MARTHA TAILOR HIPNÓZIS
1. - Tessék! Kelidor Charesz felügyelő! - emelte fel a kagylót a férfi. - Segítsenek, kérem! - hallotta egy izgatott nő hangját Charesz. - Mi történt, hölgyem? - kérdezte a felügyelő. - A kislányom! Eltűnt a kislányom! Kérem, keressék meg! - mondta a nő, és zokogni kezdett. - Kapcsolom az ügyeletet! - Ne! Kérem, ne kapcsoljon sehova! Azt akarom, hogy ön keresse meg! Hallottam már az ön nevét és azt, hogy nagyon érti a szakmáját. Ne adja át másnak az ügyet, kérem, könyörgöm! - mondta zokogva a nő. - Asszonyom! Én kifejezetten gyilkossági eseteken dolgozom. Nagyon remélem, nem kell foglalkoznom az ügyével. A kollégáim legalább olyan jók a saját területükön, higgye el! - Rendben - egyezett bele az asszony. - Akkor csak azt ígérje meg nekem, hogy figyelemmel kíséri a kollégáit. Megadom a telefonszámomat, és kérem, értesítsen, bármit megtud. Ugye ezt megteszi nekem? - kérdezte a nő még mindig sírva. - Rendben. Mondja a számot, asszonyom! - egyezett bele a felügyelő, és felírta. - Van egy bonyolult ügyem, amely miatt talán az egész éjszakát bent kell töltenem az irodámban, s így nem okoz gondot a kérése. - Köszönöm, felügyelő úr! Nagyon köszönöm. Charesz felügyelő átkapcsolta a vonalat, de mielőtt megnyomta volna a gombot, beszélt az ügyeletessel. Kérte, hogy ha valamit megtudnak a kislányról, szóljanak neki. Az asszony mindent elmondott a gyermekről, aztán letette a telefont. Idegesen járt-kelt a szobában, egymás után gyújtott rá. Egyedül nevelte a kislányt, két éve elvált. Még soha nem maradt ki Írisz, egyetlen perccel sem jött haza később, mint ahogy azt megbeszélték. Ma este azonban hiába várta, nem jött. Amikor már kezdett ideges lenni, felhívta a sportcsarnokot, ahova a gyerek tornászni járt, a Syngru út végén lévő Glyfada Sport Clubot. Itt elmondták, hogy Írisz ma nem jelent meg az edzésen. Természetesen ezek után azonnal telefonált a tanárnőjének, hogy iskolában volt-e Írisz, és azt a választ kapta, hogy volt. így hát csak az iskolából hazafelé jövet történhetett vele valami. Megpróbált megnyugodni és gondolkozni, de nem nagyon sikerült. Nem jutott eszébe más, csak az, hogy valami baj érhette. Amikor az óra kilencet mutatott, nem bírta tovább, és felhívta a rendőrséget. Azóta pedig idegessége még csak fokozódott, mert nem kapott hírt a felügyelőtől. Idegesen állt fel, és az ablakhoz lépett. Kinézett, azt remélve, hogy megpillantja a lányát. Sajnos azonban Írisz nem jött. Először arra gondolt, hogy talán a volt férje keze van a dologban, de aztán eszébe jutott, hogy már több hete üzleti úton van. Az utcán szinte senki nem járt, valamilyen nagy nemzetközi labdarúgó-bajnokság tartotta lázban az embere- . ket, mindenki a tv előtt ült.
Az óra mutatója lassan vánszorgott. Már majdnem egy egész doboz cigarettát elszívott; úgy érezte, nem bír tovább várakozni. Odalépett a telefonhoz, hogy felhívja a felügyelőt, ám a telefon abban a pillanatban megcsörrent. - Tessék! - kapta fel gyorsan. - Itt Kelidor Charesz felügyelő! - mutatkozott be a férfi, de tovább nem folytathatta, mert az asszony a szavába vágott. - Megtalálták? Él? - kiáltott szinte magából kikelve. A felgyülemlett feszültség most egyszerre tört fel belőle. - Igen, megtaláltuk. Sajnálom, asszonyom, a gyerek meghalt - mondta a felügyelő. - Nem! Ez nem lehet! - kiáltott fel a nő, és érezte, hogy megindul a lába alatt a talaj. Térdre esett a telefonasztal előtt, és aztán lassan elterült a földön. A kagyló kiesett a kezéből, hangosan koppant az asztalka széléhez, majd hirtelen csend lett. - Asszonyom! Halló! Ott van még? Mi történt? - kiabált a felügyelő, de hiába. Az asszony nem válaszolt, mert már nem hallott semmit. Elájult. A felügyelő még néhányszor beleszólt a kagylóba, de aztán feladta. Letette a telefont, és a kocsiját kérette. Épp akkor ért a ház elé, amikor odakanyarodott egy mentő. Az orvossal együtt indultak a bejárat felé. Jó néhányszor kopogtak, de senki nem nyitott ajtót. Az emeleti ablakok fényt árasztottak, de lent sötét volt. - Be kellene nyomnunk egy ablakot! -javasolta a felügyelő. - Biztos, hogy egyedül van a hölgy? - kérdezte az orvos. - Igen. Elmondta, hogy egyedül neveli a gyermekét, s nagyon ideges. Amikor megmondtam, hogy holtan találtuk a kislányát, hirtelen felkiáltott, de aztán nem szólalt meg többé. Biztos, hogy elájult. Nos, akkor keressünk egy ablakot, ahol bejuthatunk a lakásba! - nézett szét a ház körül. Elég sötét volt, csak az utcai lámpák vetettek halvány fényt a ház köré. - Itt van egy ablak! - kiáltott az orvos a felügyelő felé, aki a ház másik végében nézelődött. - Nyitva van! - tette hozzá. A felügyelő gyorsan odasietett és bakot tartott az orvosnak, aki ügyesen átvetette magát az ablakon, majd belülről kinyitotta az ajtót. - Jöjjön gyorsan, felügyelő úr! - mondta, aztán felkat-tintotta a villanyt az előszobában, hogy jobban tájékozódhassanak. Az emeletre! - mutatott a lépcső felé, és táskáját felemelve szaladni kezdett felfelé. - Erre! - intett a felügyelő az orvosnak. - Ebből a szobából jön a fény! - mutatott az egyik ajtóra, ahol keskeny fénysugár látszott. Az orvos két lépéssel már ott is termett, aztán kezét a kilincsre tette, de lenyomni már nem tudta, mert az ajtó feltárult. Ott állt az asszony kábultan, hófehér arccal. - Asszonyom! Jól van? - fogta meg a karját a felügyelő. - Charesz felügyelő vagyok! mutatkozott be. - Ő a mentőorvos, én hívtam, mert azt hittem, baja esett. Nem válaszolt a telefonba - mondta szinte levegőt sem véve. Az asszony először csak bámult egyikükről a másikra, aztán bólintott.
- Jól vagyok, jól... - hebegte. - Azért én megvizsgálnám, asszonyom! - lépett mellé az orvos. - Azt hiszem, szüksége lesz nyugtatóra. - Jöjjön, üljön le az ágyra, megmérem a vérnyomását! - nyitotta ki a táskáját. Az asszony szó nélkül hagyta, hogy az orvos azt tegyen vele, amit akar. Miután megvizsgálta, beadott neki egy injekciót. A felügyelő az ágyhoz lépett. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk. A kislánya már halott volt, amikor megtaláltuk - fogta meg lágyan a nő kezét. A szobában síri csend lett, csak egy fájdalmas sóhaj törte meg, majd végre megeredtek az asszony könnyei. - Rendben lesz minden! Hamarosan elalszik, és jó néhány órát aludni fog! Nem hiszem, hogy szükséges lenne kórházba vinni, asszonyom. Ha valami probléma lenne, ügyeletes vagyok. Itt a névjegyem! Hívjon csak bátran szólt az orvos, és kezet fogott a felügyelővel. - Sok a beteg, mennem kell! Az asszony alig bírta nyitva tartani a szemét. A nyugtató hatni kezdett. - Feküdjön le, asszonyom! - mondta a felügyelő. -Aludnia kell, a nyugtató már hat. Visszamegyek az irodámba, de küldök valakit önhöz. A nő hátrahanyatlott, és lecsukódott a szeme. A felügyelő betakarta, aztán a kis éjjeli lámpát kapcsolta fel, majd kifelé indult. Az ajtó mellett egy komódon fényképeket vett észre. Megállt, és jobban megnézte. A nő volt rajta egy kislánnyal és egy férfival. Nyilván a családja - gondolta, aztán kilépett az ajtón, majd hirtelen megtorpant. Visszalépett, kiemelte a keretből a képet, és a szomszédos nappaliba ment. Itt teljes fényárban úszott a szoba, jobban megfigyelhette a fotót. A kislány itt talán hatéves lehetett. Szétnézett a szobában, aztán megindult a gyerekszoba felé. Szép, igazi kislány szoba volt. Látszott, hogy gondosan válogatták össze a bútorokat. Minden harmonizált. Élvezet lehetett itt élni! Milyen kár, hogy már nem léphet be soha többé a lakója! - sóhajtotta. Megállt a szoba közepén, és körbetekintett a bútorokon, a játékokon, a sok könyvön. A kis szekrényen észrevette, hogy három érem mellett három oklevél van szépen elhelyezve. Közelebb lépett és elolvasta. A kislány remekül tornászott. Leoltotta a villanyt, és megindult lefelé a lépcsőn. Mielőtt beszállt volna a kocsijába, visszanézett. A ház sötét volt, csupán az asszony szobájában égett az éjjeli lámpa. Hirtelen árnyék vetődött az ablakra. Mintha valaki járkálna a szobában. A felügyelő keze már a kocsija ajtaján volt, amikor észrevette. Gyorsan szaladni kezdett visszafelé. Amint felért az asszony hálószobájába, előkapta a fegyverét, és benyitott. Ujja a ravaszon nyugodott, de nem húzta meg. Ez volt a szerencséje. Az ajtóban ugyanis az asszony állt. Imbo-lyogva, zavaros tekintettel. - Miért kelt fel, asszonyom? - kérdezte a felügyelő. -Jöjjön, segítek visszamenni az ágyhoz! Pihennie kell! - Nem! Nem akarok pihenni! Látni akarom a gyermekemet! Most azonnal! - nézett a felügyelőre, aki szinte megdöbbent attól az erőtől, amit az asszony tanúsított. - Asszonyom! Fogadjon szót, kérem! Holnap reggel eljövök magáért és elviszem a
kislányához, de most feküdjön le szépen! - fogta meg a karját, de a nő lerázta magáról a kezét. - Értse meg, látnom kell! Nem érdekel a nyugtató, nem érdekel a pihenés! Oda akarok menni, és látni akarom! -dobbantott a lábával, és megindult kifelé, szinte félrelökte a felügyelőt. - Rendben - adta meg magát a férfi. - Ha elég erősnek érzi magát, én elviszem a kocsimmal, de előbb főzök egy jó kávét. Megissza, aztán meglátjuk! Az asszony némán bólintott, s elfogadta a felügyelő karját. Erősen kapaszkodott belé, amíg le nem értek a lépcsőn. A felügyelő elkészítette a méregerős kávét, aztán kiöntötte egy jó nagy bögrébe. - Tessék! Igya meg, aztán mehetünk, ha jól érzi magát! - mondta, majd magának is öntött egy jóval kisebb adagot. Az asszony miután megitta a kávét, felállt, a fürdőszobába ment, majd vékony ballonkabátjába bújt. Hosszú haját kontyba tekerte, nagy, fekete babaszeme most még jobban kiemelte bőre fehérségét. A felügyelő csak most vette észre, hogy milyen szép az arca. Szeme végigsiklott a nő alakján is, amelyre szintén csak most figyelt fel. Amikor aléltan feküdt, nem is gondolt arra, hogy milyen csinos! - Mehetünk! - vette a vállára a táskáját, és a felügyelőre nézett, aki még mindig elmélyülten szemlélte. - Valami baj van velem? - lépett mellé a nő, és megérintette a karját. - Tessék? - kapta fel a fejét a férfi, és enyhén elpirult. - Miből gondolja? - kérdezte, amint egy kissé összeszedte magát. - Csak abból, hogy annyira nézett... Biztosan szörnyen nézek ki - mondta a nő, és a haját igazgatta. - Nem! Nagyon is jól néz ki! - hebegte a felügyelő, de aztán elfordult. Nem akarta, hogy a nő leolvassa az érzelmeit az arcáról. Egyébként sem alkalmas az idő arra, hogy érzelmekről essék szó. - Nem kell bókolnia! - mondta az asszony, és hirtelen megállt. - Most biztosan furcsának talál - pillantott rá. - Miért? - kérdezte Charesz. - Mert nem sírok és nem üvöltözök fájdalmamban, ahogy azt illenék. A kislányom meghalt, és én nem is tudom... de... de olyan nyugodtnak érzem magam. - A nyugtató hatása, asszonyom! - felelte a felügyelő. - Kérem, hívjon csak Melittának - kérte a nő. - Köszönöm, Melitta... - Akkor induljunk! Nagyon félek, felügyelő úr... -szólalt meg az asszony. - Nem felügyelő úr, hanem Kelidor. Szeretném, ha érezné, hogy ön mellett állok. Nem hagyom magára, csak ha látom, hogy minden rendben van. - Nagyon kedves magától, de nem akarom rabolni az idejét. Vagy minden bajbajutottal ilyen rendes? - kérdezte. - Nem - suttogta a férfi. - Csak önnel, mert látom, hogy egyedül van.
- Honnan tudja? - kérdezte a nő, miközben odaadta a kulcsot a felügyelőnek, aki bezárta az ajtót. - Onnan, hogy nem visel jegygyűrűt... És már mondta, hogy ketten vannak... - Igaza van, egyedül vagyok. Elváltam, és Írisz velem maradt - suttogta elérzékenyülve. A felügyelő besegítette a nőt az autóba, és elindultak. A hullaház ajtajában Charesz megfogta a nő karját. - Elég erős lesz, hogy elviselje, ami önre vár? - kérdezte aggódva. - Igen - bólintott Melitta. - Akkor menjünk! - nyitotta ki a nő előtt az üveges ajtót. Melitta lába megroggyant, amikor belépett a hűvös helyiségbe. Itt még a levegő sem mozgott, minden állt, olyan volt, mintha egy néma örökkévalóságba lépett volna be. Megmagyarázhatatlan érzés tört rá. A szeméből kigördült egy könnycsepp, aztán még egy, s utána még nagyon sok. Mire a letakart holttesthez értek, már rázta a zokogás. Egész testében remegett. Charesz felügyelő szorosan ölelte át, hogy ha elájulna, nehogy elessék. A fehér ruhás férfi gumikesztyűs kezével felemelte a takarót, hogy az asszony megnézhesse a lányát. Melitta először lehunyta a szemét, aztán hirtelen kinyitotta. Rámeredt a gyerekre, aztán a felügyelő karjába omlott. - Melitta! Jöjjön! Megyünk már! - mondogatta, miközben kivezette a remegő, roskadozó lábú asszonyt. A folyosón leültette egy székre, és a kezét fogta. - Jól van, most már nyugodjon meg! - simogatta meg a férfi. Melitta hirtelen felugrott. Kissé zavarodottan nézett a felügyelőre, aztán szaladni kezdett visszafelé. Az üveges csapóajtó bezárult mögötte. - Melitta! - indult utána a döbbent Charesz. - Hova megy? Várjon meg! Az asszony azonban még gyorsabban szaladt, majd amint odaért a letakart testhez, lerántotta a leplet róla, és fölébe hajolt. Az arca hirtelen felderült, és könnyein át a felügyelőre nevetett. A férfi megijedt. Nyilván a sokk megviselte, és az idegei felmondták a szolgálatot. Odalépett és átölelte a nőt. Ki akarta vezetni, de az asz-szony felé fordult, majd átölelte a nyakát, és a szájára tapadt. Charesz felügyelő nem tudta, mit tegyen. Körülötte több holttest feküdt, két férfi végezte a munkáját mellettük, szinte nem is figyelve oda arra, ami ott történik, hisz minden ember másképp reagál egy-egy tragédiára. Melitta szorosan ölelte magához a férfit, és zokogva csókolta. Mivel a felügyelő nem tudott és talán nem is igazán akart véget vetni ennek a jelenetnek, visszacsókolt. A jéghideg teremben ez a csók tűzforró volt. Amikor szétváltak, Melitta a férfira nézett. - Most azt hiszi, hogy megőrültem, ugye? - kérdezte. - Nem... dehogy. Csak egy kicsit meglepődtem - hebegte Charesz.
- Mindjárt nem lesz meglepve, ha elmondom, hogy teljesen magamnál vagyok, és azért csókoltam meg, mert még soha nem voltam ilyen boldog életemben, mint most. A felügyelő még jobban elképedt. - Kelidor! Ez a kislány itt nem Írisz! Nem az én kislányom! - kiáltott fel, és megint megölelte a férfit. - Micsoda? Hogy... hogy... ez nem a kislánya? - dadogta Charesz. - Nem - ingatta a fejét Melitta. - Biztos ebben? - kérdezte a felügyelő. - Igen. Csak megismerem a kislányomat! Ez itt nem Írisz, hanem a barátnője, Dora. A felügyelő kissé megszédült. Az ügy egyre komplikáltabbnak tűnik. - De a táskája! Benne voltak a füzetei, a könyvei, rajta a neve: Írisz Müron! Jöjjön, a táska az irodában van, bizonyítékként. Nézze meg! - mondta a felügyelő, és egy kicsit még mindig kábán indult kifelé. Az irodába érve megmutatta az iskolatáskát. - Igen, ez Írisz táskája. De aki meghalt, az Dora. - Akkor tovább kell keresnünk Íriszt - mondta a felügyelő, és a telefon után nyúlt. Felemelte, és utasítást adott a kislány továbbkeresésére. - Most hazaviszem, Melitta. Nekem még van egy szomorú kötelességem. Fel kell keresnem a másik kislány szüleit. Remélem, meg tudja adni nekem a címüket - nézett az asszonyra. - Igen, hogyne. Elég sokszor voltam náluk, amikor Írisz hozzájuk ment iskola után. Melitta szótlanul ült a kocsiban. Igaz, hogy nem Íriszt látta a halottak között, de ki tudja, hogy mi történt vele. Ismét rátört a félelem. Lehet, hogy csak Dórát találták meg, Írisz pedig valahol máshol fekszik? Összerezzent. - Jól van, Melitta? - kérdezte a felügyelő oldalról nézve rá. - Nem. Azt hiszem, nem vagyok jól. Csak most jöttem rá, hogy Írisz még mindig veszélyben lehet. A felügyelő ránézett, egészen felé fordította az arcát. - Ki tudja, hogy Írisz is nem halt-e meg, csak őt nem találták meg - motyogta kétségbeesve. Az iménti öröm és boldogság messze röppent az arcáról. - Addig keressük, amíg meg nem találjuk, Melitta. Megígérem, hogy megtaláljuk! Bízzon bennem! - És ha már ő is halott? - kérdezte a nő, és arcát a tenyerébe temette. - Lehet, de nem biztos. Talán megmenekült valahogy. Bárcsak így lenne, mert akkor azt is megtudhatnánk, mi történt és ki tette ezt Dórával! - nézett mereven az útra Charesz. A ház elé kanyarodott, és leállította a motort. - Bekísérem! - ajánlkozott, miután kisegítette a remegő asszonyt. - Köszönöm, de jól vagyok. Menjen és végezzö a dolgát, hisz nem töltheti velem az éjszakát, hogy babusgasson! - mondta az asszony, és a férfira nézett. - Melitta! - lépett egészen közel hozzá a felügyelő. -Tudom, hogy nem a legalkalmasabb időpontot választom, de valamit meg kell mondanom!
- Ne! Kérem, most ne mondjon semmit! - tette az ujját a férfi szájára. - Most sokkal fontosabb dolgok várnak ránk. Menjen és keresse meg a lányomat! - Ha visszahozza, akkor majd beszélgetünk. A nő belépett az ajtón. A felügyelő állt még néhány percig a ház előtt. Megvárta, amíg a villany felgyullad, csak aztán ült vissza a kocsiba. Kikanyarodott az útra, aztán nagy sebességgel elhajtott. Az órájára nézett. Éjfél múlt tíz perccel. Fáradt volt, de valami belső izgalom járta át. Tudta, hogy ami a hullaházban történt közte és Melitta között, az nem volt akármi. Az a csók mély nyomot hagyott benne. Amióta a felesége elhagyta, nem volt tartós kapcsolata. Ennek pedig már négy éve lesz lassan. Voltak futó kalandjai, de senki nem gyakorolt rá ilyen mély hatást. Nagyon szerette a feleségét, nem tudta elképzelni, hogy valaha valaki pótolni tudja. Most azonban megérintette valami, ami sokkal több volt, mint egy érdeklődés. Ez nagyon megzavarta. Nem tudott elszakadni gondolataiban az asszonytól. Hirtelen az eső szemerkélni kezdett. A szél erősen fújt, szokatlanul hűvös lett. Feltekerte az ablakot, majd bekapcsolta a rádiót, aztán benyomta az ablaktörlő gombját. Gyorsított, mielőbb túl akart lenni ezen a kényszerű, fájdalmasan kellemetlen éjszakai viziten Dora szüleinél. Lehalkította a rádiót, ahol éppen buzukizenét játszottak. Ezt a fajta zenét különösen szerette. Elgondolkozott, ismét Melitta járt a fejében, amikor hirtelen valami kicsapódott a kocsija elé. Erőteljesen fékezett, de még így is jó néhány méterrel arrébb állt meg a csúszós úton. Kiugrott a kocsiból és visszaszaladt. Arra gondolt, hogy talán egy macska vagy kutya rohant át előtte, de amint közelebb ért, látta, hogy nem állatról van szó. A kocsi reflektorának fényében jól kivehetően látszott, hogy nem élőlény. Lehajolt és megérintette. Mivel még mindig nem tudta, hogy mi lehet, felemelte. Döbbenten meredt a kezében tartott iskolatáskára. Ugyan hogy kerülhetett ez a táska az úttestre? Arról nem is beszélve, hogy éjjel van. Körülnézett, hátha valahol felfedezi a táska gazdáját, de nem látta sehol. Kinyitotta a táskát, és kivett belőle egy könyvet. A címkén Dora neve állt. A felügyelő agya lázasan dolgozott. Ha Dóra táskája, akkor Írisznek is itt kell lennie valahol. Nyilván elcserélődött a két iskolatáska - próbált magyarázatot adni a történtekre. A szél egyre erősebben fújt, az eső pedig, mintha dézsából öntenék, zuhogni kezdett. - Írisz! Írisz Müron! - kiáltott bele az éjszakába. Körbejártatta tekintetét az úttest szélén húzódó bokrokon, de nem látta meg a kislányt. A táskát bedobta a hátsó ülésre, aztán elindult, hogy körülnézzen. A szél az arcába csapta az esőt; megborzongott, szokatlan volt ez a hirtelen támadt hűvös idő. Végigjárta jó két-háromszáz méteren az út szélét, de nem látott senkit. Visszafordult, és az utolsó néhány lépést már futva tette meg a kocsihoz. A fogai összekoccantak, annyira fázott.
Beült az autóba, és bekapcsolta a fűtést. Szeptember elején még nem élt meg ilyen hűvös estét, illetve éjszakát. A reflektorral körbevilágította az utat, aztán bekapcsolta a motort. Alighogy elindult, szeme valami szokatlant pillantott meg. Felrémlett előtte egy alak, de aztán el is tűnt. Leállította az autót, és kiszállt. A kesztyűtartóból kivett zseblámpát bekapcsolta, és végigpásztázta a bokrokat. Az egyik bokor alján észrevett egy összekuporodott alakot. Gyorsan odaugrott és megvilágította az arcát. Egy ijedt, maszatos gyerekarc nézett vele farkasszemet. - Írisz? - kérdezte a felügyelő, de nem is várt rá feleletet. Rögtön felismerte, mintha Melitta nézne rá gyermekként. Megfogta a kislány karját, és szinte erőszakkal felrántotta. - Gyere szépen, hazamegyünk a mamához! Rendben? - nézett a kislányra, aki egész testében remegett. Ruhája, cipője teljesen átázott, hajából csöpögött a víz. Állt egy helyben, nem mozdult. - Nem akarod látni a mamádat? -kérdezte Charesz felügyelő. Tőle jövök... A mondatot nem fejezhette be, mert a kislány egyetlen mozdulattal kirántotta a karját a férfi szorításából, és futásnak eredt. A felügyelő először megdöbbent, aztán ő is szaladni kezdett. A kislány hamar elfáradt, nem volt nehéz elkapni. - Ne légy buta, Írisz! Nézd csak, itt van az igazolványom! - vette elő a zsebéből, és a zseblámpával megvilágította. - Rendőr vagyok, a nevem Kelidor Charesz. A mamád nagyon aggódott miattad, és felhívta a rendőrséget. Már mindenütt kerestünk. Gyere, a mamád nagyon boldog lesz, ha hazaviszlek! Írisz azonban két lépést hátrált, amint a férfi megindult a kezét szorosan fogva. - Ne félj tőlem, kicsim! Nem bántalak! - suttogta a férfi, aztán az ölébe emelte a kislányt, aki nem akart vele menni. Beültette az autóba, aztán ő is beszállt. - Mondd el kérlek, mi történt veled? Ki bántott és miért? - nézett rá a férfi. - Ha elmondod, megtaláljuk és megbüntetjük! Írisz nem válaszolt. A száját szorosan összezárta, és a szeme előremeredt az útra. - Nem akarsz róla beszélni? - kérdezte a felügyelő. -Ha nem akarsz, nem erőltetlek, csak gondoltam, jó lesz, ha kibeszéled magadból a feszültséget. És gondolom, szeretnéd, ha elfognánk azt, aki megölte a barátnődet, Dórát. A kislány hangosan zokogni kezdett. A szeméből egymás után gördültek le a könnycseppek. Szólni azonban egyetlen szót sem szólt. A felügyelő nem faggatta tovább. Lesz még idő, hogy kihallgassa, majd az anyja mellett megoldódik a nyelve - gondolta. Leállította a kocsit a ház előtt, aztán kiszállt. Kinyitotta a másik oldalon az ajtót, de a kislány nem mozdult. - Gyere, vár a mamád! Szegény, annyira aggódott miattad! - mondta kedvesen, de a kislány csak nézett maga elé némán. A felügyelő ekkor lehajolt és felnyalábolta az ölébe. A lábával behajtotta a kocsi
ajtaját, aztán fellépett a néhány lépcsőfokon. Vállával a csengőhöz ért. Hamarosan feltárult az ajtó. - Istenem! - sikoltott fel az asszony. - Kicsim! - kapta ki a férfi kezéből a kislányt. A könnye hullott, miközben simogatta és csókolgatta Írisz arcát. A felügyelő segített neki, mert olyan gyenge volt, hogy a tizenhárom éves gyermeket nem bírta egyedül tartani. - Vigyük fel a szobába! - mondta, majd kivette a nő kezéből, és elindult a lépcsőn felfelé. - Hol találta meg, Kelidor? - kérdezte a könnyeit töröl-getve Melitta. - Nem messze innen. Nyilván hazafelé tartott. Az iskolatáskáját kidobta a kocsim elé. Amikor megláttam Dora nevét a könyveken, tudtam, hogy ő lehet. Addig kerestem, amíg meg nem találtam. Megígértem, hogy visszahozom, hát be is tartottam a szavamat - nézett a válla fölött a nőre. - Köszönöm! - suttogta Melitta a könnyein át mosolyogva. - Remélem, nem történt semmi baja - mondta a kislányra tekintve. - Nem hiszem. Legalábbis látszatra nem. A kislányt lefektette az asszony ágyára. - Írisz! Édes kincsem! - térdelt le az asszony az ágy mellé. - Jól vagy? - kérdezte, és fölé hajolt. A kislány idegenül nézett vissza rá. - Írisz! Én vagyok, az édesanyád! Kicsim! Mondj valamit! - suttogta halkan. A kislány azonban ijedten fordította el a fejét. Mintha nem ismerné meg. Melitta a felügyelőre nézett. Értetlenül, kitágult szemekkel. - Ki tudja, min ment keresztül, Melitta! Nyugodjon meg, kérem! - térdelt mellé a felügyelő. - Nem ismer meg... - szipogta az asszony. - Jó lenne orvost hívni hozzá! - ajánlotta Charesz felügyelő. - Akarja, hogy telefonáljak? - Nem, köszönöm! Majd én! - állt fel a nő, és a telefonhoz lépett. Az asztalon egy kis notesz feküdt. Felemelte és kikereste az orvos számát, aztán az órára nézett. Éjjel háromnegyed kettő volt. - Ilyenkor nem fontos, hogy mennyi az idő, Melitta! Telefonáljon csak nyugodtan. Mondja meg, hogy mi történt! - biztatta a felügyelő. Az asszony tárcsázni kezdett, aztán halkan megszólalt: - Dr. Lukion? Itt Melitta Müron. Bocsásson meg, hogy zavarom ilyen késő éjjel, de nagy baj történt írisszel! -mondta, aztán elhallgatott. Figyelte az orvos szavait. - Köszönöm, várom! - tette le a kagylót. - Ezek szerint jön? - kérdezte inkább megállapítva Charesz. - Igen, azonnal indul - felelte Melitta, és az ágyhoz lépett. Leült a kislány mellé és a kezéért nyúlt. Írisz elrántotta. Láthatóan teljesen kiborult. - Istenem! Vajon min mehetett keresztül? - nézett könnyes szemmel a férfira.
- Csak akkor tudjuk meg, ha beszél. Remélem, hamarosan rendbe jön, és elmond mindent - mondta Charesz. A kislány nyitott szemmel feküdt, láthatóan nem érdekelte semmi. Az asszony megpróbálta levetkőztetni, de ellenállásba ütközött. Hiába volt minden erőfeszítése, hogy levetkőztesse és megfürdesse, a gyerek megfeszítette magát, és furcsa, artikulátlan hangot hallatott. Melitta fájdalmas arccal nézett a felügyelőre. - Hagyja, Melitta! Takarja be, hogy megszáradjon, majd ha megnyugszik, megfürdeti - vigasztalta együtt érző hangon. Az asszony felállt és az ablakhoz lépett. Látni azonban semmit nem látott, mert az eső ömlött, vízfüggönnyel takarta el az üveget. - Melitta! - lépett egészen közel a felügyelő, kezével megérintve a vállát. - Tessék! - fordult meg Melitta, és a férfi arcába nézett. - Szeretnék valamit elmondani - kezdte. Várt néhány pillanatig, hogy a nő miképp reagál, de mivel nem mutatott ellenkezést, folytatta. - Már beszélni akartam róla, amikor visszajöttünk a kórházból, de akkor nem volt helyénvaló, ezt beláttam. Most sem igazán megfelelő a helyzet, de nem tudom tovább magamban tartani. El kell mondanom, hogy az a csók... - Kérem, felejtse el! - szakította félbe az asszony. Az arca piros lett. - Nem tudom és nem is akarom - mondta a felügyelő. - Sajnálom, azt hiszem, félreérti a helyzetet - szólt halkan Melitta. - Csak az öröm késztetett rá. Igazán nem is tudom, mi ütött belém. Ne foglalkozzon vele, nincs jelentősége - rázta meg a fejét. Hosszú, fekete haja hullámzott. - Tényleg nincs? Maga így érzi? - kérdezte a férfi. - Igen - felelte Melitta. - Nagyon boldog voltam, hogy Írisz helyett másvalakit láttam ott. Szegény kis Dora! Nagyon összezavarodtam! Nézze el nekem, amiért a megkönnyebbülés ezt hozta ki belőlem. Igazán nem akartam érzelmeket kelteni önben. - Értem - lépett hátrább a felügyelő. - Sajnálom, amiért megemlítettem, de azt hittem, hogy... Mindegy, mit hittem! - legyintett a kezével. A kislányhoz lépett. - Légy minél hamarabb egészséges, Írisz! Még találkozunk! - mondta, majd az ajtó felé indult. - El akar menni? - kérdezte ijedten Melitta. - Igen. Az orvos hamarosan megérkezik, nekem pedig még el kell mennem Dora szüleihez. Ha a kislány jobban lesz, kérem, hívjon fel! Megbeszélünk egy találkát majd vagy az irodában, vagy máshol. Ahol önöknek jobb. A férfi visszanézett. A szeméből szomorúság sugárzott. Az asszony továbbra is az ablaknál állt. Elmosódottan látta a felügyelő kocsijának fényeit, hallotta, amint beindította a motort, aztán minden elcsendesedett. Megfordult és az ágy felé nézett. Írisz nyitott szemmel feküdt, a plafont bámulta. Látszott rajta, hogy nem is tudja, hol van.
Végre megszólalt a bejárati csengő. Az asszony szaladt ajtót nyitni. - Hogy van a gyerek? - lépett be az ajtón az orvos. Magas, szikár alakja szinte meggörnyedt, amint belépett. - Nagyon rosszul - felelte. - Kérem, mondjon el mindent, mi történt írisszel! - indult el az orvos a gyerekszoba felé. - Az én szobámban fekszik! - mondta Melitta, amikor az orvos ellépett az ajtó elől. Kinyitotta szobája ajtaját, és előreengedte a férfit. Dr. Lukion kibújt az esőkabátjából, majd elővette a sztetoszkópot és a vérnyomásmérőt. Leült a kislány mellé az ágy szélére, és először hosszasan figyelte. - Tegye szabaddá kérem a felsőtestét! - szólalt meg, és az asszonyra nézett. Melitta odalépett és megpróbálta lehúzni a gyerekről a vékony blúzát, de az ellenszegült. - Nem engedi azt sem, hogy megfogjam a kezét -mondta az anyja. - Már át akartam öltöztetni, de nem engedte. - Elég lesz, ha csak felhúzza a blúzt! - mondta dr. Lukion, és segített megszabadítani a ruhától a kislány mellét. Amint szabaddá vált, ráhajolt és a szívét hallgatta. Megmérte a vérnyomását, körmével több helyen végigkarcolta a bőrét. - Mi van vele, dr. Lukion? - kérdezte remegve Melitta. - Sokkos állapotban van, de azt hiszem, nincs nagyobb baj. - Én mégis féltem, hisz olyan sápadt. Beesett az arca, a keze hűvös, mintha nem lenne benne élet. - Igen. Ez mind jellemző tünete a sokknak. A vérnyomása alacsony, érverése alig tapintható, a reflexei alig működnek, a nyelve lepedékes. Ez mind erre utaló jelenség, de szerintem nem túl komoly. - Mi lesz vele? - esett kétségbe a nő. - Kórházba kell vinni - válaszolt az orvos. - Szerintem a legjobb lenne valamelyik pszichológiai intézetben elhelyezni. Ott megfelelő kezelés mellett hamarosan rendbe jön. Az asszony sírni kezdett. - Ne sírjon, asszonyom! A kislány rendbe fog jönni. Van egy nagyon jó gyermekpszichológus ismerősöm. Felhívom és bejelentem önöket hozzá reggel nyolcra. Rendben? - Igen, köszönöm - bólintott Melitta. - Nem lesz baj reggelig? - nézett az orvosra. - Nem. Öt óra van, hamarosan reggel lesz. Bevitethetném mentővel, de akkor más orvoshoz kerül, én pedig kifejezetten dr. Kora Nikiasz doktornőt ajánlom. Ő a legjobb. - Köszönöm, doktor Lukion. Az orvos injekciót szívott fel, és beadta a kislánynak. - Ettől nyugodtan fog aludni. Talán már teljesen magához is tér reggelre, de kérem, akkor is vigye be a doktornőhöz. Csak az ő véleményére adok. - Igen, persze! - motyogta a nő a kezét tördelve. - Most pedig jöjjön, asszonyom, és mondjon el mindent, mi is történt valójában a
kislánnyal. - Sajnálom, de nem mondhatok semmit, mert nem tudom. Elment iskolába, mint máskor. Utána edzésre kellett volna mennie, de oda már nem érkezett meg. Este kilenc órakor már nagyon ideges voltam, ezért fölhívtam a rendőrséget. Éjfél előtt telefonáltak, hogy megtalálták... és... meghalt! - Meghalt? - nézett rá az orvos. - Igen - bólintott Melitta. - Azt hitték, hogy Íriszt találták meg, de amikor a hullaházban megnéztem, közöltem velük, hogy nem Írisz fekszik ott holtan, hanem Dora, a barátnője. - Ez szörnyű! - rázta a fejét az orvos. - És aztán? - Charesz felügyelő hozott haza, és megígérte, hogy megkeresi Íriszt. Hamarosan jött is, a karjában hozta a kislányomat. A hazafelé vezető úton talált rá a szakadó esőben, egy bokor alatt ült. - Reméljük, nem fázott meg! - mondta az orvos. -Mindenesetre adok neki egy kombinált szert, amely, ha megfázott volna, nem engedi belázasodni. A láz ugyanis most nagyon nagy bajt okozna. Beadta a kislány fenekébe az újabb injekciót, aztán becsukta a táskáját. - Többet nem tehetek, asszonyom! Feküdjön le ön is, hisz alig áll a lábán. Fölösleges virrasztania, Írisz aludni fog. - Köszönöm! - mondta az asszony, és az ajtóig kísérte. - Ne fáradjon, ne jöjjön le a lépcsőn, ismerem a járást, kitalálok magam is! - szólt, s azzal esőkabátját magára húzva elköszönt. Melitta, amint az orvos autója eltávolodott, lement, és minden zárat bezárt az ajtón. Az eső úgy ömlött, mintha soha nem akarna elállni. A konyhába ment és megivott egy pohár vizet. Teljesen kiszáradt a szája. Visszaérve a szobába ledőlt Írisz mellé a széles ágyra. Betakarta a kislányt, és figyelte az arcát. A szeme lassan lecsukódott, hisz ő is jókora adag nyugtatót kapott, amely néhány óra múlva ugyan, de csak leverte a lábáról. 2. Charesz felügyelő megállt a sötét ház előtt. Nem nagy kedvvel mászott ki a meleg kocsiból. Mire a bejárathoz ért, bőrig ázott. Tenyerét a csengőre tette, és várt. Semmi mozgást nem észlelt, s csak most tűnt fel neki, hogy sehol nem ég egyetlen lámpa sem. Ha egy családban nem jön haza egy gyerek, rögtön keresni kezdik, mint ahogy Melitta is. Itt pedig nyoma sincs az aggodalomnak. Legalábbis kívülről. Ismét megnyomta a csengőt, és fázósan összerázkódott. Topogott, behúzta a nyakát, mert az eső befolyt a hátára. Végre meggyulladt a villany, és az ajtó mögött mély, dörmögő hang szólalt meg. - Ki az? - recsegte nem titkolt bosszúsággal.
- Rendőrség! - felelte a felügyelő. - Kérem, nyissa ki! A férfi kinyitotta az ajtót, és hunyorogva nézett a belépő, csuromvizes emberre. - Mit akar? - förmedt rá udvariatlanul. - Kelidor Charesz felügyelő vagyok a rendőrségtől, a gyilkossági csoporttól mutatkozott be. - Ön talán Dora Thoasz édesapja? - kérdezte. - Igen. Miért? - Dora, a kislányuk hol van? - Mi köze hozzá? - mondta a férfi. - Az asszony tudja! - tette hozzá. - Kérem, szólna a feleségének? - Nincs itthon. - Hol van? - Mi köze hozzá? Mi a fenét faggatózik? - ripakodott rá a férfira. - Uram! - kezdte udvariasan, de kissé élesen Charesz. - A kislánya, Dora meghalt. - Micsoda? Mit beszél? - kiáltotta a férfi, és ökölbe szorított kézzel indult felé. - Nyugodjon meg, kérem! Azért jöttem, hogy megmondjam, a kislányukat éjfél körül megtalálták a kollégáim, holtan. Jó lenne, ha felöltözne, és eljönne velem, hogy azonosítsa. A férfi láthatóan nem fogta fel, hogy mit mondott neki a rendőr. Maga elé meredt, majd hátrasimította a szemébe lógó haját. A felügyelő lassan rájött, hogy mit talált furcsának ebben az emberben: részeg volt. Ködös agya csak nehezen fogta fel a szavak értelmét. - Azt mondja... azt mondja, hogy az én kicsikém meghalt? - nézett rá vörös szemekkel. - Igen. Sajnálom. Fogadja részvétemet! - nyújtotta ki a kezét a férfi felé, aki habozva ugyan, de kezet fogott a felügyelővel. - Bocsásson meg a barátságtalan viselkedésemért, felügyelő úr! - szólalt meg a férfi a kocsiban elhelyezkedve. - Tudja, a feleségem elhagyott. Azt hittem, Dora is vele van. Fogalmam sem volt róla, hogy a kislány nem ment vele. A férfi láthatóan magához tért, csak véres szeme árulkodott arról, hogy jócskán felöntött a garatra. - Értem - bólintott a felügyelő az utat figyelve. Fáradt volt, minden figyelmét a vezetésnek szentelte, de azért jól látta, hogy a férfi szeméből egymás után gördülnek le a könnycseppek. Melitta arra ébredt, hogy a nap erőtlenül ugyan, de kisütött. Épp az ágyra vetette hosszú sugarait. Íriszre nézett. A kislány még mindig aludt. Már nem volt olyan sápadt, de látszott rajta, hogy nagyon megviselték az elmúlt órák eseményei. Az asszony felkelt és a fürdőszobába ment. Gyorsan lezuhanyozott, majd felöltözött. Az óra 7-et mutatott. Jó lesz igyekezni, ha pontos akar lenni. Lesietett a konyhába, és összeütött egy könnyű reggelit, odakészítve a tálcára Írisz kedvencét, a joghurtot is. Megitta a kávéját, és felsietett, hogy a kislányt felkeltse. Még meg akarta fürdetni,
hiszen Írisz úgy aludt el, ahogy a felügyelő hazahozta. - Írisz! Kicsikém! - fogta meg a hófehér kezet. - Ébredj fel, kislányom! - suttogta, és fölé hajolt. Megcsókolta az arcát, mire a gyerek kinyitotta a szemét. Összeráncolta a homlokát, mintha gondolkozna valamin. - Én vagyok, a mamád! Ugye megismersz? - kérdezte könnyes szemmel. Írisz nem válaszolt, de a fejével biccentett alig észrevehetően. - Drágám! - kiáltott fel az aszszony, és megölelte. - Mennyire örülök, hogy végre magadhoz tértél! - örvendezett, és csókjaival borította be az arcát, fejét, haját. Írisz lehunyta a szemét. Az anyja megrémült. Csak nem akar megint aludni? Hogy mennek el akkor az orvoshoz? - Fáj valamid, Írisz? - kérdezte aggódva. - Mondd meg, kicsikém, mi a bajod! - ült le mellé az ágyra. A kislány nem szólt egy árva szót sem, nem is nyitotta ki a szemét. - Szeretném, ha beszélnél arról, ami történt. Tudnom kell, hogy merre jártál, kivel találkoztál. Kérlek... A nő elhallgatott, mert a kislány csukott pilláin felragyogott egy könnycsepp. - Jól van! Nem faggatlak! Gyere, gyorsan megmosakszol és reggelizel. Aztán elmegyünk egy orvoshoz, aki majd meggyógyít. Nem kell félned többé semmitől és senkitől, mert egyetlen pillanatra sem hagylak magadra! -ölelte magához, aztán felemelte az ágyról. Ő maga is igen gyenge volt, nehezen cipelte át a fürdőszobába a gyereket, aki már nem is volt annyira gyerek. Mire elkészült a mosdatással, már fél nyolc volt. Felöltöztette a kislányt, aki ezalatt egyetlenegy szót sem szólt. Ha kérdezte, nem válaszolt, csak néha a fejével igent vagy nemet intett. Óvatosan lesegítette a lépcsőn, aztán a konyhába mentek, Írisz azonban nem evett egyetlen falatot sem, csak néhány korty narancslevet ivott. Melitta bezárta az ajtót, és beültette a kislányt a kocsiba. Amikor elindultak, Íriszre nézett. - Jól vagy, édesem? - kérdezte. A kislány bólintott. Hosszú, derekáig érő fekete haja az arcába hullott. Dr. Kora Nikiasz már várta őket. Amint megérkeztek, rögtön be is hívta a rendelőbe a nőt a gyerekkel. - Jó napot, asszonyom! A nevem dr. Kora Nikiasz. Neurológus és pszichológus vagyok. Dr. Lukion szólt, hogy jönnek. Melitta kezet fogott a doktornővel. - Melitta Müron vagyok, ő pedig a kislányom, Írisz. - Szervusz, Írisz! - fordult felé mosolyogva a doktornő. A kislány szeme megrebbent. Nem köszönt, csak lehajtotta a fejét. - Kérem, foglaljanak helyet! - mutatott az asztal előtt lévő két székre. - Felveszem a kislány adatait, aztán megvizsgálom.
Melitta elgondolkozva nézte a doktornőt. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Azt hitte, legalább egy középkorú, tapasztalt orvos; ezzel szemben egy nagyon is fiatal, kezdő orvost látott. Nem igazán hitt a tudásában, hisz nem lehet túlságosan régen a pályán. Szerinte még jóval innen van a harmincon. A doktornő sötétbarna hosszú haját egészen az arcába fésülve viselte. A szemöldöke sűrű, sötét és majdnem ösz-szenőtt az orra fölött. Szeme kék volt, de furcsa, hideg kék. - Nos, ezzel meg is lennénk! - mosolyodott el, és az előtte ülőkre nézett. Megvizsgállak, Írisz! - mondta. A kislány összerezzent. Sápadt volt és ideges. Dr. Kora Nikiasz felállt. Megkerülte az asztalt, és megállt a kislány előtt. - Gyere, átmegyünk a vizsgálóba! Az anyukád megvár itt. Hamarosan végzünk. Ne félj, nem fog fájni a vizsgálat, semmi olyat nem teszek, ami fájdalmat okozna nyugtatta meg a gyereket, aki az anyja mögé bújva nézett maga elé. - Menj, kicsim! Megvárlak itt! - fogta meg az anyja a kislány karját, és egy kissé maga elé rántotta. Írisz engedett az erőszaknak. Elindult a doktornő mellett, aki a vállára tette a kezét, miközben egyfolytában magyarázott neki. Az ajtó becsukódott mögöttük, Melitta egyedül maradt. Idegessége egyre fokozódott, bár nem tudta az okát. Írisz nem lehet annyira beteg, ha a saját lábán jár, ha magánál van, tudja, hogy mi történik körülötte. Vagy talán téved? Dr. Lukion megijesztette, amikor azt mondta, hogy sokkos állapotban van. Arról már hallott és tudja, hogy ilyen állapotban hosszú ideig kell kórházban feküdni, s nem minden esetben sikerül a gyógyítás. Már szinte belefájdult a feje, annyira figyelt, hátha meghall valamit a szomszédos szobából, de egyetlen hang sem szűrődött ki. Hosszú óráknak tűnt, míg végre feltárult az ajtó, és dr. Nikiasz, Íriszt maga elé engedve lépett ki a vizsgálóból. Melitta egy kissé megemelkedett. - Mi a helyzet a gyerekkel, doktornő? - kérdezte, szemét ráemelve. - Azt hiszem, minden rendben lesz, de jobb lenne, ha befeküdne a kórházamba. Csak néhány napról, esetleg három hétről lenne szó. Ugyanis a terápia, amit majd alkalmazni fogok nála, ennyi időt vesz igénybe. Három héten belül biztosan rendbe jön. - És ha minden alkalommal behoznám? Jobb lenne neki is, és nekem is, ha otthon lehetne - nézett rá az asszony. - Nem, nem hiszem. Bármi előadódhat, és itt biztos kezekben van. Sokszor elég néhány perc, és megtörténik a baj. Én jobban szeretném, ha befeküdne. Nem éri meg kockáztatni. Utána pedig elfelejthetik mindketten ezt az egészet! - mosolygott dr. Nikiasz. Melitta a kislányra pillantott, aki közömbös arccal nézett maga elé. Mintha nem is róla lenne szó.
- Hát... nem is tudom - hebegte tanácstalanul. - Én nem erőszakoskodom, asszonyom! Csak elmondtam, hogy mit tartok jónak. Nem kötelező elfogadni - tette hozzá kissé élesen. - Kifejezetten a beteg érdekeit figyelembe véve tanácsoltam. - Rendben. Azt tesszük, amit ön tanácsol! - állt fel Melitta, és Íriszhez lépett. Megfogta a kezét, és megsimogatta a kislány gyönyörű haját. - Örülök, hogy ezt mondja! - emelte fel a fejét a doktornő a papírokról. - Rögtön elintézem a felvételét, és itt maradhat Írisz. Remek szobát kap majd, ahol lehetősége lesz olvasni, zenét hallgatni, és még tv is van a szobában. Mindent megkap, ami elősegítheti a gyógyulását. Nem kell aggódnia! - Köszönöm, doktornő! Nem is tudom, hogy háláljam meg önnek, amit értünk tesz. Olyan ritka dolog, hogy az ember ilyen önzetlen, odaadó orvossal találkozik. Persze távol áll tőlem, hogy bármelyik orvost megsértsem, de sajnos, tapasztaltam már néhány dolgot - mondta Melitta. - Megértem - bólintott a doktornő. - Nem vagyunk egyformák! Néhány pillanatra egyedül maradtak. A doktornő elment, hogy elintézze a formaságokat. - Nem lesz rossz itt neked, kicsim. Mindennap jövök hozzád, és itt leszek veled, amíg csak akarod. Rendben? -kérdezte, és biztatón a kislányra nézett. Írisz azonban nem válaszolt. Ráemelte hatalmas babaszemét, de az anyja semmi mást nem olvasott ki belőle, mint mérhetetlen szomorúságot. - Drágám! Annyira szeretném, ha minél előbb rendbe jönnél! Ha meggyógyulsz, elmegyünk kettesben valahová pihenni. Elfelejtünk mindent és mindenkit. Csak mi leszünk, ketten! Jó lesz? Írisz azonban most sem válaszolt. Lehajtotta a fejét, és a ruháját fogdosta. - Itt is vagyok! - lépett be mosolyogva a doktornő. -Kérem, jöjjenek utánam! - mondta. - Már intézkedtem, hogy minden rendben legyen a kislány szobájában. Nagyon jól képzett ápolónők dolgoznak mellettem, és még rajtam kívül öt orvos. Nem nagy a kórházam, de eddig szinte valamennyi betegünk egészségesen tért haza. Írisz belekapaszkodott az anyja kezébe. Láthatóan nem volt kedve itt maradni. - Kicsim! Megmondtam, hogy mindennap bejövök hozzád! Nem leszel egyedül! Itt leszek veled, ameddig csak lehet! - próbálta megnyugtatni Melitta az egyre jobban remegő gyermeket. - Sajnálom, de nem szeretném, ha olyan dolgokat ígérne meg Írisznek, amit nem tud betartani! - fordult az asz-szonyhoz a doktornő. - Nálunk ugyanis hozzátartozók csak kifejezetten a látogatási idő alkalmával jöhetnek be a kórházba. Ez pedig egy héten kétszer van. Csütörtökön és vasárnap. Sajnálom, de ehhez a rendhez ragaszkodom! - Értem! - mondta az asszony elkedvetlenedve. Magához húzta a kislányt, aztán a doktornő után beléptek a kórterembe. - Teljesen egyedül lesz? - kérdezte Melitta, miután körülnézett. - Azt gondoltam, lesz társa... - Nem! Annak idején az apám alapította ezt a kórházat, sok új dolgot vezetett be, amit én a mai napig nem változtattam meg. Jónak találom. Sajnos ő már nem él, de amit rám hagyott, tovább folytatom. A módszerei mind a gyógyulást szolgálják. Többek
között az is, hogy egy beteg egyedül legyen. Ne lássa, mi történik a másikkal. Hisz ahány beteg, annyiféle baja van, s mindegyik másféle terápiában részesül. Nem lenne jó hatással, ha egyik beteg végignézné, hogy a másikkal mi történik. - Igen, ez érthető - bólintott Melitta. - Akkor magukra hagyom önöket. Búcsúzzanak el! - Köszönöm, doktornő! Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt elmegy! - lépett közelebb Melitta. - Parancsoljon! - fordult vissza a doktornő. - Nem készültünk úgy, hogy bent is marad Írisz. Be kellene hoznom néhány holmit a részére... - Semmire nincs szükség, asszonyom! Itt mindent megkap, ami kell. Hálóruhát, fogkefét, tisztálkodószereket, mindent. - Talán a kedvenc babáját... - Rendben van. Igaz, hogy nem szoktam megengedni, de most az egyszer kivételt teszek. Legyen. Hozza be neki a babáját, bár egy kissé csodálkozom, hogy még babázik... - Hisz tizenhárom éves! Ilyen idős koromban még én is szívesen babáztam! Az talán csak nem baj, ha a korának megfelelő dolgokat csinál? - kérdezte a nő kissé sértődött hangon. - Nem, persze hogy nem! Csak tudja, asszonyom, az ilyen korú gyereklányok már inkább a fiúkat nézegetik mondta dr. Nikiasz. - Írisz nem. Ő olyan nevelést kapott, hogy a korának megfelelő életet él. Természetesen eljár iskolai rendezvényekre, a barátnői zsúrjaira, de azt gondolom, ő még nagyon kislány ahhoz, hogy fiúkkal foglalkozzon. - Nos, akkor megyek! Rengeteg a dolgom! - mondta a doktornő, és a kezével búcsút intett. Melitta a gyerekhez lépett. - Írisz! Tudom, hogy most neheztelsz rám, amiért idehoztalak, de tudnod kell, csak azért tettem, hogy meggyógyulj. Nem tudom, hogy mi történt veled, mert egyetlen szót sem ejtettél ki a szádon, amióta a felügyelő hazahozott. Ebből arra következtetek, hogy haragszol rám. Hidd el, ha elmondtad volna, hogy mi történt, többet tehetnék érted, de így csak annyit tehettem, hogy orvoshoz hoztalak. Nagyon szeretlek, és állandóan rád gondolok. Amint lehet, bejövök hozzád. Ma kedd van, csütörtökig nem jöhetek, de a látogatás előtt már itt leszek, megígérem! - ölelte magához a kislányt. - Kérem, asszonyom! Búcsúzzanak el, Írisznek le kell feküdnie! A doktornő pihenést írt elő! - mondta a belépő nővér. Melitta a hang irányába fordult, és szinte megborzongott. Középkorú, magas, szikár, szúrós tekintetű nővér nézett vele farkasszemet. Semmi kedvességet nem fedezett fel benne.
- Igen - felelte. - Már megyek! - indult el az ajtó felé. Visszanézett a kislányára, és a kezével csókot küldött. -Kérem! Nagyon vigyázzanak rá! Ő a mindenem! - suttogta könnyes szemmel. - A nővér nem válaszolt, csak haragos pillantást vetett felé. Melitta becsukta az ajtót, aztán elindult hazafelé. A lépcsőnél összefutott a doktornővel. - Elbúcsúztak? - kérdezte dr. Nikiasz. - Igen - bólintott a szemét törölgetve. - Nagyon féltem Íriszt, doktornő. - Nem kell féltenie, higgye el, a lehető legjobb helyre került! - Valamit szeretnék megkérdezni, ami egész idő alatt nyugtalanít! - nézett rá Melitta. - Kérdezzen csak! - mondta a doktornő, de közben az órájára nézett. - Miért nem beszél Írisz? Amióta visszahozta a felügyelő, egyetlenegy szót sem ejtett ki a száján. Fog valaha is beszélni? - Hát persze! - nevetett rá a doktornő. - Legyen nyugodt, hamarosan be nem áll a szája, mint általában az ilyen korú gyerekeknek. A gyógymód, amelyet alkalmazni fogok nála, minden bizonnyal már néhány alkalom után meghozza az eredményét. A szavakkal történő pszichoterápia, amellyel kezelni fogom, hatásos. A lelki befolyásolás módszere általában mindig hat, s a test és a lélek egységét tekintetbe véve igyekszik kedvező változást létrehozni a beteg egészségi állapotában. A szavakkal történő pszichoterápia egyik legfontosabb alapja, hogy a beteg bízzék az orvosában. Ilyen módon az orvos rábeszélése, biztatása, segítségnyújtása eredményes lesz a betegség alakulása szempontjából. A rábeszélés tulajdonképpen éber szuggesztiónak felel meg. Az elkülönítés kiemeli a beteget megszokott környezetéből, ezért akartam mindenáron a kórházi kezelését és elhelyezését. Természetesen ez a gyógymód még kiegészül gyógyszeres kezeléssel is. Remélem, sikerült megnyugtatnom azzal kapcsolatban, hogy helyesen döntött, amikor a kórházi elhelyezésre vonatkozó javaslatomat elfogadta. - Igen. Köszönöm, hogy szánt rám időt és mindezt elmondta - mosolyodott el Melitta. - Tényleg megnyugodtam - tette hozzá vidáman. - Akkor viszontlátásra! - bólintott dr. Nikiasz, és elsietett. Az asszony kilépett a kórházból. A nap végre kisütött, és a szeptemberi megszokott meleg fogadta. Egy kissé megkönnyebbült a doktornővel való beszélgetés után. Úgy gondolta, bemegy a munkahelyére, hisz azt sem tudják, mi történt vele. A nagy ijedtségben teljesen megfeledkezett arról, hogy betelefonáljon. A kocsijához lépett és beült. Letekerte az ablakot, és beindította a motort. Melitta a válás után olyan anyagi helyzetbe került, hogy kénytelen volt állást vállalni.
Egy nagyon kedves kis üzletben kapott munkát, ahol iparművészeti cikkeket árusítottak. A kis üzlet a Benaki Múzeum területén kapott helyet, ahol igencsak nagy volt az idegenforgalom, így a fizetése is a forgalommal egyenes arányban állt. Ha nagy volt a forgalom, jóval többet vihetett haza, mint amikor már kevesebb turista tartózkodott Athénban. - Káliméra, Thekla! - lépett be az üzletbe. - Káliméra, Melitta! Már megijedtem, hogy valami bajod van - köszönt vissza a fiatal lány. - Nem, nekem nincs semmi bajom, a kislányom, Írisz beteg. Kórházba kellett vinnem mondta. - Nem keresett senki? - Nem, ha a főnökre gondolsz. Szerencsére! De tudod, hogy azt mondtam volna, kiszaladtál valamit venni. Ahogy megbeszéltük! - kacsintott. - Köszönöm, Thekla! Nagyon rendes tőled - fogta meg a kezét az asszony. - Csak nem komoly a dolog írisszel? - kérdezte a lány. - Még nem tudok semmit. Egyelőre csak vizsgálják -mondta. Nem akart most kitérni a részletekre. Talán jobb is, ha nem tudja senki, mi történt. Ha Írisz hamarosan rendbe jön, mint ahogy azt a doktornő mondta, nem is fogja senki megtudni, hogy mit élt át az elmúlt néhány óra alatt. A nap nehezen telt, alig várta, hogy leteljen a munkaidő. Szinte futva indult a kocsijához, és csak akkor nyugodott meg, amikor belépett a lakásba. Bekapcsolta az üzenetrögzítőt, és közben kibújt a ruhájából. Éppen indult a fürdőszoba felé, amikor hirtelen meghallotta a felügyelő hangját. Megtorpant. Az arca enyhén elpirult, érezte, hogy a felügyelő hangja izgalommal tölti el. Tegnap, amikor a férfi az érzelmeiről beszélt, ő leintette, pedig benne is mély nyomot hagyott az a csók. Akkor nem volt fontos a számára semmi és senki, csak egyedül Írisz. Most azonban, hogy egy kissé megnyugodott, már másra is tudott gondolni. Figyelte a férfi szavait. - Melitta! Szeretném, ha találkoznánk. Fontos mondanivalóm van az ön számára. Még mielőtt elutasítana, gyorsan hozzáteszem, nem személyes dologról van szó, hanem Íriszről. Kérem, ha tud, hívjon fel mielőbb! - Szegény Kelidor! Most haragszol, ugye? - szólalt meg a telefonra nézve. - Talán majd ki tudlak engesztelni - tette hozzá, és a szíve hevesebben kezdett verni. Lezuhanyozott, felvette hosszú, mélykék pongyoláját, és a konyhába ment. Egész nap egyetlen falatot sem evett, a gyomra üres volt, de végre elmúlt az émelygése, amely tegnap este óta egyfolytában gyötörte. Biztosan az injekció és az idegesség váltotta ki - gondolta. Megevett néhány falat sajtot egy salátapudinggal, ivott néhány korty vörösbort, aztán a telefonhoz lépett. Az asztalkán ott feküdt a felügyelő névjegykártyája. - Charesz felügyelő! - hallotta meg a férfi hangját. - Káliméra, Kelidor! - mondta kissé idegesen. - Itt Melitta!
