Martha Tailor HALÁLOS MÁNIA
1. – Mami! Nagyon rosszul érzem magam! Szédülök! – nyöszörgött Rita, és a fejét tapogatta. – Kicsim! Mi történt veled? – szaladt oda az anyja, és aggódva hajolt fölé. Tenyerét a kislány homlokára helyezte, mely tűzforró volt. – Nem tudom, de nagyon rosszul vagyok! – sóhajtotta Rita, és becsukta a szemét. Fájdalmas arcot vágott. – Azonnal felhívom az orvost! Biztosan a tegnapi strandolás ártott meg! Mennyi időt töltöttél a tűző napon? – kérdezte az anyja. – Hidd már el, mami, nagyon óvatos voltam! Tudom, hogy fehér a bőröm, és vigyáznom kell! Nézd meg, nem is égtem le sehol! – emelte fel a takarót, így az anyja a lába ujjáig láthatta a gyereket. – Tényleg nem vagy piros! De akkor mi bajod lehet? – aggódott még jobban a nő, aztán felállt az ágy széléről. – Beszélnem kell az orvossal, te pedig kicsim, maradj fekve! Hozom a lázmérőt, hogy meg tudjam mondani az orvosnak, mennyi a lázad. Rita lehunyta a szemét, és még a kezével is eltakarta. Bántotta az ablakon beáradó fény. – Tessék, szívem! – mondta, s a kislány kezébe adta a lázmérőt. Leült mellé, és szeretettel simogatta. – Nos, lássuk! – vette ki a lázmérőt a gyerek hóna alól. – Nagyon magas? – kérdezte Rita. – Hogy fogok ma próbálni, ha beteg leszek? – kérdezte. – Igen. Elég magas. Harmincnyolc, kettő! Azt hiszem, a mai balett órát le kell mondanod, édesem! Az a legfontosabb, hogy mielőbb meggyógyulj! Megyek és hívom dr. Papinit! Rita bosszankodott, mert tudta, ma új lépéskombinációt tanulnak, ő pedig most lemarad a többiektől. – Megyünk és megmosakszunk, kicsim! – lépett be hozzá az anyja. – Dr. Papini hamarosan jön! Át kell öltöznöd, nagyon megizzadtál! – fogta meg a kezét, és segített felkelni az ágyból. – Most még sokkal jobban szédülök! – mondta Rita, és az anyjába kapaszkodott. – Segítek! Gyere szépen, óvatosan! – ölelte át a kislányt, aki majdnem akkora volt, mint ő pedig még csak tizenhárom éves, de már erőteljesen kezdett nőiesedni.
– Köszönöm, mami! Majd egyedül mosakszom meg! – mondta Rita, amint az anyja a fürdőszobába kísérte. – Nem lenne jobb, ha segítenék mosakodni, Rita? Félek, nehogy elessél, aztán még nagyobb legyen a baj! – Ne félj, mami! Boldogulok egyedül is! – mosolygott a kislány. A szeme fényesen csillogott a láztól, a derekáig érő gyönyörű haja most kócosan tekergett a vállán. – Rendben van! Addig áthúzom az ágyadat! Amint elkészültem, visszajövök érted! – Jó! Menj csak, mami! – fordult el Rita és gombolni kezdte a pizsamáját. Az anyja kiment, tiszta ágyneműt vett ki a szekrényből, aztán lehúzta először a párnahuzatot, majd a paplant. Amint a takarót felemelte, a lepedőre meredt. – Istenem! – kiáltott fel rémülten. – Mi ez? – hajolt oda a nagy folthoz. Először arra gondolt, talán a kislánynak a vérzése jelentkezett, mivel olyan fejlett, hogy erre már számítani lehet, de az a folt nem vér! Akkor mi? Közelebb hajolt, megvizsgálta. Inkább sárgás-zöldes váladék, több helyen pedig már beleszáradt a lepedőbe. Gyorsan lekapta a lepedőt, aztán áthúzta az ágyat, és a szennyesbe tette a piszkos ágyneműt, kivéve a lepedőt. Azt mindenképpen meg kell mutatnia a doktornőnek. – Elkészültél, Rita? – kérdezte az anyja, amint belépett a fürdőszobába. – Igen. Épp elkészültem! – mosolygott a kislány. – Most sokkal jobban érzem magam! Lehet, hogy már nem is vagyok lázas – tette a tenyerét nedves homlokára, mely most valóban nem volt olyan forró. – Majd meglátjuk, ha lefekszel. Gyere, bújj be gyorsan az ágyba! Itt van a tiszta hálóinged – adta a kezébe és segített belebújnia. Mire elkészültek, csengettek. – Már itt is van a doktornő! – sietett ajtót nyitni a nő. – Szervusz, Rita! – lépett be a doktornő. – Nos, mi történt? – kérdezte. – Jó napot, doktornő! – köszönt a lány. – Nem tudom, tegnap este még semmi bajom nem volt, most pedig lázasan ébredtem. – Majd mindjárt megnézzük, mi okozza a lázat. Ettél fagylaltot, vagy ittál valami hideg üdítőt? – kérdezte dr. Papini.
– Igen! Ettem fagylaltot, ittam üdítőt is, de egyik sem volt hideg. Csak a krémfagyit szeretem, s az ebben a melegben hamar folyóssá válik. Nem hiszem, hogy ez okozta volna, s a torkom sem fáj – felelte a lány. A doktornő alaposan megvizsgálta Ritát, közben kérdezgetett jó néhány dolgot, aztán a fürdőszobába ment, és megmosta a kezét. A lány anyja elkísérte, majd elővette a lepedőt. – Dr. Papini! Van itt valami, ami engem nagyon nyugtalanít. Most reggel, amikor áthúztam Rita ágyát, a lepedőjén ezeket a foltokat találtam. Fogalmam sincs, hogy mi lehet – mutatta. A doktornő közelebb lépett, és alaposan megvizsgálta. – Igen! Már meg is van a láz oka! – Tényleg? Ettől lehet? – mutatott a foltokra. – Igen. Rita összeszedett egy jó kis fertőzést! – Istenem! – sikoltott fel a nő. – Ne ijedjen meg, nem olyan nagy a baj! – nyugtatta meg az asszonyt. – De miféle fertőzésről beszél? – kérdezte a nő. – A strandon a vízben, főleg meleg vízben hemzsegnek a baktériumok, és aki fogékony rájuk, hamar megbetegszik. Rita valószínűleg ezek közé tartozik, de ma már nagyon jó gyógyszerek állnak rendelkezésre a tökéletes gyógyuláshoz. Azt azonban meg kell mondanom, Ritának élete végéig vigyáznia kell a fürdőzéssekkel. Csak folyóvízben, vagy nagy tóban fürödhet, a strandokat kerülnie kell! – magyarázott dr. Papini. – Ezek szerint nem kell kórházba mennie, ön is ki tudja kezelni? – kérdezte. – Nem, ez nem az én szakterületem, de ismerek egy nagyon jó gyermeknőgyógyászt, aki néhány hét alatt teljesen rendbe hozza Ritát – felelte. – Hogy kórházban-e, vagy itthon, azt majd ő mondja meg. Minden esetre ne ellenkezzenek, ha be kellene feküdnie a kórházba, hisz nyilván ott gyorsabban gyógyul meg, mert jobban rendelkezésre állnak a gyógyulás feltételei. – Értem és köszönöm. – Igazán nincs mit – mosolygott a doktornő. – Délután felhívom a rendelőjében dr. Dolcit, aztán visszaszólok, hogy mikor kell nála jelentkezniük. Addig is felírok egy antibiotikumot, ezt szedje Rita naponta kétszer, aztán meglátjuk, hogy a nőgyógyász mást javasol-e, avagy ez a gyógyszer megfelel. Lehetséges, hogy más terápiára is szükség lesz. Nem
kell megijedni, Rita hamar rendbe fog jönni! – mondta dr. Papini, aztán átadta a receptet. – A láza ezzel van összefüggésben? – kérdezte az asszony. – Igen, de a gyógyszer, amit felírtam a lázát is csillapítja. Természetesen, ha feljebb menne, akkor lázcsillapító kúpot kapjon, de szerintem a gyógyszer is elég lesz. Rögtön az elején elkaptuk a bajt, a gyógyulása is simán, zökkenőmentesen fog menni. – Még egyszer köszönöm, hogy ilyen gyorsan jött, dr. Papini! – kísérte ki a nő az ajtóig az orvost, aztán visszasietett Ritához. – Mit mondott, mi a bajom? – kérdezte a lány. – Összeszedtél egy jó kis fertőzést a strandon! – mondta az anyja. – A lepedődön talált foltok ezt mutatták! – Foltok? – kérdezte Rita. – Milyen foltok? – Ilyenkor bizonyos váladék távozik a szervezetből, amely jelzi, hogy valami nincs rendjén. A doktornő megvizsgálta és azt mondta, fertőzést kaptál a strandon. Ezután el kell kerülnöd az ilyen jellegű fürdőzést, csak folyóvízben, vagy nagy tóban fürödhetsz. – Ez nem lehet igaz! Hisz a barátnőim is ott voltak, nekik semmi bajuk, csak nekem? – kérdezte majdnem sírva. – Nem éreztél semmit, kicsim? Nem fájt a hasad? – kérdezte az anyja. – Nem. Semmit. Egyébként tegnap nem is fürödtem. Elmentem a lányokkal, de nem fürödtem, valahogy nem volt kedvem. Lehet, hogy éreztem, valami nincs rendben velem, de fájni semmim nem fájt. – Akkor pedig nem is tegnap szedted össze, hanem régebben. Istenem! Alig várom, hogy telefonáljon dr. Papini! – Miért? Talán kórházba kell mennem? – kiáltott fel ijedten Rita. – Nem! Remélem, nem! Dr. Papini felhív, és megadja annak az orvosnak a nevét, aki ezzel a bajjal foglalkozik – felelte az anyja. – Én nem akarok máshoz menni! – durcáskodott Rita. – Kicsim! Ez más szakterület, dr. Papini a legjobb orvost ajánlotta, aki rengeteg hasonló esettel találkozott már. Gyermek-nőgyógyász! – Nem! Hallani sem akarok nőgyógyászról! – pirult el Rita. – Én le nem vetkőzöm előtte! – motyogta. – Kicsim! Most nem fontos, hogy le kell-e vetkőznöd, vagy sem! Csak az a legfontosabb, hogy mielőbb meggyógyulj! Tudod, egy nőnek nagyon fontos, hogy teljesen egészséges legyen, hisz ahhoz, hogy egészséges gyermekeket szüljön, egészségesnek kell lennie kívül és belül egyaránt.
– Én nem akarok szülni, és férjhez sem akarok menni! – makacskodott Rita. – Rita! Figyelj rám, kérlek! Már nem vagy kisgyerek! Hamarosan nagylány leszel és lehet, hogy már jövő héten megérkezik a vérzésed, amiről már beszélgettünk. Ennek a megjelenése jelenti, hogy nem vagy kislány többé, s már gyermeked is lehet! Ne csacsiskodj, viselkedj értelmesen, hisz tudod, hogy csak a javadat akarom én is és az orvos is. El kell mennünk hozzá, mert ha várunk, sokkal nagyobb lesz a baj! Ugye megérted, hogy miről beszélek? – kérdezte és szeretettel nézett a lányára. – Igen, megértem – felelte még mindig morcosan. –Tudom, hogy meg kell lennie a vizsgálatnak, de annyira szeretném elkerülni! – Sajnálom, kicsim, de ez lehetetlen. A vizsgálat nélkül gyógyítás sem lehetséges. – Tudom, de akkor is! Olyan ciki! – mondta, és elhúzta a száját. – Nem! Ez egyáltalán nem ciki, ez nagyon is komoly dolog, kincsem! Elmegyünk szépen az orvoshoz, aztán követjük az utasításait, és meglásd, milyen hamar elfelejted majd az egészet. – Jól van, mami! – bólogatott Rita, és ledőlt a párnára. – Fázom! – mondta. – Biztosan a láztól. Lemegyek a gyógyszertárba, addig pihenj szépen! Kiváltom a gyógyszeredet, és el kezded szedni, ahogy dr. Papini előírta! – Rendben, menj csak nyugodtan! Addig alszom egy kicsit! – fordult oldalra Rita, s hamarosan el is aludt. Estére le is ment Rita láza. Evett, aztán bevette a gyógyszert. – Jó kislány voltál, kicsim! – dicsérte meg az anyja, majd a telefonhoz lépett, amely hosszan csöngött. – Tessék! – szólt bele. – Dr. Papini vagyok! Dr. Dolci holnap reggel fél kilenckor várja önöket. A kolléga javasolta, hogy először a kórházban keressék fel, aztán, majd ha nem súlyos a dolog, a magánrendelőjében folytatja a kezelést. Egyébként a Santo Stefano Kórházban dolgozik. – Köszönöm szépen, dr. Papini! Igazán nagyon kedves, hogy elintézte! – hálálkodott az asszony. – Semmiség volt, nagyon jól ismerem dr. Dolcit, biztosíthatom, hogy Rita a legjobb kezekben lesz! Másnap reggel Rita láza teljesen lement, nem szédült, és sokkal jobban érezte magát.
– Már jól vagyok, mami! Nem lehetne, hogy csak ezt a gyógyszert szedjem? – kérdezte. Láthatóan semmiképpen nem volt ínyére a kórházba menetel. – Sajnálom, kicsim, de be kell mennünk dr. Dolcihoz. Nem hanyagolhatjuk el ezt a betegséget, amely komollyá válhat. Értsd meg, nem bántani akarlak, amikor arra kérlek, hogy menjünk, hanem a javadat akarom! – Rendben! Többé nem akadékoskodom! Mindjárt elkészülök! – mondta Rita, és bement a fürdőszobába. Az anyja is elkészült, s amikor a kocsi kulcsait a kezébe vette, Rita is menetkészen állt mellette. – Micsoda forgalom van! – mondta az anyja, amint kikanyarodtak a mellékutcából a főútvonalra. – Még a végén nem érünk oda időben! – Ne izgulj, mami! Odaérünk! – mondta Rita, és megnézte az óráját. Valóban odaértek, pontosan fél kilenckor kopogtak az ajtón. Egy fiatal fehér köpenyes nő nyitott ajtót. – Dr. Dolcit keressük! A lányom, Rita Buzzati – szólalt meg Rita anyja. – Igen! A doktor úr már várja önöket! – mosolygott kedvesen a nővér. Rita egy szemvillanás alatt felmérte a terepet. Az orvos fiatal, jóképű! Épp ettől félt. Már a gondolatra, hogy le kell vetkőznie előtte, elöntötte a szégyen érzése. Mit nem adna, ha elfuthatna! – Szervusz, Rita! – nyújtotta az orvos a kezét. – Örülök, hogy megismertelek! De hisz te már egy felnőtt hölgy vagy! – mondta, és világoskék szeme csillogott aranykeretes szemüvege mögött. – Jó napot! – fogott vele kezet Rita, de alig érintette a férfi meleg tenyerét, már vissza is rántotta a sajátját. – Látom, nem nagy örömmel jöttél ide, és nem igazán örülsz, hogy megismerhetsz, velem ellentétben. Ugye, így van? – kérdezte. – Hát valóban nem szívesen vagyok itt, de a jelek szerint, muszáj! – hebegte égő arccal. Ettől ideges lett! Mikor lesz már az, hogy ha megszólal idegenek előtt, nem borul lángba az arca? – Nem kell izgulnod, nagyon sok veled egykorú kislány jár ide és fiatalabbak is. Kérlek, foglalj helyet itt a széken, szeretnék néhány dolgot kérdezni tőled! Az anyukádat megkérjük, addig fáradjon ki a váróba! – Igen, természetesen! – felelte az asszony, és biztatóan Ritára nézett.
Amikor a nő kiment, Rita szíve összeszorult, bár az igazság az volt, hogy nem szerette volna, ha az anyja ott áll, amikor az orvos megvizsgálja, most azonban mégis hiányzott. Kiszolgáltatottnak érezte magát. – Kérlek, Rita, mondd el, merre jártál az utolsó két hétben. Strandon voltál mostanában? – kérdezte. Rita elmondta, hogy öt-hat nappal ezelőtt fürdött utoljára strandon. Dr. Dolci hallgatta, bólogatott, közben jegyzetelt, néha kérdezett valamit, majd amikor befejezte a kérdezősködést, a lányra nézett. – Akkor most megvizsgállak! Rita szíve a torkába ugrott. Szinte még a hajszála is remegett, annyira félt. – Nem kell félned, Rita! Semmi olyat nem teszek, amivel fájdalmat okoznék neked! Hidd el, hamar túl leszünk az egészen! – mosolygott, miközben gumikesztyűt húzott. – Én nem félek! – mondta Rita remegő hangon. Az arca hófehér lett és a szemei elárulták, hogy bizony nagyon is fél. – Akkor minden rendben van! Kérlek, menj a függöny mögé, és vetkőzz le! Rita belépett a kis fülkébe, és remegő kézzel vetkőzni kezdett. Amikor már csak egy bugyi volt rajta, kilépett. – Kérlek, azt is tedd le! – mutatott a fehérneműjére az orvos. – Muszáj? – kérdezte Rita, miközben érezte, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznie. Az arca megint vörös lett, gyorsan visszalépett és kibújt a bugyijából. Dr. Dolci egyáltalán nem leplezett érdeklődéssel szemlélte. Rita idegessége csak nőtt, amikor észre vette, hogy a nővér kiment a szobából. Nem volt ott más csak ő és dr. Dolci. Amikor az orvos a lábait széttárta, Rita felsikoltott. – Nem! Ezt nem akarom! – De kicsi lány, kérlek! Csak így tudlak megvizsgálni, vizsgálat nélkül pedig soha nem fogsz meggyógyulni! Kérlek, feküdj nyugodtan! – Nem! Ezt nem akarom! – kiabált Rita torkaszakadtából. Az anyja felugrott a váróban, ahova kihallatszott a lány sikongatása. Mármár azon volt, hogy benyit és megnézi, mit művelnek a lányával, amikor a nővér jelent meg a szemközti ajtónál. – Semmi baj, asszonyom! Majdnem minden fiatal lány így viselkedik, amikor először jár nálunk. Kérem, nyugodjon meg! – fogta meg az asszony karját.
– De hisz sikoltozik! Mit csinál vele dr. Dolci? – kérdezte remegve. – Higgye el, semmi rosszat! – felelte a nővér. – Ön miért nincs odabent? – nézett rá a lány anyja. –Talán megnyugodna a lányom, ha még egy nő van a közelében! – mondta. – Nem, nem! Jobb neki így! Mi már kipróbáltuk és sokkal rosszabb, ha a vizsgálat ideje alatt én is bent vagyok. Dr. Dolci úgy döntött, ne legyen bent senki, amikor a kis betegeket vizsgálja. Jobban hozzászoknak, én csak zavart okoznék. Hamarosan bemehet, asszonyom, de addig kérem, üljön vissza a helyére! –mondta, aztán eltűnt egy távolabbi ajtó mögött. Végre kinyílt az ajtó és Rita jött ki hófehér arccal. – Asszonyom! – lépett ki dr. Dolci a szobából. – Kérem, fáradjon be egy pillanatra! – mondta és beengedte a nőt. Most Rita maradt kint. – Mi volt ez a sikoltozás, dr. Dolci? – kérdezte a nő. – Azt hittem, megszakad a szívem – mondta aggódva. – Nem történt semmi különös, asszonyom! – mosolygott rendületlenül az orvos. – Megvizsgáltam a kislányt, szerencsére még nagyon az elején tart a fertőzés, hamar és teljesen gyógyítható, azonban be kell feküdnie a kórházba. – Ne! Azt nem szeretném! – tiltakozott Rita anyja. – Sem én, sem a lányom. – Igazán sajnálom, de másképp nem lehetséges a kezelés. Napi tíz öblítés és injekció. Ez azt jelenti, hogy éjjel is kezelni kell. Ha otthon marad, ezt hogy oldjuk meg? – nézett rá az orvos. – Igen! Megértem, ha így van, hát nem tehetünk semmit – felelte az asszony. – És mennyi ideig kellene bent lennie? – kérdezte. – Egy hétig. Ennyi idő alatt teljesen egészséges lehet! – Mi az, hogy lehet? Nem biztos? – De igen! Biztos! – felelte az orvos. – Szeretném, ha megbeszélné ezt a lányával, mert ő nagyon hadakozik ellene. Azt mondta, inkább ne gyógyuljon meg, de nem fekszik be a kórházba. – Majd én beszélek vele! Meg fogja érteni, hogy szükséges rossz, de a javát szolgálja! – Köszönöm, hogy együttműködik velem, asszonyom! – Az csak természetes, hisz a lányom egészségéről van szó! – Pontosan így van! És még valamiről akartam beszélni önnel... – Igen? – emelte rá könnyes tekintetét a nő.
– Rita vérzése néhány perccel ezelőtt jelentkezett. Elmondása szerint ez az első alkalom... – Igen. Istenem! Nagylány lett belőle! – takarta el könnyes arcát a nő. – Az! Rita immáron felnőtté vált, biológiai értelemben. – Ezt hogy érti? – kérdezte az anyja. – Úgy, hogy még kislány! Nagyon is kislány, csak külsőleg érett, érzelmileg még gyerek! – És az baj? – Nem! Egyáltalán nem baj! Valójában tizenhárom éves, tehát még tényleg gyerek. Ma már sokkal korábban jelentkezik a ciklus, mint régebben. Van olyan kis betegem, aki nyolc éves és már rendszeresen menstruál. – Ó, Istenem! – sóhajtott fel az asszony. – És mikor kellene befeküdnie? – kérdezte, visszatérve a lányára. – Holnap reggel nyolc órakor várom önöket. A harmadik emeleten jelentkezzenek, ott lesz a kartonja! –mondta, és a kezét nyújtotta. – Biztos, hogy rendbe fog jönni? – kérdezte az asszony kifelé menet. – Biztos! Efelől nyugodt lehet, asszonyom! – Mit mondott? – kérdezte Rita, amint az anyja átölelte a vállát, és kifelé igyekeztek a hosszú folyosón. – Azt, hogy be kell feküdnöd a kórházba – felelte. – Nem! Én nem akarok befeküdni! – kiáltott fel szinte eszelősen a lány. – Kicsikém! Egy hét nem a világ! Azt mondta dr. Dolci, hogy egy hét alatt teljesen rendbe fogsz jönni. Vagy nem akarsz meggyógyulni? – kérdezte. – De. Meg akarok, ám nem szeretném, ha dr. Dolci lenne az orvosom! – mondta. – Miért nem? Ő a legjobb! – Nekem nem! Gyűlölöm őt! – sziszegte sápadt arccal. – Miért? Mit csinált veled? Bántott? – kérdezte az anyja, mert megijedt. – Annyira sikoltoztál, már majdnem berontottam – mondta az anyja. – Nem! Nem bántott, csak megvizsgált! Jó, hogy nem jöttél be, nagyon szégyelltem volna! És azt is, amiért sikoltoztam... – Azt hiszem, a te korodban ez érthető, Rita. Nincs miért szégyellned magad, drágám! Minden hozzád hasonló lány így viselkedik, amikor először jár itt!
– Ugyan honnan tudod te ezt, mami? – nézett rá szinte ellenséges szemekkel Rita. – Te nem élted át azt, amit én! – A nővér mesélte, hogy minden fiatal lány így viselkedik az első alkalommal – felelte. Rita nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. – Holnap reggel nyolcra be kell jönnünk! – mondta az anyja. – Tudom. Nekem is mondta! – Azt is mondta, hogy te nem akarsz befeküdni. – Nem, tényleg nem, de van más választásom, hogy meggyógyuljak? – kérdezte. – Nincs. – Nos, akkor fölösleges róla tovább beszélni. Holnap reggel befekszem, és kész! – Rita! Kicsim! – Igen? – nézett rá nagy ibolyakék szemeivel. – Mi van még? – tette hozzá ingerülten. – Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon boldog vagyok... – Ugyan miért? – Mert dr. Dolci elmondta a nagy újságot, hogy megjött az első vérzésed. Már nagylány lettél, Rita! – Jaj, mami! Kérlek, ne beszéljünk erről többé! Utálom magam és utálom dr. Dolcit! – mondta szinte összeszorított ajkakkal. Az anyja sajnálattal nézett rá. Tudta, hogy Rita különleges lány, kicsi kora óta valahogy mindig furcsán viselkedett, eltért a többi gyerektől. Amikor megemlítette dr. Papininek, ő azt mondta, minden gyermek más és más, nem kell csodálkozni rajta, ha Rita másként viselkedik, mint a társai. Ő ilyen, el kell fogadni. Emlékszik, amikor az óvodában ünnepség volt anyák napja alkalmából. Rita is szerepelt, de míg a többiek belesültek, vagy elsírták magukat, ő határozottan és szinte érzelemmentesen tette a dolgát. Sokszor hitte azt, hogy a kislány nem is érez iránta semmit. Csak néha, nagyon ritkán bújt oda hozzá, de ha megcsókolta az anyja, rögtön az öklével törölte le. – Rendben van, ha nem akarsz róla beszélni, nem beszélünk, de annyit azért el kell mondanom, hogy ezért nem kell utálnod magad. Ha ez a dolog nem lenne, soha nem születhetnének gyermekek. Fontos része az életünknek, s igen nagy a szerepe elsősorban nálunk, nőknél. Ha kimarad, annak bizony szinte kizárólag az az oka, hogy az illető nő terhes lett.
– Tudom, mami! Tisztában vagyok vele, dr. Dolci mindent elmondott már, és egyébként is a lányokkal már megtárgyaltuk ezt az egészet. Van, akinek már többször is jelentkezett. Nem tartom olyan nagy ügynek, mint te, ezért nem akarok róla beszélni. Kényelmetlen, és nagyon fáj a hasam! Szeretnék mielőbb haza érni. * Rita elfoglalta a kórházi szobáját. El volt keseredve, mert nem volt egyedül, egy másik lánnyal kellett megosztania a szobát. – Szia! A nevem Paola – mutatkozott be a lány miután Rita anyja elment, s egyedül maradtak. – Szia! Én Rita vagyok! – mondta nem valami lelkesen. Egyáltalán nem volt kedve a fecsegéshez, legszívesebben magára húzta volna a takarót, hogy ne lásson senkit, és őt se lássa senki. De nem tehette, mert a lány folyton beszélt hozzá. – Neked is fertőzésed van? – kérdezte. – Igen. – Nekem is az volt, de már jól vagyok. Holnap reggel el is hagyhatom ezt a klassz helyet. Meg kell mondanom neked, igazán jól éreztem itt magam. Olyan kedvesek a nővérek, és dr. Dolci, hát ő aztán egy igazi menő pasi! Imádom! Nagyon sajnálom, hogy vége a kezelésnek. Szerinted milyen? – Mi milyen? – kérdezte Rita. Nem is nagyon figyelt oda arra, amit a lány mondott. A gondolatai egész máshol, a balett órán jártak. – Hát dr. Dolci! Neked is tetszik? – kerekedett ki Paola szeme, és csillogott, amint az orvosról beszélt. – Nem! Nekem egyáltalán nem tetszik. Utálok itt lenni – mondta és vágott egy grimaszt. – Majd meglátod, megváltozik a véleményed néhány nap után. – Néhány nap? – Igen. Egy hét után már te is egyetértesz velem! – Nem hiszem. Én egy hétig leszek csak bent. – Annyi idő alatt nem fogsz rendbe jönni. Nekem is több idő kellett – mondta Paola. – Mennyi? Mennyi ideje vagy kórházban? – kérdezte most először érdeklődve Rita. – Három hete. – Tessék?? – Igen. Már el is múlt három hete.
– Na, én nem maradok addig, az biztos. Nekem egy hetet mondott dr. Dolci, egy nappal sem maradok bent tovább. – Azt nem mi döntjük el, Rita! Attól függ minden, milyen gyorsan gyógyulsz. Egyébként, lehet, hogy te tényleg csak egy hétig leszel – mondta a lány és merengve bámult a semmibe. – Hogy őszinte legyek, én rájátszottam egy kicsit. – Mit csináltál? – kapta fel a fejét Rita. – Hát rájátszottam a betegségre. – De miért? – Hogy tovább maradhassak a doktor közelében – felelte Paola és mosolyogva nézett rá. – Azt hiszem, beleszerettem! Rita döbbenten nézett a másik ágyon félkönyökre támaszkodó lányra. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Tizenöt leszek – felelte. – Aha! Én tizenhárom múltam – mondta. – Akkor még pisis vagy! – nevetett fel a lány. – Ezért nem veszed észre a dokiban a döglesztő pasit! Pedig ahogy így elnézlek, többnek nézel ki. Jó fejlett vagy – mondta elismerően. Rita önkéntelenül feljebb húzta a mellén a takarót. – Én is megnézem a jó pasikat! – mondta nem valami meggyőzően. – De ez a doktor Dolci, ez egyáltalán nem jó fej! – Nem? És vajon miért nem? – lépett be az ajtón az orvos. Rita utolsó mondatánál nyitott be a terembe, és mindent hallott. A lány elpirult, legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Nem szólt semmit, ellenkezőleg, erőteljesen összeszorította a száját. – Nos? Nem válaszol Rita kisasszony? – kérdezte, és mosolyogva lépett mellé. – Nem kívánja megindokolni véleményét? – fogta meg a takaró csücskét, és lerántotta a lányról. Rita még vörösebb lett. Dr. Dolci láthatóan élvezte a lány zavarát, bár igazából sajnálta is, hisz olyan kislány még! – Talán majd megváltozik rólam a véleményed, Rita! – mondta komoly arccal. – Igyekezni fogok, hogy kiérdemeljem az elismerésedet. Kérdezd csak meg Paolát! Ő majd elmondja, milyen jó fej vagyok, igaz, Paola? – fordult a lány felé. – Igaz, dr. Dolci! Ön nagyon is jó fej! – mondta mosolyogva. A szeme úgy ragyogott, akár a drágakő.
– Látod, Rita? Van, akinek más a véleménye rólam! Remélem, hamarosan te is örülsz, ha meglátsz! Arra várhatsz! – gondolta a lány, és elfordította a fejét. Hagyta, hogy az orvos felhúzza a hálóingjét és megnyomkodja a hasát. Hamarosan bejött két nővér. Az orvos utasításokkal látta el őket, aztán Paolához lépett. – Holnap elválunk, Paola! Sajnálom, igazán remek csapat voltunk együtt! – fogta meg a kezét, és a szájához emelte. – Én is sajnálom, de azért hálásan köszönöm, hogy meggyógyított, dr. Dolci! Ígérem, hogy soha nem felejtem el! – Még egy ideig nem is, hisz néhányszor azért találkozunk majd. Vissza kell jönnöd kontrollra két hét múlva, de már a magánrendelőmbe. Így hát még nem búcsúzunk végleg – mosolygott kedvesen a férfi. – Akkor jó! – csillant fel a lány szeme. Az orvos és a két nővér kiment. – Hát nem enni való? – kérdezte Paola. – Istenem, ha csak két évvel idősebb lennék, esküszöm, megfognám magamnak, mert nem bírom ki, hogy a másé legyen! – Ugyan már, Paola! Dr. Dolci legalább harminckét éves! Öreg hozzád! – mondta Rita feldúltan. Elképzelni sem tudta, hogy lehet egy fiatal lány ilyen bolond, hogy épp ebbe az erőszakos doktorba szeret bele. Másnap reggel Paola elment, Rita egyedül maradt. Most sokkal jobban érezte magát, de nemcsak azért, mert Paola elment, hanem azért is, mert a vérzése elmúlt. Csak három napig tartott, de ennyi is elég volt belőle. Egyébként mindig is szeretett egyedül lenni. Maga elé képzelte a hatalmas próbatermet, a plafonig érő tükröket, és gondolatban végigtáncolta mindazt, amit eddig tanult. A tanára azt mondta, hogy tehetséges. Nagyon hálás volt ezért a véleményért, és ezért nagy intenzitással és erőbedobással végezte a dolgát az órákon. Álmodozását a doktor zavarta meg. – Még mindig gyűlölsz, Rita? – kérdezte, és leült az ágya szélére. A lány ránézett. Legszívesebben a képébe vágta volna, hogy igen, de nem akart udvariatlannak és neveletlennek tűnni. – Nem gyűlölöm, dr. Dolci, csak nem kedvelem! – felelte halkan. – Én viszont annál jobban kedvellek téged! – hajolt oda, és megérintette ajkával a lány arcát.
Rita összerettent. Nagyon kellemes illatot érzett a férfi közelében. Egy pillanatra az arcuk összeért, s a férfi arca nem szúrt, mint az apjáé. – Most pedig elmagyarázom, miből áll a kezelésed. Rita figyelmesen hallgatta, aztán bólintott. – Rendben van. Remélem, nagyon hamar haza mehetek! – Csak rajtad áll, Rita! Ha mindent úgy teszel, ahogy előírom, akkor egy hét után kiengedlek, de ha nem, akkor addig maradsz itt, amíg én jónak látom. Megegyeztünk? – kérdezte. – Igen – felelte Rita. – Megegyeztünk. – Kezet rá! – tartotta oda finom tenyerét a lány elé. Rita belehelyezte törékeny meleg kis kezét, mire az orvos a szájához emelte és megcsókolta. – Köszönöm! – mondta és a lányra nézett. Rita különös borzongást érzett a testében, amikor az orvos szemüvegén át a szemébe nézett. Mintha elvarázsolták volna. – Nekem kell megköszönnöm, hogy meggyógyít! – mondta önkéntelenül. – Akkor majd számon kérem rajtad a köszönetedet, amikor meggyógyultál! – állt fel az orvos, aztán megállt az ágy végénél, és hosszasan nézte a lány arcát. – Feltétlenül számon kérem, ne félj, nem felejtem el! –mondta, s azzal kiment. Rita még csak ismerkedett az érzéssel, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta valahányszor az orvos mellé lépett. Nem tudta az okát, de jó és rossz is volt egyszerre a közelsége. Sokat törte rajta a fejét, hogy miért, de nem talált rá magyarázatot. Az ötödik nap volt már a kórházban. Amikor elment az édesanyja és az édesapja, egyedül maradt a szobában. Már befejeződött a látogatás, minden elcsendesedett, amikor hirtelen dr. Dolci jelent meg az ajtóban. – Minden rendben van? – kérdezte. – Igen. Azt hiszem, teljesen rendben. Akár haza is mehetnék. – Én is azt hiszem. Ma szombat van, hétfőn reggel kiengedlek! – lépett közel hozzá az orvos és felemelte a lány takaróját. Rita már össze sem rezzent, amikor a hálóingét feltolta. Végigtapogatta a lány hasát, majd kezével a combjához nyúlt, és simogatni kezdte. – Eljött az idő, hogy megköszönd a gyógyító munkámat! – mondta, majd leült az ágy szélére. – Nagyon szépen köszönöm, dr. Dolci! – rebegte egyre nagyobb zavarral Rita. – Csak ennyi? – nézett rá az orvos.
– Tessék? – kérdezte Rita. – Mit ért azon, hogy csak ennyi? – nézett rá meglepődve. – Legalább egy puszit adhatnál! – felelte az orvos, és leemelte az orráról aranykeretes szemüvegét. Rita arca lángba borult, amikor az orvos a dereka alá nyúlt, és felemelve magához húzta. – Öleld át a nyakamat, és adj egy igazi puszit! – mondta. A lány szinte megbabonázva tette, amit mondott. Száját a férfi arcára szorította és megpuszilta. Dr. Dolci hirtelen elengedte, és a szemébe nézett. – Tudod, hogy nagyon szép vagy, Rita? Gyönyörű szép nagylány! – mondta. Rita még jobban zavarba jött. – Nem is igaz! Nem vagyok szép! – felelte hebegve. – De igen! Nagyon szép vagy! Gyönyörű a hajad! – simította végig. – Gyönyörű a szemed, a szád, a bőröd.... – húzta végig az ujját szép sorban a lány testén, majd a melléhez ért. – De legszebbek a melleid! Akár egy-egy őszibarack! Legszívesebben beleharapnék! Rita remegni kezdett. Nem értette, mi történt az orvossal. Most olyan más lett, mint eddig. A szeme szinte megrémítette. Épp úgy néz rá, mint abban a filmben, amelyiket valamelyik nap látta otthon a televízióban. Amikor megerőszakolta a nőt... – Dr. Dolci! – kiáltott fel magához térve. – Mit akar tőlem? – nézett rá ijedten. – Ó, kicsikém! Semmit! Csak szeretni akarlak! Azt mondtad, megköszönöd a munkámat, hát most csak behajtom az ígéretedet. Légy jó kislány, és köszönd meg úgy, hogy engem boldoggá teszel! Rita megint érezte, hogy a férfi hatása alá került. Szinte önkéntelenül ölelte át a férfi nyakát, és hagyta, hogy dr. Dolci a szájára hajoljon. Ügyetlenül csókolt, de élvezte. Az orvos azonban nem állt meg, nyelvével végigjárta a lány testét. Rita hangosan zihált. Még soha nem érezte ezt az érzést. Nem volt egészen tisztában azzal, ami történik vele, de tudta, hogy ez már nem a kislánynak, hanem a nagylánynak szól. Eszébe jutott Paola. Lehet, hogy vele is ugyan így tett? – suhant át az agyán, ám hirtelen rádöbbent, az orvos a hasa alatt csókolgatja. Ekkor felült, és eltolta a férfi fejét. – Mi történt, édes? – kérdezte dr. Dolci vörösen és lihegve. – Már mindjárt véget ér a köszöneted.
– Nem! Nem akarom! Hagyjon békén! – kiáltott fel a lány. – Most menjen ki innen, dr. Dolci! – Figyelj rám, Rita! – fogta meg a két karját az orvos. Kissé magához tért. – Azt, ami most kettőnk között történt, egyetlen szóval sem mondhatod el soha senkinek! Érted? Rita ránézett, de nem felelt. A szemében egy hatalmas könnycsepp ragyogott. – Azt kérdezem, érted-e! Ha bárkinek elmondod, azzal csak magadnak ártasz. Én mindent letagadok, te pedig kellemetlen helyzetbe kerülhetsz. Tudod, néhány szülő már ellenem fordult, feljelentettek, de hiába, mert a kórház pszichológusa megállapította, a lányok belém szerettek. Nem marasztaltak el, a vizsgálat szerint teljesen ártatlan voltam, gyerekszerelem, éretlen vonzalom volt az, ami megzavarta őket. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jóképű és kedves férfi vagyok, nem volt nehéz meggyőznöm a pszichológust, aki nevezetesen a feleségem lesz hamarosan, hogy semmi közöm a betegeim kis szerelmeihez. Nos, ezek után, ha mégis beszélnél, semmit nem érsz el. Megértettél végre? – kérdezte. – Igen. Megértettem – bólintott Rita, és a könnycsepp kigördült a szeme sarkából. – Rita! Kedvellek! Nagyon kedvellek, nem szeretném, ha bajod esne. Tudd meg, hozzám bármikor, bármivel fordulhatsz az életedben, ha megteszed, amire kérlek! Csak egy aprócska dolgot szeretnék tőled... húzta le a fehér nadrágja cipzárját. – Nem! Nem! – sikított hangosan Rita. – Ezt nem! –nyöszörögte zokogva. – Rendben van. Ha nem akarod megköszönni, hát nem erőltetlek. Megyek, és többé nem jövök be hozzád, csak akkor, amikor a nővérek is velem jönnek. Rita egyedül maradt. Az átélt pozitív és negatív élmény kavargott lelkében. Hangosan zokogott, amikor rádöbbent, nem azért sír, mert az orvos helytelenül viselkedett, hanem azért, mert beleszeretett dr. Dolciba. Egyetlen pillanat alatt elbűvölte, és magába bolondította. Igen, igaza van Paolának, nagyon jó fej! – gondolta, miközben a könnyei potyogtak. Este, amikor a vacsorát hozta a nővér, még mindig sírt. – Mi történt, Rita? – lépett mellé a fiatal nővér. – Fáj valamid? – kérdezte.
– Nem. Semmim nem fáj – rázta meg a fejét. – Csak már szeretnék haza menni! – mondta. – De hisz meggyógyultál, és két nap múlva elhagyhatod a kórházat. Hallottam, amikor dr. Dolci mondta – próbálta megnyugtatni a síró lányt. – Igen. Az jó lesz, csak olyan sokára lesz hétfő! – Holnap már vasárnap. Csak két éjszakát kell kibírnod már. Ma már kezelést sem kapsz, csak a gyógyszer-kúra jár le holnap délben, azért nem mehetsz már haza. Azt hiszem, ezt ki lehet bírni! – cirógatta meg a lány kezét, aztán kiment. Egyenesen dr. Dolcit kereste meg. – Dr. Dolci! – szólt utána, amint észrevette a folyosón. Épp az egyik orvossal jött feléje. – Igen? – állt meg az orvos és megigazította a szemüvegét. – Valami baj van? – kérdezte, mert látta a nővér arcán, hogy aggódik. – Igen. Nem értem mi történt Ritával. – Miért? – Nagyon sír és idegesnek látszik. Azt mondja, nem bírja ki itt hétfőig. – Menjen és adjon neki egy nyugtató injekciót. Majd később benézek hozzá – mondta, és az órájára nézett. – A szokásosat adjam neki? – kérdezte a nővér. – Igen, de ne felet, hanem egész adagot. Pihennie kell, nem lenne jó, ha nem aludna – felelte az orvos és elsietett. A nővér pedig felszívott egy egész ampulla nyugtatót, amelyet ilyen esetben a gyerekeknek adnak, és visszament Ritához. – Hoztam neked egy szurit! – mondta. – Ettől megnyugszol, és egész éjjel aludni fogsz. – Köszönöm, az jó lesz! – fordult oldalra a lány és felszisszent, amikor a tű a bőre alá hatolt. – Bocsánat! – mosolygott rá a nővér kedvesen. – Tudom, hogy nem kellemes, de a hatása annál inkább. Aludj jól, Rita! Jó éjt! – mondta a nővér és kiment. Rita néhány pillanat múlva mély álomba zuhant. Nem is vette észre, azt sem, amikor éjfél után nyílt az ajtó, és valaki óvatosan besurrant hozzá. A fehérköpenyes alak megállt az ágy mellett. Csillogó szemmel nézte az alvó lányt, majd odalépett az ágyhoz és felemelte a takarót. – Nagyon szép vagy, kicsi Rita! Gyönyörű! Te vagy itt a legszebb és legcsinosabb. Mennyire örülök, hogy végre kettesben lehetek veled! – suttogta, és bebújt mellé az ágyba.
2. – Kicsim! – ölelte magához az anyja Ritát, amikor végre utcai ruhában találta. – Mami! Ha tudnád, mennyire vártalak már! – mondta, és fejét a mellére hajtotta. – Vége van, drágám! Meggyógyultál! Most beszéltem dr. Dolcival. Azt mondta, minden rendben van, nem kell gyógyszert sem szedned, teljesen elmúlt a fertőzés. Majd két hét múlva kell a magánrendelőjébe visszamenned egy kontroll vizsgálatra, most már ennyi az egész. Elmúltak a nehéz napok, minden rosszat elfelejthetsz! Vár a balett és a kiskutyád! Rita arca felderült, amikor a kiskutyájára gondolt. – Hiányoztam neki? – kérdezte. – Pontosan annyira, mint apának és nekem! Olyan boldog vagyok, hogy végre hazajössz! – Én is, mami! – mondta Rita, és idegesen elfordult. – Mehetnénk azonnal? – kérdezte. – Igen, csak be kell mennünk a zárójelentésért dr. Dolci irodájába. – Én inkább megvárlak a folyosón – mondta. – Jaj, Rita! Az ég szerelmére! Ne kezd megint, drágám! Már elmész, viselkedj illendően! – mondta az anyja, és felemelte a csomagot. Rita sápadtan lépett mellé. – Kicsim! Nem marad itt semmi? Jól körül néztél? – kérdezte kedvesen. – Nem. Nem marad itt semmi! – felelte a lány különös hangon. – Nem, semmi, csak a szívem! – tette hozzá némán. Szerette volna gyűlölni az orvost, de képtelen volt rá. Minduntalan a csókja járt a fejében, amely állandóan ott égett azóta a száján. Dr. Dolci épp valamit írt az asztalára hajolva. Amint meghallotta a kopogást, felállt és kinyitotta az ajtót. – Á! Hát eljött a nagy pillanat, ugye, Rita? – kérdezte mosolyogva. – Elmész hát tőlünk! Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű nálunk? – kérdezte, és a szeme különösen ragyogott. – Nem. Tényleg nem volt olyan szörnyű! – felelte, de nem nézett az orvosra. Attól félt, hogy a férfi észreveszi, mi játszódik le benne. – Nos, elkészült a zárójelentés, és nem marad más hátra, mint a búcsú, de természetesen ez nem a végső, mert még két hét múlva szeretnélek látni a
rendelőmben. Anyukádnak már elmondtam mindent. Teljesen meggyógyultál. – Köszönöm, nagyon köszönöm! – felelte Rita. – Nagyon hálásak vagyunk, dr. Dolci azért, amit Ritáért tett! Kérem, fogadja el ezt a borítékot hálánk jeléül. – Nem! Szó sem lehet róla! Rita már megköszönte. Az nekem elég volt! – Akkor megyünk, dr. Dolci! Viszontlátásra! – fogott a nő vele kezet, majd kilépett a szobából. – Vigyázz magadra, Rita! Kérlek, ne menj strandra, vagy közös uszodába! – nyújtott kezet neki az orvos. A lány először csak nézte a tenyerét, aztán nagyon lassan bele tette a saját tenyerét. Amint a kezük összeért, Rita megremegett. Dr. Dolci boldogan vette észre ezt az apró rezzenést. – Jössz, kicsim? – fordult vissza az anyja. – Igen, mami! Jövök! – mondta, és gyorsan elhagyta az orvos szobáját. * A napok lassan visszatértek a rendes kerékvágásba. Rita szorgalmasan járt a balett órákra, de a fejéből nem tudta száműzni dr. Dolcit. Minden este átélte a csókot és a férfi érintését. Tudta, hogy az orvos hamarosan megnősül, neki pedig el kell őt felejtenie, hiszen ő még nagyon fiatal. Egyik nap épp befejezte a balett órát, amikor észrevette, hogy a terem túlsó végében áll egy fiú, és hosszasan nézi. Elfordította a fejét és arra gondolt, milyen kisfiú. Persze, ha dr. Dolcihoz hasonlítja! Kilépett az épületből, és hazafelé indult. – Szia! – hallotta meg a háta mögött a fiú hangját. – Megengeded, hogy egy darabig veled tartsak? – kérdezte. Rita először el akarta zavarni, de aztán meggondolta. Dr. Dolci soha nem lehet az övé, miért ne próbálná ki, milyen lehet az, ha egy hozzávaló fiatal fiúval csókolózik. Erre gondolt, miközben az arca vörös lett. Nem nézett a fiatal fiúra, úgy mondta. – Nem bánom, gyere! – Köszönöm, hogy megengeded. Még nem láttalak itt. Talán új vagy? – kérdezte, és megpróbálta lépteit a lányéhoz igazítani. – Még én sem láttalak, pedig már két éve járok ide. Tehát nem vagyok új, csak egy hétig most betegség miatt nem jöhettem – felelte.
– Akkor én vagyok új! – nevetett fel a fiú. A fogai hófehérek voltak és aprók. A szeme szürke volt, a haja a nyakába lógott és az érett búzára emlékeztetett. – A nevem Luigi. Luigi Ubaldi – mutatkozott be. – Rita Buzzati – fogta meg a fiú kissé nedves ujjait. Gyorsan elengedte, és arra gondolt, ez a kézfogás közel sem olyan, mint a doktorral. – Örülök, hogy megismertelek. Pontosan egy hete járok ide, nemrég költöztünk a környékre – kezdte a beszélgetést Luigi. – Igen. Épp akkor jöttél, amikor én kimaradtam. Ezért nem találkoztunk. – Elnéztelek a mai órán. Csodaszép alakod van! – mondta a fiú. Rita elpirult. – Nem is olyan szép – felelte. – De igen! Hidd el, én értek hozzá! – Értesz hozzá? – nézett rá a lány. – Igen. Szobrász leszek, és rengeteg női alakot láttam már életemben. Az óráimon fiatal lányokat formáztunk, és egyik sem volt olyan tökéletes, mint te. – Köszönöm! – motyogta Rita. A beszélgetés hirtelen megszakadt. A fiú rá-ránézett Rita profiljára, s a lány is oda-odapillantott a mellette baktató fiúra. – Meghívhatlak egy fagylaltra? – kérdezte Luigi. – Igen. Köszönöm. Az jó lesz. Iszonyú meleg van. – Pedig már lement a nap. Legjobb ilyenkor egy jó strandon! Apropó! Hova jársz napozni? – kérdezte. – Hát nem nagyon járok sehova. – Azt látom. A bőröd olyan, akár az alabástrom. Szép fehér, de talán nem ártana, ha egy kis színt kapna. Neked vigyáznod kell, csak fokozatosan napozhatsz. – Igen. Látom, nemcsak a lányok alakját, de a bőrtípusokat is jól ismered! – nevetett rá Rita. – Az anyukám bőrgyógyász, hallom eleget az intelmeit. A lakásunkon van a rendelője, így aztán elég sokszor látom, hogy a nők mennyire nem vigyáznak magukra. Sok úgy le van égve, akár a pipacs. Utána pedig cafatokban jön le a bőrük. Hát nem szeretném, ha te is így járnál. – Nem fogok így járni, mert vigyázok – mosolygott Rita. Egyre jobban tetszett neki a fiú. Magas volt és jó alakú. Tessék! Már ő is azt figyeli, hogy milyen az alakja.
Ebben a pillanatban eszébe jutott dr. Dolci. Az orvos kissé magasabb volt, mint Luigi és sokkal erősebbnek látszott. Ez csak természetesen, hisz harmincon felül van, míg Luigi még nagyon fiatal. – Hány éves vagy? – kérdezte meg a fiút. – Tizennyolc – felelte. – És te? – Én tizenhárom múltam – mondta. – Nahát! Nem is gondoltam, hogy még csak tizenhárom vagy. Azt gondoltam legalább tizenöt! – állt meg döbbenten a fiú. – Igen. Sokan hiszik, hogy idősebb vagyok, de szerintem így is van. Sokkal idősebbnek érzem magam, mint amennyi az éveim száma. – Akkor nem haragszol, hogy megszólítottalak? – kérdezte. – Nem. Egyáltalán nem. – Úgy gondoltam, egy tizenhárom éves lány még kislány, de te megcáfolod. Nagyon szép vagy és csinos! Hihetetlen! – mosolyodott el. – Mi? – kérdezte Rita. – Hát ez az egész! – felelte a fiú, de nem konkretizálta. – Mondd, Rita! Ráérsz a hét végén? Elmehetnénk moziba, vagy strandra! – Nem! Strandra nem! – kiáltott fel Rita. – Miért nem? Úgy tiltakozol, mintha a hálószobámba hívtalak volna! – állt meg Luigi és értetlenül nézett rá. – Nem. Nem azért, csak nem szeretem a strandokat. – Akkor menjünk uszodába! – Az uszodákat sem. – Akkor mit szeretsz? – kérdezte a fiú. – A folyókat, a tengerpartot és a nagy tavakat – felelte. – Rendben van, akkor menjünk le a Tevere-re. Ismerek egy részt, ahol fürödni lehet, nagyon kellemes hely. – Nem bánom – egyezett bele Rita. – Most azonban megérkeztem. Én itt lakom – mutatott a fehér kőkerítéssel körbezárt ház felé. – Akkor, viszlát, szombaton. Idejövök érted úgy kilenc óra felé, ha az időpont megfelel. – Nagyon is! Várni foglak– intett a kezével Rita, és beszaladt a kapun. Az anyja az ablakból látta, hogy a lány nem egyedül jött haza. Meglepődött, hisz Rita még olyan kislány! – Szia, mami! – lépett oda hozzá Rita, és megcsókolta az arcát. – Szia, kicsim! Látom, boldog vagy, hogy ismét járhatsz a balett órákra.
– Igen! Nagyon! Van mit bepótolnom, de majd itthon is gyakorolni fogok. Most, hogy vége van az iskolaévnek, lesz időm, hogy utolérjem a többieket. – Láttam, nem egyedül jöttél haza! Épp kinéztem az ablakon, amikor megjöttetek. – Az egyik fiú kísért haza, aki pont akkor kezdett járni balettra, amikor én kimaradtam. Ma ismerkedtünk össze. Beszélgettünk, és eljött velem, mert ő is errefelé lakik – mondta, pedig ez nem is volt igaz. Valójában nem is tudja pontosan, hol lakik Luigi. Érezte, hogy az arca lángba borul. – Rendes fiúnak látszik – mondta az anyja. – Valóban az, legalábbis, ahogy megismertem. Szobrász lesz, és mellette imádja a táncot. Meghívott a hét végén egy fürdőzésre – mondta. – Tudod, Rita, hogy neked nem szabad strandra menned – nézett rá aggódva az anyja. – Persze, hogy tudom. Nem is strandra megyünk, hanem a Tevere-re – felelte, s azzal már el is tűnt az anyja szeme elől, aki nem igazán örült ennek a bejelentésnek. Rita még nagyon ráér fiúkkal randevúzgatni, de egyelőre nem szólt semmit. Majd, ha szóba kerül, megmagyarázza neki, hogy tizenhárom évesen még nem helyes, ha fiúkkal mászkál. 3. – Ébredj, kicsim! – keltegette Ritát az anyja. – Ma kell visszamennünk dr. Dolcihoz! – mondta, és kitárta az ablakot. – Nehogy megfeledkezz róla! Nekem mennem kell, de igyekszem haza időre. A nap odakint hétágra sütött, már most reggel nagyon meleg volt. Rita nem kelt fel azonnal, lustálkodott még egy keveset, aztán dr. Dolcira gondolt. A szíve hevesen kezdett verni, amikor a délutáni találkozásra gondolt. Azon töprengett, mivel üsse agyon az időt, hogy minél hamarabb elteljék. Bement a fürdőszobába, és lezuhanyozott. Délután, mielőtt elmennek, ismét a tus alá áll. Amikor végzett a fürdéssel, a tükörhöz lépett, és alaposan végigmustrálta magát. A feje búbjától a talpáig. Luiginek igaza van, tényleg csinos! – állapította meg. A tekintete a mellére esett. Dr. Dolci szavai jutottak eszébe. Azt mondta, olyanok, akár egy-egy őszibarack. Az emlékek hatására elöntötte a forróság.
Gyorsan magára húzott egy vékony nyári ruhát, aztán a konyhába ment, reggelit készített, s közben egy könyvet olvasott. A nap hátralévő részében rendet rakott a szekrényében, tévézett és végre eljött az idő a készülődésre. – Rita! Megjöttem! Jó lenne, ha igyekeznél, nincsen túl sok időnk, sajnos nagyon nagy a forgalom, előbb kell elindulnunk, hogy ne késsünk! – kiáltott felé az anyja. – Igen, mami! Megyek a fürdőszobába! – mondta, és el is tűnt az ajtó mögött. Most sokkal több időt fordított a külsejére, mint eddig bármikor. A lelke mélyén arra törekedett, hogy az orvosnak is ugyanolyan érzései legyenek, mint neki. Egyszóval tetszeni akart! – Nem! Ezt nem veszem fel, mami! – mondta, és félredobta a kikészített ruhát. Arra gondolt, hogy venni kell néhány ruhát, mert ami van, mind olyan kislányos! – Miért? Nagyon szép kis ruha! – mondta az anyja és értetlenül nézett rá. – Nem tudod, ez volt az, amiért hetekig könyörögtél, és most azt mondod, nem veszed fel? Mi ütött beléd, Rita? Nem ismerek rád, kislányom! – Semmi bajom nincs ezzel a ruhával, mami, csak most nem ebbe akarok menni! – De miért? – Mert inkább farmert húzok, és a rövid pólómat veszem hozzá. – Ugyan, kicsim! Az olyan hétköznapi. Öltözz fel szépen! Rita a fejét rázta. – Nem! Inkább a nadrág! Nem akarok levetkőzni a doktor előtt, mami! A nadrágot meg csak kigombolom, kész, szabad a hasam – mondta. – Szerintem, le kell majd vetkőznöd teljesen, Rita! Jobb, ha mégis ruhába mész, mert a nadrágból, ha kibújsz, teljesen mezítelen leszel, de a ruhát nem kell levetned! Hallgass rám, kérlek! – Rendben van, mami, de akkor sem ezt a ruhát veszem fel, hanem azt, amelyiknek fehér csipkés a felső része! – mondta, és már ki is emelte a szekrényből. – Jól van, veheted azt is! – egyezett bele az anyja, és kiment a szobából. Rita gyorsan belebújt a ruhába, amely eddig talán egyszer volt rajta, de nagyon rosszul érezte magát benne, minden férfi megbámulta, de most épp erre van szüksége. Végignézett magán a tükörben. Meg volt elégedve a látvánnyal. Már csak a hajával kell valamit kezdenie.
Állt a tükör előtt és próbálgatta a frizurákat, de aztán a végén úgy döntött, úgy a legszexisebb, ha a feje tetejére csavarja. Apró kis göndör tincsek hullottak vissza a nyakára. Amint elkészült, megnyugodott. Sokkal felnőttesebbnek tűnt, a nyaka gyönyörű volt, amint alaposan szemügyre véve megállapította. Látta az egyik filmben, hogy a férfiak szeretik a szép női nyakat, hát most megmutatja dr. Dolcinek! – Elkészültem, mami! – mondta csillogó szemmel. – Hűha! Rita! Hogy te mennyit változtál ez alatt az egy hét alatt! Amíg itthon voltál észre sem vettem, hogy már nagylány lettél! Csak most, hogy egy hétig távol voltál tőlem, most fedezem fel rajtad a változások nyomait. Gyönyörű nagylány lettél, kincsem! –ölelte meg, és megsimogatta az arcát. Rita nem szerette, ha az anyja ölelgette, de most majdnem kiugrott a bőréből a boldogságtól. Ha az anyja is szépnek látja, dr. Dolci is annak fogja! Az anyja leparkolt az orvos háza előtt. Rita remegő térdekkel szállt ki mellőle. Felnézett az ablakra, és a szíve a torkába ugrott. Hamarosan ismét hallja az orvos hangját és érzi kezének érintését. Az asszony becsöngetett az ajtón, azt hitte egy nővér nyitja majd ki, de meglepődve látta, hogy az orvos maga áll előttük mosolyogva. – Á! Jó napot, asszonyom! – fogott először a nővel kezet, aztán Ritához fordult. – Szervusz, Rita! Nagyon jól nézel ki! – mondta, s azzal el is fordult tőle. A lány csalódottan lépett be az ajtón. – Kérem, foglaljanak helyet itt a váróban, hamarosan hívom önöket! – mondta, s azzal eltűnt az ajtó mögött. Rita egész testében remegett. Az orvosnak nem tetszik, ez nyilvánvaló, hisz alig méltatta egy pillantásra. Míg ő azt hitte, eláll majd a férfi lélegzete, ha megpillantja, annak a szeme sem rebbent. Micsoda szemét alak! – gondolta dühösen, és majdnem elsírta magát. Az ajtó kinyílt és Paola lépett ki rajta. Kipirulva és csillogó szemmel jött kifelé, szinte nem látott, nem hallott, annyira el volt foglalva a boldogságával. – Tessék, Rita! Te következel! – mondta az orvos, az ajtóban állva. Rita Paola után nézett. Milyen beképzelt lány! Már meg sem ismerte! – Én majd idekint várok – mondta az anya, de az orvos félbe szakította.
