon fontos, különben nem zavarnám! – mondta Norris kisasszony. – Mindjárt jövök! Eszembe jutott még valami, várjon meg! – szólt oda Marknak, aztán kiment. Elég sokáig volt kint, amikor visszajött, a felügyelő a főnökére nézett. – Igaz, hogy dr. Eddy Crawford fogja ellátni a védelmét? – kérdezte Benton. – Igen, uram! Már fel is vette vele a kapcsolatot. Épp azon fáradozik, hogy szabad lábra helyeztesse! – Nem! Azt már nem! Ez egy elvetemült gyilkos, nem szabad kiengedni! – csapott az asztalra ököllel. – Maga a felelős érte, hogy ne kerüljön ki a rács mögül! Holnap délelőtt a szembesítés után azonnal adja át az ügyet az ügyésznek! Megértette? – Igen, uram! – hebegte Mark és gyorsan távozott. Elképzelni sem tudta, mitől lett ilyen ideges a főnöke. Most is, mint mindig alapos munkát végzett, eddig még soha nem szólt bele Benton a munkájába. Nem értette, miért ez a nagy sietség az orvos esetében. Pontosan úgy jár el, mint máskor. Még nem késett el a vádemeléssel! Visszament az irodájába és elővette az orvos anyagát. Az első laptól kezdve átnézte ismét. Már ki tudja hányszor tette meg ezt, de nem talált semmiféle apró kis jelet, amibe belekapaszkodhatna és bízhatna az ártatlanságában. El kell fogadnia, Karen apja nagy bűnt követett el! Amikor az órára nézett, már elmúlt tíz óra. Gyorsan elrakta az anyagot és felállt. Leoltotta a villanyt és távozott. Haza kellene mennie, hogy jól kialudja magát és tiszta ruhát váltson, de most nem volt hozzá kedve. Inkább Karenhez megy. Ki kell használni minden percét ennek a boldogságnak! Miközben a szálloda felé hajtott, Karenre gondolt. Még soha életében nem szeretett ennyire senkit. Olyan boldogok lehetnének, ha nem jött volna ez az eset az orvossal. Ki tudja, talán emiatt el sem veheti a lányt? Vagy mégis? Abban biztos volt, hogy Karen is épp úgy érez iránta, mint ő. Micsoda meglepetés lesz számára, ha meglátja az ajtóban. Meglátott egy virágüzletet, amely még nyitva volt. Leparkolt és vett egy csokor rózsát, aztán gázt adott és alig várta, hogy mielőbb a karjaiban tarthassa szerelmét. Reggel elég későn ébredt. Karen még aludt, így búcsú nélkül távozott. Majd felhívja a lányt és elnézést kér, amiért szó nélkül eljött, de nem volt szíve felkelteni olyan jól aludt.
Amint haza ért, beállt a tus alá és alaposan megfürdött. Megmosta a haját, megborotválkozott és felöltözött. A kávéját már állva itta meg, mert az idő nagyon elszaladt. Nem akart összetűzésbe kerülni a főnökével, teljes erőből rákoncentrál a Peterson ügyre. Ma lesz a szembesítés fél tízkor. A lelke mélyén azt szerette volna, ha a szemtanú nem ismeri fel. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, amikor kilépett a liftből és az irodája felé indult. Sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, mint máskor. Nem is értette, mi történhetett. – Mark! Azonnal menj be az oroszlán barlangjába, de készülj fel, mert lehet, hogy egészben lenyel, olyan dühös! – lépett mellé az egyik kollégája és már futott is tovább. – Miért? Mi történt? – kiáltott utána Mark. – Majd ő elmondja! – felelte a férfi és már el is tűnt. Mark egyenesen a főnökéhez ment. Különös érzések kavarogtak benne. Vajon miért dühös és mit akarhat tőle? Abban maradtak, hogy a szembesítés után átadja az ügyet az ügyészségnek, mi lehet akkor, ami ennyire felbőszítette? Remélte, hogy nem ő követett el valami butaságot. – Jó reggelt, Mr. Benton! – lépett be az ajtón. – Lehet, hogy most még jó reggele van, de garantálom, hamarosan nem lesz az! – mordult rá a férfi. – Mi történt, uram? – kérdezte Mark. – Azt hittem, maga tud rá válaszolni! – Sajnálom, de nem értem önt, uram! – nézett rá a felügyelő. A főnöke szemei véresek voltak, látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjjel. A szeme alatt meghúzódó mély fekete karikák is erről árulkodtak. Szinte tombolt. – Jól van! Akkor most felvilágosítom! Ma éjjel dr. Peterson megszökött a cellájából! – mondta fogcsikorgatva. – Tessék? – nézett rá elhűlve Mark. – Ez nem lehet! – De igen, tisztelt kolléga! Nagyon is lehet! És ez a maga lelkén szárad! Ezért maga a felelős! – Én, uram? Hogy érti ezt? – kérdezte. – Ha már átadta volna az ügyet az ügyészségnek, akkor elszállították volna innen a Városi Börtönbe! Onnan senki nem szökhet meg! – Sajnálom, uram, de csak ma reggel tudtam a szembesítést... – Igen, tudom! Nem kell megismételnie! – vágta el a szavát a férfit. – Most menjen és kerítse elő a föld alól is! Megértette? – rivallt rá, aztán elfordult tőle. Mark szíve a torkába ugrott. Hogy létezik az, hogy az orvos megszökött? És vajon miért? Ha Eddy Crawford volt az ügyvédje, semmi oka nem volt arra, hogy megszökjön! Ezt egyáltalán nem értette. Lerohant a cellához. Az őr remegve állt a kis asztalnál a folyosón, egy hatalmas kötéssel a fején. – Hogy történhetett ez? – állt elé Mark. – Maga hol volt? – Elnézést, uram, de semmire nem emlékszem! Itt ültem az asztalnál, amikor valaki egy hatalmas ütést mért a fejemre. Elveszítettem az eszméletemet és csak órák múlva tértem magamhoz. Akkor láttam, hogy a cella ajtaja nyitva van. Odavánszorogtam, de
dr. Peterson nem volt ott. Azonnal jelentettem az esetet, de semmire nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett! Sajnálom, uram! – Jól van! – legyintett Mark. – A kulcsai megvannak? – kérdezte. – Igen, uram! Egyik sem hiányzik, a falba épített szekrényben voltak. Mint tudja, a legújabb utasítás szerint a kulcsokat éjszakára be kell zárnunk a szekrénybe, amely sértetlen volt. – Tehát nem a maga kulcsával nyitották ki. De akkor mivel? Semmi sérülés nincs a záron! – nézte meg alaposan, majd belépett a cellába és szétnézett. Az orvos személyes dolgai szépen rendben sorakoztak a helyükön, semmi nem hiányzott, csak maga dr. Peterson. Mark egész testében remegett, amikor belépett az irodájába. Lehet, hogy ennek az lesz az eredménye, hogy leváltják? Még soha életében nem követett el semmiféle hibát. Csak elismerést kapott eddigi munkájáért, ezért is nevezték ki ilyen fiatalon felügyelővé. Most hol keresse az orvost? Felkapta a fejét. Hát persze! Biztosan dr. Eddy Crawford keze van a dologba! – gondolta és már hívta is az ügyvéd otthoni számát, amelyet még a látogatása során megadott neki. A telefon hosszan kicsengett, de a férfi nem jelentkezett. Mérgesen csapta le a kagylót. A tehetetlen düh majdnem szétvetette. – Itt valami nagy disznóság van! – állt fel az asztaltól és az ablakhoz lépett. Kinézett az utcára és azon törte a fejét, hogy ki szabadíthatta ki az orvost és hogyan? Minden jel szerint a cella kulcsát használták. De vajon ki? Az ügyvédnek sincs kulcsa, tehát nem valószínű, hogy ő volt, vagy mégis? Lehet, hogy megszerezte a kulcsot valahogyan? Nem, az nem lehet! – rázta meg a fejét. Kulcsa csak az őröknek van és a parancsnoknak! A gondolatai egymást kergették, amikor megszólalt a telefonja. Odalépett az asztalhoz és felemelte a kagylót. – Szia, drágám! – hallotta meg Karen hangját. – Nem zavarlak? – kérdezte. – Nem! – felelte, de a hangja nagyon ideges volt. – Mark! Történt valami? Olyan furcsa a hangod. – Nem, nem történt semmi! Kicsit ideges vagyok, túl sok a munka! – felelte. Nem akarta a lányt felizgatni, hisz épp ő maga mondta, mennyire fél tőle. Csak most döbbent rá, hogy Karen veszélyben lehet. Kiverte a víz. Nem titkolhatja előtte, de ha most elmondja, biztosan pánikba esik. – De épp arrafelé van dolgom, beugrom hozzád! – Most? – kérdezte Karen. – Igen! Pár perc múlva nálad leszek! Kérlek, senkinek ne nyiss ajtót, amíg oda nem érek! – De... de miért? Mark! – Drágám! Tedd, amit mondtam, hamarosan ott leszek! A férfi felkapta a kocsi kulcsait az asztalról és már el is rohant. Tudta, hogy nem ez lenne a dolga, de nagyon féltette Karent. A folyosón szinte futva igyekezett a lift felé. – Mark! – fogta meg a karját az egyik kollégája. – Ne! Ne most, kérlek! – nézett rá a felügyelő.
– De fontos! Meg kell hallgatnod! Épp a Peterson üggyel kapcsolatos! Mark megállt. – Akkor mondd, gyorsan! – Szóval tegnap éjjel ügyeletben voltam és az irodámban a számítógépen dolgoztam. Két óra körül valami furcsa zajt hallottam. Kinéztem a folyosóra, de már csak valakinek a hátát láttam. Ekkor jeleztem a monitorosoknak, hogy mi történt. Nem fogod elhinni, ki volt az éjjeli látogató! – Ki? Mondd már, az ég szerelmére! – kiáltott rá dühösen Mark. – Dr. Peterson! A kamera felé fordult és vigyorgott. Ám mire észbe kaptunk, eltűnt. Azonnal megkezdtük a keresést, de mintha a föld nyelte volna el! – Egyedül volt? – Igen! És tudod, mi a furcsa? – Mi? – Az, hogy valószínűleg a te szobádból jött ki! – Micsoda? – vonta össze a szemöldökét Mark. – Ezt meg honnan veszed? – Onnan, hogy amikor kijöttem a folyosóra, a szobád előtt elhaladva észrevettem, hogy az ajtód nyitva van, holott te mindig bezárod, ha elmész! – Hogy az isten verje meg! – kiáltott fel mérgesen a felügyelő. – Kösz – intett a kezével és már el is tűnt. Amint leparkolt a kis szálloda előtt, már futott is befelé. Nem maradhat itt a lány, bár az apjának fogalma sincs, hogy hova vitte. Mégis jobb lesz, ha elviszi innen. Az anyja mellett nagyobb biztonságban lesz! – Mark! – nyitotta ki Karen az ajtót, amint meghallotta a férfi hangját. – Mi történt? – Drágám! Az éjjel az apád megszökött! – Tessék? – nézett rá a lány döbbenten. Az arca elfehéredett. – Mi az, hogy megszökött? – Valaki kiszabadította. Az őrt leütötték, az apádnak pedig nyoma sincs. Még nem tudjuk, hogyan sikerült a cellából kijutnia, bár annyi bizonyos, hogy kulccsal. A cella kulcsával. – És most gondolod, hogy megtalálhat engem? Ezért jöttél ide, ugye? – Igen, ezért jöttem, de nem hiszem, hogy megtalálna. Fogalma sincs, hogy hol vagy. Ha meg akarja tudni, előbb engem kell keresnie. – Mark! Én annyira félek! – sírta el magát a lány. – Nem kell félned, drágám! Elviszlek innen! – Hová? – Az anyámhoz. Nekem saját lakásom van, ha az apád meg akar keresni, ott fog. A rendőrségen is mindenki azt a címet ismeri. Az anyámnál biztonságban leszel! Megszólalt Mark telefonja. – Tessék! – szólt bele. – Itt Benton! – hallotta meg a főnöke hangját. – Jöjjön ide most! – De én... – Nem érdekel, hogy mit csinál! Azonnal jöjjön ide! – csapta le a telefont.
– Drágám! Most vissza kell mennem az irodába, a főnököm szinte tombol. Szeretném, ha bezárkóznál és nem mennél ki a szobádból, amíg vissza nem jövök. Ne vegyél fel telefont és ne nyiss ajtót még a szállodai alkalmazottaknak sem. Kérlek, ígérd meg, hogy megteszed, amire kértelek! – Jól van, megígérem! De kérlek, nagyon siess vissza, mert annyira félek! – Amint tudok, jövök! – csókolta meg a lányt és elrohant. A főnöke szinte magán kívül volt. – Itt vagyok, uram! – lépett elé. – Most már mindent tudok! – nézett rá a férfi szigorú arccal. – Mindent! – Nem értem, mire gondol, Mr. Benton! – mondta Mark. – Mit tud? – Azt, hogy miért húzta az ügyet dr. Peterson esetében! Mark kikerekedett szemekkel nézett rá. Semmit nem értett. – Azért, mert szerelmes a lányába! Miért nem közölte ezt velem? Tudja, hogy azonnal el kellett volna vennem magától az ügyet! Vagy nem ismeri a szabályt, hogy semmiféle érzelmi szálak nem köthetik össze a gyanúsítottal? Maga megszegte a szabályt! Mark teljesen megsemmisült. Fogalma nem volt róla, hogy honnan jutott a főnöke tudomására ez a dolog, de nem volt ideje tovább töprengeni. – Van még valami! – dörgött a főnöke. – Igen? – Eltűntek a kulcsaim! – Tessék? – nézett rá döbbenten Mark. – Jól hallotta! A lezárt kazettából eltűntek a kulcsaim! Tudja jól, hogy csak én nyithattam ki a kazettát, de annak a kulcsa állandóan nálam van! – Igen, tudom! – hebegte a férfi. – Nos, érdekes módon, most mégis a maga irodájában találták meg! – Az én irodámban? – rogyott le Mark az egyik székre. – Ez biztos, uram? – kérdezte. – Úgy nézek én ki, mint akinek viccelni van kedve? Azonnali magyarázatot kérek, hogy került magához a kazetta kulcsa! – Nem tudom, uram! Fogalmam sincs! – Hát én tudom! Maga szöktette ki azt az átkozott gyilkost! Semmi kétség nem fér hozzá! Ellopta a kulcsomat, kinyitotta a kazettát és odaadta Petersonnak! Csak egy dologról feledkezett meg! Mégpedig arról, hogy ez a Peterson ilyen pedáns! Mielőtt elhagyta az épületet, visszahozta magának a kulcsot! Mark megszólalni sem tudott. Mi a fene folyik itt? – gondolta kétségbe esve. – Várom a magyarázatát, Swan felügyelő! Remélem, van valami elfogadható indoka, különben magának vége! – De Mr. Benton! Esküszöm, semmi közöm dr. Peterson szökéséhez. Nem vettem el a kulcsokat és nem én szöktettem meg. Egész nap ebben az ügyben nyomoztam. Amikor elmentem... A férfi hangja elakadt. – Mi volt, amikor elment? – nézett rá Benton. – Folytassa!
– Csak azt akartam mondani, hogy amikor elmentem, bezártam az irodám ajtaját, mint máskor, de az egyik kolléga szólt, hogy éjjel nyitva találta. És a monitoron dr. Petersont látták. Sajnos fogalmam sincs róla, hogy miképp került hozzá a cella kulcsa! Mivel nyomtalanul eltűnt... – Elég volt, nem kell a szöveg, Swan felügyelő! Magyarázatot kérek, hogy került a kulcsom a szobájába? – Nem tudok rá válaszolni, uram! Értetlenül állok az eset előtt! Abban azonban biztos vagyok, hogy nekem semmi közöm hozzá! Nem én adtam neki a kulcsot! – hebegte a férfi. – Én nem vagyok ebben annyira biztos! Maga közel áll Peterson lányához, ugye? – nézett rá Benton kidülledt szemekkel. – Igen, uram! Szeretjük egymást! – felelte őszintén Mark. Tudta, hogy nincs értelme tagadni. – Nos, nyilván a kisasszony kedvére szeretett volna tenni azzal, hogy megszökteti az apját! Most csak az a kérdés, hogy hova? Hova rejtette? – Én, uram? – remegett meg Mark. – Esküszöm, hogy semmi közöm hozzá. Csak ma reggel tudtam meg, hogy mi történt. – Hol töltötte az éjszakát, Mark? – nézett rá a főnöke szúrós tekintettel. A felügyelő lehajtotta a fejét. Összeszorította a száját és nem felelt. – Kérdeztem, Mark! Azonnal válaszoljon! Mi a fene ütött magába? A legjobb emberem volt, a bűnügyi osztály büszkesége! Most pedig behódolt egy szoknyának! Elfelejtette a kötelességét és az esküjét! – Nem, uram! Ez nem így van! – Akkor válaszoljon! Hol töltötte az éjszakát? Otthon ugyanis nem, mert hiába küldtem magáért két embert, nem találták meg! Várom a válaszát! – Tényleg nem aludtam otthon! – felelte Mark. – Örülök, hogy elismeri, de végre elárulná, hogy hol a fenében volt? A mobilja is ki volt kapcsolva! Ezt egy rendőrfelügyelő nem engedheti meg magának! – Igen, uram! Bocsásson meg, többé nem fordul elő! – Még mindig nem válaszolt! Hol volt az éjjel? – Muszáj rá válaszolnom, uram? – Igen! Muszáj! Tudni akarom! De tudja mit, nem kell rá válaszolnia, kitalálom magamtól! – nézett a felügyelőre vörös arccal. – A Peterson lánynál volt, igaz? – Igen! – bólintott Mark. – Remek! És még azt mondja, nincs köze a szökéshez! – Nincs, uram! Esküszöm! – Nekem ne esküdözzön, mert nem hiszek magának! A kulcsaimat a szobájában találtam meg! Én magam! Tudja, meg is van rá a magyarázat, hogy került magához! Amikor a titkárnőm kihívott a szobából, egyedül maradt egy ideig. Nyílván akkor szerezte meg a kulcsokat! Ne is tagadja! – Sajnálom, hogy ilyen rossz a véleménye rólam, uram! Soha nem tennék ilyet! – Igen, nagyon megváltozott önről a véleményem, felügyelő, de nem én tehetek róla! Mostanában elhanyagolja a kötelességét. Nézze csak meg, hány óra van?
Ugyanis én szinte egész éjjel bent voltam, míg maga nagy kényelmesen fél kilencre besétál! – Elnézést kérek, Mr. Benton! Este tíz órakor mentem el. Eddig még soha nem fordult elő, hogy hét óra után jöttem volna be és ezután sem fog! Igaz, hogy Karen Petersonnál aludtam az éjjel, de kérem, higgye el, külön tudom választani a magánéletemet a munkámtól! – Nem! Ezt egyetlen ember sem tudja különválasztani! Ezért van a szabályzatban lefektetve, hogy olyan ügyet nem vállalhat el egyetlen ember sem a rendőrségen, akinek bármilyen érzelmi kötődése van az ügyben szereplő személyhez. De ezt már elmondtam magának és önnek is tisztában kellene lennie vele! Elveszem az ügyet és átadom másnak! Mától felfüggesztem és vizsgálatot rendelek el maga ellen! Mark egész testében megremegett. Majdnem összeesett. A lábai felmondták a szolgálatot. – Ezt nem teheti meg, uram! – hebegte. – De igen! Megtehetem és meg is teszem! Kérem a jelvényét, az igazolványát és a fegyverét! – mondta határozottan a parancsnok. Mark remegő kézzel tette le elé az asztalra. – Most pedig elmehet! – mondta a férfi és nem nézett rá. Mark visszament az irodájába és összepakolta a holmiját, majd szó nélkül távozott. A kollégái sajnálkozva néztek utána. * A televízióban a hírekben első helyen foglalkoztak dr. Peterson szökésével és felhívták a lakosság figyelmét, hogy ha valaki felismeri, azonnal értesítse a rendőrséget. Egy fényképet is bemutattak róla és közölték, hogy az orvos ellen körözést adtak ki. Mark és Karen egymás mellett ültek. – Sajnálom, Mark! Tudom, milyen nehéz helyzetbe kerültél most! És még itt vagyok én is! Velem is törődnöd kell! Ha én nem akaszkodom rád, most nyugodtan dolgozhatnál! – Ne mondd ezt, Karen! Ne vádold magad, édesem! Igaz, hogy nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem az apád szökése miatt, de ne idegeskedj, majd megoldom! Valaki segített neki, de hogy ki? Egy dolgot tartok nagyon furcsának! – Igen? – Azt, hogy az ügyvédet sem találom meg. Nem jött be hozzám és hiába keresem telefonon, nem érem el! – Lehet, hogy ő szöktette meg? Ki tudja, talán elviszi valahová és majd megjelenik, mint aki jól végezte dolgát és felmentteti a bírósággal. Mert gondolom, távollétében is megtartják a tárgyalást. – Igen, ez így van! – bólintott Mark és felállt. – Be kell mennem az apád munkahelyére, aztán a kísérleti laborba. Beszélnem kell a kollégáival, talán mondanak valami használható dolgot, amin elindulhatok. Igazából nem is tudom, hogy mit, de nem ülhetek ölbe tett kézzel!
– Igen, Mark! Menj és tedd, amit kell! Most ne velem törődj! – Annyira sajnálom, hogy nem lehetek veled éppen most, de kérlek, maradj itt és ne nyiss ajtót senkinek! – Már nagyon unom ezt a bezártságot, Mark! Szeretnék sétálni egy kicsit az utcán. Lassan vége a nyárnak, kezdődik az egyetem! Mi lesz velem? Akkor sem mehetek ki? – Remélem, hamarosan megtalálják az apádat és akkor nem kell tartanod semmitől! – Tehát mégis azt gondolod, hogy félnem kell tőle? – nézett rá Karen. – Már magam sem tudom, hogy mit gondoljak! – felelte és elhagyta a szobát. Mark a kórházban semmit nem tudott meg, ezért a kísérleti laborba indult. A folyosóról nyíló kétszárnyú üvegajtó azonban be volt zárva. Egy csengőt vett észre bal oldalt. Megnyomta és várt. – Parancsol, uram? – jelent meg egy fehér köpenyes nő. Csak a szeme volt kint a maszkból, amely elfedte az arcát. – Bocsásson meg, dr. Peterson ügyében nyomozok. A nevem Mark Swan felügyelő. Szeretnék néhány kérdést feltenni valakinek, aki vele dolgozott. Az ügyet rám bízták és amit csak lehet, meg akarok tudni róla, hogy tisztán lássak. Szeretnék segíteni neki... A nő egy kicsit elgondolkozott, aztán az ajtó berregve kinyílt. – Kérem, fáradjon utánam! – mondta és elindult a kémcsövekkel, mikroszkópokkal, különböző műszerekkel megrakott asztalok között. Mark orrát furcsa szag csapta meg. Kissé felfordult tőle a gyomra. A nő egy kisebb helyiségbe vezette. – Kérem, foglaljon helyet! – mondta és ő is leült. – Dr. Harriet Lipton vagyok, a labor vezetője. Közvetlen munkatársa voltam évek hosszú során át dr. Petersonnak. Kérdezzen csak, hátha segíteni tudok rajta. Mindent megteszek, hogy mielőbb ismét itt legyen köztünk! Ő egy zseni! Rendkívül értékes mint ember és mint orvos egyaránt! – Ezek szerint ön jól ismeri dr. Petersont? – kérdezte Mark. – Igen, azt hiszem! Nagyon sok időt töltöttünk itt el együtt. Tudja, nagyon sok gyógyszert talált már fel és rengeteg ember lehet ezért hálás neki, bár nem igazán szerette a hálálkodást! – Ezt meg hogy érti? – nézett rá Mark. – Nos, dr. Peterson nem volt nagyravágyó, beképzelt ember. Csak végezte a dolgát, de azt minden erejével. Készített egy tanulmányt is, amelyért kitüntetést is kapott! – Á! Erről nem is hallottam! – mondta Mark. – Ezen nem is csodálkozom, mert a média ki lett zárva az eseményről. Ennek már több, mint három éve! Tudja, dr. Peterson nagyon szerény ember, nem engedte, hogy bemondják a televízióban, vagy a rádióban, de valamelyik adón mégis megemlítették a híradóban. Látnia kellett volna, milyen dühös volt, amikor tudomást szerzett róla. Soha nem dicsekedett ezzel a kitüntetéssel, megmaradt olyannak, amilyen volt. Dolgozott, tette a dolgát. – Milyen viszony volt közte és dr. Wood között? – Azt hiszem jó! Soha nem hallottam tőle egyetlen rossz szót sem vele kapcsolatban! – felelte a nő. – Igaz, hogy én nem dolgozom az osztályon, kutatóorvos
vagyok, tehát az én munkahelyem itt van a laborban, de amint mondtam, nagyon sokat voltunk együtt és megbeszéltünk mindent. – A magánügyeit is? – kérdezte Mark. A nő bólintott. – Igen! Beszélgettünk a családjáról is! – Ön tudott arról, hogy dr. Wood és dr. Peterson felesége szerették egymást? – kérdezte. – Nem! Csak akkor tudtam meg, amikor visszajöttem Los Angelesből, ahol a szabadságomat töltöttem. Egyszerre vettük ki a szabadságunkat, dr. Petersonnal. Minden nyáron így tettünk. Én mellette dolgoztam, s ha ő nem volt bent, én sem. Ő találta így helyesnek. Szóval, amikor visszatértem, akkor hallottam, hogy mi történt. – El tudja képzelni, hogy dr. Peterson megölte dr. Woodot? – kérdezte. – Nem! Nem! – mondta hevesen a nő. – Soha nem lenne ilyen dologra képes. Szerette az embereket és mindig azon munkálkodott, hogy segítsen rajtuk. – Ez azért egy kicsit más, nem gondolja? Kiderül, hogy a kollégája elszerette a feleségét! Azt hiszem, minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje dr. Woodot! – Igen, ez igaz! Mint kiderült, tényleg dr. Wood miatt váltak el, de szerintem, ő nem lett volna rá képes, hogy megölje! Azt hiszem, hogy nagyon sokan félre ismerik dr. Petersont! Nem volt bosszúálló és nem ismerek senkit, aki haragudott volna rá valamiért. Mindenki tisztelte és elismerte tudását. – Lehet, hogy így van, ahogy ön mondja, de minden ellene szól! Egyedül volt dr. Wooddal azon a szigeten, ahol a férfi meghalt. Ugyanez ismétlődött meg a feleségével is ugyanott. Mindkettőjük vérében ugyanazt a mérget találta a boncnok. Ezt mivel magyarázza? – Nem tudom! – rázta meg a fejét a nő. – De az biztos, hogy van rá valamiféle magyarázat. – Sajnos, nincs! Aztán itt van dr. Flory esete. Dr. Peterson beszélt vele utoljára, mielőtt meghalt. A vérében ugyanazt a mérget találták, mint a másik két áldozatnál. – Nem értem, hogy mi történhetett, de nem tudom elhinni, hogy dr. Peterson tette volna. Ismerem őt, nem lenne képes embert ölni! – A tények pedig nagyon is ellene szólnak! És ez még nem minden! Van egy szemtanú, aki felismerte dr. Petersont, amikor az dr. Flory halálakor kiszaladt a házból kora hajnalban. Néhány perccel ezután szereztem tudomást az esetről, s egyenesen dr. Petersonhoz mentem, de abban a korai órában nem találtam otthon. Állítólag kocogni volt! – Igen, minden reggel kocogott! – bólintott a nő. – Nem hiszem, hogy a szemtanú őt látta volna! Miért ölte volna meg dr. Flory-t? Még dr. Wood és a felesége esetében csak érthető lenne, de dr. Flory-nál nem! A munkájuk során sem találkoztak sűrűn. Nem! Biztos vagyok benne, hogy dr. Peterson nem ölt meg senkit! – Sajnos én nem mondhatom el ezt magamról. A tényekre kell alapoznom! – És ki volt az, aki dr. Petersont látta? Gondolom, volt szembesítés. Felismerte a doktor urat? – kérdezte a doktornő.
– Dr. Flory egyik szomszédja. Sajnos a szembesítés elmaradt, mert a doktor megszökött! – Micsoda?! – nézett rá a doktornő döbbenten. Felugrott a székről. – Ezt nem mondja komolyan? – De igen, sajnos! – felelte Mark. – Már megbocsásson felügyelő úr, de hogy szökhetett meg? – kérdezte. – Még nem tudjuk biztosan, de annyit igen, hogy a cella kulcsával nyitották ki a zárat. A folyosón lévő őrt leütötték, aztán dr. Peterson eltűnt. Amikor az őr magához tért, már csak a hűlt helyét találta. – Hát ez hihetetlen! – hüledezett a nő. – De miért szökött meg? Dr. Eddy Crawford elvállalta az ügyét, járt is nála. Ő a legjobb a szakmában... – Igen, tudom! – bólintott a felügyelő, aztán a nőre nézett. – Elnézést, ön honnan tud erről? – kérdezte. – Onnan, hogy én magam jártam közben az ügyvédnél, hogy vállalja el dr. Peterson ügyét. – Ön személyesen is ismeri az ügyvéd urat? – Igen! Szerencsére rá tudtam beszélni, hogy vállalja el a doktor úr védelmét. Meg is ígérte, hogy hamarosan szabad lábra helyezteti. Épp ezen dolgozott. Ismerve őt, nincs olyan ügy, amelyet ne nyert volna meg eddig, ezért nem értem, miért szökött meg dr. Peterson? Ez valahogy logikátlan! Dr. Crawford tud már a szökésről? – kérdezte. – Nem tudom! Sajnos nem sikerült elérnem! – felelte Mark. – Majd én mindjárt megpróbálom! – nyúlt a telefonért a doktornő. Mark majdnem kiugrott a bőréből, olyan ideges volt. – Szervusz, Eddy! Itt Harriet! Örülök, hogy elértelek! Feltétlenül beszélnem kell veled dr. Peterson szökéséről! – Miről? – kiáltott fel az ügyvéd. – Épp itt van nálam Swan felügyelő úr, tőle tudom, hogy dr. Peterson megszökött a cellájából. – Ez nem lehet! – mondta az ügyvéd. – Már elintéztem, hogy óvadék ellenében kiengedjék! – Én sem értem az egészet. Állítólag valaki kiengedte, mert a cella saját kulcsával nyitották ki a zárat. Az őrt leütötték, s amikor magához tért, már nem találta sehol dr. Petersont. – Hát ez nagy baj! – mondta dr. Crawford. – Ezzel mindent elrontott. Most aztán igazán gyanússá tette magát! De vajon hova mehetett? Nem tudja a felügyelő? – Mindjárt átadom neki a telefont! – mondta és azzal átnyújtotta a kagylót. – Jó napot, ügyvéd úr! – Jó napot, felügyelő úr! Igaz, amit az imént Harriet elmondott? Tényleg megszökött dr. Peterson? – kérdezte. – Igen, igaz! Sajnos minden szava igaz!
