Martha Tailor Leukémia
1. A mentő szirénázva fordult be a Santa Maria Gyermek-kórház bejáratához. A hordágyon egy sápadt fiú feküdt. Szemei csukva voltak, nem volt magánál. A mentőből egy fiatal nő szállt le, aggódó, könnyes tekintettel. Fogta a gyermek kezét és magában Istenhez imádkozott, hogy gyógyítsa meg a kisfiát. – Gyorsan, igyekezzünk! – mondta a mentőorvos, maga elé engedve az asszonyt, majd ő is eltűnt a nagy szárnyas üvegajtó mögött. – Kérem, foglaljon itt helyet, amint megtudok valamit, azonnal visszajövök! – mondta a doktor és gyorsan belépett a vizsgálóba, hogy mielőbb átadja biztos kezekbe a beteg gyereket. A nő leült a folyosón elhelyezett széksor legszélére, aztán felugrott. Le, s fel járkált, miközben a kezeit tördelte. Képtelen volt megnyugodni, amíg nem tudja meg, mi a baj Vitoval. Ő a mindene, a szeme fénye. Amióta megszületett, nem volt soha semmi baja, most pedig ki tudja, mi lesz vele? A szemét elfutotta a könny, törékeny alakján remegés futott végig. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás, pedig csupán alig félóra múlt el a gyerek beszállítása óta. Végre az ajtó feltárult. – Kérem, fáradjon be, asszonyom! – mondta a mentőorvos, miközben ő búcsúzott. – Kicsikém! – sietett a vizsgálóasztalon fekvő gyerekhez az anyja. – Drágaságom! Egyetlenem! – ölelte át és csókjaival borította be az arcát, fejét, miközben hiába igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit. – Anya! Nincs semmi baj! Kérlek, ne sírj! – suttogta a gyerek és erőtlenül átölelte a nyakát. – Annyira féltem, Vito! Hála az égnek, hogy magadhoz tértél! Nagyon rám ijesztettél, kisfiam! – simogatta a kezét. – De már jól vagyok! Kérlek, vigyél haza innen! – nézett rá esdeklő tekintettel. – Még nem lehet, Vito! – szólalt meg egy kedves női hang a másik teremből kilépve. – Néhány vizsgálatot még el kell végeznünk, aztán, ha mindent rendben találunk, haza engedünk! Dr. Paola Giotto! – nyújtott kezet az asszonynak, közelebb lépve hozzá. – Dr. Teresa Marconi! Kérem, doktornő! Elárulná, mi baja van a kisfiamnak? Mindig egészséges, vidám gyerek volt, tegnap viszont egész
nap feküdt. Fáradtságra panaszkodott. Előbb azt gondoltam, nem akar iskolába menni, holott már csupán néhány hét van hátra a tanévből és jön a szünidő. Megjegyzem, a lógás soha nem volt rá jellemző, és nagyon jó tanuló. Aztán aggódni kezdtem, mert láttam rajta, hogy milyen sápadt és étvágya sem volt. Semmit nem kért reggelire. Később elaludt, s amikor próbáltam felébreszteni, hogy ebédeljen, nem tudtam. Nem volt eszméletén. Nagyon megrémültem, és a mentőket hívtam. – Sajnálom, de még nem mondhatok semmit. El kell végeznünk több vizsgálatot ahhoz, hogy válaszolni tudjak. Ehhez azonban, mint az imént említettem, itt kell maradnia Vitonak néhány napig. – Ne! Anya! Én nem akarom! – szólalt meg a fiú és a karjára nézett, ahol a vérvétel helye vörös volt és fájt. A doktornő leragasztotta, mert nagyon vérzett. – Kisfiam! Ezt most végig kell csinálnod! A te érdekedben és persze, az enyémben is. Nagyfiú vagy már, tudom, hogy megérted, a végére kell járni a rosszullétednek. Még szerencse, hogy tegnap szabadnapos voltam, mi történik, ha egyedül vagy? Kicsim! Ez nem játék! – Tudom, anya, de mi lesz az iskolával? Most még van lehetőségem a javításra… – Ugyan, Vito! Mindenből színtiszta kitűnő vagy, miből akarsz javítani? – nézett rá az anyja és elmosolyodott. – Hát… semmiből, de nem szeretnék itt maradni. – Tudom, hogy nem a legkellemesebb, amikor az embert vizsgálgatják, de te értelmes gyerek vagy, felfogod, hogy erre szükség van! Vagy jobb lenne, ha nem törődnénk a problémával, s amikor végre itt a vakáció, te az ágyban fekve hallgatnád, hogy a többi gyerek odakint élvezi a szabadságot? – Nem! – Na, látod! Akkor pedig meg kell gyógyulnod. Ez pedig nem megy másként, minthogy kivizsgáljanak és megtalálják, mitől lettél rosszul. Szóval, minden rendben lesz? – Igen, anya! Itt maradok, de csak, amíg nagyon szükséges. – És jól viselkedsz? – Megígérem! Ha nem tart nagyon sokáig a kivizsgálás. – felelte Vito. – Jól van. Ez az én okos, nagyfiam! – csókolta meg a homlokát az anyja. – Most átvisszük Vitót az egyik kórterembe és elkezdjük a vizsgálatát. Önt majd odakísérem, de előtte szeretném, ha beszélnénk! – szólalt meg dr. Giotto.
– Hogyne! Mindjárt jövök én is, kisfiam! – intett a kezével az anyja és a doktornő után kilépett az ajtón. – Kérem, fáradjon velem az orvosi szobába! – mondta dr. Giotto és a folyosó vége felé intett a kezével. Miután beléptek az ajtón, hellyel kínálta a nőt, miközben ő is leült az asztala mellé. – Valami nagy baja van a fiamnak, dr. Giotto? – nézett rá Teresa. – Nem! Miből gondolja? – Rossz érzésem van. Úgy érzem, mintha valamit el akarna titkolni előlem. – Ön milyen doktor? – kérdezte a doktornő váratlanul, nem válaszolva a kérdésére. – Jogász vagyok. – Értem. Nos, nem akarok eltitkolni semmit, azért is kértem, hogy váltsunk néhány szót, mert őszinte akarok lenni. A tünetek alapján, amelyeket Vito produkált, nem zárhatjuk ki, hogy a gyereknek vérképző szervi megbetegedése van. – Konkrétan mire gondol, doktornő? – nézett rá megrettenve. – Nézze, nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni, amíg legalább az első vérvizsgálati eredményt meg nem kapom, de fel kell készülnünk rá, hogy esetleg leukémia. Levesszük a csontvelőt, aztán meglátjuk. – Istenem! Az nem lehet! Az nagyon súlyos betegség! – kiáltott fel és rémülten nézett a doktornőre. Érezte, hogy a torka elszorul. – Igen, valóban az, de mivel még nincs ezt a diagnózist minden kétséget kizáróan igazoló lelet a kezemben, nem is állíthatom, mert nem lenne helyes. Ezért kérem, nyugodjon meg! Ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a telefon. – Igen? – emelte fel a kagylót. Figyelmesen hallgatta a hívót, aztán letette a telefont. A fiatal nőre nézett. – Valami baj van, Vitoval! Ugye, jól érzem? – ugrott fel Teresa. – Nos, a laborból hívtak, ahol soron kívüli vizsgálatát kértem a gyerektől levett vérnek… – És? Mi az eredmény? – vágott a szavába remegő ajakkal a nő. – Sajnos, nem jó. A vizsgálati eredmény alátámasztja a sejtésemet. Túlságosan sok a fehérvérsejt. – Vagyis, hogy leukémiás?
– Még mindig nem állítanám biztosan, de nagyon nagy az esélye. Mindig vérzékeny volt a gyerek? – Tessék? – kapta fel a fejét Teresa. – Azt kérdeztem, mindig nehezen állt el sérülés esetén a vérzése Vitonak? Gondolom, gyerekként sok horzsolást, sebet szerzett. – Igen, elég sokáig tartott, amíg elállt a vérzése. Emlékszem, egyszer a foga kitört játék közben, ki kellett húzni. Szerencsére, még tejfog volt, amely ki is nőtt később, de majdnem kórházba kellett feküdnie, olyan erős volt a vérzés. Miért kérdi? – Azért, mert a leukémia egyik legmeghatározóbb tünete többek között a vérzékenység, melyet a vérvételnél is tapasztaltunk. – Nem értem! Soha nem volt semmi baja, most először lett rosszul és már ennyire súlyos az állapota? Ennek a betegségnek is van lefolyási ideje, vagy nem? Egyik pillanatról a másikra olyan súlyos lehet, hogy ennyire ledönti a gyereket a lábáról? – kérdezte. – Természetesen, általában nem egyik napról a másikra fejlődik ki a betegség, legtöbbször a vérszegénység, sápadtság tűnik fel a szülőknek, iskolaorvosoknak, aztán a fáradtság, levertség. Ön nem tapasztalta ezeket a tüneteket a gyereknél? – De igen, bár igazából nem igen tanúsítottam jelentőséget neki, ugyanis, sporttagozatos osztályba jár, sokat mozog, és ha néha jelezte is, hogy fáradt, ennek tudtam be, mint ahogy a sápadtságát is, ami az utóbbi időben elég gyakori volt nála. Istenem, ha jobban törődök vele, talán elkerülhettük volna! – futotta el a könny a szemét. – Ne vádolja magát, kedves asszonyom! Szerintem, még nagyon is az elején vagyunk, ilyenkor van esély a gyógyulásra, és amíg a csontvelőt le nem vesszük, van remény, hogy mégsem ez a baja Vitonak. A fiatal nő azonban nem is figyelt a doktornőre. Remegő lábakkal állt és maga elé meredt, majd hirtelen megszólalt. – Nem értem! Nem értem! – rázta meg a fejét. – Egy ilyen egészséges életet élő gyerek hogy betegedhet meg ilyen súlyosan? Talán örökölhette? – nézett a doktornőre, miközben megtörölte könnyes arcát, s átfutott az agyán, nem emlékszik rá, hogy valaki is ilyen betegségben szenvedett volna a családjában. Igaz, hogy Vito apja családját nem ismeri, s csak remélni tudja, hogy ott sem volt ilyen beteg senki. – A leukémia, vagy közismert nevén fehérvérűség, a vér és nyirokképző, azaz a védekezőképességgel rendelkező sejtek rendszere, melyek különféle
szervekben szétszórva helyezkednek el – az egész szervezetre kiterjedő, önálló jellegű daganatos burjánzása. A burjánzás során túlnyomóan éretlen sejtek keletkeznek. A fehérvérsejt-képzés nagymérvű túlsúlya miatt, a csontvelőben a vörösvértest- és vér-lemezke-termelés háttérbe szorul, ezért a kórkép vérszegénységgel és vérzékenységgel is jár. A nagy mennyiségű éretlen leukémiás sejt a működőképes, érett fehérvérsejteket pótolni nem tudja, ezért a szervezet védekező reakciói erősen hanyatlanak, súlyos fertőzések keletkezhetnek. A vér a sok fehérvérsejttől és a vérszegénység miatt szürkés vörös, „fehér”– ez is jellemző Vito vérére –, amely sokszor nem mutatható ki, csak a csontvelő vizsgálatával állapítható meg. Jellemző egyébként, hogy a betegek, akárcsak a legtöbb rosszindulatú daganatos betegségben szenvedők, gyakran erőteljesen leromlanak, lesoványodnak. Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden esetben így jelentkezik. Vannak kivételes esetek, mint például a Vitoé. Ő jó testi állapotban van, ezért is mondtam, hogy még időben vagyunk a felismerés tekintetében és a gyógyulás esélyét illetően. A leukémia minden életkorban előfordulhat, de leggyakrabban gyermekkorban. Hogy mi okozza, annak többféle magyarázatát ismeri az orvostudomány. Bizonyított, a radioaktív és röntgensugárzás a betegségre hajlamosító hatása, de egyre több adat szól amellett, hogy a betegség keletkezésében a vírusok is szerepet játszanak, ám ez még véglegesen nem bizonyítható. Az viszont igen, hogy gyakrabban fordult elő leukémia a betegek rokonai között, ami az öröklődés jelentőségére utal. Ennek ellenére a leukémia előfordulása a betegek testvérei, szülei, vagy gyermekei között ritkaságnak számít. Sűrűbben fordul elő a leukémia kromoszómák rendellenessége, pl. Down-kór esetében, ilyenkor többnyire lappangva kezdődik, és évekig eltarthat, de heveny, néhány hónap alatt lezajló formája is ismeretes. Gyermekeken csaknem mindig ez utóbbi, heveny forma fordul elő és nem ritka az idegrendszer leukémiás megbetegedése sem. A modern gyógyszeres eljárások, sugárkezelések, izotópkezelés, vérátömlesztések, alaposan megváltoztatták a betegség lefolyását. A legjobb eredményekről a gyermekkori leukémia bizonyos típusaiban számoltak be, a modern kezeléssel a betegek élettartamának meghosszabbítása még a kevésbé kedvező esetekben is elérhető, mint ahogy természetesen a gyógyulás is. Mindezt azért mondtam el, hogy válaszoljak a feltett kérdéseire és megismertessem magát a betegséget. Tudom, ez nem sokat enyhít az aggodalmán, de kérem, bízzon bennünk. Amit csak lehet, elkövetünk, hogy
meggyógyítsuk Vitót, már ha egyáltalán valóban leukémiában szenved. Ezt teljes biztonsággal és felelősséggel csakis azután mondhatjuk ki, ha levettük tőle a csontvelőt, ha minden idevágó szükséges vizsgálatot elvégeztünk, és ezek igazolják a betegséget. – Értem. Tehát, még van remény, hogy nem olyan súlyos a helyzet? – Igen, de nem szeretném sem megrémíteni, sem bíztatni. Ha mégis beigazolódna a feltételezésünk, és csontvelő átültetésre kerülne sor, szükséges a szülők, illetve a családtagok vizsgálata donor szempontjából. Gondolom, ennek nincs semmi akadálya? – kérdezte dr. Giotto. – Természetesen most azonnal kész vagyok megvizsgáltatni magam, hisz az életemet odaadom a gyermekemért, ha szükséges. A szüleim már nem élnek, testvérem pedig nincs. – És Vito édesapja? – vonta fel a szemöldökét a doktornő. – Nem élünk együtt. Egyedül nevelem a fiamat. – Gondolom az, hogy nem együtt nevelik a gyermeket, nem jelent akadályt, hogy megvizsgálhassuk. Vagy talán tévedek? – Igen, mert fogalmam sincs, jelenleg hol él! Az igazság az, nem is tudja, hogy van egy fia… A doktornő felkapta a fejét. – És ha csontvelő átültetésre lesz szükség, meg lehet találni? – Erre nem tudok válaszolni, mert mint mondtam, nem tudom, hol dolgozik, hol lakik. Párizsban találkoztunk utoljára, ugyanis mindketten a Sorbonne Orvosegyetemre jártunk. Én azonban első évben kimaradtam és visszautaztam Rómába. Azóta nem hallottam felőle. – Tehát a kis Vito Párizsban fogant? – Igen. – Bocsásson meg, nem akarok vájkálni a magánéletében, vagy indiszkrétnek tűnni, de megkérdezhetem, miért szakítottak épp akkor, amikor gyermeket várt? – Nos, ő többször is határozottan kijelentette, hogy soha nem akar gyereket, mert nem szereti őket. Képtelen lenne egyet is megtűrni maga mellett. – felelte Teresa. A hangja elcsuklott, látszott rajta, mennyire fájnak az emlékek. – De hisz az nem ember, aki ilyen kijelentést tesz! Hogy lehet egy gyermeket nem szeretni? Pláne a sajátját? – háborodott fel dr. Giotto. – Hát így, kedves doktornő. Ezért aztán szakítottam vele, de nem árultam el neki, hogy terhes vagyok, és a gyermekét várom, mert szörnyű dühös lett
volna rám. Még azt is el tudom képzelni, kényszerít, hogy vetessem el. Nem akartam bonyodalmat, a kicsit mindenképpen világra szerettem volna hozni, ezért is hagytam abba a tanulmányaimat és tértem haza. Később a jogi egyetemen tanultam, s a gyerek mellett végeztem el. Mindent megadtam neki, igyekeztem pótolni az apját, s ez úgy érzem, sikerült. Remélem, Isten megsegíti a kisfiamat, és engem is, s ezután sem szorulunk a segítségére. Vito egyébként úgy tudja, hogy az apja meghalt. – Ezt mondta neki? – nézett rá a doktornő. – Igen. Úgy éreztem, ezzel egyszer, s mindenkorra véget vetek a kérdezősködésének. Így találtam helyesnek. Nem akartam, hogy a lelke még jobban sérüljön, ha megtudja, él az apja, de gyűlöli. – Talán mégsem volt helyes döntés, dr. Marconi. Nem lehet, hogy az édesapja, ha megtudná, van egy gyereke, megváltoztatná a véleményét? Eltitkolni egy gyermek elől az apját, az apja elől a gyermeket, bűn! – Meglehet! Akkor bűnös vagyok, de vállalom. Egyedül nevelem tizenegy éve, és azt akarom, hogy ne változzon semmi. Egyébként pedig nem is nagyon hiányolta soha az apját. – Van valakije, akire felnézhet a gyerek? Egy fiúgyermeknek fontos egy férfi jelenléte, akire hasonlíthat! – mondta dr. Giotto. – Nem. Senki nincs és nem is lesz az életemben, mert nem akarom, hogy a szeretetemen osztoznia kelljen mással. Teljes egészében a fiamnak szentelem magam, ő az, akiért dolgozom, akiért mindenre képes vagyok. A szívem csak az övé, másnak nincs benne hely! Amikor a szüleimet öt éve egy súlyos baleset során elveszítettem, senkim nem maradt, csak Vito. Benne soha nem csalódok, és nem okoz nekem fájdalmat, ezért nem érdekel senki és semmi más, csakis ő! – Istenem, Teresa! Annyira csodálom magát! Ugye, megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? – Hát persze! Megtisztel vele, dr. Giotto! – válaszolta a nő. – Köszönöm, de akkor kérem, ön is hívjon egyszerűen csak Paolának. Azt hiszem, elég sokszor találkozunk az elkövetkezőkben és szeretném, ha közel kerülnénk egymáshoz. – Nincs ellenemre, Paola! Köszönettel tartozom azért, amiért őszinte hozzám. Mindent megteszek, hogy segítsek önnek és a fiamnak. Nekem a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Ha elveszíteném, nem élném túl! – mondta Teresa.
– Megígérem, mindent elkövetek, hogy Vito mielőbb meggyógyuljon, de természetesen, ez nemcsak rajtam múlik. – állt fel a doktornő és a nőre mosolygott. – Most pedig ideje, hogy megnézzük Vitot. – Igen! Már alig várom, hogy lássam! – pattant fel a székről Teresa és az ajtó felé indult. A kórteremben a gyermek egyedül feküdt. Az ágy az ablak mellett volt, a napfény beragyogta a szobát. – Anya! Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte morcosan a fiú. – Már azt hittem, elmentél… – Kicsim! Hogy gondolhattad ezt rólam? Tudod, menynyire szeretlek, nem hagylak itt anélkül, hogy elbúcsúznék tőled. Beszélgettünk Paola doktornővel, aki a kezelőorvosod lesz. Sok mindent elmagyarázott nekem és megtudtam tőle, mennyire szeretne meggyógyítani téged. Kérlek, drágám, fogadj neki szót, és mindent tégy a kérése szerint. Megígéred? – Igen, megígérem! Egyébként is ő nem szúrt meg engem, csak megvizsgált, ezért én nagyon hálás vagyok neki. – felelte megenyhülve. – Jól van, édesem! Itt maradok még egy kicsit melletted, de aztán mennem kell, hogy ne akadályozzam a vizsgálatot. Szeretném, ha mielőbb túl lennél rajta és alig várom, hogy haza vigyelek. Addig azonban nem tehetem, amíg dr. Giotto nem ad rá engedélyt. – Rendben, anya! Nem baj, ha alszom egy keveset? Olyan fáradt vagyok, alig tudom nyitva tartani a szemem. Amíg ide nem jöttél, nem aludtam, csak folyton az ajtót figyeltem. Most már megnyugodtam, mert itt vagy velem. Nem haragszol, ha beszélgetés helyett egy pár percre lehunyom a szemem? Megígérem, tényleg csak néhány percre! Kérlek, ébressz fel, ha sokáig aludnék! – Aludj csak, drágám! Ne félj, itt ülök melletted, amíg ismét ki nem nyitod a szemed. – Köszönöm, anya. Nagyon szeretlek… – suttogta elhaló hangon, aztán hosszú, fekete pillái lecsukódtak. – Nekem mennem kell, maradjon csak, Teresa! Egy fél óra pihenőt kap Vito, de aztán jönnek a vizsgálatok, sajnos, fel kell ébresztenünk. – mondta a doktornő és távozott. Teresa ült az ágy melletti széken és a fia szép arcát figyelte. Gondolatai önkéntelenül a gyerek apja felé szálltak. Sokszor, amikor Vitóra néz, mintha őt látná. Rengeteg hasonlóságot fedezett már fel rajta. Felkavarta, amit Paola mondott neki, miszerint, helytelenül cselekedett, amikor
eltitkolta előle a terhességét és a fiának is hazudott. Lehet, hogy mégis örülne, és megváltoztatná a véleményét, ha megtudná, van egy nagy, tizenegy éves fia? Vagy mégsem? – állt fel és az ablakhoz lépett. Odakint folyt az élet a megszokott rendjében, autók tülköltek, hangos szavak és nevetések hallatszottak fel a harmadik emeleti szoba nyitott ablakán át. – Nem! Inkább soha ne tudja meg, minthogy megsebezze Vitot. Bárki bármit mondhat, ő így látta helyesnek és így is marad. Vito egyre nagyobb, értelmesebb lesz, szépen felneveli, taníttatja, és majd neveli az unokákat. Ennél többet nem akar! Hiába próbált meg erős lenni, a szíve elnyomta agya határozott gondolatait. Feltört benne a vágy, hogy csak egyetlen egyszer lássa a férfit, aki első és egyben utolsó szerelme volt egész életében. Soha nem lenne képes mást szeretni, még ma is őrzi ajkának édes ízét, érintésének puhaságát, amint a magáévá tette… Arcát elöntötte a pír, szégyellte, hogy beteg fia ágya mellett ilyen gondolatok járnak a fejében. El kell felejtenie! Nem lehet semmi sem fontos, csak Vito és a gyógyulása. Többé nem akar gondolni a férfire, s mint ahogy eddig is maga irányította életét, ezután is így lesz! – Anya! – hallotta meg a gyermek gyenge hangját. – Itt vagyok, édesem! – lépett az ágyhoz, leült a fiú mellé. Megfogta a kezét és megcsókolta. – Annyira megijedtem, mert nem láttalak! – Megígértem, hogy itt leszek, amikor felébredsz! Most azonban el kell mennem, Vito! – Ne! Még ne menj, anya! – szorította meg a kezét, hogy ujjai szinte elfehéredtek. – Drágám! Vizsgálatokra kell menned, ahova nem kísérhetlek el! Tizenegy éves vagy, nem kisbaba! Igaz, hogy elmegyek, de lélekben veled maradok, és délután ismét visszajövök! Szeretném, ha mindent úgy tennél, ahogy az orvosok, nővérek kérik! Hidd el, mindent csakis a te érdekedben tesznek! – Tudom, de hiányozni fogsz! Soha nem voltam távol tőled, anya! – Kicsikém! Ahogy tudok, bejövök hozzád, légy türelmes addig! Mutasd meg, hogy milyen bátor fiú vagy! – Jó, igyekszem! – felelte a gyerek és elhúzta a száját. – Szeretem, amikor úgy viselkedsz, ahogy egy nagyfiúhoz illik. Meglátod, nagyon hamar eltelik ez a pár nap, és ismét otthon leszel!
– Remélem, az évzáróra már el tudok menni? – nézett az anyjára Vito. – Hát persze! Az még három hét! – ölelte át az anyja és megcsókolta az arcát. – Légy jó, kicsim! – mondta és gyorsan távozott. Nem mert a fiára nézni, nehogy észrevegye tekintetén a félelmet és a könnyet, mely ott remegett a szeme sarkában. El akarta titkolni előtte, hogy szinte biztos, nem lehet ott az évzárón…
2. Teresa a kórházból az ügyvédi irodába ment, s bár ma szabadnapos volt, nem bírt haza menni. Az üres lakásban minden Vitóra emlékeztette és ezt képtelen lett volna elviselni. – Teresa! – ugrott fel dr. Carlo Marco az asztala mögül. – Micsoda meglepetés! Hát ennyire hiányzunk, hogy nem vagy képes otthon maradni? – mosolygott rá csillogó szemmel, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor a fiatal nő szeméből egymás után gördültek le a könnyek. – Jaj, Carlo! Nagyon nagy baj van! – zokogott fel fájdalmasan. A férfi szíve megremegett. Amikor Teresa először belépett az ügyvédi iroda ajtaján, attól a pillanattól kezdve őrült szerelmet érez iránta, de minden igyekezete kudarcba fulladt: kosarat kapott. Kénytelen volt elfogadni, hogy csak barátság lehet kettejük között, bár nem tudott belenyugodni, nem igen értette, hogy élhet egy ilyen csodálatos teremtés egyedül, társ nélkül. – Istenem, Teresa! Mi történt? – ugrott oda hozzá és átkarolva a székhez vezette, aztán odahúzott egy másik széket közel hozzá és ő is leült. – Vito nagyon beteg! – motyogta, és még jobban rázta a zokogás. – Vito? Az nem lehet! Olyan egészséges gyerek, remek sportoló. Nem értem, mi baja van? – kérdezte az ügyvéd. – Majdnem biztos, hogy leukémiás! – Tessék? – kiáltott fel a férfi és lekapta a szemüveget az orráról. – Mi az, hogy leukémiás? – bukott ki belőle a kérdés, pedig tisztában volt vele, Teresa miről beszél. – Fehérvérűség, vagy vérrák! Ahogy tetszik! – mondta fájdalmasan a nő. – Ez szörnyű! Alig hiszem el! De mintha azt mondtad volna, majdnem biztos. Tehát még van remény, hogy nem az? – kérdezte. – A doktornő szerint minden jel és tünet erre utal, de addig nem állíthatja biztonsággal, amíg minden vizsgálatot, többek között a csontvelővizsgálatot el nem végzik. – felelte. – Akkor ne légy ennyire elkeseredve, drága Teresa! Meglátod, valami más, egyszerű kis probléma lehet Vitonál. A gyerekeknél olyan hamar és hirtelen jönnek a bajok, de épp olyan gyorsan el is múlnak! Kérlek, bízz Istenben és az orvosokban! – Jelenleg nem is tehetek mást! Megszólalt a telefon.
– Bocsáss meg! – érintette meg lágyan Teresa vállát, aztán odalépett az asztalhoz és felemelte a kagylót. Néhány rövid mondat után ismét visszafordult a nőhöz, aki felugrott. Idegesen nézett rá, majd megszólalt. – Sajnálom, amiért így rád törtem, de nem volt erőm hazamenni. Most azonban már kissé megnyugodtam, igazad van, bíznom kell abban, hogy Vito meggyógyul és mielőbb ismét egészséges lesz! Köszönöm, hogy… – Teresa! Kérlek, maradj még! Egyetlen ügyfelem van, akivel hamar végzek, utána együtt beülhetnénk valahová. Ilyenkor jót tesz a beszélgetés! – Köszönöm, de inkább haza mennék! – Tudom, azt gondolod, most ki akarom használni a helyzetet és megint a szerelmemmel, az érzéseimmel gyötörlek, de esküszöm, ez eszembe sem jutott. Pusztán barátként ajánlottam, hogy tölts velem egy órácskát. – nézett rá őszinte, tiszta tekintettel. A nő lehajtotta a fejét. – Szégyellem magam, amiért folyton azt feltételezem rólad, hogy nyomulni akarsz. Sajnálom, nagyon ostobán viselkedem veled, és annyira bánt, hogy nem vagyok képes viszonozni az érzéseidet, Carlo! Tudom, hogy soha az életben nem találnék olyan férfit, mint amilyen te vagy, de nem tehetek róla, ha a szívem többé már nem képes szeretni! A meghívást pedig elfogadom. Amíg lebonyolítod a megbeszélést az ügyféllel, a szobámba megyek és ott várok rád. – Rendben! Addig kitalálhatnád, hova szeretnél menni! – Aha! – bólintott a nő és távozott. Az ügyvéd negyed óra múlva kopogott az ajtón és rögtön be is nyitott. Teresa az asztalára borulva, fejét oldalt fordítva aludt. A férfi közelebb jött és megállt előtte. Tekintete szinte magába szívta a gyönyörű arcot, a telt ajkát és hosszú, fekete pilláit. Most olyan volt, mint egy gyermek, vagy inkább egy angyal! Áthajolt az asztalon és ujjával gyengéden megérintette az arcát. – Elnézést! – ugrott fel Teresa égő arccal. – Azt hiszem, elaludtam, ami soha eddig nem történt meg velem, hogy nappal elaludjak! Gondolom, most milyen véleményed lehet rólam! – hebegte. – A legjobb, mint ahogy eddig, Teresa! Nem kell zavarban lenned, hisz teljesen normális dolog, hogy az ember idegi megterheléskor kimerül, és a szervezete pihenésre vágyik. Neked pedig most ebből kijutott. Így hát, ne is gondolj rá, addig is, amíg aludtál, nem kellett foglalkoznod a problémákkal.
– Kedves vagy, mint mindig, Carlo! – emelte fel a kezét a nő és megsimogatta a férfi arcát, akinek testén áramütésként futott végig a boldogság. Legszívesebben felkapta volna, és csókjaival borítaná be, ahol éri, de vissza kell fognia magát, nehogy mindent elrontson! Így hát csak megfogta a kezét, és ajkával megérintette. – Nos, gondolom, nem találtad ki, hova mehetnénk, ugye? – kérdezte kedvesen. – Bocsáss meg, de… – motyogta Teresa. – Nem baj, nekem van egy javaslatom! Mit szólnál a Piazza del Rotondához? Mögötte az örökszép Pantheon, az idő gyönyörű, a legjobb hely, hogy feltöltődjünk. – Remek! Menjünk! – bólintott a nő és egy pillanatra megállt a tükör előtt, amely a mosdó fölött a falon lógott. Beletúrt hosszú gesztenyebarna hajába, aztán elhagyták az épületet. – Kocsival vagy? – kérdezte az ügyvéd. – Nem, mentővel mentem a kórházba, onnan pedig taxival jöttem. – Jól van, akkor az én kocsimmal megyünk, aztán szépen hazaviszlek. – Nem szükséges, Carlo! Nem szeretnélek elvonni a munkádtól. – Nem ajánlanám fel, ha gondot okozna. Mára befejeztem, vissza sem jövök! Két ügyem lett volna, de áttettem holnapra. Ha akarod, az egész napot együtt tölthetjük, persze, csak mint barátok! – tette hozzá gyorsan, mert Teresa különös tekintettel nézett rá. – Szép tőled, hogy ennyire törődsz velem azok után, ahogy veled viselkedtem, Carlo! Rossz érzés van bennem emiatt… – Ne legyen, kedves! Te soha nem viselkedtél velem másként, mint ahogy illendő volt. Tisztességesen és becsületesen megmondtad, hogy nincs esélyem, csak ezt nagyon nehéz volt tudomásul vennem. Pláne, miután elmondtad, hogy semmi baj nincs velem, mármint férfiként sem külsőleg, sem belsőleg, vagyis bejönnék neked, ha a szíved nem lenne egy életre bezárva. Ezért tehát semmiféle rossz érzésed ne legyen velem szemben. Elfogadtam a barátságodat, boldog vagyok, ha veled lehetek, és nem akarom, hogy ezt a barátságot bármi beárnyékolja. Megértettem, hogy nem reménykedhetem semmiben, nem is zaklatlak az érzéseimmel, de azt szeretném, ha tudnád, rám mindig, mindenben és mindenkor számíthatsz. – Tudom, Carlo és köszönöm! – mondta a nő, majd elfoglalta helyét az ülésen.
A város zsúfolt volt, a nap egyre melegebben sütött, május végén jártak és szinte igazi nyárnak örülhettek. A teraszon foglaltak helyet, miközben étkeztek, figyelték a nyüzsgést, de beszélgettek is. Teresa hálás volt a férfinek, amiért ilyen helyre hozta. Nem csak a hely kellemes, de a társasága is jó hatással volt rá. Észre sem vette, hogy repült az idő. Csak amikor az órájára nézett, akkor döbbent rá, hogy eltelt a délután. Vissza kell mennie a kórházba. – Mindent köszönök, Carlo, de sajnos, mennem kell! El sem hiszed, milyen sokat jelentett nekem ez a veled töltött idő. Megfeledkeztem mindenről, még a kisfiamról is, amit nagyon szégyellek. – állt fel a nő. – Ugyan, kedves Teresa! Hát nem azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat? Hogy megfeledkezzünk a napi problémáinkról? – mosolygott rá a férfi. – De Vito nem napi probléma! – Édes, kicsi Teresa! Hogy egy rövid időre nem a gyerekre gondoltál, az nem jelenti azt, hogy elfelejtetted őt. Ne vádold magad, nagyon jó anya vagy és ezt a fiad is épp úgy tudja! Ha gondolod, bármikor megismételhetjük ezt a napot! – Jó lenne! – mondta a nő, de Carlo jól látta, hogy lélekben már teljesen máshol jár, ezért fizetett és indultak is. – Haza vigyelek, vagy egyenesen visszamész a kórházba? – kérdezte. – Előbb haza kell mennem, hogy összeszedjek néhány dolgot a gyereknek, meg aztán nekem is át kell öltöznöm. De tényleg nem akarom tovább rabolni az idődet, hívok egy taxit és… – Szó sem lehet róla! Megígértem, hogy haza viszlek, sőt, megvárlak és bemegyek veled a kórházba. Ha nem bánnád, megnézném a gyereket! – nézett rá komoly tekintettel. – Hálás vagyok, amiért törődsz vele és velem! – felelte és beült a kocsiba. A férfi nem válaszolt, lefoglalták a gondolatai. – Szeretnék venni neki valamit, hogy ne üres kézzel menjek be hozzá. Mit gondolsz, minek örülne? – szólalt meg egy idő után. – Azt hiszem, most elég, ha csak bejössz hozzá, legközelebb bepótolhatod. Majd kifaggatom, hogy mit szeretne. Sajnos, nagyon elment az idő, szegénykém már biztosan nagyon vár! Jobb, ha most inkább igyekszünk! – javasolta a nő. – Ahogy akarod! – indult el a férfi, s közben a szíve hevesebben dobogott, hisz Teresa azt mondta, majd legközelebb! Ez pedig jó jel! Lesz
legközelebb! Igaz, megfogadta, hogy többé nem próbálkozik a nőnél, de ki tudja? Talán az is meglehet, mégiscsak kialakulhat köztük valami… Carlo még soha nem járt Teresa házában. Őszinte kíváncsisággal és elfogódottsággal lépett be az ajtón. A ház nem volt nagy, de már az előszobában látszott, milyen nagy a tisztaság. A nappaliba lépve arról is meggyőződhetett, hogy a fiatal nő ízlése kitűnő. Praktikus, ámde finom bútorok, függönyök, szőnyegek harmóniája tette még otthonosabbá a lakást. – Foglalj helyet, kérlek, gyorsan lezuhanyozok és átöltözöm! Ha valamit ennél, vagy innál, szolgáld ki magad! Ott, balra van a konyha! – intett a kezével és felsietett az emeletre. Carlo torka kiszáradt. Igaz, hogy nemrég ivott meg két pohár üdítőt, most mégis úgy érezte, innia kell valamit. Felállt és a konyhába ment. Megállt az ajtóban és körbehordta a tekintetét. Tökéletes rend, minden a helyén. Egy pillanatig odaképzelte a nőt a tűzhely mellé, kis fehér köténykében, amint neki főzi a vacsorát. Ő és Vito az asztalnál ülnek és sakkoznak. Milyen idilli kép! Lassan visszatért a realitás világába. Sajnos, nagyon valószínű, hogy ez a vágyálma soha nem teljesül, jobb, ha nem is ábrándozik. A hűtőhöz lépett és kiemelt egy doboz narancslét. Öntött egy pohárba, aztán visszament a nappaliba. Mire elkortyolgatta az italát, addigra Teresa is megjelent. – Indulhatunk? – kérdezte. A férfi nem tudott rögtön megszólalni. Ebben a környezetben a nő teljesen másként hatott rá, mint az irodában. Ott is csodálatos volt, de itt most valahogy sokkal tökéletesebbnek tűnt. Fehér nadrágot húzott, hozzá világoskék felsőt, amely még sokkal inkább kiemelte szeme kékségét. Egyszerűen lélegzetelállító volt. Csak nézte kitágult szemekkel, nem mozdult. – Valami baj van? – lépett közelebb hozzá Teresa és látszott rajta, hogy aggódik. – Nem! Dehogy! Miért lenne? – ocsúdott fel a férfi. – Mondd, kérlek, mit vigyek? – terelte el a figyelmét magáról. – Ezt a táskát! – mutatott az ajtó mellé helyezett jókora fehér bőrtáskára. Mire beértek a kórházba, majdnem hat óra volt. Teresa bosszankodott, szeretett volna négy óra után visszajönni, remélte, Vito nem lesz dühös rá. A szobája elé érve, Carlo a nő kezébe adta a táskát.
– Azt hiszem, jobb, ha előbb egyedül mész be hozzá. Majd gyere ki értem, ha Vito is látni akar! Rendben? Teresa meglepődött, de aztán rájött, a férfinek igaza van. – Rendben! – válaszolta és belépett az ajtón. – Anya! Már alig vártalak! Sokáig elmaradtál! – hallotta meg a fia hangját, de most valahogy nem volt harsogó, mint egyébként, ha valamiért neheztelt. Sokkal inkább bánatos, erőtlen. – Drágaságom! Itt vagyok már, és itt is maradok veled sokáig. Tudod, nagy a forgalom, nem gondoltam, hogy ilyen lassan érek be a kórházba. Kérlek, bocsáss meg! – ölelte át és megcsókolta a homlokát. Melegnek érezte. Aggódva nézett a gyerek arcába. Jól látta, nem téved, szemei fényesen csillogtak, mint amikor nagy ritkán lázas volt. – Hogy érzed magad, kisfiam? – kérdezte. – Gyenge vagyok, anya! Nem jó itt nekem! Alig hagynak pihenni, folyton visznek valahová! – panaszkodott. – Ez természetes, kicsim! Sajnos, nem tudnak helyedbe hozni minden műszert, neked kell odamenned, hogy megvizsgálhassanak. Fáj valamid, Vito? – váltott témát. – A derekam! Tudod, megszúrtak egy nagy tűvel! Borzasztóan fájt és még mindig! A lábaim is fájnak. Egyik pillanatban folyik rólam a víz, a másikban pedig nagyon fázom. Rosszul vagyok, anya! Haza szeretnék menni! – kapaszkodott a kezébe. – Mindjárt megkeresem dr. Giottot és megkérdezem, mi lett a mai vizsgálatok eredménye. – Ne! Ne menj el máris, anya! Majd később megkérdezed! – nézett rá esdeklően Vito. – Igazad van, drágám! Lehet, hogy már nincs is bent! Majd holnap korán reggel, munka előtt bejövök és beszélek vele. – Nem kell aggódnod, anya, bent van. Azt mondta, egész éjszaka itt lesz. Nemrég volt nálam, hozott nekem banánt! – mutatott az éjjeliszekrényre. – Milyen kedves, ugye, édesem? – Igen. Ő nem okoz nekem fájdalmat sohasem. Nézd, anya! Az egyik nővér megszúrta a karomat és benne hagyta ezt a hosszú csövet. Fáj, nagyon fáj! Szeretném, ha végre kivennék! – Kisfiam! Ez infúzió, amelyen keresztül olyan anyagot juttatnak a szervezetedbe, amely elősegíti a gyógyulást. Kicsit türelmesebbnek kell lenned, angyalom! Tudom, hogy nem kellemes, de muszáj elviselned.
Amint az üvegből lefolyik, biztosan kiveszik a karodból. Nézd csak, már alig van benne! – Tévedsz, anya! Ez már a második üveg. Ki tudja, hányat akarnak még adni? – sóhajtott fel és elfordította a fejét. Ebben a pillanatban egy nővér lépett be az ajtón. – Nos, Vito! Le is folyt az infúzió, ma már nem kapsz többet! Nyugodtan felülhetsz, de jobb lenne, ha nem kelnél fel, kicsit felment a lázad. Mindjárt adok egy lázcsillapító injekciót! – mosolygott rá és a karja fölé hajolt, majd beadta neki a fecskendő tartalmát. Vito legnagyobb bánatára a tűt nem húzta ki a karjából ezután sem, hanem leragasztotta. Ezt a gyerek szóvá is tette. – Miért nem veszi ki a tűt? – kérdezte. – Azért, hogy ne kelljen holnap és később újból és újból megszúrni. Ennek a neve kanül. Tudom, hogy kicsit kellemetlen, de hidd el, jobb, mintha naponta többször is megszúrnánk. – mondta a nővér. – És meddig lesz a karomban? – nézett rá a gyerek. – Nem tudom, Vito. Dr. Giotto majd megmondja. – simogatta meg a fejét, aztán távozott. – Látod, anya? Ezzel kell aludnom. Nem is tudom, hogy fog sikerülni! – nézett az anyjára tanácstalanul. – Sikerülni fog, meglátod! Ne aggódj emiatt, édesem! Képzeld csak, van itt valaki, aki látni szeretne! – Engem? Ki? – kapta fel a fejét. – Dr. Carlo Marco. Tudod, találkoztál már vele, amikor bevittelek a munkahelyemre. Emlékszel rá? – Igen, persze! Ő nagyon kedves volt hozzám! Tőle kaptam azt a nagy labdát, amelyet úgy irigyelnek a srácok. Amelyikre rá kell ülni és ugrálni vele. – Tudom, miről beszélsz, drágám! Szóval, bejöhet? – Hát persze, anya! – bólintott és nyelvével benedvesítette cserepes ajkát. A nő kiment és Carloval tért vissza. A férfi megállt az ágynál és elmosolyodott. – Szervusz, Vito! Hogy érzed magad? – fogta meg a kezét. – Jó napot, uram! Köszönöm szépen, lehetnék kicsit jobban is. Sajnos, nagyon gyenge vagyok és ráadásul a lázam is felment. – felelte, s most sokkal inkább látszott felnőttnek, mint egy tizenegy éves gyereknek.
– Remélem, hamarosan jobban leszel. Biztosan megfáztál. Sportolás közben hamar kimelegszik az ember, és ha hideget iszik, bizony észre sem veszi és megtörténik a baj. Gondolom, nálad is ez lehet. Ezért lehetsz lázas. Bocsáss meg, de nem tudtam, mit hozzak neked, minek örülnél. Most áruld el, kérlek, mi lenne az, amire vágysz? Legközelebb behozom! – Köszönöm, de azt nem tudja nekem megadni, amire vágyom! – nézett el a feje fölött a gyerek. – Talán mégis! Próbáljuk ki! – bíztatta a férfi. – Haza szeretnék menni! – mondta Vito. – Nos, talán el tudnám intézni, de biztos, hogy nem tennék jót vele, pontosan neked nem! Ha az ember beteg, jobb mielőbb kivizsgáltatnia magát, hogy aztán a bajt orvosolni lehessen. Minden betegségből sokkal gyorsabban gyógyul fel az ember, ha hamar kiderítik. Hidd el, a lehető legjobb helyen vagy most, Vito! Tudom, hogy kényelmetlen, rossz anya nélkül, az iskolától és barátoktól távol, de elmúlik és minden olyan lesz, mint régen. – Anya és a doktornő is pontosan ezt mondta, és tisztában vagyok vele én is, mégis olyan nehéz elfogadni, hogy ezen az ágyon kell feküdnöm, míg a többiek iskola után edzenek, játszanak… – Nemsokára te is velük leszel, meglátod! Tudod mit? Ha meggyógyultál, meghívlak téged és a mamádat a tanyámra. Van tizenkét lovam! Kiválasztasz egyet, és neked adom! – simogatta meg a gyerek tűzforró homlokát. – Tényleg? – csillant fel a fiú szeme. – De én nem tudok lovagolni! – Én viszont igen és nem látom semmiféle akadályát, hogy megtanítsalak! – Megtenné? – Hát persze! Örömmel! – bólintott. – És anyát? Ő sem tud lovagolni! – nézett rá érdeklődve. – Őt is. Mindkettőtöket! – válaszolta. – Hallottad, anya? Megtanulunk lovagolni, sőt, még lesz egy igazi saját lovam is! – mondta ragyogó arccal. – Igen, kicsim! Hallottam! Remek lesz, meglátod! – mosolygott, miközben arra gondolt, dr. Giottonak milyen igaza volt, amikor azt mondta, egy fiú gyereknek szüksége van valakire, akire felnézhet, aki a példaképe. Carlo tökéletes apa lenne. Milyen kár, hogy nem tudja a szívét meggyőzni, hogy szeresse.
Vito nagyon boldog volt, csevegett és nevetgélt, de aztán lassan elhalkult. Szemei lecsukódtak és elaludt. – Itt maradnál, Vito mellett, Carlo? Megkeresem a kezelőorvosát, állítólag ügyeletes. Beszélnem kell vele, s nem szeretném, hogy ha felébred, ne legyen mellette senki. – Persze, Teresa, menj csak nyugodtan! – válaszolt a férfi és egy széket húzott az ágyhoz és leült rá. Teresa kopogott az orvosi szoba ajtaján, majd belépett. – Á! Kedves Teresa! Kérem, fáradjon beljebb! – állt fel a doktornő az asztaltól. – Bocsásson meg, Paola, amiért így önre török, de szeretném tudni, mi derült ki a mai vizsgálatok során? – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a székre a doktornő és megállt vele szemben. – Sajnos, nem sok jót tudok mondani. Az eredmények ismeretében egyre inkább igazolódni látszik a feltételezésem, miszerint Vito leukémiában szenved. Levettünk tőle csontvelőt, aminek a vizsgálata is ezt támasztja alá. Szomorú, hogy most még be is lázasodott, ami csak nehezíti a vizsgálatok gyors lefolytatását. Több olyan vizsgálatot nem végezhetünk el, amely nagyon fontos lenne, a szervezetében zajló gyulladásos folyamat miatt. Teresa elsápadt. – Istenem! Mégis igaz! Annyira reménykedtem benne, hogy valami más. Könnyebb lefolyású betegség. – Higgye el, én is boldogabb lennék, ha nem erről kellene beszámolnom, de nem mondhatok mást. Hogy a leukémiának melyik fajtája, ez a további vizsgálatok birtokában derül ki. Minden esetre, ez a láz nem hiányzott. Persze, nem kell aggódni, jól reagál a szervezete a lázcsillapítókra. Egy-két nap múlva folytathatjuk a vizsgálatokat. Annyit azonban el kell mondanom, hogy Vito remek gyerek! Olyan bátran és fegyelmezetten viselkedik, hogy sok felnőtt példát vehetne róla! Csak gratulálni tudok hozzá! Teresa szemét elfutotta a könny. Mindez nem volt újdonság számára, hisz az iskolában a tanárok, edzők is mindig dicsérték, most azonban valahogy inkább fájtak ezek a szavak, mint büszkeséggel töltötték el. Sajnálta a fiát, olyan szívesen feküdne inkább ő helyette. – Örülök, hogy jól viselkedik! – nyögte ki könnyeivel küszködve. – Kérem, ne mutassa a gyerek előtt, hogy mennyire szomorú. Megértem, hogy mit érez, de neki bíztatásra van szüksége. Ha látja, mennyire sajnálja,
megijed és elhagyja magát, pedig még csak ezután lesz szükség az erejére, a segítségére, hisz ha nem működik együtt velünk, nem lesz könnyű dolgunk. – mondta dr. Giotto. – Megpróbálom nem mutatni előtte, hogy mennyire aggódom érte. Tisztában vagyok vele, mit kell tennem, de nagyon nehéz. – nézett rá Teresa. – Mindenesetre, köszönöm, hogy őszinte hozzám és azt is, hogy szeretettel viseltetik a fiam iránt. Mutatta a banánt és elmondta, hogy szereti önt. – Én is nagyon megszerettem. Tudja, Teresa, nekem nem lehet soha gyerekem, ezért is nem mentem férjhez, pedig volt jelentkező. Így aztán az itteni gyerekeken élem ki az anyai érzésemet. – hajtotta le a fejét. Teresa önkéntelenül lépett mellé és átölelte. – Milyen furcsa az élet, nem igaz? – nézett rá a doktornő. – Maga azért nem ment férjhez, mert gyermeket várt, én pedig azért, mert nem szülhetek. Igazságtalan az élet, de el kell fogadnunk, persze, az ön esetében ezen lehet változtatni. Még mindig ott a lehetőség, hogy a gyerek megismerje az apját és fordítva. – Igen, talán egyszer én is így fogom érezni. Most még nem. Vito egyedül csakis az enyém, nem szeretnék osztozni rajta senkivel. – Ezzel nem értek egyet, bármennyire is kedvelem önt, Teresa. Bocsássa meg, de most is úgy gondolom, Vitonak joga van tudni, hogy az apja él, nem halt meg és az édesapjának is, hogy van egy ilyen csodálatos gyermeke! – Majd az idő eldönti, mi a helyes, Paola! – sóhajtott fel Teresa, aztán kifelé indult. – Aggaszt, hogy Vito lázas. Szeretnék mellette lenni egész éjszaka, de nem tehetem. Félek, nehezen viseli el, ha nem talál majd maga mellett. – Ne aggódjon, majd én többször benézek hozzá és átadom neki az anyai puszit. Rendben? – Nagyon köszönöm, Paola! Mindent nagyon köszönök! – hagyta el a doktornő szobáját. Amint Vito kórterme felé igyekezett, különös érzés kerítette hatalmába. Megállt és körülnézett. A folyosón nem volt senki, a látogatási idő már véget ért, mégis, mintha valaki figyelné. A szíve hevesebben vert és végigfutott rajta a hideg. Megborzongott. Szaporábban lépkedett, majd felsóhajtott, amikor benyitott a fia szobájába.
– Nem ébredt fel? – kérdezte Carlo-t, aki csendben ült az ágy mellett. – Nem. Nyugodtan alszik. – felelte. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá, de most már mennünk kell! A doktornő nagyon kedves, megígérte, hogy többször benéz Vitóhoz éjszaka is, és átadja neki a puszimat. – Tényleg nagyon rendes tőle, de azt hiszem, ezért választotta ezt a hivatást! – mondta a férfi és kinyitotta előtte az ajtót. A férfi hazavitte Teresát, aki gyorsan elköszönt. – Holnap találkozunk, Carlo! Még egyszer nagyon hálás vagyok, amiért mellettem voltál. – hajolt oda és gyorsan megcsókolta az arcát, aztán vissza sem nézett, eltűnt az ajtó mögött. Az ügyvéd arca égett, érezte a nő forró száját a bőrén, a vére vágtatott ereiben. Még soha nem érezte olyan biztosan, hogy nincs minden veszve, mint most. Igen, bármennyire is sajnálatos, Vito betegsége talán megnyitja számára Teresa szívét.
3. Dr. Giotto felállt az asztal mellől. Az órára nézett. Majdnem tizenegyet mutatott. Megnézi Vitot, már kétszer járt nála, de még mindig aludt. Biztosan a gyógyszerek hatására, ami jó jel, ilyenkor a szervezet pihen és gyógyul. A mosdóhoz ment, kinyitotta a vizet, megmosta a kezét, az arcát, megigazította a tarkóján kontyba fogott haját, majd a kilincs felé nyúlt. Mielőtt azonban elérte volna, az ajtó feltárult. – Jó estét, drága Paola! – lépett be rajta kollégája, dr. Luigi Amati. – Jó estét, dr. Amati! Mit keres ön itt ilyenkor? Tudtommal, nincs ügyeletben, vagy tévedek? – kérdezte. – Nem, nem téved. Valóban nem vagyok ügyeletes, de bejöttem, hogy megnézzem az egyik kis páciensemet, és persze önt! Csak nem zavarom? – nézett rá kissé sértődötten. – Dehogy! – felelte a doktornő kissé zavartan. – Minden rendben van? – kérdezte a férfi és egyik lábáról a másikra állt. – Igen. Épp egy kis betegemhez indultam. Ma reggel hozta be a mentő. – Súlyos? – Nos, igen. Leukémia. – tárta szét a karját sajnálkozva. – Ráadásul még be is lázasodott. – Nem bánja, ha önnel tartok? – Természetesen, nem! Ha gondolja, mehetünk! – nyitotta ki az ajtót Paola és megkönnyebbülten fellélegzett. – Paola! Szeretném, ha végre meghallgatna, és komolyan venne! Tudja, mit érzek ön iránt! Ne haragudjon rám, amiért ismét előhozakodom ezzel, de… – szólalt meg a férfi néhány lépés után. A folyosón a nappali nyüzsgést felváltotta az éjszaka nyugalma, a kis betegek ágyukban pihentek. Még a suttogásuk is visszhangzott, olyan csend volt. – Luigi! Kérem, ne kezdje ezt megint! – vágott a szavába a doktornő. – Már megmondtam, hogy nem szeretnék semmiféle kapcsolatba keveredni, de ha folyton ezzel zaklat, tényleg megharagszom. – mondta a doktornő kissé élesen. – Nem akarom idegesíteni, higgye el, csak mindig olyan érzésem van, amikor találkozunk, mintha a világ másik végére kívánna. Tudom, régebben kissé erőszakos voltam, de azt hittem, azzal elérem, hogy elnyerjem a szívét. Ma sem értem, miért mondott nemet? El kell ismernie,
először viszonozta a közeledésemet, aztán egyik napról a másikra hideg lett és elutasító. Ha tudnám, mit követtem el, belenyugodnék… – Semmi rosszat nem tett, Luigi. Én jöttem rá, hogy nem akarok férjhez menni. Sem magához, sem máshoz. Ennyi az egész! – Igen, de ennek oka van, Paola! És ön eltitkolja. Ez bánt engem! – Lehet, hogy így van, de ez csak rám tartozik, Luigi. Értse meg végre, bennem van a hiba, nem magában! – Látja, ezért nem vagyok képes belenyugodni, hogy elutasított. Talán segíthetnék, ha őszinte lenne hozzám. – Nem, Luigi! És kérem, ne faggasson! Fejezzük be, nem szeretnék erről soha többé beszélni. Így döntöttem, el kell fogadnia, és ne keresse az okát! A doktor még mondani akart valamit, de már nem volt rá ideje, mert a doktornő benyitott Vito szobájába. Az ágyhoz lépett és tenyerét a gyerek homlokára tette, mely nedves volt. – Lázas? – kérdezte dr. Amati. – Nem, hála az égnek! – fordult el a doktornő, ám ekkor a gyerek elkapta a kezét. – Doktornő! Kérem, ne menjen el! Hol van anya és dr. Marco? – kérdezte, miközben még erősebben próbálta megfogni a nő ujjait. – Vito! Már nagyon késő van. Elaludtál, az édesanyád nem akart felébreszteni. Velem üzeni, hogy nagyon szeret és küldött neked két puszit, amit én most átadok! – hajolt oda és arcának mindkét oldalára cuppantott egyet. A gyerek átölelte a nyakát és megszorította, majd cserepes ajkával ő is megcsókolta Paola arcát. – Jól van, most már pihenned kell, Vito! Ne aggódj, éjjel többször benézek hozzád, és reggel, mielőtt haza megyek, még találkozunk. – Haza megy és egész nap nem lesz itt? – kérdezte a gyerek. – Holnap szabadnapos leszek, de megígérem, hogy érdeklődni fogok felőled. – Hiányozni fog! Szeretem magát, doktornő! – engedte el a nőt és oldalra fordult. Dr. Amati nyelt egy nagyot. A szíve elszorult, annyira vágyott család, gyerek után. Paola igazán remek feleség, anya lenne, ebben biztos volt, hisz elárulta minden mozdulata, ahogy ezzel a beteg gyerekkel bánt. – Gondolom, nem szeretné, ha visszakísérném az orvosiba, ugye, Paola? – nézett rá a férfi, amint kiléptek a kórteremből.
– Nem. Tényleg nem! Jobb, ha most elmegy, Luigi! Jó éjt! – felelte a doktornő és gyors léptekkel elsietett. A férfi a falnak támaszkodott és hosszan nézett utána. Dr. Giotto visszatérve a szobájába, lerogyott az asztal melletti székre. Két tenyerébe hajtotta arcát és szabad utat engedett könnyeinek. Most, hogy nyaka körül érezte Vito kezét, még inkább feltört benne az anyai vágy, amely számára elérhetetlen. Szegény Luigi! Ha tudná, mi az oka az elutasításának. Nem! Soha nem árulhatja el senkinek itt a kórházban. Ez az ő titka és az is marad. Igaz, hogy Teresa előtt nyíltan beszélt róla, de ő nő, aki megérti. Luigi biztosan erőszakoskodna, ha őszintén bevallaná, miért kosarazta ki. Megpróbálná elhitetni vele, hogy nem fontos a gyerek, így is szeretné, ám ez nem lenne igaz. Tönkre tenné a férfit, ezt pedig nem akarja. Felállt és megtörölte a szemét. A tükörbe nézett, s mint már jó néhányszor, ismét feltette magának a kérdést: szerelemmel szereti az orvost? Nem tudott rá határozottan válaszolni, ezért tisztességesebb, ha végleg lezárja magában ezt az ügyet. Már azt hitte, sikerült, de most, hogy Luigi megint felemlítette, teljesen összezavarodott. A szekrényhez lépett, hogy bevegyen egy nyugtatót. Nagyon ritkán van rá szüksége, most azonban úgy érezte, képtelen elviselni a tudatot, hogy soha nem lehet gyermeke. El kell utasítania a szerelmet, magányra van ítélve egy életre. Miután bevette a gyógyszert, az ágyhoz lépett. Csak most vette észre, hogy egy szál fehér rózsa nyugszik a párnán. Nem értette, vajon ki rakhatta oda? Luigi nem hozhatta, azt látnia kellett volna. Amíg lent volt Vito szobájában, addig valaki járt itt. De vajon ki? Kilépett a szobájából és a nővérszobába sietett. – Rita nővér! – lépett a fiatal lányhoz, aki az ajtónak háttal, épp teát ivott. Kissé meg volt fázva, egész nap tüsszögött. – Jaj, doktornő! Halálra rémített! – sikoltott fel és elejtette kezéből a bögrét, mely hangosan csattanva, darabokra tört. – Elnézést, nem akartam megijeszteni! – mondta a doktornő és megfogta a lány vállát. – Mi van magával? – kérdezte, mert érezte, hogy a fiatal lány egész testében remeg. – Nem tudom. Különös érzésem van, mintha elaludtam volna, de láttam, hogy egy férfi jött fel a lépcsőn és egyenesen idejött hozzám. Gőzölgő illatos kávét nyújtott felém, s bár nem akartam, mégis elvettem és megittam… Azóta rosszul érzem magam… A doktornő furcsán nézett rá.
– Jöjjön, megvizsgálom! – fogta meg a kezét, és a székhez vezette. Miután végzett, a fejét rázta. – Semmit nem találok. A vérnyomása normális, a pulzusa ugyan kissé szaporább, de nem kóros. Biztos benne, hogy nem álmodta az egészet? – kérdezte. – Nem tudom, doktornő. Lehet, hogy álmodtam, bár teljesen tisztán emlékszem arra, amikor belépett és… A lány elhallgatott. – És? Folytassa, kérem! – bíztatta Paola doktornő. – És… mintha egy szál fehér rózsa lett volna a kezében. Gyönyörű, illatos fehér rózsa… – motyogta a lány. A doktornő szeme kitágult és szíve nagyot dobbant. Nem! Nem álmodta, hisz a rózsa ott van az ágyán. – Egy szál fehér rózsa? – kérdezte idegesen. – Igen. – Jöjjön velem, Rita! – ragadta meg a csuklóját és magával vitte az orvosi szobába. – Ilyen volt az a rózsa? – emelte fel a virágot. A nővér arca még sápadtabbá vált. – Pontosan ilyen! Vagy talán éppen ez! – mondta remegő hangon. – De hogy került önhöz? – nézett a doktornőre. – Nos, épp ezért mentem magához, hogy megkérdezzem. Amíg megnéztem az egyik kis beteget, addig tehette oda valaki. Fogalmam sincs, hogy távollétemben ki járhatott a szobában. Ezek szerint az a férfi, akit maga látott. – Igen, ő volt. Ez biztos! – bólogatott hevesen Rita. – Mondja, ismerte azt az embert? – kérdezte a doktornő. – Talán. A hangja ismerős volt, de az arcára nem emlékszem. – De hisz azt mondta, tisztán emlékszik rá, ahogy belépett. Akkor hogy létezik, hogy az arcára mégsem? – Nem tudom, doktornő! Olyan érzésem van, mintha nem is lett volna arca! – motyogta. – Ne beszéljen ostobaságokat, Rita! Kérem, próbáljon meg jobban visszagondolni rá! Talán fel tudja idézni és kiderülhet, ki volt az illető, a hangja alapján!
– Hiába próbálom, nem megy! Az arcát nem láttam, de mintha sötét haja lett volna és bajusza is… Többre tényleg nem emlékszem, mint ahogy a hangja sem emlékeztet senkire. – Nos, ezzel nem megyünk sokra. Jól van, nyugodjon meg, Rita! Visszamegyek magával a nővérszobába, hogy ne legyen egyedül. Rendben? – Nagyon hálás vagyok, amiért nem néz bolondnak, doktornő! – mondta miközben elindultak, ám hirtelen öklendezni kezdett. Alig ért a WC-be, sugárban tört fel belőle a hányás. Sápadtan és verejtékezve tért vissza. – Jöjjön, leveszek magától vért, aztán kérem, próbáljon meg egy kis vizeletet produkálni! Nem tetszik nekem ez az egész! – csóválta meg a fejét a doktornő és levette a vért. Majd miután a nővér teljesítette kérését, átvette az edényt a vizelettel. – Most pedig lefekszik! Az orvosi szobában nem zavarja senki, majd én átveszem a helyét. – Nem! Azt nem lehet! Ha Boito főorvos úr megtudja, engem azonnal kirúg! – ellenkezett a lány. – Rita! Kérem, bízza csak rám a főorvost, nem fogja elbocsátani magát. Jöjjön és pihenjen le az orvosi szobában! Nyitva hagyom az ajtót, hogy ha bármi van, meghalljam. – kísérte be a reszkető lányt és lefektette. Miután visszatért a nővérszobába, elgondolkozott. Először tényleg azt hitte, Rita álmodta az egészet, de már biztos, hogy igazat mondott. A rózsa, a rosszulléte mind ezt igazolja. Csak azt nem értette, hogy létezik, a nővér nem emlékszik az illető arcára, holott azt mondta, a hangja ismerősnek tűnt? Szerencsére nem volt sok dolga ezen az éjszakán, az asztalra borulva sikerült aludnia néhány órácskát. Arra ébredt, hogy Rita áll mellette. – Hogy van? – kapta fel a fejét és a nővérre nézett, aki nagyon sápadt volt. – Köszönöm, sokkal jobban. Egy kicsit szédülök, egyébként minden rendben van. Szeretném, ha tudná, dr. Giotto, hogy nagyon hálás vagyok mindazért, ahogy viselkedett velem. Soha nem felejtem el, milyen kedves volt hozzám. – Ne is beszéljünk erről, inkább főzzön egy jó erős kávét! Azt hiszem, mindkettőnknek jót fog tenni! Egyébként jobb lesz, ha elfelejtjük, mintha soha meg sem történt volna! Előbb azonban a levett vért és vizeletet vigye le a laborba! Kérem, mondja meg, nekem hozzák fel az eredményt! A lány tétován nézett rá.
– Mi a baj, Rita? – Ha valami bajom van, mindenki tudni fogja… – Nem, mert nem a maga nevét írtam rá, hanem egy kitalált nevet! Nézze csak meg!– simogatta meg a lány karját a doktornő és visszament a szobájába. A tükör elé állt és rendbe hozta magát. Fáradt volt, pedig nem volt sok dolga az éjszaka, ami igazán ritka eset. Közben arra gondolt, a főorvosi megbeszélésen mindenképpen itt kell maradnia, amely fél kilenckor lesz, utána benéz Vitóhoz, de aztán mielőbb szeretne hazamenni. Szüksége van arra, hogy alaposan, nyugodtan átgondolja, ami az éjjel történt. Ha Rita nem viselkedett volna furcsán, nem látszott volna rajta, mennyire rosszul van, nem is tulajdonított volna jelentőséget a rózsának, de így nagyon idegesítette. Egyértelmű, hogy akitől a virágot kapta, ártott a nővérnek, hisz nem emlékszik az illetőre, ami azt jelenti, tett vele valamit! Nem értette, miért ilyen különös módon juttatta el hozzá a rózsát? Egy poharat vett elő, és vizet engedett bele. A virágot a kezében tartotta, mely ontotta magából finom, bódító illatát. Összerezzent, amikor kopogtak az ajtaján, de mire megszólalhatott volna, a főnöke jelent meg az ajtóban. – Jó reggelt, dr. Giotto! – lépett beljebb mosolygós arccal. – Jó reggelt főorvos úr! – köszönt a nő és kissé elvörösödött. Zavarában a rózsát gyorsan a mosdóba tette. – Nocsak? Milyen szép virág! Kitől kapta? – emelte ki a kagylóból és különös tekintettel nézett rá, majd az odakészített pohárba ejtette. – Egy betegemtől! – vágta rá, s ettől még jobban elpirult. – Ha nem gyerekek lennének a páciensei, azt hihetném, hogy egy titkos hódolótól. – tette vissza a mosdóba, majd a doktornőre nézett. – Valami baj van, Paola? Olyan furcsán viselkedik! – Nem, nincs semmi. Kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész! – felelte. A főorvos megfogta a kezét, mely hideg volt és nedves. – Paola! Nézzen rám, kérem! Miért nem őszinte hozzám? Tudja, hogy mennyire elismerem a munkáját, kedvelem a társaságát, többször elmondtam, bennem megbízhat! Miért ilyen rideg hát? – Kérem, főorvos úr! – próbálta meg kiszabadítani az ujjait. – Paola! Miért viselkedik így velem? Mondja, megbántottam valamivel? – kérdezte, de nem engedte el a nő kezét. – Nem! Dehogy! – válaszolta.
– Akkor nem értem, miért viselkedik így velem? Talán igaza van! – A hely és idő nem a legalkalmasabb egy ilyen beszélgetésre. Mit szólna hozzá, ha ma együtt ebédelnénk? – Köszönöm, de ma szeretnék mielőbb haza menni. Van néhány elintézendő dolgom, és szükségem lenne pár óra pihenésre is. – tért ki diplomatikusan a kérés elől. – Megértem és elfogadom a kifogását, de az együtt étkezésről nem mondok le. Akkor talán vacsorázzunk együtt! Bármelyik este, amikor önnek a legjobban megfelel. Én alkalmazkodom! Lenne egy kis meglepetésem, amelyet négyszemközt szeretnék a tudomására hozni. A doktornő felkapta a fejét. Valahogy nem tetszett neki ez az egész. Miféle meglepetésről beszél a főorvos? Igaz, hogy mindig kitüntette figyelmével, de még soha nem hívta meg ebédelni, pláne nem vacsorázni! – Maradjunk inkább az ebédnél. Ma hétfő van, mondjuk csütörtökön! – Jó. Nekem az is megfelel. Akkor csütörtökön, de kérem, ne felejtse el! – Nem fogom! – Akkor jó. – nézett az arcába a főorvos. – Tényleg nagyon fáradtnak látom. Talán jobb lenne, ha most mindjárt haza menne! – Nem! A megbeszélésen szeretnék részt venni, utána azonban haza megyek. – Majd rövidre fogom, hogy mielőbb elmehessünk! Mert haza viszem, nem engedhetem ilyen állapotban vezetni! – Kérem, főorvos úr! Erre semmi szükség! Saját kocsival jöttem és azzal is megyek haza! – Hát persze, csak majd én vezetem, aztán, ha meggyőződtem róla, minden rendben van, taxival visszajövök! Ebből nem engedek! – nyitotta ki az ajtót, és maga elé engedte a falfehérre vált doktornőt. A megbeszélésen alig tudott figyelni. Folyton az járt a fejében, hogy vajon mit akarhat tőle a főorvos? Eddig még soha nem vette észre rajta, hogy tolakodóan, vagy kétértelműen viselkedett volna, de most kifejezetten olyannak látta, mint egy szerelmes férfit. Ha ez így van, neki régen rossz! El kell hagynia a kórházat, a kis betegeit, akik annyira a szívéhez nőttek. A megbeszélés után azonnal Vitóhoz sietett. A gyerek láztalan volt és már sokkal jobb volt a kedve is. Ez nyugtatóan hatott rá. Amikor az öltözőből kilépve a lifthez igyekezett, Rita nővér futott oda hozzá. – Jaj, doktornő! De jó, hogy még itt találtam!