– Nem szükséges! Kérem, fáradjon csak beljebb! –állt el az ajtóból, és beengedte őket. Rita dühösen nézett rá. Ezt aztán igazán nem akarta. Miért kellett behívnia az anyját? – Nos, hogy érzed magad, Rita? – kérdezte dr. Dolci, és most először nézett a lány arcába. – Jól. Köszönöm! – sziszegte a fogai között Rita. Érezte, hogy az arca lassan megint vörös lesz. – Látom, még mindig nem nagyon szívlelsz engem, igaz? Ne félj, már nem kell sokszor találkoznod velem! – mondta az orvos, és megfogta a lány kezét, mely jéghideg volt és nedves. – Csak nem fázol? – kérdezte dr. Dolci. – Nem! – mondta Rita alig hallgatóan. – Akkor jó. Gyere, átmegyünk a másik szobába és megvizsgállak! Ön asszonyom, addig maradjon csak itt nyugodtan! – fordult az anyja felé, s átkarolva Rita vállát, a másik helyiségbe vezette. Rita boldog volt. Végre, egyedül lehetnek! – Kérlek, vetkőzz le, Rita! – mondta az orvos, miközben gumikesztyűt húzott a kezére. A lány idegesen tolta le a bugyiját, majd a székre dobta. Az orvos várakozóan nézett rá. – Kész hölgy lettél, Rita! Alig ismertelek meg! –mondta, amikor megszólalt. Rita szeme felcsillant. Hát mégis észrevette! – Kérlek, feküdj le! – mutatott a vizsgálóasztalra. –Tárd szét a lábaidat! Nem csinálok semmi olyat, ami fájdalmat okozna. Finoman vizsgállak meg, de azt hiszem, nem is kell semmit mondanom, hisz nagyon jól ismered már az ujjaimat, nem igaz? – kérdezte és mosolygott. Világoskék szeme szinte tündöklött a fényes szemüvege mögött. – Nem félek! – mondta Rita rekedten. Az orvos vizsgálni kezdte, miközben a lány lehunyta a szemét. Elképzelte, amint a férfi fölé hajol és megcsókolja. – Készen is vagyunk! – hallotta valahol nagyon távol az orvos hangját. Nem mozdult, szinte megmerevedett, attól a rideg hangtól, amelyen dr. Dolci szólt hozzá. – Felöltözhetsz, kislány! – érintette meg a karját, miközben lehúzta a kezéről a gumikesztyűket. – Minden a legnagyobb rendben van. Nem kell
gyógyszert szedned, teljesen meggyógyultál, csak azért vigyázz nagyon a strandokkal és a melegvizű uszodákkal! Ez a fertőzés nagyon kellemetlen tud lenni, és ha egyszer elkaptad, nem kímél másodszor sem! – magyarázott. Rita semmit nem hallott abból, amit mondott. A fülében csengett a szó: kislány! Tehát éretlen kislánynak tartja! Akkor mi a fenének csókolta meg? Miért simogatta, miért akart tőle... Gyorsan felpattant, és felhúzta a fehérneműjét. Lángoló arccal rohant ki a szobából. – Minden rendben van, asszonyom! Többé nem kell idefáradniuk, Rita teljesen meggyógyult. Felhívtam azonban a figyelmét, hogy nagyon vigyázzon, és önnek is elmondom, a gyerek ne menjen strandra és melegvizű uszodába. Kerülje a lehetőségét annak, hogy ismét visszakerüljön hozzám. – Köszönöm, dr. Dolci! Igazán nagyon hálásak vagyunk, amiért ilyen gyorsan meggyógyította Ritát. Természetesen vigyázni fogunk, hogy elkerüljük a fertőzés helyét – nyújtott kezet a nő, és ismét elővette a borítékot. – Remélem, most már elfogadja? – kérdezte. – Nem, asszonyom! Én soha nem fogadok el pénzt azért, mert meggyógyítok valakit. Ez a munkám, ezért kapom a fizetésemet. Boldog vagyok, ha segíthetek! –mondta csillogó szemmel az orvos. – Istenem! Ön csodálatos ember, dr. Dolci! Még soha nem találkoztam önhöz hasonló orvossal! – kiáltott fel az asszony, és megszorította a férfi kezét. – Szervusz, Rita! Légy jó, és légy szorgalmas! – intett a kezével dr. Dolci, és kikísérte őket az ajtóig. Rita magában fortyogott, miközben az anyja áradozott az orvosról. – Jaj, mami! Kérlek, hagyd már abba ezt az ömlengést! – kiáltott fel, amikor már végképp nem volt türelme elviselni az anyja dicshimnuszát. – Hidd el, dr. Dolci is csak olyan, mint a többi orvos! Megvan neki a pénze, nem kell sajnálni! Láthattad, hogy a rendelője olyan, akár kórházban lenne az ember – mondta. – Jól van, Rita, ne légy úgy felháborodva, hisz valójában téged gyógyított meg! Neked illene nagyobb tisztelettel és szeretettel beszélned róla! – mondta az anyja kissé sértődötten. *
Rita nem tudta kiverni az orvost a fejéből. Bántotta az önérzetét, hogy a férfi olyan hidegen viselkedett vele, ezért Luigival helyettesítette. Már többször csókolóztak, de ő közben mindig az orvosra gondolt. Amikor a fiú simogatta, dr. Dolci kezeit képzelte el a testén. – Istenem! Hogy te milyen szép vagy! – sóhajtott fel Luigi, amikor ismét találkoztak. – Azt hiszem, teljesen beléd bolondultam, Rita! – suttogta, és ismét a szájára hajolt. – Azt hiszem, én is beléd estem! – mosolygott rá a lány, és átkarolta a nyakát. Amikor a szája ismét szabad volt, a fiúra nézett. – Egyet azonban tudnod kell, Luigi! – Igen? Mire gondolsz? – kérdezte. – Arra, hogy nem fekszem le veled, bármennyire is szeretnéd, mert még nem vagyok érett arra, hogy ezt megtegyem. Kérlek, ha erre számítottál, tegyél le róla. Jó előre szólok, nem szeretném, ha ez vita tárgya lenne köztünk! – mondta. – Tisztában vagyok a koroddal, Rita. Hidd el, nagyon szeretlek, de eszembe sem jutott, hogy arra kérjelek, feküdj le velem. Kivárom, amikor úgy érzed, eljött a pillanat. – Köszönöm, Luigi! Tudtam, hogy megértesz! Ezért is szeretlek annyira! – ölelte meg ismét, és a szájuk összeforrt. Az egész nyarat Luigival töltötte, kivéve azt a három hetet, amikor a fiú a szüleivel elutazott nyaralni. – Mami! – kérdezte egyik nap, amikor nagyon unatkozott. – Igen? – fordult az anyja felé. – Mi nem utazunk el sehová? Mindjárt vége a nyárnak, és nem voltunk sehol nyaralni! – Sajnálom, kicsim, de idén nem mehetünk. A papa olyan munkát kapott, amely nem hagyható félbe, de télen, majd a szünidőben elmegyünk síelni. Rendben? –kérdezte. – Rendben – felelte kelletlenül Rita. – Miért nem hívod fel valamelyik barátnődet? Mostanában nagyon elhanyagoltad őket Luigi miatt. Azt hiszem, ezt azért nem kellene! – Amióta Rita bemutatta a fiatal fiút, nem tiltotta, hogy találkozzanak néha. – Lehet, hogy igazad van! – mondta Rita. – Át is ugrom Teresához! – nézett az anyjára . – Jó menj csak, de ne maradj el sokáig! – kiáltott utána az anyja.
Rita elindult a barátnője háza felé, de aztán útközben elgondolkozott. Ismét dr. Dolci járt a fejében. Észre sem vette, hogy Teresáék háza helyett a metróra szállt, és hamarosan az orvos rendelője előtt állt. Az órájára nézett. Délután négy óra volt. A doktor még nincs a rendelőjében, de már útban lehet idefelé –gondolta. Körülnézett, aztán meglátott egy hirdetőoszlopot. Gyorsan odament, és nekitámaszkodva várt. Úgy helyezkedett, hogy jól oda lásson a bejárathoz. Hirtelen felkapta a fejét, mert megismerte az orvos kocsiját. Kissé kijjebb lépett, hogy jobban lásson. Az orvos kiszállt a kocsiból, aztán nagy orvosi táskáját a kezében fogva bement a házba. Rita kilépett az oszlop mögül, de aztán ismét visszaugrott, mert megpillantotta Paolát, amint a lány sietős léptekkel a bejárathoz ment, aztán eltűnt a kapu mögött. Meglepődött azon, hogy még mindig ide jár, pedig jóval előbb meggyógyult, mint ő. És milyen sűrűn látogatja dr. Dolcit! – Ennek a végére járok! – suttogta idegesen. A szája szélét rágta, ami nála a komoly gondolkodást jelentette. Felnézett az emeletes házra, amely előtt állt, és arra gondolt, jó lenne tudni, melyik lakás ablakai néznek az orvos rendelőjének ablakaira. Amint ott álldogált, egy idős ember vánszorgott felé. Két keze tele volt zacskókkal, s láthatóan nehezen viselte a meleget, mert úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony. Rita figyelte, aztán elfordult, és ismét a rendelő ablakaira nézett. – Kérem... kisasszony! – hallotta meg a nyöszörgő hangot a háta mögött. Megfordult, és az idős ember eltorzult arcát látta maga előtt. – Rosszul van, uram? – ugrott oda hozzá Rita megfeledkezve az orvosról. – Igen. Nagyon. Kérem, segítsen! – Segítek, nagyon szívesen, de miben? Hogyan? – kérdezte. – Itt... lakom... ebben a házban – lihegte. – Kérem, kísérjen haza! – Természetesen! Adja ide, kérem ezeket a zacskókat! – mondta, és amint átvette, a karját odatartotta az idős embernek. – Karoljon csak belém nyugodtan, uram! – Köszönöm! Nagyon kedves öntől, hogy segít! – hálálkodott az idős ember. A lakása az első emeleten volt, épp a rendelővel szemben. Rita rögtön észrevette, és nagyon megörült, amikor az iménti problémáját megoldottnak tekinthette.
Letette a zacskókat az asztalra, és segített az idős embernek leülnie. – Nagyon köszönöm, kedves... Szabad megkérdeznem a becses nevét? – kérdezte. Láthatóan megkönnyebbült, hogy végre a hűvös szobában, az öblös foteljában ült. – A nevem Rita – felelte a lány. Gondolta, illetlenség csak a keresztnevét megmondani, de valahogy nem volt kedve felfedni a teljes nevét ennek az idegen embernek. – Az enyém Paolo Palimeri! – mondta. – Egyedül lakik itt, uram? – kérdezte Rita. – Igen. Nem olyan rég még nem voltam egyedül, de magamra maradtam. Csak Ermina maradt nekem. Rajta kívül senkim sincs. – Ermina? – húzta fel a szemöldökét Rita. – Ő ki? – kérdezte, és szétnézett a hatalmas szobában. – A pókom – felelte a férfi. – Tessék? Mit mondott? – kérdezett rá ismét Rita. – Azt mondtam Ermina, a pókom! Vele lakom itt! Neki mentem eledelt vásárolni, de nem gondoltam, hogy még mindig ilyen hőség van. – Megnézhetem Erminát? – kérdezte a lány. – Hát persze! – állt fel nagy nehezen a férfi. – Jöjjön csak velem, kedves Rita! – mondta, és a kétszárnyú ajtón át a másik szobába tipegett. – Itt van az én kis drágaságom! – mutatott egy hatalmas, rettenetesen ronda szőrös pókra. – Jaj, de rémes! – sikoltotta el magát Rita. – Félelmetes! Még soha életemben nem láttam ekkora pókot! –mondta. – Nem csodálom, hisz ez az egyetlen ilyen fajta a világon! – mondta az öreg nem kis büszkeséggel a hangjában. – Ez meg hogy lehet? – kérdezte a lány. – Úgy, hogy én alkottam meg! – Bocsásson meg, uram, de ezt nem értem! – Persze, persze... – motyogta az idős ember, aztán csillogó tekintettel nézett a lányra. Apró kis gombszemei voltak, s folyton hunyorgott. – Nem is értheti, de mindjárt elmagyarázom. Tudja, kedves, nem mutattam meg még senkinek sem ezen a világon, és nem is fogom. De ön olyan kedves, és emlékeztet valakire, aki nekem a világon mindennél kedvesebb volt, de sajnos meghalt. Nos, ezért önnek elmondom a titkot. Az idős ember elhallgatott. – A lánya volt tán az, akire hasonlítok? – kérdezte Rita.
– Nem. Az unokám! Tizennégy éves volt, és tavaly meghalt. Karácsony előtt egy héttel! – mondta és a szeme nedves lett. Majdnem kicsordult a könnye. – Sajnálom! – suttogta Rita. – Talán beteg volt? – kérdezte, aztán elszégyellte magát. – Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Nem volt illendő a kérdésem, hisz csak felszakítom a még friss sebet, ha róla kérdezem – mondta. – Nem! Nem volt illetlen a kérdése, és szívesen válaszolok rá, talán jobb is lesz, ha kibeszélem magamból – mondta fájdalmasan. – Akkor megnyugodtam – mosolygott rá a lány. Leült a férfi elé, és ráemelte csillogó szemét. – Szóval a kis unokám és a fiam meg a menyem autóbalesetet szenvedtek tavaly nyáron, amikor a nyaralásból tértek haza. Egy kamionnal ütköztek. A fiam és a menyem rögtön meghalt, de az én kicsi virágszálam szinte karcolás nélkül úszta meg a balesetet. Mivel senki más nem volt, akihez mehetett volna, magamhoz vettem. Szegénykém nagyon nehezen viselte el a szülei elvesztését, s amikor kezdett beletörődni és visszatérni az életbe, jött ez a buta fertőzés és ő elment. – Fertőzés? Milyen fertőzés? – kérdezte a lány. – Strandon volt, ott szedett össze valami nyavalyát. Én nem tudom mi is volt tulajdonképpen, de az orvos azt mondta, a fertőzés vitte el. A második, merthogy szerinte újabb fertőzést kapott. Rita önkéntelenül összerettent. A hátán végigfutott a hideg. – Van egy nagyon jó orvos, aki kifejezetten a fertőzéses betegségeket gyógyítja. Itt lakik épp szemben, a neve... – Ne! Ne mondja ki! Átkozott az az ember! Az ő lelkén szárad a kis unokám halála! – kiáltott fel ingerülten az idős ember. Egész testében remegett, amikor Rita visszasegítette a fotelbe. – Bocsásson meg, hogy ismét megemlítem az orvost, de nekem is volt ilyen fertőzésem, és dr. Dolci teljesen rendbe hozott. – Hát az én kis unokámat nem! Tudom, hogy csinált vele valamit, csak azt nem, hogy mit! Catina befeküdt hozzá a kórházba, s szinte rajongott a doktorért. Akkor még azt hittem nagyon kedves, aranyos ember, de aztán rájöttem, ez csak álarc. Mögötte egy iszonyú kegyetlen ember bújik meg! – Ezt én nem értem – rogyott le a lány a másik fotelbe. – Miért gondolja, hogy kegyetlen? Mit tett, ami miatt ennyire haragszik rá?
– Sajnos nem tudom, hogy mit tett, de addig nem halok meg, amíg meg nem tudom! Csak arra alapozom a véleményemet, amit tapasztaltam. Catina rajongott az orvosért, szinte átszellemült, amikor beszélt róla. Ez nagyon nem tetszett nekem. Catina fejlett lány volt, sokkal idősebbnek látszott, mint a kora. Féltettem őt ettől az embertől. Nem tudom, de állandóan az járt a fejemben, hogy megrontotta! Rita szíve nagyot dobbant. Dr. Dolci tényleg minden lánnyal próbálkozik? – villant át az agyán, de aztán ismét az idős emberre figyelt. – Amikor hazajött a kórházból, rendszeresen járt a magánrendelőjébe. Nekem azt mondta, amikor haza hoztam a kórházból, hogy meggyógyult, mégis hosszú ideig szinte minden nap odarendelte magához. Mire gondolhattam hát? Hogy vagy hazudott, és nem gyógyult meg az unokám, vagy elcsábította szegényt. – Neki jó volt, nem kellett messzire mennie. Csak átszaladt az úttesten – mondta Rita, figyelmen kívül hagyva a férfi utolsó két szavát. – Nem! Akkor még nem laktunk itt. Csak azután költöztem ide, miután Catina meghalt. – De miben halt meg? Csak nem a fertőzésben? Hisz meggyógyult, vagy nem? – kérdezte. – Meggyógyult! Ez biztos, és az is, hogy nem kaphatott újabb fertőzést, hisz egyetlen egyszer sem volt olyan helyen, ahol ki lett volna téve a fertőzésnek. Nem! A fertőzés elmúlt, de jött helyette valami más, amit nem tudtam megfejteni, s ahányszor csak kérdeztem az unokámat, szomorúan legyintett. Egyszerre csak nem kellett többé mennie a rendelőbe, s ezután pár nappal Catina meghalt. Mire hazajöttem, már csak a kihűlt testét találtam. Istenem! Tudom, hogy ez az átkozott orvos az oka! Miatta tette! – Miatta lett öngyilkos? – kérdezte Rita. – Igen! Ebben biztos vagyok! A rendőrség ugyan semmilyen bűncselekményre utaló jelet nem talált, de én tudom, hogy dr. Dolci az oka! A halála után felkerestem az orvost, de ő határozottan állította, hogy a kislány újabb fertőzésben halt meg, de én tudom, hogy ez nem igaz. Sajnos, az unokám magával vitte a titkát a sírba! Bárcsak jobban figyeltem volna rá! – sóhajtott fel keserűen, majd megtörölte a könnyes szemét. – Gondolja, hogy Catina azért vetett véget az életének, mert dr. Dolciban csalódott? – kérdezte Rita. – Igen.
– Én nem hiszem. Egy fiatal lány, aki már tizennégy éves, tud gondolkozni, és nem tesz ilyen ostobaságot. Szerintem inkább a szülei elvesztését nem tudta feldolgozni. Most végiggondoltam az egészet és belegondoltam magam Catina helyébe. Én biztos, hogy ezért haltam volna meg, nem másért. Lehet, hogy ön téved, uram! Vagy az is lehet, hogy tényleg beteg volt. – Nem! Nem tévedek és meg fogom tudni az igazságot! – csapott a fotel karjára az idős ember, majd lehunyta a szemét. Pár pillanatig így maradt, de amikor ismét a lányra nézett, a szeme megint csillogott. – Most elég volt, ne beszéljünk erről többet. Szeretném, ha segítene megetetni Erminát – mondta. – Segíteni? Azt nem! Én nem is merek a közelébe menni sem! – kiáltott fel Rita, és az ablakhoz ugrott. A függönyt meglebbentette a szellő, s pontosan a rendelőbe látott. Paola és dr. Dolci csókolóztak, aztán eltűntek a látószögéből. A lány lábából kifutott az erő. Azt hitte, rögtön összerogyik. Alig bírt elmenni a fotelig. – Nem kell félnie Erminától, kedves Rita! Ő nagyon kedves, bár valóban félelmetes. Engem már nagyon jól ismer, most majd megismeri önt is. Kérem, jöjjön! Etessük meg együtt. Rita nem ellenkezett, bár semmi kedve nem volt az egészhez. Legszívesebben elrohant volna, de nem akart udvariatlan lenni. Ez az idős ember olyan őszinte volt hozzá, mindent elmondott neki, ami a lelkét nyomta, nem teheti meg vele, hogy csak úgy faképnél hagyja. A pók etetése annyira érdekes volt, hogy egy rövid időre elfeledtette az orvost és Paolát. – Nahát! Mekkora szája van! – kiáltott fel Rita. – Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora pók is létezik! –hüledezett egyfolytában. – Nem, nem létezik! Ilyen csak ez az egy van! Mint mondtam, ő az én „gyermekem”! Ugyanis amikor még aktív voltam, biológusként dolgoztam. Nagyon sok helyre eljutottam a világban és mindig nagy rajongója voltam a pókoknak. Egyszer sikerült Afrika őserdejében tartózkodásom ideje alatt két hatalmas pókot találnom. Ismeretlen fajú, hatalmas állatok voltak, de közel sem akkorák, mint Ermina – mondta s ránézett a lányra. – Veszélyes ez a pók? – kérdezte a lány. – Igen! – felelte, aztán folytatta. – Nos, ezt a két pókot kereszteztem. Hosszú évek munkája során jutottam el ehhez a példányhoz.
– Ha megcsípne, nem halnék bele? – kérdezte a száját húzgálva Rita. – Nem. Nem halna bele, mert nem hagynám. Az ellenmérgét is kidolgoztam. Engem már néhányszor megcsípett, s lám itt vagyok mégis! Tehát mérges, és ha úgy tetszik, halálos a csípése, de Ermina nem tehet senkiben kárt, hisz itt van a jól zárt akváriumában. Rita figyelte az állatot, és elrettenve nézett az idős emberre. – Sajnálom, de nekem egyáltalán nem tetszik! –mondta. A falióra hetet ütött. – Hűha! Nagyon elszaladt az idő! Mennem kell! –nézett a férfire Rita. – Köszönöm, hogy hazakísért, kedves Rita. Remélem, máskor is eljön hozzám? – Megígérem! – bólintott a lány, és az ajtó felé indult. – Itt hagyom a telefonszámomat, ha esetleg valami baj történne, kérem, csak hívjon fel nyugodtan! –mondta, s gyorsan felírta a telefonszámát, aztán elköszönt. Amikor kilépett a kapun, a másik oldalra pillantott. Épp akkor jelent meg Paola is. Rita megint a hirdetőoszlop mögé rejtőzött, és csak akkor indult haza, amikor Paola már eltűnt a szeme elől. Futott, hogy mielőbb eltűnjön erről a környékről. A szeméből folyt a könnye, annyira fájt, hogy dr. Dolci Paolát megcsókolta, őt pedig teljesen hidegen, idegenül kezelte. Bántotta az eset, ugyanis ő sokkal csinosabb lány volt, mint Paola. Ezt nagyon is jól tudta magáról, s pláne, amióta Luigi megerősítette ebben a hitében, fel sem merült benne ennek az ellenkezője. És mégis Paola kell neki! De miért? Miért? – Te vagy, kicsim? – kiáltott ki az anyja a konyhából, amikor belépett az ajtón. – Igen, mami! Én vagyok! – Hol voltál? – kérdezte az anyja és megjelent az ajtóban. – Hát... – Kérlek, Rita! Mondd meg az igazat, hisz Teresa keresett telefonon! Vele nem lehettél! – Nem, tényleg nem vele voltam. Sétáltam egyet. Nem találkoztam senkivel, csak egyedül kóboroltam egy kicsit – felelte. – Hiszek neked, Rita! Most még hiszek, de remélem, nem csapsz be? – Nem, mami! Ugyan miért csapnálak be? Tudsz Luigiról, arról, hogy találkozgatunk, nincs hát miért hazudoznom neked. És nem is tenném soha.
Egyszerűen ahhoz volt kedvem, hogy egyedül legyek és mászkáljak. Ennyi az egész! – Jól van, drágám! Menj és moss kezet, mindjárt vacsorázunk! Rita szinte futva ment a fürdőszobába. Örült, hogy ha néhány pillanatra is, de elkerülhette az anyja kutató pillantásait. 4. Dr. Dolci asztalán megszólalt a telefon. – Tessék? – emelte fel a kagylót. A ceruzát nem tette le a kezéből, az ujjai között forgatta. – Te vagy, drágám? – szólt bele egy csacsogó női hang. – Igen, Agnese, én vagyok! – Mi van veled, alig látlak! – mondta a nő kissé neheztelve. – Sajnálom, édes, de nagyon el vagyok foglalva. Rengeteg a beteg. Tudod, a nyár a fertőzések ideje, szinte megállás nélkül jönnek a kis pácienseim! – Ezek szerint nem is remélhetem, hogy találkozunk? – kérdezte a nő. – Hiányzol! – De! Természetesen, találkozunk. Már nekem is nagyon hiányzol. – Mikor? – Ma. Este elviszlek valahová, ha neked is jó az időpont! – Remek! Pontosan erre vágyom. Nekem is kijut a munkából, rám fér egy kis kikapcsolódás. Hánykor jössz értem? – kérdezte. – Nyolckor. – Az jó időpont, csak nagyon sokára lesz! – sóhajtott a nő. – Ha van munkád, repül az idő! – mondta dr. Dolci. – Hihetetlen, mennyire élvezed, amit csinálsz, drágám! Annyira irigyellek érte. – Igen, valóban nagyon szeretem a munkámat. Semmi másra nem cserélném fel. Szeretem a kis betegeimet, és boldog vagyok, amikor sugárzó arccal, mosolyogva távoznak! – Mennem kell, drágám! Várnak rám. Akkor este nyolckor. Szeretlek! – Én is – mondta a férfi, és letette a kagylót. A nap tényleg hamar eltelt dr. Dolcinak, s azon vette észre magát, hogy indulnia kell haza, ha nem akarja lekésni a randevút.
Már az ajtónál járt, amikor megszólalt a telefon. Visszalépett és felemelte a kagylót. – Dr. Dolci! – szólt bele sietősen. – Itt Paola! – hallotta meg a lány hangját. – Csak azért szólok, hogy mégis ráérek ma délután. A szokott időben megyek a rendelőbe. – Sajnálom, kicsim, de ma nem jó! Estére már elígérkeztem. – Kivel randevúzgat, doktor? – kiáltott fel ingerülten Paola. – Semmi fontos. Az egyik kollégával. Meg kell beszélnünk egyet s mást a munkánkkal kapcsolatban. – Férfi az illető? – kérdezte a lány. – Természetesen! – felelte a doktor. – Nincs okod a féltékenységre, Paola! Tudod, hogy mennyire szeretlek! – De fontos lenne találkoznunk, beszélnem kell önnel! – Majd holnap! Nem hiszem, hogy egyetlen napot ne tudna várni az a fontos dolog. – Rendben van. Egy napot még várhatok – mondta a lány. – Jól van. Akkor megyek, mert elkések. Holnap pedig várlak a szokott időben! Szia! – Viszlát, dr. Dolci! – köszönt el a lány, és dühösen letette a telefont. – Micsoda kis kullancs! Azt hiszem, ideje lesz leépítenem! – mormogta magában az orvos, miközben a kocsijához igyekezett. * A vacsora kellemes volt Agnese-sel, a nő fáradt volt, így nem igen nyaggatta. Nem kérte, hogy táncoljanak, inkább csak beszélgettek. – Szeretném, ha konkretizálnánk végre az esküvőnk napját, Pietro! Már lassan vége a nyárnak, pedig én nyári esküvőt szeretnék, amikor sok a virág, és a ruhámat nagyon sokan megcsodálhatják. Nyilatkoznál végre, hogy mégis mikorra gondoltad? – kérdezte Agnese. – Igen. Már beszélni akartam neked róla. Jó lenne augusztus végén megtartani, ha az időponttal nincs problémád. – Nincs. Az nagyon jó, én is így gondoltam. Akkor még szép az idő, és a nászutunk is kellemes lesz! Hova viszel el? – kérdezte Agnese, és a férfire nézett. – Ezen még nem gondolkoztam, de mindenképpen valami egzotikus helyre. Ezt megígérem! – Köszönöm, szívem! Már alig várom. – Csak egy hónap, kedvesem, és a feleségem leszel!
Miután Agnese boldogsága teljes volt, már nem is volt kedve tovább maradni. – Talán el is mehetnénk! – ajánlotta. A férfi kapva kapott az alkalmon. Azonnal fizetett, és már indultak is. – Most hova viszel? – kérdezte Agnese, miután beült a férfi mellé a kocsiba. – Haza. – Végre! Már azt hittem, soha nem jön el ez a pillanat. Lassan egy éve vagyunk együtt, de még soha nem vittél a lakásodra! – suttogta csillogó szemmel a nő. – Most sem! A te lakásodra viszlek, szerelmem! –mondta dr. Dolci. – Nem bánom, menjünk hozzám! – egyezett bele a nő. A férfi nem szólt semmit, szinte végig szótlanul vezetett, s amikor megállt a nő háza előtt, kiugrott a kocsiból és kisegítette. Az ajtóig kísérte, de ott megszólalt. – Jó éjt, drágám! – mondta, és homlokon csókolta a nőt. – Micsoda? Csak nem akarsz elmenni anélkül, hogy bejönnél? – kérdezte Agnese. – Sajnálom, édesem, de igen. Fáradt vagyok, és reggel korán kell kelnem – felelte a férfi. – Mondd, Pietro! Meddig akarod még játszani velem ezt a játékot? – kérdezte a nő, és a szeme villámokat szórt. – Mire gondolsz, Agnese? – kérdezte ártatlan képpel a férfi. – Arra a butaságra, hogy az esküvőig semmi szex nem lehetséges köztünk. Ez őrültség! Felnőtt emberek vagyunk, lassan a huszonegyedik században! Nem értelek téged! – Nézd, drágám! Sajnálom, hogy nem érted meg, de én egy ilyen régimódi ember vagyok. Elveim vannak, s azok szerint élek. Elhatároztam, hogy akit feleségül veszek, csak a nászéjszakán engedem magamhoz először. Ezért nem ítélhetsz el! – Jól van, jól van! – enyhült meg a nő. – Valahogy még kibírom ezt az egy hónapot. Aludj jól, drágám! – csókolta meg a száját, aztán bement a házba. Dr. Dolci a kocsi kulcsát dobálgatta, és fütyörészett, amíg a kocsihoz ment. A szája körül elégedett mosoly bujkált. Amint hazament, rögtön lefeküdt. Fáradt volt valóban, s szinte azon nyomban elaludt, amint letette a párnájára a fejét.
* Másnap délután Rita ismét elment Palimerihez. A férfi nagyon örült, amint megpillantotta. – Hogy van, uram? – kérdezte a lány. – Köszönöm, most elég jól. Kissé enyhült a meleg, ilyenkor mindig jobban vagyok. Tudja, ez a száztíz kiló bizony megdolgoztatja a beteg szívemet, különösen akkor, amikor ilyen nagy a hőség. – Ermina? – kérdezte Rita. – Ő is jól van. Jöjjön, nézze meg! Remek, hogy ma is eljött, mert így hamarosan összebarátkozhatnak. Nagyon okos állat. Rita hátán végigfutott a hideg, amint megpillantotta a pók iszonyatos fejét. A szemei akkorák voltak, mint egy borsószem. Az állat teste pedig, akár egy megtermett kagyló, a lábai legalább kétszer akkorák, de a szája volt a legfélelmetesebb. Amikor evett, és kitátotta ezt az óriási szájat, szinte a torkáig lehetett látni. És az, hogy nyers húst evett, szinte döbbenetes volt. A szája sarkából vér csepegett. – Nem tudom megszokni a látványát! – mondta, majd elfordult. Az ablakhoz lépett. Ebben a pillanatban érkezett meg Paola. – Pedig meg kell ismerkednie vele, kedvesem, mert elhatároztam, ha meghalok, önre hagyom Erminát –mondta az idős ember. – Rám? – Igen. Senki másra. Tudom, hogy előbb-utóbb összebarátkozik vele, s megszereti. Jó, hogy sűrűn eljön hozzám. Már most kezdheti a barátkozást, mert egy rövid időre el kell mennem. – Itt akar hagyni vele? – kérdezte ijedten a lány. – Igen. Csak egy órácskára kell elmennem, szeretném, ha megvárna. – Jól van. De jól zárja be az akváriumot, uram! – Nem lesz semmi baj, kedves Rita! Üljön csak szépen itt, és beszéljen hozzá! Meglátja, milyen hamar megbarátkoznak egymással. Teljes biztonságban van! – nyugtatta meg Palimeri, aztán elment. Rita egyedül maradt a lakásban. Természetesen rögtön az ablakhoz ment. Paola és az orvos egymást átölelve álltak. A lány képtelen volt nézni, inkább leült az akvárium elé, és figyelte a pókot. Gondolatai azonban a rendelőben maradtak, ahol Paola kibontakozott az ölelésből, és az orvosra nézett. – Beszélnem kell önnel, dr. Dolci! – kezdte.
– Hát csak mondd! Hallgatlak! – fonta karba a kezeit az orvos, és az asztalhoz támaszkodott. – Terhes vagyok! – mondta Paola, és a férfi arcába nézett. – Na és? – kérdezte az orvos. – Mi az, hogy na és? Csak ennyit tud mondani? – kiáltott fel Paola fájdalmasan. A szája megremegett, a szeme megtelt könnyel. – Miért? Mit vártál, hogy mit mondok? – Azt gondoltam, boldog lesz, ha megtudja – felelte Paola szipogva. – Nézd, Paola! Te nagyon kedves lány vagy, és szeretek veled lenni. Hidd el mindennél fontosabb nekem az, hogy te egészséges legyél, de nem tudom, miért kellene nekem boldognak lennem attól, hogy te gyermeket vársz? – kérdezte. – Azért, mert a gyermek az öné, dr. Dolci! – Micsoda? – kiáltott fel az orvos. – Te megőrültél! Tudhatod, hogy semmi közöm nincs hozzád! – Ez nem igaz, dr. Dolci! – De igen! Én arra mindig vigyáztam, hogy ilyen és ehhez hasonló dolog soha ne következzen be. Valaki más az apja, nem én! – Nézze, dr. Dolci! Soha életemben nem feküdtem le senkivel, nincs senkim, csak maga! Tehát a gyerekem is magától van. – Ez badarság! Ha tényleg nem voltál senkivel, akkor nem is vagy terhes. Egyébként van, hogy különböző okok miatt a vérzés kimarad, vagy átmeneti zavarok állnak be. Gyere, megvizsgállak! – mondta. – Rendben van! – felelte a lány és gyorsan kibújt a bugyijából. Rita az akvárium előtt ült, aztán hirtelen felpattant. Valami furcsát látott a sarokban. Odament és megnézte. Egy távcső volt. Persze, ha Palimeri annyira érdeklődött a pókok iránt, és bejárta a világot, minden bizonnyal hasznát vette egy ilyen távcsőnek. Gyorsan az ablakhoz vitte, és a rendelő ablakára irányította. Belenézett. Az orvos épp Paolát vizsgálta. Elkapta a távcsövet, amikor dr. Dolci felemelte a fejét, és kifelé nézett az ablakon. Rita attól félt, hogy a doktor észreveszi, ezt pedig semmiképpen nem szerette volna. Visszarakta a helyére a távcsövet, aztán leült a pók elé. Arra gondolt, hogy talán tényleg szükséges Paolának a rendszeres ellenőrzés, hisz most is
vizsgálta. De milyen egyetértés és mekkora szerelem lehet köztük. Olyan hévvel csókolták egymást, amely erről árulkodott. Most az egyszer Rita nagyot tévedett. Egyáltalán nem volt egyetértés kettejük között. – Nos? – kérdezte Paola. – Igen. Valóban terhes vagy. De most is csak azt tudom mondani, hogy nem tőlem! – De igen! Tudom, hogy magától van a gyerek. Azt is tudom, mikor történt a dolog. – Valóban? Akkor elárulnád? – Nem! Nem árulom el! Maga nagyon gerinctelen ember, dr. Dolci! – vágta a szemébe bátran a lány. –Először magába bolondít, aztán amikor megtörténik a baj, elfordul és letagad mindent. – Nem! Én nem tagadtam le azt, ami igaz, Paola. Tényleg sokat voltunk együtt, de soha nem voltál az enyém úgy, hogy gyermeked lehetne tőlem, ebben biztos vagyok! – Én pedig nem! Majd, ha eljön az ideje, meg is mondom, mikor és hogyan történt az a dolog! Sajnálom, hogy ilyen hamar felejt, doktor! – mondta, s zokogva borult az ágyra. – Kicsi Paola! Kérlek, ne sírj! – simogatta a férfi a haját. – Ne! Ne érjen hozzám! Soha többé nem akarom, hogy megérintsen! Soha! – mondta szipogva. – Ugyan már! Nem olyan nagy a baj! Majd én megcsinálom a küretet! Légy nyugodt, senki nem tud meg semmit! – Azt már nem! A gyermeket megtartom! – emelte fel könnytől ázott arcát Paola. – Te megőrültél! Még bajba sodorhatsz, pedig nem is csináltam semmit! – ijedt meg az orvos. – Arról nem is szólva, hogy még nagyon fiatal vagy. Elronthatod ezzel a rossz döntéssel az egész életedet! – próbálta jobb belátásra bírni. – De igen! Csinált nekem egy gyereket, és le akarja tagadni! – mondta egyre idegesebben a lány. – Ez nem igaz, Paola! Tudnék róla, ha én lennék a gyereked apja! Valakid van, és most az én nyakamba akarod varrni ezt az egészet! – nézett rá dühösen az orvos. Lekapta a szemüvegét és megtörölte a szemét. – Ezt ne merje nekem még egyszer mondani! – sziszegte Paola és szinte ölni tudott volna a tekintetével. – Vegye tudomásul, hogy nem hagyom
ennyiben a dolgot! Az apám majd beszél magával, hogy észre térítse, és tegye, ami a kötelessége! – kiáltotta. – A kötelességem?? Mi szerinted a kötelességem? –kérdezte az orvos , és most már ő is tombolt. – Hogy feleségül vegyen! Hogy apja legyen a gyermekének! – üvöltötte. Az orvos egész testében remegni kezdett. Az orra lyuka ütemesen hol kitágult, hol visszahúzódott, aztán hirtelen a jobb keze előre lendült, és hatalmas pofont kevert le a lánynak, akit ez a mozdulat váratlanul ért, s hátra esett az asztalra. Rita épp ekkor nézett ki ismét. Szinte elhűlt attól, amit látott. Az imént még ölelkeztek, most pedig az orvos megpofozta Paolát. Mi történik odaát? – kérdezte magától. Megfordult, és töprengve ült le az akvárium elé, ahol Ermina már befejezte a táplálkozást, és nagy kerek szemeivel őt méregette. Kulcs zörgését hallotta, s hamarosan megjelent Palimeri. – Nos, elég fürge voltam? – kérdezte. – Igen. Gyorsan megfordult, uram – felelte Rita. – Na és hogy áll a dolog Erminával? – bökött a férfi az akvárium felé. – Csak nagyon lassan alakul – mondta Rita, és az arca elárulta, még egyáltalán nem történt semmi változás, most is ugyanúgy irtózik tőle, mint eddig. – Majd megszereti, Rita! Meglátja, megkedveli annyira, mint én – ült le a férfi a fotelba, és fujtatott. –Teljesen kifáradtam, pedig nem voltam túl messze. Tudja, én a biológia doktora vagyok, s még mindig részt veszek egyes kutatásokban. Most is oda kellett mennem, egész éjszaka dolgoztam azon az anyagon, amelyet elvittem. – Miért nem szólt nekem? Szívesen elvittem volna ön helyett – mondta Rita. – Nekem kellett mennem, mert némi magyarázatra is szorult a téma – tárta szét a karját. – Amíg még a hasznomat veszik, addig boldogan segítek a tudomány és az emberiség fejlődéséért szerény tehetségem szerint – mondta. Beszélgettek még egy ideig, aztán Rita elköszönt. Épp akkor ért ki az utcára, amikor Paola is. A lány futva hagyta el az orvos házát. Feldúlt volt és látszott az arcán, hogy sírt. Néhány méter után megállt, és összegörnyedt. Rita odarohant hozzá. – Paola! Megismersz? – kérdezte a lányt, aki fájdalmasan nézett rá.
– Hát persze! Te vagy... az a lány a kórházból. A nevedet elfelejtettem... – Rita vagyok! – Á! Igen! Rita. Mit keresel te erre? Remélem, nem dr. Dolcihoz igyekszel? – kérdezte, aztán felszisszent. – Nem, nem hozzá megyek, egy barátom lakik ebben az utcában – felelte. – De neked mi bajod van? A doktornál voltál? – kérdezte. – Igen... Ott. – Mid fáj, Paola? – kérdezte Rita, amikor a lány feljajdult. Tenyerét a hasára szorította. – A hasam alja. Rettenetesen – mondta. – Vissza kellene menned dr. Dolcihoz. Így nem mehetsz haza! Ki tudja, mi a bajod? Egyébként a fertőzésed meggyógyult, vagy mégsem? – kérdezte. – Igen. Meggyógyult – motyogta Paola. – Akkor más baj van! Gyere, segítek és visszakísérlek hozzá! – Nem! Soha többé! Az egy vadállat! – kiáltott fel Paola, és látszott rajta, hogy megint közel áll a síráshoz. – Miért? – kérdezte Rita és az arcába nézett, amelyen jól kivehető volt a pofon helye. Mind a négy ujja ott vöröslött. – Nem érdekes! – válaszolta a lány. – Te jól vagy? – kérdezte. – Igen. Teljesen meggyógyultam, nem is kellett csak egyszer visszajönnöm az orvoshoz. – Te sokkal okosabb lány vagy, mint én, pedig én vagyok az idősebb! – mondta Paola elgondolkozva. – Ezt hogy érted? – Á! Nem fontos! – legyintett a lány, aztán az arca kisimult. – Most már sokkal jobban vagyok! – mondta. – Azért elkísérlek egy darabon – ajánlotta Rita. – Merre laksz? – kérdezte. Épp ellenkező irányban, mint ahol ő lakott, de nem törődött vele. Örült, hogy szóba elegyedhetett a lánnyal, talán megtud valamit tőle. – Nagyon jól nézel ki, Rita! – mondta Paola. – Esküszöm, akár egy tizenhét éves! Még én sem látszom annyinak, mint te! – nézett végig rajta. – Igazi bombázó vagy! – tette hozzá. Rita enyhén elpirult. – Nem mindenki látja így – mondta Rita kissé elszontyolodva.
– Az nem lehet! Aki nem látja, az vak! Én magam is szeretnék úgy kinézni, mint te! – mondta. – Nem szólhatsz semmit, Paola, hisz te is nagyon szép vagy, és az alakod is jó! Mi bajod van magaddal? – Tulajdonképpen semmi! Csak tudod, én már kipróbáltam, milyen az, amikor a boldogságtól az egekben érzem magam, aztán hirtelen lepottyanok a földre, ahol egyedül vagyok, és senki nem törődik velem – panaszolta. – Talán, ha én is úgy néznék ki, mint te, nem dobnának félre az útból. – Csalódtál valakiben? – kérdezte Rita. – Igen. – Nem vagy egyedül, mert én is ugyanebben a cipőben járok! – mondta a lány. – Micsoda? Csalódtál? Már neked is van valakid? Neked is jó volt vele, aztán egyik pillanatról a másikra elzavart? – kérdezte Paola. – Ezt nem hiszem el, hisz szuper jó csaj vagy! – mondta. – Nem. Nem egészen. Tudod, szerelmes lettem, s azt hittem, viszont szeretnek, de nem így van. – Tehát az illető nem is tudja, hogy szereted? – kérdezte. – Nem. – Miért nem mondtad meg neki? – Azt nem lehet! Ilyet soha nem tennék. De... van valaki más! – Nahát! Ez igen! Akkor meg miért lógatod az orrodat? – nézett rá a fejét csóválva Paola. – Azért, mert az nem ugyanaz! – felelte Rita. – Tudod, Rita, rájöttem valamire! – Igen? És mire? – Arra, hogy nem az a fontos, te szeretsz-e, hanem az, hogy téged szeressenek! Akkor soha nem kerülsz olyan helyzetbe, mint én. Az én életemnek vége... – Ugyan már, Paola! Ne mondj ilyeneket! Fiatal vagy és gyönyörű! Neked is akad majd egy másik, akiben nem fogsz csalódni! – vigasztalta Rita, miközben az ő szíve is ólomsúlyú volt. – Ne félj, nem gondolok a halálra! Nem, csak a fiatalságomra, a boldogságomra. Mindkettőnek vége, és ez nagyon fáj! Természetesen élnem kell, mert felelős vagyok valakiért, akinek igen nagy szüksége van és lesz rám! – mondta.
– Na, akkor rendben! Halálra rémítettél, már azt hittem, valami őrültségre gondolsz! – Nem! Addig nem halok meg, amíg dr. Dolci meg nem kapja a magáét! – kiáltott fel, aztán tenyerét a szájára fektette. Sajnos már késő, elkottyantotta, amit nem lett volna szabad. – Tehát dr. Dolciba vagy szerelmes, és ő nem viszonozta az érzéseidet? – kérdezte Rita. – Már a kórházban mondtad, hogy szerelmes vagy belé! – Igen! Ha egyszer már rájöttél, miért is tagadnám? Ő az, aki elcsábított, aztán a sárba taszított! – sírta el magát Paola. – Ó, te szegény! – ölelte magához Rita. – Ha tudnád, mennyire sajnállak! – mondta, miközben arra gondolt, ha Paola nem kell, talán most dr. Dolci észreveszi. Mindenképpen még egy esélyt adnia kell magának. Meglátogatja mielőbb. – Csak azt ajánlom, Rita, hogy soha ne kezdj náladnál idősebb pasival! Csak kihasználnak, aztán eldobnak, akár egy használt zsebkendőt. Már tudom, de sajnos nagyon későn jöttem rá! Azért mondom neked, hogy megóvjalak! Legyen eszed, de téged nem kell félteni, hisz már a kórházban elmondtad, hogy neked nem tetszik dr. Dolci! És milyen igazad volt! Egyáltalán nem is olyan jó fej, mint hittem! – csóválta a fejét. Rita az órájára nézett. Már későre járt. – Bocsáss meg Paola, de haza kell mennem, a szüleim idegesek lesznek, ha nem érek haza a megbeszélt időben. – Persze. Menj csak! Köszönöm, hogy velem voltál! – mondta Paola. – Szívesen tettem, és szeretném, ha még találkoznánk, ha te is úgy akarod – ajánlotta. – Jó lenne! Cseréljünk telefonszámot, és hívjuk egymást, rendben? – Rendben! Amint átadták egymásnak a telefonszámot, elváltak. Rita futva tette meg a metróról az utat a házukig. Jól látta, hogy az anyja az ablakban áll. – Bocsáss meg, mami! – lépett be az ajtón. – Kicsit elkéstem, de segítettem valakinek, mert rosszul volt! – Igen? És kinek? – kérdezte az anyja. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. – Emlékszel arra a lányra, akivel egy kórteremben feküdtem? Paola a neve! – mondta. – Igen. Emlékszem.
– Nos, összetalálkoztam vele, azaz észrevettem, amikor összegörnyedve rogyott a földre. Segítettem neki és elkísértem egy darabon. Kérlek, ne haragudj, amiért elkéstem a vacsoráról. Nem hagyhattam magára, amikor szüksége volt rám – nézett az anyjára. – Természetesen megértem, de máskor kérlek, ne forduljon elő. Apád is és én is nagyon idegesek voltunk miattad. Annyira rossz a közbiztonság, féltünk, kislányom! – Tudom, mami! Most is haza értem volna időben, ha nem találkozom össze Paolával. Szegény annyira el van keseredve. Valakibe beleszeretett, és az becsapta – mondta. – Hát igen! Ez megesik sajnos elég sűrűn, kicsim! Addig jó, amíg neked nincsenek komoly kapcsolataid! Apropó! Keresett Luigi, de mondtam, hogy nem vagy itthon. Azt üzente, hogy holnap a balett órán találkoztok. – Köszönöm az üzenetet, mami! Igazán nagyon rendes vagy velem! – Miért? Azért, mert átadtam az üzenetet? – Azért is és még másért. Olyan vagy, akár a barátnőm! Veled mindenről lehet beszélni! – mondta, s megölelte az anyját, ami pedig igazán csak nagyon ritkán fordult elő. Gyorsan megvacsorázott, aztán lefeküdt. Másnap mielőtt balettre indult, felhívta Paolát, de senki nem vette fel a telefont. Elhatározta, hogy majd az óra után megismétli. Luigi alig várta, hogy véget érjen az óra. Együtt léptek ki az épületből. – Rita! – fogta meg a kezét. – Szeretném, ha a hét végén eljönnél hozzánk. Most lesz a születésnapom. Leszünk néhányan. Lányok és fiúk. A szüleim komolyzenei koncertre mennek, amely este tizenegy órakor kezdődik, s valamikor hajnal felé lesz vége. Így hát miénk az egész ház! Mondd, hogy eljössz! – Rendben, Luigi – nézett rá a lány. – Igen? – Szeretném elhozni az egyik barátnőmet is. Lehet? – kérdezte. – Ő is ilyen, mint te? Mármint, hogy ne legyen nagyon gyerekes... – Nem! Idősebb nálam. Tizenöt múlt – mondta. – Jöhet! – Akkor megyek és felhívom! Megvársz? – mutatott az utcai telefonra. – Persze. Rita többször is próbálta hívni a lányt, de a telefon csak kicsöngött, senki nem vette fel.
– Valami baj lehet Paolával! – mondta Luiginek. –Reggel sem vették fel a telefont, most sem jelentkeznek. – Ugyan, ez még nem jelent semmit! Lehet, hogy nincsenek otthon – mondta a fiú. – Igen, lehet, de nekem mégis rossz érzésem van. Tegnap találkoztunk, és nagyon rosszul érezte magát. Majd este megint megpróbálom! – mondta, és elindultak kéz a kézben hazafelé. Rita este vacsora után ismét felhívta Paola telefonszámát. A harmadik csöngésre felvették. – Tessék! – hallott egy mély férfihangot. – Elnézést, uram, Rita Buzatti vagyok, Paolával szeretnék beszélni! – mondta. – Sajnálom, de Paola már alszik. Nagyon rosszul volt ma egész nap, nem haragszik, ha nem ébresztem fel? – kérdezte a férfi. – Nem! Természetesen, nem! Majd holnap hívom – mondta és elköszönt. Rita annyira el volt foglalva a következő napokban, hogy csak pénteken jutott eszébe Paolát hívni. Gyorsan odament a telefonhoz, és tárcsázta. A telefon hosszan kicsöngött, de nem vette fel senki. Rita bosszankodva tette le, aztán belépett a nappaliba, ahol az apja és az anyja a televízió előtt ültek. Épp a híradó ment. A lány leült az anyja mellé, és épp el akarta mondani, hogy a hét végén Luigi partijára szeretne elmenni, amikor hihetetlen dolgot látott. Paola jelent meg a képernyőn, majd egy idősebb férfi beszélni kezdett. – A fiatal lányt tegnap hajnalban találták meg a járőröző rendőrök, amikor a Viktor Emanuel-emlékmű környékén jártak. Azonnal mentőt hívtak hozzá, de már minden hiába volt. A fiatal lányt megvizsgáló mentőorvos már csak a halál tényét tudta megerősíteni. Ha valaki felismeri, kérjük, jelentkezzenek a megadott telefonszámon! – Jézusom! – sikoltott fel Rita. – Ez Paola! – motyogta, és önkéntelenül sírni kezdett. – Az a lány, akit valamelyik nap elkísértél? – kérdezte az anyja. – Igen! – felelte Rita. – Ő az! Vajon mi történhetett vele? – kérdezte, és könnyes szemmel az apjára nézett. – Kicsim! Annyi a bűncselekmény manapság, hogy el sem hiszed. Látod, ezért kérjük, hogy este ne maradj ki, még akkor sem, ha nyár van, és még este nyolc órakor is süt a nap. Szerencsétlen lány! – mondta, és
megsimogatta Rita kezét. – A rendőrség kideríti majd. Érdekes, hogy semmi okmány nincs nála, amivel a személyét igazolhatnák! – Talán elvették tőle! – mondta Rita. – Igen, az lehet! – bólogatott az apja, aztán miután a híradónak vége lett, felállt. – Megyek, még dolgozom egy keveset! – mondta az anyjának, és kiment a szobából. Rita csendesen sírdogált. – Ne sírj, Rita, nem tehetünk semmit, kedvesem! Szegény Paola! Milyen szép kislány volt, igazán kár érte! – Meg akartam hívni a hét végére Luigi születésnapi partijára, és már nem tehetem, mert halott! – mondta Rita, és a szája megremegett. – Születésnapi parti? Erről nem is szóltál! – mondta az anyja. – Nem, mert elfelejtettem. Holnap lesz, remélem, elmehetek! Leszünk egy páran! – A szülei otthon lesznek? – kérdezte az anyja. – Igen! Persze! – felelte gyorsan a lány. – Jól van, de nem maradhatsz nagyon sokáig! – De mami! Hisz este hétkor kezdődik, nem jöhetek el már tízkor! – De még mennyire, hogy eljöhetsz! Hamarabb, mert tízre itthon kell lenned! Rita dühöngött, de most valahogy inkább Paola esete foglalkoztatta. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy dr. Dolcinak köze lehet a halálához, hisz amit látott, az minden valószínűség szerint a szakításuk volt. És az orvos megütötte a lányt. Arra gondolt, hogy el kell mennie a rendőrségre, és mindent elmondani, de attól félt, hogy dr. Dolci bajba kerül és ezt nem akarta. Az orvos nagyon kedves férfi, lehet, hogy Paola túlságosan erőszakos volt vele. Olvasta az egyik könyvben, hogy egyetlen férfi sem szereti, ha a nő túlságosan ragad rá. Inkább az kell, aki elérhetetlen! Hát majd ő is az lesz az orvos számára! Luigi partija jól sikerült, Rita tíz órára otthon volt, igaz, hogy a fiú nagyon sajnálta, de nem tehettek egyebet. Tudomásul kellett venni, hogy a lány még nagyon fiatal. 5.
Mellon felügyelő asztalánál ült és a Paoláról készült fényképeket nézegette, majd elolvasta a jelentést, amelyet a két rendőr adott le számára, akik megtalálták. Megcsörrent a telefon. – Mellon – szólt bele, a szivarját a szája jobb sarkába tolta a nyelvével. – Itt dr. Lorenzo! Felügyelő, túl vagyok a boncoláson. – Igen? És van valami érdekes, használható nyom, amin elindulhatunk? – kérdezte. – Hát a boncolás során megállapítottam, hogy a tizenöt éves lány gyermeket várt. Igaz, hogy nagyon az elején tartott, még csak öt hetes, de ez akkor is terhesség. – Lehet, hogy öngyilkos lett? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Elképzelhető, bár nem hiszem, hogy ha öngyilkos akar lenni, akkor az utcára megy, és ott hal meg. – És mi volt a halál oka? – Egyértelműen szívrohamnak látszik, de hogy mi okozta, nem tudom! – Ez szörnyű! Ilyen fiatalon szívroham! – sopánkodott a felügyelő. – Nem lehet, hogy mégis gyilkosság áldozata lett? – kérdezte. – Nem hiszem! Semmi méreg, semmi gyógyszer, semmi fojtogatás. A szív megállt, de hogy mi okozta, nem tudom. Hirtelen ijedtség okoz ilyen jellegű szívrohamot, amely halálhoz vezethet, ha nem kerül gyorsan orvoshoz. – mondta. – Mikor állt be a halál? – kérdezte Mellon. – Éjfél körül, talán inkább éjfél előtt, mint után – felelte. – Lehet, hogy valaki ráijesztett? – Nincs kizárva, de a terhesség miatti ijedtség volt a kiinduló ok szerintem – mondta. – Túl fiatal a gyermekvállaláshoz, ilyenkor gyakori az öngyilkosság, mint a rémület, a tehetetlenség első reakciója, de nála semmiféle öngyilkosságra utaló jelet nem találtam. Elképzelhető, hogy a rettegés, a félelem okozta a szívrohamot! Persze az okot figyelembe véve, az öngyilkosság sem zárható ki! – Köszönöm, doki! Majd a boncolási jegyzőkönyvet küldje át az irodámba! A többi a mi dolgunk, majd csak megoldjuk ezt a rejtélyes esetet! – köszönt el a felügyelő, aztán kivette a szájából a szivart, amely nem égett. Le akar szokni róla, ezért tartja folyton a szájában, hogy legalább a mozdulatot élvezze, és az illatát érezze.