- Káliméra, Melitta! Már nagyon vártam a telefonját! Az asszony érezte a hangján, hogy örül. - Sajnálom, de nagyon el voltam foglalva. - Megértem - felelte a felügyelő. - Hogy van Írisz? - Köszönöm, remélem, hamarosan sokkal jobban lesz. Jelenleg a Nikiasz Gyermekpszichológiai Kórházban van. - Ezek szerint rosszabbodott az állapota? - Nem. Inkább azt mondanám, nem változott. A doktor, aki Íriszt egészen kiskora óta ismeri, dr. Kora Nikiaszt ajánlotta, akihez ma reggel nyolc órára be is jelentett. Az ő klinikáján fekszik, mert így találta megfelelőnek a gyógyítás lehetőségét. - Értem. Hallottam már erről a kórházról. Jó a híre! - Igen. És remélem, Írisz hamarosan hazajöhet. - Én is remélem, Melitta! Szeretném, ha bejönne az irodámba. Beszélnünk kell. A vizsgálati eredmények és az összefoglaló jelentések érdekes dolgokat tártak fel, de ez nem telefontéma. Nem akarom otthon zavarni, talán szívesebben jön be hozzám. - Nem zavar, Kelidor! Ön engem soha nem zavarhat, hisz nagyon sokat segített rajtam. Ezúton is szeretném megköszönni, amit értünk tett. És... és ha megbántottam volna valamivel, kérem, ne nehezteljen rám. Szörnyű perceket éltem át, azt sem tudom, mit tettem és mit mondtam - motyogta. - Nem bántott meg semmivel, Melitta! Amit tettem, azt szívesen tettem, és ma is megtenném. Szóval erről ne beszéljünk többé! Inkább azt mondja meg, mikor jön be! - Nem is tudom. Talán mégis jobb lenne, ha ön jönne ide. Esetleg készíthetnék egy jó vacsorát. Rám is rám férne, mert lassan elfelejtem, hogy milyen is az, ha jól vagyok lakva. - Tényleg nem bánja, ha odamegyek? - kérdezte a felügyelő. - Nem. Tényleg nem. Egész nap dolgoztam, nagyon elfáradtam. Semmi erőt nem érzek magamban, hogy ismét kocsiba üljek - felelte a nő. - És a vacsorakészítés? Nem lesz fárasztó? - Nem. Az biztosan nem. - Rendben van. Akkor lássuk csak... Nyolc óra megfelel? - kérdezte a férfi. - Igen, remek! Addigra elkészülök. Mi a kedvenc étele? - Mindent szeretek. Amióta a feleségem elhagyott, kizárólag étterembejárok, már nem is tudom, milyen az otthon készült étel. így hát bármit is készít, mindent elfogyasztok - mondta kedvesen. - Jó. Akkor majd kitalálok valamit. Várom! - köszönt el Melitta, és amikor letette a telefont, remegő kezére meredt. - Hát tényleg ennyire érdekel ez a férfi? - kérdezte magától. Nem válaszolt, csak felugrott és a tükör elé állt. Körbeforgott, és megnézte az arcát. Mindent rendben talált. A haja ugyan nem volt kifogástalan, de még van ideje, hogy megmossa. A konyhába ment és szemrevételezte a hűtő tartalmát. Pontban nyolc órakor megszólalt a bejárati csengő. Mielőtt ajtót nyitott volna, a tükörbe pillantott. A szeme csillogott, az arca kipirult, nemcsak a főzéstől, de az
izgalomtól is. A haja frissen mosott, csillogó és illatos volt. Halványsárga hosszú tunikát viselt fekete pamutnadrágjához, amely igencsak jól állt neki. - Kalispera, Melitta! - lépett be az ajtón a felügyelő. - Kalispera, Kelidor! - fogadta a köszönését a nő, és ellépett az ajtó elől, hogy a férfi beléphessen. - Ez a magáé! - vette elő a háta mögül a hatalmas sárgarózsa-csokrot, és a nő elé tartotta. - Honnan tudta, hogy a sárga rózsa a kedvencem? -kérdezte Melitta, és elpirult. - Megéreztem. Valahogy ez illik magához, Melitta! -felelte. - Kérem, jöjjön beljebb! Tegye le a ballonkabátját, én addig vízbe teszem ezt a csodálatos virágot! - Hű, micsoda isteni illatok! - kiáltott fel a felügyelő. - Utoljára akkor éreztem ezt az illatot, amikor még az édesanyám konyhájába léptem. Remekül főzött, és olyan tortákat sütött, hogy csodájára jártak - mondta, miközben a tűzhelyhez lépett. Felemelte a fedőket egymás után, aztán a sütőbe is bepillantott. Összefutott a szájában a nyál. Érezte, hogy nagyon éhes lett. - Örülök neki, hogy már az illattal is elégedett - nevetett rá Melitta az ajtóból. A férfi a konyha közepén állt, a jól megvilágított helyiségben alaposan szemügyre vehette a nőt. Vére vágtatni kezdett az ereiben. Tudta, hogy ha idejön, ezt nem kerülheti el. Vállalta, mert vágyott rá, hogy az asszony közelébe kerüljön. - Tálalhatok? - kérdezte Melitta. - Igen! Farkaséhes vagyok! Az asztal két személyre volt megterítve. A csokor sárga rózsa az asztal közepére került, de aztán Kelidor felállt és eltette onnan. Zavarta ugyanis a látásban, hisz szemben ültek egymással az asztal két végén. Amikor a vörösbort is megitták, Melitta felállt az asztal mellől. - Menjünk be a nappaliba, ott jobban tudunk beszélgetni. A kávét esetleg ott igyuk meg! - ajánlotta. - Jó ötlet! - helyeselt a férfi, és segített a tálcát bevinni. - Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar mondani -nézett rá az asszony, és leült a kanapéra. A felügyelő szeme megrebbent. Az asszony hangjából arra következtetett, hogy egész másra gondol, mint amiről ő beszélni akar. Melegség járta át. Ő is leült az asszony mellé. - Mint már említettem, van valami, ami érdekes lehet a nyomozás során. A vizsgálati jegyzőkönyvek és a boncolási eredmények szerint Dórát megerőszakolták, mielőtt meghalt. Melitta felsikoltott. - Igen, de ez mégis sántít. Ugyanis a kislány nemi szervében nem találtak spermát. A szűzhártya átszakítása és a vérzés mind arra mutat, hogy megerőszakolták, de mivel nem találtak ondót, még további vizsgálatra van szükség. - Lehet, hogy Íriszt is?... - nézett rá a nő döbbenten. - Nem. Hozzá nem nyúltak. Szerintem végignézhette, és ez okozza nála a különös
viselkedést. Megijedt. - Istenem! Felhívom a doktornőt és megkérdezem, a vizsgálatai során nem tapasztalte Írisznél is erőszakoskodásra utaló nyomokat. - Holnap reggel bemegyek a kórházba. Én majd mindenről tájékoztatom, ha megtudok valamit. Nekem el fogja mondani a vizsgálatok eredményét. Én ugyanis hivatalosan járok el, de önnek nem fog mondani semmit. Higgye el, tájékoztatom, ha megtudok valamit. A felügyelő megfogta az asszony kezét, mely nyirkos volt és remegett. A szájához emelte és megcsókolta. - Köszönöm! - suttogta Melitta, és visszatartotta a könnyeit. - Egyébként Dora holttestét a Maxim mulató környékén, a Syntagma téren találták meg a kollégáim. Lehet, hogy a tettes szereti az ilyen mulatókat, vagy esetleg ott dolgozik. Állandó megfigyelés alatt tartjuk azóta a helyet, mert ha az illető odajár, biztos, hogy megpróbálkozik újból. - Istenem! Ez szörnyű! - mondta Melitta. - Ki tudja, milyen ember lehet az ilyen? Mi lakozik benne? Talán Iriszt is megkeresi... - Lehet. Ezért is határoztam úgy, hogy állandóan őriz-' ni fogják a kórházban. Ha a kislány szemtanúja volt az; esetnek, akkor minden bizonnyal keresni fogja. ; - Most még inkább féltem Íriszt! Lehet, hogy jobb lenne neki itthon? - nézett rá félelemmel teli arccal. - Nem. Írisznek gyógykezelésre van szüksége, amit csak a kórházban kaphat meg. Arról nem is beszélve, hogy ön nem lehet állandóan mellette, mert ha jól tudom, dolgozik. így sokkal biztonságosabb! Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! A férfi még mindig a kezében tartotta a nő kezét. - Valamit nem értek - szólalt meg egy kis idő múlva Melitta. A felügyelő ránézett és felhúzta a szemöldökét. - Mit? - kérdezte. Melitta elvette a kezét és felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett, majd visszafordult a férfi felé. - Nem fér a fejembe, hogy került Dora a Syntagma térre. Biztos, hogy Írisz is vele volt, márpedig a sportcsarnok Ś; egészen másfelé van. Azon a környéken nem is járt még a kislányom. Hogy kerülhetett akkor oda? Nemigen ismeri az útvonalat - mondta az asszony elgondolkozva. - Ezt még nem tudjuk, de biztos, hogy rájövünk - felelte Charesz. - Lehet, hogy valaki ismerős áll a háttérben, s ő csalta el a gyerekeket, de az is lehet, hogy Dórát már holtan vitték oda. Egyelőre a vizsgálat folyik, s ha befejeződik, minden bizonnyal többet tudunk. Most azonban az a lényeg, hogy Írisz meggyógyuljon teljesen. - Igen, ez igaz - bólintott Melitta. A felügyelő is felállt, és közelebb lépett hozzá. - Melitta! - fogta meg a nő kezét. - Nem akartam előhozakodni személyes dolgokkal, de nem tudom megállni, hogy ne beszéljek arról, amit érzek. Szeretném, ha bízna bennem, és tudná, hogy nekem nagyon sokat jelent.
Melitta felkapta a fejét. Tulajdonképpen egész idő alatt arra várt, hogy a felügyelő említést tegyen a kettőjük dolgáról. Most mégis kényelmetlenül érezte magát. - Köszönöm. Igazán nagyon kedves - mondta zavartan. - Csak ennyi? - kérdezte a férfi. - Mire gondol? - Arra, hogy önnek ez csak annyit jelent, mintha valami közömbös dolgot említettem volna? - Nem. Nekem is fontos, Kelidor, de nem szeretnék belebonyolódni semmiféle kapcsolatba, amíg Írisz teljesen meg nem gyógyult. Nekem most csak vele kell törődnöm, csak rá kell gondolnom! - Tudom, de saját magára is gondolnia kell. Írisz egyszer felnő, talál magának egy csinos fiatalembert, és elszakad a mamájától. Akkor mi lesz magával? Teljesen egyedül lesz. - Az még nagyon messze van - felelte az asszony. - Nem is hiszi, milyen hamar eljön az az idő. Az élet olyan rövid! Az egyedüllét pedig szörnyű! - suttogta a férfi. - Saját tapasztalatból beszélek. Amióta a feleségem elhagyott, egyedül élek, s mondhatom, soha nem hittem, hogy ilyen rémes! Pedig én még nem is tartózkodom olyan sokat otthon, hisz a munkámmal jár az örökös mászkálás, de mégis. Amikor hazamegyek, a ház rideg, nem vár senki, nincs meleg étel, nincs mozgás. Mindenütt néma csend... Nem jó egyedül, Melitta! - sóhajtotta. - Nem akarok egyedül lenni! - suttogta az asszony, s a férfi felé hajolt. - Én sem! - vágta rá Kelidor, és átkarolta a nő derekát. Ráhajolt a szájára, aztán egyre vadabbul csókolták egymást. A mámorból a telefoncsörgés hangja térítette magához mindkettőjüket. Melitta kibontakozott a férfi öleléséből, és a telefonhoz lépett. - Magát kérik! - nyújtotta a kagylót a felügyelő felé. - Megadtam a számát, ha esetleg keresnének - magyarázkodott Charesz, miközben átvette a telefont. - Értem! Azonnal megyek! - mondta komoly arccal. - Valami baj van? - kérdezte Melitta, amikor a férfi letette a kagylót. - Igen - bólintott. - Egy gyilkosság! - Istenem! - borzadt össze az asszony. - Kit öltek meg? - kérdezte önkéntelenül, pedig egyáltalán nem akarta hallani. - Az áldozat egy tizenkét éves kislány. Melitta felkapta a fejét. - Csak nem ugyanaz a tettes? - kiáltott fel elsápadva. - Még nem tudok semmit, Melitta! Most mennem kell! Kérem, nagyon vigyázzon magára, jól zárja be az ajtót! -mondta menet közben, aztán a bejárati ajtónál megállt. Magához húzta a remegő nőt, és forrón megcsókolta. - Ha végeztem, visszajöjjek? kérdezte reménykedve. Melitta testén végigfutott a kéj. Már a gondolattól is elgyengült. Nem is tudott megszólalni, csak a fejével biccentett.
- Akkor elviszem a kulcsot. Nem tudom, hogy mikor jövök, de mindenképpen eljövök, hogy beszámoljak az esetről. - Rendben - mondta Melitta, és becsukta a férfi mögött az ajtót. Mámorosan ment vissza a szobába, elpakolta a poharakat, bögréket, majd a hálószobába sietett. A szekrényből egy mélybordó hálóinget vett elő, amit a tükör elé lépve magához tartott. Gondolatai már messze szárnyaltak. Látta magát, amint Kelidor fölé hajol, és lehúzza a válláról.. - Jó estét, felügyelő úr! - köszönt egy egyenruhás rendőr Charesznek, aki a helyszínre érve kilépett a kocsiból. - Jó estét! Mi a helyzet? - Tizenkét éves lány, halott. Ugyanaz az eset, mint a múltkori - felelte a rendőr. A felügyelő elindult a mentőautó mellett álló csoportosulás felé. A nyomozók és a rendőrök szétváltak, utat engedve a kislány teteméhez. - Van valami nyom? - kérdezte, amint letérdelt a halott kislány mellé. - Semmi. Minden tökéletesen megegyezik Dora Thoasz halálának körülményeivel. A kislányt megerőszakolták, de semmi külsérelmi nyomot nem találtam rajta -felelte a halottkém. - Sem fojtogatás, sem bántalmazás, sem szúrófegyver használata nem észlelhető rajta. Mint Dora Thoasznál, itt sem lehet tudni a halál pontos okát. Lehet, hogy a szíve nem bírta az idegi megterhelést, a félelmet. - Szörnyű - ingatta a fejét a felügyelő. - Kérem, doktor, ha megtörtént a boncolás, küldje el mielőbb a jegyzőkönyvet! - Természetesen! - bólintott az orvos, aztán elment. A felügyelő, mielőtt visszament volna az asszonyhoz, az irodájába ment. Elővette a Dora boncolásáról szóló jegyzőkönyvet és elolvasta. A szervezetében nem találtak mérget vagy más olyan szert, amely a kislány életének a kioltását eredményezte volna. A halál oka itt is az volt, hogy az ijedséget, a félelmet, a nagy idegi megterhelést nem bírta el a kislány szíve. A felügyelő kissé furcsának találta, hogy egy erőszakos nemi közösülés alkalmával nem találnak semmiféle testnedvet a kislány nemi szervén akár kívül, akár belül, vagy akár mást, mondjuk egy szál szőrt, amin el tudnának indulni. A jegyzőkönyvet tovább olvasva észrevette a megjegyzést, amelyet a boncnok utólag írt oda, ez pedig egy fontos megállapítás volt. Dora körme alatt bőrfoszlányokat találtak, de egyelőre nem lehet tudni, emberi vagy állati eredetű-e. Az is lehet, hogy a saját bőre került a körme alá, amikor a félelemtől kapálódzott, s véletlenül belemart a saját testébe. Ugyanis több helyen horzsoláshoz hasonló vékony csíkot találtak, amelyet okozhatott egy köröm is. Nem lett sokkal okosabb. A laboreredményeket még nem kapta meg, ezért jött be tulajdonképpen, de nem találta meg az asztalán. Nyilván dolgoznak még rajta. Elhagyta az irodáját, és visszament az asszonyhoz. A szobában égett a kis éjjeli lámpa,
Melitta azonban aludt. Megállt az ágynál, és figyelte a nő arcát. Olyan volt, akár egy fiatal lány. Az arca most nem árulkodott semmiféle érzelemről, inkább megmutatta Melitta igazi énjét. A felügyelő belépett a fürdőszobába. Gyorsan megmosakodott, aztán bebújt a nő mellé az ágyba. Melitta félálomban volt, s azt hitte, Írisz bújt mellé. Önkéntelenül átölelte a férfit, és egészen közel húzódott hozzá. Charesz felügyelő megmozdulni sem mert. A nő illatos volt és meleg, a bőre finom, bársonyos. Lassan vette a levegőt, s alig tudott uralkodni magán. Visszafogta érzéseit és lehunyta a szemét. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna a nőt, de nem volt szíve felkelteni. Tudta, hogy nehéz órákat élt át az utóbbi időben, örült, hogy alszik, hogy megnyugodott. Amikor végre a szíve visszatért a megszokott ritmusához, kezét az asszony derekára tette. Boldogság járta át, amelyet már régen nem érzett. Hiába nem történt testi érintkezés, mégis úgy érezte, kielégült. Elég volt Melitta közelsége. Már érezte, hogy pillái elnehezülnek, amikor mellén érezte az asszony kezét. Ránézett. A nő szeme nyitva volt. - Azt hittem, Írisz fekszik mellettem - suttogta. - Most csalódott? - kérdezte a felügyelő. - Megígértem, hogy visszajövök. - Nem. Nem vagyok csalódott, csak egy kissé zavart. Már jó ideje nem feküdt mellettem más, csak a kislányom - felelte. Charesz felügyelő egészen felé fordult. - Ha akarod, ezután másképp lesz - nézett a nő szemébe. - Csak rajtad múlik... - Majd holnap választ adok - suttogta az asszony, és még szorosabban bújt hozzá. A felügyelő a szájára tapadt, majd a játék egyre vadabb lett köztük, míg a beteljesülés jóleső érzése át nem járta mindkettőjüket. Melitta a férfi mellére hajtotta a fejét. Karjával átölelte az izmos testet. - Tudsz valami jót mondani nekem? - szólalt meg egy kis idő múlva. - Nem - csóválta a fejét a férfi. - Sajnos, semmi jót. Amikor elhívtak este a gyilkossághoz, magam is megdöbbentem. Ismét egy tizenkét éves kislány az áldozat. Pontosan ugyanaz az eset, a körülmények és minden, mint Dora esetében. Az asszony hirtelen felült. - Azt akarod mondani, hogy az a valaki ismét megölt egy gyereket? - kérdezte ijedten. - Igen. - Azt hiszem, Írisz nincs biztonságban. Ha ez az elmebeteg gyilkos megtalálja, megöli! - Nyugodj meg, drágám! Nem fogja megölni. A kórházban biztonságban van. - Hány óra van? - kérdezte Melitta. - Hat óra múlt néhány perccel. Még nagyon korán van - felelte a férfi. - Nem tudok tovább várni, Kelidor. Azonnal látnom kell a lányomat!
- Most még nem mehetünk oda, Melitta! Nyolc óra előtt semmiképpen! - Nem érdekel, hogy hány óra van! Látnom kell Íriszt! - ugrott le az ágyról. - Ha nem jössz velem, egyedül megyek! - mondta elszántan. - Jól van! Öltözz fel, addig pihenek. Egész éjjel nem hunytam le a szemem! - mondta Charesz, és az asszonyra mosolygott. - A válaszom az, hogy akarom! - lépett oda az ágyhoz Melitta. - Tessék? - nézett rá a férfi. Hirtelen nem tudta, hogy mit akar az asszony. - Azt kérdezted nemrég, akarom-e, hogy ezután másképp legyen az ágyban... Akarom, hogy másképp legyen, szeretném, ha velem lennél még nagyon sokszor! - így lesz! - fogta meg a férfi a kezét, és a tenyerére szorította a száját. Melitta kibújt a hálóingből, és besietett a fürdőszobába. A férfi addig pihent. Már hozzászokott, hogy sokszor csak perceket alszik, jó technikát fejlesztett ki, hogy elűzze ez alatt a néhány perc alatt a fáradtságát. Mire a nő kijött a fürdőszobából, már ő is fel volt öltözve. - Mehetünk? - nézett rá Melitta. - Ha egy kávét megihatnék, jobban érezném magam! -mosolygott kedvesen az asszonyra. - Bocsáss meg, nagyon figyelmetlen vagyok! - lépett mellé, és megsimogatta az arcát. - Fáradt vagy, és én csak magamra gondolok! Megyek és főzök egy kávét, és készítek valami harapnivalót is - indult kifelé a szobából. - Segítek! - fogta meg a kezét a férfi, és vele tartott. A reggeli csúcsforgalom épp akkor kezdődött, amikor elindultak. Mindenütt autók pöfögtek, dudáltak, tülköltek, a fékek hangosan csikorogtak, s félig kimondott szavak röpködtek a levegőben. - Utálom a reggeli autózást! -jegyezte meg Melitta. - Én is - bólintott a férfi, majd a fékre taposott. Az asszony egészen előrehajolt, két kezét önkéntelenül előrenyújtotta. Végre nagy nehezen elvergődtek a kórházig. Melitta az órájára nézett. Még alig múlt hét óra. - Be fognak engedni? - nézett a felügyelőre. - Remélem - mondta Charesz, és becsukta a kocsi ajtaját, majd az asszonyba karolt. A kórházban a szokásos kép fogadta őket. A folyosón fehér köpenyes, zöld ruhás emberek rohangáltak. A mentőből épp most emeltek ki egy beteget. Nagy volt a forgalom a kis kórházban. Charesz felügyelő a portán ülő férfihoz lépett, aztán pedig az egyenruhás fiafal nőhöz az információs pult mellé. Elővette az igazolványát, aztán bemutatkozott. - Dr. Kora Nikiaszt keresem - mondta határozottan. - Sajnálom, de a doktornő még nem érkezett meg - felelte a fityulás nővér. - Addig talán bemehetnénk Írisz Müronhoz? - kérdezte. - A hölgy az édesanyja. - Sajnálom, de a beteget nem látogathatja senki, csak akinek dr. Nikiasz engedélyt ad! - felelte elutasítóan a nővér. - A hölgy a kislány édesanyja! Csak nem tiltja meg a doktornő, hogy egy anya láthassa
a gyermekét? - nézett rá a felügyelő. - Ezt ön sem gondolhatja komolyan! - Behoztam a babáját - vette elő a táskájából a babát Melitta. - E nélkül nagyon egyedül van. Kérem, engedje meg, hogy megnézzem, és odaadjam neki! - könyörgött könnyes szemmel. - Nem bánom, de ne maradjanak sokáig! A doktornő nagyon szigorú, az állásommal játszom! - magyarázkodott a nővér, láthatóan megsajnálva Melittát. - Köszönjük! - szólt kedvesen Melitta, aztán a felügyelővel gyorsan elsiettek. A szobába lépve Melitta az ágyhoz szaladt. - Kicsikém! Hogy érzed magad? - kérdezte, és megcsókolta Írisz arcát. A kislány nem válaszolt, s valahogy a szemén sem látszott, hogy örülne az édesanyjának. - Látod, Kelidor? Nem válaszol! Miért nem beszél? -nézett rá könnyezve. A felügyelőt is meglepte az a közömbösség, amelyet a kislány arca tükrözött. - Hosszú időbe telik, amíg feldolgozza magában azt a sok negatív élményt, amit átélt. Hidd el, hamarosan rendbe jön! - mondta, miközben arra gondolt, hogy ez nem is olyan biztos. Hallott már olyan esetről, hogy valaki örökre megnémult valamilyen sokk miatt. Emlékezett is rá, melyik volt az az eset. Tűz ütött ki egy szállodában, ahol nagyon sokan meghaltak. Egy fiatal, tizenhét éves fiú annyira megijedt, olyan sokkot kapott, hogy az orvosok tehetetlenek voltak. Évek múlva hallott ismét a fiatal fiúról, de állítólag olyan sérülést szenvedett idegileg, amely örökös némaságot okozott. - Nem tudom, Kelidor! Nekem nem tetszik ez az egész. Mintha még az a kevéske érdeklődés se lenne a szemében, amelyet az utolsó találkozásunkkor tapasztaltam. Csak két napja van itt, és észrevehetően romlott az állapota! - Biztosan a sok nyugtatótól van, Melitta. Az idegek gyógyításának a legalapvetőbb módja a sok alvás, a pihentetés. Elnyomja a sok altató. - Lehet, de nekem mégis rossz érzésem van. Talán mégsem kellett volna behoznom! vádolta magát a nő, majd ismét a kislányhoz fordult. - Írisz! Kislányom! Nézd, mit hoztam neked! - tartotta eléje a babát. - Már nagyon hiányolt. Ugye, örülsz neki? beszélt hozzá, de Írisz nem válaszolt. Nem nyúlt a babáért sem. Az asszony mellé tette a párnára. - Mit keresnek önök itt az engedélyem nélkül? - robbant be az ajtón a doktornő haragos arccal. - Kelidor Charesz felügyelő vagyok! - lépett elé a férfi. - Hivatalból vagyok itt... - Nem érdekel, hogy kicsoda maga! - förmedt rá a doktornő. - Senki nem zaklathatja a betegeimet. Sokkal többet árthatnak neki, mint gondolnák! - tette hozzá, valamivel barátságosabban. - Sajnálom! Bocsásson meg, doktornő, de a kislány édesanyja már nem bírta tovább. Látnia kellett a gyermekét! - Megbeszéltük, amikor behozta Íriszt, hogy csakis a látogatások alkalmával jön be hozzá! - szólt a doktornő Melitta felé fordulva. - Semmi oka nincs az aggodalomra! Írisz a körülményekhez képest egészen jól van! - Bocsásson meg, dr. Nikiasz, de én nem így látom! Semmire nem reagál, olyan,
mintha nem is élne! - sírta el magát az asszony. - Erős nyugtatókat kap, ettől szinte állandóan alszik. Még néhány napot így kell töltenie, de aztán rátérünk a beszélgetésekre. Higgye el, nem romlott az állapota, inkább javult. Már sokkal nyugodtabb! Melitta a felügyelőre nézett, aki biztatóan rámosoly-gott. - Behoztam a kedvenc babáját. Remélem, hamarosan örülni fog, ha felismeri. - Nem szeretem az otthoni személyes holmikat, de most az egyszer elnézem. Maradhat a baba, de önök nem! Kérem, hagyják pihenni a gyermeket! - Holnap látogatás lesz, kicsikém! Jövök hozzád, repülök! - suttogta Melitta, és megcsókolta a kislányt. - Kérem, doktornő! Beszélhetnénk pár szót? - kérdezte a felügyelő, amint kiléptek a folyosóra. - Nagyon el vagyok foglalva, nem szeretném felrúgni a napirendemet! - válaszolt dr. Nikiasz. - Ha nagyon hamar végzünk, akkor nem bánom. - Hamar végzünk, megígérem! - felelte a felügyelő. - Akkor jöjjön kérem a szobámba! - mondta a doktornő, és elindult. - Én is megyek! - lépett a férfi mellé Melitta. - Nem! Ha lehet, most csak kettesben szeretnék beszélni a doktornővel! - tartotta vissza Charesz. - Hamarosan jövök! - kacsintott. Az asszony megállt. Tétován szétnézett, aztán elindult a folyosón lévő székek felé. Leült és felsóhajtott. - Foglaljon helyet! - szólt a doktornő nem valami nagy kedvességgel. Látszott rajta, hogy szeretné már kívül látni a férfit az ajtón. - Köszönöm, de inkább állva maradok. Mint mondtam, csak pár kérdést szeretnék feltenni önnek. - Akkor essünk túl rajta! - mondta a doktornő, és leült az íróasztala mellé. - Milyen állapotban van a kislány jelenleg? - Mint mondtam, a körülményekhez képest elég jól van. - Az ön által elvégzett vizsgálatok alapján elképzelhető, hogy rendbe fog jönni? - Erre most még nem tudok válaszolni. Még nincs meg minden vizsgálat, és a terápiát sem kezdtem még meg. - Doktor Nikiasz! Íriszt megerőszakolták? - tette fel neki a kérdést. A doktornőt váratlanul érte a kérdés. Kissé zavarba jött, de aztán hamarosan magára talált. - Nem. Nem találtam semmiféle erre utaló nyomot. - Ön szerint mi okozta nála a sokkot? - Valamitől megijedt. Az ijedség okozhat sokkot. - Értem. Köszönöm, hogy válaszolt, nem is tartom fel tovább. - Szívesen! - állt fel a doktornő. - Természetesen, ha valami érdemlegesebbet tudok, vagy változás állna be a kislánynál, ön is tudni fogja. Én mindent megteszek, hogy visszatérjen a normális életbe, de ez nem lesz könnyű. Hosszú hónapokba is beletelhet. - Ebben biztos vagyok! - nyújtott kezet a felügyelő. -Már sokat hallottam önről,
tudom, hogy a kislány a lehető legjobb kezekben van! A doktornő enyhén elpirult. Láthatóan jólestek neki a felügyelő szavai. - Mehetünk, Melitta! - lépett az asszony mellé a férfi. - Mit tudtál meg, Kelidor? - nézett rá a nő. - Nyugodj meg, Íriszt nem erőszakolták meg. A doktornő szerint semmi erőszak nem történt vele. - Hála istennek! - sóhajtott fel Melitta. - Ha tudnád, mekkora kő esett le a szívemről! mondta. - És még mit mondott? Hogy van Írisz? - kérdezte kíváncsian. - Azt mondta, hogy a körülményekhez képest jól van, de a kúra minden valószínűség szerint egy kicsit hosszabb lesz, mint három hét. - Pedig nekem az is egy évszázadnak tűnik! - felelte Melitta elszomorodva. - Nyugodj meg, szívem! Írisz tényleg jó kezekben van! - Nem tehetek róla, nekem rossz érzésem van. - Mivel kapcsolatban? - kérdezte a felügyelő. - Igazából nem is tudom. Inkább csak afféle anyai ösztön. Féltem a lányomat, de nem tudom igazából, hogy mitől. Mindentől... - Ez természetes, Melitta! Ezen nem kell rágódnod! Mától egy rendőr őrködik majd Írisz szobája előtt éjjel és nappal! - Köszönöm, Kelidor! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! - suttogta elérzékenyülve Melitta. - Ne gondolkozz ezen, kedvesem! Itt vagyok és itt is maradok veled, amíg csak szükséged van rám! - ölelte át a derekát a férfi, és a kocsi mellé érve megcsókolta. A ház előtt a felügyelő kisegítette a nőt a kocsiból, aki meglepődve nézett rá. - Hát hazahoztál? - Miért? Hova akartál menni? - nézett rá a férfi. - Dolgozni! - Miért nem mondtad? Odavittelek volna... - Nem baj. Jobb is, hogy hazajöttem, így legalább kocsival megyek - válaszolta a nő. - Akkor jó. Természetesen ha akarod, szívesen elviszlek a munkahelyedre ajánlkozott Charesz. - Nem! Köszönöm, Kelidor! Már így is nagyon sok idődet pazaroltad rám. Nem akarom, hogy a munkádat elhanyagold miattam. Tudom, hogy mennyi dolgod van! - Ez igaz. Akkor megyek is, majd felhívlak! - hajolt oda Melittához, és megcsókolta. Az asszony állt és nézte, amint a férfi eltávolodik, aztán gyorsan beült a saját kocsijába és elhajtott. Charesz felügyelő egész nap az irodájában ült és a vizsgálati jelentéseket tanulmányozta, miközben két kollégája a gyilkosság körzetében nyomozott. - Bejöhetek, főnök? - dugta be a fejét a fiatal nyomozó az ajtón. - Gyere csak, Krato! Gyere! - intett a kezével Charesz. - Találtam valamit, talán ezen a nyomon elindulhatunk! - közölte, s közelebb jött a
főnökéhez. - Ülj le, Krato! - mutatott a felügyelő a székre. A fiatal férfi leült, hosszú lábát keresztbe rakta. - Nos, mit találtatok? - nézett rá a felügyelő. - Egy szemtanút! - Micsoda? - ugrott fel a felügyelő. - És ezt csak így mondod? - kérdezte izgatottan. - Még nem találtuk meg a szemtanút, csak telefonon beszéltem vele - helyesbített Krato. - Na álljunk csak meg! Ezt nem egészen értem! - emelte fel a mutatóujját Charesz felügyelő. - Az az igazság, hogy kaptam egy telefont. Természetesen névtelenül jelentkezett az illető. Elmondta, hogy a gyilkosságot nem látta, de valakit látott abban az időben a gyilkosság helyszínén. - Pedig nem is tudhat a gyilkosságról, hisz nem tettük közzé! - gondolkozott el a felügyelő. - Persze lehet, hogy mindent látott, csak nem akar belekeveredni! - Igen, én is így gondolom. Ő lehet a szemtanú, csak nem vállalja a tanúskodást. - A személyleírás alapján készíttetni kell egy fantomképet, és körözést kell kiadni ellene. - Már megtörtént, főnök! A fantomkép elkészült, valamennyi rendőri szerv hamarosan megkapja. - Remek! Férfi vagy nő? - kérdezte a felügyelő. - Férfi. Negyven körüli. Állítólag nagy táskát cipelt a kezében. - Láthatnám a képet? - Rögtön hozom! - állt fel Krato, és elszaladt. A felügyelő elgondolkozva nézett utána. Meg volt elégedve a fiatal nyomozóval. Jó, hogy nem kell állandóan a szájába rágnia a tennivalókat. Hamarosan visszatért, kezében tartva a fantomképet. - Tessék! - adta oda a főnökének. Charesz felügyelő a kezébe vette, és hosszasan nézte. - Remélem, nem blöffölt a telefonáló -jegyezte meg. - Majd kiderül, főnök! Mindenesetre el kell fogadnunk, amit mondott, mert lehet, hogy valóban látta a férfit. - Nő telefonált, vagy férfi? - kérdezte a felügyelő. - Egy nő. A felügyelő maga elé tette a fantomképet, és tovább nézte. - Nem látszik bűnözőnek, inkább olyan intellektuális arca van, nem gondolod? nézett a fiatal nyomozóra. - Igen. Valóban. De mint tudja, felügyelő úr, a legnagyobb csalók általában igen jó modorúak, jól öltözöttek, megnyerően viselkednek. - Sajnos, ez igaz - bólogatott Charesz. - Mondd, Krato, azt sem tudjátok, melyik környékről telefonált az a nő? Szeretnék vele beszélni. Nem tudom, de olyan érzésem van, mintha ő tudna a gyilkosságról. Nem rögzítetted a beszélgetést? - Sajnos, nem. Nem is számítottam rá, hogy érkezik az üggyel kapcsolatban telefon,
annyira kevés volt a támpont. A tv-ben sem hangzott el még semmi a gyilkosságokkal kapcsolatban, ugyanis a főkapitány úr egyelőre hírzárlatot rendelt el. - Ezt én is helyeslem. Nem lenne jó, ha pánik törne ki a szülők körében. Elég lesz akkor kitálalnunk, ha már tudunk valami biztosat - mondta Charesz. Krato nyomozó ezután eltávozott, a felügyelő pedig az irathalmaz fölé hajolt. 4. Melitta fáradtan rogyott le a fotelbe. Nehéz napja volt, rengeteg ember fordult meg a kis üzletben, mintha valamennyi turista oda tért volna be. Lerúgta a lábáról a cipőjét, fájdalmas arccal tapogatta meg a lábujjait. Megszólalt a telefon. Semmi kedve nem volt felállni és felvenni, hagyta, hogy az üzenetrögzítő bekapcsoljon. - Melitta, kedvesem! - hallotta meg a felügyelő hangját. - Találkoznunk kell! Kérlek, hívj vissza, amint hazaérsz! Nagyon fontos! Az asszony felugrott, nem törődött sajgó lábával. Felkapta a telefont. - Itt vagyok, Kelidor! - mondta sietősen. - Örülök, hogy már hazaértél. Azonnal odamegyek, várj meg, kérlek! Van valami, amit látnod kell! - Rendben, de kérlek, ne gyere későn, hamarosan indulnom kell Íriszhez a kórházba felelte az asszony. - Rögtön indulok! - ígérte a férfi, és letette a kagylót. Melitta gyorsan lezuhanyozott, kissé felfrissült, mire a felügyelő megérkezett. Illatosan és kívánatosan állt az ajtóban, amikor beengedte a férfit. - Drágám! - ölelte át Kelidor. - Istenien nézel ki, akár egy gyönyörű virágszál suttogta. - Hogy te milyen szépeket tudsz mondani! - nevetett rá Melitta, és a karjával átölelte a nyakát, a száját csókra nyújtotta. - Erre vártam egész nap! - lelkendezett Kelidor, és a nő derekát átölelve lépett be a házba. - Azt mondtad, valami fontos dolgot akarsz nekem mutatni! - figyelmeztette kedvesen a nő. - Sietnünk kell, mert mindjárt kezdődik a látogatás, nem szeretnék késni! Ugye nem bánod, hogy rögtön rátértem arra, ami miatt telefonáltál? - kérdezte. - Nem, persze, hogy nem bánom - mosolygott a férfi, azzal a táskájából előhúzta a fantomképet. - Tessék! Nézd meg jól! Melitta elvette az ismeretlen férfiról készült képet, és jól megnézte. - Ki ez? - kérdezte, és a felügyelőre nézett. - Ismernem kellene? - Nem tudjuk, hogy ki, csak annyit, hogy látta a gyilkosságot. Arra gondoltam, talán az ismerőseid közül valaki... - Nem - ingatta a fejét a nő, miközben behatóan tanulmányozta a képet. - Nem
ismerem. - Melitta! Jól vésd az eszedbe ezt a képet, mert soha nem tudni, mikor és hol bukkan fel a közeledben az, akit ábrázol! Azért tartottam fontosnak, hogy lásd, mert biztosan keresni fogja Íriszt. Az igazság az, hogy teljes hírzárlat van a gyilkossági ügyben, de sokáig nem tarthatjuk titokban ezeket a bűncselekményeket. Elég, ha csak egyetlen firkász megszimatol valamit, ránk szabadul a sajtó valamennyi hiénája. Most még nem szivárgott ki semmi, de ki tudja, meddig? Te ugye nem szóltál Íriszről senkinek? kérdezte. - Nem. Azaz... a tanárnője tud róla, hogy Írisz nem volt edzésen, de csak ennyit. Akkor még nem tudtam, hogy mi történt. Akkor beszéltem vele, amikor Írisz nem jött haza időben. Először vele beszéltem, aztán veled. - A munkatársaid sem tudnak róla? - Nem. Csak annyit, hogy beteg, de hogy mi történt, arról nem szóltam - felelte. - Jól van. Remélem, hogy nem történik semmi, ami tovább bonyolítaná ezt az ügyet. A kollégáim dolgoznak éjjel-nappal. Azt hiszem, most pár napig kevesebbet fogunk találkozni, mert nagyon összegyűlt a munkám. Ugye megértesz? - Hát persze. Tudom, hogy egy felügyelő nem ér rá udvarolni és az asszony szoknyáján ülni! - mondta megértően Melitta. - Természetesen a telefonszámomat tudod, bármikor hívjál, ha szükséged van rám, s amint lehet, magamtól is jövök! - csókolta meg hosszan a nő száját. - Most nem jössz be velem a kórházba? - kérdezte Melitta. - Nem. Sajnos most nem mehetek. Nekem is részt kell vennem a gyilkosság felderítésének szövevényes munkájában. Ha megtaláltuk a gyilkost, több időt töltünk majd együtt. Kérlek, vigyázz magadra, ha itthon vagy, zárd be az ajtót mindig! És az ablakokat is! - tette hozzá, a mutatóujját felemelve. - Ott másznak be általában a bűnözők. Előszeretettel használják ezt a módszert, amely sajnos nagyon sokszor megkönnyíti a behatolásukat. - Igenis, felügyelő úr! Megértettem, és mindent úgy teszek, ahogy parancsolja! szalutált Melitta, majd egy pillanatra a férfi mellére hajtotta a fejét. - Ez nem vicc, Melitta! Véresen komoly dolog! Kérlek, vedd te is komolyan! - Hidd el, komolyan veszem, és bezárom az ajtót és ablakot! Megígérem! - emelte rá a tekintetét a nő. - Akkor megnyugodtam. Most mennem kell, de este felhívlak, hogy van-e változás Írisz állapotában. - Várom a hívásodat! - mondta az asszony, és az ajtóból a férfi után intett. Bement a konyhába, a hűtőszekrényhez lépett és összekészítette az édességet, amelyet Írisznek szánt. Gyümölcsöt és fagylaltot emelt ki, és a táskájába rakta, aztán megivott egy pohár narancslevet és már indult is. A kocsiban nagyon meleg volt, érezte, hogy önti el a testét a veríték. Mintha meg sem fürdött volna. Keze csúszkált a kormányon, fehér blúza a hátára tapadt.
Napszemüvegét leemelte az orráról, mert csöpögött alóla az izzadság. Végre bekanyarodott a kórház elé, és leparkolt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, de semmi levegőt nem érzett. Állott, forró, gőzölgő meleg áradt befelé. Ült néhány pillanatig, aztán elővette a zsebkendőjét és megtörölte az arcát. Sminket nem nagyon használt a rúzson kívül, s most örült is neki, így nem volt semmi, ami elkenődhetett az arcán. Amint erőt vett magán, kiszállt a kocsiból, és megindult a néhány lépcső felé. Írisz hófehér arccal feküdt az ágyán, szinte észre sem vette, amikor az édesanyja belépett. Rezzenéstelen tekintettel nézett maga elé. - Szervusz, kicsim! - hajolt oda hozzá Melitta, és megcsókolta a kislányt. - Hogy érzed magad? Írisz azonban nem válaszolt. Egy pillanatra az anyjára nézett, de aztán ismét az érdektelenség mélységébe süppedt. - Nézd, mit hoztam neked! Görögdinnye! A kedvenced! - emelte ki a táskából a finom gyümölcsöt. Írisz erre sem reagált. Melitta aggódva figyelte az arcát. - Kicsikém! Kérlek, könyörgöm, szólalj meg végre! Mondd el, mi történt veled! Miért nem beszélsz? Miért nem nevetsz rám, mint máskor? - tört ki belőle a sírás. - Mi történt, asszonyom? - lépett be az ajtón dr. Nikiasz. - Nem tudom, doktornő, de nagyon félek! Írisz olyan... olyan furcsa! - nézett rá az asszony könnyes tekintettel. - Jöjjön, üljön le, asszonyom! - fogta meg a doktornő a könyökét, és a székhez vezette. - Nem kell félnie, Írisz jól van. Egy-két napon belül beszélgetni fog! Elvégeztem néhány vizsgálatot, amely megmagyarázza a kislány viselkedését. Nyilván átélt valamit, ami nagyon nagy és mély benyomást gyakorolt rá. Sajnos nem pozitív, hanem negatív élményt. Az idegei nagyon megviseltek, kicsit hosszabb időre lesz szükség a felgyógyulásához, de higygye el, aggodalomra semmi ok! Orvos vagyok, tudom, hogy mit beszélek! - mondta meggyőzően, és megfogta a nő kezét. - Bízzon bennem, kérem! Tudom, hogy fiatalnak tart, azt gondolja, kezdő vagyok, és nem sokat értek a gyógyításhoz, de majd Írisz bizonyítja, hogy nem így van. Rengeteget tanulok és tanultam eddig is. Állandóan képezem magam, hamarosan Amerikába utazom, ahol egy nagyon fontos konferencián veszek részt, valamint egy magas szintű egészségügyi elismerést vehetek át. Ha nem lennék alkalmas erre a munkára, nem hívnának meg és nem jutalmaznának magas kitüntetéssel. Mindezt csak azért mondtam el, hogy megnyugtassam. Természetesen, ha mindezek ellenére sem bízik meg bennem, nem ellenzem, hogy más intézményben helyezze el Íriszt. Önre bízom! - Nem, nem akarom elvinni innen! Tudom, hogy ön megbízható, jó orvos. Dr. Lukion, aki pici korától ismeri és kezeli Íriszt, csak önt ajánlotta, s nekem ez elég! mondta Melitta. - Dr. Lukion jó orvos, remek szakember, elég régen ismerjük egymást. Ő ismeri a
gyermekek testét, én pedig a lelkét. Sokat adok a véleményére, ő pedig az enyémre. Jól kiegészítjük egymást! - mondta mosolyogva. Írisz közben nagyot sóhajtott. Melitta felugrott és az ágyhoz lépett. - Írisz! Kislányom! - fogta meg a gyerek kezét. - Minden rendben lesz! Hamarosan meggyógyulsz! - suttogta, és a kislány vértelen kezét az arcához emelte. - Most mennem kell, nagyon sok a dolgom! - intett búcsút a doktornő, és kisietett a kórteremből. Melitta a látogatás végéig Írisz mellett maradt, de a kislány egyetlen pillantást sem vetett rá. Amikor beült a kocsiba, a kormányra hajolt. Rázta a zokogás. Jó néhány percig így maradt. - Asszonyom! Asszonyom! - hallotta meg a kocsi ablakán a kopogást. Dr. Lukion állt az autó mellett. Felkapta a fejét, és az orvosra meredt. Úgy bámult rá, mintha soha életében nem látta volna. - Mi történt, asszonyom? - kérdezte az orvos, majd kinyitotta a kocsi ajtaját és lehajolt. Melitta szíve a torkában vert. - Semmi, igazán semmi! - hebegte, és megtörölte az arcát. - Akkor miért sír? Csak nem Írisz miatt? - De. Bánt, hogy nem beszél és rám sem néz! - nyögte ki végül, és ismét sírni kezdett. - Megyek és megnézem. Ha megvár, elmondom a véleményemet a kislányról. Talán mint orvos jobban meg tudom ítélni a helyzetet. Melitta bólintott, ám amint az orvos eltávolodott a kocsitól, becsukta az ajtót és beindította a motort. Úgy száguldott el, mintha ott sem lett volna. Mire hazaért, egészen besötétedett. A házba lépve azonnal kulcsra zárta az ajtót, aztán rátolta még a reteszt is. A nappaliba sietett, ahol felgyújtotta a villanyt, felkapta az asztalról a fantomképet, és a fény felé tartotta. Hosszasan nézte, kezében egyre jobban remegett a kép. Lerogyott a székre, ölébe ejtette a fantomképet, és riadtan bámult maga köré. - Nem, ez nem lehet! - suttogta. - Biztosan tévedek! Dr. Lukion orvos, nagyon régen ismerem. Neki is van egy pici gyermeke. Nem! Ő nem tenne ilyet soha! - motyogta félhangosan, de aztán mégis a telefonért nyúlt. Idegesen dobolt a kezével, amíg a vonal túlsó végén fel nem vették a kagylót. - Kérem Kelidor Charesz felügyelőt! - mondta sietősen. - Sajnálom, de a felügyelő úr nincs bent az irodájában. Helyszínen van valahol. Segíthetek? - kérdezte egy mély férfihang. - Nem, köszönöm. Vele kellene beszélnem. Kérem, ha visszajön, mondja meg neki, hogy azonnal hívjon fel! - Nem tudom, hogy mikor ér vissza, asszonyom! Lehet, hogy csak késő éjjel, de az is lehet, hogy ma már nem találkozom vele - felelte a férfi.
- Nem baj, azért csak írja fel a telefonszámomat és a nevemet! - mondta Melitta, és bediktálta. Az órára nézett. Fél kilenc volt. A gyomra korogni kezdett, egész nap alig evett valamit. A konyhába ment, hogy vacsorát készítsen. Bekapcsolta a rádiót. Épp a híreket olvasták be. Figyelmesen hallgatta, de semmit nem árultak el a gyilkosságokról. Tehát még mindig hírzárlat van - gondolta. Leült az asztal mellé és kezébe vette a villát, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Felugrott. Ezek szerint Kelidor megkapta az üzenetét, és nem telefonált, hanem rögtön idejött. Szaladva ment az ajtóig, és kitárta. - De örülök... - kezdte, aztán elakadt az ajkán a szó. Döbbenten meredt az előtte álló férfira. - Asszonyom! Mi van magával? - faggatta dr. Lukion. - Aggódom ön miatt! Megígértem, hogy megnézem Íriszt, és elmondom, hogy mit tapasztaltam, de amikor kiléptem a kórházból, hiába kerestem. Miért nem várt meg? - kérdezte. Nagy táskáját a bal kezéből a jobba vette át. - Én... én... nem is tudom - hebegte Melitta. Iszonyúan félt, szinte egész testében remegett. - Bejöhetek? - kérdezte az orvos. - Jobb lenne, ha odabent mondanám el a véleményemet Íriszről! - Én... már... már lefeküdni készülődtem! - mentege-tődzött kibúvót keresve a nő. - Nem tartom fel sokáig, asszonyom - ígérte az orvos, és belépett mellette az ajtón. Nos, szerintem Írisz állapota nem sokat javult, sőt azt is mondhatnám, inkább romlott! - nézett az asszonyra. - Én is így látom - helyeselt zavartan Melitta. - Megengedi, hogy néhány percre leüljek? Nagyon elfáradtam, sok volt a munkám ma. Az iskolában is sokkal többen kerestek meg, mint máskor. Lehet, hogy van valami a levegőben! - tette hozzá. - Inna esetleg valamit, doktor? - kérdezte Melitta remegő hangon. Eszébe jutott, hogy dr. Lukion abban az iskolában iskolaorvos, heti két alkalommal, ahova Írisz és Dora is jár. Szegény Dora! Ő már csak járt - gondolta. - Egy üdítőt elfogadok. Rettenetes ez a meleg! - törölte meg a homlokát. - Néhány nappal ezelőtt iszonyú eső volt, s kimondottan hideg, most pedig ez a rettenetes meleg! Kikészíti még az egészséges ember szervezetét is! Elvette az asszonytól a poharat, és egyszerre kiitta a tartalmát. - Köszönöm, ez igazán jólesett! - mondta, és Melitta arcába nevetett. - Kérem, üljön le ide mellém! - mutatott a székre. - Mesélje el, hogy mi a baja! Látom, hogy valami nincs rendben. - Nincs semmi bajom, dr. Lukion! Tényleg! Írisz miatt vagyok nyugtalan. - Ez érthető! - bólintott az orvos. Felállt, és sétálni kezdett a konyhában.
Melitta elsápadt. Eszébe jutott, hogy a konyhában hagyta a fantomképet, de hirtelen nem is tudta, hogy hol. Idegesen nézett körül. Az orvos megállt a konyhaszekrény előtt, és a hátát nekitámasztotta. - Lehet, hogy rossz tanácsot adtam önnek, amikor dr. Nikiaszt ajánlottam. - De nagyon jó nevű orvos! - nézett rá az asszony. -Nagyon sokan ismerik. - Tényleg nagyon jó orvos, de mindent ő sem tudhat. Fiatal még, sokat kell tanulnia. Írisz esete kifogott rajta. Ki kellene találnunk, hogy kihez forduljunk - nézett maga elé gondolkodva dr. Lukion. - Én megbízom dr. Nikiaszban - szólt csendesen Melitta. - Én is, de ebben az esetben úgy látom, tehetetlen. Nem nézhetjük tétlenül, hogy Írisz állapota tovább romoljon, esetleg visszafordíthatatlan állapotba kerüljön! Másik orvos kell, dr. Nikiasz terápiája ebben az esetben eredménytelen. - Szerintem még nagyon rövid idő telt el, amióta kezeli Íriszt. Ma beszélgettünk, és nagyon megnyugtatott. Nem szeretném Íriszt kitenni egy újabb izgalomnak. Itt már megszokta... - Értse meg végre, asszonyom, hogy én csak jót akarok! - csattant fel az orvos. Tudom, hogy én tanácsoltam dr. Nikiaszt, de most belátom, tévedtem! Valaki mást kell keresnünk, aki rájön, hogy mi a legjobb módszer, illetve terápia a számára. - Dr. Lukion! - állt fel az asszony. Komoly arccal nézett a férfira. - Írisz az én kislányom, engedje meg, hogy a saját belátásom szerint ítéljem meg, hogy melyik orvos kezelje! Tökéletesen megbízom dr. Nikiasz tudásában, ezért nem kívánom másik orvoshoz vinni. - Kérem! - húzta fel a vállát kissé sértődött arcot vágva dr. Lukion. - Én egyáltalán nem akarok erőszakoskodni. Önnek joga van eldönteni, hogy melyik orvost választja Írisz számára, de én mint orvos a kislány születése óta ismerem a szervezetét, jobban meg tudom ítélni, mire van most szüksége. Dr. Nikiasz remek orvos, de most azt hiszem, nem rá van szüksége! - Kérem, doktor! Nem akarok többet erről beszélni! Még el sem kezdődött az igazi terápia, kár addig véleményt mondani, amíg nem tudjuk, illetve nem látjuk az eredményt. Ha a terápia nem segít, majd elviszem másik orvoshoz. Most azonban nem látom semmi értelmét annak, hogy megzavarjam a doktornő munkáját. - Ahogy akarja! - tárta szét a karját az orvos, és két kezével a konyhaszekrény szélébe kapaszkodott. Érezte, hogy az ujjai egy papírt markolásznak. Megfogta és felemelte. - Mi ez? - kérdezte a képre meredve. Melitta még jobban elsápadt. Az orvos a fantomképet tartotta a kezében. - Ez? Nem is tudom. A postaládában találtam - felelte, miközben a lábai remegtek alatta. - Tudja, ki küldte? - kérdezte az orvos. - Nem. Fogalmam sincs. Az az igazság, hogy még nem volt időm megnézni, mert amikor hazajöttem a munkából, már sietnem kellett, hogy beérjek a kórházba a látogatási időre. - Nos, akkor nézze csak meg! - tartotta a nő elé. - Ön szerint ez ki? - Nem tudom! - hebegte Melitta. - Tudnom kéne?
- Az nem létezik, hogy nem látja! Ez rólam készült! -kiáltott fel idegesen. - Még a vak is látja, hogy engem rajzoltak le! De ki az ördög? - kérdezte haragosan, majd megfordította a képet. A hátulján egy rendőrségi bélyegző lenyomatát látta. Melitta szörnyen érezte magát. Minden pillanatban az ajtó felé nézett, remélve, hogy a felügyelő betoppan, és megszűnik ez a rémisztő helyzet. A felügyelő azonban nem jött. - Ez a rendőrségtől van! Ez egy fantomkép! - kiáltott fel az orvos, és látszott rajta, hogy mennyire ideges. - Rólam készítettek egy fantomképet. Tudja, hogy ez mit jelent? - nézett az asszonyra. - Nem - rázta a fejét Melitta. - Nem tudom. - De én igen! Ez azt jelenti, hogy engem gyanúsítanak valamivel! - Én nem hinném - suttogta Melitta remegve. - Ugyan mivel gyanúsíthatnának egy orvost? - kérdezte. - Talán gyilkossággal! - vágta rá az orvos magából kikelve. - Pedig én soha nem lennék képes ártani még egy állatnak sem. A gyerekeket főleg nem tudnám bántani, hisz nagyon szeretem őket. Mindig is vágytam rá, hogy nekem is legyen. - De úgy tudom, hogy van - nézett rá az asszony. - Igen, de ő nem a saját gyerekem! - Tessék? - kapta fel a fejét Melitta. - Mindegy! Nem érdekes! - legyintett az orvos, aztán ismét a képre meredt. Hosszasan nézte, majd felemelte az arcát. A nő hátán végigfutott a hideg, amint tekintete az övébe mélyedt. - Ugye maga nem hiszi, hogy bármi közöm lenne a gyilkossághoz? Ugye, nem? lépett egészen közel az asz-szonyhoz, és megfogta a karját. Melitta érezte, hogy az orvos ujjai bilincsként tapadnak a karjára, s egyre szorosabban fogják. - Nem. Soha - hebegte, majd hangosan zokogni kezdett. 5. Charesz felügyelő a Syntagma téren sétált. A kocsiját az egyik mellékutcában hagyta. Az éjszaka meleg volt, rágyújtott egy cigarettára. Biztos volt benne, hogy valamit találni fog. Ha mindkét gyilkosság áldozatát itt találták meg, lennie kell valaminek, ami elvezet majd a tetteshez. Igaz, hogy a kollégái már mindent alaposan átnéztek nappali világosságban, de neki mégis ide kellett jönnie. Most, éjjel! Látni akarta a mozgást, hogy a Maxim környéke mennyire él éjszaka. Az órájára nézett. Éjfél volt. Melitta jutott az eszébe. Megígérte, hogy felhívja, de annyira el volt foglalva, hogy teljesen megfeledkezett az ígéretéről. Amikor eszébe jutott, Melitta még nem volt otthon, a kórházból még nem ért haza. Aztán egy értekezletre ment, amely elhúzódott. - A Maxim felé nézett. Ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, elhozza ide Melittát. Rendőri fizetéséből eddig nem futotta fényűző életmódra, talán emiatt is hagyta el
többek között a felesége. Amióta egyedül van, nem sokat költ a fizetéséből, a rezsin kívül szinte az egészet a bankba viszi. Lassan összejön annyi, hogy teljesüljön a vágya: vehet egy családi házat! A tér teljesen kihalt volt, a Maximban lassan megkezdődik a műsor, a vendégek már elfoglalták a helyeiket. A felügyelő tétován állt és körbenézett. Semmit nem látott, ami érdekes lett volna a nyomozás szempontjából. Azt azonban megállapította, hogy amíg a műsor megy, a tér teljesen csendes, kihalt. Remek hely egy gyilkossághoz! Lassan elindult a kocsija felé. Amint beült, kezébe vette a rádiótelefont, és beszólt az ügyeletre. - Charesz felügyelő vagyok. Van valami üzenet a számomra? - kérdezte. - Nincs! -jött a válasz. - De, majdnem elfelejtettem! -szólalt meg ismét az ügyeletes. - Mi az? Mondja már, ki keresett? - sürgette a felügyelő. - Melitta Müron kereste, úgy nyolc óra felé. Azt mondta, nagyon fontos! - Köszönöm! - tette le a készüléket a kezéből, aztán beindította a motort. Igaz, hogy elmúlt már éjfél, de ha fontos dologról van szó, nem számít, hány óra van! - gondolta, és az asszony lakása felé hajtott. Először telefonálni akart, de aztán meggondolta. Jobb lesz, ha személyesen beszél vele. Leparkolt a ház előtt, aztán a bejárati ajtóhoz lépett. Furcsának találta, hogy nem volt bezárva, csak behajtva. Nem értette, hisz nyomatékosan felhívta a figyelmét arra, hogy alaposan zárkózzon be. Idegesen lökte be az ajtót, majd felkattintotta a villanyt. - Melitta! Melitta! Merre vagy? - kiáltott egy nagyot. Semmi válasz nem érkezett, ezért a lépcső felé szaladt. Rossz érzése egyre jobban eluralkodott rajta. Végigjárta az egész lakást, de Melitta nem volt sehol. A konyhában két poharat talált az asztalon. Az egyik felborult, és kifolyt belőle a narancslé. A férfi körbehordozta a tekintetét a helyiségen, s a földön észrevette a fantomképet. Össze volt gyűrve... - Istenem! Csak ezt ne! - emelte fel, és szinte az ájulás környékezte. Hamarosan összeszedte magát, és megpróbált józanul gondolkozni. Leült az egyik székre, és átgondolta mindazt, ami történhetett. Nyilván a fantomképet ábrázoló férfi megjelent a nőnél, akit halálra rémített. Miért is nem ment vele a kórházba! - vádolta magát, de sajnos nem hanyagolhatja el a munkáját. Már így is rengeteg elmaradt feladata van. Nem lehet folyton Melitta mellett. Várt néhány percet még, aztán beszólt az ügyeletre. Hamarosan rendőrök lepték el a házat. Vakuk villantak, krétával rajzoltak az asztalra. A poharakról ujjlenyomatot vettek, a bejárati ajtót alaposan megvizsgálták. A felügyelő idegesen járkált közöttük, majd visszament az irodájába. A reggeli napsugár még ébren találta. Egész éjjel le nem hunyta a szemét. Aggódott az
asszonyért, s dühös volt a tehetetlensége miatt. - Főnök! - lépett be az ajtón egy nyomozó. - A laborból hoztam - adta oda a borítékot a főnökének. Kelidor kinyitotta a borítékot, kivette a jegyzőkönyvet, és olvasni kezdte. A végén haragosan csapta le az anyagot. Semmi! Megint semmi! Felkapta a telefont. - Megvizsgálták a poharakon talált ujjlenyomatokat? -kérdezte idegesen dobolva kezével az asztalon. - Igen - felelte egy vékony női hang. - Megvizsgáltuk, de a nyilvántartásunkban nem szerepel. A felügyelő letette a telefont, majd felugrott és elhagyta az irodát. A kórház felé haladt, a csúcsforgalom most még inkább elviselhetetlen volt számára. Többször is a fékre kellett lépnie, s csak milliméterek választották el az előtte haladó kocsitól. A kórháznál leparkolt, és futva indult felfelé a lépcsőn. - Dr. Kora Nikiaszt keresem! - mondta az útját álló nővérnek. - Még nincs bent, uram! Alig van hét óra! - tette hozzá kissé bosszúsan, aztán jobban megnézte az előtte idegesen toporgó férfit. - Ön az a rendőr... - Igen. Az vagyok - bólintott Charesz. - Szeretnék bemenni Írisz Müronhoz, amíg megjön a doktornő. - Sajnálom, de nem lehet! A doktornő megtiltott minden látogatást a betegnél! Még az édesanyja sem jöhet be hozzá, csak amikor a doktornő engedélyezi! - mondta határozottan. - Rendben van, akkor megvárom itt! - lépett el a pult mellől a felügyelő, és a folyosón lévő ajtó felé nézett. A mentőből épp kiemeltek egy beteget, és sietve, hangosan beszélve tolták befelé. A felügyelő a nővér felé nézett, aki el volt foglalva, nyilván súlyos lehetett az eset. Telefonált, és nagy hévvel magyarázott valamit. Charesz kihasználta a felfordulást, és amikor a nővér elfordult, felszaladt a lépcsőn. Az emeletre érve óvatosan szétnézett a folyosón. Épp az a ritka pillanat volt, amikor senki nem tartózkodott a közelben. Megindult Írisz szobája felé. Az ajtó előtt a kezével intett az őrnek, ne álljon fel, maradjon ott, ahol van. A rendőr bólintott, ő pedig belépett az ajtón. A kislány szeme nyitva volt. Karjában tartotta a babáját. - Jó reggelt, kislány! - lépett mellé mosolyogva. -Hogy érzed magad? - kérdezte. Írisz ránézett, s mintha a szája sarkában egy picinyke mosoly jelent volna meg, de lehet, hogy csak ő hitte úgy. Megfogta a gyermek kezét. - Szép a babád! - mondta, és a kezébe vette. A kislány minden mozdulatát követte a szemével. - Ki hozta neked? - kérdezte Charesz, remélve, hogy választ kap. Írisz ránézett, aztán elfordította a fejét, nem szólt semmit.