– Miért? Mi a baj? – kérdezte. – A laborleletem! – Mi van vele? – Láttam, amikor felhozták, és a szobájába vitték. Ha nem bánja, elhoztam, mert nagyon aggódom. Vagy rosszul tettem? – kérdezte és riadt tekintettel nézett rá. A reggeli fényben jól látszott, hogy a fiatal nő szinte falfehér. – Ellenkezőleg! Nagyon jól tette, Rita! Látom, már hazafelé indul, jöjjön, a liftben megnézem az eredményt! – felelte, s együtt léptek be a liftbe. Sajnos, mielőtt az ajtaja becsukódott volna, a főorvos ugrott be melléjük. – El sem hiszem, hogy ennyire jó napom van ma! Két ilyen gyönyörű hölggyel együtt mehetek le a földszintre! – nevetett fel vidáman. A doktornő kényszeredetten elhúzta a száját, Rita nővér azonban csak pislogott, nem merte felemelni az arcát. Alig várta, hogy leérjenek és kilépjen a liftből. A doktornő a táskájába tette a leletet, és Ritára nézett. – Hívjon fel este hét óra felé, Rita, aztán megbeszéljük, amit elkezdtünk! Rendben? – Igen, hogyne! Hívni fogom, doktornő! És mindent köszönök! – rebegte, majd gyorsan elhadart egy „viszont látásra, főorvos úr”-t és távozott. – Csak nincs valami baj ezzel a kislánnyal? Olyan sápadtnak és idegesnek látszott! Remélem, nem beteg? – nézett a főorvos a doktornőre. – Nem, a családjában van valaki, akinek segítség kell, megígértem, hogy utána nézek és ezért kértem Ritát, hogy hívjon fel. Aggódik, ennyi az egész és hát mi tagadás, az ügyelet egy fiatalt is kimerít. – tette hozzá. – Igen, ez igaz. Mostanában én csak nagyon ritkán ügyelek, de azt hiszem, ezután többször fogok vállalni, ezzel is segítek a kollégáimon. Egyébként sem vonhatom ki magam a munka alól, nem igaz? – Erre semmi szükség, főorvos úr! Önnek más a dolga! Az éjszakai ügyeletre itt vannak a beosztottjai! – Ne beszéljünk erről, inkább meséljen magáról! Még mindig egyedül él? – kérdezte. – Igen. – Mondja, miért nem ment eddig férjhez? – vágott a közepébe dr. Boito. – Erről nem szeretnék beszélni, főorvos úr! Ha nem bánja, váltsunk témát! – fordította el a fejét a doktornő, miközben kinyitotta a kocsija ajtaját. Be akart ülni a volán mellé, de a férfi megfogta a karját.
– Nem, Paola! Én viszem haza! Hiszen megígértem! A nő kénytelen volt a másik ülésre ülni. Szeme az épületre tévedt. A harmadik emeletre nézve, jól látta, hogy több nővér is figyeli az ablakból. Legalább lesz témájuk! – gondolta bosszankodva. – A rózsáját nem hozta magával? – szólalt meg egy idő után a főorvos, oldalra pillantva. – Nem. Meg is feledkeztem róla, meg aztán már majdnem elhervadt. – felelte Paola és megint végigfutott rajta a rossz érzés, miután a főnöke eszébe juttatta, vajon, ki lehet az a férfi, aki küldte. – Ha tudná a páciense, biztosan megsértődne! – Lehet, de nem tudja. – válaszolta a doktornő és kinézett az ablakon. – Gyönyörű az idő, ugye? Hova utazik a szabadsága alatt? – kérdezte a főorvos. – A szüleimhez, mint minden évben. Nagyon ritkán találkozunk, így az összes szabadidőmet velük szeretném tölteni. Sajnos, túlságosan is kevés az a néhány hét egy évben. Az élet meg tovaszáll, és azt vesszük észre, hogy akiket szerettünk, eltávoztak mellőlünk örökre. – sóhajtott fel. – Igen, ez nagyon szomorú, főleg, ha az ember egyedül marad, mint ön is, bár nem kellene, hogy így legyen. Gondolom, sok jelentkező akadna, hogy nőül vegye. – mondta a főorvos, de nem nézett rá, egyenesen előre, a vezetésre figyelt. – Így alakult és így is marad. – válaszolta a nő határozottan. Kissé idegesítette a főnöke erőszakossága. Szívesebben jött volna haza egyedül, és a kérdései is egyre kínosabbá váltak. – Paola! Az ég szerelmére, úgy beszél, akár egy öreglány! – fakadt ki dr. Boito. – Miért? Talán nem az vagyok? Elmúltam harminckét éves, igenis vénlánynak számítok! – Egyáltalán nem látszik, hogy túl van a harmadik ikszen. Tíz évet letagadhat a korából! – Nem szükséges bókolnia, főorvos úr! – Kérem, Paola! Ne nevezzen folyton főorvos úrnak. A keresztnevem Luca! – Tudom, de illendő a főnökömnek a megfelelő tiszteletet megadni. Nem való, hogy… – Kérem, Paola! Az ég szerelmére! Akkor is tisztelettel szól hozzám, ha a keresztnevemen szólít! És igenis való! Sőt! Egyenesen kötelező! Ezentúl
szeretném, nem, inkább utasítom, hogy hagyja el a hivatalos megszólítást! Mióta is dolgozik nálunk? – kérdezte a férfi, témát váltva. – Öt éve lesz szeptemberben. – Szép idő, épp elegendő ahhoz, hogy végre jobban megismerjük egymást. Ha nem vette volna észre, mindig is érdekelt a személye. – Észrevettem és köszönetet mondok érte. Igyekeztem mindig megfelelni annak, amit elvár tőlem a felettesem, hogy ne csalódjon bennem. – És nem is csalódtam. Csak egy dologban, de erről majd máskor. Megérkeztünk, nem akarom feltartani. Menjen és pihenje ki magát! – nyitotta ki a kocsi ajtaját, majd odaadta a nőnek a kulcsot, de nem engedte el a kezét. – Köszönöm ezt a fél órát, amelyet kettesben tölthettem önnel! – mondta, aztán hirtelen egy mozdulattal megcsókolta az arcát. – Viszontlátásra, főorvos úr! – hadarta Paola és égő arccal elsietett. Még hallotta, ahogy a férfi utána szól: „Nem főorvos úr, hanem Luca!”, de nem fordult meg. Alig várta, hogy becsukhassa maga mögött az ajtót. Háttal nekitámaszkodott és szaporábban szedte a levegőt. Nem értette, mit jelentett ez az egész? Miért hozta haza a főnöke, miért hívta meg ebédelni, és miféle meglepetést tartogat számára? – Bármi legyen, engem nem érdekel! Legszívesebben átmennék egy másik osztályra, hogy ne kelljen elmennem vele ebédelni, de nem tehetem. Biztosan valami hivatalos dologról, esetleg valamelyik kolléga előléptetéséről lesz szó, csak én lihegem túl ezt az egészet! – vett egy mély levegőt és besietett a nappaliba. Gyorsan elővette Rita leletét és elolvasta. Alig akart hinni a szemének, a lelet ugyanis olyan adatokat tartalmazott, amely aggodalomra adott okot. – Te jó ég! Szegény Rita! Ez a lelet egyértelműen igazolja, hogy valami ismeretlen anyag van a vérében és a vizeletében. De miféle anyag? Csak nem az a férfi juttatta a szervezetébe, akitől a rózsa származik? Mintha azt mondta volna Rita, megkínálta kávéval! A doktornő egyre idegesebb lett. Elhatározta, reggel első dolga lesz még alaposabb vizsgálatot végezni a nővéren, hogy megnyugodhasson, nincs veszélyben az élete. Annyi bizonyos a tapasztalt jelekből, hogy az agyi idegekre hat, hisz Rita nem emlékszik tisztán, elmondása szerint, mintha ébren álmodott volna. Aztán a hányás. Ez utalhat mérgező anyagra is. Igen, feltétlenül ki kell alaposan vizsgálni! Amint beszél vele, felhívja rá a figyelmét.
Le, s fel kezdett járkálni a szobában. Megpróbált logikus magyarázatot találni a történtekre, s más nem jutott eszébe, minthogy az illető nem akarta, hogy a nővér tisztán emlékezzen rá, amikor a rózsát hozta. De vajon miért? Hirtelen megtorpant. Nem! Nem várhat estig, amíg a nővér telefonál. Neki kell felhívnia és megmondani, hogy mielőbb egy általános kivizsgálásra van szükség. Van egy felnőtt belgyógyász ismerőse, majd felhívja és beajánlja neki, csak előbb beszélnie kell a lánnyal. Lerúgta lábáról a cipőjét és a telefonkönyvért nyúlt. Sajnos, nem tudta, milyen néven van a telefonja, így hát a tudakozóval nem is próbálkozott, a telefonkönyvben viszont legalább száz Palma nevű személy szerepelt. Idegesen dobolt az ujjaival, majd jobb ötlete nem lévén, felhívta a kórházat. A portás felkapcsolta a harmadik emeletre. – Tessék, dr. Luigi Amati! – hallotta meg a kollégája hangját. Legszívesebben azonnal lecsapta volna, de erőt vett magán Rita érdekében. – Jó napot, Luigi, itt Paola! – Paola! Nahát! Ennél kedvesebb hangra nem is vagyok kíváncsi! Tudja, hogy imádnivaló a hangja telefonon keresztül? – kérdezte. – Kérem, Luigi! Most nincs időm a vicceire, szeretném megtudni Rita Palma otthoni telefonszámát. Megtenné, hogy megnézi? – Hát persze! – felelte a férfi, hallani lehetett a hangján, hogy megsértődött. Néhány pillanat múlva bediktálta a lány telefonszámát. – Köszönöm, további jó munkát! – köszönt el Paola és gyorsan megszakította a vonalat, aztán azonnal hívta is Rita számát. A telefon hosszan kicsöngött, de a lány nem jelentkezett. Már biztosan alszik, jobb, ha békén hagyja. – Majd később megpróbálom! – mondta félhangosan. Felállt, kibújt a ruhájából, aztán bezuhant az ágyába. Magára húzta a takarót és szinte abban a pillanatban el is aludt. Arra ébredt, hogy szól a vonalas telefonja. Álmosan ült fel, de aztán kiugrott az ágyból és felkapta a kagylót. – Rita? – kiáltott bele izgatottan. – Sajnálom, de nem vagyok Rita. Luca vagyok! – Á! Főorvos úr! – mondta kissé csalódottan. – Sajnálom, hogy felkeltettem. – mondta. – Semmi probléma! Gondolom, fontos dolog miatt hívott? – Igen. A kis Vito Marconi az ön páciense…
– Mi van vele? – vágott a szavába Paola. – Nagyon rosszul van. Most jöttem tőle. Megvizsgáltam és sajnos, azt hiszem, nincs sok ideje, amennyiben nem kap nagyon gyorsan csontvelőt. Sajnos, ebben az esetben már nem sokat remélhetünk a szokásos gyógymódoktól, persze, amíg nem találunk, azonnal el kell kezdenünk a kemoterápiát és az egyéb kezeléseket. – Istenem! Máris indulok! – Bánt, hogy ilyen rossz hírrel kellett zavarnom, de úgy gondoltam, mint kezelőorvosának, tudnia kell a gyerek állapotáról. Persze, nem muszáj bejönnie, csak tájékoztatni akartam, hisz alig aludt valamit, biztosan nagyon fáradt. – De igen, Boito! Köszönöm, hogy szólt. Hamarosan ott leszek. Azt sem tudta, hogy kapkodta magára a ruháját. Kócosan és elkenődött sminkkel rohant el otthonról. A nagy forgalom miatt csak lépésben tudott haladni, ezért volt ideje rendbe hozni az arcát. Amikor végre kiszállt a liftből, a szíve a torkában dobogott. Egyenesen a fiúhoz sietett. Utcai ruhában lépett a kórterembe, ahol elég sokan voltak. A főorvos, Luigi, egy másik kolléganője és három nővér. – Hogy van? – kérdezte Paola megfogva a gyerek csuklóját. – Most már jobban. – válaszolta a főorvos. – Minden esetre, haladéktalanul el kell kezdeni a donor felkutatását. Először a szülőket kell megvizsgálni, hogy alkalmasak-e az átültetésre. Legtöbb esetben igen, bízzunk benne, hogy most is így lesz. Gondolom, ön ismeri a beteg szüleit? – nézett a doktornőre. – Az édesanyját igen, egyedül neveli a kisfiút. – Azért ilyen esetben félre kell tenni a haragot, gyűlöletet és meg kell keresnie a volt férjét, végtére is a gyermek az övé is. Ugye, ezzel nem lesz probléma? – Csak az édesanya jöhet szóba, fogalma sincs, hol lehet a fiú apja. Nem voltak összeházasodva, nem is tud a gyerek létezéséről. Így, nehéz lesz megtalálni. – válaszolt Paola. – Értem. Minden esetre, meg kell tenni mindent az apa felkutatására, s természetesen közben elindítani a mi vonalunkon a donorkeresést. – Még nem végeztünk el minden vizsgálatot a gyereken, főorvos úr, ugyanis Vito belázasodott, így a pontos diagnózist nem tudtam felállítani. Biztos, hogy jó ötlet a kemoterápia? – kérdezte aggódva.
– Nyugodjon meg, Paola, elvégeztem a gyereknél a hiányzó vizsgálatokat, megismételtem a csontvelőpunkciót is, mert a vérkenetet nem éreztem megbízhatónak. Sajnos, a levett csontvelő vizsgálata egyértelműen bizonyítja a diagnózisomat. Tehát, nincs idő a tanakodásra, vizsgálgatásra, mielőbb cselekedni kell, mert a gyerek igen rossz állapotban van! – mondta. Ekkor megszólalt a csipogója. – Most mennem kell, mindenki tegye a dolgát, és ha sikerült az édesanyával beszélnie, kérem, jöjjön be hozzám, dr. Giotto! – Igen, főorvos úr! Azonnal felhívom az édesanyát és beszélek vele. – mondta a doktornő dr. Boito után nézve, aki gyorsan távozott. Az orvosok csendben beszélgettek egymással. Dr. Giotto megfogta a gyerek kezét és érezte, hogy a szíve hevesebben ver. A sírással küszködött. Össze kell szednie magát, hogy felhívja Teresát, ám amikor elindult kifelé, kinyílt az ajtó és a fiatal nő lépett be rajta. – Mi történt? Mi van a kisfiammal? – sikoltott fel meglátva az ágy körül álló komoly tekintetű orvosokat és nővéreket. – Teresa! – szólalt meg Paola doktornő fátyolos hangon. – Épp hívni akartam. Sajnos, Vito állapota sokat romlott. Pár óra leforgása alatt életveszélyessé vált. – Tessék? Mit jelent az, hogy életveszélyessé vált? – kérdezte Teresa, és a szemét elfutotta a könny. – Azt, hogy mielőbb csontvelő átültetést kell végeznünk nála. Ha nem tesszük meg a lehető legrövidebb időn belül, akkor elveszíthetjük. – Nem! Az nem lehet! Miért nem szólt nekem? Már bejöttem volna előbb! Ó, Istenem! És most mit tegyünk? – kérdezte, miközben arcán végigfolyt a könnye. – A legfontosabb, hogy mielőbb megtaláljuk a megfelelő donort Vito számára. Általában valamelyik szülő alkalmas, de itt csak önre számíthatunk. Ezért most azonnal le kellene vennünk a csontvelőt, hogy meggyőződjünk róla, elvégezhető-e az átültetés. A gyereknél addig is, amíg megtaláljuk a megfelelő donort, elkezdjük a kemoterápiás kezelést. – Persze! Menjünk azonnal! – mondta a nő, ám előtte odalépett az ágyhoz és magához ölelte a gyermeket. Szinte fel sem fogta, amit a doktornő mondott neki. – Kérem, Teresa! – szólalt meg dr. Giotto. – A biztonság érdekében jó lenne megtalálni a gyerek apját. Ha ön nem alkalmas donor, akkor mindenképpen az édesapára lesz szükség. Tudom, beszéltünk róla, nem
tudja, hol lehet, azonban csak van valamilyen megoldás, hogy előkerítsük. Amennyiben szükséges, bevonjuk a rendőrséget, a médiát és minden szervet, amely segíteni képes. – Igen, megértettem, milyen fontos az apja. Azon leszek, hogy előkerítsem, remélem, azonban nem lesz rá szükség. Én biztosan alkalmas leszek. – Menjünk a kisműtőbe, ott elvégezhetjük a punkciót! – mondta a doktornő és mutatta az utat. Miután a csontvelőt levették, Teresa nem kelhetett fel, egy ideig mozdulatlanul feküdnie kellett. Nem volt kellemes a beavatkozás, de akár naponta megtenné, csakhogy Vitón segíthessen. Lehunyt szemmel feküdt és közben imádkozott. Arra kérte az Úristent, legyen könyörületes egy tizenegy éves gyerekhez és aggódó édesanyjához. Legyen alkalmas donor, hogy ne kelljen Vitonak sokáig várakoznia, hisz minden perc számít. Ki tudja, az apja milyen távol él tőlük? Hosszú pillái alól egymás után gördültek elő a könnyek, de végül elaludt. Arra ébredt, hogy Paola doktornő gyengéden megcirógatta az arcát. – Teresa! Most már felkelhet! – mondta kedvesen. – Köszönöm. Hogy van Vito? – kérdezte, miközben felült. Kicsit szédült, ezért pár percig még nem állt fel. – Egyformán. Az állapotát stabilizáltuk, a láza teljesen megszűnt, de a vérképe nagyon rossz. A főorvos megismételte a csontvelő vizsgálatot, így már biztos, hogy Vito a leukémia egyik legsúlyosabb fajtájában szenved. Sajnos, olyan stádiumba került, hogy bár elkezdtük nála a gyógyszeres és kemoterápiás kezelést, nem várható javulás. Most vért kap, megpróbáljuk stabilizálni az állapotát, ám mielőbb el kell végeznünk a csontvelő átültetést, mert számára ez az egyetlen esély. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de ez az igazság. A betegség drasztikussá vált, Vito élete veszélyben van. – Mikor lesz meg az eredmény, hogy az enyém megfelelő-e, vagy nem? – nézett rá könnyes szemekkel. – Már megvan. – És? – csillant fel a nő szeme. – Alkalmas vagyok? – Nem! Sajnálom, Teresa, de nem ön a megfelelő donor Vito számára. – Ó, ez nem lehet! Annyira bíztam benne! Istenem! – zokogott fel szívet tépőn az asszony.
– Teresa, kedves! Tudom, mennyire fáj, hogy nem segíthet a gyermekén, de ez nem az ön hibája. Túl kell emelkednie a bánatán és aggódásán, mielőbb meg kell találnia Vito édesapját! Igaz, mi is, mármint a kórház, megtettük a szükséges intézkedést a donor megszerzésére, de az lenne a legjobb, ha az édesapja lenne az. Kérem, erre koncentráljon most, mert ezzel tud leginkább segíteni a gyermeken! – fogta meg a karját, és gyengéden megszorította. – Igen, persze! – törölte meg a szemét Teresa és felállt. Sápadt volt, a lábai remegtek, de erőt vett magán, elindult kifelé az ajtón. A folyosón megállt és a doktornőre nézett. – Bemegyek Vitóhoz, elköszönök tőle, aztán otthon előkeresek minden régi iratot, jegyzetet, levelet, valahol csak lennie kell egy címnek. Sajnos, még azt sem tudom pontosan, hogy itt Rómában hol laktak, ugyanis Párizsban ismerkedtünk meg. A nevén kívül semmit nem tudok. – nézett rá szomorúan. – Rendben. Visszakísérem a kórterembe, és itt maradok egész éjjel a gyerekkel. – ölelte át a vállát a doktornő. – Köszönöm, Paola! Amíg élek, hálás leszek önnek azért, amit a kisfiamért tesz. Ha felépül, első dolgom lesz meghívni hozzánk egy jó vacsorára! – Én pedig örömmel teszek eleget a meghívásnak! – nyitotta ki az ajtót a doktornő, és maga elé engedte az asszonyt, aki szinte futva tette meg az ágyig vezető néhány lépést. – Kisfiam! Drága egyetlenem! – fogta meg a kezét, és csókjaival borította be. – Anya! Annyira jó, hogy itt vagy. Ugye, már este van? Égnek a lámpák a szobában… – Igen, kicsim, már este van. Hogy érzed magad? – kérdezte. – Most már jobban, hogy nem kapom a karomba azt a folyadékot. Szörnyen hányingerem volt tőle és nagyon gyengének érzem magam. Szeretnék már sétálni, edzésekre járni. Meddig tart ez még? Mikor mehetek haza? – fordította tekintetét a doktornőre. – Arra még egy kicsit várnod kell, Vito! Remélem, mielőbb! Mi valamennyien azt szeretnénk, hogy hamar felépülj. – simogatta meg az arcát. – Valamit szeretnék kérdezni! – Tessék! Kérdezz, csak bátran! – ült le Paola az ágy szélére. – Mi bajom van? Tudják már?
A doktornő Teresa felé pillantott, aki kitágult szemekkel, riadtan nézett rá. – Nézd, Vito! Nem akarlak félrevezetni, de megijeszteni sem szeretnélek. Tudom, hogy okos és bátor fiú vagy, ezért úgy gondolom, elárulhatom neked, mitől lettél rosszul. – Igen? – nézett rá érdeklődve a gyerek. – Sajnos, kevés a vörösvértest a véredben, emiatt csontvelőt kell kapnod. – És azt hogy kapom? Remélem, nem ilyen csőből, mint az imént? – mutatott az infúziós állványra. – Nem, nem ilyen egyszerű a dolog, kedvesem! Először is keresnünk kell valakit, akinek a csontvelő állománya minden szempontból megegyezik a tiéddel. Levesszük tőle pontosan úgy, ahogy tőled, amikor a csípődet megszúrtuk, és a műtőben átültetjük beléd. Nos, gyakorlatilag ennyi. – De hisz ez nagyszerű! Anya biztosan adhat nekem az övéből, hisz az ő testében fejlődtem, nem igaz? – kérdezte és a szeme csillogott. – Nem, kicsim! Sajnos, én nem adhatok, mert nem egyezik a tiéddel. Csakis olyan embertől kaphatsz, amely tökéletesen olyan, mint a tiéd. – fogta meg a kezét az anyja. – Az meg hogy lehet? Azt hittem… – görbült le a fiú szája. – Nem kell aggódnod, drágám, megtaláljuk a megfelelőt számodra, ezt megígérem! – mondta az anyja, és a torka elszorult. Könnyes tekintettel nézett Paolára. – Vito! Sok kisgyermek kapott már csontvelőt más embertől. Sajnos, előfordul, hogy hiába az édesanyja testéből fakad egy gyermek, mégsem egyforma vércsoportjuk, a sejtállományuk, stb., így nem alkalmas donornak. – mondta a doktornő. – Akkor ki tudja, meddig kell itt feküdnöm, mert ha jól gondolom, még az édesapám jöhetett volna szóba, de sajnos ő már nem él. – mondta lehangoltan Vito. Az anyja lehajtotta a fejét, nem tudott a fia szemébe nézni. Most szembesült először tizenegy év óta azzal a hazugsággal, amelyről Paola doktornővel beszélt. Lehet, hogy mégsem kellett volna eltitkolnia, hogy él? Kezeit tördelve nézte a cipője orrát. – Nem lesz semmi baj, Vito! Sok ezer ember él a földön, akik alkalmasak arra, hogy adjanak neked csontvelőt a sajátjukból. Megtaláljuk hamar, meglátod! Kérlek, bízz bennünk és légy erős! – cirógatta meg a haját a doktornő.
– A doktornőnek igaza van, kicsim! Bíznod kell benne és a többi orvosban, akik valamennyien segíteni szeretnének. Légy türelmes drágám, holnap megint bejövök, de most már aludnod kell. Tudod, ha az ember beteg, a legjobb, ha sokat pihen. Reggel, amikor felébredsz, már itt leszek melletted! – Biztos? – kérdezte Vito. – Igen, biztos! – csókolta meg a fiú arcát, aztán a doktornővel együtt elhagyták a kórtermet. – Jó éjt, Teresa! Kérem, próbáljon megnyugodni, higgye el, Vito meggyógyul! Érzem! – ölelte meg a doktornő az asszonyt, aki egész testében remegett. – Köszönöm, Paola! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy ön a kezelőorvosa a kisfiamnak. Biztos vagyok benne, mindent elkövet, hogy meggyógyuljon. Most is, ahelyett, hogy haza menne és pihenne, a fiam mellett tölti az éjszakát, pedig látom, hogy alig áll a lábán olyan fáradt. Egy életre lekötelezett, Paola! – Ne mondja ezt, Teresa! Kérem, higgye el, nem esik nehezemre a gyerek mellett maradni. Orvos vagyok és nekem épp olyan fontos, hogy a betegem meggyógyuljon, mint a szülőknek. Most megyek és beszélek a főorvos úrral! Vigyázzon magára! – köszönt el és a lépcső felé indult. Elgondolkozva ment fel az osztályra, majd a folyosó végén megállt a főorvosi szoba előtt. Vett egy mély levegőt, aztán kopogott. – Tessék! – hallotta meg a férfi hangját. Benyitott, aztán belépett. – Elnézést kérek, amiért csak most tudtam jönni, de… – Semmi baj, nem kell mentegetőznie, Paola! Kérem, foglaljon helyet! – mondta a főorvos kedvesen és a kanapé felé mutatott. Miután a doktornő leült, ő is felállt az íróasztala mögül, s a nővel szemben lévő kényelmes fotelbe huppant. – Nos, hogy áll a helyzet? Beszélt a gyerek anyjával? – Igen. Épp az imént ment el. Levettük tőle a csontvelőt, sajnos nem ő a megfelelő donor. – mondta a doktornő szomorúan. – Akkor elő kell teremteni a fiú apját akár a föld alól is! Megmondta az asszonynak, hogy mindenképpen meg kell találnia? – kérdezte. – Természetesen, tisztában van vele, milyen fontos, hogy előkerüljön. Egyébként lenne egy javaslatom! – nézett rá dr. Giotto.
– Érdeklődéssel hallgatom! – mosolygott rá a főorvos. – Arra gondoltam, mi lenne, ha mi, valamennyien itt a kórházban dolgozók, megvizsgáltatnánk magunkat, hogy nem lehetünk-e Vito számára donor? Mit gondol, főorvos úr, lehetne egy ilyen kérvénnyel fordulni a kórház igazgatójához? A férfi elgondolkozott. – Nézze, nekem nincs kifogásom ellene, de engem hagyjanak ki belőle! A doktornő elképedve meredt rá. – Csak azért, mert elájulok, ha megszúrnak. Nem a vér látványa, hanem az érzés az, amit nem tudok elviselni. Másokat megszúrok, nem okoz gondot, de az én testemen semmiféle szúrást, vagy egyéb fájdalmas beavatkozást nem viselek el. Szóval, rajtam kívül tehetnek, amit csak akarnak! – mondta, miközben nem nézett a nőre. – Értem! – állt fel a doktornő. – Akkor most meg is fogalmazom a kérvényt, és holnap reggel beadom az igazgató titkárságára. Remélem, soron kívül megkapom az engedélyt. – Paola! Látom, megdöbbent, hogy nem állok be a sorba, de meg kell értenie. Szégyellném, ha elájulnék a beosztottaim előtt… – Ne aggódjon, főorvos úr, megértem a problémáját. Remélem, azért találunk valakit mielőbb, aki megfelelő donornak bizonyul. Most megyek, mert sok a dolgom. – Nem! Mára épp elég volt. Alig aludt valamit. Hazaviszem! Én is menni készültem! – Köszönöm, de itt maradok éjszakára. Megígértem Vito édesanyjának, hogy nem hagyom magára a kisfiát. – Sajnálom, Paola, de nem járulok hozzá. Én vagyok felelős a beosztottjaimért és azért, hogy betartsák a szabályokat. Pihennie kell és pihenni fog! Láttam, hogy kocsival jött, de itt hagyja, és az én kocsimmal megyünk! Olyan fáradt, még valami baj éri vezetés közben, azt pedig nem tudnám elviselni! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon dr. Boito és gyorsan összeszedte a holmiját, s már indulásra készen állt. – Megengedi, hogy én is összepakoljak? – kérdezte Paola belenyugodva a főnöke döntésébe. Igaza van, tényleg alig áll a lábán. – Hát persze! A kapuban találkozunk! Dr. Giotto vegyes érzelmekkel hagyta el a főorvosi irodát. Volt valami különös abban, ahogy a főnöke viselkedett vele. Bosszantotta, hogy nem adhatja tudtára, mennyire kínos számára ez az erőszakos figyelmesség.
Az öltözőbe lépve kibújt a köpenyéből, majd a szekrénybe nyúlt az utcai cipőjéért, amikor szinte földbe gyökerezett a lába. A döbbenettől megdermedt. A cipőjén ott feküdt egy szál fehér rózsa. Kezébe vette, aztán gyorsan a nővérszobába sietett, ahol Elena nővér vette át az éjszakai műszakot. A középkorú testes nőt az asztalra borulva találta. – Elena! Mi van magával? – lépett mellé és megfogta a vállát. A nő felemelte a fejét, ránézett, aztán visszaejtette a fejét az asztalra. – Te jó ég! Elena! Az ég szerelmére, mi történt? – tette le a táskáját, a rózsát pedig ráfektette, majd mindkét kezével megfogta a nő fejét. Kényszerítette, hogy ránézzen. – Rosszul vagyok! Nagyon rosszul! – suttogta, aztán elájult. Csak annak köszönhette, hogy nem zuhant a földre, mert a doktornő elkapta. Leültette egy székre. – Mindjárt jövök, az orvosiból hozom a vérnyomásmérőt! – kapta fel a rózsát és elsietett. A virágot a másik mellé helyezte a pohárba, majd visszafutott a nővérhez. Épp befejezte a vizsgálatot, amikor dr. Boito főorvos jelent meg az ajtóban. – Paola! Mi történt? Már egy ideje várok magára! – mondta rosszallóan, de látván az ájult nővért, ő maga is odasietett. – Mi baja? – kérdezte és ő is megnézte az eszméletlen nőt. – Nem tudom! Amikor bejöttem, hogy elköszönjek, az asztalra borulva találtam. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele. Annyit mondott, hogy nagyon rosszul van, aztán elájult. – mondta. Hogy miért is jött be valójában, arról nem beszélt. – Fektessük le! Fogja meg a lábait, vigyük át az orvosi szobába! – mondta a főorvos és így is tettek. Miután a nőt lefektették az ágyra, a férfi is megvizsgálta, majd a doktornőre nézett. – Nem értem! Sem a vérnyomása, sem a pulzusa nem utal rosszullétre. Mi lehet a baja? Nagyon sápadt, de ezen kívül nem tapasztalok rajta semmit! – mondta, ám ebben a pillanatban a nővér szájából sugárban tört fel a hányás. A doktornő felugrott és a mosdóhoz sietett. A törülközőért nyúlt, s nagy igyekezetében leverte a poharat, s vele együtt a rózsákat. A főorvos oldalra nézett, majd furcsa vigyorral a szája szegletében megjegyezte.
– Nocsak! Megint kapott egy szál rózsát? Épp olyan, mint a múltkori! Nagyon szeretheti ez a páciense! – mondta, aztán megint a nővér felé fordult. Paola nem válaszolt, gyorsan benedvesítette a törülközőt és megtörölte vele a felültetett nővér száját, arcát, aki kinyitotta a szemét és csodálkozva megszólalt. – Mi történt velem? – kérdezte és előbb a főorvosra, majd a doktornőre nézett. – Rosszul lett, Elena! El tudná mondani, mit érez? – szólalt meg a főorvos. – Egy férfi jött be hozzám. Kedvesen beszélt, megkínált forró kávéval, amit elfogadtam, bár nem is igazán kívántam. Hogy utána mi történt, nem tudom, nem emlékszem. Azt hiszem, elaludtam. Minden olyan halvány, mintha köd lebegne a szemeim előtt. – Hogy nézett ki az a férfi? Itt dolgozik? Látta már valaha? – kérdezte a főorvos. – Fogalmam sincs. Mintha ismerős lett volna a hangja, de mégsem mernék megesküdni rá, mert nem emlékszem tisztán. Úgy rémlik, mintha nagyon sötét haja lett volna és bajusza is… Dr. Giotto szíve hevesebben kezdett verni. Semmi kétség, az egész megismétlődött, ami Rita nővérrel történt. Ennek már fele sem tréfa, ha az ő vérében is található az az ismeretlen anyag, akkor erről nem hallgathat tovább. – Leveszek tőle vért, és sürgősséggel kérem az eredményt holnap reggel! Talán magyarázatot találunk a rosszullétére. – nézett a főnökére Paola, majd egész testében megremegett. Csak most döbbent rá, hogy dr. Boito haja is egészen sötét, mondhatni fekete és bajusza is van… – Különös! – mondta a főorvos, miközben a fejével sűrűn bólogatott. Önkéntelenül tömött bajuszához nyúlt. – Kávét ivott, annak ellenére, hogy nem akarta elfogyasztani, aztán mégis megitta. Ezután lett rosszul… Vajon, ki lehet az a férfi? Vagy mégiscsak álmodta az egészet? – Igen, valóban különös! – válaszolta a doktornő, és ügyes mozdulattal beszúrt a nővér vénájába, majd a fiolát lezárta és a hűtőbe tette. – Most már jobban vagyok! – állt fel a nővér, de vissza is huppant az ágyra.
– Maradjon csak és pihenjen! Majd keresünk valakit, aki helyettesíti, amíg jobban nem lesz. Ilyenkor jót tesz, ha egy ideig még nyugton marad! – parancsolt rá a főorvos, aztán gyorsan átment a nővérszobába. Paola nagyon ideges lett. Az órájára pillantott. Elmúlt tizenegy óra, hamarosan éjfél lesz. Nem beszélt Ritával, pedig szegény biztosan izgatott az eredmény miatt. Talán hagyott otthon üzenetet… – gondolta, majd összeszedte a pohár darabjait és a rózsákat egy másikba tette. Épp végzett, amikor visszatért a főorvos. – Mindjárt itt lesz egy másik nővér. Azt hiszem, mehetünk! – Talán várjuk meg, amíg ideér. Nem szeretném egyedül hagyni Elenát! – mondta a doktornő, ám a nővér megszólalt. – Nyugodtan menjenek csak doktornő! Már sokkal jobban vagyok! – Biztos? – kérdezte Paola. – Biztos! – felelte, mire a főorvos megfogta a doktornő könyökét és az ajtó felé tuszkolta. Paola a kocsiban ülve azon törte a fejét, miért nem vallja be a főnökének, hogy ez nem az első eset. Rita nővérrel ugyanez történt. Valami miatt azonban nem tudta megosztani vele ezt a titkot, de hogy mi akadályozta ebben, arra nem tudott válaszolni, vagy inkább nem akart. Lopva oldalra nézett. A főorvos a vezetésre figyelt. Megint végigfutott rajta a gondolat: sötét haja hullámos volt és nyakába lógott. Bajusza is sötét… Épp ráillik a személyleírás, amit mindkét nővértől hallott. Akár ő is lehetett… A hideg végigfutott a hátán, amikor a ház előtt a főorvos leparkolt. A doktornőre nézett. – Nagyon késő van, maga pedig két napja talpon! Holnap, azaz most már ma, maradjon itthon, Paola és pihenje ki magát! Nem kell bejönnie! A pihenőidőt be kell tartania! – Nem, azt nem tehetem! Most van fél egy, öt-hat óra alvás nekem bőven elég! Nagyon sok a dolgom, amely nem várhat és nem is szeretném másra bízni. Ne aggódjon, főorvos úr, minden rendben lesz! – Jól van, ahogy akarja, de ígérje meg, hogy most rögtön lefekszik és alszik! – Megígérem! – Ja, és Paola! Még valamit! – Igen? – fordult vissza a nő. – Szeretném, ha végre megtanulná a keresztnevem! Luca! Luca! – ismételgette.
– Elnézést, de nehezen szokom meg. Igyekszem majd jobban figyelni! Jó éjt és köszönöm a fuvart! – intett a kezével és gyorsan bement a házba. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, azonnal a telefonhoz sietett, ám az üzenetrögzítő nem jelezte, hogy bárki is kereste volna. Ettől ideges lett. Rita nem telefonált, pedig abban maradtak, hogy hívni fogja. Ő ugyan megpróbálta egyszer, de nem vette fel, aztán elaludt és csak dr. Boito telefonhívására riadt. Nem volt ideje a fiatal nővért hívni, pedig nagyon aggódik miatta. Mindegy, most már csak reggel beszélhet vele legközelebb, ugyanis ma szolgálatban lesz. Hirtelen eszébe jutott, hogy megfeledkezett Teresának tett ígéretéről, miszerint egész éjjel Vito mellett marad. A főorvos teljesen összezavarta. És a rózsa is, meg ami Elenával történt. Megrémült! Tényleg nagyon ki lehet merülve, különben ez nem fordulhatott volna elő. Egyáltalán nem nyugodott meg, amikor lefeküdt. Elhatározta, reggel nagyon korán bemegy a kórházba, nem szeretné, ha Teresa előbb érne be. Szégyellte, hogy nem teljesíti az ígéretét, s furcsán érezte magát, mert még soha nem történt meg vele, hogy megfeledkezett volna egyetlen kis betegéről is. Gondterhelten állította be az éjjeliszekrényen lévő óra mutatóját hajnali öt órára, aztán oldalra fordult. Álom azonban nem jött a szemére, hiába próbált meg mindent. Lehunyt pillái mögött Vito jelent meg, aztán Teresa vádló szeme. Megfordult és a plafonra szegezte a tekintetét. A sötétben is tisztán látta a fehér rózsát, majd Rita, valamint Elena kétségbeesett, elgyötört arcát. A szíve a torkában dobogott. Felült és meggyújtotta az éjjeli lámpát. Bevett egy altatót, s mire végül nagy nehezen elnyomta az álom, már majdnem virradt. Így amikor az óra jelzett, nagyon nehezen és fáradtan ébredt. Három órát sem sikerült pihennie. Nyújtózott egyet, aztán erőt vett magán és a fürdőszobába ment. Lezuhanyozott, majd gyorsan felöltözött. Odakint csodaszép volt a hajnal. Látta, amint felkelt a nap, s szinte azonnal érezni lehetett melegét. Arra gondolt, minden olyan szép lenne, ha Vito meggyógyulna és kiderülne, mi történt a két nővérrel. Ha elmondhatnák végre, ki az a férfi, aki a rózsákat az orvosi szobába tette? Remélte, Rita emlékezni fog, és hogy Elena is jobban van. Furcsa érzés kerítette hatalmába, amint a történtekre gondolt.
– Lehet, hogy mégis dr. Boito az, akiről a nővérek beszéltek? – mondta hangosan, mire gyorsan tenyerét a szája elé kapta. – Nem, az nem lehet! Teljesen megőrültem! Hány sötéthajú, bajuszos férfi dolgozik a kórházban? Teljesen leizzadt, mire leért a nappaliba. Leült az asztal mellé és maga elé meredt. Arra gondolt, dr. Boito a legrendesebb férfi a kórházban, soha nem közeledett egyetlen nőhöz sem. Igaz, hogy hozzá mostanában igen, de mégis, az képtelenség, hogy ő állna a különös dolgok mögött. Egyébként is, ő nem lehetett, hisz amikor a második rózsát a szobájába tették, minden valószínűség szerint épp nála volt az irodájában. Felugrott és beletúrt dús hajába. – Talán dr. Boitonak van igaza, a két nővér csak álmodta mindazt, ami történt? De mindketten ugyanazt? Szóról szóra azt mondta Elena, amit Rita. És ott vannak a rózsák! Hirtelen megint maga előtt látta a főorvos arcát. Fekete haját, tömött bajuszát. Egész testében megremegett. – Nem! Az nem lehet! Dr. Boito nem tenne ilyet és miért is tenné? – próbálta megint mentegetni a főnökét, miközben rádöbbent, a férfi az utóbbi napokban szinte állandóan bent van a kórházban. Bármikor odatehette a virágot a pohárba, ugyanis senkinek nem tűnik fel, ha bemegy az orvosi szobába… Lehet, hogy mégis köze van a rózsákhoz és a két nővér rosszullétéhez? Eszébe jutott, milyen furcsa volt a hangja és különösen nézett rá, amikor a virágról beszélt… – Ebből elég volt! Még a végén beleőrülök! – mondta és megrázta magát, mintha meg akarna szabadulni minden gondolattól. Felugrott és felszaladt az emeletre. Óráját a karjára csatolta, majd a tükör elé lépett. Gyorsan megfésülködött, s talán most életében először smink nélkül ment be dolgozni. Igaz, soha nem festette magát túlzottan, finom sminket használt, de a nélkül nem lépett volna ki a házból. Most azonban sietett, mielőbb be akart érni a kórházba, hogy megnézhesse Vitot, beszélhessen Ritával és leadhassa Elena vérét.
4. Teresa késő éjszakáig keresett, kutatott, de nem talált semmit, ami volt szerelme nyomára vezetne. Nem jutott jobb ötlet az eszébe, mint felhívni Párizsban az orvosegyetem titkárságát, talán ha elmondja, miért van szükség a férfi adataira, nem utasítják el. Fáradtan feküdt le, mégis képtelen volt elaludni. Nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Folyton csak Vito és az apja járt a fejében. Meg kell találnia, és rá kell vennie, hogy segítsen a fián! De vajon elhiszi-e, hogy az övé? Mi van, ha ragaszkodik az apasági vizsgálathoz? Ha bírósági eljárást akar? Az nagyon hosszú időt vesz igénybe, Vito-nak pedig nincs ideje! A gondolatok kavarogtak a fejében, s úgy szállt ki az ágyból, hogy egyetlen percet sem aludt. Még alig kelt fel a Nap, már felöltözve a nappaliban ült. Arra várt, hogy telefonálhasson Párizsba. Az óra mutatója szinte egyhelyben állt, alig mozgott. Legalábbis neki úgy tűnt, ezen a reggelen az idő is ellene dolgozik. Végre nyolc óra volt, kezében tartva a telefonszámot, remegő ujjakkal tárcsázott. – Tessék! Parancsoljon! – hallotta meg a francia beszédet. Mivel beszélte a nyelvet, nem okozott gondot megértetni magát. Igaz, csak többszöri könyörgésre, de végre a nő megértette, milyen fontos ok miatt kellenek az egykori hallgató adatai. Amikor letette a telefont, a szeme megtelt könnyel. Maga sem hitte, hogy végül sikerült. Meg van Vito apjának római címe. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Mi van, ha már nem lakik ott? Rengeteg idő telt el azóta. Nem gondolkozott tovább, tárcsázott, de sajnos hiába, senki nem vette fel a telefont. Nem baj, majd az irodából ismét megpróbálja. Táskájába tette a papírt és gyorsan távozott. Mielőtt bemegy dolgozni, beugrik a kórházba, látnia kell a gyereket. Épp akkor ért a bejárathoz, amikor dr. Giotto. – Jó reggelt, Teresa! – üdvözölte mosolyt erőltetve az ajkára, miközben minden pillanatban attól félt, hogy megkérdezi, mi van Vitóval, hogyan telt az éjszakája. – Jó reggelt! – ölelte meg a doktornőt. Láthatóan nagyon izgatott volt Paola, s mivel nem tudta az okát, csak remélni merte, hogy nem történt semmi baj az éjjel a gyermekkel, amiről neki nincs tudomása.
– Csak nem valami jó hírrel jött, hogy így csillognak a szemei? – kérdezte, elterelve a nő figyelmét magáról. – De igen! Képzelje csak, nem volt jobb ötletem, felhívtam Párizsban az orvosegyetemet. Addig könyörögtem, amíg megkaptam Vito édesapjának római címét. Igaz, hiába hívtam az otthoni számán, nem vette fel senki, ám nem adom fel! Amint beérek az irodámba, azonnal tovább próbálkozom. – Hívhatja az orvosi szobából is, ilyenkor még csend van és teljesen üres, talán szerencsével jár. Nekem úgyis le kell mennem a laborba egy vérvizsgálat miatt, addig megpróbálhatja! – Köszönöm, előbb azonban megnézném Vitot! – Rendben! Én is hamarosan ott leszek, csak be kell ugranom a laborba! – mutatott az alagsor felé dobogó szívvel. Közben imádkozott, hogy a gyerek állapotában ne legyen negatív változás. – Jó. Várom! – intett a kezével Teresa és elváltak. A kórterembe lépve, az ágy üres volt, tiszta huzattal áthúzva és Vito nem volt sehol. Az asszony úgy érezte, elájul. Megkapaszkodott az ajtófélfába és hangos zokogásban tört ki. – Jó reggelt, asszonyom! Kérem, ne ijedjen meg! Vito a körülményekhez képest jól van, csak átkerült az intenzív osztályra. – lépett mellé egy nővér. – Ó, hála az égnek! Már azt hittem, hogy… hogy elveszítettem! – mondta és könnyein át a fiatal nőre mosolygott. Nem értette, Paola miért nem szólt a gyerek áthelyezéséről. Megkímélhette volna egy szörnyű érzéstől. – Ha megengedi, odavezetem! – ajánlotta fel a nővér, s ezzel elterelte a figyelmét. – Köszönöm, igazán kedves! – mondta Teresa és elindult mellette. – Azért kellett átvinnünk az intenzívre, mert ott folyamatos megfigyelés alatt tartható. Ha bármi előadódik, azonnali kezelésben részesülhet, míg itt elő kell keríteni az orvost, meg aztán jobb, ha elő van készítve a műtétre, amennyiben találnak számára donort. – magyarázta a nővér. Ide már nem léphetett be Teresa csak megfelelő öltözékben. Kapott egy maszkot is a szája elé. – Kisfiam! – fogta meg a gyerek kezét, aki erre kinyitotta a szemét. – Anya! De jó, hogy itt vagy! – suttogta csillogó szemmel. Láthatóan nagyon gyenge volt, mintha erőlködne minden szó kiejtésekor. – Hogy érzed magad, édesem? – kérdezte az anyja. – Jól vagyok, csak ez a gyengeség. Nem fáj semmim, csak folyton alszom. – válaszolta.
– Az nem baj, kicsim, ilyenkor… A fiú a szavába vágott. – Van már donor? Megtalálták már a megfelelő embert? – kérdezte és a szeme most élénken csillogott. – Remélem, hamarosan megtaláljuk. Én is keresem, s már jó úton haladok. – Milyen jó lenne, ha az édesapám nem halt volna meg olyan fiatalon, akkor ő biztosan segítene rajtam. Igaz, anya? – nézett rá szomorkásan. Teresa torka elszorult. Nem tudta mit tegyen? Az biztos, hogy el kell árulnia neki a titkot, csak nem mindegy mikor és hogyan? Jót tesz vele, ha most mondja el, vagy inkább majd a műtét után? Tanácstalanul bólintott és megcsókolta a kisfiú arcát. – Már itt is vagyok! – lépett oda hozzájuk dr. Giotto. Ő is megfelelő öltözéket viselt. A maszkot kissé megigazította a száján, amikor a fiú fölé hajolt. – Szervusz, Vito! Hogy érzed ma magad? – kérdezte mosolyogva. – Jó reggelt, doktornő! Nem érzem jól magam, állandóan hányingerem van, és nagyon gyenge vagyok. Már szeretnék felkelni, és legalább a folyosón sétálni! Utálok már feküdni! – panaszkodott. – Megértelek, Vito, és nagyon együtt érzek veled. A rosszulléteid a kezeléstől vannak. Sajnos, ez a mellékhatás, ami nem kellemes! Mostantól nagyon vigyáznunk kell rád, nehogy elkapj valamit, ezért nem hagyhatod el a szobádat. Amint megtaláljuk a donort, azonnal műtőbe kerülsz, s nem lenne jó, ha el kellene halasztanunk azért, mert összeszedsz valamilyen fertőzést. Ugye, megérted? – Hát persze! – felelte lehangoltan, majd lassan leragadtak a pillái és elaludt. Teresa a doktornőre nézett. A szemében félelem tükröződött. – Ne aggódjon, a gyógyszerektől van. És a nyugtatótól, amelyet épp azért kap, hogy sokat pihenjen. A kemoterápiás kezelés mellékhatása nagyon kellemetlen, könnyebben elviseli, ha alszik! – válaszolt a fel nem tett kérdésre, majd témát váltott. – Nos, jön telefonálni? Most egy ideig nem fog felébredni Vito, fölösleges az ágya mellett ülnie! Az asszony megcsókolta a fia homlokát és a doktornővel tartott. Amint kiléptek a folyosóra, Teresa megköszörülte a torkát, majd megszólalt. – Paola! Szeretnék kérdezni valamit.
– Csak tegye! – felelte a nő, s el volt készülve a jogos szemrehányásokra, hisz ő maga is csak most értesült róla, hogy a fiút átszállították az éjszaka folyamán az intenzív osztályra. – Most, hogy Vito apja nyomára bukkantam, azon töprengek, mikor áruljam el neki, hogy az apja nem halt meg, csak én találtam ki. Vagyis hazudtam neki. Meg kell mondanom mindenképpen, csak nem tudom, mikor és hogyan tegyem? A doktornő megkönnyebbülten fellélegzett. – Igen, ez elég komoly dolog. Nem tudhatjuk, milyen reakciót vált ki a gyerekből. Lehet, hogy boldog lesz és használ a gyógyulásának, ám az is megeshet, hogy épp ellenkező hatással lesz rá. Az igaz, hogy mindenképpen meg kell tudnia, s én rájöttem, hogy miként kell cselekednie. – Tényleg? – csillant fel a nő szeme. – Kérem, árulja el, mit kell tennem? – Tovább kell hazudnia! – Tessék? – sápadt el a nő. – Bocsásson meg, amiért ezt a szót használtam, de jobb nem jutott eszembe. Arra gondoltam, azt kellene mondania Vitonak, hogy úgy tudta, meghalt, de most kiderült, mégis él! Talán ez nem okoz neki akkora traumát, mintha megmondaná őszintén, hogy ön titkolta el előle. – Igen! Ez remek! Jó ötlet! Köszönöm! Ha sikerül beszélnem az apjával, délután visszajövök, és mindent elmondok Vitonak. – lelkendezett az asszony. Dr. Giotto mosolyogva bólogatott. – Örülök, hogy legalább ez a gondja megoldódott, Teresa. Biztosan nem lesz könnyű találkoznia azzal a férfivel, aki nem is tudja, hogy van egy gyermeke és talán csak ő mentheti meg az életét! Nagyon szorítok, hogy megtalálja, és minden jól végződjön. A doktornő magára hagyta az asszonyt, hogy nyugodtan telefonáljon, addig a nővérszobába sietett. Amikor megjött, Rita még nem volt itt, ezért ő maga vitte le Elena vérét a laborba, akiről sajnos, semmi hír. Hamarosan megkapja az eredményt, aztán összehasonlíthatja a kettőt. Az üres nővérszobába lépett. Nem látta Rita táskáját az asztalon, ahova tenni szokta. Az asztalon rendetlenség volt, látszott, hogy senki nem végezte el a reggeli teendőket. A doktornő gyomra összerándult. Csak nincs valami baja a fiatal nővérnek? Gyorsan a telefonhoz lépett és a falra kiakasztott jegyzékről
leolvasta a nővér otthoni számát. A telefon kicsengett, de a lány nem vette fel. Rossz érzéssel ejtette vissza a kagylót a helyére, aztán visszament az orvosi szobába. Teresa a széken ült, kezében a telefonnal. – Sajnos, nem veszik fel. Biztosan dolgozik ő is és a családja is. Gondolom, meggondolta magát és már van neki… – Igen, ebben az időpontban általában kevesen tartózkodnak otthon, inkább csak a nyugdíjasok és a kisgyermekes anyukák. Talán, ha próbálgatja, sikerül elérnie a nap folyamán. – mondta zavartan. A két nővér miatt képtelen volt megnyugodni. – Így lesz! Most mennem kell, mert nagyon sok a munkám, de amint elszabadulok, visszajövök. Kérem, ha bármi történne a fiammal, azonnal értesítsen! – Ez természetes! – mondta a doktornő és a lifthez kísérte a nőt, majd visszament a nővérszobába, ahol már ketten is szorgoskodtak. – Jó reggelt, dr. Giotto! – köszöntek egyszerre, amint belépett az ajtón. – Jó reggelt! Nem hallottak valamit Ritáról? – kérdezte. – Nem! Nem szólt be, hogy helyettest kérjen. – válaszolták. – Köszönöm! – mondta és az orvosi szobába ment. Szerencséje volt, még egyetlen kollégája sem jött be. Leült a telefon mellé és folyamatosan hívta a lány számát, de sajnos nem jelentkezett. Letette a telefont, s abban a pillanatban kopogtak az ajtaján. – Jó reggelt, Paola! Hogy van? Kialudta magát? – lépett be a főorvos. – Jó reggelt! Jól vagyok és kialudtam magam! – válaszolta, de nem mosolygott. Az arca elárulta, hogy nagyon feszült. – Valami baj van, Paola? – Rita nővér nem jött be dolgozni. – felelte. – És ezért ilyen ideges? Biztosan közbejött valami. Tudja, az ilyen fiatal lányok a munkájuk mellett azért szórakozni is eljárnak. Csak elaludt és ezért késik. Mindjárt itt lesz, vagy ha nem, telefonál! – Nem hiszem! – állt fel a doktornő és a főorvosra nézett. – Tessék? Mit mondott? – Azt, hogy nem hiszem. Van valami, amiről nem beszéltem önnek, Luca! – mondta, furcsán ejtve ki a férfi keresztnevét. – Akkor ki vele! – telepedett le az asztal sarkára a férfi.
– Amikor az első rózsát kaptam, éjjel volt. Rita nővérrel együtt ügyeltem. Egy időre lementem az egyik gyerekhez, s mire visszaértem, a rózsa itt volt az ágyon. Ekkor kimentem, hogy megkérdezzem tőle, hogy ki járt a szobában, de épp olyan állapotban találtam, mint Elenát. – Nem néz túlságosan sok krimit, kedvesem? – nevette el magát a főorvos, ám a doktornő arca továbbra is komoly maradt. – Levettem tőle vért, vizeletet adott és az eredmény megdöbbentő. Nézze meg, Luca! – adta a kezébe. – Micsoda? Valami ismeretlen anyagot találtak a vérében és a vizeletében? De miféle ismeretlen anyagot? – nézett a doktornőre, aztán folytatta. – Lehetséges, hogy épp ennek az anyagnak köszönhető, hogy nem emlékeznek tisztán semmire? Valamiféle, az agyi idegeket befolyásoló anyagról lehet szó, amely a jelek szerint ismeretlen számunkra! – mondta elgondolkozva. – Én is pontosan erre gondoltam. Amikor ön tegnap belépett a liftbe, épp ezt a leletet akartam megnézni, és megmondani Ritának az eredményt. Ezért kellett volna felhívnia, nem pedig egy beteg családja miatt, mint ahogy önnek mondtam. S hogy rosszul nézett ki, amit ön meg is jegyzett, nem az éjszakai ügyelet miatt volt. Sajnos, hiába vártam nem jelentkezett. Tegnap próbáltam felhívni otthonról, nem jártam sikerrel. Most pedig nem jött be dolgozni. Bevallom, nagyon aggódom! Hamarosan megkapom Elena vérvizsgálatának eredményét, mert azonnali sürgősséggel kértem. Ha ugyanaz az anyag található a vérében, akkor itt… nem is merem kimondani, hogy mi történt! A főorvos arcáról is lehervadt a mosoly. Ebben a pillanatban lépett be a laborból egy fiatal nő és Elena leletét hozta. A doktornő átvette, majd megvárta, amíg egyedül maradnak, csak akkor olvasta el. – Nos? – kérdezte a főorvos izgatottan. Paola nem válaszolt, csak átadta neki a papírt, mely épp ugyanazt tartalmazta, mint Rita esetében. – Na, nem! Ezt nem tudom elhinni! Most már én is aggódom Ritáért! Mi lehet vele? – Bárcsak tudnám! Próbáltam az előbb is hívni, de nem veszi fel a kagylót. És hogy nem jött be dolgozni… Bevallom, nagyon rossz érzésem van. – És mi van Elenával?
– Róla sem tudok semmit, bár őt nem hívtam még eddig. – Akkor itt az ideje! Hozom a telefonszámát! – sietett ki, s hamarosan az egész jegyzékkel a kezében tért vissza és leült az asztal mellé. Paola tárcsázni kezdett. A telefon kicsengett, majd egy férfihang szólt bele. – Elena? Te vagy drágám? – Nem, bocsánat, dr. Paola Giotto vagyok a felesége munkahelyéről. Itt az osztályon dolgozik Elena nővér. Tegnap éjjel egy kicsit rosszul érezte magát, s gondoltam megkérdezem, hogy van? – Elena nem jött haza, doktornő! Én a férje vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek? Nagyon ideges vagyok, mert már régen el kellett volna mennem dolgozni, de a gyerekek miatt nem tudok. Máskor is előfordult, hogy tovább maradt, de akkor mindig szólt az édesanyjának, aki ellátta a gyereket, amíg ő haza nem jött. Most azonban sem az édesanyjának, sem nekem nem telefonált. – Ne aggódjon, biztosan itt van valahol, csak én nem találkoztam vele. Azonnal utána nézek és visszahívom önt! – Köszönöm, doktornő! – tette le a férfi a telefont. Paola a főorvosra nézett. – Azt hiszem, nagy baj van, Luca! Elena férje vette fel a telefont és nagyon ideges, mert semmit nem tud a feleségéről. Nem ment haza és nem is telefonált. – Meg kell kérdezni Bettina nővért, őt kértem el a sebészetről. Mindjárt magam nézek utána. – Már biztosan hazament. – Nem baj, az osztályáról felhívatom valakivel. – Rendben. Addig én tovább próbálkozom Ritával. A főorvos elsietett és aggódó arccal nyitott be a sebészeti osztály nővérszobájába, ahol többen is tartózkodtak. Épp valami vicces dolgot tárgyalhattak ki, mert hangosan nevettek. Amikor a férfit meglátták, gyorsan elhallgattak. – Jó reggelt! Dr. Luca Boito vagyok a belgyógyászatról. Szeretném megkérdezni, Bettina nővér bent van még? – Sajnos, már hazament és valószínűleg az igazak álmát alussza. Talán mi is segíthetünk? – lépett közelebb egy idősebb nő. – Köszönöm, igen! Adják meg, kérem, az otthoni telefonszámát! A nő felírta és a főorvos távozott.
– Na, sikerült? Beszélt Rita nővérrel? – kérdezte, Paolára nézve, amint belépett a szobába. – Nem. Továbbra sem veszi fel. – Egyedül lakott? – Fogalmam sincs. Túl sokat nem tudok a magánéletéről. – Megszereztem Bettina nővér telefonszámát. Sajnos, már hazament. Kérem, próbálja meg felhívni! Paola azonnal tárcsázta, de csak többszöri kicsöngés után vették fel. – Tessék! – szólt bele egy álmos hang. – Bettina nővér? – Igen! – Bocsásson meg, amiért megzavarom a pihenését, de nagyon fontos feltennem önnek egy kérdést. Dr. Paola Giotto vagyok a belgyógyászatról. – Semmi baj! Parancsoljon, doktornő! – Mondja, mit tud Elena nővérről? Történt valami az éjjel vele? – Nem tudok sokat mondani, mert mozgalmas éjszaka volt, sokat tartózkodtam a kórtermekben, úgy hajnali négy óra felé néztem be hozzá, de akkor már nem volt a szobában. Előbb azt gondoltam, hogy jobban lett és valamelyik kórteremben van, azonban nem találtam sehol, hiába kerestem, hogy szóljak neki, visszatérek az osztályomra, ha már nincs szükség rám. Mivel nem jelentkezett, arra gondoltam, talán hazament. Így aztán maradtam reggelig, mert ugye, az osztály nem maradhat személyzet nélkül. Bevallom, kicsit furcsának találtam, hogy úgy ment el, semmi üzenetet nem hagyott, bár az is lehet, szólni akart, csak, mint mondtam, nagyon el voltam foglalva. Más magyarázatot nem találok. – Értem. Köszönöm és még egyszer elnézést, amiért megzavartam. Pihenjen jól! – Mit mondott? – kérdezte a főorvos. – Nem tud semmit. Nagyon mozgalmas volt az éjszaka, hajnali négykor nézett be hozzá, de már nem volt sehol. Azt hitte, hazament, mert reggel sem látta. Dr. Boito járkálni kezdett, ami nála az idegesség jele volt. – Meg kell találnunk! Ezek szerint valahol itt kell lennie az épületben! Lehet, hogy összeesett az öltözőben! – Megyek és megnézem! – ugrott fel a doktornő és elsietett.
Az öltözőben megkereste a nővér szekrényét, amelyben ott volt az utcai ruhája és cipője. Döbbenten meredt a nővér személyes dolgaira: a jelek szerint a főorvosnak igaza van, nem ment el. Az épületben kell lennie! Visszasietett az orvosi szobába, ahol a főorvos idegesen dobolva az asztal lapján várta. – Nos? Mit talált? – kérdezte. – Minden utcai ruhája a szekrényében van. Igaza lehet, valahol itt kell lennie! – Azt hiszem, ideje értesíteni a rendőrséget! Ez már nem játék, Luca! – mondta Paola. A férfi gondolkozott, aztán megrázta a fejét. – Nem, még nem értesítjük! Magunk vizsgáljuk át az épületet! Ha épségben rábukkanunk, vagy ha már nem él és úgy találjuk meg, akkor sem kell azonnal riasztani őket. Nem tenne jót a kórház hírnevének, ha kiderülne ez az egész dolog. Valójában még azt sem tudjuk, mi történt. Át kell gondolnom, mit tegyek… Lemegyek és szólok a biztonságiaknak, hogy fésüljék át a pincétől a padlásig, az utolsó sarokig az egész négyemeletes épületet! Maga próbálja hívni Ritát! – mondta és elsietett. A doktornő az órájára nézett. Tíz óra múlt tíz perccel. Rossz érzése csak fokozódott. Szinte biztosra vette, hogy mindennek az a férfi az oka, aki a rózsát hozta. Meg kell találni, mert csak akkor derül ki, hogy mit itatott meg velük. Legszívesebben azonnal elmenne Rita lakására, de nem teheti, hisz sok a beteg, nem hanyagolhatja el őket! Hirtelen átvillant az agyán egy gondolat. Lehet, hogy a virágot nem is neki szánták? Az orvosi szobába tették le, bármelyik kolléganője kaphatta! Lassan azonban rájött, hiába próbálja a kibúvókat keresni, nincsenek. A rózsát akkor tette az illető az orvosi szobába, amikor ő volt ügyeletes! Igaz másodszor nem volt éjszakás, de bent tartózkodott sokáig! És ezt tudta! Ez nem lehet véletlen! A rózsát nem másnak küldte az illető, mint neki! Hirtelen átvillant az agyán, hogy itt kell dolgoznia, ha ennyire tisztában van azzal, mikor van bent éjszaka. Elgondolkozva lépett a folyosóra, ahol dr. Luigi Amati jött vele szemben. Láthatóan nagyon kipihent és jókedvű volt. – Jó reggelt, kedves doktornő! Hogy aludt? Nem hiányoztam? – kérdezte és elkapva a kezét, megcsókolta. – Jó reggelt, Luigi! Bocsásson meg, de ma nincs jó kedvem rántotta el a kezét. – Nocsak? Már meg is felelt a kérdésemre! Hiányoztam, ezért ilyen morcos!
– Az ég szerelmére, Luigi! – nézett rá jeges tekintettel a doktornő és tovább sietett. Egy pillanatra felötlött benne, talán épp dr. Amati küldözgeti neki a rózsát, hogy bosszút álljon rajta, amiért utoljára és végérvényesen kiadta az útját. A múltkor is csak úgy megjelent a késő éjszakai órákban… – Határozottan tetszem neki, csak leplezi! Ezzel a dühös arckifejezéssel csak még inkább azt igazolja, hogy nagyon is oda van értem! Ismerem én a nőket! Ha azt mondják nem, az azt jelenti igen! – motyogta a férfi, miközben hosszan nézett a doktornő után, majd hozzá tette: – Nincs más hátra, tovább kell próbálkoznom! Nem adom fel, amíg csak élek! Paola belépett az intenzív osztályra. Vito aludt, de nagyon sápadt volt. A többi betegét is megnézte, majd utasításokat adott a személyzetnek, aztán visszatért az orvosi szobába, ahol már nem volt egyedül. A kollégái kávéztak és beszélgettek. Idegesen állt meg az ajtóban, majd visszalépett. – Mi a baj, dr. Giotto? Csak nem miattunk torpant meg? – kérdezte az egyik kollégája és felvonta a szemöldökét. – Nem, dehogy! A főorvos urat keresem! – hebegte, aztán gyorsan távozott. Az öltözőbe sietett és elővette a mobilját. Megpróbálta Rita számát hívni, de sajnos hiába. A fiatal lány nem jelentkezett, ami tovább növelte aggodalmát. Nem tehetett azonban mást, mint megfogadta, hogy addig hívja, amíg nem éri el. Eszébe jutott Vito, s az, hogy még mindig nem szerezte meg az igazgató engedélyét, hogy a kórház dolgozóit megvizsgálhassák. Gyorsan lement a földszintre, remélte, hogy szerencséje lesz és tudja fogadni. Az igazgató titkárnője, Agnese elmosolyodott és felállt, amikor Paola az asztalához lépett. A vékony, igen magas, szemüveges nő kissé mély hangján megszólalt. – Örülök, hogy látom, doktornő! Már nagyon régen nem járt nálunk. – Jó napot, Agnese! Tudja, csak ha nagyon muszáj, akkor zavarom az igazgató urat. Most életbevágóan fontos ügyben szeretnék vele beszélni. Mit gondol, tudna fogadni? – kérdezte. – Azonnal megkérdezem. Szerintem a lehető legjobbkor jött, mert nagyon keveset tartózkodik bent a kórházban. Most is csak valamilyen anyagért ugrott be, megy is tovább. – mondta, aztán kopogott az ajtón és belépett. Paola ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Még mindig hatása alatt volt dr. Boito viselkedésének, amely felháborította valahányszor eszébe jutott.