– Ezzel nagy bajba sodorta magát a doktor! Már elintéztem, hogy óvadék ellenében szabad lábra helyezzék, de most már nem is tudom, mit csináljak? Nincs valami ötlete, hogy hova mehetett? – Sajnos, nincs! A kollégáim már átvizsgálták a lakását, de haza nem ment. A kórházban sem látta senki, most itt vagyok a kísérleti laborban, ahol a kutatásait végezte, de itt sem hallottak róla. Mintha a föld nyelte volna el! – Azt gondolom, felügyelő úr, hogy nem önszántából szökött meg. Szerintem valaki megszöktette, hogy ezzel még gyanúsabbá tegye! Harriet szerint a cellát a zárba illő kulccsal nyitották ki, azt pedig egy rács mögött ülő ember nem képes megszerezni. Valaki segített neki, azaz, hogy ártott! Nagyon is ártott és azt hiszem, tudatosan! – De ki lehetett? – Ezt már maguknak kell kinyomozniuk, felügyelő úr! – felelte az ügyvéd. – Minden esetre kérem, ha valamit megtud, értesítsen! – Természetesen! – köszönt el Mark. – Ő sem tud semmit, ugye? – kérdezte Harriet. – Nem! Semmit! – És most mi lesz? – nézett rá a doktornő. – Minden erővel nyomozunk a doktor után. Valakinek csak látnia kellett! Egyébként az egyik monitoros kolléga jelentette, hogy látta dr. Petersont a folyosón azon az éjszakán, amikor megszökött. Amikor felismerte, rögtön riadóztatott, de az orvos úgy eltűnt, mint a kámfor! Hogy miképp juthatott ki az épületből, arról fogalmam sincs! Éjszaka a bejáratot négy őr vigyázza. Kettő belül, kettő kívül. Ott nem juthatott ki, hacsak az ablakon át nem dobta magát, de a negyedik emeletről? Nem, ez képtelenség! – Sajnálom, de nem tudok mit mondani! – nézett rá elkeseredve Harriet. – Annyira bíztam benne, hogy dr. Crawford majd kihozza a doktor urat és minden rendbe jön, de most nagyon meg vagyok ijedve. Lehet, hogy az, aki megszöktette, megölte? Talán már nem is él! – sírta el magát. – Igen, lehet! Minden eshetőségre gondolnunk kell, de amíg meg nem találjuk a holttestét, addig nem adjuk fel! Addig keresni fogjuk és biztos vagyok benne, hogy meg is találjuk! Köszönöm, hogy szánt rám időt, doktornő! Kérem, ha valamit megtudna, értesítsen! – nyújtotta át a névjegyét. – Ez csak természetes, felügyelő úr! De kérem, ha ön tud meg valamit, szóljon. Dr. Peterson sorsát nagyon a szívemen viselem. Sokkal tartozom neki! Szegény Karen! El tudom képzelni, hogy milyen szomorú lehet most. Mit gondol, felkereshetném otthon? – kérdezte. – Nem! Nem lakik az apja házában, de a nyomozás érdekében nem árulhatom el, hogy hol van. Kérem, bocsásson meg nekem, nem bizalmatlanságból, hanem a nyomozás sikeressége érdekében teszem. Amint lehet, közlöm önnel a címét. – Ön érintkezésben van vele? Már csak azért érdekel, hogy jól van-e? – kérdezte a doktornő. – Igen. Érintkezésben vagyok vele és jól van. A körülményekhez képest! – tette hozzá, aztán felállt és elköszönt.
Amíg elérte a kocsiját, arra gondolt, hogy megnézi a Peterson házat. Ki tudja, talán mégis odament. Az lenne a logikus, hisz a lakást már a rendőrség lepecsételte, ugyan miért figyelnék ezután? Ha ő lenne dr. Peterson helyében, minden bizonnyal haza menne! Sávot váltott és gázt adott. Már majdnem besötétedett, amikor befordult abba az utcába, ahol dr. Peterson háza állt. Nem közvetlenül az épület előtt parkolt, hanem hamarabb kiszállt és gyalog indult el a bejárat felé. A másik oldalon haladt, hogy ne legyen feltűnő, miközben oldalról figyelte az ablakokat. Teljesen sötét volt, úgy tűnt nem tartózkodik odabent senki. Mark maga sem tudta az okát, de mégis szinte kényszert érzett, hogy bemenjen és szétnézzen. Ki tudja, talán rábukkan valamire, ami használható és ami elkerülte a kollégái figyelmét. Átugrott a kerítésen és a bokrok között lapulva a bejáratig ment. Az ajtón a kollégái pecsétje érintetlen volt, ezért körbe járta a házat. Abban bízott, hogy valamiféle mellékbejáratot talál, de tévedett. A ház hátsó frontján az emeleten terasz volt és egy üveges ajtó, amely csukva volt. Nem, itt sajnos nem tud semmiképp bejutni a házba. Az ablakokat pedig nem akarta betörni. Kényszeredetten indult visszafelé. Nem valószínű, hogy dr. Peterson itt lenne! – gondolta és mielőtt elhagyta az udvart megállt és visszanézett. Maga sem hitt a szemének! Az emeleti ablak függönye meglebbent, mintha valaki kissé félrehúzta volna. A szíve a torkába ugrott. Nem tudta, mit tegyen! Be nem telefonálhat a rendőrségre, hisz azzal, ha a rendőrautó megjelenne, csak elriasztanák az orvost. Nem! Kihagyja belőle a kollégáit és saját maga nézi meg, valóban dr. Peterson bujkál-e odabent. Keze önkéntelenül a derekához ért, ám a fegyvere nem volt ott. Lehet, hogy nagy bajba keveredhet, de nincs más megoldás, be kell jutnia a házba és meg kell győződnie arról, hogy ki van odabent. Ha dr. Petersont találja a házban, talán a lányára hivatkozva, szót érthet vele! Ebben bízva, visszament a hátsó frontra és szétnézett. Azon törte a fejét, hogy juthatna fel az emeletre. Észrevett egy létrát, amely a kertben egy fához volt támasztva. Gyorsan odahozta és felmászott rajta. Az erkélyajtót benyomta, de az nem engedett. Normális zár volt rajta, amitől a felügyelő megkönnyebbült. A zsebébe nyúlt, ahol mindig tartott különböző kisebb szerszámokat. Most is hasznára vált, mert az ajtó hamarosan feltárult. Óvatosan lépett be a helyiségbe. A hálószobába jutott. Nem volt beágyazva, de lehet, hogy még dr. Peterson hagyta úgy. Odalépett és felemelte a takarót. A lepedő össze volt gyűrve. Rátette a tenyerét a párnára, s mintha nedves lett volna. Felkapta a fejét. Nem tévedett, dr. Peterson ide menekült! Elindult lassan az ajtó felé. Lenyomta a kilincset és kilépett az előtérbe, ahol még három ajtót látott. Egymás után nyitott be, de sehol nem talált semmit. Lefelé haladt a lépcsőn. A földszintre érve, a konyha felől kávéillat csapta meg az orrát. Már biztos volt benne, hogy az orvos itt van! Mennyire sajnálta, hogy nincs nála a fegyvere! Mi van, ha a férfi idegességében lelövi? Ez a gondolat csak átvillant az agyán, s már a konyhaajtóban termett és kitárta. A konyhában nem volt senki, de abban biztos volt, hogy néhány pillanattal ezelőtt főzték le a kávét.
Belépett a helyiségbe, ahol nem látott senkit, de megérezte, hogy nincs egyedül. Megpördült és még épp idejében elkapta a kezet, mely egy konyhakéssel felé sújtott. Szemei döbbenten meredtek az előtte álló nőre, miközben erősen szorította a csuklóját. A kés hangosan ütődött a konyha kövéhez. – Azonnal üljön le és maradjon nyugton! – mordult a nőre Mark és az egyik székre nyomta. Csak akkor engedte el a csuklóját, amikor a nő leült. – Most pedig beszéljen! Ki maga és hogy került ide? – Semmi köze hozzá! – válaszolt a nő. – Azt maga csak hiszi! Jobban teszi, ha válaszol nekem most és itt, mert bemehetünk a rendőrségre is! – nézett rá a férfi. A nő láthatóan megszeppent. – Rendben van! A nevem dr. Sarah Madison! – felelte. – És mit keres itt? – Dr. Bill Petersont! – A doktor nem tartózkodik itthon, hogy jutott be a házba? – kérdezte Mark. – Úgy, ahogy maga! – felelte Sarah. – Mióta tartózkodik itt? – Néhány napja! – felelte a nő. – Mint nyilván észrevette, senki nem tartózkodik a házban, miért nem távozott? Dr. Peterson nagyon sokáig nem fog haza térni! – És hol van Karen? – kérdezte Sarah. – Honnan ismeri ön dr. Petersont? – nézett rá Mark. – Az nem fontos! Ismerem és kész! Nagyon is jól! Beszélnem kell vagy vele, vagy a lányával! – Az most nem fog menni! – Nézze, tudom, hogy dr. Peterson bajban van, segíteni szeretnék neki! Ezért is maradtam a házban, figyelem a híreket. Azt gondoltam, Karent itt találom! – Segíteni? Hogyan? – nézett rá Mark. – Az nem tartozik magára! Hol van Karen? – kérdezte. – Az viszont magára nem tartozik! – Milyen jogon titkolja el, hogy hol van? Ő nem követett el semmit! – mondta mérgesen Sarah. – Sajnálom, de nem árulhatom el, hogy hol van! – Akkor majd megtudom mástól. Magának nincs joga eltitkolni előlem, hogy hol van! Egyébként is kicsoda maga és miért tört be a házba? – kérdezte a doktornő. – A nevem nem fontos, de rendőrfelügyelő vagyok. Az enyém a Peterson ügy. Erre jártam és gondoltam körbejárom a házat, nehogy betörjenek. Amikor távozóban visszanéztem, megláttam, hogy a függöny meglebbent. Ezért hatoltam be a házba! Kielégítő a válaszom? – Mutassa a jelvényét! – nézett rá dühös pillantásokkal Sarah. – Sajnálom, de nincs nálam. Most nem vagyok szolgálatban. Mint mondtam, véletlenül jártam erre!
– És ezt el is higgyem? Nagyon jól tudom, hogy egy rendőrfelügyelő civilben jár és a jelvényét, igazolványát mindig magánál hordja! Jobb lesz, ha elárulja, kicsoda maga, különben hívom a rendőrséget! – mondta Sarah. – Rendben van, csak hívja! Tessék! – nyújtotta át a telefonját. – Kérdezze csak meg, hogy ki is az a Mark Swan? – Tehát így hívják! Jól van, hiszek magának, s mint mondtam, segíteni szeretnék! Kérem, árulja el, hol van Karen? Beszélnem kell vele! – Mondja el nekem és én átadom az üzenetét! – Azt már nem! Lehet, hogy Karen meg sem bízik magában, mint ahogy én sem! – Karen és én szeretjük egymást, szeretnék összeházasodni! – Ezt aztán végképp nem hiszem! Csak most találta ki! – mondta Sarah. – Jól van, akkor figyeljen! – fordult el Mark és felhívta a lányt. – Karen? Itt Mark! Jól vagy, drágám? – Igen, csak nagyon félek! Mikor jössz már? – kérdezte. – Hamarosan, édesem. Mondd, ismersz egy dr. Sarah Madisont? – kérdezte. Sarah szeme szinte ölni tudott volna, amint a férfire nézett. – Nem! Soha nem hallottam róla! – Ő pedig ismer téged! – Az nem lehet! – Az apádat is ismeri, itt találtam a házatokban. Azt mondja, segíteni akar! – Azonnal tartóztasd le, Mark! Ki tudja, ki az a nő és mit akar? Lehet, hogy ő szöktette meg az apámat és talán már meg is ölte! Ugye, nem árultad el neki, hogy hol vagyok? – Nyugodj meg, drágám, nem! Most mennem kell, de hamarosan találkozunk! Mark a doktornőre nézett. – Nos, mit szól ehhez? Karen nem ismeri önt! – Tényleg nem, személyesen én sem ismerem, de az apját igen! Nézze, ő adta nekem ezt a fotót, hogy ha New Yorkba jövök, és ő nem lenne itthon, megismerjem! – mondta és elővette a konyhaszekrényen lévő retiküljéből a lány fotóját. Mark elvette és megnézte. – Ez valóban Karen! – mondta. – Látja, nem hazudok! – Rendben van, akkor szépen mesélje el, honnan ismeri dr. Petersont? Sarah kissé idegesen nézett a férfire. Nem szívesen mondta volna el ennek az ellenszenves alaknak a megismerkedésüket, de nem akarta felbosszantani azzal, hogy hallgat. Talán, ha látja, hogy valóban segíteni jött, elárulja, hol lehet Karen. – Nos, az ismeretségünk nem túlzottan régi, mondhatnám úgy is, hogy csupán pár hetes. Ugyanis a nyaralása idején abban a hotelben szállt meg, ahol én dolgoztam, mint a szálloda orvosa. Természetesen én őt már jóval régebbről ismertem, na nem személyesen, hanem a sajtóból. Nagyra becsültem a tudásáért, hogy olyan sok jó gyógyszert fedezett fel és emberek tucatjainak adta vissza az életét, sőt, arról is tudok, hogy munkásságáért kitűntették. Láttam régebben a televízióban erről egy pár perces tudósítást, már nem is tudom melyik csatornán. El sem tudom mondani, milyen boldog
voltam, hogy személyesen is megismerhettem. Ő az én példaképem! Tudja, én is kutatással szeretnék foglalkozni, s dr. Peterson megígérte, hogy maga mellé vesz. Most már elárultam az idejövetelem titkát! – Mintha azt mondta volna, hogy segíteni akar rajta! – Igen! Ehhez azonban beszélnem kellene vele! Higgye el, fontos dologra bukkantam! – Mondja el nekem, kérem! – Nem, uram! Csakis neki! Egyedül ő tudhat róla, aztán majd eldönti, hogy mit tesz! – felelte a doktornő talányosan. – Sajnálom, de azt hiszem, nem fog vele beszélni! – Miért nem? Tudom, hogy le van tartóztatva, talán csak megengedik, hogy beszélhessek vele! Ön elintézhetné, uram! Higgye el, nagyon sokat segítene rajta! Ha már egyszer a családjához fog tartozni, ezt meg kell tennie érte! – Megtenném, ha tudnám! Egyébként honnan tudta meg, hogy le van tartóztatva? – kérdezte Mark. – Felhívtam a kórházat, ahol dolgozik és ott mondták meg, hogy előzetes letartóztatásban van, de a televízióból leadott hírműsorban is hallottam róla. És ne mondja nekem, ha ön a rendőrség embere, nem képes elintézni, hogy beszélhessek a doktor úrral! – Nem erről van szó! – Akkor miről? – nézett rá mérgesen a doktornő. – Arról, hogy dr. Peterson megszökött a cellájából és senki nem tudja, hogy jelenleg hol tartózkodik! Sarah szemei kikerekedtek, döbbenten nézett a férfire. – Ezt most nem mondja komolyan? – hebegte. – De igen! Sajnos, nagyon is komolyan mondom. Bárcsak tudnám, hogy hol lehet! – sóhajtotta Mark. – Ezért kérem, ha tud valamit, mondja el nekem! Én elmondom az ügyvédjének, s ha tárgyalásra kerül a sor, fel is menthetik, talán épp az ön segítségével! Azt bizonyára ön is tudja, hogy nélküle is megtartják a tárgyalást. Az ügyet már át is adták az ügyésznek vádemeléssel. Jobb lett volna, ha hamarabb jön, ha valóban olyan dolgot tud, amely segíthet dr. Petersonnak. – Lehet, hogy segít, de lehet, hogy éppen árt! – Bocsásson meg, de ezt nem értem! – Nem is kell, elég ha én értem! – felelte Sarah és idegesen dobolt az asztal lapján. – Rendben van, ne mondja el nekem, mondja el dr. Peterson ügyvédjének! Ez olyan, mintha magának, a doktor úrnak mondaná el! – Nem egészen! – ingatta a fejét Sarah. – Már mondtam, hogy erről csakis dr. Peterson tudhat! – És ön! – Igen! És én! – Nézze, dr. Madison! Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek semmi értelme, ez sehova nem vezet. – De ön elvezethetne a doktor lányához. Neki is elmondanám, amit tudok!
– Sajnálom, ez lehetetlen! – rázta meg a fejét Mark. – Inkább azt mondja meg, amiről tudomása van, az kapcsolatban áll dr. Wooddal? Mert gondolom, őt is ismerte, hisz együtt volt dr. Petersonnal a hotelben. – Igen, ismertem, de csak látásból, mivel másnap már meghalt, így nem sokat tudok róla, csak amit dr. Peterson elmondott. – És mit mondott el önnek? – Nem sokat. Azt, hogy kollégák és mivel a lánya pótvizsgára készül, azért hozta magával dr. Woodot. Még elárulta azt is, hogy elvált a feleségétől. Ennyit tudok elmondani a kérdésére. – Ön is jelen volt, amikor dr. Woodot megtalálták a szigeten? – Igen. Én voltam az, akit odahívtak, mivel a hotel vendégéről volt szó. Szívrohamot állapítottam meg, s mivel nem találtam bűncselekményre utaló jelet, a rendőrséggel egyetértésben, dr. Peterson haza hozhatta. Mi a boncolást sem tartottuk fontosnak. – De amint kiderült, nagyon is fontos volt, hisz dr. Wood vérében egy különleges összetételű mérget találtak és ez okozta a halálát. – Ez nagyon érdekes! – felelte Sarah. – És dr. Peterson feleségét is ismerte? – kérdezte Mark. – Nem! Azaz élve nem! Csak akkor találkoztam vele, amikor már halott volt. – Mit mondott önnek dr. Peterson ezzel kapcsolatban? Mert gondolom, találkoztak a hotelben? – Találkoztunk, de csak nagyon rövid időre. Ő is nagyon meg volt döbbenve, amikor megtudta, hogy a volt felesége meghalt. Szerintem semmi köze nem volt hozzá. – Sajnos, ez nem ilyen egyértelmű, ugyanis a boncolás során ugyanazt a mérget találták a vérében, mint dr. Woodnál. Ez azért már jelent valamit, nem gondolja? – Igen, biztosan, de ki tudja, mit? – Talán ön! – nézett rá Mark. – Lehet! Lehet, hogy én! – felelte Sarah. – Nézze, dr. Madison! Ne szórakozzon velem! – mondta a férfi egyre idegesebben. – Ha tud valamit, mondja el nekem, vagy dr. Crawfordnak! Azt mondta, segíteni akar dr. Petersonnak, hát tegye meg! – Dr. Crawford a védőügyvédje? – kapta fel a fejét Sarah. A szeme felcsillant. – Ismeri az ügyvédet? – kérdezte Mark. – Nem! Nem ismerem, csak hallottam már róla! – felelte a doktornő. – De tudja mit? Hozzon össze az ügyvéddel és beszélek vele! – Köszönöm, dr. Madison, hogy ilyen segítőkész! Amint lehetőségem lesz rá, elviszem önt Karenhez, megígérem! – Jól van! – felelte Sarah. – Szeretnék valamit kérni öntől! – nézett a férfire. – Igen? – Szeretnék itt maradni, ha lehetséges. Ki tudja, talán Bill egyszer csak megjelenik itt és beszélhetek vele!
– Rendben van! – bólintott Mark. – Most felhívom az ügyvédet és megbeszélek vele egy randevút! Mark kiment a konyhából és az előszobából hívta fel az ügyvédet. Amikor visszajött, Sarah még mindig ott állt, ahol hagyta. – Beszéltem dr. Crawforddal, várja önt holnap délelőtt tíz órakor az irodájában – mondta a felügyelő és bediktálta a címet. – Remélem, be is tartja a szavát és elmegy! – nézett a doktornőre. – Hát persze! Segíteni akarok dr. Petersonnak, azért vagyok itt! – Nos, akkor én megyek! Remélem, még találkozunk! – köszönt el Mark és ugyanott távozott, ahol jött, mivel a bejárati ajtó be volt zárva. Karenhez hajtott. – Ó, Mark! Már annyira aggódtam. Sokáig elmaradtál! – fogadta a lány örömmel. – Nem volt semmi probléma? – kérdezte a férfi. – Nem! Mesélj, kérlek, ki az a nő és mit akar tőlem? Honnan ismeri az apámat? – záporoztak a kérdései. – Nyugodj meg, kedvesem! – fogta meg Mark a lány kezét és a kanapéhoz vezette. – Ülj le szépen és mindent elmondok. Karen éberen figyelt minden szavára. Csak akkor szólalt meg, amikor Mark befejezte mondandóját. – Tehát a házunkban van? – Igen! – De hogy jutott be? – Az erkélyajtón át, mint ahogy én is. Ha nem vettem volna észre, hogy a függöny meglebben, nem tudom meg, hogy ott van. Ezért mentem vissza. Azt hittem, hogy az apád rejtőzködik odabent. Elhiheted, mennyire meglepődtem, amikor egy hatalmas konyhakést akart egy nő a hátamba szúrni. Még szerencse, hogy jók a reflexeim! Amikor leszereltem, láthatóan, megijedt. Főleg, hogy megtudta, rendőr vagyok. Elmondta, hogy Floridában találkozott az édesapáddal, abban a hotelben dolgozott orvosként, ahol megszálltak és azért jött, hogy segítsen neki bebizonyítani az ártatlanságát. Valamit biztosan tud, de az is lehet, hogy blöfföl! Minden esetre, összehoztam egy találkozót közte és dr. Crawford között. Megígérte, hogy elmondja neki mindazt, amit az édesapádnak akart. Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy megszökött. Remélem, tényleg elmegy az ügyvédhez és valami értékelhető bizonyítékkal szolgál. – És ha egy csaló? Mi van, ha ő ölte meg dr. Woodot és az anyámat? Nem gondolod, hogy túl sok mindent tud? Nekem egyre gyanúsabb ez a nő! – Nekem is átfutott az agyamon, de nem szeretnék elhamarkodottan cselekedni. Meg kell várni, hogy mit mond az ügyvédnek. Lehet, hogy tényleg segíteni akar! Nem fogom szem elől veszteni, azt megígérhetem. Minden lépéséről tudni fogok! – De nekem nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban. Érzem, hogy köze van a gyilkosságokhoz! – Lehet, drágám! Az is benne van a pakliban! Nála volt a fotód, amit az édesapádnak adtál. Azt mondta, azért kapta a papádtól, hogy ha New Yorkba jön, és őt
nem találja otthon, téged megismerhessen. Nagyon akart veled beszélni, az biztos, de én nem árultam el neki, hogy hol vagy. A biztonságod mindennél fontosabb! Most pedig úgy döntöttem, elviszlek az édesanyámhoz. Tudod, ő egy nagyon eldugott kis helyen lakik, ott senki nem fog keresni. Gyönyörű hely, egy erdő mellett. Az a szülőházam, ott láttam meg a napvilágot. Apám sajnos már nem él, de az anyám még jó egészségnek örvend. Milyen boldog lesz, ha ott leszel vele! Sétálhattok nagyokat a jó levegőn és nem kell félned semmitől. A rádiótelefonodat nem használhatod, veszünk neked egy másikat és állandó kapcsolatban leszünk egymással, bár azt hiszem, most lesz időm veled maradni egy ideig! – Hogyhogy? – nézett rá Karen. – Valamit még nem mondtam el neked! A főnököm elvette tőlem az apád ügyét és felfüggesztett. – Tessék?? De miért? – kérdezte a lány értetlenül. – Azért, mert kiderült, hogy közöm van hozzád. Nem tudom, hogy kitől, de megtudta, hogy szeretjük egymást, ezért elvette tőlem az ügyet, ami végül is érthető. Megszegtem a szabályt! De hogy felfüggesztett, ezt nem tudom neki megbocsátani. Engem gyanúsít ugyanis azzal, hogy megszereztem a kulcsait és elősegítettem az apád szökését, – Ez az ember megőrült! Még hogy te? – Igen, Karen. Engem gyanúsít, és hamarosan vizsgálatot indít ellenem. – De ez butaság! Nincs semmiféle bizonyítéka arra, hogy neked közöd lenne apám szökéséhez! – Sajnos van! Tudod a cellákhoz két kulcs van. Az egyik az őrnél, aki nappal a derekán hordja, éjszakára pedig egy fali széfbe helyezi. A másik kulcs a főnökömnél van elzárva. Nos, ezt a kulcsot találta meg a szobámban! – És hogy került oda? – kérdezte remegve a lány. – Fogalmam sincs róla, Karen! Esküszöm, semmi közöm az egészhez! – Hiszek neked, drágám! – ölelte meg Karen és könnyes arcát a férfi mellére szorította. * Sarah idegesen járkált fel, s alá a szobában. Egyre azon törte a fejét, hogy mit tegyen. Mindenképpen az lenne a legjobb, ha előbb Bill-lel beszélhetne. Olyan dologra bukkant, ami perdöntő lehet! Ha elhallgatja az ügyvéd előtt, elítélhetik távollétében, talán még halálbüntetést is kaphat, ha rábizonyítanak három gyilkosságot. Igaz, hogy dr. Crawford a legjobb, hisz nagyon sokat hallott már róla, de ő sem isten! Ha beszélhetne Bill-lel! Képtelen dönteni, hogy mi lenne a helyes. Beszéljen, vagy hallgasson? Lehet, hogy az orvos már felhívta a lányát és ő tudja, hogy hol van. Feltétlenül beszélnie kell Karennel! De hogy találja meg? Arra gondolt, talán az ügyvéd ismeri a jelenlegi tartózkodási helyét. Gyorsan összekapta magát és már indult is. Mivel semmi használható ötlet nem jutott eszébe, arra az elhatározásra jutott, hogy dr. Crawford a megoldás. Hogy mit mond el neki, majd meglátja!
Leintett egy taxit és a megadott címre vitette magát. – Jó napot! – lépett be a házba, ahol az ügyvéd lakást bérelt. – Dr. Eddy Crawfordhoz jöttem. Megmondaná, melyik lakás az övé? – kérdezett meg egy idősebb asszonyt, aki épp a lépcsőnél sepregetett. – Jó napot! – nézett rá fürkésző tekintettel. – Az úr a második emeleten lakik, balra az első ajtó az övé! – mondta. – Köszönöm! – bólintott Sarah és felszaladt a lépcsőn. A lakás ajtaja előtt megállt, majd vett egy mély levegőt és kopogott. Mivel senki nem nyitott ajtót, ezért megismételte kissé erősebben, de ezután sem történt semmi. Sarah egy kicsit furcsának találta, hogy megbeszélt időpontban jött az ügyvédhez és ő nincs itthon, de nem tehetett mást, megindult lefelé. – Már végzett is? – kérdezte az asszony, aki a seprűnyélre támaszkodva nézett rá. – Sajnos, nem találtam itthon az ügyvéd urat! – felelte. – Megmondhattam volna, hogy nincs itthon! – mondta az asszony. Sarah-t elfutott a méreg. A bolondját járatja vele ez az asszony? – Akkor miért hagyta, hogy felmásszak a második emeletre? – kérdezte. – Azért, mert maga a lakását kérdezte, nem azt, hogy az úr odafent van-e! – felelte, majd felcsapott fejjel otthagyta a nőt. – Micsoda egy alak! – dohogott magában a doktornő, miközben kiment az utcára. A nap melegen sütött, pedig még csak délelőtt volt. Végigsimította a haját, aztán elindult. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, aztán fogta és felhívta a rendőrséget. Swan felügyelőt kérte. Miután megtudta, hogy a felügyelő fel van függesztve, mérgesen nagyot dobbantott. Hát ebben az átkozott városban mindenki csaló és hazudozó? – gondolta. Átment az úttest másik oldalára, mert meglátott egy falatozót, s mivel nem evett reggel semmit, a gyomra megfájdult. Leült a teraszra és a járókelőket figyelte. Hirtelen nem akart hinni a szemének! Akit látott, az nem volt más, mint Bill. Felugrott és szaladni kezdett. – Bill! Bill! Várj meg kérlek! – kiabálta és a kezeivel hadonászott. A férfi megállt, megfordult, majd futásnak eredt, s hamarosan eltűnt Sarah szemei elől. – Ez meg mi volt? – kérdezte magától lihegve a doktornő, amikor megállt. Egy hirdetőoszlopnak támaszkodott, hogy kifújja magát. Ez már túlságosan sok volt számára. Vajon miért futott el előle Bill? Amikor a hotelben elváltak, abban maradtak, hogy segíteni fog rajta. Most miért viselkedett vele ilyen furcsán? Hulla fáradtan tért vissza a Peterson házba. Remélte, most, hogy Bill tudja, itt van, talán haza jön. A konyhába ment és készített valami ennivalót, mert már majdnem elájult az éhségtől. Alig ült le enni, amikor megszólalt a telefon. Egyből az orvos jutott eszébe. Szinte biztosra vette, hogy ő keresi. Felugrott és a nappaliba szaladt. – Bill? – szólt bele tele szájjal.
