Maggie Walsh példamutató életet él, remek munkája van, kiegyensúlyozott, sosem hibázik, boldog házasságban telnek mindennapjai férjével, Garvval. Egy nap azonban megtörténik az, aminek nem szabadna megtörténnie. A tökéletes férj félrelép, és még a tökéletes állas is elúszik. Maggie ekkor határozza el, hogy ideje végre valami őrültségbe kezdenie, és Dublinből egészen Hollywoodig fut, legjobb barátnőjéhez, Emilyhez... Az Angyalok Városában pedig mintha kicserélték volna: partikra jár, filmsztárokkal randizik, kecsegtető munkaajánlatok és ínycsiklandó pasik között válogat, az új Maggie pedig egyre biztosabb abban, hogy egy tönkrement házasság még nem a világvége. Sőt!
Marian Keyes
Angyalok
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010
A fordítás alapjául szolgáló mű: Marian Keyes: Angels
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Lucy Sullivan férjhez megy Szusi kezdőknek Utolsó Esély Szalon 1-2. Görögdinnye 1-2. Van valaki odaát?
Hungarian translation © Megyeri Andrea, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 278 2
Tonynak
1 Mindig meglehetősen feddhetetlen életet éltem. Mielőtt elhagytam a férjemet, és elszöktem Hollywoodba, jóformán sosem tértem le a helyes útról. Legalábbis mások tudtával. Nem csoda, hogy amikor egyik pillanatról a másikra szétfoszlott az illúzió, ott bujkált bennem a gyanú, hogy már tegnap is késő lett volna. Nem egészséges a túlzásba vitt erkölcsösség. Persze szó sincs róla, hogy egy reggel egyszerűen úgy ébredtem volna: na, most lelépek az országból, hadd törje a fejét szegény álomszuszék, mit keres az a boríték a párnáján. Sokkal drámaibbnak állítom be a sztorit, mint amilyen igazából volt, ami furcsa, mert amúgy nem kenyerem a drámázás. Ahogy az ilyen kifejezések használata sem, hogy „nem kenyerem". De a nyulas eset óta, sőt feltehetőleg már korábban is, megromlott Garvval a kapcsolatunk. Aztán jött néhány válságos időszak; de ahelyett, hogy a házasságunk megerősödött volna ezektől – mint a mázlista mintapároknál, akik anyám női magazinjaiban szerepelnek folyton –, a mi esetünkben pontosan azt hozta a válság, amit a szó ígér. Elválasztott bennünket. Közénk furakodott, és elidegenített minket egymástól. Garv ugyan nem mondta ki, de tudom, hogy engem hibáztatott ezért. Nem lehet a szemére vetni, mert én is magamat hibáztattam. Az igazi neve Paul Garvan, de tizenéves korunkban ismerkedtünk meg, és akkoriban senkit nem hívtak a rendes nevén. „Muci", „Sumák", „Vakker", „Lepcses" – hogy csak néhányat említsek az iskolatársaink közkeletű becenevei közül. Nekem ő Garv volt mindig, és csak akkor hívom Paulnak, ha nagyon pipa vagyok rá. Az én nevem pedig Margaret, de ő csak Maggie-nek szólít, kivéve, amikor kölcsönveszem a kocsiját, és meghúzom az oldalát a parkolóházban (ami gyakrabban előfordul, mint hinnék). Amikor összeházasodtunk, én huszonnégy éves voltam, ő huszonöt, ő volt az első fiúm, amit szegény anyukám sosem mulaszt el megosztani az ismerőseivel. Szerinte ez azt mutatja, milyen rendes kislány voltam, nem paráználkodtam fűvel-fával. (Öt lánya közül én voltam az egyetlen, aki nem, naná, hogy büszkén hirdeti állítólagos erényemet.) Azt viszont elegánsan kihagyja a hencegésből, hogy Garv ugyan az első pasim volt, de nem az egyetlen. No mindegy.
Kilenc éve házasodtunk össze, és nehéz volna megmondani, mikor kezdtem arról fantáziálni, hogy egyszer vége lesz. De elárulom, hogy nem azért, mert úgy akartam. Hanem mert azt hittem, ha elképzelem a legrosszabb eshetőséget, az megóv attól, hogy valóra váljon. De épp az ellenkezője lett az eredmény: a képzelet megszülte a valóságot. Úgyhogy ennyit erről. Meglepő hirtelenséggel következett be a vég. Egyik percben még csak nyomasztó gond volt a házasságom válsága – bár elég fura dolgokat műveltem ekkoriban, például lenyeltem a kontaktlencséimet –, aztán egyszer csak slussz. Mellbe vágott a dolog, mert mindig úgy képzeltem, a tányérdobálás és a szitkozódás kötelező gyakorlat a meccs lefújása előtt. Pedig végül egyetlen szitokszó nélkül omlott össze minden, és ez készületlenül ért. Mit mondjak, azért számíthattam volna rá! Pár nappal előtte felriasztott álmomból a szorongás. Nem volt ez ritka nálam, általában a munka vagy a pénz miatt aggódtam. A szokásos. Az egyikből túl sok van, a másikból túl kevés. De akkoriban – tágan értelmezve akkoriban – már inkább a kettőnk kapcsolata aggasztott: lesz-e még valaha jobb? Vagy máris jobb, csak nem veszem észre? Legtöbbször nem jutottam semmire, csak addig forgolódtam nyugtalanul, míg végül újra elnyomott az álom. De ezúttal röntgenlátomás lepett meg: átvilágította egyhangú mindennapjainkat, a közös nyelvet és múltat, s megláttam a csupasz igazságot, a rettenetes, túlontúl is éles képet: nagy gáz van. Szó szerint megfagyott ereimben a vér. Libabőrös lettem, és a hideg megtelepedett a bordáim között. Rémülten próbáltam a másnapi munkámra terelni a gondolataimat, de nem segített. Akkor azon kezdtem filózni, hogy máris öregszenek a szüleim, és rám hárul majd az ellátásuk gondja, hátha ezzel sikerül kellőképp magamra ijesztenem. Végül csak elnyomott az álom. A jobb karomat szinte véresre vakartam, vadul csikorgattam a fogamat, és azzal az ismerős érzéssel ébredtem, hogy belülről szét van rágva a szám, aztán tettem a dolgom, ahogy máskor. Legközelebb akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nagy gáz van, amikor világossá vált, hogy tényleg ez az igazság. Azon a bizonyos estén Elaine-nel és Liammel, Garv barátaival mentünk volna vacsorázni. És ki tudja, ha Liam új plazmatévéje nem esik le a falról, épp a lábára, és nem töri el a nagylábujját, és nem marad el emiatt a vacsora, és nem megyek haza, talán Garvval sem szakítok. Micsoda irónia: igazán szívből reméltem, hogy Elaine és Liam lemondja a találkozót. Jó esély volt rá – az előző három alkalommal, amikor összejöttünk volna, nem lett belőle semmi. Először Garv és én mondtuk