– Tessék! Fáradjon be, dr. Cremona várja önt! – lépett el az ajtóból. – Köszönöm, Agnese! – mondta a doktornő és belépett a tágas irodába. – Dr. Giotto! Hogy van? – állt fel a férfi az asztalától és kezet fogott a doktornővel. – Köszönöm, igazgató úr, jól vagyok! – válaszolt. – Kérem, foglaljon helyet! Agnese azt mondta, életbevágóan fontos ügyben keres! – nézett rá és leült vele szemben. Mákos haját hátrasimította, majd megérintette ritkás bajuszát, aztán figyelmesen a nőre szegezte a tekintetét. – Így van, uram! Azért zavarom, mert szeretnék engedélyt kérni öntől. Az osztályunkon fekszik egy tizenegy éves kisfiú, akinek csontvelő átültetésre van szüksége, s mivel az édesapja tartózkodási helyét nem ismerjük, édesanyja ugyanis egyedül neveli, aki sajnos nem alkalmas donor a gyerek számára, arra gondoltam, hogy a kórházban dolgozó valamennyi embert megvizsgálnánk, hátha akad valaki, aki megmenthetné a gyermek életét. A kisbeteg állapota igen súlyos, csak napok kérdése, hogy elveszítsük. Jobb ötlet nem jutott eszembe, ezért gondoltam, talán így segíthetnénk. A kollégákkal már beszéltem erről, mindenki nagyon szívesen és készségesen áll rendelkezésre. – fejezte be Paola. A férfi elgondolkozva nézett rá, majd megköszörülte a torkát. – Természetesen, megadom az engedélyt. Ez egy nagyon nemes gondolat és cselekedet, kedves doktornő! Én magam is jelentkezem, kérem, értesítsen, amikor a vizsgálatra sor kerül! Azonnal szólok Agnese-nek, hogy készítse el a hivatalos engedélyt, amelyet aláírok, aztán felküldöm önnek. Jó lesz így? – Nagyon! Hálásan köszönöm, uram! Megyek és elkezdem megszervezni a vizsgálatot! A férfi az ajtóig kísérte, aztán a titkárnőjéhez lépett, hogy lediktálja az engedély szövegét. Paola boldogan sietett vissza az osztályra. Egyenesen Vito szobájába ment, hogy megnézze a gyereket. Már majdnem dél volt, amikor dr. Boito előkerült. – Dr. Boito! Van valami eredmény? – kérdezte izgatottan. – Semmi! – tárta szét a karját a nőre nézve. Felhúzta a vállát, és a fejét rázta. – Mindent alaposan átvizsgáltunk, de sehol nem találtuk és senki nem látta.
– Nem értem! Nővérruhában csak nem ment el sehova. És egyébként is, ha nincs otthon, akkor hol lehet? Szerintem, nem hagyta el az épületet, ha igen, a portásnak látnia kellett! – mondta a szemöldökét felhúzva. – Az ég szerelmére, Paola! Most mondtam, hogy minden kis részét az épületnek végigjártuk. Elena nővér nincs itt és a portás nem látta elmenni! – Akkor nem tudom, mire gondoljak! – hajtotta le a fejét a doktornő, aztán hirtelen felkapta. – Hacsak az a férfi magával nem vitte. – Ne beszéljen ostobaságokat, kedvesem! Ha tényleg ott járt volna, Bettina nővér most nem alhatná ágyában az igazak álmát. Őt sem kímélte volna, nem gondolja? – Nem, mert Bettina nővér elmondása szerint nagyon sok dolga volt, nem igen tartózkodott a nővérszobában. – mondta elgondolkozva, majd a fejéhez kapott. – Jaj, már nem is tudom, mit gondoljak? Teljesen összezavarodtam. És ráadásul szegény kis Vito Marconi is egyre rosszabb állapotban van. Mielőbb meg kellene találni számára a donort, amíg még nem késő! Annyira szeretnénk segíteni neki! Épp az imént beszéltem dr. Cremona-val. Hozzájárult, hogy a kórház dolgozóit megvizsgáljuk, hátha akad köztünk valaki, aki megfelelő donor lenne. Ő maga is készségesen áll rendelkezésre! – tette hozzá. – Sajnálom, rám ne számítson, engem ugyan nem szúr meg senki, az biztos! Hacsak nem akarnak főorvos nélkül maradni. – vágott kétségbeesett arcot. – Jól van, de csak annyira vehetjük figyelembe azt, hogy fél a tűszúrástól, hogy utoljára hagyjuk. Ha senkit nem találunk, csak akkor kerül sorra. Rendben? – Sajnálom, de nem! – nézett rá haragosan. – Semmilyen körülmények között rá nem vesznek, hogy tűt szúrjanak a csípőmbe! Erről kár is beszélni! Mint főnöke, megparancsolom, hogy a nevemet írja oda és mondja, hogy alkalmatlan vagyok! – De Dr. Boito! Mégis hogy képzeli? Ilyet nem tehetek! – Akkor ne tegye, csak hagyja ki a nevem, és ne zaklasson ezzel többé! Van itt épp elég ember rajtam kívül is! – dohogott, majd kissé lágyabb hangon folytatta. – Van azonban valami, amiről nem feledkezhetünk meg, bármilyen sok a gondunk és problémánk. – Igen? És mi az? – emelte rá a tekintetét a doktornő. – Holnap csütörtök van! – És? – kérdezte Paola láthatóan értetlenül.
– Csütörtökre beszéltük meg a közös ebédet! Mondhatom, nagyon számon tartja! – dohogott a férfi bosszús arcot vágva. A doktornő elnevette magát, pedig, ha tudta volna, hogy a főorvos legbelül tényleg nagyon szomorú volt, amiért megfeledkezett róla. – Igaza van! Elnézést, Luca, de mostanában annyi minden történt. Remélem, nem jön közbe semmi! – Nem jöhet közbe semmi, mert igen fontos dologról szeretnék beszélni önnel, mint ahogy azt már említettem. Nem tűr halasztást! Egyetlen napot sem! – Jó, akkor megbeszéltük. Ígérem, holnap szakítok egy-két órát, hogy kiugorhassunk valahová beszélgetni. – nézett rá a doktornő. – Nem! Nem, Paola! Úgy intézze a dolgát, hogy már nem jövünk vissza. Nem egy-két órát kérek öntől, sokkal többet! – mondta dr. Boito különös hangon. – De hisz tudja, főorvos úr, hogy nagyon beteg gyerekek vannak az osztályon, nincs meg a megfelelő orvosi létszám, nem mehetek el délben úgy, hogy vissza sem jövök! – felelte határozottan. – Ez utasítás, Paola doktornő! Erről nem kívánok vitát nyitni! Kérem, hogy holnap fél egy óráig rendezze le a dolgait, és nem fog visszajönni! – Ahogy parancsolja, főorvos úr! – mondta a nő és alaposan meglepődött. Még soha nem látta a főnökét ilyen szigorúnak. A szemében volt valami, amitől megborzadt. Tényleg valami nagyon fontos dologról lehet szó, ha itt bent nem mondja el, és előtérbe helyezi a betegekkel szemben. – Ezt már szeretem! Most pedig térjünk vissza az itteni dolgokra. Valahogy meg kell oldani a nővér-kérdést. Arra gondoltam, magam megyek el és nézem meg Ritát. Nem jelentkezett, ez pedig azt jelenti, hogy valami tényleg nincs rendben vele. Szerettem volna, ha velem tart, de gondolom, nem ér rá… – Tényleg nem. Meg kell szerveznem a kórházi dolgozók vizsgálatát, hogy Vito mielőbb meggyógyulhasson. – Nagyon szívén viseli annak a gyereknek a sorsát! – fogta meg a főorvos a nő kezét. – Igen. Az övét és a többiekét is. Még nagyon kicsi, csupán tizenegy éves! Nem hagyhatjuk, hogy meghaljon! – felelte és elrántotta a kezét. A főorvos rámosolygott, aztán távozott. Hamarosan utcai ruhában elhagyta az osztályt.
Paola először a nővérszobába sietett, ott futott össze az igazgató titkárnőjével, aki az engedélyt hozta. Most már nincs akadálya, hogy mindent előkészítsen a holnap reggel nyolc órától kezdődő folyamatos vizsgálathoz. Az éjszakai ügyeletben dolgozókat műszakváltás után, a nappalosok előtt nézik meg. Nem várhatnak egyetlen percet sem! Paola remélte, hogy nem lesz hiábavaló igyekezete. Ennyi ember közül csak lesz valaki, aki alkalmas lesz arra, hogy csontvelőt adjon a gyereknek, ha Teresa mégsem találja meg a fiú apját. Kilépett az orvosi szobából, és megpillantotta a főorvost, de nem volt egyedül. Két férfi lépkedett mellette. – Dr. Giotto! – szólt oda a nőnek, aki azonnal eléjük sietett. – Valami baj van, dr. Boito? – kérdezte, és nem értette, miért jött vissza? – Azt hiszem, igen! Az urak a rendőrségtől jöttek. – A rendőrségtől? Miért? – Valaki bejelentést tett állítólag innen a kórházból, hogy Rita és Elena nővér eltűnt. Paola semmit nem értett. A főorvos azt mondta, nem kell rögtön a rendőrséghez fordulni, s lám, mégis itt vannak! – Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Paolo Fermi felügyelő, a társam pedig Pietro Luini nyomozó. – Dr. Paola Giotto! – fogott velük kezet. Még mindig nem értette, hogy jutottak el ilyen hamar a kórházba. – Menjünk a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk! – ajánlotta a főorvos és a doktornőre nézett. – Ha megkérhetném, fáradjon ön is velünk, Paola! – tette hozzá. – Természetesen! – bólintott a nő, miközben bosszankodott, mert feltartják, amikor ilyen fontos teendője van! Csak abban bízott, hogy mielőbb végeznek. A főorvos hellyel kínálta a felügyelőt és a nyomozót, majd a doktornővel együtt ő is leült. – Kérem, mondják el, mit mondott a névtelen telefonáló Rita Goizzi-ról és Elena Papini-ról? – kérdezte a főorvos, miközben idegesen pislogva a doktornőre nézett, aki szintén zavarban volt. Nem tudta, mit mondjon, ezért inkább nem szólalt meg, várta, hogy inkább a főnöke mondja el, amit akar. Mivel nem beszéltek meg semmit, jobb, ha nem locsog meggondolatlanul, bár nagyon is helyesnek találta, hogy bevonják a rendőrséget. Nem akart a
főnökével ellenkezni, de szerinte ez az egyetlen megoldás, hogy mielőbb kiderüljön, hol lehet Rita és Elena? – Először is, azzal kezdeném, dr. Boito, lenyomoztuk azt a telefonszámot, amelyről bennünket értesített a bejelentő. – Ez azt jelenti, azt is tudják, ki az illető? – kérdezte a főorvos és láthatóan izgatottabb lett. – Minden kétséget kizáróan! – bólintott a férfi. – Kérem, ne csigázzanak tovább, árulják el, ki volt az? – kiáltott fel ingerülten dr. Boito. Átvillant az agyán, hogy talán Paola tette. – Ön, főorvos úr! – Tessék? – ugrott fel a férfi, mint akibe vipera csípett. – Igen, uram! Az ön vonaláról kaptuk a bejelentést, vagyis valószínűleg erről a készülékről! – mutatott az íróasztalon álló telefonra. A hívás időpontja pontosan tíz óra negyvenkét perckor történt! – Nézze, felügyelő úr! Biztos, hogy nem én telefonáltam és szerintem valami tévedés van a dologban, mert kora reggeltől a doktornő társaságában voltam. Ha nem vagyok a szobámban, kulcsra zárom, melyet a zsebemben hordok. Azt hiszem, látták is, amikor bejöttünk, hogy magam nyitottam ki. – Igen, láttuk, de ez nem jelent semmit. Biztos abban, hogy ön tíz óra negyvenkét perckor a doktornővel volt? – kérdezte a felügyelő. – Sajnálom, nem néztem meg az órámat, de azt hiszem, vele voltam. Mondhatni egész délelőtt együtt voltunk, nagyon súlyos betegek vannak az osztályon, épp egy csontvelő átültetésre váró kisfiú megmentésén fáradozunk. Nem az én telefonomról történt a hívás, ebben biztos vagyok. S már csak azért sem lehettem én a bejelentő, mert fogalmam sem volt róla, hogy a két nővér eltűnt! Teljesen téves a feltételezése, felügyelő úr! – mondta felháborodva. – Erre később még visszatérünk, most beszéljünk inkább a két nővérről. Mit tudnak róluk? – Bocsásson meg, felügyelő úr, de mint az imént is mondtam, mi nem is tudtuk, hogy eltűntek. Igaz ugyan, hogy Rita nővér ma nem jött be dolgozni, de ez előfordul néha a fiatal nővéreknél, s egyáltalán nem jelenti azt, hogy valami baj érte. Ennek a gondolata fel sem merült bennünk. Elena nővérrel pedig, aki egyébként az éjjel ügyeletes volt, én és dr. Giotto is beszélt. Mindketten későn hagytuk el a kórházat, s mivel kicsit rosszul érezte magát, ezért én magam kértem a sebészetről egy nővért, aki segített
neki. Már biztosan otthon van a családjával és pihen. Szerintem valaki csúfos tréfát játszott önökkel, uraim! – mondta a főorvos. – Nem hiszem, dr. Boito, ugyanis megkerestük Elena Papini családját, de a férje kétségbeesetten közölte, hogy tegnap reggel óta nem tudnak róla semmit. Állítólag önök ma reggel már keresték őt otthon… Mi ez az egész, dr. Boito? Miért tesz úgy, mintha semmiről nem tudna? Miért nem akar őszintén válaszolni a kérdéseimre? – kérdezte, majd dr. Giotto felé fordult. – És ön, doktornő? Ön sem tud Rita, illetve Elena nővérről semmit? Paola a főnökére nézett, aki alig láthatóan nemet intett a fejével. Ugyan nem értette, miért ne mondhatná el a titokzatos férfi látogatását és a virágot, amelyet tőle kapott, valamint azt, hogy a két nővér milyen állapotba került, mégis hallgatott. – Nem, uram! Semmit nem tudok. Tegnapelőtt láttam utoljára Rita nővért, együtt voltunk műszakban éjszaka. Ma pedig nem jött be dolgozni. Elena nővérrel pedig, ahogy dr. Boito említette, tegnap éjjel találkoztunk. – mondta halkan. – Rendben van. Akkor kérem, árulják el, ki volt az, akit Elena Papini rosszulléte miatt iderendeltek? – Bettina nővér! Mint mondtam, a sebészetről jött át hozzánk segíteni. – válaszolta a főorvos. – Köszönöm, akkor megkeressük Bettina nővért, talán ő tud valamit mondani Elena nővérről. Kérem, dr. Boito, ha lehet, ne menjen most el a kórházból, mert a sebészetről még visszajövünk. Szeretném, ha velünk jönne a rendőrségre! – Én? Miért? – nézett rá a főorvos. – Alá kell írnia a vallomását. – Miféle vallomást? – A telefonhívásról és mindarról, amiről a bejelentés szól. Nézze, dr. Boito! Megállapítottuk, hogy az ön vonaláról és készülékéről történt a bejelentés, miszerint a kórházból eltűnt két nővér. Természetesen azonnal elkezdtük a nyomozást. Elena Papiniről bebizonyosodott, hogy munka után tényleg nem ment haza, és önök is állítják, rosszul volt, nem zárható ki, hogy bajban van. Sajnos Rita Goizzi-t sem találtuk otthon, de mivel nem jött be dolgozni, s a jelek szerint nem is mentette ki magát, meglehet, ő is segítségre szorul. Ezt támasztja alá az az aggódó telefonhívás, amely innen, minden kétséget kizáróan a kórházból, az ön készülékéről futott be hozzánk. Ki kell
derítenünk, ha nem ön volt, akkor ki tette ezt a bejelentést, és az illető honnan tudott a nővérek eltűnéséről? Meg kell értenie, tehát, komolyan kell vennünk az ügyet. Amennyiben természetesen a két hölgy előkerül, a vizsgálatot megszüntetjük, ám addig végeznünk kell a munkánkat. Természetesen, ha kiderül, ön vétlen ebben az egész dologban, bocsánatot kérek előre a zaklatásért és kényelmetlenségért. – nézett rá a felügyelő. – Rendben van. Megvárom önöket! – mondta a főorvos és az ajtóig kísérte a két férfit. – Bocsásson meg, Luca, de nem értem, miért nem engedte, hogy elmondjak mindent úgy, ahogy történt? Miért intett a fejével, hogy hallgassak? Meg mernék rá esküdni, hogy a két nővér tényleg nagy bajban van, és mi nem tudunk rajtuk segíteni, ráadásul a lehetőséget sem adjuk meg nekik, hogy megmentsék őket. Higgye el, nagy hiba volt, ezt a rendőrségre kellene bíznunk! – emelte rá a tekintetét Paola. – Nézze, kedvesem! Maga is tudja, én nem telefonálhattam, mert együtt voltunk, de miért is tettem volna, amikor az ön javaslatát elutasítottam, miszerint avassuk be a rendőrséget. Ez teljesen logikátlan. A másik dolog, hogy pont az én osztályomon történik ilyesmi. Nekünk kell megtalálnunk a két nővért, hogy a rendőrség végre leszálljon rólunk, és ne terjedjen el a híre. – Én akkor is azt mondom, Luca, hogy őszintén el kellett volna mondani mindent. Egyébként is az egész kórház megtudja, hisz a felügyelő és a nyomozó kérdezgetni fogja az embereket. Azt gondolja, nem jutnak el akár az igazgatóig? Egyébként is, nekünk nem lehet bajunk belőle, hisz nem követtünk el semmit! Féljen az, aki a rózsát hozta nekem, és aki ki tudja, milyen kávéval itatta meg a nővéreket! – mondta a doktornő és behatóan a férfire nézett. – Istenem! Hát még mindig nem érti, miért hallgattam? Miért nem akartam, hogy a rendőrség szaglásszon itt? – Nem! – rázta meg a fejét Paola. – Azért, hogy maga ne keveredjen bele, kedvesem! Maga kapta azt az átkozott rózsát attól a férfitól, akit senki nem látott, senki nem tud róla mondani semmit, sajnos, még Rita és Elena nővér sem tudott! Mit gondol, a rendőrség elhiszi, hogy ön nem ismeri azt az illetőt? Képesek a nyakába sózni olyan dolgokat, amelyeket nehéz lenne kivédenie. Higgyen nekem, jobb, ha nem keveredik bele!
Paola arca elsápadt. Erre nem is gondolt, de most, hogy a főnöke mondta, rájött, milyen igaza van. A férfi, aki a rózsákat hozta ismeretlen. Senki nem látta, nem tud róla mondani semmit, és ha elmondana mindent őszintén, talán nem is hinnének neki. Elképzelhető, azonnal gyanúba keveredne, hisz nincs itt sem Rita, sem Elena, hogy igazolják mindazt, ami történt. Neki pedig valószínűleg nem hinne a felügyelő. – Köszönöm, Luca! El sem hiszi, milyen hálás vagyok, hogy megóvott egy ostobaságtól. Nem is gondoltam rá, hogy bajba kerülhetek, ha őszintén elmondok mindent. Hiába, én csak egy buta nő vagyok! – hajtotta le a fejét. – Ne aggódjon, azért vagyok itt, hogy megvédjem. Látja, ilyenkor milyen jól jön egy férfi, aki vigyáz magára? Ha akarná, én mindig ön mellett lennék, Paola! Mindig! Csak egy szavába kerülne! – Kérem, dr. Boito! Zavarba hoz! – mondta a nő és elpirult. – Tovább azonban nem beszélgethettek, mert a felügyelő és a nyomozó visszatértek. – Mehetünk, dr. Boito? – kérdezte a férfi. – Igen, hogyne! – válaszolta és kibújt a köpenyéből. Könnyű szövetből készült zakóját kiemelte a szekrényből, a vállára vette, aztán felemelte a táskáját. – Visszajövök, Paola! Még van néhány fontos dolog, amiről beszélnünk kell! – mondta, majd miután mindannyian kiléptek a szobából, elfordította a zárban a kulcsot, amit aztán a zsebébe rejtett. A doktornő csak nehezen tudott a munkájára koncentrálni. Folyton azok a szavak jártak a fejében, amelyet a főnökétől hallott. Álmában sem gondolta, hogy a férfi egyáltalán nőnek tekinti. Soha nem tett célzást sem, bár mindig megkülönböztető figyelemmel volt iránta, de soha nem gondolta, ilyen mély érzéseket táplál iránta. Ahogy végiggondolta, maga is meglepődött azon, hogy nem volt ellenére a főorvos vallomása. Eddig hallani sem akart senkiről, most azonban megmozdult benne valami. Talán vele boldog lehetne még akkor is, ha nem szülne neki gyermeket. Nem értette, miért nem házasodott meg eddig, hisz nagyon is jól néz ki, remek orvos, megfelelő anyagi háttérrel és egzisztenciával rendelkezik, de igazából most egyáltalán nem bánta… – Jaj, Paola! – rótta meg magát gondolatban, miközben a nővérszoba felé haladt. – Mit gondolsz, rögtön megkéri a kezed? Mégis vágysz a menyasszonyi ruhára, a mirtuszkoszorúra?
Szerencsére odaért az ajtó elé, ahol már többen várakoztak rá. A kórházban futótűzként terjedt el a hír, hogy egy kisfiút meg kell menteni, így nem csak a saját osztályáról, de minden honnan jöttek a segíteni akarók. Paola türelmesen elmondta pontosan, miről van szó, fáradhatatlanul írta a jelentkezők neveit és az időpontokat, amikor jelentkezniük kell a vizsgálatra. A holnapi napot a jelentkezők vizsgálatára szánta. Mielőbb meg kell találni a donort Vito számára! Amikor végzett, már délután öt óra volt. Egész nap nem evett egy falatot sem, ezért a büfébe indult. Legalább egy szendvicset bekap, addig talán visszajön a főorvos is, aki nagyon sokáig elmaradt. – Paola! Doktornő! – hallotta meg a nevét, ezért megfordult. – Teresa! De jó, hogy látom! – mondta és mosolyogva belékarolt, majd elmesélte, hogy milyen sokan jelentkeztek és talán holnapra a donor is meglesz. – Istenem! El sem hiszem, hogy mindenki segíteni akar! Ez csodálatos! Csak most látom, milyen jók az emberek! – sírta el magát az asszony. – És ön? Sikerült megtudnia valamit Vito apjáról? – kérdezte a doktornő. – Még nem! Sajnos, nem veszik fel a telefont, remélem, este nagyobb sikerrel járok. Természetesen, ha nem jelentkezik senki, a telefonszám alapján lekérdezem a címét a tudakozóból, és személyesen felkeresem. – Nem adjuk fel, Teresa! Vitonak meg kell gyógyulnia! – simogatta meg a nő karját. – Köszönöm, Paola! Nem is tudok mást mondani, olyan hálás vagyok önnek! – Ez a dolgom! Orvos vagyok és a kis pácienseim élete a legfontosabb számomra! Nem kér egy szendvicset? Épp a büfébe indultam. – váltott témát. – Nem, köszönöm! Elég későn ebédeltem, nem vagyok éhes, de ha talán Vitonak vehetnék valami finomat, ha szabad! – Jobb, ha most nem eszik mást, mint a kórházi ételt. – Persze, igaza van. Erre nem is gondoltam, amikor ételről beszéltem. Egyébként hogy van Vito? – kérdezte. – Az állapota hullámzó. Hol jobban, hol rosszabbul. Nagyon fontos lenne mielőbb elvégezni a csontvelő átültetést. – Szeretném látni! Bemehetek hozzá? – kérdezte Teresa. – Persze! Elkísérem, ha nem bánja, közben elfogyasztom az „ebédemet”.
– Nos, megértem, nagyon sokszor nekem sincs időm a normális étkezésre. Munka után szoktam leülni otthon a televízió elé, és akkor pótolom a napi szükségletet. Még szerencse, hogy ilyen alkat vagyok, és nem híztam el. – mondta. – Sajnos, én nem vagyok ilyen szerencsés, igenis nagyon hajlamos vagyok a hízásra, ezért egyáltalán nem bánom, hogy elég sokszor kihagyom az ebédet és a vacsorát is. – tömte be az utolsó falatot a szájába a doktornő. Vito aludt, ezért Teresa nem maradt nála sokáig. – Jöjjön be az orvosi szobába most nincs nagy forgalom, a kollégák már biztosan elmentek! – szólalt meg dr. Giotto, amint a folyosóra értek. – Meg kell várnom a főnökömet, talán megpróbálhatná esetleg felhívni onnan Vito édesapját, s közben meginnánk egy kávét. – Köszönöm, az igazán jól esne. – bólintott a nő és együtt léptek be. A szobában egyetlen doktornő tartózkodott, de csupán egy-két percig maradt. Miután elment, Teresa a telefon mellé telepedett, Paola doktornő pedig kiment a nővérszobába a kávékért. Sajnos, hiába próbálkozott, a telefont továbbra sem vette fel senki. – Nem sikerült? – kérdezte a doktornő, amint a gőzölgő itallal belépett az ajtón. – Azt hiszem, meg kell kérdeznem a tudakozót, talán megváltozott a telefonszám. – Igen, az meglehet. Fogyassza el a kávét, amíg meleg! – ült le közvetlen mellé Paola. Kevergette a gőzölgő italt, majd szeme a papírra meredt, amelyen Vito édesapja neve és telefonszáma állt. Nézte, kitágult szemekkel, miközben egész testében remegni kezdett. – Paola! Valami baj van? Olyan sápadt lett hirtelen! – fogta meg a kezét Teresa, mely hideg volt és nedves. – Nem! Semmi bajom, csak kicsit kimerültem. Alig aludtam az utolsó napokban egy-két órát, s bizony a szervezet előbb-utóbb megbosszulja a pihenés hiányát. – mondta, s gyorsan a bögréje fölé hajolt. Nem akart Teresa szemébe nézni. – Igen, azt gondolom, nem kívánhatunk többet magunktól, mint amit a szervezetünk képes elviselni. Bár sokszor hihetetlen mennyit kibír! – kortyolta a kávéját az asszony, majd miután megitta, az asztalon lévő telefonkönyvet vette a kezébe, majd tárcsázni kezdett. Paola falfehér arccal nézett rá, majd lenyomta a telefont. – Teljesen fölösleges hívni a tudakozót, Teresa! – szólalt meg rekedten.
– Miért? – nézett rá csodálkozva a nő. – Azért, mert ha ő Vito édesapja, akkor nem kell tovább keresnie! – bökött a papíron szereplő névre. – Itt dolgozik a kórházban! – Tessék? – ugrott fel Teresa olyan hevesen, hogy alaposan beverte a térdét az asztal élébe. – Biztos abban, amit mond? – kérdezte fájdalmasan tapogatva a sérülés helyét. – Ezer százalékig. Hacsak nem névrokonságról van szó. – És most hol van? Beszélhetnék vele? – vált izgatottá Teresa. – Meg kell őt győznöm, bár biztos vagyok benne, nem lesz könnyű! – Szerintem pedig nagyon is egyszerű lesz! Ő nagyon jó ember és… hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, amit az asszony mesélt neki, nevezetesen, hogy azért szakítottak, mert a férfi gyűlöli a gyerekeket. És mennyire ellenkezett a vizsgálat ellen… – Én soha nem mondtam, hogy nem jó ember, Paola. Csak azt tudom, hogy nem szereti a gyermekeket, és fogalmam sincs, hogyan reagál, ha megtudja, van egy fia, aki halálos beteg, s most szükség van a segítségére, hogy megmeneküljön. Kérem, vezessen azonnal oda hozzá! – Sajnálom, de nem tehetem. Jelenleg nincs bent, de várható, hogy bármelyik pillanatban megérkezik. Ő nem más, mint a főnököm. – Értem! – ereszkedett vissza a székére Teresa. – Biztos, hogy visszajön? – Igen. Megkért, hogy mindenképpen várjam meg, ezért vagyok még itt. – válaszolta Paola és megpróbálta visszaszerezni nyugalmát. – Hát nem csodálatos a sors? – szólalt meg elgondolkozva a nő. – Mióta próbálok a nyomára bukkanni Luca-nak, miközben akár naponta találkozhattunk volna, bár soha nem ejtettem ki a nevét, sem arról nem esett szó, hogy orvosként dolgozik. Igazából nem is tudtam, hogy befejezte-e az egyetemet, s az pedig őszintén meglep, hogy épp gyermekorvos lett. – mondta különös hangon. A doktornő torka elszorult. Rádöbbent, féltékenységet érez a nő iránt. Mi van, ha Vito összehozza őket? Vagy miután találkoznak, ismét fellobban kettejük között a láng? – Igen, ha elárulta volna a nevét az első találkozásunk alkalmával, megspórolhattunk volna egy csomó időt, s talán már Vito túl is lehetne a műtéten. – nézett rá, de aztán elkapta róla a tekintetét. – Remélem, még nincs minden veszve. Most, hogy már tudom, bármelyik pillanatban megérkezhet és beszélhetek vele, csak azért imádkozom, megtegye a fiáért, akiről eddig nem is hallott, hogy ad neki
csontvelőt. Most érzem csak át igazán, milyen nagy butaság volt, amit tettem. Belátom, igaza van, Paola! Nem lett volna szabad Vito előtt eltitkolnom az igazságot, az apját illetően. Értelmes, okos gyerek, meg kellett volna neki magyaráznom, hogy mi történt. Mindezt azért tettem, hogy ne okozzak neki fájdalmat, mert tudom, hogy folyton utána kérdezősködött volna. Ugye, nem ítél el, Paola? – nézett rá szomorúan. – Persze, hogy nem! És még minden rendbe jöhet! – válaszolta, miközben alig tudta visszafojtani a könnyeit. – Maga olyan nekem, akár a testvérem, Paola! Mintha nagyon régóta ismerném. Amíg élek nem felejtem el, hogy mellém állt! Kérem, engedje meg, hogy megöleljem, és arra kérjem, legyen a barátnőm! Megígérem, soha nem kérhet tőlem olyat, amit ne tennék meg gondolkodás nélkül. Úgy vigyáz Vitora, mintha csak a sajátja lenne, s ezért örökké hálás leszek. – állt fel és kitárta a karját. Paola furcsán érezte magát, amikor átölelte. Arra gondolt, vajon ő is akarja ezután ezt a barátságot? Tudja majd úgy kezelni az ügyet, ahogy szeretné? Ebben a pillanatban dr. Boito nyitott be az ajtón. Döbbenten állt meg, de aztán megszólalt. – Nocsak! Mi történik itt? Ha két nőt ölelkezni látok vagy azért van, mert rájöttek, a közösen imádott pasi mindkettőjüket átverte, vagy… A férfi hangja hirtelen elakadt. A mosoly az ajkára fagyott, amikor Teresa elengedte a doktornőt és a szemébe nézett. – Teresa? – hebegte, miközben az arca színt váltott. Hol elsápadt, hol vörös lett. – Igen, Luca! Én vagyok és el sem hiszed, mennyire örülök, hogy végre megtaláltalak. Ha tudnád, milyen fontos számomra ez a pillanat! Szükségem van rád, mint még soha az életben! – lépett hozzá közelebb. A főorvos Paola arcába nézett, aki kényszeredetten elvigyorodott, majd megszólalt. – Kettesben hagyom önöket, beszélgessenek nyugodtan. A nővérszobában leszek, ha szükség lenne rám, főorvos úr! – mondta és távozott. – Luca! Remekül nézel ki! Igazán jól áll neked a hosszabb haj és a bajusz! Megférfiasodtál! Nagyon sokra vitted! Főorvos lettél! – nézett rá Teresa. Zavarban volt, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá ahhoz, hogy
feltárja előtte a titkát. Iszonyúan félt attól, hogy reagál majd rá. Mi lesz, ha elutasítja, vagy egyszerűen el sem hiszi, hogy Vito az ő fia? – Te sem panaszkodhatsz! Bevallom, most még sokkal szebb vagy. Érettebb, igazi nő lettél! Mondd, hogy kerültél ide? Egyáltalán hogy jutottam eszedbe ennyi év után? – kérdezte. – Egyetlen napra sem tudtalak felejteni, Luca! Kérlek, ülj le! Amit mondani fogok, az biztosan meglep. Biztosan haragudni fogsz rám, de szeretném, ha végighallgatnál, és átgondolnád, mielőtt válaszolsz. A férfi leült és érdeklődve nézett rá. – Nos, hallgatlak! – mondta hátra dőlve a székén. Teresa vele szemben ült le. Nyelt egy nagyot, aztán beszélni kezdett. – Nézd, Luca! Amikor mi szakítottunk és én visszajöttem Párizsból Rómába, annak igen nagy oka volt, amelyet eltitkoltam előtted. Fogalmad sem volt róla, miért hagytalak el, most azonban be kell vallanom: gyermeket vártam tőled! Dr. Boito szemei nagyra kerekedtek, mintha ki akarnának ugrani a helyükből. Az arca több árnyalattal lett sápadtabb, de aztán paprikapirossá vált. Látszott rajta, hogy ennél nagyobb és kínosabb meglepetés még nem érte az életben. Kereste a szavakat, s már szólásra nyílt az ajka, de Teresa nem hagyta, hogy közbevágjon. – Igen. Terhes voltam és semmiképp nem akartam elvetetni. Te is tudod, hogy milyen nagy a kockázata az első abortusznak. Meg aztán vágytam erre a babára. Sajnos, mivel te többször is hangoztattad, hogy utálod a gyerekeket, jobbnak láttam, ha eltitkolom előled és szakítok veled. Szóval, hazajöttem és megszültem a fiunkat. Vito a neve, tizenegy éves. Okos, értelmes, rendkívül kedves gyerek. A főorvos szeme megrebbent. Feljebb ült a széken, aztán felugrott és járkálni kezdett. Teresa tovább folytatta. – Lám! Mit produkál az élet? Vito, itt fekszik az osztályodon! Ahogy nyílván te is tudod, nagyon beteg és csontvelő átültetésre vár, ez az egyedüli lehetősége, hogy életben maradjon. Soha nem kerestelek volna fel, ha nem lenne szükségem rád. Sajnos én nem vagyok számára a megfelelő donor, talán te igen! Arra kérlek, mentsd meg, adj neki te csontvelőt! A nő elhallgatott és könyörgő tekintettel nézett rá. – Ez nem olyan egyszerű, Teresa, ahogy te azt elképzeled! Idejössz váratlanul tizenegy év után azzal, hogy van tőlem egy fiad és mentsem
meg, adjak neki csontvelőt. Mi van, ha nem is az enyém? – vonta össze a szemöldökét. – Luca! Rajtad kívül nem volt más férfi az életemben és egyébként, csak rá kell nézned, hogy magadat lásd benne! A mozdulatai, a szeme, a haja, a keze: szép hosszú ujjai… Rád hasonlít, nem tagadhatod le, hogy a tiéd! Kérlek, könyörgöm, Luca, mentsd meg őt, hisz a te véred is csörgedezik az ereiben! És még olyan kicsi… – sírta el magát. – Nézd, Teresa! Bevallom, nagyon összezavarodtam, alig hiszem el, amit tőled hallottam. Nem értelek, hogy titkolhattál el előlem ilyen fontos dolgot? Úgy érzem, jogom lett volna tudni róla. Egyébként, miből gondoltad, nem érdekelt volna, hogy gyermeket vársz tőlem? – állt meg előtte dühösen. – Te magad kényszerítettél erre, Luca! Emlékezz, milyen véleménnyel voltál mindig a gyerekekről. Féltem, megtiltod, hogy a világra hozzam, így jobbnak láttam, ha nem tudsz róla. Ez volt az oka a szakításunknak és ezért hazudtam neki azt, hogy az édesapja meghalt! – Micsoda??? Ráadásul még meg sem mondtad neki, hogy ki az apja? – háborodott fel a főorvos. Úgy rótta a métereket a szobában, akár egy felbőszült oroszlán. – Mégis, milyen jogon állsz ide elém és kérsz tőlem bármit? Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél a vallomással, miszerint van egy fiam? Tizenegy éve a világon van, és én nem tudtam róla! Ez kegyetlen dolog volt tőled, Teresa! Soha nem hittem, hogy ennyire szívtelen, lelketlen, önző alak vagy! Most bezzeg, amikor baj van, akkor hirtelen feltámadok és segítek! Hát nem! Ne számíts rám! Nekem nincs fiam! – mondta és lerogyott a székre. – Könyörgöm, Luca! Az Istenre kérlek, ne légy rám dühös! Vagy inkább gyűlölj, vess meg, csak Vitora ne haragudj! Ő tényleg nem tehet semmiről. Ha úgy gondolod, hibás, vagy bűnös vagyok, büntess engem, bár jó okom volt rá, hogy így cselekedtem. S hogy eltitkoltam kilétedet, csak azért tettem, mert te soha nem szeretted a gyerekeket és hallani sem akartál arról, hogy valaha apa légy. Mondd, mit tehettem volna ilyen ismeretekkel a birtokomban? Ha csak sejtettem volna, hogy megváltozik a véleményed, amint megtudod, apa leszel, boldogan mondtam volna el, és soha eszembe sem jutott volna elhagyni téged. Azóta is egyedül élek, rajtad kívül nem lennék képes más férfit szeretni. Minden szeretetemmel és figyelmemmel Vitot halmoztam el, megpróbáltam pótolni az apját is. Az talán nem volt helyes, hogy azt mondtam, meghaltál, de nem akartam a gyereknek
fájdalmat okozni azzal, ha beavatom az igazságba. A lelke sérült volna, ha elárulom neki, az édesapja nem akarta őt. Amennyiben adsz neki egy esélyt az életre azzal, hogy a csontvelőddel megmented, bizonyítod, hogy félre ismertelek, és mindent elkövetek, hogy helyre hozzam ezt a hibát. – Dr. Giotto megszervezte a kórház összes dolgozójának vizsgálatát, szerintem biztosan akad köztük olyan, aki megfelelő donor lesz a fiad számára! – mondta a férfi hidegen. Teresa szíve a torkába ugrott, keze ökölbe szorult és alig tudott uralkodni magán, hogy neki ne rontson, és addig üsse, amíg azt nem mondja: igen, segítek! – Te semmit nem változtál, Luca! Épp úgy gyűlölöd a gyerekeket most is, mint azelőtt. El sem jutott a tudatodig, hogy a véredből lett fiad fölött mondtad ki a halálos ítéletet. Reméltem, benőtt a fejed lágya és boldognak látlak, ha megtudod az igazságot, de bevallom, elképzelni sem tudom, létezik-e nő a földön, aki elfogad egy olyan embert, aki nem tud egy ártatlan, esendő gyereket szeretni! Sajnálom, hogy idejöttem, de örülök, hogy Vitonak mégsem mondtam meg az igazságot. Pedig Paola doktornő szerint helytelen volt, s már hajlottam rá, hogy belássam, rosszul döntöttem, amikor hazudtam neki, most azonban örülök, hogy nem tudja meg sohasem, milyen ember az apja! Esküszöm, azon leszek, hogy megtaláljam a donort, és még mélyebbre temesselek a lelkemben, hogy végre örökre elfelejtsem azt is, hogy valaha ismertelek. – mondta, és könnyes szemmel feltépve az ajtót, elrohant. Majdnem fellökte Paola doktornőt, aki már egy ideje az ajtó előtt állt és az utolsó néhány mondatot tisztán hallotta. Tudta, hogy nem illendő hallgatódzni, nem is ezzel a szándékkal jött, de amikor meghallotta azt, amiről odabent vitatkoztak, a lábai földbe gyökereztek. Folyton az a néhány szó lüktetett a fejében, amit Teresa mondott: „létezik-e nő a földön, aki elfogad egy olyan embert, aki nem tud egy ártatlan, esendő gyereket szeretni.” – Paola! Milyen jó, hogy itt van! Ez a nő maga romlottság! Jöjjön, menjünk át az irodámba, ott nyugodtabban beszélgethetünk! – ragadta meg a főorvos és szinte magával sodorta. A doktornő leroskadt egy székre, nem mert megszólalni. A lelkében teljes volt a zűrzavar. – Ez egyszerűen felháborító! Képzelje csak el, beállít ide egy volt barátnőm, a szemembe vágja, hogy van tőle egy gyerekem, és arra kér,
hogy mentsem meg! Mégis, mit gondol ez magáról? Azt hiszi, beveszem a süket szövegét? Ki tudja, ki annak a gyereknek az apja és most, amikor bajban van, engem rángat elő! Hát mit szól ehhez? – állt meg a doktornő előtt. – Azt, hogy valószínűleg én magam is így cselekednék, Luca! Teresa mindent elmondott nekem anélkül, hogy említette volna a gyermeke apjának nevét, így fogalmam sem volt róla, hogy ismerem. Amikor kiderült, milyen nagy a baj Vitoval, bevallotta, hogy egyedül neveli a gyerekét, apa nélkül. Ekkor mesélte el azt is, hogy miért szakított a szerelmével, vagyis önnel. Igaz, hogy tényleg ennyire gyűlöli a gyerekeket, Luca? – nézett rá különös tekintettel. – Nem gyűlölöm, csak nem vagyok oda értük. – mondta zavartan. – Teresa úgy viselkedett, ahogy a szíve diktálta, és ahogy mindenki más. Egy nő életében a legfontosabb, amikor anya lesz! Ezt én tudom a legjobban, mert én soha nem fogom megtudni, milyen érzés! Megértem Teresa döntését, hogy szakított és egyedül vállalta a kisfiát, bár azzal nem értek egyet, hogy eltitkolta a gyerek előtt az igazságot, habár ennek is meg van az érzelmi oka. A gyerek lelke nem sérül oly nagyon, hisz nem emlegeti, nem foglalkozik vele. Bocsásson meg, Luca, de nincs igaza, amikor ennyire felháborodik. És mit számít, hogy maga az apja, vagy más annak a szegény gyereknek, amikor az élete megmentéséről van szó? Nem mindegy magának, hogy kié? Egy ártatlan gyermek, aki hamarosan meghal, ha nem sikerül megtalálni a megfelelő donort számára. Ezt épp egy orvosnak magyarázzam? Bevallom, nem is értem, miért épp ezt a szakot választotta, ha gyűlöli a gyerekeket? – állt fel és csendben elhagyta a szobát. Luca Boito főorvos az asztalhoz lépett és hatalmasat csapott a sarkára. – Ezt nem hiszem el! Hát minden nő ilyen ostoba? Azt hittem, megért engem, de nem! Pedig lehet, hogy kezdtem belé szeretni… Leroskadt a székébe és tenyerébe hajtotta a fejét.
5. Paola doktornő végtelenül szomorúan nézett végig a sok-sok leleten. Sajnos, egyetlen egy dolgozó sem volt alkalmas arra, hogy donorként funkcionáljon Vito megmentésére. Azt sem tudta, hogy mondja el a gyerek anyjának, aki annyira el van keseredve dr. Boito viselkedése miatt. Bízott benne, hogy ennyi ember közül csak lesz valaki, aki megfelel, de nem! Az idő pedig gyorsan telik, ami aggodalommal töltötte el. – Paola! Valami baj van? – lépett mellé kollégája, dr. Luigi Amati. – Jaj, Luigi! Igen! Sajnos, egyetlen embert sem találtunk, aki megmenthetné Vitot! – nézett rá szomorúan. – Mindenki megvizsgáltatta magát? – kérdezte a férfi. – Igen. Még a portás is. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a Nemzetközi Transzplantációs Központon keresztül sikerül találni egy megfelelő donort, még időben. – Mennyi ideje van a gyereknek? – kérdezte Carlo. – Talán egy hét… – Ezt tényleg nagyon szomorú. Reméltem, hogy én adhatok csontvelőt, de legnagyobb bánatomra, nem vagyok alkalmas. Nincs annál szörnyűbb, amikor az ember tehetetlenül nézi, hogy egy kisgyerek meghal, miközben nem kellene meghalnia, meg lehetne menteni, ha találna donort! Sajnos, ez még mindig igen nagy probléma! – fakadt ki magából. Dr. Boito az ajtóban állt. – Mi az eredmény? – lépett beljebb. – Sikerült megfelelő donort találni a kórházi alkalmazottak között? – kérdezte. – Nem, sajnos már remény sincs rá, hisz aki csak létezik, mindenkit megvizsgáltunk! – válaszolt a doktornő helyett Luigi. – Épp arról beszélgettünk, hogy milyen kegyetlen dolog, amikor nem tudunk segíteni egy ártatlan gyermeken. Csak tizenegy éves, még előtte lenne az élet! Imádkozni fogok, hogy mégis megmeneküljön! Bárcsak én lehettem volna az, aki megmentheti, milyen örömmel vállaltam volna a műtétet! Azt gondolom, nagyszerű dolog lehet egy másik embernek, pláne egy gyermeknek, a saját testével lehetőséget adni ahhoz, hogy tovább éljen. Végtelenül sajnálom, hogy nem nekem sikerült! – mondta, és sóhajtva elhagyta a szobát. Paola lehajtotta a fejét. Mennyire félre ismerte Luigit! – nézett maga elé.
– Beszélnünk kell, Paola! Amióta szó nélkül elrohant tőlem, azóta kerül engem. – szólalt meg dr. Boito. – Csodálkozik rajta, főorvos úr? Hogyan képes hagyni egy orvos, aki a bajbajutott emberek megsegítésére esküdött fel, hogy egy kisgyermek meghaljon! Hogy nem tesz meg mindent, amit csak tehet azért, hogy megmentse? Csak, mert fél egy tűszúrástól, vagy azért, mert az anyja tökéletesen érthető okból kifolyólag elhallgatta, hogy az ő gyermekét hordja a szíve alatt? Mégis, mit várt tőlem? Hogy azt mondom, helyesen tette, tisztelt főorvos úr! Hadd pusztuljon el az a kölyök! Hát nem, dr. Boito! Tőlem ne várja, hogy ön mellé állok, mert végtelenül nagyot csalódtam magában! Most örülök csak igazán annak, hogy… A nő elhallgatott, mert az ajtó kinyílt és a felügyelő, mögötte a nyomozó lépett be a szobába. – Jó reggelt! Elnézést a zavarásért. Már kerestem önt, dr. Boito, de az irodája zárva volt. Beszélhetnénk pár szót? – Hát persze! – felelte a férfi és kifelé indult. – A doktornőre nincs szükségük? – kérdezte. – Vele majd később beszélünk! Kérem, menjünk! – mondta a felügyelő komor tekintettel. Miután beléptek az irodába, a főorvos hellyel kínálta őket. – Nos, csak nincs valami baj, felügyelő úr? – kérdezte és érdeklődéssel nézett rájuk. – Megtaláltuk Rita és Elena nővér holttestét, dr. Boito! A főorvos elsápadt. – Tessék? Megtalálták? Hol? Mi okozta a halálukat? – kérdezte idegesen. – Jelenleg épp a rendőrségi igazságügyi orvos szakértő vezetésével a boncolás folyik, amint megtörténik, választ tudok adni arra, hogy mi okozta a halálukat. Hogy hol bukkantak rájuk? A kórházhoz közel, egy lakatlan házban. A mellette lévő kertből a gyerekek átrúgták a labdát, betörve az ablakot. Az egyik fiú bemászott érte, és akkor talált rá a két holttestre. A fiú szülei értesítettek bennünket. – Ez egyszerűen hihetetlen. Hogy kerülhettek oda? – dadogta a főorvos. – Még erre sem tudunk válaszolni, de reméljük, hamarosan minden kiderül. Mondja, főorvos úr! Azóta sem jutott eszébe semmi, hogy ki telefonálhatott az ön irodájából? Mivel Paola doktornővel a múltkor váltottunk néhány szót, ő megerősítette, hogy egész délelőtt azon a napon együtt voltak, így hát önnek elfogadható alibije van, ám ettől a tény nem
változik, hogy az ön irodájából, az ön készülékéről történt a hívás. Kérem, gondolkozzon, másnak nincs kulcsa a főorvosi szobához? – Nincs, uram! Azaz, az igazgatósági titkárságon van még egy tartalék, de azt szinte soha nem használják. – Amikor nincs bent, akkor is magával viszi, nem adja le? – kérdezte. – Természetesen mindig nálam van! – És ha szükséges valamilyen irat a szobájából? – nézett rá a felügyelő. – Soha nem megyek el úgy szabadságra, de még rövidebb időre sem, hogy mindent ne rendeznék le. Nincs szükség arra, hogy az irodámba menjenek, egyébként is, minden fontos adat számítógépen van, így ahhoz az illetékesek hozzájuthatnak. – Önnek nincs titkárnője? – szólalt meg Luini nyomozó. – Ez kicsit szokatlan. – Az igazat megvallva, volt egy titkárnő itt, amikor engem kineveztek, de nagyon sokat hiányzott, mert beteg volt, aztán pedig végleg távozott a kórházból. Lassan mindent én magam végeztem. Később rájöttem, nincs szükségem titkárnőre. Ha mégis sok lenne az adminisztráció, mindig van, aki besegít. Csak azért, hogy a postámat kibontsa, behozza, vagy a telefonokat bekapcsolja, teljesen fölösleges egy személyt fizetni. – Dr. Boito! Visszatérve a két nővérre! Szeretném, ha elgondolkozna, nincs-e mégis valami apró kis momentum, amin elindulhatnánk a nyomozás során. Ön az osztályvezető főorvos, gondolom, elég sok időt tölt bent a kórházban, ahol sok nő dolgozik, ott megy a susmus! Hátha megütötte valami a fülét, csak nem gondolja, hogy fontos lehet. Kérem, bármilyen jelentéktelennek tűnő dolog is merülne fel önben, azonnal értesítsen! Eddig ugyanis semmit nem találtunk, ami bűncselekményre utalhat, kivéve, hogy abban a lakatlan házban találtunk rájuk. A halottkém helyszínen történt vizsgálata szerint, ha a szívnek, vagy más létfontosságú szervnek olyan rejtett baja van, melyről esetleg még a beteg sem tud, de a stressz, az idegi túlhajszoltság előhozhatja azt, persze a vizsgálat befejeztéig az idegenkezűség sincs kizárva. – Ez kizárt, felügyelő úr! Egészségügyi dolgozók lévén, rendszeres vizsgálatokon vesznek részt a dolgozóink, tehát bármelyiküknél akármilyen apró rendellenesség állna fenn, azonnal kiderülne. A másik: soha nem dolgoztatjuk túl az embereinket. A törvény által előírt pihenőidőt mindenkinek kötelezően be kell tartania, s mi erre nagyon ügyelünk.
– Nos, meglátjuk, mit tartalmaznak a boncolási jegyzőkönyvek. Addig is, ha megengedi, az osztályon lévő dolgozóknak feltennénk néhány kérdést. – Szerintem teljesen fölösleges, ők sem tudnak semmit, de csak tegyék a dolgukat! Természetesen, én örülnék legjobban, ha kiderülne, mi történt valójában ezzel a két szerencsétlen nővel. Jó munkaerők voltak, kedves emberek, igazán, őszintén sajnálom, hogy ilyen körülmények között végezték. Remélem, mielőbb kiderül, hogy mi okozta a halálukat. Miután az orvos egyedül maradt, végiggondolta az elmúlt napokat. Hirtelen rádöbbent, nincs biztonságban! Paola nagyon csalódott benne, szörnyen haragszik rá. Mi lesz, ha mégis mindent elmond a felügyelőnek? Nem engedheti meg, hogy beszéljen arról a napról, amikor Rita nem jött be dolgozni és Elena eltűnt. Azon a reggelen ugyanis legalább két órát távol volt, amikor lement a portára, hogy a biztonságiakkal együtt keressék a nővért, s ezt bizony felhasználhatják ellene. A biztonságiakat, a portást és a recepciósokat is sikerült meggyőznie, hogy ne beszéljenek senkinek az ügyről, mert bajba kerülhetnek, amiért nem figyelnek eléggé, s akárki jöhet-mehet anélkül, hogy észrevennék. Bennük megbízik, tudja, hogy sokkal jobban félnek attól, hogy elvesztik a munkájukat, minthogy eljárjon a szájuk, de Paola nem az a fajta! Elég régóta figyelemmel kíséri, igen jól ismeri, lényegesen jobban, mint azt a doktornő hiszi. Tudja, mennyire becsületes, a munkáját, a betegeket a legfontosabbnak tartja az életében, és soha nem tenne olyat, amivel megszegi a kórházi-, illetve az egészségügyi szabályokat. Igazán hivatásának tekinti a gyógyítást, amelyért mindenre képes. Még arra is, hogy elmondjon a felügyelőnek olyan dolgokat, amiket nem kellene! Csupán a gondolatától is végigfut a hideg a hátán, ha Paola beszámolna a felügyelőnek arról, mi történt, amikor az első rózsát, majd a másodikat kapta. Hogy Rita és Elena nővér laborleletei alapján a szervezetükben olyan anyagot találtak, amely normális körülmények között biztosan nem kerülhetett oda. Nem! Biztosan elhitte, hogy azért kell hallgatnia, mert saját magát sodorja bajba, mint ahogy ez valahol igaz is. Ne szólj szám, nem fáj fejem! Milyen találó ez a közmondás! – mosolyodott el, teljesen megnyugodva. Ez a nyugalom azonban csak néhány percig tartott, mivel a gondolatai ismét visszatértek a témához. Mi van, ha Paola úgy is érzi, ahogy mondta: nem eshet bántódása, mert nem követett el semmit, és mégis beszél? Már nem tudja, mit higgyen a nőről! Olyan mértékben lett úrrá rajta az idegesség, hogy ordítani tudott volna. Megvárta, amíg egy kissé lecsillapodik és aránylag nyugodtan képes
gondolkozni. Arra a megállapításra jutott, legokosabb, ha rögtön beszél vele, s megelőzi a bajt. Azonnal hívta is a csipogóján a doktornőt, aki épp Vito szobájában tartózkodott. A gyerek ébredezett, nem szívesen hagyta most magára, de arra gondolt, talán a rendőrség emberei szeretnének vele beszélni a főnöke irodájában, így hát a nővérre bízta a kis beteget, a lelkére kötve, hogy bármi probléma van, azonnal értesítse. Kissé izgatottan kopogott, majd belépett dr. Boito irodájába. – Keresett, főorvos úr! – mondta hűvösen, megállt az ajtónál, amikor észrevette, hogy a rendőrség emberei már elmentek – Igen, kerestem és kérem, hogy fáradjon közelebb! Megígérem, nem teszek önben kárt, Paola! Ellenkezőleg, szeretném megköszönni, hogy hallgatott és nem hozott engem kellemetlen helyzetbe. – Nem értem, miről beszél, dr. Boito? – vonta össze a szemöldökét a doktornő. – A felügyelő mondta, ön igazolta, hogy azt a bizonyos délelőttöt együtt töltöttük, amikor kiderült, Elena eltűnt. Én akkor legalább két órán keresztül az eltűnt nővér után kutattam, nem voltam maga mellett, Paola! Ha erről a felügyelő tudomást szerezne, nem is tudom, mi történne velem. Szeretném, ha tudná, ezt soha nem felejtem el. – Nézze, dr. Boito! Bevallom, ez teljesen ki is esett a fejemből ebben a zűrzavarban. De most hogy mondja, ha én nem is beszélek erről, azt gondolja, a portás és a biztonságiak nem világosítják fel a nyomozót, hogy lent járt? Úgy tűnik ez a férfi jó rendőr, nem kezdő. Szerintem, hamarosan rájönne, hogy mindketten hazudtunk. Őszintén mondom, gondolkozom rajta, hogy kitálalom az egész ügyet. Mindent, amit tudok. A rózsáról, a nővérek laboreredményéről… – Elég volt, Paola! Legyen esze, kérem! Ha beszél bármiről, nem csak engem, de magát is belekeveri. Könyörgöm, higgyen nekem! A rendőrök nem tudnak meg semmit, ha mi ketten nem fecsegünk. A portás és a többiek is hallgatnak, megmondtam, hogy ők is felelősek azért, hogy egy itt dolgozó eltűnt, mert nem megfelelően végzik a dolgukat: bárki jöhet-mehet a kórházból ki és be. Ennek pedig vázoltam a következményeit. Ha kiderül, milyen felületes a munkájuk, akár el is bocsáthatják őket. Nem fognak beszélni, ez biztos! – Nem értem önt, főorvos úr! Teljesen olyan hatást kelt bennem, mintha félne, vagy lenne takargatni valója. Őszintén árulja el, kérem, mi az oka,
hogy nem akarja megosztani az eset általunk ismert és tudott történéseit a rendőrséggel? És ne akarja elhitetni velem, hogy csakis azért, nehogy én belekeveredjek! – nézett rá komoly tekintettel. – Őszinte vagyok, Paola! Három éve neveztek ki főorvossá. Gondolja, hogy maradhatnék ebben a székben, ha kiderülne, mi folyik az osztályomon? Az igazgató tombolna, mert nem rég kapott a kórház egy nemzetközi elismerő kitüntetést, most pedig oda lenne a hírneve? Európában, de talán még a tengeren túl is a televíziós hírcsatornák mind erről harsognának! Ráadásul úgy kirúgna, hogy a lábam sem érné a földet, mivel a beosztott orvosaim éjszaka titkos hódolóktól virágot kapnak, melynek következtében a nővérek eltűnnek, aztán csak holtan kerülnek elő! Nos, mi a véleménye, nincs elég okom arra, hogy próbáljam megvédeni a kórházat, a munkahelyemet, önt és magamat is? – kérdezte. – Szerencsére még nem kerültek elő holtan, s bízom benne, nagyon hamar élve látjuk őket viszont! – motyogta zavartan, mert ráébredt, a főnökének valahol igaza van, amikor titokban akarja tartani a történteket. – Sajnálom, Paola, de ebben téved! Most tájékoztatott a felügyelő, hogy mindkét nővért megtalálták: holtan! – Nem! Ez nem lehet igaz! – sikoltott fel a doktornő és elsápadt. A főorvos odaugrott, majd átkarolva egy székhez vezette. Leültette, aztán egy pohár vizet öntött ki számára. – Igya meg kérem! Meglátja, jót fog tenni! – mondta, s ő maga is leült vele szemben. – Biztos benne, hogy ők azok? – kérdezte, miután ivott néhány kortyot. – Sajnos, igen! Rita és Elena nővér halott. Már a boncteremben vannak, és a rendőrségi igazságügyi orvos szakértő hamarosan közli, mi okozta a halálukat. – De… hol… hol találtak rájuk? – hebegte falfehéren. – Nem messze innen a kórháztól, egy lakatlan házban. Gyerekek labdáztak a közelben, az egyikük berúgta az ablaküveget, a másik bemászott a labdáért, s ekkor bukkant rá a két holttestre. A fiú szülei értesítették a rendőrséget. Elképzelni sem tudom, miként kerültek oda! – nézett a nőre. – Dr. Boito! Már biztos, hogy mindketten gyilkosság áldozatai lettek. Az a férfi végzett velük, akitől a rózsákat kaptam! Csak tudnám, ki lehet és miért bánt el ilyen csúnyán a két nővérrel? Miért kellett meghalniuk? Senkivel nem vagyok kórházon belül olyan kapcsolatban, hogy titokban
rózsákat küldözgessen nekem! Furcsa ez az egész ügy! Nem találok benne semmi logikát! A rózsák elmondhatnák. Milyen kár, hogy nem tudnak beszélni! – Azért nem talál, mert talán, nincs is benne logika, de meglehet, egyszerűen, csak nem akarta az illető, hogy a nővérek meglássák! – szólalt meg a férfi rekedten. – Jó, ez tényleg lehetséges, de mint mondtam, nem tudok róla, hogy bárki is szemet vetett volna rám. Azt észrevettem volna. És nem nagy ár ezért a nővéreknek az életükkel fizetni? – A legnagyobb ár és ez kegyetlenség, de hát a szerelem a legelképesztőbb dolgokba sodorhatja a férfiembert! Egyébként pedig az, hogy ön nem vette észre, hogy valaki őrülten szereti, nem jelent semmit. – mondta a főorvos és a nőre nézett. – Szerintem, nem lehet épelméjű, aki emberéletekkel játszik csak azért, hogy egy nőnek virágot csempészhessen az ágyára! – fakadt ki Paola. – Nem, nem hiszem, hogy feltétlenül őrültnek kell lennie a szó szoros értelmében. Csak szerelmes és ilyenkor nem lát, nem hall, főleg pedig nem gondolkozik! De maga megtehetné, Paola! Kérem, alaposan gondolja végig, ki az, akikről feltételezi, hogy oda van magáért, de nem meri bevallani! Hátha eszébe jut valaki, egy régi vagy új beteg hozzátartozója, esetleg a kórházból valaki. Tudom, az imént mondta, hogy nem vett észre semmit, de talán mégis érdemes elgondolkoznia és sokkal jobban figyelnie a környezetére. – Átgondolom, bár nem hiszem, hogy találnék bárkit is. – Márpedig nem lehetetlen! Valamelyik gyermek apja, vagy esetleg bátyja… Maga gyönyörű nő, Paola! Higgye el, nincs olyan férfi, akiben ne gyújtana érzelmeket. A doktornő kissé elpirult, aztán megszólalt. – Belátom, tényleg nem lehet teljesen kizárni, mindamellett szinte biztosra veszem, hogy nem találkoztam senkivel, akinek egyetlen pillantása is nyomot hagyott volna bennem. – tette hozzá elgondolkozva. – Borzasztóan sajnálom, ami történt, de most már térjünk rá arra, amiért szerettem volna beszélni magával. Nevezetesen, Teresa Marconi és Vito a téma. – Nem hiszem, hogy nekem ehhez bármi közöm lenne, dr. Boito! – mondta a nő.
– De igen! Van! Ma van csütörtök, ugye, nem felejtette el, hogy ebédelni megyünk? Jobban szeretné, ha ott beszélnék róla? – kérdezte. – Sajnálom, de nem tarthatok önnel, főorvos úr! Rengeteg a dolgom. Vito rossz állapotban van, mielőbb találni kell egy megfelelő donort! Ennél fontosabb jelenleg nem létezik számomra! – Értem! Szóval, nem ebédelünk együtt… Gondoltam, hogy mégsem lesz belőle semmi. Így viszont, addig nem megy innen egyetlen lépést sem, amíg végig nem hallgat! – Rendben, csak kérem, minél rövidebben mondja el! – ült feljebb a széken a doktornő. – Be kell vallanom, nagy hatással van rám, Paola! Évek óta figyelem és egyre közelebb érzem magamhoz. Eredetileg egy romantikus vacsora mellett szerettem volna elmondani mindezt önnek, de nem tette lehetővé. Most, hogy már tudja, fontos nekem, kérem, válaszoljon, van esélyem? A doktornő mindenre számított, csak erre nem! Idegesen és zavartan babrálta a köpenyét, majd megszólalt. – Sajnálom, de nincs! Sem önnek, sem másnak nincs esélye, mert nem akarok senkivel komolyabb kapcsolatot! – Én nem kértem meg még a kezét, drágám, csak annyit mondtam, vonzódom önhöz, és boldog lennék, ha lehetőséget kapnék, hogy jobban megismerjük egymást. – Azt hiszem, most nem alkalmas sem önnek, sem nekem, hogy ilyen dolgokról vitatkozzunk. Egy kisgyermek – emlékeztetem, az ön fia – élethalál között lebeg! Talán inkább erről kellene beszélgetnünk, és én őszinte leszek. Idegen emberek gondolkozás nélkül segítettek volna, de ön, az édesapja, elzárkózik ez elől! Hogy kérheti ez után, hogy viszonozzam az érzéseit? Hát megmondom: soha nem lennék képes egy önző, kegyetlen, szívtelen embert szeretni! – ugrott fel a székről és jeges pillantással nézett szembe a férfivel. – Most pedig, ha megbocsát, mennem kell! – Nem! Még nem fejeztem be! – kapta el a főorvos a csuklóját és erősen megszorította. Kényszerítette a doktornőt, hogy visszaüljön a helyére. – Jól van, mit kell még megtudnom? – kérdezte könnyeivel küszködve. Soha nem gondolta, hogy a főnöke ilyen erőszakos is tud lenni. – Paola! Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen durván viselkedem önnel, de nagyon kikészültem. Meg kell értenie, nem mindegy, hogy két nővér is az osztályomról eltűnik, aztán holtan kerülnek elő, majd pedig megjelenik a régi barátnőm, s közli, van egy fiam, aki már tizenegy éves! Nem könnyű
feldolgozni, s ráadásul épp akkor történik mindez, amikor annyi év után, ismét kinyílt a szívem. Tudja meg, nagyon szerettem Teresát, attól függetlenül, hogy nem akartam soha gyermeket. Bevallom, miért is tagadnám, minden úgy van, ahogy ő elmondta. Hogy szakított velem – akkor azt hittem, minden ok nélkül – nagyon fájt. Nem tudtam megbocsátani. A szerelem helyét lassan átvette a gyűlölet és a harag. Most már tisztában vagyok a szakítás okával és belátom, csak úgy cselekedett, ahogy minden érző szívű nő. A gyermeket választotta, s mivel többször is hallotta tőlem, nem szeretnék apa lenni, eltitkolta, hogy teherbe esett. Az azonban mégis megdöbbentő, hogy ennyi év után ideáll elém, kijelenti, van egy tizenegy éves fia, és hogy mentsem meg! – Az ön fia is, dr. Boito! Azt hiszem, a kérés egyáltalán nem megdöbbentő, hisz az életéről van szó! – Tudom, de mégis mélyen érint, hisz nem volt róla tudomásom! – Ez most egyáltalán nem számít! – De igen! Mert mi van, ha mégsem az enyém? – Semmi! Ön nem szereti a gyerekeket, s ha kiderülne, semmi köze hozzá, csak fellélegezhetne, de az emberek szemében, persze az enyémben is, hatalmasat nőne, mert egy idegen gyermeknek csontvelőjéből adva, megmentené az életét. Azt hiszem, egy orvos erre esküdött fel, amikor átvette a diplomáját. – Nézze, Paola! Vessen meg, vagy gondoljon rólam bármi rosszat, nem változtat azon a tényen, hogy mély érzéseket váltott ki belőlem, és arra vágyom, hogy viszonozza. Ha mégis úgy döntök, hogy megmentem Vito életét, remélhetek? – szólalt meg elgondolkozva a főorvos. – Erre nem kívánok válaszolni, dr. Boito! Ez övön aluli ütés – mondanák a sportolók. Nem azért kellene megmentenie egy kisgyermek életét, hogy nekem imponáljon, hanem azért, mert maga így akarja. A lelkiismerete így diktálja! Most azonban tényleg mennem kell! Hogy miként dönt, az az ön dolga, remélem, átgondolja, és helyesen cselekszik. A doktornő felállt és távozott. Alig várta, hogy kívül kerüljön, a szíve a torkában dobogott. A főorvos az egyetlen férfi, akit talán elfogadott volna társául, de amit megtudott róla, és ahogy az imént megismerte, nem biztos, hogy most is így gondolja. Gyorsan Vitohoz sietett. A gyermek még aludt. Nagyon sápadt volt, kissé szaporán szedte a levegőt. Kezével megérintette a fiú karját, és gyengéden végigsimította. Gyönyörű gyerek, milyen boldogság volna látni, amint
felnő! Az ember a saját testéből táplálja, amíg a világra nem hozza, majd azután is hónapokon keresztül. Vajon milyen érzés lehet, amikor szopik? – gondolkozott el. A szeme megtelt könnyel és végigcsordult az arcán. Ő soha nem élheti át ezt az érzést. Hirtelen belé nyílalt, meglehet, jobb is így, mert nem lenne képes elviselni, hogy a gyermeke halálra legyen ítélve. Teresa nagyon bátor és erős asszony, mennyi mindent kellett vajon átélnie tizenegy hosszú éven át egyedül egy kisgyerekkel! Vajon, még mindig szereti Lucát? – villant át az agyán. – Paola! – hallotta meg a nő hangját, aki már mellette állt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor lépett be a terembe. – Teresa! – fordította felé könnyes arcát. – Istenem! Mi a baj? Él még, ugye? – hebegte a nő és elkapta a doktornő karját. – Nyugodjon meg, Teresa! Természetesen él, az állapota nem változott. – szorította meg a kezét. – Ó, hála az égnek! Már annyira megijedtem, amikor megláttam, könnyes a szeme. De miért sír, Paola? – kérdezte és őszinte aggodalommal nézett rá. – Semmi, csak Vito nagyon a szívemhez nőtt és bánt, amiért nem találjuk meg a megfelelő donort. Már mindenki átesett a vizsgálaton, és semmi! Ezért sírok. Szeretnék segíteni, de tehetetlen vagyok! – tárta szét a karját. – És Luca? Ő sem alkalmas? – kérdezte halkan. – Nem tudom, mert nem vizsgáltuk meg… – Szóval, mégsem lágyult meg a szíve a gyermeke iránt. Micsoda kegyetlen ember! Nem is tudom, hogy voltam képes szeretni! Ezek után már nem is kell a segítsége, majd szerzek donort magam! Többé látni sem akarom, és az lenne a legjobb, ha elvinném innen Vitot egy másik kórházba. Nem szeretnék vele soha többé találkozni! – emelte fel a fejét, miközben az ő szemét is elfutotta a könny. – Teresa! Tudom, hogy mit érez, de hallgasson rám! A gyerek állapota várhatóan romlani fog. Egyetlen esély van a gyógyulásra, ha mielőbb megkapja a csontvelőt. Amennyiben két napon belül nem kerül műtőasztalra, el fogjuk veszíteni. Ezért most arra kérem, menjen oda dr. Boitohoz és kérje meg, könyörögjön neki, újból és újból, ha kell! – Soha! – Gondoljon a fiára, Teresa! Meglehet, az apja sem lehet donor, de ennek kicsi az esélye. Az egyik szülő szinte kivétel nélkül, majdnem minden esetben alkalmas egy ilyen életmentő beavatkozásra. Meg kell próbálnia
Vitoért! Rá kell gondolnia, nem másra! Csak az járjon a fejében, hogy ha ráveszi, a gyermeke élni fog! Tegye félre a haragot! Ez nem éri meg, hogy akár még le is térdeljen előtte, és úgy kérje meg? Teresa ráemelte a tekintetét. – De igen! Igaza van, megyek, beszélek vele! – mondta, és futva hagyta el a szobát. A folyosón több embernek nekiment, olyan volt, mint aki nincs teljesen magánál. Alig várta, hogy a férfi elé kerüljön. Nem is kopogott, csak berobbant az ajtón. – Teresa! – állt fel a férfi az asztal mellől. – Mit keresel itt? Semmi beszélni valónk nincs egymással! – mondta haragos tekintettel. – Luca! Az Istenre kérlek, vizsgáltasd meg magad! A kisfiam élete a te kezedben van! Orvos lettél, mindig is ez akartál lenni, hát most mutasd meg, hogy komolyan gondoltad! Meg kell mentened a gyerekemet, mert különben vele együtt engem is megölsz! Te leszel a gyilkosa, és az enyém is, ha meghal. Bárcsak én alkalmas lennék donornak, akár az életemet is odaadnám, hogy meggyógyuljon! Luca! Ő még csak tizenegy éves és a te fiad is! Nem lehet, hogy ennyire nem érdekel! Te jó orvos vagy és azt is tudom, hogy csak kívülről mutatod magad keménynek, holott érző szív dobog benned! Könyörgöm, ne engedd, hogy elveszítsem őt! Ha valaha szerettél, akkor nem hagysz szenvedni! Kérj bármit cserébe, mindent megteszek, csak adj neki egy esélyt az életre! – rogyott térdre a férfi előtt és átfogta a lábait. Hangosan zokogott. – Kelj fel, kérlek! Nem vagyok kíváncsi a színjátékodra! Nagy bűnt követtél el ellenem, s ezt nem tudom megbocsátani sohasem! Eltitkoltad, hogy a fiamat hordod a szíved alatt, holott jól tudtad, sohasem akartam gyereket! Rám kényszeríted a lelkiismeret furdalást, pedig neked kellene érezned velem szemben. Felelőtlenül döntöttél, amikor megszülted a fiút, hát most vállald egyedül a következményeket. Engem hagyj békén! Kérlek, távozz az irodámból! – kiáltott rá vörös képpel a férfi. Nagyon félt attól, hogy valaki belép az ajtón és meglátja a lábai előtt térdeplő, zokogó nőt. Teresa remegő térddel állt fel. Ráemelte könnyes arcát, aztán megszólalt. – Az Isten megver azért, amiért ilyen kegyetlenül viselkedsz a gyermekeddel. Hogy nekem mit mondasz, vagy miként bánsz velem, az nem számít, egyedül csak a kisfiam. Remélem, ez a két nap meghozza a várva várt donort és akkor Vito meggyógyulhat! Ha létezik Isten az égben, márpedig hiszem, tudom, hogy igen, akkor nem fog meghalni.