- A mamád hozta, ugye? - próbálkozott tovább Charesz, hátha kicsikar belőle egy szót végre. Mennyire szerette volna, ha a kislány elmondja, mi is történt vele és Dórával. De a kislány hallgatott, ők pedig egy helyben topognak, semmi eredményt nem tudnak felmutatni. Írisz szeme hamarosan lecsukódott. Nyilván a sok altató, nyugtató hatására. A felügyelő felállt és kiment a szobából. Megállt az orvosi szoba előtt, és várakozott. - Á! Itt van hát! - lépett mellé dr. Nikiasz. - Az információnál mondták, hogy vár rám! - Igen! - bólintott a felügyelő. - Szeretnék önnel beszélni. - Kérem! Fáradjon velem! - mondta a doktornő udvariasan. Most egyáltalán nem látszott bosszúsnak, amiért bejött a kórházba. - Kérem, foglaljon helyet! - mutatott az íróasztala előtti székre. A felügyelő leült. - Kér egy kávét? - kérdezte dr. Nikiasz. - Köszönöm, elfogadom. A doktornő kiszólt telefonon, s egy nővér hamarosan behozta az illatozó kávét. A felügyelő megitta, aztán hátradőlt a széken. - Szeretném, ha megnézné ezt a képet! - vette elő a táskájából a fantomrajzot. A doktornő elvette és hosszasan, behatóan nézte. - Nem, nem ismerem ezt a férfit - mondta, és visszaadta a felügyelőnek. - Őt gyanúsítják a gyilkossággal? -kérdezte. - Érkezett egy telefonbejelentés, az alapján készült a kép. - Értem. És ki telefonált? Talán ő többet tudna mondani... - Névtelenül telefonált. Nem volt hajlandó bejönni a rendőrségre. Állítása szerint ez a személyleírás illik a férfira, és könnyen fel lehet ismerni. - Igen, annak, aki az eredetit is ismeri. Én azonban soha nem láttam ezt a férfit. - Van még valami, doktornő! - Igen? - adta vissza a felügyelőnek a képet. - Írisz édesanyja eltűnt. - Tessék?! - Eltűnt - ismételte meg. - Ezt hogy érti? - Ahogy mondtam. Szó szerint. - Mikor? - kérdezte dr. Nikiasz. - Tegnap éjjel. Úgy tudom, bent járt a kislányánál. - Igen. Beszélgettünk is. Nagyon idegesnek tűnt, de miután elmondtam neki, hogy Íriszt meg fogom gyógyítani, és ismertettem a terápiát is, megnyugodott. - Nem látta őt beszállni a kocsijába? - Nem. Nagyon sok dolgom volt, igyekeztem a kiesett időt, amelyet vele töltöttem, bepótolni. - Íriszt nem látogatta meg senki, amióta bent fekszik a kórházban? - kérdezte a felügyelő.
- Nem. Azaz, tegnap itt járt dr. Lukion. Ő a gyermekorvosa Írisznek kiskora óta. - Mikor járt itt a doktor? - Rögtön azután, ahogy Írisz édesanyja elment. Még meg is kérdeztem, hogy nem találkoztak-e, de ő azt felelte, hogy nem. Nyilván pár percen múlott. - Köszönöm a türelmét, doktornő. Lenne egy utolsó kérésem! - Ha tudom, szívesen teljesítem! - állt fel a doktornő mosolyogva. - Nos, szeretném meglátogatni dr. Lukiont. Ha megmondaná a címét! - A lakáscímét? - kérdezte dr. Nikiasz. - Igen. Azt hiszem, ott lehet néhány szót váltani vele úgy, hogy nem zavarnak meg minket. A munkahelye biztosan olyan, mint a többi orvosé, állandóan siet. - Hát igen. Mi már csak ilyenek vagyunk, de mentségünkre szolgáljon, hogy elsősorban a betegeinkért tesz-szük. - Ezt tudom, és nagyra becsülöm - szólt elismerően a felügyelő. - Itt van a címe! - nyújtott oda egy névjegykártyát a doktornő. - Ezen rajta van minden lehetséges cím, ahol elérhető. A kórházé, ahol dolgozik főállású orvosként, az iskoláé, ahol egy héten kétszer rendel, na és a lakáscíme. - Igazán nagyon kedves, köszönöm! - mondta a felügyelő, és kinyitotta az ajtót. - Remélem, Írisz édesanyja hamarosan előkerül épségben! - mondta a doktornő barátságosan. - Én is nagyon remélem! - intett búcsút Charesz, aztán a kocsijához sietett. Már nagyon éhes volt, ezért beült egy étterembe, bár még nem volt dél, s szinte egyedül volt a hatalmas teremben. Minden asztalt hófehér abrosszal terítettek le, s valamennyire sót, kenyeret és borsot, valamint cukrot raktak. Ezek mindig rendelkezésre álltak. Borslevest kért zöldség- és húsbetéttel, majd grillezett ürühúst, fejes salátával. Hamar megette, felhajtotta a hideg ásványvizet, aztán fizetett és kifelé indult. Az ajtóban feltűnt egy férfi. Egy pillanatra látta csak, de biztos volt benne, hogy már látta valahol. Sietve kilépett az ajtón, de a férfi eltűnt a szeme elől. Hiába forgatta a fejét, nem látta sehol. Bosszankodva ült be a kocsijába. Dr. Lukion a Lüszikratész utca végén egy park szélén, a Lüszikratész-emlékmű közelében lakott. A felügyelő leparkolt, majd miután kiszállt a kocsijából, megállt, és a kis park fölött lévő, a még működő csekély számú karagioszisz színház egyikét bámulta meg. A színes bőrfigurákkal előadott árnyjáték neve a török "karagoz", azaz "fekete szem" szóból származik, de a karagiosziszt népies mulatságnak tekintő értelmiségiek és a magukat nagyvárosiaknak és moderneknek tartó athéni fiatalok körében ezek a játékok nem népszerűek. Charesz felügyelőnek viszont az egyik legkedveltebb "műfaja". Milyen régen nem járt már erre! - gondolta. Ez is felkerült a listára, ahova majd Melittával eljön. Megindult a névjegykártyán feltüntetett lakáscím felé.
A ház előtt megállt. Takaros, hófehérre meszelt, egyemeletes épületben lakott az orvos. Megnyomta a csengőt, és várt. Hamarosan egy idősebb nő lépett ki az ajtón. - Kit keres, uram? - kérdezte. - Dr. Lukiont! - felelte a felügyelő. - A nevem Kelidor Charesz. Rendőrnyomozó vagyok. - Rendőrnyomozó? - kérdezte meglepetten az idős asz-szony. - Csak nem történt valami a fiammal? - Ezek szerint ön dr. Lukion édesanyja? - Igen, az vagyok - bólintott. - Szeretnék beszélni a fiával, asszonyom - mondta Charesz felügyelő. - Az nehéz lesz, felügyelő úr! A fiam ugyanis tegnap reggel óta nem volt itthon közölte a fejét csóválva. -Túlzottan sokat dolgozik mostanában - tette hozzá. - Igen. Az orvosnak kevés magánélete van - bólintott a felügyelő. - Nem tudja, hol találhatnám meg? Feltétlenül beszélnem kellene vele. - Fáradjon beljebb, felügyelő úr! Megnézem a naptárt, amelyre felírja mindennap, hogy hol érhetem el - mondta, majd ellépett az ajtóból. A felügyelő követte az idős asszonyt az orvos szobájáig- Tudja, kedves felügyelő úr, én már öreg vagyok, de most legalább érzem, hogy van valami hasznom abból, hogy élek. Ellátom a fiam háztartását, gondoskodom róla. Amióta a felesége elhagyta, nincs, aki várja, ha hazajön fáradtan - beszélt egyfolytában az asszony. - Na, nézzük csak! - emelte egészen közel a szeméhez a naptárt. A felügyelő körbetekintett a szobán, mely sötétbarna faragott bútorokkal, legnagyobbrészt könyvespolcokkal volt berendezve. Rengeteg könyv sorakozott itt. Amint közelebb lépet, elolvasta néhánynak a címét, szinte kivétel nélkül orvosi szakkönyvek voltak. - Sajnálom, de nem találok semmilyen bejegyzést mára. Tegnap a kórházból az iskolába ment, utána haza kellett volna jönnie. Nem értem, hol marad el, és miért nem telefonál? -nézett rá az idős asszony elgondolkozva. -Ilyen még nem fordult elő, amióta én a házába jöttem. Tudja, hogy az egészségi állapotom nem a legjobb, napjában többször is bejelentkezik, hogy nincs-e valami bajom. A felügyelő az íróasztalhoz lépett, ahol egy széles, sötét keretes fényképet látott. - Ez ön a képen, ugye? - kérdezte. - Igen. Én és a fiam. Talán úgy két évvel ezelőtt készült. A férjem temetésén mondta, és megtörölte köny-nyes szemét. A felügyelő a képre meredt. Alig akarta elhinni, amit látott. A zsebébe nyúlt és előhúzta a fantomképet. - Nézze meg ezt a képet, asszonyom! - mondta, és az idős nő kezébe adta. - Nahát! Ez Alexisz, a fiam! - kiáltott fel meglepetten. - Hol készült ez róla? Tulajdonképpen ez rajz, vagy mi a fene, mert nem fénykép, ahogy elnézem! - forgatta
a kezében a fantomképet. - Ez egy fantomkép, asszonyom! A rendőrségen készült... - Biztosan valamelyik barátja készítette róla - töprengett az idős nő, és a nyomozóra mosolygott. - Igen, biztosan - bólintott Charesz felügyelő, aztán a zsebébe tette a képet. Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem! Nem is zavarom tovább! - indult kifelé a szobából. - Nem zavart, felügyelő úr! Nagyon örültem, hogy találkoztunk. Jöjjön el bármikor, ha ráér! Szívesen elbeszélgetek magával. Tudja, nagyon kevés emberrel találkozom. Jó, ha néha megismerek új arcokat. - Rendben. Ha erre járok, benézek - intett a kezével, és kilépett az ajtón. Az asszony bezárta, a felügyelő hallotta, amint a reteszt is rátolta. Hirtelen megállt, majd visszasietett. Kopogott az ajtón. A csoszogás után az ajtó kinyílt. - Bocsásson meg, asszonyom, de szeretnék kérni öntől valamit. - Kérjen csak! - nézett rá a nő. - Szeretném, ha felhívna, amikor hazajön a fia. De kérem, ne szóljon neki, hogy kerestem. Meg akarom lepni! Remélem, tud titkot tartani? - kacsintott rá Charesz. - Persze! - bólogatott hevesen. - Majd felhívom, amíg a fürdőszobában lesz. Tudja, mindig olyan sokáig van odabent - vette el a feléje nyújtott névjegykártyát. - Köszönöm, asszonyom! - intett búcsút a felügyelő, és beült a kocsijába. Idegesen indult el, Melitta járt az eszében állandóan. Még alig kezdődött el valami, ami olyan szépnek ígérkezett, és máris veszélybe került. Szegény asszony! Először Írisz, aztán ő! Ki tudja, hol lehet! Ha tényleg dr. Lukion -márpedig nagyon úgy néz ki - van a fantomképen, akkor Melitta nagy bajban van. Ha az orvos akkor ment be a kórházba, amikor Melitta épp kifelé tartott, biztos, hogy találkoztak. A két pohár is arra utal. Meg kell találni ezt az orvost, mielőtt még valami szörnyű dolgot művel Melittával. Visszakanyarodott, és az irodába hajtott. - Kérek körözést kiadni dr. Alexisz Lukion orvos ellen ! - adta ki az utasítást, aztán letette a telefont. Hátradőlt a széken, és gondolkozott. Semmi kétség, az étterem bejáratánál dr. Lukiont látta. Azért tűnt neki ismerősnek, mert a fantomképet már milliószor megnézte. A képnek szinte minden apró részlete a fejében van. Ha akkor utoléri, most sokkal többet tudna! De hova a fenébe tűnt el olyan hirtelen? A telefon után nyúlt. - Nézzenek utána, dr. Alexisz Lukion orvos milyen kocsit tart! A körözésnél jó hasznát veszik, s talán ha megtudjuk, hogy milyen a kocsija, jelentkezik valaki, aki látta a gyilkosságok idején.
6. Melitta egész testében remegett. Mi a fene történik vele? Olyan ez az egész, mint egy élő krimi. Eddig csak a filmekben látott hasonlót, soha nem hitte, hogy vele is megtörténhet. Fájdalmasan tapogatta meg a fejét. Mintha satuba szorították volna. Még soha nem érzett ilyet. Megpróbált visszaemlékezni az elmúlt éjszakára, de nem sikerült. Amikor dr. Lukion megfogta a karját, az idegei felmondták a szolgálatot. Megszédült, azt hitte, hogy elesik, de abban biztos, hogy nem esett el. Nagyon halványan rémlik neki, hogy az orvos még szorosabban fogta. Aztán egyszerre elsötétült minden, nem emlékszik semmire. Amikor magához tért, itt volt ebben a sötét teremben. Fogalma sem volt róla, hogy került ide, és hogy egyáltalán hol van. Kezével tapogatni kezdett maga körül. Olyan szagot érzett, mintha dohos pincében lenne. A gyomra émelygett, de megpróbált a sötétben lépkedve tájékozódni. Előre tett néhány lépést kinyújtott karral, amikor egy falba ütközött. Tenyerét a falra tapasztotta. Hideg volt és nyirkos. Fülét hegyezte, de nem hallott semmit. Semmi emberi hangot. Ekkor a fülével tapadt a falra, mint gyermekkorában, amikor hallani akarta, miről beszélnek a szülei a szomszédos szobában. Semmit nem hallott, mintha valami föld alatti veremben lenne. Összerázkódott. Eszébe jutott Írisz. A sírás a torkát fojtogatta. Mi lesz vele, ha ő örökre itt marad? Itt ugyan egyetlen ember sem fogja keresni. Vajon Kelidor felfedezte már, hogy eltűnt? villant át az agyán. - És akkor mi van? - kérdezte magától kesernyésen. Ő sem tudja, hol keresse. Elkeseredésében a fal aljához rogyott, két kezével átfogta a lábát. Szeméből megeredtek a könnyek, fázott, félt, éhes volt, és nagyon aggódott. Elsősorban nem is önmagáért, hanem Íriszért. Amikor belefáradt a sírásba, felállt. - Melitta! - mondta hangosan magának. - Nem hagyhatod el magad! Ki kell szabadulnod innen! Meg kell találnod a bejárati ajtót. Valahol csak behoztak. Megint elindult, két kezét előrenyújtva, tapogatódzva. Ilyen lehet, ha az ember vak gondolta. Ők azonban megszokták, s fogalmuk sincs, milyen lehet a fény! Persze, ha vaknak születtek - tette hozzá gondolatban. Eszébe jutott, hogy olvasott valahol a vakokról, ha jól emlékszik, akkor Angliában történt, hogy a gyakori füstködös, sötét napokon a vakok segítségét a gyalogos közlekedés biztonsága érdekében igénybe veszik. És hány remek vak zenész, pedagógus, tolmács, művész, tudós dolgozik ugyanolyan egyenrangú emberként, mint a többi látó ember! Nem, ő soha nem tudna vakon élni! - tiltakozott a belső énje. Keze valami fémhez ért. Addig tapogatta, amíg rá nem jött, megtalálta az ajtót. Nem volt rajta semmiféle kilincs vagy gomb. Ujjával megérintette a szélét, aztán egyre beljebb haladt, amíg a másik szélére nem ért. Nem túl széles - állapította meg, majd leguggolt, és az aljától felfelé húzta az ujját. Egyszerre csak érezte a kulcsnak a helyét: apró kis lyukat. Most, hogy megtalálta az ajtót, mit tegyen? Kellene valami, amivel kifeszíthetné. Ha
azonban most elindul, hogy tapogatva keressen valamit, ami használható, órákba telik, mire visszatalál. Ez a terem iszonyatosan nagy! Kezdett eluralkodni rajta a tehetetlenség. Megint sírni kezdett. Kezét végighúzta a homlokán. Hirtelen eszébe jutott, hogy a hajában van hajtű, amivel kontyba fogta. Gyorsan odakapott és kirángatta. Könnye az arcára száradt, dideregve fordult az ajtó felé. Kitapogatta a zárat, a kulcs helyét, és remegő kézzel megpróbálta kinyitni a hajtűvel. Próbálkozása azonban nem járt sikerrel. A hajtű elhajlott, aztán eltört. Melitta magatehetetlenül állt a sötétben a vasajtó előtt. Haja félig lebomlott, a veríték a hátán folyt végig. Beleizzadt az erőlködésbe. Szeme már fájt az erőltetéstől, s attól, hogy állandóan különböző képek jelentek meg előtte. Hol Írisz arcát látta, hol pedig egy izzó szemű szörny tekintett rá a feketeségből. Érezte, hogy ha ez így marad sokáig, beleőrül. - Engedjenek ki! Ki akarok menni! - kiabálta teljes hangerővel. Egészen belerekedt az ordításba. Amikor már nem bírta tovább torokkal, leengedte a kezét, és alig hallhatóan motyogta: - Kérem! Könyörgöm! Jöjjön valaki! Segítsen rajtam! - nyöszörögte, miközben érezte, hogy a lábán valami forró végigcsurog. Kezével odakapott, majd megszagolta. - Vér! Istenem, még ez is? - kiáltott fel, aztán leroskadt a hideg kőre. Zokogott hang nélkül, amíg csak bele nem fáradt. Amikor már egyáltalán nem tudott sírni, énekelni kezdett. Kedves kis gyermekdalokat, amelyeket Írisznek énekelt, amikor kicsi volt. Ült a poros, hideg földön. Énekelt, énekelt, amíg teljesen kimerült. Ekkor pillái lecsukódtak, oldalra dőlt, és mély álomba zuhant. 7. Charesz felügyelő visszament az irodájába, és a telefon után nyúlt. Szinte előre tudta, hogy milyen válaszokat fog kapni, mégis megpróbálta először a kórházban, aztán az iskolában utolérni dr. Lukiont. Meg sem lepődött, amikor azt a választ kapta, hogy a doktor nem jelentkezett a munkahelyén. - Főnök! Bejöhetek? - kopogott a félig kinyitott ajtón Krato nyomozó. - Gyere csak, gyere! - intett a kezével a felügyelő. A fiatalember belépett. - Mi újság? - kérdezte Charesz. - Beszéltem a boncnokkal. Míg Dora esetében semmiféle sperma vagy más egyéb jel nem utalt az erőszakos közösülésre, csak a vér, addig a másik kislánynál, Ellinnél igen. Hamarosan elkészül a laborjelentés, analizálják a spermát, talán okosabbak leszünk. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón egy középkorú, testes, egyenruhás nő. - A laborjelentés, uram! - adta át az anyagot, aztán távozott. - Nos, akkor lássuk! - vette a kezébe a felügyelő, és átnézte. Krato figyelmesen nézte a főnöke arcát. Már elég jól ismerte ahhoz, hogy leolvassa róla belső érzelmeit.
- Jól van! Legalább valami nyom! - adta a fiatal kollégája kezébe. - Már csak meg kell találnunk dr. Lukiont, aztán a spermáját megvizsgálni. Ha ő a mi emberünk, akkor ez nem lesz nagy ügy. Krato elolvasta és letette az anyagot az asztalra. - Dr. Lukion? - kapta fel a fejét. - Igen. A fantomkép őt ábrázolja. - Ki az a dr. Lukion? - Orvos, gyermekorvos. Ő Írisz Müron és Dora, valamint Ellin iskolaorvosa... - Ez érdekes! - vakarta meg a fejét a fiatal nyomozó. - Igen. Valóban az - bólintott Charesz. - A nővéremnek is van egy tizenhárom éves lánya. Kezdem félteni - nézett a főnökére. - Amint látom, ezt az embert csakis azok a kislányok érdeklik, akik a Gennaiosz Iskolába járnak. Ugyanis ő ott iskolaorvos. Az csak kivételes eset, hogy Írisznek ő volt a háziorvosa is. - De hisz az unokahúgom is abba az iskolába jár! - csapott a térdére Krato. - Micsoda? - húzta össze a szemöldökét a felügyelő. - Igen. Most, hogy megemlítette az iskola nevét, beugrott. Amíg kisebb volt, előfordult, hogy én mentem érte, mert sporttagozatú osztályba jár, tornászik. Iskola után egyenesen edzésre megy egy héten háromszor. - Hova jár edzésre? - kérdezte a felügyelő. - A Glyfada Sport Clubba - felelte Krato. - Írisz is oda járt - mondta a felügyelő. - És Dora is... A két férfi összenézett. Mindkettőjük agyán ugyanaz a gondolat futott át, de Krato elhessegette magától. Charesz felügyelő azonban kitartóan nézett a fiatal férfira. - Nem, főnök, azt nem! Tudom, mire gondol, de nem egyezem bele! - ingatta a fejét. - Pedig az egyedüli gyors és biztos megoldás a gyilkos kézre kerítésére. - Lehet, de nem áldozhatjuk fel az unokahúgomat! A nővérem azt soha nem bocsátaná meg nekem és én sem magamnak, hogy csalinak használjam fel a kislányt. Arról nem is beszélve, hogy a dolog rosszul is végződhet. Nem, ezt én nem akarom, felügyelő úr! -jelentette ki határozottan. - Nézd, Krato! Én megértelek, de te is érts meg engem! Ez az egyedüli lehetőségünk, hogy megakadályozzuk ki tudja még hány kislány halálát. Ha az unokahúgoddal tőrbe csaljuk, vége lesz az egésznek! Vigyázunk rá, nem lesz egyetlen pillanatig sem egyedül. Két rendőr állandóan a közelében lesz és vigyáz rá! Megígérem, hogy egy haja szála sem fog meggörbülni! Minden lépését figyelemmel követjük! - Nem, főnök! Nem! - ellenkezett elszántan Krato. - A nővérem évekig várt a gyermekáldásra. Amikor terhes lett, végig feküdnie kellett. Soha többé nem lehet gyermeke! Én ebben nem segíthetek. Értsen meg ön, főnök! -mondta Krato kissé kifakadva. - Jól van. Te kimaradsz ebből, csak annyit tégy meg, hogy hozz össze engem a nővéreddel. Majd én beszélek vele. - Felügyelő úr! - állt fel Krato, és tett néhány lépést, majd visszafordult a férfi felé. -
Ki akarok maradni ebből az egészből! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá! Tudom, hogy ezt parancsmegtagadásnak is fel lehet fogni, de akkor sem segédkezem! Ha akarja, keresse meg a nővéremet, de én nem árulom el a címét. - Rendben van, Krato! Akkor majd megkeresem magam! - szólt a felügyelő kissé ingerülten. Bár nem mondta, neheztelt a fiatal kollégájára, de ugyanakkor meg is értette. Krato távozott. Egészen felkavarták az események. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért elkoty-tyantotta az unokahúgát. Most már azonban hiába volt minden, nem tehetett semmit. Tudta, hogy az ügy felgöngyölítése szempontjából igen fontos lett Zenobia személye, mert rajta keresztül biztosan eljutnak a gyilkoshoz,: mégsem akarta. Sokkal jobban szerette, mint hogy kitegye ilyen veszélynek. A felügyelő leszólt a nyilvántartásnak. Elkérte a Krato adatait tartalmazó dossziét. Amikor végigböngészte a fiatal nyomozó iratát, már tudta, hogy kit kell keresnie. Először az édesanyját, akitől aztán majd megkapja a lánya címét. Mire megtudta a kislány lakáscímét, majdnem beesteledett. Krato édesanyja ugyanis nem volt otthon, s mivel a fiatal nyomozó édesapja már nem élt, meg kellett várnia az asszonyt, ha nem akart többször is visszajönni. A kocsiját kérette, és nyomban indult. Pelagia Palamasz épp hazaért a munkából, amikor a felügyelő becsengetett hozzá. - Jó estét, asszonyom! - köszönt a felügyelő, és bemutatkozott. Az asszony meglepődve nézett rá. - Parancsoljon, felügyelő úr! Kit keres? - Önt, asszonyom! - mondta Charesz. - Engem? - ámult el a nő, és a szeme idegesen megrebbent. - Csak nem a férjemmel történt valami baj? - kérdezte, és a hangja megremegett. - Nem - mondta a felügyelő. - Istenem! Akkor talán a kislányommal, Zenobiával? -vált még ijedtebbé az arca. - Nem. Nyugodjon meg, egyik családtagjának sincs tudomásom szerint semmi baja. Önnel szeretnék néhány szót váltani, ha megengedné, hogy bejöjjek. A felügyelő barátságosan nézett rá. - Talán elkövettem valami szabálytalanságot? Rossz helyen parkoltam? - kérdezte az asszony, és félreállt az ajtóból. - Nem! - nevette el magát a felügyelő. - Semmiféle szabálysértést nem követett el, asszonyom! - De... de akkor miről akar beszélni velem? - kérdezte Pelagia egyre zavartabban. - Kérem, asszonyom! Nyugodjon meg, csak a segítségét szeretném kérni egy ügyhöz, amelyen jelenleg dolgozom. - Én adjak segítséget? - nézett rá az asszony egyre jobban meglepődve. - Igen, ön. Azt hiszem, senki nem tud nekem segíteni most, csak ön és a lánya,
Zenobia - felelte Charesz. Az asszony leült, és várakozóan nézett a felügyelőre. Annyira meg volt lepve, hogy elfelejtette megkínálni a vendéget süteménnyel vagy valami itallal. - Amiről most beszélni fogok, az jelenleg még titkos, asszonyom! - kezdte Charesz komoly arccal. - Nagyon kevesen tudnak róla, s nem is szeretnénk, ha idő előtt kitudódna. - Fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem, felügyelő úr! - rázta a fejét a nő. - Rögtön rátérek - mondta Charesz. - Történt az elmúlt két hét alatt két gyermekgyilkosság. Mindkét kislány ti-zenkét-tizenhárom éves. Megerőszakolták őket, aztán pedig megölték. Hogy miképp, azt még nem tudjuk, mivel semmiféle nyom sem a testen kívül, sem pedig belül nem árulkodik az áldozatul esett gyermekeken. Mindketten a Gennadiosz Iskolába jártak. Az asszony felkapta a fejét. - Zenobia is oda jár! - mondta idegesen. - Igen, tudom. Ezért is jöttem önhöz. - Azt jelenti ez, hogy a kislányom veszélyben van? -kérdezte a nő remegő ajakkal. - Nem. Egyelőre nincs, azaz nem lehet tudni, hogy a gyilkos melyik kislányt szemelte ki magának. Az ugyanis biztos, hogy a két gyilkosságot követni fogja még ki tudja hány, ha nem kapjuk el ezt az őrült, beteges embert. - Nem értem, felügyelő úr! Hogy tudnék én és Zenobia segíteni ebben az ügyben? - kérdezte a nő még mindig remegő hangon. - Nos, az elképzelésem az lenne, hogy Zenobia elvezethetne bennünket a gyilkoshoz. - Tessék? Miről beszél maga, felügyelő úr!? Csak nem képzeli, hogy belemegyek bármibe is, ami a kislányomra nézve veszélyes? Ha jól értem, fel akarja használni csalétekként?! - Rossz szót használ, asszonyom! Ő lenne a nyomravezetőnk, és higgye el, nagyon vigyáznánk rá. Állandóan a közelében lenne két rendőr. Kísérnék az iskoláig, majd megvárnák, onnan az edzésre, majd haza. Nem történhet baja, mert állandóan, minden lépése figyelve lenne. - Szó sem lehet róla, felügyelő úr! Kérem, felejtse el! Nekem soha nem lehet több gyerekem, Zenobia is igen nehezen lett, nem kockáztathatom a biztonságát, az életét! Nem! -rázta a fejét az asszony könyörtelenül. - Asszonyom! Egyedül az ön lánya lenne képes arra, hogy segítsen nekünk! - mondta szinte könyörögve a felügyelő. - Miért? Más lány is jár abba az iskolába! Miért nem kéri meg valamelyiküket? Bár nem hiszem, hogy létezik a földön olyan anya, aki engedné a gyermekét ekkora veszélynek kitenni. - Azért gondoltunk az ön kislányára, mert a családban van egy rendőr. Az ön öccse! Én a főnöke vagyok! - magyarázkodott a felügyelő. - Úgy! Erről van hát szó! Tudhattam volna! Krato találta ki ezt az őrültséget, ugye? kiáltott fel az asszony felháborodva. - Nem! Kérem, asszonyom, nyugodjon meg! Krato ellenezte első perctől kezdve. Az én ötletem volt, nem az övé. Ő csak annyit mondott, hogy Zenobia is abba az iskolába
jár, ahova a két meggyilkolt kislány. - Senki nem tudja az osztályban, hogy meggyilkolták őket! - nézett a felügyelőre a nő. - Miért tartják titokban? - kérdezte mérgesen. - Nem akarunk pánikot kelteni. A szülők nem engednék iskolába a gyerekeiket, mi pedig nem kapnánk el azt a gyilkost, aki oly nagy előszeretettel vadászik a kislányokra! Értse meg, asszonyom! Ha továbbra is szabadon járkálhat, valamennyi kislány, köztük az öné is veszélyben van! El kell kapnunk mielőbb! - Hát akkor kapják el, de nem az én kislányom felhasználásával! Önöknek jól képzett nyomozóik vannak, hát vessék be őket! Figyeljék a terepet - adta az ötletet az aszszony. - Ezt tesszük az első gyilkosság óta. Van ugyan egy szemtanúnk, de rá nem támaszkodhatunk jelen pillanatban. - Miért? - kérdezte az asszony. - Kórházban fekszik, sokkos állapotban. Egy kislány az osztályból, aki minden valószínűség szerint végignézte, amint a barátnőjét megerőszakolja, majd megöli a gyilkos. Azóta nem beszél, nem nagyon ismer fel senkit. Az orvosa szerint rendbejön, de hosszú időbe telik. Mi addig nem várhatunk! Ha nem akarjuk, hogy még több áldozatot tudjon magáénak ez az elmebeteg férfi, akkor cselekednünk kell! Sajnos, csak úgy tudnánk elkapni; ha lépre csalnánk. Higgye el, Zenobiának semmi baja nem esne! - Nem! Hallani sem akarok többé erről! -jelentette ki az asszony ellenkezést nem tűrve, s kezével maga előtt hadonászott. - Rendben van, asszonyom! Természetesen tiszteletben kell tartanunk az ön véleményét, semmit nem teszünk az ön engedélye nélkül. Ha nem, hát nem! Majd megpróbálunk valamit kieszelni. Köszönöm, hogy eddig is megtűrt a házában! köszönt el a férfi, és elsietett. Mérgesen csapta be a kocsija ajtaját, és nagy sebességgel indult. Az asszony az ablakból figyelte, miközben gondolatban tovább dohogott. Csodálkozott rajta, hogy a felügyelő feltételezte róla, hogy odadobja a gyerekét a gyilkos elé. Megszólalt a telefon. Összerezzent, maga sem tudta, hogy miért. Állt néhány pillanatig mozdulatlanul, szinte dermedten bámult a készülékre, aztán odarohant és felkapta. - Tessék! - szólt bele. Remélte, hogy a férje az, aki négy hónapig külföldön dolgozik. - Pelagia? - ismerte fel az öccse hangját. - Igen - felelte. - Csak azért hívtalak fel, mert lehet, hogy fel fog keresni a rendőrségtől valaki. Meg akarnak kérni... - Ne folytasd, Krato! Már itt volt a főnököd! - szakította félbe zordan. -És? - Mit és? Csak nem képzelted, hogy belemegyek ekkora őrültségbe? Hogy is kockáztatnám az egyetlen gyermekem testi épségét? Elutasítottam, mint ahogy valamennyi anya ezt tette volna.
- Jól van, Pelagia! Remélem, nem hiszed, hogy nekem bármi közöm is van az egészhez? Hidd el, én elleneztem! - mondta kétségbeesetten Krato. - Elhiszem, a főnököd is mondta - válaszolt a nővére kissé enyhébben. - Az első pillanatban, bevallom, nagyon haragudtam rád, mert azt hittem, te találtad ki ezt az egészet, de aztán elmondta a felügyelő, hogy mennyire ellenezted. - Tudod, hogy nagyon szeretem Zenobiát - mondta Krato. - Tudom - szólt az asszony. - Egyébként minden rendben? - kérdezte a férfi. - Igen. Zenobia edzésen van, hamarosan jönnie kell! A felügyelő feltartott, különben elmentem volna érte, de most már nem mehetek, mert megígérte a férjem, hogy telefonál. És Zenobia már biztosan elindult. Elkerülnénk egymást. - Hány óráig van? - kérdezte Krato. - Hétig - felelte az asszony. - Még nincs hét óra. Van tizenkét perc. Én majd érte megyek a rendőrautóval. Használom majd a megkülönböztető jelzést, így biztosan odaérek. Jobb lesz, ha ezentúl hozzuk és visszük! - Köszönöm, Krato! Megnyugtattál! - köszönt el az asszony. Krato letette a telefont, és azonnal indult is. Hét óra múlt hat perccel, amikor leparkolt a sportklub előtt. Sok fiatal jött kifelé, és ácsorgott a nagy kapu előtt. Hangosan nevetgéltek, beszélgettek, lökdösték egymást, mint afféle gyerekek. Krato befurakodott a kifelé tolakodó gyerekek között, és megkérdezte a portást, hogy a tornászlányok végeztek-e már. Azt a választ kapta, hogy épp most látta kijönni őket. Talán öt perccel ezelőtt. Krato megkérte, hogy szóljon fel az öltözőbe, és kérdezze meg az edzőt, hogy Zenobia Palamasz eljött-e már. A portás megkérdezte, s bólintott. - A többiekkel együtt hagyta el az öltözőt. Krato megköszönte, aztán visszament a kocsihoz. Ha nem kap útközben kétszer is baleset miatt útlezárást, biztosan ideért volna. Dühös volt, de nem tehetett mást, viszszafelé indult. Útközben felhívta a főnökét, akit még bent talált az irodában. - Halló, főnök! Krato vagyok! Hallom, volt a nővéremnél. - Igen, Krato, voltam! Sajnos, nem állt kötélnek, pedig nagyon bíztam benne, hogy rá tudom venni. Persze megértem, talán ha az én gyerekemről lenne szó, én is ezt mondanám. - Remélem, hogy Zenobia nélkül is megtaláljuk azt a doktort! - Remélem, Krato, nagyon remélem! - mondta a felügyelő, aztán megkérdezte, hogy merre jár. - Zenobiáért mentem a sportklubba, de elkerültük egymást. A nővérem nagyon félti, gondoltam, hazaviszem. Most hozzájuk igyekszem. Talán nekem sikerül rávennem,
hogy mégis egyezzen bele, hogy a kislány segítsen nekünk. Gondolkoztam rajta, s rájöttem, nincs más megoldás. Vagy Zenobia, vagy valaki más az osztályukból, csak félek, hogy ha más is tudomást szerez az ügyről, kitör a pánik. Ezért lenne jó, ha Zenobia lenne az, aki segít nekünk, mert így továbbra is titokban maradna az ügy. - Köszönöm, Krato! Rendes tőled, hogy így gondolkodsz! - mondta Charesz. - Rendőr vagyok ízig-vérig, felügyelő úr! - felelte Krato, aztán elköszönt. Épp a spermabank előtt hajtott el. Eszébe jutott Katharina, a lány, akibe halálosan szerelmes volt. Két évig jártak együtt, s egy szörnyű félreértés miatt a lány szakított vele. Mai napig sem heverte ki. Valahányszor erre járt, a szíve mindig hevesebben vert. Az épület felé nézett. A szeme kitágult, az ereiben vágtatni kezdett a vér. A bejáratnál Katharina állt egy másik nővel. Krato képtelen volt továbbmenni. Leparkolt a következő sarkon, és azon töprengett, milyen ürüggyel menjen oda hozzá. Amióta szakítottak, azóta nem találkoztak egyszer sem. Annak pedig már lassan kilenc hónapja. Lassan kiszállt a kocsiból, és megindult visszafelé. Nem tudta még, hogy mit fog mondani, abban bízott, hogy mint már annyiszor, most is eszébe jut valami. Már csak néhány lépésnyire volt a lánytól, amikor az felé nézett. Látszott rajta, hogy meglepődött. Az arca elárulta, még nincs túl a kapcsolaton, hiába lassan egy éve nem találkoztak. - Szervusz, Katharina! - lépett oda Krato. Abban a pillanatban már tudta, hogy mit fog mondani. - Krato! Hogy kerülsz te ide? - kérdezte a lány enyhén elpirulva. - Az igazság az, hogy hivatalos ügyben jöttem, de aztán megláttalak, és elfelejtettem a hivatalos ügyet - válaszolta mosolyogva. - Te nem változol semmit, Krato! Még mindig olyan hazudós vagy, mint voltál! nevetett rá. A nő, mielőtt Katharina bemutathatta volna, elköszönt. - Ennyire ijesztő vagyok? - kérdezte Krato. - Ezt hogy érted? - nézett rá a lány. - A barátnőd úgy elrohant, mintha rémet látott volna. - Nem a barátnőm, csak ő is itt dolgozik a bankban. Egyébként pedig már menni akart, tehát nem hiszem, hogy miattad futott el. - Akkor jó. És te? Te is sietsz? - kérdezte a lányra nézve. A szíve úgy dobogott, akár egy kamaszé. - Mára végeztem, lenne ugyan dolgom, de néhány percig még maradhatok - felelte. - Lenne kedved beülni valahova? - kérdezte Krato óvatosan. A lány nem válaszolt rögtön. A szél egy kissé feltámadt, a fények kigyúltak az utcákon. - Nem bánom - egyezett bele a férfi legnagyobb örömére.
- Van itt egy jó kis hely, nemrégen fedeztem fel - mutatott Krato az úttest túlsó oldalára. A lány bólintott és elindult mellette. Amint helyet foglaltak, a zenészek buzukizenét kezdtek játszani. A lány a férfira nézett. - Látom, nem felejtetted el, hogy mi a kedvenc zeném. - Semmit nem felejtettem el, Katharina! Semmit, ami hozzád kapcsolódik. Annyira bánt, hogy minden elromlott köztünk. - Nekem is fáj, de ezen már kár keseregnünk. Nyilván már van, aki megvigasztalt sütötte le a szemét a lány. - Nem. Senkim nincs, amióta te elküldtél - felelte halkan. - És neked? Neked van valakid? - kérdezte. Katharina zavartan mozgolódott a széken. - Igen. Van - válaszolta, és elfordította a fejét. A zenészeket bámulta. - Értem - mondta Krato. - Sajnálom, azaz örülök, hogy boldog vagy! -javította ki magát. - Azt nem mondtam, hogy boldog vagyok. Nem ezt kérdezted - nézett a férfira. Krato felkapta a fejét. A szemében csillant egy reménysugár. - Ezek szerint nem vagy boldog? - Nem - ingatta a fejét Katharina. - Miért nem? - Mert nem vagyok belé szerelmes - felelte Katharina. - Akkor miért vagy vele? - kérdezte Krato. - Mert felejteni akarok... - suttogta a lány. - Felejteni? - Igen. -Kit? - Téged, Krato! Téged! - sóhajtotta. - Ezek szerint még nem felejtettél el? - Még nem - vallotta be. - Még én sem felejtettelek el! Talán... talán még újra kezdhetnénk! - mondta, és megfogta a lány kezét. - Nem, Krato! Azt nem! Soha többé nem akarok átélni hasonló fájdalmat - nézett rá Katharina. A szeméből szomorúság áradt. - Esküszöm, soha nem csaltalak meg, Katharina! Soha az életben, de te nem hallgattál meg. Pedig ha tudnád az igazat, rájönnél, mekkorát tévedtél, amikor elhagytál. - Már elmúlt, túl vagyok rajta. Kár megint felemlíteni - sóhajtott a lány fájdalmasan. - Nem, Katharina! Még nem múlt el sem nálad, sem nálam. Én kilenc hónapja és három napja hordom magamban ezt a terhet. Szerettem volna elmondani, de te nem hallgattál meg. Kérlek, most hallgass végig! Nagyon rövid leszek, megígérem. Meghallgatsz? - nézett rá es-deklőn. - Rendben van, meghallgatlak! - egyezett bele Katharina, és hátradőlt a széken. Krato áthajolt az asztalon, és arcát a lány tenyerére tette. Forró ajkát odatapasztotta, és lehunyta a szemét. - Köszönöm! - mondta, miután elengedte a kezét. Aztán ivott pár kortyot az italából,
és beszélni kezdett. -Amikor azon az estén megláttál, tényleg azt hihetted, hogy megcsallak azzal a másik lánnyal. Pedig csak örültem a boldogságának. A szüleim nagyon szerették volna, ha elveszem feleségül. Én azonban téged szerettelek, az első pillanattól kezdve. Soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. Tudtam, te vagy az, akire vártam. A boldogságom pedig abból fakadt, hogy a lány; akivel láttál, bejelentette, hogy nem vár tovább rám, férjhez megy. Olyan nagy kő esett le a szívemről, hogy felkaptam, és a levegőben megpörgettem. Amikor letettem, azt kérte, hogy búcsúzóul csókoljam meg úgy, ahogy azt a lányt, akit szeretek. Krato elhallgatott, a lány csillogó szemébe nézett, aztán folytatta. - Nem akartam teljesíteni a kérését, de a barátnői az ablakból figyelték. Tudod, olyan lánybúcsúztatót tartottak. Fogadtak, hogy nem tud rávenni arra, hogy szájon csókoljam. Ezt persze csak utólag tudtam meg. Én akkor nem gondoltam másra, csak arra, hogy végre szabadon szerethetlek. A szüleim nem fogják többé erőltetni ezt a dolgot, ha elmondom, hogy a lány, akit kiszemeltek nekem, férjhez megy. Boldog voltam, és azért teljesítettem a kérését. Te pont akkor láttál meg, amikor megcsókoltam. Azt azonban nem láthattad, ami a szívemben volt: csak rád gondoltam, a boldogságunkra! Ennyi volt a történet, semmi több nem történt. Én elköszöntem, sok boldogságot kívántam neki, és szaladtam feléd, amikor észrevettelek. Te azonban ahelyett, hogy a nyakamba ugrottál volna, jól arcul ütöttél. Hiába akartam megtudni, hogy miért tetted, nem válaszoltál, hanem sarkon fordultál és otthagytál. Másnap a postaládámban megtaláltam a leveledet, amelyben szakítottál velem. Nem álltál soha többé szóba velem, a leveleimet felbontatlanul visszaküldted. - Igen, így volt. Már sajnálom, hogy hittem annak a lánynak - mondta Katharina. - Tessék? - nézett rá Krato. - Te beszéltél vele? - Igen. Amikor megnyugodtam egy kissé, visszamentem arra a szórakozóhelyre. Leültem nem messze a lányok asztalától, és egy italt rendeltem. Szörnyen éreztem magam, állandóan az járt a fejemben, hogy megölöm azt a lányt. Egyszerre csak mellettem állt egy régi barátnőm, aki az ő társaságában volt. Odahívott, és bemutatott mindenkinek. A lány épp rólad beszélt, amikor átültem az asztalukhoz. Elmondta, hogy megkérted a kezét, és ő igent mondott. - Micsoda?! - Igen. Azt mondta, hogy hozzád megy feleségül. - Ezt mondta a lányoknak? Ezt nem hiszem el. - Pedig így volt. - A barátnői tudták, hogy kihez megy feleségül, és azt is tudta a két legjobb barátnője, hogy az nem én vagyok. Belém volt szerelmes, de én nem szerettem őt. Nem értem... - Később jöttem csak rá, hogy valahonnan ismer. Tudta a nevem, azt is, hogy hol dolgozom. Ő ismert, csak én nem ismertem őt. Mindent, majdnem mindent tudott rólam és rólad. Elmesélt olyan dolgokat, amelyekről csak az tudhatott, aki már látott meztelenül - mondta, és elpirult. - Miről beszélsz, Katharina? - kérdezte Krato, és értetlenül nézett a lányra. - Az anyajegyedről, amely a combod tövében van - felelte, és még mélyebbre hajtotta a fejét. Az arca égővörös volt.
- Az anyajegyemről beszélt? - kérdezte Krato. - Igen - felelte a lány. - Biztos voltam benne, hogy már kerültetek olyan helyzetbe, hogy tudhat róla. Ezért nem válaszoltam a leveleidre. Haragudtam rád. - Biztosan az anyámtól tudott az anyajegyemről -mondta Krato. - Állandóan faggatta, amikor nálunk voltak. Anyám pedig mindent elmesélt rólam. - Igen, az lehet - bólintott Katharina. - Miért akarták a szüleid, hogy feleségül vedd? kérdezte a lány. - Ma már nem élünk olyan világban, hogy a szülők döntsék el, a gyermekük kivel köt házasságot - mondta kissé élesen. - Tudod, az anyám és Agathe anyja barátnők. Elhatározták még iskolás korukban, hogy ha különnemű gyerekeik lesznek, összeházasítják őket. - Ez hülyeség! - vágott közbe Katharina. - Igen. Szerintem is az, de ők olyan szoros barátságban voltak egymással, hogy azt akarták, még jobban összetartozzanak, és a családjuk is. Agathe apja apám mellé állt, amikor nagyon nehéz helyzetben voltunk. Apámat be akarták börtönözni politikai nézetei miatt. Agathe apjának köszönhettük, hogy apa nem halt meg. Anyám ezután még inkább ragaszkodott ahhoz, hogy elvegyem Agathét, ha elérem azt a kort, amikor megházasodom. - És ha engem nem ismersz meg, akkor elvetted volna? - kérdezte a lány. - Nem. Soha nem szerettem úgy, ahogy az ember azt a nőt szereti, akivel együtt akarja leélni az életét. Inkább olyan volt nekem Agathe, mint a testvérem. Kiskorunktól fogva együtt voltunk. Egy óvodába jártunk, egymás mellett ültünk az iskolában. Szóval rengeteget voltunk együtt. - Jó, hogy elmesélted - nézett rá Katharina. - Már megnyugodtam, és nem haragszom rád. - Akkor talán remélhetem, hogy ismét közel engedsz magadhoz? - kérdezte Krato. - Nem tudom. Még le kell rendeznem magamban a hallottakat és azt a másikat. Ő nem érdemli meg, hogy becsapjam - felelte. Krato elkedvetlenedett. - Rendben van, Katharina. Én tudok várni. Addig várok, amíg csak akarod. - Nem kell sokáig várnod a válaszomra, Krato. Ezt megígérem! - simogatta meg a férfi arcát. Aztán témát váltott. - Azt mondtad, hivatalos ügyben jöttél. Ez nem igaz, ugye? - De. Igaz - mondta Krato. - Este hét óra után? - faggatta Katharina. - Hát ez az. Hivatalos ügyben jöttem, de már nagyon késő volt. Jövök majd holnap felelte a nyomozó. - És megtudhatom, mi az a hivatalos ügy? - kérdezte a lány. - Talán segíthetek. - Holnap felhívlak és elmondom, hogy miről van szó. Most csak meg akartam kérdezni, hány órától jöhetek -füllentette. Eszébe jutott, hogy nem kért engedélyt a főnökétől, hogy az Ellinnél talált spermákat megvizsgáltassa, és hogy beszéljen a gyilkosságról. - Most nem mondasz igazat, ugye? - nézett rá a lány.
- De. Igazat mondok, azaz az ügy igaz, csak az nem, hogy miért jöttem este ide. Az igazság az, hogy megláttalak a kocsimból. Nem tudtam ellenállni. Látni akartalak, de csak reméltem, hogy beszélni is fogok veled. - És meg is csókolsz! - suttogta Katharina, és az asztal fölött áthajolva csókra nyújtotta a száját. Krato úgy vette birtokba a lány száját, mint a kiéhezett vad az áldozatát. Katharina majdnem megfulladt és elégett ettől a csóktól. - Már ezért megérte, hogy megálltam és idejöttem -suttogta a férfi is, és a szemével megsimogatta a lány arcát. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Kivette a zsebéből. - Tessék! Krato vagyok! Igen, azonnal! Már indulok is, felügyelő úr! - hallotta a lány, aztán látta, hogy a férfi teljesen megváltozott. - Baj van? - kérdezte. - Igen. Mennem kell! - állt fel, az asztalra téve a pénzt. - Nem baj, nekem is mennem kell! Jó sokáig elbeszélgettünk, de nem bántam meg! mondta Katharina, és kifelé indult. - Holnap telefonálok, Katharina! Bocsáss meg, hogy nem viszlek haza, de nagyon sürgősen vissza kell mennem az irodába. - Semmi baj, hisz nem lakom messze! Tudhatnád! -mondta a lány, és az ujjával csókot küldött az elszáguldó férfi felé. - Mi történt, főnök? - robbant be a felügyelő irodájába Krato. - Csak nem újabb gyilkosság? -De. - És kit öltek meg? Csak nem megint egy kislányt? - Sajnos megint egy kislányt - felelte a felügyelő. - Megtalálták? Azonosították? - kérdezte Krato. - Igen. A kislány neve Zenobia Palamasz! Krato értetlenül bámult a főnöke arcába. Először fel sem fogta, hogy az unokahúgáról van szó. Csak nézett a férfira, mint akinek megbomlott az elméje. - Gyere, ülj le, Krato! - lépett mellé a felügyelő, és lenyomta a székbe. - Idd ezt meg! adott a kezébe egy pohár konyakot. - Na, idd már meg! - emelte meg a kezét, és szinte beleöntötte a férfi szájába az italt. - Nem! Az nem lehet! Én... én... istenem! Mi lesz most? - motyogta, aztán hangosan zokogni kezdett. Kövér könnycseppek gördültek ki a szeméből. Egyetlen pillanat alatt összetört. A boldogság, amely még a lénye körül vibrált, amikor belépett az irodába, szertefoszlott. A szíve fájdalmasan dobogott a mellkasában. Mintha ki akarna szakadni. - Jól van! Nyugodj meg, Krato! - simogatta a vállát a felügyelő. - Hol találták meg? - kérdezte, és a felügyelőre emelte könnyáztatta arcát. - Ott, ahol a többit. Minden kísértetiesen hasonlít a másik két esetre. - Hogy fogom én ezt megmondani a nővéremnek? Miért is nem értem oda hamarabb?
-vádolta magát. - Sajnálom, Krato. Ha akarod, veled megyek a nővéredhez. Jobb lesz, ha ketten megyünk. De akár egyedül is mehetek! - Nem. Én is ott akarok lenni! Segítségre lesz szüksége, hisz egyedül van. A sógorom csak hónapok múlva tér vissza. Külföldön dolgozik - mondta még mindig sírva. - Rendben van. Ha úgy érzed magad, akkor mehetünk. - Már elszállították? - Igen. A hullaházban van. - Először szeretném megnézni! - szólt halkan Krato. - Ha elég erős vagy... - Rendőr vagyok, felügyelő úr! Erősnek kell lennem! -vágott közbe, aztán az üres pohárra mutatott. - Kaphatnék még egyet? - Hát persze! - öntötte ismét tele a felügyelő a poharat, és a kollégája kezébe adta. Krato egy hajtásra kiitta, aztán megrázta magát. - Mehetünk! - felállt, és megtörölte a zakója ujjával a száját. A felügyelő mellé lépett, és a vállára tette a kezét. - A kocsidat itt hagyod, majd holnap érted megyek és behozlak! - Krato beleegyezően bólintott. A hullaházban a fiatal nyomozó remegő lábakkal lépkedett. Azt hitte, nem jut tovább az ajtónál. Néhány pillanatig állt, aztán erőt vett magán, és belépett a jéghideg terembe. Charesz felügyelő szorosan mögötte állt, ha esetleg szükség lenne rá, kéznél legyen. Egy pillanatra Melittára gondolt. Arra, amikor az asszonnyal állt ugyanígy, amikor meglepte az a váratlan csók. Krato hangosan felkiáltott, amint megpillantotta Zenobia mozdulatlan, sápadt arcát. - Kicsi hercegnőm! - suttogta fölébe hajolva. Megcsókolta a homlokát, mely még nem volt nagyon hideg. - Mikor halt meg? - kérdezte a holttest másik oldalán álló boncnokot. - Egy órája, talán másfél. - Istenem! Hisz még nincs éjfél! - nézett az órájára. De bizony, hogy volt, el is múlt! tapasztalta zavaros aggyal. Ezek szerint jó sokáig elmaradt Katharinával. A lányra gondolt, de nem jutott el a tudatáig. - Mehetünk, Krato? - érintette meg a felügyelő a vállát. - Igen - mondta halkan, de nem mozdult, a kislány arcát nézte. Pelagia Palamasz idegesen nyitott ajtót. Amikor meglátta az öccsét, felsóhajtott. - Végre, Krato! Hol a csudában voltatok? Már telefonáltam a sportklubba, ahol azt mondták, már régen eljöttetek. Idegeskedtem Zenobia miatt, s ha nem jöttök, már hívtam volna a rendőrséget! Krato lehajtott fejjel állt a nővére előtt. Nem volt ereje az arcába nézni. - Hol van Zenobia? - nézett szét a nő. Csak most vette észre az öccse mögött a
felügyelőt. - Menjünk beljebb, asszonyom! - lépett Krato elé Charesz. Megfogta a nő kezét, és befelé húzta. - Mi történt? Krato! Hol van Zenobia? - kiáltotta most már kétségbeesetten. A felügyelő még mindig fogta a nő kezét, de az kirántotta, és az öccséhez fordult. - Mi történt a gyerekkel, Krato? - kérdezte, és olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy a fiatalembernek megeredtek a könnyei. - Meghalt. - A fiatalasszony nem kérdezte, hanem kijelentette. Döbbenetes volt. - Igen, asszonyom. A kislányát ma éjjel fél tizenegy tájban találták meg a kollégáim. Az orvos szerint néhány perccel azelőtt halt meg. Nagyon sajnálom, és fogadja őszinte részvétemet! - mondta Charesz közelebb lépve az asszonyhoz. - Maga nekem ne mondjon semmit! Nincs szükségem a részvétére! Ha maguk nem ilyen szerencsétlenek, ilyen tétovázó balekok, már rég elkapták volna a gyilkost! Maguk miatt halt meg az én egyetlen kislányom! Istenem! -csukta össze a két kezét, és a magasba emelte. - Miért büntetsz engem ilyen iszonyúan? Mit vétettem, hogy elvetted a világon a legfontosabb, legszeretettebb kincsemet? Miért? - zokogta, aztán megfordult és beszaladt a hálószobába. Krato megindult utána, de a felügyelő visszatartotta. - Ne, Krato! Hagyd egy kicsit magára! Hadd sírja ki a feszültséget, a fájdalmat magából. Inkább értesítsd a sógorodat! Most nagy szüksége lesz rá a feleségének. - Igaza van, felügyelő úr! - mondta Krato, és megpróbálta összeszedni magát. Megtörölte az arcát, a szemét, de a könnyei ismét megeredtek. - Maradj a testvéreddel, Krato! Én megyek, nagyon sok a teendőm. Borzasztó ez az egy helyben topogás. Ráadásul azt sem tudom, hol keressem Melitta Müront! Remélem, az az őrült orvos nem tett benne kárt! - Egyvalamit nem értek, főnök! - szólalt meg Krato. -Mit? - Azt, hogy miért nem látja meg senki ezt a dr. Lukiont, hisz valahogyan csak közlekedik. El kell jutnia egyik helyről a másikra, nem igaz? Tudjuk, hogy milyen kocsija van, ismert a rendszáma, a fantomképet valamennyi rendőri szerv megkapta, mégsem találkozott vele senki. A kocsiját sem látták. Láthatatlan ez az ember, vagy mi a fene? Valahol csak fel kellene tűnnie, nem igaz? - Igen, ezen én is gondolkoztam, Krato. Nagyon ügyesen álcázza magát. Nyilván nem lehet ráismerni, hisz annyi módja van annak, hogy valaki el változtassa az arcát. Elég csak egy más színű paróka és egy bajusz, s már egy teljesen más ember lesz belőle. Lehet, hogy mellettünk megy el, és nem ismerjük fel. - Rajta kellene kapni! Csak ez az egyedüli megoldás. Most már biztos, hogy a gyilkos ismeri a gyerekeket, s kifejezetten azokat környékezi meg, akik az edzésről mennek hazafelé. Lehet, hogy mégsem a doki az? Lehet, hogy csak hasonlít rá az a fantomkép? - Minden lehet, Krato! A kérdés csak az, hogy hova tűnt dr. Lukion. Ha nincs félnivalója, miért rejtőzködik? Miért nem jár dolgozni? Miért nem hívja fel az édesanyját, mint azt máskor megtette? - nézett a felügyelő a zaklatott, fiatal kollégájára. - Túl sok a miért, Krato! - Igen! - helyeselt a nyomozó, és a telefon felé indult.