vissza az estét, mert az új konyhaasztalt vártuk. (Nem, persze hogy nem jött meg.) Azután Elaine-nek – aki valami nyugdíjbiztosítónál fejes – Sligóban akadt dolga, oda kellett robognia, hogy sürgősen kirúgjon egy rakás embert. („Épp jókor jött meg az új Jaguar!") Legutóbb pedig én fundáltam ki valami ürügyet, amire Garv is készségesen rábólintott. Most tehát ők voltak soron. Nem mintha nem kedveltem volna őket. Vagyis hát tényleg nem. Mint említettem, Elaine fejes az egyik nyugdíjbiztosítónál, Liam meg bróker. Jó megjelenésű, kőgazdag pár, és mindig undokok a pincérekkel. Az a jellegzetes embertípus mindkettő, akinek állandóan épp új kocsija van, és folyton nyaralni jár. Garv legtöbb haverja jó fej, de Liam bántó kivétel; csak sajnos Garv meg az a típus, aki mindenkiben csakis a jót látja – vagy majdnem mindenkiben. Elméletben ez nemes vonás, és engem se zavarna, ha azokban látná a jót, akiket szeretek, de ő történetesen mindig pont azokhoz ragaszkodott, akiket nem bírtam, és így viszont már sokkal kevésbé vonzó ez a tulajdonság. Liammel az elemi óta voltak barátok, amikor Liam még szeretetre méltóbb srác volt, és hiába próbálta Garv a kedvemért kiirtani magából az iránta érzett maradék rokonszenvet, nem sikerült neki. De abban még ő is egyetértett velem, hogy Elaine igazán rémisztő nő. Állatigyorsanbeszél. Csakúgyröpködnekaszájábólakérdések. Hogymegyameló? Mikorlépszbe? Ellenállhatatlan lendülete elsodort, megbénított, és mire eldadogtam volna a választ, már ejtette a témát, továbblépett. De még ha kedveltem volna is őket, aznap este semmiképp nem akartam elmenni otthonról – széles jókedvet tettetni közönség előtt még nehezebb. Meg aztán elintézésre várt egy halom ijesztő, barna papírcsomag. (No és két szappan meg egy hűséges kanapé leste a kívánságaimat.) Nem volt nekem időm arra, hogy egy egész estét szórakozásra pazaroljak. És fáradt is voltam nagyon! A munkám – mint a legtöbb embert az övé, felteszem – rettentően kimerített. Mint a nevéből is látszik: munka. Máskülönben „nyugágyban ejtőzés"-nek vagy „mélymasszázs"-nak hívnák. Egy jogi cégnél dolgoztam, sok amerikai üggyel foglalkoztunk. Konkrétan a szórakoztatóiparban. (Az esküvőnk után Garvot – nagyszerűsége jutalmául – öt évre áthelyezték a cég chicagói részlegéhez. Egy ottani jogi cégnél robotoltam, aztán amikor három éve visszajöttünk Írországba, úgy adtam el magam, hogy járatos vagyok az amerikai szórakoztatóipari törvényekben. Épp csak az volt a bibi, hogy jártam ugyan esti képzésre, és szereztem is valamiféle jogi végzettséget Chicagóban, de nem lettem igazi ügyvéd. Az eredmény: a munkából és a szívatásból jutott nekem rogyásig, de a dohányból szinte semmi.) Afféle tolmácsnak alkalmaztak; az ír jogi terminusok Amerikában sokszor mást jelentenek, úgyhogy én fordítottam le
az amerikai szerződéseket, és olyan szövegeket fogalmaztam, amelyek – remélhetőleg – mindkét jogrendszerben megállják a helyüket. Enyhe, de állandó félelemben éltem. Néha rémálmaim voltak arról, hogy kifelejtek egy létfontosságú passzust, és a cégemet négybillió dollárra perlik, amit heti hét fontjával levonnak a fizetésemből, következésképp az örökkévalóságig nekik kell dolgoznom, mire visszafizetem. Volt olyan is, hogy az összes fogam kihullott álmomban. Máskor meg azt álmodtam, hogy az irodában ülve azon kapom magam, hogy meztelen vagyok, és föl kell állnom, fénymásolni. Na szóval, aznap, amikor kiborult a bili, rengeteg dolgom volt. Olyan sok, hogy lőttek az újsütetű fitneszprogramomnak. Akkoriban döbbentem rá, hogy a körömrágáson kívül semmilyen testmozgást nem végzek, és ravasz tervet eszeltem ki: nem szólítom az asszisztensemet, Sandrát, hogy jöjjön át a diktafon felvételeimért, hanem gyalog megteszem a húsz métert a szobájáig, és személyesen adom oda neki. De aznap nem fért bele az időmbe ez a sporttevékenység. Összeomlóban volt a tárgyalásunk egy filmstúdióval: ha nem lesz kész a szerződés még a héten, lelép a színész, aki elkötelezte magát a film mellett. A fentiek alapján egész csillogónak tűnhet a munkám. Hát elhihetik, hogy kábé annyira csillogó, mint a herpesz. Még a drága éttermekben elfogyasztott elegáns üzleti ebédek sem csak a csillogásról szóltak. Az ember nem tudja elengedni magát – valahányszor a számhoz emeltem volna a villát, valaki föltett egy kérdést, amely hosszú és kimerítő választ igényelt. És ha nevettem, leküzdhetetlen félelem lett úrrá rajtam, hogy biztos petrezselyem van a fogamon. Na mindegy, szóval a forgatókönyvíró – az ügyfelem – már nagyon várta a szerződést, hogy megkaphassa a tiszteletdíját, és enni adhasson a családjának (meg hogy büszke legyen rá az apja... no de ez most mellékes). Az amerikai ügyvédek a maguk időzónájában hajnali háromkor kezdték a munkát, hogy tető alá kerüljön a szerződés, és egész nap oda-vissza cikáztak az e-mailek és telefonhívások. A nap végére elkészültünk az utolsó simításokkal is, és a kimerültség ellenére elöntött a megkönnyebbülés és a diadalérzet. Ekkor eszembe jutott, hogy Liam és Elaine az esti program, és kicsit megcsappant a jókedvem. De azért nem vészes a helyzet, vigasztaltam magamat, legalább vacsorázom egy jót – ők nagyon szeretik a flancos éttermeket. De azért nagyon kimerült voltam. Bárcsak rajtunk lenne a visszamondás sora! És amikor már úgy tűnt, semmi esélyünk, jött a telefonhívás. – Liam eltörte a lábujját – közölte Garv. – Ráesett az új plazmatévéje. (Liam és Elaine minden tartós fogyasztási cikket megvásárolt, amit valaha