– Dr. Madison, itt Mark Swan! Sajnálom, hogy nem dr. Peterson! Látom, reménykedik, hogy jelentkezni fog! Azért hívom, hogy megtudjam, mi történt az ügyvédnél? – Semmi! – Ezt meg hogy érti? – Ahogy mondom. Odamentem a megadott címre, de a lakásba nem jutottam be, ugyanis az ügyvéd úr nem tartózkodott otthon. Így hát nem sikerült a találkozás. Egyébként örülök, hogy felhívott. Már én is kerestem a rendőrségen, de közölték velem, hogy fel van függesztve! Ezt ön nem mondta nekem! – Bocsásson meg, de teljesen megfeledkeztem róla. – És miért függesztették fel? – kérdezte Sarah. – Azért, mert érzelmi szálak kötnek a gyanúsított családjához, nevezetesen Karenhez. Tudja, engem vádol a főnököm azzal, hogy segítettem megszökni az orvosnak, de ez nem igaz. Vizsgálatot indít ellenem, s azt hiszem, jó lesz, ha beszélek dr. Crawforddal. – Nézze, Mr. Swan! Van valami, amiről sürgősen beszélnünk kellene! Ide tudna jönni? Vagy én menjek önhöz? – Nem, dr. Madison! Találkozzunk valahol a városban. Mondjuk a Tizedik utca sarkán, ott van egy kávézó. Egy óra múlva ott várom. – Rendben! – felelte Sarah és letette a telefont. Visszament a konyhába és befejezte az evést, majd lezuhanyozott, mert már nem bírta a hőséget. Átöltözött és indult is. Szerencsére azt tudta, hogy melyik a Tizedik utca, így nem kellett kérdezősködnie. Amint belépett a kávézóba, rögtön észrevette Markot, aki nem volt egyedül. Egy fiatal nő ült mellette. – Jó napot! – lépett az asztalhoz Sarah. – Dr. Madison! – állt fel Mark. – Üdvözlöm! Kérem, engedje meg, hogy bemutassam Karent. Ön nagyon szerette volna megismerni, hát most lehetősége van rá. Azért is hoztam magammal, mert látom önben a hajlandóságot a velem való együttműködésre. Azt mondta, valamit el kell mondania. Szeretném, ha Karen is hallaná, mert gondolom az édesapjával van kapcsolatban. – Igen, így van! – bólintott Sara, szemét le nem vette a lányról. – Jó napot, Karen! Már nagyon sokat hallottam önről az édesapjától. Tudja, azt hiszem, csodálatra méltó, mennyire szereti magát. Olyan szépen és szeretettel beszélt önről, hogy csak csodálni tudom érte. Sajnálom, ami vele történt. Azért utaztam ide, hogy segítsek neki. – Jó napot, doktornő. Örülök, hogy megismerhetem. Remélem, tényleg segíthet az apámon! – mondta Karen halkan. – Elmondaná, miről akart velem beszélni? – kérdezte Mark. – Igen, azért vagyok itt. Amikor kijöttem abból a házból, ahol az ügyvéd lakik, átmentem a másik oldalra, hogy egyek valamit. Leültem a falatozó teraszára, amikor hirtelen megpillantottam Bilit az emberek között. – Tessék? – kiáltott fel rémült arccal Karen. – Biztos, hogy őt látta? – kérdezte és egész testében remegni kezdett. Ijedt tekintettel nézett Markra.
– Egészen biztos! Felugrottam és utána szaladtam. Kiabáltam a nevét, meg is állt egy pillanatra, de amikor észrevett, futásnak eredt. Már nem tudtam követni, a tömegben hamar eltűnt. Teljesen érthetetlen a viselkedése, hisz amikor elváltunk, megígértem neki, hogy segítek. Azért jöttem New Yorkba, hogy ezt az ígéretemet beváltsam, de úgy láttam, ő már nem igényli. – Bocsásson meg, de én is csak azt tudom kérdezni, amit Karen. Biztos, hogy dr. Petersont látta? – kérdezte Mark. – Ezer százalék! Felismertem és ő is felismert, mert amikor utána kiáltottam megállt és hátra fordult. Csak akkor futott el, amikor kezeimmel hadonászva közeledtem felé. Ezt egyszerűen nem értem! – Hol volt? Merre? – kérdezte Mark és előkapta a zsebéből a jegyzettömbjét. Mindent felírt, amit Sarah mondott. – Azonnal beszólok a rendőrségre, hogy fésüljék át azt a környéket. – Nem hiszem, hogy ott megtalálják! – mondta Sarah. – Még ha ott bujkált volna is eddig, elmegy onnan, az biztos, hisz megláttam és tudja, hogy elmondom a rendőrségnek. – Nem baj, azért én csak beszólok! – mondta Mark és felállt az asztaltól. Néhány lépést tett és ott kezdett el beszélni. Sarah Karenre nézett. – Sajnálom, ami történt, Karen! Tudja, nagyon közel kerültünk egymáshoz az édesapjával. Én magam is orvos vagyok, a kutatás érdekel. Dr. Peterson megígérte, hogy maga mellé vesz és segít nekem! Cserébe én is megígértem, hogy segítek rajta. – Ugyan, hogy tudna segíteni? – nézett rá szomorúan a lány. – Biztos vagyok benne, hogy az apám ölte meg dr. Woodot és az anyámat is. Higgye el, én lennék a világon a legboldogabb, ha kiderülne, semmi köze a halálesetekhez, de ezt őszintén szólva nem tudom elhinni. Minden ellene szól! – Valóban minden ellene szól! – bólintott Sarah. – Mondja, Karen! Nem tudja, min dolgozott az édesapja legutóbb? – kérdezte. – Nem! Soha nem beszélt a munkájáról. Mi is csak akkor tudtuk meg, min dolgozott, amikor már megtörtént a teszt is. Apa nem hozta haza a munkáját. Nagyon sokat dolgozott, mindene a gyógyítás volt! Ezért is olyan nehéz elfogadnom, hogy megölt volna három embert, köztük a feleségét, az anyámat! – mondta és a szeme könnyes lett. – Jó lenne valakivel beszélni, aki szívesen megnyílna és elmondana néhány dolgot az édesapjáról! Nem tud valakit, akivel beszélhetnék? – Talán Harriet! – Harriet? – nézett rá Sarah. – Igen. Ő volt az asszisztense. Évek óta együtt dolgoztak a kísérleti laborban. Apa nagyra tartotta őt. Ha valaki, hát Harriet jól ismeri az apámat! – Hol találom meg Harrietet? – kérdezte Sarah. – A kísérleti laborban! Egy különálló épület, de a kórházon belül, ahol apa dolgozott, mint orvos. Szerintem hívja fel és kérdezze meg őt magát, beszélgetne-e önnel! – javasolta a lány.
Épp ekkor ért oda Mark. – Kiről van szó? – kérdezte. – Harrietről! – felelte Karen. – Azt ajánlottam a doktornőnek, hogy vele beszéljen apáról, hisz évek óta együtt dolgoztak. – Én már beszéltem vele! – felelte Mark. – És megtudott tőle valamit? – Nem sokat. Semmi rosszat nem tud róla mondani. Tulajdonképpen semmi érdemlegeset nem tudtam meg tőle. – Talán nekem sikerül! – mondta Sarah. – Próbálja meg! Én pedig megkeresem az ügyvédet, beszélnem kell vele. Még beszélgettek egy ideig, aztán Mark felállt. – Most már mennünk kell, dr. Madison! – mondta. Megfogta Karen kezét. – Szeretnék máskor is találkozni önnel, Karen! – nézett rá Sarah. – Most még nem lehet, de hamarosan talán igen! – felelt a lány helyett Mark. – De miért nem? Miért kell rejtőzködnie? Talán fél valakitől? – kérdezte és a férfire nézett. – Az apámtól! – szólalt meg Karen. – Ha ő a tettes, akkor engem sem fog kímélni! – Nem! Rosszul ítéli meg az édesapját, Karen! Higgyen nekem, ő nem gyilkos! – Ezt előbb bizonyítsa be, akkor majd elhiszem! – felelte a lány és lehajtotta a fejét. – Viszlát, dr. Madison! – intett Mark és sietve távoztak. * Mark, miután Karent biztonságba helyezte, megint megpróbálta elérni az ügyvédet, de a férfi még mindig nem volt elérhető. A mobil telefonja ki volt kapcsolva. A kezében tartotta a mobilját, amikor az megszólalt. – Igen? – szólt bele. – Mark! Jöjjön be hozzám, legyen szíves! – hallotta meg a főnöke hangját. – Azonnal indulok, uram! – felelte és a gyomra megemelkedett. Mr. Benton az íróasztala mellett ült és cigarettázott. – Jöjjön, üljön le! – nézett a belépő Markra. – Beszélnünk kell! Mark leült és a férfire nézett. Semmit nem olvasott le az arcáról, fogalma nem volt róla, hogy miért hívatta. – Most hallottam, hogy ön bejelentést tett, miszerint a Clark Street környékén felbukkant dr. Peterson! – Így van, uram! Bocsásson meg, tudom, fel vagyok függesztve, de kötelességemnek éreztem, hogy jelentsem. – Nagyon jól tette, ezt a javára írom. Az embereim végigjárták a környéket, de sajnos, nem akadtak az orvos nyomára. Arra gondoltam, talán a lánya tud valamit róla! Be kellene hoznia, hogy kihallgassam. – Igen, uram, behozom, de higgye el, nem tud semmit az apjáról! – Nem baj, azért csak kísérje be! – felelte a férfi. – Mikor hozzam be és kihez? Ki kapta meg az ügyet? – kérdezte Mark. – Holnap reggel kilencre! Én magam vezetem a nyomozást, hozzám hozza!
– Itt leszünk! – felelte a felügyelő. – Kérdezhetek valamit, Mr. Benton? – nézett a főnökére. – Kérdezzen! – válaszolta a férfi. – Mikor lesz dr. Peterson tárgyalása? – Három hét múlva! Ha addig nem kerül elő, az az ő baja! Távollétében is elítélheti a bíróság, s nem lesz lehetősége a védekezésre. Ezt maga is tudja, minek mondjam? – Igen, tudom! – felelte Mark. – Talán dr. Crawford kiszedett valamit dr. Petersonból, amikor beszélt vele. Lehet, hogy neki mondott valamit! Sajnos, nem érem el az ügyvéd urat, pedig állandóan hívom. Nem jelentkezett önnél sem? – kérdezte. – Nem! – válaszolta Benton. – Lehet, hogy már dr. Peterson nyomában van! – Adja az ég, hogy így legyen! – sóhajtott fel Mark. – Szeretném, uram, ha tudná, mennyire sajnálom, hogy így alakult. Én nem akartam rosszat, nem tehetek róla, hogy beleszerettem dr. Peterson lányába. Mindenem a munkám volt és most nagyon hiányzik. Már isten tudja hányszor átgondoltam, de nem találok magyarázatot rá, hogy miképp került a kulcs a szobámba, amellyel kinyitották a cella ajtaját. Nem én tettem, uram! Becsületszavamat adom, hogy nem vettem el és nem segítettem a szökésben! Tudom, hogy nincs rá bizonyítékom, de ez az igazság! – Tudja, egy valamit nem értek! – nézett rá Benton. –Hova tudott eltűnni dr. Peterson, amikor a monitoros felfedezte a folyosón. Ha kiugrott volna az ablakon ilyen magasról, akkor arról tudnánk, hisz kint is őrök állnak. Nem! Ez egy rejtély! – Igen, ezen már én magam is sokat gondolkoztam, de nem találok rá magyarázatot. Már arra is gondoltam, nem dr. Petersont látta a kolléga! – De igen! Én magam is megnéztem a kazettát, egyértelműen felismerhető rajta az orvos! Semmi kétség, őt látni a felvételen! Mark lehajtotta a fejét. – Most elmehet, holnap reggel hozza be a lányt! – mondta Benton. – Igen, uram! – hajolt meg és elköszönt. A felügyelő elhagyta az épületet és beült az autójába. Úgy volt, hogy még ma elviszi az anyjához Karent, de mivel holnap be kell menniük a rendőrségre, elhalasztotta. Megállt egy virágüzlet előtt és vett egy csokor rózsát. A hátsó ülésre tette és kezét a kormányra helyezte, amikor megszólalt a telefonja. – Tessék, Mark Swan! – szólt bele. – Örülök, hogy elértem, felügyelő! Itt dr. Crawford! – hallotta meg az ügyvéd hangját. – Azonnal beszélnünk kell! – Rendben! Mikor és hol? – Jöjjön el hozzám! Épp most érkeztem haza! – Pár perc múlva ott vagyok! Vajon miről akar beszélni velem? – morfondírozott Mark és megfordult a kocsival. A hangja izgatottnak tűnt. Leparkolt a ház előtt és felszaladt a lépcsőn. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, az ügyvéd nyilván már várta. – Üljön le, kérem! – mutatott az egyik fotelre a férfi és ő is leült. – Mi történt? – nézett rá Mark.
– Ma találkoztam dr. Petersonnal! – mondta az ügyvéd. – Hol? Mikor? – ugrott fel Mark. – Mit mondott? – Nem, nem beszéltem vele, csak összefutottunk! Nem fogja elhinni, itt a környéken! Épp hazafelé tartottam, mert tudtam, hogy dr. Madison jön hozzám, amikor megpillantottam. Utána szaladtam és elkaptam a karját, de ő amikor rám nézett, kitépte magát a kezemből és futásnak eredt. Hiába próbáltam megállítani, futott, mint egy őrült. Szerintem valami nincs rendben vele, lehet, hogy megbomlott az elméje, más magyarázatot nem találok a viselkedésére. Mark a fejét csóválta. – Valóban csak ez lehet a magyarázat rá. Valaki más is látta ma ezen a környéken! – Ki? – Dr. Madison! Amikor nem találta önt itthon, elment, beült valahová enni és akkor megpillantotta dr. Petersont. Utána szaladt, de az orvos amint észrevette, futásnak eredt. Valósággal menekült éppen úgy, mint amikor önt meglátta. Igaza lehet, dr. Crawford, valóban beteg lehet! Ki tudja, talán ő ölte meg azt a három embert, s most az idegei felmondták a szolgálatot. – Azt hiszem, semmi értelme erről beszélnünk, nem tehetünk semmit, amíg rá nem találunk. Gondolom, a rendőrség nagy erőkkel keresi! – Természetesen! – felelte Mark. – Ha nem kerül elő, akkor is elítélhetik és nem lesz lehetősége a védekezésre. Ma tudtam meg, hogy a tárgyalás három hét múlva lesz. – Igen, ez így van. Nekem is sokkal nehezebb dolgom lesz. A szökése sokat rontott az esélyein. De vajon hogy tudott megszökni? Ki segített neki? – nézett a felügyelőre az ügyvéd. – Bárcsak tudnám! Ezzel kapcsolatban nekem is segítségre lenne szükség! – mondta Mark. – Ezt meg hogy érti? – kapta fel a fejét a férfi. Mark elmondta, hogy a főnöke mivel vádolja és hogy jelenleg fel van függesztve. – Ez az ügy egyre bonyolultabb! – mondta dr. Crawford. – Biztos benne, hogy nem ön emelte el a főnöke kulcsait? – kérdezte. – De ügyvéd úr! – emelte fel a hangját sértődötten Mark. – Csak nem képzeli? Soha nem lennék képes megszegni a törvényt és egyébként is tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak ártanék dr. Petersonnak! Nem, nem! Semmi közöm a szökéshez! Szeretném, ha tanácsot adna, mit tegyek? A főnököm vizsgálatot fog elrendelni ellenem, mi van, ha én sem tudom bebizonyítani, hogy nem követtem el semmit? – kérdezte. – Nézze, alaposan átgondolom ezt az egészet, aztán majd beszélünk róla. – Köszönöm! – állt fel Mark. – Holnap reggel be kell kísérnem Karent, hogy kihallgassák. Eddig nem került rá sor, azaz, én felvettem egy jegyzőkönyvet még akkor, amikor az apját le kellett tartóztatnom, de a főnököm is ki akarja hallgatni. – Hát ez érthető! – mondta az ügyvéd és az ajtóig kísérte a férfit. – Keressük egymást! – köszönt el.
* Dr. Madison az ablak előtt állt, aztán megfordult. Már két napja várja, hogy Bill jelentkezzen, de hiába. Nem tehet mást, találkoznia kell azzal a bizonyos Harriettel! Odalépett a telefonhoz és felemelte a kagylót. – Dr. Harriet Liptont keresem! – szólt bele. – Egy pillanat! – jött a válasz, aztán egy kedves női hangot hallott. – Dr. Lipton! – Jó napot, dr. Lipton! A nevem dr. Sarah Madison! Bocsásson meg, hogy zavarom, de feltétlenül beszélnem kell önnel! – Ismerjük egymást? – kérdezte a doktornő. – Nem! De van egy közös ismerősünk! – Valóban? És ki lenne az? – Dr. Bill Peterson! A telefonban néhány pillanatig csend volt, aztán a doktornő megszólalt: – Tehát ön ismeri dr. Petersont? – Igen! Azért szeretnék önnel beszélni, hogy segíthessek rajta. Nemrég ismerkedtünk meg, de megígérte, hogy maga mellé vesz. Tudja, jómagam is kutató orvos vagyok és szeretnék tanulni dr. Petersontól. Úgy tudom, ön évek óta mellette dolgozott. – Igen, ez így van! De kitől hallotta és egyáltalán hogy talált rám? – kérdezte Harriet. – Karen adta meg az ön telefonszámát. – Karen? Ön találkozott vele? – Igen. Beszélgettünk és elmondtam, milyen nagyra tartom az édesapját és hogy talán segíthetek rajta, de ahhoz tájékozódnom kell. Lenne néhány kérdésem önhöz, ha fogadna! – Rendben van, bár fogalmam sincs, hogy mit akar tudni! Minden esetre, dr. Petersont én is nagyra tartom, a sorsát a szívemen viselem, s ha csak egy aprócska kis remény is van rá, hogy kikerüljön a rács mögül, akkor mindenre képes vagyok. Még arra is, hogy fogadjam önt, akit nem ismerek! – Remélem, ha találkozunk, összebarátkozunk! Mi nők, ha összefogunk, sokszor többet tehetünk, akár egy szakasz rendőr! – mondta Sarah. – Mikor lenne alkalmas a látogatásom? – kérdezte. – Holnap délben. Együtt ebédelhetnénk! – Az remek lesz! És hol? Nem nagyon vagyok ismerős New Yorkban, kérem, mondja meg ön, melyik étteremben találkozzunk! – Nos, a Broadway Diner-re gondoltam. Ezt központi helyen van, könnyen megtalálja. A Broadway 1726 alatt található. Egy órakor, ha az időpont önnek is megfelel. – Remek! Köszönöm! De honnan ismerem fel? – kérdezte Sarah. – Az ajtótól a harmadik asztal az enyém. Sűrűn járok oda, ezt fenntartják nekem. Egyébként fehér kosztümben leszek, a hajam sötétbarna, kontyban viselem!
– Rendben van, akkor a holnapi viszontlátásra! – köszönt el és letette a kagylót. Arra gondolt, vajon fiatal, vagy idős lehet ez a Harriet. A hangjából nem tudta megállapítani, elég mély tónusú. Csak kollégák voltak, vagy közelebbi kapcsolatban álltak egymással? – töprengett. Másnap korán ébredt, s szinte tolta volna az óra mutatóját, hogy elindulhasson. Hajat mosott és kissé erősebb sminket használt. Tudatában volt szépségének, alakja tökéletességének, mégis a szíve mélyén féltékenység lobogott. Meg kell tudnia, Bill érzelmileg kötődött-e a nőhöz. Amikor arra kérte, had jöjjön New Yorkba és mellette dolgozhasson, olyan élénken tiltakozott. Lehet, hogy Harriet rá a magyarázat? Végre elindulhatott. Idegesen gyújtott rá egy cigarettára. Egyébként nem dohányzott, de ha nagyon ideges volt, elszívott egy-egy szálat. Az étterem zsúfolásig megtelt, fehércsempés, az 50-es évek stílusát idézte, amint Sarah körbehordta tekintetét. Rögtön felismerte a doktornőt és a szíve nagyot dobbant. Kifejezetten csinos volt és sajnos, fiatal. Néhány évvel ugyan idősebb nála, de mindenképpen feltűnő jelenség. Ettől egy kissé ideges lett, de aztán összeszedte magát és az asztalhoz lépett. – Jó napot! Sarah Madison vagyok! – mondta. – Jó napot! Örülök, hogy megismerhetem. Kérem, foglaljon helyet! – mosolygott rá Harriet. Sarah leült, a nő ránézett. Látszott rajta, meglepődött. Nem gondolta, hogy ilyen dekoratív nővel fog találkozni. – Már idehozták az étlapokat, gondolom legjobb lesz, ha rendelünk, aztán beszélgethetünk! – javasolta Harriet. – Egyetértek! – mosolygott rá Sarah és kezébe vette az étlapot. Miután mindketten választottak, Harriet megszólalt: – Akkor talán kérdezzen! Mit akar tudni dr. Petersonról? – Mivel ön nagyon sok időt töltött vele, biztosan ismeri minden találmányát! Tulajdonképpen engem a legutolsó kísérlete érdekelne. Harriet arca meglepetésről árulkodott. Nem ilyen jellegű kérdésekre számított. Nem is tudott megszólalni hirtelen. – Látom, meglepődött azon, amit kérdeztem! – mondta Sarah. – Valóban! Nem gondoltam, hogy a kísérletei érdeklik! – Pedig most elsősorban ez az, ami érdekel! Nos, válaszolna, kérem? Tudja, min dolgozott utoljára dr. Peterson? – Igen! Egy bénulással kapcsolatos gyógyszeren dolgozott. Szerintem, ha ez az egész dolog nem jön közbe, ma már el is végeztette volna a tesztjét is. Természetesen így félbe maradt. – Miféle bénulással kapcsolatban alkalmazták volna ezt a gyógyszert? – kérdezte Sarah. – Idegi jellegű bénulások esetében lett volna hatásos. Az állatkísérletek ezt igazolták. Sajnos, nem sokat mondhatok róla, mert ehhez nem kaptam felhatalmazást dr. Petersontól.
– Mondja, Harriet! Ugye, megengedi, hogy így szólítsam? Kérem, ön is hívjon Sarah-nak! – Természetesen, Sarah! – bólintott a nő. – Szóval ez a kísérlet olyan stádiumban volt, hogy már állatokon kipróbálták? – Igen! – Láthatnám ezt a szert? – kérdezte Sarah. – Sajnálom, de nem! Ez el van zárva egy hermetikusan zárható fém tartályba, amelyhez csakis dr. Petersonnak van kulcsa. Tudja, dolgozik a kísérleti laborban néhány kutató orvos és az asszisztencia, s minden kutatóorvosnak egy külön zárható fém tartálya van, amelyhez senki más nem férhet hozzá éppen azért, hogy elkerüljék az esetleges problémákat. Mármint arra gondolok, nehogy egyik orvos ellopja a másik találmányát. Persze nem hiszem, hogy erre sor kerülne, de azért jónak találom ezt a megoldást. Természetesen ahhoz a tartályhoz, amelyben dr. Peterson találmányai vannak, én sem juthatok hozzá, de nem is akarok. – Még akkor sem, ha ön a kísérleti labor vezetője? – kérdezte Sarah. – Nem! Még akkor sem! Majd dr. Peterson eldönti mi legyen a találmányával! Ehhez senki másnak nincs joga! – Értem! – mondta Sarah és elgondolkozva nézett a nőre. – Ez egy folyadék, vagy valamiféle szilárd anyag? – kérdezte. – Bocsásson meg, de erre nem felelhetek. Nincs rá engedélyem. – De hisz ezzel még nem árul el titkot és nem is árthat dr. Petersonnak! – mondta Sarah. – Nézze, Sarah! Nem ismerem önt, nem tudom, hogy mi célból kérdezget ilyen furcsa dolgokat. Dr. Peterson kutatómunkája világhírű, megértheti, ha semmit nem mondhatok. Annál is inkább nem, mert mindenről én sem tudok. És azt sem tudom, mire akarja felhasználni az információkat. Nem szeretnék bajba keveredni, sem pedig dr. Petersonnak ártani! – Már mondtam, hogy segíteni szeretnék! Kérem, higgyen nekem! Megígértem Billnek, azaz dr. Petersonnak! – felelte Sarah. Harriet szeme megrebbent, amikor Sarah az orvos keresztnevét kiejtette. – Látom, meglepődött, hogy a doktort a keresztnevén emlegettem, de nagyon jó barátságba kerültünk és ő felhatalmazott rá. – Nekem nem tartozik magyarázattal, Sarah! Dr. Peterson azzal barátkozik, akivel akar! Ez nem tartozik rám! – mondta kissé nyersen. – Mégis, mintha neheztelne rám ezért! – Szó sincs erről, csak tudja, elővigyázatosnak kell lennem. Azt hiszem, az én helyemben ön is hasonlóképpen viselkedne. Semmiképp nem szeretnék ártani a doktor úrnak, aki a professzori cím várományosa. Nagyon sokkal tartozom neki és vigyáznom kell, hogy kinek mit mondok. A rendőrségtől is többen kérdezősködtek felőle, mivel én voltam az asszisztense, s én ismerem a legjobban, de nekik is csak annyit mondtam el, amennyit muszáj volt. – Persze, megértem, de higgye el, őszintén mondom, én nem akarok ártani neki, ellenkezőleg!
– Hol ismerkedtek meg? – kérdezte Harriet. – Floridában, ahol a szabadságát töltötte. Abban a hotelben szállt meg, ahol én orvosként dolgoztam. – Ezek szerint dr. Woodot is ismerte? – kérdezte a doktornő. – Igen, bár talán kétszer beszéltem vele. Sajnos nagyon hamar bekövetkezett a tragédia, még mielőtt jobban megismerhettem volna. – Szörnyű, ez az egész! Olyan, akár egy rémálom! Mindenki dr. Petersont vádolja, pedig én biztos vagyok benne, hogy nem követett el semmit. Amióta csak ismerem, a gyógyításnak szentelte az életét, ha végzett a kórházban, nem haza ment, hanem a mikroszkópja, a kémcsövei mellé. Az élete volt a munkája. Aki ismerte őt, az nem hiszi el, hogy bárkinek ártani tudna, nem gyilkolni! – mondta felháborodott hangon. – Nekem is ez a véleményem, bár mint mondtam, csak rövid ideje ismertem meg, de tudom, hogy ártatlan. – És mivel tudna segíteni rajta? Mintha azt mondta volna, hogy azért utazott ide, hogy segítsen neki bebizonyítani az ártatlanságát! – Igen, de ehhez beszélnem kellett volna vele! Anélkül nem tudok segíteni. Sajnos, hogy megszökött, így ez lehetetlen. Legalább megtalálnák! Ön nem hallott róla semmit? – Nem! Állandóan figyelem a hírműsorokat és kapcsolatban vagyok a rendőrséggel is, de eddig nem tudtam meg semmit. Meg kell mondanom, ez sem vall dr. Petersonra. – Mármint mi nem vall rá? – kérdezte Sarah. – Az, hogy megszökik. Ő soha nem tenne ilyet, mindig vállalta a felelősséget mindenért! Valaki kivitte onnan, de ezzel csak ártott neki! Szegény, milyen kétségbe lehet most esve! – Harriet! El kell mondanom önnek valamit! Látom, mennyire tiszteli és kedveli őt, úgy érzem, tudnia kell... – Mit? – nézett rá a nő felcsillanó szemmel. – Pár nappal ezelőtt láttam őt! – Kit? – Hát dr. Petersont! – Látta? Hol? – vált Harriet izgatottá. Még az arca is elsápadt. – Az utcán. Egyszer csak megpillantottam őt a járókelők között. Utána szaladtam és kiabáltam a nevét. Amikor meghallotta, megállt, de aztán szaladni kezdett. Mintha előlem akart volna menekülni. Pillanatok alatt eltűnt a tömegben. – És ezt elmondta a rendőrségnek is? – kérdezte Harriet. – Természetesen. Nagy erőkkel átkutatták azt a környéket, de nem akadtak a nyomára. – Istenem, de vajon miért futott el? Biztos, hogy őt látta? – nézett rá könnyes szemmel. – Biztos! Mondom, meg is állt, de amikor felismert, elfutott. Teljesen érthetetlen! És ez még nem minden! – Mi van még? – kérdezte Harriet.
– Nemcsak én, hanem a védőügyvédje, dr. Crawford is látta. Ugyanazon a környéken, ahol én. Ő meg is fogta a karját, de kirántotta magát a kezéből és elfutott. Ugyanúgy, mint előlem. Mintha meg lett volna rémülve. Dr. Crawford szerint talán megbomlott az elméje. Lehet, hogy a nagy idegfeszültséget nem bírta. – Nem! Ő nagyon erős ember! Valami más oka lehet, hogy menekül! – mondta Harriet és Sarah arcába nézett. – Annyira sajnálom szegényt! Nem tudom, mit tehetnék érte? – Sajnos azt hiszem, nem tehetünk semmit, Harriet. Mikor ideutaztam, a házához mentem, de nem találtam ott senkit. Felhívtam a kórházat, ott tudtam meg, hogy mi történt vele. Amikor utoljára beszéltünk telefonon, még nem említette, hogy letartóztatják, de ez várható volt, hisz minden ellene szól! – Igen! Ez így van és ettől érzem magam nagyon rosszul! – sóhajtott fel Harriet. Felszolgálták az ebédet, a két nő gondolataiba merülve falatozott. Amikor befejezték az étkezést, Harriet az órájára nézett. – Sajnálom, de nekem vissza kell mennem dolgozni! – mondta és kezével intett a pincérnek, majd kifizette a számlát. – Engedje meg, hogy a saját részemet kifizessem! – mondta Sarah. – Nem! A vendégem volt! Legközelebb, majd ön fizet! – nézett rá mosolyogva. – Remélem, lesz legközelebb. Tudja, Harriet, senkit nem ismerek ebben a nagy városban. Örömömre szolgálna, ha néha találkozna velem. Szeretnék itt maradni és munkát találni. – Szívesen találkozom önnel, Sarah és lehet, hogy segíthetek abban is, hogy megfelelő munkája legyen. Holnap este hívjon fel kérem a lakásomon! Addigra meg tudom mondani, hogy mi a helyzet! – nyújtotta oda a névjegykártyáját. – Nem is tudom, hogy háláljam meg, Harriet! Ön igazán nagyon kedves! – Dr. Peterson barátja nekem is barátom! – felelte a nő és együtt léptek ki az étteremből. Az ajtóban elbúcsúztak egymástól. Sarah vegyes érzelmekkel telve lépkedett. Nem tudta megállapítani, milyen kapcsolat fűzi Harrietet dr. Petersonhoz. Lehet, hogy tényleg csak munkatársi, de lehet, hogy nem! Minden esetre, nagyon kedves és szolgálatkész. Nem ilyennek képzelte, kellemesen csalódott benne. Másnap este remegő ujjakkal hívta fel a megadott számot. A telefon kicsöngött, azonnal felvették. – Dr. Lipton! – ismerte fel a nő hangját. – Jó estét, Harriet! Sarah vagyok! – Üdvözlöm, Sarah! Jó híreim vannak az ön számára. A Central Hospital a leendő munkahelye! – Tessék? Ez igaz? – Igen! – És hol fogok dolgozni? – kérdezte boldogan. – Több lehetőség is van, majd a kórház igazgatója elmondja, milyen állásokról van szó és ön eldönti, melyiket vállalja.