- Megyek! - szólalt meg Charesz. - Reggel találkozunk. Ha úgy látod, a testvéred mellett kell maradnod, tedd azt! - Köszönöm, felügyelő úr, de majd az édesanyánk eljön, és itt marad vele. Nekem most már személyes ügyemmé vált ez a gyilkosság! Meg kell találnom azt az állatot, és ha megtalálom, a két kezemmel fojtom meg! Isten engem úgy segítsen! fogadkozott, és látszott rajta, mennyire feldúlt. - Megéltelek, Krato! Átérzem a fájdalmadat, az indulataidat, de az ítélkezést bízd inkább a bíróságra! Ha elkapjuk, megkapja a megérdemelt büntetését. Az ítélet a legsúlyosabb lesz, ehhez semmi kétség nem férhet. A felügyelő elment, Krato pedig felemelte a telefont. 8. Írisz felkapta a fejét, amikor kinyílt az ajtó. Szája megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Szeme az ajtóra szege-ződött, látszott rajta, hogy vár valakit. Amikor rájött, hogy nem az érkezett, akit várt, sírni kezdett. - Várod a mamádat, Írisz? - lépett oda mellé dr. Nikiasz. A kislány ráemelte a tekintetét, és alig észrevehetően intett a fejével. - Nem jöhet most sajnos, de itt van a babád, szeretgesd, amíg ismét eljön hozzád a mamád! - ült le mellé az ágyra. Írisz még jobban sírt. A feje zúgott, hányingere volt. Rémképek gyötörték. - Írisz! Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy elkezdődjön az igazi terápia. Eddig sokat aludtál, hogy az idegeid megnyugodjanak, most azonban nagyon sokat fogunk beszélgetni. Szeretném, ha megbíznál bennem, és elmondanál mindent, amit átéltél. Csak úgy tudok neked segíteni, ha te is segítesz nekem. Érted? A kislány a fejével bólintott. - Nagyon jó! Akkor légy szíves, ne sírj tovább, hanem válaszolj a kérdéseimre! A doktornő közelebb hajolt hozzá. - Mondd el szépen, mi történt veled azon a napon, amikor az edzésről hazafelé indultál! Veled volt a barátnőd, Dora is? A kislány ismét bólintott. - Kérlek, beszélj! Mondd el, mi történt veletek! Írisz megpróbálta elmondani, de amikor eszébe jutottak az események, sírni kezdett. Hangosan zokogott, nem volt képes tovább a doktornőre figyelni. - Tudom, hogy fájdalmas emlékek, de kérlek, Írisz! Próbáld meg legyőzni a félelmet, a szörnyű érzést, és mondd el nekem, mi történt valójában! Meglátod, megkönnyebbülsz! Sokkal jobban érzed majd magad! A kislány egyre jobban sírt. Látszott rajta, hogy hiába minden szó, nem képes uralkodni magán. A doktornő ekkor fölébe hajolt. Erősen a szemébe nézett, kényszerítette, hogy csak rá figyeljen. - Figyelj rám, Írisz! Csak rám! Semmi és senki nem állhat közénk! Csak a szemembe nézz, és hallgass arra, amit mondok!
A doktornő hipnózissal, azaz az alvással rokon jelenség, a szuggesztió segítségével létrehozott alvási állapottal nyugtatta meg a kislányt. Örömmel nyugtázta, hogy milyen jól hipnotizálható alany. Miután a kislány elérte a hipnotikus állapotot, a doktornő kérdezgetni kezdte. Sajnos hamarosan megzavarták, mielőtt Írisz megszólalt volna. - Bocsánat, dr. Nikiasz! Zavarhatom? - állt az ajtóban félszegen Charesz felügyelő. - Kérem, felügyelő úr! Várjon meg a szobámban, azonnal jövök! - szólt visszafojtott idegességgel a doktornő. A felügyelő azonban rögtön észrevette, hogy a lehető legrosszabbkor jött. Bement a doktornő irodájába. Az asztalon papírok sorakoztak, a betegek kartonjai. Az ajtó felé lesett, majd egyetlen mozdulattal felemelte a felső aktát. Alatta épp Írisz kórlapja feküdt. Gyors pillantást vetett rá, de sajnos nem sokat értett belőle. Latinul voltak feljegyezve a doktornő megállapításai, így kénytelen volt visszarakni oda, ahol volt. Leült az asztal melletti székre és várt. - Már itt is vagyok! - lépett be erőltetett mosollyal az arcán a doktornő. - Bocsásson meg kérem, hogy így önre törtem, de szerettem volna megkérdezni, hogy van Írisz. Mivel az édesanyja még mindig ismeretlen helyen tartózkodik, úgy érzem, kötelességem a kislány állapotának figyelemmel kísérése. Azonkívül szerettem volna köszönetet mondani, amiért hozzájárult ahhoz, hogy Írisz szobáját egy rendőr őrizze éjjel-nappal. - Semmi baj, felügyelő úr! Sajnos, azt hiszem, semmi újat nem tudok mondani. Írisz állapota változatlan. Az pedig, hogy hozzájárultam a rendőrség kéréséhez, természetes. - Köszönöm, hogy ilyen megértő, dr. Nikiasz. Íriszre visszatérve, nagyon elkeseredtem, hogy még mindig semmi változás. Szegény kislány! Nem elég neki az átélt szörnyűség, még az édesanyja is eltűnt! - Azóta sem került elő? - kérdezte dr. Nikiasz. - Sajnos, nem - ingatta a fejét a felügyelő. - Pedig biztos voltam benne, hogy csak rokonokhoz vagy ismerősökhöz ment, és hamarosan visszatér - mondta a doktornő. - Sajnos a nyomok, amelyek a lakásban fellelhetők voltak, nem erre utalnak. - Hanem? - nézett rá a doktornő. - Bocsásson meg, nem akarok kíváncsiskodni. Ha nem lehet róla beszélni, akkor felejtse el a kérdést. - Nem nagyon beszélünk a gyilkosságokról, dr. Nikiasz. Még hírzárlat van, de már nem sokáig tudjuk titokban tartani. Ismét meghalt egy tizenhárom éves kislány tegnap éjjel. Mi pedig nem haladunk előre, mert nagyon ügyes tettessel állunk szemben. Úgy látszik, kifog rajtunk. - Az nem lehet! Valami apró nyomot csak találtak? Mintha az imént azt mondta volna... Én nem beszélek, felügyelő úr! Tudom első perctől kezdve, hogy mi történt írisszel, de senkinek nem beszéltem róla. Tehát nyugodt lehet, ami engem illet, hallgatok!
- Meg is bízom önben, dr. Nikiasz. Az orvosok olyanok, mint a papok. Lehet rájuk titkot bízni - nézett rá jelentőségteljesen a felügyelő. - Ez így igaz - bólintott a doktornő. - Szóval az a fantomkép, amelyet önnek is megmutattam. Akit ábrázol, az az ember a tettes. Már tudjuk is, hogy ki ő, csak eltűnt előlünk. Vele találkozott utoljára Melitta Müron minden jel szerint. - És ki az az ember? - kérdezte dr. Nikiasz. - Dr. Lukion! - Nem! - kiáltott fel a doktornő. - Az nem lehet! Én ismerem a doktort nagyon régóta, ő soha nem lenne képes gyerekeket megrontani. Ez képtelenség! - nézett rá a doktornő felháborodva. - Azt hittem, hogy ön is felismerte! - szólt a felügyelő. - A telefonáló pontos, mondhatnám tökéletes személyleírást adott róla. - Az igazság az, hogy felismertem - vallotta be dr. Nikiasz. - Csak valahogy nem vitt rá a lélek, hogy eláruljam. Tudja, felügyelő úr, ez olyan, mintha önnek kellene egy rendőrkollégája ellen vallania. Nagyon nehezen teszi meg az ember. Dr. Lukion rendes, tisztességes és nagyon lelkiismeretes orvos, nem hiszem még most sem, hogy ő a tettes. Valószínűleg valaki nagyon hasonlíthat rá... - Igen, az lehet. A gond csak az, hogy amíg nem tisztázódik dr. Lukion szerepe az ügyben, addig nem léphetünk tovább. - De hisz ez egyszerű! Miért nem kérdezik meg őt magát? - húzta fel a szemöldökét dr. Nikiasz. - Azért, kedves doktornő, mert dr. Lukiont azóta senki nem látta, amióta innen elment - felelte Charesz felügyelő. - Ezt hogy érti? - kérdezte a doktornő, és látszott rajta, hogy ideges lett. - Ön azt mondta, hogy Melitta Müron távozása után pár perccel megjelent itt a kórházban dr. Lukion. - Igen, ez így volt - bólintott dr. Nikiasz. - Ezek szerint az is elképzelhető, hogy az asszonnyal összefutott a kórház előtt? - Igen, miért ne? - Nos, ha találkoztak, akkor az is lehet, hogy Melitta Müron megkérte dr. Lukiont, hogy mint orvos, nézze meg a kislányt. - Ez nincs kizárva, ugyanis dr. Lukion erősen érdeklődött Írisz állapota felől. Ezt én egyáltalán nem tartottam különösnek, hisz ő Írisz családi orvosa egészen a megszületése óta. Arra gondoltam, aggódik a gyerekért. Dr. Lukion nagy gyerekbolond! Imádja őket! - Nos, ha ez a feltételezés igaz, akkor az asszony megvárta a parkolóban, s együtt mentek haza. A nyomok, amelyekről beszéltem, a konyhába vezettek. Két poharat találtunk, az egyik fel volt borulva, üdítőitalt fogyasztottak belőle. Az egyik poháron dr. Lukion ujjlenyomata található. Ugyanis megegyezik a lakásán rögzített ujj lenyomatokkal. - Ez még nem bizonyít semmit, felügyelő úr! Mint mondtam, dr. Lukion Írisz családi
orvosa, nem feltűnő, hogy odamegy hozzájuk. Azt hiszem, a kislány édesapja és dr. Lukion nagyon is jóban voltak. Mondhatnám azt is, hogy barátok. És ha dr. Lukion eltávozott, s utána jött valaki, aki elcsalta magával Melitta Müront? Honnan tudják olyan biztosan, hogy a doktor a tettes? - Nézze, dr. Nikiasz! Ez még csak gyanú! Azért kellene megtalálnunk dr. Lukiont, hogy tisztázódjék a dolog. Sajnos a telefonbejelentés alapján elkészített fantomkép ráillik. Amíg ez meg nem dől, ő a gyanúsított, az első számú és egyetlen gyanúsított jelen pillanatban. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk vele, de sehol nem tudnak róla. Sem a munkahelyein, sem pedig az édesanyja. Joggal feltételezem, hogy bujkál, hisz a beteg édesanyját teljesen magára hagyta. Még fel sem hívta telefonon, holott máskor napjában többször is megkérdezte, hogy nincsen-e valami problémája. - Igen, ez mind elgondolkoztató, de én mégsem hiszem, hogy ő képes lenne arra, hogy gyermekeket gyilkoljon. - Ez nem hit kérdése, dr. Nikiasz. Nekünk a tényeket kell figyelembe vennünk, nem az érzéseinket. A felügyelő felállt. - Köszönöm, hogy szakított rám időt, doktornő. Ha Írisz állapotában változás állna be pozitív vagy negatív irányban, kérem, értesítsen! Itt van a névjegykártyám -nyújtotta át a doktornőnek. - Jó lenne, ha beszélne végre, rengeteg talány világossá válna. Ő az egyedüli szemtanú, aki látta a gyilkost, és ha dr. Lukion volt, biztosan megpróbálná megkörnyékezni. Lehet, hogy elég lenne, ha a kislány meglátná, rögtön elárulná a viselkedésével. A gyerekek őszintén reagálnak mindenre. - Megígérem, felügyelő úr! Ha változás állna be a kislánynál, rögtön értesítem. De nem látok rá reményt a közeli időben. Sajnos, ha mégis, az csakis negatív irányban történhetne. - Köszönöm, dr. Nikiasz. Kérem, tegyen meg mindent, hogy a kislány mielőbb kihallgatható állapotban legyen. - Amit tudok, megteszek, felügyelő úr, de sajnos a természet sokkal nagyobb úr, mint egy orvos. - Igen, ez igaz - intett a kezével bánatosan a felügyelő, és elköszönt. Az utcán heves zivatar fogadta. Zuhogott, és a szél is erősen fújt. Az ősz közeledett, s bár nagyon ritkán, de előfordult, hogy az éghajlatra nemigen jellemző hideg tört Athénra. Fázósan húzta össze magán a ballonkabátját. Mielőtt beült a kocsiba, körülnézett. Tekintete a kórház épületére vetődött. Felnézett az emeletre, s az egyik ablakban egy pillanatra dr. Nikiasz arcát vette észre. Őt figyelte. Amint észrevette, hogy felnéz, gyorsan eltűnt az ablaktól. Charesz felügyelő visszaindult az irodájába. Már alig várta a laboreredményeket Zenobia Palamasz halálával kapcsolatban. A Tholu utcába fordulva hirtelen észrevett egy autót. A nyomába szegődött, s amint
egészen közel ért hozzá, semmi kétsége nem maradt afelől, hogy dr. Lukion kocsiját látja maga előtt. Gyorsan beszólt a központba, s hamarosan több járőrkocsi is indult a keresett jármű nyomába. Charesz felügyelő olyan izgatott lett, hogy majdnem összeütközött a mellette szabályosan haladó busszal. Ha elkapja dr. Lukiont, nyilvánvalóan az is kiderül, hogy hol van most- Melitta. Amikor kiértek a forgalmas útról, egyszerre nagy sebességre kapcsolt dr. Lukion. Már észrevette, hogy követik. A felügyelő rádión átszólt a kollégáinak, hogy hagyják rá az üldözést. Maradjanak le, és az ő kocsija után jöjjenek. Tudta, hogy ez az út egy zsákutcába vezet, semmiképpen nem menekülhet el az orvos... Nem szerette volna, ha a férfinak baja esik, mert akkor semmit nem tudhat meg Melittáról. Neki pedig ez nagyon fontos volt. Aggódott az asszonyért. Az üldözött kocsi az utca végére ért, ahol kénytelen volt megállni. Charesz felügyelő is megállt és kiszállt a kocsiból. Szeme a másik járműre tapadt, melyből épp akkor ugrott ki a vezetője. Szaladni kezdett előre, majd egyszerre csak eltűnt a szeme elől. A felügyelő hatalmasat káromkodott. Az út végén ugyanis egy mélységes szakadék tátongott. Dr. Lukion pedig arrafelé futott, majd leugrott. A többi rendőrautó is beérte a felügyelő kocsiját. Kiugráltak a járművekből, és a szakadék felé siettek. - Mi történt? - kérdezte az egyik rendőr. - Megállt, aztán kiugrott a kocsiból és eltűnt a szakadéknál! - mutatott arrafelé a felügyelő. - Azt hiszem, minden hiába. Ebből az emberből már nem szedünk ki semmit. Amint egészen közel mentek a szakadék széléhez, két rendőr biztosítva egy társukat, meggyőződött, hogy a férfi valóban lezuhant-e. - Nem látjuk sehol! - mondták szinte egyszerre. - Az nem lehet! - ingatta a fejét Charesz. - Iszonyú mélység tátong odalent! Nem létezik, hogy bárki megúsz-sza élve. - Valahol elakadhatott - nézett rá egy fiatal, bajuszos rendőr. - Az lehet - bólintott Charesz. - Be kell szólni a központba, hogy küldjék ki a részelhárító csoporttól a srácokat, akik az ilyen és ehhez hasonló esetekre vannak kiképezve. Talán nekik sikerül rábukkanni dr. Lukion holttestére - vélte a bajuszos rendőr, és a felügyelőre nézett. - Igaza van, rögtön be is szólok! - helyeselt Charesz, aztán bejelentkezett, megadva a helyszínt. Hamarosan két nagy kocsi érkezett a megfelelően képzett emberekkel és a szükséges eszközökkel. A felügyelő a kocsijához ment és beült. Nagyon fáradtnak érezte magát, mintha teljesen kiégett volna. Melitta eltűnése óta érzi ezt az állapotot. Tényleg nagyon sokat jelent neki a nő.
Belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy megállt előtte egyik embere. - Felügyelő úr! - szólalt meg, miután a férfi nem vette észre. - Igen? - kapta fel a fejét. - Megtaláltuk a férfit - mondta. - Fennakadt az egyik sziklán. Még él, de szerintem nincs sok hátra neki. Hamarosan itt lesz a mentő, már elindult. - Rendben. Megyek és megnézem - állt fel Charesz, és elindult a kollégája után. A földön furcsa pózban feküdt dr. Lukion. A felügyelő odalépett, és lehajolt hozzá. - Dr. Lukion! Hall engem? - kérdezte. A férfi felé fordult. - De hisz ez itt nem dr. Lukion! - kiáltott fel a felügyelő. Előkapta a fantomképet, aztán azt, amelyiket az orvos házából hozott magával. - Nem... nem vagyok... dr... - nyöszörögte a férfi. Az arca véres volt, összemaszatolva a ráragadt földdarabokkal. Megérkezett a mentő. Az orvos megnézte, aztán ellátta, amennyire lehetett, majd berakták a mentőbe. - Hova viszik? - kérdezte Charesz. - Az Athéni Kórházba - felelte az orvos, aztán beült ő is a beteg mellé. - A kocsimmal követem a mentőautót. Feltétlenül beszélnem kell vele! - mutatott a hordágyon fekvő alakra. - Jöjjön, uram, de nem garantálom, hogy beszélni fog vele. Belső vérzése van, a koponyája törött, a tüdeje megsérült, szinte minden tagja eltört. Ez még nem minden! Hogy mit mutat a röntgen, az még rejtély, mint ahogy az is, meddig bírja! - mondta az orvos, aztán intett a kezével. A mentő szirénázva elszáguldott. A felügyelő utána indult. A kórházban a folyosón várt, amíg az osztályos orvos, aki átvette a beteget a mentőstől, meg nem jelent. - Hogy van a sérült? - Rosszul! Nagyon rosszul. Elvesztette az eszméletét. Nem hiszem, hogy valaha is magához tér. Bocsásson meg, hogy azt mondom, jobban is jár, ha soha nem tér magához, pokoli fájdalmak sorától menekül meg. - Értem! - tárta szét a karját sajnálkozva a felügyelő. -Nem is mondott semmit? - Ön talán a hozzátartozója? - lépett közelebb hozzá az orvos, nem válaszolva a felügyelő kérdésére. - Nem. Kelidor Charesz felügyelő vagyok, a gyilkossági csoporttól. - Talán embert ölt ez a szerencsétlen? - kérdezte az orvos. - Nem tudjuk. A kocsi, amelyben ült, dr. Lukion, Alexisz Lukion tulajdona. Azért követtük, mert beszélnünk kellene az orvossal, azt hittük, ő ül a volán mögött. Tanúvallomást kellene tennie egy gyilkossági ügyben - húzta össze a szemöldökét Charesz. - Hallottam már dr. Lukionról. Azt hiszem, nagyon jó gyermekorvos hírében áll. Na meg sportorvosnak sem utolsó! - Sportorvos? - nézett rá a felügyelő. - Igen. Van egy közös ismerősünk, tőle hallottam hogy néha a Glyfada Sport Club
sportorvosát helyettesíti. - Meg tudná adni nekem ennek a közös ismerősüknek a nevét? Szeretnék vele beszélni. Talán ő is tud némi felvilágosítást adni. - Sajnos csak annyit tudok, hogy Szophia. - És azt tudja, hol találom meg ezt a Szophiát? - Tulajdonképpen nem. Csak annyit tudok, hogy ő is orvos, ha igaz. Egy egészségügyi rendezvényen ismerkedtünk össze, ott mesélt nekem róla. - Ezek szerint nem is ismeri közelebbről a hölgyet? -kérdezte a felügyelő lehangoltan. Azt hitte, talán valamit megtudhat majd, ami közelebb viheti a megoldáshoz, de lassan elszállt a bizakodása, amint az orvos arcába nézett. - Az igazat megvallva, nem. Csak kétszer találkoztunk azon kívül. Egyszer randevút kértem tőle, majd pedig véletlenül futottunk össze az utcán - közölte. - Tudja, nagyon szép nő! Én nőtlen vagyok, s arra gondoltam, talán vele összejöhetnék, de aztán elmesélte, hogy foglalt, szereti azt az embert, akivel él. így hát nem találkoztunk többé, csak egyetlenegyszer a beszélgetésünk után, mint mondtam, véletlenül. Az orvos széttárta a karját. - Jó isten! Hol a fenében keressem ezt a Szophiát? -fordította el a fejét a felügyelő. Legalább a vezetéknevét tudja? - Elfelejtettem. Megmondta, de nem emlékszem - rázta a fejét az orvos. - Ha esetleg eszébe jutna, akkor hívjon fel! - adta oda a névjegyét. - Rendben! - bólintott a doktor, aztán elsietett. Charesz felügyelő állt, és a távolodó orvos után nézett, majd belépett a kórterembe. A balesetet szenvedett férfi csövekkel a testében eszméletlenül feküdt. Mellette két nővér szorgoskodott. A felügyelő bemutatkozott, aztán közelebb lépett az ágyhoz. - Nincs magánál, uram! - szólalt meg az egyik nővér. - Tudom. Beszéltem a doktorral - felelte, de nem ment ki a szobából, hanem egészen közel hajolt, és úgy figyelte a férfi arcát. - Kérem, uram! - lépett mellé a nővér. - Hagyja pihenni a beteget! - Mindjárt megyek! - mormogta Charesz, szemét le nem véve a férfiról. A két nővér kiment, a felügyelő még közelebb hajolt a mozdulatlan férfihoz. - Kérem, uram! Csak egy pillanatra térjen magához! - fogta meg gyengéden a kezét. - Ha hallja, amit mondok, az ujjával szorítsa meg a kezem! A kéz azonban ernyedten nyugodott a tenyerén. - Kicsoda ön? Honnan vette ezt az autót? A férfi nem mozdult, egyetlen apró kis jel sem mutatkozott az arcán, hogy hallaná, amit a felügyelő mond neki. - Ismeri dr. Lukiont? Látta mostanában? - próbálkozott tovább. A beteg azonban nem reagált semmire. A felügyelő visszatette a kezét óvatosan az ágyra. Sóhajtott nagyot, aztán megfordult
és kifelé indult. Az ajtónál járt, amikor halk nyögést hallott. Egyetlen ugrással az ágy mellett termett, és fülét egészen közel tartotta a beteg szájához. - Én... el... elloptam... - suttogta alig hallhatóan. A doktor lépett be a szobába. Látszott rajta, hogy mérges, amiért a felügyelőt még mindig itt találta. - Kérem, felügyelő úr!... - kezdte, de a szó a torkán akadt, amint észrevette, hogy a férfi magához tért. Gyorsan intézkedett, Charesz felügyelőt pedig felkérte, hogy azonnal menjen el. A szobába hamarosan több orvos és nővér jött. Valamennyien hoztak valamit a kezükben. Injekciót, csöveket, műszereket. Az egyik nővér megfogta a felügyelő karját, és kifelé vezette. - Már megint elájult! - hallotta az ajtóból az orvost. -Nincs pulzus, nem mérhető a vérnyomása! Gyorsan kezdjük újraéleszteni! - osztogatta a parancsokat. A felügyelő megállt a folyosón. Megtörölte izzadt homlokát. A nagy igyekezettől, hogy minél többet megtudjon, egészen megizzadt. A kocsijához ment és beült. Nem indította be azonnal a motort, gondolatban átfutotta mindazt, ami ezen a napon történt. Ez az ember itt nem dr. Lukion, s bár az orvos szerint semmiféle okmányt vagy a személyét igazoló iratot nem találtak nála, annyi biztos, hogy nem a keresett orvos ült a kocsiban. Ha hinni lehet a férfinak, s már miért ne lehetne, hisz valószínűleg a halálán van, ellopta a doktor kocsiját. De mikor és honnan? A felügyelő lassan beindította a motort és elhajtott. 9. Melitta Müron arra eszmélt, hogy fázik. A fal jeges hideget árasztott, szinte kihűlt a teste. Megpróbált felállni, de nem volt hozzá ereje. Érezte, hogy minden mozdulatra nagyobb mennyiségű vér távozik tőle. Még nem várta a havi vérzést, legalább öt nappal korábban jelentkezett. Lehunyta a szemét, és dideregve sírni kezdett. Eszébe jutott Írisz. Fájdalom nyilallt a szívébe. Nem lehet mellette, nem tudja, hogy mi van vele. Lehet, hogy már magához tért a sokkból és beszél. Lehet, hogy várja őt! A gondolatok hatására még keservesebben kezdett sírni. Fogalma sem volt róla, hogy mióta van ebben a sötét veremben, egybefolytak a nappalok és az éjszakák. Különös neszekre lett figyelmes. Mintha valahonnan énekhangokat hallana. Megfordult, és fülét teljesen a hideg, nyirkos falnak tapasztotta. Igen! Semmi kétsége nem volt afelől, hogy valahol énekelnek. Mi lenne, ha ő is énekelni kezdene? Ha hallja az énekszót, talán őt is meghallják valahol. Maga alá húzta a lábát, és könnyező szemmel énekelni kezdett. Először halkan, erőtlenül, aztán egyre hangosabban, erőteljesebben. Hirtelen nem jutott más az eszébe, mint az a kis gyermekdal, amelyet Írisznek énekelt kiskorában:
Aludj, baba, aludjál, Eljött már az este, Kezed fogja anyukád, Álom száll szemedre. Elhallgatott és figyelt. Mivel semmit nem hallott, fülét ismét a falnak nyomta, és hallgatódzott. Most már semmiféle énekszó nem szólt, síri csend volt körülötte. Csend és sötétség... Még kétszer elénekelte a kis dalt, aztán térdelve öklével a vasajtót kezdte verni. - Engedjenek ki! Ki akarok menni! Nem bírom már tovább! Könyörgöm! Jöjjön valaki! - kiabálta torkaszakadtából, aztán egyre halkabban és reménytelenebbül visszarogyott a poros földre. - Istenem! Mit vétettem ellened? - kezdett el hangosan beszélni. - Miért büntetsz engem? - szipogta keservesen. - Szeretném látni a kislányomat! Kérlek, segíts rajtam! Hirtelen hideg futott végig rajta. Valami átszaladt a lábán. Biztos volt benne, hogy egér vagy patkány. Szörnyen irtózott ezektől az állatoktól, most azonban beszélni kezdett hozzájuk. - Ne menjetek tovább! Ne hagyjatok magamra! Kérlek, kedves kis állatok, mutassátok meg, merre van a kijárat ebből a szörnyű sötétségből! - suttogta remegő hangon, miközben a kezével tapogatódzott maga körül. Könnye végigcsurgott az arcán, majd az állán egy nagyobb cséppé dagadva az ölébe hullott. Éhség gyötörte, szomjúság kínozta. A szája kiszáradt, nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát. A gyomra nagyot korgott. Fogalma sem volt róla, hogy vajon mióta nem evett. Mit nem adott volna egyetlen szelet kenyérért, egy pohár hideg vízért! Lassan ismét elaludt, de nem aludt sokáig. A hidegtől egész testében remegni kezdett, fogai hangosan koccantak össze. Lassan megmozdította elgémberedett, elzsibbadt végtagjait, majd hosszú erőlködés árán felállt. Két tenyerét a nedves falnak támasztotta, és megindult, hogy körbejárja a helyet. Ha egy helyben marad, megfagy, de ha mászkál, nem fázik annyira. Tapogatva, lépésről lépésre haladt, s magában számolni kezdett. Megállt. Miért nem ért még vissza a vasajtóhoz? - kérdezte magától gondolatban. Már hatezernégyszázkilencnél tartott, de még mindig nem érezte a vasajtót a keze alatt. Annyit elért, hogy már nem remegett, nem fázott. Tovább lépegetett, tovább számolt. Már tizenhétezer fölött tartott, de még mindig nem jutott vissza oda, ahonnan elindult. Végighúzta kezét a nedves homlokán, aztán lerogyott a földre. Kifújta magát, aztán ismét továbbindult, közben azon töprengett, vajon mekkora lehet ez a terem, ha ilyen hosszúak a falai. Számolt tovább, már maga sem tudta, hogy milyen szám következik, csak gépiesen mondta a számokat hol sorban, hol összevissza. Hirtelen megállt, és fejét felemelve hallgatódzott. Mintha ismét hallaná az éneket. Olyan erősen figyelt, hogy megfájdult a feje. A gyomra nagyot mordult, lába remegni kezdett. Kissé megszédült. Tudta, hogy az éhségtől. Már egészen kiskorától kezdve érezte, hogy ha nem evett a megszokott időben, akkor mindig hányingere volt, kiverte a víz, remegett. Az édesanyja többször is elvitte orvoshoz, de nem találtak nála semmi bajt, amely megmagyarázta volna ezeket a tüneteket, amelyek a cukorbetegségre is utalhatnak. Szerencsére ezt nála kizárták, de a tünetek megmaradtak, bár csak nagyon ritkán jelentkeztek, mert igyekezett mindig rendszeresen étkezni, hogy elkerülje ezt a kellemetlen érzést. Most
azonban egyre erőteljesebben érezte. Megijedt. Mi lesz vele, ha nem találnak rá? Ha nem ehet hamarosan, érzi, elájul. A gondolattól még rosszabbul érezte magát. Zavarta, hogy nem tud tisztálkodni, érezte magán a vér savanykás szagát. Amikor már utolsó csepp ereje is elhagyta, nekitámaszkodott a falnak, majd lassan lecsúszott a földre. Még érezte, hogy képtelen ülve maradni, de mire gyönyörű haja elterült a földön, már nem érzett semmit. Elájult. 10. A felügyelő az Agorán, az ókori piactéren kötött ki. Azt sem tudta, hogy hova megy, csak vezetett, és nem is figyelte, merre halad. Az Agoránál megállt. Innen, az ókori Athén főteréről és állami piacteréről négy pontra látott: az Akropolisz északi mellvédjére, az Areopágra, az Akro-polisz északi lejtője mentén húzódó útra és az Areopág északi lábánál fekvő útra... Töprengett, hogy merre menjen. Hogy miért jött ide, maga sem tudta, mintha láthatatlan kezek irányították volna errefelé. Kiszállt az autóból, és megindult az északi kapun át, ahol a bejárat mögött egy térképet állt körül egy turistacsoport. Hallgatta, amint az idegenvezető alapos részletezéssel magyarázta el, hogy a mükénéi kortól egészen az i. e. 7. század végéig a terület temetkezési helyül szolgált. Később piacként használták. Az elkövetkező ezer évben a tér a város társadalmi életének központjává vált. Minden korban emeltek itt új épületeket, néha a régebbi épületek rovására. 1931 és 1941, valamint 1946 és 1960 között, miután a 11. század óta itt állt városrészt kiürítették és lebontották, amerikai régészek nagyszabású ásatásokat végeztek a környéken. A napvilágra került épületeket és emlékműmaradványokat azóta parkkal vették körül, aminek köszönhetően a környéknek tetszetős képe lett. 1970 óta újabb ásatások folynak: egyrészt az eddigi ásatások határát képező föld alatti vasútvonaltól északra, másrészt az Agorától keletre, ahol egy modern útszakasz alatt megtalálták a római piachoz vezető régi utat és az azt szegélyező épületek maradványait. Néhány évvel ezelőtt amerikai régészeknek sikerült a Sztoa Poikile (tarka csarnok) egy részét kiásni. Charesz felügyelő figyelemmel hallgatta. Hiába volt görög, hiába tudott sokat hazájáról, mégis így, összefoglalva, jó volt hallgatni. Az idegenvezető, egy középkorú nő, nagyon érdekesen, kiszínezve, figyelemfelkeltően beszélt a múltról és jelenről. A csoport megindult az ásatások között az Agora Múzeum felé, ahol a gazdag leletek a kéthajós csarnokban és a mögötte elhelyezkedő termekben láthatók. A felügyelő elindult a csoporttal, de aztán nem ment be velük. Leült, és figyelmesen nézte az Apollón Patroosz nagyméretű szobrát, amelyet Pauszaniasz Euphranarnak tulajdonít. Tekintete továbbsiklott két szobor felé, amelyek szintén ókori görög hősöket ábrázoltak. Aztán végighaladt egészen a két herma között, a jobb oldalon egy gyermeket tartó kar nyugszik, míg a másik oldalon egy márványsztélé, amelyen egy zsarnokság elleni törvény és egy relief található.
A felügyelő annyira elmerült a szobrok, oszlopok figyelésében, hogy először nem is figyelt fel az egyre idegesebb és hangosabb kiabálásra. Csak akkor ugrott fel, amikor az idegenvezető nő sápadtan szaladni kezdett kifelé a múzeumból, mellette egy nő és egy férfi, akik hadonászva kiabáltak és a múzeum felé mutogattak. - Azonnal telefonálok a rendőrségre. Kérem, nyugodjanak meg! - csitította a felháborodott és láthatóan ijedt turistákat. - Mi történt, hölgyem? - lépett oda Charesz. Elővette az igazolványát és megmutatta. - Ön rendőr? - kérdezte a nő. - Igen. Valami baj van? - Eltűnt egy ötéves kislány. A szülei - mutatott a férfira és a nőre, akik idegesen fogdosták egymás kezét - most vették észre, hogy a kislány nincs mellettük. Amikor elindultak befelé a múzeumba, kettőjük között volt, fogta a kezüket. Aztán egyszerre csak elengedte a szülei kezét, de mindketten azt hitték, a másik mellett van a gyermek. - Rögtön intézkedem! - mondta Charesz. - Nyugtassa meg a szülőket, itt biztosan megtaláljuk. Semmi baja nem történhet, hisz nincs semmiféle olyan hely, amely veszélyeztethetné a testi épségét. Ha ötéves, akkor még elég kicsi ahhoz, hogy ha elesett és megütötte magát, fekve nem lehet észrevenni a régi romok között. Az is lehet, hogy elkóborolt és eltévedt - mondta a felügyelő, és szaladni kezdett a kocsijához. Gyorsan beszólt, és kérte az ügyeletet, hogy azonnal küldjenek oda egy kiképzett csapatot. Miután bediktálta a címet, visszament a múzeum elé. - Telefonáltam, hamarosan itt lesz egy különlegesen képzett csoport. Ők biztosan megtalálják - mondta, és megfogta a zokogó fiatal nő karját. Hamarosan szirénázva megjött a különleges osztag, s miután megkapták az eligazítást, hozzáláttak a kislány kereséséhez. Végigjárták és aprólékosan megvizsgálták az Agora környékét, de nem bukkantak a kislány nyomára. A keresést csak késő este hagyták abba, amikor már teljesen besötétedett. A gyermek szülei, német házaspár, remegve, egymást átölelve álltak a Héphaisztosztemplom előtti Agora-domb oldalában. A sötétben a néhány kis növésű fa és bokor, valamint az ásatások nyomán a földből előkerült romok egy különös világot tártak az ember szeme elé. Az asszony elengedte a férjét, és a felügyelőhöz lépett. - Kérem, uram! Mindenemet odaadom, csak keressék meg a kislányomat! - kérte németül. - Charesz felügyelő egyetlen szót sem értett abból, amit az asszony mondott, de elég volt az arcába, a szemébe néznie, tudta, hogy könyörögve kéri a segítségét. Gyengéden megfogta az asszony karját. - Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a gyermeket, nyugodjon meg! - mondta görögül, és az asszonyra mosolygott. - A nő visszament a férjéhez, aki szorosan a karjába zárta. Csókjaival, simogatásával próbálta vigasztalgatni.
A felügyelő csak most vette észre, hogy az asszony terhes. Még alig lehetett észrevenni domborodó hasát. - Sajnálom, felügyelő úr, de semmit nem találtunk. Mintha a föld nyelte volna el a gyermeket - tárta szét a karját a különleges osztag parancsnoka. - Az nem lehet! Itt semmiféle különleges veszély nem fenyegethette! Meg kell találnunk! - nézett rá Charesz. -Holnap reggel, amint megvirrad, tovább folytatjuk a keresést. A férfi szalutált, aztán megfordult és összehívta az embereit. Felszálltak az autókra és elmentek. A német asszony értetlenül bámult a felügyelőre. Hirtelen hangosan zokogni kezdett, és a felügyelő elé ugrott. Németül kiabált vele, majd mindkét öklével nekiesett. Ütötte, ahol érte. - Kérem, asszonyom! - hárította el az ütéseket a felügyelő. - Holnap ismét visszajönnek! - mondta, miközben az asszony jobb ökle az arcába csapott. A nő férje végre le tudta fogni. Maga felé fordította, és csókjaival nyugtatta. - Kérem, fordítsa le, hogy reggel, amint megvirrad, az emberek visszajönnek, és tovább keresik. Biztos, hogy megtalálják a kislányt - mondta a felügyelő az idegenvezetőre nézve, mire a nő az asszonyhoz lépett. - Kérem, asszonyom, nyugodjon meg! Meg fogjuk találni a kislányát! A felügyelő úr megígérte, hogy az emberei hajnalban visszajönnek, és tovább keresik a gyereket. - Mi az, hogy holnap? Azt akarom, hogy most keressék! Egész éjjel nem lehet egyedül az én kicsikém! Ki tudja, hogy mi történt vele? Lehet, hogy eltört a keze vagy a lába! Lehet, hogy elájult! - kiabált, és egész testében remegett. - Követelem, hogy jöjjenek vissza az emberek, és keressék tovább! Ha kell, egész éjjel! Követelem! - dob-bantott egyet a lábával. Szőkésvörös haja az arcába hullott. - Sötét van, nem találnánk meg - próbálkozott a magyarázattal az idegenvezető, de az asszony a szavába vágott. - Na és ha sötét van? Nincsenek lámpáik? Nappali fényt lehet teremteni, ha elemlámpákkal térnek vissza. Én magyarázzam meg a rendőröknek, hogy mit tegyenek? -toporzékolt most már vörösre vált arccal. Dühös volt a rendőrökre, dühös volt az idegenvezetőre, a felügyelőre, de még a férjére is. Neki is támadt. - Te miért nem mondasz semmit? - fogta meg a férje ingét elöl a mellén. -Úgy látom, te nem vagy kétségbeesve Ilse miatt - kiabált, és vádló tekintetet vetett a férjére. - Hogy mondhatsz ilyet, Elsa? - fogta meg a férfi a vállát. - Tudod, hogy mennyire szeretem Ilsét! - Akkor hogy tudsz ilyen nyugodtan maradni? Miért nem teszel valamit? - fakadt ki az asszony. - Éjszaka nincs értelme keresni, drágám! Itt nincs éjszakai világítás, a lámpák nem segítenek. Meg kell várnunk a reggelt! Légy türelmes, megígérem, nem lesz semmi baj! - Ugyan hogy lehetnék türelmes? Honnan tudod, hogy nem lesz semmi baj? Csak olyat ígérj meg, amiről biztosan tudod, hogy úgy is lesz! Érzem, hogy Ilse megsérült!
Szinte hallom, hogy sír és engem hív! - mondta, majd zokogása erősödött. - Vissza kell menniük a szállodába! - szólt az idegenvezető. - A többiek valamennyien itt maradtak, de már nagyon fáradtak. Kérem, asszonyom, menjenek szépen vissza a busszal a szállodába. Én bemegyek a felügyelő úrral a rendőrségre, aztán visszamegyek a szállodába. Ha valami új fejlemény lesz, azonnal tudatom. Önnek pihennie kell! Gondoljon a kicsire, akit a szíve alatt hord! -mondta kedvesen. Az asszony hüppögve ugyan, de megindult a férje mellett a busz felé. A csoport valamennyi tagja együttérzéssel nézett rá. Valamennyien németek voltak, s bajba jutott társuk nélkül nem voltak hajlandók visszatérni a szállodába. Amikor a busz elment, az idegenvezető a felügyelőhöz fordult. - Az asszonynak igaza van, felügyelő úr! Az éjszaka hűvös, egy ötéves gyermek abban a vékony ruhácská-ban... Nekem is az a véleményem, hogy nem kellett volna abbahagyni a keresést. Itt kell lennie valahol a közelben. Képtelenség, hogy magára hagyjuk éjszakára! - Értse meg, hölgyem! Nem tehetünk mást! Mindent átkutattunk centiméterről centiméterre! Lehet, hogy felszállt valamelyik buszra, s mire visszaérünk az irodába, már meg is lesz a kislány! Legalább tíz turistabusz állt itt, amikor idejöttem - mondta a felügyelő, és beültette a nőt a kocsiba, majd maga is beszállt és elindult. - Az igazság az, hogy rengeteg ásatást végeznek még most is a környéken. Lehet, hogy beleesett valamelyik gödörbe - mondta a nő. - Lehet, de az anyja és az apja berekedt, annyit kiáltoztak a kislánynak. Ha a közelben volt, meg kellett volna hallania. - És ha tényleg úgy esett el, hogy közben megsérült? Ha elájult? - nézett rá a nő. - Igen. Ez lehetséges - hagyta helyben a nő megjegyzését a felügyelő. - Nekem mégis az az érzésem, hogy a kislánynak nem történt baja. Inkább eltévedt, aztán felszállt valamelyik buszra. Bízzunk benne, hogy hamarosan előkerül! - Adja az ég! Nagyon sajnálom az asszonyt. Ebben az állapotban veszélyes egy ilyen megrázkódtatás! - Igen. Valóban - bólintott a felügyelő, aztán mindketten hallgattak, amíg meg nem érkeztek a rendőrség épületéhez. Az irodában a felügyelő telefonon érdeklődött, de sajnos a kis Ilse nem került elő. Felvették a jegyzőkönyvet, az idegenvezető aláírta, aztán a felügyelő intézkedett, hogy vigyék vissza a szállodába, ahol volt még némi dolga, és az autóját is ott állította le. Charesz felügyelő hátradőlt a székén. Két kezét összekulcsolta a tarkóján. Lehunyta a szemét. Érezte, hogy a fáradtságtól lassan gondolkozni is képtelen lesz. Aludnia kell, különben kidől. Felállt, és az ablakhoz lépett Az eső eleredt, mintha dézsából öntötték volna. Hamarosan itt az ősz, s bár az athéni éghajlatra a viszonylagos csapadékszegénység jellemző, s ami esik, az is többnyire az október vége és február eleje közötti időszakban szokásos, most azonban már a szeptember is szokatlanul csapadékos. Elfordult az ablaktól. Nem volt kedve hazakocsikázni, ezért úgy döntött, hogy
végigdől az irodájában lévő keskeny ülőgarnitúrán. Többször töltötte itt az éjszakát, amióta a felesége elhagyta, mint az ágyában. Lerúgta a lábáról a cipőjét, és végigdőlt a kanapén. Pillanatok alatt elaludt. Hajnal felé arra ébredt, hogy valaki megérinti a vállát. - Mi az? Mi van? - nyitotta ki a szemét. - Felügyelő úr! Hamarosan indulunk a német kislány keresésére. Gondoltam, velünk akar jönni! A felügyelő felült. Megdörzsölte a borostás képét. - Igaz, hogy szívesebben aludnék még egy-két órát, de mégsem teszem. Köszönöm, hogy felkeltettél, Krato! Rendbe hozom magam, pár perc az egész! - mondta, aztán elsietett. Tényleg csak pár perc telt el, s megborotválkozva, frissen, mosolyogva lépett be az irodába. - Remek társam vagy, Krato! - örvendezett, amint az asztalra nézett. Egy tálcán kecskesajtból, zöldségből és joghurtból álló reggeli várta. A gőzölgő kávé illatától öszszefutott a nyál a szájában. - Hű, de jólesik - szólt elégedetten, és a fiatal társára kacsintott. Nem ült le, állva, sietve kapkodta be a falatokat. Amint végzett az evéssel, felhajtott egy pohár portokalada freszkát, azaz a kedvencét, a többféle friss gyümölcsből készült italt. - Más ember lettem, Krato! - mondta, és megveregette a fiatal nyomozó vállát. - Azt hiszem, tegnap egész nap nem is ettem - mondta eltűnődve. - Ha ez így megy, hamarosan a nadrágom fog engem vinni! - nevetett a saját megjegyzésén. Mire kiértek az Agorára, a rendőrök már javában folytatták a keresést. Minden apró kis rést vagy gödröt, minden fellelhető helyet végigjártak, de semmi nyomot nem találtak, amely a kislányhoz vezetett volna. - Ezt nem értem! - mormogta a felügyelő. Az órájára nézett. Tíz óra volt. - Én sem - mondta Krato. - Valahova el akar menni, főnök? - kérdezte. - Igen. Be kellene mennem Íriszhez a kórházba. Szegény kislányt, amióta az édesanyja eltűnt, senki nem látogatja. - És az apja? - húzta össze a szemöldökét Krato. - Az apja külföldön tartózkodik - magyarázta Charesz. - Tudomásom szerint a nagyszülei pedig már nem élnek. - Szegény kislány! Tényleg nagyon egyedül maradt -mondta a fiatalember együtt érezve. - Menjen csak nyugodtan, felügyelő úr! Én itt maradok, és ha valami van, azonnal értesítem. - Rendben! - bólintott Charesz, aztán a kezével intett, majd a kocsihoz lépett. A kórház előtt alig talált parkolót. A tegnap éjszaka lezúdult eső hatalmas tócsákat teremtett, s amikor épp az egyiknek a közepébe lépett, hangosan elkáromkodta magát. Nagyon ritkán fordult elő vele, hogy hangosan kimondja a csúnya szavakat. Most mégis megtette. Túlságosan ideges volt. Egész úton Melitta járt az eszében. Vajon hol
lehet, és mi történhetett vele? Mintha a sors keze lenne benne. Sem az asszonyt nem találják, sem pedig a német kislányt. Mi az ördög van mostanában? -dohogott magában némán. - Nagyon rosszul mennek a dolgok! - állapította meg idegesen. Belépve a kórházba fellélegzett. Az információnál nem volt senki, így anélkül ment be, hogy vitatkoznia kellett volna. Felszaladt a lépcsőn, majd óvatosan körülkémlelt. Amint alkalmas volt a pillanat, átsietett a folyosó másik végébe, és benyitott Írisz szobájába. A kislány ágya üres volt, láthatóan áthúzták, újabb beteg fogadására volt elkészítve. A felügyelő döbbenten nézett szét. A szekrényhez lépett és kinyitotta. Nem volt ott Írisz egyetlen személyes holmija sem. Az ágyhoz rohant. Felhajtotta a takarót, majd kirángatta az éjjeliszekrény fiókjait. Kereste a kislány babáját. Az sem volt sehol. Érezte, hogy a hátán végigfolyik a veríték. Mi van, ha Írisz meghalt? - futott át az agyán. Idegesen törölte meg a homlokát. Csak most döbbent rá, hogy nem állt senki az ajtó előtt. Pedig ő nem adott utasítást, hogy az őrzést abba lehet hagyni. Érezte, hogy itt valami szörnyű dolog történt. Amint egy kissé összeszedte magát, kifelé indult. A folyosón támolyogva lépkedett az orvosi szobához. Kopogott az ajtón, aztán várt. Mivel senki nem jelentkezett, benyitott. A szoba üres volt. Az asztalon nem voltak papírhalmazok, mindenütt rend honolt. A felügyelő megijedt, amikor a háta mögött megszólalt egy mély hang. - Keres valakit, uram? - Igen! - fordult feléje Charesz. - Dr. Kora Nikiaszt keresem. - Sajnálom, a doktornő két hétig nem lesz bent a kórházban. Elutazott Amerikába. Talán segíthetek? A nevem dr. Lérosz. Én helyettesítem dr. Nikiaszt, amíg vissza nem tér. - Írisz Müron szobája üres. Hol van a kislány? - kérdezte a felügyelő. - Írisz Müron? Nem tudom, hogy kiről beszél, uram -rázta a fejét a doktor. - Ön mióta van dr. Nikiasz kórházában? - kérdezte Charesz. - Két éve. - Akkor tudnia kell, hogy ott szemben - mutatott kifelé az ajtóból a folyosó túlsó oldalára -, ott feküdt a kislány. Egy rendőr vigyázott rá az utasításom szerint. Most pedig nem találom sem Íriszt, sem pedig az őrt. Ön pedig arról akar meggyőzni, hogy nem ismeri Írisz Müront. - Nem akarom meggyőzni, uram! - rázta a fejét az orvos. Láthatóan ideges lett. - Én nem ismerem Írisz Müront. Itt nem feküdt soha ilyen nevű beteg. És egyetlen kórházi szoba előtt sem állt őr soha! - közölte, majd elindult, otthagyva az elképedt felügyelőt. - Nono! Várjon csak egy kicsit, dr. Lérosz! - kapta el a karját. - Azt hiszem, ön nem tudja, kivel beszél! Kelidor Charesz vagyok a rendőrségtől. Már nemegyszer jártam itt Írisz Müronnál... - Ha ön maga az atyaisten, akkor sem mondhatok mást! Értse meg, itt soha nem feküdt ilyen nevű beteg! - mondta az orvos magából kikelve. - És azonnal engedje el a karomat, vagy tüstént kidobatom! - rántott egyet a vállán. A felügyelő elengedte a karját, és rábámult. Egyetlen pillanatra a haragtól elsötétedett
előtte minden. Rámeredt az orvos arcára, aki olyan hideg, szúrós tekintettel nézett rá, mintha azonnal fel akarná nyársalni. - Bocsásson meg, dr. Lérosz! - szólalt meg egy kis idő múlva. - Nem értem, hogy mi történik itt. Ha szólna Agathe nővérnek, ő tisztázhatna mindent. Ő Írisz ápolónője próbálkozott erélytelenül. - Felügyelő úr! Ilyen nevű nővért nem ismerek. - És az információs nővér? Ő hol van? - kérdezte Charesz felügyelő. - Az információban soha nem dolgozott ápolónő, mindig férfit alkalmaztunk - rázta a fejét ingerülten. A felügyelő elhallgatott. Lehajtotta a fejét, és érezte, az agya tompulni kezd, de aztán a harag felülkerekedett benne. - Nézze, dr. Lérosz! Nem tudom, hogy miféle játékot játszik velem, de ajánlom, hagyja abba! Visszajövök hamarosan, és felforgatom az egész kórházat Írisz Müronért! Tudom, hogy itt van, és megtalálom! - Nem ijedek meg a fenyegetéseitől, felügyelő úr! -mondta halálos nyugalommal az orvos. - Én csak helyettesítek. Tőlem kivonulhat az egész rendőrség, akkor sem mondhatok mást. Nem ismerem Írisz Müront, nem is hallottam róla soha, és őrt sem láttam egyetlen szoba előtt sem! - Rendben van, majd meglátjuk! - mondta a felügyelő, és tombolva elrohant. A felügyelő az utcán szinte szét sem nézett, úgy ment át a túlsó oldalra, ahol a kocsiját hagyta. A hatalmas tócsákat nem kerülgette, mire az autójához ért, nadrágjának szára a bokájáig vizes lett. - Mi a jó fene ez az egész? - csapott dühösen a kormányra. - Ezek engem teljesen hülyének néznek? - kiáltott fel, és összeszorította a száját. A fogait csikorgatta tehetetlenségében. Mivel dr. Nikiasz a kórház vezetője, nem fordulhat senkihez. Biztos volt benne, hogy valami miatt dr. Nikiasz rendezte meg az egészet. Talán, hogy eltávolítsa a kislány közeléből, amíg ő távol lesz. Vagy valamiféle bűncselekmény van a háttérben? - futott át rajta a gondolat. Semmiképpen nem nyugodhat meg, amíg rá nem jön, hogy mi van a háttérben. Beindította a motort és elhajtott. Az eső megint eleredt, a szél erősen fújt. Még egy hét van hátra októberig, de máris sokkal hidegebb van, mint október végén. Az utcák forgalma egyre csökkent. Az órájára nézett. Elmúlt dél. Amint befordult az egyik mellékutcába, hirtelen mintha dr. Lukiont látta volna az egyik kirakat előtt. Gyorsan leparkolt, és szaladni kezdett visszafelé. Mire odaért, már nem látott senkit. Körbehordta tekintetét, de a férfinak nyoma veszett. Lehet, hogy már hallucinálok? fogta meg lüktető halántékát. Lassú léptekkel indult vissza a kocsijához. Egy áruház előtt ment el, s oldalra nézve meglátta dr. Lukiont. Természetesen mivel csak a fantomképre és az elhozott fényképre hagyatkozhatott, nem zárhatta ki, hogy téved. Már oly sokszor vette kezébe a képeket, hogy szinte minden apró kis részletre emlékezett. Életben azonban mégis másképp nézett ki, inkább csak megérezte, hogy ő az, mint tudta.
Nem ment be az áruházba, nem kockáztatta, hogy megint szem elől tévessze. Megállt a bejáratnál, és figyelt. Ha kijön, rögtön lecsaphat rá. Néhány perc múlva ki is lépett az ajtón dr. Lukion. - Dr. Lukion? - lépett oda a férfi mellé, és megfogta a karját. - Igen. Dr. Alexisz Lukion vagyok. És ön kicsoda? - Kelidor Charesz vagyok a bűnügyi rendőrségtől. A gyilkossági csoport felügyelője mondta, és tekintetét a férfi tekintetébe fúrta. - Parancsoljon velem, felügyelő úr! Bár igazában nem tudom, hogy mit akar tőlem. - Kérem, jöjjön velem! - Hova? - Az irodámba. - Miért? Csak nem akar letartóztatni? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. - Dr. Lukion! Ön bajban van! Kérem, ne tanúsítson ellenállást, jöjjön velem! - mondta a felügyelő komoly, határozott hangon. - De hát mivel gyanúsít? - Az irodában mindent megbeszélünk. Jöjjön, szálljon be az autómba! - fogta meg a férfi könyökét. - Nem. Amíg nem válaszol, hogy miért akar berángatni a rendőrségre, addig nem megyek egyetlen tapodtat sem! - rántotta el a kezét a férfi. - Azt hiszem, jogom van tudni, hogy mivel vádol! - nézett rá. A felügyelő nem akart kockáztatni. Ha most a szemébe vágja, hogy többszörös gyilkossággal vádolja, a férfi minden bizonnyal menekülni próbál. Egyedül van, erősítés nélkül. Meg kell gondolnia, mit mond! - Nézze, dr. Lukion! Melitta Müron, Írisz Müron édesanyja eltűnt. Minden jel szerint önnel beszélt utoljára. Szeretném, ha elmondaná, miről beszélt az asszonnyal az otthonában, mit tapasztalt, nem telefonált-e valaki oda az alatt az idő alatt, amíg ön vele volt. Nem találta-e idegesnek, vagy nem mondott-e valamit, ami segíthetne a felkutatásában. Szóval szeretném kihallgatni. Ennyi az egész. A férfi néhány másodpercig farkasszemet nézett vele, aztán bólintott. - Rendben van. Menjünk! Az irodában a felügyelő rögtön kihallgatta, természetesen szépen, lassan terelte a beszélgetést abba az irányba, amely érdekelte. - Dr. Lukion! Megmondaná nekem, hogy mióta ismeri Írisz Müront? - Születése óta - felelte. - A kórházból való hazatérése óta én vagyok az orvosa. - Ön az iskolaorvosa is, ugye? - Igen, bár már néhány hete bejelentettem, hogy nem csinálom tovább. A kórházban, ahol dolgozom, nagyon sok a munka, nem tudom mindkettőt vinni egyszerre. Közben még az édesanyámról is én gondoskodom. - Sőt, ha jól hallottam, még sportorvosként is dolgozik -jegyezte meg a felügyelő. - Nem. Azt csak pár alkalommal csináltam - rázta a fejét. - Helyettesítettem egyik
kollégámat. - Ez mikor volt? - kérdezte a felügyelő. - Talán augusztus végétől szeptember közepéig. Pontosan már nem tudom, mert mindig értesítést kaptam, hogy mikor kell mennem. Nem folyamatosan, hanem esetenként, de összesen körülbelül az említett időszakon belül. - Kit helyettesített? Megmondaná a nevét? - nézett rá a felügyelő. - Miért? Csak nem gyanúsítják valamivel? - kapta fel a fejét az orvos. - Nem. Csak a Müron kislány is odajárt abba a sportklubba, talán valamit tud a kollégája a kislánnyal kapcsolatban. - Miért? Tudtommal Írisz a Nikiasz Kórházban fekszik, vagy már kijött? - kérdezte, figyelmen kívül hagyva a felügyelő kérését. A felügyelő ránézett. Kutató pillantással mérte fel, amit az arca elárult, de nem ment sokra vele. Őszintének látszott a tekintete. - Nem, még nem jött ki. Legalábbis én nem tudok róla - tette hozzá. - Holnap majd bemegyek és meglátogatom. Beszélek majd Nikiasz doktornővel is, hogy van-e valamiféle változás a kislány állapotában. Amikor utoljára ott jártam, semmi javulást nem tapasztaltam. A kórház előtt megláttam Müron asszonyt. Odamentem hozzá, nagyon zaklatott volt. Úgy nézett rám, mintha soha nem látott volna azelőtt. Megígértem neki, hogy megnézem Íriszt, aztán visszajövök és elmondom, hogy én mit tapasztaltam a gyereknél. Mire visszamentem a parkolóba, már nem volt ott. Nem tudtam, hogy miért nem várt meg, hisz Íriszről volt szó. A viselkedése miatt aggódtam, ezért elhatároztam, hogy elmegyek a lakására. Oda is mentem. Amikor kinyitotta az ajtót, furcsán nézett rám. Megint láttam a szemében azt a különös... nem is tudom hirtelen, hogy is fogalmazzak... talán félelmet? Riadtan nézett rám, mintha félne tőlem... vagy ilyesmi - hadonászott a kezével. -Láttam, hogy nem akar beengedni, de én mégis bementem. Arra gondoltam, talán van nála valaki, aki miatt ilyen izgatott. Nem szívesen mondom ezt, de a férjétől nagyon félt. Egyszer épp akkor mentem a beteg Íriszhez, amikor ott volt a kislány édesapja is. Pont láthatási idő volt, de az asszony nem engedte el a gyereket, mert lázas volt. A férje pedig nem hitte el, és elment, hogy meggyőződjön róla, igazat mondott-e a felesége. Még szerencse, hogy előbb hívott engem, mint ahogy a férje megérkezett. Minden bizonnyal elvitte volna lázasan is. Én azonban meggyőztem, hogy a kislánynak árt, ha magával viszi. A lázmérőt is megmutattam neki, s mondhatom, csak akkor engedett, Írisznek ugyanis negyvenfokos láza volt. - Gondolja, hogy a férje meglátogatta? - kérdezte a felügyelő. - Nem tudom - rázta a fejét az orvos. - Tudomásom szerint nem tartózkodik Görögországban, valahol külföldön dolgozik hosszabb ideig. Lehet, hogy visszatért? - kérdezte Charesz inkább csak magától. Szörnyű sejtelme támadt. Lehet, hogy Írisz apja vitte el a kislányt a kórházból, miután eltüntette Melittát? - Én nem tudom, hogy jelenleg hol tartózkodik Müron úr - felelte az orvos. - Dr. Lukion! Én ma délelőtt bent voltam a kórházban Írisznél. - És? Hogy van a kislány? - kérdezte az orvos érdeklődve.