Egészségesen fogom elvinni innen, Luca, és elfelejtek minden rosszat. Főleg téged! – fordult meg és elhagyta a szobát. Visszament Vito szobájába. Paola már nem volt ott. A gyerek épp vért kapott. – Kicsikém! – ült az ágyra és megfogta a fia kezét, aki nyitott szemmel feküdt. – Nagyon szeretlek, és azt akarom, hogy meggyógyulj! Mindent megteszek érted, egyetlenem! – suttogta, s csókjaival borította be a gyerek arcát, fejét. – Anya! Ne sírj, kérlek! Erős leszek, és nem halok meg! Nem hagylak egyedül, mert ki vigyáz akkor rád? – mondta erőtlen hangon. – Persze, hogy nem halsz meg, drágám! Hamarosan megtaláljuk a donort és minden rendben lesz. – Igen, tudom, csak nagyon fáradt vagyok. Állandóan aludnék. Olyan rossz, hogy amikor itt vagy, akkor sem bírom nyitva tartani a szemem. Kérlek, ne haragudj, de megint aludnom kell! Szeretlek, nagyon szeretlek… anya… – motyogta és már aludt is. – Aludj csak, édesem, aludj! Addig sem szenvedsz! – hajtotta le a fejét. Könnye végigfolyt az arcán. – Nagyon sokat alszik, de nem kell aggódnia, folyton figyeljük! – szólalt meg a nővér, aki csendben az ágy mellett állt. Kezét Teresa vállára tette. – Vitot mindannyian nagyon szeretjük és vigyázunk rá! Imádkozunk, hogy mielőbb megtörténjék a műtét. Most azt ajánlom, menjen haza, asszonyom, nem fog felébredni egyhamar! – Köszönöm, nővérke! – állt fel az asszony és csendben kilépett a folyosóra. Paola épp dr. Luigi Amatival beszélgetett, de amint meglátta Teresát, azonnal hozzá sietett. – Nos, mi történt dr. Boito szobájában? Sikerült rávennie, hogy… – Nem! – vágott a szavába az asszony. – Sajnos, nem fog segíteni. Térden állva könyörögtem, de azt mondta, nem tudja megbocsátani, amit tettem és ne is próbáljam zsarolni. Engem vádol mindenért, mert felelőtlenül szültem meg Vitot. – sírta el magát ismét. – Nagyon sajnálom, Teresa! Őszintén együtt érzek önnel, bárcsak tudnék valami biztatót mondani! Az idő gyorsan telik és egyre rövidül. Ön bámulatosan erős, tudom, hogy… – Nem, nem vagyok erős, Paola! Nagyon is gyenge vagyok. Úgy érzem, mostanra már nem is maradt semmi erőm. Feladom a harcot, és ha Vitonak
meg kell halnia, vele tartok. Nem vállaltam őt felelőtlenül, s hogy bebizonyítsam az apjának, a halálban is mellette leszek. – Ne mondja ezt, kérem! Ön még nagyon fiatal, nem dobhatja el az életét! – fogta meg a karját a doktornő. – Vito nélkül nincs értelme tovább élnem és nem is lennék képes rá. A lakásban minden rá emlékeztet, s ha el is költöznék, a hangját örökké hallanám, kedves kis arcát állandóan magam előtt látnám, s a fájdalomba beleőrülnék. Nélküle nem akarom tovább folytatni. Senkim sincs rajta kívül, miért harcolnék hát? – Nem adhatja fel, mi sem tesszük, Teresa! Még van egy kevés időnk, ezalatt bármi megeshet! Hányszor történt meg, hogy az utolsó percben sikerült megfelelő donort találnunk! Bíznia kell Istenben! – Bízom is, de egyre kevésbé. Állítólag nagyon szereti és óvja a gyermekeket, de én nem ezt tapasztalom! Ha engedi meghalni, akkor… – Kérem, Teresa! Vito meg fog gyógyulni, meglátja! – ölelte át az asszonyt, miközben tudta, hogy amit mond, abban ő maga sem hisz.
6. Fermi felügyelő fáradtan dőlt hátra a székében, amikor kopogtak az ajtaján. – Mi van, Pietro? – nézett a fiatal nyomozóra. – Itt van a két jegyzőkönyv, most hozták fel a patológiáról. – tette le elé az asztalra. A férfi fáradtsága abban a pillanatban tovaszállt. Élénk mozdulattal emelte fel és olvasni kezdte. – Te jó ég! Ez nem lehet igaz! Már semmi kétség, a két nő gyilkosság áldozatává vált. A boncolás során kiderült, a szervezetükben valami különleges anyagot találtak, melynek analizálása még folyamatban van. Olvastad? – nézett a fiatal férfire. – Igen. Minden bizonnyal, valaki megmérgezte őket! – Nem, Pietro! Ez nem méreg, ez valami más! Ha figyelmesen elolvasod, tisztán le van írva, hogy nem méreganyag. A bőr színe és egyéb jelek már a halál beálltakor megállapíthatók mérgezés esetén, itt azonban semmiféle elváltozás ebben a vonatkozásban nincs. Az agy környékén viszont van! Vagyis, ez azt jelenti, hogy olyan anyagot találtak a szervezetükben, amellyel az agyat és a környező szöveteket károsították. De vajon hogy került ez az anyag a szervezetükbe? – Biztosan nem önszántukból! – mondta a nyomozó. – Ebben egyetértünk! Azt hiszem, ideje, hogy induljunk, Pietro! Most már legalább tudjuk, hogy halálukat ez az anyag is okozhatta. A jegyzőkönyvben szerepel azonban még az is, hogy vérömlenyek keletkeztek a koponyában, mintha hatalmas ütést szenvedtek volna, természetesen erről szó sincs, hisz semmiféle külső sérülés nem tapasztalható egyikük fején sem. Valószínű, hogy ez is az ismeretlen anyag hatása. – Vajon mi történhetett? – Ezt kell kiderítenünk! – Most hova megyünk, felügyelő úr? – A kórházba! Újból ki kell kérdeznünk mindenkit, aki él és mozog! Valaki csak tud valamit, amin elindulhatunk! – Nekem ez a főorvos nagyon gyanús, uram! Bevallom, nem tudom semmiféle kézzelfogható bizonyítékkal alátámasztani a gyanúmat, inkább
csak megérzés! – nyitotta ki a nyomozó főnöke előtt az ajtót, ám ő elgondolkozva megállt. – Nekem is gyanús, de egyelőre nem tehetünk semmit. Amíg nem találunk valamilyen apró nyomot, vagy jelet, ami egyértelműen bizonyítható vele kapcsolatban, nem tartóztathatom le. Figyelni fogom, sőt! Már be is ugrott egy remek ötlet! Van egy nagyon jó barátom, akinek a lánya nem rég végzett az orvosegyetemen gyermekorvosként, de még nem helyezkedett el. Elintézem, hogy felvegyék ide, s rajta keresztül a főorvoson tarthatjuk a szemünket. Ha valami köze van a nővérek halálához, ő ki fogja deríteni nekünk! – Ez remek ötlet, felügyelő úr! Tényleg nagyszerű, hogy eszébe jutott. Minket már ismernek, meg aztán az emberek nem szívesen beszélnek, nehogy bajba keveredjenek. Sokszor ezért hallgatják el a tényeket, amelyek leegyszerűsítenék a nyomozást. Egy kolléga előtt azonban könnyebben megnyílnak… – Éppen ezért kell egy olyan embert idehoznunk, akiben tökéletesen megbíznak, aki szabadon mozoghat a műtőben, az orvosi szobában és bárhol a kórház területén, arról nem is szólva, hogy mint nő sok mindent elérhet, amit férfiember nem! Remélem, nem kell sokáig várnunk, hogy megtaláljuk a gyilkost. – mondta a felügyelő és megigazította az orrára csúszott szemüveget, s hunyorogva bólogatott. Látszott, mennyire elégedett az ötlettel. Nem is gondolkozott tovább, a telefonhoz lépett. – Szervusz, Emilio! Itt Paoló Fermi! Nagyon kevés időm van, ezért gyorsan elmondom, miért hívtalak. Lenne Fianetta számára egy remek állás! Az egyik ügyem kapcsán megismertem a Santa Maria Kórház belgyógyászati osztályának főorvosát, akinél van üresedés! Mivel tudom, a lányod kimondottan kórházban szeretne dolgozni, úgy érzem, ez igazán megfelelne neki! – Jaj, drága barátom! Nem is tudod, mekkora szívességet teszel, ha ezt az állást az én büszkeségem megkaphatná! Sajnos most nincs itthon, de megadom a mobilszámát, hívd fel és beszéljétek meg a továbbiakat. Neked pedig egy életre a lekötelezetted leszek, Paolo! Az Isten áldjon meg, amiért a sok munkád mellett még ránk is gondolsz! – De hát erre valók a barátok nem igaz? Akkor kérlek, diktáld be a telefonszámot! Írom! – mondta, majd gyorsan lefirkantotta, aztán a
készüléken benyomkodta a számokat. Elmosolyodott, amikor meghallotta a fiatal nő hangját. – Fianetta! Csókolom a kezeidet! Paolo Fermi vagyok! Az imént beszéltem az édesapáddal, ő adta meg a számodat. Lenne egy munkalehetőség részedre, ha érdekel! – De még mennyire, Paolo! Mondja, kérem, milyen állásról van szó? Ugye, kórházi? – kérdezte izgatottan. – Igen. Megismertem a Santa Maria Gyermekkórház egyik főorvosát és az osztályán lenne egy hely… – De hisz ez isteni! Egész nap munka után rohangálok, nem találtam eddig megfelelőt és már őszintén szólva, elkeseredtem. Most azonban nagyon örülök! Mikor kezdhetek? – Ezt nem velem kell megbeszélned, hanem a főorvossal. Figyelj rám, Fianetta! Szeretném, ha holnap délelőtt bejönnél hozzám, az irodámba, akkor mindent részletesen elmondok! Úgy fél tíz felé várlak! – Köszönöm, Paolo! Annyira hálás vagyok magának ezért, s kérhet bármit cserébe, teljesítem! Még akár nyomozni fogok, ha ezzel segíthetek! – nevetett fel a lány viccelődve. – Lehet, hogy szavadon foglak! – kacagott fel a férfi, aztán elköszönt. Jelentőségteljesen nézett a fiatal nyomozóra, aztán felállt. – Induljunk! – mondta, s átölelve Pietro vállát, elhagyták az irodát. Délután öt óra volt, amikor beértek a kórházba. Egyenesen a főorvoshoz siettek, de az irodája be volt zárva. – Remélem, itt van valahol a kórházban! Feltétlenül beszélnem kell vele nem csak a két nővér boncolási jegyzőkönyvével kapcsolatban, hanem Fianetta ügyében is. – Meg akarja kérni, hogy vegye fel a fiatal doktornőt az osztályára? – kérdezte a nyomozó. – Nem! Inkább csak tapogatózva tájékozódnék, hogy tényleg van-e felvétel. Hogy beszélek-e Fianettáról, azt még nem tudom. – válaszolta a főnöke. – Menjünk a nővérszobába, ott mindig tartózkodik valaki, talán megmondják, hol találjuk a főorvost! – javasolta Pietro, mire a felügyelő bólintva elindult mellette. Épp egy fiatal nővér lépett ki az ajtón, amikor odaértek. – Elnézést, dr. Boito-t keressük. Megmondaná, hol találjuk? – kérdezte a felügyelő.
– Már elment, alig néhány perccel ezelőtt. Segíthetek valamiben? – Igen. Ki a helyettese? A rendőrségtől jöttünk, szeretnénk valakitől engedélyt kérni, hogy beszélgethessünk a dolgozókkal. – Nincs helyettese, de dr. Luigi Amati még itt van és Paola Giotto doktornő ügyeletes, ha nem tévedek. Azonnal szólok nekik! – ajánlotta fel, ám ebben a pillanatban megjelent a fiatal orvos a folyosón. – Nézzék, uraim! Ott jön dr. Amati! Nem is kell keresnem! – Köszönjük! – bólintott a felügyelő és elindult a fiatal orvos felé, majd megálltak előtte. – Dr. Amati! Elnézést, amiért feltartjuk, de szeretnénk valakivel beszélni, aki engedélyt ad, hogy néhány kérdést feltegyünk Rita és Elena nővérekkel kapcsolatban. – Sajnos, dr. Boito már elment, de gondolom, nem lenne kifogása, hogy végezzék a dolgukat. Szerintem, nyugodtan kérdezzenek csak meg bárkit! Talán van valami újabb hír velük kapcsolatban? Szörnyű, hogy még mindig semmi hír nincs róluk! A felügyelő és a nyomozó egymásra néztek. – Ön nem is tudja, hogy megtaláltuk mindkettőjüket? – kérdezte a férfi. – Nem! Hát ez remek! Remélem, hamarosan ismét itt lehetnek köztünk. Már nagyon… – Kérem, doktor! – vágott közbe a felügyelő. – Mindketten halottak voltak, amikor rájuk találtunk. Az orvos arca elsápadt, a szeme idegesen megrebbent. Látszott rajta, mennyire megdöbbent a hír hallatán. – Tessék? Mit mondott, uram? – ráncolta össze a homlokát. – Sajnos, mindkettőjükre holtan találtunk rá. – Hol? És mi történt velük? – kérdezte. – Nem messze innen egy lakatlan házban. Gyerekek játszottak a közelben és berúgták a labdával az ablakot, s amikor bemásztak érte, akkor találták meg a két nővér holttestét. A szülők értesítettek bennünket. Hogy mi történt velük, azt még nem tudjuk. Annyi azonban a boncolás során kiderült, hogy valamilyen, az agyi idegeket érintő anyag került a szervezetükbe, valamint a koponyában belül több helyen vérömleny keletkezett. Mintha ütés érte volna, de külső jel nem igazolja. – Ez hihetetlen! Nem is tudom, mit mondjak? – tárta szét a karját az orvos. Láthatóan teljesen le volt sújtva.
– Kicsit furcsa, hogy dr. Boito nem árulta el, hisz őt mi magunk értesítettük a helyszínelés után. Vajon miért nem szólt róla? – kérdezte a felügyelő. – Nem tudom. Talán nem tudta, hogy adja tudtunkra. Az osztályon mi úgy vagyunk, uram, mint egy család. Fájdalmas, ha elveszítünk egy családtagunkat. Szerintem, biztosan neki is össze kell szednie magát, hogy elénk tudjon állni. – Igen, megértem, hogy megviselte őt a hír, de mégis neki, mint az osztályt vezető főorvosnak, kötelessége lett volna tájékoztatni a kollégáit. Mondja, dr. Amati! Ki a kórház igazgatója és hol találjuk meg? – Dr. Piero Cremona. Az ő irodája a földszinten van. – Köszönöm. – mondta a férfi, majd elindultak a lift felé, amikor a felügyelő megállt. – Kérem, doktor úr! Ha már úgyis feltartottuk, szánna még ránk néhány percet? Feltennénk önnek is egy-két kérdést. – Természetesen! Kérdezzenek csak! Mára már végeztem, csak volt némi adminisztrációs elmaradásom, azt tettem rendbe. Tudják, hiányoznak mind a ketten, nemcsak mint munkatársak, de mint munkaerők is, mert kevés a nővér. Sőt orvosra is szükség lenne. De menjünk az orvosi szobába, ne álldogáljunk itt a folyosón. – Rendben! – mondta a felügyelő és megnyugodva indult el. Fel sem kellett tennie a kérdést, már is kapott rá választ. Kicsit aggódott, hogy előbb szólt Fianettának, minthogy meggyőződött volna róla, tényleg van-e felvétel, most azonban minden nagyon jól halad. – Kérem, foglaljanak helyet! – mondta dr. Amati és ő is leült. – Szeretném, ha beszélne a két nővérről, doktor úr! Milyennek ismerte őket, nem talált-e valami furcsát, szokatlant velük kapcsolatban, az utóbbi napokban? – nézett rá a felügyelő. – Azt hiszem, semmi különös dolgot nem vettem észre, pedig mindkettőjükkel találkoztam majdnem minden nap. Valójában nem is tudom, mire gondol, uram? – Nem panaszkodtak, hogy nem érzik jól magukat? Nem volt valamilyen nézeteltérésük az osztályon, vagy valamelyik kis beteg hozzátartozójával? Ilyesmire gondoltunk. – Semmi ehhez hasonló dologról nem tudok. Mindketten épp olyanok voltak, mint egyébként bármikor. Kedvesek, szorgalmasak és fáradhatatlanok. De jól értettem, valami különleges anyagot találtak a szervezetükben…
– Igen. Eddig még nem tudunk semmi konkrétumot, a laborban most folyik az analizálása. – felelte a felügyelő. – Dr. Amati! Ön, mint orvos, bizonyára jobban tudja, mi okozhat koponyán belüli vérömlenyt? – Nos, természetesen sokféle magyarázata lehetséges. A folyamat kialakulásához tartós vérzés, illetve nagyobb érág sérülése szükséges. Létrehozhatják az érfalat ért durvább sérülések, külső erőszakos behatás, a vérnyomás fokozódása következtében létrejött érfal-repedés, az érfal kóros elváltozásai. Ez keletkezhet egyébként nem csak a koponyában, hanem bárhol a testünkön. A kiömlött vér mintegy öntvénye a testüregnek, kitölti a szövetközöket. A vérömleny következményei: helyiek és általánosak. Az előbbi az egyes szervek szerint különböző, egyrészt a szövetek összenyomásától, másrészt a szövetek roncsolódásától függ. Az utóbbit a veszített vér mennyisége határozza meg. A bőr alatt vérömleny jóindulatú, de a belső-szervi, így a koponyán belüli is, halálhoz is vezethet. Például agyvérzés esetében. A vérzés megszűnése után a vérömlenybe kötőszöveti sejtek és hajszálerek nyomulnak, majd a kiömlött vér teljes egészében kötőszövetesen átalakul. A belső-szervi vérömlenyek ellátása minden esetben gyors orvosi beavatkozást igényel. Gondolom, a boncolás eredménye az agyvérzést igazolta, vagy tévedek? – kérdezte. – Nem, agyvérzésről nincs benne szó. – rázta meg a fejét a felügyelő. – Ez érdekes. Nos, természetesen lehet bármiféle más magyarázat, s bár az orvostudomány folyamatosan fejlődik, vannak dolgok, amelyek még ismeretlenek előttünk, így betegségek, tünetek, halálokok is. – Igen, de jelen esetben mindkét nővér vérében és vizeletében is ez a bizonyos ismeretlen anyag volt megtalálható, ami azt jelenti, hogy esetleg ez okozta a vérömlenyeket és talán a halál oka is ez lehet. Erről mi a véleménye? – Nincs kizárva! – felelte az orvos. – Mit gondol, hogy juthat a szervezetbe egy ilyen anyag? – Nem tudok rá válaszolni, mert fogalmam sincs, miféle anyagról van szó. Akár gyógyszer formájában, akár folyadék, vagy injekcióval befecskendezve. – A boncolási jegyzőkönyvben nem szerepel, hogy a nővérek karján, vagy máshol tűszúrás helye fellelhető lett volna, tehát kizárható, hogy injekcióval fecskendezték beléjük. – mondta a felügyelő. – Bárhogy bekerülhetett, akár belélegzés, de a bőrön keresztüli felszívódás sem zárható ki.
– Ön mióta dolgozik itt, dr. Amati? – szólalt meg a nyomozó. – Hat éve. – És dr. Giotto? – Ő utánam jött egy évvel. – Na és a főorvos, dr. Boito? – A főorvos úr már itt volt, amikor én idejöttem, pontosan nem tudom, mikor került a kórházba. – Milyen embernek tartja a főnökét? – Mint orvosra, vagy mint emberre kíváncsi? – kérdezte dr. Amati. – Mindkettőre. – Nos, mint embert, nem nagyon ismerem, a kórházon kívül nem szoktunk találkozni, de mint orvosról, csakis pozitívan tudok beszélni. Mindenki tiszteli, mint ahogy ő is a beosztottait. Nagy tudással rendelkezik, emellett folyamatosan képezi magát, és azt hiszem, imád kísérletezgetni. A lehető legjobb embert nevezték ki a főorvosi posztra, jól egybe tudja tartani a társaságot, mondhatom, igazi vezető típus. – Mit tud a magánéletéről? – Nem sokat. Ebben az irányban zárkózott. Annyit azonban tudok, hogy nőtlen, teljesen egyedül él és nagyon sok időt tölt a kórházban. Erkölcsileg feddhetetlen, soha nem hallottam róla a hat év alatt semmiféle pletykát, pedig hát ilyen helyen ugye, ahol sok a nő, igencsak jellemző. Egyetlen női beosztottja sem panaszkodott, hogy illetlenül viselkedett volna vele. – Nahát! Ez igazán ritkaság, hogy egy főnökről ilyen sok jót hall az ember! – És mi a véleménye dr. Paola Giottoról? – Nagyon tehetséges, igazán jó orvos. Lelkiismeretes, sokszor túlzásba is viszi, mert szinte minden idejét idebent tölti. A betegei imádják, nagyon szereti a gyerekeket. – Magánélete? – Tudomásom szerint, ő is egyedül él, mint ahogy én magam is. Tudják, uraim, az orvosi munka, vagy inkább hivatás nagyon leköti az embert, szinte nincs is szabadidőnk, illetve magánéletünk. Gondolom, egy kicsit hasonlíthat az önökéhez, a családtagjaik nem sokat láthatják magukat sem! – Ez így igaz. Szóval a doktornő is egyedül él? – Igen. – Érdekes, egy ilyen szép fiatal nő és kielégíti a munkája. Vagy talán csak jól titkolja a kapcsolatát.
– Meglehet, bár az ember olyan sok időt tölt el a kórházban egymással, hogy sokáig nem tudnánk titkolni. Azt hiszem, Paola doktornő nem is akar férjhez menni. – Ezt tőle hallotta? Az orvos enyhén elpirult. – Igen. Bevallom, nekem nagyon tetszik a kollegina, de megközelíthetetlen ilyen téren. Egyszer beszélgettünk, és nagyon határozottan mondta, hogy nem akar családot, valószínűleg azért, mert akkor nem tudja magát teljes egészében a munkájának szentelni. Ez igazán becsülendő, de én mégis azt gondolom, szakmán belül találhatna társat. – Mármint esetleg önt? – nézett rá a felügyelő. – Mint mondtam, nem vagyok közömbös iránta, s boldog lennék, ha elnyerhetném a szívét, ám azt gondolom, ez csak álom, tudniillik ő nagyon komoly és határozott egyéniség. Kár a fáradtságért, jobb, ha én és a többi férfi is másfelé keresgél. – Szóval lemondott róla? – Le. Nem tehetek mást. Meg sem próbálom férfiként megközelíteni, mert abban a pillanatban harapós lesz, és nem szeretném megbántani, sem pedig magamra haragítani. Remek orvos, jó kolléga! Egyébként, megtalálják őt, ma épp éjszakai ügyeletben van! Az imént láttam, hogy az intenzív osztályra ment. Akarják, hogy megcsipogtassam a csipogóján? – ajánlotta fel szolgálatkészen. – Nem, köszönöm! Jobb, ha most nem alkalmatlankodunk, biztosan nagyon elfoglalt. Majd kicsit később beszélünk vele. Minden esetre, hálás vagyok, amiért szakított ránk időt, doktor úr! Nem is zavarjuk tovább! – állt fel a felügyelő és a nyomozó. Kezet fogtak, aztán távoztak. Az osztályon mindenkivel beszéltek, aki szolgálatban volt, s már kilenc óra is elmúlt, amikor leértek a földszintre. Az igazgató irodája, titkársága már zárva volt, amin nem is csodálkoztak, ezért kifelé indultak az épületből. Próbáltak dr. Giotto-val beszélni, de sajnos nem tudott rendelkezésükre állni, mert több új beteget hoztak, akiknek a vizsgálata hosszú időt vett igénybe. – Most visszamegyünk az irodába, vagy haza vigyem? – kérdezte Pietro, amint elhelyezkedtek az autóban. – Meglátogatjuk a főorvost az otthonában. – felelte a felügyelő és vett egy mély levegőt, majd megmondta a férfi címét, amelyet még első alkalommal történt látogatása során jegyzett fel a noteszébe.
A fiatal nyomozó kissé meglepődött, de nem kérdezett semmit. Dr. Boito épp a zuhany alól lépett ki, amikor meghallotta a bejárati ajtó csengőjét. Gyorsan köpenybe bújt és lesietett a földszintre. Arca elárulta, mennyire meglepte a két férfi látogatása. – Jó estét, dr. Boito! Kérem, nézze el, hogy bejelentés nélkül itthon is alkalmatlankodunk, de lenne néhány kérdés, amelyre szeretném, ha válaszolna. – Gondolom, ha nem lenne sürgős és halaszthatatlan, nem fáradtak volna ide ilyenkor! – tárta ki az ajtót a férfi és ellépett, hogy váratlan vendégei bejöhessenek. – Kérem, fáradjanak a nappaliba! Ha megengedik, előre megyek, hogy mutassam az utat! – mondta és így is tett, majd hellyel kínálta őket. A felügyelő elismerően a nyomozóra nézett, miközben leült a bőrkanapéra. Igen kellemes benyomást tett rá a főorvos otthona, mely nagyon előkelő volt, ugyanakkor egyáltalán nem mondható hivalkodónak. – Hallgatom önöket, uraim! – szólalt meg a főorvos, miközben köpenye ujjával megtörölte a homlokára csöpögő vízcseppeket, melyek frissen mosott hullámos hajából folydogáltak. – Elnézést, épp tusoltam! – mentegetőzött. – Inkább nekünk kell elnézést kérnünk, amiért alkalmatlan időben jöttünk, de tényleg nagyon fontos dologról van szó. – mondta a felügyelő. Nem csak a főorvos, de a nyomozó is nagyon kíváncsi pillantást vetett rá, biztos volt benne, hogy a fiatal gyermekorvost akarja beajánlani. Nagyon érdekelte, milyen módszert használ ebben az esetben a főnöke. – Dr. Boito! Tudomásomra jutott, hogy ön kutatómunkát is végez. Elárulná, most min dolgozik? – kérdezte. A főorvos, de a fiatal nyomozó is meglepődött. Ez lenne az a fontos dolog, ami miatt ilyen későn idejöttek? – Nos, tényleg szeretek kísérletezgetni, új dolgokat felfedezni, de ez inkább afféle hobbi. Eddig kisebb dolgokban értem el eredményt, de igazi, komoly felfedezésem még nem volt. Természetesen, nem adom fel! Most épp egy olyan szerkezeten dolgozom, amely a súlyosan sérült gyermekek mozgatását segítik. Nehéz őket mondjuk különböző olyan vizsgálatokra vinni, amelyek telepítettek, tehát nem vihetők a beteghez. – Ez igazán nagyszerű ötlet! – kiáltott fel a felügyelő. – Ön nyilván imádja a gyerekeket, de gondolom ahhoz, hogy valaki az egész életét beteg lurkók között élje le, annak ez természetes. El sem tudom képzelni, hogy
olyan ember válassza ezt a szakmát, illetve hivatást, aki nem szereti az apróságokat. Igazam van? – nézett rá mosolyogva. – Iiigen! – felelte zavartan. – És hol tart vele? – szólalt meg a nyomozó. – Még van bőven vele munka, de remélem, ez év végére elkészül az első darab, melyet tesztelés után még nagyon sok követ majd. Nagyon megkönnyítené a beteg és az ápoló személyzet dolgát! – Csodálatos! Komolyan mondom, csak ámulok és bámulok, azon, amit az önök kórházában tapasztaltam. Hallottam a kórházban, hogy van egy kisgyermek, akinek csontvelőre van szüksége, hogy életben maradhasson, s az egész kórház megmozdult érte. Mindenki megvizsgáltatta magát, s gondolkozás nélkül vállalná a műtétet, hogy ezt a kisfiút megmentse. Gondolom, ön az elsők között jelentkezett! – Nos, csak olyan ember lehet donor, aki teljesen egészséges. Nekem van egy elég komoly betegségem, ami miatt nem lennék alkalmas, így legnagyobb bánatomra, nem is ajánlhattam fel a segítségemet. – Ez sajnálatos. Mondja, dr. Boito, miféle baja van, ha megkérdezhetem? – Tulajdonképpen még az orvosok sem tudják mi is valójában, így nem igazán tudnék rá válaszolni. Csak annyit tudok, hogy vért sem adhatok soha. – Nehéz lehet önnek! – mondta a felügyelő, és szúrós tekintettel fürkészte a férfi arcát. – Én már elfogadtam, mit is tehetnék mást? – Őszintén sajnálom, dr. Boito! De mondja, mi is jelentkezhetnénk donornak? – kérdezte és a nyomozóra nézett, aki elsápadt. – Természetesen, bárki, ám mint mondtam, nagyon fontos, hogy egészséges legyen, de ezt minden egyes személynél mélyreható és átfogó vizsgálat dönti el, azonban a legfontosabb, hogy a csontvelő minden szempontból megfeleljen az átültetéshez szükséges kritériumoknak. Ezt most, ha nem bánják, nem sorolnám fel. – válaszolta a főorvos. – Holnap bemegyünk és jelentkezünk. És mondja, hogy van az a szegény kisgyerek? – Sajnos, nem jól. Már nagyon kevés ideje van, egy-két nap, s ha nem találnak megfelelő donort, meghal! – mondta. – Istenem! Milyen szörnyű lehet a szülőknek! Egy gyermek az élet értelme, s olyan igazságtalan, hogy ilyen súlyos betegség léphet fel náluk. Bárcsak én alkalmas lennék! Nekem is van gyermekem, már ugyan nem
kicsi, de ha vele történne ugyanez, talán még az utcára is kiállnék és könyörögnék az embereknek, hogy segítsenek! Mindent megtennék, amit csak lehet, hogy megmentsem! De mondja főorvos úr, hol szokott kísérletezgetni? Itthon? – váltott témát. – Igen. A ház hátsó frontján egy tágas terem van, amelyet tulajdonképpen ezzel a céllal építettem és rendeztem be. Nekem ez jelenti a kikapcsolódást, a szórakozást. – Egyedül él, dr. Boito? Nincs családja? Mármint feleség, gyerek… – Teljesen egyedül. A szüleim távol élnek tőlem, s eddig még nem volt sem időm, sem kedvem, hogy megkeressem az igazit, pedig meglehet, csak jobban ki kellene nyitnom a szemem és észrevenném… Persze, ezt csak úgy mondtam! – tette hozzá, ám a felügyelő úgy érezte, nagyon is őszinték voltak a szavai. Meglehet, ő is épp dr. Giotto után epekedik? – villant át a fejében. – Érdekes, most hogy így mondja, megütötte a fülemet, amit a kollégája mondott. Tudja, a kórházból jövünk, ahol Dr. Amatival beszélgettem, aki elmondta, hogy ő is nőtlen, sőt, Paola Giotto doktornőnek sincs senkije. Mintha a magányosok kórháza lenne a Santa Maria Kórház, de gondolom, ez nincs így? – Természetesen, nagyon sokan családosak, ez csupán véletlen, hogy mi hárman egyedülállóak vagyunk. Persze, nem biztos, hogy életünk végéig így lesz. Legalábbis, remélem, hogy nem! – tette hozzá. A felügyelő ráemelte a tekintetét. – Dr. Boito! Rátérnék a lényegre, amiért valójában felkerestem. Megkaptam a két nővér boncolási jegyzőkönyvét. – És? Mi okozta a halálukat? – vált a főorvos arca feszültté. – Még nem lehet tudni pontosan, de az biztos, hogy mindkettejük vérében és vizeletében kimutatható egy bizonyos anyag, amely akár okozhatta a bevérzéseket is. – Bevérzéseket? – vonta össze a szemöldökét a főorvos. – Igen. Persze, azt még nem mondtam, hogy a koponyában vérömlenyek keletkeztek az agy körül, de külsőleg semmi jel nem utal sérülésre. Dr. Amati elmondta, hogy mennyi minden oka lehet a belső vérömlenynek. Akár agyvérzés is. – Igen, ez így van. És a két nőnél nincs szó agyvérzésről? – kérdezte dr. Boito.
– Nincs. Legalábbis a jegyzőkönyvben ez a szó nem szerepel. Majd holnap beszélek a boncnokkal, és több mindenre rákérdezek. Elhoztam a boncolási jegyzőkönyv másolatát, nem akartam a kórházban hagyni, az irodájába pedig ugye, nem tudtunk bemenni. – Köszönöm, hogy ezért idefáradtak, igazán hálás vagyok érte. Alaposan átolvasom én is, hogy jobban értelmezhessem. Egyébként, van valami újabb fejlemény a telefonbejelentéssel kapcsolatban? Sikerült beszélnie a dolgozókkal a kórházban? – kérdezte. – Sajnos, semmi. Senki nem tud a bejelentésről, így még mindig egyedül az ön neve merülhet fel, dr. Boito! – Pedig nem én voltam, erre akár meg is esküszöm! – rázta meg a fejét a férfi. – Az eskü bírósági procedúra, nálunk nincs jelentősége, főorvos úr! – tárta szét a karját sajnálkozva, aztán pár pillanatig szünetet tartott. Behatóan figyelte a férfi arcát, aztán ismét megszólalt. – Elárulná, dr. Boito, hogy miért hallgatta el a kollégái előtt azt, hogy Rita és Elena nővér holtteste előkerült? – kérdezte. A férfi elfordította a fejét. Idegesen krákogott, mielőtt válaszolt. – Szerettem volna olyan körülmények között beszélni róla, amikor mindenki együtt van és bevallom, nekem is össze kellett szednem magam. Arra gondoltam, holnap a reggeli főorvosi megbeszélésen hozom tudtukra. – Gondolom, azért a kórház igazgatóját már értesítette? – Eddig még nem, ugyanis többszöri kísérlet ellenére sem találtam bent a kórházban. – válaszolta a főorvos és lehajtotta a fejét. – Értem. Nos, nem is zavarunk tovább, kérem, nézze el, amiért alkalmatlan időben jöttünk! – Semmi baj, felügyelő úr, jöjjenek csak bármikor, ha úgy érzik, szükségük van rám akár ide, akár a kórházba. Mindig szívesen rendelkezésükre állok! Bárcsak segíthetnék! – nyújtott kezet. – Felügyelő úr! – szólalt meg Pietro nyomozó, miután beültek az autóba. – Igen? – nézett rá a főnöke. – Valamit elfelejtett! – Ugyan mit? – kérdezte. – Hát a fiatal doktornő ügyét! – Nem, barátom! Nem felejtettem el, szándékosan nem szóltam róla. Időközben úgy döntöttem, jobb, ha senki nem tudja, hogy ismer engem. Úgy kell odamennie, mintha önmagától jelentkezne, a nevemet meg sem
szabad említenie. Ezt majd holnap reggel megbeszélem vele. A titkos küldetés úgy lesz gyümölcsöző, ha tényleg titkos marad. – felelte és hátradőlt az ülésen. – Most pedig vigyél haza, Pietro! Halálosan elfáradtam! Reggel korán bement az irodájába. Alaposan át akarta gondolni, mit mond Fianettának. A fiatal nő tisztességes, becsületes, még nincs megmérgezve a lelke, biztos volt benne, nehezen áll majd rá, hogy kémkedjen! Nagyon nem szerette volna, ha zsarolnia kell! Tíz órakor pontban kopogtak az ajtaján. – Szabad! – mondta határozottan. – Jó napot, felügyelő úr! – libbent be a fiatal nő vidáman, frissen, ragyogó arccal. Most még sokkal inkább elragadó volt, mint bármikor. Talán az öröm, amely a munka miatt áradt belőle, az tette még szebbé. A férfi felállt és megkerülte az asztalt. Átölelte és mindkét oldalon megcsókolta a nő arcát. – Örülök, hogy itt vagy, Fianetta! Köszönöm, hogy bejöttél! – De hát nem kell köszönnie semmit, sokkal inkább én tartozom köszönettel, amiért szerzett nekem állást! El sem hiszi, Paolo, milyen hálás vagyok! – Kérlek, foglalj helyet, kedvesem! Kérsz valamit enni, vagy inni? – Ha lehet, egy gyümölcsteát szívesen elfogadnék! De csak, ha nem gond! Otthon ugyanis már nem volt rá időm, s e nélkül nem érzem jól magam! – huppant le a kényelmetlen karosszékbe. – Egy perc és már itt is lesz! – lépett az asztalhoz és telefonon kérte a teát. – Mondja, Paolo! Hogy talált rá a munkára? Miről van szó? Milyen osztályra kerülnék? – záporoztak a kérdések. – Előbb fogyaszd el a teát, aztán rátérünk a lényegre is. Szeretném, hogy a beszélgetésünket ne zavarja meg semmi és senki. Addig inkább mondd, hogy élsz, mit csinálsz? Hogy vannak a szüleid? Már jó ideje nem volt egy közös esténk a barátommal, de a szavamat adom rá, hogy hamarosan összejövünk! – Ha sikerül az állás, megünnepeljük nálunk! Rendben? – kérdezte a nő. – Meg van beszélve! – hajtott fejet a felügyelő. A teát egy egyenruhás fiatal nő hozta be és tette Fianetta elé, aztán kifelé indult. A felügyelő utána szólt. – Gigiola! Kérem, ne zavarjanak! Fontos megbeszélésem van a hölggyel! – Igen, uram! – mondta a nő, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Nos, most már rátérhetünk a fontos dolgokra. – ült le a férfi a fiatal doktornővel szemben. – A kórház neve Santa Maria Gyermekkórház. A belgyógyászati osztályról van szó, ami a harmadik emeleten van, a főorvos neve, akit keresned kell Dr. Luca Boito. Igen súlyos betegek is fekszenek ott, most például egy tizenegy éves kisfiú életéért harcolnak. Csontvelőre lenne szüksége, de nem találtak megfelelő donort. A kórház valamennyi dolgozója felajánlotta, hogy rendelkezésre áll, de sajnos, eddig senki nem bizonyult alkalmasnak. – Istenem! Talán én adhatnék neki csontvelőt! – szólalt meg remegő hangon Fianetta. – Milyen nagy dolog lenne, ha még nem is dolgoznék ott, de máris tehetnék valamit egy ártatlan kis betegért! – A főorvos szerint bárki jelentkezhet donornak, aki egészséges. Sajnos, nagyon kevés az idő, s ha egy-két napon belül nem találják meg a megfelelő donort, a kisgyerek meghal. – Innen egyenesen odamegyek a kórházba, és ha nem is alkalmaznak, felajánlom a segítségemet. Ki tudja, még az is lehet, hogy pont én leszek az, aki megmentheti. – Remek ötlet! Mielőtt dr. Boito főorvost megkeresnéd, érdeklődd meg, hogy Paola Giotto doktornő bent van-e még. Igaz, hogy ügyeletes volt, de állítólag másnap délig akkor is bent szokott maradni. – Akkor megyek is! Kérem, árulja el a címet! – ugrott fel a nő, de a felügyelő megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta a székbe. – Fianetta! Van még itt valami, amiről nem beszéltem. Kérlek, hallgass végig és csak utána dönts! A fiatal nő arca komollyá változott. – Nézd, kedvesem! Be kell vallanom neked, hogy kicsit önző voltam, amikor ezt az állást megemlítettem neked. Tudtam, hogy nem találtál még megfelelő munkát, így arra gondoltam, segítek rajtad, és magamon! – Nem értem, Paolo! Mit akar ez jelenteni? – húzta össze a szemöldökét a fiatal nő. – Arról van szó, Fianetta, hogy ebben a kórházban meghalt két nővér. Az ügy eléggé komolynak látszik, nincs meg a tettes, sem az indok, sem a halál okának pontos megállapítása. Az egyetlen ember, aki gyanús, bár semmiféle kézzelfogható bizonyíték nincs ellene, az dr. Boito! – Tessék? – kiáltott fel Fianetta és elsápadt. – Mint mondtam, nincs ellene semmi bizonyíték, ez csak amolyan megérzés. Talán az egyetlen dolog, ami rá irányította a figyelmemet és
gyanúmat, hogy a két nővér eltűnését az ő vonaláról, az irodai telefonjáról jelentették, ő azonban ezt tagadja. – Ez még nem ok arra, hogy őt gyanúsítsák, hisz bárki megtehette. – Sajnos nem, mert a főorvos szerint az irodájába senki nem mehet be rajta kívül. Ha nem tartózkodik a szobájában, bezárja, a kulcsokat pedig a zsebében tartja. Minden fontosabb irodához, helyiséghez, így a főorvoséhoz is van egy pótkulcs az igazgatósági titkárságon, egy zárt vaskazettában, de azt csak az igazgató engedélyével lehet használni. Szóval, senki nem mehet be a főorvosi irodába, ha ő nem tartózkodik bent. – Ez már érdekes! Van valami oka, hogy tagadja? – Nem tudom. Dr. Giotto elmondása szerint azon a reggelen, amikor Elena nővér eltűnt és a bejelentés történt, együtt voltak egészen délig. A bejelentést percnyi pontossággal jegyeztük, s ezen időpontban a főorvos és dr. Giotto együtt voltak. Tehát az alibije megbízható. – Értem. És mit kellene tennem? Hogyan segíthetnék önnek? – kérdezte a nő. – Figyelned kellene a főorvos minden lépését, minden mondatát, viselkedését, szóval rá kellene tapadnod és nekem jelenteni, ha valami gyanúsat észlelsz! – Te jó ég! Paolo! Ezt nem gondolhatja komolyan! Hogyan tehetném én ezt a főnökömmel? Új leszek ott, meg kell ismernem az embereket, a helyet, a betegeket, arról nem is beszélve, hogy még nincs gyakorlatom, sokat kell tanulnom! Arra kell figyelnem, hogy mit kell tennem a beteggel, nem pedig arra, hogy mit tesz, vagy mit mond a főnököm! Ha valamit elszúrok, az szörnyű következményekkel járhat, ezt maga is jól tudja! Nem vállalhatok ilyen kockázatot, még magáért sem! Inkább nem kell a munka sem! Én orvos vagyok, erre esküdtem fel, de ha azt tenném, amire maga kér, esetleg megölném a beteg gyermekeket, mert figyelmetlen lennék. Nem! Még gondolni sem merek rá! Értsen meg, Paolo! Így nem segíthetek! – Rendben van, kérlek, nyugodj meg, Fianetta! Ha nem, akkor nem! Majd megoldom másként! Tudom, hogy ez gusztustalan ajánlat tőlem, de rendőr vagyok, bocsásd meg nekem! A munkám arról szól, hogy kiderítsem az igazságot, bármi áron! Sajnálom és szégyellem, hogy téged akartalak felhasználni. Kérlek, ne haragudj rám! Menj és vállald el a munkát, amit mondtam, a többit pedig felejtsd el! – csókolta meg a kezét. – Tényleg nem bánja, ha…
– Nem, Fianetta! Tényleg nem! Boldog lennék, ha sikerülne, és jól éreznéd magad abban a kórházban. A problémát pedig majd valahogy megoldom másképp! Tessék, itt a cím és a két név: dr. Luca Boito főorvos és Paola Giotto doktornő, ő a kezelőorvosa annak a súlyos beteg kisfiúnak. Nála kell jelentkezned a csontvelő vizsgálatra. Kívánom, hogy járj szerencsével! – Köszönöm és még egyszer nagyon kérem, ne haragudjon rám, amiért nemet mondtam! – vette át a papírt és megölelte a férfit. – Még valamit, kedvesem! Szeretném, ha úgy mennél oda, mintha az utcáról tévedtél volna be. Kérlek, ne beszélj rólam, a főorvosnak nem szabad megtudnia, hogy ismerjük egymást, mert esetleg másképp viselkedne veled, s ez nem lenne jó sem neked, sem nekem. – Így lesz! Ne aggódjon, nem szólok egyetlen szót sem! – intett a kezével és távozott. A felügyelő az ablakhoz lépett. Odakint hétágra sütött a nap, az utcán csinos, miniszoknyás lányok sétálgattak. Kedve lett volna otthagyni mindent és elutazni jó messzire, hogy egy kicsit felejtsen. Bántotta, amiért Fianetta elkedvetlenedett. Látta rajta, már nem ragyogott és nem volt olyan boldog, mint amikor belépett hozzá. Nem is érti, hogy juthatott eszébe ez az ostobaság. Igaz, hogy nagyon fontos lenne, ha folyamatosan figyeltethetné a főorvost, de rossz gondolat volt egy fiatal, kezdő doktornőt erre megkérni. Már csak annak örült, hogy nem említette neki az ígéretét, miszerint Fianetta bármit megtesz hálából, még nyomoz is, ha kell. Persze, ezt csak viccesen mondta, neki nem szabad komolyan venni. Megfordult ugyan a fejében, hogy megzsarolja az ígéretével, de szerencsére, mégsem tette. Majd kitalál valamit.
7. Paola doktornő gondterhelten lépett ki Vito szobájából. Az ajtóban a gyerek anyjába ütközött. – Teresa! Örülök, hogy látom! – mosolyodott el, de a szemében szomorúság ült. – Nincs semmi jó híre, Paola? – kérdezte a nő és idegesen pislogott. – Sajnálom, de még mindig nem találtunk donort. – rázta meg a fejét. – Ha meghal, nem élem túl! – suttogta Teresa és eleredtek a könnyei. – Erősnek kell lennie, kedvesem! Ne mutassa a gyerek előtt, hogy milyen nagy a baj! – fogta meg a karját és kezét az ajtó kilincsére tette. – Vito okos gyerek, tisztában van vele, hogy nagy veszélyben van. Tudja, az egész életem egy titkolózás volt előtte, többé nem akarok hazudozni neki. Ha nem lesz donor, mielőtt meghal, hazaviszem, és otthon vele együtt fejezem be az életemet. Mellette akarok lenni, amikor végleg elszáll belőle a lélek. Azt szeretném, tudja, nem hagyom magára, és hogy számíthat rám a halálban is. – Jaj, Teresa! Megrémítenek a szavai! Kérem, ne mondjon ilyet! Együtt érzek önnel, tudom, mennyire fáj, de még nincs minden veszve! Reménykedjünk, hogy az utolsó percben megtaláljuk a megfelelő donort! – simogatta meg a kezét. A nő könnyein át rámosolygott. – Nem is hiszi, Paola, milyen sokat segít nekem a jelenléte, az együttérzése. Tudom, hogy csak vigasztalni akar, mégis olyan jól esnek a szavai. Senkim nincs ezen a világon a kisfiamon kívül, s ha elveszítem, nincs értelme az életemnek. Higgye el, átgondoltam alaposan, nem tarthat vissza semmi és senki. Soha nem tudnám elfogadni a tényt, hogy ő nincs többé. Beleőrülnék a fájdalomba és a hiányába, mert ő a testem egy része, nélküle nem élhetek. – Kérem, Teresa! Nyugodjon meg! – Nem tudok, Paola! A munkámat sem vagyok képes végezni, folyton Luca jár a fejemben és az, hogy a kisfiam élhetne, ha nem lenne ilyen kegyetlenül könyörtelen, szívtelen. Paola a nő keserű könnyeit látva, ökölbe szorította a kezét. Nem! Nem hagyom, hogy Vito meghaljon és vele együtt egy ilyen fiatal, kedves, értelmes nő! – gondolta.
– Tudja, Teresa, amikor az imént azt mondtam, nincs minden veszve, nem alaptalanul fecsegtem. Van még egy lehetőségem, és kihasználom! Kérem, menjen be a gyerekhez, hamarosan én is jövök! A nő nem értette igazán a doktornő szavait, elképzelni sem tudta, miféle lehetőségről beszél. Valójában már egyáltalán nem bízott semmiféle lehetőségben. Lenyomta a kilincset és belépett a kórterembe. A szája előtt lévő maszkot megigazította, aztán a gyermek fölé hajolt. Paola a főorvosi szoba felé tartott. Amint közeledett az ajtóhoz, egyre lassabban lépkedett. Mielőtt belépett volna, vett egy mély levegőt, aztán lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt. – Nem! Istenem, add, hogy itt legyen! Elhatároztam magam és félek, ha most nincs alkalmam beszélni vele, többé nem leszek rá képes! Könyörgöm, Uram, légy velem és engedd, hogy megtegyem, amihez többé nem lesz bátorságom! Hiába imádkozott, az ajtó nem nyílt ki. Megfordult és a nővérszobába ment, ahol megtudta, a főorvos egy órával ezelőtt elment és nem mondott senkinek semmit. A doktornő szemét elfutotta a könny. Mennyire sajnálta, hogy nincs több esély, s meg kell lépnie a legeslegutolsót, amelyet nem akart: megmondja a főnökének, ha megvizsgáltatja magát, az övé lesz! Még akkor is megteszi, ha belehal! Vito élete forog kockán, nem akarja elveszíteni sem őt, sem pedig Teresát, akit nagyon megkedvelt. Gyorsan az öltözőbe sietett, ahol szerencsére teljesen egyedül volt és nyugodtan utat engedhetett könnyeinek. A lelke legmélyén örült, amiért dr. Boito-t nem találta a helyén, de épp annyira sajnálta is, mert olyan szívesen mondana bíztató szavakat Teresának. Az érzések keveregtek benne, s jól esett, hogy kisírhatta magát. A gyerek anyja előtt mégsem teheti. Mint a beteg orvosának, neki az utolsó percig küzdenie kell, és bíztatni a hozzátartozókat, ne adják fel. de érezte, most nagyon nehéz lesz bíztatnia, mert őszintén megkedvelte Teresát. Miután összeszedte magát, a mosdóhoz lépett. Bő vízzel megmosta az arcát. A szeme vörös volt és duzzadt, hiába öblögette a hideg vízzel, nem sokat segített. Elővette a piperekészletét, és rendbe hozta az arcát, amennyire csak tudta, aztán visszament az intenzív osztályra. A szobába lépve, az asszony azonnal felugrott és eléje sietett.
– Kérem, Paola! Mondja már, tényleg nincs minden veszve? – kérdezte remegő hangon. A doktornőnek minden erejére szüksége volt, hogy ne vallja be az igazságot: sajnos, már mindennek vége! – Még van esély, Teresa! Meglátja, hamarosan minden megoldódik! Csak bíznunk kell! – szorította meg a kezét, de nem nézett rá, Vito sápadt arcát figyelte. – Köszönöm! Ezerszer is köszönök mindent, Paola! Maga az én angyalom! Ha Vito meggyógyul, akkor… – Igen, akkor elmegyek magukhoz egy jó kis vacsorára és megünnepeljük a gyógyulását! – vágott a szavába a doktornő. – Nem, most nem ezt akartam mondani! – nézett rá nagyon komoly tekintettel Teresa. – Azon töröm a fejem már napok óta, hogyan tudnám kifejezni azt a hálát, amit érzek. Ekkor jutott eszembe, hogy ha Vito felépül, szeretném, ha mi hárman elmennénk a San Clemente megragadóan szép templomába. Tudja, Paola, ez az a hely, amelyhez hasonlóval nem találkoztam. Vannak szebbek, pompásabbak, hatalmasabbak, de nekem ennél nincs csodálatosabb. A háromajtós, antik oszlopokkal tagolt, geometrikus mintákkal díszített padozatú bazilika apszis szimbolikus mozaikja a Szent Keresztet, mint az Élet Fáját ábrázolja, mely minden élőt: madarakat, állatokat és növényeket táplál. Igen, az Élet Fája alatt szeretném majd megköszönni a segítségét, és arra kérni, hogy legyen a testvérem, Vitonak pedig a keresztanyja. Ugye, megteszi? Paola szíve nagyot dobbant. Mindenre számított, csak erre nem. Rádöbbent, Teresa szívből szereti és ettől teljesen elérzékenyült. Szeme megtelt könnyel. – Persze, ezer örömmel! Boldogan teszek eleget a kérésének, hisz ennél csodálatosabb ajándékot nem kaptam és nem is kaphatok soha senkitől. – mondta és kitárta a karját. A két nő összeölelkezett. Vito hangosan hörögni kezdett, a műszerek sípolása nagy bajt jelzett. Paola elengedte az asszonyt és gyorsan a gyerekhez lépett. – Mi van vele, Paola? Az égszerelmére, kérem, mondja már, mi történt? – zokogott fel fájdalmasan Teresa. – Kérem, nyugodjon meg, Teresa! Semmi baj! – motyogta, miközben összeszorította a száját, nehogy bevallja: sajnos, nincs donor, nincs több esély! Az imént hazudtam, de csak azért, mert nem akartam fájdalmat okozni. Eljött az utolsó pillanat, de nem találtunk megfelelő csontvelőt Vito
számára. A gyerek fel van készítve a műtétre, bármikor történhetett volna a beavatkozás. Annyira sajnálom… – nézett rá bánatosan, de a szája néma maradt. Nem mondta ki ezeket a végzetes szavakat. – Paola! – robbant be az ajtón dr. Amati. – Meg van! Meg van a donor! Már intézkedtem, Vitot azonnal a sebészetre, a műtőbe viszik! – lépett egészen közel az ágyhoz. Az arca ragyogott a boldogságtól. – Ez igaz? – kiáltott fel a doktornő és Luigi nyakába ugrott. – Igen. Az utolsó pillanatban minden jóra fordult. – Pár perccel ezelőtt érkezett meg a csontvelő, amely tökéletesen megegyezik Vitoéval. Már semmi akadálya, hogy megoperálják és meggyógyuljon! – Köszönöm! Édes Istenem, köszönöm neked! – emelte két kezét a magasba Teresa, majd Paola felé fordult. – Igaza volt, amikor azt mondta, bíznom kell és, hogy nincs minden veszve! Tudom, hogy ezt magának köszönhetem, Paola! A doktornő tiltakozni akart, de nem volt érkezése, mert az ajtó feltárult és a hordággyal Vitoért jöttek. Miután a gyermeket kitolták a teremből, Paola és dr. Amati is kifelé indultak. Most nem volt más a fejükben, mint az, hogy a gyermek mielőbb műtőbe kerülhessen! Teljesen megfeledkeztek az ágy mellett tétován álló Teresáról. – Paola! – szólalt meg rekedten. – Én mit tegyek? A doktornő visszafutott hozzá és megfogta a kezét. – Jöjjön velünk! A műtő előtti folyosón leülhet és én amint végeztek a sebész kollégák, azonnal tájékoztatom! – mondta, aztán mindketten elhagyták a szobát. Vito végre a műtőbe került. Teresa a folyosón ült és csendben némán imádkozott. Már bocsánatot kért Istentől, amiért majdnem elfordult tőle, mert azt hitte, elveszi tőle a kisfiát. Az idő lassan vánszorgott, mintha ólomlábakon járna. Az asszony percenként pillantott a karján lévő órájára, úgy érezte, soha nem lesz vége a műtétnek. Amikor már nem bírta tovább, felállt és fel, s alá járkált. Az ablak előtt elhaladva, ki-kipillantott a távolba, ahol az ég alján a napból már csak egy vékony vörös sáv látszott. Amikor a műtét elkezdődött, még fenn volt magasan, most pedig mindjárt teljesen lebukik.
Idegesen ment vissza a székhez. Leült, de a következő percben megint felugrott. Képtelen volt egy helyben maradni. Szemét az ajtóra szegezte, szinte szuggerálta, hogy mielőbb kinyíljék. El sem hitte, hogy valóság, amikor Paola mosolygós arcát megpillantotta. – Vége van? Befejezték a műtétet? – kérdezte elszorult torokkal. – Igen! Vége van! – felelte a doktornő. – És? Hogy van Vito? – ragadta meg a karját. – A körülményekhez képest kielégítő az állapota. Az átültetés nagyon jól sikerült. Hála az égnek, minden rendben folyt, semmi komplikáció nem adódott. Amit mi, orvosok megtehettünk, azt megtettük. A továbbiakban, Isten kezében van a döntés. – Akkor jó. Ő jóságos és vigyáz az én kicsikémre, s hamarosan visszaadja nekem! – mondta és átölelte a doktornőt, aki nem szólt semmit, csak a hátát simogatta, majd kibontakozott az ölelésből. – Most visszamegyek, és mellette maradok, amíg magához nem tér. – És én? Nem láthatom? – Nem, Teresa! Sajnálom, de ma biztosan nem! A legokosabb, ha szépen haza megy és lepihen. Megígérem, hogy még ma este telefonálok. Beszámolok a gyermek állapotáról. Legyen nyugodt, nem hagyom magára egyetlen pillanatra sem! – Jó. Azt teszem, amit mond, Paola! Bízom önben és várom, hogy értesítsen! Kérem, ölelje meg és adjon egy csókot a homlokára azzal, hogy én küldöm és mondja meg neki, hogy nagyon szeretem! – Rendben, Teresa! Úgy lesz, ahogy kérte! Amint felébredt, átadom az üzenetét. – Köszönöm! – mondta a nő és lassan lépkedve elindult kifelé. A doktornő könnyes szemmel nézett utána. Látszott rajta, mennyire ki van merülve, kissé imbolyogva haladt, mint aki felöntött a garatra. Teresa, amint belépett a házba, azonnal Vito szobájába ment. Lerogyott a fia ágyára, kezébe vette kedvenc párnáját és magához ölelte. Csókjaival borította be, majd letette, aztán ráhajtotta a fejét. Lehunyta a szemét. Maga előtt látta a kisfiú arcát. Sápadt volt, de mosolygott és a szeme olyan fényesen ragyogott, mint régen. Lassan elaludt. Arra riadt, hogy a telefon a nappaliban hangosan csörög. Azt sem tudta, hogy ugorjon fel, már repült is, hogy felvegye. – Itt vagyok, Paola! – kapta fel a kagylót.
– Teresa? – hallotta meg az ügyvéd hangját. Csalódottságában majdnem elsírta magát. – Igen, Carlo! – felelte. – Valami baj van, kedves? Már nagyon sokszor hívtalak a mobilodon, de ki voltál kapcsolva. – Igen, bent voltam a kórházban. – Csak nincs Vito rosszabbul? – vált a férfi hangja aggódóvá. – Megoperálták, Carlo! Az utolsó pillanatban találtak donort és már túl van a műtéten! A kezelőorvosával beszéltem, azt mondta, minden rendben zajlott. Most már Isten kezében van, ők megtettek mindent, amit lehetett. – Hála az Úrnak! – sóhajtott fel a férfi megkönnyebbülten. – Meglátod, hamarosan meggyógyul! Hogy érzed magad? – kérdezte. – Nem is tudom. Kicsit megnyugodtam, de természetesen még nem múlt el a veszély. Néhány nap múlva, ha minden jól megy, már sokkal nyugodtabb leszek! – Akarod, hogy odamenjek hozzád? – hallotta a férfi kedves hangját. – Nem! Köszönöm, nagyon drága vagy, de most inkább egyedül lennék. Várom Paola doktornő telefonját. Megígérte, hogy még az este folyamán felhív. – Rendben. Remélem, nem gondoltad, hogy bármiféle hátsó szándék vezérelt, amikor felajánlottam, hogy odamegyek? – Dehogy, Carlo! Eszembe sem jutott! – válaszolta, miközben elvörösödött. Most nagyon is jó lenne, ha valaki átölelné, nem hagyná magára, de mégsem mondta ki a bíztató szót. – Akkor jó. Kérlek, ha bármi van, azonnal hívj! Tudod, engem mindig megtalálsz! – Köszönöm, Carlo! Hálás vagyok, amiért ennyire mellettem állsz! – Ez természetes, Teresa! Nagyon sokat jelentesz nekem, persze, mint barát és nagyon szeretem Vitot is! Jó éjt, kedves! – tette le a telefont. Teresa szeme könnyes lett. A szíve tele volt a férfi iránt érzett szeretettel, de ő ennél többet akart. Szerelmet! Olyat, amelyet Luca iránt érzett. Sajnos, azóta sem tudta kiheverni, pedig annyira szeretné gyűlölni! Talán, ha majd Vito meggyógyul, elutaznak egy csodálatos helyre, ahova magukkal viszik Carlot is… Nem ment vissza a gyerekszobába, inkább lekuporodott a kanapéra és bekapcsolta a televíziót, hogy ébren maradjon. A sok idegesség, izgalom és fáradtság nagyon eluralkodott rajta, alig tudta nyitva tartani a szemét.
Az óra mutatója lassan a tízesre ugrott. Ebben a pillanatban szólalt meg a telefon. Teresa várta a hívást, mégis összerettent. Remegő kézzel kapta fel a kagylót. – Paola? – szólt bele. – Igen, én vagyok! Kicsit késő van, de Vito csak most ébredt fel. Nem akartam addig telefonálni, amíg nem tért magához és nem hallottam a hangját. Magát kereste, de én átadtam neki a puszit és az üzenetét, ami láthatóan megnyugtatta. Egyébként, ő is üzent! – Mit? – kérdezte az asszony elérzékenyülten. – Azt mondta, meg fog gyógyulni, és alig várja, hogy átölelje az édesanyját. – Istenem, Paola! El sem tudja képzelni, milyen boldog vagyok! Ugye, felépül? – kérdezte. – Minden esély meg van rá! Most ismét elaludt, de ez a normális, hisz még tele van a szervezete az altatóval. Holnap délelőtt már biztosan többet lesz fent, és akkor meglátogathatja. – Alig várom, hogy magamhoz öleljem, és csókjaimmal borítsam be, ahol csak érem! – Sajnálom, de erre még várnia kell, Teresa! – Ezt hogy érti? – kérdezte megijedve. – Teresa! Vito egy steril szobában fekszik, ahova nem mehet be. Csak az ablakon keresztül láthatja és integethet neki. Ez azért szükséges, mert tudja, a kemoterápiás kezelések legyengítették az immunrendszerét, s ilyenkor sokkal fogékonyabb a fertőzésekre. Ez a műtét az életét mentette meg, egy ideig nagyon kell rá vigyáznunk. Minden az ő érdekében történik, hogy biztonságosan gyógyulhasson. Ugye, megérti? – Igen, hogyne! Kicsit ugyan csalódott vagyok, mert azt hittem, végre megölelhetem, de az is boldoggá tesz, ha messziről láthatom. Köszönöm a telefonját, a jó híreket és azt, hogy mellette van, Paola. Tudom, milyen fáradt lehet, mégis… – Kérem, Teresa! Ne gondoljon most erre! Egyébként pedig én is lefekszem, pihenek egy kicsit, itt Vito közelében. Aludjon maga is, holnap találkozunk! Jó éjszakát, Teresa! – Jó éjt, Paola! – tette helyére a kagylót. Letörölte az arcán végiggördülő könnyeit, aztán kikapcsolta a televíziót és a szobájába ment. Levetkőzött, s anélkül, hogy a zuhany alá állt volna, bedőlt az ágyba. Szinte ájulásos
álomba zuhant, s nem is ébredt fel, csak reggel, amikor a nap sugarai az arcát cirógatták. Azonnal Vitóra gondolt. Tíz órakor lesz egy tárgyalása, igyekeznie kell, hogy beérjen az irodába. Megfürdött, hajat mosott és felöltözött. Fehér, könnyű anyagból készült nadrágkosztümöt vett fel, haját a tarkóján kontyba tekerte és egy fehér csattal rögzítette. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg a kisfiáról. Alig várta, hogy láthassa, még ha ablaküvegen keresztül is. Odatett egy kávét, magához vette az aktát, amelyet tegnap át akart olvasni. Most gyorsan átfutotta, hogy legalább valamennyire tájékozott legyen. Bosszankodott, hogy megfeledkezett róla, amikor megjött a kórházból, s amiatt is dühös volt, hogy nem állította be az órát a szokásos időre. Még szerencse, hogy nem délben ébredt fel. Miután megitta a kávét, azonnal indult. A forgalom miatt csak alig haladt előre. Idegesen ütögette a volánt, amikor oldalra pillantva a mellette lévő sávban álló kocsira nézett. Alig akart hinni a szemének, a volán mögött Luca ült. A főorvos is épp akkor nézett felé, tekintetük egy pillanatra találkozott, de ő gyorsan elfordította a fejét. Érezte, hogy a pulzusa felgyorsul. Ez azt jelenti, hogy a férfi még mindig hatással van rá, de erős lesz és elfelejti. El akarja, és el fogja felejteni. Az a lángoló szerelem, amely hozzá fűzte, örökre el fog hamvadni. Ujjaival még erősebben ütögette a volánt, miközben képtelen volt nem gondolni a férfire. Most, hogy Vito már túl van a műtéten, miért is haragudna rá? Hogy megtagadta a saját fiától az életben maradás esélyét, már nem érdekelte. Maga is meglepődött, amikor rádöbbent, hiába erőlködik, nincs gyűlölet a lelkében, pedig azt hitte, soha nem tudja megbocsátani a férfinek, hogy kegyetlen módon cserbenhagyta. Ismét oldalra pillantott. A férfi még mindig őt figyelte. Teresa nagyon sápadtnak látta az arcát és az is szembetűnt neki, hogy a szeme alatt sötét, mély karika húzódott. Mintha nagyon fáradt, vagy inkább beteg lenne! Maga sem értette, de megsajnálta. A lámpa zöldre váltott, elindultak. Szinte egyszerre parkoltak a kórház előtt. – Jó reggelt, Luca! – köszönt rá a nő. – Jó reggelt! – felelte kurtán és már indult is a lépcsőn felfelé. – Luca! Kérlek, várj meg! – szólt utána. A férfi kényszeredetten megállt.