– Köszönöm, Harriet! El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok önnek. Ezt soha nem felejtem el! Bármiben számíthat rám! – Örülök, hogy segíthettem! Akkor holnap reggel menjen be a kórházba, utána ugorjon be a kísérleti laborba hozzám. Szeretném tudni, mit intézett! – Én köszönöm, Harriet! Feltétlenül felkeresem! – köszönt el és letette a telefont. Szinte repkedett. Erre nem is gondolt. Ha abban a kórházban dolgozhat, ahol dr. Peterson, lehetősége lesz többet megtudni az orvosról és Harriet pedig a barátságába fogadta, tehát biztos, hogy előbb-utóbb megnyílik előtte. Akkor pedig eldöntheti, hogy mit tesz dr. Petersonért. * Dr. Peterson lassan kinyitotta a szemét. Semmit nem látott. Kezét a szeme elé kapta és megdörzsölte. – Istenem! Megvakultam! – suttogta és majdnem elsírta magát. Kába volt és a gyomra háborgott. Majdnem elhányta magát. Hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. Fel akart ülni, de nem tudott. Kitapogatta, egy ágyon feküdt, de olyan gyenge volt, hogy visszahanyatlott a párnára. Megint hallotta a zajt. Vajon mi lehet? – fülelt még jobban. Lassan rájött, hogy egy feketerigó hangját hallja. – Hol vagyok? Istenem, mi történt velem? – kérdezte és a fejéhez kapott. Megint az az iszonyú fejfájás gyötörte. A zsebébe kotorászott, de nem találta meg az üveget, amelyben a gyógyszerét tartotta. Tudta, ha nem vesz be belőle, az eszméletét is elveszítheti a fájdalomtól. – Segítség! Kérem, jöjjön valaki! – kiáltott fel erőtlenül. – Nagyon fáj a fejem! Adják ide a gyógyszeremet! – suttogta és két tenyere közé fogta a fejét. Erőteljesen szorította, amennyire csak erejéből tellett. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, de semmire nem emlékezett. Mintha a feje teljesen üres lenne. A fájdalom enyhült, ő pedig felült. Kitapogatta ujjaival az ágy végét és megpróbált felállni, de visszahuppant. Csak többszöri próbálgatásra sikerült végre talpon maradnia. Eltántorgott az ágy végéig, aztán megkerülte, majd tapogatva tovább ment. Semmit nem látott, még a tárgyak körvonalait sem. Nagyon megijedt. Amikor végre rászánta magát és elment az orvoshoz az erős fejfájásokkal, azt mondta neki, hogy az agy erős igénybevétele miatt vannak ezek az erős fejfájások, de ő is orvos és tudja, hogy meg is vakulhat! Lehet, hogy már be is következett? Megállt és végig húzta kezét nedves homlokán. Érezte, hogy a haja is izzadt, mint ahogy az inge is a hátára volt tapadva. Vett egy mély levegőt és tovább tapogatódzott. Keze elakadt valamiben. Először nem tudta, mi lehet az, aztán rájött, egy spaletta, amely nem kívül, hanem belül van. Megpróbálta kinyitni, de nem volt hozzá ereje. Kezdett bízni benne, hogy talán mégsem a szemével van baj, csak a szoba teljesen be van sötétítve. Hogy miért, azt nem tudta, mint azt sem, hogy miképp került ide. Lassan tovább ment, amíg el nem érte az ajtót. Lenyomta a kilincset, alig várta, hogy kikerüljön ebből a szörnyű sötétségből, ám nem történt semmi. Az ajtó zárva volt.
– De hol vagyok? Mi történik velem? – kérdezte és érezte megint, hogy hánynia kell. Mintha valamiféle gyógyszer mellékhatását érezné. Szája keserű volt és nagyon sok nyála képződött. – Kérem! Valaki! Segítség! – verte meg ököllel az ajtót, de nem volt ereje. Tudta, hogy ha a közelben nem tartózkodik senki, akkor nem hallják meg gyenge hangját. Lekuporodott a földre úgy várta, hátha valaki a segítségére siet. Két karjával átölelte a lábait és lehajtotta a fejét. A fájdalom megint beléhasított, szinte elállt a szívverése! Amikor már nem bírta a fájdalmat, letérdelt a földre és így, térden csúszva visszamászott az ágyhoz. Lefeküdt rá és lehunyta a szemét. Megpróbált nem gondolni a fájdalomra, de semmit nem használt. A fájdalom végül annyira elhatalmasodott rajta, hogy elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, nem mert megmozdulni, nehogy ismét belehasítson a fájdalom a fejébe. Mozdulatlanul feküdt, csak amikor már az egész teste elzsibbadt, akkor mozdult meg. Szerencsére a fájdalom nem tért vissza. Oldalra fordult és elernyedt. Nagyon fáradt volt, a fájdalom minden erejét felemésztette. Most, hogy megszűnt, megkönnyebbülve hunyta le a szemeit. Szinte pillanatokon belül nyugodt álomba merült. Nem tudta, meddig alhatott, de biztosan jó sokat, mert sokkal jobban érezte magát. Erősebbnek, kipihentebbnek. A feje a jobb karján nyugodott, s amikor megfordult, a karjába éles fájdalmat érzett. Végigsimította a csuklójáig, s a vénájánál felszisszent. Ujjaival érzékelte, több tűszúrás helyét. Vajon ki és miféle injekciót adott neki? – ült fel rémülten. Minden esetre a fejfájása teljesen megszűnt, ez legalább megkönnyebbülést jelentett. Hirtelen eszébe jutott Karen. Vajon hol lehet a lánya? Csak nem ő zárta be ide? A feje kezdett kitisztulni. Már emlékezett rá, hogy a börtönben volt és az ügyvéddel beszélgetett, aki megígérte, hogy segíteni fog és hamarosan kiviszi. De hogy aztán mi történt, nem emlékezett semmire. Visszafeküdt az ágyra és megpróbálta erőltetni az agyát. Vajon, mi is történhetett vele és most hol lehet? Ám hiába törte a fejét, nem emlékezett. Pedig valakinek ide kellett hoznia őt és megszúrnia a vénáját. De ki lehet az? És miért hozta ki a börtönből? Vagy ez már egy másik börtön? – nyilalt a szívébe a félelem. Lehet, hogy már el is ítélték és ez a siralomház? Innen viszik majd a villamosszékbe? – Istenem! Kérlek, világosítsd meg az elmémet és adj nekem erőt, hogy elviseljem, ami rám vár! Már magam sem tudom, mi történik körülöttem. Három ember halálával vádolnak és nem tudom, hogy tényleg én követtem-e el őket? Lehet, hogy én tettem? – hajtotta a tenyerébe az arcát és a szeméből könny szivárgott. Messziről kutya ugatását hallotta. Vajon hol lehet? – emelte fel a fejét, de semmit nem látott. – Valahogy ki kell innen jutnom! Nem halhatok meg itt! Ha ez nem egy börtön, akkor kijutok! – mondta és nyomban cselekedett is. Már tudta, merre van az ajtó és merre az ablak. A szobában nem volt sok bútor, így a fal mentén körbejárhatta. A lábaival próbálta felderíteni, nem akad-e valami, amivel kifeszíthetné az ablakon a spalettát, de nem talált semmit. Elkeseredetten tapogatódzott az ablakig, aztán megint megpróbálta feszegetni a vastag fatáblát.
Észrevette, hogy az alján vékony kis résen világosság szűrődik be. Fellélegzett! Ha megvakult volna, nem látná ezt a fénycsíkot. Ott kellene felfeszítenie! – gondolta szomorúan. Aztán eszébe jutott valami. Visszalépkedett az ágyhoz és ledobálta róla a takarót és a párnákat. Jól érezte, hogy valamiféle dróthálós betétje van, s nem is tévedett. A háló az ágy sarkánál szét volt szakadva. Vékony szálak meredeztek felfelé, az egyik meg is szúrta a kezét. A vér végigfolyt egészen a könyökéig. Nagy nehezen letört egy darabot és az ajtóhoz topogott. Addig próbálkozott, amíg a zár engedett. Óvatosan kinyitotta és kinézett. Éles fény hasított a szemébe. Néhány pillanatig nem látott semmit, de aztán megszokta a fényt és egy hosszú folyosón találta magát, de semmiféle neszt nem hallott. Épp megindult előre, amikor valahonnan ajtó nyikorgás törte meg a csendet. Gyorsan visszament és lefeküdt az ágyra. Úgy tett, mintha mélyen aludna. Hallotta, hogy az ajtó kinyílik és valaki belépett a helyiségbe. Egész picit felemelte a szemhéját. Látta, hogy elemlámpával közlekedik. Az alak odalépett hozzá, ujját a nyaki ütőerére helyezte, majd a karja után nyúlt. Bill érezte, hogy a tű a bőre alá hatol. Egy kicsit megrántotta a kezét, így a tű hegye visszacsúszott és a fecskendő tartalma a bőre alá folyt. Várta, hogy mond valamit az illető, de nem szólt semmit. Ugyanolyan csendben kiment, ahogy bejött. Az orvos felült és nyomkodni kezdte a kezét. Hatalmas dudor keletkezett a vénáján, majd erőteljesen folyni kezdett belőle a vér. Remélte, hogy a vérrel együtt a beadott anyag is kifolyik és nem kerül a szervezetébe. Hallotta, hogy egy autót beindítanak, majd a zaj elhalkult. Tudta, megint egyedül maradt. Most eljött a szabadulás ideje. Ki kell használnia, amíg ismét rá nem tör a fejfájás, mert akkor mozdulni sem bír. Felállt, az ing kilógott a nadrágjából. A fogaival letépett egy darabot és megpróbálta elszorítani a karját, mert egyre jobban vérzett. Felállt és az ajtóhoz lépkedett. Érezte, hogy a feje elnehezül, lehet, hogy mégis jutott a szervezetébe a beadott injekcióból. Gyorsan kell cselekednie. Most sokkal nehezebben, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Remélte, hogy több akadály már nem hárul az útjába, de tévedett. A folyosó végén egy rácsos ajtót talált, amely szintén zárva volt. Mire ki tudta nyitni a zárat, szakadt róla a víz. Látászavarai voltak és érezte, hogy hamarosan elájul. Amikor végre kiért az épületből, már nem volt magánál. Ameddig még tartott erejéből, szaladt, de aztán elfeketült előtte minden és ájultan terült el a földön. A karjából még mindig szivárgott a vér, és a feje is megsérült, amikor elesett. Már teljesen beesteledett, amikor Bill magához tért, de nagyon gyenge volt. A fejét felemelte, de vissza is ejtette, amint megpillantotta a vértócsát. Felemelte a kezét és kitapogatta a sérülését. Már nem vérzett, a haja össze volt ragadva és az arcára is rászáradt a vér. Szétnézett, megpróbálta kitalálni, hogy vajon hol lehet, de már majdnem teljesen sötét volt. Lassan eszébe jutott minden. Megszökött abból a sötét teremből, de itt nincs
biztonságban. Messzebb kell mennie, mert rátalálhatnak és visszavihetik, vagy ami még rosszabb, akár meg is ölhetik. Elképzelése sem volt róla, hogy ki hozta ide és miért? Nagy nehezen felült, majd végigkutatta a zsebeit. Abban bízott, hogy talál némi pénzt, amivel felhívhatja a rendőrséget. Inkább vigyék vissza a cellába, mint abba a sötét szobába. Sajnos egyetlen cent sem akadt a kezébe, nem találta sem a tárcáját, sem az igazolványát. A zsebei üresek voltak. Fájdalmasan felszisszent, amint megpróbált felállni. Belekapaszkodott egy közeli bokorba és nagy nehezen sikerült megállnia a lábán. Kicsit imbolygott, de azért talpon maradt. Elindult, amerre a lábai vitték. Nem számít hova jut, a lényeg, hogy minél messzebb erről a helyről. Már leszállt az éj, amikor kiért a bokros helyről, amelyről előbb azt hitte, hogy egy park, talán a Central Park, de aztán arra gondolt, hogy ez mégsem lehet az. Lábai nem bírták tovább, le kellett ülnie. Egy széles út mentén lerogyott a földre és úgy is maradt. Megint érezte a fájdalmat, amely a nyakából terjedt felfelé. Tudta, hogy szörnyű percek várnak rá, ezért megpróbált nem mozogni. Remélte, hogy ez most nem lesz olyan erős, mint az előző. A fájdalom lassan az egész fejében szétáradt, aztán hirtelen nem érzett semmit. Ahogy jött, úgy el is múlt. Ilyen még soha nem volt. Megkönnyebbülten felsóhajtott és felállt. Elindult, de sehol nem látott egyetlen házat sem, de még csak járművek sem jártak erre. – Hol lehetek? – nézett szét, de csak a sötétség vette körül. Már szinte az utolsó erejével lépkedett, amikor hirtelen felvillant egy fény előtte, majd hamarosan kibontakozott egy teherautó. Bill az útra lépett és felemelte azt a kezét, amelyet még tudott mozgatni. – Megőrültél, barátom? – hajolt ki az ablakon egy fekete bőrű férfi és még valamit akart mondani Bilinek, de az orvos összecsuklott és elterült a földön. A sofőr leugrott az ülésről és felnyalábolta a tehetetlen testet. Berakta maga mellé, aztán elővett egy üveget. Jó erős whisky volt benne. Lecsavarta a tetejét és megitatta vele a férfit. Bill köhögni kezdett, majd kinyitotta a szemét. – Mi van veled, haver? – kérdezte és egészen közel hajolt hozzá. – Csak nem meg akartál halni? – kérdezte. – Nem! Nem! Nagyon rosszul vagyok! – mondta Bill szaggatottan. A férfi csak most vette észre, hogy az orvos megsérült. A keze és a feje is véres volt, de az arca és a ruhája sem volt különb. – Ó, magának orvosra van szüksége! Mindjárt el is viszem a barátomhoz! – mondta és beugrott az ülésre és már indított is. – Hogy hívják, kicsoda maga? És hogy került ide? – kérdezte. – Miért hol vagyok? – nézett rá Bill, kérdéssel válaszolva a feltett kérdésekre. – Mindjárt a Harlemben! – felelte a férfi. Bill arra gondolt, akkor mégis a Central Parknál térhetett magához, hisz a Harlem a Central Park északi végétől a 178th Streetig terjed. De akkor miért nem találkozott senkivel?
A fekete férfi oldalra nézett. – Na mi van, csak nem gyulladt be? – kérdezte és felnevetett. Fehér fogai elővillantak a szájából. – Nem! Miért gyulladtam volna be? Hálás vagyok, hogy felvett a kocsijába és megmentette az életemet. Már alig volt bennem élet. Ha nem jön, biztosan ott haltam volna meg. – De mi történt magával? – kérdezte a férfi. – Nem tudom. Semmire nem emlékszem! – válaszolta, majd érezte, hogy képtelen nyitva tartani a szemét. Lassan lecsukódtak a pillái és elaludt. Amikor felébredt, nem volt mellette a fekete férfi. Bill megijedt. Ki tudja, mi történik itt vele, a fehér ember erre nem szívesen látott vendég. Leszállt hát a kocsiból és futni kezdett. Már majdnem kiköpte a tüdejét, amikor egy lerobbant házhoz ért. Az ablakai be voltak törve, az ajtó le volt szakítva, láthatóan nem lakta senki. Hacsak nem a hajléktalanok, a csavargók, vagy a szökött rabok! Idegesen fogta össze magán az inget. A sok vérveszteségtől nagyon gyenge volt és mit nem adott volna egy pohár vízért. Óvatosan ment be a házba. Körbejárta a helyiségeket, de nem talált senkit, ezért megnyugodott. Rengeteg szemét volt eldobálva, s egy nagyobb dobozt is látott a sarokban. Oda vánszorgott és belefeküdt. Remélte, ha reggel felébred, valahogy csak tud telefonálni és érte jönnek. Ezzel a gondolattal hunyta le a szemét. A kimerültség és a vérveszteség annyira legyengítette, hogy szinte azonnal elaludt. Nem ébredt fel akkor sem, amikor néhány férfi érkezett a házhoz. Az egyikük egyenesen a dobozhoz ment, majd hangosan káromkodni kezdett. A többiek is észrevették az ott alvó Bilit. Megragadták és úgy, ahogy volt, kidobták az éjszakába. Bill feltápászkodott. Az orrából vér folyt, a fején is felszakadt a seb és a meleg vér végigfolyt az arcán. Vonszolta magát, amíg csak bírta. Már nem érzékelte a fájdalmat sem, úgy maradt, ahogy elterült a földön. Még halványan észlelte az éjszakai neszeket, aztán elmerült a semmiben. Arra sem eszmélt fel, amikor hajnalban egy jól megtermett kutya szaladt oda hozzá. Körbeszaglászta, aztán megállt mellette. – Cooper! Hova mész? Gyere vissza! Coop! – kiabálta messziről egy botra támaszkodó fekete bőrű, idősebb hölgy az állat után, majd megindult arra felé, érdekelte, mi kötötte le annyira a kutya figyelmét, hogy nem hallgat rá? Amint közelebb ért, felsikoltott. Kezét a szája elé kapta, majd amikor egy kicsit megnyugodott, botjával meglökte Bill kezét. Csak azt akarta megtudni, hogy van-e még benne élet. A férfi keze megmozdult. – Még él! Hallod, Coop? Gyere, hívjunk segítséget! – mondta és bicegve elindult. Az állat azonban nem mozdult. Lefeküdt Bill mellé és fejét a mellére helyezte. Az idős asszony amint kiért az útra, leintett egy kocsit. – Kérem! Segítsen! – mondta. – Egy fehér férfi fekszik a közelben, nagyon vérzik! Még él! – lihegte és a botjával arrafelé mutatott.
A kocsi vezetője egy fiatal nő azonnal arrafelé futott, közben a mobilján a mentőket hívta. – Istenem! Ez az ember az, aki megszökött a börtönből! – kiáltott fel rémülten, amint meglátta Bill arcát, majd az idős asszonyra nézett, aki értetlenül bámult vissza rá. – Lehet, hogy hagyni kellett volna? – kérdezte, de amint a kutyára nézett, rájött, hogy helyesen cselekedett. Az állat megérzi azt, aki rossz! – gondolta, majd mielőtt a mentő megjött volna, gyorsan távozott. Nem akart belekeveredni ebbe az ügybe. Hamarosan megjött a mentő és felrakták a hordágyra az ájult Bilit. A fiatal nő messziről figyelte az eseményeket, majd beindította a motort és elhajtott. A mentő a Central Hospitalba vitte az eszméletlen orvost. Amikor felébredt, egy kórházi ágyon találta magát. Épp egy idős nővér mosdatta. – Hol vagyok? – szólalt meg gyenge hangon. – Kórházban! Nyugodjon meg, kérem, minden rendben lesz! Már egy csomó vizsgálatot elvégeztek, hamarosan meg lesznek az eredmények. Az orvosok szerint nincs nagyobb baj, de azért csak feküdjön nyugodtan! Bízza magát rám! Mindjárt végzek és emberi formája lesz. Tudja, olyan maszatos volt, hogy azt gondoltam fekete bőrű! – mondta mosolyogva. Miután végzett, megigazította az orvos feje alatt a párnákat, egy kórházi hálóinget húzott rá, aztán magára hagyta. Bill ideges lett. Azonnal telefonálnia kell Swan felügyelőnek, hogy visszavigyék a cellájába. Megpróbált felülni, de nem ment. Nagyon gyengének érezte magát, lehunyta a szemét. – Nos, hogy van, uram? – lépett az ágya mellé egy orvos. Bill már a hangjáról felismerte, a balesetin dolgozik a Centralban. Ezek szerint ő is ott van? – villant át az agyán és kinyitotta a szemét. Mindketten meredten néztek egymásra. Az orvos szólalt meg először. – Dr. Peterson! Tényleg ön az? – kérdezte kissé fojtott hangon. – Amikor behozták, én vizsgáltam meg, de nem ismertem fel, olyan maszatos volt az arca és az egész teste. Mi történt önnel? – Őszintén szólva, nem igazán tudom, öntől várom a választ! – felelte. – Mi a bajom? Miért kapok infúziót? – A mentő szállította be a Harlemből. Állítólag ott feküdt egy romos ház közelében. Egy kutya talált rá önre és a gazdája hívta a mentőket, akik épp ide hozták hozzánk! Mindenesetre megnyugtató, hogy nincs nagyobb sérülése. A fején viszont elég komoly ütés érte, össze kellett varrni néhány öltéssel. Kisebb agyrázkódása van, de szerencsére nincs belső vérzése. A legaggasztóbb, hogy teljesen ki van száradva. Ezért is kapja az infúziót. – Ki vagyok száradva? – nézett rá Bill és összeráncolta a homlokát. Megpróbálta felidézni, hogy mi is történt vele. Hirtelen eszébe jutott a sötét szoba. – Igen, az lehet! – mondta halkan. – Tessék? – hajolt közelebb hozzá az orvos. – Mit mondott? – Nem, semmit! – felelte. – Sajnálom, de semmire nem emlékszem.
– Dr. Peterson! Arra sem emlékszik, hogy előzetes letartóztatásban volt? – kérdezte az orvos. – De. Arra emlékszem, csak arra nem, hogy miként kerültem ki onnan! – Megszökött! – Nem! Nem, dr. Barnard! Nem én szöktem meg! Hogyan is tehettem volna? – kérdezte. – Azt hiszem, hamarosan mindenre emlékezni fog, hisz már a nevemen szólított! – mondta az orvos. – Most nem is zavarom, pihenjen. Kapott nyugtatót, aludni fog. Meglátja, hamarosan mindenre megtalálja a választ. Az orvos kifelé indult. Már az ajtónál járt, amikor Bill utána szólt. – Dr. Barnard! – Igen? – Szeretnék öntől kérni valamit! – Parancsoljon! – lépett vissza a férfi és megfogta az ágya végét. – Kérem, hívja fel a rendőrségen Mark Swan felügyelőt és mondja meg neki, hogy szeretném, ha bejönne. De csak vele beszéljen, dr. Barnard! Kérem, másnak ne árulja el, hogy itt vagyok! – Természetesen, kolléga! Ne aggódjék, most azonnal megyek és telefonálok. Ön csak pihenjen! Bill fáradtan lehunyta a szemét. Milyen szerencse, hogy épp dr. Barnardhoz került. Igaz, hogy nem ismeri olyan jól, de annyit hallott róla, hogy nagyon rendes ember. Talán eléri Markot! Feltétlenül beszélnie kell vele, mielőtt a rendőrség megtudná, hogy előkerült. Lassan leragadtak a pillái és elaludt. Végre biztonságban érezte magát és tudta, hogy Mark bejön hozzá, ha megtudja, itt fekszik a kórházban. Arra riadt, hogy hangosan csapódott az ajtó, majd lépések zaja verte fel a folyosó csendjét. Kinyitotta a szemét és nem akarta elhinni, amit látott. Több egyenruhás rendőr lépett a kórterembe és körbefogták az ágyát, majd egy idegen civil ruhás férfi lépett az ágyához. Kissé megemelte a fejét és körbe nézett. Swan felügyelőt nem látta sehol. – Dr. Bill Peterson! George Benton vagyok, a gyilkossági osztály vezetője. Az orvosa szerint ön nem emlékszik arra, mi is történt magával, de azért én feltennék néhány kérdést, azután, mivel szállítható állapotban van, átszállítjuk a rabkórházba. Bill nem szólt semmit, csak egy nagyot nyelt. Annyira bízott benne, hogy mielőtt ez bekövetkezik, Mark bejön hozzá és beszélhet vele. Talán ő tud valamit arról, hogy került ki a cellájából. Amióta behozták a kórházba és magához tért, állandóan az járt a fejében, hogy biztosan Mark szabadította ki! – Kérem, beszéljen! – mondta. – Nem tudok mondani semmit, uram! Nem emlékszem semmire! – felelte elgyötörten. – Hazudik! Fedezi Swan felügyelőt, igaz? Mert ő volt az, aki kiszabadította! Jobb lesz, ha nem tagadja, ezzel csak neki árthat! Tisztában vagyok vele, hogy Mark Swan és az ön lánya között milyen kapcsolat van, s ez megengedhetetlen az ő helyzetében.
Ugyanis, egy nyomozó, egy felügyelő, aki az igazságszolgáltatás szolgálatában áll, nem tarthat fenn semmiféle érzelmi kapcsolatot nyomozása során a gyanúsítottal. Ezt a szabályt megszegte, ezért elvettem tőle az ügyet és felfüggesztettem. Gondolom, már erről tájékoztatta! – Nem! Nem találkoztam vele és nem tudok semmiről! Ő szöktetett meg engem? – kérdezte. – Kérem, ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Swan felügyelő ellopta a kulcsaimat és azt átadta magának, amivel ön kiszabadult. Természetesen előtte alaposan fejbe vágta az őrt, aki azonnal elájult, így ön háborítatlanul kijuthatott a cellájából. Egy hibát azonban elkövetett, tisztelt doktor úr! – mondta gúnyosan. Bill csak nézett rá. Semmit nem értett abból, amit a férfi elmondott neki. – Nevezetesen azt, hogy visszavitte a kulcsokat a felügyelő szobájába. Nyilván azért tette, hogy majd alkalomadtán vissza tudja csempészni a szobámban lévő kazettába, amelyből ellopta! – Nem! Ez nem igaz! – rázta meg a fejét Bill. – De igen! A kollégáim a monitoron nagyon is tisztán látták önt, de kérem, árulja el, hova tűnt el úgy, hogy nem találtuk meg? – hajolt egészen közel hozzá. – Sajnálom, de nem tudom, miről beszél, uram! – mondta. – Dehogynem, dr. Peterson! Nagyon is jól tudja! De ha most nem akarja elmondani, nem erőltetem, majd a bíróságon úgyis válaszolnia kell minden kérdésre. Bízom benne, addig eszébe jut minden! – nézett az embereire, akik már át is rakták az ott lévő hordágyra az orvost. – Mit művelnek? – kérdezte és felemelte a kezét, amelybe az infúzió volt kötve. – Beszéltek már dr. Barnarddal? – kérdezte. – Igen és ő engedélyezte, hogy elszállítsuk. Ő közölte velünk a remek hírt is, miszerint ön az osztályán fekszik! Bill összeszorította a száját és nem szólt többet. Hagyta, hogy tegyenek vele azt, amit akarnak. Annyira szerette volna, ha Mark jön be először és ő elmond mindent. Ezek szerint mégis ő szöktette meg? Milyen rendes és ő még haragudott rá! Persze, ez csak azért történhetett, mert szereti Karent és miatta vállalta még azt is, hogy felfüggesszék az állásából. Kitolták a folyosóra, ahol dr. Barnard átadott valamit Bentonnak. Bill elfordította a fejét, nem akart az orvosra nézni. Soha nem hitte volna róla, hogy elárulja, hisz kollégák voltak, még akkor is, ha nem egy osztályon dolgoztak. Direkt megkérte, hogy Markot értesítse, de ő nem ezt tette! Ez annyira fájt neki, hogy összeszorította a fogait, nehogy felordítson. – Viszlát, dr. Peterson! – hallotta dr. Barnard hangját. – Remélem, hamarosan hallok ön felől! Bill még a szemeit is lecsukta, hogy ne lásson semmit. Csak akkor nyitotta ki, amikor betették a rabkórház mentőjébe. Amint elhelyezték a szobában, amelynek ablakán és ajtaján is rács volt, egy zöld köpenyes férfi jelent meg az ágyánál. – Hogy érzi magát? – kérdezte elég barátságosan.
– Köszönöm, jól vagyok, csak egyetlen dolog aggaszt. Nem emlékszem nagyon sok mindenre! – felelte. – Hamarosan fog! – nézett rá a férfi, aztán egy injekciót adott be neki. – Istenem, de jó is lenne! – sóhajtott fel Bill. – Én nem vagyok ebben olyan biztos! – mormogta az orra alatt a férfi, aztán eltűnt. Bill azt hitte, megint nyugtatót adtak neki és várta, hogy elnehezülnek a pillái, de épp az ellenkezőjét érezte. Mintha könnyű lenne az egész teste. A feje zsibongott, mintha milliónyi hangya mászkálna benne, majd hirtelen felvillant előtte egy kép. Amint a cellájában ül, és dr. Crawford beszél hozzá. Arra is emlékezett, hogy megígérte, hamarosan szabadlábra helyezteti. Lehet, hogy nem sikerült neki és így érte el, hogy megszöktette? Nem! Az nem lehet! – rázta meg a fejét, aztán megint egy újabb dologra emlékezett. Este volt, feküdt a cellájában az ágyon, amikor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Felállt és odament a rácshoz. A kép eltűnt, többre nem emlékezett. Vajon, ki lehetett az, aki éjszaka meglátogatta? Mintha ismerős lenne a hangja, de nem tudja biztosan. Teljes zűrzavar van a fejében. Erőltetni kezdte az agyát, hogy tovább emlékezzen, de ez a kép teljesen kiesett. Eszébe jutott azonban valami más, mégpedig a sötét szoba és még valami! Egy illat! Kellemes parfüm illat! Most is az orrában érzi. Olyan zaklatott lett, hogy alig volt képes fekve maradni. Ha nem lett volna ilyen gyenge, talán fel is kelt volna. Megint nyílt az ajtó és egy férfi lépett be hozzá. Rövidre volt nyírva a haja. – Megjött az ebéd, haver! – mondta és letette az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre, majd távozott. Bill oldalra nézett. A tányérban felismerhetetlen valamit látott, amitől elment az étvágya, pedig már érezte, hogy mocorog a gyomra. Elfordította a fejét és megpróbált nem gondolni semmire. Figyelte, amint az üvegből lassan lefolyik az utolsó csepp folyadék is a csőbe. Hamarosan a zöld ruhás férfi visszajött és kihúzta a tűt a karjából és egy ragtapasszal leragasztotta a helyét. – Most már semmi akadálya, hogy ebédeljen! – mondta és felemelte az ágy végét, hogy Bill teljesen felült. Elé rakta a tálat, aztán kiment. Bill tudta, hogy ha nem eszik, nem lesz ereje, de ott van neki Karen, akinek be kell bizonyítania, nem követett el semmit! Vagy mégis? Már maga sem tudja. Most, hogy olyan sok mindenre nem emlékszik, keverednek az agyában a képzelődések és a valóság. Megfogta a kanalat és lassan enni kezdett. Addig nem hagyta abba, amíg mindet meg nem ette. Arra gondolt, talán ettől a kotyvaléktól meghal! Már nem volt kedve élni sem! Visszarakta a tálat az éjjeli szekrényre és lehunyta a szemét. Két nagy könnycsepp jelent meg a pilláin. Észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó. – Dr. Peterson! Alszik? – hallotta meg az ismerős hangot.