- Nem találtam a kórházban. -Tessék?! - A szobája üres volt, nem találtam sehol - közölte a felügyelő. - De hisz az előbb azt mondta, hogy nem jött ki a kórházból - pislogott aranykeretes szemüvege mögül az orvos. - Nem is. Tudomásom szerint nem, de most, hogy említette Írisz apját, arra gondoltam, talán az ő keze van a dologban. Ugyanis dr. Lérosz, aki most helyettesíti dr. Nikiaszt, soha nem hallott Íriszről. Azt mondta, soha nem is feküdt bent a kórházban. - Hát, ez nagyon érdekes - csóválta a fejét az orvos. - Bocsánat, felügyelő úr - dugta be a fejét az ajtón Krato. - Ki tudna jönni egy pillanatra? - Rögtön jövök, dr. Lukion! Kérem, addig igya meg a kávéját! - mondta, s az épp kifőtt kávéra mutatott. - Mi van? - húzta be maga mögött az ajtót Charesz. - Mi olyan sürgős? Végre megtaláltam dr. Lukiont, épp kihallgatom! - Tudom, főnök, de épp vele kapcsolatban van valami, ami fontos! - magyarázta a fiatal nyomozó. - Ki vele, mi az? - nézett rá Charesz. - A laboreredmények szerint Dórát és Ellint, valamint Zenobiát is megerőszakolták. Dóránál nem, de Ellinnél és Zenobiánál találtak spermát. A laborjelentésből kitűnik, hogy mindkét esetben ugyanattól az embertől származik. - Na és? Ezzel nem mondtál semmi újat! Ezért zavartál meg? - nézett rá a felügyelő mérgesen. - Nem, felügyelő úr! A spermát átküldtem a spermabankba. Van ott egy lány, aki igen közel áll hozzám. Kértem, hogy nézze meg, hátha található a leadott spermák között olyan, amelyik ettől a férfitól származik - magyarázta Krato, de a felügyelő közbevágott. - Ez hülyeség, Krato! Miből gondolod, hogy a gyilkos spermája szerepel a bank nyilvántartásában? - Csak eszembe jutott, hogy ez is egy lehetőség, és bejött! - Micsoda? - kapta fel a fejét Charesz. - Hogy érted azt, hogy bejött? - Ahogy mondom! Az ismerősöm most küldte át az anyagot. Tessék! Egyértelműen le van írva, hogy a beküldött spermaminta megegyezik a náluk szereplő dr. Alexisz Lukion által leadott spermával! - közölte csillogó szemmel Krato. - Jézusom! Ha ez igaz! - fogta meg a felügyelő a homlokát. - Márpedig ez igaz, főnök! A spermabank bizonyítottan állítja, hogy a spermák egy és ugyanazon férfitól, nevezetesen Alexisz Lukiontól származnak! - Köszönöm, Krato! Azt hiszem, ezzel elindulhat az ügy. Azt hiszem, dr. Lukion jó néhány évig élvezi majd a rendőrség vendégszeretetét. Krato elköszönt, a felügyelő pedig az anyagot, amelyet a fiatal nyomozótól kapott, magával vitte az irodába.
- Elnézést, dr. Lukion, hogy megvárakoztattam, de tudja, egy nagyon fontos információt kaptam a gyermekgyilkosságok ügyével kapcsolatban. Nyilván mint iskolaorvos és mint sportorvos tudja, hogy három kislányt erőszakoltak meg az utóbbi hónapban. A gyilkosról eddig fogalmunk sem volt. Semmiféle nyomot nem hagyott maga után, ezért a feletteseink hírzárlatot rendeltek el, de ez elsősorban a hírközlő szervekre, a médiumokra vonatkozott. A felügyelő az orvosra nézett, aki érdeklődve tekintett rá. - Nem, nem tudtam, csak Íriszről és a kis Dóráról. Több kislány is meghalt? kérdezte, és az arca döbbenetről árulkodott. - Azt hittem, tudta, hogy az áldozatok száma három. Három tizenéves kislány vesztette életét egy őrült szadiz-musának következtében. Minden jel szerint a kiskorú lányokat kedvelte. Hogy miképp haltak meg, még mindig nem tisztázódott, mert semmiféle látható jele nincs. Az eddigi orvosi vélemény szerint mindhárom kislány a félelembe, a rémületbe halt bele. A szívük felmondta a szolgálatot. Az orvos felállt. Le s fel kezdett járkálni. Idegesen rágta a szája szélét. - Ez szörnyű! - fakadt ki, és megállt az íróasztal előtt. - El kell kapni mielőbb ezt a lelketlen embert. Soha nem fogom megérteni, hogy vihet rá a lélek valakit ilyen iszonyatos tettre. Mikor kerül végre lakat alá? - kérdezte felháborodottan. - Nyugodjon meg, dr. Lukion! Épp most kaptam meg a bizonyítékot, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ki a tettes. Már a kezünk között van, és egyhamar nem tesz kárt senkiben mondta a felügyelő, le nem véve a szemét a férfiról. - Hála istennek! - sóhajtott fel az orvos. - Megtudhatnám, hogy ki követte el ezt a szörnyű, brutális gyilkosságsorozatot? A felügyelő nem válaszolt rögtön. Hosszasan nézett a férfi arcába, aztán felállt. Megkerülte az íróasztalt, és egészen közel állt az orvoshoz. - Ön, dr. Lukion! Ön követte el a gyilkosságokat, és minden bizonnyal ön állította félre az útból Íriszt és az édesanyját is - közölte vele a felügyelő, miközben a kezével a csengő gombjához ért. Azonnal két termetes rendőr lépett be az irodába. A felügyelő a kezével intett, hogy álljanak meg ott, ahol vannak. - Bocsásson meg, felügyelő úr, de ön most viccel, ugye? - kérdezte az orvos határtalan nyugalommal a hangjában. - Nem, dr. Lukion. Sajnálom, de egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben! - mondta a felügyelő, és szigorú tekintettel nézett rá. - Azt ajánlom, üljön vissza a székre, és mindent mondjon el. Talán enyhítő körülményként értékeli majd a bíróság az önként tett vallomását, ha egyáltalán arra, amit elkövetett, lehet találni valamit, ami enyhítő körülményként szóba jöhet - ült vissza a helyére Charesz. - Nézze, felügyelő úr! Nem tudom, hogy miféle bizonyítékról beszél, de azt tudom, hogy soha nem követtem el senki ellen semmit, főleg nem kislányok ellen erőszakos gyilkosságot. Orvos vagyok, egész életemet a gyermekek gyógyításának és nem gyilkolásának szenteltem! Nézzen rám! Úgy nézek én ki, mint egy gyermekgyilkos? kérdezte magából kikelve. - Dr. Lukion! Itt tartom a kezemben azt a papírt, amely kétséget kizáróan bizonyítja,
hogy mindkét kislány nemi szervén talált spermamaradványok öntől származnak. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy amíg ezt a bizonyítékot meg nem döntik, addig ön az egyetlen gyanúsított. Azt azonban már most kijelentem, hogy nem sokáig lesz gyanúsított, hisz ilyen bizonyítékok mellett azonnal vádat kell ön ellen emelni. Sajnálom, de nem mondhatok mást! Az orvos összeomlott. Láthatóan nagyon megrendítették a felügyelő szavai. Leült a székre, levette a szemüvegét és felnézett. A szemében könny ragyogott. - Láthatnám azt a bizonyítékot? - kérdezte halkan, remegő hangon. - Tessék! - adta át a felügyelő a jelentést. Dr. Lukion elolvasta, aztán egy nagy sóhaj kíséretében az asztalra tette. Nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést. - Dr. Lukion! Ön ugye nős? - kérdezte a felügyelő. - Igen. - Járt ön vagy a felesége valaha a spermabankban? - Nem. Én biztosan nem, és arról sem tudok, hogy a feleségem járt volna. - Az ön spermája mégis megtalálható a banknál. Ezt mivel magyarázza? - kérdezte Charesz. - Nem tudok rá magyarázatot, felügyelő úr! És arról sem, hogy mi történik velem. Én soha nem követtem el semmi rosszat senki ellen. Nem értem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe! - mondta szomorúan. - Nem akar a feleségével beszélni? - kérdezte a felügyelő. - Nem. A feleségem elhagyott. Pár hete elköltözött tőlem, és magával vitte a gyereket is. - Ezek szerint önnek semmi baja, ha van már gyermeke - nézett rá Charesz, majd gyorsan hozzátette -, már ami a nemzőképességét illeti. - Ez nem olyan biztos - ingatta a fejét dr. Lukion. - A feleségem ugyanis azt állítja, hogy a gyerek nem tőlem van. Nagyon nehezen lett terhes, orvostól orvosig járkáltunk, amíg kiderítették, nincs peteérése. Több kisebb-nagyobb beavatkozást végeztek, engem is megvizsgáltak természetesen, de nem volt semmi olyan konkrétum, ami miatt ne lehetett volna gyermekem. Aztán egyszerre a feleségem várandós lett. Nagyon örültünk, amikor megszületett a kicsi. Most pedig azt állítja, hogy nem tőlem van. Ez nagyon kiborított. - Ezért tűnt el olyan hirtelen? - Igen. A feleségem elvitte a kicsit magával, én pedig már nem bírtam tovább, látnom kellett. Aztán ez a gyilkosságsorozat! - Az imént azt mondta, nem tudott, csak Dora haláláról, most pedig gyilkosságsorozatról beszél - nézett rá a felügyelő szúrós tekintettel. - Tényleg nem tudtam. Nem is értem, miért használtam többes számot, talán, mert az imént hallottam öntől, hogy több gyilkosság is történt. Már azt sem tudom, mit beszélek - mondta, és zavarodottan nézett szét a szobában. Furcsa lett az arca szemüveg nélkül, melynek nyoma erősen meglátszott az orrnyergén. A szeme különösen feltűnt a felügyelőnek. Csak most vette észre, hogy majdnem sárga. Akár egy macskáé! - gondolta.
- Tehát elment és megkereste a feleségét. Mielőtt Melitta Müron házából távozott, miről beszélgettek? - kérdezte elgondolkozva. - Arról, hogy én tanácsoltam dr. Nikiaszt és a kórházát, de úgy tűnt, nem volt valami jó ötlet tőlem. Kértem Müron asszonyt, hogy keressünk más orvost a kislánynak, mert én nem bízom dr. Nikiaszban. - Pedig igazán jó a neve a szakmában, és a kórháza is a legelismertebbek egyike mondta a felügyelő. - Igen, ez így is van. Dr. Nikiasz kiváló neurológus, de vannak esetek, amelyek a legjobbakon is kifognak. Több szem többet lát! Nekem az a véleményem, hogy ha nem sikerül a beteget mielőbb meggyógyítanom, kikérem más orvos véleményét is. Ebben az esetben is arra gondoltam, hogy dr. Nikiasz nem képes a kislány állapotát stabilizálni, ezért át kell adni egy másik orvosnak. Ezzel nem akartam kisebbíteni dr. Nikiasz tudását. Van, hogy kifog rajtunk néha egy-egy betegség, ilyenkor nem kell szégyellni tanácsot kérni más kollégától. A legfontosabb mindig a beteg, az ő érdekét kell mindenkor előtérbe helyeznünk. - És Müron asszony nem akarta? - kérdezte a felügyelő. - Nem. Határozottan ellene volt. Azt mondta, beszélt a doktornővel, aki elmondta, hogy felállított egy terápiát, amelytől sokat vár. Ha nem sikerül, akkor lehet szó arról, hogy a kislányt máshova vigye, de amíg a doktornő biztatja, addig ő nem bolygatja meg Íriszt. Meg is értettem bizonyos mértékig, mert valóban, ahogy ő mondta, kevés időt töltött el a kislány a kórházban, de én mint orvos, tudom, hogy ennyi idő alatt már kellene valamiféle eredménynek mutatkoznia. Ezt meg is mondtam Müron asszonynak, de ő hajlíthatatlan maradt. Kiabált velem, amitől ideges lettem, hisz csak Írisznek akartam jót. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire elragadtatnom magam, már sajnálom. - Ezután mi történt? - kérdezte tovább a felügyelő. - A konyhaszekrényhez léptem, felhajtottam az italomat, és elmentem. - Semmi más nem történt? - nézett rá Charesz. - Mindent elmondott, ami az ottléte alatt megtörtént? Igen. Mindent. Semmi más nem történt. Csak még any-nyi, hogy felindultságomban megfogtam Müron asszony karját. Elismerem, egy kissé megszorítottam, de aztán elengedtem. Ő sírni kezdett. Nagyon sajnáltam, amiért hangoskodtam vele, bocsánatot is kértem. Amint megnyugodott, elmentem. Az ajtóig kísért, azt mondta, nem haragszik rám. Megköszönte, hogy aggódom Íriszért. Ekkor a kocsimhoz mentem és elhajtottam. Hazafelé indultam, de ekkor rám tört a kisfiam utáni vágy. Nem tudtam ellenállni, mennem kellett utánuk. - Megtalálta őket? - Igen. - Beszélt is velük? - Természetesen. A feleségem ugyan hallani sem akart arról, hogy a kisfiammal találkozzam, de az én kicsikém, amint meglátott, a karjaimba repült. Sajnos, el akar választani minket a feleségem egymástól. Azt állítja, hogy nem én vagyok a gyerek apja. El akar válni...
- Egy vérvizsgálatból meg lehet állapítani, hogy valóban ön a kisfiú édesapja, miért akkor ez a felhajtás? Nem értem, miért ilyen bizonytalan ön ebben. Nyilván ismeri a gyereke vérképét, vércsoportját, faktorát? - Igen. Ismerem, de nem is gondoltam rá. Tudom, hogy ő az enyém! Nem engedem, hogy a feleségem elvegye tőlem! - mondta, és haragosan villant a szeme. - Jártam a lakásán, dr. Lukion. Az édesanyja nagyon aggódik magáért, amiért nem jelentkezett, holott máskor naponta többször is hazaszól. - Igen, ez igaz. Bánt is a lelkiismeret miatta. Most pedig ez a spermahistória! - tárta szét a karját. - Ki tudja, hogy mi van szegény anyámmal? Ha rám sütik azt, hogy gyilkos vagyok, biztosan belehal. Nagyon gyenge a szíve. Imád engem, és milyen büszke rám! Mi lesz vele egyedül? Senkije nincs rajtam kívül! - Sajnálom, dr. Lukion, de nem engedhetem haza. Ha akarja, hívja fel az édesanyját és beszéljen vele, nyugtassa meg. Majd elintézzük, hogy bekerüljön egy öregek otthonába. - Nem! Azt nem akarom! Én nem vagyok gyilkos, felügyelő úr! Nem öltem meg senkit! Higgyen nekem! -mondta szinte sírva. - Kérem, engedjen haza! - könyör-gött. - Nem tehetem, dr. Lukion! Ön diplomás, értelmes ember! Meg kell értenie, gyilkosság vádjával bíróság elé fog kerülni! Azt ajánlom, ha van ügyvédje, azonnal hívja fel! Ha pedig nincs, akkor majd a bíróság kijelöl valakit hivatalból. Ez nem játék, dr. Lukion! Itt az életéről van szó! -mondta kissé hangosabban. Az orvos szinte megsemmisülve nézett rá, majd felugrott, és két kezével hadonászni kezdett. - Nem kell ügyvéd, nem követtem el semmit! Miért akarnak börtönbe zárni? - kiabált eszelősen. A felügyelő intett a két őrnek, akik lefogták. - Kérem, vigyék el dr. Lukiont! - utasította őket csendesen. Amint az őrök kivezették a dühöngő orvost, a felügyelő fáradtan rogyott le a székére. Önkéntelenül nyúlt a zsebébe, ahol a kezébe akadt az összegyűrt fantomkép. A másik széken dr. Lukion zakója feküdt. Felemelte és átkutatta a zsebeit. Elolvasott minden cetlit, minden feljegyzést, de semmi nyomra nem akadt, amely tisztázhatta volna az orvost, vagy befolyással bírt volna az ügy menetére. Kezében tartotta az összegyűrt fantomképet. Eszébe jutott Melitta. A vére felgyorsulva vágtatott az ereiben. Szerelem, féltés, aggódás és harag fortyogott benne. Az orvost látva és hallgatva, nem igazán hitte el, hogy ez az ember képes lenne gyereklányokat megrontani és megölni, de most megint megingott. Melitta megmutatta neki a képet, mire az orvos megijedt. Ki tudja, mit csinált az asszonnyal? Lehet, hogy megölte? - simította rémülten hátra a homlokába hulló hajtincset. Ledobta az asztalra a zakót, a fantomképpel a kezében kirohant az ajtón, hogy felkeresse az orvost a cellájában. Nem is értette, hogy feledkezhetett meg erről a képről, Melittáról...
11. - Krato? - hallotta meg a fiatal nyomozó Katharina hangját. - Igen, én vagyok, kedvesem! - felelte boldogan. -Örülök, hogy felhívtál. - Tényleg? Akkor most találkozhatunk, én ráérek! -mondta a lány. - Sajnálom, édesem, de én nem. Legszívesebben most azonnal rohannék hozzád, de nagyon sok a dolgom. Meg kell írnom egy jelentést, csak aztán leszek szabad. - Nem baj! Én várlak! - suttogta Katharina. - Egyébként megkaptad azt, amit kértél? kérdezte. Szándékosan nem mondott konkrét nevet, nehogy valaki meghallja, miről beszélnek. A spermabankból semmiféle adatot nem szabad kiszolgáltatni, az állásával játszik, ha kitudódik. - Köszönöm, megkaptam. Igazán nagyon nagy hasznát vettem. Majd ha találkozunk, megköszönöm másképpen is - mondta izgalomba jőve. - Alig várom! Hívj fel, ha indulsz! - suttogta, és egy csókot cuppantott a kagylóba. Kratónak melege lett, alig tudott megszólalni. - Hívlak! Szeretlek! - mondta rekedten, aztán letette a kagylót. Az asztala fölé hajolt, és belemélyedt a munkába. Mire befejezte a különböző jelentéseket, bizony eltelt néhány óra. A telefon hangosan csörrent meg az asztalán. - Tessék! - szólt bele barátságtalanul. - Krato? - hallotta meg nővére hangját. - Igen, Pelagia, én vagyok! - mondta lágyan. - Csak nincs valami baj? - kérdezte ijedten. A testvére soha nem szokta felhívni a munkahelyén. - Csak az van, Krato! Csak az! - sóhajtott a nő, aztán elhallgatott. Krato tudta, hogy sír. - Bocsáss meg, buta kérdés volt, de megijesztettél, hisz soha nem hívtál még a munkahelyemen. - Megijedtem, hogy veled történt valami... - hebegte. - Nem, velem sajnos nem történt semmi! Bárcsak én feküdnék most holtan Zenobia helyett! - mondta fájdalmasan. - Ne mondj ilyeneket, Pelagia! Kérlek! - próbálta meg éreztetni a nővel, hogy mennyire szereti és aggódik érte. - Jól van, Krato, jól van! - mondta a nő. - Azért hívtalak, hogy megmondjam, holnap délelőtt tíz órakor temetjük Zenobiát. - Miben segíthetek? - kérdezte Krato, s a hangja megremegett. - Semmiben, Krato. Csak azért szóltam, hogy el tudd intézni, arra a kis időre, amíg az unokahúgodat eltemetik, szabad légy! - Pelagia! Te azt hiszed, van bármi is, ami nekem most fontosabb lenne, mint az, hogy az utolsó pillanatokat mellette töltsem? - szólalt meg Krato elérzékenyülve. - Nem, tudom, hogy mennyire szeretted, de a munkád... - Nem érdekel a munkám, csak a családom! Ha akarod, azonnal odamegyek, és nem mozdulok mellőled! - Nem, Krato! Végezd te csak a munkádat! Szeretném mielőbb rács mögött tudni azt
az elvetemült lényt, aki még arra sem méltó, hogy embernek nevezzem. - Rendben, Pelagia! Köszönöm, hogy szóltál. Estére beugrom hozzátok! Szeretlek! mondta, majd elköszönt. A kedve elment, amint a temetésre gondolt. Annyira szerette a kislányt, hogy valóságos űrt érzett belül a lelkében, ha arra gondolt, soha többé nem hallja csilingelő nevetését. A telefont a kezében tartotta, majd Katharinát hívta. - Most indulok, drágám! - Várlak, Krato! Kérlek, gyere fel, ha nem lennék lent a bejáratnál! Kaptam egy sürgős munkát váratlanul, de hamar végzek vele. - Rendben. Sietek! - tette le a telefont, a jelentést félrerakta, és elrohant. A forgalmas úton szinte csak lépésben haladt. Belül dühöngött, mert Charesz úgy bánt ezzel a gyilkos orvossal, mintha ártatlan lenne. Pedig minden ellene szól! Legszívesebben megmondaná a főnökének, de hallgatni illik. A spermabank előtt megállt, keresett egy helyet, ahol leparkolt, aztán a bejárat felé indult. Katharina nem volt még ott, ám neki nem volt kedve felmenni, bár az idő eléggé zord volt. Fázósan húzta össze magán a ballonkabátját. Járkált néhány percig fel s alá, de aztán mégis megunta a várakozást, és belépett. A portás tudott róla, hogy jönni fog, így minden magyarázkodás nélkül felmehetett a lányhoz. Az ajtó előtt megállt, és kopogott. - Gyere be, Krato! - hallotta Katharina hangját. Belépett a helyiségbe, ahol különböző műszerek zakatoltak, kémcsövek sorakoztak egy asztalon. A lány az asztalnál ült és szorgalmasan körmölt. Krato megállt az ajtóban, nem akarta zavarni, de Katharina felnézett és rámosoly-gott. - Azonnal kész vagyok! Azért még egy puszit kaphatok? - kérdezte, és a száját csókra nyújtotta. Krato odalépett és szájon csókolta. A lány ajka meleg volt és puha. Nem szívesen engedte el, de kénytelen volt, mert az ajtó hirtelen feltárult. - Ó, bocsánat! - lépett vissza Katharina kolléganője, akivel nemrég együtt látta a bank bejárata előtt. - Gyere csak be, Szophia! - kiáltott utána Katharina. -Nem zavarsz, és egyébként is első a munka! - nevetett fel csilingelve. Krato egy kissé zavarba jött, két lépéssel arrébb ment a lánytól. - Nem akarok zavarni, de kénytelen vagyok, ez nem várhat! - adta oda Katharinának a kezében tartott dobozt. - Szophia! Engedd meg, hogy bemutassam a kedvesemet! Ő Krato, a nagy nyomozó! bolondozott vidáman. Krato kezet fogott a nővel, s furcsa érzés futott át rajta. Mintha egy férfi kezét
szorította volna meg. Erős fogása volt, és egyáltalán nem nőies. - Örülök, hogy megismerhetem! - mondta mély hangján. - Katharina az utóbbi időben csakis magáról tud beszélni. Nincs más témája! Néha még a munkáról is megfeledkezik! - fenyegette meg barátságosan a mutatóujjával a lányt. - A szerelem csak nem bűn? - kérdezte Krato felengedve. - Nem! Persze hogy nem! Én csak tudom, hisz egyfolytában szerelmes vagyok! nevetett rá a férfira. Krato most még inkább érezte, hogy ez a nő nagyon furcsa. A szemében különös fényt látott, amitől elment a kedve. Már csak kényszeredetten húzta el a száját. Katharina a kezében tartotta a dobozt, aztán megindult egy nagy műszer felé, amely olyan volt, akár egy hűtőszekrény. Felemelte a tetejét, majd a dobozból kiemelte a kémcsövet, és elhelyezte a műszerben. Szophia egészen közel állt mögötte. Kezét Katharina derekára tette. - Vigyázz rá, mert fontos személyiségé! - suttogta a fülébe, majd átölelte a lány derekát, aztán a kezével integetve kiment. Krato mozdulatlanul állt ott, ahol Katharina hagyta. Az arcán valami döbbenetfélét látott. - Krato! Mi van veled? - lépett mellé. - Semmi! - Ne mondd, hisz látom rajtad! Mi történt? - kérdezte aggódva. - Tényleg semmi, csak... ez a Szophia! - Mi van vele? - Olyan különös... nő! - Ezt hogy érted? - emelte rá a tekintetét Katharina. - Hát, igazából nem is tudom megfogalmazni. Olyan, mintha egy női ruhába bújtatott, női idomokkal megáldott férfi lenne. Butaság, de nekem olyan volt, mintha nem nő lenne - mondta zavartan Krato. - Ez tényleg butaság, Krato! Szophia nő a javából! Férjezett, a férje egy amerikai régész. Itt ismerkedtek meg, aztán összeházasodtak. Van egy kétéves kisfiúk. Nem hiszem, hogy ha férfi lenne, szülhetett volna gyermeket! - Igen, ez biztos, de nem tehetek róla, nekem mégis olyan furcsa. Egyáltalán nem nőies! - Nem? Kedvesem, te akkor nem jól látsz! Szophia méretei valószínűleg minden nő legnagyobb vágya! Olyan alakja van, akár egy szobornak! Többször is öltöztem vele egy öltözőben, láttam, hogy mindene valódi! - nevetett rá Katharina. - Nekem te vagy a legcsinosabb nő a világon! Engem nem érdekelnek Szophia bájai, méretei! - mondta, s átölelte a lányt. Magához szorította és megcsókolta. - Mehetünk! - szólt Katharina, amint elengedte a férfi. - Megfésülködöm, bezárom, amit be kell zárni, aztán indulhatunk! Krato bólintott, majd az ablakhoz lépett. A szél elállt, a fák nem hajlongtak fájdalmasan. Az idő kitisztult, s ha nem lenne már késő, a nap is előbújna.
A kocsihoz érve megszólalt a telefonja. - Kérlek, Krato! Ne vedd fel! - nézett rá könyörgő tekintettel Katharina. - Tudom, hogy azonnal el fogsz menni, s én egyedül mehetek haza. Olyan boldog vagyok, amióta ismét egymásra találtunk, kérlek, felejtsd el egy rövid időre a munkádat! - Drágám! Rendőr vagyok! Gyilkosok után nyomozunk, nem tehetem meg, hogy nem veszem fel. Ne haragudj, de tudnom kell, hogy ki keres - nézett rá bocsánatkérően. A lány lehajtotta a fejét, nem szállt be a kocsiba, megállt mellette. - Tessék! - szólt bele a telefonba a nyomozó. Katharina ránézett. Elég volt az arcát látnia ahhoz, hogy tudja, hamarosan el fog menni. Nem is tévedett. - Bocsáss meg, kedvesem, de el kell mennem! Charesz felügyelő volt. Azonnal találkozni akar velem. Sajnálom igazán! - tárta szét a karját, majd átölelte a lányt, és forrón megcsókolta. - Esküszöm neked, hogy bepótoljuk. Nem is olyan sokára! suttogta. Katharina elhúzta a száját. - Tudom! Ezt már oly sokszor hallottam! Menj hát, ha menned kell! - tolta el magától durcásan. - Előbb mondd, hogy nem haragszol! - fogta meg a férfi a két karját. - Nem haragszom, csak rosszulesik! Hiába tudom, hogy az a munkád, mégsem vagyok képes elfogadni, hogy csak egy telefon, és te hagysz mindent a fenébe és rohansz! - mondta ingerülten. - Már sokszor én is bánom, hogy erre a pályára mentem, de egész életemben erre készültem. Akkor nem is gondoltam arra, hogy ha valaki majd fontos lesz nekem, megérti-e, elfogadja-e így velem az életet. Katharina szíve nagyot dobbant. Ez félig-meddig vallomás volt. Lehet, hogy Krato komolyan gondolja ezt a kapcsolatot? Lehet, hogy nem is olyan sokára a felesége lesz? A férfira nézett, akinek a szeme csillogott. Szerelmet, gyöngédséget olvasott ki belőle. Már bánta, hogy így viselkedett vele, hisz nem tehet róla, hogy mennie kell. - Szeretlek, Krato! - suttogta, és a száját nyújtotta. -Ne haragudj rám, amiért nem értettelek meg. Többé nem fordul elő. Tudom, hogy ez a munkád, s ha menned kell, meg kell értenem. - Szeretlek, Katharina! - ölelte magához a lányt. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Remélem, majd hosz-szú évek múlva is ezt mondod! - csókolta meg a száját, majd gyorsan beült a kocsiba. - Óvatosan vezess, kérlek! - intett a kezével Katharina, és a járda szélén állt, amíg a férfi el nem tűnt a járművek között. - Végre, csakhogy itt vagy - állt fel Charesz felügyelő az asztalától. - Mi történt? - kérdezte Krato. - Bejelentés érkezett a Héphaisztosz-templomból. Egy fiatal nő telefonált, hogy az
Agora-domb oldalán sétálgatva gyermeksírásra lett figyelmes. Mindenütt megnézte a környéken, de sehol nem talált senkit. Amikor visszament oda, ahol hallotta, rövid szünetenként nyöszörgés ütötte meg ismét a fülét. Ott vár bennünket, hogy megmutassa a pontos helyet. Olvasta a reggeli lapokban a német kislány eltűnését, ezért gondolta, hogy ideszól. - Már kiment valaki a helyszínre? - kérdezte Krato. - Igen. Az a csoport, amelyik már kétszer is járt kint sikertelenül. Remélhetőleg a nő nem hülyített bennünket, hanem tényleg, valóban hallotta a gyereksírást. Lehet, hogy van ott valamiféle barlang, vagy tudja a fene, egy föld alatti labirintus a régi világból, amely még nem került feltárásra. - Bárcsak úgy lenne, mert akkor a kislányt megtalálhatnánk. Már második napja van a mélyben, ki tudja, milyen sérülés érte - mondta fellelkesülve Krato. - Lassabban, Krato! Ez lehet csak egy elhallás, vagy bármi. Nem szabad beleélnünk magunkat. Csak akkor hihetjük el, hogy valóban hallható a sírás, ha megtaláltuk az üreget, ahová beleesett. Őszintén szólva én nem nagyon hiszek benne. Az utóbbi időben rengeteg ásatást végeztek azon a környéken, nem hiszem, hogy ne vették volna észre, ha olyan mélyen alagútrendszer lenne. Rá kellett volna találnia annak a sok régésznek! - csóválta a fejét a felügyelő. Krato lelkesedése lelohadt. - Megyünk? - kérdezte a főnökét. - Igen - bólintott Charesz, és letette a kezéből a tollat. - Megyünk. Az Agora-domb oldala tele volt rendőrökkel, bámészkodó emberekkel, akik kíváncsiskodva nyújtogatták a nyakukat. Hiába volt minden erőfeszítés, hogy távol tartsák őket, látni akartak mindent. - Kérem, emberek! - lépett oda Charesz. - Kérem, menjenek szépen innen! Veszélyeztetik a testi épségüket, hisz nem lehet tudni, mikor, hol omlik be a föld önök alatt. Arról nem is beszélek, hogy akadályozzák az embereim munkáját. Szeretnénk végezni és megtalálni a kislányt, mielőtt egészen besötétedik. Menjenek hát! Az emberek lassan hátráltak, majd szétszéledtek. A rendőrök pedig végezték a munkájukat. Minden egyes métert átvizsgáltak, ahol a fiatal nő hallotta a sírást, de nem jutottak eredményre. Sőt azon a helyen, ahol a bejelentő először figyelt fel a panaszos sírásra, a rendőrök nem hallottak semmit. Síri csönd lett. Amikor a bámészkodók elmentek, nem maradt ott más, csak a rendőrség emberei, akik egyenként figyeltek a hangra, de nem hallottak semmit. Tanácstalanul néztek egymásra a különleges csoport tagjai. Az este hamarosan leszállt, kísértetiesen megismétlődött a tegnapi helyzet; eredménytelenül végződött a keresés. Charesz felügyelő elrendelte a visszatérést. A csoport valamennyi tagját visszaküldte az autóra.
- Felügyelő úr! - kiáltott fel az egyik rendőr. - A társam nem jött vissza! - Mit beszél? - Zeno Hadzsisz nem tért vissza - rázta a fejét a masza-tos arcú fiatal rendőr. Hamarosan a keresésére indultak. Hangosan szólongat-ták azon a részen, ahol utoljára látták. Először semmit nem hallottak, de amikor visszafelé mentek, halkan ugyan, de meghallották a fiatal rendőr hangját. - Hallotta, felügyelő úr? - kapta fel a fejét Krato. - Nem. Semmit nem hallottam - rázta a fejét Charesz, de azért tovább figyelt. - Én hallottam! - Én is! - Én is! - kiabáltak egymás után az emberek, örömmel ugrottak egyet, karjukat a magasba emelve. Előkerültek az autóról a csákányok, lapátok, földgépek. Megkezdték a föld bontását ott, ahol rátaláltak egy szakadékra. Innen hallatszott a rendőr hangja, de nagyon mélyről. A szakadékot teljesen belepte a fű, egyáltalán nem lehetett észrevenni. Még így sem, hogy a fiatal rendőr alatt beszakadt. Charesz felügyelő, mellette Krato is feszült figyelemmel tapadt a szakadékra. Várták, hogy mikor bukkan fel végre a rendőr feje. Végre megjelent egy sisak, aztán egy fej. A felügyelő közelebb lépett, és az elemlámpa fényében figyelte a rendőr arcát. - Sajnos, nem találjuk! - szólalt meg a sáros, poros arcú rendőr. - Nagyon mélyen van. Alig hallani a hangját. Ahogy bontani próbáltuk a földet, egyre jobban omlik be. Nem lehet tovább folytatni csak nappali világosságban, mert félő, hogy több embert is betemethet. Megfelelő biztonsági berendezésekkel kell megpróbálni lejjebb jutni rázta le magáról a vastag földréteget. - Igaza van! - bólintott Charesz. - A fene enné meg! Megint elveszítettünk egy napot! dobbantott mérgesen. - Nem tehetünk mást, főnök! - mondta Krato. - Holnap, amint megvirrad, visszajövünk. Legalább már annyit tudunk, hogy hol van az az átkozott mélyedés, amely a balesetet okozta. Biztosan ott van a kislány is - tette hozzá. - Az egyáltalán nem biztos, Krato! Tudod te, hogy hány ilyen föld alatti, több méter mély szakadék, barlang, csarnok van a környéken, amelyet még nem tártak fel? -nézett rá Charesz. - Igen, biztosan rengeteg van, de én úgy érzem, a német kislány is ide esett be. Ugyanezen a helyen tűnt el, emlékszik, felügyelő úr? - kérdezte Krato. - Emlékszem, persze hogy emlékszem, de egy ilyen aprócska kislány pillanatok alatt több métert szalad! Elképzelhető, hogy jóval távolabb esett bele valamelyik omladékba. Természetesen az is lehet, hogy egyáltalán nincs itt, hanem elment valahova, sokkal messzebbre. Talán eltévedt, vagy valaki magával vitte. Ki tudja? tette hozzá elgondolkozva. - Én nem vitatkozni akarok, felügyelő úr, csak nekem van egy ilyen érzésem... motyogta a fiatal nyomozó.
- Bár igazad lenne! - sóhajtotta Charesz. A helyszínen maradt pár rendőr, hogy vigyázzanak a környékre, nehogy valaki arra járva szerencsétlenül járjon. Lezárták korláttal azt a részt, a többiek pedig visszatértek az autókra. - Megtudott valamit, felügyelő úr? - kérdezte Krato. - Mire gondolsz? - Dr. Lukionra. Mit szólt a fantomképhez? Mert gondolom, megtudta, hogy Melitta Müron is kapott belőle. - Igen. Tényleg megtudta, de nem beszélt róla - mondta Charesz. - Tegnap, amikor behoztam, a kihallgatás során egyetlen szóval sem említette. Én sem tértem ki rá, mert megdöbbentett az, amit a családjáról mesélt. -Mit? - Hogy a felesége azt állítja, nem tőle van a gyereke. Aztán amikor a kezembe akadt az összegyűrt fantomkép, amelyet Melitta lakásáról hoztam el, nyilván dr. Lukion is találkozott vele... - Ha ő gyűrte össze, akkor ez sok mindent megmagyaráz - vélte Krato. - Én is azt hittem, de amikor felkerestem a zárkájában, tagadta, hogy a fantomkép miatt bármiféle nézeteltérés lett volna köztük. - Nem hiszem. Ha én megtalálnám valahol a rólam készült képet, s közben megöltem három kislányt, a negyedik pedig szemtanú volt, nem hiszem, hogy ne reagálnék rá! Ez hihetetlen! Valahogy ki kell szedni belőle az igazat! - Épp ezen fáradozom, de sajnos nem sok sikerrel. A doktor tagadja, hogy bármi köze lenne a kislányok halálához, valamint Melitta Müron eltűnéséhez. Meg kell mondanom, Krato, magam sem hiszem, hogy ő tette volna! - Ezt nem mondja komolyan, felügyelő úr?! Minden bizonyíték ellene szól, a viselkedése szintén. Az, hogy orvos, engem is zavar, de hát ők is csak olyan emberek, mint mi vagyunk - nézett rá szemrehányón a nyomozó. - Igen. Igaz az, amit elmondtál, Krato. A bizonyítékok valóban ellene szólnak, s nekem mégis van egy olyan érzésem, hogy a doki nem bűnös, csak a szerencsétlen körülmények áldozata. Nem tudom cáfolni a bizonyítékok állításait, csak a megérzésemre hagyatkozom, amikor hajlok rá, hogy higgyek neki. - Csodálkozom, felügyelő úr! Ön mindig olyan határozott, soha nem hallgat az érzéseire, már ami a munkát illeti. Most miért teszi? - kérdezte Krato. Megdönthetetlen bizonyítékok vannak a birtokunkban, mint például a sperma. - Nem is tudom. Azt hiszem, túlságosan gyanús dr. Lukion ahhoz, hogy bűnös legyen! - Lehet, de szerintem igenis ő tette. Minden áldozatot ismert, könnyen elcsalhatta őket, hisz az orvosuk volt, sőt sportorvosuk! Az pedig, hogy ilyen erőszakosan lépett fel Írisz érdekében az édesanyjával szemben, megmagyarázza a félelmét! - Félelmét? - nézett rá a felügyelő. - Ezt hogy érted? Mitől fél? - Attól, hogy Írisz egyszerre csak beszélni kezd, és mindent elmond. Akkor pedig neki vége. A biztos halál vár rá! Azt hiszem, igenis tud Melitta Müron hollétéről, valamint
az ő keze van abban is, hogy Írisz Müron ilyen nyomtalanul eltűnt a kórházból. - Nem tudom, Krato... Most, ahogy végiggondolom, tényleg van benne valami. Kár, hogy dr. Nikiasz épp most utazott el, mert ha valaki, ő biztosan tudna Íriszről. A felügyelő mély lélegzetet vett, aztán ismét megszólalt: - Gyere, hazaviszlek! A kocsid hol van? - A rendőrségi parkolóban. Inkább odamennék, ha megtenné, hogy elvisz. - Rendben. Már miért ne vinnélek el? Te vagy a legjobb és legmegbízhatóbb társam, nem igaz? - mosolyo-dott el barátságosan. Köszönöm! - húzta el Krato is a száját. 12. Melitta Müron iszonyú állapotban volt. Az éhségtől egész testében remegett, emellett nagyon fázott is. Már nem volt annyi ereje sem, hogy megmozduljon. Úgy feküdt a hűvös, nedves földön, mint aki már nem is él. Többnyire nem volt magánál, csak néha-néha, pillanatokra tért észhez. Ilyenkor Írisz hangját hallotta. Sírt. Vékony, halk hangon, mint pici korában. Már néhány perce ismét magánál volt, s amint a tudata valamennyire kitisztult, ismét hallotta a hangocskát. Ez erőt adott neki. Megpróbált felülni, de nem sikerült. Visszahanyatlott a földre, de közben erősen figyelt. Megint hallotta a gyereksírást. - Írisz? - suttogta halkan. - Hol vagy, kicsikém? -nyújtotta ki erőtlenül a kezét, de csak a levegőt marko-lászta, miközben a hang egyre közelebbről jött. - Kislányom! Ne félj, itt van a mama! - nyöszörögte, forró könnyeit nyelve. A gyerekhang ekkor valamit mondott, de hiába figyelte, nem értette. Tudta, hogy panaszosan szólt, de egyetlen szavát sem értette. Hangosan sírni kezdett, majd ismét rátört a szörnyű re-megés, mely most hányingerrel párosult. A szája tele lett földdel, amint felemelte a fejét és kinyitotta a száját. Mintha a feje fölött valaki járkálna, s a léptei nyomán potyogna a fejére a föld. Két karját letette a poros talajra, majd ráhajolt. Amikor már semmi nem jött ki belőle, már nyál sem, akkor nyugodott meg egy kissé. Agya kezdett elborulni, érezte, hogy bármennyire is figyel, nem hallja a kislány hangját. Ismét elájult. Amikor megint magához tért, már nem egy hangot, nem is Íriszét, hanem erőteljes férfihangokat hallott. Először azt hitte, hogy álmodik, nehezen tisztult ki a tudata. - Segítség! - suttogta erőtlenül. - Itt vagyok! Erre! Erre! - motyogta szinte önkívületben. A hangok lassan elhalkultak, majd teljesen megszűntek. Melitta Müron ismét visszasüppedt az ájultság megváltó mélységébe. Feje fölött pedig igencsak folyt a kutatómunka. A nap végre kisütött, s bár még minden nedves volt a hajnali esőtől, érezni lehetett kellemes melegét. - Nos, van valami újság? - lépett közelebb a már több méter mélységű gödörhöz
Charesz. - Nem, még nincs semmi! - felelte az egyik sisakos rendőr. - A kollégám már jó mélyen leereszkedett, de nem talált senkit. Most megpróbáljuk a vermet szélesíteni, de minduntalan beszakad a föld, és azzal megy el az időnk nagy része, hogy kiszedjük a beomlott földet. A felügyelő bólintott, aztán amikor megfordult, beleütközött Kratóba. - Hát te? Mit keresel itt? - Nem tudtam otthon maradni. Nagyon aggódom a kislány miatt és természetesen a kollégám miatt is. - Én is így vagyok - nézett rá a felügyelő. - Azt hiszem azonban, mi azzal, hogy itt ácsorgunk, nem sokat segíthetünk! - tárta szét a karját, aztán megfogta Krato vállát. Hogy érzed magad? - Nagyon rosszul - felelte a fiatal nyomozó. - Tegnap meglátogattam a nővéremet. Szörnyű látni a szenvedésüket! - tette hozzá fájdalmasan. - Látom, te is nagyon szenvedsz! Annyira szeretnék segíteni, de nem tudok! - mondta, és megfogta a fiatalember vállát. - De tud, felügyelő úr! Ha dr. Lukiont mielőbb átadja az ügyészségnek! A felügyelő ránézett. - Annak is eljön az ideje, Krato! Azt hiszem azonban, az lenne a legjobb, ha lenne valakid, aki átsegít ezen a nehéz, fájdalmas időszakon. Én magamról tudom, hogy mit jelent, ha az ember mellett nincs senki, akivel megbeszélhetné a problémáit, akihez tartozhat. - Én nem vagyok egyedül, felügyelő úr! Van, akit szeretek, és aki szeret - tette hozzá. - Nahát! És nem is meséltél róla! Igaz, hogy egy ilyen öreg róka, mint én, nem lehet megfelelő partner ebben a témában, de én azért szeretném, ha a barátod lehetnék! - Felügyelő úr! Ön nem öreg róka! - nevetett fel Krato. - Még nincs negyvenéves sem! - mondta. - De négy hónap múlva annyi leszek! - nézett el a távolba Charesz. - És ez mégsem tinédzserkor! - Ez igaz, de az édesanyám szerint a legszebb férfikor a negyven körüli. - Lehet, de nem mindig jön be! - bölcselkedett a felügyelő. - Az élet sokszor megcáfolja mindazt, amit épp ő teremt. De mesélj inkább róla! - Katharina a neve, a spermabankban dolgozik mint laboráns. - Értem! - mosolygott Charesz. - Tehát ő az, akinek azt a bizonyos spermavizsgálatot köszönhetjük? - Igen, ő. Nagyon csinos lány. Az igazság az, hogy már hónapokkal ezelőtt együtt jártunk, de aztán egy félreértés folytán szakított velem. Nehezen viseltem el, hogy elhagyott, de most ismét egymásra találtunk. - Remek! Ennek igazán örülök! - mondta a felügyelő. - És maga, felügyelő úr? Már biztos, hogy soha nem tér vissza a felesége? - kérdezte, de aztán enyhén el is pirult. Lehet, hogy a főnök túlzott bizalmaskodásnak tekinti az érdeklődését. A felügyelő azonban egyáltalán nem neheztelt rá. - Tudod, Krato, lehet, hogy most megdöbbentelek azzal, amit mondok. Már azt
kívánom, soha ne térjen vissza hozzám. Soha! - Ezek szerint már másé a szíve? - szaladt ki a fiatalember száján a gondolata. A felügyelő komoly arccal nézett rá, aztán elnevette magát. - Te aztán fején találtad a szöget, Krato! - veregette meg a nyomozó vállát. - És milyen a hölgy? Csinos? - kérdezte felbátorodva Krato. - Nagyon. A világ legszebb, legcsinosabb asszonya -felelte Charesz, de a hangja inkább szomorúnak tűnt. - Szeretném megismerni, ha lehet! - Egyszer majd összehozlak titeket - mondta a felügyelő, aztán hozzátette: - Remélem, lesz rá alkalom! Krato érezte, hogy valami miatt a felügyelő nem igazán boldog, amikor erről az asszonyról beszél, de nem mert rákérdezni. Az már tényleg tolakodásnak számítana. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal férjnél van az asszony, és emiatt lehetetlen most még a találkozás vele. - Felügyelő úr! Jöjjön gyorsan! - kiáltott feléjük az egyik rendőr. - Megtaláltuk Zeno Hadzsiszt! A felügyelő és Krato szaladni kezdett visszafelé, mert a beszélgetés alatt egyre távolabb sétáltak a gödörtől. A helyszínen tartózkodó mentőről leugrott az orvos, és sietve hajolt le a felszínre hozott rendőrhöz. Amint megvizsgálta, felszívott egy injekciót, aztán beadta a férfi karjába. Az hamarosan kinyitotta a szemét. Kezét az arca elé kapta, bántotta a hirtelen támadt napfény. - Hogy érzi magát? - kérdezte az orvos. - Sokkal jobban, mint odalent! - suttogta rekedten a rendőr. - Azt elhiszem! Már az is isteni csoda, hogy a mellére zúdult földtömegtől nem fulladt meg. Mindenesetre most bevisszük a kórházba, aztán pár napig megfigyelés alatt tartják. Ha minden rendben van, kiengedik. - Nem hiszem, hogy szükséges lenne a kórház... -kezdte el a rendőr, de az orvos nem törődött vele. Intézkedett, hogy helyezzék el a hordágyat a mentőautóban, aztán villogva elszáguldott. - Milyen mély az üreg odalent? - kérdezte a felügyelő az egyik rendőrt, aki erősen zihált, hisz több órát töltött el a mélyben. - Talán öt vagy hat méter. - Elágazó, vagy csak egy üreg? - faggatódzott tovább Charesz. - Azt hiszem, ez csak egy üreg, nem találtunk hozzá csatlakozó járatot - felelte, amint kiköhögte magát. - Ezek szerint nem valószínű, hogy a német kislány ide esett be? - Nem hiszem Ha ide zuhant volna le, akkor meg kellett volna találnunk, de nem találtunk semmi nyomot -rázta a fejét. - Ebben nem vagyok olyan biztos! - bukkant elő az üregből egy másik rendőr. - Miért? - fordult felé Charesz.
- Azért, mert találtam egy járatot, amely az üregből indul, vagy itt végződik. Szerszám kellene, hogy kiszélesítsük az elejét, aztán kötelek, lámpák. Egy embernek veszélyes leereszkednie, feltétlenül kell, aki a segítségére van - mondta, s nagyot köpött oldalra. A szája tele volt földdel. Világosszürke szeme szinte szikrázott maszatos arcában. A különleges csoport parancsnoka intézkedett, s hamarosan minden rendelkezésre állt. Három rendőr leereszkedett a mélybe, kettő pedig biztosította őket kötelekkel. A felügyelő közelebb lépett. Krato az órájára nézett. - Azt hiszem, én elindulok. Félek, hogy nem érek oda a temetésre - mondta halkan a főnökének. - Menj csak, Krato! A temetőben találkozunk. Gondolom, te a nővéred házához mész, és együtt indul el a család... - Igen - bólintott a fiatal nyomozó, azzal lehajtott fejjel a kocsijához ballagott. A felügyelő idegesen morzsolgatott egy fűszálat. Talán egy óra telt el, amióta lent voltak a mélyben. A munka nagyon lassan és nehezen haladt. Végre sikerült kitágítani úgy a járat elejét, hogy nem szakadt be a föld. A felügyelő bármennyire is szerette volna megvárni az eredményt, tovább már nem várhatott, mert nem ért volna oda időben a temetésre. Gyorsan beült a kocsijába és elhajtott, meghagyva, hogy ha valamit találnak, hívják a mobiltelefonján. A rendőrök pedig végre beléptek a járatba. Koromsötétség volt, az elemlámpák nélkül egyetlen lépést sem tudtak volna tenni: Amint elindultak, talán öt méter után a járat három irányban is elágazott. - Hárman vagyunk, mindenki elindul egy járatban! -adta ki a parancsot a csoport vezetője. Ha bármelyikünk talál valamit vagy valakit, azonnal jelezze a másiknak. Mindenki kapcsolja be az adóvevőjét, aztán indulás! Hamarosan eltűntek a járatokban. A csoport vezetője néhány lépés után visszafordulásra kényszerült, mert a járat nagyon rövid volt. Amikor rájött, hogy tovább nem mehet, megindult visszafelé. Alig tett azonban pár métert, a feje fölött hangos morajlással beomlott a föld. Érezte, hogy valami meleg zuhan rá, aztán elájult. A másik két rendőr tovább haladt előre. Az egyik mintha halk nyöszörgést hallott volna. Figyelni kezdett, de nem ismétlődött meg a zaj. Hívta a társait, talán ők is hallották. A csoportvezetőt hívta először, de az nem jelentkezett, ezért a másik társának jelzett. - Itt vagyok! -jelentkezett be a társa. - Mit találtál? - Figyelj ide, Timon! Hallottam valamiféle különös hangot, de csak nagyon halkan. Te nem hallottál semmit? - Nem, Aretin! Semmit nem hallottam - felelte. - A csoportvezető mit mond, ő is hallotta? - Nem tudom hívni, nem felel! - válaszolta Timon. -Hiába hívom, nem felel.
- Majd én megpróbálom! Mindjárt visszaszólok, ha beszéltem vele! - mondta Aretin, aztán hívni kezdte a főnökét. Többszöri próbálkozás után feladta. - Sajnos nekem sem sikerült vele érintkezésbe lépni. Azt hiszem, jobb lenne, ha valamelyikünk megnézné, mi van vele. - Mi ne forduljunk vissza, szóljunk fel a felszínre! Küldjenek le embert, és nézzék meg, mi történt a főnökkel! - tanácsolta Timon. - Rendben. Én felszólok. Ha valami van, jelentkezz! -mondta Aretin, aztán jelentette a fentieknek, hogy valami történt a csoport vezetőjével. Timon lámpája hirtelen kialudt. Megpróbálta a másikat leemelni a derekáról, ám ebben a pillanatban megbotlott valamiben, aztán elvágódott. Néhány pillanatig úgy maradt elterülve, akár egy béka. Amikor megnyugodott és megállapította, hogy végtagjai nem törtek el, feltérdelt. A derekához nyúlt, hogy kiemeljen egy másik lámpát, de nem találta. Biztosan az eséskor kiesett. Kezével tapogatva körbe-körbe csúszkált, de nem akadt a kezébe. Hangosan káromkodott. Fogalma sem volt, hogy a nagy forgás után merrefelé induljon. Visszafelé akart menni, de nem tudta, a visszaút felé fordult-e, vagy épp ellenkezőleg. Jó mélyen bent járt már a járatban, a levegő egyre fojtóbbá vált. Kitapogatta az adóvevőt, aztán megpróbálta Aretint hívni. A szerkezet süket maradt, nyilván megsérült, amikor elesett. Próbálkozott még néhányszor, de amikor nem sikerült neki, elhatározta, hogy elindul valamerre. Ha nem találja meg a kijáratot, majd visszafordul egy idő után. Nagy baj nem történhet, hisz Aretin biztosan hívni fogja, s mivel nem jelentkezik, nyilván keresni fogják. Egy kissé megnyugodott, bár a szíve még mindig hevesebben vert. A sötétség ugyan mindig nyomasztotta, de most nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Kissrác korában nagyon gyáva volt, még az egerektől is félt. Az iskolában soha nem merte azokat a tornagyakorlatokat megcsinálni, amelyek nehezek voltak, vagy bátorságot igényeltek. Sokszor csúfolták, gúnyolták is emiatt az osztálytársai. Amikor a középiskolában beiratkozott a bar-langmászók körébe, bizony nagy fába vágta a fejszéjét. Akkor még nem tudta, hogy mire vállalkozott. Soha nem felejti el az első barlangbeli kalandját. Minden részében remegett, az állán csöpögött a veríték a félelemtől, de végigcsinálta. Aztán később már kezdte élvezni. Egyetlen dolog volt csak, amivel soha életében nem tudott megbarátkozni, a sötétség. Most pedig itt mászik négykézlábra ereszkedve ebben a levegőtlen, vaksötét föld alatti járatban, teljesen egyedül. Ha arra gondolt, hogy valakivel összetalálkozik és a sötétben összeütköznek, kiverte a víz. Minden pillanatban azt várta, hogy a fejük összekoccan. Aztán elvetette ezt a gondolatot. Ugyan ki a fene jöhetne vele szemben? Ki? - tette fel magának a kérdést, hogy aztán meg is válaszoljon rá: egy föld alatti szörny! Ezen annyira megdöbbent, hogy megállt. Hangosan fúj tat ott, megdörzsölte a szemét, mintha ezután már látna mindent. Eszébe jutott az a mesekönyv, amelyben az ördögkirály elrabolja a favágó fiát, és leviszi a mélybe, s ott a két kezével kell alagutat vájnia, körmét használva. Ha sikerül, akkor feljut a világosságra, ha
nem, örökre a föld mélyén marad. A favágó fia kaparta a földet, már minden körme beszakadt, vérzett. Iszonyúan fájt, de csak kaparta rendületlenül, s amikor már majdnem elérte a föld felszínét, találkozott egy szörnnyel, aki arra kényszerítette, hogy visszafele ásson. Visszafelé, a föld mélységes gyomra felé. Annyira beleélte magát, hogy hangosan összekoccantak a fogai a félelemtől. Meresztette a szemét, hátha felfedezi a járat elején beáramló halvány fényt, de nem látta. Látta viszont maga előtt a szörnyet, amint vérvörösen izzó két szeme fel-felvillan fenyegetőn. - Jézusom! Ha ez így megy, bedilizek! Meg kell embe-relned magad, Timon! - kiáltott fel. - Nincs itt senki, csak te! Légy bátor, hisz rendőr vagy, nem is akármilyen rendőr! A különleges csoport tagja! Emlékezz, milyen nehéz volt a kiképzés, mégis megcsináltad! Nem mindenkinek sikerült bejutni a csoportba, de neked igen! Bátor vagy! Bátor vagy - mondogatta még mindig fogvacogva. Lassan érezte, hogy a vizes overallja a hátára tapad. Fázni kezdett, ezért még nagyobb intenzitással mászott tovább. Már több órája haladt előre, amikor érezte, hogy a járat kiszélesedik. Nem kellett négykézláb kúsznia. Fellélegzett, amint sikerült felállnia. Kinyújtotta a karját a feje fölött, de nem érte el a járat tetejét. Nekitámaszkodott a nedves falnak, érezte a dohos, fojtó szagot, s megpróbált egyre ritkábban levegőt venni. Visszatartotta a beszívott levegőt, ameddig csak tudta, aztán lassan kifújta, s csak amikor már szinte fájt a melle, akkor szippantott ismét. Kezével körbetapogatta a falat. Rájött, hogy épp egy kereszteződésben áll. Most merre induljon? Ha elvéti a kijárat felé vezető utat, talán napokig nem akadnak rá. Megfordult, és visszafelé lépkedett. Ha jól érzékelte az irányt, jó felé tart. Azt figyelte erőteljesen, nem hallja-e meg valamelyik társának a hangját akár a föld alatti járatból, akár a föld felszínéről Sajnos nem hallott semmit, de elszántan ment tovább. Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább sem erővel, sem a levegőtlenség miatt, hirtelen vékonyka kis hangra lett figyelmes. - Halló! Hahó! - kiáltotta el magát a sötétben. A válasz ismét panaszos hang volt. - Megtalállak, kislány! Ne félj! - suttogta szinte önkívületben, olyan erőfeszítéssel haladt tovább. Egyre közelebbről hallotta a nyöszörgő hangot. Többször megállt, hogy tájékozódjon a hang segítségével. Lassan lépkedett, mert a járat egyre szűkebb lett, s egyszerre ismét négykézlábra ereszkedve haladhatott csak tovább. Szeme fájt már, annyira erőltette, hogy hátha meglát valami halvány fénysugarat, de egyelőre csak koromsötétség vette körül. A hang egyre erőteljesebbé vált, most úgy érzékelte, mintha mögötte lenne a kislány. Biztos volt benne, hogy csakis Ilse lehet. Az öröm, amelyet érzett, amikor meghallotta a hangját, lassan eloszlott, mert már jó ideje kúszott, s nem találta meg a kislányt. Megállt és ismét hallgatódzott. Most semmit nem hallott, ezért elkiáltotta magát. - Ilse! Ilse! Mondj valamit, te német kislány! Hogy segítsek, ha nem tudom, merre keresselek? - kiáltotta kétségbeesetten.