Elmúlt kilenc óra. Hulla fáradt volt már, arra gondolt, hazamegy és alszik pár órát, amikor kopogtak az ajtaján. – Szabad! – mondta, és közben elnyomott egy ásítást. Az ajtóban egy középkorú férfi jelent meg. – Jó estét, uram! – köszönt. – A nevem Antonio Dominis. – Csak nem az ön lánya.... – De igen! – mondta a férfi és a szeme könnyes lett. – Az én kicsikém! A híradóban láttam. Azt hittem belehalok a fájdalomba. – Kérem, foglaljon helyet! – lépett mellé a felügyelő. – Mellon, Edmondo Mellon vagyok! Én vezetem a nyomozást ebben az ügyben – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta. A férfi erőtlenül fogott vele kezet, aztán lerogyott a székre. – Elmondaná, felügyelő úr, hogy mi történt? – nézett rá meggyötört tekintettel. – Sajnálom, de semmit nem tudok mondani. Inkább öntől vártam a magyarázatot. Kérem, mondja el, hova ment a lánya tegnap este? – Nem tudom, felügyelő úr! Nem voltam otthon. Paola és én évek óta élünk kettesben. A feleségemtől elváltam, nem is tudjuk jelenleg hol él. Egyedül neveltem a lányomat, de sajnos, mint általában az egyedülálló szülőknek, nekem is nagyon kevés idő jutott rá. Önállóságra szoktattam, s hamarosan ellátta nemcsak magát, hanem engem is. Okos, szorgalmas kislány volt, soha semmi gondot nem okozott nekem – törölte meg a szemét, mert a könny kicsordult belőle. – Sajnálom! Fogadja őszinte részvétemet. A halottkémmel beszéltem, aki elmondta, hogy a lánya gyermeket várt. Nagyon az elején volt a terhességnek, csupán öt hetes. Tudott ön erről? – kérdezte a felügyelő. – Nem! Nem! – kiáltott fel meglepődve a férfi. – Istenem! Semmit nem mondott erről. Én nem is gondoltam, hogy már van valakije, hiszen még csak tizenöt éves volt! – sóhajtott fel fájdalmasan. – Tehát azt sem tudja, hogy kivel járt együtt? – kérdezte a felügyelő. – Nem! Soha, senki nem járt hozzánk, ő mindig pontosan hazaérkezett. Tudja, karmester vagyok, és rengeteget utazom, de abban megállapodtunk, hogy minden este beszélünk telefonon, bárhol is járok a világban. Ez az időpont este nyolc óra volt. Soha nem fordult elő, hogy ne találtam volna otthon. – Sajnos, ez nagyon megnehezíti az ügyet. Ha csak egyetlen barátját, ismerősét meg tudná nevezni!
– Nem volt egyetlen barátja, vagy barátnője sem. Paola elég magának való lány, s mivel kicsi kora óta feladatai voltak: a háztartás, a mosás, a vasalás, valahogy teljesen másképp szemlélte a világot, mint a többi vele egykorú lány. Szerintem nem is biztos, hogy terhes volt. Az nem lehet, hisz soha egyetlen fiúról sem beszélt – mondta keserűen. – Sajnálom, de a terhesség biztos! A halottkém nemrég telefonált, és szerinte a lánya szívrohamot kapott, de nem zárja ki az öngyilkosság tényét sem. Elképzelhetőnek tartja ön, hogy Paola saját kezével vetett véget az életének? – kérdezte. – Nem tudom! Én már semmit nem értek – ingatta a fejét, és a szeme ismét megtelt könnyel. – Nekem ő volt a mindenem! Nem volt köztünk soha ellentét, de még csak hangos veszekedés sem. Jól kijöttünk egymással, s amikor együtt voltunk, vidám, kiegyensúlyozott volt. – Mostanában nem járt valahová rendszeresen? Gondolok például táncórára, sportórákra vagy nyelvórákra. – Nem. Tudtommal nem járt sehova, csak az orvosához – felelte. – Orvosához? – kapta fel a fejét a felügyelő. – Igen. Dr. Dolci volt az orvosa. Tudja nemrég összeszedett valami fertőzést, és a doktor úrhoz feküdt be a kórházba, utána pedig néhányszor a rendelőjében volt utókezelésen, de szerintem már befejeződött. Legalábbis úgy tudtam, teljesen meggyógyult. – Tudja, hol dolgozik ez a dr. Dolci? – kérdezte a felügyelő. A férfi megmondta a kórház nevét, aztán felállt. – Láthatnám az én kicsikémet? – kérdezte. – Inkább reggel, ha javasolhatom, most... – Nem! Most akarom látni! – kiáltott fel a férfi hevesen. – Kérem! – Rendben van. Megpróbálom elérni dr. Lorenzot, aki a boncolást végezte. A férfi visszarogyott a székre és halkan sírt. – Dr. Lorenzot kérem! – mondta a felügyelő a telefonba, aztán egy kicsit várt, majd ismét megszólalt. – Dr. Lorenzo! Mellon felügyelő vagyok! Itt van nálam Paola Dominis édesapja! – Hát már tudják, ki a lány? – kérdezte. – Igen. Nemrég megjelent az irodámban a lány édesapja, és arra kért, kísérjem be a lányához. Lehetséges, hogy megnézze? Legalább az azonosítás is megtörténhet.
– Igen. Már rendbe tettem a lányt. Jöhet. Addig nem megyek el, megvárom! Épp indulni akartam, mert már két napja talpon vagyok, és szeretnék pár órát pihenni, ha ugyan lehet! – Köszönöm, akkor átkísérem az urat – köszönt el a felügyelő. – Mehetünk? – kérdezte a férfi felpattanva a székről. – Igen. Dr. Lorenzo vár minket! – mondta a felügyelő, és leoltotta az asztalán lévő lámpát. A férfi hófehér arccal lépett ki a hullaházból. – Elvihetem? – kérdezte a felügyelő. – Nem. Köszönöm, inkább sétálnék egyet. Ma éjjel úgysem fogok aludni egyetlen szemhunyást sem. – Még egyszer, nagyon sajnálom a történteket, uram! – nyújtott kezet a felügyelő. – Kérem, ha elutazna, értesítsen, minden valószínűség szerint még beszélnünk kell a nyomozás ideje alatt. – Természetesen, felügyelő úr! – mondta a férfi és megfogta a felügyelő kezét. – Köszönöm, hogy elkísért és velem maradt! – nézett rá hálásan. – Szívesen! Bár ne került volna erre sor! – mondta a felügyelő, aztán intett még egyet a kezével, és beült a kocsijába. A férfi állt még egy darabig az épület előtt. Szeme arra az ablakra tapadt, ahol a lánya fekszik holtan. Milyen sápadt és hideg volt, amikor megérintette. – Ó, istenem! Miért is nem figyeltem rá jobban? Miért nem vigyáztam rá eléggé? Az én hibám! Minden az én hibám! – suttogta, és a szeméből ismét megeredtek a könnyei. – Rosszul van, uram? – lépett mellé egy egyenruhás rendőr. – Igen, nagyon rosszul – felelte. – Hívjak orvost, vagy miben segíthetek? – kérdezte a fiatal férfi. – Köszönöm, de rajtam senki nem tud segíteni. Sem orvos, sem Isten, sem senki – mondta, s azzal elindult. Fejét mélyen leengedte, szinte lesírt róla a mélységes fájdalom. * Másnap Mellon felügyelő a kórházban kezdett. Korán reggel, alig múlt nyolc óra, már belépett az épületbe. – Dr. Pietro Dolcit keresem! – mondta az információhoz lépve. – Még nem érkezett meg, de menjen az osztályára. A harmadik emeleten, a folyosón jobbra van a gyermeknőgyógyászat, ott megvárhatja! – mondta a fehér fityulás nő.
– Köszönöm! – indult a lépcső felé a felügyelő. Lassan lépkedett felfelé. Az emeleten jobbra fordult és addig ment, amíg egy nővérrel nem találkozott. – Elnézést, dr. Dolcit keresem – mondta. – A doktor úr még nem érkezett meg, de ott a váróban megvárhatja, uram – mutatott az üvegajtó felé, ahol már néhányan várakoztak. A felügyelő belépett az ajtón, és körül nézett. Három nő és három lány üldögélt odabent. Halkan, fojtott hangon beszélgettek. – Most jött meg a doktor úr – szólalt meg az egyik nő. – Láttam, amint elhaladt az ajtó előtt – mondta a kislányának, aki egy árnyalattal sápadtabb lett. A felügyelő felállt, és kilépett a váróból. Látta, amint egy világos öltönyös férfi belép az egyik szobába. Odasietett, aztán halkan kopogott. – Szabad! – hallotta az orvos hangját. – Bocsásson meg, ön dr. Dolci? – kérdezte Mellon. – Igen! Jó reggel, uram! – köszönt udvariasan, mosolyogva az orvos, és várakozó tekintettel nézett rá. – Elnézést, hogy ilyen korán önre törtem, de nagyon fontos ügyben kellene néhány mondatot váltanunk, ha nem zavarom túlzottan. A nevem Edmondo Mellon. A rendőrségtől jöttem, a gyilkossági csoportot vezetem. – Parancsoljon, felügyelő úr! Miben állhatok szolgálatára? – kérdezte az orvos. Még mindig mosolygott. –Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az egyik székre, aztán ő maga is leült. – Tudomásom szerint az ön betege volt Paola Dominis. – Igen! – bólintott az orvos, és az arcán meglepődés jelei mutatkoztak, majd egy árnyalattal fehérebb lett. – Nos, talán ön is hallott már róla, hogy a kislányt tegnap éjjel holtan találták meg a rendőrök a Viktor Emanuel-emlékmű környékén. – Nem, nem hallottam! – rázta meg a fejét, és lekapta a szemüvegét. – Mi történt vele? Talán baleset érte? – kérdezte. – Sajnos, nem tudni, mi okozta a halálát, de a boncolás során kiderült, hogy a lány terhes volt. Ön tudott erről? – kérdezte. – Nem! Ilyen jellegű panasza nem volt, s nem is végeztem nála ilyen irányú vizsgálatot. Egyszerű hüvelyfertőzéssel került az osztályomra, ahonnan három hét múlva gyógyultan távozott – felelte.
– Úgy tudom, hogy visszajárt a rendelőjébe kezelésre, vagy tán rosszak az információim? – kérdezte a felügyelő. – Nem. Nem rosszak. Valóban járt nálam néhányszor. – Ha teljesen rendben volt, akkor miért kellett kezelést kapnia? – Nos, ez a fertőzés egy nagyon makacs dolog. Amikor már teljesen tünet- és panaszmentes a beteg, még akkor sem lehetünk teljesen nyugodtak. Sajnos, nála elég komoly volt, mert nem rögtön az elején jelentkezett, hanem már több hete beteg volt. Így hát az óvatosságot szem előtt tartva, inkább adtam neki még néhány kezelést. – Értem! – bólintott Mellon. – Tehát önnek nem panaszkodott semmiféle bajról, amiből ön arra következtetett volna, hogy terhes? – kérdezte. – Nem. Egyáltalán. Vidám és jókedvű volt, mint általában egy tizenöt éves lány. Gondolom, ha tudott volna róla, akkor megijed, és talán elmondja nekem, hisz elég jól összebarátkoztunk. Tudja, felügyelő úr, nekem nagyon fontos a jó kontaktus a kis betegeimmel a gyógyulásuk érdekében. Meg aztán nagyon szeretem is a gyermekeket, soha nem is akartam más területet, csakis a gyermekgyógyászatban dolgozni. – Nem értem, hogy nem vette észre a vizsgálatok során, hogy terhes! – makacskodott a felügyelő. – Nos, az én betegeim még gyereklányok, felügyelő úr. Még szüzek. Tehát eleve nem vizsgálhatom meg őket úgy, ahogyan ön gondolja. Csakis végbélen keresztül, de ott is csak akkor, ha nem fertőzésről, hanem daganatos betegségről van szó. Fölöslegesen nem kínzom őket, hisz elég nekik átesni azon a vizsgálaton is, amelyre mindenképpen szükség van. Nagyon szégyenlősek és bizony sokszor makacs ellenállásukkal is meg kell birkóznunk. Szerencsémre nekem nagyon jó a kapcsolatteremtő készségem velük, hamar megszeretnek. Néha jobban is, mint kellene – nevetett fel. – Ezt hogy érti? – kérdezte a felügyelő. – Volt rá példa, hogy egy-két tizenéves kislány szerelmes lett belém. – Hogyan? – Ahogy mondom. Belém szerettek. Gondolhatja, milyen nagy diplomáciai érzékre kellett szert tennem, hogy megértessem velük, hogy ez nem lehetséges. Volt is belőle néha kellemetlenségem, még fel is jelentettek, hogy visszaélek a helyzetemmel, de aztán a vizsgálat kiderítette az igazságot, és engem igazolt. A gyereklányok megszerettek, aztán engem gondoltak a nagy „Ő”-nek.
– Igen, el tudom képzelni, hisz ön tényleg nagyon kedves, jó modorú férfi. Amióta csak beszélgetünk, folyton mosolyog! A mosoly pedig biztosan sokat jelent egy ijedt beteg kislánynak, főleg, ha a doktor bácsi ilyen fiatal és aranyos! – Valahogy így áll a helyzet. – Dr. Dolci! Ön szerint Paola képes lett volna öngyilkosságra a terhessége miatt? Mint mondta, jól összebarátkoztak, megismerte annyira, hogy véleményt tudjon alkotni róla? Vajon emiatt halt meg? – Sajnálom, de erre nem tudok felelni. Paola és én kifejezetten orvos és beteg kapcsolatban álltunk egymással, s az, hogy összebarátkoztunk, nem jelent ennél többet.. Elég zárkózott volt, nem igen beszélt a magánéletéről. Egyébként tizenöt éves volt, tehát nem is feltételeztem, hogy már szexuális kapcsolata lenne! Fogalmam sincs, hogy megtette volna-e, de az ismert okok miatt, szerintem valószínű, hogy emiatt halt meg. Úgy tudom, az édesapja nevelte, tehát minden bizonnyal nagyon félt elmondani otthon azt, ami történt vele. Bárcsak nekem szólt volna! – sóhajtott fel. – Köszönöm, dr. Dolci! Sajnálom, hogy feltartottam! – állt fel a felügyelő. – Nincs mit, felügyelő úr! Bárcsak segíthettem volna! – nyújtott kezet az orvos, és az ajtóig kísérte a férfit. A felügyelő azon gondolkozott, amit az orvos mondott. Feljelentették a szülők? Vajon mi volt ellene a kifogás? Megállt, aztán megfordult. Visszament az orvos szobájához, és kopogott. – Bocsásson meg! – nyitott be az ajtón. Az orvos épp a nadrágjából bújt ki, – Jöjjön csak, felügyelő úr! Ne haragudjon, de most már átöltözöm, mégsem állhatok itt alsónadrágban –mondta. – Egyetlen kérdésem lenne még! – Tegye csak fel nyugodtan! – Nos, ez a feljelentés érdekelne. Megnézhetném az anyagot? Az orvos arca kissé megváltozott, aztán megint mosolygott. – Természetesen! A gyermekpszichológusunk szívesen a rendelkezésére bocsátja! Azonnal felhívom és szólok neki, hogy készítse elő! – mondta, miután begombolta fehér nadrágját. – Agnese? – szólt bele a telefonba. – Kérlek, vedd elő azt a vizsgálati anyagot, amely ellenem indult. Itt van a rendőrségtől valaki, aki azonnal
átmegy hozzád. Kérlek, mutasd meg neki, és válaszolj minden kérdésére. Köszönöm! – tette le a telefont. – Nagyon köszönöm, dr. Dolci! Most már tényleg nem zavarom – lépett ki a szobából a felügyelő, aztán az ajtóban megállt. – Csupán azt szeretném, ha megmondaná, hol találom a pszichológusukat. – Hát persze! Bocsásson meg, hogy nem mondtam meg. A neve Agnese Marconi, a negyedik emeleten található. – Köszönöm! Viszlát, dr. Dolci! – Viszontlátásra, felügyelő úr! A felügyelő hamarosan megállt a pszichológusnő ajtaja előtt. Kopogott, aztán belépett. – Jó napot, doktornő! Mellon felügyelő vagyok! – Jó napot, felügyelő úr! – nyújtott kezet a nő, és mosolyogva lépett elé. – Már vártam. Dr. Dolci mondta, hogy jön! Kérem, foglaljon helyet! Dr. Agnese Marconi, a pszichológus vagyok! – mutatkozott be. A felügyelő leült, aztán a fiatal nőre nézett. – Itt van az anyag, uram! – tette le elé a dossziét. Mellon kinyitotta, aztán beleolvasott, majd a lapokat egyenként átnézte. – Érdekes! – mondta. – Igen. A fiatal, serdülő gyereklányoknál ez nem szokatlan. Az első komoly férfi kedvessége rögtön túlzott érzelmeket válthat ki belőlük. Ez történt ezekben az esetekben is. Valamennyi kislány szerelmes lett dr. Dolciba, ami nem is volt nehéz, hisz a doktor úr igazán tüneményesen bánik velük. Mindene a munkája, szinte megszállottja a gyermekek gyógyításának. Fáradhatatlan kedvességgel és szeretettel foglalkozik velük, amit ezek a már nem igazán kislányok félreértenek. – És miért történtek a feljelentések? – kérdezte. – Nos, a lányok elmesélték, hogy a doktor megsimogatja, sokszor meg is puszilgatja őket, s az anyukák félremagyarázták az egészet. Természetesen mindent alaposan kivizsgáltunk. Megállapítást nyert, hogy a lányok próbálkoztak az orvossal, aki kedvesen és bájosan, s a nélkül adta tudtukra, hogy ez helytelen, hogy megsértette volna őket. Egyszerűen a tizenéves kislányok első reakciója volt egy igazi férfivel, akivel ugyebár a vizsgálatok és kezelések során eddig szokatlan kapcsolatban kerültek. Némelyikük szinte már teljesen felnőttnek számít, olyan fejlett. Szégyellik magukat, nem akarnak levetkőzni az orvos előtt, de miután az első kínos vizsgálaton túljutottak, bizalmasak lesznek, sokkal többet gondolnak az
orvosról, mint ami a valóság. Igen élénk a képzeletük! – tette hozzá mosolyogva. – Szóval dr. Dolci minden esetben, hogy úgy mondjam, „ártatlan” volt? – kérdezte a felügyelő. – Pontosan! A doktor nagyon intelligens, diplomatikus és komoly ember. Feltételezni sem lehet róla bármi olyat, amivel a gyermekeknek ártana. A felügyelő figyelte a nőt, aztán becsukta a dossziét. – Bocsásson meg, hogy megkérdezem, de tudni szeretném, milyen kapcsolatban van ön dr. Dolcival? – Egy hónap múlva lesz az esküvőnk! – felelte csillogó szemmel. – Szeretjük egymást. – Nos, ha ön, a jövendőbelije ennyire biztos abban, hogy dr. Dolci tényleg ilyen rendkívüli ember, akkor el kell hinnem, hisz ha csak egy árnyalatnyi kétely lenne önben, biztosan szóvá tenné. Ez megnyugtat, és köszönettel vissza is adom a dossziét. – A felügyelő felállt. – Doktornő! Megtenné, hogy megnézné, van-e valaki a betegek között, aki egy szobában feküdt Paolával? – kérdezte. – Ezt dr. Dolci jobban tudja, de majd megkeresem valamelyik nővért, aki segíteni fog önnek! – mondta a pszichológusnő, aztán felállt. – Köszönöm, doktornő! – Nagyon szívesen. – Ön régen dolgozik ebben a kórházban? – kérdezte Mellon, miközben lefelé mentek a lépcsőn. – Igen. Az egyetem után mindjárt ide jöttem, aztán levizsgáztam még a pszichológia mellett a belgyógyászatból is, de maradtam a kedvenc területemen. A gyermeklélektan igazán gyönyörű területe az orvostudománynak. – Ebben egyetértek, bár csak elképzelésem van az ön munkájáról, de ha gyermekekkel kapcsolatos, már eleve szép lehet. – Így is van! – bólogatott a doktornő, aztán megszólította az egyik nővért. – Giulia nővér! – Igen? – fordult meg a fehér köpenyes fiatal nő. – Parancsol dr. Marconi? – Kérem, segítsen a felügyelő úrnak. Lenne néhány kérdése! – adta át a férfit a fiatal nőnek. – Fáradjon velem, uram! – mondta udvariasan Giulia, és előre ment, aztán egy ajtón benyitott. – Parancsoljon, felügyelő úr! Miben segíthetek? –
kérdezte, s miután a férfi elmondta mire kíváncsi, a szekrényhez lépett. – Meg kell néznem dátum szerint, kit vettünk fel abban az időben. Tudja, én állandó éjszakás vagyok, de sajnos túl kevesen vagyunk, és bizony sokszor nappali műszakban is helyettesítenem kell, így sajnos fejből nem tudom megmondani. – Talán, ha a szobatársai nevét nézné meg, azt nagyon megköszönném! – Általában egyágyas szobáink vannak, csupán egyetlen kétágyas van, ebben feküdt Paola. Igen! Mielőtt elhagyta a kórházat, kapott egy szobatársnőt. A neve Rita Buzatti – mondta. A felügyelő megnézte és felírta az adatait, aztán megköszönte a segítséget, és távozott. Egyenesen Ritáékhoz ment. – Parancsol, uram? – nyitott ajtót Rita anyja. – Kit keres? – kérdezte. – Rita Buzattit! – felelte. – Mellon rendőrfelügyelő vagyok! – vette elő a jelvényét és igazolványát. – Rendőrség? Istenem! Mi történt a lányommal? – kérdezte halálra váltan. – Kérem, nyugodjon meg, asszonyom! Semmi baj nincs a kislányával, csupán néhány kérdést szeretnék feltenni neki Paola Dominis halálával kapcsolatban. – De a lányom semmit nem tud erről az esetről! Csupán a televízióból értesültünk valamennyien a szörnyű tragédiáról! – mondta. – Nem is jól fogalmaztam, inkább a kórházban eltöltött időről szeretnék beszélni Ritával – helyesbített a felügyelő. – Sajnálom, de a lányom még nincs itthon! Balett órán van! – mondta. – Talán, ha nem zavarok túlzottan, megvárhatnám? – kérdezte a férfi. – Kérem! Fáradjon beljebb! Hamarosan haza kell jönnie! – nyitotta ki jobban az ajtót, és beengedte a férfit. – Ön is ismerte Paolát? – kérdezte a felügyelő. – Hogy ismertem, az túlzás, mert csak egyszer láttam, amikor a kislányomat bevittem a kórházba. Másnap, amikor mentem látogatni, ő már nem volt ott, kiengedték – felelte. – Parancsol egy jeges teát? – kérdezte a nő, miután a felügyelőt hellyel kínálta. – Igen! Nagyon kedves! Megköszönném, most jól esne ebben a melegben! – dőlt hátra a széken. Mire a teát megkapta, Rita is befutott.
– Kicsim! – szólt neki az anyja. – Gyere be, kérlek a nappaliba, Mellon felügyelő van itt a rendőrségtől. Szeretne neked néhány kérdést feltenni! – mondta. Rita elsápadt. Egész testében remegni kezdett. Vajon mit akarhat tőle a felügyelő? Csak nem sejt valamit arról, ami közte és a doktor között történt? Nevezetesen az a csók! – Jó napot, Rita! – köszönt a felügyelő, amint a lány belépett az ajtón. – Jó napot, felügyelő úr! – köszönt a lány halkan. – Szeretném, ha segítenél nekünk a nyomozásban, Rita! Ugye megengeded, hogy tegezzelek, mert előttem nem egy tizenéves kislány, hanem egy felnőtt hölgy áll, s ettől zavarban vagyok! – Persze! – bólintott a lány, és nem nézett a férfire. – Mennyire ismerted Paolát? – kérdezte a felügyelő, mikor Rita is leült vele szemben. – Nem nagyon. Amikor én befeküdtem, ő másnap haza mehetett. Alig beszéltünk egymással – felelte. – Ez alatt a rövid idő alatt milyennek ismerted meg? – nézett rá a felügyelő. – Hát... nem tudom, mit mondjak erre. Semennyire nem ismertem meg. Alig beszélgettünk. Én nagyon féltem, és őszintén szólva haragudtam rá, amiért ő már meggyógyult és mehetett haza. – De mégis. Vidám volt, vagy bánatos? – Elég vidám volt. – Te már elég nagylány vagy, tudod, miről beszélek, amikor azt mondom, Paola terhes volt. Gyermeket várt. Erről nem mondott neked semmit? – kérdezte. – Nem. Semmit! – rázta meg a fejét Rita, de egész testében megremegett. A szíve a torkába ugrott. Hát ezért vesztek össze! Biztosan dr. Dolci nem akarta a gyereket – gondolta. A felügyelő figyelte a lányt, s nagyon jól látta, hogy megváltozott az arckifejezése. Ez a lány tud valamit, de hallgat róla – gondolta. – Biztos vagy benne? Nézd, Rita! Nekünk minden apró kis mozzanat fontos lehet, hogy kiderüljön az igazság. Sokszor egy pici kis részlet, amely másnak jelentéktelen, nekünk rengeteget jelent. Gondolom, te is szeretnéd, ha kiderülne, mi is történt. Igaz?
– Igen! – bólintott a lány. Most nézett először a felügyelő arcába, aki szintén rá figyelt éber tekintettel. –Azt tudják, hogy hogyan halt meg? – kérdezte. A lány anyja is érdeklődéssel nézett a felügyelőre. – A rendőrök találták meg tegnap hajnalban a Viktor Emanuel-emlékmű közelében. A halottkém szerint öngyilkos lett, mert sem belső, sem külső nyom nincs, ami másra engedne következtetni, de hogy mi is történt valójában, ezt nekünk kell kiderítenünk! Többek között ezért is vagyok itt! Minden apróság segíthet. – Öngyilkos? – kiáltott fel Rita rémülten. – Mondd, Rita! Mikor láttad utoljára Paolát? – kérdezte a felügyelő. A lány nem válaszolt. A fejében átcikázott a kérdés és a felelet, s úgy döntött, jobb, ha elhallgatja, hogy látta a lányt dr. Dolci rendelőjéből kijövet, és hogy akkor látta utoljára. Amikor olyan rosszul volt! – Nos? Talán a kórházból kijöveteled után összefutottál vele? – kérdezte a felügyelő. – Nem! Nem! – mondta idegesen. – Jól van. Nem is gyötörlek tovább. Köszönöm, hogy rendelkezésemre álltál – mosolygott rá a felügyelő, aztán elköszönt az ajtóig kísérő asszonytól. – Rita! Miért nem voltál őszinte a felügyelőhöz? – kérdezte, amint visszatért a szobába. – Nekem azt mondtad, találkoztál vele, és azért jöttél haza későn, mert elkísérted egy darabon. – Igen. Ez az igazság! – felelte Rita. – Az ég szerelmére, kislányom! Akkor miért hallgattad el? – kérdezte aggódva. – Azért, mert nem akartam belekeveredni, mami! Nem tudnék a bíróságra vagy a rendőrségre menni. Én nem! – sírta el magát. – Jól van, kicsim! Jól van! – ölelte magához a lányt és megcsókolta a feje búbját. – Talán igazad van! Paolának már úgyis mindegy, nem segíthet rajta az, ha elmondod, láttad őt. Semmi jelentősége nincs! Rita csendesen sírt, aztán kibontakozott az anyja öleléséből, és felszaladt a szobájába. A felügyelő beült a kocsiba és a noteszét vette elő, majd kikereste Antonia Dominis címét, aztán elhajtott. A ház előtt parkolt, így megnyugodva látta, hogy az ablakok nyitva vannak. Tehát a férfi itthon tartózkodik.
– Jó napot, uram! – köszöntötte a férfit, akit a nyitott ablakon át megpillantott. – Bejöhetek? – kérdezte. – Hogyne! Fáradjon beljebb, felügyelő úr! – sietett elé a férfi. Az arca fáradtságról, a szeme mélységes bánatról árulkodott. – Megkínálhatom valamivel? – kérdezte. – Nem! Köszönöm, már ittam egy jeges teát Paola egyik ismerősénél! – felelte. – Ismerősénél? És ki az? – kérdezte érdeklődéssel a férfi. – Rita Buzatti a kislány neve. Együtt feküdtek a kórházban Paolával. Egy szobában – mondta. – Rita Buzatti! Rita Buzatti! Ismerős a név, biztos, hogy már hallottam róla! – gondolkodott, aztán felkiáltott. – Hát persze! Már emlékszem! Körülbelül egy hete telefonált, Paolával szeretett volna beszélni, de a kislányom már aludt, nem akartam felkelteni. Kicsit rosszul érezte magát – mondta, aztán tenyerét a homlokára szorította. – Ó, én szerencsétlen! Ha akkor jobban odafigyelek rá! Amikor megkérdeztem, hogy mi baja van, azt mondta, hányinger gyötri, és fáj a hasa. Azt hittem, hogy valamivel elrontotta a gyomrát! A felügyelő figyelmesen hallgatta. – Tehát ez a Rita Buzatti kereste telefonon a lányát? És hívta később? – kérdezte. – Nem tudom. Én nem tudok róla, hogy beszéltek volna azután, de szerintem találkozhattak is. Azt mondta a kislány, hogy jól összebarátkozott az én kicsikémmel. – Érdekes! Nekem azt mondta, nem ismeri a lányát, és csak a kórházban találkoztak, akkor is egyetlen éjszakát töltöttek együtt, és hogy nem igazán kedvelte. Vajon honnan tudta a lánya telefonszámát? – Gondolom, Paola adta meg neki! – felelte a férfi. – Megengedi, hogy szétnézzek a lánya szobájában? Talán valami nyomra bukkanok, ami elvezethet a megoldás nyitjához, hogy mi történt vele. – Tessék! Jöjjön, mutatom az utat! – mondta a férfi és előre ment. Fel a falépcsőn. Léptei alatt a deszkák nyikorogva meghajoltak. A felügyelő körülnézett, és megállapította, hogy a férfi nagyon jómódú, Paola nemigen szenvedhetett hiányt semmiben. – Tessék! Ez volt a szobája. Érintetlenül hagytam, semmihez nem nyúltam hozzá. Örökké így fog maradni minden! – tárta ki az ajtót.
A felügyelő belépett és először a hatalmas franciaágyra nézett, mely szépen le volt terítve, rajta egy hatalmas baba foglalta el a fő helyet a jó néhány színes díszpárna között. – Megengedi, hogy megnézzem az asztalát, szekrényét? Nincs rá felhatalmazásom, hogy ezt tegyem, de természetesen meg tudom szerezni. Gondolom, nincs ellene kifogása, ha nem egy hivatalos papírral jövök vissza? – Nyugodtan nézzen csak szét, felügyelő úr! Addig én felteszek egy kávét. Talán meggondolja magát, mire elkészül! – mondta a férfi, és kiment. Mellon körbeforgott, aztán az íróasztalhoz lépett. Először megnézte az asztalon lévő dolgokat, majd a fiókokat sorban. Az egyik fiókban egy piros fedelű kis noteszt talált. Felnyitotta és végiglapozta. Dr. Dolci telefonszáma volt az egyetlen, amely benne volt, és az apjáé, amely hétről hétre változott, épp, amelyik városban volt. Letette a noteszt, aztán megfordult, hogy ellépjen az asztaltól, amikor egy cetli repült utána a levegőben. Leesett a földre. A felügyelő felemelte és elolvasta. A papíron Rita Buzatti telefonszáma volt. Szinte már biztos volt benne, hogy a kislány nem volt vele őszinte. Látszott az arcán, hogy többet tud, mint amiről beszélt. De vajon milyen oka lehet, hogy ne beszéljen róla? 6. Rita képtelen volt elfelejteni az orvost. Egyik nap elhatározta, hogy ismét odamegy. Megnézi az idős biológust, de elsősorban dr. Dolci miatt, talán összefuthat vele. A nap melegen sütött, Rita érezte, hogy a homloka verejtékezik. Állt a hirdetőoszlop mögött, és figyelt. Semmi mozgást nem látott, tehát az orvos még nem érkezett meg a rendelőbe. Megfordult, és bement Palimeri házába. Addig meglátogatja Erminát, és az ablakból szemmel tarthatja az orvost is. Ha kell estig vár, de találkozni fog vele! Végre tudnia kell, hányadán áll a férfivel! Megnyomta az ajtón a csengőt és várt. Percekig figyelt, de semmit nem hallott. Az idős ember minden bizonnyal elment itthonról, ezért hát megfordult, és leszaladt a lépcsőn. Amint sietve kiszaladt a házból, egyenesen dr. Dolci karjaiban találta magát.
– Nahát, Rita! Ezt a meglepetést! Mit keresel te erre? – kérdezte. – Csak nem engem jöttél meglátogatni? – kérdezte. – Nem! Én... én... csak erre jártam! – hebegte égő arccal. – Kicsi Rita! Te nem tudsz hazudni! Mondd, hogy hozzám jöttél! Gyere, megiszunk kettesben egy üdítőt a rendelőmben. Most van egy órám, csak később várok beteget. Előbb el tudtam jönni a kórházból – mondta, és átölelte a lány vállát. Rita nem akart menni, de mégis engedett. A gondolat átvillant az agyán, hogy vele is úgy viselkedhet, mint Paolával, de nagyobb volt az iránta érzett szerelme, mint a félelme. – Foglalj helyet, kedvesem! – mutatott az ágyra az orvos. Letette a nagy táskáját, aztán kibújt nyári öltönyének zakójából, és leült Rita mellé. A lány orrát megcsapta az a kellemes illat, amit akkor érzett, amikor az orvos megcsókolta. Amikor az arcuk összeért... – Hogy vagy, Rita? Semmi panaszod? – kérdezte dr. Dolci, és megfogta a lány kezét. A szájához emelte, és megcsókolta. A szája szinte perzselte a lány kezét. – Köszönöm, teljesen rendben vagyok – felelte. – És a menzeszed? – kérdezte az orvos. Rita szeme megrebbent. – Azóta nem jelentkezett, amióta először megjött – felelte. – Mondd, kicsi Rita! Nincs barátod? – kérdezte. – Nincs! – válaszolta Rita. – Nem akarod, hogy megvizsgáljalak? – kérdezte az orvos. – Nem! Nem! – tiltakozott hevesen a lány. – Rendben van! Ha nem akarod és nincsenek panaszaid, én nem erőltetem, csak arra gondoltam, ha már úgyis itt vagy, és a menzeszed sem jelentkezett, nem ártana, ha megnéznélek! Bár az az igazság, hogy az első időben nem jelentkezik rendszeresen, nem kell megijedned – paskolta meg a keze fejét, és ránevetett. A szemei szinte a lány szívébe fúródtak. Olyan kéken ragyogott és a nevetése forrósággal öntötte el. – Meleged van? – kérdezte dr. Dolci. – Igen! – bólintott Rita. – Nos, akkor kinyitjuk az ablakot még jobban, de a reluxát leengedem! Nézd, most szereltettem fel! Előbb is eszembe juthatott volna, egész nyáron tűzött be a nap, de most már nem fog! Rita megremegett, amikor a szobára félhomály borult.
– Édes kicsi Ritám! – térdelt le elé az orvos. – Ha tudnád, mennyit gondoltam már rád! Imádkoztam, hogy gyere el, és tessék! Az ég ura meghallgatta az imámat, itt vagy nálam! – ölelte magához. – Valld be, hogy te is szerettél volna látni! Talán lelkiismeret-furdalásod volt amiatt, hogy nem háláltad meg eléggé a gyógyító munkámat? Hát most pótolhatod! – mondta, aztán átölelte. Száját a lány forró ajkára szorította, és vadul csókolta. Amikor elengedte, Rita kapkodva szedte a levegőt. Az orvos szintén zihált, s amikor ujjai a lány mellén babráltak a gombjain, Rita felugrott. – Nem! Ezt nem! – De miért? Nincs itt senki, nyugodtan szerethetjük egymást! Tudom, hogy szeretsz, mint ahogy én is! – És Paola? – csúszott ki a lány száján. – Mi van Paolával? – nézett rá az orvos és felállt. – Mit tudsz te Paoláról? – kérdezte teljesen idegen hangon. – Semmit. Én semmit nem tudok, csak annyit, hogy Paola szerelmes volt magába! – mondta. – És te? – Én... én... nem tudom... – nyöszörögte rettenetesen kínlódva. – Mit nem tudsz? – faggatta tovább a lányt, aki láthatóan nagyon nagy zavarban volt. – Azt, amit kérdezett! – felelte lihegve. – Dehogynem, kicsim! Én tudom, hogy bolondulsz értem, igaz? Csak nem mered bevallani, pedig hidd el, nincs szebb dolog a szerelemnél! – ült le megint mellé, és a lány jéghideg kezét a szájához emelte. – Igen, ez igaz, de valamit nem értek! – nézett rá Rita. – Mondd csak, mit nem értesz? – engedte el a kezét az orvos. – Hogy Paolát is szerette, meg engem is? És hamarosan megnősül! Hogy lehet egyszerre ennyi nőt szeretni? – kérdezte. Az orvos hangosan felnevetett. – Kis csacsikám! Mindegyikőtöket másként szeretem! Egyébként, lehet szeretni egyszerre több nőt is, és fordítva. Te is szerethetsz engem, és még rajtam kívül másokat is! – mondta. Rita Luigira gondolt. Igaza lehet az orvosnak, hisz mindkettőjüket szereti, csak másként. – Értem már – bólogatott.
– Akkor jó! Nagyon okos lány vagy, Rita! – mondta, és ujjával megemelte az állát. – És gyönyörű is! – tette hozzá. – Megbolondítottál, s mondhatom, ha lehetne, nem hagynálak el soha! – És miért nem lehet? – kiáltott fel Rita, aztán gyorsan elkapta a pillantását a férfiről, és elvörösödött. – Ezt szeretnéd? – kérdezte az orvos, és egészen közel hajolt a lányhoz. Az illat, amelyet már oly jól ismert és annyira szeretett, most keveredett leheletének édeskés illatával, s ettől teljesen ellágyult. – Igen! – suttogta. – Ezt szeretném! – Rendben van! Legyen! Én, ha rajtam múlik, soha nem hagylak el! – mondta az orvos, és tenyerét a szívére fektette, mintha esküdne arra, amit mondott. – És mi lesz Marconi doktornővel? – kérdezte Rita. – Semmi. Mi lenne? – Akkor nem veszi feleségül? – kérdezte naivan a lány. – De! Őt feleségül veszem, mert feleségül kell vennem! Nagyon nagy szükségem van rá a munkám során! – felelte. – Akkor viszont el kell hagynia engem! Én nem akarom, hogy elvegye őt feleségül! – mondta, és szinte megrettent a saját szavaitól. – Nézd, Rita! Vannak dolgok, amelyeket te még nem értesz meg, de majd idővel rájössz vagy magadtól, vagy megmagyarázom neked, és akkor megérted. – Nem! Én soha nem mennék bele abba, hogy a férfi, aki engem szeret, mást vegyen feleségül! – nézett rá nagy szemeivel. – Erről nem akarok beszélni, Rita! A doktornőt mindenképpen feleségül fogom venni. Egyetlen esetben nem... – Igen? Mi lenne az? – kapta fel a fejét a lány. – Ha meghalna! Rita lehajtotta a fejét. A doktornő egészséges, fiatal, nem valószínű, hogy meghal a közeljövőben, hacsak nem éri baleset, vagy nem lesz hirtelen beteg – gondolta szomorúan. – Akkor én most megyek! – állt fel bánatosan. – Hova? Miért? – Megmondtam, dr. Dolci! Nem közösködöm senkivel, marad nekem Luigi! – Luigi? Ki az a Luigi? – nézett rá a férfi. – Egy fiú, aki csak engem szeret! – felelte.
– Értem! Ha mégis meggondolod magad, tudod, hol találsz! Nem szeretném, hogy butaságot csinálj, Rita! Hidd el, én a doktornőt nem úgy szeretem, mint téged! Sőt, talán egyáltalán nem is vonzódom hozzá, csak, mint mondtam, szükségem van rá! – fogta meg a lány kezét, és az ajtóig kísérte. Rita kiszaladt az utcára. A szeméből könny pergett, legszívesebben azonnal a doktornőhöz rohanna és megfojtaná, hogy elháruljon az akadály az útból, s dr. Dolci akkor csakis az övé lenne egyedül, hisz Paola már meghalt. Szaladni kezdett, mint akit kergetnek. Nem nézett sem előre, sem semerre, fejét leszegve futott, ám hirtelen elakadt egy széles mellkasban. – Nocsak! Kedves Rita! Mi történt magával? Rita felemelte a fejét, s Palimeri mosolygós öreg arcát látta maga előtt. – Ó, bocsásson meg, uram! – motyogta. – Sajnálom, hogy önnek szaladtam! – Semmi baj! Nem lökött fel, nem ütöttem meg magam, így hát örülök, hogy találkoztunk. Talán engem keresett? – kérdezte. – Igen! – felelte gyorsan a lány. – Önnél voltam, de zárt ajtókat találtam. – Kérem, jöjjön vissza velem! Legalább találkozik Erminával is. Már hiányolta – tette hozzá. – Rendben van! – fordult meg Rita, és elindult visszafelé. Lassan visszaállt a lelki egyensúlya. A lakásba lépve a lány egyenesen Ermina akváriumához sietett. A pók szunyókált, ám amikor a lány megállt mellette, ráemelte gömbölyű nagy szemeit, mintha elcsodálkozott volna. – Szia! Ermina! – suttogta, és tenyerét az akvárium oldalához tapasztotta. Most valahogy nem találta olyan visszataszítónak az állatot. – Tehát már hiányoztam neked? – kérdezte. Az állat megmozdult, és tett néhány lépést nagy szőrös lábaival, és fejét az üveg falának nyomta. – Igaz! Valóban hiányoztam! – kiáltott fel a lány. –Tudd meg, te is nekem! Már egészen megbarátkoztam veled! Tudod mit? Legközelebb én viszlek sétálni körbe a lakásban! Majd talán egyszer arra is vállalkozom, hogy a levegőztetést is én végezzem odakint, de az még odébb van – mondta. Az idős ember a háta mögött állt, és csillogó szemmel figyelte.
– Örülök, hogy a legjobb úton haladnak a barátság felé, mert nem érzem túl jól magam, azt hiszem, hamarosan eltávozom, kedves kislány – fogta meg Rita vállát. – Ne! Ne mondjon ilyet, kérem! – kiáltott fel Rita ijedten. – Miért nem megy orvoshoz, ha beteg? – kérdezte. – Nem vagyok beteg, kedvesem! Öreg vagyok, és elkoptak az alkatrészeim. Eljött az idő, amikor gondolkoznom kell arról, hogy szétosszam mindazt, amim van! – Nem akarok erről hallani! – kiáltott fel Rita, és befogta a fülét. – Sajnálom, de muszáj beszélnünk róla. Már készítettem is egy írást! – fordult meg és nehézkesen a szekrényhez totyogott. Rita kikerekedett szemekkel figyelte. Szinte el sem hitte, hogy a férfi a halálra készül, hisz kint jár az utcán, vidáman mosolyog, a szemei csillognak! Nem halhat még meg! – gondolta. – Tessék! Itt is van! – emelt ki egy fehér papírt és a lánynak adta. – Olvassa csak el! Rita átfutotta az egész oldalt betöltő sorokat, majd döbbenten meredt a férfire. – Rám hagyja Erminát és annak titkát? – kérdezte. – Igen! Mindig szerettem volna valakit, akiben teljesen megbízom, de valahogy nem jött össze. Nem találtam olyan embert, akire nyugodt szívvel hagytam volna rá a pókot és a vele kapcsolatos titkomat! Rita egyre jobban kíváncsi lett erre a titokra. – Ebben a levélben a titok is le van írva? – kérdezte. – Nem! Ebben csak az van leírva, mit hagyok önre, kedves Rita. A lakásomat, a bútoraimat, és az összes takarékkönyvemet. Na és, hogy el ne feledjem, egy gyönyörű villát, amely Róma közvetlen szomszédságában délkeleten, a hegy- és dombvidék rejtekén található. Itt apró kis települések húzódnak meg, amelyek a Castelli Romani / Római Erődök / gyűjtőnevet viselik. A középkor háborúi idején sok városlakó talált menedéket erősségeik falai között. A rómaiak ma már legföljebb a nyári kánikula elől keresik a szőlőhegyek oltalmát. Nem messze van a pápa hivatalos nyári rezidenciájától, a Castel Gandolfotól. Az Al-banói-tó fölötti pihenőpalotát Carlo Moderno tervezte. A hatalmas épületet gyönyörű tervezett park öleli körül. Védett terület ez, kedves Rita! Itt, ha pihenésre, nyugalomra vágyik, megtalálja. Távol a város zajától. Jó kis rejtekhely – mosolygott.
– De én... én ezt nem fogadhatom el! – mondta Rita. – Egyébként is még csak tizennégy éves leszek, nem hiszem, hogy nekem adhat mindent – mondta kissé megilletődve. – Már miért ne tehetném? Egyelőre még élek, csak attól a naptól lép érvénybe, ha már meghaltam! Lehet, hogy nagyon hamar, de talán még van egy kis időm! – Remélem, hogy minél később következik be mindez! Majd eljövök és segítek, amiben csak tudok! – Nagyon jó lesz, de nem akarom elrabolni az összes idejét, hisz itt van a szünidő, lassan vége is lesz! Élvezze, amíg megteheti! Én elvagyok magamnak, megszoktam már, hogy nincs mellettem más, csak Ermina. Ha nagyon unatkozom, legföljebb elbeszélgetek vele – mondta mosolyogva. – Kérem, tegye el ezt az iratot, Rita! Jól őrizze meg! – adta a lány kezébe a papírt. Rita az utolsó sort olvasta: „Akaratomat önszántamból és tudatosan vetettem papírra, senki nem kényszerített, magam akaratából rendelkezem így!” – Ugye, nem utasít el? – kérdezte a férfi. – Nem! Ha mindenképpen ezt akarja, nem! – felelte. – Köszönöm! És most üljön le ide mellém és figyeljen! Mindent elmondok, amit Ermináról tudnia kell – mondta. A lány még soha nem látta ilyennek az arcát. Szinte átszellemült, amikor beszélni kezdett róla. Rita már alig várta, hogy a férfi beavassa a titokba. 7. Rita napok óta zaklatott állapotban volt. Tudta, hogy dr. Dolci és Marconi doktornő esküvője egy hét múlva lesz, s ettől majdnem a falra mászott. Tehetetlen volt és elkeseredett. Luigit is megsértette, amikor arra kérte, ne találkozzanak most egy ideig. Persze ez elkerülhetetlen, hisz a balett órákon találkozni fognak, de a megszokott randevúk elmaradnak. Elhatározta, hogy nem nyugszik bele a házasságba. Napról napra egyre jobban érezte, nem bírná elviselni, ha az orvost elveszítené! Nem ülhet ölbetett kézzel, nem nézheti, hogy a férfi hogy rohan a vesztébe! Miért veszi el, milyen szüksége lehet rá? Ez hülyeség! Meg kell akadályoznia az esküvőt minden áron, a kérdés csak az, hogy miképp! Ki kell találnia valamit mindenképpen!
Egyik nap elment a kórházhoz. Ott állt órákon át, mert látni akarta, hogy együtt jönnek-e ki, és azt, hogy hova mennek. Majdnem öt óra volt, amikor megjelent dr. Dolci az épület kijáratánál. Mellette dr. Marconi lépkedett, karját a férfi karjába öltötte. A lány arca vörös lett, majd elsápadt. A szája némán mozgott, csak az agyával fogalmazta meg érzelmeit, nem öntötte szavakba. Az orvos és a doktornő lejött a lépcsőn és Rita jól látta, hogy vidáman beszélgetnek. – Akkor most ráérsz eljönni velem? – kérdezte a doktornő, és az orvosra nézett. – Igen! Mehetünk! – felelte a férfi, és széttárta a karját. – Tovább már nem húzhatom, legyünk túl rajta! –mondta és mosolygott. Rita szíve összefacsarodott a féltékenységtől, amikor a doktornő a száját nyújtotta, és az orvos ráhajolt. Micsoda hazug alak! – gondolta. – Még hogy nem vonzódik a doktornőhöz, amikor olyan vidám vele, és hevesen csókolja! Beültek az orvos kocsijába, és elhajtottak. Rita idegesen topogott, majd leintett egy taxit. – Kérem, kövesse azt a fekete Alfa Rómeót! – mutatta meg a kocsit, aztán hátra dőlt az ülésen. A szeme rátapadt az előttük haladó autóra. Látta, amint a doktornő néha odahajol az orvoshoz, és megsimogatja a haját. A kocsi megállt, a taxi néhány méterre mögötte szintén. Rita kiszállt, és megbújt az egyik kirakat mögött. A férfi és a nő egy szalonba mentek. Rita közelebb merészkedett, s akkor látta, esküvői ruhák készítésével foglalkoznak. – Nem! Ezt nem engedhetem! – dobbantott mérgesen. Majdnem elsírta magát. Ez már az a pont, ahonnan nem nagyon szoktak visszafordulni az emberek. Ha az esküvői ruhát megrendelik, akkor az esküvőt is megtartják! Egy jó félóra múlva jött ki dr. Dolci és a doktornő vidáman, hangosan nevetve. – Miért kellett eljönnöm veled, ha nem láthattalak a ruhában? – kérdezte az orvos méltatlankodva. – Azért, mert nem akartam egyedül jönni! – De akkor miért nem nézhettelek meg? – makacskodott a férfi. – Azért, mert az szerencsétlenséget jelent. A vőlegény csakis az esküvő alkalmával láthatja menyasszonyi ruhában a kedvesét! Ezt mondja a régi babona!
– Én nem vagyok babonás, Agnese – mondta a férfi. – De én igen! – vágta rá a nő. – Légy egy kicsit türelmes, szívem! Már nem kell sokat várnod, és láthatsz ruhában és ruha nélkül, amikor csak akarsz! Rita keze ökölbe szorult, a szemei villámokat szórtak, amikor azok ketten elhajtottak. Gyorsan ismét leintett egy taxit, és utánuk eredt. Látni akarta, hogy hova mennek, hogy együtt maradnak-e. Boldog volt, amikor látta, az orvos továbbhajt, a doktornő pedig egyedül megy be a házába. Olyan boldog volt, hogy nem is haza, hanem Palimerihez vitette magát. Igaz, hogy nem árulhatja el neki a titkát, de Erminával nyíltan beszélhet bármiről. * Agnese Marconi doktornő boldogan, ugrándozva lépett a szobájába. Cipőit lerúgta a lábáról, és rávetette magát az ágyára. – Végre! Már csak néhány nap, és az enyém lesz örökre! Olyan boldog volt, hogy majdnem sírva fakadt. Valahogy soha nem hitte, hogy eljön ez a perc. Az orvos néha nagyon furcsán viselkedik. A legfurcsább az, hogy annyira ragaszkodik a nászéjszakához! Micsoda régimódi felfogása van, dehát mit tegyen, elnézi neki, mert végtelenül szereti! Miután kiörömködte magát, a fürdőszobába ment, lezuhanyozott, aztán a dolgozószobájában dolgozott még egy ideig, s csak akkor hagyta abba, amikor a gyomra hangosan jelezte, elérkezett a vacsora ideje. Kár, hogy Pietro nem ért ma este rá, készített volna valami finomat. Így nem volt kedve hozzá, inkább a mélyhűtőhöz sietett, és kivett egy pizzát. Betette a mikroba, s közben tovább szőtte álmait, hisz hamarosan a világ legboldogabb asszonya lesz! Amikor befejezte a vacsoráját, melyet a televízió előtt fogyasztott el, felállt, és egy nagyot nyújtózkodott. Nem érdekelte egyetlen film sem, inkább lefekszik. Most ki kell használnia minden kis szabadidejét, hogy sokat pihenjen, nagyon szép akart lenni, amikor magára ölti a hófehér menyasszonyi ruhát. El akarta kápráztatni álmai férfiját. A gondolatai idáig jutottak, amikor érezte, hogy a szemhéja elnehezül. Hogy végigaludja az éjszakát, egy enyhe nyugtatót adott magának vénába, aztán már aludt is. A fecskendőt nem tudta az éjjeliszekrényre tenni, a földre esett. Nem hajolt le érte, majd ha felkel, kidobja. A nappaliban tizet ütött az óra, de ő nem hallotta. Azt sem, amikor a földszinti helyiség erkélyajtajának üvegén gyémántvágó siklott. Az
üvegtáblát valaki kiemelte, majd belépett az ajtón egy vékony kis alak. A feje búbjától a talpáig feketében volt. Úgy nézett ki, mint egy nagy macska, csak épp a farka hiányzott. Az alak közeledett az ajtó felé, majd óvatosan kinézett a lakás folyosójára, de nem látott semmi mozgást. Amióta odafönt eloltották a lámpát, egyetlen moccanást sem észlelt. Megindult a lépcsőn felfelé a hálószoba irányába. Az ajtó előtt megállt. Érezte, hogy a szíve hevesen ver, a levegőt pedig szaporán kapkodta. Amikor elég erőt érzett, megfogta a kilincset és lenyomta. A szobában félhomály volt, a reluxa csak félig volt leengedve. Az utcai lámpa épp az ágyra világított, így jól kivehette az alvó nő arcát. Közel lépett az ágyhoz, majd megfogta a doktornő kezét, amely a paplanon nyugodott. Megfordította, hogy a vénája legyen felfelé, aztán a kezében tartott jókora doboz tetejét felpattintotta, majd valamit a doktornő vénájára helyezett, aztán hátrább lépett. A doktornő mozgolódni kezdett, majd hirtelen felkiáltott. – Jaj! A kezem! – sikoltotta, s gyorsan az éjjeli lámpa kapcsolójáért nyúlt. Amint világosság lett a szobában, a doktornő megnézte, hogy mi történt a kezével. Felült, aztán rémülten meredt a karjára, ahol egy iszonyúan hatalmas és ronda pók ült, s nagy kerek szemeivel őt figyelte. – Menj innen! Mi ez? Jézusom! – sikongatott a doktornő, s megpróbálta lerázni az állatot, de az szőrös lábaival kapaszkodott, majd hirtelen felemelte a fejét. A szája sarkából vér csordogált. A doktornő a szívéhez kapott, aztán hátrahanyatlott a párnára. Az alak csak erre várt. Odalépett az ágyhoz, a pókot visszazárta a vaskazettába, csak aztán hajolt a doktornő fölé. Megnézte, hogy lélegzik-e, majd elégedetten mosolyogva bólintott, és elhagyta a házat. * Dr. Dolci másnap egyenesen Agnese szobájába ment. El akarta újságolni, hogy sikerült magát egy hétre szabaddá tennie, tehát nem lesz akadálya a nászútnak, pedig nagyon úgy nézett ki, nem veheti ki most a szabadságát, olyan sok volt a munka és a komplikált eset. – Agnese! – kopogott az ajtón. – Bejöhetek? – kérdezte. Miután senki nem felelt, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Az orvos összeráncolta a homlokát, és az órájára nézett. Már elmúlt fél tíz, tíz órára pedig megbeszélést hívott össze, előtte el akarta mondani az örömhírt,
valamint néhány szót szeretett volna váltani a megbeszélés témájáról is, s most ideges lett, hogy a nőt nem találta bent. Visszament az osztályára, és a telefonért nyúlt. Tárcsázta a doktornő otthoni számát, és várta, hogy végre jelentkezzen. A telefont azonban nem vette fel senki. – Mi történt, Agnese? – kérdezte mérgesen. – Hol a fenében vagy, amikor nagy szükségem lenne rád? –kérdezte. Ujjaival idegesen dobolt az asztal lapján. Az órára nézett. Öt perc van hátra a megbeszélésig, ha a doktornő nem jelentkezik addig, nem tudja, mi lesz. Nem tehet mást, elhalasztja a megbeszélést. Gyorsan dr. Vito Tiepolohoz sietett. A főorvos már hozzákészült a megbeszéléshez, amely az irodájában lesz, amikor az orvos megjelent nála. – Bocsásson meg, dr. Tiepolo, de el kell halasztanunk a megbeszélést – mondta. – Miért? – nézett rá a főorvos. – Azért, mert dr. Agnese Marconi nem lesz jelen, s nélküle nem folytathatjuk le a megbeszélést. – Mi az, hogy nem lesz jelen? És ugyan miért nem? – kérdezte. – Nem jött még be. Már otthon is hívtam, de nem veszi fel a kagylót! – felelte. A főorvos a fejét vakargatta. – Nekem később már nem jó! Elfoglalt vagyok egész nap! Tegyük át holnap reggelre! Mit szól hozzá? – kérdezte. – Nekem jó! – mondta. – Rendben, akkor keresse meg a menyasszonyát, és vegye rá, hogy feltétlenül legyen jelen! – mondta a férfi kissé ingerülten, nem titkolt éllel a hangjában. – Igen, dr. Tiepolo! – mondta és meghajolt, majd elhagyta a szobát. Amikor a folyosóra ért, dühösen szorította ökölbe a kezét. – Az ördög vinne el, Agnese! Miért tetted ezt velem épp ma? – morgolódott dühösen. Ez a megbeszélés nagyon fontos lett volna neki az előmenetele szempontjából. Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Ma rendel is a magánrendelőjében, de csak később ér oda, mert munka végeztével elszalad a doktornőhöz. Talán beteg, és azért nem jött be. Azt ugyan nem igazán értette, miért nem szólt be telefonon? Vagy miért nem hívta őt?
Amikor végre leparkolt a doktornő háza előtt, dühösen fortyogott magában. A doktornő kocsija a ház előtt áll, tehát itthon van! A bejárati ajtóhoz ment, kopogott, s miután a nő nem jelentkezett, megismételte a kopogást, de így sem jött senki ajtót nyitni. Most már egyre idegesebb volt. Körbejárta a házat, s amikor felfedezte, hogy az erkélyajtó üvege hiányzik, rossz előérzete támadt. Bemászott az ajtón, és elindult a házban felfelé a lépcsőn. A hálószobába érve, megpillantotta a nőt, amint az ágyon fekszik. Szemei kimeredtek, mintha valamire nagyon rácsodálkozott volna, vagy inkább megrémült volna. A karján alvadt vért látott. – Agnese! – ugrott oda, és kitapintotta az érverését a nyakán, de amint megérintette tudta, a nő halott! A teste teljesen kihűlt, a szemei is arról árulkodtak, hogy már több órája meghalt. Az orvos értetlenül nézett szét a szobában. A földön a fecskendő feküdt. Felemelte és megszagolta. Azt tudta, hogy a doktornő nem bírja a tablettákat; minden gyógyszert, még a fejfájás ellenit is injekcióban adja be magának, most azonban megrémült. – Mit tettél, Agnese? – kiáltott fel, és öklét a tenyerébe csapta. – Benne hagytál a pácban! – mondta idegesen, szinte beleremegett a gondolatba, hogy ezután nem lesz, aki megvédje, aki megfelelő szakvéleményt adjon a fiatal lányokat illetően. Természetesen sajnálta a nőt, de valahogy sokkal inkább elkeserítette, hogy a munkája sokkal nehezebb lesz a doktornő nélkül, akire úgy támaszkodott, akár egy jó szülőre. Mindig olyan szakvéleményt adott, amely megnyugtató volt számára. – Mi lesz ezután vele? – töprengett kétségbeesetten. A fecskendőt az éjjeliszekrényre tette, aztán a telefonhoz lépett, de meggondolta magát. Nem lenne okos dolog, ha innen telefonálna. Nem akarta még a látszatát sem annak, hogy köze lenne a doktornő halálához. Kiosont a házból az erkélyajtó üvege helyén, aztán a kocsijához lopakodott. Szerencsére senkit nem látott, bízott benne, hogy őt sem látta senki. Egyenesen a rendelőjébe hajtott, majd egy kis türelmet kért a betegektől, akik már egy órája vártak rá. Bezárta maga mögött az ajtót, és a telefonhoz ment. Felemelte, és hívta a rendőrséget. – Halálesetet szeretnék bejelenteni! – mondta. Zsebkendőjét a szája elé tartotta. – Halálesetet? Gyilkosság, vagy sima haláleset? – kérdezte a férfihang. – Nem tudom! – mondta. – Lehet, hogy öngyilkosság!