– Tudod, hogy Vitot megműtötték tegnap délután? – kérdezte. – Nem, nem tudtam, de nagyon örülök neki. Remélem, meggyógyul. Most azonban, ha megbocsátasz, sok a dolgom, sietnem kell! – mondta és gyorsan eltűnt a lépcsőn. Teresa keserű szájízzel nézett utána. Igazából nem is várt már tőle semmit, de az mégis nagyon fájón érintette, hogy ennyire érzéketlen. Még ha nem is fogadja el a fiát, akkor is sértő a magatartása, hisz egykor nagyon szerették egymást. Nem felejthette el úgy, mintha soha nem tartotta volna a karjaiban… Vagy igen? – Teresa! – hallotta meg Paola hangját, aki az alagsorból jött felfelé. – Paola! Jó reggelt! Hogy van a kisfiam? – kérdezte, elhessegetve magától az iménti gondolatokat. – Az éjszaka jól telt, nem volt semmi probléma. Amikor eljöttem tőle, még aludt. Jöjjön, menjünk fel hozzá együtt! – Rendben! – bólintott és beléptek a liftbe. Paola dobogó szívvel állt meg a nagy ablak előtt, amelyen át teljes egészében láthatta az ágyat, ahol Vito feküdt. A fejét oldalt fordította, így nem lehetett tudni, hogy alszik-e. – Mindjárt megnézem, ébren van-e már, csak felveszem a védőruhát, amelyben bemehetek hozzá! Kérem, várjon meg itt! – mondta Paola és benyitott a szobába. Odalépett a fiúhoz, aki kinyitotta a szemét. – Doktornő! De jó, hogy itt van! – nyújtotta ki feléje a kezét. – Vito, drága kicsi legény! Hogy érzed magad? – kérdezte, s kesztyűs kezével megsimogatta a kinyújtott ujjait. – Már sokkal jobban érzem magam, de még mindig nagyon fáradt vagyok és álmos is. – Ez természetes, hisz tegnap nagy nap volt! – Igen? Mi történt? – kérdezte. Láthatóan nem emlékezett semmire. – Kaptál új csontvelőt, Vito! Hamarosan meggyógyulsz! – Ez igaz? – mosolyodott el a gyermek és nyelvével benedvesítette cserepes ajkát. – Igen, igaz. Most ebben az elkülönített szobában leszel addig, amíg le nem telik a kritikus idő. Tudod, óvatosnak kell lennünk, mert ilyenkor nem szabad megfáznod, vagy bármiféle fertőzést elkapnod, ezért biztonsági okokból nem jöhet be hozzád senki. – Anya se? – nézett rá kissé szomorkás tekintettel.
– Sajnálom, de még ő sem. Senki! Gondolom, megérted, minden csak érted történik! – Igen, megértem, csak már nagyon hiányzik az édesanyám! Úgy szeretném látni! – Annak semmi akadálya! Nézd csak, ott van az ablaknál! – mutatott az anyjára. A gyerek elfordította a fejét és a szája mosolyra húzódott. Ujjaival integetett. Teresa szemét elfutotta a könny, de ez már a boldogság és a remény könnye volt. Ő is integetett, majd csókot küldött felé. A doktornő megszólalt. – Az édesanyád nagyszerű asszony, Vito! Erős és bátor! Büszke lehetsz rá, mint ahogy ő is rád. Te remek gyerek vagy, úgy viselkedtél, hogy sok felnőtt példát vehetne rólad! Nem okoztál csalódást sem nekünk, sem neki. A műtét jól sikerült, hamarosan sokkal erősebbnek érzed majd magad. – És fel is kelhetek? – Majd igen, ám egyelőre csak itt a szobában sétálgathatsz, de aztán lassan visszatérhetsz a megszokott életedhez. – Sportolhatok is? – Idővel. Néhány hónapig vigyáznod kell magadra, kontrollvizsgálatokra lesz szükség, de ha minden rendben lesz, akkor el is felejtheted ezt az egész szörnyűséget. – Olyan boldog vagyok, hogy ezt mondja, doktornő! Köszönök szépen mindent, amit értem tett. Nagyon jó volt nekem és sokat segített, hogy itt volt mellettem. Kicsit pótolta az édesanyámat! Megszerettem, Paola doktornő! – simogatta meg a nő kezét. – Én is téged, Vito! – felelte elfúló hangon. – Jó lenne anyával is beszélgetni, de tudom, hogy nem lehet. Ugye, megmondja neki, hogy jól vagyok, és nagyon szeretem? – Hát persze! Örömmel. – Most azt hiszem, megint el fogok aludni. Ez már soha nem múlik el? Folyton csak alszom, még beszéd közben sem tudok uralkodni magamon. – nézett rá szomorkásan. – Vito! El fog múlni, de most még a szervezetedből nem ürült ki az altató. Több órán keresztül tartott az operáció, amihez megfelelő mennyiségű altatót kellett kapnod. Az alvás és a pihenés gyorsítja a gyógyulást, ezért hát ne bosszankodj! Az édesanyád megérti, már
beszámoltam neki az állapotodról. Most kimegyek hozzá, te pedig pihenj, amennyit csak tudsz! Meg lesz a gyümölcse, meglátod! – Köszönöm! – motyogta Vito szája, de a szeme már lecsukódott. – Hogy van? – kapta el a doktornő karját Teresa, amint mellé lépett. – Jól. Hála az égnek, minden a lehető legjobban alakul. Kicsit gyenge még és arról panaszkodott, hogy sokat alszik, de megnyugtattam, hogy ez így van rendjén. Jó a hangulata, és azt mondta, szereti önt és engem is. Csodálatos kisfiú! – Igen, az! Mindennél jobban szeretem, és nagyon boldog vagyok, hogy elmúlt a veszély. – Azért még nem egészen! – Tessék? – kapta fel a fejét Teresa. – Ne ijedjen meg, semmi oka rá, csak nem szabad elbíznunk magunkat. Van néhány kritikus nap, amelyet ki kell várnunk. Mindent a lehető legkörültekintőbben kell tennünk és akkor nem lesz semmi baj. – Mégis, mi történhet? – Egy fertőzés, vagy a kilökődés. A csontvelő, bármenynyire is megegyezik Vitoéval, nem az övé, így előfordulhat, hogy a szervezete tiltakozik ellene. Szerencsére van gyógyszer, amellyel segíteni tudunk. A legfontosabb, hogy semmilyen fertőzést ne kapjon el, az immunrendszerének meg kell erősödnie, hisz a kemoterápiás kezelésekkel sajnos nemcsak az „ártó”, hanem az egészséges „hasznos” sejtek is elpusztultak, el kell telni egy kis időnek, amíg ismét helyre áll a rend a szervezetében. Nem kell aggódnia, semmi jel nem utal arra, hogy bármi gond lenne, de jobb óvatosnak lenni. – Értem! – felelte Teresa, aztán az ablak felé fordult. Vito békésen aludt. – Bocsásson meg, de mennem kell! Sok a kis beteg, tegnap is több súlyos állapotban lévő gyereket hoztak be, ők is várnak rám! – Nekem is mennem kell, tárgyalásom lesz. – mondta, és együtt hagyták el az intenzív osztályt. Teresa mielőtt elbúcsúzott volna, a doktornőre nézett. – Mondja, Paola! Nem tudja, Luca beteg? – Beteg lenne? Nem tudok róla. De miből gondolja? Ön talán beszélt vele ma? – kérdezte és a hangja megremegett. – Igen, itt találkoztunk a parkolóban. Együtt jöttünk be az épületbe. Csupán néhány szót váltottunk, de nagyon rossz színben van. Sápadt, mély, sötét karikákat láttam a szeme alatt. Azt gondoltam, talán beteg.
– Meglehet, vagy csak a lelkiismerete bántja, amiért nem segített Vitón. – mondta a doktornő halkan. – Igen, az lehet, már ha van neki egyáltalán… Nos, mindent köszönök és délután ismét bejövök. Gondolom, már nem találom önt bent, ugye? – Ma nem. Holnap megint ügyeletes leszek, szeretném kipihenni magam, meg aztán ideje lenne elmennem a fodrászhoz is. – túrt bele a hajába. – Akkor jó pihenést, Paola! Holnap találkozunk! – Viszontlátásra, Teresa! – mondta a doktornő és megvárta, amíg a nő kilép az ajtón, csak utána indult vissza az osztályára. Elég sok időt tölt az intenzíven, de most, hogy Vito túl van a nehezén, gondolnia kell a többi betegére is. Amint elmélyülten lépegetett a folyosón, valaki megfogta a karját. – Paola! Valami baj van? – hallotta meg dr. Amati hangját. – Nem, dehogy! Miért? – Nagyon sápadt és fáradtnak tűnik! Szinte állandóan bent van a kórházban. Nem lesz ez így jó, sokkal többet kellene pihennie! – mondta és nagyon őszintén nézett rá. – Köszönöm, hogy aggódik értem, Luigi, de semmi oka rá. Egyébként tényleg fáradt vagyok, mindjárt megyek is haza. – Hogy van Vito? – Jól. Hála Istennek, minden remény meg van rá, hogy meggyógyul. – Örülök neki! Paola! Engedje meg, hogy kifejezzem csodálatomat és elismerésemet, ahogy ezért a kisfiúért harcolt. Azt hiszem, önből nagyon jó anya lenne! Kár, hogy nem akar családot! – fogta meg a kezét, s ajkával gyengéden megérintette. Paola nagyon zavarba jött, nem tudta, mit válaszoljon. Luigi mostanában teljesen másként viselkedik, mint régen. A szavai nem sértőek, ellenkezőleg, komolyak és tisztelettudóak. Mintha kicserélték volna. Szerencsére nem kellett válaszolnia, mert egy fiatal nő lépett melléjük. – Jó napot! A nevem dr. Fianetta Benedetto. Hallottam, hogy az osztályukon van megüresedett állás, szeretnék érdeklődni, hogy hol találom dr. Boito főorvost, vagy dr. Giottot? – Jó napot, kollegina, én vagyok dr. Paola Giotto! – nyújtott kezet a nő. – Én pedig dr. Luigi Amati vagyok, nagyon örülnék neki, ha nálunk dolgozna. – hajolt meg előtte a férfi és kezet csókolt neki. – Én is örülnék. Igaz, hogy még kezdő vagyok, nincs gyakorlatom, de nagyon szeretnék már dolgozni. – mondta kissé elpirulva Fianetta.
– Nos, én majd elvezetem dr. Boito irodájába, ha megengedi! – ajánlotta fel az orvos, de a fiatal nő mosolyogva megszólalt. – Előbb dr. Giottoval szeretnék néhány szót váltani. Bocsásson meg! – mondta és a doktornő felé fordult. A férfi biccentett a fejével és távozott. – Parancsoljon velem! – Úgy hallottam, hogy van egy nagyon súlyos beteg kisfiú, akinek csontvelőre van szüksége. Szeretném, ha engem is megvizsgálnának, örömmel segítek… – Köszönöm, igazán nagyon kedves, de már tegnap este megoperálták a gyermeket. Az utolsó pillanatban megérkezett a megfelelő csontvelő. – Sajnálom! – tárta szét a karját, majd elvörösödött. – Elnézést, nem úgy értettem, természetesen nagyon jó hír, hogy a kisfiú túl van a műtéten. – Igen, és a jelek szerint minden rendben van nála, reméljük így is marad, és hamarosan elhagyhatja a steril szobát. – Akkor nem is tartom fel, csak kérem, mutassa meg nekem, hol találom dr. Boito irodáját! A doktornő megmutatta, aztán távozott. Fianetta remegő térdekkel állt meg az ajtó előtt. Vett egy mély levegőt, gondolatban keresztet vetett magán, majd kopogott. – Tessék! – hallotta meg a férfi hangját. Bátortalanul lépett a szobába, aztán megállt. – Jó napot, dr. Boito! A nevem dr. Fianetta Benedetto. Végzett gyermekorvos vagyok, és állást keresek. Hallottam, hogy az ön osztályán talán van hely… – mondta, s érezte, hogy egyre jobban zavarba jön. A szíve a torkában dobogott, remélte, ha elutasítja, lesz ereje elmenni. – Üdvözlöm, kedves kollegina! Kérem, fáradjon beljebb és foglaljon helyet! – nyújtott kezet. Gyengéden megszorította a lány remegő ujjait. – Köszönöm! – ült le a székre Fianetta. – Szóval gyermekorvos és szeretne nálunk dolgozni? – nézett rá a férfi. – Igen. Egy ismerősömtől hallottam, hogy ez nagyon jó hírű kórház, itt sokat tanulhatok és van betöltetlen állás. – Így igaz. Nagyon jókor jött, kedves Fianetta. Ugye, megengedi, hogy így szólítsam? – Igen, hogyne! Megtisztel vele, főorvos úr! – felelte kissé megnyugodva.
– Nos, tényleg van hely az osztályon, és nagyon nagy szükség van minden segítő kézre. Szeretnék néhány fontos dolgot elmondani önnek, s ha megfelelnek a feltételek, semmi akadálya, hogy felvegyem. A fiatal lány szíve a torkában kalapált. Szinte nem is hallotta, amit a férfi mondott, olyan izgatott volt. Csak amikor a kezében tartotta a papírt, mellyel a felvételi irodába kellett mennie, akkor nyugodott meg. – Köszönöm, főorvos úr, hogy felvett az osztályára. Igyekezni fogok, hogy ne csalódjon bennem. – mondta és felállt. – Én köszönöm, hogy jelentkezett, kedves Fianetta! Remélem, jól érzi majd itt magát, a kollégák kedvesek, ön pedig igazán kellemes jelenség, nem hiszem, hogy gond lenne a beilleszkedéssel. Dr. Giotto majd a szárnyai alá veszi, tőle nagyon sok mindent elleshet. Miután elintézte a formaságokat, kérem, jöjjön vissza, hogy bemutathassam neki és a többieknek. – A doktornővel már összeismerkedtünk. Ő irányított ide önhöz. Igazán nagyon kedves és barátságos. Találkoztam még dr. Luigi Amatival is, róla is igen jó a benyomásom. Boldog vagyok, hogy hamarosan közéjük tartozom! – mondta. A főorvos az ajtóig kísérte, majd a fiatal doktornő elindult a felvételi iroda felé. Közben folyton arra gondolt, amit a felügyelő kért tőle. Nem értette, dr. Boito nagyon kedves, igazán tiszteletreméltó és rendes embernek látszik. Nem feltételezne róla semmi rosszat, bár az igaz, hogy még nem ismeri, de jó emberismerőnek tartja magát, sokat jelent számára az első benyomás, amely nagyon pozitív. Paolo biztosan téved, ez az ember csupa szívélyesség és jóindulat. Még szerencse, hogy visszautasította a kémkedést, semmi értelme nem lett volna. A felvételi irodán hamar végzett, ezért visszament a főorvosi irodába. Az ajtóban dr. Giottoval futott össze. – Nos, csak nem sikerült megkapnia az állást? – kérdezte Paola. – De igen! Holnaptól én is itt dolgozom! Dr. Boito igazán nagyon kedves ember, rövid beszélgetés után azonnal igent mondott. Pedig én annyira féltem! Még nem dolgoztam sehol, csak a kötelező gyakorlaton vagyok túl, így kicsit izgulok. – Ne aggódjon, Fianetta, nem lesz semmi gond! Meglátja, jó kis csapatba csöppent! Munka az van bőven, nem fog unatkozni! Ha bármiben segíteni tudok, nyugodtan forduljon csak hozzám! – Köszönöm, dr. Giotto! Igazán nagyon kedves! – mondta a fiatal nő.
– Paola! Kérem, szólítson csak Paolának! – Rendben, Paola! – felelte, s amint feltekintett, egyre több embert látott az ajtó előtt. – Dr. Boito rendelt ide bennünket! Gondolom, szeretné önt bemutatni az osztályon dolgozóknak! – mondta Paola és benyitott az ajtón. Az előszobába lépve a főorvos már várt rájuk. – Kérem, fáradjanak a kis terembe. Nem rabolom sokáig az idejüket, tudom, hogy sok a munka, de fontos dolog miatt kérettem ide önöket. Miután mindannyian helyet foglaltak az ovális asztal körül, a főorvos néhány szóban bemutatta Fianettát. Az egész nem tartott tovább tíz percnél. A végén mindenki egyenként odajött hozzá és bemutatkozott. Természetesen nem tudta megjegyezni a neveket, majd ha már itt dolgozik, megismerkedik valamennyiükkel. A fiatal doktornő a kórházból kilépve, mélyet szippantott a meleg levegőből. A nap hétágra sütött, tizenegy óra múlt néhány perccel. Elővette a mobilját, és a felügyelőt hívta. – Paolo Fermi! – hallotta meg a hangját. – Jó napot, Paolo! Itt Fianetta! – Szervusz, kedvesem! Örülök, hogy hallom a hangodat. Nem is kell mondanod semmit, érzem, hogy sikerült! Igazam van? – Igen! Igen! Köszönöm, Paolo! Nagyon boldoggá tett és ezért hálás vagyok. Sajnálom, hogy csalódott bennem, de… – Ne beszéljünk erről többé, Fianetta! Ostoba voltam, amikor egyáltalán megemlítettem. Hogy is gondolhattam komolyan, hogy egy fiatal, kedves lányt kémkedésre bírjak? Bevallom, szégyellem magam! – Nem, nem kell szégyenkeznie, ne érezze magát rosszul, Paolo! Sokkal jobban megértem, mint azt hiszi! Tudom, hogy mit jelent egy ilyen fontos ügy tisztázása az ön számára. Bárcsak segíthetnék másként! – Jó, hagyjuk ezt! Inkább azt áruld el, mikor kezdesz? – Holnap reggel! – Remek! Kívánom, hogy megtaláld a számításodat, nagyon jól érezd magad és légy sikeres, jó orvos! – Köszönöm, Paolo! Viszontlátásra! – búcsúzott és a táskájába ejtette a telefont.
8. Vito napról napra jobban lett. Kikerült a steril szobából és a sebészetről visszakerült dr. Boito osztályára. Egy őrző szobában kapott helyet, aminek nagyon örült. Végre sétálhat, megölelheti az édesanyját, persze, még mindig nagyon kell vigyázni, látogató csak védőruhában léphet be hozzá, de nem sokáig. Paola doktornő szerint hamarosan rendes kórterembe kerül és akkor már tényleg nem sokára haza is mehet. – Doktornő! – kiáltott fel vidáman, amint belépett hozzá. – Szervusz, Vito! Hogy vagy? – Köszönöm, nagyon jól! Boldog vagyok, hogy kikerültem a steril szobából, és megint itt vagyok a régi helyemen. Ez már nagy haladás a gyógyulásban, nem igaz? – kérdezte. – De igen! Én is nagyon örülök, hogy eljutottunk idáig. Semmi szövődmény, semmi komplikáció. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy a szervezeted sokkal erősebb volt, mint általában ilyen betegeknél lenni szokott. Az, hogy sportoltál, egészségesen éltél, nagy előny volt! – Jó érzés, hogy végre nem alszom állandóan és a gyengeségem is kezd elmúlni. Alig várom, hogy anya bejöjjön és neki is elújságoljam a jó hírt. – Biztosan hamarosan megjön! Ne aggódj, soha, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy kétszer be ne jött volna hozzád. Most mennem kell, de majd később megint megnézlek, de tudod, nagyon sok a beteg, nekik most már nagyobb szükségük van rám! – Megértem és köszönöm, hogy a sok munkája mellett mindig szakít rám időt! – Hát persze, hisz egy kicsit már az én fiam is lettél! – paskolta meg a kezét és az ajtó felé indult. – Paola doktornő! – szólt utána a fiú. – Igen? – fordult vissza érdeklődve. – Szeretnék egy kérdést feltenni önnek, csak eddig nem mertem. A doktornő odament hozzá és leült az ágyára. – Nos, akkor itt az ideje, hogy feltegyed a kérdésedet, nehogy kifúrja az oldaladat a kíváncsiság! – mosolygott rá kedvesen. A fiú azonban nem mosolygott, nagyon is komoly volt. – Azt szeretném, ha elárulná nekem, kitől kaptam a csontvelőt? Paola meglepődött. Gyermekek esetében nem igen volt hozzászokva ilyen kérdésekhez.
Kicsit gondolkozott, mielőtt megszólalt. – Általában a donorokat, akiktől a beültetésre használt szerveket kapjuk, nem ismerjük. Így, bármennyire is szeretném kielégíteni a kíváncsiságodat, nem tehetem. – Biztos, hogy nem tudja? Mert én szeretném megkeresni és megköszönni neki! Csak ezért lett volna olyan fontos számomra, hogy megtudjam. – mondta elgondolkozva a gyerek. – Ne foglalkozz ezzel, Vito! Istennek köszönd meg, ő majd továbbítja annak, aki adta. Rajta kívül úgysem tudja más, csak aki levette tőle a csontvelőt. – Akkor mégis van valaki, aki… – Igen, van, de mi nem tudhatjuk. Lehet, hogy több száz kilométerre, vagy esetleg még messzebb találták meg azt az embert, akinek a csontvelője megegyezett a tiéddel. Tudod, van egy nemzetközi központ, ahova le kell jelenteni, hogy milyen szervre van szükségünk és a beteg adatait, ők pedig jelentkeznek, ha találtak megfelelő donort. Kissé bonyolult, de így történik, tehát, még ha nagyon akarnánk sem tudnánk a nyomára bukkanni annak, aki neked a csontvelőt adta. – Sajnálom! Annyira szerettem volna találkozni vele és megköszönni neki. A doktornő megsimogatta az arcát és felállt. – Ne aggódj, az imán keresztül eljut hozzá a köszöneted! – mondta és elhagyta a szobát. Először nagyon meglepte Vito kérése, ez a gyermek már sokszor ámulatba ejtette érettségével. Elgondolkozott. Tényleg, még azt sem tudja, hogy honnan kapták a csontvelőt, mert nem a központon keresztül kapták. A portás szólt fel, hogy megérkezett, s mire lementek, már nem volt ott senki. Állítólag egy fiatal férfi hozta, a szigorú előírásoknak megfelelően tárolva, de rögtön el is tűnt. Akkor, amikor megkapták, nem volt idő arra, hogy kérdezősködjenek, mielőbb el kellett végeznie a beavatkozást. Csak a csontvelő vizsgálatát ejtették meg, s amikor mindent rendben találtak, azonnal elkezdték a műtétet. Minden esetre, hálával gondol az ismeretlenre, bárki is volt, mert megmentette Vito életét. A folyosón dr. Boito jött vele szemben. – Paola! Hogy van a gyerek? – kérdezte. – Jól. Hála az égnek, minden rendben van nála. – felelte, de nem nézett az arcába.
– Még mindig neheztel rám? – hallotta a szomorkás hangot. – Nem, dehogy! Vito hála az Úrnak az ön segítsége nélkül is meggyógyult, így hát nem foglalkozom tovább ezzel a témával. – Paola! Érzem, hogy a viselkedése megváltozott velem szemben, s ez nagyon bánt. Nem felejtettem el, pedig már elég sok idő eltelt azóta a csütörtök óta, hogy nem jött el velem ebédelni. Ha tudná, mennyire szerettem volna! Most, hogy már Vito jól van, szeretném, ha annak jeléül, hogy nem haragszik rám, elfogadná a meghívásomat. – Sajnálom, de nem, dr. Boito! – mondta, s ráemelte a tekintetét. A férfi tényleg betegnek látszott. A szeme alatt mély karikák húzódtak. – Rendben. Többé nem erőszakoskodom, tudomásul veszem, hogy elítél. Egy lelketlen, kegyetlen, embertelen dög vagyok, amiért nem adtam csontvelőt Vitonak, ugye, ezt gondolja? – Kérem, dr. Boito! Fejezzük ezt be! Nem a folyosón kell az ilyen dolgokat megvitatni! – mondta és idegesen nézett szét. Többen is elhaladtak mellettük, kínosan érezte magát. – Igaza van! Menjünk be az irodámba! Itt tényleg nem beszélhetünk! – fogta meg a könyökét. A nő annyira megdöbbent, hogy nem ellenkezett. A szobába lépve, a főorvos bezárta az ajtót belülről, a kulcsot pedig a zsebébe ejtette, s különös tekintettel állt meg a doktornő előtt. Paola rémülten nézett rá. A szíve a torkába ugrott, miközben ezerrel vert. Érezte, hogy nagy bajba került. – Mit akar tőlem, dr. Boito? – kérdezte remegő ajakkal. A főorvos azonban nem válaszolt, hanem a karjaiba zárta és gyengéden megcsókolta. – Kérem! Engedjen el! – tiltakozott a nő, de főnöke sokkal erősebb volt nála. Minél jobban kapálódzott, annál erősebben ölelte magához. – Sajnálom, Paola! Belátom, őrültség volt részemről az erőszakban hinni: hogy így elérhetem, viszonozza az érzéseimet! – nézett a szemébe, aztán hirtelen elengedte. Paola nem válaszolt, gyorsan az ajtóhoz ugrott. – Kérem, azonnal nyissa ki! El akarok menni! – kiáltott rá feldúltan a doktornő, miközben a szeméből könny pergett. – Rendben! – felelte a főorvos és a kulcsot a zárba helyezte, aztán elfordította. Paola feltépte és kirohant, majdnem feldöntötte dr. Amatit, aki már jó ideje állt ott. Szinte földbe gyökerezett a lába attól, amit hallott. Rájött, a
főnöke a legnagyobb vetélytársa, bár a jelek szerint neki sincs sokkal nagyobb esélye. – Luigi! – kiáltott fel a főnöke vérvörös arccal! – Akar valamit? – kérdezte sokkal barátságosabban, amint rájött, milyen kellemetlen helyzetbe került, ugyanis a férfi minden jel szerint fültanúja volt az iménti jelenetnek. – Nem fontos, uram! Majd később visszatérünk rá! – habogta és sarkon fordulva elsietett. Még hallotta, hogy dr. Boito hangosan becsapta az ajtót. Paola legszívesebben azonnal elrohant volna, de nem tehette, ugyanis ügyeletet kellett vállalnia, mert a kolléganője váratlanul beteget jelentett. Bement az öltözőbe, lerogyott egy székre, és hangosan sírt. Amikor belefáradt, a mosdóhoz lépett, megmosta az arcát, rendbe hozta a külsejét és Vitóhoz indult. – Paola! – lépett mellé a folyosón dr. Amati, aki már egy ideje várt rá. – Tessék! – fordult felé a doktornő sápadtan. – Beszélhetnénk? – kérdezte. – Ne most, kérem! Bocsásson meg! – hadarta, ellépve a férfi mellől. – Paola! Szépen kérem! – kapta el a kezét az orvos és könyörgő tekintettel nézett rá. – Rendben van! – menjünk a lépcsőházba! – mutatott arrafelé. – Köszönöm! – mondta az orvos, majd miután kiléptek a folyosóról, bezárta maga mögött az üveges ajtót. A doktornő a korlátra támaszkodva állt előtte. Nem szólt semmit, nem is nézett rá, fejét a föld felé szegezte. – Azért akartam önnel beszélni, mert mindent hallottam, ami dr. Boito szobájában történt kettejük között. A doktornő még jobban elsápadt, de nem reagált egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem, ezért a férfi folytatta. – Szeretném, ha tudná, rám mindig számíthat. Ha akarja, megvédem a főorvostól. Amit tett, az kimeríti az erőszak fogalmát, s ezért felelnie kell! Én… – Kérem, Luigi! Ne avatkozzon ebbe! El tudom intézni egyedül is! Egyébként sem tartozik önre csak rám és a főorvosra! – szólalt meg idegesen Paola. – Hát nem érti, hogy megőrülök magáért, Paola? Legszívesebben nekimennék dr. Boitonak és széttépném…
– Elég volt, Luigi! Kérem, fejezze be! Nem akarok erről beszélni, s ha megkérhetném, ne tegye ön sem! Sem velem, sem mással! – De…de szeretem, Paola! Nem hagyhatom, hogy dr. Boito lecsapja a kezemről! – fakadt ki a férfi. – Nem csap le a kezéről, mert soha nem voltam a magáé, és mert nem akarok a főorvostól semmit! Elegem volt mindkettőjükből! – mondta dühösen, aztán távozott. A férfi ökölbe szorította a kezét. – Ezt még megbánod, Paola! Esküszöm, megbánod! Segíteni akarok rajtad, de eltaszítasz! Még nem tudod, kivel állsz szemben! Vagy az enyém leszel, vagy senki másé! – suttogta dühtől remegve. A doktornő még mindig ideges volt, amikor belépett az orvosi szobába, ahol csak egy halvány fényű kis égő világított. Az óra közel járt az éjfélhez. Fáradtan dőlt le az ágyra, de azonnal fel is ugrott, mert érezte, hogy valamire ráfeküdt. Szeme kimeredt, amikor meglátta a fehér rózsát. Egész testében remegni kezdett, majd futva kirohant a nővérszobába, ott azonban nem talált senkit. – Editta! Editta nővér! – suttogta és idegesen lerogyott a székre. Úgy érezte, minden ereje elhagyta. Néhány percig ült, majd lassan felállt és az emeleten lévő kórtermekbe támolygott, remélve, hogy a fiatal nővért ott találja. Sajnos, tévedett. Visszafelé menet, a gyógyszerszoba előtt elhaladva, észrevette, hogy az ajtó nincs bezárva. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Editta! Itt van? – lépett be, de a szobában nem volt senki, ám a gyógyszerszekrény ajtaja nyitva volt, benne a kulcsokkal. A doktornő furcsának találta a helyzetet. Alaposan szemügyre vette a szekrény tartalmát, de ahhoz, hogy ellenőrizze, elvittek-e valamit belőle, tudnia kellene a készletről. Gyorsan bezárta és a kulcsot a zsebébe tette. Csak most vette észre, hogy a bal kezében még mindig ott szorongatja a rózsát. Idegesen oltotta le a villanyt. Kilépve a folyosóra, elindult visszafelé, de aztán meggondolta magát. Vito szobájába ment. Benyitva megkönnyebbülten felsóhajtott. A gyerek az ágyban feküdt, s egyenletes szuszogása elárulta, hogy mélyen alszik. Visszatért a nővérszobába, de Editta még mindig nem volt ott. Idegessége megint rátört. Nem tudta, mit tegyen? Már el is múlt éjfél, ilyenkor nem hívhatja a felügyelőt, pedig legszívesebben ezt tenné.
Az orvosiba lépkedett és leült az asztal mellé. A rózsát letette maga elé. Eszébe jutott a főorvos és a csókja. Érezte, hogy a testét elönti a melegség. Hiába próbált tiltakozni ellene, nem tudott parancsolni a szívének. Be kellett látnia, hogy nem közömbös számára a férfi, s csak azért nem fogadta el a közeledését, mert megijedt. Nem is annyira a főnökétől, hanem a saját érzéseitől. Arról nem is szólva, hogy miként nézne Teresa szemébe, ha kiderülne, a gyermeke apja és ő… – Nem! – ugrott fel lángoló arccal. – Ez a szerelem soha nem teljesedhet be, mert olyan embereknek okoznék fájdalmat, akiket szeretek. Van ugyan egy nagyon is mellette szóló érv: nem okozna gondot a főorvosnak, hogy soha nem szülhetek neki gyermeket, mégis el kell felejtenem! Fel, s alá járkált, majd leült az ágyra. A fáradtság most sokszorosan tört ki rajta. Fizikai és szellemi kimerültség jeleit érezte, ezért ledőlt a párnára. Szemei lecsukódtak, s talán pár percre el is szenderült, de aztán pilláit felemelte, mert úgy érezte, hogy nincs egyedül. Nem is tévedett. Az asztal mellett, őt figyelve, ott állt a főorvos! – Dr. Boito! – ugrott fel olyan hévvel, hogy majdnem a földre zuhant. Elvesztette az egyensúlyát, ám a férfi elkapta. – Mit keres ön itt ilyenkor? – bontakozott ki az erős karok közül, s vörös arccal a haját igazgatta. A férfi nem szólt semmit, csak odalépett és átkarolta. – Kérem, engedjen el! Bármelyik pillanatban bejöhet Editta nővér, vagy… A szót azonban beléfojtotta egy csók. Paola kiszabadította magát és dühösen nézett rá. – Mégis, mit gondol, uram? Azért, mert ön a főnököm, bármit megtehet? Hát értse meg, hogy nem akarok magától semmit. Sem mástól! Elég volt! Reggel beadom a felmondásomat és elmegyek innen! – kapta fel az asztalról a rózsát és az ajtóhoz futott. A férfi elkapta a karját és visszarántotta. Szorosan tartotta, majd szinte felemelte a levegőbe és a szoba legtávolabbi sarkába vitte. Paola egész testében remegett. Mennyire más volt ez a férfi most, mint néhány órával ezelőtt. Akkor is erőszakosan viselkedett, de a csókja teljesen más volt. Most inkább fájdalmat okozott, mint élvezetet… A férfi kesztyűt viselt. A doktornő csak most vette észre, s igazán furcsának találta. Rossz érzés kerítette hatalmába, s ez nem is volt alaptalan, mert a főorvos a zsebébe nyúlt.
– Mit akar tőlem, dr. Boito? – kiáltott fel rémülten, amikor megpillantotta kezében a fényes szikét. Hirtelen arra gondolt, talán ha kedves hozzá, megmenekülhet. Összeszedte minden erejét, és mosolyogva megszólalt. – Tudom, mit érez irántam és átgondoltam mindent. Én is szeretem, de nem lehetünk boldogok, hisz itt van Teresa, aki még mindig önt szereti. Nem tehetem meg vele, hogy elveszem tőle a szerelmét és a gyermeke apját! Kérem, mondja, hogy megért! Választ azonban nem kapott, csak egy éles fájdalmat érzett a torkán, aztán elsötétült előtte minden. Kezéből kiejtette a rózsát, majd elterült a földön. A férfi átlépte a nő testét, s az ajtó felé nézett, ahol Vito állt pizsamában, tágra nyílt szemekkel. Felemelte a véres szikét, de aztán meggondolta magát, a zsebébe ejtette. – Gyere szépen! – fogta meg a fiú kezét, majd felemelte és bevitte a szobába. Lefektette az ágyra, aztán leült mellé. Fölé hajolva, erősen a szemébe nézett, közben beszélt hozzá. – Figyelj rám! Te nem láttál semmit! Elfelejtetted, ami itt történt. Csak álom! Nem valóság! Engem sem láttál! Most pedig kelj fel, menj vissza a szobádba és feküdj le az ágyadba! Ha beszélni mersz, te is és az édesanyád is így végzitek! Tehát, lakatot a szádra! Senkinek egyetlen szót sem! Megértetted? – Igen! – rebegte remegő ajakkal. Nem is tudta igazán tizenegy évesen feldolgozni, mi is történt valójában körülötte, csak annyit fogott fel, hogy valami nagyon rossz és hogy erről nem szabad beszélnie. Felkelt az ágyról és szinte öntudatlanul elindult a folyosón, majd a szobájához érve a nyitott ajtón belépett. Egyenesen az ágyhoz ment és lefeküdt. A férfi követte, majd mellé ült. – Csak akkor térhetsz haza, ha én akarom! Nagy a hatalmam, Vito! El sem tudod képzelni, milyen nagy! Ezért kérlek, felejts el mindent, amit láttál! A saját érdekedben! Ha mégis eljárna a szád, először nem is veled, hanem az édesanyáddal végeznék! Tudom, mennyire szereted, hát gondolj rá mindig, így könnyebb lesz magadban tartanod a kettőnk titkát. Mert nagy dolog az, ha valakiben megbízhat az ember! Ha tud titkot tartani! Nem szeretném, ha csalódnom kellene benned! Ne feledd, a legfontosabb, hogy semmire ne emlékezz! Hidd azt, hogy csak álmodtad az egészet! Vito! Csak egy rossz álom volt! – mondta, s ujjával megfenyegette a gyereket, majd felállt és elhagyta a szobát.
Reggel Teresa vegyes érzelmekkel lépett be a kórházba. Egész éjjel rossz álom gyötörte, alig várta, hogy beszélhessen a fiával. Tudta, hogy ilyenkor még dr. Giotto-t a kórházban találja, ezért az orvosi szoba felé indult. – Jó reggelt, asszonyom! – jött vele szemben dr. Amati. – Jó reggelt, doktor úr! Nem tudja, dr. Giotto bent van még a kórházban? – kérdezte. – Nem tudom, csak most érkeztem én is. Egyenesen az öltözőbe mentem, így nem találkozhattam vele, de a nővérek biztosan tudják. Mindjárt megkérdezzük! Kérem, jöjjön velem! – mondta készségesen és az asszonyra mosolygott, miközben féktelen harag és gyűlölet kavargott benne a doktornő iránt. Nem tudta feledni és megbocsátani, hogy ismét elutasította. Ő megpróbált mindenképpen a kedvére tenni, de nem sikerült. Minden esetre, nyitott szemmel jár, és nem hagyja, hogy másé legyen! Ha az övé nem lesz, dr. Boitoé sem! Tönkreteszi mindkettőjüket! A nővérszobában nagy volt a nyüzsgés, ilyenkor reggel igen sok a munka. – Jó reggelt mindenkinek! – állt meg az ajtóban dr. Amati. – Mit tudnak dr. Giotto-ról? Elment már, vagy még itt van valahol? – kérdezte, de senki nem látta. – Biztosan nagyon fáradt volt és már hazament, amit meg tudok érteni! Túl sokat dolgozik, szinte nincs is magánélete! – mondta Teresa. – Azért köszönöm, doktor úr! Most megyek és benézek Vito-hoz, sajnos, nagyon sietnem kell, de szeretném látni, mielőtt dolgozni mennék! Ugye, nem baj? – tette hozzá és kérdően nézett rá. – Persze, hogy nem! Menjen csak nyugodtan, asszonyom! Teresa belépett a gyerekhez, aki az ágyban ült és maga elé bámult. – Kicsim! Megjöttem! Hogy érzed magad? – kérdezte és megölelte. A gyerek azonban nem nézett rá, nem mosolygott és furcsán viselkedett. Mintha nem is érzékelné, hogy ott van. – Vito! Kisfiam! Mi van veled? – Semmi, anya! – szólalt meg rekedtes hangon. – Rosszul érzed magad? – tette tenyerét a homlokára. Rémülten nézett rá. Vito csak a fejével intett nemet. – Akkor mi a baj? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben! Édesem! Ha fáj valahol, ne titkold el! Az orvosoknak mindenről be kell számolni! Kérlek, mondd hát, mi a baj? – Semmi! – rázta meg a fejét.
– De igen, Vito! Nem olyan vagy, mint máskor! Nem örülsz nekem, nem ölelsz át, és nem beszélgetsz! Mi történt, kisfiam? A gyerek ráemelte a tekintetét, majd a szeméből egymás után gördültek alá a könnyek. – Nem tudom, anya, csak valami nagyon fáj itt bent! – bökött a mellére. – A szíved? – rémült meg a doktornő és azonnal megnyomta a csengőt. Dr. Amati épp a folyosón haladt el, amikor meglátta a szoba fölötti lámpát, amely égett. – Valami baj van? – nyitott be. – Nem tudom, doktor úr, de Vito különösen viselkedik. Azt mondja, itt fáj neki! – bökött a saját mellére. – Azonnal megnézem! – emelte le a nyakából a sztetoszkópot és a gyerek mellét, aztán pedig a hátát kezdte vizsgálni. Teresa a kezeit tördelve állt mellette. – Semmi! Minden rendben van, bár egy kicsit a szíve gyorsabb a kelleténél, de ez még egyáltalán nem kóros. Semmi rendellenességet nem tapasztalok. – nézett az asszonyra. – Nem tudom, de teljesen megváltozott egyetlen éjszaka alatt. Mintha ki lenne cserélve. Nem mosolyog, nem örült nekem, amikor meglátott és alig szólal meg. Csak mered maga elé. Ez nem az én vidám Vitóm! – mondta. – Nézze, asszonyom! A műtétet megelőző időszak, s maga a műtét is megviseli az egész szervezetet. Előfordulhatnak pszichés tünetek. Gondolom, erről lehet szó. Megyek és hívok hozzá egy pszichológust. Jobb, ha megnézi egy szakember is! Kérem, nyugodjon meg, nincs semmi oka az aggodalomra! – simogatta meg a nő karját, aztán kifelé indult. – Köszönöm! – nézett utána Teresa, aztán a fiára figyelt. – Kicsim! Ha valaki bántott és el szeretnéd mondani nekem, ne habozz! Tudod, hogy az életemnél is jobban szeretlek! Kérlek, ezt soha ne feledd! – Tudom, anya! – De akkor miért nem vagy őszinte hozzám? Látom, hogy bánt valami. Igaz? – Igen! – felelte. – Akkor ki vele! Mondd el gyorsan! Sajnos, nincs túl sok időm, de annyi igen, hogy meghallgassalak. Délután megint bejövök és itt maradok veled egész estig. Rendben? – Rendben!
– Jól van. És most szépen mondd el, mi a baj? – simogatta meg az arcát. – Szeretném tudni, hogy kitől kaptam a csontvelőt, anya! Paola doktornő azt mondta, nem lehet tudni! – És ez igaz is, Vito! De mondd csak, miért olyan fontos, hogy kitől kaptad? – Szeretném megköszönni neki, hogy megmentette az életemet! Ennyivel tartozom neki, vagy nem? – nézett az anyjára. – Drágaságom! Hát ez a bajod? Később, ha majd kijössz a kórházból, megpróbáljuk kinyomozni, ki volt a donor! Kérlek, most ne rágódj ezen! Nem tesz jót a gyógyulásodnak, ha folyton gondolkozol és töprengsz. Olvasgass, hallgass zenét, arra van szükséged! Nézd, Carlo küldött neked walkmant és kazettákat is. – Köszönöm! – vette át a gyerek, de semmiféle érzelmi megnyilvánulás ezzel kapcsolatban nem mutatkozott az arcán. – Örülök, hogy ettől függetlenül minden rendben van, kicsim! Most sajnos nem maradhatok tovább, ha esetleg bejönne Paola doktornő, mondd meg neki, hogy szeretnék beszélni vele. – Anya! – fogta meg a fiú az anyja kezét. – Különös álmom volt! – Valóban? – Igen! Azt álmodtam, hogy… hogy… nem is tudom mit. Csak arra emlékszem, hogy szörnyű volt. Paola doktornőt láttam valahol… sajnálom, de elfelejtettem. – motyogta, mert eszébe jutott, hogy nem beszélhet. – Jól van, Vito! Az természetes, hogy a kezelő orvosoddal álmodsz, hisz nagyon sok időt töltött veled amióta kórházban vagy. Lassan azonban haza jöhetsz, és minden rossz élményed elmúlik. Megbeszéltem Paola doktornővel, ha meggyógyulsz, együtt elmegyünk a San Clemente Bazilikába, és az Életfa alatt mondunk neki köszönetet. A fiú különös tekintettel nézett rá. Az anyja mintha rémületet látott volna a szemében. – Nem tetszik az ötlet, Vito? – kérdezte. – Paola doktornő nem fog eljönni! – mondta és elnézett az anyja válla fölött. – Miért ne jönne? Megígérte! – Nem fog eljönni! – motyogta Vito és ledőlt a párnára. – Meglátod, eljön! – simogatta meg az anyja. – Fáradt vagy kicsim. Pihenj szépen! Délután jövök hozzád! – csókolta meg a homlokát, de a gyerek nem reagált rá, csak lehunyta a szemét.
Teresa gondterhelten lépett ki a folyosóra, ahol dr. Amati állt. Láthatóan elmélyülten gondolkozott. – Viszontlátásra, doktor úr! – köszönt rá elhaladva mellette, de ő észre sem vette. A folyosó legvégén dr. Boito állt. Jól látta, amikor a nő elhagyta Vito szobáját. Miután az asszony belépett a liftbe, ő azonnal elindult. Megállt a gyerek kórterme előtt, körülnézett, aztán belépett. Az ágy mellé érve, figyelmesen nézte a fiút, majd megfordult és kifelé indult. Az ajtó előtt dr. Piero Cremona igazgatóval találkozott. – Jó napot, Luca! – nyújtott kezet a férfi. – Jó napot, igazgató úr! – köszönt ő is és megszorította a főnöke ujjait. – Hogy van? Mi újság az osztályon? Minden rendben? – tette fel szinte egyetlen lélegzetvétellel több kérdést. – Köszönöm, én jól vagyok, azaz mégsem. Már kerestem Önt. Lenne valami nagyon fontos dolog, amiről be kell számolnom! – Kérem! Itt vagyok, állok rendelkezésére. Tudom, az utóbbi időben elég sokat voltam távol, de most lesz egy hosszabb időszak, amikor sűrűn bent leszek. – Menjünk az irodámba, vagy esetleg inkább önhöz? – kérdezte dr. Boito. – Itt vagyok az osztályán, menjünk a szobájába! – felelte a férfi, mire a főorvos bólintott. Az ajtót kinyitva, előre engedte az igazgatót, majd hellyel kínálta. – Nem értem magát, kolléga! Miért nem akar egy segítőkész titkárnőt? Szerintem, nem járja, hogy elaprózza magát az adminisztrációval, amely nem az ön feladata. – Jó ez így nekem, szívesen végzem. Fölösleges pénzkidobás lenne. Nincs itt olyan sok adminisztráció, egyébként pedig, ha nagyon sok a dolgom, mindig segít valaki. – Hihetetlen, milyen jól választottam, amikor magát javasoltam erre a posztra. Remekül végzi a dolgát, Luca! – nézett rá az igazgató elismerően. – Nos, – krákogott idegesen a főorvos – azt hiszem, kicsit megváltozik a véleménye, amint végighallgat, dr. Cremona! – ült le vele szemben. – Nocsak! Egészen megrémít, főorvosom! Csak nincs valami gond, mégis? – De igen, sajnos van! Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón és a felügyelő lépett be Pietro Luini nyomozó kíséretében.
– Jó reggelt, uram! Elnézést, hogy bejelentés nélkül érkeztünk, de az ügy nem tűr halasztást, – jött közelebb a felügyelő. – Kérem, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a kórház igazgató főorvosát, dr. Piero Cremona-t. – mondta a főorvos és a felügyelőre nézett. – Üdvözlöm, nagyon örvendek, hogy önt is itt találom. A nevem Paolo Fermi. Bűnügyi felügyelő vagyok, a társam Pietro Luini nyomozó. Az igazgató kezet fogott mindkettőjükkel és értetlenül nézett rájuk, majd dr. Boitora emelte a tekintetét. – Épp most akartam tájékoztatni az igazgató urat arról, ami az osztályon történt. – Igen. Szóval, mi is történt? – kérdezte dr. Cremona. – Nem is tudom, hogy mondjam el, uram! Két nővér az osztályról eltűnt, aztán holtan került elő. – Engedje meg, hogy kiigazítsam, dr. Boito! Két nővér és egy doktornő! – Tessék? – ugrott fel az igazgató, akit láthatóan teljesen sokkolt a hír. – Mi a fenéről beszélnek itt maguk? Mit jelent az, hogy eltűnt két nővér meg egy doktornő, aztán holtan kerültek elő? – nézett a főorvosra, aki falfehér lett, alig tudott megszólalni. – Elnézést, de én csak a két nővérről tudtam. – hebegte, aztán erőtlenül lerogyott a székébe. – Dr. Boito! Azonnali magyarázatot kérek, mi folyik itt? Beszéljen világosan! – kiáltott fel dühösen a férfi. Az arcizma rángatózni kezdett, keskeny ajkába mélyesztette fogait. – Igen, uram! – emelte rá a tekintetét a főorvos. – Rita Golizzi és Elena Papini eltűntek az osztályról, senki nem tudja, hogy mikor és hogyan. Akkor értesültem én is a szomorú és megdöbbentő eseményről, amikor a felügyelő úr megkeresett. Arról azonban, hogy egy doktornő is meghalt, nem volt tudomásom, fogalmam sincs, hogy kiről van szó. Épp a két nővérről akartam önnek beszámolni, amikor azt mondtam, fontos dolgot kell elmondanom. – tárta szét a karját, aztán tehetetlenül leengedte. – Dr. Paola Giotto a harmadik halott! – válaszolt a felügyelő, miközben le nem vette tekintetét a főorvosról. – Micsoda? – ugrott fel olyan hévvel, hogy felborította maga mögött a széket. – Azt akarja mondani, hogy dr. Giotto halott? – kérdezte és az arca vérvörösre gyúlt. A felügyelő a nyomozóra nézett, aki alig észrevehetően felhúzta a vállát.
Az igazgató főorvos is visszahuppant a helyére. A homlokán verejtékcseppek jelentek meg, a keze remegett, amikor zsebéből elővett zsebkendőjét végighúzta rajta. – Erről nekem miért nem volt tudomásom? – nézett a főorvosra. – Mint ahogy ön is említette, sokat volt távol, nem tudtam tájékoztatni. – felelte. – És az osztályon dolgozók tudnak róla? – kérdezte az igazgató. – Nem! Még nem volt erőm elmondani nekik. Most pedig még nehezebb a helyzetem, hisz a halottak száma eggyel gyarapodott. Istenem! Hogy történhetett mindez meg? Ki tette és miért? – kiáltott fel fájdalmasan. – Azért vagyunk, hogy kiderítsük az ügyet, és a bűnös meglakoljon! – nézett rá a felügyelő. – Mint a boncolási jegyzőkönyvek is mutatják, mindkét nővér vérében és vizeletében egy ismeretlen eredetű anyagot talált az igazságügyi orvos szakértő. Ennek a laboratóriumi vizsgálata hamarosan befejeződik. Sajnos, elég sokáig elhúzódik, mert még az alkotó elemei sem szerepelnek sehol. Sem az Interneten, sem a különböző szakkönyvekben, lexikonokban nem találhatók. Így gyakorlatilag egy helyben topogunk, de természetesen ettől függetlenül a nyomozás tovább folyik. – Mondja, felügyelő úr! – szólalt meg dr. Boito. – Hol találták meg dr. Giotto-t? – Ahol a másik két nőt. Abban a kórházhoz közeli házban. – Miféle házról van szó? – kapta fel a fejét az igazgató. – A kórháztól nem messze van egy lakatlan ház. Gyermekek labdáztak a közelben, amikor egyikük berúgta az üveget. Bemásztak a labdáért, és akkor vették észre a két halott nőt. A szüleik hívtak bennünket, így derült ki, hogy a két nővérről van szó. – És most? Dr. Giotto esetében? – kérdezte dr. Cremona. – Szintén ugyanaz a személy jelentette be, elmondta, hogy a gyerekek az eset óta folyton a ház körül ólálkodnak, s a törött ablakon keresztül bemásztak és akkor találtak rá a doktornő holttestére. Egyébként a két nővér eltűnését innen a kórházból jelentette be valaki! – emelte fel a hangját a felügyelő válaszolva, de közben a főorvosra nézett. Dr. Boito arca egy árnyalattal sápadtabb lett, aztán pedig még jobban elvörösödött. Látszott rajta, mennyire zavarban van. Legszívesebben jól a képébe vágott volna a férfinek, olyan dühös volt rá, de természetesen visszafogta magát és összeszorította a száját.
– Ezt meg hogy érti? Innen a kórházból hívták fel a rendőrséget, hogy két nővér eltűnt? – Igen! – bólintott a felügyelő. – És ki volt az? – ráncolta össze a homlokát dr. Cremona. Látszott rajta, mennyire uralkodik magán, pedig szinte remegett az idegességtől. A főorvos szíve nagyot dobbant. Most fogja kéjesen elárulni… – Sajnos, azt még nem tudtuk kideríteni, csak annyit tudunk biztosan, hogy innen a kórházból jött a hívás. – rázta meg a fejét a felügyelő. Dr. Boito nem értette, miért hallgatta el, hogy őt gyanúsítja. – Hát ez nagyon érdekes. Gondolom, nem lehet nehéz a rendőrségnek megállapítani, hogy a kórházon belül melyik osztályról, vagy netán melyik készülékről történt a hívás? – kérdezte. A felügyelő bólintott. – Igen, ez nem nehéz. Tudjuk is, hogy honnan telefonáltak, de egyelőre még nem mondhatok semmit, uram, ezzel kapcsolatban tart a vizsgálat. Amint bizonyítottan kijelenthetem, hogy igen, ő az, aki telefonált nekünk, akkor elárulom. Ezt meg kell értenie! – Sajnálom, de nem tudom megérteni! Ön értse meg inkább, hogy a kórházban, amelynek élén én állok, ilyen dolgok történnek. Azt gondolom, jogom van tudni, hogy ki az, aki telefonált, mert biztos, hogy csakis ő állhat a halálesetek hátterében, mert ugyan, honnan tudhatott volna a nővérek eltűnéséről, ha nem maga tüntette volna el őket? Vagy talán rossz a logikám? – kérdezte. – Nem, egyáltalán nem rossz a logikája, dr. Cremona, de minden kétséget kizáróan kell bizonyítanunk, hogy akinek a telefonkészülékéről történt a hívás, az megegyezik a tettessel, vagy tettesekkel. Mert ugye, nem tudhatjuk, hogy egy, vagy több elkövetőről van-e szó? – Nézze, felügyelő úr! Nem tud meggyőzni! Ha meg tudták állapítani, hogy a kórházon belül kinek a telefonkészülékéről történt a bejelentés, akkor nem értem, mit kell még bizonygatni? – kérdezte felháborodottan. – Nézze, igazgató úr! A kórházban nagyon sokan dolgoznak. Az, hogy kiderítettük, melyik vonalról, esetleg melyik készülékről hívtak bennünket, nem jelenti azt, hogy biztosan az telefonált, akinek a telefonjáról szó van. Lehet, hogy akinek a készülékét használták, nem tudott róla. Ezért mondtam, amíg minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, hogy ő maga telefonált, addig nem tehetünk semmit ellene.
– Ez gyönyörű! Mi van, ha szépen meglóg az illető, amíg maguk még meggyőzőbb bizonyítékokat keresnek? Ha már késő lesz, és bottal ütheti a nyomát? – kiáltott fel dühösen az igazgató. – Sajnálom, uram, de nekünk be kell tartani a szabályokat. Ön is tudja minden bizonnyal, hogy amíg valakit a bíróság nem mond ki bűnösnek, addig nem is az. Egyébként pedig nem kell aggódnia, az illetőt szem előtt tartjuk. Nem tud elszökni, de szerintem nem is akar. – Ebben én azért nem lennék annyira biztos. – mormogta a férfi, ujjaival idegesen dobolt a szék karfáján. – Kérem, felügyelő úr! Mondja meg, mi történhetett a doktornővel? Mi okozta a halálát? – szólalt meg fojtottan a főorvos. – Minden valószínűség szerint egy orvosi szikével elvágták a torkát. – Micsoda??? – hördült fel az igazgató és dr. Boito-ra nézett. – Ezek szerint a nővérek és dr. Giotto halála között nincs összefüggés? Lehet, hogy a tettes nem ugyanaz? – kérdezte a főorvos és idegesen krákogott. – Igen, lehet, bár az a tény, hogy ugyanabban a házban találtuk meg, ahol a nővéreket, erre utal. – bólintott a felügyelő, majd felállt. Tett néhány lépést és ismét megállt. – Gondolom, önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi történhetett a doktornővel, és senkire nem gyanakszanak? – Így van! – válaszolták szinte egyszerre. – Az egyik nővértől megtudtam, hogy dr. Boito ügyeletes volt, amikor meghalt. – Igen, valóban éjszakás voltam! – bólintott dr. Boito. – Ez stimmel, ugyanis a helyszínelés során a halottkém megállapította a halál beálltának időpontját, szerinte éjfél és egy óra között történt a gyilkosság. – Az meg hogy lehet? – húzta fel a szemöldökét az igazgató. – Ha mindez igaz, akkor itt, a kórházban ölték meg. Te jó ég, ez egyre rémisztőbb! – Úgy van! – bólintott a felügyelő. – De nem itt találtak rá, hanem a kórháztól nem messze lévő lakatlan házban. – elmélkedett tovább dr. Cremona. – Pontosan! – Akkor már csak az a kérdés, hogy került oda? Az éjszakai portásnak látnia kellett, amikor a gyilkosa kivitte. – mondta elgondolkozva.
– Igen, így kellett történnie, de a portás, akit már kihallgattunk, nem látott semmit. – Biztosan elaludt! Mindig alszanak! – dühöngött az igazgató. – Nem, uram! A portás elmondása szerint egyetlen percet sem aludt. Nem vett észre semmit, igazán nyugodt éjszaka volt. Mondják, van más kijárata is a kórháznak? Ki lehet jutni úgy, hogy kikerülnék a portást? – kérdezte a felügyelő. – Nem! Van ugyan egy másik ajtó is, amin a mentők hozzák-viszik a betegeket, de a portás előtt mindenképpen el kell haladniuk. – mondta a férfi. – És ha lifttel lemennek az alagsorba? – kérdezett közbe a fiatal nyomozó. – Az alagsorból nincs kijárat, csak ha visszajönnek a földszintre, és a porta mellett elhaladnak a másik kijárathoz. – Ez nagyon érdekes. Más kórházakban az alagsorból is van kijárat, hiszen a halottakat ott helyezik el, ott vannak a mosodák, a raktárak, és egyéb ilyesféle részlegek. – makacskodott Pietro. – Nem, nálunk nincs az alagsorból semmilyen kivezető út. Fel kell jönniük, és csak itt hagyhatják el az épületet, vagy a másik kijáraton, amely a mentőknek, a hullaszállító kocsiknak van fenntartva. – nézett rá dr. Cremona. – Értem. Nos, akkor elképzelhető, hogy a tetőn keresztül vitték ki a hullát? Esetleg mind a hármat? – gondolkozott hangosan a felügyelő. – Nem hiszem. Az épület lapostetős, négy emeletes, onnan lejutni egy hullával nem könnyű. Ha helikopter jött volna értük, azt mindenképpen észrevették volna a kollégák és a szomszédos házban lakók is. – rázta a fejét az igazgató. Ezzel mindannyian egyetértettek, így nem maradt más hátra, mint a rendőrségnek tovább nyomozni, és újból kihallgatni mindenkit. Dr. Boito alig szólt, behúzott nyakkal ült. Láthatóan már alig várta, hogy egyedül maradhasson. Végre a felügyelő és a nyomozó menni készült. – Sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel zavartam önöket, de hát ez a dolgom! Amennyiben a boncolási jegyzőkönyv elkészül, vagy a két nővér vérében talált anyagról valami kiderül, azonnal jelentkezünk. – köszöntek el és távoztak. Dr. Cremona némán ült a széken, majd hirtelen felugrott.
– Ezt nem hiszem el! Mi a fene történhetett itt, dr. Boito? – Fogalmam sincs, igazgató úr! Bárcsak tudnám! – felelte egy mélyet sóhajtva. – Nézze, Luca! Maga az osztályvezető főorvos. Hogy a fészkes fenébe létezik, hogy nem tud semmit? – lépett elé és a szemébe nézett. – Mivel mindhárom eset az éjjeli ügyeletben történt, s bár való igaz, nagyon sokat tartózkodom bent éjszaka is a kórházban, de épp ekkor nem voltam bent. Mindenről csak akkor szereztem tudomást, amikor a rendőrség megjelent. – mondta a főorvos. – Igen, ez érthető, de ki volt az ügyeletes orvos, amikor Rita és Elena nővér éjszakás volt? – kérdezte az igazgató. – Sajnos, nem tudom. Meg kell néznem! – felelte, miközben a torka elszorult. – Hát akkor nézze meg! – kiáltott rá ingerülten a főnöke. Dr. Boito elővette az ügyeleti beosztást és megnézte. – Mindkét esetben dr. Giotto. – felelte. – Nem érdekes? Egyáltalán nem vagyok meglepve. Magam is erre gondoltam. Dr. Giotto nem véletlenül halt meg. Valamit látott, vagy tudott és emiatt kellett távoznia örökre. Magának nem mondott semmit Rita, vagy Elena nővérrel kapcsolatban? Nem talált valamit furcsának? – kérdezte. – Nem! Semmit! – rázta meg a fejét, miközben a gyomra megemelkedett. Nagyon veszélyes dolgokat kérdez a főnöke, szörnyű lenne, ha rájönne, ő mindenről tud. Sőt! Ő az, aki lebeszélte Paolát, hogy a rendőrséget beavassák az eseményekbe. Ennek titokban kell maradnia, bármi áron, ha nem akarja élete hátralévő éveit börtönben tölteni. Egyébként is itt van még a felügyelő és a kis kullancsa, elég lesz velük felvenni a harcot. – Ez érthetetlen! Paola doktornőnek látnia kellett valamit, hisz őt nem úgy ismerem, mint aki éjszaka bevonul az orvosi szobába és reggelig ki sem jön onnan. Lelkiismeretes és gondos orvos volt, éppen ezért nem tudom elhinni, hogy nem tudott semmiről. – Vagy ha mégis, hallgatott! – szólt közbe dr. Boito. – De miért? – nézett rá a főnöke vörös arccal. – Azt sajnos, nem tudom! – Mi van, ha megzsarolta a gyilkos? – Ezt meg hogy érti, uram? – Ha megfenyegette, hogy ő is úgy jár, mint a két nővér, ha beszél! Mit gondol?
– Hát… nem is tudom. Talán lehetséges! – válaszolta. – És melyik nővér volt Paolával ügyeletben? – nézett a főorvosra. – Bettina nővér volt vele egy műszakban tegnap éjjel. – felelte. – Vele beszéltek már? Megkérdezték, hogy mit látott? – Nem! Amikor bejöttem, ő már haza ment és egyébként is csak most tudtam meg, mi történt szegény Paola doktornővel. – Igen, igaza van, ez ostoba kérdés volt. De vajon a felügyelő beszélt már Bettina nővérrel? – Ezt nagyon hamar kideríthetjük, csak meg kell kérdeznünk a nővért. Mindjárt megtudom a telefonszámát! – mondta a főorvos és remegő kézzel a telefonért nyúlt. Házi vonalon a nővérszobát hívta, majd feljegyezte a kapott számot, aztán a főnökére nézett. – Hívja fel, Luca! – mondta kissé visszafogottabban az igazgató. A főorvos remegő ujjal tárcsázta a számot, de többszöri próbálkozás ellenére sem jelentkezett a nővér. Kérdően nézett az igazgatóra, aki idegesen legyintett. – Jól van, majd később megismételjük a hívást. Adja ide nekem a telefonszámot, majd Agnese próbálkozik, nekünk más dolgunk is van. Sajnos, per pillanat nem tehetünk mást, mint megvárjuk a boncolási jegyzőkönyvet, ám a kollégákat tájékoztatnunk kell. Szóljon a kollégáknak, előbbre hozzuk a főorvosi megbeszélést. Magam is itt leszek, szeretném, ha mindenki jelen lenne. Mindenki! Orvosok, nővérek, műtősök, stb. Látni akarom az arcokat, a szemeket, amikor tájékoztatni fogja őket Rita és Elena nővér, valamint dr. Giotto haláláról. – Igenis, dr. Cremona! – felelte a főorvos és a szíve nagyot dobbant. Ettől félt. Hogy lesz képes a beosztottai elé állni és elmondani, ami történt? Ült a székén, mint aki nincs magánál. – Most azonnal, Luca! – kiáltott rá a főnöke, mire a férfi felkapta a kagylót, és a nővérszobát hívta. A rendhagyó főorvosi megbeszélés után az osztályon nagy volt a döbbenet. Mindenki találgatásokba bocsátkozott. Elképzelni sem tudták, hogy mi történhetett. Kis csoportokba verődve az eseményeket taglalták, és titokban rettegtek attól, hogy éjszakai ügyeletet vállaljanak. Délután öt órakor lépett be a kórházba Teresa. Nehezen tudta kivárni, hogy eljöhessen az irodájából, most azonban végre itt van, és pillanatokon belül megláthatja a gyermekét. Nagyon aggódott érte, kíváncsi volt, mit mondott a pszichológus és hogy javult-e Vito hangulata reggel óta.