föltaláltak. Én egy mobiltelefonnal és egy hajsütő vassal már boldog vagyok. De Garv – tipikus férfi lévén – majd' megvész minden digitális és formatervezett cuccért.) – Szóval a mai este sztornó. Hurrá! – kiáltottam. Aztán észbe kaptam: mégiscsak a barátai. – Vagyis szegény Liam, de nekem állati nehéz napom volt, és... Nyugi – mondta Garv. – Én sem akartam elmenni. Épp arra készültem, hogy lemondom, mert leégett a ház, vagy valami ilyesmi. Szuper. Na akkor pápá. Hogy legyen a vacsora? Vigyek haza valamit? Nem, tegnap te hoztál, majd én. Buzgón nekiláttam, hogy kikapcsoljam a gépeket, amikor valaki megszólított: Hazamész, Maggie? – A főnököm, Frances volt az, és ha nem is mondta ki, azért a „máris" kihallatszott a kérdésből. Igen. – Nehogy félreértés legyen. – Hazamegyek. – Udvariasan, de határozottan. Vigyázz a hangodra, nyomás alatt hajlamos megremegni és leleplezni a félelmedet. Kész van a szerződés a holnap délelőtti megbeszélésre? Igen – feleltem. Pedig dehogy volt kész. Frances egy másik szerződésről érdeklődött, amibe még bele sem fogtam. Neki aztán hiába is rinyáltam volna arról, hogy micsoda kemény meló volt lezárni az előző ügyet. Igazi munkamániás, jó úton halad afelé, hogy üzlettárssá lépjen elő, és nála a munka gyakorlatilag előadó-művészetté avanzsált. Alig teszi ki a lábát az irodából, rossz nyelvek szerint az íróasztala alatt alszik, és a vécében tisztálkodik, mint egy csöves. Megnézhetném egy pillanatra? Még nincs megszerkesztve – feleltem kínban. – Jobb szeretném akkor megmutatni, mikor már befejeztem. Zavarba ejtően hosszan bámult rám. Holnap fél tízkor legyen az asztalomon! Ott lesz! – A váratlan szabad este miatt érzett öröm máris elpárolgott. Míg Frances visszakopogott magas sarkúján a szobájába, az imént kikapcsolt gépet méregettem: maradjak és dolgozzak még pár órát? De nem voltam rá képes. Kikészültem. Kifogytam a lelkesedésből, a munkamorálból s a többi. Majd holnap korán kelek, bejövök, és megcsinálom. Alig ettem egész nap. Ebédszünetben sem szakítottam félbe a munkát, inkább feltúrtam a fiókomat – mintha pár napja ott hagytam volna egy fél szelet Mars csokit. Hál' istennek megtaláltam. Lesöpörtem róla a gemkapcsokat meg a szösz nagyját, és meg kell mondanom, nagyon ízlett.
Hazafelé menet mardosott az éhség, és tudtam, hogy otthon kong a hűtő. Az étkezés mindig is gyenge pontja volt háztartásunknak. Mint a legtöbb ismerősünk, mi is félkész ételeken meg éttermi vacsorákon éltünk. Időről időre – legalábbis mielőtt megbillentek volna köztünk a dolgok –, ha sikerült félresöpörnünk hétköznapi gondjainkat, aggódtunk egy csöppet amiatt, hogy túl kevés vitamint fogyasztunk. Új életet kezdtünk hát, vettünk egy bödön multivitamint, szedtük egy napig, aztán megfeledkeztünk róla. Vagy hazacipeltünk a boltból annyi brokkolit, természetellenesen rikító színű répát és egy nyolctagú család élelmezésére elegendő almát, hogy kinyúlt tőle a skorbuttól csökött karunk. Az egészség mindenekelőtt – mondogattuk, és hízott a májunk, mert úgy éreztük, hogy nyers ételt vásárolni önmagában is hatékony módszer. Amikor rájöttünk, hogy meg is kéne enni, na ott volt a baj. Hirtelen minden összeesküdött az ellen, hogy főzni tudjunk: hosszú munkanapok, születésnapi vacsorák. A következő hét úgy telt, hogy lelkiismeretünk állandóan az elfogyasztásra váró friss gyümölcsök és zöldségek képével üldözött minket. Karfiolok és szőlőfürtök motoszkáltak egyre a tudatalattinkban, sosem volt nyugtunk tőlük. A kaja szép lassan megromlott, így hát lopva kidobtuk, soha ki nem mondva, mit művelünk. Amikor az utolsó kivi is legörgött a szemetes aljába, végre mindketten fellélegezhettünk. Inkább a mirelit pizza, az sokkal kevésbé stresszes. Aznap este is azt vettem vacsorára. Felparkoltam a járdára, berongyoltam a Sparba, behajítottam két pizzát és egy doboz zabpelyhet a kosárba. És akkor közbelépett a Sors. Általában hetekig elvagyok csoki nélkül. Na jó, napokig. De ha eszem egy kicsit, máris többre vágyom, és az ebédszünetben elmajszolt szöszös Mars szeletnek megvolt a hatása. A hűtőpultban megpillantottam egy doboz házi trüffelt, és rögtön úgy éreztem, ez bizony jár nekem. Mi lett volna, ha nem veszem meg? Egy ártatlan doboz édesség forgatta fel az életemet? Garv már hazaért, és kissé félve köszöntöttük egymást. Ezt az estét nem kettesben kellett volna eltöltenünk; mondhatni, Liam és Elaine társaságától reméltük, hogy enyhül a kettőnk közti nyomott hangulat. – Donna épp az előbb keresett – közölte. – Majd holnap hív az irodában. Miért, mi van már megint? – Donna zűrös, drámai fordulatokban gazdag szerelmi életet élt, és mint az egyik legjobb barátnőjének, nekem mindenben tanáccsal kellett szolgálnom. De gyakran Garv véleményét is kikérte, hogy „férfiszemmel is lássa a problémát". Garv nagy sikert aratott nála, el is nevezte Szerelemdokinak.