– Várjon, kérem, adom a gyilkossági osztályt! – mondta a férfi, és az orvos hallotta, amint kapcsolja. – Tessék! Edmondo Mellon! – hallotta meg a felügyelő hangját. – Halálesetet szeretnék bejelenteni. Ma délután dr .Agnese Marconit holtan találtam a lakásában! – mondta. Bediktálta a címet, aztán letette. – Halló! Halló! – kiabált a kagylóba a felügyelő, de a vonal megszakadt. Letette a telefont, és intézkedett. Hamarosan szirénázó rendőrautók álltak meg a doktornő háza előtt Egyenruhás rendőrök és civil nyomozók igyekeztek befelé az épületbe. A felügyelő utasításokat adott, s amikor a törött erkélyajtón át bejutottak a házba, azonnal ellepték valamennyi helyiséget. – Itt van, felügyelő úr! – kiáltott fel egy rendőr. – Megtaláltam. Az ágyán fekszik! A felügyelő kettesével igyekezett felfelé a lépcsőn. Amint belépett a hálószobába, az ágyhoz ment. Először megnézte a tetemet, majd körülnézett. – Egy fecskendő, uram! – mondta a rendőr, és az éjjeliszekrényre mutatott. A felügyelő egy kis nylonzacskót húzott elő a zsebéből, és belerakta, aztán a rádiótelefonján a halottkémet hívta. Amíg dr. Lorenzo megérkezett, szétnéztek a házban. Semmi mást nem találtak, mint a törött üveget az erkélyajtóban, ahol minden bizonnyal a támadó a házba hatolt. Hamarosan megérkezett dr. Lorenzo és egy mentőautó is. A mentőorvossal együtt lépett be a házba. – Itt vagyunk, fent! – intett a kezével Mellon, aztán megvárta, amíg a két férfi felér, majd mutatta az utat. A mentőorvos csak ránézett a holttestre, aztán megszólalt: – Azt hiszem, ez az ön asztala, doktor! – mondta, és ellépett az ágy mellől. A halottkém bólintott, aztán felhúzta a gumikesztyűket, és hozzáfogott a holttest vizsgálatához. Amikor végzett, a felügyelőre nézett. – Öngyilkosságnak látszik, semmiféle külsérelmi nyom nem látható, eltekintve a kari vénájában található injekciós tűtől származó szúrástól. – Talán méreg okozta a halálát? Saját magának adott be mérget? – kérdezte.
– Nem hiszem, mivel a mérgezés jellegzetes tüneteit nem tapasztalom. A szemei meredtek, mintha megrémült volna valamitől. Az biztos, hogy beadott magának valamit, de hogy mit, azt csak a boncolás után tudom megmondani. A halál beálltának időpontja este tíz és éjjel egy óra között valószínű. – Köszönöm, dr. Lorenzo – mondta a férfi és összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, de mintha valami azt súgná, valami összefüggés van a Paola Dominis és e között a haláleset között. Mármint a halálozásukat illeti. Mindketten úgy bámultak bele a világba, mintha haláluk előtt valami, vagy valaki halálra rémítette volna őket. Maga nem így látja? – kérdezte. – Hm... Talán lehet valami benne, bár a lány karjában nem találtam szúrás nyomát. Az azonban igaz, hogy a szemei ugyanilyen meredtek voltak. Nekem is az az érzésem, hogy valamitől megijedtek. Sajnos, hogy mitől, vagy esetleg kitől, azt már maguknak kell megtalálniuk, felügyelő úr! – mondta, és becsukta a táskáját. – Igen, ez igaz! – bólogatott Mellon. – Remélhetőleg meg is fogjuk találni! – nyújtott kezet az orvosnak, aztán a kollégái felé fordult. – Folytassák, nekem most el kell mennem! – mondta, azzal gyorsan a kocsijához sietett és elhajtott. Egyenesen a kórházba ment, ahol a doktornő dolgozott. – Jó estét! – köszönt, amint belépett az osztályra. Épp az a fiatal nővér volt szolgálatban, aki segített neki Paola halálával kapcsolatban. – Á! Ön az, felügyelő úr! Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte. – Most van egy kis időm, gyorsan mondja, mielőtt valahol megszólal a segélykérő csengő, mert akkor nekem mennem kell, bármilyen fontos lenne is az ön kérdése, vagy mondandója – mosolygott a férfire. – Nos, szeretném, ha beszélne nekem dr. Agnese Marconiról – mondta. – Sajnálom, de nem sokat tudok róla. Pszichológusként dolgozott nálunk, a gyerekek és a kollégák is szerették, tisztelték. Erre a hivatásra termett, annyira értett a gyermekek nyelvén. És természetesen a felnőttekén is. – A magánéletéről tud valamit? – Nem, csak annyit, hogy néhány nap múlva lett volna az esküvője dr. Dolci Pietroval. Már minden el volt rendezve. Nagyon kedves volt, mindig mosolygott. Mást nem tudok róla. – Értem. És dr. Dolcival milyen volt a viszonya? – Nem értem, miért kérdi, felügyelő úr? Hisz az előbb mondtam, hogy össze akartak házasodni. Nyilvánvalóan szerették egymást, különben miért akartak volna együtt élni?
– Igaz, igaz! – motyogta a felügyelő. A csengő berregve jelzett. Valamelyik kórteremben szükség volt a nővérre. – Sajnálom, de mennem kell! Talán keresse meg dr. Carlo Palmat, az ügyeletes orvost... – Nem, köszönöm, mára ennyi elég! – mondta és felállt. – Köszönöm a segítőkészségét! – Nagyon szívesen! És igazán szívemből sajnálom a doktornőt. Azt hittem elájulok, amikor megtudtam, hogy meghalt. – Bocsásson meg, nővér, de honnan tudta meg? Még nem is tudja senki más, csak a rendőrség! – Nem is tudom. Hallottam! Amikor bejöttem dolgozni, erről beszéltek a kollégáim! Hogy kitől jutott el a kórházig, azt nem tudom! – rázta meg a fejét, aztán elsietett. A felügyelő megállt, egy kicsit meglepődött azon, amit hallott, ám eszébe jutott, a telefonáló. Hát persze! Minden bizonnyal ő telefonált! Gondolataiba mélyedve hagyta el a kórházat. Az autóban épp a híreket mondták be, amikor elindult. Este nyolc óra volt. Egy kicsit már késő van, de azért csak tesz még egy látogatást ma este! Dr. Dolci háza előtt leparkolt. Látta, hogy ég a villany, ezért hát kopogott. – Bocsásson meg, dr. Dolci, hogy ilyen későn zavarom, de szeretnék néhány szót váltani önnel – mondta, miután az orvos kinyitotta az ajtót. – Felügyelő úr! Kérem, fáradjon beljebb! – tárta ki az ajtót és ellépett, hogy a férfi be tudjon jönni. – Valamivel megkínálhatom? – kérdezte. – Nem, köszönöm! Megyek haza, és végre valami igazi vacsorát ehetek! Nagyon ritkán esik ez meg velem! – Nos, velem is! Ma is például befejeztem a kórházi munkámat, aztán rohanás a rendelőmbe! Nem is jut eszembe sokszor, hogy egyek. – Nem étkezik bent a kórházban? – kérdezte a felügyelő. – Néha. Nem mindig. Nem vagyok valami nagy ínyenc! Jó nekem egy pizza is, akár minden este! – mosolygott kedvesen. – De gondolom, nem azért jött, hogy meghallgassa az étkezési szokásaimat. – Nem. Tényleg nem. Dr. Agnese Marconival kapcsolatban szeretnék feltenni önnek néhány kérdést. – Agnese Marconival? Miért? Történt vele valami? – kérdezte. – Igen! Meghalt!
– Nem! Az nem lehet! – kiáltott fel az orvos, és felugrott a székről. – Mikor? Hogyan? – kérdezte, és még a szeme is könnyes lett. – Egy névtelen telefonhívást kaptam, ahol bejelentette az illető, hogy dr. Agnese Marconi meghalt. Természetesen azonnal kiszálltunk a lakására, és megtaláltuk a doktornőt holtan. Egyelőre még nem tudni, hogy mi okozta a halálát, majd a boncolás után már többet tudunk. Dr. Dolci lerogyott a székre. Arcát a tenyerébe hajtotta és zokogott. – Megértem a fájdalmát, dr. Dolci! Úgy tudom, hamarosan össze akartak házasodni – szólalt meg egy kis idő múlva a felügyelő. – Igen. Ez így volt! Tudtommal nem volt beteg, hisz tegnap munka után találkoztunk, és elmentünk az esküvői ruhaszalonba. Vidám volt és boldog. Rengeteget nevettünk. – A halottkém szerint nem kizárt, hogy a menyasszonya öngyilkos lett! – Nem! Azt nem hiszem! Semmi oka nem volt rá! Ön el tudja képzelni, hogy egy boldog menyasszony az esküvője előtt három nappal öngyilkos lesz? Képtelenség! – Van önnek tudomása arról, hogy a menyasszonya milyen injekciókat szokott adni magának? A vénája ugyanis elárulta, hogy frissen adott be magának injekciót, nyilván mikor ágyba bújt. – Igen. Tudok arról, hogy Agnese soha nem vett be egyetlen tablettát sem, még a fejfájás megszüntetésére szolgáló legenyhébb tabletta helyett is injekciót adott magának. A gyomra nem bírta a pirulákat. Erről tudok, s talán valamiféle nyugtatót adhatott be magának, vagy esetleg enyhe altatót, hisz olyan feldobott volt, már szinte lebegett a boldogságtól! Lehet, hogy nem tudott elaludni,és szüksége volt egy enyhe altatóra. – Azt nem tudja, miket használt? – Nem. Orvos volt, tudta, hogy miből milyen adagot adhat be magának. – Igen, ez nyilvánvaló! – bólogatott. – Köszönöm, dr. Dolci. Kérem, nézze el nekem, hogy ilyen későn zavartam, hisz láthatóan fáradt, de el kellett jönnöm. És sajnálom, hogy tőlem értesült először a szörnyű hírről. Ez nekem sem kellemes feladat, dehát mit lehet tenni, a munkámhoz tartozik! – tárta szét a karját, aztán kezet fogott az orvossal. Dr. Dolci az ajtóig kísérte, aztán még egyszer intett a kezével, és bezárta az ajtót. A kulcsot is elfordította a zárban. – Remélem, jó volt az alakításom, és semmit nem sejt a felügyelő! – mondta magának. – Nem mintha félnem kellene, hisz semmi közöm nincs
Agnese halálához, de mégsem lenne jó, ha belekeverednék. Mindenképpen ki kell maradnom belőle! Gyorsan megmosakodott, aztán lefeküdt. Mint ahogy előre tudta, nem jött álom a szemére, be kellett kapjon egy altatót. A gondolatok még így is elég sokáig kavarogtak a fejében, mire végre nehezen elaludt. * – Rita! Rita! – kiáltott a lány felé az anyja, amint a fürdőszobából kijött. – Igen, mami! – állt meg, és az anyjára nézett. – Beszélnem kell veled, kicsim! – Mami! Nem lenne jobb holnap? Nagyon fáradt vagyok! – Épp ez az! – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Rita. – Tegnap este későn jöttél haza. Hallottam, amikor bementél a szobádba! Szerintem már elmúlt tizenegy óra is! – Sajnálom, mami! Nem akartalak felébreszteni – mondta Rita. – Nem erről van szó, kislányom! Még nem is aludtam, hisz tudod nagyon jól, nem tudok elaludni, amíg haza nem jössz, bárhol is vagy. Rita nem válaszolt, csak állt és az anyját nézte. – Apád elutazott tegnap reggel, csak két nap múlva jön meg. Én is későn érkeztem haza az este, de te még nem voltál itthon, így hát idegesen vártalak. Már-már a rendőrséget akartam hívni! – De mami! Az ég szerelmére! – kiáltott fel ingerülten a lány. – Annyi mindent hall az ember, Rita! Nem értelek, hogy nem félsz! – Ugyan mitől kellene félnem, mami! Rengeteg ember jár az utcán. Nyár van, még kilenc órakor is világos van – felelte. – Igen, de te tizenhárom éves vagy, Rita! Neked nem szabad egyedül tizenegy órakor az utcán járkálnod! Nem érted meg? – vált az anyja kissé ingerültté. – Mami! Először is már elmúltam tizenhárom, másodszor, tudok magamra vigyázni! – Te azt csak úgy hiszed, kicsim! Nézz meg egy televíziós műsort a bűnözésről! – mondta, s idegesen bekapcsolta a nappaliban a készüléket. – Tessék! Épp a bűnügyi műsor megy! Figyeld csak meg, hány fiatal lány esik áldozatul a sok őrültnek! – rogyott le a fotelbe. Rita is beljebb jött az ajtóból. – Semmi bajom nem esett, mami! Itt vagyok teljes nagyságban és épségben! – mondta.
– Hol voltál? – kérdezte az anyja. – Sétáltam! – Ne akard nekem ezt bemesélni, Rita! Este tizenegyig sétáltál? – Igen. Pontosan így volt. Remek az idő, igazán kellemes volt odakint. Észre sem vettem és elröppent az idő. A televízióban ebben a pillanatban mutatták dr. Agnese Marconi fényképét, és mondták be a doktornő halálhírét. Rita döbbenten állt, és a képernyőre meredt. Az egész testében remegett, olyan sápadt lett, mint a fal. – Rita! Mi van veled? – kérdezte az anyja, amint észrevette a lányán végbement változást. – Semmi! Csak ideges vagyok! Nem kezelsz úgy, mint egy felnőtt embert! – Mert még nem is vagy az, kislányom! Én a te korodban még... – Jaj, mami! Nem vagyok kíváncsi rá, hogy te az én koromban babáztál. Ma már sokkal hamarabb érnek a lányok! – mondta mérgesen. Szinte lángoltak a szemei. – Istenem, Rita! Mi történt veled? Teljesen megváltoztál! – Igen! Megváltoztam, mert már nem vagyok gyerek! Szeretném, ha eszerint kezelnél! Az asszony döbbenete csak fokozódott. Nem értette, mi történhetett a lányával, az utóbbi időben szinte kicserélődött. – Szerencséd, hogy az apád nincs itthon, különben lehet, hogy egy pofon is elcsattant volna, Rita! – mondta a nő és látszott rajta, mennyire erőlködik, hogy visszafogja magát, és ne sírjon. – Pofon? Miért? – kérdezte Rita, és elhúzta a száját. – Menj a szobádba, Rita! Azonnal! – kiáltott rá az asszony, és elfordult tőle. Rita csak erre várt. Gyorsan felszaladt a szobájába, és az ágyra vetette magát. – Hurrá! Hurrá! Megnyertem a csatát! Dr. Dolci most már csakis az enyém! Senki nem állhat közénk többé! Senki! A doktornő meghalt, nem lesz esküvő! – sikongatott halkan, és nagyokat nevetett. Gyorsan levetkőzött, és megállt a tükör előtt. – Méghogy gyerek! – mondta méregetve magát. – A melleim akár egy filmszínésznőnek – mustrálgatta oldalról és elölről. – A fenekem is kerek, feszes! Azt hiszem, nagyon is felnőttem már!
Eloltotta a villanyt, és lefeküdt. Magára húzta a takarót, és érezte, hogy a hasa görcsbe rándul. Már azt hitte, hogy megjött a vérzése, de tévedett. Csak egyetlen egyszer jelentkezett, azóta nem. Semmi oka nem lehet az aggodalomra, hisz dr. Dolci is megmondta, ilyenkor még rendszertelen – nyugtatta meg magát, aztán másodpercek múlva már egy apró kis mosollyal a szája sarkában elaludt. Reggel korán ébredt, tele várakozással. Alig várta, hogy elteljen a nap, hogy mehessen a doktor rendelőjébe. Mivel az anyja korán elment dolgozni, volt ideje áttanulmányozni azt az iratot, amit Palimeritől kapott. Megnyugtatta, hogy ha itthon nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy szeretné, elmegy, és a saját villájában él tovább. Még csak azt sem fogják tudni a szülei, hogy hol van! Ebédre egy pohár turmixot ivott, mert az utóbbi napokban mindent kihányt. Csak a folyadékot bírta magában tartani, de reggelire még azt sem. Gondosan válogatta össze az öltözékét, és két órakor elment otthonról. Még hallotta, hogy a telefon élesen cseng, de már nem ment vissza, hogy felvegye, pedig tudta, hogy az anyja keresi. Ez az állandó ellenőrzés! Az agyára megy! – gondolta. Először Palimeri lakására ment, de az idős ember nem volt otthon. Hiába csengetett, kopogott, nem nyitott ajtót. Lement a kapu elé, és leült a közeli padra. Várta, hogy talán megjön az idős ember, de már több mint két órája várta és nem jött. Megjött viszont dr. Dolci! A lány szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta. Felugrott, és átszaladt az utcán. Pont akkor ért oda az orvoshoz, amikor Palimeri bekanyarodott a háza elé. Az idős ember megállt, kezéből ernyőt formált a szeme elé, hogy jobban lássa, valóban Ritáé az, aki dr. Dolci nyakában csüng. – Rita! Kicsi Rita! Hogy kerültél ide? – kérdezte az orvos, és látszott rajta, hogy örül a lánynak. – Már nem bírtam tovább. El kellett jönnöm! – mondta lihegve az izgalomtól, és karját a férfi nyaka köré fonta. – Már nincs akadály köztünk, hisz a doktornő meghalt! Hallotta már? – kérdezte. Az orvos arca elkomorult. – Ne itt! Ne az utcán! Nem lenne jó, ha meglátnának bennünket, Rita, hisz Agnese a menyasszonyom volt! Még bajom származhat belőle, és természetesen neked is! – mondta, majd kutatva nézte a lány csillogó
szemét. Az agyán átfutott a gondolat, hogy talán Rita felelős lehet Agnese haláláért, aztán elhessegette magától a gondolatot. Rita még kislány, nem lenne képes arra, hogy kioltsa egy felnőtt ember, főleg egy orvos életét! Nem! Nem ő tette! De akkor ki? És miért? – Hát nem szeret? – engedte le a karjait Rita csalódottan. – Dehogynem! Nagyon is, csak nem kell mindenki orrára kötni, hogy milyen kapcsolat van közöttünk. Rita! Te még nagyon fiatal vagy, én pedig már elég idős hozzád! Megbotránkoztatnánk az embereket! – Engem ez egyáltalán nem érdekel! – mondta a lány olyan határozottan, hogy az orvos meglepődve nézett rá. – Azért az nem egészen így van! Nekem gondolnom kell a munkámra, amiből élek! Ha folt esik a becsületemen, végem van! Ugye, megérted? – Igen! Hogyne! – bólintott nem valami nagy meggyőződéssel a lány. – Menjünk be gyorsan! – fogta át a derekát az orvos, és eltűntek a bejárat mögött. Palimeri még mindig ott állt az utca másik oldalán. Nem akart hinni a szemének, majd lassan elindult a lakásába. Amikor felért, gyorsan a távcsövet vette elő, és az orvos rendelőjének ablakára irányította, de sajnos nem látott semmit, mert a reluxa le volt engedve. Lerogyott Ermina mellé a székre, és a pókra nézett. – Mi történik itt? – kérdezte. – Nem lehet, hogy ezt a kislányt is megrontsa ez az átkozott orvos! Nem! Ezt nem engedhetem! – dobbantott mérgesen a lábával. A szíve hevesen vert, érezte, hogy ismét be kell vennie a gyógyszeréből. Hiába az orvosi figyelmeztetés, hogy ne idegeskedjen, pihenjen sokat, mindig van valami, ami miatt felhúzza magát. Most például Rita miatt. Ez az ostoba gyereklány még bedől a férfi szép szavainak! Bevette a gyógyszerét és ledőlt az ágyára, s pillanatok múlva hangosan horkolt. Arra ébredt, hogy a bejárati ajtón erőteljesen kopognak, majd a csengő is megszólalt. Feltápászkodott, és elment az ajtóig. Lábai remegtek, a keze nem kevésbé, alig tudta kinyitni az ajtót. – Jó napot, uram! – köszönt Rita vidáman. A szeme csillogott, az arca szinte ragyogott. Az idős embernek nagyon rossz sejtelme támadt.
– Jó napot, kedvesem! – köszönt és elmosolyodott. – Épp magáról álmodtam! – mondta. – És lám, megjelentem! – nevetett fel Rita. Csupa mosoly és derű volt ez a mindig szomorkás, komoly lány. – Örülök, hogy eljött, Rita! – ült le a férfi. – Ma valahogy nem vagyok jól. Meg kellene etetnie Erminát! – Rendben van! – mondta Rita. – Örömmel! – Nocsak? Már nem félünk tőle? – kérdezte a férfi. – Már nem! Már teljesen összebarátkoztunk, igaz, Ermina? – kérdezte és bedugta az ujját az akvárium tején, és megsimogatta az állat hátát. – Nahát! Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel meglepődve a férfi. – Tényleg jó barátok lettek! Hogy én ennek mennyire örülök! – mondta. – Én is. Meg kell barátkoznom vele, ha egyszer az enyém lesz, nem igaz? – nevetett a lány. – De. Igaz. Rita! – nézett rá komoly arccal a férfi. – Igen? – állt meg előtte a lány, és még mindig mosolygott. – Szeretnék valamit megkérdezni öntől, s szeretném, ha nem venné a kérdésemet tolakodásnak! – Csak kérdezzen bátran, uram! Önnek mindent szabad, hisz olyan hozzám, mintha a nagyapám lenne! Tudja, nekem már nem él egyik nagyszülőm sem. Egészen kicsi voltam, amikor mind meghaltak! – Sajnálom! Örömmel leszek a pótnagypapája! – Akkor kérem, tegezzen végre! Rossz nekem, hogy úgy beszél velem, mint egy felnőtt idegennel! – Rendben van! Akkor pedig megisszuk a pertut! Hozzál ide, kérlek a bárszekrényből egy üveg likőrt és két kis poharat! – Szabad önnek alkoholt innia? – kérdezte Rita. – Ennyi nem árt meg, az biztos! Most ünnepelni fogunk, hisz nekem unokám, neked pedig nagypapád lett! – Ez igaz! – mondta Rita, és már hozta is az italt és a poharakat. Töltött mindkettőbe egy keveset. – Egészségedre, kis unokám! – nyújtotta oda a poharat a lányéhoz. – Egészségére, nagypapa! – mondta Rita és koccintottak. Az idős ember egyszerre felhajtotta az italt, aztán néhány perc múlva az arca kipirult. Mintha lázas lett volna. Rita Erminával játszott, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi az imént valamint kérdezni, vagy mondani akart.
– Nagyapa! – Igen? – Valamit kérdezni akart az előbb! – Igen! Amikor hazafelé jöttem, megláttalak a másik oldalon. Rita elpirult. – Dr. Dolcinál voltam – mondta. – Láttam, hogy odamentél – felelte az idős ember. –Talán megint beteg vagy? – kérdezte. – Nem! Nem vagyok beteg, csak kontrollra kellett jönnöm – hazudta. – Mintha azt mondtad volna, már nem kell többé jönnöd hozzá! – Igen, de az édesanyámmal beszélt telefonon, és kérte, hogy keressem fel. Ez volt az utolsó vizsgálat, most is megerősítette dr. Dolci, hogy teljesen meggyógyultam! – Úgy láttam, kedveled ezt a férfit! – mondta Palimeri. – Kedvelem? Nem is tudom. Velem nagyon rendes volt, átsegített a kellemetlen érzéseken az első vizsgálatkor. Felnőttként bánt velem, nem gyerekként, és a kórházban is betartotta, amit ígért. – Mit? – Hogy egy hétnél tovább nem tart bent. És nem is tartott. Pontosan egy hét múlva haza mehettem. – A találkozás mindkettőtök számára öröm volt. Láttam, hogy megöleltétek egymást! – Igen. Mindig megöleli a lányokat, engem is! – felelte. – Miért kérdez erről ennyit? – nézett rá Rita. – Féltelek, kicsim! Tudod, mi a véleményem erről az emberről, igaz? – Tudom, de higgye el, alaptalanul. Ő becsületes és nagyon rendes orvos. Soha nem élne vissza a betegei bizalmával. – Bár igazad lenne! Persze ez sem hozza vissza az unokámat! – sóhajtotta. – Látom, megfeledkezett rólam. Én is az vagyok! – Igen! Valóban, te is az vagy, de te itt vagy, ő pedig elment! És ez még mindig nagyon fáj! – Majd segítek a seb begyógyulásában! – ölelte át a nyakát Rita, és megcsókolta borostás arcát. – Az nagyon jó lesz! – dadogta a férfi, és a szeméből kigördült egy könnycsepp. Gyorsan letörölte, láthatóan zavarta, hogy ennyire elérzékenyült. – Menjünk, etessük meg a pókot, mert még a végén éhen
hal! Hoztam neki nyers húst, ott van a szatyorban! – mutatott az asztalra, ahova letette, amikor belépett a lakásba. Rita kiszedte a húst, és az akváriumhoz ment. Leemelte a tetejét, és darabonként a pók szájába adta a falatokat. Az állat láthatóan élvezte ezt a módszert. Nem kellett mást tennie, mint minden falat lenyelése után kinyitnia a száját. Miután jól lakott, Rita megfogta a háta két oldalánál és kiemelte az akváriumból. Letette a földre és sétálva ment mellette. Az idős ember szeme ragyogott. Boldog volt, hogy Ermina és Rita ilyen jó barátságba kerültek. Soha nem hitte volna, hogy az állat ennyire megszerethet valakit rajta kívül. Igen, az unokáját is nagyon szerette, s azt hiszi talán Rita az. A pók egyáltalán nem használta ki, hogy több lába van, mint Ritának, szépen baktatott mellette. A megszokott útvonalat követte, amelyre az idős ember megszoktatta. – Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen! – kiáltott fel a lány. – Olyan, akár a mesében! Egyre jobban megkedvelem Erminát! – mondta. – Majd, ha a tiéd lesz, és esténként kiviszed sétálni, akkor fogod igazán érezni, hogy mennyire összetartoztok. Olyan lesz, akár egy családtag. Akár egy testvér! – Már alig várom! – mondta Rita,és felkapta az állatot. Visszarakta az akváriumába és rácsúsztatta a tetejét. – Köszönöm, hogy megetetted és megsétáltattad, kedvesem! Most pedig menj el, kérlek, mert pihennem kell. Elfáradtam! – Megyek, hisz későre jár, de előbb elpakolom, amit vásárolt! – mondta, és felkapta az asztalról a szatyrot. A konyhába ment, és a szatyor tartalmát a hűtőbe rakta. – Van még valamire szüksége, mielőtt elmegyek? – kérdezte, de az idős ember már nem felelt rá. Hangosan hortyogott. – Jó éjszakát, uram! – suttogta Rita, aztán a pók fele intett. – Szia, testvérkém! 8. Mellon felügyelő napok óta gyötrődött. Nem talált egyetlen nyomot sem, amelyen elindulhatott volna a doktornő halálát illetően. – Szabad bejönnöm? – nyílt ki az ajtó.
– Dr. Lorenzo! Fáradjon beljebb! – állt fel a férfi az asztaltól, és a halottkém elé sietett. – Elhoztam mindkét boncolási jegyzőkönyvet! – mondta az orvos, és letette az asztalra. – Igaza volt, felügyelő úr! – Igazam? Miben? – Abban, hogy összefüggést feltételezett Paola és a doktornő halála között. Mindkettővel szívroham végzett. Mai napig sem tudom, hogy mi okozhatta Paola halálát. Egyéb magyarázatot nem találok, mint a hirtelen ijedtséget. A szív és az artériák állapota is erre utalt, s ugyanezt tapasztaltam a doktornő esetében is. Méreg nincs a szervezetben, sem egyéb olyan anyag, amely a halált kiváltotta volna. Itt is a rémület volt az, ami miatt a szív felmondta a szolgálatot. – És mit adott be magának? – Tio-barbitursav-származékot találtam a vérében felhalmozódva. – Ez mit jelent? Talán azt, hogy túl sokat adott be magának, és tényleg öngyilkos lett? – Nem! Nem! A fenti altatószer rendszeres használata egy idő után kimutatható a szervezetben, ahol felhalmozódik. A hosszú hatású származékok három-négy hét után is kimutathatók a vizeletből. – Ezek szerint rendszeresen adott magának ilyen származékokat? – Valószínű – bólintott az orvos. – Ez egy idő után hozzászokást, illetőleg elvonási tüneteket okozhatnak, de abban biztos vagyok, hogy nem lett öngyilkos. – Akkor mi történhetett? Ha semmi jel nem utal gyilkosságra azon kívül, hogy az erkély ajtaján az üveget kiemelték? – nézett a férfire. – Ezt megint önöknek kell kitalálniuk, felügyelő úr! Az én tudományom itt megáll! Sajnálom, hogy semmi újjal nem szolgálhatok. – Köszönöm, doki! Sajnos, igaza van, ezért indulok is. Talán rábukkanok valamire, ami előbbre viszi az ügyet – mondta. Együtt hagyták el az épületet, az utcán kezet fogtak és elváltak. A felügyelő a Santo Stefano Kórházhoz hajtott. Egész úton, amíg oda nem ért, az járt a fejében, hogy a megoldás nyitja itt van a kórházban. Itt kell hát tovább kérdezősködnie. Felment a harmadik emeletre, egyenesen a gyermeknőgyógyászatra. Rögtön megpillantotta a fiatal nővért, aki már eddig is válaszolgatott a kérdéseire, így hát ismerősként üdvözölte. – Jó napot, Giulia nővér! – köszönt rá mosolyogva.
– Jó napot, felügyelő úr! – köszönt vissza a nővér, de nem mosolygott. Láthatóan nagyon el volt foglalva. – Bocsásson meg, hogy megint alkalmatlankodom, de lenne még néhány kérdésem. Ha tudna segíteni, nagyon megköszönném! – mondta. – Sajnálom, de most nagyon rosszkor jött, felügyelő úr! Napközben rengeteg a munka – szólt oda, miközben egy fecskendőbe vörös színű folyadékot szívott fel. – Elnézést, de csak a munkámat végzem. Nem tartom fel sokáig, megígérem! – könyörgött. – Rendben van. Beadom ezt az injekciót, aztán visszajövök, és ha tényleg olyan gyorsan végzünk, szakítok pár percet – felelte és elsietett. A felügyelő körülnézett a szobában. Tisztaság volt és iszonyú gyógyszerszag, amit ki nem álhatott. Már kisgyerek korában is utálta a kórházszagot, s ez az évek során csak rosszabb lett. – Itt is vagyok! – jött vissza a nővér. – Akkor tegye fel azokat a kérdéseket, felügyelő úr! – mondta. – Kér egy kávét? – kérdezte. – Igen. Megköszönöm! – bólintott Mellon, aztán előszedte a jegyzetfüzetét, és a nővérre nézett. – Szóval arra szeretném kérni, adja meg nekem azoknak a betegeknek a névsorát, akik egy időben feküdtek itt Paolával. – Ennek semmi akadálya! – mondta Giulia, és pillanatok alatt elővarázsolta a számítógépből a névsort. Kinyomtatta, és a férfi kezébe adta. – Van még valami? – nézett rá. – Igen! Ön mit gondol arról a feljelentésről, amelyet dr. Dolci ellen tett néhány szülő? Mármint, hogy a doktor zaklatta a gyereklányokat? – kérdezte. Giulia enyhén elpirult. Nem válaszolt rögtön. – Én nem is tudom, mit mondjak. Dr. Dolci velem mindig tisztelettudó, udvarias, nagyon jó orvosnak tartom, a kapcsolata elképesztően jó a kis betegeivel. Viccelődik velük, és néha... – Néha? – Néha megpuszilgatja őket, de ez nem jelent mást, mint azt, hogy szereti a gyerekeket. Nem hiszem, hogy bármelyiket is zaklatta volna. – Mondja, kedves Giulia nővér! Soha nem végeznek egyetlen befekvő lányon sem terhességi vizsgálatot? –kérdezte. – Terhességi vizsgálatot? – nézett rá elcsodálkozva a nővér. – Nem. Tudtommal soha, hisz ezek a betegek még nagyon fiatalok, mondhatni
gyerekek. Eddig még nem találkoztam ilyen jellegű vizsgálattal, hisz mindannyian szüzek még. Ez az osztály kifejezetten a fertőzéses megbetegedések kezelésére szolgál, na persze, akad néha daganatos, vagy egyéb problémával küzdő beteg is, de amióta én itt dolgozom, még egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik lányról kiderült volna, hogy terhes. – Ez nagyon érdekes! – mondta a felügyelő a fejét csóválva. – Mi ezen érdekes? – kérdezte a nővér. – Paola terhes volt! – Ez nem lehet igaz! – ingatta a fejét a nővér. – Nagyon zárkózott és csendes lánynak ismertem meg, bár azt hiszem, egy kissé ő is belehabarodott dr. Dolcibe, hisz folyton csak róla beszélt és vizit alkalmával, amikor többen is bent voltunk a kórteremben, láthatóan izgatott lett, és le nem vette a szemét a doktorról. Persze, ez is csak olyan kis bakfisvonzalom lehetett, mint a többi. Dr. Dolci nagyon ügyesen tudta kezelni ezeket a dolgokat. Azt hiszem, hogy dr. Marconi sem barátkozott volna vele, ha csak a legkisebb gyanúja is felmerült volna annak, hogy molesztálja a betegeit. Nem! Biztos, hogy dr. Dolci soha nem viselkedett egyetlen betegével sem úgy, hogy el lehetne érte marasztalni. Sőt! – Köszönöm, Giulia nővér! Igazán köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt. Csupán egyetlen kérdést engedjen meg még! – állt fel a felügyelő. – Parancsoljon! – Mennyire biztonságos a betegek helyzete éjszaka? – Ezt hogy érti? – húzta össze a szemöldökét a nővér, és ránézett a férfire. – Hát hogy például éjszaka nem mehet be hozzájuk valaki úgy, hogy ne vennék észre? – Nem! Az teljesen kizárt. Biztonsági őrök vannak minden emeleten, a személyzeten kívül senki nem mehet be még nappal sem. Kifejezetten csak látogatási időben jöhetnek, akkor is egy beteghez egyszerre csak egy látogatót engedélyez a kórház vezetősége – felelte. – Köszönöm! – emelte fel a kezét a felügyelő, aztán elköszönt. Visszament az autójához, és beült. Elővette a jegyzéket, és végigolvasta a pár nevet. Összesen hat fiatal lány volt felsorolva. – Rendben! Akkor kezdjük az elsővel! – mondta, és elindult a név mellett szereplő cím felé.
Megállt a ház előtt, aztán kiszállt a kocsiból. Egyenesen a bejárathoz igyekezett. A ház körül nem volt kerítés, bokrok övezték, melyek egy szép kis kertet is közre fogtak. A felügyelő becsengetett és várt. Elég sokáig tartott, amíg végre kinyílt az ajtó. – Elnézést a zavarásért! A nevem Mellon felügyelő a rendőrségtől. Luisa Riccatit keresem. – Megtalálta, mert én vagyok! – felelte a lány, és ráemelte mély, karikás szemeit. – Mi történt? – kérdezte. – Bemehetnék? – A szüleim nincsenek itthon, egyedül vagyok, és nem tudom, hogy... – Tessék az igazolványom és a jelvényem! Nyugodjon meg, valóban az vagyok, akinek mondom magam! Néhány szót szeretnék váltani önnel! A lány kissé tétován ugyan, de szélesebbre tárta az ajtót. A felügyelő belépett mellette a házba. – Miről akar velem beszélni? – kérdezte a lány, amikor mindketten leültek. – A betegségéről – felelte. – Betegségemről? Hisz semmi bajom! – mondta a lány csodálkozva. – De volt? Kórházban is kezelték! – Igen, de az már régebben volt. Már teljesen rendben vagyok! Nem értem, miért kérdezget a betegségemről? – Hány éves, Luisa? – kérdezte a felügyelő, nem válaszolva a feltett kérdésre. – Tizenöt! – felelte. Bő ruháját idegesen babrálta. – Válaszoljon nekem őszintén, Luisa! Volt valamilyen kapcsolata dr. Dolcivel? – kérdezte. A lány egész testében megremegett. Még a haja szálai is külön remegtek. Elsápadt, és a szája szélét rágta. Összeszorította ajkát, és nem válaszolt. – Kérem, Luisa! Nagyon fontos! Meghalt egy lány, Paola! Talán ismerte... – Igen! Ismertem, egyszerre feküdtünk bent a kórházban, de én hamarabb eljöhettem. Sajnálom szegényt! – Nos, szeretnénk tisztán látni a halálát illetően. Ezért kérdezgetek ennyit. Mennyire barátkozott össze Paolával az alatt az idő alatt, amíg együtt voltak bent? – kérdezte. – Elég jól. Sokat beszélgettünk.
– Miről? – Hát... – vörösödött el a lány, és lehajtotta a fejét. – A férfiakról? – Igen! – bólintott. – De csak egyről! – helyesbítette a felügyelő szavát. – Dr. Dolciról? – Igen! Róla. Mindketten nagyon jóképű férfinek tartottuk. – Kérem, Luisa! Legyen hozzám nagyon őszinte! Volt önök közt valamiféle kapcsolat? Mármint ön és dr. Dolci között. Ez életbevágóan fontos! – Azt mondta, szeret engem. Csókolóztunk és... – És? Kérem, folytassa! – Nem! Erről nem akarok beszélni! – ugrott fel a lány, és zokogva az ablakhoz futott. – Kedves, Luisa! Higgye el, nem akarom bántani, és nem azért kérdezgetem, hogy kíváncsiskodjam, ez a munkám. Az apró kis részletekből állnak össze a dolgok, így hát minden, amit elmond, fontos lehet. – Amikor hazajöttem, hamarosan kiderült, terhes vagyok! – mondta Luisa. – De már elvetettem a gyereket! – Istenem! – kiáltott fel a felügyelő. – Éreztem! Tudtam! Odalépett a lányhoz és megsimogatta a vállát. – Sajnálom, Luisa! Megígérem, hogy dr. Dolci meglakol azért, amit elkövetett. Kérem, nyugodjon meg! –simogatta a még mindig síró lányt. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és egy nő lépett be. – Anya! – szaladt Luisa a nő felé. – Kicsim! Mi történt? Ki ez az ember? – kérdezte és a felügyelőre nézett. Láthatóan nem helyeselte, hogy a lakásban találja. – A nevem Edmondo Mellon, rendőrfelügyelő vagyok – mutatkozott be az asszonynak. – Ön minden bizonnyal Luisa édesanyja. – Igen. Az vagyok. Minek köszönhetjük a látogatását? – kérdezte a nő ridegen, magához ölelve a lányát. – Néhány kérdést tettem fel a lányának, asszonyom! – Milyen kérdést? – A fertőzésével és a kórházban tartózkodásával kapcsolatban. – Ehhez nem volt joga! Luisa még kiskorú, miért nem akkor jött, amikor itthon vagyunk? – kérdezte, és mérgesen nézett a felügyelőre.
– Semmi olyat nem kérdeztem, amire a lánya ne válaszolhatott volna. Kérem, nyugodjon meg, asszonyom! Biztosan hallott Paola Dominis haláláról, aki ugyanakkor feküdt a kórházban, mint az ön lánya. Nos, ebben az ügyben nyomozunk, s ezzel kapcsolatban tettem fel kérdéseket Luisának, aki nagyon kedvesen válaszolt is minden kérdésemre. A felügyelő elhallgatott. Várt néhány pillanatot, aztán folytatta. – Most öntől is szeretnék valamit megkérdezni! – Hát, tessék! – tárta szét a karját az asszony tehetetlenül. – Miért nem jelentették fel dr. Dolcit? – Hogyan?? – Azt kérdeztem, miért nem jelentették fel dr. Dolcit, amikor kiderült, Luisa gyermeket vár tőle? – ismételte meg a kérdést. Az asszony elfehéredett. – Hát ezt is kiszedte belőle? – nézett rá olyan szemekkel, hogy a felügyelő szinte megborzongott. – Igen, elmondta, és nagyon jól tette. Most én is elmondok valamit. Paola is terhes volt, s minden bizonnyal öngyilkos lett. Luisa megint zokogni kezdett. – Kérem, uram! Menjen el! Már úgyis tud mindent! – mondta az asszony. – A lányom nagyon ki van borulva, kérem, ne nehezítse még tovább a helyzetét! – Igen! Már megyek is, de előbb kérem, válaszoljon a feltett kérdésemre. Miért nem jelentették fel az orvost? – Azért, mert nem akarjuk, hogy mindenki erről beszéljen! – Inkább elhallgatják? – kérdezte a felügyelő. – Vagy talán van egy másik férfi... – Nem! Nincs! Amikor bement a kórházba, még szűz volt, erre megesküdött. És arra is, hogy soha, senkivel nem volt testi kapcsolata, de hisz még csak tizenöt éves! – sírta el magát az asszony is, aki láthatóan tartotta magát, de tovább már nem bírta. – Akkor miért nem tesznek valamit azért, hogy dr. Dolci megkapja a megérdemelt büntetését? – kérdezte a felügyelő. – Már mondtam! Nem akarom, hogy az ismerőseim tudomást szerezzenek róla. A lányom még majdnem gyerek! Számunkra ennek a dolognak vége. Lezárult a terhesség megszakításával – mondta kissé zaklatottan.
– Luisa! Nézzen rám, kérem! – lépett oda a felügyelő a lányhoz. – Esküszöm ez a legutolsó kérdésem, és nem zaklatom tovább, de kérem, őszintén válaszoljon! A lány ráemelte vörös, duzzadt szemeit. – Kérem, mondja meg őszintén, lefeküdt dr. Dolcivel? – kérdezte. – Ha csak egyetlen egyszer is, kérem, mondja meg! – Nem tudom! Én már semmit nem tudok! – sírta el magát a lány. – Szerintem nem vagy hozzám őszinte, Luisa! – tegezte le a lányt. – Hidd el, tőlem senki nem tudja meg! Meg kell büntetnünk az orvost, hogy más hozzád hasonló lány ne kerülhessen ilyen helyzetbe, de ahhoz bizonyítanunk kell, hogy mit művel! – jött ki kissé a sodrából a felügyelő. – De nem emlékszem semmire! Nem! – zokogta a lány és kiszaladt a szobából. – Most már elég, felügyelő úr! Teljesen kiborult szegénykém! Kérem, azonnal menjen el! – mondta és elindult az ajtó felé. – Bocsássa meg az alkalmatlankodásomat, asszonyom, de muszáj volt eljönnöm! A munkámat végzem csak, bár tudom, önnek ez nem jelent semmit. Ígérem, nem fogom zaklatni önöket, csak ha valóban kiderül, hogy dr. Dolci bűnös. Akkor bíróság előtt kell megismételnie Luisának, hogy a kórházból kijőve, kiderült, hogy terhes. – Nem! Ezt soha nem engedném meg a lányomnak! Ő soha nem fog bíróság elé állni! Érti? Soha! Nem teszem ki ilyen lelki tortúrának! Felejtsen el minket, túl vagyunk mindenen, el akarjuk mi is felejteni! – üvöltötte a nő, és szabályosan kilökte az ajtón a férfit. Mellon beült a kocsijába, és felkereste a másik öt lányt is, s döbbenete csak fokozódott, amikor kiderült még két lány hagyta el a kórházat úgy, hogy később kiderült, terhes. A másik három lány még tíz éves sem volt. – Nem! Itt nem lehet véletlen! Dr. Dolci igenis bűnös! Mégpedig nagyon is! Alávaló gazember, aki kihasználva a megijedt gyereklányokat, visszaél orvosi hivatásával! Addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyítom, hogy ő áll a háttérben. Egyenesen az orvos lakására hajtott, de a férfit nem találta otthon, ezért a rendelő elé állt és várt. A tábla szerint ma is rendel, tehát ide kell jönnie. Amint ott állt, figyelme egy idős emberre terelődött, aki a másik oldalon közeledett. Nem volt egyedül, Rita volt vele. Valamit tartott a kezében, közben élénken beszélgettek.
Már épp elhatározta, hogy odamegy hozzájuk, amikor megjelent dr. Dolci autója. A férfi kiszállt az Alfa Rómeóból, és hanyag mozdulattal kiemelte orvosi táskáját. Egy pillanatra megtorpant; szeme a lányra tapadt. A felügyelő figyelte minden mozdulatát, s nagyon jól látta, Ritát nézi. – Jó napot, doktor úr! – lépett hozzá váratlanul. Az orvos összerezzent, majd elpirult, mint aki rosszat tett, de rajtakapták. – Á! Felügyelő úr! Mit keres ön erre? – kérdezte, és felvette mosolygós arcát. – Önhöz jöttem! – Hozzám? – kérdezte, és meglepett arcot vágott. – Igen. Önhöz! Lenne pár kérdésem! – Kérem! Csak fáradjon be velem! – mondta udvariasan, de kissé ideges lett. A felügyelő figyelmét nem kerülte el a változás. – Foglaljon helyet, uram! – mutatott az asztal melletti székre. – Egy kávét, vagy teát? – Nem, köszönöm! Nem kérek semmit. Sietős a dolgom! – Akkor csak kérdezzen! – ült le az orvos az asztala mellé, és várakozóan nézett rá. – Dr. Dolci! A menyasszonyának voltak rokonai? – kérdezte. – Igen. Az édesanyja él a Via della Conciliazionen. Más rokonáról nem tudok – mondta. A felügyelő felírta a címet, aztán ismét ránézett az orvosra. – Dr. Dolci! Kérem, válaszoljon őszintén! Milyen kapcsolata volt önnek Paolával, Ritával, Luisa Riccatival? – Aztán még felsorolta a másik három nevet. Az orvos falfehér lett. – Ezt hogy érti? – nyögte ki nagy nehezen. – Úgy, ahogy kérdeztem. De ha jobban tetszik, feltehetem másként is a kérdést: Milyen viszony volt önök között? – kérdezte, és szúrós tekintettel figyelte az orvos arcát. – Semmilyen viszony nem volt köztünk! Én orvos vagyok, ők pedig betegek! Orvos és beteg kapcsolat volt köztünk, de nem értem a kérdését! – Szerintem pedig nagyon is érti! Nézze, dr. Dolci! Valami különös dologra jöttem rá, de akárhogy is próbálom nézni, mindig magához lyukadok ki. – Ezt nem értem, uram! – Még nem is kell! Majd időben meg fogja érteni! – állt fel a felügyelő.
– Kikérem magamnak ezt a hangot, felügyelő úr! Úgy viselkedik velem, mintha bűnöző lennék! – mondta, és egyenesen a felügyelő szemébe nézett. Világoskék szemei szinte villogtak. – Nem én mondtam! – vont vállat Mellon. Az orvos dühösen ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben a képébe mászott volna ennek a kellemetlenkedő alaknak, de nem tette. Nem ragadtathatja el magát, az csak rontana a helyzeten. – Tehát nem mond semmit, dr. Dolci? – Miért, mit kellene mondanom? – Hogy miért molesztálta a gyereklányokat, kihasználva, hogy betegek és kiszolgáltatottak? – vágta oda Mellon. – Ez becsületsértés, uram! Ön olyan dolgokat vág a fejemhez, ami nem igaz! Soha nem molesztáltam egyik betegemet sem! – És miért csókolgatta őket? – kérdezte a felügyelő. Az orvos meghökkent, de aztán hamar magára talált. – Nézze, felügyelő úr! Ezek a gyereklányok nagyon érzékenyek. Amikor először kerülnek olyan helyzetbe, hogy le kell vetkőzzenek egy férfi előtt, mindannyian félnek. Segíteni kell nekik, én a magam módszerével teszem, s mondhatom, valamennyi betegemmel nagyon jó a kapcsolatom a mai napig. Visszajárnak hozzám, pedig már nem is betegek. – Valóban? – kérdezte Mellon. – Igen! – felelte az orvos, és a felügyelő szemébe nézett. – Paola is visszajárt? – Igen! Nagyon jó kapcsolatban voltunk. Elmesélte a problémáit, beszélt olyan dolgokról, amelyekről senkivel nem beszélt volna. A bizalmukba fogadnak, ön pedig azzal vádol, hogy molesztálom, zaklatom őket? Gondolja, hogy akkor visszajönnének hozzám? – kérdezte, és elképedve nézett a felügyelőre. Mellon egy percig megingott. Az orvos olyan őszintének tűnt, hogy mármár hajlott rá, higgyen neki, de aztán a tények kijózanították. A lányok nem estek teherbe maguktól! – És Rita? Ő is visszajár? – kérdezte hirtelen. – Ő?... Igen! Néhányszor benézett hozzám. Itt lakik egy barátja, hozzá sűrűn eljár, s van, hogy rám is szakít néhány pillanatot, de mivel én itt is dolgozom, tényleg csak pillanatokra találkozunk – mondta. – Köszönöm, dr. Dolci! Egyelőre nincs több kérdésem, de még lesz! Biztos vagyok benne! – mondta és elhagyta a rendelőt.
Épp akkor ült be a kocsijába, amikor Rita kilépett a kapun. Egyenesen a másik oldalra ment, s belépett a kapun. – Nocsak! – mondta a felügyelő és kiszállt a kocsijából. – Most a végére járok! – dünnyögött, aztán gyorsan a lány után sietett. A rendelő az emeleten volt, így a lépcsőn meghúzódva tisztán hallotta, amint becsengetett. – Rita! Hogy kerültél ide? Most nem alkalmas, inkább menj el! – hallotta, amint dr. Dolci suttogva beszél hozzá. – De miért? Mi történt? – kérdezte Rita. – A rendőrség volt itt. Szaglásznak utánam! Most néhány hétig jobb lesz, ha nem találkozunk! – mondta a férfi. – De én nem bírom ki addig! – nyafogott Rita. A felügyelő megizzadt a hallottaktól. Tehát igaz! Már ezt a kislányt is megzavarta. Magába bolondította, semmi kétség! Lesietett a lépcsőn, és visszaült a kocsiba. Néhány pillanat múlva megjelent Rita is, láthatóan feldúltan, morcosan lépett ki a kapun. – Rita! Rita! – kiáltott utána a felügyelő. A lány megállt és körülnézett. Mivel nem látott senkit, tovább indult. A felügyelő mellé hajtott, és kiszólt a kocsiból. – Én kiáltottam utánad, Rita! Gyere, hazaviszlek! –ajánlotta. Rita kissé megijedt, amint megpillantotta a felügyelőt, de aztán elmosolyodott. – Köszönöm, inkább sétálok egyet! Még nincs nagyon késő! – mondta. – Szeretnék veled beszélni! Kérlek, szállj be a kocsiba! – állt meg, és komoly arccal nézett a lányra. – Nem bánom! – felelte Rita és beült mellé. – Miről akar beszélni velem? – kérdezte. – Dr. Dolciról! – Dr. Dolciról? Miért? – Mit kerestél nála? – kérdezte a felügyelő, és oldalról nézett rá. Egyik szemével az utat figyelte. – Nem is nála voltam. Egy barátom lakik itt és... – Tudom, hogy a barátodnál is voltál, de utána felmentél a rendelőbe. – Kémkedik utánam? – nézett rá ellenséges tekintettel Rita. – Nem. Nem kémkedem, ez véletlen volt. Meglátogattam dr. Dolcit, aztán megpillantottalak téged, amint bementél a kapun. Gondoltam, megvárlak, és hazaviszlek.
Rita nem szólt semmit, magába roskadva ült, és bosszankodott, amiért a felügyelő meglátta. Az is bántotta, hogy pont most kellett a férfinek erre járnia. Miatta nem lehet most együtt az orvossal. A felügyelő megállt a ház előtt. – Megérkeztünk, hölgyem! Remélem, kényelmesen utazott! – mosolygott rá a felügyelő. – Köszönöm, hogy haza hozott, uram! – mondta nem valami kedvesen a lány, aztán elszaladt. Mellon utána nézett, majd hirtelen kipattant a kocsiból. – Rita! Rita! Várj meg kérlek! – kiáltott a lány után, és szaladni kezdett. – Beszélnék az édesanyáddal, ha itthon van! – mondta. – Nem tudom, hogy már hazaért-e – felelte Rita a fogai között szűrve a szavakat. – Te vagy, kislányom? – hallották az asszony hangját. – Igen, mami! Én és a felügyelő úr! – felelte a lány ingerülten, és egyenesen a szobájába ment. – Bocsásson meg, asszonyom, hogy alkalmatlankodom, de beszélnem kell önnel. Az ügy nagyon fontos! – Kérem! Hát akkor csak fáradjon beljebb és foglaljon helyet! – ült le az asszony is, kezét a konyharuhába törölte, amelyet magával hozott a konyhából. – Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Ahogy vesszük! Remélem, önöknél nem lesz! – felelte különös hangon a férfi. – Ezt megmagyarázná, hogy én is megértsem? – nézett rá a nő. – Nos, egyre nagyobb a gyanú, hogy dr. Dolci visszaélt a betegeivel és... és... A felügyelő idegességében elhallgatott. Nem tudta, hogy mondja el a nőnek, amit akart. – És? Mi van még a tarsolyában? – Nos, ma elmentem néhány volt betegéhez, pontosan hat kislányhoz. Közülük háromról a kórházból hazatérve hamarosan kiderült, hogy terhesek! – Micsoda? – ugrott fel az asszony. Az arca falfehér lett. – Miről beszél? – Az a helyzet, asszonyom, hogy szeretném megkérni, vigye el a lányát nőgyógyászhoz, és nézesse meg, hogy nem vár-e gyermeket! – Maga megőrült! Mit hord itt össze? – kiáltotta magából kikelve. – Hogy merészel ilyesmit feltételezni a lányomról? – üvöltötte.
– Asszonyom! Az ég szerelmére! Én nem az ön lányáról feltételezem, hanem dr. Dolciról! A lányok szűzen mentek be a kórházba, de mindannyian terhesen hagyták el, azaz egy hónapon belül mindegyikről kiderült, hogy nem jelentkezett a vérzésük. Sajnos, szégyellték a dolgot, ezért inkább elhallgatták, így maradhatott titokban. Ha Paola nem hal meg, talán többet tudhatnánk, de sajnos, ő már nem beszélhet. Az asszony lerogyott a székre, és a szeméből megeredtek a könnyei. – Úgy gondolja, szükséges ez a vizsgálat? – szólalt meg egy kis idő múlva. – Igen! Feltétlenül, már csak azért is, hogy ha megesett Ritával is a baj, legyen idő a beavatkozásra, na meg persze azért is, mert ez lenne a bizonyíték! – Istenem! – sóhajtott fel a nő. – Mit kell még kiállnia az én kislányomnak? – Sajnálom, de a saját érdekükben mielőbb menjenek el orvoshoz, de ajánlom, hogy ne dr. Dolcihez! –mondta. – Elmegyünk! – bólogatott az asszony. – Ha beigazolódna a feltételezésem, kérem, hívjon fel, asszonyom! Ugye, megígéri? – kérdezte. – Igen – felelte halkan a nő. – Mindenképpen felhívom! – Köszönöm! Akkor megyek. Várom a hívását – indult el az ajtó felé a férfi. A nő felállt, de Mellon visszatartotta. – Ne! Maradjon csak, kérem! Inkább menjen a kislányához! Én egyedül is kitalálok – intett a kezével és eltűnt az ajtó mögött. Az asszony ülve maradt. Maga elé meredt, majd hirtelen felpattant, és felszaladt a lépcsőn. – Rita! – lépett be a lánya szobájába, aki az ágyon feküdt csukott szemmel. – Mami! Mi történt? – ült fel a lány, amikor észrevette, hogy az anyja sírt. – Téged is megbántott? Alattomos egy alak! Ki nem állhatom a képét, olyan... – Elég, Rita! Ez az ember nyomozó, az igazságot keresi. Nem lehet elítélni, és a fejére szórni mindazt, ami a munkája, bár nekünk kellemetlennek tűnik. – Akkor miért sírtál? Látom, még most is könnyes a szemed! Mit mondott! – nézett rá érdeklődve, kitágult szemekkel.
– Rita! Holnap reggel elmegyünk egy nőgyógyászhoz! – Tessék? Hova? Miért? – ugrott le a lány az ágyról. – El kell mennünk egy nőgyógyászhoz, aki megvizsgál. – De semmi bajom nincs! Dr. Dolci megmondta... – Nem érdekel, hogy mit mondott dr. Dolci! – Hát nem hozzá megyünk? – kérdezte a lány meglepődve. – Nem! Az én nőgyógyászomhoz megyünk! – De miért? Mi történt, mami? – Meg kell vizsgáljon, hogy nem vagy-e terhes! –mondta az anyja. – Mit mondasz? Hogy lehetnék terhes, amikor még szűz vagyok? Nem feküdtem le Luigival egyszer sem! – kiáltotta magából kikelve. – Nem is Luigire gondoltam! – nézett rá az anyja szomorúan. – Nem? Akkor kire? – Dr. Dolcire! – Ezt nem gondolod komolyan, mami! Dr. Dolci soha nem nyúlt hozzám úgy egyetlen ujjal sem! – Hát akkor hogyan nyúlt hozzád? – kérdezte az anyja szinte remegve. Rita elvörösödött. Képtelen volt parancsolni magának, így ha füllentett, bizony rögtön lebukott. – Sehogy! Sehogy sem nyúlt hozzám, csak amikor vizsgált! – vágta oda a szavakat az anyjának. – Rita! Nem érdekel, hogy mit mondasz, holnap reggel elmegyünk és megvizsgáltatlak! – De én nem akarom! Nem vihetsz el, ha nem akarom! – Elvihetlek, kicsim! Még nem vagy nagykorú, azt kell tenned, amit mondok! Az édesanyád vagyok, csak a javadat akarom! – Ezzel a vizsgálattal nem! Semmi bajom, és elcipelsz egy másik orvoshoz. Ha már mindenképpen el kell mennem, akkor menjünk dr. Dolcihez, őt már ismerem, előtte nem szégyellem magam már! Az asszony eltűnődve nézett rá, majd hirtelen bólintott. – Legyen. Menjünk akkor dr. Dolcihez! Tudod mit? Még nincs olyan késő, még rendel. Felhívom, és odamegyünk most azonnal! Menj, mosakodj meg és tíz percen belül légy lent a nappaliban! – mondta az anyja, azzal kisietett a szobából. Rita ellenkezni akart, de már nem volt rá módja. Duzzogva, mérgesen ment be a fürdőszobába. Még hallotta, amikor az anyja felhívta az orvost. Remélte, hogy ma már nem fogadja, de tévedett.