Belépett a liftbe és felment a harmadik emeletre, ahol kilépve, majdnem fellökte az ott álló dr. Boito-t. Tétova mozdulatot tett, hogy megálljon-e, de úgy döntött, már semmi beszélnivalójuk nincs egymással, ezért tovább ment. – Teresa! – szólt utána a férfi, mire megállt és megfordult. – Igen? – húzta fel a szemöldökét, arcán megjelent nem titkolt érzése. – Beszélnem kell veled! – Sajnálom, de vár a kisfiam! Nekem ő a legfontosabb, minden más másodlagos. – mondta és tovább indult. – Teresa! Kérlek, ne menj el! Amiről beszélni akarok, az téged, és Vitot is érinti. – Már nem érdekel, amit mondani akarsz, Luca! Lett volna esélyed, de eljátszottad! Nem akarom, hogy Vito közelébe menj és… – Teresa! Most nem rólam van szó, hanem dr. Giotto-ról! – mondta a fogai között szűrve a szavakat dr. Boito. A nő arca megváltozott. – Mi van Paola-val? – kérdezte és érdeklődve nézett rá. – Jó lenne, ha bejönnél velem a szobámba, itt nem szeretnék erről beszélni! – Márpedig vagy elmondod itt és most, vagy nem érdekel! – emelte magasra a fejét Teresa. – Jól van, akkor kérlek, gyere, menjünk ki a lépcsőházba! – fogta meg a könyökét, de a nő elrántotta a karját, azonban vele tartott. – Nos, mit akarsz mondani a doktornőről? – vágott egy grimaszt a kérdése mellé. – Paola doktornő meghalt! – Micsoda? Mit mondtál? – kiáltott fel a nő és megremegett. Az arca elsápadt. – Jól hallottad, halott! – Az meg hogy lehet? Mi történt vele? Beteg volt talán? – Nem, nem volt beteg, de hogy valójában mi történt, azt nem tudom. Itt járt a rendőrség, épp a kórház igazgatója volt nálam, amikor berontottak és elmondták, dr. Giotto-t nem messze innen egy lakatlan házban találták, a torka át volt vágva. – Ez csak valami ocsmány kitaláció lehet a részedről! Talán meggondoltad magad és mégis érdekel a fiad? Így akarsz közelebb férkőzni hozzám, hogy rémisztő dolgokat kitalálva…
– Nem, Teresa! Ilyen dolgokkal soha nem élnék vissza. Hogy képzeled ezt rólam? – vágott a szavába a férfi. – Rólad én már nagyon sok mindent képzelek, Luca! – De ez most igaz! Sajnos, Paola halott! Csak azért szólok, hogy ne várd és ne keresd! Tudom, milyen jóban voltatok, sajnálom, hogy ilyen szomorú hírrel kellett szolgálnom. Most már mehetsz a fiadhoz! – mondta és távozott. Teresa pár percig még ott állt, ahol volt. A korlátba kapaszkodott és nem tudta, hogy sírjon, vagy egy hatalmasat ordítson. Sokat köszönhetett a doktornőnek, és mély baráti érzések fűzték hozzá. Ha tényleg igaz, márpedig nagyon úgy néz ki, akkor Vito kezelőorvos nélkül maradt. Igaz, hogy szépen gyógyul, de még nem viheti haza. Pláne a ma reggeli viselkedése nagyon aggasztó, kivel beszélje meg, ha nem Paola-val? Remegő lábakkal indult a gyerek szobája felé, amikor dr. Amati lépett ki az öltözőből. Már utcai ruhát viselt. – Doktor úr! Doktor úr! – sietett oda hozzá Teresa. – Kérem, ugye nem igaz a hír, hogy Paola doktornő meghalt? Ugye nem? – nézett rá könnyes szemekkel. – Sajnálom, de igaz! Elveszítettünk egy kitűnő orvost és egy tökéletes embert! Most megbocsát, ha arra kérem, engedjen elmenni! – Igen, hogyne! Csak tessék! – állt félre Teresa és a szeméből egymás után gördültek le a könnyek. Ezek szerint Luca nem hazudott. Paola tényleg meghalt. De vajon ki ölhette meg ilyen kegyetlen módon? Egy pillanatra elsápadt. Arra gondolt, talán Luca tette. Hogy miért jutott éppen a férfi eszébe, arra hirtelen nem is tudott válaszolni. Talán nagyon haragszik rá, amiért nem segített Vito gyógyulásában, azért feltételezi róla a legrosszabbat? Lassan összeszedte magát és a gyerekhez sietett. – Vito! Kisfiam! Hogy érzed magad? – lépett az ágyhoz és megcsókolta a fiú fejét. – Szia, anya! Jól vagyok! – felelte, de nem nézett rá. A reggeli viselkedése semmit nem változott. Épp olyan meredten bámult maga elé. – Kicsim! Kérlek, nézz rám! A gyerek ráemelte a tekintetét. – Még mindig nem akarod elmondani, mi bánt? – fogta meg a kezét, és két tenyere között tartotta. Ezek szerint nem azért ilyen kedvetlen, mert nem ismerheti meg a megmentőjét…
– Nem tudom, mit kellene elmondanom? Már mondtam, hogy semmi bajom! – Jól van, édesem! Nem faggatlak, ha akarod, majd beszélsz róla. – De hát nincs miről, anya! – kiáltott rá a fiú dühösen. Teresa döbbenten nézett rá. Még soha nem látta ilyennek. Mintha nem is az ő engedelmes, mindig nyugodt és mosolygós fia lenne. A szíve hevesebben kezdett verni. Hirtelen rádöbbent, hogy minden Paola halála miatt van. A gyerek nagyon megszerette, és most hiányzik neki. Ő már valószínűleg reggel is tudott arról, hogy a doktornővel mi történt, hisz olyan biztosan mondta, nem fog eljönni velük a bazilikába. Dühös volt, amiért a nővérek nem tudnak csomót kötni a nyelvükre, folyton fecsegnek. – Vito! Nem kell mondanod semmit. Tudom, mélyen érint téged is, hogy Paola doktornő nem jöhet többé hozzád, de már nem kell sokáig itt maradnod, hamarosan haza viszlek! Már rájöttem, hogy a halála miatt vagy ilyen szomorú, ezért változtál meg ennyire! Nekem is nagyon fáj, mert elveszítettem egy nagyon jó barátot, de nem tehetünk semmit. – sírta el magát. – Anya! Te miről beszélsz? Paola doktornő meghalt? – kérdezte és úgy tett, mintha semmiről nem tudna. – Igen, de miért vagy ennyire meglepődve? Te már ezt reggel is tudtad, csak nem árultad el nekem, igaz? – nézett rá az anyja. – Nem! Én nem tudtam! – hebegte a fiú és előbb csak csendben folytak a könnyei, ám aztán hangosan zokogni kezdett. – Ó, Istenem! Sajnálom, drágám! Azt hittem, tudtad! – ölelte magához és megpróbálta megvigasztalni. Észre sem vették, amikor dr. Fianetta Benedetto belépett az ajtón. Csak amikor megérintette Teresa vállát, akkor emelte rá a tekintetét. – Jó napot, asszonyom! A nevem dr. Fianetta Benedetto. Gondolom, tudja már, hogy dr. Giotto nincs többé közöttünk, ezért dr. Boito főorvos utasítására én veszem át a gyermek további kezelését. – nyújtott kezet. Teresa is bemutatkozott. A fiatal doktornő ekkor Vito felé fordult. – Szervusz, Vito! Hogy érzed magad? – kérdezte. A gyerek azonban nem nézett rá, elfordult és fejét a párnába fúrva tovább zokogott. – Nagyon megszerette a doktornőt és most, hogy megtudta, többé nem jön hozzá, nagyon mélyen érintette. – Ön mondta el neki? – kérdezte Fianetta.
– Igen. Lehet, hogy nem kellett volna, de azt hittem, már tudja. Reggel, amikor bejöttem hozzá, furcsán viselkedett. Nem mosolygott, csak nézett maga elé, teljesen megváltozott. Megrémültem és megkértem dr. Amatit vizsgálja meg. Ő azt mondta, hív hozzá pszichológust, neki is feltűnt, hogy a gyerek másként viselkedik, mint eddig. Nos, ezt a viselkedésbeli változást dr. Giotto halálának tudom be. Arra gondolok, a nővérek beszélhettek róla itt a szobában, miközben végezték Vito körüli teendőjüket. Kicsit neheztelek is rájuk, jobban oda kellene figyelniük arra, hogy mikor mit fecsegnek. – Igen, ezzel teljes mértékben egyetértek. Hogy mi lett a pszichológus vizsgálatának eredménye, mindjárt megnézem. – mondta és kiment a szobából. Amióta megtudta, hogy dr. Giotto meghalt és hogy milyen körülmények között, folyton arra gondolt, mégsem volt helyes, hogy elutasította a felügyelő kérését. Itt valami nincs rendben. Előbb két nővér, aztán pedig egy doktornő különös halála! Ez tényleg elgondolkoztató, bár még mindig nem érti, miért éppen dr. Boito a gyanús? Bárki más is tehette, hisz nagyon sok férfi dolgozik ebben a kórházban, és Paola doktornő feltűnő jelenség volt, biztosan minden férfi vonzónak találta. Már ha egyáltalán férfi volt a gyilkosa! – tette hozzá gondolatban, s ettől még idegesebb lett. Belépett a leletezőbe. Jó lett volna, ha dr. Amati tájékoztatja a pszichológusi vizsgálatról, akkor már válaszolni tudott volna a gyerek anyjának. Körülnézett, senki nem volt a szobában, aminek nem nagyon örült. Sajnos, még nagyon rövid ideje dolgozik itt, sok mindent nem ismer. Többek között a társosztályok orvosait. Megkereste Vito kartonját és megnézte a mellékelt leleteket. Pszichológusi vizsgálatnak nem találta nyomát. Kicsit furcsának találta, de aztán arra gondolt, meglehet, még nem tették a helyére a leletet, s hogy erről meggyőződjön, azonnal a nővérszobába sietett. – Editta nővér! – lépett a fiatal lányhoz. – Igen, doktornő? – nézett rá készségesen. – Mondja, nem találkozott Vito Marconi pszichológiai leletével? Nincs a többi között, az édesanyja szerint ma reggel dr. Amati ilyen irányú vizsgálatot kért, szeretném megkapni. – Sajnálom, nem tudok róla. – rázta meg a fejét, de azért a fal mellett lévő szekrényhez lépett, amelyen minden orvosnak meg volt a maga
retesze, ahol a friss leleteket helyezték el. – Jól emlékeztem, nincs itt. Talán elmaradt a vizsgálat, vagy a pszichológus elfelejtette leadni. Ilyen is előfordult már néhányszor. – Köszönöm, Editta nővér! Meg tudná mondani, mi a neve a pszichológus kollégának, akit az osztályon fekvő gyerekekhez hívni szoktak? – fordult vissza az ajtóból. – Többen vannak. Nem tudom, dr. Amati kivel beszélt. – Jó, akkor várunk holnapig. Ma már semmiképp nem tudom kideríteni. – Dr. Benedetto! A kórházban az a szokás, ha fontos dologról van szó, nyugodtan fel lehet hívni az orvosokat bármikor. Dr. Amati telefonszáma is itt van, amennyiben szükséges, felhívom, és ön beszélhet vele. Ő biztosan tud válaszolni a kérdésére. – Az nagyon jó lenne! – bólintott a doktornő és visszajött. A nővér pedig már tárcsázta is az orvos számát, majd átadta a kagylót. – Elnézést, dr. Amati, amiért zavarom, dr. Benedetto vagyok a kórházból. – Egyáltalán nem zavar, kedves kollegina. Mondja csak, miben segíthetek? – Vito Marconi pszichológiai eredményét keresem, de nem találom. Megmondaná, hol van? – Azt hiszem, elfelejtettem szólni a pszichológusnak. Nagyon szégyellem magam emiatt. Tudja, épp kijöttem reggel a gyerek szobájából, hogy felhívjam a pszichológust, ám az egyik kis betegem nagyon rosszul lett. Mire az állapotát stabilizáltam, eltelt elég sok idő, s ahogy végeztem, azonnal a főorvosi szobába kellett mennem, ahogy önnek és a többieknek is. Akkor közölte velünk dr. Boito, hogy dr. Giotto és a két nővér halott. Nagyon megdöbbentett, mint ahogy mindenkit, és ennek következményeként megfeledkeztem arról, hogy szóljak a vizsgálat miatt. Nem mentegetni akarom magam, csak visszavezettem, hogy miért is felejtettem el, mert ilyen még nem történt velem. Ugye, megérti, kedves doktornő? – Hát persze. Nem lehet mindegy elveszíteni azokat, akikkel évek óta együtt dolgozunk. Még engem is nagyon megviselt, pedig csak rövid ideje vagyok a kórházban. – Remélem, a gyerek nincs sokkal rosszabbul, és talán várhatunk a vizsgálattal reggelig. Amint beérek, az első dolgom az lesz, hogy elintézem a pszichológust.
– Köszönöm, de én vettem át Vito kezelését, majd elintézem. A gyerek elég rossz pszichés állapotban van, így jó lett volna, ha mielőbb szakember is látja, de nem hiszem, hogy reggelig gond lenne. Pihenjen jól és viszontlátásra, holnap! – köszönt el a doktornő, aztán gyorsan visszament Vito szobájába. – Megtudott valamit, doktornő? – kérdezte Teresa. Pontosan úgy ült ott, mint amikor Fianetta itt hagyta. – Sajnos, a pszichológus még nem nézte meg, de holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy szakembert hívok hozzá. – De hisz dr. Amati azt mondta… – Igen, tisztában vagyok vele, mit mondott. – vágott a szavába. – Az imént beszéltem vele telefonon, tőle tudom, hogy a pszichológus azért nem nézte meg Vitot, mert elfelejtett szólni neki. – Micsoda? – kapta fel a fejét Teresa. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul érintették a doktornő szavai. – Nézze, asszonyom! Dr. Amati elindult, hogy hívja a pszichológust, de a főorvoshoz kellett mennie. Nem csak neki, mindenkinek, aki az osztályon dolgozik, ugyanis ekkor jelentette be dr. Giotto halálát. Meg kell értenie, milyen sokk érte az elhunyt doktornő kollégáit. Dr. Amati emiatt feledkezett meg a pszichológusról. Kérem, ne nehezteljen rá! Szégyelli magát és nagyon bántja a dolog, de hát ő is csak ember. – Persze, megértem a más problémáját is, de nekem a fiamé a legfontosabb. Kórházba hoztam, hogy meggyógyuljon és jó úton haladt afelé. Most azonban romlott az állapota és ez nagyon aggaszt. Remélem, önnek van igaza, és nem történik semmi visszafordíthatatlan az éjszaka folyamán, mert azt nem élném túl. – mondta Teresa. – Megígérem, sűrűn bejövök a fiához, asszonyom! Nem hagyom magára, s ha úgy látom, hogy szükséges a vizsgálat elvégzése, áthívom az ügyeleti kollégát. Kérem, nyugodjon meg! – fogta meg a karját, és kissé megszorította. Teresa bólintott, aztán a fiára nézett, aki még mindig sírt. – Adok neki egy nyugtatót, attól aludni fog. – Még nem is vacsorázott. Hiába kínálom, nem is figyel rám. Nagyon féltem őt, doktornő! Olyan vékonyka lett és gyenge. Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdezte. – Biztos. Megígérem önnek! – mosolygott rá, aztán távozott.
– Vito! Kisfiam! Kérlek, egyél néhány falatot. Ez a kedves doktornő majd… – Nem kell ő, csakis Paola doktornő! Ha nem jöhet hozzám, nem akarok itt maradni. Vigyél haza, anya! Könyörgöm, nekem nagyon rossz, amikor elmész. – kapaszkodott a karjába. Teresa átölelte és érezte, hogy a sovány test reszket. – Megígérem, holnap beszélek a főorvossal, megérdeklődöm, milyen az állapotod, meddig szükséges még maradnod. Én is alig várom, hogy megint otthon legyél. Inkább felmondok és ápollak, csak kérlek, Vito, ne sírj már és ne légy ilyen komor! – Rendben. Megpróbálom elviselni a kórházat még egy ideig, de nem sokáig. Haza akarok menni, anya! A saját ágyamba szeretnék feküdni végre! – Tudom, drágám, de légy egy kis türelemmel még. Holnap reggel bejövök és beszélek dr. Boito-val és megmondom neki, hogy szeretnélek haza vinni. Jó lesz így? – A legjobb az lenne, ha most azonnal magaddal vinnél! Nem bírok ki egyetlen éjszakát sem itt! – Kisfiam! Tudom, mennyire eleged van már a kórházból, de meg kell értened, ahhoz, hogy kiengedjenek, látniuk kell, hogy rendben van minden veled. Elsősorban, hogy eszel, Vito. Le vagy gyengülve, mielőbb meg kell erősödnöd. Ehhez azonban enned kell! Kérlek, légy még egy kis türelemmel! Hidd el, ha tehetném, egyetlen percig sem hagynálak itt, de most már csak egy-két napról lehet szó! Megígérem, amint lehetséges, hazaviszlek! – Jó. Megeszem! – ült fel Vito és kelletlenül elfogyasztotta a vacsoráját. – Most már nyugodtabban hagylak itt, kisfiam. Aludj jól, kérlek, ne sírjál és ne légy szomorú! Paola doktornő biztosan az angyalkák között van már, ahol jól érzi magát. Tudod, akik ilyen jóságosak, amikor meghalnak, a mennyországba kerülnek és boldogok, csak mi érzünk a szívünkben fájdalmat. Ha siratjuk őket, nekik az nagyon rossz. Nem tudnak visszajönni, és emiatt ők is szomorúak lesznek. Ezért hát zárd a szívedbe, emlékezz sokszor és szeretettel rá, de ne bánkódj! Ő lát téged, és ha sírsz, gondolj arra, hogy nagyon rosszul érzi magát. – ölelte át és megcsókolta. – Anya! Lehet, hogy már találkozott apával? – kérdezte és ráemelte a tekintetét.
Teresa nyelt egy nagyot. Remélte, hogy az apja nem kerül többé szóba, most nagyon zavarba jött. – Most már mennem kell, Vito, de egyszer még erre a kérdésedre visszatérünk. Rendben? – Igen. Nagyon szeretném, ha nekem is lenne apukám, és amikor te nem tudsz jönni, ő lenne velem! A szomszéd szobában van egy kislány. Hozzá mindig jön az apukája, és az ölébe veszi. Olyan erős, biztosan mindenkitől megvédi. Engem ki véd meg éjszaka, hisz Paola doktornő már nem teheti…? Teresa szíve elszorult, és alig tudta visszafojtani a könnyeit. – Én itt vagyok neked, kicsim és hidd el, mindig megvédelek mindenkitől. Nem kell félned, soha nem bánthat senki. Éjjel itt vannak a nővérkék és az orvosok is! Hidd el, biztonságban vagy! Aludj jól, édesem! Vito lehunyta a szemét és elképzelte az apját. Olyannak látta, mint a kislányét. Erősnek, magasnak, kedvesnek. Milyen jó, ha itt lenne vele! Ő biztosan megvédené dr. Boito-val szemben! Elmondhatná mindenkinek, hogy ő ölte meg Paola doktornőt és akkor börtönbe kerülne! De sajnos, nincs itt és senki, aki vigyázna rá, pedig annyira fél! A takarót a fejére húzta és megpróbálta összeszorítani a szemét, hogy aludjon, de abban a pillanatban maga előtt látta Paola doktornőt, amint a vér úgy fröcskölt a nyakából, akár a szökőkútból a víz. Testét elöntötte a verejték, s bármennyire is úgy érezte, megfullad a melegben, nem takarta ki az arcát.
9. Dr. Boito lerogyott az íróasztala mellé. Nem volt maradása otthon, inkább visszajött a kórházba. Úgy sem lenne képes egyetlen pillanatra is lehunyni a szemét, olyan ideges volt. Hihetetlen düh tombolt benne. Haragudott az igazgatóra, a felügyelőre, de elsősorban saját magára. – Az isten verje meg! Az isten verje meg! – csapott az asztalra, aztán ráborult és hangtalanul zokogott. Folyton maga előtt látta Paola arcát és hallotta a hangját, amint elutasítja. Milyen kár, hogy nem adott esélyt, pedig akkor minden másképp alakulhatott volna. El akarta mondani neki, tudja, hogy nem lehet gyereke, és ezért nem akar kapcsolatot senkivel, de ő beszélt egy kollégájával, aki segíthetett volna rajta. Ezt akarta meglepetésként elmondani neki egy ebéd, vagy vacsora alkalmával. És még valamit, amiről senkinek nem beszélt még, de már minden hiába. Paola halott. Felállt és járkálni kezdett, majd hirtelen megállt. Elgondolkozva meredt maga elé, aztán felkapta az asztalról a szobája kulcsát és kiment. Ráfordította, kivette a zárból, és a zsebébe ejtette. A folyosón visszhangzott cipőjének kopogása, már aludt a sok kis beteg. Mindenütt csend és nyugalom volt, csak a főorvos lelkében nem. Elhaladt a nővérszoba előtt, ahol senkit nem látott a nyitott ajtón benézve. Tovább haladt, majd megállt Vito szobája előtt. Vett egy mély levegőt és benyitott. Az éjjeli világítás halvány fényében jól kivehető volt a gyerek arca, már nem volt fején a takaró. Most még fehérebbnek, sápadtabbnak tűnt. A férfi odalépett hozzá és leült az ágy szélére. Megérintette a fiú kezét, de az meg sem mozdult. Ekkor tenyerét ráhelyezte a gyerek kézfejére és megszólalt. – Vito! Sajnálom, ami történt. Én… Tovább azonban nem folytathatta, mert a gyerek szeme kinyílt, s a következő pillanatban hangosan sikoltozni kezdett. – Anya! Anya! Paola doktornő! Segítség! Segítség! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért. – Ne félj, Vito! Nem akartalak bántani, csak megnéztem, hogy vagy! – hebegte a főorvos, és idegesen felugrott. Az ajtó feltárult és dr. Fianetta Benedetto futott be rajta. – Dr. Boito! Ön az? – lepődött meg, amint felgyújtotta a villanyt.
– Igen, hangokat hallottam, amint elhaladtam az ajtó előtt és megnéztem, hogy mi a baj. Amikor beléptem, Vito nyugtalanul dobálta magát és sírt. Biztosan rosszat álmodott. – mondta zavartan. – Most azonban már jó kezekben van, rám nincs szükség. Egy nő könnyebben meg tud nyugtatni egy gyermeket. – motyogta, majd gyorsan távozott. Fianetta különös érzéssel nézett utána, de aztán a gyerekhez fordult. – Jól van, nincs semmi baj, Vito! Biztosan rosszat álmodtál. Gyere, igyál egy kis vizet, kérlek! – nyújtotta oda a bögrét, de a gyerek kiverte a kezéből. – Nem akarok vizet! Anyát szeretném! Haza akarok menni! Hívja ide az anyámat! – ordította magából kikelve. – Nézd, Vito! Éjszaka van, ilyenkor nem zavarom meg az édesanyádat. Szegény nagyon sokat dolgozik és fáradtan minden nap kétszer bejön hozzád. Tényleg azt akarod, hogy megijesszem a telefonhívásommal? Te már nagyfiú vagy, gondold csak végig, hogy megrémülne. Vito egész testében remegett, majd hirtelen átölelte a doktornő derekát. – Ne menjen el, doktornő! Kérem, ne hagyjon itt egyedül! Annyira félek! – suttogta. – Félsz? Mitől? – ült le mellé. – Meséld el szépen, mitől félsz? – Tőle! – mutatott az ajtó felé. – De hisz nincs ott senki! – nézett oda a fiatal doktornő. – Tudom, most ment el! – Vito! Csak nem dr. Boito az, akitől félsz? – nézett rá döbbenten. – De igen! – Talán bántott téged? Ő vette le a csontvelőt a csípődből? – Nem! Soha nem nyúlt hozzám! – Akkor nem értelek! – Ő nagyon rossz ember! Rossz ember! – mondta, de aztán hirtelen elhallgatott. Fianetta megrémülten nézett rá. Talán mégis szükség lenne a pszichológusra, Vito állapota kétségbe ejtette. – Tudod, Vito, dr. Boito nagyszerű ember! Ő vezeti ezt az osztályt, sokan dolgoznak a vezetése alatt, és mindenki szereti. – A gyerekek nem szeretik és Paola doktornő sem! A fiatal nő még jobban elcsodálkozott, aztán felállt. – El akar menni? – kiáltott fel a fiú és megkapaszkodott a karjába.
– Nem maradok el sokáig, addig is beküldöm hozzád a nővérkét. Rendben? – Kérem! Ne hagyjon itt! Maradjon velem! – sírta el magát és még szorosabban bújt hozzá. – Rendben van. Itt maradok, de akkor légy szíves feküdj szépen le és próbálj megnyugodni! – Jó. – válaszolta, aztán lehajtotta fejét a párnára, de pár pillanat múlva ismét felült. – Ő nagyon rossz ember! – mondta, aztán megint lefeküdt. Fianetta őszintén aggódott érte. Még nincs gyakorlata, tapasztalata, hogy mi okozhatja a gyereknél ezt a különös viselkedést, ezért megpróbálta felidézni az egyetemen tanultakat. Egyszerre csak nagyot dobbant a szíve. Miért várna reggelig, amíg a pszichológus jöhet? Ő is tanult néhány dolgot a lelki bajokról. Mi lenne, ha megpróbálná kideríteni, mitől változott meg ennyire a fiú, és mi váltja ki belőle a félelmet a főorvos iránt? – Nem! Az nem lehet! Nem tehetem meg, hogy hipnotizáljam! – rázta meg a fejét, de nem tudott szabadulni a gondolattól. Minél többet töprengett, annál biztosabb volt benne, hogy csak így értheti meg a viselkedését. Először pszichológus akart lenni, de aztán mégis szakot váltott. Sok mindent megtanult a lélekgyógyászatból, így volt lehetősége a hipnózist is elsajátítani. Nem történhet semmi baj! Vito kissé megnyugodott, ám ő egyre izgatottabb lett. A szíve a torkában dobogott. Ez most teljesen más, mint amikor az egyetemen az oktató utasítása és felügyelete mellett részt vett hipnózisban. Ez most a valóság! Vito egy beteg gyermek, ő pedig egyedül van. Nincs senki, ha valamit elront! Saját magával hadakozott, de aztán mégis úgy döntött, megpróbálja hipnotizálni, rá kell jönnie, mitől ilyen zaklatott. – Vito! Vito! Kérlek, figyelj rám! – hajolt fölé. A gyerek ránézett. – Egyenesen a szemembe nézz, kérlek! Hallgasd, amit mondok és tedd azt! Rendben? – Igen! – válaszolta. Fianetta pedig felidézve a tanulmányait, megpróbálta hipnotizálni a gyereket. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, mert nem sikerült. Már mindent elkövetett, de Vito még mindig nem került hipnotikus állapotba.
A doktornő tudta, hogy vannak olyan emberek, akik nem alkalmasak a hipnózisra, de nem akarta elfogadni, hogy Vito is közéjük tartozik. Tovább próbálkozott, s végül elérte, amit akart. Vito egészen kicsire összekuporodva nézett rá. – Vito! Én vagyok az új kezelőorvosod. A nevem Fianetta doktornő! Szeretném, ha elmondanád nekem, mi az, ami bánt, mit titkolsz a lelked mélyén? Nem kell félned, amiről beszélni fogsz, az kettőnk között marad. Segíteni szeretnék neked, ne aggódj, én mindig melletted leszek és vigyázok rád! Kérlek, légy hozzám őszinte, bízzál bennem és mondd el szépen, mi bánt? – Istenem! Látom, hogy Paola doktornő ott fekszik az orvosi szobában a földön. Nagyon vérzik! Az a gyönyörű fehér rózsa is piros lesz a vértől, amelyet a kezében tartott. Látom, ahogy elvágják a torkát… – mondta, majd hangosan sírni kezdett. Fianetta döbbenten meredt rá. Alig volt képes összeszedni magát. Tudta, hogy a gyermek most nem hazudik, őszintén feltárja titkát: azaz, bevallja, hogy látta, amikor Paola doktornőt megölték! Végigfutott rajta a rémület. – Vito! Biztos vagy abban, hogy mindent láttál, amiről beszélsz? – suttogta remegő hangon. – Igen! Én láttam, amikor megölte a doktornőt! – Ki ölte meg? – kérdezte és egész testében megremegett. – Dr. Boito! – suttogta és a homloka verejtéktől ragyogott. – Mi? – ugrott fel a doktornő olyan hévvel, mint akibe vipera csípett, de aztán erőt vett magán és tovább folytatta. – Te láttad, amint dr. Boito megölte Paola doktornőt? – kérdezte. – Igen! Láttam, amikor elővett egy fényes kést a zsebéből és elvágta a doktornő torkát. Sajnos, nem tudtam segíteni, mert annyira megrémültem! Mozdulni sem tudtam! – motyogta. – Vito! Ez nagyon komoly vád! Ilyet nem lehet mondani még akkor sem, ha nagyon haragszol a főorvosra. Paola doktornő nem itt halt meg, hanem valahol a kórházon kívül. Egy lakatlan házban találták meg. – Nem! Én láttam! Végignéztem, ahogy dr. Boito elvágta a torkát és a vér szétfröccsent. A fiatal nő teste libabőrös lett a hallottaktól. A gyerek hipnotikus állapotban van, ilyenkor nem hazudik! Eszébe jutott a felügyelő. Ő is gyanakodott rá. Lehet, hogy mégis…?
– Istenem! – suttogta és két tenyerét az arcára szorította, majd megint a gyerekhez fordult. – Vito! Kérlek, gondolkozz erősebben! Biztos, hogy a főorvost láttad? – Biztos! – És ő? Dr. Boito is látott téged? – kérdezte reszketve. – Igen! Odajött és az ágyhoz vitt. Azt mondta, nézzek a szemébe és felejtsem el, amit láttam, mert csak álom volt. Ha mégis elmondom valakinek, éppen úgy fogok meghalni, mint Paola doktornő. De nemcsak engem, az anyukámat is megöli. Fianetta teljesen kikészült. Álmában sem gondolta, hogy bár nem akart kémkedni, mint ahogy a felügyelő kérte, mégis ő az, aki mindenről tudomást szerzett. Vajon a két nővért is ő ölte meg? – villant át az agyán, aztán a gyerekre nézett. Valamit tennie kell, hogy megóvja. Csak most döbbent rá, hogy dr. Boito mit kereshetett ilyenkor Vito szobájában. És milyen zavart volt! Már semmi kétsége nem volt afelől, hogy a fiú tényleg szemtanúja volt a gyilkosságnak. Mit tegyen, hogy ne maradjon egyetlen pillanatra sem egyedül, és ne beszéljen senkinek arról, amit most neki elmondott, mert annak beláthatatlan következménye lehet. Fel, s alá járkált. Nem tudta, mit tegyen, hogy Vito ne kerüljön még nagyobb bajba? Az anyját nem avathatja be, még nem, mert halálra rémülne, és meggondolatlanságból veszélybe sodorná a fiát. Eszébe jutott valami. Vitot hipnotikus állapotban kell tartani addig, amíg ki nem kerül a kórházból. Csakis így lehet megvédeni az életét. Gyorsan az ajtóhoz lépett és elfordította a kulcsot a zárban. Nem lenne jó, ha valaki meglepné. Senkinek nem szabad megtudnia semmit, legfőképpen dr. Boito-ban nem ébredhet gyanú. Már érthető volt számára Vito rémült sikoltozása, amikor meglátta az ágya mellett a főorvost. Ki tudja, milyen céllal jött be hozzá? És hogy ez nem az utolsó látogatása volt, az biztos. Ő pedig résen lesz! Szemmel fogja tartani a férfit! De hogyan? Ahhoz állandóan bent kellene lennie. Éjjel és nappal. Meg kell találnia a módját, hogy ezt elérje! Majd kitalálja, miképp oldja meg a problémát úgy, hogy senkinek, elsősorban a főorvosnak ne szúrjon szemet. – Figyelj rám, Vito! Kérlek, kövesd az utasításomat! Szeretnélek megóvni téged! Ha beszélsz arról, ami az orvosi szobában történt, nagyon nagy bajba kerülsz, de nem csak te, hanem az anyukád is. Ugye, nem akarsz neki fájdalmat okozni? – kérdezte. – Nem! Nagyon szeretem az édesanyámat! – rázta meg a fejét.
– Akkor azt kell tenned, amit mondok neked! – Jó. Azt fogom tenni! – válaszolta Vito és úgy is történt. A doktornő elérte, hogy mindent elfelejtsen, ami azon az éjszakán történt: nem emlékezett semmire. Sem Paola doktornő halálára, sem a gyilkosára. Eltemette mélyen az agyában. A gyerek megnyugodva elaludt. Most legalább megszabadul egy időre mindattól a rossztól, ami nyomasztotta. A doktornő mellette maradt egészen reggelig, látni akarta, hogyan viselkedik. Ha mégis gond adódna, fel kell oldania a hipnózisból. – Jól vagy, Vito? – kérdezte, amikor reggel a fiú kinyitotta a szemét. – Igen, jól! – mosolygott rá, mire a doktornő megsimogatta. – Remek! Mindjárt hozzák a reggelidet! Kérlek, egyél szépen, hogy minél előbb megerősödj! – Igen, doktornő! – felelte és ráemelte a tekintetét. Fianetta közel hajolt hozzá és alaposan belenézett a szemébe. – Minden rendben lesz, Vito! Meglátod, minden a lehető legnagyobb rendben! – veregette meg a kezét, aztán az ajtó felé indult, miközben nagyon bízott benne, nem követett el semmilyen hibát, amellyel a gyereknek ártana. Amint kilépett a folyosóra, dr. Boito jött vele szemben. – Hogy van Vito? – kérdezte. – Jól. Átaludta az éjszakát. Szerintem nyugtalanságát a nyugtató okozhatja, amelyet esténként kap. Nem gondolja, dr. Boito? – nézett a főnökére. – De igen. Erről beszéljünk! Kérem, jöjjön be majd a főorvosi megbeszélés után az irodámba! – Igen, dr. Boito! – válaszolta kedvesen mosolyogva, miközben a szíve a torkában dobogott. Amint a férfi eltávolodott tőle, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Olyan szívesen felhívná a felügyelőt és elmesélne neki mindent, de nem teheti. Most még nem! Meg kell győződnie róla, hogy dr. Boito tényleg bűnös. Igaz, hogy sok kétsége nem volt, teljes mértékben hitt Vito-nak, de valami mégis azt súgta, ne hamarkodja el. Teresa korán bejött a kórházba. Fianetta épp kilépett a folyosóra, amikor a nő kiszállt a liftből. – Jó reggelt, doktornő! – sietett oda hozzá. – Hogy van a fiam? – kérdezte.
– Nem rég jöttem ki tőle, vele voltam egész éjjel. Kicsit nyugtalan volt, de most már teljesen jól van. – Bemehetek hozzá? – Persze! Menjen csak! – Mindent köszönök, doktornő! Ön épp olyan kedves, mint Paola doktornő volt. Tudja, őt nagyon megkedvelte Vito. – Remélem, engem is meg fog! – mosolyodott el. – Doktornő! Nem tudja, mikor jön be dr. Boito? Szeretnék vele beszélni, mielőtt bemegyek Vito-hoz! Fianetta arca egy árnyalattal sápadtabb lett, de aztán összeszedte magát. – Az imént találkoztam vele. Az irodájában megtalálja, de most keresse meg, mert később jobban el lesz foglalva! Akarja, hogy odakísérjem? – kérdezte szolgálatkészen. – Nem, köszönöm! Tudom, hol van a szobája! – válaszolta, s már indult is. Az ajtó előtt megállt, aztán kopogott. – Tessék! – hallotta meg a férfi hangját. – Bejöhetek? – nyitotta ki az ajtót a nő. – Persze! Gyere csak! – mondta a férfi és meglepően kedves volt. Felállt és elébe sietett. – Kérlek, foglalj helyet! Mivel kínálhatlak meg? – érdeklődött udvariasan. – Köszönöm, nem kérek semmit. Nagyon rövid leszek, Luca! Szeretném, ha Vito végre hazajöhetne. Mondd meg, kérlek, mennyi ideig kell még itt maradnia? Természetesen, ha Paola élne, nem zavarnálak téged, de te vagy a főorvos, máshoz nem fordulhatok. – nézett rá idegesen. – Nem kell magyarázkodnod, Teresa. Természetes, hogy a fiad ügyében hozzám fordulsz. Nos, ma a főorvosi megbeszélésen eldől, aztán ha délután bejössz, válaszolok a kérdésedre. Rendben van így? – Igen, köszönöm. Tudod, a gyerek már nagyon türelmetlen és nekem is jobb lenne, ha nem kellene folyton idejárnom. – Megértelek, és mindent elkövetek, hogy mielőbb haza mehessen. – Még egyszer köszönöm, és ne haragudj, amiért zavartalak! – állt fel. – Teresa! Szeretnék neked mondani valamit! – Igen? – nézett rá a nő. – Tudod, sokszor végiggondoltam mindent, amit tőled hallottam. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan minősíthetetlenül viselkedtem veled. Azt hittem, a nyakamba akarod varrni a fiadat.
– A te fiad, Luca, de mindegy! Nem akartam és nem is fogom soha a nyakadba varrni. Ő úgy tudja, hogy te meghaltál, maradjon is ez így örökre. – Örülök, hogy ezt mondod, Teresa. Sajnálom, hogy csalódtál bennem, de nem tehetek róla. Én már csak ilyen maradok! – Nem kell bocsánatot kérned, mert jól tudod, hogy soha nem tudnék megbocsátani azért, hogy hagytad volna meghalni Vitot. Nem az bánt, hogy elutasítod, és nem ismered el fiadként, hanem az, hogy míg mások önként ajánlkoztak a műtétre, hogy megmentsék egy kisgyermek életét, te, az apja nem tetted. Csupán ennyi a bűnöd, nem több, s ezzel nem nekem, hanem Istennek kell majd elszámolnod. Délután megkereslek a válaszért! – mondta és elhagyta a szobát. Vitóhoz sietett, aki már elfogyasztotta a reggelijét. – Anya! De jó, hogy itt vagy! – csillant fel a szeme, amint belépett az ajtón. – Vito! Kisfiam! Boldog vagyok, hogy jobb a közérzeted! Látom rajtad, örülsz nekem, és ez megnyugtat. Tegnap nagyon aggódtam miattad, olyan furcsán viselkedtél. – Felejtsd el, anya! Nem tudom, mi lehetett velem, igazán sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked. Hidd el, nem volt szándékos! – ölelte át és megcsókolta az arcát. – Most jövök dr. Boito szobájából. A fiú felkapta a fejét. Keze önkéntelenül ökölbe szorult, de csak egy pillanatig tartott a feszültség benne. – És mit mondott? Mikor mehetek haza? – kérdezte érdeklődő tekintettel. – Délután tudom meg a választ, kisfiam. Ma a főorvosi megbeszélésen dől el, mikor jöhetsz haza. Remélem, nagyon hamar! – Én is! Alig várom! – Találkoztam dr. Benedettoval! Igazán nagyon kedves! Azt mondta, itt volt veled egész éjjel, mert egy kissé nyugtalan voltál. – Igen, amikor felébredtem, itt volt mellettem. A doktornő nagyon kedves hozzám, de nem tudja feledtetni velem Paola doktornőt. – Ez természetes, kicsim! – simogatta meg az arcát. – Sétálsz velem a folyosón, anya? – Megengedte a doktornő? – Nem kérdeztem meg! – felelte. – Tudod, hogy engedély nélkül nem tehetünk semmit, de szerintem itt a szobában járkálhatsz! Abból nem lehet baj!
– Az is valami, nem igaz, anya? – nevetett rá a gyerek. Látszólag jó kedvű volt és vidám, ám a szeme szomorú volt, vagy inkább riadt. Valahányszor kinyílt az ajtó, annyiszor kapta fel a fejét és rebbent meg a szeme. Teresa ismerte minden rezzenését, ezért nyugtalansága visszatért. – Igen, drágám! Elég komoly előrehaladás, hogy végre sétálhatsz és már nem vagy olyan gyenge. Vagy még mindig érzed a fáradtságot? – kérdezte. – Nem, már csak nagyon ritkán. – Remek! – segített neki leszállni az ágyról, aztán a gyerek belékarolt és így sétáltak el az ablakig. – Milyen gyönyörűen süt a nap! Annyira szeretnék már kimenni, anya! – Eljön annak is az ideje, Vito, ne légy türelmetlen, kicsim! – Remélem, ami még hátravan a nyárból, azt élvezhetem odakint, mint a többi gyerek, ugye? – nézett rá sóvárgó arccal. – Remélem, hogy igen, de tudod, óvatosnak kell lennünk. Teljesen egészségesnek kell lenned ahhoz, hogy úgy élj, mint eddig. Ezt Paola doktornő is mondta! – Nem felejtettem el. Minden szavára emlékszem! Be fogjuk tartani a szabályokat, anya, megígérem! – Jól van, édesem! – Jó reggelt, jó reggelt! – lépett be az ajtón dr. Amati. – Nos, hogy van a kis betegünk? – kérdezte. – Köszönöm, egész jól! Már szeretnék haza menni. – Szerintem nem is olyan sokára ez a kívánságod teljesül! – simogatta meg a haját, aztán az asszonyra nézett. – Válthatnánk pár szót négyszemközt? – Természetesen! Gyere, Vito, ülj szépen ide erre a székre, mindjárt visszajövök! – mondta, aztán az orvos után kilépett a folyosóra. – Sajnálom, hogy Vitot még nem nézte meg pszichológus, pedig megígértem, hogy elintézem. Annyira szégyellem, hogy megfeledkeztem róla, de… – Semmi baj, doktor úr! – vágott a szavába a nő. – Már nincs semmi szükség rá, a kisfiam teljesen jól van. A lelke megnyugodott, rájöttem, Paola doktornő halála viselte meg ennyire. Jobb is, hogy nem tettük ki még egy fölösleges vizsgálatnak. Nem kell rosszul éreznie magát, doktor úr! – Köszönöm, asszonyom! Hálás vagyok, amiért ilyen megértő. Csak ennyit akartam, és már nem rabolom el tovább a fiától! – mondta. Az asszonyra mosolygott, aztán távozott.
Fianetta egész kora reggel óta azon törte a fejét, mit tegyen, hogy ne kelljen haza mennie a kórházból. Itt kell maradnia, hogy megfigyelhesse dr. Boito-t és közbeléphessen, ha esetleg veszélyben lenne Vito élete, de tisztában volt vele, a főnöke mennyire vigyáz arra, hogy a beosztottjai betartsák a pihenőidőt. Valamilyen mód csak van rá, hogy maradhasson! Mindig ki tudott találni mindent, amikor bajban volt, most sem mondhat csődöt! Végre eszébe jutott valami. A főnöke úgyis arra kérte, a főorvosi megbeszélés után menjen be az irodájába, így lesz alkalma erre is kitérni. Az órájára nézett, már alig volt néhány perce, aztán mehet a megbeszélésre. Gyorsan besietett az öltözőbe, rendbe hozta a külsejét. Egész éjjel nem aludt semmit, most mégsem érzett fáradtságot. Sokkal inkább izgatott és felvillanyozott volt, s ez meg is látszott rajta. Amikor a főorvosi megbeszélésnek vége lett, a férfi odalépett mellé. – Jöjjön, kedves kollegina, váltsunk néhány szót erről a Vito gyerekről! – Igen, uram! – válaszolta és remegő gyomorral lépett be a szobájába. – Kérem, foglaljon helyet! – mondta a főorvos, aztán ő is leült vele szemben. A vázát, amelyben csodálatosan szép hófehér rózsacsokor virult, arrébb tolta az asztalán. A fiatal doktornő szeme a rózsákra tapadt. Vito szavai csengtek a fülében: „Paola doktornő kezében a gyönyörű fehér rózsa is véres lett.” Talán épp ilyen rózsát tartott a kezében? Egyre kínosabban érezte magát. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egy gyilkossal ül egy szobában, s szinte már várta, hogy a következő pillanatban előrántsa a szikét és neki is elvágja a torkát. – Valami baj van, dr. Benedetto? – hallotta nagyon távolról a főnöke hangját. – Nem! Dehogy! – hebegte égő arccal. Nem mert a férfire nézni, a földre szegezte tekintetét. – Látom, nagyon elfáradt az éjjeli műszakban, amit meg is tudok érteni. Kell jó néhány hónap, hogy az ember megszokja. Nem is tartom fel sokáig, hogy mielőbb ágyba kerülhessen és kialhassa magát. – Egyáltalán nem vagyok fáradt, főorvos úr! Ellenkezőleg! Egy másik műszakot is bátran vállalhatnék… – Azt már nem! Az én beosztottjaim nem hajszolhatják túl magukat, mert annak nagyon rossz vége lenne. A betegeknek kipihent, friss és jó reflexekkel rendelkező orvosokra van szükségük, nem pedig kialvatlan,
fáradt, lassú álomkóros kísértetekre. Erre én nagyon vigyázok! Egyébként, hogy érzi magát nálunk? – kérdezte. – Köszönöm, remekül! Azt hiszem, nagyon jó közösségbe kerültem, a kollégák segítőkészek, sokat tanulhatok tőlük. És ön is elnéző, emberséges. Örülök, hogy itt dolgozhatok ebben a kórházban. A gyerekeket imádom, így hát minden együtt van, hogy jó orvos legyen belőlem. – Boldogan hallom, hogy szereti ezt a helyet, pedig hát, mint ön is hallotta, bizony most nem mennek valami jól a dolgok. Először két nővérünket veszítettük el, most pedig dr. Giotto-t. Nem is tudok magamhoz térni a dolog fölött. – mondta, s olyan őszinte tekintettel nézett a nőre, hogy az teljesen összezavarodott. – Igen, nagyon megrázott engem is, de a rendőrség majd csak kideríti, hogy mi történt velük. Szerintem a kórháznak és a dolgozóinak a halálesetekhez semmi közük nincs. – mondta olyan meggyőzően, hogy még maga is elhitte. – Istenem! Milyen jó ilyen szavakat hallani. Most nagyon rám fér egy kis biztatás, egy kis együttérzés. De nem erről akartam önnel beszélni, hanem Vito-ról. Kérem, mondja el, miért volt olyan nyugtalan az a gyerek? Holnap a főorvosi vizitnél én magam is szeretném megvizsgálni alaposabban. – Nagyon rosszul aludt szegényke. Elmondta, hogy rosszat álmodott, ezért riadt fel. Mint említettem, szerintem a nyugtató miatt volt, annak van ilyen hatása. Adtam neki egy másikat, amelytől jól aludt, kipihenten ébredt, nem álmodott semmit, azt mondja nem is emlékszik a rossz álomra. – Az nagyszerű! A rossz dolgokra nem jó emlékezni, ki kell űzni a fejünkből, hogy a lelkünkkel megbékélhessünk. Igen! Valószínűleg tényleg az a gyógyszer tehet a gyerek nyugtalanságáról, el is kell hagyni, szerintem nincs is rá szüksége egyáltalán. Nem lenne jó, ha a szervezete hozzászokna. – Igen, főorvos úr! Megbeszélem a nővérekkel, hogy nem kap több nyugtatót. – Mondja, kedves doktornő! Mi a véleménye a fiúról? – kérdezte és behatóan nézett rá. – Nem értem a kérdését, uram! – hebegte zavartan a nő. – Elnézést, helytelenül tettem fel a kérdésemet. Arra lennék kíváncsi, milyennek találja az állapotát. Az édesanyja ugyanis szeretné, ha mielőbb elengednénk. – Nos, azt hiszem, egy hetet még itt kellene töltenie. Jobb, ha nem sietjük el a dolgot. Én is beszéltem az anyával, említette, hogy nagyon szeretné, ha
Vito haza mehetne, de nekem az a véleményem, hogy csak akkor engedjük el, ha tényleg minden rendben van nála. – Igen, én is így gondoltam. Délután bejön az anyuka, de én sajnos, nem biztos, hogy itt leszek. Megtenné, hogy elmondja neki? – Természetesen! – felelte. – Jaj, bocsásson meg! Milyen feledékeny vagyok! Hisz ön mindjárt hazamegy, tegnap reggel óta talpon van. – Főorvos úr! Szeretnék kérni öntől valamit! – Nos, tegye meg! – nézett rá mosolyogva. – A lakásomban felújítás folyik, és nem igazán tudnék otthon pihenni. Engedélyt kérnék, hogy a fenntartott szobák egyikében lakhassak, amíg befejeződik a munka. Most üres mind a három, s nem venném igénybe hosszú ideig, csak pár napig. Tudom, hogy nemrég jöttem ide dolgozni, és máris ilyen kéréssel fordulok önhöz, de ha megkapom az engedélyt, több időt tölthetek a kórházban és a betegeimmel. Sokat kell még tanulnom, és ez nagyon nagy lehetőség lenne számomra. A főorvos komoly arccal nézett rá. – Ön folyamatosan meglep engem, kedves kollegina! Igen ambiciózus és ez nagyon tetszik nekem. Megadom az engedélyt, de csakis abban az esetben, ha megfelelő időt fordít a pihenésre. – mondta és miközben felállt, egy rózsaszálat kiemelt a vázából és a nő felé nyújtotta. – Köszönöm a rózsát! – vette át a virágot. – És ne aggódjon, most mindjárt lefekszem. Mire Vito édesanyja bejön, kipihenem magam és beszélek vele! – mondta szívdobogva. El sem hitte, hogy sikerült a terve! – Remélem, kedveli a rózsát? – nézett rá különös tekintettel, az ajtóig kísérve. – Igen, természetesen! Még egyszer, nagyon köszönöm és az engedélyt is, főorvos úr! – tette hozzá, aztán gyorsan távozott. A fenntartott szobák egymás mellett voltak. Azt választotta, amelyik pontosan szemben volt Vito kórtermével. Résnyire hagyva ajtaját, talán még a lépések zaját is tisztán hallani fogja. A rózsa szinte égette a bőrét, ezért gyorsan a szemetesbe dobta, aztán hívott egy taxit és a szüleihez vitette magát. Néhány fontosabb holmit összepakolt, majd visszatért a kórházba. Miután elhelyezkedett, ledőlt az ágyra. Tényleg szüksége van némi pihenésre, hogy teljesen friss legyen, és fenn bírjon maradni éjszaka is, hisz ha dr. Boito „támad”, azt csakis akkor teszi, amikor már mindenki alszik és nincs nagy forgalom.
Lehunyta a szemét. Arra gondolt, milyen nehezen győzte meg a szüleit, arról, hogy most be kell költöznie a kórházba. Őszintén nem mondhatott el mindent, jobb, ha senki nem tud a tervéről. Amikor arra kérte őket, nehogy keressék, az apja igencsak felkapta a vizet. Még szerencse, hogy ki tudta magát vágni azzal, minden nap lejelentkezik. Eszébe jutott Vito édesanyja. Gyorsan beállította az óráját öt órára. Teresa ilyenkor szokott bejönni. Eleget kell tennie dr. Boito kérésének, aki szerencsére távol lesz a kórházból, így nem kell aggódnia, hogy a fiút veszélyeztetné. Egyébként sem hiszi, hogy nappal bármit is kockáztatna. Inkább éjszaka kell nagyon óvatosnak lennie! Érezte, hogy szempillái elnehezülnek. Oldalra fordult és már aludt is. Csak akkor ébredt fel, amikor az óra ciripelni kezdett. Álmosan ült fel, pontosan öt óra volt. Megmosakodott és átöltözött. A haját megfésülte, s miután a tükörből egy normális arc nézett vissza rá, megnyugodva távozott. Belépett Vito szobájába. Az asszony az ágy szélén ült és csendben beszélgettek. – Jó napot! – köszönt a doktornő és közelebb lépett. – Jó napot, doktornő! Látja, milyen remekül van a kisfiam? Annyira örülök, gondolom, most már tényleg jól van, és haza vihetem. Még nem beszéltem a főorvos úrral, de mindjárt megkeresem. Remélem, megerősít ebben, és hamarosan elhagyhatja Vito a kórházat. – Sajnálom, asszonyom, de még nem engedhetjük el a fiát. – Bocsásson meg, de azt hiszem, ebben nem ön az illetékes. Dr. Boito… – Az ő kérésére vagyok most itt, mert neki fontos ügyben el kellett mennie. Engem kért meg, hogy beszéljek önnel. Vito látszólag már teljesen jól van, de a biztonság kedvéért még egy pár napig, legfeljebb egy hétig, ajánlatos lenne megfigyelés miatt a kórházban maradnia. Amennyiben ezen idő alatt mindent rendben találunk, elengedjük. – Nem! Én már nem tudok és nem is akarok itt lenni! – nyafogott Vito és a szeme könnyes lett. – Tudom, és megértem, hogy nehéz neked, s már nagyon vágyódsz az otthonod, a barátaid után, de kérlek, Vito, értsd meg, minden a te érdekedben történik! Mi van, ha előjön valami kis apró probléma, amelyet itt pillanatok alatt megoldunk, de ha hazamész, az édesanyád nem veszi észre, s mire orvoshoz kerülsz, már igen nagy a baj? Amin átestél, az egy nagyon komoly beavatkozás volt, gondolom, ezzel te is tisztában vagy.
Eltöltöttél a kórházban jó hosszú időt, azt hiszem, ezen az egy héten már nem múlhat semmi. Vagy mégis? – A doktornőnek igaza van, drágám! Meg kell fogadnunk a tanácsát, mert ő tudja, mi a jó neked. Megígérem, hogy amint elengednek, elutazunk valahová, egy gyönyörű helyre, ahol remekül fogod érezni magad. Tudom, hogy csalódott vagy, de kérlek, légy még türelemmel egy hétig. Vito szeméből kicsordult a könny és végigfolyt az arcán. – Rendben! Ha így kell tennem, hát nem ellenkezem. Maradok még egy hétig, valahogy kibírom. – Igen! Ez az én okos, nagyfiam! Tudtam, megérted, milyen fontos, hogy teljesen biztosak legyenek az orvosok abban, hogy minden rendben van, amikor elhagyod a kórházat. Hidd el, nem azért marasztalnak, mert nem akarják, hogy visszatérj az otthonodba! Ellenkezőleg, mindenki azért fáradozik. – Megértettem, anya! Nem fogok sírni, sem hisztizni. Egy hét tényleg nem olyan hosszú idő ahhoz képes, amennyit már eltöltöttem idebent. – mondta Vito és pizsamája ujjával megtörölte az arcát. – Akkor jó. Már nem kapsz több altatót, sem nyugtatót, Vito. A kezelések is megszűntek. Meglátod, a hajad is hamar kinő! – simogatta meg a fiú fejét. – Ennek nagyon örülök, mert már nagyon nehezen viseltem el a kezeléseket. Szörnyű rosszul voltam utána mindig. Legalább nyugodtan hallgathatok zenét, sétálgathatok anélkül, hogy rettegnék attól, mikor kell megint kezelést kapnom. – Hamarosan minden rossznak vége szakad, Vito! – mosolygott rá a doktornő és elbúcsúzott. – Carlo nem jött be hozzám egyszer sem, anya, pedig megígérte! – nézett rá a fiú az anyjára, aki meglepődött ezen a panaszos kijelentésen. Megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. – Carlo nagyon el volt foglalva, kicsim. Elég sokáig nem volt Rómában, drágám! El kellett utaznia, de ma este már megjön, és biztos vagyok benne, bejön hozzád. Egyébként telefonon gyakran beszélünk, mindig érdeklődik irántad, és mielőbbi gyógyulást kíván. Én felejtettem el átadni neked az üzenetét. De tényleg ennyire szeretnéd, ha bejönne? – kérdezte. – Igen. Nagyon rendes és kedves velem. Olyan jó lenne, ha nekem ilyen apukám lenne! Mindig mosolyog és megsimogat, nem kiabál velem.
Szeretném, ha ő lenne az én apám! Szerintem neki sem lenne ellenére. Mit gondolsz, te el tudnád fogadni férjedül? – nézett az anyjára. Teresa arca vörösre gyúlt zavarában. Elfordította a fejét és az ajtó felé nézett, hogy időt nyerjen a válasszal. – Nézd, kisfiam! Ez nem olyan egyszerű! – Miért nem? Ha szeretnétek egymást, akkor semmi akadálya nem lenne az esküvőnek. Mondd, te nem vagy szerelmes belé? – Kérlek, Vito! Micsoda illetlen kérdések ezek? – háborodott fel az anyja. – Szerintem egyáltalán nem azok. A gyereked vagyok, de az én dolgom, hogy vigyázzak rád és segítsek, hogy boldog légy. Tudom, hogy engem nagyon szeretsz, de nem élhetsz egyedül! Szükséged van neked is egy férjre, mint ahogy nekem apára. Az asszony szeméből kigördült egy könnycsepp. Átölelte a fiát és megcsókolta a feje búbját. – Őszinte leszek hozzád, Vito. Soha nem szerettem senki mást, csakis az édesapádat. Sajnos, ő nem lehet velünk, s most, hogy így feltetted nekem a kérdést, azt hiszem, talán később elképzelhető, hogy Carlo a férjem, neked pedig az édesapád legyen. Szeretem őt, bár közel sem olyan ez az érzés, mint amit az édesapád iránt éreztem. Ez egészen más, de szeretem. – Ez remek! Mert ő szerelmes beléd, ebben biztos vagyok! – Honnan veszed ezt? – nézett rá az anyja tágra nyílt szemekkel. – A vak is látja, anya! Úgy néz rád, mint egy istennőre! Egyébként pedig az is vagy! Nekem van a legszebb anyukám a világon! – ölelte át és a fejét a mellére hajtotta. – Drága kicsikém! Te olyan okos vagy! Mintha nem is tizenegy éves gyerek, hanem érett, felnőtt férfi lennél. Nagyon büszke vagyok, amiért ilyen fiam van! Igen, jól látod, Carlo tényleg szerelmes belém és már többször mondta, hogy szeretne feleségül venni, de én mindig elutasítottam. Egyrészt azért, mert nem akartam, hogy neked nevelőapád legyen, másrészt pedig nem voltam biztos az érzéseimben. – És most már biztos vagy? – Még nem tudom biztosan, de a szívemben lassan felszabadul egy hely, amely olyan sokáig foglalt volt… – Ez nagyon jó! Lenne egy javaslatom, anya! – Igen? Mi az?
– Carlo is utazzon el velünk, ha kimegyek a kórházból! Meglátjuk, hogy viselkedik, amikor hármasban leszünk. Ha mindketten úgy érezzük jó vele, akkor megtartjuk! Tetszik a tervem? – kérdezte csillogó szemmel. – Tetszik! – mosolygott rá az anyja, aztán elkomolyodott. – Most már ideje mennem, Vito! Késő van, neked pedig pihenned kell. Ígérd meg, mindent betartasz, amit mondanak, hogy mielőbb hazajöhess! – Megígérem! – mondta, aztán elkapta az asszony kezét és felállt. – Anya! Szerinted mikorra nő vissza a hajam? Biztosan csúfolni fognak a lányok, ha meglátnak így! – simította végig a fejét, amelyen csak foltokban volt néhány szál haj. – Hamarosan, drágám! Mire elkezdődik az iskola, kinő. Sokkal erősebb és egészségesebb hajad lesz, mint volt! Ne aggódj emiatt! – csókolta meg a homlokát, aztán együtt mentek az ajtóig, ahol elbúcsúztak egymástól.
10. Fermi felügyelő az asztalánál ült és dr. Paola Giotto boncolási jegyzőkönyvét tanulmányozta. A nő szervezetében nem találtak semmiféle idegen anyagot, halálát egyértelműen a szikével átvágott nyaki főütőérből történő elvérzés okozta. De vajon ki tette és miért? Dr. Boito? – tette fel magának már isten tudja hányadszor a kérdést, de sajnos nincs elég bizonyíték ellene. Az, hogy az ő készülékéről történt a hívás, amikor bejelentették a két nővér eltűnését, ez nem kétséges. Hogy senki nem mehet be az irodájába, amikor távol van, ez is biztos, ám ezzel alátámasztja, hogy ő jelentette az esetet. Érdekes, amikor ezt megemlítette neki, nem tekintett el a feje fölött zavartan, egyenesen a szemébe nézett, úgy tiltakozott. Ha nem mondott volna igazat, meglátta volna rajta. Vagy talán csak jó színész és még az ő tapasztalt szemét is megtéveszti? Felállt és idegesen járkált a szobájában, amikor kopogtak az ajtaján. – Tessék! – fordult arra felé. – Elnézést, főnök! Megkaptuk a földhivataltól a várt iratot. – Remek! Nézzük! – vette el Pietro nyomozó kezéből a faxot, majd az arca elkomorult, amikor a fiatalemberre nézett. – Sajnos, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. – Igen, én is azt hiszem. Dr. Boito vásárolta meg négy hónappal ezelőtt a házat, ahol a holttesteket megtaláltuk. Az ő nevén van, ami azt jelenti, a gyanúnk beigazolódni látszik. – Dr. Boito ezt már nem tagadhatja le. Kíváncsi vagyok, mit mond, ha elé tesszük a földhivataltól kapott okmányt. – nézett a nyomozóra a felügyelő, majd az órájára pillantott. – Mindjárt fel is hívom, hogy megkérdezzem, hol találhatjuk meg, ebben a koradélutáni időszakban, s azzal elővette a noteszát, amelybe a férfi telefonszámát és egyéb elérhetőségét jegyezte. – Dr. Boito! – emelte fel a férfi a kagylót. Épp most lépett be az irodájába, a főorvosi megbeszélést követően. – Jó napot, dr. Boito! Itt Paolo Fermi! – Üdvözlöm, felügyelő úr! Netán van valami jó híre? Megtalálták dr. Giotto gyilkosát? – kérdezte. – Azt hiszem, igen. Legalábbis, jó nagy lépést tehetünk előre. Ezért is szeretnék önnel találkozni. Mikor érne rá? – Akár most is. Bent vagyok a kórházban, nyugodtan jöjjön bármikor! Várom önt.
– Köszönöm, azonnal indulok Pietro nyomozóval együtt! – tette le a telefont, aztán a fiatal férfire nézett. – Nem értem! Egyáltalán nem éreztem döbbenetet, vagy zavartságot a hangján, amikor megmondtam, hogy valószínűleg tudjuk, ki a tettes. – rázta meg a fejét. Néhány papírt a fiókba rakott, aztán indultak. A forgalom elég nagy volt, de aránylag elég jól haladtak, így fél óra alatt beértek a kórházba. Kopogtak a főorvos szobája ajtaján, aztán beléptek. – Kérem, foglaljanak helyet! – mondta a főorvos és várakozóan nézett rájuk. – Azt hiszem, jobb lenne, ha ön is leülne, dr. Boito! – vetett egy jelentőségteljes pillantást rá a felügyelő, mire a főorvos odahúzott egy széket és leült mellé. – Kérem, felügyelő úr, ne csigázzon tovább! Árulja el, ki az a szemét alak, aki ezt tette Paolával és a másik két nővérrel? Mert gondolom, mindhármukkal egy és ugyanazon személy végzett, vagy tévednék? – kérdezte láthatóan izgatottan. – Nos, mielőtt erre válaszolnék, kérem, nézze meg ezt a hivatalos iratot. – helyezte elé a hosszú tárgyalóasztalra. – Mi ez? – emelte fel, aztán végig olvasta. Értetlenül nézett rájuk. – Az ön házának hivatalos papírja, amelyet nemrég vásárolt itt a közelben. Dr. Boito különös tekintettel meredt rájuk. – Igen, valóban az én házam, de mit keres önöknél? Mi a baj vele? – Nos, azért van a birtokunkban, mert ebben a házban találtuk meg a két nővér és a doktornő holttestét. Nézze, dr. Boito! Lehet, hogy ez ideig meg tudott bennünket győzni arról, hogy semmi köze a halálesetekhez, most azonban súlyosabb a helyzet. Ez már egy nagyon komoly bizonyíték ön ellen. Azt gondolom, legjobb lenne mindkettőnknek, de elsősorban önnek, ha őszintén elmondana mindent, amit tud. – Csak nem azt akarja mondani, felügyelő úr, hogy engem gyanúsítanak a gyilkosságokkal? Mégis, hogy képzeli ezt? – kérdezte és felháborodva nézett rá. – Úgy látom, még mindig nem érti, főorvos úr, milyen kutyaszorítóba került. Az ön által néhány hónappal ezelőtt vásárolt, lakatlan házban találták meg három beosztottja holttestét. Felfogja végre, milyen bizonyíték van a kezünkben ön ellen?
– Nem! Ez még nem bizonyít semmit! Ön is mondta, hogy a ház lakatlan. A gyilkos biztosan odavitte őket. Meglehet, tudta, hogy az én házam, s rám akarja terelni a gyanút. De az is lehet, hogy egyszerűen csak véletlenül pont abba a házba rejtette el a tettes, mivel senki nem lakik benne, engem pedig nem is ismer. Ez nem lehetséges? – Természetesen lehetséges, de ezt be kell bizonyítani. – Talán nekem? Én bizonyítsam be, hogy nem követtem el a gyilkosságokat és nem vittem hullákat az általam vásárolt házba? Nem önöknek kell bebizonyítani, hogy bűnös vagyok? Tudtommal, a gyanúsított ártatlansága bizonyítására nem köteles. Vagy talán nem így van? – kérdezte és az arca vörösre gyúlt. – De igen. Így van. Valóban nekünk kell bizonyítanunk, és épp erről beszéltem. A bizonyíték a kezünkben van! – Ez nem elég arra, hogy megvádoljanak! Önök megőrültek! Orvos vagyok, tizenkét beosztottam van, komoly embernek tartanak, megbíznak bennem a kollégáim és a főnököm, miért gondolják, hogy gyilkos vagyok? Miért öltem volna meg őket? Miért? Dr. Giotto a legjobb orvos egyike volt az osztályomon, és mint embert is nagyra becsültem, tiszteltem, szerettem! A nővérekkel is teljes mértékben elégedett voltam! – emelte fel a hangját. – Ha már itt tartunk, milyen kapcsolat volt ön és dr. Giotto között? Netán több kollegiális munkaviszonynál? – nézett rá a felügyelő. – Nagyon kedveltem őt, de semmi több. Tudja, felügyelő úr, nekem különösen vigyáznom kell, hisz az osztályomon valamennyi nő a beosztottam. Még ha szeretném, sem tehetem meg, hogy férfiként közeledjek hozzájuk. – Ez érthető, ám én is férfi vagyok, tudom, mit jelent, amikor az ember szerelmes. Bármennyire is igyekszik, nem tud parancsolni a szívének és… – Nálam ez nem így működik, kedves felügyelő úr! Az eszemnek mindig a helyén kell lennie, nem játszhatom el a tekintélyemet. Bevallom, sokszor tényleg nehéz ellenállni, de már megszoktam. Az életem nagy részét itt, a kórházban töltöm, folyamatosan képeznem kell magam, így nagyon kevés idő jut a magánéletre. Talán ezért is nem nősültem meg, pedig az egyetemen volt egy lány, akit imádtam, de aztán vége lett. Szakított velem, s utána nem igazán akartam komoly kapcsolatot. Később pedig már a munkám annyira lefoglalta minden időmet, hogy nem is próbálkoztam. Megszoktam, hogy egyedül élek, s azt teszem, amit akarok.