Robbie azt szeretné, hogy ne borotválja a hónalját, merthogy az szexi. Donna viszont nem akar úgy kinézni, mint egy gorilla. És mit mondtál neki? Hogy nincs azzal semmi baj, ha egy nő szőrös... Fő az egyenjogúság. ...de ha tényleg nincs hozzá kedve, akkor mondja azt, hogy rendben, nem borotválja a hónalját, ha Robbie cserébe hajlandó női bugyit hordani. Valamit valamiért. Zseni vagy, de komolyan! Kösz. Garv levette a nyakkendőjét és egy szék hátára dobta, aztán beletúrt a hajába, lerázta magáról munkahelyi megjelenésének utolsó nyomait is. Az irodában rendezett volt, mint egy mintadiák, a tarkóján tüsi, elöl hátranyalt hajjal; de a hivatali idő után hagyta, hogy tincsei az arcába hulljanak. Vannak azok az észbontóan jóképű pasik, akiket meglátni olyan, mintha főbe kólintanának. Hát Garv nem ilyen; inkább az a típus, akit nap mint nap láthat az ember, mire húsz év után egyszer csak arra ébred: milyen helyes fickó, hogyhogy eddig nem vettem észre? A magassága a legvonzóbb vonása. De én is elég magas vagyok, úgyhogy sosem éreztem, hogy „Azta, mennyire fölém tornyosul!" Mindenesetre hordhattam mellette magas sarkút, és ennek örültem – a nővérem, Claire, olyan férfihoz ment feleségül, aki épp akkora, mint ő, hát lapos sarkú cipőben kellett járnia, nehogy belegázoljon a párja önérzetébe. Aztán a fickó összejött valaki mással, és elhagyta, szóval úgy látszik, a dolgok előbb-utóbb mindig elrendeződnek. Milyen volt a meló? – kérdezte Garv. Rémes, többnyire. Neked? Szintén, kivéve tíz percet, negyed öttől négy huszonötig, amikor a tűzlétrán álltam, és úgy tettem, mintha még mindig dohányoznék. Garv biztosítási statisztikus, gyakran rá is sütik, hogy unalmas – amilyen csöndes, elsőre tényleg érdektelen fickónak tűnhet. De szerintem rosszul teszi, aki az adatfeldolgozókat unalmasnak képzeli. Az egyik legunalmasabb ember, akivel életemben találkoztam, Donna pasija, John volt, egy regényíró – ez ugye a lehető legkreatívabb foglalkozás –, akinek be nem állt a szája. Egyik este elmentünk vacsorázni, és betegre untatott minket, hangosan és szünet nélkül szövegelt más írókról, akik szerinte egytől egyig túlfizetett, tehetségtelen bérfirkászok. Aztán engem kezdett faggatni arról, mit éreztem valamivel kapcsolatban, mégpedig olyan gátlástalan bizalmassággal, mintha a nőgyógyászom lenne. „Milyen érzés volt? Elszomorító? Konkrétabban! Szívszaggató? Hm, haladunk végre." Aztán elhúzott a klotyóba, és tutira
lekörmölt a noteszébe mindent, amit mondtam, hogy fölhasználja a regényéhez. Ne irigykedj Liam plazmatévéjére – mondtam Garvnak, örömmel kapva tartós használaticikk-komplexusának ürügyén, amivel nyomott hangulatát kimagyarázhatom mindkettőnk előtt. – Hiszen látod, megtámadta a gazdiját! Lehet, hogy most el kell majd altatni. Ugyan. – Garv vállat vont, ahogy olyankor szokta, ha valami izgatja. – Engem nem izgat. (Donnával szívesen megtárgyalja Donna lelki problémáit, de a saját érzéseiről nem hajlandó őszintén beszélni, még egy tévével kapcsolatban sem.) – De tudod, mibe került? – fakadt ki. Még jó, hogy tudtam. Akárhányszor együtt mentünk el otthonról, be kellett ugranunk a műszaki boltba, és ácsorognunk egy sort a fent említett tévé előtt, hogy megcsodáljuk tizenkétezer fontnyi nagyszerűségét. Garv jól keresett, de közel sem hétjegyű összeget egy évben, mint Liam. Vegyük hozzá a jelzálogkölcsönt, a két autó fenntartását, Garv CD-mániáját, az én arckrém- meg táskamániámat, és máris látszik, hogy a plazmatévé megvásárlását nem tették lehetővé az anyagi lehetőségeink. Fel a fejjel, valószínűleg tönkrement, amikor leesett. És egy nap úgyis lesz neked is. Gondolod? Biztos vagyok benne. Majd ha teljesen berendeztük a házat. – Ez hatott. Felélénkülve lépett a kajacsomaghoz, segített kipakolni. És akkor történt. Kivette a trüffeles dobozt, ami ugye járt nekem, és felkiáltott: Odanézzenek! – Csak úgy csillogott a szeme. – Már megint? Ez a csoki követ minket? Ránéztem, aztán a dobozra, aztán megint rá. Gőzöm sem volt, miről beszél. Tudoood – kacsintott dévajul. – Ilyet ettünk, amikor... Hirtelen elhallgatott, én meg értetlenül ráncoltam a homlokomat, rábámultam. Ő pedig vissza rám, és ekkor több dolog történt egyszerre. A szemében kihunyt a játékos fény, és félelem vette át a helyét. Sőt, iszonyat. Én meg, mielőtt a gondolat formát öltött volna a fejemben, már tudtam. Valaki másról beszélt, egy intim pillanatról, amit egy másik nővel élt át. Méghozzá nem is régen. Olyan érzés volt, mintha zuhannék, egy örökkévalóságig. Aztán hirtelen megállítottam magamat. És akkor már biztos voltam benne, hogy nem bírom végigcsinálni. Nem bírom végignézni, ahogy a házasságom örvénye másokat is magával ránt a mélybe. A megrázkódtatás elnémított mindkettőnket, a tekintetünk összefonódott. Némán könyörögtem neki, hogy mondjon valamit,