– Beszéltem dr. Dolcivel, vár minket! – kiáltott be a lányának, aztán a kocsikulcsért ment. Dr. Dolci csodálkozva nyitott ajtót. – Csak nincs valami baj, asszonyom? Halálra rémített a telefonjával. A hangjából ítélve nagyon izgatottnak tűnt. – Dr. Dolci! Azért jöttünk, hogy vizsgálja meg Ritát! – Vizsgáljam meg? Miért? Megint... – Nem! Azt akarom, hogy nézze meg, nem vár-e gyermeket! Az orvos elsápadt, majd Ritára nézett, de a lány lehajtott fejjel állt az anyja mögött. – Talán van valami jele? – kérdezte. – Nem tudom, majd kiderül, ha megvizsgálta! – felelte az asszony kimérten. – Jól van, Rita! Gyere, átmegyünk a másik szobába! – mondta, és megölelte a lány vállát. Az asszony szeme idegesen villant erre a mozdulatra, majd felugrott. – Magukkal tartok! Ott akarok lenni a vizsgálatnál! – De, asszonyom! – De mami! – méltatlankodott Rita is. – Nem akarom, hogy ott legyél! – mondta. – Kérem, asszonyom! Higgye el, nem titkolódzom, elmondok mindent a vizsgálat után, megígérem! – Rendben! – bólintott az asszony, miközben arra gondolt, holnap reggel elviszi Ritát a saját nőgyógyászához is a biztonság kedvéért, bármi is legyen az orvos vizsgálati eredménye. Leült a székre, és idegesen dobolt ujjaival az asztal szélén. Néhány perc múlva megjelent dr. Dolci és Rita. Mindketten falfehérek voltak. – Nos? Mi az eredmény? – kérdezte az asszony és felemelkedett a székről. – Remélem, a lányom szűz, mint amikor először járt önnél! – mondta. – Sajnálom, de Rita terhes! – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy meg van döbbenve. – Nem! Az nem lehet! – kiáltott fel az asszony, és zokogva Rita felé fordult. – Én nem tehetek róla! – mondta Rita hangosan, miközben a szeméből potyogtak a könnyek. – Nem tehetek róla! – nyöszörögte.
– Nem? Talán én adtam oda magam? – kiáltott rá az anyja magából kikelve, majd az orvos felé fordult. – – Tehát igaz! Ön megrontotta a lányokat, akik a gyógyulás reményében keresték fel. Visszaélt a hivatásával, dr. Dolci! – Állj! – kiáltott rá az orvos. – Kikérem magamnak, asszonyom! Engem ne gyanúsítgasson! Semmi közöm a lánya terhességéhez! Talán kérdezze meg Luigit! – mondta. Az asszony hangja elakadt. Alig kapott levegőt, úgy érezte, megfullad. – Rita! Rita! Hallgatlak! – nézett a lányára, aki döbbenten meredt az orvosra. – Luigival nem feküdtem le, mami! Esküszöm! – mondta. – És dr. Dolcivel? – kérdezte az anyja. – Vele sem! – Rendben van, de akkor kitől estél teherbe? – Nem vagyok terhes! Nem lehetek terhes, hisz soha nem voltam még együtt férfival! – kiáltotta Rita, és hangosan zokogva az asztalra borult. – Miért akarjátok bebeszélni, amikor én tudom, hogy soha nem feküdtem le senkivel! – Lehet, hogy tévedett, doktor? – kérdezte Rita anyja, és az orvosra nézett. – Nem, asszonyom! Kitapintható a terhesség! – felelte. – Ajánlom azonban mielőbb elvetetni, nehogy késő legyen! – tette hozzá. – Maga csak ne ajánlgasson nekem semmit! Tudom, hogy Rita szűz volt, amikor befeküdt önhöz a kórházba. Előtte jött meg először a vérzése, tehát fogamzásra képes volt! Amióta haza jött a kórházból, ezzel a Luigival járkál, de ha ő azt mondja, nem feküdt le vele, akkor az úgy is van! – mondta. – És ha ennyire hisz a lányának, akkor azt miért nem hiszi el, hogy velem sem feküdt le? Mert ez az igazság! Soha nem feküdtem le a lányával! Esküszöm! – Maga nekem ne esküdözzön! Tudom, hogy nemcsak Ritával tette meg, hanem valamennyi lánnyal, aki magánál feküdt! Nem! Ezt nem ússza meg, dr. Dolci! A tettéért felelni fog! – kiáltott a nő, aztán elkapta Rita karját, és magával rángatta. Az orvos lemerevedve állt a rendelő közepén és talán még soha életében nem félt ennyire. Lehet, hogy nagy bajba sodorta magát, és vége van mindennek? Érezte, hogy valamit tennie kell, de nem tudta, hogy mit.
Szinte önkívületben volt. Felkapta az orvosi táskáját, és át sem öltözött, utcai ruhában ült be a kocsijába. Elindult, maga sem tudta, hogy hova. A fejében a rémült gondolatok kavarogtak, észre sem vette, hogy a kórház előtt parkolt le. * Giulia nővér még mindig a felügyelővel való beszélgetésen elmélkedett. A fejében a gondolatok egymást kergették, aztán elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár ennek a dolognak. Vagy Dr. Dolci tényleg molesztálja a gyerekeket, sőt, talán tényleg ő erőszakolja meg a lányokat, vagy? Nos, erre a vagyra kell rájönnie. Végiggondolt mindent, ami a gyerekek bejövetelétől az elmenetelükig történik velük, hogy mikor lenne alkalma az orvosnak arra, hogy megerőszakolja őket, s rájött valamire! Lehet, hogy nagy butaságra készül és az állásával játszik, de meg kell tennie! Saját szemével akar meggyőződni arról, amire gondol! Tíz óra múlt, amikor az éjszakai ügyeletes orvos megjelent nála, és a betegek kórlapját kérte. – Minden rendben van? – kérdezte. – Igen, dr. Palma! Minden kis beteg alszik már. – A nyolcasnak nyugtatót kellett adni? – nézett a nővérre. – Igen. Ötödik napja van bent, s ma nagyon rossz napja volt. Roppant nehezen tűrte a kezelést és szeretne haza menni. Dr. Dolci írta elő neki! – tette hozzá, és a kartonra mutatott. – Igen, látom! – bólintott, aztán végignézte valamennyi kórlapot, majd visszaadta a nővérnek. – Az orvosi szobában leszek, bármi van, szóljon! – mondta, mint minden este, aztán kiment a szobából. Giulia az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára, ahol még javában zajlott az élet. Egy pillanatra mintha dr. Dolci Alfa Rómeóját látta volna, de meggyőződni nem tudott róla, mert a beállított óra jelezte, dolga van! Ellépett hát az ablaktól, és elvégezte az időre kiszabott teendőjét, miközben a gondolatai ismét dr. Dolci felé szálltak. Felállt, és kinézett az ablakon. Nem akart hinni a szemének. A doktor kocsija a parkolóban állt. Nem tévedett, tehát, de miért nem jött fel hozzá? Már egy fél órája annak, hogy látta idejönni, miért nem jelentkezett be? Bármikor jön be, mindig először hozzá kukkant be. Ezt egy kicsit furcsának találta, ezért úgy
gondolta, ha a férfi bejött az épületbe, akkor itt kell lennie valahol. De hol? Csak nem azért jött vissza, hogy...? Ó, istenem! Én buta liba! Hát persze! Visszajön éjszaka, és besurran ahhoz a lányhoz, akinek elrendelte a nyugtató injekciót! Hogy én eddig erre nem jöttem rá! – mondta, és már fel is pattant. Egyenesen a nyolcas kórterembe sietett. Csak annyi ideje volt, hogy kikapcsolja a lány magnóját, melyet elfelejtett kikapcsolni a kislány. Gyorsan lenyomta a gombot, aztán a fürdőszobába akart besurranni, de ekkor megszólalt a személyi hívója. Mennie kellett. Alig lépett ki a nővér a szobából, ismét nyílt a nyolcas kórterem ajtaja, majd be is csukódott halkan. Belülről kattant a zár. Az alak az ágyhoz lépett és felemelte a takarót. – Nos, kicsikém! Eljött a várva várt pillanat! – suttogta, aztán gyorsan kibújt a nadrágjából, és a lányra feküdt. – Csak ezért érdemes élnem! Csak ezért! Milyen kár, hogy hamarosan véget kell vetnem ennek az egésznek! Tudod, bármennyire is vigyáztam, félek, nem maradhat sokáig titokban ez a sok gyönyörű éjszaka! Most azonban még nem jött el a végső pillanat! Még az enyém vagy! Ó, Istenem! De jó veled! – lihegte. A lány hangosan nyöszörgött. Amikor Giulia nővér visszatért, a nyolcas szobában minden csendes volt. A lány mélyen aludt. Az ablakhoz sietett, és lenézett a parkolóra. Az Alfa Romeo már nem állt ott. A nővér bosszankodott, mert nem sikerült a terve. Most ki tudja, mikor lesz megint egy megfelelő alkalom? – gondolta. De nem adja fel! Addig senkinek nem szól semmit arról, hogy gyanakszik, csak akkor, ha majd a bizonyíték a kezében lesz. Nem tehet mást, meg kell állítani ezt a szörnyűséget, még ha fájdalmas lesz is valamennyiük számára. 9. Mellon felügyelő másnap becsöngetett egy aprócska házba. – Ki az? – hallatszott bentről egy vékonyka remegős hang. – A rendőrségtől jöttem, asszonyom! A nevem Mellon felügyelő. A lányával kapcsolatban szeretnék beszélni önnel! Az ajtó kinyílt, de csak résnyire. – Láthatnám a jelvényét és az igazolványát? – kérdezte az idős asszony, s miután megnézte, feltárult az ajtó. A férfi beléphetett a házba. – Talán történt valami a kislányommal? – kérdezte az asszony.
A felügyelő meglepődve nézett rá. – Ön nem néz televíziót, asszonyom? – kérdezte és körbe forgott a nappaliban. – Nem, mert nincs televízióm! – felelte. – Az meg hogy lehet? Mivel tölti akkor az estéit? – kérdezte Mellon. Szinte hihetetlen volt, hogy létezik még valaki a huszadik század végén, akinek nincs televíziója. – Úgy, hogy utálom! Minden estémet a Biblia olvasásával töltöm! – felelte. – És néha kézimunkázom. Most is egy jó meleg pulóvert kötök Agnese-nek! – mondta, és a szeme megcsillant. A felügyelő torka kiszáradt. Nem szerette soha ő közölni a hozzátartozókkal a rossz hírt, de most nagyon úgy tűnt, nem bújhat ki alóla. – Kérem, asszonyom! Üljön le és figyeljen rám! – mondta. Miután az idős asszony leült és ráemelte fáradt tekintetét, megszólalt: – Rossz hírrel jöttem önhöz! – Istenem! Ugye nem a lányommal kapcsolatos? – kiáltott fel ijedten. – Sajnálom, de vele. Meghalt! Az asszony felsikoltott, majd ájultan csúszott le a székről. A felügyelő nagy nehezen magához térítette, majd lefektette az ülőgarnitúrára. – Jobban van? – kérdezte, miután megitatta. – Igen! – mondta nagyon halkan. A szeme fátyolos volt, az ajka alig mozgott. – Jobban, köszönöm! – Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, bár én azt hittem, ön már tudja. – Mi történt vele? – kérdezte az asszony és hangtalanul zokogott. A szeméből egymás után gördültek le a kövér könnycseppek. – Még nem tudjuk. A lakásán találtuk meg holtan. A nyomozás folyamatban van, de még egyelőre semmit nem tudok mondani. Tudna néhány kérdésre válaszolni? – kérdezte. – Tudom, hogy nem alkalmas a hely és az időpont, de nem szeretném zaklatni. Ha most elég erős, és válaszol a kérdéseimre, nem zavarom többé. – Kérdezzen csak! – próbált meg felülni. A felügyelő odaugrott, és segített neki. Egy párnát tett a háta mögé. – Nos, volt férfiismerőse a lányának? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Most lett volna az esküvőjük. Dr. Dolci a neve. Nagyon jóravaló fiatalember, igaz, hogy csak kétszer találkoztam vele, de a modora
megnyerő, és a lányom rajong érte. Szegény, most – gondolom –, ő is nagyon szomorú! – Asszonyom! Dr. Dolcin kívül volt valaki más a lánya életében? – Voltak futó kalandjai, de csak barátkoztak. Amíg itthon lakott, addig egyáltalán nem érdekelték a férfiak, hisz állandóan tanult. Amikor pedig elkerült a szülői háztól, csak futó ismeretségeket kötött, nem akarta magát lekötni. Azt hiszem, az egyetlen férfi dr. Dolci volt az életében. A felügyelő kérdezni akart valamit, amikor csengettek. – Maradjon csak, asszonyom! Majd én ajtót nyitok! – mondta a felügyelő és felugrott. – Jó napot, uram! – állt az ajtóban egy fiatal nő. – Bocsásson meg, de ön kicsoda? – kérdezte. – Mellon felügyelő vagyok! – mutatkozott be, mire a nő elsápadt. – Jézusom, csak nem... – Nem! Nincs semmi baj, kérem, fáradjon beljebb! – lépett el a férfi az ajtóból. – Ki az? – hallatszott az idős asszony hangja. – Én vagyok, Editta! – lépett be a nő, és az idős asszonyhoz sietett. A szeméből könny pergett. – Mi a baj, Editta? – kérdezte az asszony. – Miért sírsz? – nézett rá ijedten. Kissé zavaros agya nem fogta fel rögtön, hogy a nő a lánya miatt sír. – Hát... nem tudja, hogy Agnese... meghalt? – kérdezte a nő. – De. Most tudtam meg az imént. A felügyelő hozta a hírt! – felelte. A két nő összeborult és zokogtak. A felügyelő várt, amíg elcsendesednek, csak azután szólalt meg: – Elnézést, hölgyem, de megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? – kérdezte a felügyelő. – Agnese a legjobb barátnőm volt – felelte a nő. – És én is neki. És most nincs többé! De mi történt vele? A televízióból értesültem a szörnyűségről. Csak úgy egyszerűen holtan találták az ágyában? Egy orvost?! – Az orvos is halandó, hölgyem! – felelte Mellon. – Sajnos, még nem tudjuk, mi okozta a halálát, de a vizsgálat folyik – felelte. – Szegény Agnese! Istenem, milyen boldog volt pedig! Hamarosan asszony lett volna belőle! Mennyire szerette a vőlegényét, pedig az az ember igazán különös csodabogár! – mondta. – Miért? Miért nevezi csodabogárnak?
– Á! Csak úgy! Agnese mondott egyet, s mást róla, s ezért. Én azonban nem adom tovább, amit ő nekem elmondott. Nem! – rázta meg a fejét. – Pedig jobban tenné! Lehet, hogy segít megoldani a rejtélyt, hogy mi történt a barátnőjével. Az erkélyajtóból ugyanis valaki kivágta az üveget, és ott hatolt be az otthonába. A doktornő már aludt, tehát álmában történt vele a szörnyű tragédia. A nő az asszonyra nézett, aki nem látott és nem hallott. Maga elé bámult, a szája egyfolytában mozgott némán. – Majd kikísérem, és akkor beszélgetünk! – mondta a nő, aztán az idős nő felé fordult. – Miben segíthetek? Elintézem a temetést, rendben? – kérdezte. – Igen. Azt megköszönöm! – bólogatott az asszony, és a fiatal nő kezét szorongatta. A felügyelő felállt. – Nos, akkor én nem is zavarok tovább. Fogadja őszinte részvétemet, asszonyom és legyen nagyon erős! – mondta, azzal kifelé indult. – Kikísérem a felügyelő urat, és visszajövök! – mondta az idős nőnek, aki csak bólogatott, miközben a szeméből megállás nélkül folyt a könnye. – Nos, mitől olyan csodabogár ez az orvos? – kérdezte. – Nem is tudom, hogy illendő-e erről beszélnem most, amikor szegény Agnese halott. Kifecsegni azt, amit nekem és csakis nekem mesélt. – Azt hiszem a halál ténye mindennek más jelentőséget ad, hölgyem! Kérem, mondja el, amit tud, mert lehet, hogy épp ezzel segít abban, hogy kiderüljön, miért is halt meg a barátnője! A nő nyelt egy nagyot, aztán megszólalt: – Szóval, Agnese és ez a doktor már egy éve jártak együtt. Most lett volna az esküvőjük, de Agnese elpanaszolta, hogy egyszer sem... hm... hogy is mondjam? – hebegett a nő. – Egyszer sem feküdtek le egymással? – fejezte be a mondatot a felügyelő. – Hát... igen! – bólintott a nő. – Agnese szerette volna, de a vőlegénye nagyon maradi gondolkodású volt. Azt mondta, akit feleségül vesz, csakis a nászéjszakán akarja a magáévá tenni! Hallott ön már ilyet a mai világban? – kérdezte. – Érdekes! Tényleg roppant érdekes! – bólogatott a felügyelő, miközben arra gondolt, hogy talán már nem maradt energiája az orvosnak a menyasszonyára, hisz annyi volt körülötte a fiatal lány!
Editta lehajtotta a fejét. – Talán nem haragszik meg rám odafönt, amiért kifecsegtem a titkát. Ez nagyon bántotta. Nem egyszer panaszkodott, hogy talán lehet valakije, de aztán legközelebb elmondta, hogy egy hónapon keresztül figyeltette egy magándetektívvel, de soha nem látta senkivel. Csak a kórház és a rendelője között ingázott. Minden idejét lefoglalta a gyógyítás. Egyetlen nőt sem lehetett látni a közelében, egyedül járt haza, és soha nem ment szórakozóhelyre sem. Tehát biztos, hogy nem volt senkije. Amikor Agnese megkérdezte, miért ragaszkodik ennyire a nászéjszakához, mindig azt mondta, hogy neki elvei vannak! A barátnőm imádta, így hát elfogadta és várta a nászéjszakát, amely már nem is volt olyan messze – sóhajtotta a nő. – Köszönöm, hogy elmondta. Biztos, hogy nem haragudna a barátnője, mert csak azért mondta el, hogy segítsen a rendőrségnek kinyomozni, miért kellett a doktornőnek ilyen fiatalon meghalnia. Egyébként ön szerint elképzelhető, hogy öngyilkos lett? Ha ön jól ismerte, tudnia kell, képes lett volna-e rá, vagy esetleg volt-e valami komoly oka erre a lépésre. – Nem! Nem! Biztos, hogy nem! Imádott élni! Vidám és boldog volt, pláne most, amikor már csak napok választották el az esküvőtől. Sajnos, mostanában nem találkoztunk túl sűrűn, inkább csak telefonon érintkeztünk, de már én is megvarrattam a ruhámat, amelyet az esküvőjén viseltem volna! Mennyire készült rá, és milyen boldog volt! Szerintem, ha képes is lett volna az öngyilkosságra, nem most, amikor az esküvőjére készült! Semmiképpen nem! – ingatta a fejét a nő. – Köszönöm, hogy elmondta, hölgyem! Azt hiszem, segített vele a munkámban! – mondta a felügyelő, s mielőtt elköszönt volna, megkérdezte. – Ön mivel foglalkozik? – Vegyész vagyok! – felelte. – Az is kapcsolódik az orvostudományhoz, nem igaz? – kérdezte Mellon. – De. Igaz. És én nagyon szeretem a munkámat. Főleg, ami a kutatásokat illeti – felelte. – Köszönöm, hogy mindezt elmondta! – intett a kezével a felügyelő, majd elköszönt. Amint visszafelé vezetett az úton, állandóan azon járt az esze, hogy vajon miért nem akart lefeküdni dr. Dolci a menyasszonyával? A róla lassan kialakuló kép arról árulkodik, hogy igencsak kedveli a szebbik nemet. Akkor hogy létezik, hogy a menyasszonyától távol tartotta magát? Csakis az lehet rá a magyarázat, hogy a fiatal lányokat szereti!
Másnap délelőtt megszólalt az asztalán a telefon. – Tessék, Mellon! – emelte fel a kagylót. – Jó napot, felügyelő úr! Rita édesanyja vagyok! – mutatkozott be a nő, és zokogni kezdett. Nem is kellett semmit mondania, a férfi tudta, hogy a kislány terhes. – Sajnálom, asszonyom, hogy beigazolódott a feltételezésem, de ezzel el tudjuk kapni az orvost. Mielőbb találkoznunk kell! – Én nem akarok mást, mint nyugalmat, felügyelő úr! Csak azért telefonáltam, mert megígértette velem, hogy a vizsgálat után jelentkezem. Hát megtörtént, de többet ne várjon sem tőlem, sem pedig a kislányomtól. – Ezt nem mondja komolyan, asszonyom! Most Rita segítségével leleplezhetjük ezt a szemét orvost! – kiáltott fel Mellon ingerülten. Mérges volt, amiért az asszony a bizonyítékot, a megdönthetetlen bizonyítékot meg akarja tagadni tőle. – Minket nem érdekel már semmi, uram! Elegünk volt! Kérem, ne zaklasson többé! – mondta, s aztán letette a telefont. A felügyelő hatalmasat csapott öklével az asztalára. A papírok szanaszét repültek a levegőben. – Micsoda konok emberek! Ezt nem tehetik meg, hisz nekik is érdekük, hogy az orvos lakat alá kerüljön! Nem! Beszélnem kell velük! – mondta, s azzal felugrott, és már indult is. Sajnos sem Ritát, sem az édesanyját nem találta otthon. Egy ideig várt, de aztán visszament az irodájába. Beletemetkezett a munkába, s csak néhány óra múlva nyúlt a telefonért. Tárcsázta Ritáék telefonszámát, mindenképpen rá akarta őket bírni arra, hogy tanúskodjanak az orvos ellen. Végre valaki felemelte a kagylót. – Mellon felügyelő vagyok! – szólt bele, meg sem várva, hogy a hívott fél jelentkezzen. – Kicsoda? – hallotta egy férfi hangját. – Elnézést, Buzatti asszonnyal, vagy Ritával szeretnék beszélni. Mellon felügyelő vagyok a rendőrség bűnügyi osztályáról – mutatkozott be. – Sajnálom, de a családom nincs itthon. Buzatti vagyok, épp most érkeztem haza egy külföldi útról, így nem tudom, merre vannak. Gondolom, a feleségem dolgozik, a kislányom pedig balett órán van. De miért keresi őket? – kérdezte a férfi. – Talán én is segíthetek! A felügyelő néhány pillanatig hallgatott, de aztán megszólalt:
– Lehet, hogy igaza van, uram! Talán ön segíthet! – Akkor csak mondja el, miről lenne szó! – Jobb lenne, ha személyesen találkoznánk. Nem zavarja, ha felkeresem a lakásán? Tudom, hogy most érkezett haza, ha ma nem jó, várhatunk vele holnapig is. – Nem, nem! Jöjjön csak nyugodtan, felügyelő úr! Elképzelni sem tudom, mi dolga lehet a családomnak a rendőrséggel! Mielőbb tudni akarok mindenről, így hát jó, ha mielőbb jön! – Rendben van, akkor azonnal indulok! – tette le a telefont Mellon, és indult is. A férfi már az ajtóban várta. Látta, amint a felügyelő leparkolt. – Buzetti, Ugo Buzetti vagyok! – fogott a felügyelővel kezet, aztán maga előtt beengedte a házba, miközben a felügyelő is bemutatkozott. – Kérem, foglaljon helyet! Valamivel megkínálhatom? – kérdezte udvariasan. – Nem, köszönöm, semmit nem kérek. – A felügyelő az órájára nézett. Elmúlt hat óra. – Rögtön rátérnék a lényegre! – kezdte. – Azt nagyon megköszönném! – törölte meg izzadt homlokát Buzatti. – Teljesen kikészültem, amióta beszéltem önnel. – Nos, a lányáról van szó! – Ritáról? Istenem, mi történt vele? – kérdezte a férfi, és elsápadt. – Mint ön is tudja, a kislánya dr. Dolcihoz fordult, hozzá feküdt be a kórházba, amikor beteg volt. – Igen, tudom – bólintott Buzatti. – Na és? – Sajnos rossz hírrel kell szolgáljak, uram. A lánya terhes! – Tessék?! – ugrott fel a férfi, és szinte az összes vér kifutott az arcából. Halottfehéren nézett a felügyelőre. – Ezt ön honnan tudja? – kérdezte, miután valamennyire összeszedte magát. – Tudja, dr. Dolci esküvőre készült, a menyasszonyát azonban holtan találtuk a lakásán, ekkor vizsgálat indult, s a nyomozás során olyan dolgok derültek ki, amelyek valamennyiünket megdöbbentettek. – Elmondaná végre, hogy miről van szó? – kérdezte Buzatti szinte remegve. – Igen. Nemcsak dr. Dolci menyasszonya, hanem az egyik kis betege is meghalt. Ő tizenöt éves volt és terhes, s mint kiderült, halálosan szerelmes volt az orvosba. – Még mindig nem értek semmit! Mi köze van ehhez Ritának?
– Rita is szerelmes az orvosba! – Ez csak afféle bakfis-szerelem lehet! Rita okos, értelmes lány, soha nem tenne olyat, amit nem szabad! –mondta. – Nos, miután kiderült, hogy Paola terhes volt, elmentem a kórházba és dr. Dolci néhány betegének elkértem a nevét, címét, azokét, akik ugyanakkor feküdtek bent a kórházban, mint a lány. Hat közül hárman terhesek lettek, pedig amikor befeküdtek a kórházba, szüzek voltak. Buzatti homlokán és halántékán hatalmas verejtékcseppek jelentek meg. Olyan ideges volt, hogy alig tudott megszólalni. – Azt akarja ezzel mondani, hogy dr. Dolci visszaélt a hivatásával, és megerőszakolta a lányokat, köztük az én kislányomat is? – kérdezte. – Nagyon így áll a helyzet, uram! – Ha ez igaz, én azt az állatot megölöm! Istenemre, nem szabadul a kezeim közül! Elmegyek hozzá, és a saját két kezemmel fojtom meg! – üvöltötte a férfi teljesen kikelve magából. – Kérem, uram! Hallgasson rám! Azzal nem oldana meg semmit! Azért kerestem a feleségét és a lányát, hogy rábírjam őket, tanúskodjanak a tárgyaláson. Az, hogy meghal dr. Dolci, csak megkönnyítené a helyzetét. Azt kell elérnünk, hogy szégyenkezzen az emberek előtt, hogy elveszítse a bizalmát annak a sok embernek, akik eddig nagyra tartották, hogy elveszítse az állását, és soha többé ne dolgozhasson orvosként! S nem utolsó sorban, börtönbe kerüljön, hogy soha többé ne árthasson egyetlen gyereklánynak sem! Érti már, miért akarom, hogy a családja tanúskodjon? Sajnos a felesége hallani sem akar róla! Megértem, hogy szörnyű nehéz most nekik, de kérem, vegye rá őket, hogy segítsenek nekem. Nem kell mást tenniük, csak elmondani mindazt, ami Ritával történt. A felesége elvitte Ritát a saját nőgyógyászához is, aki csak megerősítette Rita terhességét, s minden bizonnyal szintén tanúskodni fog, hisz neki munkakörénél fogva kötelessége. Ugye, segít nekem? – kérdezte. – Nem is tudom! – nézett maga elé a férfi. – Még beszélnem kell velük, hisz én semmiről nem tudtam! Meg kell emésztenem ezt az egészet! – mondta, és két tenyerébe hajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy rögtön letámadtam, amint megérkezett, de higgye el, uram, hogy ezt kell tennünk! Ki tudja, hány fiatal lányt fog még megrontani, ha hagyjuk! Már voltak szülők, akik régebben feljelentést tettek ellene, hogy zaklatja, molesztálja a betegeit, de a vizsgálat azzal zárult le, hogy a fiatal lányok csak félremagyarázták a kedvességét, és
mivel dr. Dolci kifejezetten jóképű férfi, azt gondolták, az orvos felnőtt nőként kezeli őket. Egytől-egyig beleszerettek. A pszichológusnő, aki egyébként dr. Dolci menyasszonya volt, szakmai véleményével alátámasztotta az orvos érvelését, miszerint ez fiatalkori szerelem a lányok részéről, s az orvos minden esetben ártatlan. Engem is meggyőzött a pszichológusnő, amikor beszéltem vele ebben az ügyben, hisz ha valami kicsi gyanúja lett volna, nem akarta volna hozzá kötni az életét. Szerencsétlen nő, mennyire félreismerte ezt az elvetemült gazembert! – állt fel Mellon. – Istenem! Szegény kis Ritám! – sóhajtott fel a férfi. – Olyan kislány még! Jó, lehet, hogy nagyon fejlett, de akkor is csak tizenhárom éves múlt! Szörnyű, hogy az ember elengedi a kórházba, hogy meggyógyítsák, és úgy kapja vissza, hogy tönkre tették az életét! – Ezért kérem, hogy beszéljen a kedves feleségével és a lányával! Nekik is érdekük, hogy mielőbb elkapjuk dr. Dolcit, és felelősségre vonjuk! Kérem, gondolja át! – És a többi szülő? Ők is tanúskodnak majd? – kérdezte. – A többi fiatal lány már mind átesett a terhesség-megszakítás tortúráján, s lelkileg teljesen összetörtek, de szerintem, ha Rita elmond mindent, ők is tanúskodni fognak – mondta. – Jól van, majd meglátom, mit tehetek! – tárta szét a karját fáradt mozdulattal Buzatti. – Köszönöm, uram! – nyújtott kezet a felügyelő, és megszorította a férfi nyirkos ujjait. – Akkor én most el is megyek, nem zavarok tovább. Kérem, hívjon fel telefonon, amint beszélt a családjával! Bejönnek, felvesszük a jegyzőkönyvet, aztán átadom az ügyet az ügyészségnek. – Jelentkezem, felügyelő úr! – bólintott a férfi teljesen összetörten. Kikísérte a felügyelőt a kapuig, s amikor visszafelé indult, akkor jött meg a felesége. Megállt és visszafordult. A felügyelő nem állt meg, csak lassított, és a kezével intett az asszony felé, de az nem is figyelt rá. Szaladt a férje karjaiba, és hangosan zokogott. – Ó, drágám! Csakhogy végre megjöttél! Ha tudnád, mennyi minden történt azóta, amióta elmentél! – Tudom, szívem! Már mindenről tudok. A felügyelő elmondta, hogy mi történt a mi kis Ritánkkal!– felelte a férfi. Ő is könnyezett. Egymást átölelve léptek be a házba. – Hol van a gyerek? – kérdezte a férfi.
– Biztosan a szobájában! – felelte az asszony. – Amikor hazajöttünk az orvostól, lefeküdt, mert nagyon megviselte a hír. Azt hiszem, nagyon megijedt! Ezek szerint tudod, hogy terhes? – Igen. De nem hiszem, hogy odafönt lenne, hisz már itthon vagyok egy ideje, de nem jött le. Meg kellett hallania, hogy befordultam a kocsival, és beálltam a garázsba! – Nézzük meg, talán elaludt! – mondta az asszony, és szaladni kezdett felfelé a lépcsőn. A férfi utána sietett. A gyerekszoba előtt megálltak. Hallgatóztak, de semmi zaj nem szűrődött ki. Ekkor az asszony nagyon óvatosan lenyomta a kilincset, és benyitott. A szobában félhomály volt, de még jól lehetett látni. Rita ágya üres volt. – Istenem! Hova tűnt? – kiáltott fel az anyja, és zokogásba tört ki. – Ha valami butaságot csinál, megölöm dr. Dolcit! Istenemre, végzek vele! – mondta, s könnyes arcát a férjére emelte. – Nem, drágám! Akkor én végzek vele! Már így is megérdemelné, hogy megszabadítsam a férfiasságától, de ami késik, nem múlik! – Mit tegyünk? – kérdezte az asszony, miután csillapodott a sírása. – Hívjuk fel a felügyelőt? – kérdezte. – Nem, nem! Még nem! Várnunk kell, ha nem jön haza tízig, akkor beszólunk a rendőrségre. Lehet, hogy csak elment itthonról, hogy egyedül legyen! Ilyenkor magányra vágyik az ember, hogy feldolgozhassa a problémáját. Rita okos lány, nem csinál semmi ostobaságot! Tudja, hogy mennyire szeretjük, nem tesz olyat, amivel fájdalmat okozhatna nekünk! – próbálta megnyugtatni a feleségét a férfi, miközben nagyon is félt attól, hogy Ritát már soha többé nem látják viszont élve. A nő felállt és az asztalhoz ment, ahol a kislánynak a füzetei, könyvei szépen sorakoztak. A szeme megakadt egy papírlapon, amelyre Rita néhány szót írt. – Istenem! Nézd csak, Ugo! – emelte fel a papírt, és a férjének adta. A férfi is elolvasta: „Ermina! Ermina! Ermina! Segíts nekem!” – Ki az az Ermina? – nézett a feleségére. – Fogalmam sincs! Soha nem hallottam ezt a nevet! – Ezek szerint hozzá ment! Mindenesetre, ez jó jel, kedvesem! Ha segítségért fordult valakihez, akkor eszébe sincs, hogy valami végzetes butaságot kövessen el. Meg kell várnunk, amíg hazajön! Ma van balett órája? – kérdezte.
– Igen. Hát persze! Odament! Hogy én milyen feledékeny vagyok! – kiáltott fel az asszony megkönnyebbülve. – Elmegyek érte kocsival! – mondta a férfi. – Veled megyek én is, aztán együtt beülünk valahová! Talán jobb is lesz, ha nem rögtön azzal fogadjuk a lakásban, ami annyira fáj neki! Te mit gondolsz? – kérdezte. – Jónak tartom az ötletet! Menjünk, még odaérünk, mielőtt elindul! Leparkoltak az épület előtt, és a férfi kiszállt a kocsiból. Egymás után jöttek ki a lányok és fiúk, de Ritát nem látták. – Megyek és megnézem odabent! – mondta az asszony, és kiszállt a kocsiból. – Te várj meg itt, s ha meglátod, szólj neki! Azonnal visszajövök! – futott át a túloldalra. – Rendben! – kiáltott oda a férje, és tovább figyelte a fiatalokat. – Luigi! Luigi! – szólt a fiatalember után az asszony, aki épp mellette haladt el, de nem vette észre. – Jó estét, asszonyom! – állt meg a fiú. – Hol van Rita? – kérdezte a nő. – Nem tudom! – rázta meg a fejét Luigi. – Ma nem volt órán! – Micsoda? – rémült meg az asszony. – Egyáltalán nem jött balett órára? – Nem! – Nem is találkoztatok ma? – kérdezte az asszony egyre nagyobb idegességgel. – Nem! Tudja, már nem akar velem járni – felelte Luigi szomorúan. – Sajnálom! A lányok már csak ilyen szeszélyesek, Luigi! Várj csak türelmesen, majd megjön az esze! –mondta, s azzal visszaszaladt a férjéhez. – Na, mi van? – kérdezte a férfi. – Luigi szerint ma nem jött órára! – felelte a nő. – Akkor csakis ennél az Erminánál lehet, de ki a fene ez az Ermina? – nézett az asszonyra. – Soha nem említette neked? – Soha. Most hallok róla életemben először. – Nem tehetünk mást, haza megyünk és várunk! – ült be a kocsiba, és a feleségére nézett, aki még mindig csak állt a jármű mellett. – Gyere, kérlek! Egész este várták, hogy Rita megjöjjön, de a lány nem jelentkezett. Amikor elmúlt már éjfél, a férfi a telefonhoz lépett. A rendőrséget hívta. – Kérem, tudom, hogy már nincs bent Mellon felügyelő, meg tudná adni nekem a számát? – kérdezte. –Vele kellene beszélnem!
– Sajnálom, de az otthoni számát nem adhatom meg. Holnap korán bent lesz, kérem, hívja akkor, vagy ha segíthetek, mondja el, mi a baj? – válaszolt udvariasan a vonal túlsó végéről a hang. – Köszönöm, akkor majd reggel! – Miért nem jelentetted be, hogy eltűnt? – kiáltott rá sírva az asszony. – Meddig várunk még? Én képtelen vagyok rá tovább! Elindulok az éjszakába, és addig megyek, amíg meg nem találom! Rossz érzésem van, Ugo! Azt a másik fiatal lányt, Paolát is az utcán találták meg holtan! – Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnunk, szívem! Bízom az én okos nagylányomban! – mondta, de egyáltalán nem így érzett. – Hát persze! – kiáltott fel hirtelen a nő. – Adott nekem Mellon egy névjegykártyát! Azon biztosan rajta van a lakástelefonja! – ugrott fel, és felkapta a táskáját, amely az asztalon hevert. Kifordította, és mindent kiszórt belőle. Végre előkerült a névjegykártya, rajta az otthoni telefonszám. A férfi rögtön hívta. A telefon csak kettőt csörgött, máris felvették. – Halló, Mellon! – szólt bele egy álmos hang. – Elnézést, felügyelő úr, hogy ilyen későn zavarom! Buzatti vagyok – mutatkozott be a férfi remegve. – Rita édesapja, ugye? – ült fel a felügyelő az ágyában. Egyből kiment az álom a szeméből. – Történt valami, hogy ilyenkor hív? – kérdezte. – Igen. Rita eltűnt! – Tessék? – A feleségem itthon hagyta délután, de mire én megjöttem, már nem volt itthon. Kerestük mindenütt a szobájában, elmentünk a balettintézet elé, ahova balett órára jár, de ma nem vett részt az órán. Sehol nem találjuk, csupán egy helyen lehet még, de fogalmunk sincs, hogy az illető merre lakik. Egy papírlapon az Ermina nevet találtuk. Tőle akart segítséget. Biztos, hogy hozzá ment, de nem tudunk róla semmit. – Azonnal indulok! Odamegyek önökhöz, legyenek nyugodtak, megtaláljuk Ritát! – mondta, s azzal elköszönt. – Mit mondott? – kérdezte az asszony. – Idejön. Most, azonnal! Most már nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – ölelte át a halottfehér asszonyt. Érezte, hogy egész testében remeg. A felügyelő hamarosan megérkezett, kíséretében több rendőrrel. Megnézte a papírt, aztán az asszonyhoz fordult. – Nincs ilyen nevű barátnője Ritának? – kérdezte.
– Mint a férjem is mondta, soha nem hallottuk ezt a nevet. Elképzelni sem tudjuk, ki lehet. – Talán a kórházban ismerkedett meg valakivel – mondta a felügyelő. – Igen, az lehet – bólintott Buzatti. – Akkor irány a kórház! Odamegyek, és végignézem a betegek névsorát. Ha van ilyen nevű beteg, nyert ügyünk van! – Önnel megyek! – kiáltott fel Rita apja. – Én is! – állt fel az asszony, és a férjébe kapaszkodott. – Nem! Önök csak maradjanak itthon, hátha megjön Rita, és csak megijedne, ha senkit nem találna a lakásban. Amint megtudok valamit, azonnal értesítem önöket. – Rendben van! – bólintott a férfi, és átkarolta az asszonyát. – Itt ülünk a telefon mellett, és várjuk, hogy jelentkezzen vagy ő, vagy ön! – mondta. A felügyelő a kórházba hajtott, majd némi győzködés után végre felmehetett az emeletre, a gyermek-nőgyógyászati osztályra. Sajnálta, hogy most nem Giulia nővért találta ott, vele nem kellett volna ennyit hadakoznia. Végre előtte volt a névsor. Végigolvasta néhányszor, de egyetlen Ermina nevű lány sem volt köztük. – Mondja, nővér! Nem dolgozik önöknél Ermina nevű orvos, vagy nővér? Vagy egyáltalán ilyen nevű egyén? – Nem! Ilyen nevű kollégánk nincs, de nem is hallottam az egész kórház területén Ermina nevű egyénről, pedig már itt dolgozom jó néhány éve. Biztos, hogy nincs köztünk ilyen – mondta. – Köszönöm a kedvességét, kérem, nézze el, hogy éjjel zavartam, de tudja, a rendőrségi munka már csak ilyen! – mondta, s azzal elköszönt. Beült az autójába, és elővette a mobiltelefonját. Buzetti őrültként ugrott oda a megcsörrenő telefonhoz. – Rita? – kiáltott bele, de aztán meghallotta a felügyelő hangját. – Sajnálom, csak Mellon vagyok – mondta. – A kórházban nincs ilyen nevű személy. Most bemegyek az irodába, és intézkedem. Most azonnal a keresésére indul több száz rendőr. Ne nyugtalankodjanak, megtaláljuk! – mondta, s elköszönt. 10.
Rita feje kezdett kitisztulni. Körbenézett, de semmit nem látott. Mindenütt koromsötét volt. A keze fájt, s csak lassan jött rá, hogy attól a kötéltől, amellyel jó erősen megkötözték. – Istenem! Hol vagyok? – kérdezte, és a szája sírásra görbült. Mit nem adott volna érte, ha otthon, a saját szobájában lehetne. A hátát a nyirkos falnak támasztotta, úgy ült. Lábait maga alá húzta, vékony ruháján keresztül érezte, hogy milyen hideg és nyirkos ez a helyiség. Megpróbálta felidézni, hogy mi is történt, de csak nagyon halványan emlékezett. Amikor otthonról eljött, elhatározta, hogy megszerzi Erminát az idős embertől és átmegy dr. Dolci rendelőjébe. Elengedi a pókot, hogy hadd marja meg az orvost. Amikor már nagyon rosszul lesz, akkor elkéri az ellenszert, de csak akkor, amikor az orvos könyörögve kéri, legyen a felesége. Igen! Ha már egyszer gyermeket vár tőle, kötelessége gondoskodni róluk. Sajnos az idős embert nem találta otthon, ezért leült a ház elé. Talán elszunyókált, mert amikor felriadt, dr. Dolcit látta maga előtt. Mosolygós arcát, kék szemeit. A kezét nyújtotta, és valamit mondott, de nem tudja, hogy mit. Aztán elsötétült minden, semmire nem emlékszik. Itt van ezen a sötét, hideg helyen, ki tudja mióta. Talán dr. Dolci hozta ide, hogy ne beszélhessen? De hisz nem is tudja, hogy gyermeket vár! Vagy elmondta neki? – töprengett. Teljesen megfeledkezett arról a tényről, hogy először dr. Dolci vizsgálta meg, és állapította meg a terhességét. – Ó, istenem! Miért nem emlékszem semmire? – sóhajtotta. – Hol vagyok és miért? Megpróbálta kinyújtani a lábait, mert már elzsibbadtak, de képtelen volt. Rájött, hogy mint a kezei, azok is össze vannak kötözve. – Segítség! Segítség! – kiáltott hangosan. – Valaki jöjjön és vigyen innen! Félek! Nagyon félek! És fázom! – nyöszörögte egyre erőtlenebbül. Amikor rádöbbent, hogy senki nem hallotta segélykiáltását, erőteljesebben kezdett sírni, hisz mást nem tehetett. Addig sírt, amíg szinte ájulásos álomba nem került. Ledőlt oldalra, a koszos földre. Arca a hideg padlóhoz ért, de nem érezte. Szerencsére elaludt, hisz ez a nap rémségekkel volt tele, s legalább amíg alszik, nem érez fájdalmat. Arra riadt, hogy valaki bejött hozzá. – Ki van itt? – kérdezte, ám az elemlámpa fénye a szemébe világított, így nem ismerte fel, ki az, aki egy tálat tett le elé, majd elvágta a kezén a kötelékét. A lábával odatolta elé a tálat, aztán szó nélkül kiment.
Rita olyan éhes volt, hogy nem is érezte, mit eszik. Csak falta befelé, aztán amikor a tál kiürült, érezte, hogy nem esett jól. Percek múlva ki is adott magából mindent, amit megevett. Érezte, hogy a hányás a ruhájára is ráfolyt, mely hamarosan még nagyobb bűzt árasztott, amikor keveredett a dohos, rothadt szaggal. Az anyjára gondolt. Már biztosan megérkezett az apja is, és ő nincs velük. Talán már keresi a rendőrség. Hirtelen átvillant az agyán. Mintha egy autóba ültette volna be valaki. De ki? Semmire nem emlékszik! Semmire! Megint sírni kezdett. Már nem volt ereje ahhoz sem, hogy megtörölje az orrát. Nem érdekelte semmi, szeretett volna meghalni. Legalább egy kevés fényt kapna! Megőrjíti ez a vak sötétség! Már kicsi korában is mindig félt a sötétben egyedül, most pedig ki tudja, meddig kell itt maradnia! Eszébe jutott a vizsgálat. Tenyerét a hasára tette és végigsimította. Még ugyanolyan lapos, mint eddig. Lehet, hogy nem is lesz gyereke? De hogy történhetett? Miért nem emlékszik semmire? Az biztos, hogy Luigivel soha nem feküdt le, csak az lehet, hogy az orvos tett vele valami olyat, amitől gyermeke lesz! De mikor? – töprengett. Az agya ismét kezdte felmondani a szolgálatot. Szörnyű volt ez a sok bizonytalanság, ez a sok megválaszolatlan kérdés. Már semmi nem volt a gyomrában, de újabb hányinger tört rá. Amikor az ereje végleg elfogyott, ledőlt a földre és úgy is maradt. Elájult. 11. A felügyelő egész éjjel az irodájában volt. Valamennyi jelentés már előtte feküdt, de Ritáról semmi hír nem érkezett. Már ő is kezdett aggódni, amikor elhatározta, hogy megkeresi dr. Dolcit. Talán a férfi tud valamit mondani. Lehet, hogy Rita hozzá szaladt kétségbeesésében? Beült a kocsiba, és elindult. Még nagyon korán volt, nyilván a férfit otthon találja. Nem is tévedett, amikor becsöngetett, és az orvos megjelent az ajtóban. – Felügyelő úr! Ma nagyon korán kelt! – mondta. – Igen, mondhatnám, alig feküdtem le, már fel is kellett kelnem! Dehát a mi munkánk már csak ilyen! Akkor kell mennünk, amikor hívnak! – felelte. – Bemehetek? – kérdezte, mert az orvos az ajtóban állt, és egyetlen szóval sem hívta beljebb.
– Hát persze! – mosolygott szokásához híven. – Elnézést, de még úgy látszik, alszom. Nemrég ébredtem! – szabadkozott. Amikor leültek egymással szemben, a felügyelő rögtön a lényegre tért. – Hol van Rita? – kérdezte. – Tessék? – húzta össze a szemöldökét az orvos. – Jól hallotta! Azt kérdeztem, hol van Rita Buzatti? – ismételte meg Mellon kissé ingerültebben. – Honnan tudhatnám én azt? Gondolom az ágyában – válaszolta. – Nem vagyok vicces kedvemben, dr. Dolci! – nézett rá szigorú tekintettel a felügyelő. – Kérem, ne is próbáljon szórakozni velem! – De, felügyelő úr! Miről beszél? Honnan tudhatnám én, hogy hol van ilyen korán reggel Rita Buzatti. Úgy beszél, mintha velem töltötte volna az éjszakát! – mondta. – Nem erre gondoltam, speciel, hanem arra, hogy talán tudja, hol tartózkodik a kislány, ugyanis tegnap délután óta nincs hír a tartózkodási helyéről. – Istenem! Csak nem történt valami baja? – aggódott az orvos, és a két kezét tördelte. – Ne játssza meg magát, dr. Dolci! Szerintem, nagyon is jól tudja, hol van a lány! – Nem! Esküszöm, hogy nem tudom! De miért hiszi, hogy tudnom kell? – kérdezte. – Dr. Dolci! Hamarosan bezárul a kör ön körül. Jobb lenne, ha elgondolkodva ezen, és őszinte beismerő vallomást tenne. Nagyon sok kínos perctől kímélné meg magát. És persze bennünket is – nézett rá Mellon. – Beismerő vallomást? Miről? Semmi olyat nem tettem, amit be kellene vallanom! – ingatta fejét a férfi. – Nem? Nos, akkor felfrissítem az emlékezetét, mert ezek szerint nagyon feledékeny, doktor! – mondta a felügyelő, és előszedte a noteszát, és sorban felolvasta a lányneveket. – Valamennyien terhesek lettek az alatt az idő alatt, amíg a kórházban voltak. Szűzen mentek be, és gyerekkel a hasukban távoztak! Hat lány közül hárman, Ritával együtt négyen! A többiek csak azért nem jutottak erre a sorsra, mert szerencséjükre, még csak tíz évesek! – Nem értem, miért mondja ezt nekem?
– Most már tényleg elég, dr. Dolci! Ha akarja, azonnal letartóztatom, és majd a rendőrségen bevallja, amit tett, erre megesküszöm! Miért nem beszél? Csak árt magának! – kiabált vele mérgesen. – Már mondtam, hogy nincs mit bevallanom. Nem csináltam a lányokkal semmit! – Akkor mivel magyarázza a terhességüket? – Nem tudom, de nem is érdekel! Nem tartozik rám a magánéletük! Ma már a tizenéves lányok fejlettek, és sokszor már rendszeres nemi életet élnek! Miért rajtam kéri számon, hogy teherbe estek? – Azért, mert az alatt az idő alatt történt velük a dolog, amíg ön gyógyítgatta őket! Ön igenis felelős volt értük, amíg a kórházban voltak! – Igen, addig! De csakis addig! Honnan tudja ön, felügyelő úr, hogy a lányok a kórházban estek teherbe? Mitől olyan biztos ebben? Mi van, ha a kórházból kikerülve kerültek olyan kapcsolatba, amelynek ez a sajnálatos eredménye lett? Talán ők találták ki ezt az egészet, hisz oly élénk a fantáziájuk! Nem tehetek róla, ha belém szerettek, és most azt akarják elérni, hogy továbbra is a közelemben lehessenek! Erre nem gondolt? – emelte fel a hangját az orvos. A felügyelő meghökkent. Tényleg, vajon miért olyan biztos benne, hogy a lányok dr. Dolcitől estek teherbe? Mi van, ha tényleg igazat mond? – töprengett. – Nézze, dr. Dolci! Mivel a lányok esküsznek, hogy nem volt kapcsolatuk senkivel, s amikor bementek a kórházba szüzek voltak, amikor kijöttek, nem, ön az én helyemben mire gondolna? – kérdezte. – Igen, felmerülne bennem is, hogy talán a kezelőorvosa benne van a dologban, de azért még nem vádolnám. Ha rám tudja bizonyítani, állok elébe, de nem tudja, felügyelő úr! Így hát, kérem, hagyjon engem békén ezzel az őrültséggel! Nem erőszakoltam meg egyik betegemet sem! – mondta kipirulva. – Be fogom bizonyítani, dr. Dolci. Már a bizonyíték a kezemben van! – Erre igazán kíváncsi vagyok! Egyébként ugyan miből tudná bebizonyítani, hisz a genetikai vizsgálatot csak a gyermek megszületésekor lehet elvégezni, s ön elmondta, a lányok már átestek a terhességmegszakításon! – Igen, de Rita nem! – Talán őt rá akarja bírni, hogy szülje meg, csak azért, hogy bizonyítéka legyen ellenem? Hát csak tegye, kedves felügyelő úr, mert nem én ejtettem
teherbe! Már milliószor elmondtam, akár meg is esküszöm rá! Azt azonban butaságnak tartom, hogy Rita megszülje a babát, hisz még ő is gyermek! – mondta. – Igen, valóban az, csodálkozom rajta, hogy akkor, amikor a kedvét töltötte vele, akkor ez nem jutott eszébe, dr. Dolci! – Sajnálom, de tovább nem hallgatom a sértegetéseit, felügyelő úr! Kérem, azonnal hagyja el a lakásomat! – állt fel, és indulatosan hadonászott a kezével. – Rendben van, elmegyek, de előtte még szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre! – Ki vele, ne kíméljen! – vágta oda a szavakat az orvos. – Már csak arra lennék kíváncsi, miért nem feküdt le egyszer sem a menyasszonyával? Az orvos falfehér lett. – Ezt meg honnan veszi? Aki ezt mondta, hazudott. Igenis, lefeküdtünk egymással, nem is egyszer! De azt hiszem, ehhez önnek semmi köze! – remegett az orvos a dühtől. – Köszönöm, több kérdésem nincs! – állt fel a felügyelő, és elköszönt. Az orvos döbbenten nézett utána. Elképzelni sem tudta, honnan szerezte az értesülését a férfi arról, hogy Agnese és közte nem volt testi kapcsolat. Nyílván valakinek fecsegett róla Agnese! Talán az anyjának! Hülye vénasszony! – gondolta, és mérgesen becsapta az ajtót. * Rita anyja egyfolytában sírt, amióta a lányról nem volt hír. Amikor a telefon megszólalt, szinte odaröppent, remélve, hogy végre róla hall. – Jó napot, Palimeri, Paolo Palimeri vagyok, Ritával szeretnék beszélni! – hallotta a recsegős öreg hangot. – Jó napot, uram! Sajnálom, de a lányom jelenleg nincs itthon. Ön kicsoda, és honnan ismeri őt? – kérdezte. – Ön ezek szerint az édesanyja, ha nem tévedek! – mondta Palimeri. – Igen. Az vagyok, ezért is érdekel, honnan tudja a telefonszámunkat, és miért keresi a leányomat? – Nos, mi nagyon jó barátok vagyunk, egyébként aktív koromban biológusként dolgoztam, most már megöregedtem, és egyedül maradtam. Amikor segített nekem a lánya egy rosszullétem alkalmával a házam előtt, akkor ismerkedtünk össze. Azóta rendszeresen feljár hozzám, és unokámmá fogadtam. Tudja, asszonyom, az én unokám nemrég halt meg, még csak
tizenöt éves volt, s megismerve Ritát, egy kis fényt hozott az életembe. Megígérte, hogy tegnap eljön, de nem jött. Csak nincs valami baja? Aggódom érte. – Én is, uram! Rita ugyanis eltűnt! Talán ön tudja, hol lehet! Nem beszélt önnek a problémáiról? – kérdezte az asszony. – Nem. Nem mondott semmit. Sőt, amikor utoljára találkoztunk, szinte ragyogott. Boldog volt és nagyon vidám! Megijesztett, asszonyom! Szóltak már a rendőrségnek? – Igen, természetesen, de eddig még nem akadtak a nyomára. Annyira félek, hogy baja történt! Mondja, uram! Nem ismer ön egy Ermina nevű egyént? – kérdezte hirtelen. – De. Már hogyne ismernék – felelte az idős ember, és felnevetett. – Nos, akkor gyorsan mondja meg, hol találjuk meg őt. Ugyanis Rita egy papírlapra ezt a nevet írta fel arra kérve, hogy segítsen. Arra gondoltunk, talán odament hozzá. Mondja már, uram, hol lakik ez az Ermina? –sürgette szinte magán kívül. – Ermina nálam lakik, asszonyom. Ő nem ember, hanem egy pók! – Micsoda? – kiáltott fel az asszony! – Maga most viccel velem, uram? Nem érti, hogy milyen nagy bajban vagyunk? Eltűnt a kislányom! – De értem, asszonyom! Csak hát ez az igazság. Ermina az én pókom, Rita pedig nagyon megszerette. Már egyedül eteti, és sétáltatja a lakásban! – Nem érdekelnek a pókjai, uram! A lányomról beszéljen inkább! – Nem tudok róla mit mondani, mert tegnap előtt láttam utoljára. Azóta nem jelentkezett, ezért is kerestem meg. Sajnálom, kérem, ha hírt kapnak róla, értesítsenek, hisz ő az én fogadott unokám! – mondta. Az asszony olyan dühös lett, hogy nem is köszönt, csak lecsapta a telefont. – Átkozott bogaras ember! Micsoda alakokkal barátkozott ez a lány! – dühöngött, aztán mérges lett, amiért nem kérdezte meg, hol lakik. Idegességében felhívta a felügyelőt, és beszámolt neki az idős ember telefonjáról. Mellon hallgatott egy ideig, aztán megszólalt: – Azt hiszem, láttam őket együtt! – mondta. – Ritát és az idős embert? – kérdezte a nő. – Igen. Az utcán sétáltak. – De hol? Merre? – Dr. Dolci rendelője előtt – felelte.
– Már megint az orvos! Istenem, miért nem tartóztatja le, felügyelő úr? Ki kellene szednie belőle mindent, amit tud! Biztos vagyok benne, azt is tudja, hol van Rita! – Ma korán reggel jártam az orvosnál, asszonyom! Semmiről nem tud, s meg kell önnek mondanom, nagyon meggyőzően beszélt. Nem is tudom, ne higgyek-e neki! – Nem! Már hogy hihetne, amikor itt vannak a lányok, akik élő bizonyítékai annak, amit tett! Nagyon tehetséges színésszel állunk szemben, felügyelő úr! Azt javaslom, mielőbb kapja el és vigye be a rendőrségre, és ha kell, kényszerítsék arra, hogy elmondja, hol van a lányom! – Ez nem így működik, drága asszonyom! Higgye el, én magam is azt szeretném, ha Rita mielőbb előkerülne, de amíg megdönthetetlen bizonyíték nincs a kezemben, tehetetlen vagyok. A bíróság elengedné és elejtené a vádat ellene. Mindent elkövetünk, hogy megtaláljuk Ritát, kérem, nyugodjon meg, azonnal telefonálok, amint megtudok valamit. * Palimeri lerogyott a székére. Mi történhetett a kislánnyal? – töprengett. Nem tetszett neki, amikor a lányt dr. Dolci nyakába csimpaszkodva látta. Biztos volt benne, az orvos keze van a dologban. Elhatározta, hogy kideríti. Még van annyi ideje, hogy elbánjon vele. Ha a rendőrség tehetetlen, majd cselekszik ő. Felállt és bement a másik szobába. Az akváriumhoz lépett, de szinte kővé dermedt. Az akvárium teteje nyitva volt, a pók pedig nem volt sehol. – Ermina! Ermina! – kiabált az idős ember, majd négykézlábra ereszkedve az egész lakást tűvé tette érte. Az állat azonban nem került elő. – Jaj, istenem! – sírta el magát a férfi. – Ha valami bajod esik, nem élem túl! Eszébe jutott, hogy tegnap reggel látta utoljára. Egész nap el volt foglalva azzal az anyaggal, amelyet be kellett vinnie a társaságnak, akiknél besegít. A kutatóintézetben töltötte a napnak a hátralévő részét, s amikor hazajött, már nagyon fáradt volt, s először fordult elő vele, hogy úgy feküdt le, hogy nem nézett be az állathoz. Lehet, hogy már tegnap eltűnt? – villant át az agyán rémülten. 12.