Néhány pillanatig a saját szívdobogásán kívül szinte semmit nem hallott, de aztán egyszerre csak ismét felhangzott a panaszos sírás. Timon idegesen forgott a szűk járatban körbe-körbe. Merre lehet a gyerek? Honnan jön a hangja? - töprengett. Lehajtotta a fejét. Érezte, hogy a verejtéke a kezére cseppen. Megtörölte izzadt homlokát, aztán továbbmászott. Amikor ismét felemelte a fejét, maga sem akart hinni a szemének. Mintha nem lenne olyan koromsötét. Lehet, hogy csak érzéki csalódás? Vagy tényleg megtalálta a visszafelé vezető utat? - kérdezte némán. Maradék erejével továbbmászott, s hamarosan egyre biztosabb lett benne, hogy valahonnan fény hatolt be a mélységbe. Amikor már a kezének a körvonalát ki tudta venni, megpihent. Leült a földre, majd becsukta a két szemét. Néhány pillanatig csukva tartotta, aztán kinyitotta. Egyetlen villanásra észrevette, hogy valahonnan föntről, a feje fölüljön a halvány világosság. Térdre ereszkedett, aztán a kezével kaparni kezdte a feje fölött a talajt. Hamarosan nagy darab föld omlott rá. Két kezével megpróbálta a fejét védeni, s amikor az omlás abbamaradt, kinyitotta a szemét, melyet önkéntelenül becsukott, nehogy a föld vagy a lehulló szemét megsértse. - Istenem! Köszönöm! - suttogta, amint fény árasztotta el a helyet, ahol térdelt. Felállt, és kidugta a fejét a lyukon. Mélyen, több méterre a föld alatt volt, így hát nem látott mást, csak nagyon magasan az eget. Ez most épp elég volt neki, hisz nem győzött lélegezni. A melle és a háta is szúrt minden egyes levegővételnél. Kezével megpróbálta kiszélesíteni a lyukat, s egyszerre csak a nyakába pottyant Ilse. - Nahát, kicsi lány! Micsoda meglepetés! - suttogta, és leemelte a fejéről Ilsét, aki mind a tíz ujjával erőteljesen markolta a haját. - Gyere, gyere szépen az ölembe! mondta, azzal leereszkedett a földre, és a kislányt az ölébe vette. - Mutasd magad! Hol fáj? - kérdezte, de a kislány csak pislogva nézett rá. Olyan maszatos volt, hogy a szemén kívül semmi más nem volt rajta tiszta. A haja ösz-szeragadva, a ruhácskája elszakadt, a lábán pedig nem volt cipő. Biztosan az esésnél vesztette el. Timon boldogan ölelte magához a kislányt, aki mindkét karjával átölelte a nyakát. - Éhes vagy, ugye, kicsikém? - suttogta, s eszébe jutott, hogy amikor elindultak hajnalban, csokoládét tett a zsebébe. Oldalra hajolt, hogy a zsebébe tudjon nyúlni. Szerencsére a csokoládé nem esett ki, a papírban maszatos sem lett. - Tessék! Egyél! - adta a kislány kezébe, aki szinte egészben nyelte le. - Lassabban, te kis mohó! Rágd meg, mert rosszul leszel! A kislány pedig pillanatok alatt elpusztította a csokoládét. - Most biztosan szomjas vagy, de sajnos semmilyen ital nincs nálam - mondta a rendőr, és a kislány haját simogatta. Ilse szemei lecsukódtak. Nyilván a fáradtság, a félelem, az átélt rossz élmény miatt nagyon kimerült, s most, hogy valami került a gyomrába, és az a tudat, hogy nincs egyedül, van mellette egy felnőtt, álomba ringatta. Timon magához szorította a kislányt és továbbmászott, de nem haladt előre, mert a
kislány álmában elengedte a nyakát, így csak az egyik kezét használhatta, a másikkal Ilsét fogta, nehogy elejtse. Egyszerre hangokat hallott. - Hahó! Itt vagyok! - kiáltotta el magát. Amint elhallgatott, a feje fölött megremegett a föld, majd hatalmas morajlással beszakadt. Testével védte a gyermeket még akkor is, amikor már nem volt magánál. - Valamit hallottam odalentről! - kiáltott fel Aretin. Felugrott az üreg mellől. - De nem innen jött a hang! -tette hozzá. - Hanem? - kérdezték egyszerre többen is. - Valahonnan arról! - mutatott a domb jobb oldala felé. - Keletről! Néhányan rögtön elindultak, és ismét vizsgálat alá vették a területet. Már majdnem a végére értek a parknak, szinte az utolsó métereknél azonban Aretin felfigyelt valamire. - Nézzétek! kiáltott fel. - Itt beomlott a föld. Még most is potyog lefelé! Innen jött a hang! mondta, majd lehasalt és lekiáltott a mélybe. - Timon! Timon! Válaszolj! - formált a kezéből tölcsért. Feszülten figyeltek, de Timon nem válaszolt. Persze, hisz ájultan feküdt odalent. Ilse azonban felriadt, majd hangosan sírni kezdett. A férfi ugyanis szorosan tartotta, még ájultan sem engedte el, sőt inkább görcsösen szorította magához. A kislány már fájdalmat érzett az erős szorítástól. - Hallottátok? - kiáltott fel Aretin, és felkapta a földre tapasztott fejét. - Mit? - kérdezték körülötte. - Azt hiszem, Timon megtalálta a német kisgyereket. Az ő hangját hallottam! A rendőrök hamarosan hozzáláttak, hogy kiszedjék a beomlott földet, és végre kiemeljék a kislányt. Három órán keresztül megállás nélkül dolgoztak, mire végre kiszélesítették annyira az üreget, hogy egy ember befért és leereszkedhetett, s hamarosan kiemelték először Ilsét, aztán pedig Timont. A mentő épp elhagyta a helyszínt velük, amikor Krato és a felügyelő megjelent. A temetésről egyenesen idejöttek. - Mi történt? - kérdezte Charesz. - Megtaláltuk a kislányt és Timont is. Épp most vitte el őket a mentő. A felügyelő és Krato a nyomukba eredt. Alig várták, hogy beszéljenek az orvossal. Aggódtak a rendőr és a gyermek állapotáért. Mire beértek a kórházba, a gyerek szülei már ott voltak. Az ajtó előtt topogtak az idegenvezető kíséretében. Amikor az ajtó feltárult, szinte egymást fellökve igyekeztek befelé. A felügyelő hagyta, hogy bemenjenek, ő addig elment Kratóval a rendőr szobájába. - Hogy érzi magát? - kérdezte a felügyelő, amint az ágy mellé lépett.
- Tűrhetően! - felelte a fiatalember. - Köszönöm, hogy érdeklődik, felügyelő úr, de inkább azt mondja meg, hogy van a német kislány! - Nem tudom. Először magához jöttünk, de azt hiszem, semmi nagyobb baja nem történt, csak annyi, hogy nagyon megijedt. Most vannak nála a szülei. - Akkor jó. Annyira féltem, hogy valami baja lett annál a földomlásnál. - A társa, aki felhozta magukat, elmondta, hogy maga a testével védte meg a kislányt még öntudatlan állapotban is. Ezért pedig elismerés jár! - veregette meg kedvesen a rendőr karját. - Nem azért csináltam, hogy elismerést várjak. Ez a munkám! - suttogta Timon, de a hangja elárulta, hogy elérzékenyült. - Most pihenjen, Timon! Magára fér! - mondta a felügyelő. - Hamarosan bejövünk ismét. Szeretném, ha majd elmondaná, hogy mit tapasztalt odalent a mélyben. - Semmi olyat, ami említésre méltó lenne - rázta meg a fejét a rendőr. - Koromsötét volt, néhol csak négykézlábra ereszkedve lehetett továbbhaladni. Azt hiszem, okos dolog lenne, ha mielőbb feltárnák ezeket a régi járatokat, mert nagyon veszélyesek. Bármikor bárki alatt beszakadhat a föld. - Igen. Intézkedni fogunk, hogy az illetékesek tudomást szerezzenek arról, ami történt. Most pedig aludjon, hisz alig tudja nyitva tartani a szemét! - köszönt el a felügyelő. Mire az ajtóhoz értek, Timon már hangosan hor-tyogott. - Remek fickó! - mondta a felügyelő Kratónak. - Igen! Fantasztikusan bátor! Csodálom őt, hisz abban a helyzetben én nem is tudom, mit tettem volna. Egy rakás földdel a mellemen! - Ezért terjesztem fel "életmentő" kitüntetésre! - bólogatott Charesz. A kis Ilse szobájába lépve megnyugodtak. A kislány ült az ágyban, és hangosan csevegett. Az édesanyja fogta az egyik kezét, az édesapja a másikat, ő pedig láthatóan nagyon jól érezte magát. Kissé sápadt volt, a testén sok helyen horzsolások, karcolások látszottak, de szerencsére nem tört el egyetlen csontja sem. A felügyelő és Krato megállt az ágya végében, és mosolyogva figyelte, amint a kislány magyarázott. Az anyja arca hirtelen komolyra vált. A férjére nézett, aki szintén elkomolyodott. - Mit mondott a kislány? - kérdezte Charesz az idegenvezetőt. - Azt mondta, hogy hallotta, amint valaki beszélt hozzá odalent. - Biztosan a rendőrt hallotta, aki megtalálta - felelte Krato. - Nem. Azt mondja, egy nő beszélt neki valahonnan. Nem értette, hogy mit mondott, de nagyon sírt. - Micsoda? - nézett rá a felügyelő. - Lehet, hogy van még valaki odalent? - Ki tudja? - húzta el a száját Krato. - Lehet, hogy már más is szerencsétlenül járt úgy, ahogy Ilse. - Azt jelentették volna - ingatta a fejét Charesz. - Feltéve, ha nem egyedül volt, amikor elnyelte valamelyik gödör - mondta Krato. - Igen, ez igaz - hagyta rá Charesz. - Mindenesetre végig kell járni azt a föld alatti járatot, amelyben Timon megtalálta a kislányt. Intézkedni
fogok a műemléki felügyelőségnél, valamint a Régészeti Központban, hogy minél előbb végezzenek ásatásokat, és tárják fel azokat a járatokat, amelyek a baleseteket okozták. Még pár percig maradtak a német gyereknél, aztán elhagyták a kórházat. - Jó lenne, ha velem jönnél, Krato! - állt meg a felügyelő a kocsijánál. - Rendben. Hová megyünk? - A Nikiasz Kórházba. - Miért? Azt mondta felügyelő úr, hogy Írisz Müron már nincs ott. - Tényleg nincs, de nekünk annál több dolgunk van a kórházban - mondta a felügyelő. - Jössz utánam? - Igen - bólintott Krato. - A Nikiasz Kórház előtt parkoltak, aztán együtt léptek be az ajtón. Az információban egy idősebb szemüveges férfi ült. - Jó napot! - köszönt a felügyelő, és elővette az igazolványát. - Rendőrnyomozók vagyunk, dr. Kora Nikiaszt keressük. - Sajnos a doktornő csak a jövő hét végén jön vissza. Jelenleg Amerikában van - tárta szét a karját a férfi. - Ha segíthetek, akkor ajánlom szíves figyelmükbe a helyettesét, dr. Léroszt. - Köszönjük, de nekünk csak dr. Nikiasz segíthetne. Megmondaná esetleg, hogy hol lakik a családja? A címét ha megkaphatnánk, nekünk annyi elég lenne! Tudja, egy betege ügyében kellene néhány szót váltanunk vele, de lehet, hogy az édesanyja is tudna segíteni... A férfi tanácstalanul nézett rájuk. Látszott rajta, fogalma sincs, hogy mit tegyen. - Sajnos, nincs felhatalmazásom arra, hogy dr. Nikiasz lakáscímét megadjam. Talán dr. Lérosz megteheti. Én csak egy portás vagyok itt. - Értem - bólintott a felügyelő. - Rendben van, majd visszajövünk, most nincs időnk dr. Léroszt megkeresni, mert minden bizonnyal elfoglalt. Köszönjük a türelmét! -intett a kezével a felügyelő, aztán néhány lépés után visz-szafordult. - Bocsásson meg, kérdezhetek valamit? - Tessék csak! - bólintott a portás. - Ön mióta van a kórháznál? Már többször jártam itt, de soha nem láttam. - Nem túl régen. - Egy fiatal nővér szokott itt ülni az információban. Ő már ismer - mosolygott rá barátságosan Charesz. - Igen, tudom. Ó... ő... most... - Engem keresnek, uraim? - lépett a felügyelő mögé dr. Lérosz mosolyogva, miközben a portás felé haragos pillantásokat vetett. - Nem. Tulajdonképpen dr. Nikiasz lakáscímét szerettem volna elkérni - válaszolt a felügyelő. - Talán tudna segíteni? - Dr. Nikiasz nem tartózkodik itthon. Mint mondtam, külföldön van. Nem tudom, mi szükségük lenne a címére! - húzta össze a szemöldökét.
- Valakivel csak tudnék beszélni a családjából? - próbálkozott tovább a felügyelő. - Dr. Nikiasz teljesen egyedül él, amióta az édesapja meghalt. A lakásában sem találna senkit, így hát teljesen fölösleges, hogy odamenjenek! - közölte kimérten. - Igaza van - lépett el mellőle a felügyelő. - Ha nincs otthon senki, akkor hiába is mennénk oda. Köszönöm a felvilágosítást, dr. Lérosz! - intett a kezével, és megfogta Krato karját. - Meg kell szereznünk dr. Nikiasz címét, Krato! Be kell jutnom a lakásába. Lennie kell valamiféle magyarázatnak arra, hogy Írisz eltűnt, hogy nyoma veszett, és senki nem tud róla. - Talán dr. Lukion tudna segíteni. - Igen, tényleg! Ők nagyon jóban vannak, vagy csak voltak? Mindegy. Biztosan tudja, hogy hol lakik a doktornő. Visszamentek az irodába, Charesz felügyelő pedig kérette dr. Lukiont. Az orvos idegesen harapdálta az ajkát, hol lekapta a szemüvegét, hol visszarakta az orrára. - Üljön le, dr. Lukion! - mondta barátságosan a felügyelő, miközben Krato legszívesebben a torkának ugrott volna. Elképzelte, hogy mit tett az unokahúgával, s ettől remegni kezdett. Nem tudta felfogni, Charesz hogy képes ilyen barátságosan viselkedni ezzel az elvetemült gyilkossal. Az orvos lerogyott a székre. - Azért akartam beszélni önnel, mert van egy-két lényeges momentum, amelyre talán öntől választ kaphatok - kezdte Charesz. Az orvos kissé érdeklődőbben nézett rá. - Kérdezzen csak, felügyelő úr, ha tudok, szívesen válaszolok rá, bár nem tudom, mennyire hisz nekem. Ha gyilkosság vádjával a bíróság elé kerülök, végem van. Tudom, hogy nem követtem el semmit, ártatlan vagyok, de ha nem tudom bebizonyítani, akár halálra is ítélhetnek! -fakadt ki eltérve a témától. - Nézze, dr. Lukion! Tényleg nagy bajban van, minden bizonyíték, ami a kezünkben van, ön ellen szól. A fantomkép, amelyet bejelentés útján készítettünk el, miszerint ön a gyilkosság helyszínén volt; aztán a spermabanknál leadott spermája és az áldozatokon talált sperma megegyezik, az pedig minden kétséget kizáróan az öné. - Nem! - kiáltotta az orvos. - Ez nem biztos! - Ezt hogy érti? - nézett rá a felügyelő. - Miért nem kértek önök tőlem spermát, hogy összevethessék a többivel? Ez lenne a tisztességes játék! - Legyen! - vágta rá Charesz. - Intézkedem, hogy vigyék le az orvoshoz, adjon le friss ondót. Majd meglátjuk! Most azonban arra kérem, árulja el nekem dr. Kora Nikiasz lakáscímét! Az orvos meglepődött a kérésen. - Mintha azt mondta volna, felügyelő úr, hogy dr. Nikiasz nincs itthon - nézett rá az orvos. - Na és?
- Akkor miért kell a címe? Úgysem tudna vele beszélni. Sem vele, sem mással. Teljesen egyedül él. Volt ugyan egy albérlőféléje, de úgy tudom, már nem laknak együtt. - És ki volt az? - kérdezte a felügyelő. - Szophia Philon volt a neve. Azt hiszem, ő is orvos. Csak kétszer találkoztam vele, nem tudom biztosan. Kora azért vette oda, mert nem talált szállást a kórházhoz közel. Amikor az idősebb dr. Nikiasz meghalt, akkor költözött oda Szophia a villába. - És hol lehet most ez a Szophia? - Fogalmam sincs. Annyit tudok; hogy mindenhova együtt mentek. Kora nagyon sokat segített neki. - Azért csak adja meg a címét! - kérte a felügyelő, és elővette a noteszát. - Koraisz utca 19. - Köszönöm! - mondta a felügyelő, miután feljegyezte. - Felügyelő úr! - szólalt meg dr. Lukion. - Igen? - Kérem, válaszoljon őszintén! Ön elhiszi rólam, hogy elkövettem ezt a sok gyilkosságot? - kérdezte tágra nyílt szemmel, őszinte tekintettel. - Azt hiszem, annak semmi jelentősége nincs, hogy én mit hiszek, dr. Lukion. A bíróság nem arra támaszkodik, hogy én mit mondok, vagy mit hiszek, a bizonyítékok, a tények alapján ítélkeznek. - Én mégis szeretném tudni, ön hogyan vélekedik rólam! A felügyelő érezte, hogy zavarba hozta az orvos. Ha az érzéseire hallgat, azt mondja, nem bűnös, de ha a tényekre, akkor igen. - Nézze, dr. Lukion! - szólalt meg hosszabb hallgatás után. - Nehéz bármit is mondanom, hisz alig ismerem önt. Nem tudok állást foglalni. - Értem - hajtotta le mélyen a fejét az orvos. Egy mély lélegzetet vett, aztán kifújta. Sajnos ahhoz, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat, szabadnak kellene lennem. Innen bentről nem tudok bebizonyítani semmit - mondta keserűen. - Nem tehetek semmit önért, dr. Lukion. Át kell adnom az ügyészségnek vádemeléssel. Természetesen mi tovább folytatjuk a nyomozást, és ha ön ártatlan, meg kell találnunk a tettest. Addig azonban önt gyanúsítjuk, illetve már vádoljuk. - Bocsásson meg, felügyelő úr, de nem bírom tovább hallgatni. Ön elhiszi ennek az embernek egyetlen szavát is? Három kislányt megölt, egyet tönkretett talán egész életére! Ez nem elég? A bizonyítékok a kezünkben vannak! - fakadt ki ingerülten Krato. - Jól van, Krato! Most menj és végezd a dolgodat, dr. Lukiont hagyd rám! - állt fel Charesz, és szabályosan kivezette a vörösre gyűlt arcú nyomozót az irodából. Krato dohogott, de kiment. - A fiatal nyomozó azt hiszi, én tettem - mormogta az orvos. - Nézze, dr. Lukion! Szeretném, ha őszintén elmondana mindent. A fantomképet ön gyűrte össze, mint azt elmondta a cellájában. Nyilván haragudott a rendőrségre, amiért meglátta a képmását, mint egy körözött gyilkosét. Felindultságában bármire képes az ember. Elborul az agya, nem gondolkozik, csak cselekszik. De azt hiszem,
ezt ön mint orvos sokkal jobban tudja. - Nincs mit elmondanom, mert már mindent elmondtam, felügyelő úr! Semmi közöm nincs Melitta Müron eltűnéséhez, mint ahogy azt sem tudom, hogy hova lett Írisz Müron. Ha akarja, én szívesen tanúskodom ön mellett, hogy Írisz dr. Nikiasz betege, és ő vette fel az osztályra. - Sajnos, az ön tanúvallomásával nem sokra megyek, dr. Lukion. Önt gyilkossággal vádolják, nem hiszem, hogy hitelt adnának a szavának - sóhajtotta Charesz. - Esküszöm, felügyelő úr, hogy ártatlan vagyok! - állt fel az orvos, és egészen közel lépett a felügyelőhöz. - Ne nekem próbálja megmagyarázni, hanem majd a bíróságon az esküdteknek, az ügyésznek, a bírónak! Én nem sokat tehetek már önért. Azt hiszem, nem érti még mindig, hogy mekkora bajban van! - Értem, csak nem fogadom el! Ha egyszer nem követtem el semmit, miért kellene börtönbe mennem? Majd a spermavizsgálat engem igazol! - mondta magabiztosan. - Rendben, dr. Lukion! Remélem, hogy úgy is lesz! Tiszta szívemből szeretném, hogy magának legyen igaza. A felügyelő csengetett, aztán elvezették dr. Lukiont. Krato dugta be a fejét. - Felügyelő úr! Higgye el, ez az ember maga az ördög! Még az sem igaz, amit kérdez! - Ne légy ilyen biztos benne, hogy ő a gyilkos, Krato! - Istenem, felügyelő úr! Még hogy ne legyek benne biztos, mikor minden ellene szól? Nem értem magát, tényleg nem! - ingatta a fejét a fiatal nyomozó, és legszívesebben sírva fakadt volna. - Meglátjuk, mit mutat a spermavizsgálat. Ha nem változtat az eddigi tényeken, átadom az ügyészségnek mondta Charesz. - Már ezt kellett volna tennie, felügyelő úr! - szólalt meg Krato, aztán rájött, hogy egy kicsit eljárt a szája. Nem csodálta volna, ha a felügyelő rendre inti. Úgy néz ki, mintha ő akarná megmondani a főnökének, hogy mit tegyen, vagy mintha szemrehányást tenne neki azért, mert még nem adta át az ügyet. A felügyelő ráemelte a szemét. - Bocsánat... - hebegte. - Nem akartam szemtelen lenni! - Nem voltál szemtelen, Krato! Igazad van! Túl sokáig fontolgatom ezt az ügyet. A bizonyítékok alapján ő a gyilkos, a bíróság dolga, hogy kiderítse, bűnös-e vagy ártatlan. - Úgy van! - bólintott Krato, és a szeme felcsillant. - A gond csak az, Krato, hogy én nem tudom, megtet-tünk-e mindent azért, hogy tisztázzuk a doktort. Gyanús nekem, hogy egy névtelen telefonáló ilyen pontos személyleírást adott, amikor a gyilkosság éjjel történt. Nagyon jól kellett ismernie, ha a sötétben is pontosan tudta, hogy dr. Lukion az. - Vagy pedig tényleg ő a tettes! - vágta rá gyorsan Krato. - Igen. Vagy ő tette! - állt fel az asztaltól a felügyelő.
13. Az óra elütötte az éjfélt. Egy autó állt meg a Koraisz utca 19. számú háza előtt. A vezetője nem szállt ki azonnal, hanem néhány percig a sötét kocsiban maradt. Körbekémlelt. A kihalt utcán senki nem járt. A vezető megnyugodott, majd óvatosan kiszállt. Hangtalanul csukta be a kocsi ajtaját. Átment a másik oldalra, majd a fehérre festett kerítés mellett addig ment, amíg a bejárati kiskapuhoz nem ért. Mielőtt lenyomta volna a kilincset, ismét körülnézett, majd ezután belépett a kertbe. A ház sötét volt, semmi mozgást nem észlelt. Zsebéből egy kulcsot vett elő, és a bejárati ajtó zárjába illesztette. Kettőt fordított rajta, mire az ajtó kinyílt. Mielőtt belépett, megint körülnézett, majd gyorsan eltűnt az ajtó mögött. A felügyelő néhány perccel utána érkezett. Leparkolt, majd szinte pontosan úgy, mint az előtte érkező, óvatosan odament a házhoz. Ő azonban nem kulccsal próbálkozott, hanem egy álkulcsot használt. Legnagyobb meglepetésére az ajtó nem volt kulcsra zárva. Megtorpant. Erre nem számított. Dr. Lukion és dr. Lérosz is azt mondta, dr. Nikiasz egyedül lakik a házban. Akkor hogy létezik, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva! Várt néhány percet, aztán csendesen, szinte nesztelenül belépett a házba. Először nem sokat látott, hisz sehol nem égett villany, de aztán, amint a szeme hozzászokott a sötétséghez, kivette a tárgyak körvonalait. Hallgatódzott, mert valahonnan nagyon halkan zeneszót hallott. Nem hitte, hogy a házból jön a zene, inkább arra gondolt, valahol az utcán, vagy autóból szűrődik be a házba. Ha dr. Nikiasz egyedül lakik, de most nem tartózkodik itthon, akkor semmiképpen nem szólhat zene odabent. Amint eléggé megszokta a sötétséget, szétnézett. Az utcai lámpák fénye némiképp segítségére volt. Felfedezett két ajtót, majd pedig egy lépcsőt, amelyik felfelé vezetett. Először az egyik ajtóhoz lépkedett, majd megállt előtte. Előrehajolt egészen, szinte az arca érintette az ajtó felületét, de semmit nem hallott. Ezután a másik ajtóhoz osont, és ott is fülelt. Semmi neszt nem észlelt, ezért hát továbbment a lépcső felé. Óvatosan fellépkedett, majd megállt és körülnézett. Félkör alakban futott a folyosó, két szoba volt mindössze rajta. Persze fogalma sem volt róla, hogy a szobákból nem nyflik-e több helyiség. Elindult csendben és figyelt. A távolabbi ajtóhoz érve fénycsík villant az ajtó alatt, de hamarosan ki is aludt. - Mi a fene ez? - állt meg a felügyelő. - Csak nem tévedett dr. Lukion és dr. Lérosz, amikor azt mondták, hogy dr. Nikiasz egyedül él ebben a szép nagy házban? Vagy lehet, hogy nem utazott el? Netán már vissza is tért? - tanakodott magában. Keze már a kilincsre tapadt, amikor ismét meghallotta a zeneszót. Halkan zongorázott valaki. Lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. A zenét még mindig hallotta, de most már sokkal messzebbről. Szemét meresztgette, hogy itt is kivegye a berendezés körvonalait. Az ablak előtt egy hatalmas fa állt, s a megerősödött szélben hajlongó ágai az üveget verdesték. A kintről beszűrődő fény emiatt repkedve hol felvillant, hol
pedig eltűnt. A felügyelő tett néhány lépést a szoba belseje felé. Arra már rájött, hogy nem lakószobában van, hanem dolgozószobában vagy valamiféle laboratóriumban, ugyanis az illat elárulta. Kesernyésen lebegett a gyógyszerek, vegyszerek jellegzetes szaga. Kezét kinyújtva tapogatódzott. Egy üveges szekrényhez ért, melyben kémcsövek sorakoztak. Hangosan koccantak egymáshoz, amikor az egyiket véletlenül feldöntötte. Ijedten fordult hátra. Nem szerette volna, ha rajtakapják, amikor engedély nélkül behatol dr. Nikiasz házába. A doktornő ismert személyiség, hamarosan legalább olyan híres lesz, mint az apja volt. Senki nem hinné el neki, hogy valamiféle kétes ügyhöz köze lehet. Elmarasztalnák a felettesei, ha kitudódna éjjeli látogatása. Amikor percek múltán senki nem jelentkezett, felsóhajtott. A sarokban, az ablak mellett egy asztal állt. Odalépett és előhúzta a zsebéből a zseblámpáját. Tompított fényben megnézte, miféle papírok fekszenek szépen rendben rajta. Különböző nevek, mellettük sokféle megnevezés, latin kifejezésekkel felsorolva. Nyilván betegségek nevei. Már majdnem mindet végignézte, amikor alig akart hinni a szemének. Írisz neve szerepelt a következő papíron. Közelebb emelte az arca elé, és megpróbálta elolvasni a felsorolásokat. Csak amikor jobban megnézte, akkor vette észre, hogy nem is Írisz adatai, hanem az édesanyjáé. Valamennyi Melittára vonatkozott. A papíron ugyan Írisz Müron neve állt, de mellette zárójelben Melittáé. Először azt hitte, hogy csak fel van tüntetve, mint általában minden hivatalos vagy orvosi papíron a beteg édesanyjának a neve, de itt másról volt szó. Minden adat, minden szám az asszonyra utalt. Charesz nyomozó kezében remegett a papír. Melitta neve heves érzelmi kitörést váltott ki belőle. Már lassan egy hete lesz, hogy eltűnt, ők pedig nem akadtak a nyomára, pedig éjjel-nappal keresik. Egy hat főből álló csoport kifejezetten az ő felkutatásával foglalkozik. Érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a félelem. Féltette az asszonyt. Vajon egyáltalán életben van még? Kinek állhatott útjában? Hogy dr. Lukion állna a háttérben? Egyik pillanatban biztosra vette, hogy az orvos mindenről tud, a másikban pedig elvetette. Hiába a bizonyítékok sora, nem érzi azt a sajátos érzést, amely valamennyi gyilkos elfogásakor hatalmába keríti. Rájött, hogy ez az érzés hiányzik neki, amikor dr. Lukion közelében van. Csupán ez az egy dolog, ami megingatja. De akkor ki a tettes, ha nem ő? Kratónak igaza van! - rázta meg aztán a fejét. - Nem szabad rágódnia tovább. Át kell adni az ügyet vádemeléssel az ügyészségnek. Nincs értelme tovább várni. Dr. Lukion az egyetlen szóba jöhető személy, aki vádolható a bűncselekményekkel, s ez bizonyítékok sorával támasztható alá. Talán a bírósági eljárás során rádöbben az orvos, hogy nincs értelme tagadnia. Elhatározta, reggel az első dolga lesz, hogy az ügyet átadja az ügyészségnek. Az ablakhoz lépett, s lenézett. Alig akart hinni a szemének. Egy alak sietett végig a kis kerten a kapuhoz, majd átment az úttest túlsó oldalára. Beült az ott álló autóba, és elhajtott. - Tehát valaki volt a házban! - mondta félhangosan. -Milyen hülye vagyok, hogy nem
néztem be minden sarokba, minden eldugott részbe! Akár egy kezdő balek! -csapott mérgesen a combjára. Gyorsan ledobta a papírt az asztalra, és megindult valamennyi helyiség átkutatására. Minden zugát végigjárta a háznak, de semmit nem talált, aminek segítségével elindulhatott volna Írisz nyomába. Láthatóan a doktornő maga sem tudhat Írisz eltűnéséről. Visszaérkezése még néhány nap múlva várható, addig nem maradhat tétlen. A házban senki nem lakik vele, így hát nem tudhat meg senkitől semmit. Megindult kifelé. A bejárati ajtónál azonban megtorpant. Be volt zárva kulccsal. Nem volt más választása, elővette az álkulcsot, és megpróbálta kinyitni a zárat. Mivel nem járt sikerrel, a hátsó bejárathoz ment. Ott egy garázsba lépett. A garázs ajtajával még úgy sem boldogult. Mérgesen dobbantott a lábával. Nem akart ablakon keresztül kimászni, hisz valamennyi ablak gondosan be volt zárva. Nem hagyhatja nyitva, hogy esetleg valaki kirabolja, mire a gazdája hazatér. A hátsó ajtón visszament a házba. Jobbra egy lépcső vezetett lefelé, amikor kijött, nem vette észre. Megindult hát, hogy szemrevételezze a pincét is. A pince azonban nem itt volt. Ez csak néhány lépcsőfokkal volt lejjebb, mint a földszint. Egy vasajtót talált az alján, de be volt zárva. Hiába erőlködött, nem tudott bejutni, pedig valami halk neszezést észlelt odabentről. Lehet, hogy csak egerek vagy patkányok hancúroznak? - gondolta, de lehet, hogy más. Feltétlenül be kellene jutnia, de ilyen zárral még nem találkozott. Kombinációs zár volt, mint a széfeken. Ha ez nem lenne fontos és különleges helyiség, nyilván nem lenne rajta ilyen komplikált és biztonságos zár. A rendőrnyomozó orrát nagyon piszkálta a dolog. Be kell jutnia mindenképpen, de hogyan? Megpördült maga körül, és alaposan szemügyre vette a zseblámpa fényénél a környezetet. Semmi nem akadt a kezébe, amivel kinyithatná az ajtót. Nem, ide szakember segítsége kell! Igen, de előbb ki kell jutnia valahogy. Visszament a bejárati ajtóhoz, és ismét nekilátott, hogy kinyissa a zárat. Amikor végigpróbálta valamennyi kulcsát és nem sikerült kinyitnia az ajtót, eszébe jutott, hogy van még nála egy kulcs. Az öltözőjének a kulcsa. Maga sem hitte, amikor a zár kattant és az ajtó feltárult. Gyorsan kilépett, majd visszazárta. A kocsijához igyekezett, hogy mielőbb beszéljen az ügyeletessel, de mással beszélt, ezért idegesen várt. Amikor végre megszólalt a kollégája, gyorsan bemondta a címet és azt, hogy szüksége lenne valakire, aki ki tudja nyitni ezt a komplikált zárat. Elmagyarázta, hogy miről van szó, aztán várakozóan hátradőlt az ülésen. Azon töprengett, hogy ki járhatott a házban. Talán már visszajött dr. Nikiasz? Vagy biztosan a házvezetőnője volt... Kiszállt az autóból, meggyújtotta az elemlámpáját, és végigpásztázta a földet, ahol a másik kocsi állhatott. A fű le volt lapulva, biztos, hogy itt állt az ő kocsija előtt. Bosszantotta, hogy nem figyelte meg, amikor ideérkezett. Most sokkal okosabb lenne, ha az éjszakai látogató kiléte ismert lenne. Visszament a kocsijához és beült, de továbbra is töprengett. Volt kulcsa a házhoz, tehát csakis olyan valaki járhatott odabent, aki közeli ismerőse dr. Nikiasznak. Ha
ugyan nem ő maga volt az! Ki tudja, lehet, hogy el sem utazott! - csapongtak a gondolatai. Hamarosan feltűnt és egyre közeledett két fényes pont. Amint a ház elé ért, lelassított, majd odakanyarodott a felügyelő kocsija mellé. A felügyelő gyorsan kiszállt, és becsukta az autó ajta-ját. - Jó estét, Charesz felügyelő úr! - köszönt a sötét ruhás alak. - Jó estét! Köszönöm, hogy eljött! - fogott vele kezet. Nagy segítség lenne, ha ki tudná nyitni azt az átkozott zárat! - mondta, és elindult a ház felé. - Megpróbáljuk, felügyelő! - felelte kissé recsegő hangon a férfi. Charesz elővette a kulcsot, aztán kinyitotta az ajtót. Előrement, mutatva társának az utat. A férfi műszereket vett elő, aztán rátapasztotta az ajtóra. Láthatóan nem most találkozott először hasonló feladattal. Szakértelemmel mozgott és tevékenykedett. Az idő egyre jobban szaladt, a felügyelő egyre idegesebb lett. - Mi van már? - Nem megy. Sajnálom, de valami különleges, egyedi szerkezet. Képtelenség kinyitni. Már minden lehetséges kombinációt végigjátszottam rajta, de nem enged a zár -ingatta a fejét a férfi, megtörölve izzadt homlokát. - Azt akarja mondani, hogy feladja? - kérdezte a felügyelő. - Kénytelen vagyok. Még soha nem jártam így - bosz-szankodott a férfi. - Ez valami különleges zár. Szerintem valamilyen kártya, vagy ilyesmi hiányzik - mondta megvakarva a fejét. - Sajnálom, de erről le kell mondania, felügyelő! - Az nem lehet, hogy lehetetlen kinyitni! Ilyen nincs! -húzta össze bosszúsan a szemöldökét Charesz. - Nincs ötlete sem? - De. Egyetlen lehetséges módja van, hogy bejussunk! - Mondja már, az isten szerelmére! - sürgette a felügyelő. - A robbantás. - Micsoda? - Ha felrobbantjuk az ajtót, akkor bejutunk. Különben nem - rázta a fejét a férfi. - Erről szó sem lehet. Akkorát szólna, hogy idejönne a környék valamennyi lakója. Aztán nem szeretném, ha dr. Nikiasz tudomást szerezne arról, hogy itt jártunk! - Akkor pedig fel kell adnunk! - Akkor feladjuk, legalábbis egy időre. Hamarosan visszajön dr. Nikiasz. Megszerzem a házkutatási engedélyt, aztán visszajövök. Figyeltetni fogom a repülőteret, s amint beteszi a lábát a házba, én is itt leszek az engedéllyel! 14. Az Agora környéke, valamint az Agora-domb egésze le volt zárva. A felügyelő intézkedésére megkezdték azoknak a részeknek a feltárását, ahol az utóbbi időben emberek kerültek veszélybe, mert a lábuk alatt beszakadt a föld. Az ásatás vezetője Tony Turner. Amerikai származású, de már egy ideje görög
állampolgárságú. A felügyelő a férfi mellé lépett. - Köszönöm, hogy ilyen hamar hozzáláttak a terep feltárásához. A parkos területért igazán kár, de épp ott történtek a bajok! - Mindent megteszünk, hogy minél hamarabb befejezzük az ásatásokat. A park olyan lesz, mint volt - nevetett. Fehér fogai elővillantak bajusza alól. - Mit gondol, lehetnek hosszabb alagutak is odalent? -kérdezte a felügyelő. - 1970 óta újabb ásatások folynak: egyrészt az eddigi ásatások határát képező föld alatti vasútvonaltól északra, másrészt az Agorától keletre, ahol egy modern útszakasz alatt megtalálták a római piachoz vezető régi utat és az azt szegélyező épületek maradványait. Nincs kizárva, hogy még nagyon sok olyan mély és hosszú, több kilométeres szakasz bújik meg a mélyben, amelynek a feltárása nem történt meg. Minden jel szerint itt is - mutatott arra, ahol a baleset történt - hasonló járatok vannak. Néhány nap múlva már sokkal többet tudunk. A munkát gyorsítottan végezzük, természetesen ügyelve a régiségek feltárására, de most a járatok felkutatása az elsődleges cél. Meg kell szüntetni valamennyi olyan járatot, amely a legkisebb veszélyt jelenti a turistáknak vagy az itt lakó idelátogatóknak. A felügyelő kezet fogott a férfival, aztán továbblépkedett. Körbejárta a területet, majd visszament a kocsijához. Az amerikai régész autója mellett állt az övé. Hallotta, hogy a kocsiban lévő telefon csipog. - Uram! Mr. Turner! - kiáltott oda jó hangosan a férfinak. - Parancsol? - intett a kezével a régész. - Telefonja van! - kiáltott, és a kezével mutatta is, amit mondott. Turner nevetve bólintott, és szaladni kezdett a kocsijához. - Köszönöm! - mondta, és kiemelte a telefont. A felügyelő épp be akart szállni a kocsiba, amikor figyelmes lett a régész szavaira. - Bocsáss meg, Szophia, de most semmiképpen nem mehetek. Kérlek, tedd át egy másik napra! Charesz nem ült be az autóba, hanem megvárta, amíg a régész leteszi a készüléket. - Bocsásson meg, hogy egy pillanatra még feltartom! -lépett oda hozzá. - Tessék, felügyelő úr! - mondta a férfi barátságosan. - Nem akartam hallgatózni, de megütötte a fülemet egy név: Szophia! - A feleségem neve - mondta a régész. - Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik a kedves felesége? - kérdezte Charesz. - Orvos - válaszolta Turner. - Most azonban csak néha vállal munkát. -Hol? - Jelenleg két állása is van. Az egyik a spermabanknál, a másik egy pszichiátriai intézetben. Miért? Talán ismeri őt? - Nem, csak hallottam róla. Szeretnék vele beszélni. Hol érhetném most el? - kérdezte Charesz. - Azt hiszem, épp hazafelé tart. Otthon minden bizonynyal beszélhet vele - mondta. Hamarosan hazaér a kisfiúnkkal; vele lesz, amíg a nevelőnő meg nem érkezik -tette hozzá, majd bemondta a lakáscímüket.
- Nagyon köszönöm! - mondta a felügyelő, aztán elbúcsúzott. Valamit talán megtudhat dr. Lükionról a doktornőtől. Persze, ha ő az, akiről az az orvos beszélt, aki azt a fiatalembert kezelte, aki ellopta dr. Lukion kocsiját. Egyenesen az asszonyhoz hajtott. Amikor bekanyarodott a házhoz vezető útra, a telefonja megszólalt. - Igen? - szólt bele. - Charesz felügyelő! Kérem, jöjjön gyorsan! Az egyik járatban találtunk valakit. Igaz, hogy még nem sikerült kimentenünk, de remélem, hamarosan felhozzák. Az emberei jelezték, hogy a múltkori mentésük alkalmával hallottak valamiféle hangot, de aztán nem találtak senkit. Ha minden igaz, akkor mi rábukkantunk. - Remek! - mondta a felügyelő, aztán visszafordult. Most sokkal fontosabb, hogy a túlélő kiemelésénél jelen legyen. Remélte, hogy tényleg él még az, akit a föld mélye tartott foglyul. Szophia doktornő ráér! Amíg visszafelé hajtott, eszébe jutott dr. Lukion. Reggel azzal kezdte a napot, hogy átadta az ügyet vádemeléssel az ügyészségnek. Az orvos haragos tekintettel nézett rá. Meg tudta volna ölni egy kanál vízben! Szerencsétlen ember, most azt hiszi, hogy ő az, aki börtönbejuttatta, pedig... bizonyítékok szólnak ellene. Ő csak a munkáját végezte - nyugtatta meg magát, mert még mindig kétségei voltak afelől, hogy az orvos lenne a gyilkosságok elkövetője. - Mi újság? - lépett a régész mellé. - Még semmi, de hamarosan elő kell bukkanniuk az embereknek. Hárman vannak bent a járatban. Két rendőr és egy az én embereim közül. A felügyelő bólogatott, majd közelebb lépett a mélyedéshez, amelyet kiszélesítettek az emberek. Lenézett a több méter mélységbe. Épp akkor bukkant elő az egyik rendőr sisakja. Hangosan szirénázva érkezett a helyszínre két mentő. A két orvos futva, nagy táskájukat cipelve érkezett meg a felügyelőhöz. A felügyelő épp meg akart szólalni, amikor a rendőrök megjelentek a mélyben, karjukon egy mozdulatlan testet tartottak. - Egy nő! - kiáltott fel az egyik. Leeresztették a felfújható matracot, majd rákötözték a nőt, és óvatosan kiemelték a mélyből. Az orvosok rögtön fölé hajoltak, és vizsgálni kezdték. - Él még? - kérdezte Charesz felügyelő izgatottan. - Alig van benne élet, de még lélegzik - felelte az egyik orvos, aztán injekciót szívott fel a fecskendőbe. Infúziót kötött be a másik orvos, majd a mentőbe helyezték. - Ki lehet? - kérdezte a felügyelő. A nő ugyanis felis-merhetetlen volt, mert a testét a feje búbjától a talpáig beborította a lenti por és sár. - Még nem tudjuk. Semmi nem volt nála, csak ami rajta van - mondta az orvos sietve. - Bocsásson meg, felügyelő úr, de mennünk kell! - intett a kezével, és beült a nő mellé.
A felügyelő is visszaintett, majd a kocsijához ment. Először úgy gondolta, nem megy velük, hisz végül is jó kezekben van a megtalált személy, de aztán mégis úgy döntött, hogy megnézi, túléli-e a föld alatti börtönt. Beült a kocsiba, és a mentő után hajtott. Közben felhívta Kratót, kérte, hogy két óra múlva legyen az irodájában. A beteget az Athéni Baleseti Intézetbe vitték. A felügyelő némi keresgélés után talált egy szabad parkolóhelyet, aztán elindult a tizenkét emeletes üvegépület felé. A portán megtudta, hogy az intenzív osztályra vitték a nőt, ezért megfordult és a lifthez lépett. Az intenzív osztály a hatodik emeleten volt. Amint a lift megállt és ő kilépett, valami furcsa remegés tört rá. Maga sem tudta, hogy miért. Arra gondolt, hogy ez a síri csend nyomasztotta, amely a liftből kilépve fogadta. A kórház személyzete nesztelenül suhant, semmi nem zavarta meg a betegek nyugalmát. Az ajtók mögül műszerek jellegzetes csipogó hangja szűrődött ki. Biztosan ez volt rá ilyen hatással. Érezte, hogy a tenyere izzad, a szíve pedig minden ok nélkül nagy száguldásba kezdett. Elgyengült és fulladt. - Keres valakit, uram? - állt meg mellette egy nővér. - Igen. Azt a nőt, akit most hoztak be az Agoráról a mentők - mondta halkan. Alig volt ereje beszélni. - Ön netán hozzátartozója? - Nem. Miért? - Nem ismert a kiléte. Amíg nem tér magához, nem tudjuk, hogy ki is valójában. Azt hittem, hogy ön a hozzátartozója, mert akkor ki tudtam volna tölteni a kartonját. - Sajnálom, nem vagyok a hozzátartozója, rendőrnyomozó vagyok. - Értem. Kérem, várjon néhány pillanatig. Megnézem, hogy milyen állapotban van a beteg - mondta, s elsietett. A felügyelő kifejezetten rosszul érezte magát. Nem tudta az okát, és ez egyre jobban idegesítette. Nem fájt semmije, csak a közérzete volt pokoli. Nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét. - Rosszul van, felügyelő úr? - lépett mellé a nővér. -Nagyon sápadt! - tette hozzá. - Nem, köszönöm, jól vagyok! - felelte, és erőt vett magán, hogy mosolyogni tudjon. - Jöjjön velem! - mondta a nővér. - A beteget már megfürdették, és az ágyban van - magyarázta, majd megállt egy üveges ajtó előtt. Kérem, ne maradjon sokáig, a betegnek pihennie kell. Több napot töltött a föld alatt, szüksége van a nyugalomra. Egyébként még nem tért magához. Charesz felügyelő benyitott. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán odament az ágyhoz. A szobában majdnem sötét volt. A felügyelő a villanykapcsolót kereste. Amint megtalálta, fel akarta kattintani, de ekkor egy kéz tapadt az övére. - Ne! Ne tegye, uram! - mondta a fehér köpenyes alak. Charesz felügyelő eddig nem
látta, azt hitte, rajta kívül nincs senki a szobában. - Miért? Szeretném megnézni a beteget. - Sajnálom, de nem gyújthatja meg a lámpát. A beteg napokat töltött a föld alatt koromsötétségben. Nem bírja a fényt, ismét hozzá kell szoknia. Sokat ártana a szemének, ha nem vigyáznánk rá, és nem óvatosan szokna vissza a fényhez. Ezért van besötétítve. Egy kis fényt azonban engedek be az ablakon, hogy jobban lássa. Talán ismeri. Nem tudtuk még azonosítani, mivel nem tért magához. - Még szerencse, hogy kibírta napokig a föld alatt -mondta a felügyelő szánalommal a hangjában. - Felépül, ugye? - kérdezte aggódva. - Igen. Szerencsére nagyon erős a szervezete és a szíve. Most infúziót kap folyamatosan, erősítőkkel és vitaminokkal, valamint nyugtatóval. Az idegei kikészültek, de a vizsgálatok eddigi eredményei szerint semmiféle külső vagy belső sérülés nem érte. Egyetlen horzsolás sincs rajta. - Ez érdekes - mondta a felügyelő. - Miért? - kérdezte a fehér köpenyes nő. - Azért, mert ha valaki alatt beszakad a föld, valamilyen formában megsérül. Vagy a zuhanástól, vagy a rá-omló földtől. - Igen, de ebben az esetben semmi ilyet nem tapasztaltunk. - Ön orvos? - kérdezte a felügyelő. - Igen, az vagyok. A nevem dr. Eudosz - fogott kezet a felügyelővel, aki szintén megmondta a nevét. - Tehát azt mondja, dr. Eudosz, hogy semmiféle kül-sérelmi nyom nem látható a betegen? - Semmi - ingatta a fejét a doktornő. - Nagyon legyengült a szervezete, hisz legalább három vagy négy napot töltött a föld alatt. Ez alatt az idő alatt egyetlen falat ennivalót, egyetlen korty italt nem fogyasztott. Most a folyadékveszteséget infúzióval pótoljuk, a táplálékot pedig amint magához tér, kérni fogja. Azt hiszem, igazán erős a szervezete, hogy nem sínylette meg jobban. - Örülök neki, legalább ki tudom majd hallgatni -mondta Charesz egészen közel lépve az ágyhoz. A doktornő engedett be még egy kis fényt, így a férfi jobban szemügyre vehette a beteget. - Istenem! - kiáltott fel, amint fölébe hajolt. - Ez nem lehet igaz! - suttogta aztán alig hallhatóan. Megkapaszkodott az ágy szélében, mert érezte, hogy a lábai nem bírják el. - Mi történt, felügyelő úr? - lépett oda hozzá a doktornő. - Rosszul érzi magát? - fogta meg a karját. - Nem. Semmi bajom, köszönöm! Egy kicsit kimerült vagyok mostanában - motyogta remegő hangon. - Kérem, foglaljon helyet! - emelte fel a támlás széket dr. Eudosz, és az ágy mellé helyezte. - Sokan nem bírják a kórház zárt, gyógyszerek, fertőtlenítőszerek telítette levegőjét. - Igen, magam is így vagyok ezzel - bólintott a felügyelő, de a szemét nem vette le az
ágyon fekvő nőről. - Ha jól van, akkor most magára hagyom, nagyon sok a teendőm, de ha kérdése lenne, csak keressen meg! Itt leszek valamelyik szobában az emeleten. - Rendben. Köszönöm - felelte a férfi, de már szinte csak gépiesen. Egészen közel hajolt a beteghez. - Melitta! Drágám! - fogta meg a kezét, és csókjaival borította be. Ha tudnád, mennyire aggódtam érted! Istenem! Az utóbbi napokban órákat töltöttem el a közeledben, de nem is sejtettem, hogy mennyire közel vagy hozzám. Meg kellett volna éreznem! - lehelte elfulladva. Érezte, hogy a szemét elönti a könny. Alig tudta visszatartani, nehogy végigfolyjon az arcán. Melitta megmozdult. Halkan felsóhajtott, aztán elfordította a fejét. - Melitta! Drága Melitta! Könyörgöm, térj magadhoz! Nem tudok úgy elmenni, hogy ne szólj hozzám! - mondta remegő hangon, kezében tartva az asszony kezét. Figyelte az arcát, s amikor a nő szeme megrebbent, ráhajolt. Égő ajkát hozzáérintette a homlokához. Melitta kinyitotta a szemét. Tekintete kissé zavarodottnak tűnt, de néhány pillanat múlva a szája mosolyra húzódott. - Istenem! Drága szerelmem! - hajolt a szájára Charesz. - Köszönöm, hogy visszatértél hozzám! - Kelidor! - suttogta Melitta olyan halkan, hogy a férfi inkább csak érezte, mint hallotta a hangját. - Itt vagyok, édesem! - ült le mellé az ágyra. - Nincs már semmi baj, minden rendben van! - simogatta az arcát, hosszú selymes haját. - Mi történt? Hol vagyok? - suttogta Melitta a szemével körbejárva a majdnem sötét szobát. - Kórházban vagy, kedvesem, de hála istennek, nincs semmi komolyabb bajod! mondta, és megnyugtatóan rámosolygott. - Kórházban? - húzta össze a szemöldökét az asszony. - Miért? - Ma találtak rád az Agora alatt egy föld alatti járatban. Biztosan beomlott alattad a föld. Napokig voltál odalent, nem ettél és nem ittál. A szervezeted nagyon legyengült, de hála istennek, nem sérültél meg! - válaszolta a férfi gyengéden. Melitta elgondolkodva nézett maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét. - Este van, Kelidor? - Nem. Délután - felelte Charesz. - Akkor miért vagyunk sötétben? - A szemed miatt. - Mi van a szememmel? - kérdezte riadtan, elkapva a férfi kezét. - Semmi, drágám! Nyugodj meg, nincs semmi baj a szemeddel, csak mivel napokig koromsötétben voltál, nem tenne jót, ha hirtelen erős fény érné a szemed. - Szeretném látni az arcodat, Kelidor! - mondta az asz-szony kérlelve. - Kérlek, nyisd ki az ablakot! - Nem akarom, hogy az orvos megharagudjon rám, és nem szeretném, ha ártanék a szemednek. Jobb lenne megfogadni azt, amit dr. Eudosz mondott - húzta a széket még
közelebb az ágyhoz. - Nem árt, hidd el, hogy nem árt! - mondta gyorsan Melitta. - Annyira szeretnélek látni! Kérlek, csak egy kicsit engedj be több fényt! - Jó! - engedte el a kezét Charesz, és felállt. Az ablakhoz ment, s aztán felhúzta pár centit a reluxát. - így már jó lesz? - kérdezte, és visszaült a székre. Melitta hunyorgott egy kissé, de aztán elmosolyodott. - Istenem! Mennyire hiányoztál! Csókolj meg, Kelidor! - suttogta lehunyt szemmel. A férfi ráhajolt és megcsókolta. Amint az arcuk összeért, érezte, hogy Melitta sír. - Mi a baj, kedvesem? - kérdezte halkan. - Miért sírsz? - Nincs baj, Kelidor. Boldog vagyok, hogy ismét mellettem vagy. Féltem, annyira féltem ott lent egyedül. Hívtalak, de nem jöttél! - Jöttem volna, de nem találtalak sehol. Egy csoportot állítottam fel, a legügyesebb embereim csak azzal foglalkoztak, hogy megtaláljanak. Mindenütt kerestek, de erre nem gondoltunk. Emlékszel, drágám, hogy mi történt veled? Hogy kerültél a föld alatti járatba? - kérdezte. Melitta testén remegés futott át. A férfi megérezte. - Ha nehéz beszélned róla, inkább hagyjuk. Lesz még rá idő, hogy elmesélj mindent. Bocsáss meg, hogy máris kibújt belőlem a rendőr, de hidd el, nagyon fontos, hogy megtudjam, kijuttatott oda! Vagy talán egy véletlen baleset folytán kerültél a mélybe? - Nem tudom, Kelidor. Fogalmam sincs - rázta a fejét összeráncolt homlokkal Melitta. - Nem emlékszel rá? - kérdezte a férfi kissé csalódottan. - Nem. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre nem láttam semmit. Először azt hittem, hogy megvakultam, de aztán rájöttem, egy sötét helyen vagyok. - Mire emlékszel utoljára, mielőtt a föld mélyére kerültél? - kérdezte Charesz. Az asszony ismét elgondolkozott. Nem szólt egyetlen szót sem percekig, csak egymás után peregtek a könnyei. A felügyelő nagyon jól tudta, hogy most Íriszre gondol. Nem is tévedett. - Írisznél voltam bent a kórházban. Amikor kijöttem és beültem az autómba, észrevettem dr. Lukiont. Tudod, a fantomkép, amelyet elhoztál nekem, őt ábrázolja. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam a kocsim előtt. Gyorsan el akartam menni, amikor lejöttem a kislányomtól. Elszomorított, hogy nincs semmi változás az állapotában. Fájdalmamban a kormányra borultam, de ekkor megkocogtatta az autó üvegét. Iszonyú érzés volt rádöbbennem, hogy ő a tettes. Féltem tőle, nem akartam vele szóba állni, de erőszakosan kinyitotta az ajtót. - Mit mondott? - Kérdezte, hogy mi van írisszel és miért vagyok ideges. Mondtam, hogy a kislányom állapotában nem történt semmi változás, ezért vagyok elkeseredve. Ekkor felajánlotta, hogy megnézi Íriszt, és mint orvos, véleményt mond. Kért, hogy várjam meg, de én annyira megrémültem a felismeréstől, hogy gyorsan hazahajtottam. - Ő pedig meglátogatott - mondta a felügyelő. - Igen, de honnan tudod? - nézett rá Melitta. - Elmondta.
- Elmondta? - kérdezte az asszony meglepődve. - Neked elmondta? - Igen - bólintott a férfi. - De kérlek, meséld el, mi volt aztán, hogy meglátogatott! - Amikor csengetett, azt hittem, hogy te vagy. Üzenetet hagytam neked, hogy fontos dologról kell beszélnünk. A fantomképről és dr. Lukionról akartam beszélni. Tudtam abban a pillanatban, amikor a kezembe vettem a rajzot, hogy ismerem azt, akit ábrázol, de nem jöttem rá, csak amikor megpillantottam az orvost. Bár lehet, hogy már az elején rá gondoltam, csak nem akartam magamnak sem bevallani, hogy dr. Lukiont látom a rajzon. Ő Írisz orvosa, amióta csak hazavittem a kórházból. Mindig lelkiismeretes és megbízható volt, még most sem tudom elhinni, hogy ő a tettes - rázta meg a fejét. - Bevallom neked, én sem - mondta Kelidor. - Akkor talán nem is ő a tettes, csak valaki nagyon hasonlít rá - élénkült fel Melitta. - Sajnos, minden jel szerint ő az elkövető, szívem -mondta fáradtan Charesz. - De nem lehet, hogy... - Nem, édesem. Tudom, hogy arra gondolsz, valami tévedés van a dologban. Sajnos semmi tévedés! A meggyilkolt két kislány nemi szervén talált ondó megegyezik dr. Lukionéval. Elvégeztettük a tőle levett sperma vizsgálatát, sajnos, minden tévedés kizárt. Ezenkívül a spermabanktól is kaptunk egy megerősítő véleményt. - A spermabanktól? - kérdezte Melitta meglepődve. -Dr. Lukion adott spermát a banknak? Miért? - Nem tudom, erre még nem derült fény. A spermabanknál dr. Lukion nevére leadott sperma és az általunk az áldozatokon talált sperma összehasonlító vizsgálata szerint egy és ugyanattól a személytől származik. A fantomképen szintén dr. Lukion látható. Az áldozatok valamennyien abba az iskolába jártak, ahol ő az iskolaorvos, valamint mindannyian abban a sportklubban tornásztak, ahol ő sportorvosként helyettesített. Azt hiszem, ennyi bizonyíték nem lehet tévedés! Sajnos, Melitta, dr. Lukion az, aki elkövette ezt a szörnyű bűncselekményt a kislányok ellen. Már átadtam az ügyét az ügyészségnek vádemelési javaslattal. - Szerencsétlen dr. Lukion! - mondta az asszony. - Nem, drágám! Az áldozatok, a hozzátartozóik és Írisz az, akiről el lehet mondani, hogy szerencsétlen áldozatai ennek az elvetemült, embertelen orvosnak. Aztán van még valami, ami állandóan motoszkál bennem, de erről később. Most kérlek, mondd el: mi történt azután, hogy beengedted az orvost? - tért vissza a témára a felügyelő. - Meglepődtem, amikor megláttam az ajtóban. Nem akartam beengedni, de ő szinte eltolt az ajtóból. A konyhába mentünk, egy gyümölcsitalt kért. Emlékszem, mindketten ittunk. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt elmentem a kórházba, a konyhában hagytam a fantomképet. Semmiképpen nem akartam, hogy meglássa, amíg te meg nem érkezel. Sajnos észrevette. - És hogy reagált rá? - kérdezte kissé idegesen a felügyelő. - Az igazság az, hogy amikor megtalálta, már nagyon izgatott volt. - Miért? - Azért, mert azt a tanácsát, hogy Íriszt vegyem ki dr. Nikiasz kórházából és vigyem
másik orvoshoz, elutasítottam. Azt mondtam, hogy megbízom dr. Nikiaszban, s emlékeztettem, hogy ő ajánlotta. Elmondta, hogy néha ő is megkérdezi más kollégája véleményét, amikor nem biztos a dolgában. Szerinte dr. Nikiasz remek szakember, de Írisz állapota kifogott rajta. Az volt a véleménye, hogy keressünk neki közösen másik orvost. Amikor nem voltam rá hajlandó, mérges lett. Idegesen járkált fel s alá, majd hirtelen felkapta a szekrényről a fantomképet, amely előtt megállt. Rámeredt, aztán elém tartotta. Azt kérdezte, tudom-e, hogy kit ábrázol. Én azt feleltem, hogy nem, de ekkor haragosan nézett rám. Azt mondta: "Engem!", majd kérdezte, elhiszem-e róla, hogy gyerekeket becstelenített meg és ölt meg. Nagyon féltem, és azt mondtam, hogy nem hiszem el róla. Emlékszem, elsírtam magam, amikor megszorította a két karomat. Melitta elhallgatott. Láthatóan kimerítették az emlékek és az átélt napok. Lehunyta a szemét. A férfi várt, hogy az asszony megnyugodjon egy kissé, aztán közelebb hajolt hozzá. - Elfáradtál, kedvesem. Pihenned kell! Most elmegyek, de hamarosan ismét visszajövök - mondta Charesz. - Ne! Még ne menj el, kérlek! - fogta meg reszketve a kezét Melitta. - Jó. Még egy kis ideig maradok - ült vissza a felügyelő. - Tudod, Kelidor - szólalt meg a nő egy rövid idő után -, amikor az orvos megszorította a karomat, úgy éreztem, elájulok. Lehet, hogy el is ájultam. Innen már nem emlékszem semmire, csak arra, hogy abban a föld alatti járatban vagyok. - Remélem, hamarosan eszedbe jut, mi is történt valójában. Ezek szerint nem jártál az Agorán? - Nem. Már nagyon régen nem jártam arra. - Akkor pedig valaki odavitt. Mégpedig azután, hogy elájultál. - Azt gondolod, hogy dr. Lukion tette? - Nem tudom, Melitta, nem tudom - ingatta a fejét a felügyelő. - Ő azt mondta, hogy te kikísérted az ajtóig, s amikor elment, jól voltál. - Lehet. Egyáltalán nem emlékszem rá - mondta Melitta fáradt hangon. - Szörnyű, ha az ember képtelen felidézni egészen közeli és fontos eseményeket. Lehet, hogy Írisz is így érzi? - nézett a férfira, és a szeme megtelt könnyel. - Biztosan. Neki is nagyon rossz lehet, de az is meglehet, hogy mindenre emlékszik, csak nem tud róla beszélni. - Istenem! Kelidor! Nem tudsz róla valamit? Nem látogattad meg őt, amíg én odalenn voltam? - kérdezte. - De. Voltam bent nála kétszer. - És? Hogy van? - emelte fel a fejét, és kitágult szemekkel várta a választ. - Semmi változást nem tapasztaltam nála, Melitta. Sajnálom, de nem mondhatok mást - tárta szét a karját. - Dr. Nikiasz elutazott, jelenleg Amerikában tartózkodik, és csak a jövő héten jön vissza. - Igen, tudom. Mesélt róla, hogy el kell utaznia. És Íriszt most ki kezeli? Charesz felügyelő egész idő alatt ettől félt. Tudta, hogy Melitta előbb-utóbb Íriszre tereli a beszélgetést. Nem
akarta megmondani, hogy a kislány eltűnt. Most még nem, hisz az asszony nagyon gyenge. Vár vele egy-két napot még, talán addig a gyerek nyomára bukkannak. - Dr. Lérosz. Beszéltem vele is, nem kell nyugtalankodnod... - Kelidor - vágott a szavába Melitta. - Könyörgöm, most azonnal menj be hozzá a kórházba és nézd meg! Rossz érzésem van vele kapcsolatban. Tudni akarom, jelen pillanatban hogy van! Ugye megteszed? - fogta meg a kezét, és könyörgő tekintettel nézett rá. - Hát persze, szerelmem. Innen azonnal bemegyek hozzá, aztán holnap reggel korán idejövök, és beszámolok az állapotáról - ígérte meg a felügyelő. - Köszönöm, Kelidor! Nagyon hálás vagyok neked, amiért mellettem vagy - suttogta. - Ez természetes, drágám, hisz mindketten nagyon fontosak vagytok nekem! - ölelte magához a nőt, és megcsókolta. - Remek! - lépett be az ajtón dr. Eudosz. - Tehát mégis hozzátartozó, csak nem tudott róla! Talán felvilágosít, hogy ki is a betegünk? - lépett közel az ágyhoz. - Erre nincs szükség, dr. Eudosz. A betege magánál van, és minden kérdésre maga felel - mondta a felügyelő mosolyogva, majd hozzátette: - Remélem, hogy a hozzátartozója vagyok! - kacsintott Melittára, aztán elköszönt. 15. A kórházból egyenesen az irodájába ment Charesz felügyelő. Egyszerre volt boldog és boldogtalan. Boldog, mert Melitta a körülményekhez képest jól van, és boldogtalan, mert Írisz eltűnt. - Jó napot, felügyelő úr! - dugta be a fejét Krato az ajtón. - Gyere csak, Krato! Gyere! - intett sietősen a kezével a főnöke. A fiatal nyomozó belépett, és várakozóan nézett a férfira. Tudta, hogy valami fontos dologról hall majd. - Megtaláltuk Melitta Müront! - mondta vidáman. - Nahát! Hol? - kérdezte Krato. - Abban a járatban volt, ahova a kis német Ilse is beleesett. - Ezt nem mondja komolyan, főnök! - nézett rá Krato. - Ezek szerint akkor is ott volt, amikor kimentették a kislányt és a rendőrt? - Igen. - De miért nem találtuk meg? A nőnek hallania kellett bennünket! Miért nem kiabált vagy adott valamiféle életjelet magáról? - Eszméletlen volt. Több napot töltött odalent a mélyben étlen-szomjan. A hidegről nem is beszélek, hisz ősz eleje van. A föld nyirkos, hűvös. - És hogy van? Találkozott vele? - kérdezte Krato. Kelidor Charesz enyhén elpirult, ami nem kerülte el a fiatal nyomozó kutató szemét. - Igen. A körülményekhez képest jól van. Magához tért, és arra kért, menjek be Íriszhez és látogassam meg. Aggódik érte...