magyarázza meg, szívja vissza. De az arcára kiült az iszonyat – ami a saját érzéseimet tükrözte. – Én... – Csak ennyit tudott kinyögni, aztán a torkára forrt a szó. Belenyilallt a fájdalom a zápfogamba, és mintha álomban járnék, kimentem a szobából. Nem jött utánam; kinn maradt a konyhában. Nem hallottam semmit, úgy gondoltam, ott maradt, ahol hagytam. Ez az én szememben egyet jelentett a beismeréssel. Még mindig ébren álmodva a váratlan lidércnyomást, a távirányítóért nyúltam, és bekapcsoltam a tévét. Vártam, hogy véget érjen a rémálom.
2 Többet nem szóltunk egymáshoz egész este. Talán üvöltenem kellett volna, részleteket követelnem: Ki az? Mióta? De nem az én stílusom az ilyesmi, még jobb napokon sem, és azok után, amiken az utóbbi időben keresztülmentünk, nem volt erőm tovább küzdeni. Bárcsak kicsit jobban hasonlítanék a testvéreimre, akik mesterek a fájdalom kifejezésében, ajtócsapkodásban, a telefon lecsapásában, dobálózásban, visításban! Az egész világ megtudja, ha dühösek, csalódottak, átvágta őket egy pasi, vagy eltűnt a csokikrém a hűtőből. De belőlem hiányzik a hisztis díva génje, így ha valamilyen csapás ér, magamban tartom, rágódom rajta, megpróbálom feldolgozni. Engem úgy kínzott a keserűség, mint egy benőtt szőrszál, egyre beljebb furakodva. De ami bekerül, annak ki is kell jutnia, és nálam a fájdalom a jobb karomon ütközött ki, üszkös, hámló, gyötrő ekcéma formájában – csalhatatlan mérőműszerként jelezte érzelmi állapotomat, s azon az éjszakán úgy sajgott és viszketett, hogy véresre vakartam. Előbb feküdtem le, mint Garv, és furcsa módon el is tudtam aludni – talán a sokk tette? Aztán valami meghatározhatatlan időpontban felébredtem, és a sötétség függönyét bámultam. Hajnali négy lehetett. A legvigasztalanabb időpont, ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek. Ilyenkor halnak meg a betegek. Ilyenkor törik meg az, akit kínoznak. Szemcsés lerakódás borította belül a számat, és sajgott az állam: álmomban csikorgattam a fogamat. Nem csoda, hogy a zápfogam vészjelzéseket adott le, az utolsó segélykiáltást hallatta, mielőtt pozdorjává őrlőm. Megrándultam, amikor végre szembenéztem a gyűlöletes felismeréssel: Garvnak tényleg a szeretője ez a trüffeles nő?
Gyötrődve kellett megállapítanom, hogy valószínűleg igen; minden jel erre mutat. Kívülről nézve a helyzetet semmi kétségem nem lett volna, de mennyivel nehezebb, ha a saját életemet kell górcső alá vennem! Már korábban is fölmerült bennem, hogy ez megtörténhet, olyannyira, hogy többé-kevésbé föl is készültem rá. De most, hogy bekövetkezett, mégis övön alul ért. Hogy felragyogott az arca, amikor észrevette az „ő csokijukat"!... Borzalmas volt látni. Tuti, hogy van köztük valami. De ezt képtelen voltam befogadni, újra megpróbáltam hát letagadni magam előtt. Ha tényleg hűtlenkedne, azt csak észrevenném... Az lenne a legegyszerűbb, ha nyíltan rákérdeznék, nem spekulálnék tovább, de úgyis hazudna, mint a vízfolyás. Vagy ami még rosszabb, elmondaná az igazat. A semmiből előbukkantak rég hallott mondatok valamilyen bírósági filmből. Az igazság? (Gúnyosan elhúzott szájjal fintorogva.) És mihez kezdenél az igazsággal? Megállíthatatlanul gyűrűztek tovább a gondolataim. Valamelyik kollégája lehet? Találkoztam vele a karácsonyi bulin? Igyekeztem felidézni azt az estét, egy furcsa pillantást, egy sokatmondó megjegyzést. De nem jutott eszembe semmi, csak az, hogy hórát táncoltam Jessica Bensonnal. Talán ő az? De hát olyan kedves volt hozzám. Igaz, ha viszonyom lenne valakivel, talán én is kedves lennék a feleségéhez... A kollégáin kívül szóba jöhetnek még a haverjainak a barátnői, a feleségek – és persze az én barátnőim. Szégyelltem, hogy ez egyáltalán eszembe jutott, de hiába, egyszerre már nem bíztam senkiben, mindenkire gyanakodtam. És ha Donna az? Mindig jókat nevetnek együtt, és Donna ugyebár Szerelemdokinak hívja! Libabőrös lettem: olvastam valahol, hogy ahol már becenevek vannak, ott tutira van más is. De aztán néma sóhajtással fölmentettem Donnát a vád alól: az egyik legjobb barátnőm, nem tudtam elképzelni, hogy ilyet tegyen velem. No meg, valami kifürkészhetetlen okból, teljesen odavan azért a Robbie nevű kóklerért. Hacsak nem elterelő hadművelet az egész. Aztán végül egyetlen döntő érv meggyőzött arról, hogy Garvnak nem lehet viszonya Donnával: az, hogy Donna mesélt neki a szemölcséről. Sőt, lehúzta a csizmáját, majd a zokniját, és elé tolta a talpát, hogy megmutassa, milyen undorító. Az ember nem osztja meg a szemölcsproblémáit az újdonsült szeretőjével. Titokzatos marad, kényelmetlen melltartókat hord, és naponta többször szőrteleníti a lábát. Legalábbis így hallottam. Na és a másik barátnőm, Sinead? Garv mindig olyan kedves hozzá. De Dave, a pasija, alig három hónapja tette lapátra. Azért ilyenkor az ember még túl sebezhető ahhoz, hogy kikezdjen a barátnője férjével – pláne ahhoz, hogy egy normális férfi összeálljon vele. Bár lehet, hogy Garv épp a sebezhetősége miatt vonzódik hozzá. No de azt tőlem is bőségesen