Rita már sírni sem tudott. Feküdt összekucorodva a hideg földön. Azt sem tudta, mióta van a sötét veremben és azt sem, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Már fel sem emelte a fejét, amikor meghallotta, hogy az ajtóban megfordult a kulcs. Az elemlámpa fénye a szemébe világított, ezért gyorsan lecsukta pilláit. Várta, hogy a tálat megint elé lökik, és megmarkolja egy kéz, hogy felültesse, de most nem ez történt. A kéz ugyan megmarkolta és felültette, de nem azért, hogy egyen, hanem valamit a fejére húztak. Valami durva anyagból készült dolgot. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet, ám amikor felrántották a földről, már gondolta. Elviszik innen máshová, és nem akarják, hogy lássa, hol vannak. Igaza volt. Durván meglökték, aztán a kéz megmarkolta a karját, és kényszerítette, hogy elinduljon, miután a lábait is kiszabadították a kötelékéből. Elég hosszan mentek, majd különös illat csapta meg az orrát. Ez nem rothadt volt, hanem kifejezetten büdös. Orrfacsaró szag lebegett a fojtogató levegőben. Egyszerre csak érezte, hogy a kezén bilincs kattan. Fogalma nem volt róla, hogy ki a fogva tartója és mit akar tőle. Amikor végre lekerült a fejéről a zsákszerű valami, a fénytől úgy érezte, megvakul. Gyorsan becsukta a szemeit, és csak nagyon lassan, többszöri próbálkozás után volt képes nyitva tartani. Rögtön körülnézett, de nem látott senkit. Aki idehozta, már el is tűnt. Csak most vette észre, hogy egy olyan helyiségben van, amely tele van akváriumokkal, terráriumokkal, melyekben hemzsegnek a kígyók és a különböző állatok. Tekintete az egyik akváriumra esett. Majdnem elájult, amikor megpillantotta benne Erminát. – Ermina! Ermina! – suttogta, és oda akart menni, de nem tudott. Rájött, hogy oda van bilincselve az egyik oszlophoz, amelyik a kígyókkal teli akváriumot tartotta. Az egyik akvárium épp az arcával egy magasságban volt, benne legalább öt kígyó tekergett. Amint észrevették a lányt, az üvegfal oldalához csúsztak, és nyelvüket öltögetve figyelték. – Istenem! Hol vagyok? – rémült meg a lány. Arra gondolt, inkább maradt volna ott a sötétben, mint itt. – Mi lesz, ha ezek kiszabadulnak?
Érezte, hogy a gyomra émelyeg, a lábai remegni kezdtek. Lerogyott a földre, a bilincse hangosan ütődött végig a fémcsőhöz, amíg csak le nem ért a földre. Fejét a hideg fémhez érintette és mélyeket lélegzett. Éhes is volt, hisz nem is tudja, mikor evett utoljára. A helyiségen egy aprócska ablak volt, amelyre rácsot szereltek, de legalább itt nem volt sötét. Abban reménykedett, hogy csak megtudja majd, hogy hol van, és ki tartja fogva, amikor az állatokat etetni fogják. Lehunyta a szemeit, és próbált jó mélyeket sóhajtozni, de a levegő szinte megfojtotta. Tudta, hogy ha a hányinger előveszi, addig nem lesz jobban, amíg mindent ki nem ad a gyomrából, ha mást nem, hát az összegyűlt nyálat. Talán azért, mert régen nem evett, csak az ingerig jutott el, s nem tört rá az iszonyú hányás. Megkönnyebbülten dőlt a fémrúdnak, miközben a szeme sarkából folyton a hüllőket figyelte. Attól tartott, hogy előbb-utóbb kiszabadulnak fogságukból, és akkor neki vége lesz. Felkapta a fejét, mert kintről hangok szűrődtek be hozzá. Megpróbált az ablakon kilátni, de nem sikerült neki, túlságosan magasan volt. Felállt, majd lábujjhegyre állt, de még így sem látott semmit. Mint később rájött, ez egy pince lehet, mert a hangokat fentről hallotta az ablakon át. A nap fénye ide alig jutott be, de itt közel sem volt hideg, inkább fojtogató volt ez a páradús levegő. A teremben sok volt a zöld növény, a terráriumokban kékes fényű lámpák égtek. Megfordult, hogy jobban lássa a pókot. Szeretett volna odamenni hozzá, de a bilincs nem engedte. – Ermina! Ermina! – suttogta. – Hát téged is ide hoztak? – kérdezte szomorúan, és a szeme megtelt könnyel. Az idős férfi jutott eszébe. Már biztosan mindenütt keresi Erminát. Milyen jó lenne, ha értesíthetné, hogy ne idegeskedjen, hisz az ő állapotában ez végzetes lehet. Sajnos, innen kijutni lehetetlenség – nézett szét bánatosan. Ismét lerogyott a földre, és a kimerültségtől lassan elszenderedett. Arra riadt, hogy az ajtó becsapódott. – Ki az? Ki van itt? – nézett körül, de senkit nem látott. Bosszankodva vette észre, hogy az állatokat valaki megetette, amíg ő aludt. Így hát várnia kell a következő etetésig, hogy embert lásson. Talán szót érthet vele, és talán az a valaki megmagyarázza, miért kell neki itt lennie.
Odapillantott a pók akváriumába, de az állat nem volt a helyén. – Ermina! Ermina! – kiáltott fel ijedten. Attól félt, hogy valaki elengedte, és mivel idegen helyen vannak, talán meg sem ismeri és megtámadja. Felállt és körbeforgott magán, már amennyire tudott. Benézett az összes sarokba és résbe, ahova csak belátott, de Erminát nem látta sehol. – Lehet, hogy elvitték? – kérdezte félhangosan. – De vajon hová? És ki? Ismét hangokat hallott. Tisztán értette az emberi beszédet, de hogy mit mondtak, azt nem. – Segítség! Itt vagyok! Kérem, jöjjön valaki! – kezdett el torkaszakadtából kiabálni. Remélte, hogy ahogy ő hallja azokat odakint, az ő hangját is csak meghallja valaki. Sajnos hiába reménykedett, senki nem jött, hogy kiszabadítsa. Eleredtek a könnyei. Hangosan zokogott. Maga alá húzta koszos lábát. Érezte, hogy vécére kellene mennie, de mint eddig, most sem mehetett. Kénytelen volt a dolgát maga alatt elvégezni. Utálta magát, a szagtól ismét hányingere lett, s most nem úszta meg öklendezéssel, heves hányás tört rá, de csak a gyomornedvet adta ki magából, amely felgyülemlett benne. Végre megnyugodott. Könnye összekeveredett az izzadtsággal, és fekete csíkokban folyt le az arcán. Mocskos kezével megtörölte, majd hátrasimította hosszú haját, mely most szinte kifésülhetetlennek tűnt, úgy össze volt gubancolódva. – Istenem! Mami! Hol vagytok? Miért nem kerestek meg engem? – motyogta szinte önkívületben, aztán érezte, hogy lassan megszűnik körülötte minden. Elcsendesedett a világ, s a kimerültségtől ismét elájult. 13. Paolo Palimeri kimerülten feküdt az ágyán. Már isten tudja, hányadszor kúszott végig a szobákon, minden apró kis rést megnézve, de Erminát nem találta sehol. Felmerült benne a gondolat, hogy talán Rita vitte magával, hisz az anyja is említette, a lány foglalkozott a gondolattal, hogy eljön. Lehet, hogy el is jött, de ő nem volt itthon, ezért hát bejött a lakásba, és a pókot magával vitte. Tudja, hol tartja a kulcsot, nem volt nehéz bejutnia a lakásba. Ő maga mutatta meg neki, hogy máskor ne forduljon elő, hogy idejön, és órákig kell várakoznia, ha esetleg neki el kell mennie itthonról. Már bánta, amiért megmutatta a kulcs helyét.
– De vajon miért vitte el? Mire kell neki Ermina? – töprengett. Hirtelen megszólalt a bejárati ajtó csengője. – Jó napot, dr. Palimeri! – köszönt a csinos fiatal nő, és mosolyogva nézett rá. A férfi csak dünnyögött az orra alatt, pislogva nézett a váratlan látogatóra. Fogalma nem volt róla, hogy ki lehet. – Látom, már meg sem ismer! – nevetett fel a nő. – Mirabella Carduci vagyok! Én voltam a kisegítője, amikor Afrikában járt. – Ó, hát persze! Mirabella! Istenem! Már meg sem ismerem, hisz akkor még gyereklány volt, most pedig kész hölgy! Kérem, fáradjon beljebb! – vidult fel az arca. – Hogy került ide? – kérdezte. – Nos, nagy döntésre szántam el magam. Férjhez megyek! – mondta a nő. – Gratulálok! És ismerem a boldog férfit? – kérdezte Palimeri. – Nem, nem! Ő nem szakmabeli, bár hellyel-közzel van valami közös a két szakmában. Én ugye biológus vagyok, ő pedig orvos. – Remek! Jó kis páros lesz ez együtt! – örvendett Palimer. – Jöjjön, üljön le, és mondja meg, mivel kínálhatom meg? Bár nagy választék nincs, hisz mostanában oly ritkán látogat meg valaki – mondta. – Köszönöm, nem kérek semmit. Csak néhány percre jöttem, rengeteg a teendőm még, de elhatároztam, ha ismét Rómába jövök, nem megyek úgy el, hogy ne látogassam meg! – Ezek szerint nem Rómában él? – Nem. Amerikában, már hat éve. Oda mentem az afrikai út után, ott folytattam a tanulmányaimat. – Akkor gondolom a vőlegény is amerikai, nemde? – kérdezte Palimeri. – Nem, ő olasz! – felelte a nő halkan. – Mint jómagam! Férjnek csak saját fajtámból választok! Az olasz férfiak jó férjanyagok! – mondta, de a hangja szomorúnak tűnt. Az idős ember örömmel hallgatta, s nagyon sajnálta, amikor elbúcsúzott. – Szeretném, ha eljönne az esküvőnkre, dr. Palimeri! – állt meg a lány az ajtóban. – Amerikába? Az nekem egy kicsit fárasztó lenne már, kedvesem! – rázta meg a fejét a férfi. – Nem! Nem Amerikában lesz, hanem itthon, a Szent Péter Bazilikában pontosan négy nap múlva! – Tehát most szombaton! – mondta az idős ember.
– Igen. Most szombaton. Ugye, eljön? – Ha az egészségem engedi, feltétlenül! – ígérte meg a férfi, és lekísérte a kapuig a nőt, közben beszélgettek. Mirabella beszállt egy piros sportkocsiba, és elhajtott, Palimeri ott állt a járda szélén és addig nézte, amíg csak látta. Amikor megfordult, hogy befelé menjen, valaki utána szólt. – Uram! Kérem, várjon egy pillanatra! Az idős ember megállt, és a hang irányába fordult. – Nekem szólt, uram? – kérdezte. – Igen. Szeretném, ha beszélhetnénk pár szót – jött közelebb a férfi. – A nevem Edmondo Mellon – mutatkozott be. – Rendőrfelügyelő vagyok. – Pont jókor jött, uram! Tudja, elveszett Ermina! Sehol nem találom! – Ermina? – húzta fel a szemöldökét a felügyelő. –Ezt a nevet már hallottam! Igen, már tudom is kitől. Rita édesanyjától. – Ó, hát ön ismeri az én kis unokámat? – kérdezte az idős ember, és az arca felderült. – Az unokáját? Rita Buzatti az ön unokája? – Na nem igazán, csak a fogadott unokám! – mondta a férfi, és mosolygott. – Nagyon kedves lány és végtelenül megszerettem, na persze Ermina is. – Ki az az Ermina? – kérdezte a felügyelő. – Ermina egy pók! – felelte a férfi. – Egy pók? – Igen. Egy pók! – Hát ide akart jönni Rita a pókhoz? – kérdezte a felügyelő inkább csak magától. – Szerintem ide is jött és magával vitte, mert sehol nem találom az állatot. Más nem mert volna hozzá nyúlni, hisz nagyon félelmetes! A felügyelő kissé habókos öregúrnak tartotta a férfit, hamar átsiklott a pók fölött. – Beszélhetnénk néhány szót? – Igen. Kérem, fáradjon fel a lakásomba! – mondta az idős ember, és előre ment. Amikor leültek a nappaliban, a felügyelő elővette jegyzetfüzetét, és a férfira nézett.
– Kérem, mondja el, mióta ismeri Rita Buzattit, és hol ismerkedtek meg? Csak nem önnek is valamelyik rokona feküdt dr. Dolcinál? Tudtommal, átellenben van a rendelője! – mondta. – Nem, nem! Ritával itt az utcán találkoztunk, amikor épp hazafelé jöttem, de nagyon meleg volt és rosszul lettem. Ő segített haza. Így ismerkedtünk össze lassan egy hónapja, vagy talán már több is! – felelte. – Ön nem is ismeri dr. Dolcit? – kérdezte Mellon. – De! Bárcsak ne ismerném! – sóhajtott az öregember. – Miért? – Meggyőződésem, hogy miatta halt meg a kis unokám, Catina! – Ezt meg hogy érti? – kapta fel a fejét a felügyelő. – Beteg volt a kis unokám és a doktor kezelte, de azt hiszem, elcsavarta a fejét. Szegény kicsikém teherbe esett, aztán öngyilkos lett! – mondta Palimeri, és a szeme könnyes lett. – Miatta halt meg az én kicsikém! Ma már biztosan tudom! – bólogatott. A felügyelő alig akart hinni a fülének. – Azt mondja, dr. Dolci ejtette teherbe az unokáját? – Igen. Még soha senkinek nem mondtam el, Ritának sem, hogy dr. Dolci volt az, aki megrontotta azt a szegény kis árvát. Apja-anyja meghalt egy balesetben, ő megúszta, de aztán néhány hónap múlva mégiscsak utánuk ment. – Van erre valami bizonyítéka? Mármint arra, hogy dr. Dolci ejtette teherbe az unokáját? – Nem. Nincs. Azt is csak akkor tudtam meg, hogy várandós, amikor a boncolási jegyzőkönyvet elloptam. – Ellopta? – Igen. Megtagadták tőlem, de én tudni akartam, hogy mi áll benne! Még mindig őrzöm! – Megkaphatnám? – kérdezte a felügyelő. – Miért is ne? Ön rendőrfelügyelő, gondolom, az igazságot akarja kideríteni, hát nem adom rossz kezekbe! – mondta és eltotyogott. Hamarosan visszatért, kezében a boncolási jegyzőkönyvvel. A felügyelő átolvasta, majd az idős emberre nézett. A jegyzőkönyv egyértelműen igazolta, hogy a lány öngyilkos lett, túl sok altatót vett be. – Magammal vihetem? – kérdezte. – Természetesen! – bólintott Palimeri. – Remélem, előbb-utóbb kiderül róla az a sok disznóság. Tudja, nem is tudom, de nagyon féltettem tőle Ritát
is. Egyszer láttam őket együtt és mondhatom, nagyon bizalmasan ölelték át egymást. Nem szeretném, hogy ez a kislány is ugyanúgy járjon, mint az én kis Catinám! – Látta Ritát és dr. Dolcit együtt? – kérdezte a felügyelő. – Igen. És másokkal is. – Hol? – kérdezte Mellon egyre jobban fellelkesülve. – Hát innen, az ablakomból. Tudja még fotókat is készítettem! – mondta nem kis büszkeséggel. – Van nekem látcsövem, nem is egy, ezeket az őserdőben használtam, de itthon is jó hasznát vettem. Gyűjtöttem a bizonyítékokat, és most már elég van belőle. – Megmutatná őket? – kérdezte a felügyelő és megremegett. Nem akarta elhinni, hogy minden az ölébe hullott épp akkor, amikor annyira kilátástalannak tűnt minden! – Hozom! – mondta, és megint eltotyogott. A felügyelő az ablakhoz lépett. Odafordította a távcsövet, és belenézett. Épp az orvos ablakára látott. Az orvos átöltözött. Jól látta, mert a reluxa nem volt leengedve. Ezután eltűnt az orvos a látószögéből, de aztán hamarosan ismét megjelent. Nem volt egyedül, egy fiatal lánnyal tért vissza. Először csak beszélgettek, aztán az orvos simogatni kezdte a lányt, akit ez láthatóan nem zavart. Sőt, ellenkezőleg, amikor a csókra került a sor, átölelte a nyakát. – Ez nem lehet igaz! Ez aztán a bizonyíték! – dobbantott egyet a lábával. – Itt is vagyok! – jött vissza Palimeri. A hóna alatt jókora dobozt szorongatott. A felügyelő elvette a dobozt és kiborította a tartalmát az asztalra. Fényképek voltak, élesek, jól kivehetőek. Valamennyin dr. Dolci és mindig más fiatal lány. A képek magukért beszéltek. Az egyiken Paola volt látható, amint az orvos szinte letépte róla a ruháját. Mezítelenül voltak mindketten. – Nem is tudja, milyen nagy segítséget jelent nekünk a nyomozásban ez a sok fotó. Tudja, hány éjszakát áttöprengtem, hogyan bizonyítsam be, hogy dr. Dolci bűnös? És most ön a kezembe adta a megdönthetetlen bizonyítékot. Már ez elég ahhoz, hogy rács mögé kerüljön! – Örülök neki! Tudtam, hogy nem leselkedek hiába! Nem a kíváncsiság hajtott, hisz már elég öreg vagyok az ilyesmihez, kifejezetten azt akartam, hogy legyen bizonyítékom! Azt sajnálom, hogy a kis unokámat már ezzel sem hozom vissza! – sóhajtotta. – Róla nem készültek fotók? – kérdezte Mellon.
– Nem, mert csak a halála után költöztem ide. Addig ügyeskedtem, amíg dr. Dolci közelébe nem kerültem. Ha tudná, mennyi pénzembe került, hogy ennek a lakásnak a lakóját rávegyem, adja el nekem az otthonát. Ez kellett, mert innen mindent láttam. – Ön okos ember, uram! – szorította meg a kezét a felügyelő. – Örülök, hogy segíthettem! Most már csak azt szeretném, ha Rita előkerülne épen és egészségesen. – Megtaláljuk! Így már sarokba szorítom a doktort, és elárulja, hova rejtette el Ritát. Mert abban biztos vagyok, hogy tudja, hol van a lány! – Csak mielőbb, nehogy késő legyen! – mondta Palimeri, és kikísérte a férfit az ajtóig. A felügyelő egyenesen az orvos rendelőjébe ment. Kopogott, majd idegesen várt. – Kérem, ne zavarják a rendelést a kopogással! – nyitotta ki az ajtót az orvos. Az arca piros volt, a szeme csillogott. – Sajnálom, de most, azonnal beszélnem kell önnel! – tolta el az ajtóból a felügyelő. Amint bejutott a szobába, a másik helyiségbe kukkantott a nyitott ajtón keresztül. Nem is lepődött meg, hogy az ágyon egy fiatal, tizennégy-tizenöt éves lányt látott feküdni meztelenül, láthatóan felhevült állapotban. – Öltözz fel, és menj ki az anyukádhoz! – szólt neki Mellon, mire a lány pipacspiros lett, és a ruhájáért szaladt. Olyan gyorsan hagyta el a szobát, hogy hihetetlen volt. – Ehhez nincs joga, felügyelő úr! Megzavarta a rendelést! – mondta az orvos, és levette a szemüvegét. Megtörölte, aztán visszaillesztette az orrára. A szeme szikrákat szórt, olyan dühös volt. – De volt jogom. Örüljön, hogy csak én jöttem, és nem hoztam magammal még jó néhány szemtanút! Küldje el a betegeit, és jöjjön velem! – Ezt hogy képzeli? – nézett rá az orvos. – Ehhez nincs joga! – Nekem van jogom! Ha így jobban tetszik, ön le van tartóztatva, dr. Dolci! – Le akar tartóztatni? Miért? – Kiskorú lányok megrontásáért, a hivatásával való visszaéléséért, és azért, mert félrevezette a rendőrség munkáját, hisz egyfolytában hazudott nekem! – Ez nem igaz! Én nem hazudtam!
– Nem? Akkor mivel magyarázza ezeket a fotókat? – kapott elő néhányat, és az orvos orra elé tartotta. – Ezt meg honnan szedte? – hebegte elfehéredve az orvos. – Az nem számít! – De igen! Ezek egytől egyik hamisítványok! Csak azért készíttette, hogy rám bizonyítsa a vádját, de ezzel nem megy semmire! Mindent letagadok! – Nézze csak meg jól! Lehet ezeket a fotókat hamisítani? Jól látható rajta az az ágy, ahol az imént is feküdt azzal a fiatal lánnyal. – Nem feküdtem vele, csak megvizsgáltam. – Meg. Jó alaposan, mint ezeket! – felelte a fogai között szűrve a szavakat a felügyelő. Az orvos kikapta a fotókat a kezéből, és darabokra tépte. – Engem nem fog börtönbe záratni, hisz nem csináltam semmit! – kiáltotta vörös képpel. A felügyelő jól látta, mennyire meg van ijedve. – De igen, doktor úr! Önnek ott van a helye már régen! – felelte. Az orvos fújtatott, majd nagyon lassan visszatért a színe. – Kérem, hallgasson meg, felügyelő úr! Tudom, hogy minden ellenem szól, de nem követtem el semmit! Kérem, higgyen nekem! – könyörgött. – Ha mindenképpen le akar tartóztatni, adjon annyi időt, hogy lerendezzem a dolgaimat. Esküszöm, hogy nem szököm meg, ha akarja, adjon mellém valakit, csak ne most kelljen bilincsbe verve bemennem. Azt nem élném túl! Kérem, felügyelő úr! – könyörgött. – Csak holnap reggelig! – Rendben van, holnap reggel várom az irodámban. Én megbízom önben, dr. Dolci, ne próbáljon meg átverni, mert azt nagyon megbánja! – Biztos lehet benne, felügyelő úr, hogy holnap reggel nyolc órakor az irodájában leszek. Mit vigyek magammal? – kérdezte. A felügyelő ráemelte a tekintetét. – Már arra gondoltam, hogy bent kell maradnom, letartóztatásba kerülök? – tette hozzá. – Egyelőre csak szeretném kihallgatni, és felveszem a jegyzőkönyvet, aztán majd meglátjuk. Ne hozzon magával mást, mint a személyi iratait! – Köszönöm, ön nagyon rendes, felügyelő úr! – Nem vagyok rendes, dr. Dolci! Nincs letartóztatási parancsom, ezért nem viszem be most azonnal, természetesen ha nagyon akarnám, nagyon rövid időn belül megszerezhetném, de mivel nagyon kérte, hát legyen! Megvárom a holnap reggelt! Egyet azonban nagyon szeretnék a figyelmébe ajánlani, doktor úr!
– Igen? – nézett rá a férfi érdeklődve. – Azt, hogy próbáljon meg elgondolkozni a helyzetén, és legyen nagyon őszinte, mert ezzel csak saját magán segít! Kár tagadnia, hisz a bizonyíték szinte már a kezemben van, s csak idő kérdése az egész, hogy mindenre fény derüljön. Ha Ön vallomást tesz, nem kerül a nagy nyilvánosság elé, de ha tagad, és bebizonyosodik a bűnössége, mindenki tudni fog róla. Kérem, gondolkodjon, és eszerint cselekedjen! Higgye el, csak a javát akarom! – Megígérem, hogy gondolkozni fogok! – bólintott dr. Dolci. A felügyelő felállt. – Tehát, akkor a holnap reggeli viszont látásra! –mondta, de nem nyújtott kezet. – Pontban nyolckor az irodájában leszek, uram! A felügyelő elment, az orvos pedig gondolkozva ült le az íróasztalához. Amint megígérte a felügyelőnek, be is tartotta. Sokáig gondolkozott, nagyon sokáig, aztán felugrott és átöltözött. – Sajnálom, de ma nem fogadhatok több beteget! Sürgősen vissza kell mennem a kórházba! – mondta, amint kilépett az ajtón. Még három betege lett volna, akik sajnálkozva távoztak. Miután a rendelő kiürült, az orvos a kocsijához ment és egyenesen a kórházhoz hajtott. Volt néhány betege, akiket meg akart nézni. Reggel már nem lesz ideje rá, most akart mindent lerendezni, hogy a holnapi nap úgy induljon, ahogy máskor. Nem tudta, mikor ér vissza a rendőrségről, jobbnak látta, ha most kiadja az utasításokat. Felment a harmadik emeletre. A faliórán majdnem kilenc óra volt. – Mi van, Pietro? – lépett mellé dr. Palma. – Mit keresel te ilyenkor itt? – kérdezte. – Holnap délelőtt nem tudok bejönni, ezért van néhány teendőm a kis betegeimmel kapcsolatban! – felelte, és kezet fogtak. – Bízd csak rám a kis betegeidet! Tudod, hogy szívesen segítek, amikor csak kell! – mondta. – Tudom, de azt is, hogy a kis betegeim nem nagyon ismernek, így hát amennyiben nem feltétlenül szükséges, ne menj a közelükbe! Engem szeretnek, nem félnek tőlem, és el tudom érni azt, amit akarok náluk! – Sajnálom, hogy ilyen rossz a véleményed rólam, pedig hidd el, nem vagyok rosszabb orvos, mint te! Az pedig, hogy állandó éjszakás vagyok, csakis azért van, mert a feleségem nappal dolgozik, s mint tudod, négy gyerek mellett mindig kell, hogy legyen egy szülő velük otthon. A
feleségem állatorvos, ő nem vállalhat éjszakai műszakot, de nem is engedném. Éjjel dolgozom, aztán ebéd után alszom pár órát, a gyerekek elég nagyok már, nincs velük nagyon sok gond, de a felügyeletre szükségük van. – Nem, nem tartalak rossz orvosnak, Carlo! Félreértettél! – próbálta meg helyrehozni a dolgot dr. Dolci. Ő csak a külseje miatt mondta, amit mondott, de nem gondolta meg, hogy ezzel esetleg megsérti a kollégáját. Gyorsan más témára tért át. – Hány évesek a gyerekek? – kérdezte. – A legidősebb tíz lesz, a következő nyolc, aztán az ikrek hat évesek. – Nem mondom, irigylésre méltóan szép nagy család! Mit nem adnék, ha nekem legalább egy gyerekem lenne! – És mi az akadálya? – kiáltott fel dr. Palma, de aztán meg is bánta. – Sajnálom, tudom, hogy most halt meg szegény dr. Marconi! Kérlek, fogadd őszinte részvétemet! El sem hiszem, hogy többé nem lesz itt közöttünk! Igazán tüneményes teremtés volt. Gondolom, szerettetek volna gyermekeket is, ugye? – Hát persze! – vágta rá az orvos. – Elég sokat beszélgettünk róla. Mi csak kettőt akartunk, de már nagyon úgy néz ki, hogy ez sem valósulhat meg soha! – Ugyan, Pietro! Még fiatal vagy, miért ne valósulhatna meg? Tudom, hogy most nagyon fáj Agnese elvesztése, de hidd el, idővel majd begyógyul a seb és jön valaki, akit megszeretsz! Biztos vagyok benne! Jóképű, tisztességes ember vagy, minden ujjadra akad nem is egy! – Nem, nem! Soha többé nem gondolok házasságra! – mondta dr. Dolci, és a hangja megremegett. – Agnese volt az egyetlen nő, akit feleségül vettem volna! Dehát itt vannak nekem az én kis kedvenceim! Minden nap ünnepnap, amikor velük lehetek, kárpótolnak mindenért! – Hát az tény, hogy kevés orvos van a világon, aki ennyire szereti a munkáját, mint te! Olyan lelkiismeretesen végzed, mintha csak a saját gyermeked lenne valamennyi! Én is szeretem a gyerekeket, de képtelen lennék arra, amit te megteszel ezekért a kislányokért! – mondta, és csillogó szemmel nézett kollégájára. – Egyszerűen irigyellek érte! Ha engem is ilyen rajongással vennének körül, de csak a saját gyerekeim teszik, azok sem mindig! – mosolyogta el magát. Dr. Dolci végignézett a férfin. Apró, vézna kis alkatú ember, nem is gondolta volna, hogy négy gyermek apja. Inkább fiatal fiúnak látszik. Az arca visszataszítóan csúnya, még soha életében nem látott hozzá hasonlót.
Tele bibircsókkal, és állandóan olyan vörös, mint a rák. Nagy savószínű szemei vannak, a szája pedig mind a négereké, olyan hatalmas. Orra sasorr, a fogai pedig akár Drakuláé. Nem csodálkozik rajta, hogy az orvos csak éjszakai műszakot vállalt, hisz akkor nincs sok munka, a gyerekek alszanak. A munka zöme nappal van, s biztos, hogy halálra rémülnének tőle, pláne, amikor vizsgálatra, vagy kezelésre kerülne a sor. Eddig soha nem értette, miért vállal a kollégája örömmel éjszakai műszakot, most azonban megértette. Egyrészt szükségből, hogy a felesége is dolgozhasson, másrészt azért, mert tisztában van vele, hogy a megjelenése nem éppen a legelőnyösebb ehhez a hivatáshoz. – Nos, ha szükséged lenne rám, a pihenőben megtalálsz! – mondta dr. Palma, aztán elment. Dr. Dolci utána nézett. Valahogy megsajnálta a férfit. Aztán eszébe jutott, hogy mégis kellett valakinek. Hisz felesége és négy gyermeke van, nem lehet olyan kibírhatatlan az élete! Sőt! Egyenesen irigyelte és talán szívesen cserélt is volna vele, ami a gyerekeit illeti. Amikor mindent elintézett a kórházban, a gyógyszerszobába sietett. Minden betegének elő akarta készíteni a másnapi gyógyszereit. – Á! Dr. Dolci! – lépett mellé Giulia nővér. – Mit keres ön ilyenkor a kórházban? – kérdezte, és a szeme felcsillant. Mindig is tetszett neki ez a jóképű orvos, de sajnos Agnese mellett ő nem rúghatott labdába, most azonban... talán lehetne esélye. – Holnap nem tudom mikor érek be, ezért lerendezem a betegeimet, hogy ne legyen probléma – felelte. – Miért nem szól nekem? Tudja, hogy rám számíthat! Jól ismer, tudja, hogy nyugodtan rám bízhatja őket, hisz elég régen dolgozunk már együtt, nem gondolja? – Köszönöm, Giulia nővér! Tisztában vagyok az értékével, de ráérek, gondoltam mindent elintézek magam. Tegye csak a dolgát, mielőtt elmegyek, még beszélünk. Van valami, amiben a segítségét fogom kérni! – Rendben! Várom a nővérszobában! – mondta a nő, és elsietett. Az orvos belépett a gyógyszerszobába, ahova csak nagy ritkán tévedt be, többnyire a nővérek dolga volt a gyógyszerek kiosztása. Most azonban úgy akart elmenni, hogy ne legyen semmi félreértés, vagy tévedés. Az előtérben nem is gyújtott lámpát, egyenesen a nagy terembe sietett, ahol rengeteg gyógyszer volt felhalmozva, természetesen rendszerezve.
Amint a szekrényhez lépett, és a kartonról leolvasva szedegette a gyógyszereket, hirtelen kialudt a fény a szobában. Ebben a pillanatban az ajtó hangosan becsapódott. – Mi a fene ez? – dühöngött dr. Dolci. Tapogatva próbált meg a bejárathoz eljutni, azonban hirtelen fény villant mögötte. Megfordult. Ekkor a fény egyenesen a szemébe világított. – Ki van itt? – kérdezte, és hunyorgott. Nem látott senkit, csak az erős lámpa vakító fényét. Meresztgette a szemeit, s megpróbált a fény irányába indulni. Ekkor érezte, hogy valami mászik a hátán. Megpróbálta elérni a kezével, de nem tudta. – Hé! Maga! Kérem, jöjjön ide! Dr. Dolci vagyok, a kórház egyik orvosa! Ne féljen tőlem! Valami mászik a hátamon, kérem, segítsen! Semmi válasz nem érkezett. Az orvos kezdett ideges lenni. A szobán nem volt ablak, így iszonyú volt a sötétség. Hiába tapogatódzott, fogalma sem volt róla, hogy merre lehet az ajtó. Teljesen összezavarodott. Hirtelen a nyakán éles fájdalmat érzett. Odakapott, és érezte, hogy valami állat ragad a bőrére. Szőrös volt és hatalmas! – Kérem! Segítsen! Valami megcsípett! – kiáltotta, de most már a fény is kialudt. Semmi neszt nem hallott. Érezte, hogy egyre gyengébbek a lábai. Mielőtt összerogyott volna, megpróbált még egyszer kiáltani, de hang már nem jött ki a torkán. Összerogyott, és elterült a földön. * Mellon felügyelő reggel nyolc órakor pontban megjelent az irodájában. – Nem keresett senki? – kérdezte, miután kinyitotta a szobája ajtaját. – Nem! – rázta a fejét valamennyi jelenlévő. – Mi a fene! Csak nem késik a doktor? – dohogott magában, aztán megivott egy kávét. Rendezgette a papírjait, majd az órára sandított. – Hát ez jól átvert engem! – ütött egy nagyot az asztalra. – Már mindjárt kilenc óra van! A telefon után nyúlt, és hívta az orvost a lakásán. A telefon kicsöngött, de nem vette fel, ezért megpróbálta a kórházban keresni. – Tessék! Gyermek-nőgyógyászat! – szólt bele egy férfihang. – Dr. Dolcit keresem! Kérem, adná? Mellon felügyelő keresi a rendőrségről! – tette hozzá. – Sajnálom, de dr. Dolci ma csak később jön be. Dr. Palma vagyok. Tegnap este bejött, hogy lerendezze a betegeit, mivel ma délelőtt valami dolga akadt.
– Igen, hozzám kellett volna bejönnie, de nem ért ide. Nyolc órában egyeztünk meg, de nem találtam otthon sem! – mondta a felügyelő. – Lehet, hogy épp úton van! Ő nem olyan ember, aki megfeledkezik arról, ami a kötelessége – mondta. – Remélem, hogy csak valami közlekedési akadály az oka a késésének! Elnézést, hogy zavartam! – köszönt el a felügyelő, aztán belemélyedt a munkába. Észre sem vette, és már dél volt. – Ez már nem közlekedési akadály, az biztos! – állt fel, és a kocsiját kérte. Az orvos lakása előtt kiszállt a kocsiból, és gyorsan besietett. Csengetett, kopogott, de nem nyílt ki az ajtó. – Valami nagyon nem tetszik itt nekem! – gondolta, majd körbejárta a házat. Benézett a földszinti ablakokon, de semmit nem látott. A hátsó fronton az egyik ablak nem volt bezárva. Gondolt egyet és belökte, majd beugrott a szobába. Az egész házat végigjárta, de nem találta sehol az orvost, ezért ugyanott távozott, ahol jött. Megnézte az orvos kocsiját, de a garázsban nem volt, a ház előtt sem parkolt, tehát a férfi kocsival ment el valahová. Bosszankodva ült vissza az autójába és a kórházhoz ment. Egészen megnyugodott, amikor megpillantotta a parkolóban az Alfa Romeot. Felment a harmadik emeletre. – Jó napot! – állított meg egy fehér köpenyes nőt. – Dr. Dolcit keresem! Látta már ma? – kérdezte. – Nem! Nem láttam! – felelte a nő, és tovább ment. A felügyelő az orvosi szoba felé igyekezett. Épp kinyílt az ajtó, Giulia jött kifelé, már utcai ruhában. – Jó napot, felügyelő úr! – köszönt, de a férfi csak biccentett. – Látom, nem ismer meg! – nevette el magát a nő. – Mit tesz az egyenruha, nem igaz? Giulia vagyok, a nővér! – Á! Hát persze! Tudja, így civilben teljesen más... Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel! – mondta kissé zavarba jőve. – Tudom, most arra gondol, hogy milyen rendőr az, akinek ilyen rossz az arcmemóriája, de én már csak ilyen vagyok! – Semmi baj, felügyelő úr! Gondolom, rengeteg emberrel van dolga nap, mint nap, nem csoda, ha nem ismer meg rögtön mindenkit. Velem is csak kétszer beszélt, és valóban, az egyenruha megzavarja az embert. Mindenki a nővérruhával azonosít.
– Mondja, kedves Giulia nővér! Nem tud valamit dr. Dolciról? – kérdezte. – Nos, semmit! Tegnap este utoljára a gyógyszerszoba előtt találkoztunk. Azt mondta, mielőtt elmegy, még benéz hozzám, mert valamiben a segítségemet akarja kérni, de nem keresett meg. Távozott anélkül, hogy beszéltünk volna. Soha nem viselkedett így, valahogy idegesnek láttam! – Nem is látta azután? – Nem. Szerintem megfeledkezett rólam! – mondta. – Ez nagyon érdekes! – Érdekes? Mi? – nézett rá a nő. – Tudja, a kocsija a parkolóban áll! – Az nem lehet! Ha ő itt lenne a kórházban, már találkoztam volna vele. Tudja, felügyelő úr, éjszakás voltam, de helyettesítettem az egyik kolléganőt, nem mentem haza, amikor lejárt a műszakom, tehát biztos, hogy összefutottunk volna. Szerintem nem az ő kocsiját láthatta! – Megesküdnék rá, hogy az övé, bár a rendszámát nem tudom, de az autó nagyon ismerős. – Jöjjön, azonnal megnézzük! Ha a kocsija itt van, neki is itt kell lennie! Lementek a lifttel, és kiléptek az épületből. A felügyelő előre mutatott. – Nézze, csak! Nem az övé az az Alfa Romeo? – kérdezte. – De! Az övé! – kiáltott fel a nővér. – Ezek szerint még bent van a kórházban. De hol? – Megtenné, hogy visszajön velem és bemegyünk a gyógyszerszobába? – kérdezte Mellon. – Természetesen! – felelte a nő. – Menjünk! A nővér elment, és hozta a kulcsokat. Amikor beléptek a hatalmas terembe, felgyújtotta a villanyt és körül nézett. – Itt nincs! – mondta a fejét rázva. Megállt az ajtóban, nem mert beljebb menni. – Bemehetek, hogy szétnézzek? – kérdezte a felügyelő. – Igen! – lépett arrébb a nő. Mellon elindult és körbejárta a hatalmas helyiséget. A jobb oldali szekrény előtt papírok hevertek szanaszét. Lehajolt, és felemelte az egyiket. – Nézze csak, Giulia nővér! – adta a nő kezébe. – Talán önnek többet mond, mi lehet ez?
– Ez dr. Dolci egyik betegének a gyógyszerigénylése – mondta és a felügyelőre nézett, majd lehajolt és összeszedte a többi papírt is. Valamennyi az orvos kis betegeinek gyógyszerigénylése volt. – Valami történt a doktorral! – nézett a felügyelőre ijedten a nővér. – Érzem, hogy valami nincs rendben. Ugyan mit keresnének ezek a papírok a földön szanaszét, amikor azért jött be dr. Dolci ebbe a helyiségbe, hogy a szükséges gyógyszerekről maga gondoskodjék? – Igen, azt hiszem, itt valami történt tegnap éjjel! – mondta a felügyelő és arrébb lépett. A lába alatt valami hangosan recsegett. – Gyógyszerek a földön! – kiáltott fel Giulia. – Nézze, felügyelő úr, mennyi gyógyszer hever a földön! –mutatott körbe. – Igen. Kérem, azonnal menjen ki! Hívom a kollégáimat, jó lenne, ha senki nem jönne be addig, amíg a kollégáim nem végeznek a nyomok rögzítésével! – mondta, és a mobilját elővéve, beszólt az irodájába. – Gondolja, hogy valaki megtámadta? – kérdezte a nő aggódva. – Ha a kocsija itt van, neki is itt kell lennie! – tette hozzá. – Igen. Feltételezem, hogy nem taxival távozik, ha egyszer a saját kocsijával érkezett! – nézett rá Mellon. – Majd okosabbak leszünk, ha a nyomkeresők megérkeznek. Mondja, csak ezen az ajtón lehet bejutni a gyógyszerszobába? – kérdezte. – Nem! Van egy másik, egészen hátul. Ott hozzák a szállítók a gyógyszereket a kórház megrendelésére. Ezt az ajtót azonban mi, a személyzet, nem használhatjuk, csakis a gazdasági igazgató által kijelölt személy. Nála van a kulcs is. – És ki az a személy? – kérdezte a felügyelő. – Mindig más. Az, aki akkor van szolgálatban, amikor a gyógyszerszállítmány megérkezik. De csakis orvos lehet, mi nővérek és az egyéb kisegítő személyzet nem. Ha jól emlékszem, épp dr. Dolcinál volt a kulcs! – mondta. – Ez nagyon érdekes! – dünnyögte a felügyelő elgondolkozva. – Szegény dr. Dolci! Vajon hol lehet, és mi van vele? – kérdezte Giulia nővér, és a hangja fátyolosan csengett. – Reméljük, hogy még életben van! – mondta a felügyelő, aztán elfordult a nőtől, mert megszólalt a telefonja. Miután beszélt a hívóval, a nővérhez fordult, aki falfehéren állt mögötte. Száját szorosan összezárta és láthatóan nagyon ideges volt. – Elmehet, Giulia nővér! Gondolom, nagyon fáradt lehet! – mondta.
– Ha nem baj, inkább maradnék még egy keveset! Hátha szüksége lesz még rám! – motyogta. A nyomkeresők hamarosan megérkeztek, és elkezdték a nyomok felderítését. A felügyelő és Giulia a fal mellett álltak. – A föld nem nyelhette el! – szólalt meg a nő hosszas gondolkodás után. – Ha valaki megtámadta, akkor itt kellene lennie! De nincs itt! Ha pedig elment, miért nem jött be hozzám és miért nem a saját kocsijával ment el? – kérdezte. – Nekem is ez jár a fejemben, nővérke! – felelte Mellon. – Remélem, hamarosan csak találunk valami magyarázatot az eltűnésére. Az egyik civil ruhás férfi a felügyelő mellé lépett. – Mi a magunk részéről végeztünk, uram! – mondta. – Na és? Van valami értékelhető nyom? – kérdezte Mellon. – Remélem. Talán több is! – bólintott a férfi. – Akkor mondjon már valamit, az ég szerelmére! – fakadt ki a felügyelő. – Először is, nagyon jól kivehető többféle cipőlenyomat a kőpadlón. Aztán találtunk egy elemlámpát, amelynek a nyelén igencsak sok ujjlenyomat található. – Elemlámpát? – kérdezte Mellon meglepődve. – Miféle elemlámpát? – Ezt! – emelte magasra a nylonzacskóban elhelyezett elemlámpát. – A földön hevert a gyógyszerek között. – Ismerős ez az elemlámpa, Giulia nővér? – kérdezte Mellon a mellette álló nővértől. – A kórházé? – Nem! Itt soha nem használtunk elemlámpát, hisz jó a világítás. A sarkokban is tökéletes fényt kapunk. Még soha nem láttam ezt az elemlámpát! – rázta meg a fejét. – Ebben biztos? – Igen! Természetesen! – Nos, akkor jó alaposan meg kell vizsgálni a rajta található ujjlenyomatokat, ezek elvezethetnek talán ahhoz, akivel együtt lehetett idebent dr. Dolci! – mondta. – Gondolja, hogy valaki meglepte, és esetleg bántalmazta? – kérdezte a nővér. – Nem tudom! – ingatta a fejét a felügyelő. – Felügyelő úr! Felügyelő úr! – kiáltott az egyik nyomozó a szoba közepén guggolva. Mellon odasietett, a nyomában Giulia nővérrel.
– Mit talált? – kérdezte. – Vérnyomot! – felelte a férfi. – Néhány csepp vérnyomot! – Ez már valami! Azonnal vigyék be és nézzék meg! – mondta. – Igen, uram! – állt fel a férfi és miután befejezték a munkájukat, kifelé indult. – Már megyünk is! Amint elkészült a laborjelentés, azonnal átküldöm önnek! – mondta. – Rendben. Köszönöm! – felelte Mellon, és ő is kifelé indult. – Istenem! Csak nem történt valami baja dr. Dolcinek? – nézett rá még sápadtabban Giulia nővér. – Még nem tudjuk, kinek a vére csepegett a földre, de hamarosan kiderül. Kérem, meg tudná mondani dr. Dolci vércsoportját és vérfaktorát? – kérdezte. – Igen. Valamennyi kórházi alkalmazotté megvan a számítógépben! – bólintott. – Előhívjam? – kérdezte. – Megköszönném! – felelte Mellon. – Rendben. Hamarosan visszajövök! – mondta és elsietett. Mellon a folyosón állt és a falnak támaszkodva gondolkozott. Elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett, de legalább annyi biztos, hogy dr. Dolci nem azért nem jelent meg nála a megbeszélt időben, mert megfeledkezett róla, vagy nem akart, hanem mert valaki megakadályozta benne! – Mi történik itt? – lépett mellé egy fehérköpenyes férfi. Ősz haja fénylett, látszott rajta, hogy nemrég fésülte meg. – Egy kis nyomozás, doktor... – A nevem doktor Vito Tiepolo, a főorvos vagyok! – mutatkozott be. – Mellon felügyelő! – nyújtott kezet a férfi. – Mit keresnek önök itt? – kérdezte meglepődve a főorvos. – Dr. Dolci eltűnt! Utoljára a gyógyszerszobában látták tegnap este, de azóta senki nem tudja hova tűnt. Az autója odalent áll a parkolóban, tehát feltételezésünk szerint valahol itt kell lennie a kórházban. – Micsoda badarság? Hogy-hogy eltűnt? – kérdezte a főorvos, és összehúzta a szemöldökét. – Csak azért, mert a kolléga itt hagyta a kocsiját, még nem kell felfordítani az egész kórházat. Lehet, hogy taxival ment valahová! – Nem hiszem, főorvos úr! A nyomok sajnos nagyon is arra engednek következtetni, hogy a doktort megtámadták! – Megtámadták? A gyógyszerszobában? – kérdezte.
– Igen. Több vércseppet találtunk a földön. Hamarosan kianalizáljuk, aztán okosabbak leszünk. Ha a vér-cseppek dr. Dolcitől származnak, akkor elképzelhető, hogy bűntény történt! – mondta. – De miért nem tudok én erről? Ki adott engedélyt arra, hogy egyáltalán idejöhessenek? – kérdezte a főorvos, és remegett a dühtől. – Sajnálom, de Giulia nővérrel jöttem vissza, miután megláttam dr. Dolci kocsiját. Azt hittem, talán rosszul lett, és a gyógyszerszobában megtaláljuk. Ehelyett papírokat találtam szanaszét, amelyek dr. Dolci betegeinek gyógyszerszükségletéről szóltak, valamint gyógyszereket mindenütt a földön. Ja, és egy elemlámpa is ott hevert, amely állítólag nem a kórházé. Remélem, hamarosan többet tudunk az esetről. Elnézést, hogy nem kértem engedélyt a nyomozáshoz, de nagyon fontos volt, hogy mielőbb megérkezzenek a kollégák, és rögzítsék a nyomokat, mielőtt használhatatlanokká válnak. Kérem, nézze el nekem, hogy nem szóltam önnek! – mondta. – Rendben van! Rendben van! – mondta a főorvos, aztán legyintett. – Ha valamit megtud dr. Dolciről, kérem, azonnal értesítsen! Az egyik legjobb orvosom, nem örülnék neki, ha valami baja történne, és nélkülöznöm kellene a munkáját. – Igen, uram! Azonnal értesítem, amint biztosat tudunk! – bólintott Mellon, aztán elindult a folyosón! A főorvos is elsietett, de láthatóan foglalkoztatta mindaz, ami a kórházban történt.
14. Mellon felügyelő alig ért vissza az irodájába, máris az asztalán feküdt a laborjelentés. A vér minden kétséget kizáróan, dr. Dolcitól származott. Az elemlámpán talált ujjlenyomatok egyelőre még ismeretlenek voltak, de az biztos, hogy nem az orvosé, ugyanis nem egyezik meg a lakásán szerzett ujjlenyomatokkal, míg az Agnese Marconi esetében végzett laborvizsgálatok egyértelműen az orvos ujjlenyomatát igazolták az ágy mellett talált fecskendőn. A felügyelő végigolvasta a jelentést, aztán maga elé meredt. Egyre inkább hajlott arra a tézisére, hogy dr. Dolci ezt az egészet csak megrendezte, hogy meglépjen. A lábnyomok sem vezettek sehova, s bár az egyik nyom minden valószínűség szerint dr. Dolcié, de a többi nyom a nővérek szabványcipő lenyomatai voltak. Ezt még alaposabban meg kell vizsgálni. Így hát továbbra is csak egy helyben topognak. Az egyedüli konkrét nyom a vér, amely megegyezik az orvoséval a kórházi adatok szerint, de ez sem jelent semmit. Mi van, ha megszúrta az ujját? – morfondírozott tovább. Az asztalán megszólalt a telefon. – Tessék, Mellon! – vette fel, és fáradtan hátradőlt a székén. – Felügyelő úr! Umberto Moroni vagyok! A Colosseum környékén járőröztünk a kollégámmal, amikor a Via Sacra töredezett útkövei között, a romba dőlt márványépületek mellett, a hatalmas fűben egy férfit találtunk. Eszméletlen, de szerintünk még él! Azonnal hívtuk a mentőket, gondolom, hamarosan itt is lesznek! A férfi zsebében egy névtáblát találtunk, melyre dr. Pietro Dolci van írva. – Azonnal indulok! Ha nem érnék oda a mentősök előtt, kérdezze meg a mentőorvos nevét és azt, hogy hova viszik a férfit. Megértette? Semmiképpen ne menjen el, amíg oda nem érek! – Igen, felügyelő úr! Megvárom! – felelte a rendőr, aztán elköszönt. A felügyelő épp akkor ért a helyszínre, amikor a mentőorvos beszállt a mentőbe. – Bocsásson meg, doktor! A nevem Mellon felügyelő! Hogy van a sérült? – kérdezte. – Eszméletlen, szerintem nem sok remény van arra, hogy életben marad! Pláne, ha önnel diskurálok még tovább! – mondta, aztán becsukta az ajtót. A felügyelő ismét kinyitotta.
– Csak annyit mondjon, hova viszik, melyik kórházba? – kérdezte. – A Santo Stefano-ba! – felelte az orvos, aztán a mentő szirénázva elszáguldott. – Remek! Akkor indulhatok megint oda! – mormogott dühösen, aztán Umberto felé fordult, aki mindenütt a nyomában volt. – Nos, mondjon el mindent, hogy találták meg ezt az embert! – nézett rá, és végighallgatta, amíg a férfi beszélt. – Nem volt részeg? – kérdezte Mellon. – Nem, de nagyon rossz állapotban volt. – Külsérelmi nyom? – Nem. Semmit nem találtunk rajta. Nagyon sápadt volt és... – Igen? Mi és? Mondja már, maga szerencsétlen! – rivallt rá a felügyelő türelmetlenül. – És mintha a nyakán valami megcsípte volna... vér szivárgott belőle. Legalábbis úgy tűnt, de lehet, hogy nem csípés volt. Én annak gondolom! Úgy feküdt a fűben, mint aki már meghalt. Amikor a mellére tettem a fülem, hallottam, hogy nagyon halkan dobog a szíve. Nem is tudtam, mit tegyek, de aztán úgy döntöttünk a társammal, hogy először a mentőt hívjuk, nehogy meghaljon a szerencsétlen! – Jól tették! Elmehetnek! – intett a kezével, aztán ő is távozott. Egyenesen a kórházba ment. – Mellon felügyelő vagyok és dr. Dolcit keresem. Úgy tudom, most hozta be a mentő! – Igen! Az intenzív osztályra vitték! Az első emeleten van, egészen a folyosó legvégén, de szerintem nem fogják beengedni. Alig fél órája hozta be a mentő – mondta a fehér fityulás nő az információs pultnál. – Azért én megpróbálom! – mondta a felügyelő, aztán felszaladt a lépcsőn, s a folyosó legvégén lévő intenzív osztály felé igyekezett. – Sajnálom, uram, de ide nem jöhet be idegen! – állította meg egy zöld ruhás nő. – Ez az intenzív osztály! – Tudom, itt van dolgom, éppen ezért jövök ide! A nevem Edmondo Mellon, rendőrfelügyelő vagyok! Érdeklődöm, hogy van a férfi, akit az imént behoztak! – Dr. Dolcira gondol? – kérdezte a nő. – Igen! – bólintott a felügyelő. – Pontosan. Tudni szeretném, mi van vele. – Még nem mondhatok semmit! Nem tért eszméletre, most folynak a vizsgálatok.
– Mikor tud valamit mondani? – Ha befejeződtek a vizsgálatok! – felelte. – És az mennyi idő? – Nem tudom, uram! – nézett rá a nő. Látszott, hogy kezd dühös lenni. – Én várok idekint! – mondta a felügyelő, és leült a székre. – Kérem, ha megtud valamit, szóljon nekem, nagyon fontos! – mondta. A nő nem válaszolt, csak biccentett a fejével, aztán eltűnt az ajtó mögött, miközben dörmögött, hogy milyen erőszakosak egyesek. Az ajtón túl nagy küzdelem folyt dr. Dolci életéért. – Nekem úgy tűnik, valami megcsípte! Nézzétek, a nyakát! – mutatott az egyik orvos a férfi nyakára. – Ez egyértelműen csípés nyoma, de az is lehet, hogy kígyó marta meg! – Nem! Akkor már nem élne! – felelte egy másik. – A kígyómarás már végzett volna vele! Ez inkább valami más lehet! A kígyómarás egyáltalán nem ilyen! – Hol van már a laboreredmény? – dobbantott mérgesen a lábával egy magas, szemüveges orvos. Ebben a pillanatban érkezett meg a lelet. – Igen! Az eredmény igazolta a feltevésemet! Valamiféle mérges bogár csípte meg, de nem tudni, hogy milyen! A vérében eddig ismeretlen eredetű méreganyagot találtunk, szerencsére csak nagyon kis mértékben, ennek köszönhető, hogy még él. Természetesen, ha nem találjuk meg az ellenanyagot, elveszítjük. Jelenlegi állapota már életveszélyes. A méreg, amely a szervezetébe került, az idegeket támadta meg, szerintem lassan ölő méreg lehet. Valamit tennünk kell, különben meghal egy kollégánk! – mondta. Körbehordta a tekintetét. – Javaslat? – Szerintem, ki kellene próbálnunk valamennyi ellenanyagot, amely rovarok csípésére, kígyómarásra és minden egyéb, ilyen jellegű mérgezési esetben alkalmazandó. Nem tehetünk mást, bízunk benne, hogy talán az egyik segít! Ha nem cselekszünk, meghal! – Igen! Egyetértek! – hallatszott minden oldalról. – Akkor rajta! – intett a kezével a szemüveges orvos. – Kezdjünk hozzá, amíg még van remény! A felügyelő leült, aztán felállt és sétált. Már több mint másfél órája várakozott, de senki nem jött ki oda-bentről. Mi lehet dr. Dolcivel? – töprengett, aztán ismét leült. Lábait keresztbe rakta, és szemét az ajtóra tapasztotta. Szinte szuggerálta, hogy valaki végre nyissa ki!
Megszólalt a zsebében a mobiltelefonja. Gyorsan kisietett a folyosóról a lépcsőházba, és ott kapcsolta be. Tudta, hogy a kórház területén nem igazán szabad használni, de neki szinte munkaeszköze volt. – Tessék! – szólt bele. – Mellon felügyelő úr? – Igen, az vagyok! – felelte. – Itt Palimeri! – Palimeri? – kérdezte a felügyelő, és gondolkozott, honnan ismeri ezt a nevet. – Nem ismer meg? Rita fogadott nagypapája vagyok! Talán így beugrik! – Á! Igen, már tudom! – bólintott a felügyelő. – Mi újság van, uram? – kérdezte. – Tudja, kórházban vagyok, és nem nagyon érek most rá. Vissza kell mennem az intenzívre. Épp most vizsgálják dr. Dolcit. Lehet, hogy meghal! – Nocsak? Utolérte a végzete? – kiáltott fel az idős ember. – Nos, eszméletlen állapotban találták meg a Via Sacran. A nyakán furcsa csípés helye látszik. Ön mintha azt mondta volna, hogy biológus volt, vagy nem jól emlékszem? – kérdezte. – De! Jól emlékszik, még ma is az volnék... – Akkor talán ön tudna nekünk segíteni! – Miben? – Megnézhetné, miféle csípés lehet a doktor nyakán! – Engem ugyan nem érdekel, haljon meg! A kis unokám miatta halt meg, ez a legkevesebb, hogy eltűnik az élők sorából. Tudja, a kisujjamat sem mozdítanám érte! – Nézze, uram! Megértem, hogy haragszik rá, de most nem rajta segít, hanem nekem és az orvosoknak. Dr. Dolci nem halhat meg, mert akkor nem derül ki soha az igazság! Értse meg, nem halhat meg! Bűnhődnie kell, s az, hogy szépen elalszik, nem büntetés! Az idős ember krákogott, aztán egy kis idő múlva megszólalt: – Rendben van. Odamegyek és megnézem! – mormogta az orra alatt. – Úgyis beszélnem kell önnel! – tette hozzá. – Abban a kórházban fekszik, ahol dolgozik. A Santo... – Tudom, melyik az a kórház. Ismerem a járást! – vágott a szavába, aztán letette a telefont. A felügyelő visszament az intenzív osztályra, aztán leült. Ujjai idegesen doboltak a térdén.