- És ön? - Megmondta, hogy eltűnt a kórházból? - Nem. Nem akartam felizgatni. Jobbnak láttam, ha várok a rossz hírrel, hisz még ki sem heverte azt a szörnyűséget, ami érte. - Igen. Igaza van - bólintott Krato. - És most mi a terve? - Visszamegyünk a kórházba, onnan pedig elmegyünk és meglátogatunk egy bizonyos Szophia doktornőt. Krato nem kérdezett többet, felállt, és elindult a felügyelő nyomában. A kocsiban Charesz felügyelő bekapcsolta a rádiót. Épp a híreket olvasták be, s most először hallottak a sorozatos gyermekgyilkosságról, amelyben ezek szerint megszűnt a hírzárlat. - Nocsak! - kiáltott fel a felügyelő. - Vajon mit tudnak még? - nézett a mellette ülő fiatal nyomozóra. - Szerintem mindent, és most jön a pánik, amely a szülők körében kitör! - Ezen egyáltalán nem csodálkozom - mondta a felügyelő, majd elhallgatott, és tovább figyelte a híreket. A hírolvasó most arról számolt be, hogy az Agora környékén történt balesetek miatt újabb ásatásokat kezdtek el, tekintettel arra, hogy több baleset is történt az utóbbi időben a környéken. Megemlítették a német kislányt, valamint Melitta Müront is. - Szegény Melitta! Azt hiszem, hamarosan ellepik a hiénák! - rázta meg a fejét Charesz. - Az biztos, hogy csodálatraméltó firkászok! Olyan jó ráérzéssel tudják, hogy hova kell menniük! Még mi sem vagyunk olyan naprakészek, mint ők, ha valami szenzációról van szó! - Azért újságírók! - nevette el magát a felügyelő. A kórház előtt leparkoltak. A felügyelő megkerülte a kocsit, aztán felnézett az ablakba, Írisz szobájának ablakába. Mintha a függöny meglebbent volna, és egy alak surrant volna el, mielőtt még a felügyelő megpillanthatta az arcát. Az információban ismét a régi fiatal nő ült. Charesz Kratóra nézett. - Jó napot! - emelte fel a kezét Charesz felügyelő. - Jó napot! - köszönt a nővér. - Sajnálom, felügyelő úr, de dr. Nikiasz most nem tudja fogadni - közölte, megelőzve a férfit. - Tessék? Dr. Nikiasz már visszajött? - Igen. Ma a korai géppel érkezett. - Nagyon örülök, akkor kérem, szóljon fel neki, hogy szeretnék vele beszélni. - Nem hiszem, hogy fogadni tudja - mondta a nővér. -Meghagyta, hogy a mai nap folyamán senkit ne engedjek fel hozzá. Mint mondtam, ma kora reggel érkezett, rengeteg a dolga. - Nekünk is! - vágta rá a felügyelő. - Nem tartjuk fel sokáig, de addig nem megyünk el innen, amíg nem beszéltünk a doktornővel. Gyilkossági ügyben nyomozunk, nagy baj származna belőle, ha jelenteném, hogy akadályoznak a munkánkban! - emelte fel a hangját.
- Kérem! Kérem! - vonta meg a vállát a nővér. - Én megpróbálhatom, de nem fog sikerülni! - emelte fel a telefont. A felügyelő bólintott. Azért csak próbálja meg! A nevem Kelidor Charesz felügyelő. - Tudom! Ismerem már - motyogta a fogai között a nővér barátságtalanul. A felügyelő ellépett a pulttól Krato mellé. - Mindenre figyelj, Krato! Minden szóra, minden mozdulatra! Nagyon érdekes beszélgetésünk lesz dr. Nikiasszal, az az érzésem! - Igen, főnök! - mondta Krato komoly arccal. - Felügyelő úr! - kiáltott oda a nővér. - Öt percre felmehetnek! - közölte egy fintor kíséretében. - Gyere! - intett a kezével a felügyelő, és felszaladtak a lépcsőn. Dr. Nikiasz a folyosón állt és várta őket. - Köszönöm, hogy fogad, doktornő! - mondta Charesz. -Tudom, hogy rengeteg a dolga, de nem tartjuk fel sokáig, ezt megígérem! - Rendben. Kérem, jöjjenek velem! - mondta a doktornő, és belépett az orvosi szobájába. - Foglaljanak helyet! - mutatott az asztal előtti két székre. A két férfi leült. - Nos, miben lehetek a segítségükre? - kérdezte a doktornő. - Szeretném, ha megmondaná, hogy van Írisz Müron -kezdte a felügyelő. - Változatlanul nem számolhatok be semmi jóról. Ha lenne valami pozitív változás, már tudna róla, felügyelő úr! - szólt egy kissé élesen. - Láthatnám a kislányt? - kérdezte Charesz. - Sajnálom, nem! - mondta dr. Nikiasz. - Épp egy kimerítő kezelésen vagyunk túl, ami nagyon fontos, de nagyon fárasztó is. Pihennie kell. Alszik. - Egyetlen pillantást szeretnék vetni rá. Ugyanis megígértem az édesanyjának, hogy megnézem... - Csak nem került elő Melitta Müron? - kapta fel a fejét a doktornő, belevágva a férfi szavába. - De igen! Hála istennek megtaláltuk. - És hol volt? - Az Agora környékén egy föld alatti járatban - felelte a felügyelő. - És hogy került oda? - kérdezte a doktornő. - Azt még nem tudjuk - válaszolta a felügyelő. - A vizsgálat még tart. - Értem. - A doktornő kezével idegesen dobolt az asztalon. - Lenne még valami, doktor Nikiasz! - kezdte Charesz felügyelő. - Remélem, ez az utolsó kérdése, mert tényleg mennem kell!-állt fel az asztaltól. - Az lesz - felelte a felügyelő. - Két nappal ezelőtt itt jártam, ön akkor még Amerikában volt. - Igen, és? - Meg akartam nézni Írisz Müront, de nem találtam a szobájában. Dr. Lérosz azt
mondta, soha nem is hallotta a nevét... - Dr. Lérosz? Ki az a dr. Lérosz? - Az ön helyettese! - Nem. Nálam ilyen nevű orvos soha nem dolgozott! - Nézze, dr. Nikiasz! Semmi kedvem most a viccelődéshez! A bejáratnál egy szemüveges férfi ült, ahol most a nővér. Ő ismeri dr. Léroszt, valamint önt is. Meg kellene kérdeznie! Dr. Lérosz szerint soha nem ült nővér lent az információban, mindig férfi volt szolgálatban. A doktornő kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor kopogás hallatszott. - Szabad! - szólt ki a doktornő. - Bocsánat, dr. Nikiasz! - lépett be Agathe nővér. - A hármasban sürgősen várják! - Megyek azonnal! - intett a kezével dr. Nikiasz, aztán a felügyelőhöz fordult, aki kitágult szemekkel bámult az ajtón kisiető nővér után. - Sajnálom, felügyelő, de nem érek rá tovább. Fogalmam sincs, hogy miket beszél ön itt össze, az én kórházamban soha nem fordult elő semmiféle olyan dolog, amelyről én nem tudnék! - De kérdezze meg Agathe nővért, hogy hol volt, amíg ön nem tartózkodott Görögországban! - Már megkérdeztem. Ő a helyén volt, minden napról beszámolt! Hagyjuk ezt a butaságot! - bosszúsan legyintett a kezével. - Ez nem butaság, doktornő! Ez az igazság! Dr. Lérosz nem is ismerte a nővért, amikor rá hivatkoztam. - Sajnálom, de nem ismerem dr. Léroszt! A helyettesem dr. Szeferin volt! - Pedig addig nem megyek el, amíg nem látom a saját szememmel Íriszt! - Márpedig kénytelen lesz elmenni, felügyelő úr, mert a beteg nyugalma nekem fontosabb mindennél. Nem zavarhatja senki! - Nem akarom zavarni, csak egy pillantást szeretnék vetni rá! Ennyit kérek, nem többet! Látni akarom, hogy tényleg itt van-e. - Rendben! Maga olyan erőszakos, hogy felháborító! -indult kifelé dohogva dr. Nikiasz. A felügyelő utána lépkedett. Az ajtó előtt álló őr köszönt, mire a felügyelő odahajolt hozzá. - Minden rendben? Kérem, amint tud, jöjjön be hozzám! Beszélnünk kell! Az őr bólintott, a felügyelő az ajtóhoz lépett és benézett. Látta, amint Írisz a karján tartja a babáját, és alszik. - Köszönöm, most már elmegyek! - mondta a felügyelő, és megindult visszafelé. Néhány lépés után azonban megállt és megfordult. - Dr. Nikiasz! - Sajnálom, felügyelő úr! Mára ennyi és nem több! Már így is túl sok időt fecséreltem el önre! - szólt dr. Nikiasz felemelt hangon. - Pedig amit mondani akarok, az nyilván önt is érdekli! - Semmi nem érdekel jobban, mint a betegeim! Nem tud olyat mondani, amivel visszatartana! - mondta, és elindult a folyosón ellenkező irányba, mint ahol a felügyelő
állt. - Azt hittem, hogy dr. Lukion a barátja, de úgy látom, tévedtem! - szólt utána Charesz, aztán sietősen a lépcső felé indult, ahol Krato várta. - Várjon! - kiáltott fel a doktornő. A felügyelő megfordult. - Kérem, mondja el, mi van dr. Lukionnal? - kérdezte, majd szinte futva jött a felügyelő felé. - Dr. Lukiont gyilkosság vádjával átszállították a Városi Börtönbe. A bizonyítékok, a remek személyleírás alapján nem volt nehéz rájönni, hogy ő áll a gyermekgyilkosságok hátterében. Gondoltam, megmondom, hisz önök, úgy tudom, jóban vannak... - Igen. Köszönöm, felügyelő úr! Sajnálom dr. Lukiont, és most is azt mondom, hogy itt valamiféle félreértésről lehet szó. - Ő soha nem gyilkolna! - mondta könnybe lábadt szemmel. - A bizonyítékok szerint pedig ő a tettes. A bíróság dolga, hogy kiderítse, bűnös vagy ártatlan! - közölte a felügyelő. - Nem értem! Szinte kiver a víz, ha rágondolok, hogy képes volt...- hebegte a doktornő zavarodottan. - Engedjen meg egy legeslegutolsó kérdést, doktornő! - lépett egészen közel hozzá a felügyelő. - Tessék! - mondta remegő hangon a nő. Láthatóan nagyon megrázta az, amit hallott. - Amikor dr. Lukion itt járt azon a napon, hogy Melitta Müron eltűnt, Írisz felismerte őt? - Igen, ebben biztos vagyok. - Miből gondolja? - A viselkedéséből. - Hogy viselkedett? - Amikor dr. Lukion fölé hajolt, hirtelen zokogni kezdett, majd egyre hevesebben sírt. Amikor dr. Lukion meg akarta simogatni a homlokát, az arca eltorzult, és felkiáltott! - Felkiáltott? - kérdezte a felügyelő. - Ezek szerint akkor megszólalt? - Nem. Rosszul fogalmaztam - hebegte a doktornő. -Egy artikulátlan ordítás volt, nem beszéd - helyesbített, és a felügyelő szemébe nézett. - Értem. Már megörültem, hogy mégis megszólalt végre! - nézett maga elé Charesz. - Sajnos, nem szólt egyetlen szót sem, amióta behozta az édesanyja hozzám. - Pedig otthon beszélt vele az édesanyja - próbálkozott Charesz. - Lehet. Erről nem tudok. - Köszönök mindent, doktornő! Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam, de már megyek is, hisz tudom, hogy várják a betegei - köszönt el a felügyelő sokkal barátságosabban. - Felügyelő úr! - Igen? - Azt hiszem, inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért csúnyán kifakadtam az irodában. Kérem, holnap reggel jöjjön vissza, és beszéljünk újra dr. Léroszról és Íriszről. Érdekel a dolog, lehet, hogy mégis van valami, amiről én nem tudok.
Megpróbálok utánajárni! - Köszönöm, doktornő! Igazán kedves! - felelte a felügyelő, aztán Kratóval együtt elhagyták a kórházat. - A végén még egészen normális lesz dr. Nikiasz velem! mondta a felügyelő. - Akkor már nem is érdekes az a vasajtó a házában? -kérdezte a fiatal nyomozó. - De. Az mindenképpen érdekes. Tudnom kell, hogy mit rejt. Ha nem lenne nagyon fontos és értékes, akkor nem lenne ilyen biztonsági zárral ellátva. - És hogy akar bejutni? - kérdezte Krato. - Az ajtón át - felelte a felügyelő, és a kollégájára nevetett. - Ezt nem értem - rázta a fejét Krato. - Akkor megmagyarázom! Házkutatási engedélyt kérek, s akkor kénytelen lesz feltárni előttem a titkát. - Ezek után házkutatási engedéllyel keresi fel? Hisz olyan kedves és barátságos lett... - Az lehet, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi van az ajtó mögött. Legfeljebb megharagszik rám, és ismét harapóssá válik. Ennyit megér! - És Írisz? - Mi van vele? - Neki nem származik ebből baja? Arra gondolok, hogy ha megharagszik dr. Nikiasz, talán Íriszen áll bosz-szút! - Ugyan, Krato! Még ha az én kislányom volna! - Az igaz - bólintott kissé határozatlanul. - Na látod! Most megyünk és megszerezzük az engedélyt, aztán néhány emberrel felkeressük a doktornőt otthonában. Az a tervem, hogy az embereim viszik magukkal a házkutatási engedélyt, és kérik, hogy hadd nézzenek szét. Ha a doktornő ellenkezne, majd mi váratlanul megjelenünk, és megmagyarázzuk neki, hogy mivel jár, ha ellenáll. - Jó a terv! - felelte Krato, aztán hátradőlt az ülésen. Mire az engedélyt megszerezték, már kezdett besötétedni. Charesz felügyelő a telefon után nyúlt. - Dr. Nikiaszt kérem! - szólalt meg. - Dr. Nikiasz már hazament. Sajnálom, csak holnap reggel lesz bent! -jött a válasz. - Köszönöm, majd akkor holnap hívom! - tette le a telefont gyorsan. - Remek! Akkor most irány dr. Nikiasz háza! A két rendőrautó megállt a ház előtt, a felügyelő és Krato messzebb, mögöttük parkolt le. A rendőrök bementek a házba, majd néhány perc múlva elindult Charesz felügyelő is Kratóval. - Sajnálom, de itt nem fognak felforgatni semmit! Mi a fenét keresnek? - hallották a doktornő felháborodott hangját.
- Kérem, dr. Nikiasz! Értse meg, parancsunk van a házkutatásra! - mondta az egyik nyomozó. - Nem érdekel a házkutatási parancs! Azonnal hagyják el a házamat! - kiáltotta magából kikelve. Charesz felügyelő ekkor lépett be az ajtón. - Mi történt, dr. Nikiasz? - kérdezte, és a doktornőhöz lépett. - De jó, hogy itt van, felügyelő úr! Talán ön tud segíteni nekem! Házkutatást akarnak tartani nálam! - Igen? Van házkutatási engedély? - fordult a rendőrnyomozó felé. - Hogyne, felügyelő úr! A rendőrfőkapitány személyes aláírásával! - adta át a hivatalos papírt. A felügyelő átvette, és jól megnézte, mintha most látná először. - Hát ez bizony hivatalos és érvényes házkutatási engedély, dr. Nikiasz. Azt javaslom, ne ellenkezzen! Ha az jobb önnek, majd magam nézek körül a házban Krato segítségével! - mondta. - ígérem, semmit nem forgatunk fel. - De mi a fenét keresnek? - fakadt ki a nő. - Nézze, dr. Nikiasz. Ön és dr. Lukion ismerték egymást, finoman szólva. - Mit akar ezzel mondani? - nézett rá dr. Nikiasz. - Csak annyit, hogy barátok voltak. Ilyenkor a vádlott valamennyi ismerősét, rokonait felkeressük. Ez csak rutineljárás! Nyugodjon meg! Nem alkalmatlankodunk sokáig, megígérem! A doktornő tehetetlenül engedte le a kezét. - Hát akkor rajta! - mondta haragosan, lángoló tekintettel. - Még jó, hogy szegény apám ezt nem érte meg! A felügyelő és Krato végignéztek mindent, valamennyi szobát és sarkokat, a dolgozószobát, a labort. Az utolsó helyiség a doktornő hálószobája volt. - Mi ez? - nézett a felügyelő a doktornő arcába, aki mindenütt a nyomukban volt. - Nem tudom! - felelte szikrázó tekintettel. - Ha a kezében tartja, nem látom! - Tessék! - adta át a nő remegő kezébe a papírt, amelyet az öltözőasztal fiókjában talált. - Valamiféle rajz! - vonta meg a vállát dr. Nikiasz. -Fogalmam sincs, hogy mit ábrázol - adta vissza. - Ez valaminek az alaprajza. Talán az önök pincéjének? - Nem - rázta a fejét a doktornő. - Legalábbis nem hiszem! - Talán, ha megnéznénk a pincét! - ajánlotta Charesz, rátérve a lényegre. Örült, hogy végre van valami, ami miatt megnézhetik a pincét. - Ott semmi nincs! - mondta összezárt ajakkal a doktornő. - Nem baj, azért csak menjünk! - indult kifelé, kezében tartva a papírt, amelyen az a furcsa rajz volt látható. Dr. Nikiasz szeme ölni tudott volna, de nem szólt semmit, elindult a két férfi után. - Ez vezet a pincébe, ugye? - állt meg a lépcsőnél Charesz. - Ez! -jött a rövid válasz.
A felügyelő Kratóra nézett, aztán elindult lefelé a lépcsőn. - Ezt kinyitná? - kérdezte, megállva a vasajtó előtt. A doktornő zavarba jött. - Nem biztos, hogy ki tudom nyitni - felelte idegesen. - Miért? Ez nem a pincébe vezető ajtó? - kérdezte Charesz. - Nem, azaz igen - hebegte még nagyobb idegességgel a nő. - Kérem, dr. Nikiasz, nyissa ki az ajtót! - kérte a felügyelő kissé türelmetlenül. A doktornő megfordult és eltűnt a lakásban. Egy kis idő múlva visszajött. - Sajnálom, de nem nyithatom ki. - Miért? - Nem találom a mágneses kártyát, amelynek hiányában az ajtót nem lehet kinyitni felelte. - Mi van e mögött az ajtó mögött, dr. Nikiasz, aminek őrzéséhez ilyen komplikált zárra van szükség? Talán egy kincstár? - kérdezte Krato. A doktornő hideg tekintettel nézett rá. - Nem, annál sokkal többet ér, ami mögötte van! - válaszolt rejtélyesen. - Elárulná nekünk is? - lépett mellé Charesz. - Az apám kísérleti laboratóriuma - mondta halkan. - Mivel kísérletezett az édesapja? - kérdezte Krato. - A hipnózissal. A felügyelő és Krato összenéztek. - A hipnózissal lehet kísérletezni? - kérdezte Charesz. - Ezt nem igazán értem - rázta a fejét. - Apám csoportos hipnózissal kapcsolatban végzett kísérleteket, melyek elsősorban arra vonatkoztak, hogy az egyes emberek miképp viselkednek a hipnózis alatt. Fontos, hogy ilyenkor ne legyen semmiféle zavaró körülmény. - És ha valami megzavarja a hipnózist? Gondolok itt egyéb ingerekre, amelyek megakadályozhatják az egyént abban, hogy csakis a hipnotizőrre figyeljen érdeklődött tovább a felügyelő. - A hipnózis állapota alatt a hipnotizőr és a hipnotizált között sajátságos kapcsolat áll fenn, amely egyben kizárja, hogy a hipnotizált egyén tudatába, elsősorban a hipnotizőr által szuggerált izgalmi pontoknak megfelelően egyéb ingerek jussanak. Épp erre szolgált ez a labor. - Értem - bólintott a felügyelő. - Szeretném, ha bemehetnénk! - mutatott az ajtóra. - Sajnálom, de a kártyát nem találom - mondta a doktornő. - Valaki más is hozzájuthatott a kártyához? - kérdezte Charesz. - Ezt miért kérdezi? - Ha ön egyedül lakik ebben a nagy házban, nyilván, ha letesz valamit valahová, akkor azt ott megtalálja hetek múltán is, ugye? - Igen - bólintott dr. Nikiasz. - Nos, akkor nem értem, hova tűnhetett el a kártya. Ha senki nem juthatott hozzá, akkor csakis ön rakhatta el... - A helyén volt, mint mindig. Most azonban hiába nyúltam oda, nem találtam meg.
- Van takarítónője? - Igen, de nincs kulcsa a házhoz. Csak nekem. Akkor jön, amikor én hívom. - Szerintem nézzük meg együtt a kártyát! -javasolta a felügyelő. - Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmét. - Nem! Biztosan észrevettem volna. Tudom, hogy hol van a helye évek óta, most pedig nincs ott! - Úgy gondolja, valaki elvette onnan? - kérdezte Krato. - Nem tudom! - Ki tudott erről a kártyáról? - kérdezte a felügyelő. - Senki. Néhányan apám régi barátai közül. - Megnevezné őket? - Már nem emlékszem rájuk! - mondta a doktornő. Régen volt... - Mondja, dr. Nikiasz! Miben halt meg az édesapja? A doktornő arca elfehéredett. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti a kérdés. - Öngyilkos lett! - felelte remegő hangon. - Miért? - faggatta tovább Charesz. - Nem tudom. Senki nem tudja. - Nem hagyott búcsúlevelet? - Nem. Amikor hazajöttem egyik este, a konyhában találtam rá, egy csomó gyógyszert vett be, és kinyitotta a gázcsapot. - Ez mikor volt? - Majdnem öt éve. - Azóta ön vezeti a Nikiasz Kórházat? - Igen. - Senkinek nincs kulcsa a házhoz? - kérdezte Charesz. - Rajtam kívül senkinek, de hisz már mondtam! - nézett rá a doktornő. Látszott rajta, hogy nagyon idegesítik a felügyelő és a nyomozó kérdései. - Értem! - mondta Charesz, és a társára nézett, aki megindult visszafelé. A doktornő azonban nem mozdult, amíg a férfi meg nem fogta a könyökét. - Akkor menjünk és nézzük meg azt a kártyát! - indult el Charesz a lakás felé. Többször is átnézték a szekrényben elhelyezett vaskazettát, de sem benne, sem pedig körülötte nem akadtak a kártya nyomára. - Volt az édesapjának haragosa, dr. Nikiasz? - kérdezte Charesz felügyelő. - Nem tudok róla, de természetesen ettől még lehetett. Amikor az apám még élt, rengeteget dolgozott. Szinte alig találkoztunk. Igaz, hogy én is el voltam foglalva, akkoriban utolsó éves voltam az egyetemen, aztán pedig a gyakorlat. Apa, ha itthon volt, akkor is lent töltötte az idejének jelentős részét a laborban. - Állandóan voltak betegei, akiken kipróbálhatta a hipnózist? - kérdezte Charesz. - Igen, minden héten két alkalommal jöttek hozzá. Egyik alkalommal szóingerrel, másik alkalommal pedig nem emberi szóval, hanem a legmodernebb CD-lemezekre
felvett szuggeráló szavak használatával kísérletezett. - Ez nagyon érdekes! - mondta a felügyelő őszintén. -Magam is szívesen részt vennék egy ilyen kísérleten. Ön is alkalmazza a gyógyítása során a hipnózist? - Igen. A felügyelő elgondolkozott. - Írisz Müron esetében is? - Kérem, felügyelő úr! Erről nem szívesen beszélnék. A munkám számomra a legfontosabb, nem akarok a betegemnek ártani azzal, hogy fecsegek. Kérem, ne kérdezgessen hát! - Rendben van, dr. Nikiasz. Most azonban nyilván kellemetlenül fogja érinteni, amit mondok, de mégis meg kell tennem. A doktornő ráemelte a tekintetét, mely most egyáltalán nem árulta el, hogy mire gondol. - Szét kell robbantani a vasajtón lévő zárat - közölte Charesz. - Azt már nem! - nézett vele farkasszemet a doktornő. - Ez már túlmegy minden engedélyen, Charesz felügyelő! Csak nem képzeli, hogy ehhez hozzájárulok? - Nem kell a hozzájárulása, dr. Nikiasz. Engedélyem van a házkutatáshoz, de mivel akadályoztatva vagyok a munkámban, minden eszköz megengedett. - Ezek szerint köze van a házkutatási engedélyhez? Netán maga kérte? - húzta össze a szemöldökét a doktornő. A felügyelő nem válaszolt, ezért dr. Nikiasz folytatta. - Talán ez az engedély arra is feljogosítja, hogy a magántulajdonomat felrobbantsa? kiáltott feléje magából kikelve a doktornő. Rájött, hogy a felügyelő kijátszotta, amikor megjelent a véletlenre hivatkozva, amikor a rendőrök felkeresték a házkutatási engedéllyel. - A házat nem robbantjuk fel, dr. Nikiasz! Csak az ajtó zárját! A doktornő először elvörösödött, aztán nyugalmat erőltetett magára. - Ez nagyon kedves, felügyelő úr! Igazán köszönöm! -mondta mosolyogva, s egészen közel lépett a férfihoz. Krato valamivel el volt foglalva, nem figyelt rájuk. - Csak a munkánkat végezzük, doktornő! - mondta, s érezte, nem tudja elfordítani a fejét a doktornő arcáról. Csak most vette észre, milyen különös a szeme. Egy pillanatra izzó vörösnek látta, de aztán ismét mélyfeketén csillogott. - Akkor most megyek és hívom a tűzszerészeket! - fordult meg Krato, és a főnökére nézett, de az nem törődött most vele. Minden figyelmével a doktornőn csüngött, aki idegesen járt fel s alá. Krato a férfihoz lépett. - Hívjam a tűzszerészeket? - kérdezte kissé hangosabban, megérintve Charesz vállát. - Mi? Mi van? - nézett rá a férfi, mint aki távol jár. - A tűzszerészek... - Ja! Igen! - bólogatott a felügyelő, de még mindig a doktornőt nézte. - Maguk megőrültek! - fordult meg hirtelen a felügyelő elé lépve dr. Nikiasz. Tényleg fel akarják robbantani az ajtót? Ezt nem engedem! Megtiltom! - kiabált
vérvörös arccal. - Sajnálom, dr. Nikiasz! Látnom kell, hogy mi van ott az ajtón túl - szólt Charesz felügyelő nyugodt hangon. - Értse meg, dr. Nikiasz! - próbált a lelkére beszélni Krato is. - Nem követünk el semmiféle szabálytalanságot, csak a munkánkat végezzük! A doktornő először szótlanul meredt rájuk, majd megszólalt: - Tegyenek, amit csak akarnak, de ehhez én nem nyújtok segédkezet! Szegény apám! Jó, hogy ezt nem érte meg! - mondta, s azzal sarkon fordult, és otthagyta a két férfit. Charesz felügyelő és Krato először csak egymásra meredt, majd Krato megköszörülte a torkát. - Most akkor mit tegyünk? - nézett a főnökére. - Hívjuk a tűzszerészeket! Majd ők megnyitják előttünk ezt a rejtélyes ajtót. Dr. Nikiasz ezalatt már a kórháza elé kanyarodott. Sietősen lépett az épületbe, az arca sápadt volt, a szeme szikrázott a tehetetlen dühtől. A folyosón most nyugalom volt, a kórházban minden elcsendesedett. A betegek már aludtak, az ügyeletes személyzet visszavonult. Dr. Nikiasz megállt Írisz kórterme előtt. Az őr felugrott, de a doktornő a kezével jelezte, hogy maradjon csak nyugodtan. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Írisz aludt. Egyenletesen szuszogott. Dr. Nikiasz egészen közel lépett az ágyához, és fölé hajolt. Figyelte a kislány arcát az éjjeli fény halványkékes fényénél. A kislány megmozdult, majd kinyitotta a szemét. - Szervusz, Írisz! - fogta meg a doktornő a kezét. - Figyelj rám erősen! Írisz szeme kikerekedett, álomnak nyoma sem volt benne. Figyelte a doktornő ajkát, aki folyamatosan beszélt hozzá. Charesz felügyelő végre felsóhajtott. A vasajtó hangos csattanással feltárult. A felügyelő elküldte a tűzszerészeket, majd Kratóval együtt beléptek a sötét, ablaktalan terembe. A villanykapcsolóra bukkanva felkattintotta. A termet fényözön árasztotta el, amely furcsamód nem középről érkezett, hanem a terem plafonjának négy sarkáról. Egy idő után minden beavatkozás nélkül valamennyi égő villogni kezdett, majd sárgára, aztán kékre váltott. - Micsoda fény! Engem bizony halálosan ingerel! -szólt Krato a felügyelőre nézve. Olyan, akár egy diszkó, csak épp a zene hiányzik hozzá. - Van itt egy lemezjátszó! - mondta a felügyelő, és bekapcsolta. A CD-ről nem diszkózene, hanem egy zongorajáték hallatszott. Charesz felügyelő felkapta a fejét. Valahonnan ismeri, de hiába törte a fejét, nem jött rá, hol hallotta. - Jaj, felügyelő úr! Ez olyan kísérteties! - nézett rá Krato. - Hideg futkos a hátamon! - Nekem is! - mondta halkan a felügyelő, aztán óvatosan szétnézett. Az egyik oldalfal mellett vizsgálóágyat látott, mellette egy éjjeliszekrény, mint amilyen a kórházakban van. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal terpeszkedett,
körülötte hat támlás székkel. A székekre fülhallgató volt szerelve. Krato odalépett és leült az egyik székre. A fejére akasztotta a fülhallgatót, amelyből ugyanaz a zene hallatszott, mint a CD-lemezről, csak sokkal halkabban. A felügyelő figyelte a fiatal társát, akinek az arca egyszerre csak megváltozott. A szeme csillogni kezdett, a szája mozgott, de hangot nem hallatott. Maga is leült melléje a másik székre, és a fejére tette a fülhallgatót. Amint néhány pillanatig hallgatta a zenét, rájött, hogy hol hallotta. Fent a doktornő szobája előtt, amikor ott járt. Ugyanilyen halkan szólt. Ezek szerint innen szűrődött fel a hang. Nem, az nem lehet! - gondolta, hisz... hisz... miért is nem lehet? Egyszerre furcsán kezdte magát érezni. Hiába próbált koncentrálni arra, ami foglalkoztatta, egyre inkább képtelen volt rá. Mintha mágnessel vonnák ki a fejéből a gondolatokat. Egyetlen mozdulattal letépte a fejéről a fülhallgatót, és maga elé meredt. Mi a fenét keresek én itt? - nézett aztán körül, majd megpillantotta a fiatal nyomozót. - Krato! Krato! - rázta meg a karját, de az nem figyelt rá. Minden figyelmét lekötötte a fülhallgatóból áradó zene. Nem érzékelte, hogy a felügyelő rázza a karját. Charesz ekkor leemelte a fejéről a fülhallgatót. - Krato! Mi történt? - nézett rá zavarodott tekintettel. - Miért? - kérdezte a fiatal nyomozó, és furcsán bámult vissza rá. - Nekünk nem itt kellene lennünk! - mondta a felügyelő. - Tényleg nem! - bólintott a fiatal nyomozó, és felállt. - Menjünk, Írisz Müron már vár ránk! A felügyelő követte. Leoltotta a villanyt, aztán megindult Krato után. - Most én szeretnék vezetni! - ült előre Krato. - Nem bánom, vezess! - adta oda neki a kulcsot Charesz. A fiatal nyomozó beindította a motort, és nagy sebességgel elszáguldott. A kórház előtt megállította a kocsit, majd kiszállt. Az ajtót azonban nem zárta be. - Nyitva maradt a kocsi ajtaja! - figyelmeztette Charesz. - Tudom. Jobb lenne, ha ön sem zárná be. Ha visszafelé jövünk, szükségünk lesz rá, hogy mielőbb beülhessünk! - mondta furcsa, fojtott hangon. - Igazad van - bólintott Charesz, azzal visszalépett, és ő is kinyitotta a kocsi ajtaját. A portás épp el volt foglalva valamivel, háttal állt nekik, így nem vette észre a két lopakodó alakot. - Gyere már! - sürgette Charesz a fiatal társát, aki minden lépésnél megállt. - Mi van veled? Nem szeretném, ha valaki megelőzne! - suttogta. - Pedig biztosan idejött! Láttam a kocsiját a parkolóban! - felelte halkan Krato. A folyosó most is üres volt, a szobák ajtaja nyitva állt. Egyedül Írisz ajtaja volt zárva, az őr a falnak támaszkodva csukott szemmel állt. - Csendben! Óvatosan! - intett Charesz a kezével, aztán lábujjhegyen osontak a kislány szobája elé. Az őr kinyitotta a szemét, de amikor felismerte a felügyelőt, a kezével intett.
- A doktornő is bent van már jó ideje! - mondta a felügyelőnek, aki mosolyogva bólogatott. A szobába lépve az ágyhoz mentek. A doktornő nem volt a kislány mellett. - Él még? - kérdezte Krato. - Nem tudom! - mondta a felügyelő, és kezét a kislány nyakára tette. - Nem érzem az érverését! - Majd én! - tolta el a felügyelőt Krato. Most ő szorította a kislány nyakára a kezét. - Én sem érzem. Szerintem már meghalt! - mondta. - Szerintem is! - bólintott a felügyelő. - Mondtam neked, hogy megelőz! - fordult Krato felé. A szeme mérgesen villant. - Ez miattad van! - Miattam? - nézett rá döbbenten Krato. - Igen. Ha nem piszmogsz, ha nem állsz meg minden lépésnél, hamarabb ideértünk volna! Megakadályozhattuk volna, hogy dr. Nikiasz végezzen vele! - A doktornő már jóval előttünk ideért. Amikor elhagyta a szobát, idejött. Rögtön utána kellett volna jönnünk! - mondta Krato. - Nem! Nekünk be kellett hatolnunk az ajtón. Ott kellett maradnunk, hogy kiderítsük az igazságot! - mondta Charesz ingerülten. A felügyelő ekkor a kislány felé fordult. Krato átment az ágy másik oldalára. - Milyen kár érted, Írisz! - mondta a felügyelő. - Mi nem okoztunk volna neked ilyen nagy fájdalmat, mert ugye dr. Nikiasz nagyon megkínzott? - suttogta. - Igen! Mi nagyon finomak lettünk volna veled! - lihegte Krato, majd mindketten megfogták Írisz karját két-felől, és egy hirtelen mozdulattal felrántották. A kislány karjáról leesett a baba, s hangosan ütődött a kórterem földjéhez. - Mi történik itt? - lépett be hirtelen az ajtón Agathe nővér. - Mit keresnek önök éjjel a betegnél? - kérdezte, majd felgyújtotta a villanyt. A szobában különös jelenet fogadta. A két férfi maga felé húzta a kislány két karját, akinek fejlődő mellén megfeszült a hálóinge. A feje a mellére bicsaklott. - Azonnal engedjék el a beteget! Mit műveltek vele? -kiabált, és odaugrott a felügyelőhöz. Kivette a kezéből Írisz karját, majd a kislányon keresztülnyúlva kiszabadította Krato szorításából a másik karját is. Lefektette a párnára, s csak ekkor nézett az arcába. - Jézusom! Megölték! Megölték! - kiabálta, és kifelé szaladt. A felügyelő és Krato egymásra nézett. - Azt hiszem, jobb lesz, ha eltűnünk! Itt már bevégeztetett a feladatunk! - mondta Charesz, és megindult kifelé az ajtón. Az őr nem állt ott, de nem látták a folyosón sem. Agathe nővér futkosott egyik szobától a másikig, dr. Nikiasznak kiabálva. A két nyomozó elhagyta a kórházat, majd beültek a kocsiba és elhajtottak. - Mi történt, Agathe? - lépett elő valahonnan dr. Nikiasz. - Honnan tudta, hogy bejöttem? - kérdezte nyugodt hangon. - Írisz Müron! Jöjjön, kérem, azonnal! Azt hiszem, valami nagy baj történt! -
sikoltozott. - Nyugodjon meg, Agathe! Menjünk és nézzük meg Íriszt! - fogta meg a nővér csontos karját. - Most mondjon el szépen mindent! Mi van Írisz Müronnal? - nézett rá érdeklődve. - Azt hiszem, meghalt! - rebegte a nővér. - Meghalt? - húzta fel a szemöldökét dr. Nikiasz. -Csak nemrég voltam bent nála, és akkor még semmi baja nem volt! Ez nem lehet! - De igen! Amikor ön végigjött a folyosón, épp a gyógyszerszobában voltam. Az üvegablakon keresztül láttam, amikor Írisz szobája felé indult. Rögtön jönni akartam, de az egyik beteg csengetett, ezért előbb hozzá mentem be, s csak amikor megnyugodott, akkor léptem Írisz Müron szobájába. És... és... akkor... ott... Jaj, istenem! - Mi az ördög volt ott? Mondja már, az ég szerelmére! - kiáltott rá dr. Nikiasz. - Ott állt a beteg ágyának két oldalán az a két rendőr. A felügyelő és a fiatal nyomozó. Kezükben tartották Írisz Müron kezét, miközben a gyerek feje a mellén nyugodott. Annyira megijedtem, azt sem tudtam, mit teszek! - nézett rá a nővér. - Aztán? Mi történt aztán? - sürgette a doktornő. - Kiszedtem a kezük szorításából Írisz karját, és lefektettem. Akkor láttam, hogy már nem él! A doktornő arca megrándult. - Hol van az őr? - kérdezte. - Nem tudom. Amikor bejöttem ön után, már nem volt itt. Dr. Nikiasz belépett az ajtón. Egyenesen Íriszhez ment, és a kezével megérintette a nyaki eret, majd megvizsgálta mindkét szemét. Sztetoszkópjával a kislány mellkasára tapadt. - Valóban nem lélegzik. Írisz Müron meghalt. - De mi okozta a halálát? - kérdezte Agathe nővér. - Megállt a szíve - felelte. - Istenem! Pedig azt hittem, hamarosan rendbe jön. Tegnap délben már rám mosolygott... Agathe nővér a kezét tördelve állt a doktornő mögött. - Hívnunk kell a rendőrséget! - mondta dr. Nikiasz. -De hova lett a felügyelő és a társa? - nézett a nővérre. -Mintha azt mondta volna, hogy itt voltak! - Igen. Itt álltak az ágy két oldalán, amikor beléptem. Nem tudom, hova tűntek... - Jézusom, Agathe! - kapott a homlokához dr. Nikiasz. - Nekem van egy nagyon rossz érzésem. - Mi? - nézett rá a nővér rémülten. - Azt hiszem, Íriszt a két rendőr ölte meg. - Tessék? Mit mondott, doktornő? - Na nem a két kezükkel! - fordult egészen a nővér felé dr. Nikiasz. Szerintem halálra rémült, amikor meglátta őket éjjel az ágya mellett. Képzelje csak el, hogy mit érezhet egy fiatal gyereklány, amikor végignézi, amint a barátnőjét megerőszakolják! Minden
férfitól retteg! És akkor arra riad fel, hogy két idegen áll az ágya mellett! Két férfi! - Igen! Szegény kislány! - mondta a nővér, és keresztet vetett. - És ők szorították a karját! Alig tudtam kivenni a kezükből! Csakis ők lehetnek Írisz Müron halálának az okozói! - Pontosan! S vajon miért tűntek el oly hirtelen? Ha nem éreznék magukat bűnösnek, nem futottak volna el! -sziszegte dr. Nikiasz. - Az esetet jelentenünk kell! - De kinek? Charesz felügyelőnek? - hebegte Agathe nővér. - Nem. A felettesének! Dr. Nikiasz kisietett, és egyenesen a telefonhoz ment. A rendőrséget tárcsázta. Amint az ügyeletesnek elmondta a történteket, elhallgatott. - Adom Kelidor Charesz felügyelőt. Ő a gyilkossági csoport vezetője! - mondta az ügyeletes. - Nem! Kérem, a felettesét! - mondta dr. Nikiasz. - Sajnálom, de a kapitány ilyenkor nincs bent! - mondta a férfi. - Akkor adja meg az otthoni számát! - Azt nem tehetem! - Nézze, uram! - fakadt ki a doktornő. - Én orvos vagyok! Megvan az okom rá, hogy a kórházamban történt gyilkosságot miért nem Charesz felügyelőnek jelentem. Ne húzza hát az időt, hanem adja meg a kapitány nevét és telefonszámát. Minden felelősséget vállalok, ebből önnek nem történhet semmi baja, de abból igen, ha most nem érem el a kapitányt! - mondta fenyegetően. A férfi megadta magát. Bediktálta a kapitány nevét és telefonszámát. Dr. Nikiasz az órájára nézett. Egy óra tizenöt perc volt. Tárcsázott és várt. A telefon hosszan kicsöngött legalább ötször, mire végre a vonal túlsó végén felvették. - Halló! - szólt bele egy rekedtes férfihang. - Valoritisz kapitány? - kérdezte dr. Nikiasz. - Igen. Kicsoda maga, és mit akar éjjel fél egykor? -kérdezte barátságtalanul. - Bocsásson meg, hogy felébresztettem, de nagyon fontos önnel beszélnem. Dr. Nikiasz, Kora Nikiasz vagyok a Nikiasz Kórházból. - Dr. Nikiasz? Ismertem az édesapját - vált egy kissé barátságosabbá a kapitány hangja. - Miben segíthetek? - Egy gyilkosság történt néhány perccel ezelőtt. Szeretném, ha idejönne! - A gyilkossági ügyekkel Charesz felügyelő foglalkozik, neki kellett volna jelentenie. - Tudom, nem véletlenül hívtam azonban önt. Kérem, azonnal jöjjenek ide! - Nézze, dr. Nikiasz! Nem nyúlhatok át Charesz felügyelő feje fölött. Ő az illetékes ebben a témában. Ha gondolja, magam is odamegyek holnap, de most Charesz felügyelőt kell értesítenie. A legjobb emberem, nem sérthetem meg, nem intézkedhetem helyette. Megvan mindenkinek a hatásköre, ez pedig az övé! - Kapitány! - vált dr. Nikiasz hangja idegessé. - Mint említettem, nem véletlen, hogy önt hívom ebben a szokatlan időpontban. Nem akarom telefonon elmondani az okát. Kérem, hogy jöjjön ide!
- Rendben, de Charesz felügyelővel együtt megyek! - Inkább egyedül jöjjön! Azaz Charesz felügyelő nélkül, az embereivel. - Nem értem önt, dr. Nikiasz! Legalább mondjon pár szót, miért nem akarja, hogy Charesz felügyelő is velem... - Nézze, uram! - mondta a doktornő élesen. - Charesz felügyelő és a társa felelős az egyik betegem haláláért. Most már kimondtam, kérem, ne kérdezzen többet, csak jöjjön! A kapitány döbbenten meredt maga elé. Először megszólalni sem tudott. Altatót vett be az este, mert nem tudott elaludni. Még mindig kábult volt, s nehezen fogta fel, amit hallott. - Rendben. Azonnal indulok! - mondta nagy sokára. Dr. Nikiasz felsóhajtott. - Köszönöm és várom! Agathe nővér remegve állt az ajtóban. - Jönnek? - kérdezte halkan. - Igen - bólintott a doktornő. - Hamarosan itt lesznek. Amíg a kapitány és emberei meg nem érkeztek, az ablaknál álltak mindketten, majd amikor a rendőrautók megálltak a kórház épülete előtt, dr. Nikiasz kilépett az ajtón. A folyosón várta a kapitányt. - Dr. Nikiasz? - lépett mellé az őszes, magas férfi. - Igen - felelte a doktornő. - Valoritisz kapitány - nyújtott kezet. - Ő pedig dr. Eoszander, a halottkém. A doktornő vele is kezet fogott. - Szörnyű volt hallanom, amit mondott, dr. Nikiasz! -kezdte a kapitány. - Kérem, mondjon el mindent; mi is történt valójában? Hogy Charesz felügyelő és a fiatal Krato Palamasz gyanúsítható az egyik betegük halálával kapcsolatban? Ezt nem tudom elhinni - ingatta a fejét. - Pedig ez a helyzet - mondta a doktornő. - Kérem, fáradjon velem az irodámba, ott mindent elmondok - mutatott a szobája felé. - Én addig megnézném az áldozatot, ha lehet! - szólt a halottkém. - Természetesen - bólintott dr. Nikiasz, majd Agathe nővérhez fordult. - Kérem, Agathe, vezesse dr. Eoszan-dert Írisz Müron szobájába! A nővér elindult, az orvos utána. A kapitány leült dr. Nikiasz szobájában és várakozóan nézett rá. - Charesz felügyelővel már jó néhányszor találkoztam. Először akkor látogatott ide, amikor Írisz Müront felvettem a kórházba. Felőle érdeklődött. - Igen, ez a munkája. Írisz Müron szemtanú volt egy olyan gyilkossági ügyben, mely még mindig nem zárult le - mondta Valoritisz kapitány. - Igen, tudom. Nem is szemrehányóan mondtam. Szóval a felügyelő ezután többször is megjelent a kórházban a fiatal nyomozóval együtt. Amit tudtam, elmondtam, de
természetesen a betegeimről nem szívesen adok felvilágosítást, már ami a gyógyító terápiát illeti. Sokat kérdezett dr. Lukionról, akit a sorozatos gyermekgyilkossággal vádolnak. Nagyon jól ismerjük egymást évek óta; igazán megrendültem, amikor megtudtam, hogy mivel vádolják. Utoljára akkor járt itt a felügyelő, amikor Írisz Müron édesanyja eltűnt. Nyilván ön erről is tud. - Igen, hogyne. A beosztottaim mindenről tájékoztatnak - bólintott a kapitány. - Néhány napig Amerikában voltam, egy kitüntetést vettem át, s amikor hazajöttem, a felügyelő már a kora reggeli órákban felkeresett. Furcsán viselkedett, és furcsákat mondott. - Ezt hogy érti? - tette a lábát keresztbe a kapitány. - Ideges volt, szinte remegett, amikor elmondta, hogy elutazásom ideje alatt bejött a kórházba, hogy megnézze Írisz Müront, de nem találta a szobájában. Állítólag engem helyettesített egy bizonyos dr. Lérosz, akit én nem ismerek, és soha nem dolgozott nálam, aki azt a felvilágosítást adta neki, hogy ebben a kórházban soha nem feküdt ilyen nevű beteg, valamint még két kórházi alkalmazottamat is letagadta. - Ez érdekes! Charesz felügyelőre nem jellemző, hogy furcsán viselkedik, vagy nem megalapozott kijelentéseket tesz. - Nézze, kapitány! Fogalmam sincs, hogy miről beszélt a felügyelő, mert Írisz Müron a kórházamban feküdt, innen egyszer sem távozott el, Írisz nincs olyan állapotban. Amikor elutaztam, dr. Szeferin helyettesített, aki már évek óta dolgozik mellettem, ő pedig nem is látta a felügyelőt. Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de lehet, hogy valami nincs egészen rendben a felügyelő idegeivel. Talán el kellene mennie egy orvoshoz, egy neurológushoz. A kapitány láthatóan tanácstalan volt. Megvakarta a fejét, aztán felállt. - Dr. Nikiasz! Amiről most beszél, hihetetlen. Nem is tudok mit válaszolni rá addig, amíg nem beszéltem Charesz felügyelővel. Őt is meg kell hallgatnom. - Ez természetes - bólintott a doktornő. - Én is így gondoltam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani önnek. - Erre visszatérünk, most arról beszéljen, kérem, miből gondolja, hogy az embereimnek köze van a beteg halálához! - Nos, akkor még el kell mondanom, hogy tegnap a kora esti órákban az otthonomban rendőrnyomozók kerestek fel házkutatási engedéllyel. Hogy mit kerestek, azt ebben a pillanatban sem tudom, de természetesen engedelmeskedtem, hisz megjelent Charesz felügyelő és a társa. A felügyelő elküldte az embereket, és csak ők ketten maradtak. Gyanús volt nekem, hogy csak úgy véletlenül megjelentek, mert a felügyelő úgy viselkedett, mint aki nem tud semmiről. - Igen, tudok a házkutatásról, én írtam alá az engedélyt - mondta a kapitány. A doktornő kissé neheztelve nézett rá, de aztán folytatta. - Van a házban egy ajtó, amely mögött az édesapám végzett különböző kísérleteket. A felügyelő ide akart bejutni, de speciális zár van rajta, s mivel csak egy mágneses kártya segítségével nyitható, nem tudtam kinyitni, ugyanis a kártyát nem találtam sehol. A felügyelő ekkor azt mondta, hogy felrobbantja az ajtót. Nagyon felháborított
az eljárása, ezért idegességemben otthagytam őket a házban, mert nem bírtam volna elviselni a látványt. Bejöttem a kórházba. Végigjártam a betegeimet, nincsenek sokan, mert kicsi a kórház. Összesen hat szoba van, mindegyikben egyetlen ágy. Jelenleg öt ágyon fekszik beteg. Amikor végeztem, Agathe nővér hangját hallottam meg, amint a folyosón futva kiabál nekem. - Ezek szerint Írisz Müront is megnézte? - vágott közbe a kapitány. - Természetesen. Hozzá mentem először - bólintott. - Ez mikor volt pontosan? - Nem is tudom. Nem néztem meg az órámat, de szerintem úgy éjfél körül lehetett. Tehát meghallottam Agathe nővér hangját, és hozzá siettem. Ő megrendülten mondta el, hogy Írisz Müron szobájában különös dolgot észlelt. Odasiettünk, és közben a nővér tájékoztatott arról, amit látott. Amikor belépett a kórterembe, Írisz Müron ült az ágyon, két oldalt a két karját az ön két embere erőteljesen szorítva szétfeszítette. A kislány feje a mellére volt hajtva. A nővér alig tudta kiszabadítani a gyermek karját, s miután lefektette, akkor vette észre, hogy nem él. - Ez még nem jelenti azt, hogy ők ölték meg! - mondta a kapitány. - Valoritisz kapitány! Mint mondtam, éjfél körül jártam a kislánynál, magánál volt, kommunikáltam vele. - Ebben biztos? - Igen. - És ha valaki más is járt nála azután, ahogy ön elhagyta a kórtermet? - Az teljességgel ki van zárva. Az ajtó előtt ugyanis épp Charesz felügyelő utasítására éjjel-nappal egy őr állt, aki vigyázott a kislányra. - És most hol van az őr? - kérdezte a kapitány. - Nem tudom - ingatta a fejét a doktornő. - Nem tudja? Ez hogy létezik? - Amikor meglátogattam Írisz Müront, az ajtónál állt. Amikor kijöttem, szintén. Amikor Agathe nővérrel ismét a szobájába mentem, nem is néztem szét, olyan ideges voltam. Most, hogy visszagondolok rá, nem volt ott! - Bocsánat, bejöhetek? - lépett be az ajtón a halottkém. - Jöjjön csak, dr. Eoszander! - intett a kezével a kapitány. - Már végzett? - Igen - bólintott az orvos, és leült. - A kislány szíve megállt. - Tessék? - kapta fel a fejét a kapitány. - Igen. Mint a többi gyereké, akiket megerőszakoltak. Valamennyiük szíve megállt. Hogy mi okozta a halálukat, mint ahogy Írisz Müron halálát is, nem tudom. Csak anynyi állapítható meg, hogy megállt a szívük. - Ezek szerint lehet, hogy amit mondtam, nem is olyan megalapozatlan? - kérdezte a doktornő, és a kapitányra nézett. A kapitány nem felelt, csak lehajtotta a fejét. - Ezt ugye valamiféle ijedség, félelem is okozhatta? -kérdezte dr. Nikiasz dr. Eoszandert.
- Igen. Minden bizonnyal - bólintott a halottkém. - Mikor állt be a halál? - kérdezte a kapitány. - Szinte pontosan megállapítható, hisz a test még majdnem langyos volt. Éjfél és fél egy között halt meg. - Kérem, hívja be Agathe nővért! - mondta a kapitány a doktornőnek, aki hamarosan visszatért a halottfehér nővel. - Kérem, mondja el, mit látott Írisz Müron szobájában - fordult hozzá a kapitány. Agathe nővér megismételte mindazt, amit a doktornő elmondott. - Tehát ön szerint a felügyelő és a társa halálra ijesztették a kislányt? - Igen. Amikor lefektettem a párnájára, már nem volt benne élet. - Látta dr. Nikiaszt bejönni a kórterembe? - kérdezte a kapitány. - Igen. Épp kinéztem az ablakon a gyógyszerszobából, és megláttam, amint végigment a folyosón. Azt nem láttam, hogy hova ment be, melyik szobába, mert az egyik beteghez kellett sietnem. - Hány óra volt? - kérdezte a kapitány. - Éjfél előtt tíz perccel. Emlékszem, mert megnéztem az órát. - Miért? Talán szokatlannak tűnt a doktornő éjszakai megjelenése? - nézett rá szúrós tekintettel Valoritisz. - Nem - nevette el magát a nővér idegesen. - A doktornőnél ez egyáltalán nem szokatlan. Ő olyan lelkiismeretes, hogy néha többször is visszajön egy éjjel, ha súlyos vagy komplikált a beteg esete. - Értem - mondta a felügyelő. - Köszönöm, egyelőre ennyi! - Mehetünk? - állt fel a halottkém is. - Igen. - Mikor beszél Charesz felügyelővel? - kérdezte dr. Nikiasz. - Miért? - Csak szeretném tudni, hogy hol találják meg. Szerintem bujkálnak valahol... - Gondolja? - nézett rá a kapitány. - Igen. Tudja, kapitány, furcsának találtam, hogy amikor a nővér megkeresett és visszajöttünk, ők már nem voltak sehol. Miért mentek el? Miért nem vártak meg? Ha nem bűnösek, akkor nem menekülnek! - Ki tudja, hogy nem valaki után mentek? Ők rendőrök, az a dolguk, hogy állandóan mozgásban legyenek. Lehet, hogy épp akkor vettek észre valakit vagy valamit. Nem kell aggódnia, dr. Nikiasz, Charesz felügyelő a helyén van! - Ön túlságosan optimista, Valoritisz kapitány! -mondta dr. Nikiasz gúnyosan, és kikísérte a két férfit a folyosóra. 16.
- Tessék! - emelte fel a kagylót Charesz felügyelő. - Kelidor? - Igen. - Valoritisz kapitány vagyok! Kérem, jöjjön be az irodámba! - mondta, majd letette a telefont. A felügyelő kopogott az ajtón, aztán belépett. - Jó reggelt, kapitány! - Hogyhogy ilyen kora hajnalban már bejött? - kérdezte. - Maga és Krato miatt jöttem be! - felelte elég nyersen és barátságtalanul Valoritisz. Fáradt volt, zavart volt a kórházi eseményektől, az altató miatt ólomsúlyúnak érezte a tagjait. - Miattunk? - nézett rá a felügyelő. - Miért? - Az éjjel felhívott dr. Nikiasz - kezdte a kapitány. - Önt? - ingatta a fejét Charesz. - Igen. Arra kért, hogy azonnal menjek oda, mert gyilkosság történt a kórházában. Én mondtam, hogy ebben maga az illetékes, de hallani sem akart róla. Kifejezetten engem kért, hogy menjek oda. -És? - Már értem és megérten, hogy nem magát hívta. - Miért? - Mert maga és Krato ott voltak, csak aztán hirtelen eltűntek. Nem igaz? - kérdezte idegesen dobolva az ujjaival az asztal lapján. - Igen. Ott voltunk mindketten. A kapitány behatóan nézte a felügyelő arcát. Ő is észrevett valamit rajta, ami szokatlan volt. Első pillantásra nem is tudta, de aztán lassan rájött. A felügyelő szeme feltűnően csillogott, olyan benyomást tett rá, mintha nagyon boldog lenne. - Charesz felügyelő! Nem értem magát. Mintha egyáltalán nem tudna semmiről! - Miről kellene tudnom? - Írisz Müron haláláról. - De. Tudok róla - bólintott egyáltalán nem idegesen. - Talán azt is tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte Valoritisz. - Nem. Azt nem tudom, csak sejtem, azt azonban, hogy kinek kellett volna végezni vele, azt biztosan tudom -mondta. - Na és kinek? - húzta fel a szemöldökét a kapitány. - Nekem és Kratónak! - felelte halálos nyugalommal, majd a főnökére mosolygott. De elkéstünk, megelőzött dr. Nikiasz! A kapitány felugrott, mint akit bolha csípett meg. - Felügyelő! Eszénél van? Miket hord itt össze? - kiáltott rá, majd amikor a férfi továbbra is mosolyogva nézett rá, odalépett és alaposan megrázta. - Maga megőrült! Esküszöm, hogy megőrült! Mi van magával? - kérdezte a kapitány, miután elengedte. - Nincs semmi, uram - felelte Charesz. Valoritisz tanácstalanul nézett maga elé, aztán felkapta a telefont. - Dr. Eoszander? - kérdezte, és megnyugodott, hogy meghallotta a hangját. - Igen. Parancsoljon, kapitány!