megkapja. Minek szedegesse össze más életének a törött cserepeit, ha otthon is talál egy ripityára zúzott nőt? Megéreztem, hogy Garv is ébren fekszik mellettem – elárulta a színlelt mély légzés. Akár beszélhetnénk is. De úgysem tudnánk. Hónapok óta nem megy. Nem hallottam a levegővételt, ami a megszólalást szokta megelőzni, ezért összerezzentem, amikor a hangja kivált a koromsötétből: — Bocsáss meg. Bocsáss meg. Rosszabbat nem is mondhatott volna. A szavak megtelepedtek az éjszakában, mint a felhő. Újra és újra hallottam őket a fejemben. Egyre haloványabban, míg végül már azt sem tudtam, nem képzelődés volt-e csupán. Percek teltek el így. Nem válaszoltam, hátat fordítottam neki, és magamat is megleptem azzal, hogy sikerült visszaaludnom. Másnap későn ébredtünk, és véres volt a körmöm a vakarózástól. Kiújult az ekcémám, nem is akárhogy – ha ez így megy tovább, megint kesztyűben kell aludnom. De megy ez így egyáltalán tovább? Megint úgy éreztem, mintha zuhannék. Lezuhanyoztam, kávét főztem, elfoglaltam magam egész reggel, és amikor Garv megszólított, hogy leállítson, csak elléptem mellette, rá sem néztem, csupán annyit mondtam: El fogok késni. – Azzal elindultam; és velem tartott a hajnali négy órai üresség. Bár nem álltam le beszélni Garvval, így is elkéstem, és a szerződés nem került Frances asztalára fél tízig. Jaj, Maggie! – Sóhajtott olyan „nem haragszom, csak csalódott vagyok" hangon, ami arra hivatott, hogy mélyebben letaglózzon, mint a korholás, hogy elöntsön a keserűség és bűntudat. Ám ezúttal nem bántam, hogy nem kiabál. Felteszem, más reakcióra számított. Kicsúszott a lábam alól a talaj, mégis furcsamód nyugodt maradtam – mint amikor az ember valamilyen katasztrófára számít, és amikor végre bekövetkezik, az sajátos módon kifejezetten megkönnyebbülést jelent. Fogalmam sem volt, hogyan kellene viselkednem, ezért egyszerűen a többieket utánoztam: elmerültem a munkában. Hát nem különös, gondoltam, hogy normális emberként működöm tovább egy ilyen irtózatos arculcsapás után? Aztán feltűnt, hogy képtelen vagyok rendesen kattintani az egérrel, mert reszket a kezem. Egy-egy másodpercre sikerült belefeledkeznem egy szerződés részleteibe, de állandóan ott furkált bennem a tudat: valami nagy baj történt. Mint minden pár, mi is veszekedtünk épp eleget az évek során, de a legdurvább összekapás sem zaklatott fel ennyire. A legsúlyosabb
összetűzésünk az az eset volt, amikor az új szoknyám színéről kezdtünk el vitatkozni, és a szócsata érthetetlen módon keserű vagdalkozássá fajult, színvakság vádjával innen, a túlérzékenység vádjával onnan. (Garv: – Most miért baj, hogy barna? Én: – Mert baj! Egyébként meg nem barna, hanem lila, te idióta színvak barom! Garv: – De hát ez csak egy szoknya! Én mindössze annyit jegyeztem meg, hogy szokatlan rajtad a barna szoknya. Én: De ez NEM BARNA! Hanem LILA! Garv: – Túlspilázod a dolgot. Én: – NEM! SOHA nem jutna eszembe barna szoknyát venni. Nem tudsz te rólam az égvilágon semmit!) Hát akkor azt hittem, sosem bocsátok meg neki. És tévedtem. De ez most más. Ebben teljesen biztos voltam. Ebédszünetben egyszerűen nem tudott érdekelni a felgyűlt munka, inkább elmentem a Grafton Streetre vigasztalódni. Ami szokás szerint pénzköltést jelentett. Különösebb lelkesedés nélkül vásároltam egy illatgyertyát meg egy aránylag olcsó Gucci-táska-utánzatot. De egyik sem tudta betölteni az űrt. Aztán beugrottam a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért a fogamra, és ott utamat állta egy fehér kosztümös, narancsszín arcú nőszemély, aki közölte, hogy két Clarins termék vásárlása esetén – ha az egyik bőrápoló szer – ajándékot kapok. Fásultan vállat vontam. – Oké. Nem hitt a fülének, és amikor felhívta a figyelmemet a legdrágább cuccra – valami csodaszérum 100 milliliteres flakonban –, megint csak felhúztam és leejtettem a vállam. – Jó. Örültem, hogy ajándékot kapok – vigasztalóan hangzott. De amikor a munkahelyemre visszaérve kibontottam a csomagot, sokkal kevésbé tetszett a tartalma, mint a képen: bizarr színű szemhéjkrém, parányi alapozós tubus, négycseppnyi szemránckrém és egy gyűszűnyi, csípős szagú parfüm. Megint lelombozódtam, aztán a józan eszem váratlan sugallatára feltámadt bennem a bűntudat, ahogy telt a délután, egyre erőteljesebben. Le kell állnom a pénzszórással. Amint feltűnés nélkül befejezhettem aznapra a munkát, elrohantam a Grafton Streetre, hogy legalább a táskát visszacseréljem – a Clarins cuccokat nem vihettem vissza, mert az ajándékot már kipróbáltam –, de a pénzt nem kaptam meg, csak egy utalványt adtak. És mielőtt eljutottam volna az autóig, megakadt a szemem egy pár sárga virágos szandálon a kirakatban. Szinte önkívületben léptem be újra az ajtón, átadtam az utalványt, plusz még harminc fontot. Komolyan mondom, engem be kéne zárni.