Végre kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett ki rajta. A haja teljesen a homlokára ragadt, annyira meg volt izzadva. – Van valami változás, doktor? – kérdezte Mellon, és megemelkedett a széken. – Nem. Még semmi! Változatlanul eszméletlen! – De miért nem tesznek valamit? – kiáltott fel a felügyelő. – Hagyják meghalni? – kérdezte idegesen. – Mit gondol, uram, mit csinálunk mi odabent? – nézett rá villámló tekintettel. – Épp azon fáradozunk, hogy megmentsük! – mondta, s a kezét felemelte, majd gyorsan elsietett. A felügyelő mérgesen huppant vissza, aztán gondolta, jobb lesz, ha lemegy, és az épület előtt várja meg az idős embert. Mire leért, Palimeri épp a taxiszámlát rendezte. – Itt vagyok, uram! – intett a kezével, mire az idős ember fújtatva, lihegve odatotyogott. – Iszonyú ez a hőség! Már augusztus vége van, és még mindig tombol a nyár. Nem is emlékszem, mikor volt ehhez hasonló! – háborgott, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd az egész arcát. – Jöjjön, menjünk fel az intenzív osztályra! – mondta Mellon, és elindult. – Van már valami javulás? – kérdezte Palimeri. – Nem. Még mindig semmi. Remélem, ön majd segít megoldani ezt a rejtélyes esetet! – mondta és belépett a liftbe. Magáért nem használta volna, de az idős ember alig állt a lábán. A folyosón jó hűvös volt, az idős férfi felsóhajtott. – Mennyivel kellemesebb idebent! – mondta. – Igen, nekünk, de nem azoknak, akik odabent fekszenek! – mutatott a kórterem felé. – Az biztos! – felelte Palimeri, és lassan kezdett megnyugodni, már nem fújtatott annyira. – Jöjjön, üljön le, én pedig keresek valakit, aki bemehet oda, ahol dr. Dolcit próbálják megmenteni! Üzennem kell, hogy ön segíthet! – mondta Mellon, és elindult arrafelé, ahova az iménti orvos igyekezett. – Mit akar már megint? – nézett rá az orvos, amikor megpillantotta a felügyelőt. – Ide nem szabad bejönnie! Ez sterilszoba! – mondta. – Elnézést, de talán segíthetnék dr. Dolci esetében! – mondta a felügyelő, és megállt az ajtóban.
– Ön netán orvos, uram? – kérdezte a férfi, miközben különböző fiolákat és tűket szedett össze. – Nem, nem vagyok orvos, de... – Nézze, uram! Nincs időm önnel diskurálni, hagyjon, hogy végezzem a dolgomat! Minden pillanat számít! – Épp azért kérem, hogy hallgasson meg! Van itt valaki, aki ismeri a rovarokat, a csípéseket, marásokat! Talán hasznát vehetnék! – erősködött. – Kiről beszél? – kérdezte a férfi és egy pillanatra ránézett. – Itt ül kint, egy idős ember. Biológus, ha ő nem, akkor ki mondhatná meg, hogy milyen csípés van dr. Dolci nyakán? – kérdezte. – Ön erről honnan tud? – kérdezett vissza az orvos. – Mellon felügyelő vagyok a bűnügyiektől. Én kaptam az értesítést arról, hogy megtalálták dr. Dolcit! – Nem bánom, szólok bent a biológusról, de most mennem kell! – tolta el a felügyelőt az ajtóból, aztán elsietett. – Beszél a többiekkel, készüljön fel, uram! – lépett Palimeri mellé, aki sűrűn pislogva nézett hol jobbra, hol balra. Az arca sápadt volt, ellentétben az iménti vörös színnel. – Rendben! – bólintott. – Jól van, uram? – kérdezte Mellon. – Nagyon elsápadt. – Igen. Ebben a kórházban kezdődött minden az unokámmal. Hogy a fenébe ne lennék sápadt? – emelte rá szomorú tekintetét. – Á, igen! Sajnálom, hogy idehívtam, de ha ön nem tud segíteni, meghal a doki, azt pedig nagyon nem szeretném! Élnie kell, hogy le tudjam csukatni! – Csak ezért, kizárólag ezért segítek, feltéve, ha tudok! – mondta az idős ember, és a kezeit tördelte. – Hol van az az ember? – jelent meg az ajtóban az iménti orvos. – Ő az! – bökött rá az idős emberre Mellon. – Róla beszéltem. – Akkor fáradjon velem, uram! – nézett Palimerire az orvos. – Jöjjön, vegyen fel egy köpenyt, és mosson alaposan kezet. Maszkot is kap azonnal! Az ajtó becsukódott Palimeri mögött. Mellon tűkön ült. Alig várta, hogy megint kinyíljon az ajtó, és megtudja, mi történt odabent. Néhány pillanat múlva kilépett az idős ember. – Na, mi van dr. Dolcivel? – kérdezte a felügyelő izgatottan. – Tudott segíteni nekik? – kérdezte, de az idős ember nem érkezett válaszolni, mert mögötte két zöld ruhás férfi közrefogta, és szinte magukkal sodorták.
– Most nem érek rá! El kell mennem az ellenanyagért! A pók csípte meg, az Ermina! – kiáltott vissza, aztán el is tűnt a másik két emberrel a liftben. Mellon először csak bámult, aztán utánuk eredt. – Várjanak! A rendőrautóval sokkal gyorsabb! – kiáltott utánuk, de azok már el is tűntek egy mentőautóban, amely pillanatokon belül hangosan szirénázva elszáguldott. – Hát az sem rossz megoldás! – mondta Mellon, és a mentőautó után nézett. – Legalább olyan gyors, mint az én járgányom! A mentőautó nagyon hamar visszaért, s fél óra elteltével megjelent az orvos az ajtóban. – Dr. Dolci eszméletre tért, de nagyon fáradt. Elaludt. Végre túl van az életveszélyen, hála önnek, uram! – ragadta meg Mellon kezét. – Ha ön nem erőszakoskodik velem, talán elveszítjük egy kiváló kollégánkat! – mondta. – Ne nekem köszönje, hanem a biológusnak. Ha ő nem hív fel, akkor nekem eszembe se jutott volna, hogy rá gondoljak. Csak akkor ugrott be, hogy talán ő tud segíteni, amikor felhívott telefonon. A köszönet tehát nem nekem, hanem neki jár! – mondta. – Neki már megköszöntük. Felterjesztjük életmentő érdemrendre – mondta az orvos. – Remek! És mikor lesz kihallgatható állapotban dr. Dolci? – kérdezte Mellon. – Holnap. Holnap délelőtt, ha az éjszaka zökkenőmentesen zajlik, akkor beszélhet vele. – Köszönöm, akkor holnap délelőtt bejövök! – köszönt el Mellon, és az idős emberbe karolt, aki mellette állt. A szeme csillogott. – Nahát! Sohasem gondoltam, hogy dr. Dolci miatt kapok bármilyen érdemrendet! – nézett a felügyelőre. –Inkább azt hittem, miatta kerülök börtönbe, mert végzek vele, és tessék! Én állat, megmentettem az életét, pedig ő kergette halálba az én kicsi Catinámat! – morogta az orra alatt. – Higgye el, nagyon jól tette, hogy segített! Dr. Dolci sok fiatal lányt rontott meg, és tette tönkre az életüket, s ezért felelnie kell! Nem halhat meg addig, amíg el nem nyeri a megfelelő büntetést! – Igen, én is így gondolom. – De mondja csak, uram! Miért is hívott telefonon? – kérdezte Mellon. – Mert beszéltünk, de nem tudom, mit akart tőlem? – Már én sem! – rázta meg a fejét Palimeri. – Ha eszembe jut, ismét felhívom! – nevette el magát. Terebélyes pocakja meg-megrázkódott.
– Tehát Ermina csípte meg a doktort? – kérdezte hirtelen visszakanyarodva az orvosra Mellon. – Igen. – Biztos ebben? – Hát persze! Tudja, felügyelő úr, Ermina különleges pók! Egyetlen egy van belőle a világon, s nagyon is jól ismerem már a csípését. Néhányszor engem is megmart, s bizony a csípése halálos, ha nem kapja meg az ellenanyagot nyolc órán belül. Az a méreg, amelyet ő juttat a csípése folyamán a szervezetbe, teljesen ismeretlen. Egyedül csakis én ismerem – mondta. – Ön dolgozta ki az ellenanyagot? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Amikor megalkottam őt, tudtam, hogy mit teszek, fel kellett készülnöm arra is, hogy ha netán baleset érne, legyen kéznél az életmentő szérum. – Bocsásson meg, de mintha azt mondta volna, hogy megalkotta a pókot... – Igen. Pontosan így volt. Tudja, Afrikában dolgoztam évekig, s találkoztam két nagyon ritka pókfajjal. Hatalmas állatok, de korántsem akkorák, mint az én Erminám. A kettő keresztezéséből született meg ő. – Mekkora ez az állat, ha ilyen hatalmas a csípésének helye? Mintha inkább harapás lenne! – Jól fogalmaz, felügyelő úr. Valójában csíp és harap egyszerre. A teste akkora, akár egy megtermett kagyló! A lábai pedig még nagyobbak! – Iszonyú lehet! De vajon, hogy kerülhetett dr. Dolci közelébe? – nézett rá a felügyelő. – Nos, ez nekem is megfordult a fejemben, de semmiféle magyarázatot nem találok rá. Dr. Dolcinek fogalma sincs, hogy én a közelében lakom, és kifigyelem a piszkos ügyeit, tehát nem járhatott a lakásomon, s mint mondtam, Ermina eltűnt. Valaki ellopta! – Ha ilyen veszélyes, ki merné a kezébe venni? – kérdezte a felügyelő. – Nem tudom. Nekem minduntalan Rita jár az eszemben. Ők ketten nagyon jól összebarátkoztak, egyedül őt képzelem el, hogy meg meri fogni, de sajnos nem tudjuk, hol lehet. Ha ez a feltételezésem igaz, akkor dr. Dolci válaszolni fog arra, miként akadt össze Erminával. Ugyanis látnia kellett Ritát is! – Igen! Erre gondoltam én is! Azt hiszi, hogy a lány valahol megbújt Erminával? – kérdezte Mellon.
– Határozott meggyőződésem! – bólintott Palimeri. A felügyelő elgondolkozott, aztán az autója felé mutatott. – Megengedi, hogy hazavigyem? – kérdezte. – Megköszönöm, uram! – felelte az idős ember, és megint fújtatott, akár egy gőzmozdony. Amint elhelyezkedtek az autóban, Palimeri a fejét csóválta. – Valami baj van, uram? – kérdezte Mellon. – Miből gondolja? – nézett rá Palimeri. – Abból, hogy a fejét csóválja! Valami nem nagyon tetszik önnek. Megosztaná velem a problémáját? – Nos, arra gondoltam, ha ilyen hőség lesz, nem tudom eleget tudok-e tenni egy kedves esküvőre szóló meghívásnak. Bár a templomban jobbára hűvös van! – tette hozzá elgondolkozva. – Esküvőre hivatalos? – kérdezte Mellon. – Igen. – Nem is mondta, hogy vannak rokonai! – Nincsenek is! Egy volt kedves munkatársam megy férjhez! Tudja, együtt voltunk Afrikában. Ő volt a jobb kezem, akkor végzett, kezdő biológus volt. Aztán elkerült Amerikába és most haza jött Rómába, hogy örök hűséget fogadjon egy orvosnak! Hát nem szép? – De. Az. Tehát egy fiatal nőről van szó! – Úgy van! Nagyon szép és okos fiatal nő! – És a vőlegény? – Őt nem ismerem, de remélem jól választott Mirabella! Mindig megfontolt volt, s talán most, amikor élete egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb döntését hozta, még alaposabban meggondolta! – mondta. – Hol lesz az esküvő? – kérdezte Mellon. – Szombat délelőtt a Szent Péter Bazilikában! – felelte. – Biztosan gyönyörű lesz! Én mindig nagyon szerettem a templomi szertartásokat. Csak az enyémet nem élveztem, mert nagyon izgatott voltam – mosolygott a felügyelő. – Én már nem is emlékszem az enyémre – sóhajtotta Palimeri. – Talán igaz sem volt! – Megérkeztünk! – állt meg Mellon. – Felkísérjem? – kérdezte. – Nem! Köszönöm! Már így is sokat tett értem! Bárcsak Erminát vissza tudná szerezni! – nézett rá szomorúan. – Biztosra veszem, hogy Rita magával vitte. De miért nem jelentkezik? Miért? Látja, felügyelő úr! Ezért
akartam magával beszélni, hogy kutassák fel Erminát! Most már eszembe jutott! – motyogta. – Azon vagyunk, hogy rábukkanjunk Ritára, s ha a feltételezése beigazolódik, akkor a pókot is megtaláljuk. Legyen nyugodt, sok emberem dolgozik az ügyön, s meg fogjuk találni őket! – Köszönöm! És a fuvart is! – intett a kezével az idős ember, aztán eltotyogott. A felügyelő visszament az irodájába, és belemélyedt a munkájába. 15. Rita nyöszörögve nézett szét. A nyála folyt, megint a hányinger gyötörte. Érezte, ha nem történik valami, megbolondul. Már nem képes tovább elviselni ezt a helyzetet. Kintről megint hangokat hallott. Az egyik hangot felismerte, bár beazonosítani nem tudta, de abban biztos volt, hogy már hallotta valahol. Lehet, hogy dr. Dolcié? – tűnődött, de mivel nem hallotta a hangot tisztán, nem lehetett benne biztos. Erősen figyelt, de csak hangfoszlányok jutottak el hozzá. Érezte, hogy elrablója nem ismeretlen! Közben megint hányingere lett, és öklendezni kezdett. Megtörölte a száját a karjába, aztán lehunyta a szemét. Tudta, hogy a terhességtől van ilyen rosszul, s magában elátkozta dr. Dolcit, amiért ilyen helyzetbe hozta. Először arra gondolt, minden bizonnyal ő rabolta el, hogy ne tudjon beszélni, hisz ha végiggondolja, mindenki meghalt, aki szembefordult vele, kivéve a doktornőt. Az ő halálát nem értette, hisz feleségül akarta venni! Azonban az is igaz, hogy elmondása szerint csak azért, mert szüksége volt rá! De mihez? És ha ennyire fontos volt neki, akkor miért ölte meg? Nem, az orvos nem ölt meg senkit! – gondolta. – Ő maga nem végez piszkos munkát. Inkább elvégeztette valakivel, de nagyon ügyesen. Mindkét esetben úgy látszik, mintha öngyilkosság lett volna! Igen, Paolát is és Catinát is így ölette meg. Félt, hogy kiderül a sok disznóság! De hisz nem is voltak együtt úgy, hogy abból gyerek lehetne! – morfondírozott tovább. Az igaz, hogy csókolóztak, és sok egyebet is csináltak, de dr. Dolci soha nem tette a magáévá! Ebben biztos. Ám abban nem, hogy a többiekkel nem tette meg. Talán ezért nem ölette meg őt, csak elraboltatta, mert tudta, hogy soha nem mondaná azt, hogy a gyermeke tőle van! De akkor kitől? És hogyan?
A könnye végigfolyt az arcán. A fejében a gondolatok kavarogtak, és egyre jobban félt. Félt, hogy nem bírja már sokáig. Ermina akváriuma felé nézett, s nem akart hinni a szemének, az állat megint ott volt. – Ermina! Ó, Ermina! Istenem! Legalább te itt vagy! – suttogta könnyes szemmel. Annyira el volt foglalva a pókkal, hogy észre sem vette, kinyílt az ajtó és egy testes, idősebb nő lépett be rajta. Rita szinte megnémult az örömtől. Egyetlen hang sem jött ki a száján, csak tátogott, mint a hal. – Nos, hoztam tiszta ruhát és ennivalót! Micsoda elvetemült lány vagy te! És ilyen fiatalon! – mondta, aztán levette a bilincset a kezéről. – Remélem, nem akarsz megszökni! Ha ez jár az eszedben, felejtsd el gyorsan! Nemcsak idebent, de odakint is vannak állataink! Vérebek! Jegyezd meg hát jól, innen nem szökhetsz meg élve! – mondta. – De asszonyom! Én nem vagyok elvetemült! Én nem tettem semmi rosszat senkinek! Nem tudom, hogy kerültem ide és miért? Kérem, segítsen, hogy visszatérjek a szüleimhez! – könyörgött zokogva. – Micsoda? Vissza akarsz menni a szüleidhez? Hisz nincsenek is szüleid! Az utcán kóborolsz és lopsz! Miféle szüleid vannak neked? – kérdezte. – Kérem, én nem loptam még soha életemben! A szüleim pedig rendes emberek... – Hát persze! Azért szabadultak meg tőled, mert szégyent hoztál rájuk! Maradj szépen nyugton, akkor nem lesz semmi bajod! Hoztam ennivalót, egyél! – tolta elé a tálcát, amelyen leves és valami főzelékféle volt. Rita valósággal tömte magába. Lehet, hogy már az éhségtől hányt. Szinte pillanatok alatt elpusztított mindent. – Jól van. Most, ha megígéred, hogy nem csinálsz butaságot, nem teszem rád a bilincset! A szemem rajtad lesz, ne félj! Odafent egy kamerán állandóan látlak, s egyetlen rossz mozdulat, aztán a kígyók kiszabadulnak a terráriumból, s belőled nem marad semmi! Megértetted? – Igen. Csak azt árulja el, asszonyom, ki hozott ide? – Sajnálom, de azt nem mondhatom meg, de köszönettel tartozik neki, amiért nem egyenesen a rendőrségre vitt! Viselkedj okosan! Ott, a sarokban találsz egy WC-t! – mutatott a terem legsötétebb sarkába, aztán kiment. Rita legalább annyit elért, hogy nem volt odabilincselve a fémcsőhöz, járkálhatott, és végre tiszta ruhába öltözhetett, bár a mosakodás hiánya nem
sokat javított rajta, a saját szagát alig tudta elviselni, és a ruha sem volt tökéletesen tiszta, arról nem is beszélve, hogy háromszor belefért. Odalépett Ermina akváriumához. Tenyerét ráfektette az üvegre, és szólongatta az állatot, ám az rá sem hederített. – Ermina! Mit tettek veled? Téged is bántottak? – kérdezte, mert csodálkozott rajta, hogy a pók nem mászik oda hozzá, hisz az utóbbi időben már elég volt, csak ha megállt az akváriuma mellett, azonnal ott termett. Most pedig még a szemét sem emeli rá. Odament a rácsos ablakhoz, és megpróbált kinézni, de nagyon magasan volt, csak az eget látta. Körülnézett, hátha talál valamit, amire felállhat, de az akváriumokon kívül semmit nem talált. Elkeseredetten támaszkodott a falnak. Kezét a gyomrára tette. Érezte, hogy megint hánynia kell. Gyorsan a WC-hez sietett, és hamarosan kiadott mindent magából, amit megevett. Hirtelen hangos kutyaugatásra lett figyelmes. Az asszony nem hazudott. Az ablaknál két hatalmas véreb acsarkodott egymással. Ezek minden bizonnyal szétmarcangolnák, ha a szemük elé kerülne. – Valamit tennem kell, hogy kikerüljek innen! De mit és hogyan? – töprengett hangosan. Amikor semmi értelmes nem jutott az eszébe, ököllel a falnak esett. Ütötte egészen addig, amíg csak a vér ki nem serkent a kezéből. – Mi a fenét csinálsz? – lépett be ismét az asszony. – Megőrültél? – kérdezte. – Kérem, asszonyom! Könyörgöm, engedjen el! Haza szeretnék menni a szüleimhez! – Nos, épp ezért jöttem! – Hát elenged? – ugrott oda hozzá Rita és megölelte. – Köszönöm, asszonyom! Soha nem felejtem el önnek! Soha! – kiabálta csillogó szemmel. – Várjunk csak egy kicsit! – állította meg az asszony. – Van ennek a szabadulásnak egy feltétele! – mondta. – Nem kérhet tőlem olyat, amit meg ne tennék! Mindent, csak végre kijussak innen! – Kijuthatsz, s nem is kell érte sokat tenned!
– Akkor mondja már, kérem! Mi a feltétel? – kérdezte Rita, és szinte egész testében remegett. Elképzelni sem tudta, mi lehet az, aminek fejében szabadon engedik. – A feltétel a következő. Itt van ez a papír és ez a toll! írd le, hogy dr. Dolci ejtett teherbe... Rita elsápadt. Mi ez? Ha dr. Dolci lenne az elrablója, akkor nem kérhet tőle ilyet! – gondolta, aztán rávágta. – Megteszem! – Nagyon helyes, de ezzel még nem ért véget a dolog. – Még mit kell tennem? – kérdezte a lány. – El kell vinned a vallomásodat a felügyelőhöz. A saját kezébe kell adnod, és ha bírósági tárgyalás lesz, tanúskodnod kell! Ennyi a szabadulásodnak a feltétele! Két példányban kell, ott van az indigó is – mutatta meg. Rita elgondolkozott. Semmit nem árthat a doktornak, ha megteszi. Ő szabad lesz, s ha dr. Dolci nem bűnös, nincs miért aggódnia. A felügyelő is megmondta, hogy csak az igazság érdekli, és a törvényhozó testület is csak arra törekszik, hogy az ártatlan ember visszanyerje becsületét, és a bűnös megkapja a megérdemelt büntetését. A lány elvette a papírt és tollat. Leguggolt és a térdén írta meg a vallomását, melyet az asszony diktált. Láthatóan előre le volt írva a szöveg. – Most olvasd fel! Szeretném hallani, hogy azt írtad-e, amit diktáltam, mielőtt átadom a megbízómnak – mondta. – Igen, azonnal! – felelte Rita, aztán olvasni kezdte: Én Rita Buzatti kijelentem, hogy dr. Pietro Dolci ejtett teherbe, miközben a Santo Stefano Kórházban feküdtem az osztályán. Vallomásomat saját akaratomból tettem, senki nem kényszerített. A vallomásomat eljuttatom Mellon felügyelőhöz, és átadom neki, s vállalom a bíróság előtti tanúvallomást is. – Rendben van! Hamarosan visszajövök érted, ha a megbízóm elégedett lesz veled! – mondta, s azzal távozott. Rita a pókhoz lépett. – Visszajövök érted, Ermina! Jól megfigyelem az utat, hogy idetaláljak! Légy nyugodt, nem maradsz itt sokáig! – suttogta, és épp be akart nyúlni az
akváriumba, hogy megsimogassa, amikor meghallotta, hogy ismét nyílik az ajtó. – Rendben van a dolog. Gyere ide, szépen! Rita odalépett az asszony elé, aki egy zsákszerű valamit húzott a fejére. – Mit csinál? Miért csinálja ezt? – kiabált Rita, és megpróbálta letépni a fejéről, de az asszony rákiáltott. – Elég! Erre azért van szükség, hogy el ne járjon a szád. Ha nem tudod, hol voltál, beszélni sem tudsz róla! – mondta, s azzal megfogta a vállát jó erősen, és kényszerítette, hogy induljon kifelé. – Csak előre! Most lépcső jön! – irányította az asszony. Amint kiértek a levegőre, Rita mély levegőt vett. Már nem is tudja, mióta nem szívott tiszta levegőt. Az orrában érezte még mindig azt a bűzt, amelyet napokon keresztül szívott be. – Erre! – mondta az asszony, s Rita követte az utasítását. Nem érdekelte most semmi, csak az, hogy végre megszabaduljon erről az átkozott helyről. – Egy autó előtt állunk. Szállj be! – mondta az asszony, s lenyomta Rita fejét, nehogy beverje. Miután a lány beült, a kocsi elindult. – Hova megyünk? – kérdezte, de nem jött válasz, ezért megismételte. – Kérem, asszonyom! Itt van velem? Mivel nem kapott választ, feltételezte, hogy az asszony nem jött velük. Elhallgatott, és megpróbálta elképzelni, hogy merre mehetnek. Különös zaj ütötte meg a fülét, mintha repülőgépek repkedtek volna körülötte, olyan erős zúgást hallott. Elég sokáig autóztak, mire végre megállt az autó. Egy kéz megfogta a vállát és kirángatta a kocsiból. Rita várta, hogy mikor veszik le a fejéről a zsákot, de arra hiába várt. Hallotta, hogy az autó elhajt. – Kérem! Ne hagyjon itt így! Segítsen megszabadulnom ettől a vacaktól! – próbálta letépni a fejéről, de nem sikerült neki. Amikor belefáradt, lerogyott a földre, és hangosan sírt. Később kissé megnyugodott és megpróbálta kitapogatni és rájött, hogy össze van kötve egy madzaggal. Nagy nehezen kibogozta, és végre levehette a fejéről. Az arcáról patakzott a veríték, a haja össze volt ragadva, és szinte az egész feje gőzölt.
– Istenem! El sem hiszem, hogy szabadon lélegzem! – mondta, aztán körül nézett. Már majdnem este volt, a nap épp lebukni készült. A lány elképzelni sem tudta, hogy vajon merre lehet. Elindult hát arra, amerre a lábai vitték. Hamarosan a Tiberis partján találta magát, a Ponté Sant Angelo lábánál. A híd Hadrianus Pons Aeliusának pillérein áll. Tíz, szélfútta ruhájú angyalszobor ékesíti. Mindegyikük Krisztus Passiójának egy-egy szimbólumát tartja kezében. A hídról tárul föl a Castel Sant Angelo hatalmas körbástyájának legérzékletesebb látványa. Rita döbbenten meredt a hatalmas építményre. Már járt erre a szüleivel egyszer, abban biztos volt, de hogy pontosan hol is van most, azt nem tudta. Amikor összeszedte minden bátorságát, elindult, hogy megkérdezzen valakit, hogy juthat haza. Már épp meg akarta szólítani, amikor egy rendőr lépett mellé. – Hát te? Mire készülsz? – kérdezte, és megfogta Rita karját. – Én? Semmire. Szerettem volna megkérdezni azt a nőt, hogy merre kell haza mennem! – hebegte ijedten. – Haza szeretnék menni a szüleimhez, de nem tudom, merre kell mennem! – Nos, majd én elviszlek! – felelte a rendőr, és továbbra sem engedte el a lányt. – Gyere csak szépen velem! Rita ment, mert nem tehetett mást. – Ülj csak be szépen, aztán haza viszlek! – mondta a rendőr. – Köszönöm, uram! Ön nagyon kedves! – nézett rá Rita, és beült az autóba. Amikor megálltak, Rita megdöbbenve látta, hogy nem a házuk előtt, hanem a rendőrség épülete előtt állnak. – Miért hozott ide, uram? – kérdezte. – Mert csavargóknak itt van a helyük! – felelte a rendőr, és megint megmarkolta a lány karját. – Gyerünk szépen, befelé! – lökött rajta egyet, és bevitte az épületbe. – Kérem, szépen! Vigyen engem Mellon felügyelőhöz! Vele akarok beszélni! – mondta Rita. – Honnan ismered te Mellon felügyelőt? Már volt vele dolgod, igaz? – kérdezte, de nem várta meg, hogy a lány válaszoljon, hanem folytatta. – Majd meglátom, mit tehetek érted! Addig szépen maradj nyugton! Rita torka összeszorult, amikor bezárták egy csomó rosszarcú fiatal közé. A sarokba húzódott és várta, hogy végre érte jöjjön Mellon felügyelő.
16. A felügyelő asztalán megszólalt a telefon. – Tessék! Mellon! – emelte fel a kagylót, aztán felugrott. – Micsoda? Mit beszél? – kiáltotta, szinte kékes-vörösre gyúlt arccal. – Az nem lehet! – üvöltötte, aztán lecsapta a telefont. Lerogyott a székre, aztán néhány pillanat múlva, amikor egy kissé összeszedte magát, a telefonért nyúlt. – Kérem az autómat, azonnal! – mondta, és letette a telefont. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon, aztán felugrott és elsietett. A kórházhoz hajtott, egyenesen felment az intenzív osztályra, ahol dr. Vito Tiepolo főorvosba ütközött. – Jó, hogy jön, felügyelő úr! – mondta idegesen. –Talán önök tudnak segíteni, és megtalálják dr. Dolcit. Ugyanis eltűnt! Az este már sokkal jobban volt, az éjszakás nővér pedig csak a hűlt helyét találta. Vagy elszökött, vagy... nem tudom! – rázta meg a fejét. – Igen, hallottam, ezért jöttem. Az imént kaptam egy telefont – mondta. – Bocsásson meg, de beszélnem kell az orvosokkal és nővérekkel. Talán valaki tud valamit, amin elindulhatok! – Persze, menjen csak, felügyelő úr! – mondta a főorvos, és tétován megállt. Mellon kihallgatott mindenkit, aki csak élt és mozgott, de senki nem tudott semmit. A délutános nővér mielőtt átadta a szolgálatot az éjszakásnak, mindent rendben talált. Megnézte dr. Dolcit, beszélt is vele néhány szót. Az állapota kielégítő volt, nyugodtan feküdt, nem vett észre semmit. A felügyelő idegesen hagyta el a kórházat. Először az orvos lakására ment, de mint sejtette, a férfit nem találta ott. Az autója is még mindig ugyanott parkol a kórház előtt, mint eddig. Valami nem tetszett a felügyelőnek, megvakarta a fejét. Arra gondolt, ami már oly sokszor jutott eszébe, hogy ami az orvossal történik, az mind meg van rendezve. Tudatosan. Biztosra vette, hogy dr. Dolci megszökött. Rájött, hogy szorul a hurok a nyaka körül, s jobbnak látta, ha elmenekül. A telefonjáért nyúlt és beszólt az irodába. Azonnali körözést adott ki az orvos ellen, elsősorban a pályaudvarokat, repülőtereket kell ellenőrizni alaposan. Nem menekülhet el az országból!
Kikapcsolta a telefonját, és megtörölte a homlokát. Ismét megszólalt a telefonja. – Tessék! – szólt bele. – Elnézést, felügyelő úr! Járőrözésem alkalmával elkaptam egy lányt a Ponté Sant Angelo környékén, s makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy önnel beszéljen. – Nem érek rá holmi csavargó gyerekekkel foglalkozni! – felelte idegesen a felügyelő. – Intézzék el, ahogy a többit! – Rendben, felügyelő úr! Elnézést, hogy zavartam, csak tudja, ez a Rita lány...! – Mit mondott? Hogy hívják? – kiáltott fel Mellon. – Ritának. Rita Buzattinak! – mondta a rendőr. – Azonnal megyek. Hozza ki a zárkából, vigye az irodámba! Néhány perc múlva ott leszek. – utasította a rendőrt, aztán felrakta a kocsi tetejére a villogót, és szirénázva száguldott a rendőrség épülete felé. Szinte futva tette meg az utat a második emeleti irodájába. – Istenem! – kiáltott fel, amint megpillantotta a lányt. Rita a nyakába ugrott, és hangosan zokogott. – Kicsi lány! Rita! Mi történt veled? Meséld el, kérlek! Nyugodj meg, szépen! Most már nincs semmi baj! – simogatta a hátát és a haját. Rita még sírt egy darabig, de aztán megtörölte a szemét. – Valaki elrabolt – mondta. – Gondoltuk. Nem akartam körözést kiadni, mert féltem, hogy aki elrabolt, valami őrültséget csinál. Így hát csendben, de lázasan kerestünk. Hogy kerültél ide? – Elengedtek. – Ki tartott fogva? – Azt nem tudom. Egy ház pincéjében voltam, rengeteg állattal összezárva. – Állatokkal? – Igen. Kígyókkal, patkányokkal, meg egyéb hüllőkkel és bogarakkal. Iszonyúan féltem! – De be voltak zárva ezek az állatok, ugye? – kérdezte a felügyelő. – Akváriumban, terráriumban voltak, de az asszony azt mondta, ha szökni próbálok, kiengedi őket! – Az asszony? Miféle asszony? – kérdezte idegesen Mellon.
– Nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy lejött, és megetette az állatokat, és nekem is hozott enni. Meg ezeket a ruhákat! – mutatott magára. – Először egy sötét pincében voltam, nem tudom meddig, aztán átvittek ebbe a pincébe, ahol már volt egy kis ablak. Néha besütött a nap. Sajnos ki nem láthattam, nem nézhettem szét, csak az eget láttam – mondta. – Ezek szerint azt sem tudod, hogy merre van az a hely? – Nem! Egy kocsival vittek el valahová, ahol még soha nem jártam, ott tettek ki. Egy zsákszerű valamit húztak a fejemre, így semmit nem láttam. Amikor elengedtek, a kocsiig az az asszony vezetett ki az épületből, de az autóba már nem ült be. Hogy ki ült a volánnál, nem tudom, és azt sem, hogy egyedül volt-e, mert a kérdéseimre senki nem válaszolt. Még akkor sem mondott semmit, amikor kirángatott az autóból, és otthagyott egyedül, a fejemen a csuklyával. Sokáig kínlódtam, amíg ki tudtam szabadítani a fejemet – mondta. – És mit kellett cserében tenned, hogy elengedjenek? Mert gondolom, nem csak úgy, a jó szívükre hallgatva tették ezt. – Nem. Egy vallomást kellett írnom, és elhoznom önnek! – mondta Rita, és a ruhája zsebéből előhúzta a papírt. – Tessék, ez az! – adta a férfi kezébe, aki elolvasta a néhány sort, aztán a lányra nézett. – Tehát kényszerítettek, hogy ezt leírd? – Igen! És arra is, hogy eljuttassam önnek! – Valamit nem értek! – csóválta a fejét a felügyelő. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy dr. Dolci raboltatott el, hogy ne tudj beszélni, de ez most nem vág össze. Ha ő volt, maga ellen nem fog vallomásra bírni. Nem! És közben eltűnik... – Eltűnik? Dr. Dolci eltűnt? – kérdezte Rita. – Igen. Állítólag az a pók, az Ermina megcsípte a nyakán. – Ermina megmarta? – kiáltott fel ijedten a lány. – Igen! – Istenem! De hisz akkor már nem is él. Nem szökött meg, hanem meghalt! – lett könnyes a lány szeme. – Nem, nem halt meg. Palimeri megmentette. – Tessék? Paolo Palimeriről, az idős biológusról beszél? – Igen. Róla. Elhozta a kórházba az ellenanyagot, és dr. Dolci magához tért. A kórházból tűnt el másnap éjszaka. – Ezt nem értem!
– Hát én sem! – sóhajtott fel a felügyelő. – Most azonban legelőször is értesítem a szüleidet. Szegények éjjel-nappal aggódtak érted. – Az jó lesz! – mosolyodott el Rita. – Lehet, hogy én beszéljek velük? – kérdezte. – Természetesen! – bólintott a felügyelő, és tárcsázta a lány lakásának számát. – Halló? – hallotta az anyja hangját. – Jó napot, asszonyom! Mellon felügyelő vagyok! – Istenem! Csak nincs valami híre a kislányunkról? – kérdezte, és már sírt megint. – Adok önnek valakit, asszonyom! – mondta a felügyelő, és Rita kezébe adta a telefont. – Mami! Én vagyok, Rita! – szólt bele a lány, de a hangja elcsuklott és a szeméből peregtek a könnyei. – Ó, kicsikém! Istenem! El sem hiszem, hogy hallom a hangod! Hol vagy édesem? Jól vagy? – záporoztak a kérdései. – Jól vagyok, mami! Itt vagyok a rendőrségen! – Azonnal szólok apádnak! Szegény, amióta eltűntél, alig aludt valamit. Most dőlt le néhány perce. Indulunk hozzád, drágám! – Várlak benneteket! – Sietünk! – tette le a telefont az asszony. – Van még valami, felügyelő úr! – szólalt meg Rita, miután visszaült a helyére. – Igen? – nézett rá Mellon. – Mondd gyorsan, miről van szó? – kérdezte izgatottan. – Ermina is ott volt, el kell onnan hozni őt! Mellon furcsán nézett rá. – Tehát magaddal vitted a pókot? – Én? – Igen. Hisz most mondtad, hogy veled volt! – Nem. Nem vittem el, hanem őt is ott tartották. Egyszer csak észrevettem, hogy az egyik akváriumban Ermina van. Különösen viselkedett, egyáltalán nem ismert meg, vagy nem akart. Néha elvitték valahová, aztán meg visszahozták. – Tehát nem te vitted el Palimeri lakásáról? – Nem! Nem! – felelte a lány. – Szegény nagypapa! Azt hitte, hogy elloptam? – kérdezte.
– Hát... mi tagadás, valamennyien azt hittük! – bólogatott Mellon. – Meg kell találni azt a helyet... Tudja, felügyelő úr, nagyon ismerős hangokat hallottam odalent a pincében. Az ablakon át szófoszlányok jutottak el hozzám... De nem tudok rájönni, kinek a hangja volt. Az biztos, hogy már találkoztunk és hallottam a hangját, és ismerem, valamint ő is engem. Először azt hittem, dr. Dolci, de aztán rájöttem, nem az ő hangja. Amikor a kocsival elhoztak arról a helyről, akkor pedig erős motorzúgást hallottam. Mintha repülőgépek röpködtek volna felettünk – mondta. – Ha hallanád azt a hangot, felismernéd, ki beszél? –kérdezte. – Ezer közül is! – vágta rá Rita, aztán az arca teljesen megváltozott, amikor megkérdezte. – Hogy van Paolo Palimeri, az én fogadott nagypapám? – Elég jól. Kicsit fáradt, de épp egy esküvőre készül. Holnap reggel lesz a Szent Péter Bazilikában fél tizenegykor. – Oda kell mennem! Találkoznom kell vele! Ugye elmehetek? – kérdezte. – Nem tőlem kell engedélyt kérned, Rita! A szüleidtől! – Hát nem tartóztat le? – Letartóztatni? Téged? Ugyan miért? – Mert hazudtam... – Hazudtál? Mikor? – Most! – Kérlek, Rita, légy őszinte hozzám! Mikor és mit hazudtál nekem? – Akkor, amikor leírtam azt a néhány sort! Az nem igaz! Dr. Dolci nem feküdt le velem egyszer sem... – De akkor ki? Hogy történhetett meg, hogy mégis terhes lettél? Talán van egy fiúd...? – Nem! Nem! Senkivel nem feküdtem le soha! Higgyen nekem, felügyelő úr! Én még szűz vagyok! – Az nem lehet, Rita! Két orvos is megállapította, hogy terhes vagy! – Ezt én nem értem! Tudnom kellene róla! – Igen, ez az, ami nekem is állandóan a fejemben jár. Hogy lehet, hogy nem tudsz semmiről? Márpedig a terhesség valóság, a fene vinné el ezt az egész ügyet! – csapott az asztalra. Rita szeme megrebbent, ugyanis kopogtak az ajtón. – Kicsikém! – lépett be az anyja és az apja. Mindketten kitárt karokkal szaladtak a lány felé, aki azt sem tudta, melyikükhöz fusson előbb, aztán
mindkettőjüket egyszerre ölelte át. Valamennyien sírtak, de végre az örömtől. – Mi történt veled, kicsim? Kérlek, mindent mesélj el! – mondta az anyja, és ölelgette, csókolgatta. Rita most nem törölte le, inkább ő maga is többször megpuszilta, hol az anyját, hol az apját. – Tényleg, Rita! Azt én sem tudom még, hogy történt az elrablásod? – kérdezte a felügyelő. – Sétáltam az utcán, aztán elmentem a nagypapámhoz, mármint Palimerihez – javította ki magát. – Aztán, mivel ő nem volt otthon, leültem a ház elé, és vártam. Egyszerre csak dr. Dolcit láttam magam előtt, aztán nem emlékszem semmire. Semmire. De az is lehet, hogy nem ő volt, csak hittem... Minden olyan sötét, homályos! – mondta, miközben arra gondolt, most sem őszinte. Nem mondta el, hogy miért ment Palimerihez: hogy ellopja a pókot, és megrémítse vele a doktort, s rákényszerítse, hogy feleségül kérje. És ehhez tényleg el akarta lopni Erminát. Bemehetett volna a lakásba, hisz tudta, hogy hol van a kulcs, de nem tette. Maga sem tudta, hogy miért nem. Talán megriadt attól, amit tervezett. Aztán jött az a kábulat, és többre nem képes emlékezni. – Remélem, dr. Dolci előkerül, és mindenre magyarázattal szolgál. – Még mindig azt hiszi, hogy ő tette? – kérdezte Rita. – Igen. Nem tudok más magyarázatot rá! – kezdett el le s fel járkálni a felügyelő. – Öt lányról tudunk, aki az ő betege volt az elmúlt időszakban, ezek közül ketten meghaltak, a többiektől már elvették a gyereket. Egyedül te maradtál, aki bizonyítani tudja, hogy dr. Dolci bűnös! Gondolom, hogy még jó sok lánnyal megesett ez a dolog, de nem beszélnek róla, hisz roppant kínos! Kérlek, Rita, próbálj meg te is logikusan gondolkozni. Elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy tudd, egy gyermek nem fogan meg csak úgy magától egy nőben. Ahhoz férfi is kell! Ha te nem voltál más férfival, nem is lehet más magyarázat, mint az, hogy Dr. Dolci ejtett teherbe. Semmi kétségem nincs felőle. – Igen! Már én is sokszor átgondoltam, biztosan önnek van igaza, hisz semmiféle magyarázatot nem találok rá – gondolkozott el Rita. Átfutott a fején, hogy miért ellenkezzen? Megállapítást nyert, hogy terhes, s mivel senki mással nem érintkezett, mint dr. Dolcival, nem lehet más a tettes, mint ő!
– Ez a beszéd, kislány! Elkapjuk a szemét alakot! Szerintem meglógott a kórházból, és most bujkál valahol! Nem beszélt neked soha arról, hogy van valahol egy háza, nyaralója? – Nem! Soha! – felelte Rita. – Felügyelő úr! Kérem, elmehetünk? – kérdezte Rita anyja. – Már annyira szeretném, ha otthon lehetnénk! Rita fáradt, pihennie kell! – Igen, hogyne. Elmehetnek. – És mi lesz a vallomással, amit önnek adtam? – kérdezte Rita. – Élünk vele. Ez nem hazugság, Rita! Ez a valóság! Ezek után már nincs is más teendőm, mint átadni az ügyet az ügyészségnek. A többi a bíróság dolga. – És mikor lesz a tárgyalás ön szerint? – kérdezte a lány apja. – Azt nem lehet tudni – rázta meg a fejét Mellon. – Pedig nekünk egyáltalán nem mindegy, hisz Rita terhes! Ezt nem lehet elfelejteni! Mielőbb orvoshoz kell kerülnie, nehogy késő legyen a művi beavatkozáshoz! – mondta. – De én nem akarom elvetetni! – szólalt meg Rita. A szobára döbbent csönd borult. – Micsoda? – kiáltott fel Rita anyja hófehér arccal. – Kicsim! Te nem tudod, hogy mit mondtál? Hisz még te is gyerek vagy, hogy szülhetnél? Bele is halhatnál! – Így pedig megölünk egy ártatlan kisbabát! – görbült le Rita szája. – Olyan sokszor gondoltam végig, és képtelen vagyok belenyugodni, hogy én legyek a gyilkosa! – szipogta. – Erről még beszélgetünk, Rita! – ölelte meg az apja. – Keresünk egy jó pszichológust, aki átsegít majd ezen a szörnyűségen! – mondta és kivezette a szobából. Estére a lány kissé megnyugodott. Az otthoni környezet nagyon jó hatással volt rá. Amikor a szülei lefeküdtek, arra gondolt, hogy meglepi Palimerit. Kicsikarta az engedélyt az anyjától, így sokkal hamarabb fognak találkozni, mint remélte. Ezzel a tudattal hunyta le a szemét, és végre nyugodtan adta át magát az álomnak, most már a saját ágyában. 17. Giulia nővér nagyon fáradt volt. Alig várta, hogy hazamehessen. Szombat reggel volt, vasárnap estig fel sem kel. Végre szabadnapos lesz!
Az éjjel egy ismeretlen orvossal volt szolgálatban, akit eddig még nem látott soha. Ezzel foglalkozott gondolatban. – Nővérke! – szólította meg valaki. A nő megfordult. – Nahát, Maddalena! Csak nem hazamész? – kérdezte a lányt, aki mosolyogva bólogatott. – De. Hazamegyek, végre! Szeretnék megköszönni mindent! – Nincs mit, kedves Maddalena! Jó beteg voltál, hamar el is mehetsz! Még csak hétfőn lenne egy hete, hogy bejöttél, és már el is mész! Magadnak köszönd, mert mindent úgy tettél, ahogy az orvos kérte – ölelte meg a lányt. – Nem, nem! Én tudom, hogy sokszor képtelen lettem volna maradni, ha ön nincs mellettem! Soha nem fogom elfelejteni, amikor megfogta a kezem, és bátorított. Éppen ezért, nagyon szeretném, ha elfogadná tőlem ezt, hogy mindig emlékezzen rám! – mondta, és odanyújtotta a rádiósmagnóját. – Benne van egy kazetta, rajta a kedvenc számom. Remélem, önnek is tetszeni fog. Csak ez az egyetlen szám van rajta, még otthon vettem fel, mielőtt bejöttem a kórházba. – Nem, Maddalena! Én ezt nem fogadhatom el! Szó sem lehet róla! – tiltakozott a nővér, de ekkor megjelent a lány anyja. – Kérem, nővér! Ne sértse meg a lányomat! Annyira szeretné, ha elfogadná... – Rendben! Köszönöm szépen! Megígérem, hogy valahányszor bekapcsolom, vagy ránézek, eszembe fogsz jutni – mondta, és megcsókolta a lányt. – Örülök, hogy minden rendben van, vigyázz magadra! – köszönt el, és meghatódva nézett utánuk a folyosón. Gyorsan összeszedte a dolgait, és ő is hazafelé indult. Amikor belépett a lakásba, letette a magnót, és bekapcsolta. A szalag először csak sistergett, aztán megállt. Lejárt a kazetta. Giulia odament, megfordította, aztán leült. Figyelmesen hallgatta a számot. Fülbemászó dallama és kedves szövege volt, tetszett neki. A szám végén furcsa zörejt hallott. Mintha ajtó csukódott volna be valahol. – Ez meg mi lehet? – figyelt oda jobban. Tényleg ajtó csukódott, aztán azt is hallani lehetett, hogy kulcs fordul a zárban, majd lépések zaja volt kivehető. A lány arra gondolt, talán a felvételkor az otthoni zajokat hallja. Maga sem tudta miért, de kissé felhangosította.
No, kicsikém! Eljött a várva várt pillanat! – hallotta, és a döbbenettől majdnem elájult. Ez a hang, olyan ismerős volt neki. Egész testében remegni kezdett, és tovább figyelt. Mintha ágy recsegését hallana. Igen! Mintha ránehezedett volna! Csak ezért érdemes élnem! Csak ezért! Milyen kár, hogy hamarosan véget kell vetnem ennek az egésznek. Tudod, bármennyire is vigyáztam, félek, nem maradhat sokáig titokban ez a sok gyönyörű éjszaka! Most azonban még nem jött el a végső pillanat! Még az enyém vagy! Ó, istenem! De jó veled! – lihegte, miközben hallani lehetett, ahogy Maddalene nyöszörög. – Istenem! Ez nem lehet igaz! – ugrott fel Giulia, és a szíve hevesen kezdett verni. – Micsoda szemét alak! Micsoda gazember! – suttogta. Ismét a szalagot figyelte, s hallotta, amint nyílik az ajtó, aztán becsukódik. Megint visszapörgette a szalagot, és még legalább háromszor végighallgatta, s mindannyiszor beleremegett a felismerésbe! Rájött, hogy rossz gombot nyomott meg a magnón, s nem zárta el, hanem felvette mindazt, ami a kórházban, Maddalena szobájában történt! Egész testében remegett. Tudta, a kezében van a bizonyíték. Az órájára nézett. Fél nyolc volt. Ma elég korán hazaért, remélte, hogy már Mellon felügyelő is az irodájában van. Odalépett a telefonhoz, és tárcsázott. – Mellon felügyelő urat kérem! – szólt bele a kagylóba. – Tessék! Az beszél! – ismerte fel a férfi hangját. – Felügyelő úr! Lenne néhány perce a számomra? Giulia nővér vagyok – mondta. – Természetesen! Parancsoljon! – felelte a férfi udvariasan. – Nem telefon téma! Ha ráérne, kérem, fáradjon el hozzám! Van valamim, amit feltétlenül hallania kell! –mondta. – Nagyon titokzatos, kedves nővérke! Természetesen, egy fél órán belül önnél vagyok, feltéve, ha bediktálja a lakcímét! A lány bediktálta a címet, aztán az ablakhoz lépett. Addig állt ott, amíg a felügyelő meg nem érkezett.
– Már alig várom, hogy milyen érdekes dolgot fog nekem mutatni! – lépett be az ajtón mosolyogva. – Jöjjön, kérem! – mondta Giulia, ő egyáltalán nem mosolygott. Sápadt volt, és nagyon izgatott. A felügyelő leült, a lány pedig bekapcsolta a magnót. A felügyelő arca is megváltozott, amint hallgatta. Nem szólt közbe, csak a tekintete árulta el, hogy mit érez. Amikor a lány kikapcsolta a magnót, akkor szólalt meg először. – Ez meg miféle kazetta? – kérdezte Mellon. – A nyolcas szobában feküdt Maddalena, ma reggel távozott, s nekem adta a rádiósmagnóját, benne a kedvenc kazettájával. Amikor hazajöttem, bekapcsoltam, végighallgattam a számot, s akkor vettem észre, hogy van még rajta valami. Különös zörejek, aztán egy hang megszólalt. Akkor jöttem rá, hogy nem kapcsoltam ki a magnót, amikor bementem hozzá éjfél körül, hanem azt a gombot nyomtam meg, amely rögzítette az üres szalagra mindazt, ami a szobában történt – mondta. – Gondolom, ön tudja, hogy kié ez a hang? – nézett rá Mellon. – Igen. Tudom – bólintott Giulia. – Akkor árulja el nekem! – mondta a felügyelő, és ránézett. – Azért hívtam ide, hogy ezt megtegyem! – felelte Giulia, és felállt. – A kazettán dr. Carlo Palma, az állandó éjszakás orvos beszél! – Tessék? – ugrott fel Mellon. – Biztos ebben? – kérdezte. – Halálbiztos! – Nos, tudja, hol lakik ez a Carlo Palma? – Mindjárt megtudjuk! Azonnal beszólok a kolléganőmnek! – mondta, a telefonért nyúlt, s hamarosan a kezében volt az orvos címe. – Azonnal odamegyünk! – mondta. – Elkísérhetem? – kérdezte Giulia. – Látni szeretném az arcát, amikor meghallja a magnószalagot! – mondta. – Nem bánom, jöjjön! – egyezett bele a felügyelő. Giulia felemelte a rádiósmagnót, aztán elindult a férfi után. A kocsiban egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, mindketten el voltak foglalva a saját gondolataikkal. – Megérkeztünk! – szólalt meg Mellon és kinyitotta az ajtót. Kiszállt, és kisegítette a nővért is. Elindultak a megadott címre. Egy emeletes ház előtt álltak. – Itt van – mutatott a névre a nővér. – Az első emeleten lakik – mondta.
Épp kilépett valaki a kapun, így könnyen bejutottak. Felmentek az első emeletre, és kopogtak az ajtón. Néhány pillanat múlva egy női hang szólt ki. – Ki van ott? – kérdezte. – Elnézést, asszonyom! Mellon felügyelő vagyok, bűnügyi nyomozó! Dr. Carlo Palma itt lakik? Őt keresem! – mondta. Az ajtó kinyílt. Egy törékeny asszony állt előttük. – A férjemet keresik? – kérdezte, és látszott rajta, hogy nagyon meg van lepődve. – Ha dr. Carlo a férje, akkor őt! – mondta a felügyelő. – A férjem volt! – mondta a nő. – Á! Tehát már nem lakik itt, mert ha jól értem, önök elváltak, ugye? – kérdezte Mellon. Az asszony hangosan zokogni kezdett, és beszaladt a szobába. A felügyelő és Giulia utána siettek. – Bocsásson meg, asszonyom! Nem akarjuk zaklatni, kérem, árulja el, hol találjuk meg a volt férjét? Önnel semmi beszélni valónk nincs, amint elárulja a címét, már itt sem vagyunk! – mondta. Az asszony felemelte könnytől ázott arcát, aztán megszólalt: – A férjem öt éve halott! A felügyelő és a nővér döbbenten meredtek egymásra. – Bocsásson meg, asszonyom, de akkor nem ugyanarról a Carlo Palmáról beszélünk! – mondta Mellon. – Nem tudom, uram, hogy kit keresnek, de Carlo Palma a férjem volt, és öt éve meghalt. – Ki lakik még ebben a lakásban? – kérdezte a felügyelő. – Én és a négy gyermekem. Itt lakott a sógorom is egy ideig, de a férjem halála után elküldtem. – A férje testvére? – kérdezte Giulia, és a szeme megrebbent. – Igen. Mario Palma! Ő is orvos, de mivel nem valami jó volt közöttük a kapcsolat, a férjem halála után nem akartam vele együtt lakni! Mindig is irigy volt a bátyjára, olyan akart lenni, mint ő, de sajnos ez nem sikerült neki. Már a természet sem ajándékozta meg azzal, amivel a bátyját. Szerencsétlen nagyon csúnya. –mondta. – Talán ezért is lett olyan gonosz. A gyerekeimet is állandóan üldözte, velem kiabált, és a férjemet mindenféle állatbuzinak titulálta. – Állatbuzinak? – kérdezte Mellon, értetlenül nézve az asszonyra.
– Igen. Ő nagyon nagy állatbarát volt. Rengeteg állatot tartott, és szeretett velük foglalkozni. Voltak kígyói, bogarai, rágcsálói és mindenféle kisebb állatai. Azt mondta, jobban szereti őket, mint a családját. Szegény férjem, sokat nyelt, és engem is csitítgatott, amikor már úgy éreztem, nem tudom elviselni. Örülök, hogy végre megszabadultam tőle. – Tehát Mario Palma a sógora? Az arca bibircsókos? – kérdezte Giulia. – Igen! És nagy az orra, a fogai is! Szegény nagyon rút külsővel rendelkezik, gondolom, ezért is van kisebbségi érzése. Csodálkozom rajta, hogy egyáltalán felvették valahova dolgozni! Mutatok róla egy fényképet – mondta, és a szekrényből több fotót emelt ki. –Tessék, ez ő! – adta a férfi kezébe. – Mivel foglalkozik? – kérdezte Mellon. – Már említettem, hogy orvos! Állatorvos! – Micsoda? – kiáltott fel Giulia. – Az nem lehet, hisz egy kórházban dolgozunk, a gyermek-nőgyógyászaton! – mondta, és kivette a felügyelő kezéből a fényképet. – Igen, ez ő! Carlo Palma! Azaz, Mario Palma! – javította ki magát, és a felügyelőre, aztán a nőre nézett. – Tessék? Azt mondja, Carlo Palmaként dolgozott önöknél? – kérdezte. – Igen! – felelte Giulia. – A szemét! A bátyja bőrébe bújt! És hogy vehették fel abba a kórházba, amikor ő nem emberorvos? – nézett rá az asszony, és megtörölte még mindig könnyes szemét. – A dolog egyre érdekesebb és egyre tisztább! –mondta a felügyelő. – Megmondaná, hol találom most? – kérdezte az asszonyt. – Úgy tudom, éppen az esküvőjén van! – Hol? – kérdezte a felügyelő. – Az esküvőjén! Eljött, és elvitte a férjem szmokingját! Abban akarta oltár elé vezetni a menyasszonyát. Elképzelni sem tudom, hogy milyen nő lehet az, aki feleségül megy hozzá! – mondta. – És tudja, hol van az esküvő? – kérdezte a felügyelő. – Igen. A Szent Péter Bazilikában! – Az igen! – bólintott Giulia. – Nem tudom, hogy lehet, hisz ott csak a pápa celebrálhat misét. Lehet ott esküvőt tartani? – kérdezte. – Fogalmam sincs! – felelte a nő. A felügyelő az órájára nézett. – Induljunk, hogy le ne késsük az esküvőt! – mondta, aztán felugrott.
– Nagyon köszönünk mindent, asszonyom! Elnézést, hogy megríkattuk! – fogott vele kezet, aztán gyorsan a kocsijához futott. Giulia alig tudta követni. – Most hova megyünk? – kérdezte, amint elhelyezkedett az ülésen. – Az esküvőre! – felelte a felügyelő, aztán elővette a mobilját, és erősítést kért a Szent Péter Bazilikához. 18. Rita reggel korán ébredt. Amikor belenézett a tükörbe, s el sem hitte, hogy a saját képmását látja. A szemei alatt mély, sötét karikák húzódtak, valahogy idegennek tűnt magának. Mintha nem egy tizenéves lány nézne vissza rá, hanem egy felnőtt asszony. Gyorsan elkészült, és sürgette az anyját is, aki megígérte, hogy elviszi a bazilikába, ahonnan majd az idős emberrel hazajön. Rita gyomra összerándult, amikor elérték az Angyalvárat, s rátértek a Viadella Conciliazione-re, mely a Szent Péter Bazilikához vezet. Rossz emlékek kötődtek ehhez a helyhez, hisz ezen a környéken kapták el a rendőrök, és cipelték be a rendőrségre. Amikor a Szent Péter Bazilika gigantikus épületéhez értek, Rita megfeledkezett mindenről. Csodálattal szemlélte a hatalmas, tekintélyt parancsoló épületet. – Ugye, milyen bámulatos? – kérdezte az anyja, miután keresett egy helyet, hogy leparkoljon. – Igen. Az! Én is itt szeretném tartani az esküvőmet! – mondta Rita. Az anyja elmosolyodott. – Akkor itt lesz! – felelte! – Innen már egyedül megyek, mami! Menj csak, intézd a dolgodat. Apa biztosan vár! – Igen! Megyek! Vigyázz magadra, édesem! Palimerivel gyere haza! – Ne aggódj, mami! Minden rendben lesz! A fogadott nagypapámmal megyek haza, ebben biztos lehetsz! – Rendben! Akkor mulass jól! – intett a kezével az anyja, és elhajtott. Rita megállt Szent Péter bronz szobra előtt. Kicsit furcsának találta, hogy a szobor lábujjai teljesen kopottak. Mintha sokat járkált volna velük. Amint nézelődött, hamarosan egy turistacsoport lépett a szoborhoz. A turisták megsimogatták, mások pedig megcsókolták a szobor lábujját.