– Mark! Istenem! Ha tudná, mennyire örülök magának! – suttogta és egy kissé megemelte a fejét, de aztán felszisszent a fájdalomtól. – Mi a baj, doktor úr? Ennyire rosszul van? – kérdezte Mark ijedten. – Nem! Csak a fejemen a sérülés nagyon érzékeny. Köszönöm, hogy bejött hozzám, magában van minden reményem! Semmire nem emlékszem, de talán ön segíthet! Kérem, mondja meg, miért segített nekem a szökésben? Hogy bizonyítsam így be Karennek, hogy ártatlan vagyok? Vagy mégsem? Lehet, hogy én követtem el a gyilkosságokat? Ó, Mark! Kérem, mondja meg nekem őszintén, miért tette ezt velem? – Sajnálom, de ki kell ábrándítanom! Nem én szöktettem meg, dr. Peterson! Bárcsak tudnám, ki akart magának ennyire ártani! Dr. Crawford is itt van, odakint vár a folyosón. Annyira örülök, hogy előkerült! – Nem hiszem, hogy lenne rá oka, kedves felügyelő! – Miért mondja ezt? – nézett rá Mark. – Azért, mert nem tudok segíteni a rejtély megoldásában. Nem tudok magyarázattal szolgálni, mi történt velem! – Semmire nem emlékszik? – kérdezte a felügyelő kissé elsápadva. – Sajnálom, de nem! A szökéssel kapcsolatban semmire! – Nézze, dr. Peterson! Nagyon kérem, próbáljon meg emlékezni! Ha nem mondja el, hogyan és ki szöktette meg, nekem végem van, mivel engem vádol a főnököm a szökésével. Szerinte én loptam el a kulcsait és azzal engedtem ki önt a cellájából. – És? Ez nem igaz? – kérdezte Bill. – Már hogy lenne igaz? Fogalmam sincs róla, miképp szökött meg, doktor úr! Az ég szerelmére, kérem, mondja el az igazat! Könyörgöm, önnek... – Látom, ön nem hisz nekem, felügyelő! Értse meg, hogy nem azért nem mondom el, mert nem akarom, hanem mert nem emlékszem rá! – felelte. – Hogyhogy nem emlékszik rá? Ez tényleg igaz? Én azt gondoltam, csak azért mondta, hogy engem védjen! – nézett rá kétségbe esve a felügyelő. – Sajnos, ez az igazság! Valamit beadtak nekem, amitől elveszítettem az emlékezetemet. Tudja, először magam sem tudtam, mik ezek a tűnyomok a karomon! – mutatott az összeroncsolt vénájára. – Aztán, amikor rájöttem, nem emlékszem a szökésre, sem arra, ami azután történt, tudtam, ez nem véletlen. Van olyan szer, amely részleges, vagy akár teljes amnéziát, azaz emlékezetvesztést okozhat. – És olyan szer nincs, ami segít visszaemlékezni? – kérdezte Mark. – De van. Épp az imént kaptam is egy injekciót! – És? – nézett rá izgatottan a férfi. – Hát... nem sok eredménnyel járt. Egy-két emlékkép villant fel előttem, aztán semmi! – Talán majd később eszébe jut! Sajnos, nincs sok ideje, dr. Peterson! Hamarosan tárgyalják az ügyét! – Ha nem gyógyulok meg, akkor is? – kérdezte Bill. – Ön észnél van, addigra gondolom felerősödik annyira, hogy meg tudjon jelenni a tárgyaláson, ez pedig elég. – De ha nem emlékezem?
– Az nagy baj lenne, uram! Nemcsak önnek, de nekem is! – felelte Mark halkan. – Majd igyekezni fogok! Minden erőmmel azon leszek, hogy rájöjjek, mi történt! – Adja isten, hogy visszatérjen az emlékezete! – Felügyelő úr! – Igen? – Hogy van Karen? – kérdezte. – Tudja, amikor bejött, épp rá gondoltam. Fáj, hogy nem láthatom, de megértem, ha meggyűlölt. Ki tudja, talán minden oka meg van rá. Minden esetre, kérem, mondja meg neki, hogy nagyon szeretem! – Jól van, persze nagyon kiborult a történtek miatt. Majd átadom az üzenetét! Most beküldöm dr. Crawfordot, dr. Peterson! Nem kaptunk engedélyt, csak pár percre. Beszéljen az ügyvédjével! Remélem, hamarosan emlékezni fog mindenre és minden rendbe jön! – Köszönöm! – intett a kezével az orvos és szemét az ajtóra szegezte. – Jó napot, dr. Peterson! Hogy érzi magát? – lépett mellé az ügyvéd. – Jó napot, dr. Crawford. Pocsékul! – mondta. – Mi a baj? Mi történt önnel? – kérdezte és leült az ágyra. – Kérem, meséljen el pontosan mindent! – Hát éppen ez az, ügyvéd úr! Ettől érzem magam pocsékul! – Tessék? – nézett rá a férfi. – Nem emlékszem semmire, ami a szökésemmel kapcsolatos! Semmire! – mondta bánatosan. – Hát ez tényleg nem valami jó hír, de ne aggódjon! Majd felépítem a beszédemet, talán még jól is jöhet ez a betegség önnek! Megpróbálom felhasználni! – Nincs értelme, dr. Crawford! Lehet, hogy nem is vagyok ártatlan! – mondta. Az ügyvéd felkapta a fejét. – Miket nem mond, dr. Peterson? Ezt meg hogy kell értenem? – kérdezte döbbent arccal. – Csak nem azt akarja mondani, hogy beismeri a tettét? – Nem! Nem azt akartam mondani, csak tudja, már magam sem tudom, hogy mi is történt valójában. Olyan zavaros lett minden a fejemben, alig van tiszta gondolatom. – Lehet, hogy ez az emlékezet kiesés még a szolgálatunkra lehet. Ha nem emlékszik semmire, nem is válaszolhat minden kérdésre! Majd gondolkozom, hogy mi legyen! – De hamarosan itt a tárgyalás! – nézett rá Bill. – Igen, már beszéltem az ügyésszel. Sajnos, ő meg van győződve, hogy ön bűnös, nekem a feladatom, hogy bebizonyítsam, ez nem igaz. Többféle variációs beszédet kell készítenem, s azt kell alkalmaznom, amely a bíróságon kialakult helyzetnek a legjobban megfelel. Ne aggódjon, mindent elkövetek, hogy felmentsék. – Köszönöm, dr. Crawford! Igazán hálás vagyok önnek, adja az ég, hogy sikerrel járjon! Semmit nem szeretnék jobban, mint azt, hogy a lányom szeretetét visszakapjam és tovább dolgozhassam, mint eddig. *
Bill néhány napon belül sokkal jobban lett, bár az emlékezetét nem nyerte vissza, de kórházi ápolásra már nem szorult, ezért a Városi Börtönbe vitték. Hamarosan elkezdődik a tárgyalás, amely lidércnyomásként nehezedett a lelkére. Karenre gondolt és a szíve összeszorult. Szegény, milyen helyzetbe került. Az anyja meghalt, az apja börtönben ül és ki tudja, kijön-e valaha onnan. Mi van, ha halálbüntetéssel sújtják? Teljesen egyedül marad és még nem is dolgozik. Mi lesz a tanulmányaival? Annyira felzaklatták a gondolatok, hogy képtelen volt ülni. Felállt és járkálni kezdett. Csak már vége lenne ennek az egésznek! – gondolta. – Látogatója van! – hallotta meg az őr hangját, aki kinyitotta a cella ajtaját és feltűnt Harriet szép arca. – Harriet! Istenem! De örülök, hogy látom! – szaladt oda a nőhöz és megölelte. – Dr. Peterson! Hogy érzi magát? Ha tudná, milyen sokat van eszemben! Úgy szeretnék segíteni, de nem tudom, mit tegyek? – Már így is épp eleget tett, Harriet. Ha ön nincs, nem szerezhetem meg a legjobb védőügyvédet. – Tud már valamit, ki szöktette meg? – kérdezte a doktornő. – Nem, sajnos nem jut eszembe semmi! Egyszerűen a szökéstől számítva a kórházba vitelemig szinte semmire nem emlékszem. Halványan dereng, hogy egy sötét szobában voltam, ahonnan valahogy sikerült kimenekülnöm, aztán egy autó felvett és végül a Harlemben találtak rám. Nem tudom, hogy kerültem oda! – nézett a nőre szomorúan. – Én bízom benne, hogy lassan minden eszébe fog jutni, dr. Peterson! Isten megsegíti! – Csak nehogy késő legyen! Itt van a tárgyalás a nyakamon és a fejemben a zűrzavar csak nő. És tudja, rájöttem még valamire! Olyan szert adtak be vénás injekcióban, amelytől elfelejtettem mindent a szökéssel kapcsolatban. – Ezt meg honnan veszi? – kérdezte izgatottan a doktornő. – Ha ez igaz, akkor ez csak átmeneti amnézia, nem? – Nem biztos, Harriet! Van olyan, hogy csak ideiglenes amnéziát okoz, de van olyan is, amely véglegesen törli az agyból azt az időszakot. Csak tudnám, ki tehette ezt velem! – sóhajtott fel. – Csak mondja meg, mit tegyek, és segítek! – fogta meg a doktornő a kezét. – Tudja, hogy rám számíthat! – mondta. – Igen, tudom és köszönöm! Sajnos, nem tud segíteni, kedves Harriet! És az sem segítene rajtam, ha vissza tudnék emlékezni, mert a gyilkosság vádja alól azáltal sem mentesülnék. Azt hiszem, egyedül dr. Crawfordban bízhatok. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki! – Ne legyen ennyire elkeseredve, dr. Peterson! Én biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még együtt dolgozni! – Bárcsak hihetnék benne, kedvesem! – mondta Bill és a hangja megremegett. – Semmire nem vágyom jobban, mint erre. – Dr. Peterson!
– Igen? – Mondanom kell önnek valamit! – Hát csak mondja! – nézett rá az orvos. – Felkeresett egy közös ismerősünk, aki azt állítja, tud magán segíteni. – Valóban? És ki az? – csillant fel a szeme. – Dr. Sarah Madison! – Sarah itt van New Yorkban? – kérdezte Bill. – Igen. – Mit mondott? Mivel tudna segíteni? – Nekem nem mondta el, csak önnek akarja! Azt hiszem, ő is hamarosan be fog jönni. Beszélt Eddy-vel is, de nem mondott semmi érdemlegeset neki sem. – Megígérte, hogy segít, s lám be is tartja. Ó, istenem, milyen csodálatos teremtmény! Látja, Harriet, rá nem is gondoltam, pedig tényleg segíthet. Mindkét halálesetnél ott volt, talán mégis rábukkant valamiféle magyarázatra, ami a szigeten történt. – Adja isten, hogy így legyen! Egyébként elintéztem, hogy felvegyék a Centralba. Annyira el volt keseredve, megsajnáltam. Együtt ebédeltünk és igazán megkedveltem őt. Tudja, hogy mit mondott? – Mit? – Azt, hogy látta önt az utcán és kiabálni kezdte a nevét. Ön visszafordult, majd amikor meglátta őt, elfutott. Valóban így volt? – Nem hiszem, Harriet! Én nem jártam az utcán már régen! – rázta meg a fejét Bill. – Vagy csak nem emlékszik rá! Egyébként biztosan beszélt már Eddy-vel és elmondta, hogy ő is találkozott önnel. Meg is fogta a karját, de ön kiszabadította magát és elszaladt. – Nem! Erről nem szólt! – vonta össze a szemöldökét Bill. – Nem emlékszem arra sem, hogy találkoztam volna vele! – rázta meg a fejét. – Sajnálom, dr. Peterson. Nem kellett volna elmondanom, mert csak felizgattam, de azt hittem, már dr. Crawford elmondta. Kérem, bocsásson meg nekem! – Megbocsátani? Mit? – nézett rá az orvos. – Higgye el önnek nincs mit megbocsátanom, sőt, megköszönöm, hogy elmondta. Tudja, most, hogy a saját bőrömön tapasztalom az amnéziát, más szemmel látok mindent. Már megértem, min mehetnek keresztül azok az emberek, akik ebben szenvednek! Lehet, hogy kint jártam az utcán és nem emlékszem rá? – Lehet, dr. Peterson, de kérem, ne adja fel! Szeretném, ha megmondaná, kihez menjek, melyik kollégájához? – Miért menne? – Hogy segítsen! Adjon egy injekciót, amitől visszanyeri az emlékezetét. Hisz van ilyen! – Nincs értelme, Harriet! Már kaptam ilyen injekciót, de nem sok eredménnyel járt. Egy-egy emlékkép felvillant előttem, de aztán megint teljes üresség töltötte el az agyam.
– Sajnálom, én annyira szeretném, ha emlékezne! Nem lehet, hogy még kapjon abból az injekcióból? – kérdezte. – Nem tudom! – rázta meg a fejét Bill. – Elég nagy mennyiséget kaptam és ha ez nem volt elég, nem tudom, érdemes-e tovább erőlködni. Van olyan, hogy az amnézia hirtelen, magától is megszűnik, de ez csak nagyon ritkán fordul elő. Tudja, nem mindegy milyen körülmények között veszti el az ember az emlékezetét. – Annyira sajnálom! – mondta Harriet és az órájára nézett. – Most mennem kell, nehogy rám szóljanak. Csak tíz percet kaptam, de ennek is nagyon örültem. Már alig vártam, hogy lássam! Saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy jól van. – Isten áldja meg, Harriet a jóságáért és azért, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat! Nagyon köszönöm! – mondta Bill és megölelte a nőt. – Dr. Peterson! Ön is nagyon jól tudja, hogy ön nélkül sehol nem lennék! Higgye el, még nagyon keveset törlesztettem, de remélem, lesz még rá lehetőségem! A tárgyaláson biztosan kihallgatnak engem is, mint az ön legközelebbi munkatársát, s akkor majd lesz alkalmam ön mellé állni! Harriet távozott, Bill elérzékenyülten nézett utána. Micsoda nemes lélek! – gondolta és leült az ágyra. Maga előtt látta a labort, ahol oly hosszú évek óta dolgoztak együtt. Csak most döbbent rá, hogy nem is ismerte igazán a nőt. * Sarah boldogan jött ki a Central Hospital ajtaján. Felvették a kísérleti laborba, Harriet mellé! El sem hitte! Ha Bill kiszabadul, már nem tehet semmit, el kell fogadnia, hogy ő is itt dolgozik. Arra gondolt, hogy megkapta ezt az állást, az nem lehet véletlen. Ebben Harriet keze benne van, s ezért hálásnak kell lennie a doktornőnek! Átment a kísérleti laborba, de dr. Lipton nem volt bent, ezért hazafelé indult. Arra gondolt, majd később felhívja telefonon és megköszöni a segítségét. Gyorsan leintett egy taxit és hazavitette magát. Megfürdött és átöltözött. A nap hirtelen eltűnt az égről, amint kinézett az ablakon, nagy sötét felhőket látott. Egyetlen perc alatt változott meg az idő. Mint ahogy az ő élete is. Mindig arra vágyott, hogy kutató orvos legyen belőle, hogy felfedezzen újabbnál újabb gyógyszereket és híres legyen. Azt pedig még álmában sem gondolta, hogy a legdédelgetettebb vágya teljesülhet: dr. Peterson, a legelismertebb szaktekintély mellett dolgozhat! Most már nincs is más vágya, mint az, hogy az orvos végre szabad legyen. Csak akkor van értelme ennek az egésznek, ha a kitűnő orvos mellett dolgozhat! Elgondolkozott és rádöbbent, teljesen megváltoztak az érzései a férfi iránt. Amikor csak hírből ismerte, úgy érezte, fantasztikus lenne mellette dolgozni és híressé válni. Aztán megismerte személyesen és teljesen elvarázsolta. Igaz, hogy Bill egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, hogy maga mellé vegye, csak akkor tudta rávenni, amikor megígérte, segít neki bebizonyítani az ártatlanságát. Ha Harriet miatt ellenkezett, már megértette, de nem fogadta el. Most már biztos benne, hogy szerelmes a férfiba, akit eddig bálványozott, de csak a hírneve miatt. Lehet, hogy Harriet épp így érez iránta, ezért is hajtotta fel dr. Eddy Crawfordot, a legjobb védőügyvédet? Meg kell tudnia,
hogy szerelmes-e a férfibe, s hogy barát- vagy vetélytársnők lesznek az elkövetkezendőkben. Leült és a kezébe vett egy könyvet, hogy az idő minél gyorsabban teljen, ám nem igazán sikerült a könyvre koncentrálnia. Az órára nézett. Három óra telt el, amióta haza jött. Meg kell próbálnia felhívni Harrietet. Talán már visszaért. A telefonhoz lépett és felhívta a kísérleti labort. Meg kell köszönnie a segítségét még akkor is, ha netalán szerelmes dr. Petersonba és ha meg is kell küzdenie vele a férfiért. Ezt a dolgot el kell különítenie. A doktornő segített rajta és ezt nem felejti el neki, de hogy elvegye tőle Bilit, azt nem engedi! – Dr. Harriet Liptont keresem! – mondta. – Igen, azonnal! – jött a válasz, s már meg is hallotta Harriet hangját. – Tessék, Dr. Lipton! – Harriet! Itt Sarah! – Á! Üdvözlöm! Nos, hogy ment a dolog állás ügyben? – kérdezte. – Szerintem ön is nagyon jól tudja! Biztos vagyok benne, nem véletlen, hogy a kísérleti laborban kaptam munkát. Szerintem ezért önnek jár köszönet és ezért is hívtam fel. Hálás vagyok, és soha nem felejtem el, amit értem tett! – Nincs szükség hálára, Sarah! Csak eszembe jutott, milyen volt, amikor én magam kerestem munkát. Mint önt, engem is a kutatás érdekelt, s amikor dr. Peterson maga mellé vett, a világon a legboldogabb lettem! Láttam, mennyire fontos önnek ez a munka, hát miért ne segítettem volna, ha volt rá módom. – Ön nagyon rendes, Harriet! Azt hiszem, ezt sohasem fogom tudni viszonozni. – Nem kell ezen törnie a fejét, inkább teljes gőzzel vesse bele magát a munkába. Tudja, amióta dr. Peterson nincs, bizony nagyon sok feladat hárult rám, elkel egy jó szakember segítsége! – De én még nagyon kezdő vagyok! – Nem baj, lesz ideje mindent megtanulni és higgye el, hamar kiderül, jó pályát választott-e! És van még valami! – Igen? – Azt mondta, nincs lakása! – Hát... még nem igazán kerestem, amíg nem volt biztos állásom! – felelte Sarah. – Akkor már meg is találta! Nálam fog lakni! Tudja az én lakásom nagyon nagy egy embernek, s amíg talál egy megfelelőt, költözzön hozzám! A szállodák nagyon drágák, egy kezdő orvosnak pedig nem sok a pénze! – Hát nem is tudom... – Én igen! Fogja a holmiját és költözzön át hozzám, amikor csak akar. Akár már ma! – Köszönöm, Harriet! Nagyon köszönöm! Ha nem fogom zavarni, elfogadom nagylelkű ajánlatát és ígérem, hamar keresek magamnak egy kis lakást. – Akkor ezt megbeszéltük. Úgy volt, hogy ma sokáig bent leszek, de meggondoltam. Hét óra felé várom, addigra összeütök valami vacsorát és elbeszélgetünk. Rendben? – Rendben! – felelte Sarah. Még egyszer megköszönte a segítséget és búcsúzott.
Amikor letette a telefont, furcsa érzése volt. Ez a nő olyan sokat tett érte, mint még soha senki. Mi van, ha tényleg dr. Peterson kedvese? Mit fog tenni, ha kiderül? Talán nem kellene elfogadnia Harriet meghívását az otthonába. Lakhatna itt Bill házában még egy ideig, de mégsem közlekedhet lopakodva az ablakon át ki, s be. Előbb, utóbb meglátná valaki és jelentené a rendőrségnek. Nem! Innen el kell mennie! Összeszedte a holmiját, rendet rakott a konyhában, beágyazott a hálószobában és csak azután hívott egy taxit. Kicsit fájó szívvel hagyta el ezt a házat, már annyira megszokta. Harriet névjegykártyáját a kezében tartotta és kissé ideges lett, amikor beült a taxiba. Bemondta a doktornő címét és hátradőlt az ülésen. A megadott cím előtt a taxi megállt és segített a bőröndöket a ház bejáratához vinni, aztán magára hagyta a nőt. Sarah vett egy mély levegőt és megkereste a névtáblán Harriet nevét, majd megnyomta a gombot. – Tessék! – hallotta meg a nő hangját. – Harriet! Sarah vagyok! – szólt bele. – Várjon, azonnal lemegyek és segítek! – mondta a nő és hamarosan meg is jelent. Egy halványzöld hosszú otthoni ruhában jelent meg mosolyogva. – Örülök, hogy itt van! – mondta és felkapta az egyik bőröndöt. – Én is! – nézett szét Sarah. – Köszönöm, hogy befogad! – Sarah! Kérhetek valamit? – állt meg a nő és ránézett. – Hát persze! – Kérem, többé ne köszönjön meg semmit! Szeretném, ha jól érezné magát nálam! – Rendben! – felelte Sarah és elindult a nő után a lifthez. A hatodik emeleten állt meg a lift. Harriet mutatta az utat. Amint beléptek a lakásba, Sarah rögtön tudta, hogy a nő igazat mondott. Nagy volt egy embernek, de még kettőnek is! – Van három szoba, amelyik közül választhat! – mondta Harriet és bevezette, megmutatott mindent. Sarah a legkisebb szobát választotta, melyhez tartozott egy fürdőszoba is. – Ez gyönyörű! De nem kívánhatom, hogy ingyen éljek itt. Kérem, mondja meg, mennyit fizessek? – Erről ráérünk beszélni később is! Most megyek, mert odaég a vacsoránk! Öltözzön át kényelmes ruhába és jöjjön be a konyhába! – mondta Harriet és eltűnt. Sarah átöltözött és bement a nőhöz. – Hű, micsoda illatok! – mondta. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Köszönöm, de már elkészültem! Talán a terítésnél segíthetne! – mondta és megmutatta, hol találja a tányérokat és evőeszközöket. Sarah annyit evett, hogy úgy érezte, menten szétreped, de nem lehetett ellenállni Harriet kedves kínálgatásának és természetesen a finom ízeknek sem.
– Nem bírok egyetlen falatot sem, Harriet! – mondta a kezével elhárítva a feléje nyújtott tányért, amelyen finom sütemény volt. – Azt hiszem életemben nem ettem ennyit! Meg kell hagyni, remek szakácsnő! – biccentett a fejével. – Az édesanyámmal éltem együtt, apám nagyon fiatal korában meghalt. Ketten voltunk és mindent ellestem az anyámtól. Ő volt csak igazán mestere a főzésnek! Én a nyomába sem érek! – mondta Harriet, aztán a pohár után nyúlt. Vörös bort töltött bele és Sarah felé nyújtotta. – Gondolom itt az ideje, hogy összetegeződjünk! Együtt fogunk dolgozni és lakni! Mit gondolsz erről? – Remek ötlet! – koccintotta a poharát a nőéhez Sarah és mosolyogva nézett rá. – Van valami, amit eddig nem mondtam el neked, Sarah! Most azonban itt az ideje, hogy megtudd! – Igen? – Megtalálták dr. Petersont! – Tessék? És?? – Rabkórházban volt néhány napig, de már átszállították a Városi Börtönbe, ahol meglátogattam. Megígértem, hogy te is hamarosan bemész. Alig akarta elhinni, hogy New Yorkban vagy! – Ó, istenem! – csapta össze a kezét Sarah. – Milyen boldog vagyok! Végre találkozhatom vele és beszélhetünk! Mikor mehetek be hozzá? – Holnap! Ha akarod, veled megyek! – Nem bánnád, ha egyedül mennék? – kérdezte Sarah. – Tudod, szeretnék egy kicsit kettesben lenni vele! – Rendben! – felelte Harriet mosolyogva. – Legyen úgy, ahogy akarod. Majd elviszlek a börtönig, aztán ott hagylak! Beszélek dr. Crawforddal, hogy szerezzen neked engedélyt a látogatásra. Tudod, ő bármikor meglátogathatja. – Köszönöm, Harriet! És hogy van Bill? – kérdezte Sarah. – Mondott valamit a szökéséről? – Sajnos, nem emlékszik semmire! Amnéziás lett! – Az meg hogy lehet? – vált Sarah arca döbbentté. – Kapott valamit, amitől elfelejtette a szökéssel kapcsolatos és az utána történt eseményeket. A karja össze-vissza van szurkálva. – Szegény! Annyira sajnálom! Csak tudnék segíteni rajta! – sóhajtott fel szomorúan. Ezen az éjszakán Sarah nagyon rosszul aludt. Minden pillanatban felriadt, Bill hangját vélte hallani. Reggel fáradtan és összetörten ébredt. Bement a konyhába, ahol már Harriet elkészítette a kávét és a reggelit. – Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte. – Jó reggelt, Harriet! Köszönöm, jól! – felelte, de nem nézett a nőre. Gyorsan elkészültek és Harriet bevitte a kocsijával a központba, a Városi Börtön előtt elköszönt tőle. Sarah kissé idegesen lépett be az épületbe. Dr. Crawford a bejáratnál várta és lekísérte Billhez, majd távozott. Az őr kinyitotta a cella ajtaját és beengedte.
– Sarah! – ugrott fel Bill. – Istenem, nem hiszem el, hogy itt vagy! Megígérted, hogy segítesz és eljöttél! – ölelte át a nőt. – Igen, Bill. Eljöttem és remélem, hogy tudok segíteni neked! – mondta. Megsimogatta a férfi arcát. – Ha tudnád, mennyire aggódtam miattad! Nagyon hiányoztál! Az orvos elmosolyodott. – Köszönöm, hogy ennyire aggódtál értem, de most már megnyugodhatsz! – ölelte át és megcsókolta a száját. – Nincs sok időnk, Bill! – mondta Sarah, miután kibontakozott a férfi karjaiból. – Néhány nap múlva elkezdődik a tárgyalás. Örülök, hogy még előtte sikerül veled beszélnem! Találtam valamit! – Igen? És mit? – nézett rá az orvos izgatottan. – Mondd, gyorsan, Sarah! Lehet, hogy ezzel segítesz rajtam? – Nem tudom! – nézett rá nagyon komolyan a nő. – Tudod, amikor egyedül maradtam a szobádban a hotelben, bevallom, kutattam egy keveset. – Kutattál? – nézett rá Bill. – És mit kerestél? – Magam sem tudom! – rázta meg a fejét a doktornő. – Nem volt határozott célom, csak mivel nem voltál hozzám őszinte, úgy gondoltam, talán rábukkanok valamire. – Nem voltam hozzád őszinte? Mire gondolsz? – Arra, hogy letagadtad, tudomásod volt róla, hogy a volt feleséged is a szállodában lakik és arról sem beszéltél, hogy együtt voltatok a Kék Öbölben. A recepciós elmondta, hogy pénzt adtál neki, amiért elárulta a nő szobaszámát. – Igen, ez igaz! Valóban nem mondtam el neked az igazat, de hidd el, azt sem tudtam, mi van velem! És azt sem akartam, hogy rossz következtetéseket vonj le rólam! – Bill! Én találtam valamit! – Igen? Mit találtál, Sarah? – nézett rá a férfi fénylő tekintettel. – Nekem nagyon fontos most, mielőtt a tárgyalás megkezdődik. Az ügyvédem is értékelni fogja a segítségedet. – Hát... nem is tudom! – Ezt meg hogy érted? – Nézd, Bill! Nem biztos, hogy amit találtam, annak az ügyvéded örülne! – Bocsáss meg, Sarah, de egyáltalán nem értelek! Miért nem árulod el végre, hogy mit találtál? – Egy lapos üveget a táskádban! – Egy lapos üveget? – kérdezte Bill értetlen arccal. – Azt! Pontosan! Egy lapos üveget, de nem ez a fontos, hanem ami benne volt! Valami, ami nagyon fontos az ügy szempontjából! – Á! Már tudom, miről beszélsz! – mosolyodott el a férfi. – Ennek semmi köze az ügyhöz, hidd el! – Én nem lennék benne olyan biztos, Bill! – De miért? Az egyszerű fűszerkeverék. Az egyik kísérletem során jöttem rá, hogy...
– Kérlek, Bill! Legalább most ne hazudj! – szakította félbe Sarah. – Tessék? Csak nem képzeled, hogy hazudok? – De igen! Az üvegben ugyanis nemcsak egyszerű fűszerkeverék volt, hanem a laboratóriumi vizsgálat során kiderült, hogy még valamit tartalmaz! – Valóban? És ugyan mit? – nézett rá Bill. – Mérget! – felelte Sarah. – Te megőrültél! – ugrott fel az orvos. – Honnan veszed ezt a marhaságot? Miféle laboratóriumi vizsgálatról beszélsz? – kiáltotta mérgesen. – Az üveget magamhoz vettem, Bill! Én végeztem el a vizsgálatot a benne lévő anyagon és az eredmény megdöbbentő volt! Azt hittem, elájulok, amikor kiderült, hogy az anyag mérgező! Épp olyan méreganyagot tartalmaz, mint amit az orvos szakértő a boncolások során a halottak szervezetében kimutatott. Megpróbáltam kielemezni, s úgy gondolom, hogy ezt a mérget gyom- és rovarirtáshoz használhatják. Bill lerogyott az ágyra. Kezébe hajtotta a fejét és hangosan felzokogott. – Nem! Ezt nem hiszem el! – mondta, majd felugrott. – Á! Már mindent értek! Abban az üvegben nem volt méreg, hallod? Te tetted bele, hogy ezzel kényszeríts arra, hogy magam mellé vegyelek! Milyen ember vagy te Sarah Madison? – kérdezte. – A célod elérése érdekében keresztülgázolsz mindenen és mindenkin? – Bill! – kiáltott rá Sarah. – Esküszöm, nem én tettem bele a mérget! Az üvegben lévő anyagot vizsgáltam meg és sajnálom, de mérget tartalmaz! Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon nagy bajban vagy! – Te áruló! – nézett vele farkas szemet Bill. – Hogy tehetted ezt velem? És még azt mondtad, hogy szeretsz! – Igen, Bill! Nagyon szeretlek, azért vagyok most itt és nem a rendőrségen! – Tényleg? Na ne mondd! És vajon mit akarsz ezzel a vizsgálati eredménnyel tenni? Azt hiszed elhiszem, hogy még nem mondtad el senkinek? Nem, ezt nem hiszem! Tűnj el az életemből és soha többé nem akarok hallani felőled! Remélem, hogy az Isten megver, amiért a vesztemet akarod! Majd beszélek dr. Crawforddal, hogy ne higgyen neked! Egyetlen szavadnak sem! – hadonászott a férfi a kezeivel, miközben idegesen hol felugrott, hol meg visszaült a helyére. – Én még senkinek nem beszéltem róla, Bill, esküszöm! Amióta New Yorkban vagyok, arra a pillanatra vártam, hogy beszélhessek veled. Hát nem érted, hogy segíteni akarok? Ha ezt az üveget megtalálták volna nálad, már régen elítéltek volna. Ez a bizonyíték megdönthetetlen! Gondolod, hogy ha ártani akartam volna neked, már nem mondtam volna el akár az ügyvédnek, akár a felügyelőnek? Utalt valaki erre az üvegre és a benne lévő készítményre? – kérdezte. – Nem! Tényleg nem! És most mit akarsz tenni? – kérdezte Bill teljesen összetörve. – Rajtad áll, hogy mit teszek! – Ezt meg hogy érted? – Neked kell döntened, hogy hallgassak róla, vagy mondjam el valakinek! – felelte Sarah.