– Még nem olyan idős, hogy ne nősülhetne meg! – szólalt meg a fiatal nyomozó. – Valóban nem, de azt hiszem, én már így, agglegény módjára élem le az életemet. – Visszatérve arra, ami miatt itt vagyunk, szeretném, ha átgondolná mindazt, amit a két nővérről és Giotto doktornőről tud, s őszintén elmondaná nekünk. – nézett rá a felügyelő. – Már mondtam, hogy semmit nem tudok, amit tudtam, elmondtam! – tárta szét a karját a férfi. – Egyébként is, nem a kórházban találták meg őket, nyilván nem is ott végeztek velük, így hát fogalmam sincs, mi történhetett és miért? Csak annyit tudok, hogy szörnyű és fájdalmas számomra. – Igen, ez igaz. Semmi nyomot nem találtunk, amely igazolta volna, hogy a három holttestet innen szállították el, vagyis itt ölték volna meg őket, bár a doktornő halálának időpontja ezt cáfolja, ugyanis ügyeletben volt, mint tudja a halál bekövetkeztekor. Hiába vizsgáltuk át azonban az egész osztályt, semmi nyomot nem találtunk. Minden esetre, azon mégsem árt elgondolkoznia, hogy jutottak be az ön házába, mert amikor a bejelentés után kimentünk a helyszínre, az be volt zárva. Egyetlen ablakot sem találtunk nyitva, semmi sérülés nem utalt betörésre. Csupán a gyerekek lábnyomait fedeztük fel a gyönyörű fehér rózsabokrok között. Vajon, hogy kerültek be a holttestek mégis? Gondolom, a kulcs önnél van, ugye? – Igen, persze. Állandóan! Valamennyi kulcsot folyton magamnál hordom. Ez afféle mánia! – bólintott. – Láthatnám? – nézett rá a felügyelő, mire a főorvos meglepődött, de aztán a szekrényhez lépett és kiemelte a zakóját. A zsebébe nyúlt, majd egyre zavartabban vizsgálta végig valamennyi zsebet. – Remélem, nem vesztette el? – kérdezte a felügyelő kissé élesen. – Nem! Biztosan máshova tettem. Talán a táskámba! – válaszolta, majd idegesen átvizsgálta a táskáját, de a kulcsot nem találta. – Meglehet, hogy otthon hagytam! – mondta elgondolkozva. – Az is kiderült, hogy ön lecserélte a zárat újra. Betörésbiztosra! – Természetesen. Ez volt az első dolgom, mint mindenki másnak, aki házat vásárol. Ezt mégsem róhatja fel nekem, felügyelő úr! – mondta dr. Boito. – Nem is teszem, ám épp ez az érdekes. Komoly zár van a házán, ami azt jelentené jó esetben, hogy senki nem tud bemenni. Ehelyett azonban
holttesteket helyezett el valaki odabent úgy, hogy semmiféle sérülést nem találtunk a bejárati ajtón, sem máshol. – nézett egyenesen a szemébe a felügyelő. – Ez tényleg érdekes. Sajnos, nem tudok mit válaszolni rá, de ma már sokkal komplikáltabb zárakat nyitnak ki a betörők! – mondta a főorvos. – Ez igaz. – Akkor most letartóztat, felügyelő úr? – kérdezte dr. Boito. – Nem! Még nem, de ha több bizonyíték előkerül, akkor nem tehetek mást, bár ha őszinte akarok lenni, már ez is elegendő lenne, hogy előzetesbe kerüljön. Tekintetbe veszem azonban a munkáját, s adok még egy esélyt, hogy elgondolkozhasson, és önként mondjon el mindent. – Nem hiszem, hogy bármit is el kellene mondanom, mert a lelkiismeretem tiszta. Nem követtem el semmit, főleg nem lennék képes embert ölni. Sajnálom, hogy önök feltételezik rólam. – Nézze, dr. Boito! Az, hogy mi mit feltételezünk, egyáltalán nem számít, csakis a kézzel fogható bizonyítékok. Remélem, kiderül hamarosan az igazság, és a gyilkos megkapja a büntetését. Legyen az ön, vagy bárki más. – Úgy legyen! – bólintott a főorvos láthatóan kissé megnyugodva. – És remélem, megtalálja a kulcsait is! – mondta a felügyelő, majd a két férfi búcsúzott. – Nem értem önt, felügyelő úr! Miért nem tartóztatta le? – kérdezte Pietro nyomozó, amint lefelé mentek a lifttel. – Mert igaza van a főorvosnak. Bárki bevihette abba a házba a holttesteket, nem találtunk semmiféle bizonyítékot, hogy ő tette volna. Pláne, ha a kulcsait sem találja meg! – Nekem más a véleményem. Figyeltem őt, biztos vagyok benne, hogy van valami takargatni valója. Ideges volt és láthatóan megkönnyebbült, amikor elköszöntünk. – Minden kiderül, fiam! Nem szabad kapkodnunk. Egyébként pedig az egyáltalán nem feltűnő, hogy ideges, és megkönnyebbül, amikor magára marad. Minden ember így viselkedne az ő helyében. Én magam is. A lift megállt a földszinten. A két férfi elhagyta a kórházat. Épp akkor léptek, ki, amikor Fianetta kinézett az ablakon. Vajon mit kerestek itt? – villant át az agyán. Jó lett volna beszélni a felügyelővel, de aztán rájött, sokkal jobb, hogy nem találkoztak, még elkottyantotta volna, amit Vito
mesélt neki. Addig azonban nem akar beszélni róla, amíg meg nem bizonyosodik felőle, a gyerek igazat mondott, valóban dr. Boito a gyilkos. Ellépett az ablaktól és leült az ágyra. Már köpenyben volt, hamarosan elkezdődik az éjszakai műszak. Majd nagyon éberen jár kel, remélve, hogy végre bizonyságot szerezhet. Maga sem értette miért, de sajnálta a főorvost. Ha tényleg ő a tettes, élete végéig börtönben fog sínylődni, ha ugyan fel nem akasztják három ember haláláért. Az óra fél tízet mutatott. Az asztalon lévő pohárra nézett, amelybe a rózsát helyezte. Lassan kilépett az ajtón. Egyenesen Vito szobájába ment. – Jó estét, Vito! Hogy érzed magad? – fogta meg a gyerek kezét. – Jól vagyok, köszönöm! – válaszolta. – Semmi panaszod nincs? – Semmi. – Akkor aludj jól, reggel találkozunk! – köszönt el tőle és kilépett az ajtón. A folyosón egy pillanatra mintha dr. Boito alakját látta volna, de mire közelebb ért, a férfi eltűnt a lépcsőházban. Meglehet, nem is ő volt, elég messze állt tőle, inkább csak sejtette, mint látta. Editta nővér épp befejezte az adminisztrációt, amikor a doktornő mellé lépett. – Minden rendben? – tette vállára a kezét. – Igen, doktornő. Semmi különös! Csak a szokásos rutinmunka! – felelte. – Nem tudja, dr. Boito itt van még? – kérdezte, s egy papírt vett a kezébe, mintha csak mellékesen érdekelné. – Nincs, épp akkor távozott, amikor én megjöttem. A bejáratnál találkoztunk. – válaszolta. – Rendben, köszönöm. Az orvosiban leszek, ha szükség lenne rám! Van némi tanulni valóm, most van időm, hát kihasználom. – Kér egy kávét, doktornő? – Azt megköszönöm! – lépett vissza az ajtóból. – Majd beviszem! Menjen csak nyugodtan! – mosolygott rá a nővér. Fianetta belépett az orvosi szobába. Először van ügyeletben, amióta Vito elmesélte mi történt itt Paola doktornővel. Idegesen és félelemmel telve nézett szét. Naponta sokszor megfordult a többiekkel együtt a helyiségben, de senkinek nincs sejtelme arról, hogy ezen a helyen ölték meg dr. Giotto-t! Úgy érezte, megfullad. Kifejezetten rosszul érezte magát. Szeme előtt megelevenedtek Vito szavai: látja a véres eseményt, amint dr. Boito
felemeli a szikét és elvágja a doktornő torkát, majd a rózsát, amint fehér szirmai vörösek lesznek… Megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Leült az asztal mellé és kinyitotta a vastag könyvet, hogy elterelje a figyelmét. Alig olvasott néhány sort, amikor kopogtak. Úgy ugrott fel, hogy majdnem felborult mögötte a szék. – Igen, szabad! – mondta összeszedve minden erejét. Amikor Editta nővér belépett tálcával a kezében, ismét az asztal mellett ült belemélyedve a könyvbe. – Parancsoljon, doktornő! – tette le az asztalra a gőzölgő kávét. – Köszönöm! – mondta Fianetta, de nem emelte fel a fejét. A nővér csendben kiment, ő pedig a kávéért nyúlt, de annyira remegett kezében a bögre, hogy le kellett tennie. Képtelen volt ülve maradni. A tekintete folyton egyetlen pontra szegeződött. Oda, ahol Vito elmondása szerint a doktornő és dr. Boito állt, amikor… – Ez ostobaság! Ha tényleg úgy is van, ahogy Vito mesélte, már semmi nyoma! Nem szabad ennyire beleélnem magam, mert nem lesz jó vége! – mondta félhangosan és a tükörhöz lépett. Attól, amit látott, még idegesebb lett: az arca fehér volt és a szemei rémületet tükröztek. Elfordult. Megpróbálta meginni a kávét, de képtelen volt lenyelni. Ezért inkább a mosdóba öntötte, majd felkapta a tálcát és visszament a nővérhez. – Nem kellett volna fáradnia, doktornő! – mondta a nővér, mosolyogva, de a mosoly lehervadt az arcáról, amint Fianettára nézett. – Valami baj van? Olyan sápadt! – kérdezte aggódva. – Nem, nem semmi komoly! Azt hiszem, elrontottam a gyomromat, de a kávé majd helyrehozza. – felelte és elmosolyodott. – Jobb lenne, ha lepihenne, doktornő! Most nyugalom van, de ki tudja, meddig? Használja ki, meglátja alszik egy órácskát és sokkal jobban lesz! – Inkább itt maradnék, ha nem bánja! A szemem nem bírja az apró betűket, egy kicsit pihentetem őket. – Örülök neki! Kérem, foglaljon helyet itt mellettem! Most nekem sincs dolgom, persze, csak amíg meg nem szólal a telefon. Ahogy kimondta, abban a percben meg is szólalt. – Erről beszéltem! – nyúlt a kagyló után. Figyelmesen hallgatta, majd letette. – Beteget hoztak! Vége a nyugalmunknak! – nézett a doktornőre, aki felállt.
– Ezért vagyunk, hogy segítsünk, nem pedig azért, hogy szórakoztassuk egymást! – tárta szét a karját. Hamarosan megjöttek a mentősök, egy hét éves kislányt hoztak hordágyon. Dr. Benedetto a vizsgálóba vitette, majd miután megvizsgálta, a kórterembe szállíttatta. Editta nővért utasításokkal látta el, s miután a gyermek állapota stabilizálódott, kilépett a folyosóra, ahol a kétségbeesett szülők vártak rá. Elmondta, hogy minden valószínűség szerint a gyermeknek vírusfertőzése van, ezért fájlalja a hasát és ezért hányt. A nagyon magas láz is erre utal, de ne aggódjanak, hamarosan jobban lesz. A házaspár távozott, ő pedig visszaindult az orvosiba, hogy megírja a beteg kartonját. Erőt kellett vennie magán, hogy egyáltalán belépjen. Az ajtót nyitva hagyta, így nagyobb biztonságban érezte magát. Gyorsan végzett, majd amikor kilépett a szobából, alig hitt a szemének. Dr. Boito széles hátát látta, amint Vito szobája felé tartott. A fiatal nő vett egy mély levegőt, aztán kifújta. Editta látta elmenni a főorvost, de hát most mégis itt van! Ezek szerint, amikor Vito szobájából kijött, nem tévedett, valóban őt látta. Talán csak valahova a közelbe ment és visszajött. Ez egyáltalán nem szokatlan, mivel hallotta, sokszor marad bent akár éjszakára is, pedig neki már nem kell ügyeletet vállalnia. Nem gondolkozott tovább, egyenesen a gyerekhez ment. Megállt a folyosón és hallgatódzott. Bentről semmi zaj nem hallatszott. Óvatosan lenyomta a kilincset és benézett. A férfi az ágy szélén ült, neki háttal. Elmélyülten beszélt a fiúhoz. Ezt használta ki és belépett, majd a szekrény mögé bújva meglapult. Szinte levegőt sem mert venni, nehogy elárulja magát. A szíve olyan hevesen és hangosan vert, hogy azt hitte, még a folyosón is meghallják. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy figyelni tudjon. Látni nem látott semmit, de azt hallotta, amint a férfi beszélt a gyerekhez. Fojtottan, de határozott hangon figyelmeztette, hogy továbbra is hallgasson, akkor nem esik bántódása. A gyerek elmondta, hogy nem emlékszik semmire, ami jelen esetben igaz is, hisz hipnotikus állapotban volt. Néhány pillanat múlva az ágy nyikorgott, Fianetta tudta, hogy a férfi felállt. Azt hitte, hogy kimegy, de nem hallotta a lépteit. Óvatosan kikémlelt a szekrény
mögül, s látta, hogy a főorvos egészen a gyerek arca fölé hajolt és kezét a homlokára helyezte. A doktornő nem várta meg, amíg megfordul, épp olyan csendben távozott, ahogy bejött. A folyosón senki nem volt, gyorsan a szobájába sietett. Az ajtóra tapadt, hogy hallja, amikor a férfi elhagyja a kórtermet. Most örült csak igazán, hogy ezt a szobát választhatta! Erőteljesen figyelt. Csak most áldotta az eszét, hogy hipnotizálta a gyereket. Egyetlen pici kételye sem volt, ha tudná a főorvos, hogy elmondta neki a fiú, hogyan halt meg Paola doktornő, és ki ölte meg, gondolkozás nélkül végzett volna mindkettőjükkel. A gondolattól végigfutott rajta a hideg. Amikor hallotta a férfi lépésének zaját a folyosón, a szíve a torkába ugrott. Alig várta, hogy eltávolodjon. Saját szemével akart meggyőződni róla, nem tett-e kárt a gyerekben. Szinte lábujjhegyen osont Vito szobájáig, aztán benyitott. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és odalépett a fiú ágyához, aki nyitott szemmel feküdt. – Vito! Vito! Jól vagy? – hajolt fölé, de a gyerek nem válaszolt. A doktornő szíve olyan erősen dobogott, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Szinte fájt minden levegővétel. A fiú csuklójára tette a kezét, s megkönnyebbült, amikor érezte, hogy ver a szíve. Kissé erőteljesebben megszorította a gyerek kezét. – Doktornő! Mi történt? – szólalt meg Vito, mintha álomból ébredne. – Semmi, csak hangokat hallottam, amint az ajtód előtt elhaladtam, ezért gondoltam megnézlek. Jól vagy? – kérdezte megkönnyebbülve. – Nem is tudom. Olyan furcsán érzem magam. Nem fáj semmim, mégis mintha mindenem sajogna. Nem tiszta a fejem, zavaros és üres egyszerre. Mintha aludtam volna és nem is. Láttam dr. Boito-t. Itt ült az ágyamon. Annyira félek! – nézett a doktornőre. – Félsz? – fogta meg a kezét. Vito tényleg remegett. – Igen. Nagyon. – Mitől? Mondd el kérlek! – Nem tudom, hiába töröm a fejem, számomra is érthetetlen, mert nem tudom meghatározni. Csak maga az érzés van bennem. – Nem kell félned, melletted vagyok, nem érhet semmi baj. Akarod, hogy itt maradjak veled, amíg el nem alszol? – kérdezte, miközben
végérvényesen megnyugodott. Vito tényleg nem emlékszik semmire, nem tudja, hogy valójában a főorvostól fél, tehát a hipnózis megvédte. – Igen. Nagyon szeretném. – Jól van. Feküdj csak nyugodtan, idehúzom a széket, és nem mozdulok addig, amíg el nem nyom az álom. Megígérem, többször is bejövök hozzád az éjszaka folyamán. Rendben? – Rendben. És nagyon köszönöm, doktornő! Paola doktornő is ilyen kedves volt! – fordult oldalra. Lehunyta a szemét, s néhány pillanat múlva egyenletes szuszogása elárulta, hogy alszik. Fianetta csak ezután hagyta el a szobát. A nővérszobába ment, nem akart egyedül maradni az orvosiban. – Jaj, doktornő! Nagyon sápadt! Gondolom, meg kell szoknia az éjszakázást. Aki nincs hozzászokva, azt nagyon megviseli. Én is az elején olyan voltam, akár egy holdkóros. Jöjjön, most főztem kávét, biztosan jól fog esni. Van itt sütemény is, fogyasszon bátran! Az édesanyám sütötte! – tette elé a tányért. – Köszönöm, Editta! – mondta és elvett egy darabot. Beleharapott, majd a lányra nézett. – Nagyon finom! Az én édesanyám is ért a sütéshez, ünnepekkor mindig többfélével készül. Én nem tudok sütni, bevallom! – mondta és elmosolyodott. – Sajnos, én sem, de azt hiszem, mindkettőnknek van még ideje, hogy megtanuljuk. – tette le elé a kávét és ő is leült. – Editta! Látta dr. Boitót? Visszajött! – mondta, s oldalról a nőre pillantott. – Igen, a folyosón, nem olyan régen. Egyáltalán nem vagyok meglepve. Nagyon sokszor tölti a kórházban az éjszakáit is, többször benéz a kis betegekhez. Látszik, mennyire szereti a gyerekeket! Csodálkozom is rajta, hogy egy ilyen jó lelkű, csinos férfi miért nem nősült még meg, nem alapított családot? – nézett a doktornőre, aki egy nagyot nyelt. – Azt hiszem, én megértem. Igaz, még csak most kezdtem el dolgozni, de már tisztában vagyok vele, milyen kevés szabadidőm lesz. Ha szívvellélekkel akarom végezni ezt a hivatást, minden mást háttérbe kell szorítani. A magánéletet is, ha az ember nem akar folyton szakítani. – Ezt én is alátámaszthatom, bár csak nővérként dolgozom a kórházban, mégis alig látom a barátomat. Azért vannak, akiknek mégis sikerül családot alapítani és nem válnak el.
– Igen, de szerintem, erre csak akkor van esély, ha szakmabeli a házastárs, aki megérti a másikat. – mondta a doktornő, de már nem hallotta a nővér válaszát, gondolatai a főorvos körül keringtek. Hajnali hat órakor jött a váltás. Fianetta benézett Vito szobájába. A gyerek nyugodtan aludt, ezért csendben becsukta maga mögött az ajtót. A szobájába sietett. Lezuhanyozott és átöltözött. Az ágy mellett elhaladva, sóvárgó tekintetet vetett rá. Olyan hívogató volt, mennyire szeretett volna belebújni, de még nem lehet, nem alhat el! Amint elkészült, a tükör előtt megállt. Végignézett magán. A szemei fáradtak voltak, látszottak az arcán az éjszaka nyomai. Végre hét óra volt. Felemelte a telefonját és a felügyelőt tárcsázta. Ilyenkor már csak nem alszik! – gondolta. – Tessék, Paolo Fermi! – hallotta meg a férfi hangját. – Jó reggelt, Paolo! Bocsánat a korai zavarásért, de nagyon sürgősen beszélnem kell magával! – Fianetta? Te vagy az? – kérdezte a férfi. – Jaj, elnézést, izgatottságomban be sem mutatkoztam. Én vagyok, igen! – Csak nincs valami baj? Jól vagy? – vált aggódóvá a hangja. – Igen, én jól vagyok, semmi bajom, de van valami, amiről beszélnünk kell. Amilyen gyorsan csak lehet! – tette hozzá. – Hol vagy most? – Itt bent a kórházban. – Egy fél órán belül ott lehetek… – Nem! – vágott a szavába. – az nem lenne jó. Inkább találkozzunk az irodájában. Mikorra ér be? – Negyven perc kell, ilyenkor nagy a forgalom. – Rendben. Nyolckor magánál! – tette le a telefont gyorsan. Körülnézett, mintha attól tartana a szobában lehallgatnák. Kereste a kis kamerákat, de nem talált semmit. Gyorsan belebújt a szandáljába, válltáskáját a vállára vette és napszemüvegét az orrára biggyesztette, hogy a fáradtságtól keletkezett karikákat elfedje vele, aztán bezárta maga mögött az ajtót. – Mielőtt távozott, még benézett Vito szobájába. A gyerek ült az ágyban, mellette az anyja állt. – Jó reggelt, doktornő! – kiáltott oda a fiú, amint meglátta. Az anyja is megfordult és elmosolyodott, a fejével biccentett felé.
– Jó reggelt! – lépett beljebb, bár nem volt szándéka időzni, a felügyelő vár rá, de nem tehette meg az asszonnyal, hogy nem megy oda hozzá. – Vito épp most mesélte el, hogy ön mellette volt éjszaka. Nagyon hálás vagyok ezért, nem is tudom, hogyan köszönjem meg? – szólalt meg Teresa. – Ugyan, szóra sem érdemes. Minden rendben van, Vito? – fordult a gyerekhez. – Igen, köszönöm! Elmegy, doktornő? – kérdezte. – Igen, de nemsokára visszajövök. – mondta, aztán távozott. Amíg végighaladt a folyosón arra gondolt, hogy amit Vito elmesélt neki, az anyjának is meg kell tudnia. Hogy miként szerezzen róla tudomást, majd megkérdezi a felügyelőt. Nagyon óvatosan és okosan kell cselekedni, nehogy rosszul süljön el a dolog. Alig várta, hogy a felügyelőhöz érjen. Már elmúlt tíz perccel nyolc óra, amikor kopogott az ajtaján. – Igen! – hallotta meg a férfi hangját, mire gyorsan belépett. – Fianetta! Kedvesem! Örülök, hogy látlak! Hogy érzed magad a kórházban? – sietett elé és átölelte. – Köszönöm, eddig nagyon jól, de tegnap óta szörnyű órákat éltem át! – Nocsak? Történt valami? – vonta össze a szemöldökét. – Igen! Azért kerestem fel, hogy beszámoljak róla. – Kérlek, foglalj helyet! Reggeliztél már? – kérdezte. – Nem, még nem. Mielőbb ide akartam jönni, hogy beszélhessünk. – ült le a lány a székre. – Akkor mindjárt szólok, hogy két adag reggelit hozzanak, s neked valami finom gyümölcsteát! – Nagyon köszönöm, Paolo! – dőlt hátra a széken és kissé nyugodtabban nézett szét a szobában. Miután a felügyelő megrendelte a reggelit, odahúzott egy széket a nő mellé és ráemelte a tekintetét. – Hallgatlak, kedvesem! – Tegnap megtudtam valamit, amitől teljesen kikészültem. Igaz, azt mondtam, nem kémkedek dr. Boito után, de nem hallgathatom el, hogy mi történt. A felügyelő feszülten figyelte a fiatal nőt. Az arca teljesen megváltozott, látszott rajta, most nem a kedves barát, hanem a rendíthetetlen rendőrfelügyelő.
– Az egész azzal kezdődött, hogy átvettem dr. Giotto betegeit, köztük a kis Vito-t is, aki nagyon különösen viselkedett. Az édesanyja megrémült, de bevallom, én magam sem tudtam, mihez kezdjek vele. Amikor anyja elment, töprengtem, hogy mi okozhatta nála azt a viselkedésbeli változást, amely olyan szembetűnő volt. – Miért, hogy viselkedett? – szólt közbe a felügyelő. – Mint aki nincs magánál. Nézett a semmibe, nem mosolygott, nem beszélt. Furcsa volt ez a változás, amely mint mondtam, az édesanyját is nagy aggodalommal töltötte el. Mivel hiába faggattam, csak egy-egy szóval válaszolt, megpróbáltam felidézni az egyetemi éveimet, amikor különböző helyzetgyakorlatokat végeztünk. Eszembe jutott, hogy találkoztam hasonló viselkedéssel, amit végül hipnotikus kezeléssel oldottunk meg. A felügyelő feljebb ült a székén, láthatóan egyre nagyobb izgalommal hallgatta a fiatal nőt. – Tehát, arra gondoltam, hipnotizálom, talán úgy megnyílik és elmondja, amit egyébként nem akar. Éreztem, hogy valami bántja, de nem beszélt róla. Sem nekem, sem az édesanyjának. Mivel nagyon érdekelt mindig az ember lélektana, s eredetileg pszichológusnak készültem, így megtanultam hipnotizálni. Az egyetemen azt is tanultam, hogy nem minden ember alkalmas, s csak reméltem, hogy Vito nem tartozik azok közé. Bevallom, csak nehezen sikerült. – És? Megtudott valamit? – kérdezte a felügyelő egyre izgatottabban, ám mielőtt a doktornő válaszolhatott volna, kopogtak az ajtón és hozták a reggelijüket. – Tegye csak le, Gigiola! Köszönjük! – mondta a férfi és szabályosan kitessékelte a kolléganőjét. – Őrülten kíváncsi vagyok a folytatásra! – mondta és a fiatal nőre nézett. – Mint ahogy mondtam, Vito nagyon nehezen adta meg magát, de aztán beszélni kezdett. Bevallom, majdnem elájultam attól, amiről beszámolt. – Az ég szerelmére, Fianetta! Ha nem akarod, hogy itt kapjak agyvérzést, térj a lényegre! Mondd el végre, mit mondott a gyerek? – kiáltott fel a férfi, letéve kezéből a szendvicset és a fiatal nőre meredt. – Elmondta, hogy az orvosi szoba ajtajából nézte végig, hogyan halt meg dr. Giotto! A felügyelő úgy ugrott fel, hogy térdével az asztal lapjának ütközött, mire a doktornő teáscsészéje kiborult.
– Bocsáss meg, kedvesem, de ezt képtelen vagyok nyugodtan ülve végighallgatni. Folytasd csak, majd hozatok neked másik teát! – Szóval elmesélte, hogy éjszaka volt és ő felriadt álmából. Nagyon megijedt, és felkelve az ágyból a nővérszobába sietett. Ott azonban nem talált senkit, ezért az orvosi szoba felé indult. Tudta, hogy Paola doktornő az éjszakás, s mivel nagyon megszerette, arra akarta kérni, hogy menjen be hozzá, amíg megnyugszik. Amikor az ajtóhoz ért, hallotta, hogy a doktornő segítségért kiabál. Ekkor remegő kézzel benyitott, de nem tudott mozdulni a látványtól: épp akkor vágták el a doktornő nyakát… Minden véres volt, még a doktornő kezében lévő fehér rózsa is, melyet… – De ki? Ki tette? Áruld el végre! – vágott a szavába a felügyelő. – Dr. Boito! – felelte és érezte, hogy megkönnyebbül, amint kiejtette a férfi nevét. – Ez biztos? – Igen. Azt is elmondta, hogy a főorvos amint észrevette, odament hozzá és a karjába vette. Lefektette az ágyra és mélyen a szemébe nézett. Arra kérte, figyeljen a szavára és tegye, amit mond. Ami ott történt, arról hallgasson, mert különben ő és az édesanyja is úgy végzi, mint Paola doktornő. – Te jó isten! Ezt nem hiszem el! – nézett rá kimeredt szemekkel a felügyelő. – Bevallom, én sem hittem el első hallomásra, de aztán meggyőződtem róla és ma már akár meg is esküszöm rá, hogy ő volt! – Meggyőződtél? Hogyan? – Az éjjel ügyeletet vállaltam. Fél tíz felé benéztem Vito-hoz, majd miután kiléptem Vito szobájából, mintha dr. Boito-t láttam volna a lépcsőházba menni. Ez azért érdekes, mert beszéltem az éjszakás nővérrel, aki elmondta, hogy a főorvos akkor hagyta el az épületet, amikor ő belépett rajta. Persze, ennek semmi jelentősége nincs, hisz mindenki tudja, hogy dr. Boito nagyon sok éjszakát tölt bent a kórházban akkor is, ha már nem vállal ügyeletet. Erről beszélgettem Editta nővérrel, amikor beteget hoztak. Miután elláttam, visszamentem az orvosi szobába, de képtelen voltam ott maradni. Folyton magam előtt láttam, amit Vito mesélt. Így aztán felálltam és kifelé indultam. A folyosóra lépve megpillantottam dr. Boito-t. A kórtermek felé haladt, majd Vito szobájához érve, belépett. A szívem majdnem kiugrott a helyéből, annyira féltettem a gyereket. Mi van, ha meggondolta magát és végez vele is? Így aztán minden erőmet
összeszedtem és eldöntöttem, magam győződök meg arról, hogy igazat mondott-e a fiú. A felügyelő pattanásig feszült idegekkel csüngött a szavain. – A folyosó teljesen üres volt, semmi zaj nem zavarta meg az éjszaka csendjét. Nehezen nyúltam a kilincshez, féltem, hogy az ajtó nyikorgásával azonnal felhívom magamra a főnököm figyelmét, de szerencsém volt. Egyáltalán nem nyikorgott. Úgy léptem be, hogy nem vett észre. Háttal ült nekem az ágy szélén, arccal a gyerek felé fordulva. Gyorsan a legközelebbi tárgy, a szekrény mögé léptem és még a lélegzetemet is visszafojtottam. Sajnos látni nem láttam semmit, de hallani tisztán hallottam minden szót. A főorvos ugyan suttogva beszélt, de tagolva, érthetően. Meggyőződött róla, hogy a gyerek nem beszélt senkinek, s ismét megfenyegette, hogy ha nem akar meghalni, hallgat mindarról, ami az orvosi szobában történt. Dühöt éreztem a hangján, pedig nem tudhatta, a fiú elmondta nekem a titkot. Igen! Saját fülemmel hallottam, amit mondott. Azzal beismerte a gyilkosságot. Ezek után semmi kétségem nincs, hogy Vito igazat mondott. Mondanom sem kell, majdnem elájultam, alig tudtam uralkodni magamon, nehogy észrevegyen. Aztán hallottam, hogy felállt. Azt hittem, kimegy, de nem hallottam a lépteit. Óvatosan kikémleltem, s láttam, hogy a fiúhoz hajolt, egészen közel az arcához. Tenyerét a homlokára tette. Ezt használtam ki és távoztam. Gyorsan a szobámba siettem, mely jelenleg Vito szobájával szemben van. Azt találtam ki ugyanis, hogy a lakásomban felújítási munkák folynak, ezért engedélyt kértem a főorvostól, hogy a három fenntartott szoba egyikét pár napra igénybe vehessem. Erre azért volt szükségem, hogy vigyázni tudjak Vito-ra, és szemmel tarthassam dr. Boito minden lépését. Azt hiszem, ez már elegendő bizonyíték, hogy dr. Boito a tettes. Igaz, hogy csak dr. Giotto halálát tudjuk rábizonyítani minden kétséget kizáróan, de talán majd megtörik és bevallja a másik két gyilkosságot is. Hát ennyi, amit megtudtam! – nézett a férfire, aki pár pillanatig csak meredt rá szótlanul, majd megköszörülte a torkát. – Köszönöm, Fianetta! El sem tudod hinni, mekkora szolgálatot tettél nekünk. Most már megvan a bizonyíték, elkapjuk és megkapja méltó büntetését, de előbb el kell távolítani a kórházból a gyereket, nehogy baj érje. – Semmi szükség rá, én ott vagyok! – mondta gyorsan a nő. – Nem, Fianetta! Ebből most már ki kell maradnod! Nem kockáztathatjuk az életedet. Soha nem derülhet ki, hogy tudod a gyerek és a főorvos titkát.
– De Paolo! Nem titkolhatjuk el örökké, hisz vallomást kell tennem és majd a bíróság előtt is meg kell jelennem Vito-val együtt. – Az igaz, de akkor már dr. Boito nem árthat neked. Mondd, csak, hogy áll a gyerek egészsége? Elhagyhatja már a kórházat? – nézett a fiatal nőre. – Már elhagyhatja a kórházat, bár én azt mondtam az édesanyjának, dr. Boito-val való beszélgetésem után, hogy még legalább egy hetet maradnia kell, hogy megfigyelhessük, de ezt csak azért tettem, hogy legyen alkalmam meggyőződni a főnököm bűnösségéről és Vito szavahihetőségéről. Azonban van még valami! Vito most is hipnotikus állapotban van, vissza kell hozni őt a valóságba! – Értem! Nagyon ügyes voltál, Fianetta! Egyelőre maradjon minden úgy, ahogy van a gyerekkel, csak azután foglalkozunk vele, miután dr. Boito-t letartóztatjuk. Ezzel végérvényesen megakadályozzuk, hogy ártson neki. – Igaza van, Paolo! Előbb el kell távolítani a gyerek közeléből, s csak utána oldom fel a hipnotikus állapotból, még megölné, ha rájönne, elmondott mindent, de nagyon óvatosnak kell lenniük! Ha mindaz igaz, amit a fiú elmesélt, nagyon veszélyes ember, ki tudja, mire képes! – Igen, ezt én is tudom, Fianetta. Ne aggódj, tudom, mit kell tennem! Most menj szépen vissza a kórházba és próbálj meg úgy viselkedni a főnököddel, mintha semmi nem történt volna! Menni fog? – Remélem! – felelte nem valami határozottan, majd megállt. – Van még valami! Vito elmesélte, hogy a doktornő kezében egy fehér rózsát tartott, amikor meghalt. Talán nincs jelentősége, de dr. Boito szobájában az asztalon egy csokor fehér rózsát láttam. Ma én is kaptam tőle egyet! A felügyelő elgondolkozott, majd megszólalt. – A főorvos új házának kertjében is gyönyörű fehér rózsa terem, de nem hiszem, hogy a virágnak köze lenne a doktornő halálához. – Én mégis nagyon félek! Amikor a kezembe vettem, szinte égette a bőrömet! – mondta Fianetta. – Jól van. Nem kell félned, még ma zárkába kerül! Már csak az elfogató parancsot kell megszereznem és azzal vége dr. Boito embertelen ténykedésének. Nem is tudom, hogy képes ilyen szörnyű gyilkosságot elkövetni, hiszen orvos! – És nagyon jó orvos! Igazán kár érte! Bevallom, én még mindig alig tudom elhinni, hogy ő a tettes! – Tudod, ezzel én magam is így voltam sokáig, de kénytelenek vagyunk elhinni. Nekünk is vannak bizonyítékaink, de ha Vito és te vallomást
tesztek, az életben nem szabadul ki a börtönből. Egy ilyen elvetemült gazembernek ott a helye! – Nem értem miért, de sajnálom, annyira megkedveltem! – mondta a doktornő és a felügyelőre nézett. – Én is szimpatikusnak találtam eleinte, mert elhittem őszinte, amikor arról beszélt, milyen fájdalmasan érinti a két nővér és a doktornő halála. Sápadt lett és remegett. Ma már tudom, nem azért, mert sajnálta őket, hanem azért, mert félt, hogy lebukik! Az igazság győzedelmeskedett, többé nem menekülhet! – mondta a felügyelő, és ökölbe szorította a kezét. – Akkor én megyek! – állt fel a doktornő. – Nagyon köszönöm, Fianetta! Azt hiszem, a bátorságodért kitüntetésre javasollak, sokat segítettél a rendőrségnek, amit el kell ismernünk. – Dehogy! Nem akarom! Jobb, ha senki nem tud rólam! A munkám miatt… – Jól van, majd meglátjuk! – ölelte át és megcsókolta az arcát. – Akarod, hogy elvigyen az egyik emberem? – kérdezte, amint elengedte. – Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy itt jártam. – Igazad van! Akkor hívok egy taxit! – ajánlotta a felügyelő, de a lány a fejét rázta. – Majd inkább én fogok egyet az utcán! Viszlát, Paolo! – mondta és távozott. A kórházba érve egyenesen a szobájába sietett. Vito szobája előtt megállt, majd benyitott. A gyerek az ágyban ült és olvasott. – Minden rendben van, Vito? – kérdezte, de nem ment közel hozzá. – Igen. Jó, hogy megint itt van, doktornő! – felelte mosolyogva. – Járt nálad orvos, mióta elmentem? – nézett a fiúra. – Nem. Senki! – rázta meg a fejét. – Jól van. Majd később bejövök hozzád, Vito! Rendben? – Rendben! – intett a kezével, aztán tovább olvasott. – Doktornő! – hallotta meg Luigi hangját, amint a folyosón szobájába igyekezett. – Igen? – fordult vissza és megállt. – Dr. Boito kereste! – Mikor? – Egy órája! – felelte.
– Köszönöm, mindjárt szólok neki, hogy megjöttem! – mondta és elsietett. Gyorsan megmosta a kezét, az arcát, megfésülte a haját, majd a telefonért nyúlt, hogy megkérdezze, miért kereste a főnöke, de aztán meggondolta. Erőt kell vennie magán, oda kell mennie! Idegesen lépett be a főorvosi titkárságra. Már az előtérben hallotta, hogy a főnöke nincs egyedül, ezért megállt, nem kopogott. Illetlenség lenne megzavarni egy beszélgetést, meg aztán így lesz ideje összeszedni magát, hogy szembe tudjon nézni egy gyilkossal. Végigfutott a hátán a hideg. Hogy elterelje a gondolatait, körül nézett. Furcsának tűnt a titkárnő nélkül árválkodó íróasztal. Vajon miért nem vett fel maga mellé senkit? – töprengett. – Nem, Luca! Sajnálom, de nem engedem! – hasított a csendbe egy női hang, mely meglepte Fianetta-t. Ismerős volt, de nem tudta hirtelen, hogy kié. – De igen, Teresa! Vito már nagyfiú, meg fogja érteni! – Akkkor sem engedem! Majd én megmondom neki, amikor úgy látom, eljött az ideje. Most túl sok mindenen ment keresztül, nem tehetjük ki egy ekkora sokknak. Nem lehet előre kiszámítani, hogyan fogadná? Gondolj csak rá, ha elmesélem neki, mindenki segíteni akart rajta, csak te nem. A saját apja megtagadta tőle az életben maradás utolsó esélyét! – Meg fogja érteni, ha elmagyarázom, miért nem akartam csontvelőt adni! – Nem, Luca! Erre semmiféle elfogadható magyarázat nincs. Még egy tizenegy éves gyereket sem tudsz meggyőzni, soha nem bocsátaná meg. Esküszöm, ha eljár a szád, én is elmondok neki mindent! – Sajnálom, Teresa! Vito az én fiam is, jogom van hozzá! – Nem! Egyáltalán semmi jogod nincs a fiamhoz! – De igen, van, és ezt te is nagyon jól tudod! Az, hogy eltitkoltad előlem a létezését, neki pedig azt hazudtad, hogy meghaltam, a te bűnöd és nem az enyém! Túl sokat hazudtál neki, és még te jössz azzal, hogy én okozok neki fájdalmat, ha felvilágosítom, nem is halt meg az apja? Sajnálom, de meg kell tudnia, hogy élek és ő az én fiam! Ha egyszer akaratom ellenére és tudtom nélkül a világra hoztad, vállald a felelősséget! – Bevallom, nem értelek. Mondd, mi ütött beléd? Most miért lett egyszerre olyan fontos a fiad? – kérdezte Teresa. – Azért, mert szeretném, ha nem nőne fel apa nélkül. Most, hogy már tudom, ő az enyém is, gondoskodni akarok róla! Azt szeretném, ha néha
megkaphatnám, és velem lehetne, hogy megismerjük egymást! Nem tagadhatod meg! Egyébként van más módja is, hogy érvényesítsem apai jogaimat! – Nem hiszem, Luca, de próbálkozz csak! Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá, hogy megtudja, te vagy az apja, mert nem érdemled meg! Ő egyedül csakis az enyém! Megértetted végre? – Sajnálom, de nem tudsz eltántorítani a szándékomtól, Teresa! Vito az én fiam és hogy tudomást szereztem róla, neked köszönhetem! Gondolkoztál volna, mielőtt elfecsegted! – Ha nem lett volna veszélyben az élete, soha nem árultam volna el neked. Kényszerhelyzetben voltam, de nagyon sajnálom, amiért azt hittem, megváltoztál és segítesz, ha megtudod, hogy a saját fiad megmentéséről van szó. Ehelyett te egyetlen mozdulatot nem tettél, hogy ne veszítsük el! Most pedig jössz ezzel a süket szöveggel. Azt gondolod, elhiszem, hogy tényleg érdekel? Soha nem felejtem el, amikor azt mondtad a szerelmünk legboldogabb szakaszában, hogy gyűlölöd a gyerekeket, és soha nem akarsz apa lenni? Hát nem! Nem felejtem el, és nem akarom, hogy Vito igya meg a levét kettőnk harcának. Kiegyensúlyozott, boldog életet biztosítottam neki és nem hagyom, hogy belerondíts! Felejtsd el, vagy különben megbánod! – Csak nem fenyegetsz, Teresa? Hű, de megrémültem! – nevetett fel a főorvos harsányan. – Vedd annak, aminek akarod! Vito az enyém és egyedül az enyém is marad! Most pedig elegem volt a vitából, nem akarok többé erről beszélni. Alig várom, hogy elvigyem innen a gyermekemet és elfelejthessem azt is, hogy a világon vagy! A hang egyre közelebbről hallatszott, ezért Fianetta gyorsan kisietett a folyosóra, majd a közeli mosdóba futott. Hátával az ajtónak támaszkodott és tenyerét zakatoló szívére helyezte. Fülében csengtek a szavak, miszerint Vito dr. Boito és Teresa Marconi gyermeke. Alig akarta elhinni. Vajon a felügyelő tud róla? – villant át az agyán. Gyorsan előkapta a telefonját, és a férfit hívta. – Paolo Fermi! – hallotta meg a férfi hangját, s ettől egy kissé megnyugodott. – Paolo! Itt Fianetta! – hadarta idegesen. – Fianetta! Mi történt? Hallom a hangodon, hogy valami baj van! – mondta a férfi.
– Igen, nagy baj van, azt hiszem! Az imént kihallgattam a főorvost és Vito anyját. Hangosan veszekedtek. – Miről? – Vito-ról. – Vito-ról? Ezt nem értem! – Paolo! A fiú kettejük gyermeke! – Micsoda? – kiáltott fel a felügyelő. – Biztos vagy ebben? – Ezer százalékig! Nem tudom, mit tegyek? Féltem a kisfiút! – Már úton vagyunk a kórház felé, Fianetta. Negyedóra múlva ott leszünk, addig biztosan nem történik semmi baj. Nappal van, nem éjszaka, a főorvos tisztában van azzal, hogy mit tehet és mit nem! Ne aggódj, menj Vito szobájába és maradj vele, amíg oda nem érkezünk! – Most épp a főorvoshoz megyek, mert keresett. Utána azonnal sietek a fiúhoz! – kapcsolta ki remegő ujjaival a telefont és kilépett a folyosóra. Érezte, hogy a gyomra elszorul. Szegény kis Vito. Ha tudná, hogy az apja ölte meg dr. Giotto-t, s talán a két nővért is! Megállt dr. Boito szobája előtt és hallgatódzott, de már csend volt. Halkan kopogott és várt. – Ki az? Mit akar? – kiáltott fel dühösen a férfi. A fiatal doktornő félénken nyitotta ki az ajtót, de nem lépte át a küszöböt. – Keresett, dr. Boito! – mondta idegesen pislogva. A férfi arca azonnal megváltozott. – Á! Igen! Kérem, fáradjon beljebb, kollegina és bocsásson meg a durva hangért, de járt nálam valaki, aki nagyon felbosszantott. Jöjjön, foglaljon helyet! – mutatott a székre, ő azonban nem mozdult az íróasztala mögül. Fianetta ennek megörült, legalább nem kell közvetlen mellette lennie. – Fáradtnak látszik, dr. Benedetto. Miért nem pihen? Amikor engedélyt adtam arra, hogy itt lakjon a kórházban pár napig, akkor azt kértem, tartsa be a pihenőidőt. – Igen, és épp aludni indultam, amikor dr. Amati átadta az üzenetet. Azonnal idesiettem. – felelte. – Merre járt? A portás mondta, hogy elhagyta az épületet. – nézett rá olyan behatóan, hogy a fiatal nő majdnem elájult. – Szerettem volna vásárolni pár dolgot, ezért mentem el. Talán baj? – kérdezte.
– Dehogy! – felelte a férfi. – Bocsásson meg, nem akartam kíváncsiskodni, csak most, hogy itt lakik a kórházban, felelősséget érzek ön iránt. Talán kicsit túlzásba is viszem. Kérem, ne haragudjon meg rám ezért. – Miért haragudnék? Igazán kedves, főorvos úr, hogy a sok dolga mellett rám is figyel, de már felnőtt vagyok, tudok magamra vigyázni! – Mégiscsak megneheztelt rám! – Szó sincs róla! – nevette el magát a doktornő. – Egyáltalán nem! Ellenkezőleg, nagyon is jól esik, hogy ilyen figyelmet szentel nekem, uram! – mondta. – Nos, akkor rendben van. Térjünk rá arra, amiért idekérettem. Fianetta elképzelni sem tudta, hogy mit akarhat tőle a főnöke. – Az alatt a rövid idő alatt, amióta nálam dolgozik az osztályon, meggyőződtem róla, hogy igen hamar beilleszkedett a kollektívába, ami azt jelenti, nagyon jó a természete. A kollégák és a nővérek is megszerették és csak pozitív véleményt hallottam önről, s magam is tapasztaltam, milyen gyorsan tanul. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy megkérem, legyen az asszisztensnőm. – Tessék? Hogy érti ezt, dr. Boito? – vonta össze a szemöldökét és értetlenül nézett rá. – Ne rémüljön meg, Paola! – kiáltott fel, majd kissé elvörösödött, amikor rájött, eltévesztette a nő nevét. Krákogott kettőt, aztán megszólalt. – Bocsásson meg, de Paolára gondoltam, ezért mondtam az ön neve helyett az övét. Ugye, megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? – Megtisztelve érzem magam, uram! – felelte. – Köszönöm. Szóval dr. Giotto helyét szánom önnek, remélem, nem utasítja vissza ajánlatomat. Sajnos, neki már nem tudtam felajánlani ezt a lehetőséget. – Bocsásson meg, dr. Boito, de nem tudom, mire gondol. Miféle asszisztensre van szüksége? Talán titkárnőt akart mondani…? – nézett rá értetlenül. – Nem, kedves Fianetta! Asszisztensnőt mondtam, mert arra van szükségem. Mégpedig a kutatómunkámhoz. – Kutató munkája? – kérdezte a doktornő. – Igen. Szabadidőmben különböző gyógyszerek feltalálása mellett, a beteg gyermekek mozgását, felépülését elősegítő eszközöket próbálok kitalálni. Sajnos, túlságosan sok időt elvesz a kórházi munkám, így nagyon keveset foglalkozhatok a kutatással. A kísérleteket jelenleg az otthonomban
végzem, egy nagyméretű helyiséget alakítottam ki erre a célra, de mostanában vásároltam egy házat, s hamarosan egy teljesen önálló kísérleti laboratóriumot hozok létre. Nincs túlságosan messze a kórháztól, így akár napközben is, ha szükségem lenne önre, át tudna jönni. Szóval ebben szeretném, ha társam lenne. Fianetta némán meredt rá. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy a férfi ilyen kéréssel áll elő. – Nem is tudom, mit feleljek, uram! Én gyermekorvos vagyok, még nagyon sok mindent nem tudok, és a szabadidőmet többnyire tanulással töltöm. Igazán megtisztelő, hogy rám gondolt, de nem hiszem, hogy alkalmas lennék erre a feladatra és nem is jutna rá időm. Már egészen kicsi gyermekkorom óta erre a pályára készülök, s most, hogy elértem, életemnek minden percét erre szeretném fordítani. Kérem, bocsásson meg, amiért nemet mondok, de így érzem tisztességesnek. – Tudja, hosszú évek munkája után és némi szerencsével eljutottam odáig, hogy egy komplett laboratóriumot hozzak létre, ahol másképp szolgálnám a beteg gyermekek gyógyulását, mint gyógyító orvos. – Nem értem… Csak nem akarja felcserélni a gyógyítást a kísérletezéssel? – nézett rá a doktornő. – De igen, Fianetta. Erre gondoltam és ezt szerettem volna kérni öntől is. Épp arra készültem, hogy dr. Giotto-nak elmondjam mindezt, de sajnos, neki már soha nem mondhatom el. Amikor ön belépett hozzánk, tudtam, hogy megtaláltam az ő tökéletes mását. Kérem, gondolkozzon el az ajánlatomon! – Nem hiszem, hogy gondolkoznom kellene, dr. Boito! Imádom a gyerekeket, szeretek a közelükben lenni, azért is választottam ezt a szakot és nem szeretnék váltani. Ez a munka a hivatásom és ennek tökéletesen szeretnék megfelelni. Kérem, ne haragudjon meg rám, de inkább keressen valaki mást! A főorvos arca elborult, láthatóan nagyon bosszantotta a nő makacssága, de aztán elmosolyodott. – Természetesen, ez nem erőszak! Csak kérés! A fizetése egyébként többszöröse lenne, mint amit itt kap, és nem is kellene feladnia az állását. Dolgozhatna itt tovább, maradhat a gyerekek közelében, csak akkor jönne hozzám, ha ideje engedi.
– Mint mondtam, nagyon sokat kell még tanulnom, igen kevés a szabadidőm. Mivel éjszakai ügyeletet is vállalnom kell, nem hiszem, hogy… – Ha elvállalja, nem kell többé ügyelnie… – Nem értem… – Önt javasolnám a főorvosi posztra… – Engem? De hisz semmiféle gyakorlatom nincs és… – Ezt csak bízza rám, Fianetta! Mondjon igent és a többi az én dolgom! – vágott a szavába. – Sajnálom, tényleg nem akarom megbántani, de nem szeretnék főorvos lenni, még akkor sem, ha valami csoda folytán el tudná érni, hogy kinevezzenek. Mit szólnának a régen itt dolgozó kollégák, akik már letettek valamit az asztalra, ha egy gyakorlatlan, kezdő fiatal doktornő lenne a főnökük? A kórház vezetése sem értene ezzel egyet, mert ez képtelenség, uram! Ezt ön sem gondolhatja komolyan! – rázta meg a fejét. – De igen! Komolyan gondolom, és a kórház vezetése is elfogadná a javaslatomat, ebben biztos vagyok. Nem kell aggódnia, és válaszolnia sem most azonnal. Kérem, legalább ígérje meg, hogy gondolkozik rajta! A fiatal doktornő nyelt egy nagyot. Már minden érve elfogyott, azon törte a fejét, hogy miként utasítsa el végérvényesen úgy, hogy ne bántsa meg, de semmi nem jutott az eszébe. Szerencséjére, kopogtak az ajtón, aminek most igencsak megörült. – Tessék! – kiáltott fel a főorvos kissé indulatosan. Nyilván dühös volt, amiért éppen most zavarták meg őket. Fianetta közben az órájára pillantott. A felügyelőnek már itt kellene lennie! – gondolta, aztán az ajtó felé nézett. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a férfit és a nyomozót. – Elnézést, amiért bejelentés nélkül önre törtünk, de komoly oka van. Ha megkérhetném, dr. Boito, elengedné a hölgyet? – lépett egészen közel az asztalhoz. Úgy tett, mintha nem ismerné a doktornőt. – Bocsásson meg, felügyelő úr, de épp egy igen fontos megbeszélést folytatok a kolléganővel. Nem érne rá máskor? – kérdezte és kényelmesen hátradőlt. – Sajnálom, de az ügy nem tűr halasztást! – válaszolta a férfi komoly arckifejezéssel. – Rendben! Majd folytatjuk, dr. Benedetto! Menjen csak, pihenjen le és kérem, ne feledje, amiről beszéltünk!
– Igen, uram! Elnézést! – mondta és szinte futva távozott. Miután a doktornő becsukta maga mögött az ajtót, a felügyelő a főorvosra nézett. – Dr. Luca Boito! Ön ellen elfogató parancsom van! Kérem, ne ellenkezzen, jöjjön velünk a kapitányságra! – mondta a felügyelő. Elővette a zsebéből a hivatalos, lepecsételt iratot és a főorvos elé tartotta. – Le akar tartóztatni? De miért? – kérdezte a férfi és elsápadt. – Gyilkosságért! Kétségtelen és megdönthetetlen bizonyítékunk van arra, hogy dr. Paola Giotto doktornőt ön ölte meg! – Maguk megőrültek! Honnan veszik ezt a marhaságot? – kiáltott fel a férfi magából kikelve. – Nézze, dr. Boito! Önnek természetesen joga van ügyvédhez, ha gondolja, hívja fel, arra kap időt, de szeretném, ha nem tanúsítana ellenállást. Csak saját magának árt vele, higgye el! – nézett rá nagyon szigorú tekintettel, s aztán ismertette vele további jogait. – Rendben, akkor hívom az ügyvédemet! – mondta dr. Boito, s azzal a telefonért nyúlt. Elővette a fiókjából a noteszét és tárcsázott. Közben dühös pillantásokat vetett a férfire. Többszöri próbálkozásra sem sikerült az ügyvédjét elérnie, folyton üzenetrögzítő jelentkezett, így hát rámondta az üzenetet. – Nos, mehetünk? – kérdezte a felügyelő. – Igen, mehetünk, de azt hiszem, ön nem tudja, mit cselekszik! Megbánja még, hogy… – A férfi szava elakadt, amikor az ajtó feltárult és több egyenruhás rendőr lépett be rajta. – Kérem, a kezét, dr. Boito! – mondta a felügyelő. – Miért? – nézett rá a főorvos és még jobban elsápadt. Látszott rajta, mennyire meglepődött. – Hogy a kezére tehessük a bilincset! – felelte a férfi. – Kérem, ne tegye ezt velem, ne vezessenek el úgy, mint egy bűnözőt! Ígérem, nem fogok megszökni, uram! Ne hozzon ekkora szégyenbe a beosztottjaim és a betegek előtt! – nézett rá könyörgő tekintettel a férfi. – Sajnálom, de ez a szabály, s nekem be kell tartanom! – mondta a felügyelő, s a következő pillanatban kattant a bilincs a kezén. A főorvos megsemmisülten indult el a rendőrök között. A folyosón mindenki döbbenten állt meg és senki nem értett semmit. Egyedül dr. Fianetta tudta, hogy a főorvost miért viszik el bilincsbe verve.
Ő is a folyosón állt, mellette Teresa, aki szintén elképedve meredt rájuk. A főorvos hirtelen megállt. – Uram! – nézett a felügyelőre. – Engedje meg, hogy néhány szót váltsak a kollégáimmal és megbízzak valakit a helyettesítésemmel, nem hagyhatom csak úgy itt a kórházat minden magyarázat nélkül. – Rendben van, de kérem, fogja rövidre! – mondta a felügyelő. – Kedves kollégák! Sajnálatos félreértés történt, remélem, hamarosan visszajövök, és részletesen beszámolok mindenről. Most azonban csak annyit mondhatok, hogy végezzék a dolgukat úgy, mint eddig! Amint tisztáztam magam, visszajövök. Ha esetleg több napig elhúzódna visszatérésem, amit őszintén kétlek, akkor dr. Benedetto vegye át a helyemet és irányítsa az osztályt. Vigyázzanak magukra és a betegekre! – mondta, majd távoztak. Mindenki megrökönyödve nézett a főorvos után, majd egymásra. Nem értettek semmit. Talán még a főnökük letartóztatása sem okozott olyan sokkot, mint az, hogy egy fiatal, gyakorlatlan, kezdő orvosra bízta az osztályt. Fianetta leolvasta az arcukról a gondolatukat, ezért megszólalt. – Nyugodjanak meg, nem teszek eleget a főorvos úr kérésének, hisz én alkalmatlan vagyok minden szempontból az osztály irányítására. Szeretném, ha helyettem inkább dr. Amati venné át dr. Boito helyét! – mondta és a kollégájára nézett. – Természetesen, vállalom! – nézett szét az embereken a férfi. – Persze, szeretném, ha senki nem gondolná, hogy most megjátszom magam, együtt döntünk mindenben, és úgy dolgozunk, ahogy eddig. Van kérdés? Többen is egyszerre szólaltak meg, de inkább az foglalkoztatta őket, mi történt, miért vitték el bilincsbe verve a főorvost. Erre azonban senki nem tudott válaszolni. Fianetta ugyan tudott volna, de jobbnak látta, ha egyelőre nem szól semmit. A kórház pillanatok alatt méhkassá változott. Mindenki a történtekről beszélt, s természetesen Teresa sem volt kivétel. A mellette álló doktornőre nézett. – Biztosan csak valami félreértésről lehet szó, nem gondolom, hogy Luca egy bűnöző lenne, bár az, hogy megbilincselve vitték el, kicsit elgondolkoztató. Nem gondolja, doktornő? – nézett rá elképedve. – Most megyek Vito-hoz, később szeretnék önnel beszélni, asszonyom! – mondta Fianetta és elindult befelé a kórterembe.
Teresa követte, de a nő visszafordult és megszólalt. – Asszonyom! Megkérhetném, hogy pár percig maradjon kint? – De miért? – kérdezte Teresa. – Szeretném megvizsgálni Vito-t, de ha ön is ott van, a gyerek másként reagál, mert az érzései befolyásolják. Nekem pontos és megbízható adatokra van szükségem, hogy eldöntsem, mennyi ideig kell még maradnia a fiának. Még nem akartam elvégezni ezt a vizsgálatot, de a körülmények, amelyek kialakultak, arra késztetnek, hogy akit lehet, mielőbb haza engedjünk. Ugye, megérti? – Igen, igen! – felelte és a szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy Vito hamarabb haza mehet, mint egy hét? Milyen boldogság lenne! – Köszönöm! Ígérem, nem tart sokáig! – mondta, aztán belépett az ajtón és bezárta maga mögött. – Doktornő! Mi történt? Olyan furcsa hangokat hallottam! És anya hol van? – emelte fel a fejét a gyerek. – Az édesanyád a folyosón van, én kértem meg, hogy pár percig maradjon kint. Szeretném, ha most nem tennél fel kérdéseket, csakis rám figyelnél! Megteszed? – Igen, persze! – felelte készségesen. A doktornő néhány mondat után csettintett az ujjával, mire Vito felpattant a párnáról. – Doktornő! Doktornő! Kérem, ne menjen dr. Boito közelébe! Ugye, nem megy oda hozzá? Megölte Paola doktornőt! Nem akarom, hogy magát is megölje! – kiáltott fel hevesen, aztán ájultan hanyatlott vissza a párnára. Fianetta szeme megtelt könnyel. – Drága, kicsi Vito! Kedves vagy, hogy aggódsz értem, és ennyire féltesz attól az embertől, akiről tudod, hogy gyilkos, de nem is sejted, hogy az édesapád! Milyen kegyetlen hozzád az élet! – simogatta meg a kezét, majd apró kis pofonokkal magához térítette a fiút. A gyerek kinyitotta a szemét. – Jól vagy, Vito? – hajolt fölé a doktornő. – Igen. Jól vagyok! – Az édesanyád itt van kint a folyosón. Arra vár, hogy behívjam. – Előtte szeretnék beszélni magával, doktornő! – nézett rá nagyon komoly arccal a fiú. – Miről?
– Dr. Boito-ról. Jaj, doktornő! Nagyon vigyáznunk kell, nehogy meghallja, mert tudom, hogy engem is megöl! És anyát is… – suttogta a fiú. – Nem kell aggódnod, dr. Boito elutazott. Hosszabb ideig nem tér vissza, talán soha többé. – Ez biztos? – csillant fel a gyerek szeme. – Igen, biztos! Egy dolgot azért szeretnék kérni tőled! – Mit? – nézett rá a fiú. – Ne beszélj senkinek arról, amit láttál az orvosi szobában. Megígéred? – A gyilkosságról? – Igen. Arról. – Megígérem! Megpróbálom elfelejteni, de biztos vagyok benne, hogy nem fog menni. Mit tegyek, hogy ne gondoljak rá folyton? – kérdezte és a szeme könnyes lett. – Sajnos, azt hiszem, nagyon sokáig megmarad az emlékeidben és talán álmaidban is visszatérnek majd a szörnyű emlékképek, Vito, de többször meglátogatlak majd az otthonodban és segítek, hogy ezek az álmok és gondolatok mielőbb eltűnjenek. Rendben? – Igen. – bólintott. – Akkor most behívom az anyukádat! – mosolygott rá Fianetta és kinyitotta az ajtót. – Vito! Kicsim! Már itt is vagyok! – ült le mellé az ágyra és átölelte. – Nagyon szeretnék már haza menni, anya! Meddig kell még maradnom? – kérdezte. Teresa nem válaszolt, a doktornőre nézett. – Nos, Vito, azt hiszem, a hét végén haza mehetsz. Két napot kibírsz még itt, ugye? – nézett rá kedvesen. – Két napot? Biztos, hogy utána haza mehetek? – kiáltott fel vidáman. – Igen. – Anya! Hallottad? Hazamehetek! Jaj, de jó! Jaj, de jó! – tapsikolt, akár egy kis óvodás, aki nagyon örül valaminek. – Igen, drágám! Hallottam és nagyon boldog vagyok! – zárta karjaiba a fiát. Fianetta nem szívesen zavarta meg a boldogságukat, de már alig állt a lábán. Szeretett volna lefeküdni, ám előtte még feltétlenül beszélni akart az asszonnyal. Nem várhat tovább, el kell mondania mindent, amit dr. Boitoról tud. A nőnek joga van hozzá, végtére is a fiának az apjáról van szó.
– Teresa! – szólalt meg kissé fojtottan. – Igen? – emelte rá az öröm könnyeitől csillogó szemét az asszony. – Beszélni szeretnék önnel néhány nagyon fontos dologról. Ugye, nem bánod, Vito, ha egy rövid időre elrabolom az édesanyádat? – kérdezte a gyerekre nézve. – Nem! Addig én zenét hallgatok! – tette a fülére a walkmant. A folyosóra lépve, a doktornő megállt. – Nem szeretnék itt a folyosón álldogálni önnel, kérem, jöjjön be velem ide! – mutatott a szobájára. – Rendben! – felelte Teresa és követte. – Azt hiszem, jobb lesz, ha leül, asszonyom! – mondta Fianetta különös hangon. – Istenem! Valami baj van Vito-val, ugye? Tudom, érzem, hogy amit most mondani fog, az nem lesz kellemes számomra. – nézett rá Teresa aggódó tekintettel. – Jól érzi, tényleg nem lesz kellemes, de most nem Vito-ról lesz szó… – Nem? Akkor miről? – kérdezte és az arca kissé megenyhült, amikor megtudta, hogy nem imádott fiával van baj. – Dr. Boito-ról. – Tessék? – kapta fel a fejét az asszony. – Mi van vele? – Nemrég, amikor ön nála járt, én az ajtó előtt vártam, mert az egyik kollégám szólt, hogy a főorvos úr keresett. Hallottam, hogy nincs egyedül, ezért nem kopogtam, gondoltam, kivárom a soromat. Igazán nem volt szándékomban kihallgatni a beszélgetésüket, de mivel ott voltam és önök hangosan kiabáltak egymással… A doktornő elhallgatott. – Mégis, mit hallott? – kérdezte Teresa. – Azt hiszem, épp eleget ahhoz, hogy tisztán lássak. Tudom, hogy dr. Boito Vito édesapja. A nő lehajtotta a fejét. Egy mélyet sóhajtott, majd bólintott. – Igen. Valóban így van. Miért is tagadnám? Igaz, nem szívesen beszélek róla, itt a kórházban senki nem tudja, egyedül Paola doktornő tudott róla, bár neki sem árultam el. Teljesen véletlenül tudta meg, ugyanis amikor Vito élete veszélyben volt, donort kerestünk és dr. Giotto felvetette, hogy a gyerek apja biztosan megmenthetné. Mivel nem láttam több, mint tíz éve, elképzelni sem tudtam, hogy hol élhet. Luca és én is Párizsban tanultunk az orvosegyetemen, amikor nagy szerelem szövődött közöttünk. Az első évben
azonban én abbahagytam az egyetemet és visszautaztam Rómába, mert terhes lettem, de neki nem szóltam róla. Szakítottunk, azóta nem találkoztunk. Tekintettel arra, hogy megfelelő donort nem találtak a gyerek számára, egyetlen esélye az édesapja volt. Megpróbáltam mindenütt keresni, s végül megkaptam az otthoni telefonszámát, de hiába hívtam, soha nem értem el. El is mentem a házhoz, de nem találtam senkit. Ekkor kétségbeesve jöttem be a kórházba, Paola doktornő bevitt az orvosi szobába, hogy próbáljam meg onnan felhívni. Letettem a papírt az asztalra, melyre a nevét és telefonszámát feljegyeztem. A doktornő, amikor meglátta, szinte elsápadt. Tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy Luca itt dolgozik. Majdnem kiugrottam a bőrömből, bár igazából féltem is a találkozástól, nem tudtam, miként fogadja, hogy van egy fia, de bíztam benne, hogy megért és segíteni fog. Teresa könnyeivel küszködött, ezért elhallgatott. – És? Nem segített? – szólalt meg Fianetta. – Nem! Végtelenül haragudott rám, amiért elhallgattam előtte, hogy van egy tizenegy éves fia. – Bocsásson meg, de miért nem tudatta vele? Ez igen nagy horderejű döntés és valami köze mégis van a gyereknek az apjához…? – Doktornő! Azért szakítottam vele, mert többször határozottan kijelentette, gyűlöli a gyerekeket, és nem akar apa lenni. Ezen kijelentése után, nem mertem bevallani neki, hogy terhes vagyok, és megtartom a gyermeket. Tudom, hogy nem egyezett volna bele, ezért elhallgattam előtte, és a fiamnak pedig azt mondtam, hogy meghalt az édesapja. Paola doktornő szerint helytelenül cselekedtem, de én úgy gondoltam, miért sérüljön a fiam lelke? Épp elég, ha az enyém soha be nem gyógyuló sebet kapott… Ha megtudná, hogy az apja ugyan él, de gyűlöli, sokkal nagyobb fájdalmat okoznék vele, mintha azt mondom, meghalt. Elfogadta, nem is nagyon beszélt erről. – Most már értem, hogy miért hallgatta el a gyerek és dr. Boito előtt is az igazságot. Én megértem önt, Teresa asszony! – fogta meg a karját és megsimogatta. – Köszönöm. Szóval Luca nemet mondott, amikor arra kértem, segítsen a fiunkon. Mindenki, aki csak élt és mozgott a kórházban önként jelentkezett donornak, de sajnos, senki nem volt megfelelő. A legjobban az fájt, hogy én sem. Tehetetlenül néztem, hogy elveszítem a kisfiamat, amikor szerencsére az utolsó pillanatban egy ismeretlen megmentette őt. A portára tették le a
beültetésre alkalmas csontvelőt, megfelelő steril körülmények között szállítva. A műtét sikerült, Vito szervezete befogadta, hála Istennek nem veszítettem el. Ma szabadnapos vagyok, s úgy döntöttem, egész nap itt leszek Vito-val. Amikor elaludt, kimentem a folyosóra, hogy sétáljak egy kicsit, amikor összetalálkoztam Luca-val. Azt mondta, szeretne velem beszélni, menjünk az irodájába. Azt gondoltam, Vito állapotával kapcsolatban van mondandója, de kiderült, beszélni akar a gyerekkel. El akar neki mondani mindent. Ezt én nem akartam! Most, hogy Vito meggyógyult, hamarosan elhagyja a kórházat, el akarom felejteni, hogy valaha is közöm volt hozzá. Nem értem, azok után, ahogy viselkedett, miért akarja most annyira, hogy Vito megismerje? Nem ő mentette meg az életét, nem is mutatott hajlandóságot egyetlen pillanatig sem, hogy érdekelné, nem értem, most miért gondolta meg magát? Vito még nagyon gyenge, nem akarom, hogy ilyen megrázkódtatás érje. Nem tudni, miképp reagálna rá. Ezt elmondtam neki, de nem volt hajlandó megérteni és belátni. Ezen vitatkoztunk, amit a jelek szerint ön is végighallgatott. Most már minden tud, kedves doktornő! Alig várom, hogy elhagyjuk a kórházat, soha többé nem hozom ide a fiamat! Bocsásson meg, nem azért mondtam, mert nem kapott megfelelő ellátást, ellenkezőleg! Itt mentették meg az életét, itt kaptam őt vissza, de amíg dr. Boito itt dolgozik, nem hozom ide kontroll vizsgálatra sem! Nem szeretnék vele találkozni soha többé! – Azt hiszem, nem kell tartania tőle. Dr. Boito jó ideig nem bukkan fel a kórházban, már ha egyáltalán valaha még visszatér ide! – mondta a doktornő. – Ezt meg hogy érti? – nézett rá Teresa. – Tulajdonképpen ezért akartam önnel beszélni. Van valami, amit nem tud róla! – Őszinte legyek, kedves doktornő? Nem is érdekel! Semmiről nem akarok tudni, ami vele kapcsolatos! – mondta a kezeivel hadonászva Teresa. – Megértem, de azt gondolom, erről mindenképpen tájékoztatnom kell, mert Vito-hoz is van köze! – Akkor kérem, árulja el, mi az? – nézett rá kíváncsian. – Vito azon az éjszakán, amikor dr. Giotto meghalt, kijött a szobájából. A nővérszobába indult, mert nem tudott aludni, de ott nem talált senkit, ezért az orvosi szobába ment. Tudta, hogy Paola doktornő az ügyeletes. Az ajtóhoz érve sikoltozást hallott. A doktornő segítségért kiáltozott. A gyerek
benyitott, ám nem lépett beljebb, mert a döbbenettől megdermedt. Épp abban a pillanatban végzett a gyilkos Paola doktornővel: egy szikével átvágta a torkát. – Istenem! Csak nem azt akarja mondani, hogy az én kicsi fiam végignézte ezt a szörnyűséget? – kiáltott fel a nő elsápadva. – De igen! Sajnos, Vito szemtanúja volt a gyilkosságnak. – És…és hogy menekült meg? – kérdezte, de aztán választ sem várva folytatta. – Nem értem, ha Vito tudja, ki ölte meg, miért mondja mindenki, állítólag a rendőrség is, hogy nem tudják, ki a tettes? – Vito nem mondhatott el semmit, mert a gyilkos halálosan megfenyegette. – Ezzel meg mit akar mondani? Mit jelent az, hogy halálosan megfenyegette? – kérdezte Teresa kitágult szemekkel meredve a doktornőre. – Azt jelenti, ha beszél arról, amit látott, megöli. Megparancsolta neki, felejtsen el mindent, amit látott, egyébként végez önnel és vele is! Ezért találta ön furcsának Vito viselkedését. Szegény, szörnyű nehéz órákat élt meg. Az a sokk, amely érte, épp elég volt ahhoz, hogy furcsán viselkedjen, de még csak nem is beszélhetett róla senkinek. El tudja képzelni, min mehetett keresztül? Minden esetre, csak gratulálni tudok a fiához, remekül helytállt. Nem beszélt róla, nehogy önt és saját magát is bajba keverje. Úgy viselkedett, akár egy felnőtt, pedig még csak egy ártatlan kisfiú. Teresa egész testében reszketett. Folyamatosan az zakatolt a fejében, hogy a fia élete veszélyben van. Ha ez az elvetemült gyilkos mégis tisztázni tudja magát és szabad lesz, addig nem lehet biztonságban. – Bocsásson meg, de ön honnan tud minderről? Ha Vito nem beszélhetett róla, akkor hogy jutott az ön tudomására, mi történt Paola doktornővel? – kérdezte és ráemelte riadt tekintetét. – Nos, elég nehezen, de végül mégis sikerült megfejtenem, mi lehetett Vito viselkedésbeli változásának az oka. Eszembe jutottak az egyetemi tanulmányaim, s rájöttem, hipnotizálnom kell, hogy megtudjam, mi a baja. Szerencsére sikerült megfelelő állapotba hoznom, s megnyílt előttem. Arra kért, vigyázzak, ne menjek az illető közelébe, mert én is úgy járhatok, mint Paola doktornő. Bevallom, kicsit megrémültem és nem igazán hittem el, amikor elmondta, hogy az orvosi szobában végignézte, amint megölik, de lassanként rájöttem, hogy igazat beszélt. Sőt! Magam is meggyőződtem róla, hogy az az ember, akiről beszél, tényleg a doktornő gyilkosa!