Ekkor döbbent rá, hogy ezek zarándokok, és azért kopott annyira el a szobor lábujja, mert a zarándokok simogatják, csókolgatják Szent Péter lábát. Az órájára nézett, s bizony már épp ideje volt, hogy bemenjen. A szertartás már elkezdődött, a nagy nézelődésben a végén elkésett. Hátul maradt, nem akart zavart okozni. Leült egy üres helyre, és figyelt. Szemeivel az idős embert kereste, s hamarosan meg is pillantotta, nem messze tőle ült néhány sorral előbb. Alig várta, hogy vége legyen a szertartásnak, annyira szeretett volna már a férfivel beszélni. Gondolatai a körül forogtak, hogy mit szól majd, ha megpillantja őt, amikor hirtelen ereiben meghűlt a vér. Meghallotta azt a hangot, amelyet a pincéből hallott. Ezer százalékig biztos volt benne, hogy azt hallotta! De vajon kié a hang? – kezdett figyelni a szertartásra. Előbbre ment jó néhány sorral, így, ha az idős ember oldalra fordul, meg is láthatta volna, de el volt mélyedve a szertartásban. Láthatóan élvezte. Rita ismét a füleit hegyezte. Most már csak előre figyelt. A pap felemelte a fejét, és a jelenlévők felé nézett. – Kérem, ha valaki tud valami okot, ami miatt ez a frigy nem jöhet létre, most szóljon, vagy tartsa azt örökre titokban! – mondta. Először mélységes csend lett, de aztán hirtelen egy női hang szólalt meg. – Én tudok! – hallatszott a hatalmas teremben, szinte visszhangozva. – Ki szólt? – kérdezte a pap és a gyülekezetre nézett, de mindenki a fejét tekergetve, hátrafelé nézett. – Én voltam! – állt fel Giulia nővér a legutolsó sorban. – Én tudok nem is egy okot! – Kérem, vagy mondja meg most, vagy tartsa meg örökre! – mondta a pap, amint észrevette a nőt. – Természetesen megmondom! – felelte jó hangosan, aztán előbbre jött, hogy a pap jobban lássa és hallja. Síri csend lett, mindenki némán meredt a lányra, aki egy kissé megrettent, de aztán hátrafordult, és Mellon felügyelőre nézett, s miután a férfi bólintva biztatta, folytatta: – Ez a férfi itt nem dr. Carlo Palma, hanem dr. Mairo Palma! Tehát egy csaló! A menyasszony a vőlegényére nézett, aki láthatóan elsápadt. – Minden szava hazugság! – mondta. – Ne higgy neki, drágám! – nyújtotta feléje a kezét, de a nő nem adta a magáét. Ha lehet még sápadtabb
lett, mint a férfi. – A nevem dr. Carlo Palma! Nem tudom, honnan veszi ezt a sok zagyvaságot, hölgyem! – sziszegte a fogai között, szinte remegve a dühtől. – Sajnálom, de amit elmondtam, igaz, doktor úr! Több éve dolgozunk együtt a Santo Stefano Kórházban, vagy talán már elfelejtette? – kérdezte Giulia. – Összetéveszt valakivel, mert én nem ismerem önt! Most látom először! Kérem, miért zavarja meg a szertartást? – próbált meg erélyesebb hangot megütni, s ezzel bizonyítani, hogy amit ő mond, az az igaz. – Azért, mert nem akarom, hogy ez a fiatal nő itt élete legnagyobb butaságát kövesse el azzal, hogy önhöz megy feleségül. Ugyanis, ha ön valóban dr. Carlo Palma, akkor már nem is vehetné feleségül, hisz ő nős, négy kisgyermek édesapja, arról nem beszélve, hogy öt éve halott! A teremben szörnyű hangzavar tört ki. Mindenki hüledezett, de leginkább a menyasszony. – Ez valami fatális félreértés! – mondta összeszedve utolsó erejét a férfi. – Nem tudom, hogy honnan veszi ezt a sok butaságot, hisz nem tudhat rólam semmit! – dübörgött a hangja. – De igen, dr. Mario Palma! Mindent tudok önről. Ön belebújt a halott bátyja bőrébe, és elhitette a kórházzal, ahol évek óta dolgozott, hogy ön Carlo Palma, mert olyan dolgokat követett el, amelyeket a saját nevén nem mert volna megtenni. Számíthatott rá, hogy egyszer vége lesz a kisded játékainak és lebukik, de látom, remek ötlete támadt. Feleségül akarta venni a hölgyet, s elutazva vele Amerikába, itt hagyta volna maga után a nagy zűrzavart. Igazán remek terv, de szerencsére, már nem lesz módjában kivitelezni! Hogy tudják, miről beszélek: fiatal beteg kislányokat rontott meg agyafúrt módon. Éjszakánként belopakodott azokhoz, akik erős nyugtatót kaptak, s azt tette velük, amit csak akart! S mit akart? Megerőszakolni őket, aztán miután megtette, otthagyta a szerencsétleneket. Mindezt tette lelkiismeretlenül, mint azt is, hogy hagyta kollégája, dr. Dolci nevét besározni. Ugyanis mindenki rá gyanakodott, őt tette felelőssé a gyereklányok teherbe esése miatt. Amikor kezdett komollyá válni a vizsgálódás, azokat, akik nem hallgatták el szégyenüket, eltette láb alól! Igaz, dr. Palma? A halott lány nem beszél! Így dr. Dolci még gyanúsabb lett, ön pedig folytatta tovább éjszakai látogatásait. – Ebből elég! – kiáltott fel a férfi. – Maga megőrült! Miket hord itt össze? – kiáltotta, és a két kezét ökölbe szorította. A szemei szikrákat
szórtak. – Be fogom perelni becsületsértésért! Amit nem tud bizonyítani, az nem történt meg! – üvöltötte. – De kérem, kérem! Isten házában vagyunk! – próbálta visszaállítani a rendet a pap, ekkor Giulia megszólalt. – Atyám! A bizonyíték itt van nálam! – Akkor lássuk! – mondta a pap. – Nem látni, hallani fogja mindenki! – mondta a nővér, és bekapcsolta a magnót. A teremben síri csend volt, a szalagról tisztán lehetett hallani mindent. Amikor Palma a saját hangjára ismert, a menyasszonyára nézett, akinek a szeméből potyogtak a könnyei, majd az anyjához futott, és ráborulva hangosan zokogott. A vőlegény kihasználva a kavarodást, pillanatok alatt kiszaladt, és igyekezett mielőbb jó messzire kerülni erről a helyről. Mellon azonnal szólt az embereinek, akik már körbevették a bazilikát. – Édesem! – próbálta megnyugtatni az anyja a menyasszonyt, aki csak zokogott. – Látod, nem hallgattál rám, amikor megismertem ezt a férfit, tudtam, hogy nem hozzád való. – Én is tudtam, anya, de mindenképpen hozzá akartam menni, tudod az okát, vagy nem? – nézett rá a nő maszatos arccal. A szemfesték fekete csíkban folyt végig az arcán. – Tudod, hogy akit szerettem, olyan volt, akár egy szobor! Csinos, szép, gazdag! És mit tett velem? Állandóan megcsalt! Rengeteget sírtam miatta, s amikor eldobott, mint egy használt rongyot, akkor határoztam el, hogy csakis nagyon csúnya férfihez megyek feleségül! Aztán megismertem Carlot... vagy mi is a neve. Bárcsak soha ne akadt volna az utamba! Úgy látszik, nekem ez a sorsom, anya! Örökös vesztes vagyok! – tört fel belőle a fájdalom. A pap mellé lépett. – Nyugodjon meg, kedvesem! Jöjjön velem! Imádkozzunk együtt, meglátja, attól megnyugszik. Lehet, hogy isten akarta, hogy így legyen! Áldjuk a szent nevét és kérjük, soha ne fordítsa el rólunk a tekintetét! A nő vele ment, aztán az oltár előtt mindketten letérdeltek. A pap hangosan imádkozott, miközben a terem lassan kiürült. A násznép kivonult, majd megállt a bejáratnál. Rita Palimeri mellé lépett. – Nagypapa! – fogta meg a karját.
– Rita! – derült fel az idős ember elkomorult arca. – Micsoda meglepetés! Hát te? Hogy kerültél ide? – kérdezte csillogó szemmel. – Meg akartam lepni! – mondta. – Sikerült! – felelte a férfi, és átkarolta a lány vállát. – Gyere, menjünk innen! Sajnálom szegény Mirabellát, de még mindig jobb, hogy most derült ki, micsoda elvetemült alak ez a doki! Méghogy ő nem dolgozott a Santo Stefano Kórházban! Nagyon jól ismerem én magam is, hisz Catina mesélt róla. Elmondta, hogy milyen nagyon csúnya! Nem is értem Mirabellát, hogy tudott egyáltalán szóba állni ezzel a rém ronda férfival? – szörnyülködött. – Valamit nekem is mondanom kell! – mondta Rita. – Mit? – Azt, hogy ez az ember rabolt el engem! Felismertem a hangját. – Akkor azonnal mennünk kell a rendőrségre! –mondta Palimer. – Fogunk egy taxit, és gyorsan odamegyünk! – Nem biztos, hogy a felügyelő bent van, inkább egy telefonfülkét kell keresnünk. Nekem megvan a mobiltelefonjának a száma! – mondta, és előhúzta a zsebéből a névjegykártyát. – Jobb, ha telefonon szólunk neki! – Akkor menjünk! – indult el hihetetlen fürgeséggel Palimeri, de aztán meg is torpant, mert furcsa kiabálás zaja ütötte meg a fülét. – Álljon meg! Álljon meg! – hallották minden oldalról, s hamarosan az egész teret rendőrök lepték el, s dr. Palma nyomába eredtek. A férfi azonban eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Mellon felügyelő jelent meg, mellette Giulia nővér állt. – Bejönne velem az irodába, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet? Amit ön nekem elmondott, mindent megváltoztat. Ezek szerint dr. Dolci tényleg ártatlan lenne? – gondolkozott hangosan. – Természetesen, megyek, és mindent leírok, amit csak tudok! – mondta. – Felügyelő úr! – lépett a férfi mellé Rita. – Rita! Szép kis esküvő, nem igaz? – kérdezte Mellon. – Hát, igen! – bólintott, aztán az arca megváltozott. –Valamit szeretnék önnek mondani! – nézett rá a lány. – Mondd, csak! – Ő volt, aki elrabolt! – Kicsoda? – kérdezte a felügyelő. – Ki volt az? – Hát a vőlegény! Ő volt az éjszakás orvos a kórházban. Sokszor hallottam kintről a hangját, de őt egyszer sem láttam! Egy hétig voltam csak bent, s mivel hamar rendbe jöttem, nem kellett az éjszakás orvost
egyszer sem hívni hozzám, hát soha nem találkoztunk. De a hangját felismertem! Ő volt! A felügyelő bólogatott. – Gyere be te is a rendőrségre, Rita! írásba kell foglalni, amit mondtál. Rendben? – Persze! – mondta Rita. Palimeri vele ment, aztán haza is kísérte a lányt, akit a szülei már idegesen vártak. Rita behívta az idős embert, és bemutatta a szüleinek, akik nem engedték el ebéd nélkül, ha már egyszer az esküvői ebéd elmaradt! * Mellon felügyelő fáradtan dőlt hátra a székében. Micsoda ügy! – gondolta, és nyúlt a telefonért, amely hangosan csörgött. – Tessék! – mondta fáradt hangon. – Sajnálom, felügyelő úr, de egyszerűen nyoma veszett dr. Palmának! – mondta a hívó fél. – Mintha a föld nyelte volna el! – Akkor folytassák a keresést tovább! – csapta le a telefont mérgesen Mellon. Felugrott és dühösen járkálni kezdett. – Átkozott gazfickó! A bolondját járatta velünk már régen! Most pedig, amikor már a kezemben éreztem, megint meglógott! – dühöngött magában. * Dr. Mario Palma teljesen kifulladt. Már alig kapott levegőt. Szúrt az oldala, és a szíve is szabálytalanul vert. Alig várta, hogy felérjen az emeletre. Kopogott az ajtón, hangosan zihálva. – Ki az? – hallotta meg a sógornője hangját. – Én vagyok, Tecla! Engedj be, kérlek! Nagyon fontos dolgot szeretnék veled megbeszélni! – mondta. – Sajnálom, de te többé ide nem teszed be a lábadat, Mario! – mondta a nő, és elfordult az ajtótól. A férfi ekkor erőteljesen rugdosni kezdte a vékony fából készült ajtót. – Ha nem nyitod ki, betöröm! – ordította a férfi. Tudta, hogy az emeleten a másik lakásban senki nem tartózkodik otthon, látta őket elmenni, amikor ideért. Az asszony sírni kezdett. Remegő kézzel nyitotta résnyire az ajtót. – Kérlek, Mario! Hagyj minket békén! Menj innen, könyörgöm! – mondta, de a férfi nagyot rántott az ajtón, az asszony az ajtófélfának esett.
– Már be sem engedsz, mi? Fogadni merek, hogy a felügyelőnek már mindent elfecsegtél rólam, igaz? Mert, hogy te adtál fel, abban biztos vagyok! Különben, hogy a fenében talált volna rám? Mi? – üvöltötte, és a kezével a nő felé csapott. – Nem. Én nem... – Legalább ne hazudj, te szemét ribanc! – kiáltott rá. Az arca még vörösebb lett, a bibircsókjai szinte remegtek a felfokozott dühtől. – De majd én megtanítalak arra, hogyan kell tiszteletben tartani a családodat! Mert én is a családodhoz tartozom, akár tetszik, akár nem! Most pedig, gyerünk befelé! – ragadta meg a karját, és egy nagyot lódított rajta. – Halljam, mit zagyváltál össze rólam? – kérdezte. – Semmit! Igazán semmit! Ők már mindent tudtak, amikor idejöttek! – füllentette a nő. Ha mindent bevall, Mario talán itt helyben végez vele. Nem lehet meggondolatlan, hisz itt vannak a gyerekei. Csak azon imádkozott, hogy egy ideig még ne jöjjenek haza. A legidősebb gyerek barátjánál vannak, a kisfiú apja hozza majd őket haza. – Rendben van, figyelj rám jól! – mondta Mario egy kissé lenyugodva. – Szükségem van rád, jobban, mint életemben bárkire. Te pedig segíteni fogsz! El kell tűnnöm az országból nagyon hamar! Van még egy elintézetlen ügyem, de aztán visszajövök. Egyet azonban jól véss az eszedbe! A felügyelőt hagyd ki a játékból, mert különben egyenként vágom el a gyerekeid nyakát! Megértettél? – rivallt rá megint. – Igen, Igen! – felelte gyorsan a nő. – Megértettelek. – Akkor csomagolj össze nekem néhány dolgot Carlo holmijából! Mire visszajövök, szedd össze az iratait, mármint azokat, amelyeket még itt hagytam, mert ugye az ő irataival tudtam elhelyezkedni a kórházban. Tehát egy órán belül visszajövök, addigra legyen minden kész! Az asszony sűrűn bólogatott és remegve arra várt, csak mielőbb elmenjen. Mindent megtesz, csak távol tudja a családjától. – Nem! Sokkal jobb ötletem támadt! – vigyorodott el Mario. – Inkább ti is velem jöttök! Te és a gyerekeid! Egy család leszünk, hisz ez az igazság! A bátyám meghalt, de én nem! Az enyém leszel és a kölykök is! –mondta, s azzal odalépett a nőhöz. Tenyerét a mellére tette. – Remélem, jó vagy az ágyban! És semmi próbálkozás, mert a gyerekeiden állok bosszút! – mondta, és rusnya szájával a nő száját kereste. Az asszony elfordította a fejét. Hányinger tört rá.
– Mi van? Csak nem terhes vagy? Hisz még hozzád sem értem! – mondta, és hangosan hahotázni kezdett. – Tudod, ha én egyszer kezelésbe veszlek, biztos, hogy gyereked lesz! Te jó ég! Ki tudja, hány gyerekem van, és hányat kellett elvetetni! – mondta, és a szeme felcsillant. – Most mennem kell! Csomagolj össze mindent, Tecla! Amint visszajöttem, azonnal indulnunk kell! – De hova? – nézett rá a nő egész testében reszketve. – Hova akarsz menni? Hisz a rendőrség keres! – Van egy jó kis hely, ahol soha nem akadnak ránk! Félreeső helyen van, senki nem tud róla, csak én! Ne félj, nem lesz semmi baj! Most kérem a kocsid kulcsait! – mondta, s miután a nő odaadta, vigyorogva elrohant. Az utcára lépve a baseball sapkáját egészen a szemébe húzta, és átsietett a parkolóba. Kinyitotta az autót és elindult. * Giulia fáradtan dőlt le az ágyára. Az egész napot rohangálással töltötte, és tele volt izgalommal. Még most sem akarta elhinni, hogy dr. Palma ilyen agyafúrt módszerrel járt túl valamennyiük eszén. Ki tudja, hány lányt becstelenített meg? – gondolta. Felkelt, és leengedte a redőnyt. Egész éjjel ügyeletben volt, egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét, most pedig már délután öt óra van. Épp ideje, hogy lefeküdjön, és megpróbáljon aludni. Elhelyezkedett, hamarosan elnehezültek a pillái. Zavaros álma volt, többször felriadt, de végül sikerült mélyen elaludnia, így hát nem hallotta, hogy valaki matat a bejárati ajtónál, majd tovább megy a ház körül, és az egyik félig nyitott ablakon át beugrik a lakásba. – Remek! – mondta Mario Palma. – Sokkal könnyebben ment, mint hittem! – suttogta. A kezében egy dobozt tartott. Végigjárta a lakást, és helyiségről helyiségre menve, rátalált az alvó nővérre. – Nos, tiéd a pálya, haver! – mondta, majd leemelte a doboz tetejét, és a nő fölé tartva kiborította a tartalmát. Ermina kipottyant a dobozból. Egyenesen a nő mellére. Először megállt, aztán lassan elindult, mintha szaglászta volna, aztán a nyakához érve, rátapadt. Giulia felsikoltott, aztán felült. – Istenem! Mi ez? – kiáltotta rémülten, amikor megmarkolta a pókot és eldobta. Sajnos az állat épp a lábára esett, onnan figyelte a nőt.
– Ez a jutalma annak, akinek eljár a szája! – szólalt meg Mario, aki karbatett kézzel állt, és figyelt. A nővér csak most vette észre. Az arcára halálos félelem ült. – Mit keres maga itt, dr. Palma? – kérdezte. – Nem is sejted, kicsikém? – felelte a férfi. – Eljöttem, hogy lerójam hálámat! Tudod, amiért teljesen tönkre tettél! Meghiúsítottad az esküvőmet! Lehetetlenné tetted a létemet! – suttogta, aztán kezdte kigombolni a nadrágját. – Ne! Mit akar tenni, dr. Palma? – kérdezte, és a hangja megremegett. – Na mit gondolsz? A kis betegek háláját dr. Dolci kapta, soha nem én, hát megszereztem a magam módján! Most rajtad a sor, Giulia! Ha már olyan nagy bajt okoztál nekem, tedd elviselhetővé! Tedd szét a lábad, mert én készen állok! – mondta, és vigyorgott. – Nem! Soha! – sikoltozott a lány. Leugrott az ágyról és két ugrással a fürdőszobában termett. Elfordította a kulcsot a zárban, és hangosan sírt. Reszketve kuporodott le a kád mellé. – Azt hiszed, nem tudom betörni? – hallotta Mario hangját. – Tévedsz! Az ajtó fölött egy szellőzőnyílást látott. Felemelte a pókot, és bedobta. Giulia hangosan sikoltozni kezdett. Az állat közeledett, ő pedig riadtan húzódott be a mosdó alá. A pók nem tágított. Egyre közelebb jött ronda szőrös lábaival. Giulia hirtelen lekapta a szappant, és az állatra sújtott vele, de a szappan lecsúszott róla. Ekkor a pók egyenesen a kád alá bújt, s elő sem jött többé. A lány beugrott a kádba, és reszketve várta, hogy mi fog történni. * Mellon felügyelő hirtelen a homlokára csapott. – Hát persze! Hogy én mekkora ökör vagyok! – kiáltott fel, aztán a telefonért nyúlt. Azonnal kérte a kocsiját és jó néhány rendőrt. Hamarosan leparkoltak Mario sógornőjének háza előtt. Épp egy kisgyerek nyitotta a kaput kulcsával, így a felügyelő gyorsan bejutott. Egyenesen felszaladt a lépcsőn, és kopogott. Az asszony egész testében összerettent. Már vissza is jött Mario! – gondolta rémülten. Nem kérdezett semmit, csak kinyitotta az ajtót. – Ó, istenem! – kiáltott fel, és hangosan zokogva a felügyelő karjaiba rogyott. – Mi történt, asszonyom? Nem járt itt a sógora? – kérdezte. – De. Járt.
– És hova ment? – kérdezte a felügyelő, és beljebb lépett. Látta, hogy a szoba közepén bőröndök sorakoznak. – Nem tudom. Annyit mondott, hogy még van egy elintézetlen ügye – felelte. – Igen! Gondolhattam volna! – dobbantott Mellon. – Kérem, asszonyom! Két emberem itt marad önnel, amíg vissza nem jövök! Ne féljen, nem kell elutaznia, mert látom, hogy arra akarta kényszeríteni, igaz? – Igen. Azt mondta, ha nem megyünk vele, elvágja a gyerekeim nyakát. És akkor is, ha önnek szólok! Én nagyon félek, felügyelő úr! – mondta. – Most már nem kell félnie! Csak kérem, maradjon a lakásban! Hol vannak a gyerekei? – kérdezte. – Telefonáltam, hogy ne hozzák haza. Az egyik barátjuknál vannak! – Okosan tette! – mondta, és utasította a két kollégáját, hogy vigyázzanak az asszonyra. A kocsijához sietett, aztán Giulia nővér címét kotorta elő a zsebéből. Szirénázva száguldtak a nő lakására, s körbevették az épületet. Mellon felügyelő több emberével a bejárathoz sietett. Hangosan dörömböltek, s amikor a nő nem nyitott ajtót, körbe járták az épületet, majd a nyitott ablakot megpillantva, az egyik rendőr bemászott és kinyitotta a bejárati ajtót. A nap utolsó sugarai remegtek a nappaliban, amikor benyitott a férfi, aztán intett a kezével, hogy itt nincs senki. A helyiségeket végigjárva, egyetlen teremtett lelket sem találtak. A felügyelő a hálószobába ment, ahol jól kivehető volt az ágyon Giulia nővér testének nyoma, tehát nemrég még ott feküdt. Lehet, hogy ez a szemét alak elrabolta? – villant át az agyán. Megfordult, és a fürdőszobába lépett, de ott sem találta a nőt. Épp megfordult, hogy kimenjen, amikor hirtelen észrevett valamit. A kád alól mászott kifelé. – Uram isten! – kiáltott fel, mire több kollégája is odasietett. – Mi történt, felügyelő úr? – kérdezték. – Nézzék! Nézzék ezt a rusnya dögöt! Még soha életemben nem láttam hozzá hasonlót, pedig már nagyon sok ronda dologgal találkoztam! – mondta. A rendőrök szintén döbbenten meredtek egymásra. – Miféle szörny ez, felügyelő úr? – kérdezte az egyik rendőr. – Ez egy pók!
– Pók? Ekkora? – Igen! Ekkora. De vajon hogy kerülhetett ide? – nézett körbe a felügyelő. – Ha a szimatom nem csal, ezt Mario Palma hozta ide! Akkor pedig neki is itt kell lennie! Kutassák át az egész házat, minden apró kis szegletét! A pincétől a padlásig! – adta ki a parancsot, majd a telefonjáért nyúlt. – Dr. Palmeri? – szólt bele, miután a vonal túlsó végén jelentkezett a hívott fél. – Igen! – Mellon felügyelő vagyok! Van egy nagy újságom! – Igen? Mi az? – kérdezte. – Megtaláltam a pókját! – Tényleg? Hol van most? – vált izgatottá az idős ember hangja. – Giulia nővér lakásán, a fürdőszobában a kád alól bújt elő. Arra szeretném kérni, hogy jöjjön ide, küldök önért egy autót! – Örömmel! Már megyek is le a ház elé! – örvendezett a férfi. – Felügyelő úr! Felügyelő úr! – hallatszott a padlásról az egyik rendőr hangja! – Jöjjenek ide fel! – kiáltotta. Mellon és a társai felszaladtak a lépcsőn és döbbenten meredtek az eléjük táruló látványra. Mario Palma egy kést szorított a már szinte ájult nő nyakához. – Ha idejönnek, elvágom a torkát! – sziszegte, és a szemei vérben forogtak, a haja összekuszálódva a homlokába hullott, a verejtékcseppek a bibircsókokon át csöpögtek lefelé. – Nézze, dr. Palma! – szólította meg Mellon. – Semmi esélye nincs, mindenképpen letartóztatjuk. Legyen esze, hisz ön okos, művelt ember, orvos! Gondolkozzon hát! Miért tenne ostobaságot? Dobja el szépen azt a kést, és engedje el a nővért! Higgye el, remek lövészek az embereim, mire maga megmozdulna, már egy golyót kap a fejébe! Miközben a felügyelő beszélt, az egyik rendőr felborított egy hatalmas hordót, amely dübörögve gurulni kezdett, egyenesen Mario Palma felé. A férfi egy pillanatra elmozdult, s ez elég volt, hogy az egyik pisztoly golyója eltalálja a lábát. Mellon odaugrott, és megragadta a nővért. – Jöjjön, Giulia! – kiáltott a felügyelő a rémült nővérre, kihasználva az orvos figyelmetlenségét, aki fájdalmasan kapott a lábához. A rendőrök közrefogták, és bilincset tettek rá, majd a mentőket hívták.
– Mielőtt megjön a mentő, dr. Palma, lenne egy kérdésem önhöz! – Semmilyen kérdésére nem válaszolok! – zárta össze a száját a férfi, és látszott rajta, hogy nagyon fáj a lába. Csúnya arca még jobban eltorzult. – Pedig sokkal jobban tenné, ha válaszolna! Tudja, ha mi valamit meg akarunk tudni, azt meg is tudjuk! Megvannak hozzá a megfelelő módszereink! – próbált meg ráijeszteni. – Például a sérült lábát eltöröm! Ahhoz mit szólna? – lépett egészen közel hozzá. A férfi felhördült. Láthatóan ideges lett. – Rendben van! Mit akar tudni? – tért jobb belátásra. – Hol van dr. Dolci? – Honnan tudnám? Fogalmam sincs! – felelte. – Nézze, dr. Palma! Ha mi találjuk meg, akkor magának vége lesz! Ha beismerő vallomást tesz, könnyíthet a helyzetén! – Nekem aztán már minden mindegy! – legyintett az orvos. – Azt hiszi, érdekel, mi lesz velem? A legjobb lenne, ha halálra ítélnének!– morogta. – Lehet, hogy valóra válik a kívánsága, de ha őszinte megbánást tanúsít, azt enyhítő körülményként értékeli a bíróság! – mondta kissé enyhébb hangon. A férfi nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. – Szedjenek ki mindent a zsebéből! – mondta a felügyelő, aztán a nővér felé fordult. – Jól van, nővérke? – Köszönöm, igen! – bólintott, de láthatóan egyre bágyadtabb lett. – Megvágta a nyakát? – kérdezte a felügyelő, amint észrevette, hogy vérzik. – Nem! Nem! – mondta a nő. – Nem vágott meg! – De hisz vérzik! – Azt az a rusnya dög csinálta! Belém mart, amikor dr. Palma rám dobta! – mondta, és megszédült. A felügyelőbe kapaszkodott. – Az istenit! – fakadt ki mérgesen a felügyelő. Gyorsan előkapta a telefonját, és felhívta a rendőrautót, amelyik Palimerért ment, és szólt, hogy az idős ember hozzon magával a szérumból. – Gondolja, hogy addig nem halok meg? – kérdezte a nővér. – Biztos, hogy nem! Szerencsére csak lassan ölő méreg került a szervezetébe. Dr. Dolcit is sikerült megmenteni, pedig ő nyolc óra múlva került kórházba. – Akkor jó! – nyugodott meg a lány.
– Menjünk, feküdjön le, hisz alig áll a lábán! – karolta át a felügyelő, és lesegítette a lépcsőn. Az egyik rendőr utánuk jött. – Itt van minden, amit nála találtam! – tette le az asztalra a kezében tartott iratokat, dolgokat. A felügyelő egymás után végignézte valamennyit. Az egyik névjegykártyán megakadt a szeme. A név nagyon ismerős volt számára. – Dr. Editta Lanza! Editta! Editta! Hol találkoztam ezzel a névvel? – töprengett, aztán eszébe jutott. – Hát persze! Agnese Marconi barátnőjének a neve! De mit keres ez a névjegy dr. Palma zsebében? Mi közük lehet egymáshoz? Előkapta a telefonját, és már hívta is a kártyán lévő telefonszámot. – Tessék, Editta Lanza! – szólt bele a nő. – Itt Mellon felügyelő! Jó napot, doktornő! Elnézést, hogy zavarom, de lenne néhány kérdésem! – Tessék! Miről van szó? – kérdezte. – Dr. Mario Palma zsebében megtaláltuk az ön névjegykártyáját... – Nem ismerek semmiféle Mario Palmát! – mondta a nő. – És Carlo Palmát? – Nos... hát... őt igen! – felelte. – Hol van ön most? – kérdezte a felügyelő. – Itthon, a lakásomon! – Megkérhetném, hogy jöjjön ide Giulia Mazzini lakására? Nagyon fontos lenne! – Természetesen, ha bemondja a címet! A felügyelő bediktálta, aztán lerogyott egy székre. Az ágyon a nővér elaludt. Szegény! – gondolta a felügyelő. Mennyire fáradt lehet! – Hol van Ermina? – robbant be az ajtón Palimeri. – Merre van? – kérdezte, és olyan izgatott volt, hogy szinte vibrált körülötte a levegő. – A fürdőszobában van! – mondta Mellon. – Rázártuk az ajtót. Az idős ember benyitott és felkiáltott. – Ermina! Kicsikém! Az állat hihetetlen, de felemelte a fejét és ránézett, aztán iszonyú gyorsasággal futott felé. – Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el! – mondta megrökönyödve a felügyelő. – Egy pók, amely megismeri a gazdáját, hallgat a szavára! Ez egyszerűen csodálatos!
– Elhozta a szérumot, uram? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Már megyek, és be is adom a nővérnek! – mondta, aztán egy nagy dobozt vett elő. A pók önszántából mászott bele, amint a férfi letette elé. Giulia hamarosan jobban lett, bár még mindig nagyon gyenge volt és iszonyúan fájt a feje, de megnyugodott, hogy a szérum időben érkezett. – Jó napot! – lépett be az ajtón Editta Lanza. – Üdvözlöm, doktornő! – jött elébe a felügyelő. – Köszönöm, hogy eljött. Kérem, fáradjon velem, nézze meg dr. Palmát! Nála találtuk a névjegykártyát! – mondta. A padlásra érve a doktornő felkiáltott. – De hisz ez nem dr. Palma! – De igen, csak nem Carlo, hanem Mario, az öccse! – De akkor, hogy került hozzá a névjegykártyám? – kérdezte. – Talán ő válaszol rá! – nézett a férfire a felügyelő. A mentő hangosan szirénázva megérkezett, Mario Palma megkönnyebbülten sóhajtott fel, de Mellon szigorúan nézett rá. – Addig nem viszi el a mentő, amíg nem válaszol! – mondta. – Jól van! – bólintott Palma. – Elloptam a bátyámtól! – Miért? – Azért, mert tudtam, hogy tőle bérel egy házat, azaz a pincét, ahol az állatait tartja... – Ez igaz? – kérdezte Mellon és a doktornőre nézett. – Igen. Évekkel ezelőtt vette ki annak a régi, rozoga háznak a pincéjét, amelyet a családunk örökölt, de nem használt soha. Arra jó volt, hogy dr. Carlo Palma ott tartsa a veszélyes állatait. A mai napig is ott vannak! Rendszeresen odajár még ma is, hisz a pénzt mindig rendesen megkapom. – Nem, nem tőle kapja meg, mert ő öt éve halott! – mondta a felügyelő. – Nem? Akkor kitől? A feladó Carlo Palma minden alkalommal. – Az öccsétől, Mario Palmától, ha nem tévedek! Ugye így van? – nézett a férfire a felügyelő. – Igen – bólintott az orvos, és a fájdalomtól felszisszent. – Hol van a beteg? – jelent meg egy fiatal doktornő. – Itt van, de még nem vihetik el! – mondta Mellon, miközben bemutatkozott, és néhány szóval elmondta a történteket. – Sajnálom, felügyelő úr, én itt nem bíróként vagyok jelen, hanem orvosként. A dolgom az, hogy a beteget mielőbb ellássam! – mondta.
– Addig nem viszi el, doktornő, amíg nem válaszol a kérdéseimre! – mondta Mellon, és idegesen pislogott. – Azt hiszem, felügyelő úr, hogy ez szabálytalan. A kihallgatást akkor kell megtartani, ha a sérült megfelelő állapotban van, most azonban fájdalmai vannak, mielőbb kórházba kell vinni! Utána azt kérdez tőle, amit csak akar! Kérem, ne akadályozzon a munkámban! –mondta és félretolta az útból a felügyelőt és letérdelt dr. Palma elé. Megnézte a lábát, elsősegélyben részesítette, aztán intett a két kísérőjének, akik hozták a hordágyat és ráfektették. – Hová viszik? – kérdezte a felügyelő. – A Fabricióba! – felelte a doktornő, s intett, hogy elvihetik a sérültet. A felügyelő intézkedett, hogy két rendőr menjen utánuk. Tudta jól, hogy a doktornőnek igaza van, de remélte, hogy valamit kiszedhet a férfiból, de mivel erre már nem volt módja, ismét Editta felé fordult. – Kérem, eljönne velem abba a romos házba? – kérdezte. – Hát... persze! – bólintott. – Bár nem tudom, mit keres ön ott, de szívesen megmutatom, hogy hol van! –felelte. – Köszönöm! Talán jobb, ha a kocsit itt hagyja és mutatja az utat! – javasolta a felügyelő, aztán elindultak. A ház egy eldugott helyen állt. A környéken egyetlen másik épületet sem lehetett látni, csak ez az egy árválkodott magában. – Micsoda hely ez! – mondta Mellon, miután kiszállt az autóból. – Igen! Nagyon régen nem lakja már senki! A nagyapámtól örököltük, aki szintén örökölte az ő elődeitől. Még csoda, hogy nem omlott össze! – mondta Editta, és követte a felügyelőt. Amint a ház felé lépkedtek, hirtelen két véreb ugrott eléjük. Szerencséjükre még közel voltak a kocsihoz, így sikerült nekik az állatok elől visszamenekülniük. – Ezek is az örökség részei? – kérdezte Mellon. – Nem! Nem is tudtam, hogy van itt kutya. Ebben a házban senki nem lakott, mint mondtam. Azért is adtam ki Carlo Palmának, mert semmire nem használható. Öreg és rozoga. Mintha azonban most más lenne a helyzet! Valaki van ebben a házban, s az övé ez a két vadállat! – Közelebb megyünk az autóval, egészen a bejáratig. Valaki csak megjelenik, ha meglát bennünket! – mondta a felügyelő, és beindította a motort. A két kutya hangosan ugatott, majd vicsorogva ugráltak fel a járműre.
– Szerintem ezek szétszaggatnának bennünket, ha eléjük kerülnénk! – mondta Editta, és egy fintort vágott. – Szerintem is! – hagyta helyben Mellon. Megállt a ház bejárata előtt. Az ajtó olyan rozzant volt, hogy csak az imádság tartotta. Lassan feltárult, és egy idős asszony lépett ki rajta. – Maguk meg mit akarnak itt? – kiáltott feléjük, és aszott kezével hadonászott. – Kérem, jöjjön közelebb! – húzta le az ablakot résnyire a felügyelő, és onnan kiáltott ki neki. – Nem én! Egy tapodtat sem! Maguk tűnjenek el innen azonnal! – rikácsolta. Ekkor Editta szólalt meg: – Asszonyom! Kérem, jöjjön ide egy pillanatra! Ez a ház az enyém! Szeretnénk bemenni, de a kutyáktól nem tudunk! – Nem hiszek magának! – legyintett a nő, aztán megfordult, és bement a házba. Becsapta maga mögött az ajtót, mire a kilincs kiesett a helyéről, és hangosan csapódott a földhöz. A kutyák nem tágítottak, szinte habzott a szájuk olyan mérgesek voltak. – Itt nincs más megoldás, mint ártalmatlanná tenni őket! – mondta Mellon, és elővette a pisztolyát. – Le akarja lőni őket? – kérdezte ijedten a nő. – Ön szerint mit csináljak? Másként nem tudunk bemenni a házba, nekem pedig mindenképpen be kell jutnom! – mondta, s azzal a lehúzott ablakhoz tartotta a fegyvert, és elsütötte. Először az egyik kutyát, aztán a másikat találta el. Amikor az állatok felborultak, akkor kiszálltak a kocsiból. – Maguk meg mit csináltak? – rohant ki az asszony a házból. – Ezért még megfizetnek! A megbízóm nagyon szigorú ember! – mondta. – Igen? És ki a megbízója? – kérdezte Mellon. – Azt nem mondom meg, de tudják meg, elég gyakran jár ide! – mondta. – Egy olyan bibircsókos arcú emberről beszél? – kérdezte a felügyelő. Az asszony meglepődött, aztán bólintott. – Nos, akkor nyugodt lehet, mert dr. Palma a mi barátunk! Ő küldött ide minket azzal, hogy ön álljon rendelkezésünkre mindenben! – mondta, és a doktornőre kacsintott. – Hát... ha ő küldte magukat, akkor jöjjenek be! – mondta az asszony, és leengedte a kezét.
– Hol vannak az állatok? – kérdezte Mellon, amint belépett a házba, mely belülről még romosabb állapotban volt, mint kívülről. – A pincében! – felelte. – Akkor gyerünk! Mutassa az utat! – szólt rá erélyesen Mellon, mire az asszony elindult kifelé. Rögtön a bejárati ajtó mellett volt egy vasajtó, amely levezetett a pincébe. Az asszony elővett a ruhája zsebéből egy nagy kulcsot, és a zárba helyezte, majd nagy nyikorgások közepette kinyitotta. – Maga megy elől! – mondta a felügyelő. Az asszony elindult, a felügyelő utána, közvetlen mögötte pedig Editta. Leérve a lépcsőn még egy ajtót kellett kinyitni, csak ezután jutottak be a helyiségbe, ahova belépve, iszonyú bűz és a szaunához hasonló fojtogató levegő fogadta őket, szinte belefájdult a tüdejük, pedig csak néhány pillanatot töltöttek el idelent. Editta megállt az ajtóban, a felügyelő azonban szétnézett. Minden úgy volt, ahogy Rita elmondta. A lányt itt tartották fogva, a fémcsövön most is ott lógott a bilincs, de már nem Rita kezét, hanem dr. Dolci csuklóját díszítette. – Dr. Dolci! – lépett mellé a felügyelő, és megfogta a vállát. A férfi felnyitotta a szemét, szinte alig volt benne élet. Egyetlen szót sem szólt, csak nézett rá, mintha ott sem lenne. – Azonnal ki kell innen vinnünk, különben meghal a szerencsétlen! – mondta Mellon, és az asszonyra nézett. A szemével intett, hogy vegye le a bilincset. – Sajnálom, de a kulcs nincs nálam! – mondta az asszony. – Akkor hol van? – kérdezte, és egyre idegesebb lett. – A szentségit magának! Azonnal hozza ide a kulcsot, vagy lelövöm! – kapott a fegyveréhez. – Azonnal, uram! – fordult el az asszony, és felemelte a szoknyáját. Hamarosan előkerült a kulcs és dr. Dolci megszabadult fogságából. A felügyelő a hóna alá nyúlt, és felvonszolta a lépcsőn. A levegőn kezdett jobban lenni. – Mi történt? – nézett szét, amint magához tért. – Hol vagyok? – kérdezte. – Megmenekült, dr. Dolci! Most már minden rendben van! Jöjjön szépen, hazavisszük! Vagy inkább orvosra van szüksége? – kérdezte. – Nem! Nem! Köszönöm! Inkább hazamennék! – mondta fáradtan.
– Emlékszik rá, hogy került ide? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Halványan. A kórházban már egészen jól voltam, épp elaludtam, amikor bejött egy orvos. Olyan fáradt voltam, hogy nem is érdekelt, mit csinál velem. Egy injekciót adott, aztán mondta, hogy öltözzek fel. Most, hogy visszaidézem a szavait, mintha dr. Carlo Palma lett volna., de nem vagyok benne biztos. Aztán elindultunk a mellékbejáraton, hátul mentünk ki a kocsijához. Beültem az autóba, aztán többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz, ideláncolva. – Nos, biztos, hogy jól emlékszik, mert dr. Palma volt az, aki elrabolta, de nem Carlo, hanem Mario. – Tessék? – nézett rá értetlenül maszatos képpel az orvos. – Miféle Mario? – Nem Carlo Palma, hanem Mario Palma. Ugyanis ez az ember évekig a halott bátyja nevén élt. – Tehát akkor nem nős, és nincsenek gyerekei sem? – kérdezte az orvos. – Nem nős és nincsenek gyerekei, a bátyjának van négy. – De miért csinálta mindezt? – kérdezte dr. Dolci. – Azért, mert a saját nevén nem merte volna elkövetni azt a sok disznóságot, amit éveken át tett a szerencsétlen beteg kislányokkal. Azokhoz járt be minden éjjel, akik aznap nyugtalanok voltak, és éjszakára nyugtatót kaptak. Amikor elaludtak, bement hozzájuk, és megerőszakolta őket. – Tehát tisztázódott a dolog? – kérdezte. – Ezek szerint most már hisz nekem, hogy teljesen ártatlan vagyok? – nézett a felügyelőre. – Félig-meddig! – Ezt hogy értsem? – kérdezte az orvos. – A fotók valódiak, ami önről készült, doktor! Még nem tisztázódott minden! Az orvos lehajtotta a fejét. – Holnap reggel jöjjön be az irodámba, dr. Dolci. Reggel kilenc órakor ott lesz mindenki, aki érdekelt az ügyben. Kérem, most ne tűnjön el! – Én be akartam menni, amikor megbeszéltük, de... – Az orvos elhallgatott, és Edittára nézett. – Ja, őt még nem mutattam be. Agnese Marconi legjobb barátnője volt. A menyasszonya édesanyjánál találkoztunk. A nő kezet fogott az orvossal.
– Sajnálom, hogy így alakult a helyzet, Agnese igazán szerette önt! Annyira várta az esküvő napját! –mondta. – Én is nagyon sajnálom – motyogta, s nem tudta, mit mondhatna, de szerencséjére a felügyelő megállt. – Megérkeztünk. Pihenje ki magát, aztán holnap reggel találkozunk az irodámban! Az orvos elköszönt, a felügyelő pedig visszavitte Edittát oda, ahol a nő kocsiját hagyta. * Reggel kilenckor valamennyien jelen voltak a felügyelő irodájában. Amikor mindannyian elhelyezkedtek, a felügyelő megszólalt: – Nos, végre eljött a pillanat, hogy tisztázódjon ez a kusza ügy. Mint tudják, két fiatal lány halt meg értelmetlenül egy becstelen orvos miatt. Mario Palma többszörösen megszegte a törvényt, hisz az elhunyt bátyja nevén élt és működött. Megerőszakolta a betegeit, akik valamennyien kiskorúak voltak, s mivel dr. Dolci volt a kezelőorvosuk, a gyanú egyre jobban ráterelődött. Mario Palma erre természetesen rá is játszott. Igaz, dr. Palma? – nézett a férfire, aki szemben ült vele, két ápoló kíséretében. Bekötözött lábát egy széken nyugtatta. – Igen! – felelte nagyon csendesen, amin a felügyelő is meglepődött. Arra számított, hogy majd toporzékol és tagad, de nem, a férfi ült magába roskadva, hallgatagon. – Nos, akkor mondja el szépen, hogyan haltak meg a kislányok? Mert gondolom, ehhez is van köze! A férfi felsóhajtott, aztán beszélni kezdett. – Az egész azzal kezdődött, hogy a sors ilyen csúnyán elbánt velem, amikor megalkotta külsőmet. Soha nem állt szóba velem egyetlen lány sem, de még csak barátom sem volt soha. Állandóan kinevettek, csúfoltak, az egész életem egy rémálom. Hányszor riadtam fel álmomból, hogy sírok, mert bántanak! Engem mindig mindenki csak bántott! – mondta, majd elhallgatott. Néhány pillanatig összeszorított szájjal ült, de aztán folytatta. – Amikor elvégeztem az állatorvosi egyetemet, arra gondoltam, ha már az emberek nem szeretnek, majd az állatok talán, de még azok is elfordították a fejüket, ha megláttak. A kutyák belém martak, ha csak közelítettem feléjük, pedig a kutyákat nagyon szerettem. Rájöttem, hogy senki nem szeret, magányosan kell leélnem az életemet. A bátyám persze villogott! Ő, a csinos, helyes, okos fiú! A család zsenije, kedvence! Mindig az ő
árnyékában éltem, aztán elhatároztam, hogy változtatok rajta. Amikor megnősült, és gyerekei születtek, egyre jobban irigyeltem és egyre többször gondoltam rá, mi lenne, ha átvenném a helyét. – Talán köze van a halálához is? – kérdezte a felügyelő. – Igen. Én nyitottam meg a terráriumot, amikor tudtam, hogy a bátyám odamegy. A kígyó alattomos jószág, minden úgy történt, ahogy elképzeltem. A kígyó kimászott, a bátyám nem vette észre, és mivel teljesen egyedül volt, nem kaphatott segítséget! Csak tőlem, de én hagytam, hogy meghaljon! A társaság felmorajlott, a felügyelő is csak pislogott, de nem szólt közbe. – Tudatosan cselekedtem, amíg el nem értem, amit akartam. Aztán a bátyám halála után egy ideig úgy nézett ki, minden rendben lesz. Odaköltöztem a lakásukba, a felesége jól bánt velem, folyton az járt az eszemben, hogy talán egyszer belém szeret, de sajnos épp az ellenkezőjére jöttem rá. Akkor szinte megbolondultam. Vadállattá váltam. Üldöztem őt, a gyerekeit is, míg végül kirakott a lakásból. Lakás után kellett néznem, s amikor az újságban megláttam az álláshirdetés rovatában azt, hogy a Santo Stefano Kórházba gyermek-nőgyógyászt keresnek, nem gondolkodtam, csak cselekedtem. A bátyám orvos volt, megszereztem az iratait, és jelentkeztem. Fel is vettek, mert senki nem szeret állandóan éjszaka dolgozni, nekem pedig kapóra jött. A sok fejlett fiatal gyönyörű lányt látva, jött az ötlet, hogy megszerzem őket magamnak. Ha már nincs családom, és a helyzetemet tekintve nem is bízhattam benne, hogy valaha is lesz, legalább gyerekeim lesznek! Rengeteg, rengeteg gyereket akartam! – mondta, és az arca szinte átszellemült. – A mániámmá vált! Dr. Dolci a fejét csóválta, a többiek pedig szörnyülködve hallgatták. – Több, mint négy éve folyamatosan ejtettem teherbe a lányokat, s reméltem, van köztük, aki megszülte a gyereket, s ez arra sarkallt, hogy minél tovább csináljam, és minél több gyermekem jöjjön a világra! Aztán feljelentették dr. Dolcit, s ez engem megrémített. Tudtam, ha vizsgálódni kezdenek, eljutnak hozzám, és akkor mindennek vége. Dr. Agnese Marconi pedig ellenem dolgozott, amikor megállapította, hogy dr. Dolci ártatlan. Féltem, de képtelen voltam abbahagyni ezt az egészet. Már az életem része volt ez, megszokott rítusává vált! Marconi doktornő az utamban volt, el kellett tennem láb alól, hogy a vizsgálat eredménye egyértelmű legyen, azaz dr. Dolci kerüljön bajba. Odamentem a lakására, és a pók segítségével végeztem vele. Okos állat!
– Mondja, dr. Palma, honnan tudott ön Ermináról? – kérdezte a felügyelő. – A bátyámtól! Neki voltak biológus barátai, s ott hallotta, hogy van egy idős ember, Palimeri, aki létrehozott egy különös pókot. Amikor kutatni kezdtem utána, kiderült, hogy Catina az unokája. Figyelni kezdtem az öreget, minden lépéséről tudtam, s egyszer, amikor nem volt otthon, elmentem a lakására, hogy megnézzem magamnak a pókot, de a lány váratlanul hazajött. Nem tehettem mást, hisz vele a kórházban is találkoztam, mint, hogy elhallgattatom örökre. Egy doboz altatót adtam neki, hogy biztos legyek a dolgomban. Nem akartam tűvel megszúrni, beleöntöttem a szájába a vízben feloldott gyógyszert. Nagyon hamar vége lett, nem szenvedett, csak szépen elaludt! – Átkozott legyen! Maga eszelős, őrült! – ugrott fel Palimeri zokogva, de a felügyelő visszafogta. – Kérem, nyugodjon meg, uram! Megkapja a büntetését, legyen nyugodt! – mondta. – Tudom, hogy ezzel nem hozzuk vissza az unokáját, de legalább tudjuk, mi és hogyan történt. Dr. Palma szája körül különös mosoly bujkált, amikor tovább beszélt. – Megismertem a pókot,és tudtam, hogy mit kell tennem. Amikor az idős ember elköltözött, sokkal könnyebb volt a dolgom, mert soha nem vitt magával kulcsot. Mindig az ajtó felső peremére tette. Így hát elég sokszor jártam ott anélkül, hogy be kellett volna törnöm, s Erminával jól összebarátkoztam. A következő gondot Paola okozta, pánikba esett, amikor kiderült, hogy terhes. Ekkor, hogy ne csináljon nagyobb zűrt, elhallgattattam Örökre. Különös élmény volt, mondhatom! Ermina első bevetése volt. Felhívtam telefonon a lányt, mintha dr. Dolci lennék. Kicsaltam oda, ahol megtalálták. A kórházból a gyógyszerszobán keresztül kiszöktem, és odamentem. Már tőlem halálra rémült, amikor meglátott, ám amikor rátettem a pókot, hisztériázni kezdett. Be kellett fognom a száját, nehogy felverje a környéket. Amikor reszketni kezdett, akkor engedtem el. Tudtam, már nem tér többé magához. Aztán a reszketés megszűnt, csak a rémület maradt meg a szemeiben, mint ahogy dr. Marconiéban is. Tudtam, hogy a szívroham a legjobb halálnem, itt nem tudnak piszkálódni! Sajnos azzal nem számoltam, hogy az esküvőm meghiúsul. Pedig minden reményem abban volt! Amikor egy évvel ezelőtt megismertem Mirabellát, azt hittem, hogy beleőrülök, annyira kívántam. Állandóan csak róla álmodoztam, aztán vettem magamnak a bátorságot és írtam neki. Leírtam,
hogy milyen a külsőm és hogy mennyire magányos vagyok. Nem akarok tőle mást, csak hogy levelezzen velem! Aztán én voltam legjobban meglepve, amikor válaszolt nekem, s talán az ötödik levélváltás után megírta, hogy ha én is úgy akarom, hozzám jön feleségül! Azt hittem, hogy csak viccel, de nem! Eljött és találkoztunk. Azt hittem, mindez csak álom! Őt nem érdekelte a külsőm, a belső értékeimet nézte. Abból pedig van bőven, csak sokan nem tudják! Neki megmutattam az én igazi belsőmet, aztán már ment minden. Kitűztük az esküvő napját, de mindennek vége lett! Rájöttem, csak azért jött volna hozzám, mert csalódott volt! Ő sem szeretett igazán! És kiderült minden! Az az átkozott magnó! Soha nem jöttek volna rá, hisz semmi gyanú nem merült fel ellenem. – És miért rabolta el Ritát? – kérdezte a felügyelő. – A nyomozás olyan fordulatot vett, hogy rájöttem, milyen fontos lenne a lány vallomása, ami majd engem teljesen tisztáz. Ezért volt szükségem rá, s ezért kellett a vallomása, amit le is írt. El kellett engednem, ő lett volna a koronatanú a tárgyaláson, amikor én már Amerikában lettem volna! És dr. Dolcit, a szép és sikeres orvost elítélték volna! – De akkor miért tűntette el dr. Dolcit? – Azért, hogy szökésnek vegyék, és még inkább gyanús legyen. Sajnos az első kísérletem a pókkal nem jött be. Azt tudtam, hogy a marása halálos, de azt nem, hogy csak lassan öl. Ha Dolci meghal, vége lett volna mindennek. A vizsgálatnak, a nyomozásnak, a gyanúnak! Rá akartam venni, hogy vállalja magára, és rá is vettem volna, ha van még egy kis időm! Tőle is kicsikartam volna a vallomását, a beismerő vallomását, meg voltak hozzá a megfelelő eszközeim: a kígyók! Gondolom, inkább a börtönt választotta volna, mint a halált! – Ebben tévedsz, Palma! – szólalt meg dr. Dolci. –Soha nem ismertem volna be, hisz nem erőszakoltam meg a lányokat! – mondta, és gyűlölettel a szemében nézett a férfire. – Dr. Dolci! – szólalt meg a felügyelő. – Valami azért csak történt ön és a lányok között, hisz a fotók magukért beszélnek! – Nem! Semmi! – vörösödött el az orvos, és a fejét rázta. – Rita! – szólította most Mellon a lányt. – Kérlek, mondd el, mi történt közted és dr. Dolci között? Szeretném, ha nagyon őszinte lennél! Az ügyet lassan lezárhatom, de ehhez fontos, hogy az igazat mondd! Azt gondolom,
te is szeretnéd, ha végre nyugodtan élhetnéd az életedet nyomozók és kihallgatások nélkül, ugye? – Igen! – bólintott Rita, aki eddig tágra nyílt szemekkel ült. Hányingere lett, amint Palma arcába nézett, s elképzelte, mit tett vele. Inkább dr. Dolci követte volna el! – gondolta keserűen. – Nos? – sürgette a felügyelő. – Szeretem őt, és azt hiszem, ő is engem! – mondta csendesen. – És akkor mit szólsz ezekhez? – kérdezte a felügyelő, és elé rakta a fotókat. – Ezeket a lányokat is szerette? – Igen! Dr. Dolci elmondta nekem, hogy lehet egyszerre több szerelme az embernek, mindegyiket másként szereti! – Istenem, hogy milyen naiv vagy, kicsim! – kiáltott fel az anyja, és sírni kezdett. – Kérem, asszonyom! – intette le a felügyelő, aztán ismét Ritához fordult. – Mondd el, mit csinált veled dr. Dolci! – Semmit! Simogatott és csókolgatott. Levetkőztünk mindketten, de soha nem tett a magáévá! Csak ártalmatlan játék volt, amit játszottunk! – Nem, Rita! Ez egyáltalán nem ártalmatlan játék, hisz fiatal lányok haltak meg, mert dr. Dolci elcsábította őket, noha állítólag nem tőle estek teherbe, de ezt nem lehet tudni. Az, hogy dr. Palma bevallotta, lefeküdt a lányokkal, nem jelenti azt, hogy dr. Dolci nem! Paola és dr. Dolci között szoros szerelmi kapcsolat volt, lehet, hogy a gyermeke apja nem dr. Palma, hanem dr. Dolci! Ki tudja? Hogy lehetne ezt bizonyítani? Lehet, hogy nemcsak dr. Palma, de dr. Dolci is lefeküdt néhány kislánnyal. – Nem! – ugrott fel az orvos vörösre gyúlt arccal. – Ez nem igaz! Soha, egyetlen egy lánnyal sem feküdtem le! Erre meg is esküszöm! – Ez nem elég, doktor! Mivel tudná bizonyítani, hogy nem? Az orvos lehajtotta a fejét. Néhány pillanatig hallgatott, majd amikor a felügyelőre nézett, a szeme mélységes szomorúságot árasztott. – Tartozom egy vallomással, felügyelő úr! – szólalt meg nagyon halkan. – Nos, épp itt az ideje és az alkalom, hogy elmondja! – Beteg vagyok, felügyelő úr! Olyan betegségben szenvedek, amelyet nem lehet gyógyítani. Születésemtől fogva nemzőképtelen vagyok! Egyáltalán nincs spermám, képtelen vagyok a szexuális életre, tehát képtelen lennék bárkit is megerőszakolni, és teherbe ejteni! A szobában síri csend lett. – És ezt orvosi véleménnyel is tudja bizonyítani? – kérdezte Mellon.
– Természetesen! – húzott elő a zsebéből egy papírt, és átadta. A felügyelő átolvasta, aztán ránézett. – Rendben van! Ön tényleg nem követhette el a nemi erőszakot, de azért bűnös, dr. Dolci! – Igen, tudom! Nem lett volna szabad közelednem egyetlen betegem felé sem, de nem tehetek róla, nagyon szeretem a gyermekeket, s talán ez a rajongás vette el az eszemet, amikor tovább mentem, mint lehetett volna! Már nagyon bánom, és szégyellem magam! – hajtotta le a fejét, aztán felállt, és odalépett Rita elé. Letérdelt, és megfogta a kislány kezét. – Bocsáss meg, Rita! Sajnálom, hogy olyan érzéseket ébresztettem benned, amelyektől szenvedni fogsz, mert sajnos, nem viszonozhatom. Egyrészt túl idős vagyok hozzád, másrészt, soha nem tudnálak úgy szeretni, ahogy egy férfi egy nőt szerethet. – Ezek szerint Agnese Marconit sem szerette úgy? – kérdezte Rita. – Nem. Egyetlen egyszer sem feküdtem le vele, hisz képtelen vagyok arra, hogy az ágyban férfi legyek! Kívánom, hogy légy nagyon boldog és mielőbb találd meg a hozzád illő igazi fiatalembert! – suttogta, és a lány kezére hajolt. * A bíróság dr. Mario Palmát életfogytig tartó börtönbüntetéssel sújtotta, mivel az elmeorvosi szakvélemény szerint elméje elborult. Dr. Dolcit is elmarasztalta a bíróság, őt hivatásával való visszaéléssel, kiskorúak molesztálásával vádolta, ezért három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta, de két év próbaidőre felfüggesztette. Rita Buzattin elvégezték a művi beavatkozást, mely mély sérülést hagyott a lelkében. Vége!