– Ó, Sarah! Bocsáss meg nekem, hogy kételkedtem benned! Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki valóban segíteni akar rajtam, hisz a kezedben van az életem és te nem éltél vissza vele! – tárta ki a karját és magához ölelte a nőt. – Most mit tegyek? – nézett rá Sarah. – Alaposan át kell gondolnunk, hogy mi lenne a legjobb neked! Ha tényleg nem tudtál arról, hogy méreg van az üvegben, akkor valaki beletette! El kell döntenünk, hogy próbáljuk bebizonyítani, valaki ártani akart neked, vagy pedig hallgassunk az egészről. – Nem is tudom, Sarah! – válaszolta az orvos elgondolkozva. – Te mit gondolsz? – Azt hiszem, nem lenne okos dolog, ha előhozakodnánk vele, csak még jobban belekeverednél, de én azért nyomozhatnék ez ügyben! – Mire gondolsz? – nézett rá az orvos. – Mondd, az egész anyag nálad volt abban a lapos üvegben, vagy van még belőle? – kérdezte Sarah. – Nem, nem volt nálam az egész. Csak azért vittem magammal, hogy teszteljem néhány emberrel. – Tommal is? – kérdezte Sarah. – Igen, vele is! – bólintott Bill. – És Maryvel is? – Hát... vele is! – felelte, aztán a nő szemébe nézett. – Most arra gondolsz, hogy hazudok neked és meg akartam őket mérgezni, ugye? – Nem! Nem, Bill! Én hiszek neked! – rázta meg a fejét Sarah, de közben tényleg elbizonytalanodott. – Lenne egy javaslatom! – mondta elgondolkozva. – Igen, és mi? – Beszélgettem Harriettel a munkádról, a találmányaidról. Elmondta, hogy egy lezárt fémtartályban vannak, s csak neked van hozzá kulcsod. – Ez így van! Mire akarsz kilyukadni, Sarah? – Arra, hogy meg kellene néznem, a tartályban lévő anyag mit tartalmaz? Ha nincs benne méreg, elő tudunk állni a bizonyítékkal! – Ez igaz lehet! – csillant fel Bill szeme. – De hogy akarod kivenni? Tudod, hogy senki nem nyúlhat bele, csak én! Még akkor sem lehet, ha meghatalmazást írnék! Erre nagyon szigorú szabály van! – Add csak ide a kulcsot, Bill, a többit pedig bízd rám! Bízz bennem, kérlek! Ez az egyetlen lehetőség, hogy bebizonyítsd ártatlan vagy! – Nem! Sarah, ennek semmi értelme! – mondta az orvos. – Már miért ne lenne? – Nézd, ha kiderülne, hogy nincs abban az anyagban méreg, amely a tartályban van, akkor is engem gyanúsítanának, hogy amit magammal vittem, abba én tettem bele. Az indok annyira kézenfekvő. Nem! Nem tudnám bizonyítani, hogy ártalmatlan fűszersót találtam fel! – Azt mondtam, hogy nyomozni fogok, Bill. Esküszöm, kiderítem, hogy mi történt. Aki a mérget bele tette, az a többibe is megpróbálja, de én megszerzem, aztán majd nyitva tartom a szemem. Elveszem az anyagot és helyébe valami mást teszek vissza! Hidd el, le fogom buktatni azt, aki ártani akart neked!
– Nem is tudom, Sarah! Ez nagyon veszélyes játék! Mi van, ha bajba kerülsz? Nem kockáztathatom az életedet, hisz a kísérleti laborba nem juthatsz be csak úgy! – Kérlek, Bill! Ne nyugtalankodj miattam! Tudok magamra vigyázni! Mondd meg, hol vannak a kulcsok? Meg kell próbálnom, a te érdekedben, azaz mindkettőnk érdekében! – Rendben van! De kérlek, légy nagyon óvatos! Legjobb lenne, ha Harrietet is bevonnád. Ő figyelne, te pedig megszereznéd az anyagot! Kérlek, küldd be hozzám és beszélek vele! – Bill! Ezt én egyedül szeretném végezni! – Harrietben megbízhatsz, kedvesem! Ő jó barát! – Igen, tudom! Már magam is meggyőződtem róla, hisz tényleg neki köszönhetem, hogy munkám és otthonom van, de mégsem szeretném, ha tudna róla. – Jól van! A kulcsot a ház mögötti kis épületben találod, ahol a szerszámokat tartom. Van ott egy munkapad, annak az alsó fiókjában egy fekete műanyag dobozban megtalálod. Azért tartottam ott, mert tudtam, hogy senki nem keresné egy ilyen helyen. A fémtartályban pedig egy ezüstszínű tégelyt találsz, ebben van a többi fűszersó keverék. – Köszönöm, hogy elárultad, Bill! Meglátod, sikerülni fog! – szorította meg Sarah a férfi kezét. – Isten megsegít és túl leszünk a tárgyaláson. S ha mégsem sikerülne rábukkannom az igazságra, még mindig itt van dr. Crawford! Utána néztem, eddig még egyetlen ügyet sem vesztett el! – Igen, ezt én is tudom, és már csak benne bízom! – bólintott Bill aztán megfogta Sarah kezét és megcsókolta. – Mennyire sajnálom, hogy nem vagyok szabad! Magam mellé vehetnélek és lakhatnál nálam! – sóhajtotta. – Emiatt nem kell aggódnod, drágám! – mondta Sarah. – Már van állásom és lakásom is! – Tényleg? – nézett rá meglepődve az orvos. – És hol? – Látod, erről elfelejtettem beszélni! Nem fogod elhinni! A Central kísérleti laboratóriumában fogok dolgozni, Harriet mellett! Ezért vagyok biztos benne, hogy meg tudom oldani és a megfelelő alkalommal megszerzem az anyagot. Egyébként nála is lakom. Nagyon kedves volt, sokat segített nekem. Neki köszönhetem, hogy felvettek a laborba, amire annyira vágytam! Mindenképpen bíztam benne, hogy segít rajtam! Elsírtam neki, hogy nincs állásom és lakásom sem, ő pedig épp azt tette, amire számítottam. – Tehát ezt már előre kitervelted? – Hát persze, Bill! Amióta csak New Yorkban vagyok, azon töröm a fejem, hogy tudnék bejutni a laborba, hogy megszerezzem az elzárt anyagot. Össze kell hasonlítanom! Ha belegondolok, mindent az asszisztensnődnek köszönhetek, Bill! – Ez a Harriet! – csóválta meg a fejét Bill és mosolygott. – Egyre jobban csodálom! Tudod, évek óta dolgoztam vele, de csak most jöttem rá, milyen is valójában. Az ember azt hiszi, hogy azért, mert össze van valakivel zárva nap mint nap, ismeri. Ez nem így van! A bajban mutatkozik meg, hogy kire számíthatsz! – Bill?
– Igen? – Kérdezhetnék valamit? – Hát persze! – Van valami közted és Harriet között? – Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Bill. – Úgy gondolom, nagyon is jól értetted a kérdésemet, kedvesem! Arra szeretnék feleletet kapni, hogy van-e köztetek szerelmi viszony? – Dehogy! – emelte fel a hangját Bill. – Ezt meg honnan veszed? Csak nem Harriet állított ilyet? – Nem! Vele nem is beszélgettem erről. Tudod nagyon sok hálával tartozom neki, nem rohanhatom le ilyen kérdésekkel és nem is fogom. Hiszek neked, miért kellene faggatódznom? – nyújtotta csókra a száját. – Ó, Sarah! Ha kikerülök innen, soha többé nem engedlek el! Már nem kételkedem benned, tudom, hogy szeretsz! – Igen, Bill! Nagyon szeretlek és erre én is csak nemrég döbbentem rá. Bevallom, először csak a hírneved vonzott, de amikor megismertelek, tudtam, semmi más nem érdekel a szerelmeden kívül. Egyébként találkoztam Karennel. Nagyon kedves lány és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret téged. – Nem tudom, Sarah! Azt hiszem, bűnösnek tart és elfordult tőlem. Nehéz lesz visszanyernem a szeretetét! – mondta szomorúan a férfi. – Majd meglátod, hogy igazat mondtam. Lehet, hogy bűnösnek tart, hisz minden ellened szól, de hidd el, azért nagyon szeret. – Köszönöm, hogy bejöttél, Sarah! Egy kis napfényt hoztál az életembe. Ha nem kerülnék ki innen élve, kérlek, ne hagyd magára a lányomat. Ő nagyon fontos a számomra! Bárcsak megmondhatnám neki! – Nem kell ilyen borúlátónak lenned, Bill! Meglátod, minden rendbe jön és a lányod még büszke lesz egyszer rád! – csókolta meg a férfi arcát, aztán felállt. – Van még valami, Bill! Mondd, miért futottál el előlem, amikor megláttalak az utcán? – kérdezte. – Sajnálom, de nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna. Tudod, az amnéziám miatt. Állítólag dr. Crawford is látott, de előle is elfutottam. Ha ez igaz, nem értem, hogy miért tettem! – mondta elgondolkozva. A börtönőr jelent meg az ajtóban jelezvén, hogy a látogatásnak vége. – Mikor látlak ismét? – kérdezte Bill. – Amint megtudok valamit, azonnal jövök, de lehet, hogy már csak a tárgyaláson találkozunk! Kérlek, ne nyugtalankodj, légy erős, hisz tudnod kell, mennyire szeretlek! – intett a kezével Sarah és távozott. Amint kilépett az utcára, szinte beleütközött Swan felügyelőbe. – Nahát, dr. Madison! – kiáltott fel a férfi. – Tudja, hogy épp magát kerestem? – Engem? És itt a Városi Börtönben? – kérdezte Sarah. – Nem! Természetesen nem itt. Dr. Peterson házánál voltam, de nem találtam ott sem önt, sem a ruháit. Már azt hittem, visszautazott Floridába.
– Nem! Szó sincs erről, ellenkezőleg, itt maradok New Yorkban. Már van állásom és lakásom is! – Hát ennek igazán örülök! – mondta Mark. – Megtudhatnám hol? – A Central kísérleti laboratóriumában fogok dolgozni dr. Harriet Lipton mellett és nála lakom. Nagyon kedves volt, sokat segített nekem! – A jelek szerint valóban az! Gondolom, dr. Petersonnál volt? – Igen! Szegény, nagyon rosszul néz ki, de talán sikerült megnyugtatnom. Egyébként miért keresett? – nézett rá a nő. – Azért, hogy megtudjam, mi az, amivel segíthet dr. Petersonnak. Amikor idejött, azt mondta, van valami, amit csak neki mondhat el. Elmondta? Sarah egy kissé zavarba jött. Már bánta, hogy beszélt róla, most nem bújhatott ki a válasz alól. – Igen, beszéltem, de nincs semmi jelentősége! Azt hittem, találtam valamit, de tévedtem. Dr. Peterson nem tulajdonít neki jelentőséget! – felelte. – És ha én igen? Kérem, mondja el nekem is! – Nem, felügyelő! Bill nem akarja, hogy bárkinek beszéljek róla! – Dr. Madison! Értse meg, kérem, hogy segíteni akarok az orvoson! Ha tud valamit, bármilyen apró dolgot, ne hallgassa el! Lehet, hogy úgy látszik nem jelent semmit, de a mi szempontunkból nézve, talán igenis nagy jelentőséggel bír. Kérem, nagyon szépen kérem, mondja el, mit mondott dr. Petersonnak? – Sajnálom, de nem hatalmazott fel rá. Ha ő elmondja magának, az ő dolga. Tőlem azonban senki nem tudja meg! – mondta és elsietett. Mark belépett dr. Peterson cellájába. – Jó napot, doktor úr! Hogy érzi magát? – kérdezte és a kezét nyújtotta. – Nahát, micsoda meglepetés! Hogy került maga ide, Mark? – kérdezte Bill. – Most, hogy elvették tőlem az ügyet, nyugodtan jöhetek és segíthetek. Azért jöttem, hogy beszélgessünk. – Karenről? Jól van? – kérdezte az orvos. – Igen, a lánya jól van, de nem róla van szó, hanem önről. – Rólam? – Igen! Az imént összefutottam dr. Madisonnal. Tudja, amikor először beszéltem vele, elmondta, hogy talált valamit, amivel segíteni tud. Most megkértem, mondja el végre, hogy valóban segíthessek, hisz a kezem már nincs megkötve, de ő azt felelte, csakis ön mondhatja el. Hát kérem, beszéljen! – Nincs mit mondanom, Mark! Higgye el, Sarah csak próbálkozott, de nem mondott semmi újat, amit mi ne tudtunk volna. – De mégis! Ki tudja, talán van jelentősége! – Nem, Mark! Ne feszegessük! Én megbízom dr. Crawfordban, ha ő nem tud rajtam segíteni, akkor senki. Ha isten is úgy akarja, hát meghalok, bár talán ártatlanul. – Hát épp ezért kérem, hogy mondja el! Nem kell ártatlanul meghalnia, ha bebizonyíthatjuk, hogy nincs köze a gyilkosságokhoz, de ehhez minden apró kis részletre szükség van.
– Nem, Mark! Tudja, ha egy pici kis reményt látnék, elmondanám, de nem! Felejtse el! – Sajnálom, hogy még mindig nem bízik bennem, dr. Peterson, pedig higgye el, őszintén azt szeretném, hogy kikerüljön innen! – Elhiszem, de senki nem tud rajtam segíteni, csakis dr. Crawford! Mark látta, hogy semmi értelme, az orvosból nem szed ki semmit, ezért távozott. Dühös volt dr. Madisonra és dr. Petersonra is, amiért makacsul hallgatnak, de nem tehetett semmit. A börtönből Mr. Bentonhoz ment, aki telefonon kereste. – Jó napot, uram! – lépett be a szobába. – Jó napot, Mr. Swan! – mondta a férfi, de nem nézett rá. – Kérem, foglaljon helyet! – Megvárta, amíg Mark leül, aztán felemelte a fejét és egyenesen a felügyelő arcába nézett. – A vizsgálatot még nem indítottam el, kap egy lehetőséget, hogy őszintén elmondjon mindent. Nem akarom, hogy meghurcolják és esetleg eltanácsolják a rendőrségtől. Magán áll, hogy mit választ. – Nézze, Mr. Benton! Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy nem vettem el a kulcsait és nem adtam oda dr. Petersonnak. Semmi közöm a szökéséhez! Nem tudom, hogy a kulcsok miképp kerültek a szobámba, csak azt, hogy semmi szabályellenes dolgot nem tettem. Sajnálom, hogy nem hisz nekem, uram, pedig az igazat mondom. Azt elismerem, hogy vétettem, amikor nem mondtam el, hogy milyen szálak fűznek Karen Petersonhoz, de állítom, hogy az érzelmeim nem befolyásolták a döntéseimet az üggyel kapcsolatban. Tudom, hogy jogosan járt el, amikor elvette tőlem az ügyet, de hogy megvádoljon azzal, hogy közöm van az orvos szökéséhez, azt visszautasítom! – mondta Mark és emelt fővel nézett a főnökére. – Rendben van, ha ön így döntött, nem tehetek másként. A vizsgálatot elindítom! Végeztünk, Mark Swan! – mondta és egy papírköteget vett a kezébe. – Viszont látásra, Mr. Benton! – köszönt udvariasan a felügyelő és távozott. A folyosón engedte csak ki magából a mérget. Öklével a falra csapott. A főnöke szentül meg van győződve arról, hogy ő lopta el a kulcsokat és ő szabadította ki az orvost. Hiába minden szó, nem hisz neki. Hogyan bizonyítsa be, hogy ez nem igaz? Kétségbe esve ült be a kocsijába. Mit tegyen? Kihez forduljon? Hirtelen dr. Crawford jutott eszébe. Ő megígérte, hogy gondolkozni fog rajta, s bár most minden idejét és energiáját dr. Peterson védelme köti le, azért mégis elmegy hozzá. Talán mond valami okosat. Dr. Crawford épp végzett az utolsó verzióban készített védőbeszédével, amikor Mark csengetett. – Bocsásson meg, hogy önre török, dr. Crawford, de nagy bajban vagyok! – mondta és még köszönni is elfelejtett, annyira zaklatott volt. – Semmi baj, jöjjön csak és üljön le! Mondjon el szépen mindent, mi borította ki ennyire? – kérdezte. – A főnököm, Mr. Benton. Tudja, már beszéltem önnek róla, hogy elvette tőlem a Peterson ügyet, ezért nem is neheztelek rá, csak szabály szerint járt el, de hogy vizsgálatot indít ellenem, mert meg van győződve, hogy elloptam a szobájából a
kulcsait és azzal segítettem megszöktetni dr. Petersont, felháborít. Adott még egy esélyt! Magához hívott és kérte, valljam be, én emeltem el a kulcsait és szöktettem meg dr. Petersont, de hogy tehetném, amikor semmi közöm az egészhez? Tudom, hogy most minden idegszálával dr. Peterson ügyével van elfoglalva, de kérem, nyugtasson meg, hogy van rá valamiféle lehetőség, hogy bebizonyítsam, nem én tettem. – Nézze, Mr. Swan! Valóban nem tudok most mással foglalkozni, mint dr. Peterson védelmével, de ha szükséges, elvállalom az ön ügyét is. Persze, csak ha szükség lesz rá. Tudom, mondtam, hogy gondolkozom rajta, de még eddig nem sikerült eljutnom odáig. Ismeri az okokat! Beszélek majd Mr. Bentonnal és egy kicsit elbeszélgetek a kollégáival is, akik azon az éjszakán szolgálatban voltak. – Köszönöm! – nyújtott kezet Mark. – Akkor nem is zavarom tovább. Várom, hogy jelentkezzen! – Viszlát és legyen nyugodt, nem hagyom magára! Mark kissé megnyugodott, bár elképzelése sem volt róla, hogy az ügyvéd mit tudna kideríteni, amit ő nem tett meg. Már mindenkivel beszélt és mindent isten tudja hányszor átgondolt, de még egy apró kis momentumba sem tud belekapaszkodni. Az agya tompán lüktetett, pedig soha nem fájt a feje. Elhatározta, mielőtt a vizsgálat elindulna, még egyszer megpróbál Mr. Bentonnal beszélni. Meg kell győznie, hogy nem követett el semmiféle szabálytalanságot, kivéve, hogy nem szólt a Karenhez fűződő érzelmeiről. Nem is érti, miért nem hisz neki? Eddig épp ő volt, aki támogatta, a legjobb véleménnyel volt róla és most mindennek vége. Lehet, hogy pályamódosításra lesz szüksége? Ettől egy kicsit ideges lett. Ő ízig-vérig rendőr, nem tud más munkát elképzelni magának. Már egészen kisgyermek kora óta erre készült és úgy nézett ki, semmi nem áll az útjába! Minden nagyszerűen ment, a ranglétrán egyre feljebb került, de most minden veszélyben van! Megtörölte izzadt homlokát. A nap melegen sütött, az ing a hátára tapadt. A torka teljesen kiszáradt, arra gondolt, megiszik valahol egy narancslét, mert belehal a szomjúságba, aztán igyekszik Karenhez. Belépett a kávézóba és lerogyott az egyik asztalhoz. Kért egy narancslevet és szinte egyszerre megitta. Érezte, amint a hideg átjárja a testét. Kellemes érzés kerítette hatalmába, egyetlen pillanatra elfelejtette a problémáit. Ült és nem gondolt semmire. Hirtelen jeges zuhatagként ömlött valami a nyakába. Rémülten ugrott fel. – Bocsásson meg, kérem! Én igazán, annyira sajnálom! – pillantotta meg a fiatal nőt, aki a kezét tördelte. – Nagyon ügyetlen voltam! Azonnal letörlöm! – nyúlt a táskájába és egy zsebkendőt húzott elő. – Nem szükséges! Semmi baj! – mondta Mark és megpróbált mosolyogni. – Kérem, nyugodjon meg, nem történt semmi! Velem is előfordult már hasonló! Egyébként is olyan meleg van, nem jött rosszkor ez a kis hideg zuhany! – próbálta meg viccel elütni a kellemetlen helyzetet. – Istenem! Annyira szégyellem magam! – mondta és egy könnycseppet morzsolt el a szemében.
– Kisasszony! Ezért igazán kár sírnia! – fogta meg gyengéden Mark a kezét. – Hát tényleg nem haragszik rám? – nézett rá a lány csillogó kék szemével. – Tényleg nem! Mit tegyek, hogy bebizonyítsam? – kérdezte. – Engedje meg, hogy meghívjam valamire! – hebegte a nő. – Rendben van! Csak azért, hogy megnyugodjon! Jöjjön, foglaljon helyet az asztalomnál! – Köszönöm! – ült le. Látszott rajta, hogy még mindig remeg. – Mit kér? – nézett rá Mark. – Talán azt, amit rám öntött? – próbált meg mókázni vele. – Nem! Nem! – felelte a nő zavartan. – Soha többé nem iszom limonádét! – rázta meg a fejét. – Akkor mi legyen? – Amit ön iszik! Egyébként is én hívtam meg! – válaszolta, aztán a pincér felé intett. – Két narancslét kérünk! – adta le a rendelést helyette Mark. – Remélem, a narancslét szereti? – Hát persze! – felelte a nő. – Köszönöm, hogy ilyen kedves volt velem. Tudja, nekem semmi nem sikerült, én olyan szerencsétlen vagyok! – hajtotta le a fejét. – Ne mondja ezt, kérem! Mindenkivel előfordul ilyen kis baleset! Ezért még nem kell ennyire elszomorodnia! – Nem! Nemcsak erről van szó! Tudja, minden oldalról kudarc ér! – mondta nagyon sok keserűséggel a hangjában. Mark megérezte, hogy ez a nő valamiért nagyon bánatos. A rendőrségen eltöltött évek során kialakult jó emberismerete sokszor hasznára vált már, de valahogy az volt az érzése, mintha már találkoztak volna. A hangja tűnt ismerősnek, de hiába törte a fejét, nem kapott választ. Arra gondolt, talán csak hasonlít valakire. – Ha beszélni akar arról, ami bántja, szívesen meghallgatom! – mondta, miközben tudta, hogy Karen várja, mennie kellene, de mégsem hagyhatja így itt ezt a fiatal nőt. – Soha nem terhelném önt a problémáimmal, hiszen nem is ismerjük egymást! – felelte. Gyorsan felhajtotta a narancsitalt, aztán elővette a pénztárcáját. – Kérem, engedje, hogy én fizessek! – fogta meg a kezét Mark. – De hisz én hívtam meg! – Ez igaz, de talán legközelebb! – Legközelebb? – emelte rá a tekintetét. – Nem hiszem, hogy lesz legközelebb! – Már miért ne lehetne? – kérdezte Mark. – Azért, mert az lehetetlen! – hajtotta le a nő a fejét és zokogni kezdett. – Meg akarok halni, nincs értelme az életemnek! Mark felugrott és mellé tolta a székét. Szorosan átölelte. – Ön egy gyönyörű fiatal nő, miért beszél így? Kérem, árulja el, mi bántja? Igaz, hogy nem ismerjük egymást, de szerintem épp ezért lehet velem őszinte. Nem vagyunk elfogultak, így bármit elmondhatunk egymásnak. Mondja el szépen, miért akar meghalni? – Azért, mert gyermeket várok!
– Ez még nem ok arra, hogy meghaljon! Sőt! Már nemcsak a saját, de a gyermek életéért is felelős! – Hát éppen ez az! Még a saját életemmel sem tudok mit kezdeni! – zokogta. – És a gyerek apja? Ő nem vállalja? – Nem, ő nem teheti! – rázta meg a fejét a nő. Hosszú, dús szőke haja hullámzott a vállán. Nagy fekete bánatos szemeit a férfire emelte. – És az ön szülei? Ők majd biztosan segítenek felnevelni! – Nem! Nincs senkim! A szüleim már meghaltak, teljesen egyedül vagyok! Kilátástalan a helyzetem! – Ne, ne mondjon ilyet! Én majd segítek! Rendőrfelügyelő vagyok, már több ilyen esettel találkoztam. Kérem, engedje meg, hogy haza vigyem és segítsek! A kedvesem biztosan örülni fog, hogy lesz valaki akivel beszélgethet. Tudja, szegény szobafogságra van ítélve, s így nem lesz olyan unalmas neki! Kérem, jöjjön velem! – fogta meg a kezét. A nő felállt és elindult a férfi mellett. Mark a kocsihoz vezette. Kinyitotta az ajtót és beültette, majd ő is elfoglalta helyét a volán mögött. Arra gondolt, hogy mit fog szólni Karen ehhez a dologhoz. Rádöbbent, hogy kissé elhamarkodottan cselekedett. Meg kellett volna kérdeznie őt is, mielőtt felajánlotta volna egy ismeretlen nőnek a jelenlegi otthonát, de aztán arra gondolt, Karen jó, meg fogja érteni. Egy bajba jutott embert nem hagyhatott magára, aki a halálról beszélt! Az ajtó előtt a nő idegesen nézett rá. – Csak nyugalom! Nem lesz semmi baj! – mondta Mark és bedugta a kulcsot a zárba. – Jaj, Mark! Végre, hogy megjöttél! Annyira aggódtam, már nem tudtam, mi történt veled! – mondta Karen, de aztán hirtelen elhallgatott. Mark ugyanis nem volt egyedül. Mellette a nő állt. – Nyugodj meg kedvesem, nem történt semmi! Azaz, valami mégis! Találkoztam ezzel a fiatal hölggyel, aki nagyon el volt keseredve. Nem hagyhattam magára! Remélem, nem haragszol, hogy ide hoztam, de szüksége van a segítségünkre! Karen csak nézett rá. Egyetlen szót sem értett abból, amit Mark összehordott, csak azt látta, hogy nincs egyedül. Egy nőt hozott magával. – Kérem, fáradjon beljebb! – mondta Mark a nőnek, aki még mindig az ajtóban állt. Karen a férfire nézett. Ebből a nézésből egyértelműen kiolvashatta, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az ötlettől. – Karen, drágám! Engedd meg, hogy bemutassam... – mondta Mark, de akkor elhallgatott. – Bocsásson meg, de még a nevét sem tudom. Mark Swan vagyok, ő pedig Karen Peterson! – Az én nevem Lucy Moor! – nyújtott kezet Karen felé. – Örülök, hogy megismerhetem! Milyen boldog lehet ön, hogy ilyen kedvese van! Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! – mondta szomorúan.
Karen tényleg nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy egy idegen nőt hozott ide Mark, de nagyon megsajnálta. Igaz, hogy neki is meg van a maga problémája, de Lucy-nak igaza van, nincs egyedül. Mark mellette áll! – Kérem, fáradjon beljebb! – Nem! Nem maradhatok itt! Nem akarok a terhükre lenni! – mondta a nő. – Nem lesz a terhünkre, tényleg! – fogta meg Karen a kezét. – Kérem, jöjjön csak! A nő lassan belépett a szobába és körül nézett. Látszott rajta, mennyire meg van illetődve. – Az egyik szobában nyugodtan ellakhat! – mondta Karen és bevezette. – Pihenjen le, addig készítek valami ennivalót! Mark a nappaliban várta. – Hogy van? – Úgy látom, lassan megnyugszik! Megyek készítek valami ennivalót! – Segítek és közben beszélgetünk! – Rendben! – felelte Karen és együtt mentek a konyhába. – Ezek szerint nem haragszol, amiért ide hoztam? – kérdezte Mark. – Nem mondom, egy kicsit furcsán érintett, de megsajnáltam. Szegény, teljesen egyedül van a problémájával! Jól tetted, hogy ide hoztad! Meg aztán nem leszek olyan sokat egyedül, ha te nem vagy velem! – csókolta meg a férfi száját. Lucy korán lefeküdt, láthatóan nagyon fáradt és kimerült volt. – Szegény! – mondta Karen. – És ráadásul még gyermeket is vár! – Nincs könnyű helyzetben, az igaz, de talán segíthetek rajta. Majd megpróbálom elhelyezni egy anyaotthonban. Megszólalt a férfi telefonja. – Tessék! – szólt bele Mark, aztán egy kissé elsápadt. – Azonnal megyek! Kérlek, maradj nyugodtan! – mondta és már öltözött is. – Mi baj van, Mark? – kérdezte Karen. – Anya nem érzi jól magát. Sajnálom, drágám, de oda kell mennem! – Menj csak, nem kell nyugtalankodnod, már nem vagyok egyedül! – mosolygott rá a lány és az ajtóig kísérte. Olvasott még egy ideig, de aztán elálmosodott. Mielőtt eloltotta a villanyt, benézett a másik szobába. Lucy mélyen aludt. Visszafeküdt az ágyba és bekapta az altatóját. Amióta ez a szörnyűség történt a családjával, nem tud aludni. Lehunyta a szemét és érezte, hogy lassan ellazul. Mark kifordult a sugárútra, ahol még mindig nagy volt a forgalom, pedig már lassan éjfélhez közeledett az idő, amikor megint megszólalt a telefonja. – Tessék! – vette fel. – Kisfiam! Ne gyere, épp most érkezett meg a nagynénéd! Ne fáradj, tudom, hogy milyen hosszú az út idáig és már sokkal jobban vagyok! – Tényleg, anya? – Igen! Menj csak vissza szépen Karenhez, neki nagyobb szüksége van rád. Alig várom, hogy végre személyesen is megismerjem! – Biztos, hogy ne menjek? – kérdezte Mark.