– Istenem! Ez félelmetes! Szegény kicsi fiam, milyen nagy veszélynek volt kitéve és nem voltam mellette, teljesen magára volt hagyva. Még szerencse, hogy nem ölte meg őt is… – sírta el magát. – Igen, ez tényleg nagy szerencse, talán a vér szava, amely megfékezte. – mondta halkan a doktornő. Az asszony felkapta a fejét. – A vér szava? Miről beszél, doktornő? – kérdezte. – Nem miről, hanem kiről? Dr. Boito-ról! Ő ölte meg dr. Giotto-t. Egyébként arra céloztam a vér szavával, hogy talán azért nem tette, mert tudta, hogy a fia. – Jézusom! – sikoltott fel a nő és kezét a szívére tette. Úgy érezte, kiugrik a helyéből. – Tudom, mennyire megrázza most mindaz, amit mondtam, de úgy éreztem, tudnia kell arról, hogy Vito szemtanúja volt, amikor az édesapja megölte a doktornőt. Egyébként nem kell aggódnia, amint a saját szemével láthatta, már jó helyen van. Nem árthat többé sem Vito-nak, sem másnak. Ezért tartóztatta le a rendőrség. Teresa percekig nem tudott megszólalni. Mindent el tudott képzelni a férfiről, de hogy gyilkos lenne, azt nem. Még most sem képes elhinni. – Biztos benne, hogy dr. Boito volt? – nézett a doktornőre összeráncolt szemöldökkel. – Igen, biztos. – És ha Vito csak kitalálta? – Nem! Meggyőződtem róla, hogy őszintén beszélt. Sajnos, minden szava, amit elmondott, igaz! – Jaj, szegény kisfiam! Soha nem tudhatja meg, hogy az apja gyilkos! Remélem, mielőbb elvihetem erről a helyről, ahol annyi fájdalom érte és elfelejtünk mindent! – Igen, a hét végén haza lehet vinni, de hogy ne tudja meg, ki az apja, azt sajnos, nem lehet elkerülni! – Miért nem? – Azért, mert ő a koronatanú, ami azt jelenti, hogy a bíróság előtt meg kell jelennie és elmondania mindent, amit látott. – mondta a doktornő. – Nem, azt nem engedem! Vito még nagyon kicsi az ilyen dolgokhoz. Képzelje csak, mennyire megviselné, ha kiderülne, a saját apja ellen kellene tanúskodnia. Nem is sejti, hogy dr. Boito az édesapja és nem is szeretném közölni vele sohasem. Meg kell értenie önnek és az igazságszolgáltatásnak
is, hogy Vito személyiségére milyen visszafordíthatatlanul súlyos káros hatással lenne mindez. Ő még csak tizenegy éves! Nem tehetik tönkre az életét! Ezt nem engedem! – kelt ki magából a nő. – Nézze, Teresa! Ha Vito nem mondja el, amit látott, akkor dr. Boito-t elengedik, mert nincs ellene megfelelő bizonyíték. Ezt akarja? Talán ő ölte meg a két nővért is, nem mentesülhet a felelősség alól. Én is sajnálom a gyereket, de nem hallgathatjuk el előtte az igazságot. Az asszony elgondolkozott, majd ráemelte a tekintetét. – Igen, igaza van. De hogy mondjam meg a fiamnak, hogy az édesapja nem halt meg, nagyon is él? Hogy ő az apja, a gyilkos, aki megölte Paola doktornőt? Mit gondol, milyen reakciót vált ki belőle? – kérdezte Teresa. – Talán beszélnünk kellene egy szakemberrel, jobb lenne, ha ő adná tudtára… – Nem, nem akarom. Inkább majd én mondom el neki. – Rendben, de szeretnék én is jelen lenni, ha nem bánja. Mint kezelőorvosa, és mint egy kicsit pszichológus is. Úgy érzem, Vito megbízik bennem, és ha ne adja az Úr, bármi történik, azonnal segíthetek. Ez nagyon nehéz feladat lesz önnek és talán még nehezebb lesz elfogadnia a gyermekének. – Köszönöm, ön igazán nagyon kedves. Megnyugtatna, ha jelen lenne a beszélgetésnél. – Jól van, akkor most menjünk vissza és beszéljünk Vito-val! Mielőbb túl kell esnünk rajta. A fiú behunyt szemmel feküdt az ágyban, fülén ott volt a Walkman, ujjaival dobolt a takarón. Elmélyülten hallgatta a zenét. – Kicsim! – fogta meg az anyja a kezét, mire a gyerek levette a fejéről és elmosolyodott. – Mindent megbeszéltetek? – kérdezte. – Igen, Vito. A doktornővel igen, de veled még nem. Vannak dolgok, amelyeket még nem tudsz, kisfiam. Szerettelek volna megkímélni minden rossztól, de sajnos, nem titkolózhatok tovább. – Eltitkoltál előttem valamit, anya? – kérdezte a gyerek és láthatóan meglepődött. – Igen, kicsikém, de csakis a te védelmedben. Hogy nyugodtan élhess, és ne sérüljön a lelked. – Anya! Megrémítesz! Olyan rossz érzésem van. Kérlek, mondd el, miről kell tudnom?
Teresa a doktornőre nézett, aki alig láthatóan bólintott. – Vito! Az édesapád nem halt meg, ahogy én azt mondtam neked. – szólalt meg és nyelt egy nagyot. – Nem? – vált a fiú arca halottfehérré és az ajka megremegett. – Nem! – válaszolta az anyja és megfogta a kezét, de Vito elrántotta. – Hogy tehetted ezt velem, anya? Miért tagadtad le? – kérdezte és szeméből két kövér könnycsepp gördült végig az arcán. – Kegyetlen voltál hozzám, azt hittem, szeretsz, de tévedtem! Önző voltál! Csak magadnak akartál! Nem akarlak látni! Menj innen! – sikoltozott és hangosan zokogott. Teresa rémülten és kétségbeesve nézett a doktornőre. – Vito! Kérlek, nyugodj meg! Hallgasd végig az édesanyádat, és csak azután mondd el a véleményedet! – Nem! Nem akarom hallani! Nekem is van apukám, aki szerethetett, megvédhetett volna, ha anya nem titkolja el előttem, hogy él! Doktornő! Maga nem érzi úgy, hogy ez megbocsáthatatlan bűn? Elszakítani a gyermekét az édesapjától? Talán még az is lehet, hogy neki is azt mondtad, én halott vagyok? – nézett az anyjára gyűlölettel telve. – Nem, Vito! Ő nem is tudta, hogy te létezel. Kérlek, hallgass végig, aztán ha úgy döntesz, hogy bűnös vagyok, büntess meg! – hajtotta le a fejét Teresa. – Kérlek, Vito! – simogatta meg a doktornő a fejét. – Figyelj most az édesanyádra, mert amit hallani fogsz, az nagyon súlyos és fontos dolog! Meghatározza az egész életedet! – Rendben! – felelte a fiú és durcásan nézett az anyjára. – Amikor megismerkedtünk az orvosegyetemre jártunk Párizsban. Szerettem az édesapádat és ő is engem. Sajnos, soha nem akart gyermeket, mert nem szereti őket. Amikor megtudtam, hogy te a szívem alatt, a pocakomban vagy, otthagytam az egyetemet és eljöttem. Szakítottam vele anélkül, hogy megmondtam volna a szakítás okát. Ha megtudta volna, hogy te útban vagy, mindent elkövetett volna, hogy ne szüless meg. A gyerek szemei kimeredtek, látszott rajta, mennyire össze van zavarodva. Teresa szíve elszorult. Legszívesebben többet egy szót sem mondana, csak felkapná és elfutna vele nagyon messzire, de sajnos, nem teheti. – Mit tett volna, hogy ne szülessek meg? – kérdezte halkan. – Még nem értenéd meg, Vito, később majd, amikor nagyobb leszel, részletesen elmagyarázom, de hinned kell nekem! Megtehette volna, hogy
te ne jöjj a világra! Ezt én nem akartam, mert már akkor nagyon szerettelek. Így aztán én visszatértem Rómába, ő pedig ott maradt Párizsban. Mivel tudtam, nem szereti a gyermekeket, soha nem kerestem meg, hogy elmondjam neki az igazat. Neked pedig azért hazudtam, mert így tudtam megvédeni a lelkedet a fájdalomtól. Mit ért volna, ha tudsz róla, édesapád él, de nem akar téged? Nem fájt volna jobban, mint az a tudat, hogy meghalt? – kérdezte. – És mi van, ha azóta megváltozott? – Sajnos, nem változott meg, Vito! Most is épp olyan, mint régen. – Te találkoztál vele? Már tud rólam? – Igen. – Anya! Akkor lehet, hogy neki köszönhetem az életemet? – csillant fel a szeme. – Ugye, ő adta a csontvelőt és ezzel megmentette az életemet? Szóval már rájöttem, hogy miért tagadta le Paola doktornő, hogy ki a donor. Neki tudnia kellett, hogy ő az apám! Nem gondolod, hogy ezzel a tettével bizonyította, hogy mégis szeret? – kérdezte Vito és reménykedve nézett az anyjára. – Sajnálom, kicsim, de nem ő adta a csontvelőt. Pontosan azért találkoztam vele ennyi év után, hogy megkérjem, segítsen neked. Elmeséltem, hogy miért szakítottam vele akkor régen, és hogy van egy tizenegy éves fia. – És? Mit mondott? – villant a gyerek szeme. – Nemet! Rád és a segítségre is. – sírta el magát Teresa. Képtelen volt tovább uralkodni magán. – Anya! Azt mondta, nem kellek neki, és hogy nem akar segíteni rajtam? – kérdezte és a hangja elcsuklott. – Igen, drágám! Azt mondta. – Kérlek, anya, bocsáss meg, amiért neked estem! Te mindig mellettem voltál, a legjobb anya vagy a világon és én annyira szeretlek! Ne haragudj rám! Tudod, titokban annyira vágytam arra, hogy nekem is legyen édesapám, mint a többi gyereknek, de már nagyon megbántam, hogy fájdalmat okoztam neked! – borult a nyakába és hangosan zokogott. – Nem, Vito, én okoztam neked fájdalmat és sajnos, még mindig nincs vége! A neheze hátra van! – ölelte magához és csókjaival halmozta el. – Mi van még, anya? – kérdezte és szinte megdöbbentő komolysággal nézett rá. – Kisfiam! Az édesapád dr. Boito!
Vito szája szólásra nyílt, de hangot nem adott ki. Elsápadt és egész testében remegett. A fogai hangosan koccantak össze, majd egy velőtrázó, szívszakító ordításban tört ki. – Nem! Nem akarom! Nem akarom, hogy ő legyen az apám! Ő egy gyilkos! Megölte Paola doktornőt! Anya! Kérlek, ölelj át! Annyira félek! – zokogott fel olyan fájdalmasan, hogy ezt már Fianetta sem tudta könnyek nélkül elviselni. Mindhárman sírtak, de a doktornő végül erőt vett magán. – Azt hiszem, meg foglak szúrni, Vito. Szükséged van arra, hogy pihenj! Kapsz egy nyugtatót és néhány órát aludni fogsz! – fogta meg a gyerek kezét. – Jó, de anya, kérlek, ne hagyj egyedül! Maradj itt, amíg alszom! Ő idejöhet és megölhet engem is! – mondta remegő hangon. – Itt maradok, drágám, nem kell aggódnod. Egyébként pedig nem fog idejönni, mert elvitte a rendőrség. Soha többé nem fog ártani senkinek, neked sem! – simogatta a kezét. – Elvitte a rendőrség? – hebegte értetlenül. Látszott rajta, mennyire össze van zavarodva. Túl sok volt egy ilyen fiatal szív és agy számára mindaz a szörnyűség, amivel szembesülnie kellett. – Igen. – Hála Istennek! Nem akarom többé látni! – mondta gyűlölettel teli hangon. – Sajnos, találkoznod kell vele, Vito! – Miért? – nyílt kerekre a gyerek szeme. – Te vagy az egyetlen szemtanú, kisfiam. Fianetta doktornő mindent elmondott nekem. Tudom, hogy láttad, amikor megölte Paola doktornőt és ezt el kell mondanod a rendőrségen, sőt még a bíróságon is. – Hát persze, hogy elmondom, de miért kellene vele találkoznom? – Azért, mert ő is ott lesz. Szembesíteni fognak… – Az meg mit jelent? – kérdezte Vito. – Egymással szembeállítanak titeket, kicsim és neked a szemébe kell mondanod, amit láttál. Sajnálom, hogy ilyen kegyetlen az élet, de meg kell tenned, mert ellenkező esetben a rendőrség elengedi, és akkor… – Csak azt ne! Azt nem szeretném! – vágott az anyja szavába. – Ha megtudja, hogy elmeséltem mindent, biztos, hogy megöl. Nemcsak engem, téged és a doktornőt is! Inkább elmegyek és szembenézek vele. – Képes leszel rá, Vito? – kérdezte a doktornő.
– Minden erőmet összeszedem, és a szemébe fogom mondani, mit tett. Azt is, hogy nem akart engem, nem mentett meg, amikor veszélyben volt az életem. Ez még sokkal jobban fáj, mint az, hogy az apám egy gyilkos! Teresa a doktornőre nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak: ez a tizenegy éves gyermek a szemük láttára, egyik pillanatról a másikra vált keserű felnőtté.
11. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Nemcsak a kórházból jöttek el az emberek a nyílt tárgyalásra, hanem az egész városból. A napilapok és a televíziós csatornák több alkalommal foglalkoztak a témával, mely felborzolta az emberek kedélyét. Látni akarták, miként viselkedik egy orvos a vádlottak padján, aki esküjével ellentétben nem gyógyított, hanem ölt. – Vito! Jól vagy, drágám? – kérdezte Teresa a fiát, aki sápadtan meredt egyetlen pontra az elkülönített szobában, ahol várakoztak. – Igen, jól vagyok! – bólintott. Az asszony a felügyelőre nézett, aki mellettük állt. Két fegyveres őr belül, négy pedig kívül vigyázott a fiatal gyerek-koronatanúra. Nyílt az ajtó és menniük kellett. A bíró most őt fogja kihallgatni. A nő a fiával kézen fogva lépett be a tárgyalóterembe, de megállt a felügyelővel együtt, míg Vitot a bíró elé vezették. – Kérlek, kisfiam, mondd meg szépen a nevedet és a korodat! – nézett rá a férfi barátságosan. – Vito Marconi, tizenegy éves vagyok. – felelte a fiú kissé félénken, odaoda pillantva az anyjára. – Édesanyád neve? – Dr. Teresa Marconi. – Édesapád neve? – Nekem nincsen ilyen! – felelte olyan fájdalmasan, hogy szinte beleremegtek a falak. – Mindenkinek van apja, Vito. Neked is. – Nem, uram! Nekem nincs! Soha nem is volt. Én egyedül az édesanyámé vagyok! – mondta és arrafelé fordult, ahol dr. Boito ült. A férfi lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen szembenéznie a gyermekkel. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjön, Vito már mindent tud. – Jól van, akkor ezt hagyjuk. Tudod, hogy miért vagy most itt? – kérdezte a bíró. – Igen, uram! Azért, mert szemtanúja voltam egy gyilkosságnak, amely a kórházban történt, ahol feküdtem. A bíró felhúzta a szemöldökét. Meglepődött a fiú választékos, komoly válaszán. Mintha nem is egy tizenegy éves gyerekkel állna szemben. – Igen. Így van. Kérlek, mondj el mindent, mit láttál?
– Azon az estén nem tudtam aludni. Arra gondoltam, megkeresem Paola doktornőt és megkérem, beszélgessen kicsit velem. Igazán kedves volt hozzám mindig, nagyon megszerettem. A nővérszobába is benéztem, de senkit nem láttam, ezért a folyosó szemközti oldalán lévő orvosi szobába siettem. Amint az ajtóhoz értem, azonnal felismertem a doktornő hangját. Segítségért kiabált. Tudom, hogy még kicsi vagyok, de akkor nem gondoltam másra, csak arra, hogy bajban van. Az lebegett a szemem előtt, hogy bármikor szükségem volt rá, segített nekem, most rajtam a sor! Kinyitottam az ajtót és ott láttam őt, amint épp elvágják a torkát. Szörnyű volt. Spriccelt a nyakából a vér, minden piros lett… – mondta és a hangja elcsuklott. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Egész testében remegett, majd könyörgő tekintettel az anyja felé fordult. Teresa odasietett hozzá és megölelte. – Jól van, kicsim! Mindjárt vége! Kérlek, tarts ki még egy rövid ideig! Itt vagyok melletted, nem hagylak el! Senki nem bánthat! – súgta a fülébe, mire a gyerek összeszedte minden erejét és bólintott. Az anyja ekkor visszament a helyére. – Vito! Sajnálom, hogy felkavarom a lelkedet, de szükség van a vallomásodra. Bocsáss meg nekünk, felnőtteknek, amiért ilyen nehéz megpróbáltatás elé állítunk! Igyekszem mielőbb befejezni, s aztán elmehetsz. Most azonban kérlek, nézz körül és mondd meg, itt van a teremben az az ember, aki elvágta dr. Paola Giotto nyakát? – szólalt meg a bíró. A gyerek oldalra fordította a fejét és jobb kezének mutató ujjával a főorvosra mutatott. – Ő az. Dr. Boito. A termen hangos morajlás futott végig. A főorvos mélyen lehajtotta a fejét. A bíró csendre utasította a jelenlévőket és folytatta. – Mondd, Vito, mi történt az után, hogy dr. Boito észrevett? – Odajött, felemelt és lefektetett az ágyra. Egészen közel hajolt hozzám, majd rám parancsolt, hogy hallgassak arról, amit láttam. Ha mégis elmondom valakinek, engem és az édesanyámat is megöli. Szörnyű volt! Láttam az arcát, de egyre messzebbről és messzebbről hallottam a hangját, pár pillanatra minden elsötétült előttem. Aztán megint hallottam a hangját. Azt mondta, menjek vissza a szobámba és feküdjek le. Valójában nem is emlékszem rá, miként kerültem vissza, csak arra, hogy fekszem az
ágyamban, és ott van mellettem dr. Boito. Megismételte mindazt, amit az orvosi szobában mondott, hogy hallgassak arról, amit láttam, mert különben nagyon rosszul járok az édesanyámmal együtt, aztán magamra hagyott. – De te mégis elmondtad valakinek, ugye? – Igen. Fianetta doktornőnek. Nem is értem, hogy voltam rá képes, hisz, nagyon féltem, ha dr. Boito megtudja, engem is és az édesanyámat is megöli, ahogy ígérte, de a doktornő azt mondta, megvéd. Engem pedig megnyugtatott, hogy van egy ember, aki mellettem áll. Kicsit megkönnyebbültem. Nagyon nagy teher volt ez nekem. – Vito! Most dr. Boito szemébe kell mondanod, amit nekem elmondtál. Képes vagy rá? – Igen, uram! – Jól van. Akkor kérem, dr. Luca Boito-t, hogy lépjen a gyermek mellé, akinek adjanak egy széket, hogy felállhasson rá! Dr. Boito felemelte a fejét, aztán felállt. Kissé görnyedten lépett Vito elé, aki a szemébe nézve mindent megismételt, amit eddig elmondott. – Dr. Boito! Ön végig tagadta bűnösségét. Most beismeri végre, hogy megölte dr. Paola Giotto-t? Kérem, nézzen a gyermek szemébe, és úgy válaszoljon! – utasította a bíró. – Nem ismerhetek el olyan bűnt, amit nem követtem el! Tagadom, mert soha nem emeltem kezet egyetlen embertársamra sem. Az életemet a gyógyításra tettem fel, s ennek megfelelően éltem. Nem voltam akkor a kórházban, amikor az eset történt. Vito Marconi! Te akkor nem láthattál engem az orvosi szobában, mert nem voltam bent. Így hát el sem követhettem ezt a szörnyű gyilkosságot. Dr. Paola Giotto-t végtelenül tiszteltem és szerettem, soha nem tudtam volna ártani neki, mint ahogy senki másnak. – fejezte be, majd váratlanul felemelte a kezét és megsimogatta a fiú arcát. Vito elrántotta a fejét! – Ne érjen hozzám! Soha! Megértette? – sziszegte a fiú, majd leugrott a székről. Odafutott az anyjához és ruhájába fúrta az arcát. – Kérem, dr. Boito! Fáradjon a helyére! – mondta a bíró, mert a főorvos moccanás nélkül állt egy helyben, mint aki megkövült. Még a keze is kinyújtva maradt. Ezután dr. Fianetta Benedetto-t hallgatta meg a bíró. A doktornő elmondta, miként szerzett tudomást arról, hogy mi történt dr. Giotto-val. Elmesélte, hogy Vito hipnotikus állapotban fedte fel titkát, mely
mélységesen nyomasztotta a kisgyermek lelkét. Ekkor döntött úgy, hogy hipnotikus állapotban hagyja, mert csak így mentheti meg attól, hogy veszélybe sodorja magát. – Nem lehet, hogy a gyerek tényleg nem dr. Boito-t látta az orvosi szobában, csak annyira megviselte a látvány, hogy a főorvost nevezte meg? – kérdezte a bíró. – Ez érthető lenne, hisz érezhető, mennyire haragszik az édesapjára. – tette még hozzá. – Vito ekkor még nem tudta, hogy dr. Boito az édesapja. Először én sem hittem el, amit hallottam tőle, ezért elhatároztam, hogy magam győződök meg az igazságról. Azt mondtam dr. Boito-nak, hogy a lakásomban felújítás folyik, s kértem, engedélyezze, hogy a személyzetnek fenntartott három szoba egyikét pár napra igénybe vegyem. Az engedélyt megkaptam és azt a szobát választottam, amelyik szemben van Vito kórtermével. Így könnyedén és állandóan szemmel tarthattam a gyermeket, és persze a főnökömet is. Nem kellett sokáig várnom. Másnap megláttam, amikor dr. Boito felkereste Vitot a kórtermében. Nagyon féltem, de tudtam, hogy nincs más választásom: beosontam a kórterembe és elbújtam a szekrény mögé. Látni nem láttam semmit, de mindent hallottam és saját fülemmel győződtem meg róla, hogy Vito igazat mondott. Dr. Boito azzal, hogy megfenyegette a gyermeket, hogy őt és az édesanyját is megöli, ha valakinek elmondja, mit látott az orvosi szobában, beismerte tettét. Amikor kilesve a szekrény mögül megfelelőnek éreztem az alkalmat, ahogy beosontam, el is hagytam a kórtermet és visszamentem a szobámba. Nyugodt voltam, mert Vito azt mondta, amit dr. Boito hallani szeretett volna, azaz: nem emlékszik semmire. Tudom, hogy önkényesen cselekedtem, amikor a hipnózist alkalmaztam, de sajnos ez volt az egyetlen módja annak, hogy senki másnak ne beszéljen a történtekről, és hogy megvédhessem. Dr. Boito sápadtan és remegve ugrott fel a helyéről. – Ezt érdemlem magától, dr. Benedetto? Felvettem az osztályomra, őszintén megkedveltem, maga pedig most kimondja a halálos ítéletemet? Olyan dolgokat állít rólam, ami nem igaz! El tudja képzelni, hogy megöltem dr. Giotto-t, vagy bárki mást? – kérdezte idegesen. – Sajnálom, de csak az igazat mondtam, uram. Higgye el, nagyon nehéz perceket éltem meg és egyáltalán nem öröm számomra, hogy most itt állok. Vito hipnotikus állapotban csakis az igazat mondta el. Azt, amit az orvosi szobában látott. Többek között beszélt egy szál fehér rózsáról, amit Paola
doktornő a kezében tartott. Különös! Az ön íróasztalán is egy csokor fehér rózsát láttam, amelyből egyet nekem is adott. – Köszönöm, doktornő, végeztünk. Kérem Teresa Marconit az emelvényre. Tanúként hallgatjuk ki! – szakította félbe őket a bíró. Teresa Fianetta gondjaira bízta Vitot, majd miután ő is eleget tett a formaságoknak, a bíróra nézett. – Kérem, asszonyom! Mondja el, mit gondol mindarról, amit a fia, Vito állít? – A gyermekem nem hazudik, bíró úr! Arra neveltem, hogy mindig legyen őszinte, tisztességes és becsületes. – Ezen nevetnem kell! Bíró úr! Hogy nevelheti tisztességre, őszinteségre, becsületességre a gyermekét egy olyan anya, aki a világrajövetele óta folyamatosan hazudott neki? – kiáltott fel dühösen dr. Boito. – Dr. Boito! Csak akkor beszéljen, ha megadom önnek a szót! – utasította rendre a bíró, ám nem hagyta figyelmen kívül a férfi szavait. – Elárulná, asszonyom, mire céloz dr. Boito, amikor azt állítja, ön folyamatosan hazudott a fiának? – kérdezte. – Dr. Boito és én valamikor nagyon szerettük egymást, mindketten Párizsban a Sorbonne egyetemre jártunk, ő két évvel fölöttem. Ott ismerkedtünk meg. Aztán a kapcsolatunknak vége lett. Én szakítottam vele, mert terhes lettem. Mivel többször is kijelentette, hogy gyűlöli a gyermekeket, úgy gondoltam, jobb, ha nem is tud róla. Egyedül neveltem és igaz, azt mondtam a fiamnak, az édesapja meghalt, mielőtt ő megszületett. Azért tettem ezt, mert szerettem volna megvédeni őt. Tudtam, ha elárulom, az édesapja él, arra kért volna, hogy keressük meg. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy soha nem fogadná el, nem kellene neki. Ezzel pedig fájdalmat okoztam volna a fiamnak, akit az életemnél is jobban szeretek. – Honnan tudja ilyen biztosan, hogy nem kellene neki, ha meg sem próbálta? – kérdezte a bíró. – Onnan, hogy ismertem őt. Egyébként pedig beigazolódott, hogy semmit nem változott. A fiam nyár elején kórházba került. Kiderült, súlyos leukémiában szenved. Csontvelő átültetéssel lehetett csak megmenteni az életét. Ilyenkor az orvosok szerint elsősorban a szülők jöhetnek számításba, de mivel egyedül neveltem őt, azt sem tudtam, az apja hol él, így hát elsőként én akartam neki csontvelőt adni. Sajnos, nem bizonyultam megfelelő donornak, s hiába volt dr. Giotto minden igyekezete, a kórház
valamennyi dolgozóját megvizsgálva, senki nem volt alkalmas a csontvelő átültetésre. Ekkor dr. Giotto azt mondta, csak egy-két napja van hátra a fiamnak, próbáljam megkeresni az apját, ő az egyetlen esély! Éjt nappallá téve kerestem, fogalmam sem volt róla, hogy épp abban a kórházban dolgozik, sőt, annak az osztálynak a főorvosa, ahol a fiam feküdt. Amikor kiderült, remegve és félelemmel telve fordultam hozzá. Elmondtam őszintén, hogy miért szakítottam vele, és hogy van egy tizenegy éves fia. Arra kértem, segítsen rajta, vizsgáltassa meg magát, mert nagyon kevés ideje van hátra, s az egyetlen esélye, ha az édesapja ad neki csontvelőt. Ő azonban elutasította a kérésemet. Ekkor térdre vetettem magam előtte úgy könyörögtem, de ez sem hatotta meg. Nem volt hajlandó megvizsgáltatni magát, és hagyta volna meghalni a fiunkat. Szerencsére egy ismeretlen embernek köszönhetően, az utolsó pillanatban mégis megkaptuk a megfelelő csontvelőt, így Vito megmenekült. Hálás vagyok neki, s bárcsak megtehetném, hogy megköszönjem. Mivel azonban nem tudjuk, ki volt, legőszintébb bánatomra, nem is tolmácsolhatom neki örökké tartó hálámat. Íme, igen, tisztelt Bíró Úr! Ez dr. Boito! Egy orvos, aki állítólag a gyermekek gyógyításának szenteli életét, miközben rezzenéstelen arccal hagyta volna, hogy a saját fia meghaljon! Szerencsére nem rajta múlott! Dr. Boito remegő kézzel simította hátra a haját. Egy mélyet sóhajtott, majd összeszorította a száját, egyetlen szót sem szólt. – Tehát, amit a fiam elmondott, az igaz! – folytatta Teresa. – Azok után, ahogy dr. Boito viselkedett, mindent el tudok képzelni róla! Nincs kétségem afelől, hogy ő követte el a szörnyű bűntettet, hisz a saját fiát is majdnem a halálba küldte. Bárcsak ne kellett volna végignéznie Vito-nak, ahogy kegyetlen módon kioltja egy másik ember, a beosztott kolléganője életét. – mondta és letörölte a könnyet az arcáról. – Köszönöm, hölgyem! A helyére fáradhat. – Most pedig dr. Pierro Cremona urat kérem az emelvényre! A férfi sápadtan és idegesen nézett a bíróra, aki a formaságok után feltette neki első kérdését. – Kérem, mondja el, milyen embernek ismerte meg dr. Luca Boitót? – Nagyon rendesnek. Tíz éve dolgozik a kórházban, s ez alatt csak pozitív tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban. Mint orvos, mint pedig ember, a lehető legjobb vélemény alakult ki róla, ezért is döntöttem úgy, hogy őt nevezem ki a belgyógyászati osztály élére. Munkájával, kollégáihoz való viszonyával, vezetési eredményeivel a legmesszebb
menőkig elégedett voltam. Bevallom, nem tudom elhinni azt a sok szörnyűséget, amellyel őt vádolják. Megdöbbenten és összetörten állok itt, és nem akarom elfogadni, hogy amit dr. Boito-ról hallottam, az igaz. Még mindig bízom benne, valami félreértés történt, s kiderül, hogy ártatlan! – Sajnálom, de azt hiszem, semmi félreértés nem történt. A rendőrségi vizsgálat lezárult, s átadta az ügyet az ügyészségnek vádemelés céljából, és mint kiderült nem is hiába. Megdönthetetlen bizonyíték áll rendelkezésre túl Vito Marconi és dr. Fienetta Benedetto tanúvallomásán, miszerint dr. Luca Boito követte el a gyilkosságot dr. Paola Giotto sérelmére, valamint arra vonatkozóan is, hogy Rita Goizzi és Elena Papini nővérek halála is az ő lelkén szárad. Ő jelentette ugyanis az esetet a kórházból az irodájában lévő készüléket használva. Sajnálatos módon megfeledkezett arról, hogy a rendőrségnek módjában áll szinte percek alatt kideríteni, honnan érkezett a hívás. – nézett rá a bíró, mire dr. Boito idegesen felugrott. – Ez nem igaz! Nem jelenthettem be a két nővér eltűnését, mert nem is tudtam róla addig, amíg Paolo Fermi felügyelő fel nem keresett a kórházban és el nem árulta, mint ahogy a doktornő haláláról is tőle értesültem. Nem vagyok gyilkos! Nem én öltem meg a három nőt! – mondta szinte hörögve. Az arca vörösre gyúlt és a szemei szinte forogtak végtelen haragjában. Két kezét ökölbe szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. A kirendelt védőügyvéd alig tudta megfékezni és visszaparancsolni a helyére. – Mindezek ellenére én még mindig kételkedek a bűnösségében! – mondta dr. Cremona. – Szeretném tudni, miféle bizonyítékkal rendelkeznek még, amivel megdönthetetlenül igazolható, hogy a két nővér halálához is köze van dr. Boito-nak? – Szemtanúkkal, uram! Két fiatalember jelentkezett a rendőrségen, miután az újságok címlapján felismerték dr. Boito-ban azt az embert, aki a napnak különböző szakában jelent meg, néha sötétedés után és gyanús „csomagokat” vitt a házba, ahol megtaláltuk a holttesteket és az is igaz, hogy a kertjében több fehér rózsabokor is található, s ennek következtében nem kizárt, hogy dr. Giotto tőle kapta azt a szálat, amit a kezében tartott, mikor meghalt. Sajnos a két szemtanút beidézni nem tudtuk, mert az idézés nem jutott el hozzájuk, ugyanis, ismeretlen helyen tartózkodnak, de a rendőrségen felvett vallomásukról készült jegyzőkönyv a rendelkezésünkre áll, melyben esküvel tanúsítják, hogy felismerték dr. Boito-t! – válaszolt a bíró.
A főorvos láthatóan teljesen összeomlott. Görnyedten ült a széken, két tenyerébe hajtotta a fejét és többé egyetlen ellenvetése sem volt. Mintha beletörődött volna a sorsába. – Őszintén sajnálom, hogy a kórházban, ahol már évtizedek óta dolgozom, ilyen szörnyűségek történtek. Nagyot csalódtam dr. Boito-ban! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elvetemült és kegyetlen. – mondta dr. Cremona láthatóan mélyen lesújtva. Miután az igazgató kihallgatása befejeződött, a bíró dr. Luigi Amatit szólította az emelvényre. – Kérem, dr. Amati, mondja el, mi a véleménye dr. Boito-ról? Ön, mint a legközelebbi kollégája, milyen embernek ismerte meg? – Nehéz helyzetben vagyok, Tisztelt Bíró Úr! Dr. Boito a főnököm és elég hosszú ideje dolgozunk együtt. Bevallom, megdöbbentem, amikor meghallottam, milyen váddal tartóztatták le. Őszintén szólva, nem igazán tudtam volna róla elképzelni semmi rosszat addig, amíg szem- és fültanúja nem voltam egy veszekedésnek, amely közte és dr. Paola Giotto között zajlott. A főorvos ráemelte elgyötört tekintetét, melyből mélységes fájdalom és szomorúság áradt. Mintha könyörgött volna, hogy ne beszéljen. Ettől egy kissé megzavarodott, de aztán tovább folytatta, hisz eskü alatt vallott. – Igen! Ott álltam dr. Boito ajtaja előtt, amikor hangos szóváltás szűrődött ki hozzám. Felismertem dr. Giotto hangját, aki sírva könyörgött, hogy engedje ki, majd az ajtó hirtelen feltárult és a doktornő zokogva rohant ki. Ezután az ajtóban megjelent a főorvos úr idegesen, vörösre gyúlt arccal. Semmi kétségem nem volt, hogy erőszakoskodott vele. Amikor engem meglátott, rám ordított, mire én gyorsan hebegtem valamit és távoztam. Nos, ezután megkerestem Paola doktornőt, aki elmondta, hogy dr. Boito szinte megvadult és minősíthetetlenül viselkedett, miután közölte vele, nem akar tőle semmit. Kérte, hogy a főorvos hagyja őt békén, de nem tette. Szörnyen ki volt szegény borulva. Egyébként mindig nagy tisztelettel néztem fel rá, jó vezető volt, remek orvos, de sajnos, tudjuk, a szerelem mire képes. Mást nem tudok mondani. – nézett a bíróra, aki most a vádlottak padján ülő férfire szegezte a tekintetét. – Kérem, dr. Boito, álljon fel! Most szót kap. Mondja el, mit tud felhozni mentségére? Az ön ellen felsorolt bizonyítékok megdönthetetlenek, de ha mégis meg tudja cáfolni azokat, kérem, mondja el! – szólította fel a bíró.
Mindenki azt hitte, hogy a főorvos őrjöngeni fog, de legnagyobb döbbenetükre, csendesen megszólalt. – Semmit nem akarok megcáfolni, mert nincs értelme. Már semmi nem fontos! Ha bűnösnek kiáltottak ki, ám legyek bűnös, mert nem tudom bizonyítani az igazamat semmivel, csak a szavaimmal. Soha nem hazudtam és nem ártottam senkinek. Igaz, hogy azt mondtam Teresa Marconi-nak annakidején, hogy gyűlölöm a gyereket és már megértem, hogy eltitkolta előttem a terhességét, de mégis úgy érzem, egy gyermek vállalása két ember felelőssége. Jogom lett volna tudni róla és elmondani a véleményemet. Ettől ő megfosztott, most már azonban nem haragszom rá. Belátom, én voltam ostoba! Sok mindent másképp tennék, ha újra kezdhetném, de sajnos, ez nem lehetséges. Nem fordíthatom vissza az idő kerekét. – sóhajtotta. – A gyilkosságokkal kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy nem öltem meg senkit, a lelkiismeretem a túl sok bizonyíték ellenére is tiszta. Amit dr. Amati elmondott, abból annyi igaz, hogy tényleg volt egy szóváltás köztem és dr. Giotto között, de sohasem tudtam volna bántani. Sajnálom, hogy az ügyvédem külföldön tartózkodik, ha ő véd, akkor talán lett volna esélyem, hogy bebizonyítsam, ártatlan vagyok. Ő nagyon jól ismer engem és az életemet is. Így azonban nem akarok mást, mint mielőbb meghalni! Remélem, tisztelt Bíró úr, figyelembe veszi utolsó kívánságomat, és halálra ítél, mert ilyen szégyennel nem lennék képes tovább élni! – mondta, s azzal összeszorította a száját és többé egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. A bíró felolvasta a vádat, a bizonyítékokat ismertette, majd miután dr. Boito kérésére a védőügyvéd nem kívánt szólni, ítélethozatalra visszavonult. – Teresa! Vito! – lépett melléjük dr. Carlo Marco. – Annyira siettem, hogy ideérjek. Mi van, hogy alakulnak a dolgok? – kérdezte. – Szerintem a legsúlyosabb büntetést szabják ki rá. Képzeld, még csak nem is védekezett. Mindenbe belenyugodott, persze, nem is tehetett másként, hisz megdönthetetlen bizonyíték állt rendelkezésre. Azt kérte a bírótól, halálbüntetést szabjon ki rá. – mondta elgondolkozva Teresa. – Nézd, kedves! Elég művelt és okos ahhoz, hogy tudja, nincs miért próbálkoznia. Az emberölés, főleg, ha három ember ellen követték el, a legnagyobb bűn és a legsúlyosabb ítéletet szabják ki az elkövetőre, pláne, ha az illető orvos! De ezt te magad is nagyon jól tudod. Bármennyire is
szeretné, halálbüntetés nincs, életfogytiglan a legsúlyosabb büntetés, el kell fogadnia. Persze, megértem, hogy inkább meghalna! – mondta. A bíró ismét megjelent. Elfoglalta helyét a pulpituson, majd kihirdette az ítéletet, mely példaértékű volt: fegyházban letöltendő életfogytiglani szabadságvesztés. A teremben síri csend honolt, mindenki elégedett volt az ítélettel. Dr. Boito összetörve állt, tekintetét a földre szegezve. A bíró a tárgyalást lezárta, a vádlottat elvitték, az emberek kis csoportokba verődve indultak kifelé az épületből. Teresa szorosan fogta Vito kezét, aki nagyon sápadt volt. Dr. Cremona lépett melléjük. – Sajnálom, asszonyom! – nyújtott kezet a nőnek, majd megsimogatta Vito arcát, aztán távozott. – Mit szólnátok egy nagy pizzához? – kérdezte dr. Marco. – Remek! – mondta Teresa és a fiára nézett. – Sajnálom, de nekem nincs kedvem, anya. Bocsásson meg, Carlo, most inkább szeretnék haza menni! Majd máskor elmegyünk. Nagyon elfáradtam, aludnom kell! – szólalt meg Vito, elnézve a férfi mellett a távolba. – Természetesen, megértem. Biztosan nagyon kimerültél, ostobaság volt részemről ez a meghívás. Édesanyádra is ráfér a pihenés, túl sok munkát vállalt és miattad is nagyon sokat aggódott. Majd legközelebb elmegyünk. Hazavigyelek benneteket? – kérdezte. – Nem, köszönjük, Carlo, de kocsival jöttünk! – felelte Teresa és a férfire mosolygott. – Vigyázzatok magatokra! – csókolta meg az ügyvéd az asszony arcát, megsimogatta Vito fejét, aztán távozott. A nő az ügyvéd után nézett és elszorult a szíve. Olyan sokat segített neki, nélküle nehezen bírta volna a sok megpróbáltatást, de most egyetértett a fiával. Szegény gyerek, épp elég volt neki a sok fájdalom és szenvedés, a mai napról nem is beszélve. Az édesapja ellen kellett vallania, s szembesülnie a tudattal: egy gyilkosnak a fia! Vito, amióta a tárgyalás befejeződött, teljesen megváltozott. Épp úgy viselkedett, mint a kórházban, amikor szemtanúja volt Paola doktornő halálának. Nem nevetett, nem beszélgetett, nem ment ki az utcára, hogy élvezze a nyár utolsó napjait. Nem érdekelte semmi. Csak ült, nap, mint nap
a szobában, maga elé meredve. Hiába szólt hozzá az anyja, vagy nem válaszolt, vagy ha mégis, csak egyszavas feleletet adott. – Vito! Kisfiam! Szeretnék veled beszélni! – lépett be hozzá az anyja egyik délelőtt. Már nem bírta tovább, nagyon aggódott miatta. Elhatározta, ha most sem tud vele zöld ágra vergődni, felhívja dr. Benedetto-t, nem várja meg a kontrollvizsgálat időpontját. A fiú nem mondott semmit, csak ráemelte a tekintetét. – Ez nem mehet így tovább, Vito! Hetek óta ülsz bent a lakásban, nem fogadod a barátaidat, és nem akarsz senkit látni. Kérlek, légy hozzám bizalommal és mondd el nekem, mi bánt? Ha megbeszéljük, megkönnyebbülünk mindketten. Tudnod kell, hogy bennem megbízhatsz, soha nem ítélnélek el semmiért. A fiam vagy, az egyetlen lény ezen a világon, aki miatt érdemes élnem! Könyörgöm, légy őszinte és áruld el, mi a bajod? Ha sokáig így viselkedsz, vissza fogsz kerülni a kórházba. Ezt akarod? – fogta meg a kezét és könnyes szemmel nézett rá. – Talán az lett volna a legjobb, ha mégsem tudnak megmenteni. Nem élvezem a gyógyulást, nem szeretek élni! Bocsáss meg, anya, de ha nem bánod, lefeküdnék! – szólalt meg a fiú, s így is tett. Fejére húzta a takarót. Az asszony döbbenten állt ott néhány pillanatig, majd zokogva magára hagyta. Amikor kissé megnyugodott, felhívta dr. Benedetto-t és arra kérte, mielőbb látogassa meg Vito-t, mert nagy baj van vele. Alig telt el egy óra, a fiatal doktornő megjelent Teresa lakásán. – Örülök, hogy ilyen gyorsan eljött, doktornő! – sírta el magát. – Kérem, nyugodjon meg, Teresa! Beszélek a gyerekkel és meglátjuk, mit tehetünk! Nem szabad türelmetlennek lennünk vele, végtére is csak egy kisfiú, s amit átélt, egy felnőttet is megviselt volna. – mondta, majd megkérte az asszonyt, vezesse Vito szobájába. Az ajtó előtt megállt. – Ha nem bánja, egyedül beszélnék vele! Talán így jobban megnyílik. – Persze! – válaszolta a nő és hagyta, hogy a doktornő egyedül lépjen be a fiához. Vito az ágyán ült, maga elé bámulva. – Szervusz, Vito! Erre jártam, gondoltam benézek hozzád! – állt meg a gyerek előtt. – Doktornő! El sem hiszi, mennyire örülök! Ha nem jön, én hívtam volna! – nézett rá olyan szomorúan, hogy Fianetta szinte beleborzongott.
Több mint két órán keresztül beszélgettek. Miután végeztek, Vito lepihent, dr. Benedetto pedig megkereste az asszonyt, aki már majdnem belehalt az aggodalomba. – Nos, hogy van? – kérdezte remegő hangon. – Fizikailag rendben van, nem úgy lelkileg. Sajnos, Vito nagyon nehezen emészti meg a történteket, ami érthető. Iszonyú sokk érte, időbe telik, amíg feldolgozza, de kérem, nyugodjon meg, rendbe fog jönni! Ha bármi probléma van, csak hívjon! Most vissza kell mennem a kórházba, nagyon sok a beteg. – ölelte át a nőt, aztán elsietett. Néhány nap múlva Fermi felügyelő jelent meg Teresa házában. – Felügyelő úr! Kérem, fáradjon beljebb! – mondta meglepődve. – Jó napot, asszonyom! Hogy vannak? – kérdezte. – Köszönöm, én jól, de a fiam sajnos nagyon rosszul. A tárgyalás óta megváltozott. Nem beszél, nem játszik, teljesen magába fordult, pedig a műtét jól sikerült, dr. Benedetto pár nappal ezelőtt vizsgálta meg, ő mondta, hogy teljesen rendben van. Csak a lelke sérült! – tette hozzá szomorúan. – Megértem Vito-t, a történtekkel nem könnyű szembesülni egy ilyen fiatal gyereknek, de remélem, hamarosan lelkileg is jobban lesz. Sokat gondolok rá, s mivel errefelé volt dolgom, gondoltam, megkérdezem, mi van vele. Remélem, nem haragszik, amiért alkalmatlankodom? – Nem! Dehogy! Ellenkezőleg! – válaszolta kedvesen. – Szeretném látni, ha lehet! – mondta a férfi. – Sajnálom, felügyelő úr, de nemet kell mondanom. A fiam, mint mondtam, nagyon rossz állapotban van, nem tenne jót neki, ha találkozna önnel, mert csak még jobban felkavarnák az emlékek. Ugye, megérti? – Nem, anya! Szívesen találkozom a felügyelő úrral! – szólalt meg Vito, aki az ajtóban állt. – Ha tényleg így van, akkor legyen! – tárta szét a kezét az anyja kissé meglepődve, hogy a fiát itt találta. – Megnézi a szobámat, felügyelő úr? – kérdezte Vito, majd választ sem várva, megfogta a férfi kezét és maga után vonszolta. Teresa megrökönyödött a fia viselkedésén, de aztán úgy döntött, nem lép közbe. Vito láthatóan örült a férfi látogatásának, s bízott benne, a beszélgetés nem lesz negatív hatással rá. A felügyelő több mint egy órán át volt együtt a fiúval, mire végre távozott.
– Vito! Tudnom kell, miről beszélgettetek a felügyelővel? – fogta meg a gyerek kezét Teresa, miután egyedül maradtak. Alig tudott uralkodni magán, olyan ideges volt. – Semmi komoly dologról, anya! Mesélt a kutyájáról, a kertjéről és a gyerekkoráról. Talán baj, hogy a szobámba vittem? – nézett rá, majd átölelte. – Bocsáss meg, amiért téged nem hívtalak, de szerettem volna kettesben beszélgetni vele. Ő jó ember és a barátom! – Jól van, nem haragszom rád! Ha örömödet leled benne, bármikor meglátogathat! – felelte és megsimogatta a fejét. Teresa lassan megnyugodott, mert a következő napokban Vito kedve kezdett visszatérni. Igaz, még nem volt a régi, de már néha elmosolyodott és tévézett. Egyik nap Vito épp a nappaliban olvasott, amikor csöngettek. Hallotta, ahogy az anyja ajtót nyitott, majd visszament a konyhába. A gyerek letette a könyvet és utána ment. – Anya! Mi a baj? – lépett mellé aggódva, mert észrevette, hogy a szeme könnyes. – A bíróságtól jött, megint kihallgatnak, kisfiam! Nem értem ezt az egészet! Állítólag újra tárgyalják az ügyet. Annyira féltelek, kicsim! – felelte. – Újra tárgyalják? – kiáltott fel a fiú és megremegett. – Igen és ez nagyon aggasztó. Már majdnem elfelejtettük ezt a rémálmot és most tovább folytatódik! A legjobb lenne, ha nemet mondanál. Szerezhetünk orvosi igazolást, hogy… – Nem, anya! Annál rosszabb dolog nem érhet, mint amin keresztülmentem! Ne aggódj, nem lesz semmi baj, már tudok róla beszélni! – vágott a szavába. Teresa meglepődött a fián, aki igazi felnőtt férfi módjára viselkedik. Elnézte szép arcát, nagy fekete szemeit és a szíve megremegett. Mintha csak Luca Boito nézne rá… – Féltelek, kisfiam! Már kezdesz rendbe jönni, mi lesz, ha visszaesel? – Megígérem, hogy nem esem vissza, csak kérlek, nyugodj meg! Sokat gondolkoztam a történteken, és biztos vagyok benne, elég erős vagyok és bátor! – emelte magasra a fejét. Az asszony elmosolyodott és megadóan bólintott. Az eső szakadt, a szél fújt. Kimondottan csúnya idő volt azon a napon, amikorra a bíróság kitűzte az újratárgyalás napját.
A terem most is zsúfolásig megtelt, talán most még többen voltak jelen, mint az előző tárgyaláson. Teresa idegesen simogatta a fia kezét, s közben imádkozott, hogy mielőbb vége legyen! A bíró megnyitotta a tárgyalást. Elmondta, hogy újratárgyalják az ügyet, mert nagyon fontos adatokra derült fény, amelyet Paolo Fermi prezentál. Felszólította a férfit, hogy lépjen a pulpitusra és tárja az igazságszolgáltatás elé bizonyítékát, ám a felügyelő nem volt sehol. Dr. Boito rabruhában, bilincsbe verve ült a vádlottak padján. Több őr is vigyázott rá, mintha szökéstől tartanának, pedig erre a jelek szerint semmi okuk nem volt. A férfi fejét mélyen lehajtotta, nem nézett senkire. Láthatóan nagyon megviselte a börtönélet. Miután a felügyelő nem lépett a bíró elé, a teremben egyre nagyobb lett a zűrzavar. A bíró képtelen volt rendet parancsolni. Már-már ott tartott, hogy berekeszti a tárgyalást, amikor az ajtó feltárult és Fermi felügyelő lépett be rajta, de nem egyedül! A teremben hirtelen döbbent csend lett. Még maga a bíró is csak nézett hol a felügyelő kíséretében álló férfire, hol pedig a főorvosra. A felügyelő megfogta a férfi karját, és a pulpitusra vezette, majd megszólalt. – Tisztelt Bíró Úr! Kérem, nézze meg ezt az embert! Épp olyan, mint dr. Boito! Nem igaz? – De igen! – felelte a bíró. – Bocsásson meg, de nem értem, mi ez az egész? – Mindjárt megérti ön és mindenki! – válaszolta, majd megragadta a mellette álló férfi nyakát. Rántott rajta egyet, s a következő pillanatban, dr. Boito helyett dr. Piero Cremona nézett szembe a bíróval. – Dr. Cremona? Mi ez a színjáték? – kérdezte a bíró döbbenten, a felügyelőre nézve. – Tisztelt Bíró Úr! Néhány nappal ezelőtt megkeresett dr. Fianetta Benedetto. Elmondta, hogy járt Vito Marconi otthonában az édesanyja kérésére, mert a gyerek állapota sokat romlott. Nem a műtéttel volt probléma, hanem a lelkével. Kiderült, a gyermeket az nyomasztotta, hogy hamisan tanúskodott! – Micsoda??? – ugrott fel a bíró. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte. – Nem dr. Luca Boito ölte meg dr. Giotto-t, ő mégis ezt vallotta. Ettől érezte magát rosszul.
– Hamisan vallott? De miért? És akkor mi az igazság? – huppant vissza a székére a bíró, megtörölte izzadt homlokát. – Talán jobb lenne, ha maga Vito mondaná el! – felelte a felügyelő és odaintette maga mellé a gyermeket. – Igen, bíró úr, tényleg hamisan vallottam! Nagyon sajnálom! – szólalt meg remegő hangon. – De megesküdtél, Vito, hogy az igazat mondod! Hogy tehetted ezt? – kérdezte a bíró. – Amikor megesküdtem, azt hittem, az az igazság. Az, amit elmondtam. Csak később jöttem rá, hogy tévedtem. – Kérlek, beszélj világosabban! Semmit nem értek! – mondta a bíró és látszott rajta, mennyire össze van zavarodva. – Az úgy volt, hogy amikor dr. Boito és én itt egymással szemben álltunk, nagyon gyűlöltem. Azt akartam, hogy bűnhődjön meg mindenért! Nem csak azért, mert embert ölt, hanem főleg azért, mert nem akart, gyűlölt engem! Amikor megtudtam, hogy ő az édesapám, majdnem belehaltam a fájdalomba. Nem segített rajtam, pedig ő aztán tényleg tisztában volt vele, milyen veszélyben van az életem. Nem adott csontvelőt, hagyta volna, hogy meghaljak. Megbántotta az édesanyámat, pedig egész életében csak őt szerette. Megölte Paola doktornőt, akit nagyon megkedveltem, mert sokat tett azért, hogy megkönnyítse nehéz óráimat. Hosszú éjszakákon át ült az ágyamnál és fogta a kezem, amikor az édesanyám nem lehetett mellettem. Szóval nagyon haragudtam dr. Boito-ra, mert mindenkinek ártott, aki közel állt hozzám és ezért azt akartam, hogy szenvedjen! Jobban, mint az édesanyám és jobban, mint én! Amikor a szembesítés után megsimogatott, akkor döbbentem rá, ez nem az a kéz, amelyik elvágta dr. Giotto nyakát. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a bíró izgatottan. – Amikor dr. Giotto már halott volt és engem a gyilkosa felemelt, majd az ágyra tett, homlokomon végighúzta a kezét, éreztem, hogy a kisujja nem egyenes. Nagyon görbe. Aztán láttam is, bent a kórteremben, amikor már nem viselt gumikesztyűt. Aki itt megsimogatott, annak a kisujja egyenes volt! Ekkor döbbentem rá, hogy tévedtem, bár abban biztos voltam, hogy az arca dr. Boitoé! Magam sem értettem az egészet és nem is akartam foglalkozni vele. Később azonban otthon egyre jobban izgatott ez a felismerés. Végül úgy döntöttem, elmondom dr. Benedetto-nak kétségeimet, akiben nagyon megbíztam. Ő ezek szerint elment a felügyelő
úrhoz és beszámolt neki arról, ami engem annyira felkavart. A felügyelő úr pedig most bebizonyította, hogy nekem volt igazam! Dr. Boito, nem azonos dr. Giotto gyilkosával! Még mindig nem értek semmit, csak azt tudom, hogy a gyilkos ujja pontosan olyan volt, mint az övé! – mutatott dr. Cremona-ra, aki gyűlölettel teli tekintettel nézett a gyerekre. – Ez döbbenetes! – mondta a bíró, s a jelenlévők is hangosan felmorajlottak. – Igen, bíró úr! Ez döbbenetes! – szólalt meg a felügyelő. – De hogy kielégítsem Vito és valamennyiük kíváncsiságát, elmondom, hogy jutottam el az igazi gyilkoshoz. Dr. Benedetto segített nekem ebben. A kórház valamennyi dolgozójának megvizsgáltuk az ujjait, s amikor dr. Cremonahoz eljutottunk, alig akartunk hinni a szemünknek. Vito állítása beigazolódott. Neki volt egyedül görbe a kisujja. Persze, ez még nem azt jelentette, hogy minden megoldódott, hisz a gyerek látta dr. Boito-t. Ezután Pietro Luini nyomozóval együtt felkerestük dr. Cremona otthonát. Természetesen akkor, amikor tudtuk, nem tartózkodik odahaza. Körül kellett néznünk a házban, és megtalálnunk azt, amiről fogalmunk sem volt. Nem tudtuk, hogy mit is keresünk. A felesége nagyon kedves, naiv asszony, még csak fel sem merült benne a gyanú, hogy miért vagyunk ott. Amikor elragadtatással jegyeztem meg, hogy még soha életemben nem láttam ilyen kellemes és szép otthont, megmutatta az egész házat, majd egy ajtónál megállt. Elmondta, hogy oda nem szabad bemenni, mert az a férje szentélye, még ő sem lépheti át a küszöböt. Ezek után természetes, hogy be akartam menni. Látnom kellett, mit rejt a zárt ajtó! Addig könyörögtem, amíg az asszony engedett és fellebbentette a titok függönyét. Elmesélte, hogy a férje mindig színész szeretett volna lenni, de az édesapja, aki jelmeztervezőként nagyon is ismerte a színész-életet, megtiltotta neki. Azt mondta, tisztességes szakmát kell választania, vagyis orvosnak kell lennie! Dr. Cremona nagyon sokáig bánkódott, de aztán elvégezte az orvosegyetemet, ám egy amatőr színjátszó csoport tagjaként mégis hódolhatott a szenvedélyének. Azokat a kellékeket őrzi abban a szobában, amelyekben szerepelt. Szóval, beléptünk az ajtón. Különös illat terjengett a levegőben. A szemem szinte itta a látványt. A fal mellett különböző jelmezek sorakoztak, majd egy hatalmas asztal, amelyen ezernyi üvegcse. Maszkok és parókák egy másik polcon. Be kell vallanom, a szívem nagyot dobbant, amikor megpillantottam az egyik maszkot, melyet magamra húzva, dr. Boito arca köszönt vissza rám a tükörben. Még soha nem láttam
ilyen tökéletes utánzatot. Mintha emberi bőrből lett volna! Ez volt az! – emelte magasra. – Ekkor már tudtam, hogy meg van a bizonyíték és Vito nem tévedett! Aztán, amint kissé összeszedtem magam, az üvegcsékre mutattam, amelyekből több tucat sorakozott az egyik asztalon. Megtudtam, hogy azok dr. Cremona találmányai. Különböző ragasztók, folttisztítók, tartósító- és egyéb szerek. Kiderült, az igazgató úr imádott kísérletezgetni. Ezeket akkor használta, amikor bajuszt, vagy szakállt kellett ragasztania egy-egy fellépése során. A kedves felesége azt is elárulta, hogy volt, amelyiket ő maga tesztelt. Így például a folttisztítót, amely még a vért is szinte percek alatt eltávolítja! Hát ezért nem találtunk semmit az orvosi szobában, pedig meglehetősen alapos vizsgálatnak vetettük alá a helyszínt. Nem csak folttisztító, ragasztó, de olyan szerek is akadtak ott, amelyek ártalmasak az egészségre: bevérzéseket okoznak az agyban, emlékezetkiesést, zavartságot idéznek elő, de van, amelyiknek gyógyító a hatása. Az idős hölgy lelkesen magyarázta el, hogy a férje eltörte a kisujját, ezzel a szerrel beborogatta és nagyon hamar rendbejött. Igaz, kicsit görbe maradt… – nézett dr. Cremona arcába, aki sápadtan meredt maga elé, majd folytatta. – Megkérdeztem a hölgyet, miért nem szabadalmaztatja a férje ezeket a csodaszereket, hisz rengeteg pénzt kereshetne velük, de megtudtam, nem volt szüksége pénzre, hisz nagyon jól megéltek az igazgatói fizetésből. Másnap felkerestük dr. Cremona-t az otthonában és szembesítettük a tényekkel. Először persze, tagadott, de aztán belátta, vége a játszmának, veszített! Bevallotta, hogy ő jelentette a két nővér eltűnését dr. Boito telefonjáról akkor, amikor a főorvos távol volt. A szoba kulcsának másodpéldányát, mint tudjuk, az igazgatói titkárságon tartották elzárva. Ezután bevallotta, hogy ő ölte meg a két nővért is, s ő szállította abba a házba a holttesteket, amelyet dr. Boito nemrég vásárolt. A rózsa is onnan származik, három szálat adott a doktornőnek, hogy ezzel is a főorvosra terelje a gyanút, ha elkezdődik a nyomozás. Egyébként a házba azzal a kulccsal jutott be, amelyet dr. Boito szobájából emelt el, amikor a főorvos értekezletet tartott. Tudta, hol tartja a kulcsait, nem volt nehéz elemelnie és lemásoltatnia. A két nővér holttestét nem volt gond a házba vinnie, hisz a kórházon kívül haltak meg, de Paola doktornő holttestét is megoldotta: egy bőröndbe tette, s dr. Boito álarcát viselve a portás szeme láttára vitte ki. Mivel mindhárom bűntettet beismerte, ennek birtokában terjesztettem elő
beadványunkat az ügy újratárgyalására, hisz beigazolódott, dr. Luca Boito ártatlan. A bíró végighallgatva a felügyelőt, dr. Cremona-hoz fordult. – Kérem, ismerje el itt előttem és a jelenlévők előtt, hogy amit Fermi felügyelő elmondott, az igaz, vagyis ön ölte meg mindkét nővért és a doktornőt is! – Igen, bíró úr! Én öltem meg Rita és Elena nővért és dr. Giotto-t is. Mindkét nővért a kórházon kívül, azzal a szerrel, amelyet magam kísérleteztem ki. Ezt a szert a boncolás során ki is mutatták a rendőrségi laborban, de nem tudták azonosítani. Paola doktornővel az orvosi szobában végeztem, szikével elvágtam a torkát. Valóban háromszor kapott tőlem rózsát, amely dr. Boito kertjéből származott. Sajnos, nem volt olyan jelentősége, mint hittem. – Dr. Cremona! Kérem válaszoljon két kérdésre. Mi oka volt dr. Boito-t ilyen szörnyű helyzetbe hozni, illetve Vito életét miért hagyta meg? – kérdezte a bíró. – Azért követtem el, mert rettegtem attól, hogy elveszítem az állásomat. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy a főorvos egy nagyobb vagyont örökölt és meg kívánta vásárolni a kórházat. Azt hittem, ha eltávolítom örökre, minden marad a régiben, és én is a helyemen, mert biztos voltam benne, elsőként engem bocsát el. Hogy miért nem végeztem Vito-val, amikor szemtanúja volt a gyilkosságnak? Nos, azért hagytam életben, mert tudtam, fenyegetésem ellenére sem bírja magában tartani a történteket és elmondja, ki ölte meg a doktornőt, végtére is csak egy gyerek! Ezzel pedig elhárul minden veszély a fejem felől. Természetesen, dr. Boito-t nevezi meg, amivel végleg bebiztosíthatom magam, de az átkozott kisujjam áthúzta a számításomat. A két szemtanúról pedig csak annyit: lefizettem őket, hogy hamisan tanúskodjanak dr. Boito ellen, s most valahol a világ másik végében élvezik a gondtalanságot. A bíró ezek után dr. Boito-hoz fordult. – Tisztelt dr. Boito! Ön ezennel természetesen szabad! A magam és az igazságszolgáltatás nevében is bocsánatot kérek, amiért ártatlanul börtönbe zártuk, megaláztuk, meghurcoltuk a nevét és méltatlanul jártunk el önnel szemben. A legsúlyosabb ítéletet hoztam, miközben ön tudta, hogy nem követett el semmit, csak éppen bizonyítani nem állt módjában, ami hangsúlyozom, nem is kötelessége. Be kell azonban látnia, a tények ön ellen szóltak! Minden bizonyíték, ami a kezünkben volt,
megdönthetetlennek tűnt! Sajnálom, amiért annyi kellemetlenséget okoztunk! S hogy mégis kiderült az igazság, nem a mi érdemünk, hanem a fiáé! Büszke lehet rá, nagyszerű gyerek! Megmentette az ön életét! – mondta a bíró. – Igen, megmentette az életemet, mint ahogy én is megmentettem az övét. Soha nem akartam elmondani neki, most mégis megteszem, pedig rettegtem tőle, hogy épp azzal ölöm meg, ha csontvelőt adok neki. Nem azért tagadtam meg tőle a segítséget, mert nem akartam rajta segíteni, hanem azért, mert meg szerettem volna óvni! Hogy megértsd, kisfiam, el kell mondanom neked és az édesanyádnak is egy nagy titkot. – fordult Vito felé. – Gyermekkoromban egy ismeretlen betegség támadott meg, amelybe majdnem belehaltam. Csodával határos módon megmenekültem, de a szervezetemben az az ismeretlen vírus ottmaradt. Az orvosok elmagyarázták, hogy soha nem lehet gyermekem, mert örökölni fogja ezt a kórt, és biztosan nem lesz olyan szerencsés, mint én. Nem ismerték és – bár, azóta is folyamatosan vizsgálják – nem találnak magyarázatot ma sem, hogy miféle vírusról van szó, és hogyan lehet elpusztítani. Felhívták azonban a figyelmemet, soha nem lehetnek gyermekeim! A férfi elhallgatott, majd Teresa-ra nézett. – Ezért mondtam azt neked, hogy gyűlölöm a gyerekeket és ezért nem akartam csontvelőt adni, ám mivel a szemem előtt zajlott minden, úgy döntöttem, mégis megteszem. Ha már mindenképpen meg kell halnia a kisfiamnak, legalább ne gyötörjön a lelkiismeret, hogy megtagadtam tőle a segítséget. Nehéz döntés volt, mert ha meghal, gyakorlatilag én öltem volna meg. Akkor tényleg gyilkos lennék. Valahol azonban mégis boldog voltam, mert adhattam valamit magamból, a testemből, mint az édesapád, kisfiam! Tudod, nagyon sokszor szerettem volna odamenni hozzád, és a karomba zárni, amikor az édesanyádtól megtudtam, hogy te az én fiam vagy! Azt hittem, megszakad a szívem. Összezavarodtam, nem tudtam, mit tegyek? Aztán egyre inkább eltöltött az apai szeretet irántad, pláne, amikor kezdtél jobban lenni. Már reménykedni is mertem! Igaza van a bíró úrnak, megmentettél a haláltól és hála Istennek, én is megmentettelek. Tudod, a műtét után, amikor még kaptad az altatót, titokban levettem tőled vért és megvizsgáltam, de nem találtam benne az ismeretlen vírust. Azon az éjszakán egy templomban zokogva mondtam köszönetet az Úrnak. És most neked is köszönöm, hogy élek és hogy te vagy nekem! Mert nem mondok
le rólad, veled akarok élni, bepótolni a hosszú éveket, ha megbocsátasz és elfogadsz. Vito meg sem várta az utolsó szavakat, repült az apja karjaiba. Életében először ölelte át az édesapját, amire annyira vágyott. – Apa! Szeretlek! – suttogta és szorosan hozzá simult. – Én is, kicsim! Nagyon! – mondta a férfi, majd letette az öléből és Teresa elé lépett. – Bocsáss meg, Teresa! Most, hogy tudod a titkot, remélem, megértesz! – Igen, Luca! Már nem haragszom rád, és őszintén sajnálom, hogy így alakult. Természetesen bármikor láthatod a fiadat, annyi időt tölthetsz vele, amennyit csak akarsz. – Anya! Szeretném, ha együtt, mind a hárman elmennék abba a templomba, ahova Paola doktornővel akartunk. Az Élet Fája alatt talán megtörténik a csoda, és ti megint szeretni fogjátok egymást úgy, mint amikor én még nem éltem. Kérlek, anya! – nézett rá könnyben úszó, boldogságtól csillogó szemekkel Vito. Az asszony nem válaszolt, de a szíve nagyot dobbant. Egy pillanatra tekintete Carlo szomorú szemébe mélyedt, aztán lehajtotta a fejét. Képtelen volt megszólalni. – Nézd kisfiam! Ezt majd megbeszéljük később! Most menjünk! – sietett segítségére az apja. Teresa-ra nézett, aki dobogó szívvel indult el mellette. Vito kettejük közé lépett. Fogta a kezüket, és úgy érezte, hogy nincs nála boldogabb a világon.