Aznap este munkahelyi parti volt, és olyasmit tettem, amit munkahelyi partikon nem szoktam: berúgtam. Nem is akármennyire; a klotyóban tett számtalan látogatásom egyikéről visszafelé jövet belefutottam Stuart Keatingbe, és rávetettem magam. Stuart egy másik részlegnél dolgozik, és mindig nagyon kedves volt hozzám; most is magam előtt látom megrökönyödött arcát, amikor lecsaptam rá. Csókolózni kezdtünk, de pár másodperc múlva leálltam. Mi a frászt művelek? Bocsi! – kiáltottam, azzal önmagamtól elborzadva visszamentem a kabátomért, és köszönés nélkül leléptem. A helyiség másik végéből Frances figyelt kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Garv tűkön ülve várt, mint valami aggódó szülő. Beszélgetni próbált, de én csak annyit motyogtam kótyagosan, hogy le kell feküdnöm, és máris bevetettem magam a hálószobába. Garv a nyomomban. Ledobáltam a ruháimat, azt sem néztem, hova, és bebújtam a takaró alá. Igyál egy kis vizet. – Hallottam a pohár koccanását az éjjeliszekrényen. Nem törődtem vele, de épp mielőtt rám borult volna az álom jótékony köde, eszembe jutott, hogy elfelejtettem kivenni a kontaktlencséimet. Az álmosság, részegség, miegyéb folytán képtelen voltam fölkelni és kimenni a fürdőszobába, csak kicsúsztattam és beleejtettem őket a kézre eső pohárba, azzal a gondolattal, hogy reggel majd rendesen lemosom a tisztítóoldatban. Csakhogy reggel a kiszáradt nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Gépiesen a vízért nyúltam, és az egészet néhány hajtásra kiittam. Csak amikor az utolsó cseppek is lecsúsztak a torkomon, akkor ugrott be. A kontaktlencsék! Megittam őket. Már megint. Másfél hónap alatt harmadszor. Eldobható hónapos lencsék, de akkor is. És másnap, amilyen az én szerencsém, elvesztettem az állásomat. Nem rúgtak ki. Csak éppen nem hosszabbították meg a szerződésemet. Féléves szerződéssel dolgoztam, és amióta Chicagóból visszaköltöztünk Dublinba, már ötször meghosszabbították. Valahogy azt hittem, a hosszabbítás csak formaság. Amikor hozzánk kerültél – kezdte Frances –, nagyon elégedettek voltunk veled. Szorgalmasnak, megbízhatónak találtunk. Bólintottam. Ja, pont ilyen vagyok. Ha jó napom van. De nagyjából fél éve az igyekezeted és a munkád színvonala drasztikusan hanyatlott. Gyakran elkésel, túl korán mész el... Majdhogynem csodálkozva hallgattam. Azt persze tudtam, hogy a fejemben nincsenek rendben a dolgok, de mindeddig azt hittem, hogy a külvilág előtt egész ügyesen sikerült fenntartanom a szokásos ügymenet látszatát.
... nyilvánvaló, hogy másutt járt az eszed, és tíznapi betegszabadságot vettél ki. Talán föl kellett volna pattannom, és kiosztanom, elmondani, miért járt másutt az eszem, és hol voltam az alatt a tíz nap alatt, de csak ültem, mint aki karót nyelt, zárkózott arccal. Az a magánügyem, nem tartozik senki másra. Közben paradox módon azt kívántam, bárcsak észrevette volna, hogy valami nincs rendjén velem, és elnézőbb lett volna. Hát mit mondjak, voltam már következetesebb. Olyanokra van szükségünk, akiknek fontos a munkájukTiltakozásra nyílt a szám, hogy nekem igenis fontos, de hirtelen rádöbbentem, hogy igazából magasról teszek rá. ... és sajnálattal kell közölnöm, hogy nem hosszabbíthatjuk meg a szerződésedet. Hosszú évek óta nem rúgtak ki. Ami azt illeti, utoljára tizenhét éves koromban történt velem ilyen, amikor az egyik szomszédunknál bébiszitterkedtem. Miután a gyerekek lefeküdtek, becsempésztem a fiúmat a házba, mert a felnőttmentes övezetben nem lehetett ellenállni a kísértésnek. De a háziak rémséges fiúcsemetéje, Dennis – nem véletlenül becéztük Dennis, a komisznak – meglátta, amikor később kiosont a barátom. Sosem felejtem el: Dennis a lépcső tetején állt, olyan rosszindulatú kifejezéssel az arcán, hogy mindjárt hozzáképzeltem a sátáni kacajt is. Többet nem hívtak bébiszitterkedni. (Őszintén szólva, tulajdonképpen megkönnyebbülés volt.) De azóta egyszer sem rúgtak ki. Egész jó munkaerőnek számítottam – attól ugyan sosem kellett tartanom, hogy elnyerem a „Hónap dolgozója" címet, de megbízható voltam és elég hatékony. Vagyis menjek el? – kérdeztem haloványan. Igen. Mikor? Ha lehet, most rögtön. Fura, de az állásom elvesztése adta meg a végső lökést ahhoz, hogy elhagyjam Garvot. Nem tudom pontosan, miért. Ugyanis az a helyzet, hogy elhagyni valakit nem is olyan könnyű. Mármint a való életben. A filmekben meg a könyvekben tiszta, egyszerű, magától értetődő lépés: ha nincs közös jövőtök, természetesen meg kell válnotok egymástól. Logikus. Vagy ha a másiknak viszonya van, akkor ugyebár őrültség lenne mellette maradni, nem igaz? Ám a való életben döbbenetes, mennyi minden esküszik össze az együtt maradásért. Például azt mondod magadnak, hogy jó, szóval egymást ugyan már nem tesszük boldoggá, de olyan jó fej a húga, és a barátaim kedvelik, meg mostanra elválaszthatatlanul összefonódott az életünk. És a ház kettőnk nevén van, és ott a farkasbab a kertben, amit én ültettem! (Na jó,