- Sürgősen szükségem lenne magára, doki! Ide tudna most jönni az irodámba? - Igen, azonnal megyek. A doki nem kérdezett, csak ment. - Köszönöm! - tette le a kapitány a telefont. A felügyelő keresztbe tett lábakkal, vigyorogva ült előtte. - Krato hol van? - kérdezte a kapitány. - Hazament. - És maga miért nem ment haza? - Amióta elhagyott a feleségem, nem vágyom haza. Úgy döntöttem, hogy inkább itt maradok, és korán hozzáfogok a munkához. - Tudja fejből Krato telefonszámát? - kérdezte Valoritisz. - Mindjárt megmondom! - állt fel a székről Charesz, és előkotorta a zsebéből a noteszét. Bediktálta a számot, a kapitány pedig tárcsázott. A telefon sokáig kicsengett, mire végre felvették. - Tessék! - szólt bele egy női hang. - Jó reggelt, asszonyom! Elnézést, hogy ilyen korai órákban zavarom. Valoritisz kapitány vagyok, a fiával szeretnék beszélni. - Sajnálom, de nincs itthon. Krato egész éjjel nem jött haza. Azt hittem, valami sürgős munkája van. - Köszönöm, asszonyom! Majd megkeresem. Biztosan dolgozik valahol, csak én nem tudok róla. Még egyszer elnézést, hogy zavartam! - köszönt el, és a felügyelőre nézett. - Krato nem ment haza. A felügyelő hangosan felnevetett. - Azt hiszem, már elég nagy fiú! Istenem! Házon kívül tölti az éjszakát! - mondta még mindig mosolyogva. A kapitány kezébe ejtette a fejét. - Itt vagyok, kapitány! - lépett be az ajtón dr. Eoszander. - Köszönöm, hogy idefáradt, doki! - mondta a kapitány. - Jöjjön közelebb. Az orvos közelebb lépett. - Jó reggelt, Charesz felügyelő! - nyújtott kezet a férfinak, aki mosolyogva rázta meg. - Hogy van? - kérdezte Charesz. - Ma szép napunk lesz, a nap kisüt - mondta még mindig vigyorogva. A doktor a kapitányra nézett. - Meg kellene vizsgálnia, doki! - intett a fejével a felügyelő felé. - Kissé furcsán viselkedik - tette hozzá. - Igen - bólintott az orvos. - Nekem is úgy tűnik. Mintha nem is ő lenne! Charesz felügyelő! - fordult a férfi felé. - Megengedi, hogy megvizsgáljam? - Köszönöm, dr. Eoszander, de nincs semmi bajom. Nagyon is jól vagyok! - Tudja, nekem valami nem tetszik magán, ezért kérem, engedje, hogy megvizsgáljam. - Nem kell, doki! Értse meg, hogy jól vagyok! - állt fel Charesz felügyelő ingerülten.
- Rendben van, ha nem akarja, akkor nem erőszakoskodom, de tudja, dr. Nikiasz kórházában jártunk az éjjel, valami nyavalya ütötte fel a fejét, s mivel maga is ott járt, gondoltam, jobb megelőzni a bajt. Charesz felügyelő köztudottan félt a betegségektől. Hipochonder volt a javából, de természetesen titkolta. - Tényleg? - kapta fel a fejét. - Ezt komolyan mondja? - kérdezte. - Igen. - Akkor nem bánom, vizsgáljon meg! - mondta sokkal higgadtabban. Az orvos megkérte a felügyelőt, hogy menjen vele. A rendőrségi orvosi szobában hozzálátott, hogy alaposabban szemügyre vegye, mi is történhetett a felügyelővel. - Kérem, Charesz felügyelő! Mondja el, hol járt tegnap ! - kezdte el a vizsgálatot. - Tegnap? Dr. Nikiasz házában voltunk Kratóval. Házkutatási engedélyünk volt. Tudja, doki, van abban a házban egy labor, egy kísérleti labor! Hát az valami csoda! Azt magának is látnia kellene! A székekre fülhallgatók vannak szerelve, kellemes zene szól benne, amitől az ember egészen ellágyul. Amikor leültem és hallgatni kezdtem a zenét, a fejemből elszállt minden gondolat, minden probléma. Csak a zenére és a szövegre figyeltem. - Milyen szövegre? - kérdezte az orvos. - Már nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy nagyon kellemes volt. - Ezután mi történt? - Ezután elmentünk Kratóval Írisz Müronhoz a kórházba. De elkéstünk, mert dr. Nikiasz megelőzött minket. - Miben? - kérdezte az orvos. - Abban, hogy végezzünk Írisz Müronnal - mondta szemrebbenés nélkül a felügyelő. - Mit mondott? - ugrott fel az orvos. A felügyelő megismételte az utolsó mondatot. - Miért? Miért kellett volna végezniük azzal a kislánynyal? - Azt nem tudom - felelte a felügyelő. - Charesz felügyelő! - húzott egy széket a férfi elé, és leült. - Figyeljen rám! - kérte. A felügyelő ránézett, de látszott rajta, hogy nem érdekli, amit az orvos mond neki. - Milyen ügyön dolgozik most? - kérdezte dr. Eoszander. - Most? Hát... most... egy... nagyon komoly ügyön -mondta nyögdécselve. - Mégis, mi az? Nekem elmondhatja, hisz én is a rendőrség embere vagyok! - Tudom - bólogatott Charesz. - A baj csak az, hogy most nem jut az eszembe - fogta meg a fejét, és összerán-colta a homlokát. - Mondja, felügyelő! Amikor abba a székbe leült, ki beszélt a fülébe a lemezről? Nő vagy férfi? - Azt hiszem, nő. Igen - bólogatott. - Köszönöm - mondta az orvos, és felállt. - Nem vizsgál meg? - kérdezte Charesz, miközben vetkőzni kezdett. - Nem - ingatta a fejét az orvos.
- És ha elkaptam azt a nyavalyát? - nézett rá a felügyelő ijedten. - Nem, nem kapta el! Nyugodjon meg, egészséges! -mosolygott rá barátságosan. - Mégis, van valami, doki! Olyan furcsán érzem magam - mondta visszabújva a pulóverébe. - Ez elmúlik hamarosan - veregette meg a vállát. - Akkor megyek és dolgozom! - állt fel Charesz. -Nézze, milyen szépen süt a nap! - Igen, tényleg! - bólogatott az orvos, aztán a felügyelő után ment. - Nos? - kérdezte Valoritisz az orvost, amint belépett. - Mi van vele? - Hipnotikus állapotban van. - Micsoda? - ugrott fel a kapitány. - Akkor elkövethetett bármit anélkül, hogy tudna róla. - Úgy van. Nekem azonban az a véleményem, hogy a felügyelő és Krato már elkésett. A kislány éjfél körül halt meg, ők pedig jóval azután értek be a kórházba. Sokkal inkább gyanús dr. Nikiasz! - Ugyan, doki! Egyik orvos a másikról nem tételezhet fel ilyesmit! - fakadt ki a kapitány. - Egyébként nagyon jól ismertem a doktornő édesapját, aki kiváló orvos volt a szakmájában, igen elismert; s a doktornő is a nyomdokaiban lépked. Dr. Nikiasz nemrég tért vissza Amerikából, ahol valamilyen kitüntetést vett át. Ő biztosan nem lenne képes megölni egy betegét! - ingatta a fejét a kapitány. - Szerintem pedig a felügyelő és Krato már akkor ért oda, amikor a kislány halott volt. - Ezt miből gondolja? Hisz nem tudjuk pontosan, mikor mentek be a gyerekhez aggályoskodott a kapitány. - Ha dr. Nikiasz éjfélkor ért be, akkor ők jóval később, mivel a doktornő távozása után mentek le a kísérleti laborba. Ott biztosan eltöltöttek jó néhány percet a lemezhallgatással. Azt lenne jó tudni, meddig hallgatták. Ha végig, az mennyi időt jelenthet? - nézett a doki a kapitányra. - Hogy maga milyem remek szakember, doki! És nemcsak mint orvosra értem, hanem mint rendőrre! Megyek és megnézem azt a kísérleti labort! - A helyében én is ezt tenném! - mosolyodott el dr. Eoszander. - De mi lesz a felügyelővel? - Ne legyen rá gondja, van egy remek orvos barátom, majd ő segít! - mondta, és elköszönt. A kapitány kérette a kocsiját, és néhány emberrel dr. Nikiasz házához hajtott. Becsengetett, de senki nem nyitott ajtót. Ezek szerint a doktornő még nem jött haza. Elővette a telefonját, és hívta a Nikiasz Kórházat. - Dr. Kora Nikiaszt keresem! - mondta, amint jelentkezett valaki a vonal túlsó végén. - A doktornő nem tartózkodik bent a kórházban. - Nézze, hölgyem! Nekem feltétlenül meg kell találnom a doktornőt. Itt állok a háza előtt, de a csengetésemre nem nyit ajtót. A rendőrségtől keresem, az éjjel ott voltunk a gyilkosság bejelentése után. Higgye el, nagyon fontos, hogy megtaláljam. Kérem, ha tudja, hol van, mondja meg!
A vonal végén hosszabb hallgatás után végül megszólalt a hang. - Azt hiszem, a barátnőjénél van. - A barátnőjénél? Megmondaná a pontos címet? - Sajnos azt nem tudom, csak annyit, hogy Szophia a neve. - Köszönöm - mondta a kapitány bosszúsan. - Ha nincs itthon és nem nyit ajtót, bemegyek nélküle! - gondolta, és megkerülte a házat. A garázs nem volt bezárva, innen bejutott a házba. Egyenesen ahhoz a bizonyos ajtóhoz ért, amit rögtön felismert; ez az, amelyet Charesz felrobbantott. Az ajtó helyén most csak égett darabok lógtak. Vigyázva, óvatosan lépett át rajtuk. A szoba közepén valóban ott volt az asztal, körben a hat székkel. Odalépett, és az egyik fülhallgatót a fejére tette, de az süket volt. Leemelte, majd a lemezjátszóhoz ment, és bekapcsolta. Visszament, és ismét a fejére helyezte a fülhallgatót. Megszólalt a zongoraszó, s hamarosan egy kellemes női hang beszélni kezdett. Monoton, lágy hangon. A kapitány kezdett elzsibbadni, amint figyelte. - Mi az ördög ez? - kapta le a fejéről a fülhallgatót. -Úgy éreztem, mintha valaki megbabonázott volna egyetlen pillanat alatt. Ismét visszarakta a fejére a fülhallgatót. - Lazuljon el! Csukja be a szemét és figyeljen! Minden figyelme az enyém! Semmire nem gondol, csak engedelmeskedik. Csak nekem! Akarata már az enyém... A kapitány, ha nem saját maga hallja és érzi, nem hiszi el, hogy ilyen létezik. A hang és a zene együttesen elvarázsolta. Szinte maga előtt látta mindazt, amiről a hang beszélt, miközben a fények váltakozva villóztak. Felkapta a lemezt és a zsebébe rejtette, majd elindult felfelé a lakásba. - Keressenek egy nevet: Szophiát. Ha megtalálják, szóljanak! - utasította az embereit, majd maga is keresni kezdte. Ha a barátnője ez a Szophia, valahol csak van vele kapcsolatban valamiféle levél, vagy akármi, ami elvezetheti hozzá. A telefonhoz lépett. Bekapcsolta az üzenetrögzítőt, és visszapörgette. Amíg a telefonon a szalag visszapörgött, a szobában nézett szét, közben figyelmesen hallgatta az üzeneteket. Jó néhány üzenetet kapott a doktornő, s már majdnem az utolsó üzenet következett, amikor felkapta a fejét. - Szia, Kora! Mi van veled? Ha visszajöttél Amerikából, hívj fel, de még jobb lenne, ha megkeresnél. Tudod mit? Ne gyere hozzánk, találkozzunk inkább holnap délelőtt a Kolonaki étteremben kilenc órakor. Ha nem felel meg az időpont, hívj fel. Szia, Szophia. - Igen! Ez az! - kiáltott fel, és az órájára nézett. Még nem volt kilenc óra. - Indulás a Kolonaki étterembe! - kiáltotta el magát, és lefelé viharzott a lépcsőn. A garázson át távoztak. Az étteremben alig volt vendég. Az egyik asztalnál ott ült dr. Nikiasz és egy nagyon szép fekete nő. Feltűnő görög szépség volt, szinte valamennyien rábámultak.
A kapitány visszaparancsolta az embereit, egyedül indult el az asztalok között. - Bocsánat, hölgyeim! - lépett az asztalhoz. - Sajnálom, hogy megzavarom önöket, de nem tehetek másként. Dr. Nikiasz felugrott, amint megismerte a kapitányt. - Kapitány úr! Hogy került ön ide? - kérdezte nem leplezett meglepetéssel. - Kerestem a kórházban, de nem volt már bent. Elmentem a házához, de nem nyitott ajtót, ezért az egyik kollégámat elhoztam ide a szomszédba, valamilyen magánügye van az egyik üzletben. Addig, gondoltam, bejövök és bekapok egy reggelit. Akkor láttam meg magát! - Micsoda véletlen! - mosolyodott el kissé fellélegezve a doktornő. Maga sem tudta, miért, de ideges lett, amint megpillantotta a kapitányt. - Bemutatna ennek a gyönyörűséges hölgynek? - kérdezte, és Szophia felé fordult. - A barátnőm, Szophia. A kapitány kezet csókolt a nőnek, s leült. - Örülök, hogy két ilyen szép hölggyel ülhetek egy asztalnál - mondta, és hátradőlt a székén. Dr. Nikiasz rosszul érezte magát. Nem akarta, hogy a férfi leüljön; Azt szerette volna, ha mielőbb eltávozik. - Dr. Nikiasz! - fordult a doktornő felé a kapitány. -Ön ugye, akár az édesapja, hipnotizál is? - kérdezte. A doktornőt meglepte a kérdés. - Igen - bólintott. - Miért? - Lenne néhány kérdésem a hipnotizálással kapcsolatban. Tudja, engem mindig nagyon izgatott ez a dolog. Válaszolna nekem? - Ha nem köt az esküm, akkor igen. Tehát olyan kérdésre válaszolok, amely általános és nem személyhez kötődik - felelte. - Természetesen, én is így gondoltam - bólintott a kapitány. - Nagyon érdekel például egy alapvető kérdés. Mondja csak: bárki alkalmas arra, hogy meghipnotizálják? - Nem. Vannak olyan emberek, akiket nem lehet hip-notikus álomba terelni. A hipnózist a szuggesztiós pszichoterápiák közé sorolják, s nem mindenki alkalmas rá, de ők vannak kevesebben. - Hogy történik egy hipnotizálás? - kérdezte a kapitány érdeklődve. - A hipnózis az alvással rokon jelenség, ehhez az alváshoz a hipnotizőr rendszerint monoton, tehát egyhangú és visszatérő ingereket alkalmaz, amelyek gátlási ingerületet, illetve annak szétterjedését eredményezik, ugyanúgy, mint az alvásnál. A végén a hipnotizőr ugyancsak szóinger hatására megszünteti a hipnotikus álmot. - Ilyenkor bármit meg lehet csináltatni az alannyal? - Nem értem, mit akar kérdezni - mondta dr. Nikiasz idegesen. Bánta már, hogy belement ebbe a kérdezz-felelek játékba. - Mint rendőr, arra gondoltam: esetleg lehetséges valakit hipnotikusan befolyásolni arra, hogy bűncselekményeket kövessen el? Például, hogy gyilkoljon? - Valójában igent kell mondjak, de mivel hipnotizálni általában csak szakavatott orvos tud, azt nem gondolom, hogy bármelyik orvos arra biztatná a páciensét, hogy
gyilkoljon. Annál is inkább, mivel mi, akik a hipnózissal foglalkozunk, kifejezetten gyógyítás céljára alkalmazzuk. - Ezek szerint ön is hipnotizálja a betegeit? Már a gyógyításkor. - Igen, természetesen. - Akkor megkérem, dr. Nikiasz, jöjjön velem! - állt fel a kapitány. - Tessék? - nézett rá értetlenül a doktornő. - Hova menjek? - A kapitányságra. Szeretném kihallgatni. - Mivel kapcsolatban hallgat ki? - nézett a barátnőjére kétségbeesve a doktornő. - Charesz felügyelő és Krato kórházbeli tartózkodásával kapcsolatban - felelte. - De hisz a kórházban mindent elmondtam. - Tudom, de nem készült jegyzőkönyv. Alá kell írnia a vallomását. A doktornő megrántotta a vállát. - Ha muszáj? - Bocsásson meg, kedves Szophia! Igazán sajnálom, hogy csak ilyen rövid ideig élvezhettem a társaságát, de talán még találkozunk. - Én is sajnálom! - mondta a nő. - Mikor engedi ki a barátnőmet? - kérdezte. - Amint a vallomását aláírta. - Akkor elkísérem, ha nem zavarja. - Nem! Ellenkezőleg! - Dr. Nikiasz, kérem, üljön a kocsimba! - mutatott a rendőrautóra. - De itt van az én autóm is! - mondta dr. Nikiasz. - Majd visszahozza valamelyik emberem a kocsijáért -felelte a kapitány, és beült a nő mellé. Az irodában egy üzenet fogadta, miszerint azonnal menjen át Charesz felügyelő irodájába. - Pár percig magukra hagyom önöket, hölgyeim! Addig beküldőm valamelyik csinos kollégámat! - kacsintott, és kiment. A felügyelő szobájában többen ültek. - Mi történt? - lépett be az ajtón a kapitány, mire valamennyien felálltak. A felügyelő az asztalnál ült, a szeme már nem csillogott, a jókedve eltűnt. A szája sarkában szomorkás ránc ült. - Kapitány! - mondta. - Sajnálom, ami történt. Én igazán... - Rendben van, Kelidor? - kérdezte Valoritisz kapitány. - Igen, köszönöm. Hála dr. Eoszandernek. - Remek! Akkor arról beszéljen, miért kellett idejönnöm? Épp behoztam dr. Nikiaszt, hogy kihallgassam. - Megtaláltuk Kratót. -És? - Szegény, nagyon rossz bőrben van. Teljesen kiborult. Állandóan sír, azt kiabálja, hogy ő nem akarta megölni Íriszt. Pedig nem is mi tettük. Amikor mi odamentünk, a kislánynak nem volt érverése. Mindketten kitapintottuk. Emlékszem már mindenre... - Na és? Hol van most Krato? - Kórházban van, de az orvosok szerint nem sok remény van rá, hogy valaha is rendbe
jön - mondta Charesz. - Sajnálom. Mi van még? - kérdezte sürgetően a kapitány. - Az őr nem került elő, kapitány úr! - Aki Írisz Müron szobája előtt teljesített szolgálatot? - Igen. Mintha a föld nyelte volna el. - Keressék meg! Ő megmondhatja, ki ölte meg a kislányt! Induljanak! - kiáltotta el magát, aztán kilépett az ajtón. - Charesz! - lépett vissza egy kicsit később. - Maga jöjjön az irodámba! Szeretném, ha jelen lenne a kihallgatáson. - Igen, uram! - mondta a felügyelő. - Azonnal megyek! A kapitány elment, a felügyelő elküldte az embereket, ő pedig a telefon után nyúlt. - Jó napot! Szeretnék érdeklődni Melitta Müron hogy-léte felől! - Sajnálom, de a hölgy ma elhagyta a kórházat. - Elhagyta? Már olyan jól volt? - kérdezte a felügyelő. - Saját felelősségére ment el, nem lehetett visszatartani - közölte a női hang. - Köszönöm - köszönt el a felügyelő, és letette a telefont. Rossz érzés kerítette a hatalmába. Legszívesebben azonnal odarohant volna hozzá, de nem tehette. A kapitány várja, s neki mennie kell! Ha végzett, azonnal felhívja és odamegy. Már alig várta, hogy a karjába zárja. Annyira lefoglalta gondolatait az öröm, a viszontlátás öröme, hogy megfeledkezett arról, hogy az asszony egyenesen Íriszhez megy, aki már nem él. - Jöjjön csak! - intett a kapitány feléje, amint belépett az irodájába. - Üljön le ott! - mutatott egy székre. A felügyelő leült, és figyelt. - Dr. Nikiasz! Amikor ön beért a kórházba, Írisz Müront látogatta meg legelőször? - Igen. - Minden rendben volt a kislánnyal? - Minden. Beszéltem hozzá, ő pedig a fejével jelezte, hogy érti, amit mondok neki. Aztán kimentem, és a többi beteget látogattam végig. - Az őr ott volt a helyén, amikor bement és kijött? - Amikor bementem, biztosan ott volt, de amikor kijöttem a szobából, nem láttam. Az igazság az, hogy nem is nagyon figyeltem rá, el voltam foglalva a gondolataimmal, Írisz terápiáján töprengtem. Meg akartam változtatni egy-két módszert. - Tehát nem emlékszik rá, hogy ott volt vagy nem. - Nem igazán - ingatta a fejét a doktornő. - Milyen lemezt hallgattak az édesapja betegei a kísérleti laboratóriumban? - kérdezte meg hirtelen átváltva a témáról. Dr. Nikiasz meglepődött, ezért rögtön válaszolt. - Egy zongorajátékot, amely kifejezetten erre a célra készült. Az édesapám nagyon szépen zongorázott, ő szerezte a zenét is, és ő is adta elő. Ezt rögzítette lemezen. - Ez az? - húzta elő a zsebéből a lemezt a kapitány.
- Igen! - állt fel dr. Nikiasz. - Hogy került önhöz? - Elhoztam. Ma ott jártam a házában, doktornő. Kíváncsi voltam rá, hogy Charesz felügyelő és Krato nyomozó miféle zene hatására változott meg - mondta, és nyomatékosan ránézett. - Nem értem, miről beszél - rázta meg a fejét dr. Nikiasz. - Hallgassuk meg először a lemezt, aztán beszélgessünk! - ajánlotta a kapitány, és berakta a lemezjátszóba. Bekapcsolta, majd visszaült a székre. Charesz felügyelő felhördült, amint meghallotta a zenét, majd a monoton egyhangú szöveget. Beleborzongott. - A szöveget ön mondta a lemezre? - kérdezte a kapitány. - Nem. Ez a szöveg ismeretlen a számomra. A zene az igen, de a szöveg, az nem. - Dr. Nikiasz! Remélem, van olyan értelmes és okos nő, hogy felfogja, itt most nem játékról van szó, hanem véresen komoly dologról. Meghalt egy betege. Charesz felügyelő és Krato nyomozó azután, hogy meghallgatta ezt a lemezt, bement a kórházba azzal a szándékkal, hogy megölje Íriszt. Tették ezt pedig azért, mert valaki hipnoti-kus állapotba kergette őket a hangjával. Ha jól hallom, ezen a lemezen az ön hangja szól. - Nem! Ez nem én vagyok! - kiáltott fel a doktornő. - Akkor ki? - kérdezte a felügyelő. - Mert bizony én is állítom, hogy ez az ön hangja. A doktornő megfordult. - Ez nem igaz, felügyelő úr! Én ezt a lemezt most hallom először! - mondta majdnem sírva. - Kedves Szophia! - szólalt meg most a kapitány, kinyitva a szomszédos szoba ajtaját. - Bejönne? A nő belépett az ajtón. Megállt Kora Nikiasz mellett. - Kérem, hallgassa meg ezt a lemezt, és mondja meg, kinek a hangját hallja rajta! nézett rá a kapitány. A nő a barátnőjére nézett. - Ez a te hangod, Kora! Ugye? - Köszönöm, elmehet! - mondta a kapitány. - Mi történik itt, kapitány úr? - kérdezte Szophia. -Milyen lemez ez? - Kérem, hölgyem! Fáradjon ki! Azt hiszem, haza is mehet, mert dr. Nikiasz még marad! Nem érdemes rá várnia! - Szophia? - állt fel a felügyelő. - Igen! - bólintott a nő. - Ön kicsoda? Ismer engem? - Nem, nem ismerem. Charesz felügyelő vagyok, ön pedig, ha nem tévedek, az amerikai régész, Tony Turner felesége. - Igen, az vagyok - mosolygott rá a nő. - Ezek szerint a férjemet ismeri. - Úgy van, de már hallottam önről régebben. Meg is akartam keresni, de aztán közbejött valami. Ha feltehetnék önnek pár kérdést, mielőtt elmegy, megköszönném. - Rendben. Várok kint a folyosón! - mondta a nő, és kiment.
- Sajnálom, dr. Nikiasz, de jobb lenne, ha felhívná az ügyvédjét. - A kapitány az asztal fölé hajolt. - Miért? Nem követtem el semmit. - A tények ön ellen szólnak, doktornő. A halottkém szerint Írisz Müron halála éjfél és fél egy közötti időszakra tehető. Ha jól emlékszem, ön éjfélkor érkezett a kórházba, és rögtön a kislányhoz ment. így van? - Igen. Írisz Müron akkor még élt! - A halottkém szerint a halál éjfél és fél egy között állt be. Dr. Nikiasz, mikor hagyta el a kislány kórtermét? Mennyi ideig volt bent nála? - Nem tudom, nem emlékszem rá. Nem figyeltem sem az órát, sem az idő múlását. Vele voltam elfoglalva -mondta kétségbeesetten a doktornő. - Nem öltem meg Írisz Müront, esküszöm! Miért nem hisz nekem? - A tényeknek kell hinnem, dr. Nikiasz. - És honnan tudja, hogy nem Charesz felügyelő és a társa volt a tettes? Miért olyan biztos benne, hogy nem ők voltak? Azért, mert ők is rendőrök? - kiáltotta indulatosan. - Nem, doktornő. Azért vagyok biztos benne, mert az embereim egy óra után érkeztek a helyszínre. - Ezt honnan tudja ilyen pontosan? - Onnan, hogy a kórháznál épp egy mentőautó állt, amikor megérkeztek. Lerobbant a mentőautó, a mentősök a Nikiasz Kórház portájáról hívtak segítséget. Látták felmenni a két embert a lépcsőn, de nem szóltak a portásnak, mert azt hitték, a két férfi a kórházhoz tartozik. Kihallgattuk őket épp ma, ők azonosították az időpontot. Egy óra után tíz perccel érkeztek a kórház elé, tehát semmiképpen nem ölhették meg a kislányt, hisz a halál egy órával, esetleg jó fél órával előbb állt be. Dr. Nikiasz lehajtotta a fejét. - Telefonálhatok az ügyvédemnek? - Tessék! - tolta elé a kapitány a telefont. - Szeretnék néhány szót váltani a folyosón lévő hölgygyel, ha megengedi - szólalt meg a felügyelő. - Menjen csak, Charesz! - mondta a kapitány fáradtan. - Itt is vagyok! - lépett a nő mellé. - Miről akar velem beszélni? Csak nem a férjemről? -kérdezte Szophia, és rámosolygott. Elő villantotta hófehér fogsorát. - Nem. Dr. Lukionról szeretnék beszélni önnel. - Dr. Lukionról? - hervadt le a mosoly a nő ajkáról. - Igen. Ismeri őt, ugye? - Igen. Ismertem - felelte a nő. - Mikor beszélt vele utoljára? - kérdezte Charesz. - Ó, már nagyon régen. Nem is emlékszem rá pontosan - rázta meg gyönyörű fejét. - Ön is orvos? - kérdezte a férfi. - Igen, de nem dolgozom már a szakmában. Azaz néha, ha valahol helyettesíteni kell, beugrom, de folyamatosan nem dolgozom. Tudja, van egy kisfiam, kétéves. Vele
vagyok otthon. - Nem fél, hogy lemarad a többiektől? Hisz az orvostudomány napról napra fejlődik, nehéz lépést tartani vele -mondta a felügyelő. - Állandóan tanulok, csak így mehetek majd vissza dolgozni. - Értem. Biztosan hallotta, hogy dr. Lukiont letartóztattuk. Gyilkossággal, sőt többszörös gyermekgyilkossággal vádoljuk. - Igen, hallottam. Bemondta a televízió, és az újságokban is írtak róla. - Mi a véleménye róla? - Nekem? Nem értem, miért kérdezi... - Ön ismeri a doktort, szeretném, ha elmondaná róla a véleményét. - Mit számít ez most, amikor bizonyítékok sorozata van a bíróság kezében? - Valóban nem számít, csak én szeretném tudni. Nekem fontos. - Hát... nem is tudom. Dr. Lukiont egy orvosoknak rendezett összejövetelen ismertem meg már sok évvel ezelőtt. Segített nekem a szakorvosi vizsgámra felkészülni, ő már akkor végzett, amikor én utolsó éves voltam. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes voltam belé, de ő már akkor elkötelezte magát, igaz, még nem hivatalosan. Kedves, figyelmes, szolgálatkész volt, ezeket a tulajdonságait a mai napig megőrizte. Rettenetesen szeretett volna gyermeket rögtön a házasságuk elején, de csak nemrég született meg a kisfiúk. Sokszor panaszkodott nekem. Elmondta, hogy rengeteg vizsgálaton vettek részt mindketten, de nagyon nehezen jött meg a várva várt gyerek. Most azt hiszem, nagyon szomorú lehet, mert nem látja, hogy nő fel a kisfiúk. Imádja a gyerekeket, ezért nem tudom elhinni róla, hogy képes volt ilyen bűncselekmények sorozatára. A nő elhallgatott, a szeme könnytől csillogott. - Önnek is van gyermeke, ugye? - Igen. Egy kicsi fiam van, mint mondtam, kétéves. - Ja, igen! El is felejtettem, hogy az imént már beszélt róla. Tudja, a fejem rengeteg dologgal tele van. Ez szakmai ártalom! - tárta szét a kezét. - Dr. Nikiaszt mióta ismeri? - Korával talán négy éve ismerjük egymást. Amikor elvégeztem az egyetemet, egy ideig még a diákszállón maradhattam, de aztán nem volt lakásom. Kora befogadott. Egy évvel azelőtt halt meg az édesapja, nagyon magányos és szomorú volt. Azt hiszem, jó hatással voltam rá, köny-nyebben kiheverte a fájdalmát. - Meddig lakott nála? - Amíg férjhez nem mentem. Másfél évig, azt hiszem. - Milyen szakágat választott végül is? - kérdezte a felügyelő. - Neurológus lettem - felelte. - Persze ezenkívül még nagyon sok ága érdekel az orvostudománynak, többek között részt vettem egy lombikbébiprogramban, amely csodálatos volt. Mai napig visszajárok a spermabankba, olyan másodállásfélében végzem a munkámat, de természetesen nem folyamatosan. Ha szükség van rám, megyek - mosolygott. - Aztán hamarosan leteszem a szakvizsgáimat pszichopatológiából is. - Az nem ugyanaz, mint a pszichológus? - kérdezte a férfi. - A pszichopatológia korlélektan. A lelki élet történéseinek és megnyilvánulásainak
kóros irányú eltolódásával foglalkozik. A pszichológia külön ága és a pszichiátria segédtudománya - mondta. - Nagyon érdekel a homosze-xualitás, és épp azért választottam a pszichopatológiát, mert ez a két terület nagyon összefügg egymással, hisz sok homoszexuális ember - főleg férfi - kerül súlyos lelki válságba, emiatt esetleg büntetendő cselekményt követ el, s gyakran lesz zsarolás áldozata vagy öngyilkos. - Az ember nem is gondolná egy ilyen szép, karcsú, nőies hölgyről, hogy ilyen komoly dolgokkal foglalkozik - mondta elismerően Charesz felügyelő. A folyosón hirtelen feltűnt Melitta Müron. A felügyelő felállt és elindult felé. Az asszony kissé imbolyogva közeledett. Amint észrevette a férfit, megállt. - Melitta! Drágám! - nyújtotta ki feléje mindkét kezét a férfi. - Ne érj hozzám! Ne nevezz drágámnak, te gyilkos! -kiáltotta vérben forgó szemmel. Most jövök a kórházból, ott hallottam, hogy te és a társad megöltétek a kislányomat Hogy tehetted ezt velem, Kelidor? - váltott át sírásra. Egész testében remegett, a szeméből egymás után gördültek le a könnycseppek. - Nem mi tettük, Melitta! Hidd el, nem mi öltük meg Íriszt! - próbálta megfogni az asszony kezét. - Hazudsz! Mindig is hazudtál nekem! Te kegyetlen ember vagy, Kelidor! Nem lehetsz az igazságszolgáltatás embere! Megyek és beszélek a főnököddel, hogy azonnal tartóztasson le! - kiabált magából kikelve, magához szorítva a kislány babáját. Kelidor Charesz úgy érezte, megszakad a szíve a szomorú látványtól. Melitta olyan sápadt volt, mint a hó, a szeme alatt sötét árnyék húzódott. Máskor fényesen ragyogó haja összetapadva ragadt a homlokára. A szeme vörös volt a sok sírástól, a szája még egyszer akkorára duzzadt. Szánalmat és végtelen szeretetet érzett iránta. Annyira szerette volna magához ölelni és megnyugtatni, de az asszony gyűlölködve nézett rá. - Nem hazudok, Melitta! Mindennek dr. Nikiasz az oka! Engem és Kratót is hipnotikus erővel kényszerített rá, hogy Íriszhez menjünk, Nem tudtuk, mit teszünk, de mire beértünk a kórházba, a kislányod már nem élt! Higgy nekem, Melitta! Valoritisz kapitánynál meghallgathatod a lemezt, amellyel ránk erőltette akaratát mondta remegő hangon. - Nem érdekel, hogy mit hordasz itt össze, semmi nem érdekel, csak azt akarom, hogy elküldjenek, hogy bűnhődj azért, amit tettél. Istenem! Mennyire bíztam benned! - kiáltott fel fájdalmasan. Charesz felügyelő nem tudta tovább nézni az asszony kínlódását. Odalépett és átölelte. Melitta felemelte a térdét, és erőteljes rúgást mért a férfi ágyékára, aki fájdalmában felordított. - Mi a fene történik itt? - lépett ki az irodájából a kapitány. A szeme kitágult attól, amit látott: egy asszony zokogva egyik öklével üti-veri a felügyelőt, aki mindkét kezét a lába közé szorítva ugrándozik, akár egy bakkecske, közben hangosan jajveszékel. - Charesz felügyelő! - kiáltotta el magát, mire a folyosóra nyíló valamennyi ajtóban
fejek jelentek meg. - Sajnálom, kapitány úr! - nyöszörögte a felügyelő, fogait összeszorítva. - Mi ez az ingyen cirkusz? - lépett közelebb a kapitány, és Szophia felé nézett. - Talán ön elmagyarázná? -kérdezte. - Én nem sokat értek az egészből - tárta szét a karját Szophia. - Megjelent ez a hölgy, zokogva nekiesett a felügyelőnek, hogy megölte a lányát, majd amikor a felügyelő úr meg akarta magyarázni, hogy mi történt, a hölgy megrúgta, és ütlegelni kezdte. Többet nem tudok mondani. - Jöjjenek beljebb! - szólt rájuk a kapitány, majd amikor az asszony rámeredt, megfogta a karját és bevezette. - Kérem, üljenek le! A felügyelő leült, fájdalmasan nézett maga elé. - Ön Melitta Müron? - kérdezte az asszonyt. - Igen - bólintott Melitta. - Mondja el kérem, hogy mi a baj! Valoritisz kapitány vagyok - mutatkozott be. - Ez az ember itt - mutatott Charesz felügyelőre -megölte a lányomat! Azt akarom, hogy rögtön csukják be és ítéljék el! - tört ki ismét zokogásban. - Nyugodjon meg, asszonyom! - mondta a kapitány. -Nem Charesz felügyelő tette, ez már biztos! Dr. Nikiasz ölte meg a kislányát! - mondta a kapitány, mire a mélyen magába roskadó doktornő felugrott. - Nem igaz! Én nem öltem meg, azon fáradoztam, hogy mielőbb gyógyultan elhagyhassa a kórházat! Esküszöm, asszonyom, nem bántottam a kislányát! - fordult Melitta felé, és megeredtek a könnyei. Melitta először csak bámult egyik arcról a másikra, ám aztán felugrott, mint aki hirtelen megtébolyodott. - Hazudnak nekem, mindnyájan hazudnak! - kiabálta villámló tekintettel. - Senkinek nem hiszek, mindenki gyilkos! Mindenki! - üvöltötte, ahogy a torkán kifért. Charesz felügyelő megfeledkezve a fájdalmáról, odaugrott és magához ölelte. - Drága. Melitta! Megtépázott idegeid felmondták a szolgálatot. Nyugodj meg, kedves! - simogatta az asz-szony hosszú haját. - Sírd ki magad itt a vállamon! Bújj hozzám, szerelmem! - suttogta, mire az asszony felemelte a két kezét, és átölelte a nyakát. A baba hangosan koppant a padlón. A szobára néma csend borult. A kapitány elnémult a meglepetéstől. Fogalma sem volt róla, hogy Charesz felügyelő és Melitta Müron ilyen szoros kapcsolatban vannak egymással. Dr. Nikiasz is szájtátva meredt rájuk, amikor a néma csendben egyszerre csak megszólalt egy hang: "Írisz! Kicsikém! Ha tudnád, mennyire vártam erre a pillanatra! Csak nem hitted, hogy elfuthatsz előlem? A szerelmem a tiéd is, nemcsak a többi lányé... Neked is köztük van a helyed! Dora, Ellin, Zenobia és Írisz! Most szépen rád fekszem, és beléd hatolok, mint a többiekbe! Istenem, mennyire szeretlek! lihegte.
- Mi volt ez? - tért magához a kapitány, és Charesz felügyelőre nézett. - Honnan jött ez a hang? És kié? Charesz Melittára nézett, aki könnyes arccal bámult rá. Egyszerre csak dr. Nikiasz felkapta a fejét. - Ez dr. Szeferin hangja! Felismertem! - hebegte döbbenten. - Dr. Szeferin? Ki az? - kérdezte a kapitány. - Az egyik kollégám. Két éve dolgozik a kórházamban, ő helyettesített, amíg Amerikában voltam - felelte. - Ebben biztos? - nézett rá Charesz felügyelő. - Igen. Halálbiztos - felelte. - Ez a dr. Szeferin férfi? - kérdezte a kapitány. - Nem - rázta meg a fejét dr. Nikiasz. - Nő. - Akkor nem értem - ugrott fel a kapitány, és fel-alá kezdett sétálni a szobában. - Mit nem ért? - kérdezte a doktornő. - Ha egyszer nő, akkor hogy hatolhat be a kislányba? A hang érthetően mondta, hogy "rád fekszem, és beléd hatolok". Ha nő, erre képtelen, nem igaz? - nézett az előtte állókra. - De. Tényleg az - bólintott dr. Nikiasz. - Ezek szerint mégsem dr. Szeferin hangja volt, csak hasonlított rá -mondta halkan. - És honnan jött ez a hang? Van valakinél egy kazettás magnó? - nézett szét Charesz felügyelő. - Senkinél nem volt semmi, csak Melitta tartotta a kezében az imént elejtett babát. A baba szája mozgott, közben hangokat bocsátott ki. - Valamennyien a babára meredtek. - Mi a jó fene ez? - lépett oda Valoritisz kapitány, és elvette a nő kezéből a babát. Megfordította, s akkor látta, hogy a baba elemmel működő "beszélő baba". Kiemelte a vékony kis kazettát és megnézte. - Ez hihetetlen! - mondta, és Chareszre nézett. - Itt van a megdönthetetlen bizonyíték, hogy nem dr. Nikiasz és nem dr. Lukion áll a gyilkosságok hátterében! - állapította meg a kapitány. A jelenlévők még mindig némán nézték a babát. Valoritisz visszahelyezte a kazettát, és alaposabb szemrevételezés után megállapította, hogy van egy aprócska kapcsoló a baba hátán, amellyel fel lehet venni a hangokat, majd pedig le lehet játszani. Minden bizonnyal Írisz vagy a támadója véletlenül megnyomhatta a kapcsolót, így a kazetta minden szót felvett, s amikor Melitta leejtette a babát, minden valószínűség szerint bekapcsolódott a kazetta. - Hallgassuk meg végig! - mondta a kapitány, és bekapcsolta. - "Ne! Nem akarom! Mama! Mama! - szólalt meg zokogva a baba, Írisz kétségbeesett hangján. - Dehogynem akarod! Én tudom, hogy igen! Mondd szépen, hogy szeretsz! Mondd hát! - Szeretlek! - hallatszott a kislány vékonyka hangja. - Írisz! Kicsikém! Ha tudnád, mennyire vártam erre a pillanatra! Csak nem hitted,
hogy elfuthatsz előlem? A szerelmem a tiéd is, nemcsak a többi lányé... Neked is köztük van a helyed! Dora, Ellin, Zenobia és Írisz! Most szépen rád fekszem, és beléd hatolok, mint a többiekbe! Istenem, mennyire szeretlek!" Melitta Müron egész testében remegett, majd egy szempillantás alatt ájultan rogyott Charesz felügyelő karjába. Dr. Nikiasz odalépett és megvizsgálta. - Kérek egy kis vizet! - mondta, majd az asszony arcára öntött néhány cseppet. Hamarosan magához tér! Szegény asszony, nagyon sokat szenvedett az utóbbi időben! Mennyire sajnálom, hogy a kislánya meghalt! És az én kórházamban! - nézett fel könnyes szemmel. - Azonnal hozzák be ezt a dr. Szeferint! - kiáltotta el magát Valoritisz kapitány. Indulás! - Megyek és behozom, csak kérem, dr. Nikiasz, adja meg a címét! - mondta a felügyelő. - Vagy talán dolgozik? - kérdezte. - Nem, nem dolgozik. Szabadnapos - felelte a doktornő, és bediktálta a kért címet. Charesz felügyelő az éledező Melittára nézett. - Menjen csak nyugodtan, gondunk lesz Melitta Müronra! - szólt oda a kapitány. - Köszönöm - bólintott Charesz, aztán elsietett. A rendőrautó még szinte meg sem állt, a felügyelő máris kiugrott a kocsiból. Egyenesen az ajtóhoz rohant, majd csengetett, de meg sem várta, hogy kinyissák, hangosan dörömbölni kezdett. Türelmetlenül topogott. - Ki az? - szólalt meg az ajtó túlsó oldaláról egy mély férfihang. - Rendőrség! Azonnal nyissa ki! - szólt a felügyelő gorombán és parancsolóan. Végre az ajtó feltárult. - Kit keresnek? - kérdezte a férfi, és a felügyelőre meredt. - Szeferin doktornőt keressük - mondta a felügyelő, miközben azon töprengett, honnan olyan ismerős neki ez a szép arcú férfi. Biztos volt benne, hogy már találkozott vele, de nem jutott az eszébe, hogy hol. - Sajnálom, de nincs itthon! Momentán! - tette hozzá pislogva. - Ön kicsoda? Talán a férje? - kérdezte Charesz. - Dr. Lérosz vagyok! - felelte a férfi. - Nem vagyok a férje, de közeli ismerőse! - Charesz felügyelő rámeredt. Hát persze! Azért volt olyan ismerős az arca! Megzavarta a lezser farmeröltözet és az egészen lenyalt frizura. - Jó napot, dr. Lérosz! Már találkoztunk, emlékszik? - Nem. Nem emlékszem! - rázta a fejét a férfi. - Akkor emlékeztetem! Amikor dr. Nikiasz Amerikában volt, ön helyettesítette! Ön volt az, aki azt mondta, nem ismeri Írisz Müront, hogy soha nem feküdt a kórházban, most pedig azt állítja, hogy nem ismer meg. - Én soha nem dolgoztam a Nikiasz Kórházban, dr. Nikiaszt nem is ismerem! Ön összetéveszt valakivel! -emelte magasra a fejét dacosan. A felügyelő egyetlen pillanatra tényleg azt hitte, hogy valami nem tiszta előtte, lehet,
hogy tényleg összetéveszti valakivel, de aztán támadt egy ötlete. - Kérem, dr. Lérosz! Jöjjön velünk! - Hova? - kérdezte a férfi, s izzó, mélyfekete szemét ráemelte. - A kapitányságra. Szeretnénk jegyzőkönyvbe venni azt, amit elmondott. Amint aláírta, eljöhet. Sokat segítene nekünk ezzel, s megkímélné saját magát is a további zaklatásoktól. A férfi gondolkozott néhány másodpercig, aztán bólintott. - Rendben! Csak elzárom a televíziót, és jövök! Amint a férfi elindult befelé, Charesz és az emberei is utánamentek. - Megengedi, hogy körülnézzünk egy kicsit? - kérdezte a felügyelő, és barátságosan rámosolygott. - Hát... csak nézzenek! - egyezett bele, majd eltűnt az egyik ajtó mögött. - Felügyelő úr! - kiáltott fel az egyik nyomozó. - Kérem, jöjjön ide! - mondta izgatottan. A felügyelő belépett a nyitott ajtón át a másik helyiségbe. A nyomozó egy kihúzott fiók előtt állt. - Mi a fene ez? - kérdezte a felügyelő, amint odalépett. - Mi a jó fene ez? - emelte ki a fiókból a tárgyat, amelyre rámeredt. - Ez mű férfi nemi szerv! - felelte a nyomozó. - Micsoda? - Igen! A fiók tele van különböző méretű és formájú férfi hímvesszőkkel! - mondta, és felemelt néhányat. A felügyelő visszadobta a kezében tartott tárgyat a fiókba, majd végigsimított a homlokán. Nem értette, egy férfi miért tartogat a fiókjában ilyen tárgyakat. Talán dr. Szeferiné? - nézett maga elé. Megfordult, és az ajtóban ott állt dr. Lérosz. - Mit csinálnak maguk? - kiáltott fel mérgesen. A szeme villámokat szórt. - Ki engedte meg, hogy belenyúljanak a szekrényeimbe? - kérdezte felháborodva. Bozontos szemöldöke megremegett. - Tehát ezek az ön dolgai? - kérdezte Charesz felügyelő, és kiemelt egyet a sok közül. - Nem! - vágta rá a férfi. - Ezek nem az enyémek, csak megörzöm őket. - Ha nem az öné, akkor kié? - Azt nem árulhatom el - ingatta a fejét. - Nos, akkor jöjjön velünk, kérem! Most legalább mindent tisztázhatunk! A férfi idegesen nézett körbe. - Talán tilos ilyen dolgokat egy barátnak megőrizni? -kérdezte kissé fölényesen. - Nem. Nem hiszem - mondta a felügyelő. - Akkor miért akar nekem ártani? A barátom nagyon fontos nekem, de így tönkreteszi a barátságunkat! - Nézze, dr. Lérosz! Dr. Nikiasz ezt a címet adta meg dr. Szeferin lakhelyéül, de ő momentán nincs itthon. Ön talán tudja, hol találjuk meg? Gondolom, együtt laknak
ebben a lakásban? - Jelenleg nem tudom, hol van, s igen, együtt lakunk ebben a lakásban! - mondta kényszeredetten a férfi. - Menjünk, dr. Lérosz! - fogta meg a felügyelő a karját. - Ehhez nincs joga! Nem vihet be erőszakkal! - próbálkozott ellenállni dr. Lérosz. Nem követtem el semmit, miért akar mindenáron bevinni? - Sok olyan kérdés van, dr. Lérosz, amelyre ön feleletet tud adni, azt pedig jegyzőkönyvbe kell venni. Ennyi az egész. Ha nem követett el semmit, nincs mitől tartania! -mosolygott rá, miközben belülről majdnem szétrobbant a dühtől. Az irodában a kapitány felállt, és dr. Lérosz elé lépett. - Kicsoda ön? - kérdezte. Dr. Lérosz elfordította a fejét, és összeszorította a fogát. - Ő a hang tulajdonosa, dr. Szeferin! - felelt helyette Charesz. - De hisz ez itt egy férfi, dr. Nikiasz pedig azt mondta, hogy dr. Szeferin nő! - szólt elképedve Valoritisz, majd megkerülve az asztalát dr. Lérosz elé lépett. - Igaza van, uram! Nem tudom, miről beszélnek itt! Én dr. Lérosz vagyok! - mondta mély torokhangon. - A látszat néha csal, kapitány! - mondta Charesz. -Csak szeretne férfi lenni! Dr. Nikiasz talán még jobban megdöbbent, mint a kapitány. Felállt, és egészen közel jött a férfihoz. Hosszasan nézte. - Nem is tudom... A hangja sokkal mélyebb, de a szeme és ez az anyajegy az orra mellett! Dr. Lérosz elnevette magát. - Csak nem hisz ezeknek, dr. Nikiasz? - kérdezte. -Maga talán okosabb, de szívesen megmutatom, hogy férfi vagyok! - suttogta. - Rendben! Mutassa meg! - kiáltott rá Charesz, odaugrott hozzá, és lerántotta a nadrágját. Dr. Lérosz utánakapott és felrángatta. Az arca vörösre gyúlt. - Tényleg maga az, dr. Szeferin? - kérdezte dr. Nikiasz elképedve. - Most mit bámul? - csattant fel a nő. - Hangja most nem volt mély, ellenkezőleg: nőiesen vékony. - Nem látott még transzvesztitát? - förmedt rá. Dr. Nikiasz a kapitányra nézett, majd a felügyelőre. - Ez hihetetlen! Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el! - motyogta megsemmisülten. - A legjobb hipnotizőr a világon az apám után! - Ha kicsodálkozták magukat, talán leülhetnék? - kérdezte dr. Szeferin. - Kérem! Foglaljon helyet! - mutatott a székre a kapitány. - S ha elhelyezkedett, talán el is mondana magáról mindent. Kíváncsian várjuk! - Nincs mit mondanom! - mondta dacosan hátracsapva a fejét. - Én pedig azt hiszem, nagyon is sok a mondandója, dr. Szeferin! - lépett elé Charesz. - Könnyítsen a lelkén, hisz azt hiszem, erősen túlterhelt! - Téved! Az én lelkem nem túlterhelt! Akinek a lelkén enyhíteni kellene, az az anyám és az apám!
- Ezt hogy érti? - nézett rá a kapitány. Dr. Szeferin elhallgatott. Néhány pillanatig maga elé nézett, aztán láthatóan megadta magát, beszélni kezdett. - Nekik köszönhetem, hogy itt tartok. Fiút akartak, de lány lettem, s ezen úgy próbáltak változtatni, hogy fiúként neveltek. Fiúruhában járattak, fiús játékokat vettek. Már az óvodában is csak a fiúk között éreztem jól magam. Az iskolában pedig már nem tűrtem meg magam mellett lányokat. Haragudtam rájuk, és szerettem őket egyszerre. Azt akartam, hogy meghaljanak, ne érezzék soha azt, amit én. Emlékszem, amikor anyám megvette az első szoknyát, dühösen a sarokba dobtam, majd ollóval miszlikbe szabdaltam. Ekkor már az anyám is rájött, mit tett velem! A kapitány és a felügyelő egymásra néztek, dr. Nikiasz azonban hallatlanul nehéz szívvel figyelt. Mint orvos, teljességgel átérezte, min mehetett keresztül ez a szerencsétlen nő, amíg eljutott idáig. - Amikor elvégeztem a középiskolát - folytatta dr. Szeferin -, egyetemre mentem. Itt a kollégiumban ismerkedtem meg valakivel, aki hozzám hasonlóan a szülei nevelésének áldozata lett. - És ő? Tartja vele a kapcsolatot? - kérdezte dr. Nikiasz. - Igen. - Szeretném, ha elárulná a nevét! - Nem! - robbant be az ajtón Szophia. - Én már nem vagyok transzvesztita! Én már kigyógyultam! - Tudom, neked sikerült, nekem nem. Nem árultam volna el a neved, Szophia - nézett rá a nő. Dr. Nikiasz a barátnőjére nézett, akinek az arca vérvörös volt a szégyentől. Rájött, hogy nem a nő, hanem saját maga árulta el azt, amit annyira titkolt. - De igen! Elárultál volna! - kiáltotta kétségbeesetten, majd sarkon fordult és elszaladt. - Szegény Szophia! Soha nem árultam volna el, hisz csak köszönettel tartozom neki. Ha ő nincs, nem tudtam volna véghezvinni a tervemet. - Milyen tervet? - kérdezte a kapitány. - Amikor elhatároztam, hogy megbosszulom azt, hogy nő lettem, kidolgoztam egy tervet. A baj csak az volt, hogy a kivitelezéshez szükségem volt spermára, ő pedig segített ebben. - Tehát ő szerezte meg a spermát, mivel a banknál dolgozott? - nézett rá Charesz. - Nem egészen. Ő nem is tudott róla. Akaratán és tudtán kívül segített nekem. Amikor bementem hozzá, nagyon rossz passzban voltam. El akartam mondani neki, hogy mire készülök, ám ekkor jött a nagy lehetőség! Épp a spermák között matatott, amikor észrevettem két dobozon dr. Lukion nevét. Már kész is volt a tervem! Csak ki kellett nyújtanom a kezem! Amikor Szophia néhány pillanatra magamra hagyott, az egyik dobozt kiemeltem a fagyasztóból, és zsebre vágtam. így, amikor a második áldozatot kiszemeltem, már a kezemben volt a sperma. Ezzel dr. Lukionra terelhettem a gyanút. Ismertem őt, nem volt nehéz a személyleírást megadnom róla. Sajnos Írisz Müron mindent látott, amikor Dórával voltam, s ez nagyon megnehezítette a helyzetemet. Tennem kellett valamit, hogy ne fecsegjen! Mielőtt elhagyta a helyszínt, sikerült őt
hipnotikusan elnémítanom. Addig nem szólalt meg, amíg én nem akartam! A hatalmamban tartottam! Ekkor jött az ötlet, hogy a többi lányt hipnotizáljam! így legalább nem ellenkeznek, nem verik fel a Maxim környékének csendjét, s az élvezet számomra teljes lesz! Ugyanis valamennyi áldozatomat oda vittem, mert ez a hely alkalmas volt erre a célra. Kihalt éjjel, s amíg a gazdagok szórakoztak, magam is azt tettem a magam módján! Melitta Müron hangosan felzokogott. - Már bánom, hogy nem öltem meg Íriszt is hamarabb! Talán ott akkor, helyben! Nem lett volna szabad futni hagynom, de őt igazán akartam élvezni, mert ő tetszett a legjobban! Amikor pedig mindennap láttam és a közelében voltam a kórházban, tudtam, hogy mindenképpen meg kell halnia, hisz ha beszél, nekem végem van! Az anyja is folyton figyelt, és a felügyelő is állandóan szaglászott a kórházban. Amikor dr. Lukion meglátogatta Íriszt, követtem Melitta Müronhoz. Amikor az orvos elment, hipnózissal rávettem, hogy jöjjön velem. Elvittem az Agorához. Volt egy rajzom, Szophiától hoztam el, amikor egyszer meghívott magukhoz. Akkor még nem tudtam, hogy kell majd. A férje ugyanis régész! Elvittem oda Melitta Müront, de nem találtam sehol azt a helyet, amely a rajzon volt. Amint ott mászkáltam, hirtelen megindult a föld a lábunk alatt. Beszakadt a talaj, s Melitta Müron belém kapaszkodott. Ekkor lefejtettem a kezét magamról, és belöktem a mélybe. Nem messze egy ócska vasajtót vettem észre. Odacipeltem és elfedtem vele a nyílást, majd néhány kődarabot görgettem rá. Biztos voltam benne, hogy soha nem kerül elő élve. - Ez embertelen! Hogy tehet egy orvos ilyet? - suttogta remegve Charesz. Dr. Szeferin nem válaszolt rá, elfordította a fejét. - Amikor dr. Léroszként helyettesített, hogy hitette el a személyzettel, hogy ön nem dr. Szeferin? - kérdezte dr. Nikiasz. - Nem volt rá szükségem, hogy elhitessem, hisz a kórház dolgozói és betegei előtt dr. Szeferin voltam. Csupán az információs nővért, Agathe nővért és az őrt kellett eltávolítanom, aki Íriszt őrizte. Természetesen ez nagyon egyszerű volt. Hipnotikus álomban voltak mindannyian, amíg én úgy akartam! - Ez nevetséges, dr. Szeferin! - mondta dr. Nikiasz. -Senkit nem lehet saját akarata ellen hipnotizálni! - De igen! Én képes vagyok rá, hisz volt egy remek tanítómesterem, egy hindu varázsló, aki a hatalmas Siva isten leszármazottja volt. Tőle tanultam mindent! Nincs olyan ember, akit ne tudnék a hatalmam alá hajtani! Amikor ezt a három embert eltüntettem az útból, a kórház alagsorában lévő lomtárban helyeztem el őket. Íriszt pedig az elkülönítőbe vittem. Nem volt probléma, hisz az én gondjaimra volt bízva, senki nem szólhatott bele, mit miért teszek. Itt kedvemre lehettem vele! Ki akartam élvezni minden percét az együttlétünknek! Először csak udvaroltam, ahogy azt egy szerelmes férfi teszi, s csak az utolsó percben akartam a magamévá tenni. Dr. Nikiasz azonban keresztülhúzta a számításaimat, mivel hamarabb tért vissza, mint kellett volna. Ezért cselekednem kellett. Amikor éjjel kilestem Írisz szobájában, már tudtam, hogy elérkezett az én időm. Amint dr. Nikiasz kilépett a szobából, én már ott is voltam! Az őr természetesen
már a helyén volt, de mivel engem nem láthatott meg, ismét el kellett távolítanom, s ekkor végre sor kerülhetett a szerelem beteljesülésére Írisz Müronnal. Írisz az aktus után már nem érzett semmit. A szívverése fokozatosan lassult, majd hamarosan megállt. A hipnotikus álom átsegítette a túlvilágra, ahol hamarosan találkozni fogunk... valamennyien! Ez édes álom volt, nem érzett fájdalmat. Melitta Müron ájultan zuhant a földre. Nem bírta tovább hallgatni ezt a rémmesét. - Micsoda kegyetlen ember maga, dr. Szeferin! - sziszegte Charesz felügyelő, s bizony nehezen tudta türtőztetni magát, hogy neki ne rontson. - Mondja, dr. Szeferin! Miképp készítette el ezt a lemezt, amellyel majdnem gyilkost csinált a két emberemből? - kérdezte Valoritisz kapitány. - Mert gondolom, nem férhet kétség hozzá, hogy az is a maga műve! - Igen! Én készítettem, és mondhatom, büszke vagyok rá! Amikor még egyetemista voltam, többször megfordultam az idős dr. Nikiasz kísérleti laboratóriumában. Ellestem sok hasznos dolgot az öregtől. Az ő lemezét használtam fel. Kora Nikiaszt sokszor hallottam hipnózissal gyógyítani. A szavait felvettem egy kazettára, aztán a megfelelő szavakat összevágtam, és egy kazettát készítettem belőle. Ezt pedig egy zenész barátom rávette a zenés CD-re. így örök életű lett! Azt mondtam neki, hogy egy gyógyító terápiához kell, ő pedig elhitte. - Dr. Szeferin! Az apám laboratóriumának ajtajához szükséges kártyát maga vitte el a lakásomról? - kérdezte dr. Nikiasz. - Igen! Az édesapja adott nekem lakáskulcsot még annak idején. A kulcsot soha nem adtam vissza. Majdnem le is buktam, Charesz felügyelő ugyanis utánam érkezett azon a bizonyos éjszakán, s majdnem meglátott. Miatta vagyok itt! Mert ha ő nem szaglászik annyit, soha nem jöttek volna rá, ki áll az ügy hátterében. Soha nem buktam volna le, ha nem kerül Írisz anyjával kapcsolatba. - Nem, dr. Szeferin! Azért bukott le, mert annyira férfi akart lenni! Ez lett a veszte! mondta szikrázó tekintettel dr. Nikiasz. Dr. Szeferin a doktornőre nézett. - Megérte! Bármi is az ára! Életem legboldogabb perceit éltem át, amikor férfi voltam! - Már csak azt nem értem - szólalt meg a kapitány egy idő után -, hogy dr. Lukion spermája miképp került a spermabankba. A választ a kérdésre a tárgyaláson kapta meg. Dr. Lukion felesége elmondta, hogy ő vitte be titokban két alkalommal is. Amikor a férje sorozatos kivizsgáláson volt, a spermát megszerezte a nővértől, mondván, hogy titokban mesterséges megtermékenyítésre szánta el magát, és a férjét szeretné meglepni. Erre azonban nem került sor, mert megismerkedett valakivel, aki teherbe ejtette, s a spermáról meg is feledkezett. Dr. Alexisz Lukion ellen elejtették a vádat, dr. Theopila Szeferint pedig vád alá helyezték. Megindult ellene az eljárás.
Charesz felügyelő Melitta Müronhoz költözött, miután beadta a válókeresetet. Krato Palamasz egy elmegyógyintézetben élte szánalmas életét. Teljesen és visszafordíthatatlanul megzavarodott. Vége!