– Biztos, fiam! Nyugodj meg! – Jól van, anya! Akkor visszafordulok, de hamarosan hívlak! Mark megfordult és egy nagyot ásított. Nagy kő esett le a szívéről. Nagyon imádta az anyját, rettegett a gondolattól, hogy elveszítheti. Beállt a parkolóba és felment a szobájukba. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nem akarta a két nőt megzavarni. Felgyújtotta a kis villanyt és gyorsan levetkőzött. Oldalra nézett, Karenre, aki nyitott szájjal feküdt. – Szeretlek, drágám! – suttogta és megcsókolta a homlokát, mely szokatlanul nedves és hideg volt. – Karen! Karen! – simogatta meg az arcát. – Jól érzed magad, szerelmem? – szólongatta, de a nő nem válaszolt. Mark felugrott és az ágy másik oldalára szaladt. Megpróbálta felültetni a lányt, de az visszahanyatlott a párnára. – Istenem, mi történhetett vele? – ugrott a telefonhoz és a mentőket hívta. – Mi történt? – jött ki a szobából álmosan Lucy, aki a hangos beszédre felriadt. – Nem tudom! Karen rosszul van! Nincs magánál! – mondta Mark egész testében remegve. – De... de mi történhetett vele? Én semmit nem vettem észre! – mondta és közelebb ment az ágyhoz. Végre a mentők megérkeztek. Megvizsgálták Karent. – Szedett valamilyen gyógyszert a beteg? – kérdezte az orvos. – Nem! – felelte Mark, de aztán eszébe jutott az altató. – Csupán este öt csepp altatót szokott bevenni! – mondta. – Azonnal ki kell mosni a gyomrát! – utasította a mentőorvos a kollégáit. – Talán még megmenthetjük! Kérem, adja ide az üveget, hogy magammal vihessem! Markból kiment az erő. Gépiesen emelte ki az éjjeli szekrényből az üveget és az orvos kezébe adta. – Mi az, hogy gyomormosás és mi az, hogy még megmenthető? – Kétségbeesetten nézett Lucy-ra. – Ne nyugtalankodjon, bízzunk istenben! Akit szeret, azt nem hagyja el! – mondta és megsimogatta Mark vállát. Miután kimosták a lány gyomrát, hordágyra tették. – Elkísérem én is! Maga csak maradjon itt nyugodtan, Lucy! Amint tudok, visszajövök! – Rendben! – bólintott a nő és együttérző arccal nézett a távozók után. A kórházban stabilizálták Karen állapotát. – Mi történt vele, doktor úr? – kérdezte Mark a kezelőorvosát. – Minden jel szerint elég erős mérgezést szenvedett! Szerencsére még épp időben érkeztek önökhöz a kollégáim! Pár perc késés és már nem lehetett volna rajta segíteni! – Mérgezés? Miféle mérgezés? – nézett rá döbbenten a férfi. – Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot, csak utána tudok választ adni. – Lehet, hogy az altató... – gondolkozott Mark hangosan. – Lehet, hogy allergén reakciókat váltott ki a betegből – felelte az orvos. – De hisz már elég régen szedi! Ezt én nem értem! – rázta meg a fejét.
– Nézze, egyelőre nem mondhatok mást, mint azt, hogy meg kell várni a vizsgálat eredményét. Csak akkor tudunk biztosat mondani. Most pedig, kérem, menjen haza! Nincs értelme itt maradnia. – De szeretnék mellette lenni! – nézett rá könyörögve Mark. – Nem kell félnie, a beteg túl van az életveszélyen! Holnap reggel jöjjön be és meglátja, sokkal jobban lesz! Higgye el, értelmetlen lenne itt maradnia! – Rendben van! – bólintott Mark. – Kérem, nagyon vigyázzanak rá! – Ez természetes! Nem kell aggódnia! – mondta az orvos és távozott. Mark izgatottan hagyta el a kórházat. Alig várta, hogy reggel legyen és ismét visszajöjjön. Leparkolt és felnézett a szobájuk ablakára. Égett a villany. – Szegény Lucy! Nem elég a saját baja, még miattunk is idegeskedhet! – gondolta és belépett a szálloda ajtaján. A szobába érve, szétnézett. A nőt nem látta sehol. – Lucy! Lucy! Megjöttem! – kopogott be a nő csukott szobája ajtaján, de választ nem kapott, ezért benyitott. Az ágy üres volt, a nő eltűnt. Mark már kifelé indult, amikor észrevett egy cédulát az asztalon. A kezébe vette és elolvasta. Lucy írta. Nem akart itt maradni, most, amikor Marknak van épp elég baja. Megígérte, hogy majd jelentkezik. Markot bántotta a dolog, de nem tehetett semmit. Olyan fáradt volt, hogy amint lefeküdt, szinte azonnal elaludt. Reggel fáradtan ébredt Megivott egy kávét és felhívta az anyját, aki megnyugtatta, sokkal jobban érzi magát. Legalább valami jó hír! – gondolta és már indult is. Mark belépett Karen szobájába. A lány sápadtan feküdt a hófehér ágyban. – Drágám! – térdelt le mellé a férfi. – Hogy érzed magad? – Most, hogy itt vagy, sokkal jobban! Annyira megijedtem, amikor felébredtem. Nem tudtam, hol vagyok! Mikor mehetek haza? – kérdezte. – Még nem tudom, de majd beszélek az orvossal. Járt ma már nálad? – Igen! – felelte Karen. – Azt mondta, minden rendben van, hamarosan elhagyhatom a kórházat, de azt nem mondta, hogy mikor. Mark! Kérlek, vigyél haza! – könyörgött. – Nyugodj meg, szerelmem! Azonnal beszélek vele! Mindjárt visszajövök! Mark a folyosón várta meg, amíg az orvos kijön az egyik betegtől. – Jó reggelt, uram! – fogadta köszönését mosolyogva az orvos. – Nos, Peterson kisasszony állapota rohamosan javul. Nagy szerencsénk volt, mert épp időben érkezett a segítség. – De mi történt vele? Tud már valami konkrétumot, doktor úr? Tényleg az altatója váltotta ki ezt az allergiát? – kérdezte Mark idegesen. – Az altatót megvizsgáltuk és kiderült, mérgező anyagot tartalmaz, ezért jelentenünk kellett az esetet a rendőrség felé. Már itt is vannak! – mutatott a lépcső felé. Mark Mr. Bentonnal találta magát szemben. – Maga mit keres itt? – kérdezte mérgesen. – Karen a kedvesem, Mr. Benton! – felelte. – Jogom és kötelességem mellette lenni!
A főnöke legyintett, aztán az orvossal távozott. Mark egyre idegesebb lett, hogy nem tudott beszélni az orvossal. Szerette volna megtudni, miféle mérget találtak az üvegben. Hirtelen kiverte a víz. Mi van, ha rá gyanakszanak? Mr. Bentontól kitelik, hisz annyira haragszik rá! Visszament a lányhoz, aki csendesen aludt. Leült egy székre és kezébe hajtotta a fejét. * Sarah az első igazi munkanapját töltötte a laborban. Két napig csak terepszemlét tartott. Minden új és nagyon érdekes volt, de neki semmi nem volt most fontos, csak az, hogy mielőbb kinyithassa Bill tartályát. Sajnos, már délután volt és erre még mindig nem nyílt lehetősége. Állandóan voltak körülötte. – Sarah! Ne vágj már ilyen elkeseredett arcot! – bökte meg a kezét Harriet. – Tudom, hogy így első ránézésre rémisztő ez az egész, de hidd el, néhány nap múlva már nem érzed így. Most még csak ismerkedj, kisebb munkát persze már kaphatsz, ha akarsz. – Hát persze, hogy akarok! – felelte a nő. – Mit csináljak? – Nézd át ezt a jegyzékköteget és egyeztesd a jelentéssel! Ebből nagyon sok mindent megtudhatsz. Ne hidd egy percig sem, hogy ki akarlak használni és hasztalan munkával bízlak meg, de én is nagy hasznát vettem annak idején. Dr. Peterson is ezt adta a kezembe. Mire a végére értem, sok minden világossá vált előttem! – Rendben, Harriet! Mint mondtam az elején, minden munkát elvégzek. Boldog vagyok, hogy itt dolgozhatok. Természetesen az elején szeretném kezdeni, s tisztában vagyok vele, hogy csak akkor jutok el a csúcsra, ha megmászom a hegyet! – Így van, Sarah! Örülök, hogy egyetértesz velem! – mondta a doktornő és elfordult. A nap hátralévő részében Sarah alig tudott koncentrálni. Már ugráltak a képletek és vegyjelek a szemei előtt, de tartotta magát. Négy órakor Harriet megállt mellette. – Azt hiszem, mára elég volt, Sarah! Gyere, menjünk haza! Csinálunk valami jó kis vacsorát és megbeszéljük a napot! – Én még maradnék, ha nem bánod! Szeretnék ezekkel végezni! Annyira érdekel, hogy tudom, egész éjjel nem lennék képes lehunyni a szemem! – felelte Sarah. – Ne butáskodj, Sarah! Ez nem lóverseny! Ráérsz szép nyugodtan... – Nem! Kérlek, Harriet, had maradjak még! Majd később haza megyek! Nem lesz semmi baj, megbízhatsz bennem, épen és egészségesen haza megyek! – Hát... nem is tudom! De kérlek, ne maradj nagyon sokáig! Dr. Alan majd bezár, ma ő a soros! – Köszönöm! – felelte mosolyogva Sarah. – Azt hiszem, jól választottam, amikor ide vettelek. Mintha csak saját magamat látnám az első időben! – intett, aztán távozott. Sarah még egy ideig a helyén ült, aztán felállt. Körül nézett. Két orvos és három asszisztensnő volt még rajta kívül a laborban, de hamarosan valamennyien távoztak.
– Csak nehogy megutálja ezt a munkát, kedves kollegina! – lépett mellé dr. Alan. – Ideje lenne távozni! Szeretnék bezárni! – Mi lenne, ha én zárnék be? Tudja, dr. Alan, szeretném befejezni, amit elkezdtem. Attól pedig nem kell félnie, hogy megutálom ezt a munkát, mert minden álmom az, hogy jó kutató orvos legyek! – nézett csillogó szemmel a férfire. – Nem, azt nem lehet! Dr. Lipton le is venné a fejemet! Csak orvos zárhatja be a labort! – De hisz én is orvos vagyok! – mondta Sarah és kissé kihívóan nézett rá. – Hát persze, hogy az! Nem is így értettem! – felelte a férfi kissé zavartan. – Arra gondoltam, hogy mi... – Nem kell megmagyaráznia, dr. Alan! Tudom, mire gondolt! Még nincs gyakorlatom és ráadásul új is vagyok itt, de mint tudja, dr. Lipton maga mellé vett és nála is lakom. Tehát, nyugodtan megbízhat bennem! A kulcsokat pedig amint haza értem, átadom Harrietnek! – Nem lenne szabad... – mondta az orvos, és a kezében tartotta a kulcsot. – Sok mindent nem szabad, mégis megtesszük! – vette ki az ujjai közül Sarah. – Kérem, legyen nyugodt, nem csinálok semmi felfordulást, nem robbantom fel a labort és nem nyúlok semmihez. Egy kicsit élvezni szeretném, hogy egyedül én vagyok itt és befejezem, amit elkezdtem! – mutatott a jegyzékre. – Legyen! De aztán védjen meg, ha dr. Lipton nekem esne! – mondta. – Ez csak természetes! – válaszolta Sarah bűbájosan, miközben majdnem kiugrott a bőréből. Amint egyedül maradt, odament a tartályhoz. Bill kulcsait már két napja magánál hordta, de eddig még nem volt rá alkalom, hogy használja. Végre ez a sok papírmunka jó ürügynek bizonyult. Eljött a várva várt pillanat, hogy kiemelje a tartályból az anyagot, amely talán bizonyítékul is szolgálhat. Gyorsan elvégzi az analízist is, mert nem biztos, hogy a közeljövőben erre ilyen lehetősége lenne, mint most. A kulcsot a zárba helyezte és elfordította. A gép hangosan kattant és a teteje felpattant. Sarah hátra ugrott, annyira megijedt. Belenyúlt és kiemelte a hideg tégelyt. Lecsavarta a tetejét és bele szagolt. Pontosan olyan illata volt, mint amikor a lapos üvegnek lecsavarta a tetejét. Biztos volt benne, hogy ez az az anyag, amit keresett. Megfordult, hogy egy üvegtálra öntsön belőle, hogy elvégezze az elemzést. Amint felemelte a fejét, szinte kővé dermedt. Nem akart hinni a szemének. Néhány lépésre tőle Harriet állt, a kezében egy videó kamerát tartott, amely be volt kapcsolva. – Harriet! – kiáltott fel és ijedtében elejtette a kezében tartott tégelyt. Az anyagból egy kevés a földre ömlött. Harriet tekintete szinte jeges volt. Nem szólt semmit, csak megfordult és eltűnt. Sarah néhány pillanatig meg sem tudott mozdulni. Csak állt és nézett Harriet hűlt helyére. Lassan azonban összeszedte magát. – Harriet! Harriet! Kérlek, várj meg! Mindent megmagyarázok! – szaladt utána, de mire kiért, a doktornőt már nem látta sehol. Arra gondolt, még fényes nappal sem tud
tájékozódni, akkora a kórház udvara és olyan sok bejárata van. Ki tudja, merre ment? De miért? Ha már úgyis meglátta, miért nem jött oda hozzá? Megmagyarázta volna neki. Elmondta volna, hogy csak Billnek szeretne segíteni. Visszament a laborba és lecsukta a tartályt. A kezében tartotta a tégelyt. Most már úgyis mindegy, Harriet meglátta, de nem mehet el anélkül, hogy ne vizsgálná meg az anyagot. Elvégzi az elemzést! Bármit is gondol róla most Harriet, remélte, ha elmond mindent őszintén, majd meggyőzi! Gyorsan odalépett a mikroszkóphoz és egy kis üveglapra szórt az anyagból. Alaposan megnézte, majd egy papírra mindent feljegyzett. Ezután következik az anyag felbontása, az összetevők elemzése. Hirtelen kialudt a villany. Mi történhetett? – ugrott fel. Azt sem tudta, hol van, olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott. Várt néhány pillanatig, hogy talán visszatér a fény, de tévedett. Megpróbált az ajtóhoz botorkálni és kinézett. A labor előtti kis udvar is teljesen sötét volt, a kórházban azonban égett a villany. – A fene essen bele! – dühöngött. – Most mit csináljak? Épp, amikor már majdnem végeztem! – dohogott, majd visszament és megpróbálta összeszedni azokat a papírokat, amelyekre jegyzetelt. Nagy nehezen megtalált mindent, majd a táskáját kereste meg és a kulcsokat a kezébe vette. Bezárta a labort és elindult a kórház felé, ugyanis csakis az épületen keresztül juthatott az utcára. A portánál megállt. – Mondja, mi történt a laborban? – kérdezte. – Miért? – nézett rá a szemüveges férfi. – Még lett volna egy kis munkám, de hirtelen kialudt a villany. Máskor is szokott? . – Nem! Eddig még soha nem fordult elő, de van egy tartalék kapcsoló, amely ilyen esetben használható. Csodálkozom rajta, hogy ön ezt nem tudta! – Csak három napja dolgozom a laborban, így erről még nem szereztem tudomást! – felelte Sarah. – És egyedül volt? – kérdezte a férfi. – Igen! – Az meg hogy lehet? Az szabályellenes! Mindig valamelyik kutatóorvos zár. Az asszisztensek nem maradhatnak egyedül a laboratóriumban! – mondta. – Én nem vagyok asszisztens, orvos vagyok! Dr. Alannak el kellett mennie, így engem bízott meg, hogy zárjam be a labort, ha elmentem. Sajnos nem tudtam befejezni a munkámat, de jól bezártam az ajtót. – Tehát ön is kutató orvos? – kérdezte. – Nem, azaz hamarosan az leszek! – hebegte zavartan Sarah. – Sajnálom, ezt jelentenem kell dr. Liptonnak! – jegyzetelt egy papírra valamit a férfi. – Azt hiszem, erre nem is lesz szükség! Dr. Lipton nagyon jól tudta, hogy egyedül vagyok, ugyanis néhány perccel ezelőtt itt járt a laborban. Nem látta, hova ment? – kérdezte Sarah.
– Dr. Lipton? Én nem láttam, csak négy óra után, amikor elment. Visszajött volna? – nézett a doktornőre. – Igen! Pár perccel azelőtt, hogy kialudt a fény a laborban, megjelent, de én nagyon el voltam foglalva. Biztosan nem akart megzavarni. Amikor befejeztem a munkámat és kerestem, már nem volt ott! Látnia kellett, hacsak nincs más kijárat a laborból! – Nem, nincs! Itt van egy könyv, amibe bejegyzik az érkezésüket és a távozásukat az orvosok. – Látom, dr. Alan fél hétkor távozott! Igen, így volt! Ezek szerint ön nem látta dr. Liptont? – Nem! – Itt volt végig? – Persze! Nem mozdulhatok innen, csak amikor leváltanak! – felelte. – És azt mondja, a kísérleti laborból csak a kórházon keresztül lehet távozni? – Úgy van! – Akkor pedig látnia kellett a doktornőt! – állította Sarah egyre dühösebben. Arra gondolt, hogy ez a férfi, aki majdnem felfalja a tekintetével, csak szórakozik vele. – Sajnálom, most már mennem kell! – Mi van a kulcsokkal? Kérem! Ez a szabály! – mondta a portás szigorúan. – Rendben van! – csapta le elé az asztalra Sarah és dühösen kirohant az utcára. Még akkor is levegő után kapkodott, amikor leintett egy taxit. Hátra dőlt az ülésen és ismét lejátszódott előtte minden. Nem értette, hova tűnhetett el Harriet és miért vette fel videóra, ami a laborban történt? Csak nem hiszi, hogy... Jézusom! – hasított belé a felismerés. Ha Harriet félreértette, amit látott, neki vége van! Remegve állt meg az ajtó előtt és vett egy mély levegőt. Majd mindent megmagyaráz, remélte, hogy ha megtudja Harriet, hogy miért tette, amit tett, nem neheztel rá. Meg kell értenie, hogy mindent Biliért tett! Ha tényleg neki is olyan fontos az orvos sorsa, akkor nem fordul ellene és nem jelenti sehol, hanem segíteni fog! Megnyomta a csengőt és várt. Bentről semmiféle zajt nem hallott, ezért elővette a kulcsát és a zárba helyezte. A lakásban égett a villany. – Harriet! Harriet! – kiáltotta el magát. – Merre vagy? A doktornő azonban nem jelentkezett, ezért Sarah a konyhába ment, ahol finom illatok terjengtek, arról árulkodva, hogy Harriet vacsorát készített. Sarah végigjárta az egész lakást, de nem találta sehol a nőt. Benyitott a hálószobájába is. Ott szintén égett a villany, de Harriet nem volt ott. – Hol vagy, Harriet? – kérdezte jó hangosan, gondolván, hogy talán a fürdőszobában van, de nem jött felelet. A nő tekintete az asztalra esett. Ott volt Harriet táskája és a kocsi kulcsa is. Sarah semmit nem értett. Harriet ott volt a laborban, de eljött. Biztosan megharagudott rá, amikor meglátta, mit csinál. De miért nem jött oda hozzám? – töprengett.
Becsukta az ajtót és a saját szobájába ment. Nem értett semmit. Hova tűnhetett Harriet? Hirtelen aztán megvilágosodott előtte minden. Egyenesen a rendőrségre sietett, hogy elmondja, mit látott és a bizonyítékot is magával vitte. Csak meg kell nézni a kazettát és hisznek neki. – Te jó ég! Micsoda helyzetbe kerültem! Még azt hihetik, hogy közöm van a gyilkosságokhoz, hisz mindkét gyilkosságnál jelen voltam! Most mit tegyek? Kihez forduljak? Az órájára nézett, már elmúlt éjfél! Bekapcsolta a televíziót és megvárta a híreket. Ha Harriet a rendőrségre ment, még akkor sem tájékoztathatták a médiát! – gondolta. – Nem maradhatok itt tovább! Azonnal el kell tűnnöm, mielőtt a rendőrség ellepi a házat! – ugrott fel és előkapta a bőröndjeit. Összepakolta a holmiját és hívott egy taxit. Bill házához vitette magát, de jóval távolabb szállt ki. Az utca néptelen volt, a házak ablakai is sötéten ásítoztak. Megkerülte a házat és bemászott az ablakon, amelyen eddig is közlekedett. Tudta, hogy ha Harriet a rendőrségre ment, első dolguk az lesz, hogy lezárják a repülőteret és körözést adnak ki ellene. Tehát nem lát más megoldást, mint azt, hogy meghúzza itt magát, amíg lehet! Felment a szobába és ruhástól feküdt az ágyra. Olyan fáradt volt, hogy szinte azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy a nap a szemébe süt. Felült az ágyon és körül nézett. Csak lassan jött rá, hogy nem Harriet lakásában van. Felugrott és a telefonhoz lépett. A doktornőt hívta a lakásán. Igaz, hogy már későre jár, de talán még otthon éri! A telefont azonban nem vette fel senki. Ezután a labort próbálta hívni. – Dr. Liptont keresem! – mondta elváltoztatott hangon. – Sajnálom, de dr. Lipton nem jött még be! – ismerte fel dr. Alan hangját. – Hagy valami üzenetet? – kérdezte, de Sarah gyorsan letette a kagylót. – Biztosan útban van odafelé. Elővette a noteszét és kikereste Harriet mobil számát. A doktornő most cserélte le a telefonját, így Sarah fejből nem tudta. A telefon ki volt kapcsolva. Egy óra múlva megint felhívta a labort, de dr. Lipton még mindig nem ment be dolgozni. Sarah egyre idegesebb lett. Vajon mi történhetett? Az nem lehet, hogy még mindig a rendőrségen van! Vagy korán elment? De hova? Az ablakhoz lépett és kinézett. Ebben a pillanatban jött rá, hogy az ügyvédre nem gondolt. Ha Harriet olyan jóban van vele, biztos, hogy hozzá szaladt. Megint a telefonért nyúlt és az ügyvédet hívta. – Tessék, dr. Crawford! – hallotta meg a férfi hangját. Egy zsebkendőt szorított a szája elé és úgy szólt bele a telefonba. – Elnézést, dr. Liptont keresem! Nem jött ma be dolgozni és fontos lenne beszélni vele! Nincs véletlenül önnél? – kérdezte. – Nincs! Nem is láttam már két napja! – felelte az ügyvéd és még kérdezett valamit, de Sarah bontott vonalat. – Nincs ott! Nincs ott! De akkor hol az ördögben van? – dobbantott mérgesen.
Megint a televízió elé ült. Ha Harriet járt a rendőrségnél, akkor már a hírekben a neve fel fog bukkanni! Idegesen meredt a képernyőre, végre eljött a pillanat. A híreket olvasták be, de egyetlen szó sem hangzott el sem vele, sem Harriettel kapcsolatban. Hirtelen erőteljes csengetést hallott. Valaki az ajtó előtt áll! Összerettent. Mi van, ha a rendőrség az? Eszébe jutott, hogy két nap múlva kezdődik Bill tárgyalása, de ő nemhogy segíteni nem tudott, de még nagyobb galibát okozott. Hallgatnia kellett volna az orvosra, aki figyelmeztette, hogy ne akarja egyedül véghez vinni az elemzést. Meg kellett volna beszélnie Harriettel. Már nagyon bánta, hogy nem hallgatott rá, de nem tehetett semmit. A csengő ismét megszólalt. Most még hangosabban és hosszabban szólt. De hisz senki nem tudja, hogy ő itt van! Vagy meglátták az éjjel, amikor bemászott az ablakon? – töprengett. Nem gyújtott villanyt, azonnal lefeküdt. Többször nem szólalt meg a csengő. Lassan lement az emeletről és az ablakhoz lépett, de semmit nem látott. Visszament a szobába és tovább gondolkozott. Mark jutott eszébe. Talán vele kellene beszélnie, hisz Bill veje lesz, s most, hogy elvették tőle az ügyet, nyugodtan elmondhatna neki mindent. Együtt kitalálhatnák, hogy másszon ki ebből az egészből. A telefonért nyúlt és a férfi mobilszámát hívta, de sajnos az ki volt kapcsolva. – Az ördög vinné el! – mondta és visszafeküdt az ágyba. Nem volt kedve semmihez. Lassan elnyomta az álom. Amikor felébredt, már egészen besötétedett. Felkelt és evett néhány falatot, majd megint a televízió elé ült, de hiába figyelt, semmit nem közöltek a laborban történtekkel kapcsolatban.
* Mark úgy hagyta el a kórházat, hogy megígérte Karennek, megnézi a házukat. Elhozza a postát és szétnéz, nem törtek-e be, hisz már régen nem jártak otthon. Meg kellett várnia, amíg besötétedik, nehogy valaki észre vegye. A lányt két nap múlva kiengedik, de még pihennie kell. Arra gondolt, vajon Benton miért nem mondott neki semmit? Azt hitte, majd berendeli és kifaggatja, de úgy hagyta el a kórházat, hogy nem mondott semmit. Ez lehet jó, de rossz jel is! A felügyelő megállt a Peterson ház előtt, az úttest másik oldalán, aztán óvatosan bement a házhoz. Először meg akart győződni róla, hogy nem törték-e fel a rendőrségi pecsétet. Amint közelebb jött, egy papírt vett észre, amely a sötétben fehérlett. Az ajtó résébe volt dugva. Kivette onnan és megpróbálta az utcai fény felé fordítani. Amint rájött, hogy mit tart a kezében, majdnem felkiáltott. Egy névtelen levél volt, pont olyan, mint amilyet Karen mutatott. Újságból kivágott betűk voltak ráragasztva. Egy elemlámpát vett elő a kesztyűtartóból és olvasni kezdte: A GYILKOS MEGLAKOL! A MEGTORLÁS NEM MARAD EL! – Ki a fene írhatta? – forgatta a kezében Mark. – És miért hozta ide, amikor nyílván tudja, dr. Peterson nem tartózkodik a házában, hisz le van tartóztatva. A hírekben bemondták, hogy megtalálták és azt is, hogy mikor lesz a tárgyalás. A felügyelő körbe járta a házat, de nem látott semmi mozgást. Lehet, hogy aki a levelet írta, azt hiszi, hogy Karen a házban van! Ki tudja, talán most ő a célpont! – gondolta, s ettől rossz érzése támadt. Mielőbb vissza kell mennie a lányhoz. Gyorsan beült a kocsijába, beindította a motort és visszanézett a házra. Valami nagyon izgatta, de nem jött rá, hogy mi. Csak amikor néhány méter megtett, akkor jött rá, hogy valamennyi roló le van engedve, pedig amikor utoljára itt járt, nem így volt. Valaki leengedte! Be kell mennie és meg kell tudnia, mi folyik itt! Valami azt súgta neki, hogy ez a levél sem lehet véletlen! Ezt célzatosan tették az ajtó nyílásába, hisz a rendőrségi pecsét jól látható volt! Óvatosan körbe ment az épületen, aztán felmászott a létrán és bement az erkélyajtón át. Amint belépett a szobába, hallotta, hogy a televízió megy. A vér meghűlt benne. Vajon ki lehet a házban? – villant át az agyán. Mivel fegyvere nem volt, felemelt az asztalról egy vázát és csendben haladt lefelé a lépcsőn. A fény a nappaliból szűrődött ki. – Kezeket fel! – kiáltotta el magát, mire Sarah úgy ugrott fel, hogy feldöntötte a kis asztalt. – A frászt hozta rám, felügyelő! – motyogta, amint a férfi közelebb jött és felismerte. – Maga mit keres itt, dr. Madison? – engedte le a kezét Mark. – Azt hittem dr. Liptonnál lakik!
– Igen, eddig ott laktam, de el kellett jönnöm! El sem hiszi, mennyire örülök, hogy itt van. Beszélnünk kell! Már kerestem a mobilján, de ki volt kapcsolva. – Történt valami? – kérdezte Mark. – Igen! Történt! Azt hiszem, nagy bajba kerültem! – mondta és mindent elmesélt. Mindent, amit csak tudott, nem hagyta ki azt sem, hogy jutott tudomására a fűszerkeverék. – Tehát ez volt az, amivel segíteni akart dr. Petersonnak? – kérdezte Mark elgondolkozva. – Igen, de dr. Peterson azt mondta, ha kiderül, hogy ebből a fűszerkeverékből adott dr. Woodnak és a feleségének is, még nagyobb bajba keveredik. Most azonban, hogy a kísérleti laborban dolgoztam, tudni akartam, hogy az eredeti anyag tartalmaz-e mérget. Ha nem, ez bizonyíték lehetett volna, hogy valaki beletette. Dr. Peterson azonban azt mondta, ha az anyag nem tartalmaz mérget, akkor is azt hihetik, ő tette bele, hogy bosszút álljon. Tudja, felügyelő úr, már magam sem tudom, mit higgyek. Amikor megvizsgáltam otthon a laborban a lapos üvegben talált anyagot és kiderült, mérget tartalmaz, megijedtem. Aztán kiderült, ezt a mérget találták meg az áldozatoknál, s bevallom, már magam sem hittem dr. Peterson ártatlanságában. Eljöttem, hogy beszéljek vele és megtudjam az igazságot. Szeretem dr. Petersont, ezért senkinek nem beszéltem róla. Mindenképpen gyanús lenne, ha ez az anyag szóba jönne. Szerencsére Harriet sem beszélt róla senkinek, szerintem neki eszébe sem jutott, hogy ez a szer okozta a tragédiákat. Nos, amikor hozzáláttam a vizsgálathoz a kísérleti laborban, akkor jelent meg dr. Lipton és kamerával mindent felvett. Aztán hirtelen kialudt a villany az egész kis épületben, így az elemzést sem tudtam befejezni. Amikor utána szaladtam, már nem volt sehol. Csakis arra gondolhattam, hogy egyenesen a rendőrségre mehetett. Gyorsan haza mentem, de Harriet nem volt sehol. A házban égett a villany és a táskája, valamint a kocsi kulcsai is az asztalon voltak. Mintha nagyon sietősen távozott volna. – Ez nagyon érdekes! – mondta Mark. – És nem tudott semmit meg az anyagról? – kérdezte. – De igen! Az eddigi eredmények biztatóak! – húzta elő a zsebéből a jegyzeteit. – Nem tartalmaznak mérget!! – Tehát valaki beletette abba, amit dr. Peterson magával vitt, vagy pedig ő tette bele! – mondta Mark. – Tényleg nehéz eldönteni, hogy mit tegyünk. Hogy tudnánk kideríteni, mi történhetett? – nézett a nőre. – Szerintem sehogy! Itt nincs más, mint bízni dr. Crawfordban! – felelte Sarah. – De vajon hol lehet dr. Lipton? – Nem tudom! – mondta Mark. – Talán előbb-utóbb előkerül és megmagyarázza hirtelen eltűnését. Mindjárt megkérdezem, járt-e a rendőrségen? Sarah szívdobogva leste a szavait. – Nem! Nem járt ott! – mondta Mark, amint befejezte a beszélgetést. – Az ügyvédnél nem kereste? Lehet, hogy oda ment, hisz nagyon jóban vannak! – Kerestem, de akkor nem tudott róla, később pedig újból megpróbáltam, de nem tudtam vele beszélni!
– Akkor megpróbáljuk megint. Este talán jobban elérjük! – mondta a férfi és már hívta is az ügyvéd számát. – Jó estét, dr. Crawford! Itt Swan felügyelő! Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom, de nem látta dr. Liptont? – Nem! – felelte a férfi. – Miért? Csak nem tűnt el? Már a munkahelyéről is keresték! – nevetett hangosan. – De nagyon úgy tűnik! Azt hittem, Ön tud róla valamit! – Ez komoly, Mark? – kérdezte Eddy. – Azt gondolja, Harriettel történt valami? – vált a férfi hangja ijedtté. – Meglehet! – felelte a férfi. – Azt hiszem, jó lenne, ha beszélhetnénk! – Megkérhetem, hogy jöjjön ide most? – Rendben, de nem egyedül megyek. Velem jön dr. Madison is! – Jól van, várom önöket! – Én miért menjek? – kérdezte Sarah. – Mert maga többet tud, mint én, dr. Madison! Gyorsan elhagyták a házat és Mark beindította a motort. Amíg odaértek az ügyvédhez, elmondta, hogy mi történt Karennel. – Ó, szegényke! És hogy van? – Lassan rendbe jön, de csak két nap múlva hagyhatja el a kórházat. Tudja, épp ő kért meg, hogy nézzek el a házukhoz. Ha nem mondja, nem találom meg ezt a papírt sem! – vette elő a zsebéből. – Mi ez? – kérdezte Sarah és átvette a levelet. Elolvasta és értetlenül nézett a férfire. – Ez az ajtóba volt dugva! – felelte Mark. – Istenem! Engem valaki követett! Biztosan meglátta, amikor bejöttem! Lehet, hogy nekem szánták! – hebegte. – Tudja, miután haza értem, valaki többször csengetett, de mivel nem nyitottam ajtót, elment. Valószínűleg ő tette az ajtóba. – Nem látta, hogy ki volt? – kérdezte Mark idegesen. Az járt a fejében, talán aki a levelet hozta, azt hitte, Karent látja. – Sajnos nem. Nem mertem az ablakhoz menni, amikor egy kis idő múlva mégis kilestem, már nem láttam senkit. Azt azonban hallottam, hogy egy autó elhajtott, de sajnos nem láttam, még a színét sem. – Ez nagy baj, Sarah! Képzelje, ha meglátja és személyleírást tud adni róla! Most nem topognánk egy helyben! – Sajnálom, de megvallom, nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy észrevesz valaki! – Mindenesetre, erről a névtelen levélről és a többiről sem hallgathatunk tovább. – Miért? Volt több is? – kérdezte Sarah. – Igen! Két ilyen levelet kapott dr. Peterson, de sajnos az elsőt kidobta, a második azonban nálam van. Majd összehasonlítom vele ezt! Dr. Crawford már az ajtóban várta őket. Miután helyet foglaltak, Sarah az ügyvédnek is mindent elmondott, amit Marknak. A felügyelő pedig beszélt neki a névtelen levelekről. – Hát ez azért mindent más megvilágításba helyez! – mondta a homlokát végigsimítva dr. Crawford. – Mi a fenéért nem beszélt nekem erről dr. Peterson?
– Már elmondtam, dr. Crawford! – felelte Sarah. – Félt, hogy még jobban gyanúba keveredik. – És ebben én is hibás vagyok! Mármint a névtelen levelek elhallgatásában! – nézett az ügyvédre Mark. – Én javasoltam, hogy hallgasson róla. – Hát ez remek! – ugrott fel dr. Crawford. – Most mi a fenét csináljak? A védőbeszédem egy fabatkát sem ér, ezeknek a dolgoknak az ismeretében, a tárgyalás pedig a nyakamon van! Két nap múlva lesz az első! Addig össze kell szednem minden erőmet, hogy újból átgondoljam az egészet! – mondta bosszankodva az ügyvéd. – Sajnálom! – tárta szét a karját Mark. – Életemben nem adtam még soha senkinek ilyen rossz tanácsot, de akkor úgy gondoltam, tényleg jobb, ha nem beszél erről, hisz az első levelet megsemmisítette, a második pedig csak még gyanúsabbá teszi. Most azonban, hogy egy harmadik is előkerült, már látom, hogy jobb lett volna, ha beszélünk róla. – Most mi lesz? – kérdezte Sarah. – Hol keressük dr. Liptont? – Fogalmam sincs, hogy hol lehet! – mondta az ügyvéd. – A felügyelőnek igaza van, várnunk kell, hátha előkerül! Biztosan ad majd valamiféle magyarázatot! Ebben a pillanatban megszólalt az ügyvéd telefonja. – Tessék, dr. Crawford! – szólt bele. – Kérem, befáradna hozzám? Benton vagyok! Van valami, ami érdekelni fogja a védencével kapcsolatban! – Természetesen, de most menjek? – kérdezte. – Igen! Néhány perccel ezelőtt kaptam egy videokazettát! Azt hiszem, érdemes megnéznie. – Videokazettát? – kérdezte az ügyvéd. – Igen. Meglepő dolgokat fog látni! Akkor várom! – Rendben, azonnal indulok! – Mi történt? – kérdezte Mark és Sarah szinte egyszerre. – Mr. Benton hívott. Arra kért, azonnal menjek be hozzá. Állítólag kapott egy videokazettát! – Hát mégis a rendőrségre ment! – ugrott fel Sarah. – Harriet elárult engem és még csak nem is hagyta, hogy megmagyarázzam! Olyan kedves volt hozzám, soha nem hittem volna róla, hogy erre képes! Már az sem lepne meg, ha kiderülne, ő tette a mérget dr. Peterson anyagába! Csak meg kell tudni, miért! Mark csak nézett, nem tudott mit mondani. – Akkor most megyek, ha megbocsátanak! – mondta az ügyvéd. – Amint végeztem, jelentkezem! – Engem fog látni a kazettán, az biztos! – mondta Sarah. – Kérem, ne engedje, hogy elfogjanak, mert szerintem biztosan köröznek! – Ne nyugtalankodjék előre! Majd minden tisztázódik! – felelte az ügyvéd. – Sarah-nak igaza van, dr. Crawford! A rendőrség rögtön körözést fog kiadni ellene!
– Majd beszélek Mr. Bentonnal! Elmondok mindent, amit megtudtam és egy beadványt is készítek az ügyész felé, amelyben kérem a tárgyalás elhalasztását a felmerült bizonyítékok kivizsgálása miatt. Ezt biztosan meg fogom kapni! Mark és Sarah együtt távozott az ügyvéddel. A ház előtt azonban elváltak. – Melyik kórházban van Karen? – kérdezte Sarah. – A Centralban! – felelte Mark. – Majd reggel bemegyek hozzá! – Mi lenne, ha én is önnel tartanék? – kérdezte. – Be akar jönni velem a kórházba? – nézett rá a felügyelő. – Igen! És lenne még egy kérésem! Engedje meg, hogy önnel éjszakázzam! Nem merek visszamenni a házba! Tudom, hogy furcsa, amit kérek, de nagyon félek! – Rendben van! Ne aggódjon, nem hagyom, hogy elkapják! Azt azonban nem tartom okos dolognak, hogy bejöjjön velem a kórházba. – De muszáj! Beszélnem kell még egyszer azzal a portással! Neki látnia kellett Harrietet és talán tud is valamit, csak nekem nem mondta el. Mi lenne, ha maga megkérdezné, mint a rendőrség embere! Én majd bekötöm a fejem és napszemüveget veszek fel, hogy ne ismerjen meg. Megmutatom, hogy ki volt és ön beszél vele! – Jól van! – egyezett bele Mark és leparkolt a kocsival. * Reggel jó korán elmentek, mivel a portás éjszaka dolgozott, ott akarták még érni. Alig volt hat óra, amikor beléptek a kórházba. Sarah a fejével intett és megmondta, hogy az alacsonyabb férfivel beszélt. Mark odalépett és beszélgetni kezdett vele. Sarah kiment az ajtón és a parkoló felé lépkedett. Gondolta, beül az autóba, nehogy valaki észre vegye. Mark elég sokáig lesz bent, hisz még Karenhez is benéz. Bekapcsolta a rádiót a kocsiban és a híreket hallgatta. Amikor meghallotta a nevét, összerettent. Hát mégis kiadták ellene a körözést! Jobban az arcába húzta a kendőt és egészen kicsire összekuporodott. Amikor elmondták a híreket, kikapcsolta a rádiót. Egy kicsit lejjebb húzta az ablakot, hogy valamennyivel több levegő jöjjön be, mert majdnem megfulladt. Az órára nézett. Fél nyolc volt. Hirtelen valami zajra lett figyelmes. Először nem tudta, mi az, ami ennyire felizgatja, de aztán rájött. Az autó hangja! Ugyanaz volt, mint amit a ház előtt hallott, amikor a névtelen levelet hozták. Lejjebb húzta az ablakot, hogy még jobban hallja. Az autót most már nemcsak hallotta, de látta is. Semmi kétsége nem volt, ez az a kocsi! Egész testében remegett, amikor az ajtaja kinyílt és egy nő lépett ki rajta. Sarah oldalra fordította a fejét, hogy jobban láthassa. Fiatal nő volt, csinos, magas és ruganyos léptekkel bement a kórházba. A doktornő agya lázasan dolgozott. Felidézte a kísérleti labor valamennyi nő dolgozóját, de egyikre sem ismert a nőben. Végre megjelent Mark. Azonnal észrevette a nőn, hogy történt valami. – Van valami, amitől ilyen izgatott, dr. Madison? – kérdezte. – Igen! Igen! Azt hiszem, tudom, ki írta azokat a névtelen leveleket! – felelte.
– Tessék? – vonta össze a szemöldökét Mark. – Eszébe jutott valami? Mégis látta azt, aki a levelet az ajtóba tette? – kérdezte. – Láttam, de nem akkor este, hanem most! Néhány perccel ezelőtt! – felelte. – Te jó ég, Sarah! Ön már tényleg nagyon ki lehet idegileg! Hogy láthatta volna, ha fogalma sincs róla, hogy ki lehetett. Nő, férfi, fiatal, öreg? – De, igen, Mark! Tudom, hogy őt láttam! – Valóban? És ki volt az? – Egy fiatal nő! Az imént szállt ki a kocsijából! Tudja, amint meghallottam, rögtön rájöttem, ezt a furcsa hangot hallottam, amikor beindította az autóját. Mintha a kipufogója le lenne szakadva. Csúnya hangja volt! Mark is izgatott lett. – És melyik az a kocsi? – kérdezte. – Az ott! – mutatta meg Sarah. Mark kiugrott a kocsiból és odament. Feljegyezte a rendszámát, majd visszaült a volán mellé. – Most haza viszem, Sarah! Beszólok a rendőrségre, hogy derítsék ki, kié ez az autó, aztán már a gazdája a kezemben van! Nem lenne okos dolog, ha itt a kórházban kezdenék utána nyomozni. Lehet, hogy csak egy látogató! Óvatosnak kell lennünk! – Szeretnék magával menni, Mark! – Sajnálom, Sarah, de az veszélyes lenne! De tudja mit? Eszembe jutott valami! – Mi? – Félek, hogy ha tényleg ő az, aki névtelen leveleket küldözgette, árthat Karennek! Várjon, mindjárt visszajövök! – szaladt befelé az épületbe. Hamarosan visszajött egy fehér köpennyel. – Mi ez? – kérdezte a doktornő. – Kérem, vegye fel és menjen fel az osztályra, ahol Karen fekszik. Vigyázzon rá, mert szerintem veszélyben van! Lehet, hogy az a nő orvosnak, vagy ápolónőnek öltözött! Könnyen Karen közelébe férkőzhet. Beszéltem a kezelőorvossal, aki tudni fog önről! Menjen a 202-es kórterembe és vigyázzon Karenre! Kérem, el ne mozduljon mellőle! Sarah gyorsan átvedlett doktornővé, még egy névtáblát is kapott, melyet az orvos adott. Dr. Harrison lesz a neve. – Megyek! Alig várom, hogy megtudjam, mit intézett! Kérem, amint tud, jöjjön vissza! – kérte a férfit, aki belegyezően bólintott. – Amint tudok, jövök! Vigyázzon Karenre és magára! – mondta és elindult. Arra gondolt, nem szól be telefonon, hanem beugrik az irodába. Tudni akarta, mi folyik odabent? Már néhány napja nem járt a munkahelyén, hisz Mr. Benton megtiltotta neki, de most nem törődött vele. A rendőrség hangyabolyhoz hasonlított. Mindenki rohangált és kiabált. Akkora volt a forgalom, hogy alig lehetett megmozdulni. Amikor felért az emeletre, ahol az irodája volt, az egyik kollégájába botlott. – Hát te mit keresel itt, öreg? – kérdezte. – Szeretnék tőled egy szívességet kérni! – mondta Mark.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz! – felelte a férfi. – Mondd, miben segíthetek? – Itt van ez a rendszám, kérlek, derítsd ki, kié! Kellene a címe is! Addig bemegyek az irodámba, ott megvárlak! – Rendben! Néhány perc múlva a férfi megjelent az ajtóban. – Tessék! Itt van a név és a cím! – nyújtott oda egy papírt. Mark elolvasta a nevet: Mary Newson! A zsebébe rejtette és arra gondolt, lehet, hogy a nő a kórházban dolgozik. Ideges lett, bár tudta, hogy Sarah ott van, de mégsem tudott megnyugodni. Fel kellett hívnia a kórházat és kérte Karen szobáját. – Tessék! – hallotta meg Sarah hangját. – Sarah! Mark vagyok! Van valami újság? – kérdezte. – Itt a kórteremben nincs, de odakint láttam valamit! Tudja, az ablakból a parkolóra lehet látni és én figyelni kezdtem. Nemrég elhagyta az a kocsi a parkolót. A fiatal nő elhajtott vele. – Jól van, már tudom a nevét és a címét. Hamarosan indulok hozzá! – Mark! Ugye nem egyedül megy? – kérdezte Sarah. – De igen! – felelte a férfi. – Mint tudja, fel vagyok függesztve! – Én akkor sem szeretném! Mi van, ha fegyvere van? – Hát... ebben lehet valami, majd vigyázok! Ne aggódjon! Csak vigyázzon Karenre! – köszönt el. Mark megállt a megadott cím előtt. Furcsa helyen találta magát. A Central Park mellett kellett elhaladnia, aztán elhagyta. A közelben sehol egyetlen épület, csak ez az egy. És ez is olyan furcsa! Mintha nem is lakná senki! Az autót egy bokor mögé rejtette, nem akarta, hogy bentről észre vegyék. Óvatosan kerülte meg a házat, de nem látott semmi mozgást. A bejárati ajtóhoz ment, és csengetett. Várt, de senki nem nyitott ajtót, ezért kénytelen volt maga kinyitni. Amikor a zár végre kattant, szétnézett és csak utána lépett be. Nemcsak a hely, de a ház is különös volt. Hosszú folyosót látott, aztán egy lépcsőt, de nem felfelé, hanem lefelé. Először végigjárta az egész házat, s egyre furcsább dolgokat látott. Már semmi kétsége nem volt afelől, hogy ebben a házban nem lakik senki. De akkor miért ezt a címet adták meg? A kollégái biztosan nem tévedtek! Az utolsó szobához ért a folyosón, de ide nem tudott bemenni, mert az ajtó zárva volt. Épp kinyitotta, amikor meghallotta, hogy valaki érkezett. Egy autó állt meg a ház előtt. Furcsa hangja volt, mintha a kipufogója el lenne törve! Mark már biztos volt benne, hogy ez az az autó, amelyről Sarah beszélt. Most el kell rejtőznie, nehogy meglássa! Mivel már nem volt ideje arra, hogy kiosonjon, hát bement abba a szobába, amelynek ajtaját kinyitotta. A szobában sötét volt, ezért csak tapogatózni tudott. Elképzelése sem volt, hogy mit tarthatnak itt, de különös szagot érzett.
Hallotta a lépéseket a folyosón. A lélegzete is elállt, amikor megállt az ajtó előtt, majd a kulcszörgés után belépett. Mark még lélegzetet sem mert venni. Szerencsére a nő az ajtót sarkig kitárta, így nem vette észre a mögötte lapító férfit. A nő az ablakhoz lépett és kinyitotta a zsalut egymás után. Mark most jött rá, hogy ezért volt ilyen sötét. A szobában világosság lett. A férfi az ablak üvegén látta, hogy a nő egy szekrényhez lépett és lehajolt és valamit a fejére húzott. Hogy mit, azt nem látta. Ez volt az a pillanat, amikor cselekednie kellett, mivel a nő nem tudott védekezni! Odaugrott és hátulról elkapta a nő derekát, majd mindkét kezét hátracsavarta. A nő hosszú szőke haja a szemébe csapódott. – Ki maga és mit akar? – hallotta meg a nő hangját és szinte kővé dermedt, amint felé fordult. – Te jó ég! Lucy! Maga az? – kérdezte és önkéntelenül elengedte a kezét. – Igen, én! – felelte hangosan nevetve és a következő pillanatban Mark nem látott semmit. A szeme égett, a bele fröcskölt spray-től! Csak annyit hallott, hogy a nő elrohant. Nem tehetett mást, előkapta a telefonját és nagy nehezen felhívta a rendőrséget. – Mr. Bentont kérem! – mondta. – Tessék! – hallotta meg a főnöke hangját. – Mr. Benton! Mark vagyok! – mutatkozott be és gyorsan elmondott mindent. – Jó lenne gyorsan intézkedni, nehogy meglépjen! – Bemondta a címet, aztán várta, hogy a főnöke majd jól leszidja, de az megköszönte és már le is tette a telefont. Mark tapogatva körbejárta a szobát és a sarokban találta a mosdót. Kinyitotta a csapot és megmosta a szemét. Annyira fájt, hogy majdnem megőrült, de megpróbálta kinyitni. Elmosódottan látott mindent. A szekrényhez lépett és megnézte, mi lehet benne. A szeme egyre jobban fájt és már nem látott semmit, csak a tárgyak körvonalait. Tapogatva próbálta megfejteni, hogy mi a fene lehet amit a kezében tart, de nem jött rá. Ezeknek is furcsa, fojtogató szaguk volt, mint amely az egész szobát betöltötte. Mark nem tudott tovább itt maradni, mert úgy érezte, ha nem szívhat egy kis friss levegőt, megfullad. Kifelé indult, amikor a lépcsőhöz érve, hangokat hallott. Először azt hitte, kintről jön be, de aztán rájött, a lépcső alja felől. Tapogatva megindult lefelé. Egy vasajtó állta útját. Tudta, hogy most nem képes kinyitni, hisz a szemeit nem használhatja. Égett és fájt, azt hitte, beleőrül. Könnyezett és nem látott rajta csak elmosódottan. – Van itt valaki? – kiáltott be és megverte az ajtót ököllel. – Igen! Itt vagyok! – hallotta nagyon messziről a hangot. Egy női hang volt! – Mindjárt jön a segítség! Kérem, tartson ki! – kiáltott vissza, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Épp akkor ért oda a rendőrség, amikor megállt az ajtóban. – Mi történt, Mark? – szaladt oda hozzá Mr. Benton. – A szemem! Lefújt az a bestia! – hebegte. – Elfogták? – kérdezte. – Igen!
– Hála istennek! – sóhajtott fel Mark. – Én ismerem őt, bár nem régről. Egy presszóban találkoztam vele, amikor... – Mark! Nem csodálom, hogy ismeri, hisz találkozhatott vele, mint ahogy én is. Ő Katy Norris, dr. Cullen titkárnője. Tudja, a Central Hospitalban! – Tessék? – kapta fel a fejét Mark. – Nem! Akkor nem ugyanarról a nőről beszélünk! – mondta. – Akivel itt találkoztam, az Lucy volt! Lucy Moor! Az autó az övé! – Lucy? Miféle Lucy? – kérdezte Benton, aztán legyintett. – Most nem ez a fontos! Önnek orvosra van szüksége, mégpedig sürgősen! – mondta és egy mentőt hívott. – Mr. Benton! Valaki van a házban. A pincében! Ki kellene szabadítani! – szorította a zsebkendőt a szemére. – Azonnal! – mondta és utasításokkal látta el az embereit akik ellepték a házat. A mentő megérkezett és az orvos kezelésbe vette Mark szemét. Két nagy kötést tett rá. – Sajnálom, de ez így nem lesz jó! – mondta a felügyelő. – Nekem látnom kell! Most mindenképpen! Kérem, csináljon valamit! Ezt azonban vegye le! – tépte le a kötést. – De, uram! Muszáj... – Nem! Most nem! Kérem, csináljon velem valamit, hogy néhány percig lássak, aztán bekötheti! – mondta Mark. Az orvos megtörölte a szemét és csepegtetett bele valamit. Mark érezte, hogy nagyon égeti, de aztán hirtelen kitisztult a látása. – Köszönöm, doki! – mondta és már szaladt is befelé. Épp akkor ért oda, amikor felhozták a pincéből a nőt. – Dr. Lipton! – kiáltott fel Mark. – Maga hogy került ide? – kérdezte. – Nem tudom, felügyelő úr! – felelte Harriet. Koszos kezével megtörölte a homlokát. – Nem emlékszem rá! A mentősök hordágyra fektették és betolták az autóba. Az orvos alaposan megvizsgálta. Mark megvárta, amíg az orvos kilép a kocsiból. – Hogy van? – kérdezte. – A körülményekhez képest jól! – felelte. – Beszélhetek vele? – kérdezte Mark. – Igen, de aztán be kell vinnem a kórházba mindkettőjüket! – Én majd a saját lábamon bemegyek! Most beszélek dr. Liptonnal!... Dr. Lipton! – ült le a nő mellé. – Kérem, egyet mondjon csak meg! Miért vette videóra dr. Madisont és mi célból adta át a kazettát a rendőrségnek? – Tessék? – nézett rá Harriet. – Miféle videóról beszél? Semmiféle kazettát nem vittem a rendőrségre. – Mr. Benton! – szólt ki Mark a mentőből. – Idejönne, kérem? – Tessék! – hajolt be a férfi a kocsiba. – Ki vitte be a videó-kazettát a rendőrségre? – Dr. Lipton! – felelte.
– De ez nem igaz! – mondta Harriet. – Nekem kamerám sincs! Mark és Benton egymásra néztek. Ebben a pillanatban jelent meg két rendőr az ajtóban. – Mr. Benton! – kiáltottak oda! – Találtunk valami érdekeset! – mondta és az egyik parókát a fejére húzta. Mark és Benton döbbenten meredt a kollégájukra. Akit láttak az nem volt más, mint dr. Lipton! Az arca, a haja! – Te jó ég! – csapott a homlokára Mark. – Most már mindent értek! Aki bevitte a kazettát az nem dr. Lipton volt, hanem ugyanaz a nő, akit elfogtak! Lucy! – De értse már meg, hogy annak a nőnek a neve nem Lucy, hanem Katy Norris! – mondta Mr. Benton. – Vagy ki tudja? – nézett rá Mark. – Lehet, hogy az igazi neve Katy Norris, de hogy más bőrébe bújva isten tudja hány nevet használt, az majd kiderül! Megengedi, hogy a kihallgatáson én is részt vegyek? – kérdezte. – Meg! – felelte Benton. – Remélem, segít kibogozni ezt az egyre kuszább ügyet! * A rendőrségen Katy Norris felháborodva fogadta őket. – Hogy gondolják ezt? Egy tisztességes nőt csak úgy iderángatnak? – kérdezte. – Követelem, hogy hívják ide a főnökömet! – mondta mérgesen. – Előbb szépen elmond mindent, aztán majd beszélhet a főnökével! Az adataira vagyok kíváncsi! – mondta Mr. Benton, majd hangosan elismételte, amit Katy mondott és jegyzőkönyvbe vette. Mark felé fordult, de a férfi már nem volt ott. Egyenesen a kórházba ment, át akarta kutatni a nő szekrényeit. Dr. Cullen épp a folyosón állt, amikor Mark tájékoztatta mindarról, ami történt. – Hogy Katy a rendőrségen van? – kérdezte. – Igen! Most pedig kérem, engedje meg, hogy átkutassam a titkárnője irodáját! – De mi az ördög folyik itt? Tájékoztatna végre? – kérdezte dr. Cullen. – Amint végeztem, igen! – felelte, aztán először az íróasztalhoz, majd a szekrényekhez lépett. Nem is kellett sokáig keresgélnie. Egy újság akadt a kezébe, amelyből betűk hiányoztak. Szépen ki voltak vágva! Mark majdnem elájult. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a bizonyíték a kezében van. Katy Norris volt az, aki a leveleket küldözgette. Elővette a zsebéből a levelet és összehasonlította az újságból kivágott betűkkel. Egytől egyig mind bele illett! – Én még mindig nem értek semmit! – mondta dr. Cullen. – Még az a jó, hogy én igen! – felelte mosolyogva Mark és tovább kutatott. Megtalálta a másik két újságot is. Mindhármat egy nylon zacskóba tette, majd az orvosra nézett. – Ha akarja, velem jöhet! A titkárnője úgyis önt szeretné látni! * A kihallgatás órákon keresztül tartott. Végre a nő megtört és mindent bevallott. Ő volt dr. Wood kedvese, s amikor kiderült, az orvos dr. Peterson feleségét szereti, s emiatt elhagyta, elhatározta, hogy megtorolja a sérelmet. Bosszút akart állni
mindenkin, akinek köze volt ahhoz, hogy Tomot elveszítette. Ő küldte a leveleket és ő keverte bele a mérget abba az anyagba, amelyet dr. Peterson magával vitt. A fűszerkeverékről onnan tudott, hogy Bill elmesélte a találmányát dr. Cullennak. A lány minden beszélgetést kihallgatott. Ekkor határozta el, hogy felhasználja a mérget, amelyet az édesapja hozott haza halála előtt, aki egy vegyszertani kutató intézetben dolgozott. A méreg kísérleti stádiumban volt, környezetvédelem szempontjából akarták felhasználni, gyom- és rovarirtásra. Elmondta, hogy megszerezte a labor kulcsait, így akkor mehetett be, amikor csak akart, egyébként is szabad bejárása volt az egész kórházban és a kísérleti laborban, hisz a főnökét képviselte. Ezt használta fel arra, hogy bosszút álljon. Igaz, hogy akkor még csak Tomot akarta eltenni láb alól, hisz ha az övé nem lehet, másé se legyen, de a szerencse mellé szegődött, s már nem neki kellett elintéznie Mary Slatert. Dr. Flory halála is az ő lelkén szárad, mert az orvos is az ellensége lett, ugyanis a maszkokat ő készítette. Katy többször is járt a lakásán, s látta, hogy a boncnok valamennyi halott ismerőséről remek maszkokat készít, ekkor határozta el, hogy megkéri, neki is csináljon néhányat. Dr. Flory azonban rájött, hogy mire kell neki, ezért el kellett hallgattatnia örökre. Így aztán már könnyű dolga volt, mindig más arcát öltötte magára és alaposan megnehezítette ezzel a rendőrség munkáját. Az az átkozott autó az oka! Ha azt lecserélte volna, most nem fájna a feje! Mindenki döbbenten hallgatta a beszámolót. Dr. Cullen majdnem rosszul lett. Alig akart hinni a fülének. Ennyire félreismerte a titkárnőjét! – Kérdeznék valamit! – szólalt meg Mark. – Mondja Katy, maga akarta megölni Karent? – Hát persze! – felelte a nő. – Karen annak az átkozott némbernek a lánya, aki miatt elhagyott a szerelmem! Őt is meg akartam büntetni! Sajnálom, hogy nem sikerült! – Ezek szerint ön volt az, aki dr. Peterson arcát magára húzta, hogy megtévessze dr. Madisont és dr. Crawfordot? Ön sétált az orvos helyett az utcán? – Én! És én loptam el a kulcsait, Mr. Benton! A titkárnője maszkja is megvan! Az ő képében szabadon jártam a rendőrségen! Aztán, hogy egy kicsit megkeverjem a dolgot, bevittem a kulcsokat Swan felügyelő szobájába, de már mint dr. Peterson. Aztán beszaladtam a női WC-be, ott átvedlettem ismét Mr. Benton titkárnőjévé. – És hogy tudta kivinni dr. Petersont? – kérdezte Mr. Benton. – Nos, az ön képmásával, uram! Mert mondanom sem kell, hogy azt is elkészítette dr. Flory! A saját lábán sétált ki és én ott vártam az autóban! Azt mondtam neki, dr. Crawfordhoz viszem. Mivel dr. Peterson nem ismerte Mr. Benton titkárnőjét, szó nélkül követett. Aztán elvittem abba a régi házba, amelyet már nem használunk és ott beadtam neki az injekciót, amitől mindent elfelejtett. El kell ismerniük, hogy nem vagyok buta! Sajnálom, hogy azt az átkozott kocsit nem cseréltem már le! Hallgatnom kellett volna Tomra, ő többször is javasolta, hogy vegyek egy újat! Most már mindegy! – Mondja Norris kisasszony! Egyáltalán nem érez semmiféle lelkiismeret-furdalást azért, amit tett? – kérdezte Mr. Benton.
– Lelkiismeret-furdalást? Ugyan, miért? Csak igazságot szolgáltattam a magam módján, megtorlással! Mr. Benton már sok furcsa dolgot tapasztalt, de ez még neki is sok volt. Ilyen hidegvérrel elkövetett gyilkossal ritkán találkozott. * Miután a nőt letartóztatták, intézkedett, hogy dr. Bill Petersont azonnali hatállyal helyezzék szabadlábra és az ellene felhozott vádakat ejtsék el! – Apa! Drága, apa! Kérlek, bocsáss meg nekem! – szaladt az apja elé Karen, amikor a férfi kilépett a börtön épületéből. – Nincs miért, édesem! Felejtsük el a múltat és csak előre nézzünk! – fogta meg Karen kezét és Harrietre mosolygott. Átölelte Sarah vállát. – Meghívok mindenkit a házamba, hogy megköszönjem, amit értem tettek! Elsősorban leendő vejemnek, aki vigyázott az én szemem fényére és majdnem elveszítette miattam az állását! – nézett a fiatal férfire és a kezét nyújtotta. Mark boldogan szorította meg az orvos kezét és a kis csapat vidáman csevegve hagyta el a bíróság komor épületét. Vége!