nem szó szerint, szóval nem én dugdostam a földbe, hanem egy Michael nevű zsémbes öregember, de az egészet én vezényeltem le.) Nagy horderejű dolog a másik elhagyása. Nem egyetlen embernek fordítottam hátat: egy egész élettől búcsúztam el. Az állásom elvesztése elültette bennem azt a meggyőződést, hogy minden összeomlóban van. Ha beüt egy katasztrófa, az a többi előtt is nyitva hagyja az ajtót, és úgy éreztem, kénytelen vagyok úszni az árral. Elvesztettem az állásomat? Akkor mindent vagy semmit – veszítsük el a házasságot is! Amennyi megpróbáltatás érte, már amúgy is csak névleg volt ez házasság. Amikor Garv hazaért, a hálószobában talált, ahol derékig süllyedtem a csomagolás szánalmas műveletébe. Föl nem tudom fogni, hogyan képes bárki is egyik pillanatról a másikra lelépni otthonról. A legtöbb embernek (ha kicsit is hasonlít rám) túl sok holmija van, és kész. Garv megtorpant, rám nézett, és úgy éreztem, mintha álmodnám az egészet. Meglepettnek látszott. Vagy mégsem? Mit csinálsz? Ez lehetett volna a végszavam a drámai búcsúhoz, ami a filmekben ilyenkor kötelező. ELHAGYLAK! KÖZTÜNK MINDENNEK VÉGE! De csak lesütöttem a szememet, és azt motyogtam: Jobb lesz, ha elmegyek. Megpróbáltunk mindent, de.. Értem. – Nagyot nyelt. – Értem. – Aztán bólintott, és ez volt a legrosszabb. A beletörődés. Az egyetértés. Elbocsátottak. Jézusom! De hát miért? Másutt járt az eszem, és túl sokat mentem táppénzre. Micsoda szemetek! Mindegy – sóhajtottam. – Mindenesetre a jelzálogrészletet valószínűleg nem tudom megadni ebben a hónapban, úgyhogy majd a Fontos Női Dolgok számlájáról fizetem. Hagyd csak, ne törődj vele. Megoldom. Csönd telepedett közénk, és világossá vált, hogy a jelzálog az egyetlen dolog, amit meg akar oldani. Talán dühöngenem kellett volna miatta meg a trüffeles nő miatt. Utálnom azért, mert nem ostorozza magát, nem fogadkozik szenvedélyes szavakkal, hogy nem enged el, és hogy majd rendbe jönnek a dolgok. De az igazat megvallva, abban a pillanatban alig vártam, hogy elhagyjam.
3 Gyártási hibás, működésképtelen. Nagyjából így szeretem jellemezni a családomat, a Walsh famíliát. Illetve nem is igaz, hogy szeretem így jellemezni őket. Ha tehetném, átlag amerikai tévésorozatba illő családnak állítanám be őket, csak még annál is nyálasabbnak. De hiába, a gyártási hibás és működésképtelen a legpontosabb jelzők. Négy testvérem van, mind lány, akiknek ez a mottója: dráma mindenekfelett. (Egy példa mindenkitől: Claire-t első gyermekük születésének napján hagyta el a férje; Rachel (ex)drogos; Anna hadilábon áll a való élettel; a legkisebb, Helen pedig – hát ő egyenesen leírhatatlan...) Engem viszont sohasem vonzott a káosz, és sosem értettem, miért vagyok más, nem olyan, mint ők. Magányos pillanataimban sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy talán örökbe fogadtak. Sajnos nem nyugodhattam meg ebben, mert a külsőm egyértelműen elárulta, hogy közülük való vagyok. Az öt testvér két különböző modellváltozatban jelenik meg. Az A modell magas, pirospozsgás, és ha nem tartják kordában, kétajtós szekrényre emlékeztető elváltozásra hajlamos. Jómagam az A modell prototípusa vagyok. Nővérem, Claire, és legidősebb húgom, Rachel, szintén A verziós típus. A B modell ezzel szemben kicsi, aranyos, mint egy kiscica, és gyönyörű. Hosszú, sötét a haja, a szeme mandulavágású és zöld, karja-lába kecses és vékony. Két kisebbik húgom, Anna és Helen e típusmodell tökéletes megtestesítője. Bár Anna majdnem három évvel idősebb Helennél, ránézésre akár ikrek is lehetnének. Néha anyánk sem tudja megkülönböztetni őket – bár jobban belegondolva ez a szemüveg hiányának is betudható. Megkönnyíti a helyzetet, hogy Anna, az újdonsült hippi úgy öltözködik, mint aki a jelmezes ládát túrta fel ruháért, Helen pedig úgy néz ki, mint aki nem komplett. Az A modellek közös sajátsága a magas és erős testfelépítés. Ez nem feltétlenül jelent kövérséget. Nem feltétlenül. Nemritkán törékeny, karcsú alak jellemzi ezt a típust. Mármint olyankor, ha úrrá lesz valakin az anorexia, ami egyáltalán nem lehetetlen. Volt már rá példa, bár sajnos nem az én esetemben. Sosem volt táplálkozási zavarom – Helen szerint nincs hozzá elég fantáziám. Ha táplálkozási zavarom- nem is volt, egyfajta bulimiám igen: vásárlási bulimia. Behabzsolom az új cuccokat, aztán megpróbálok mindent visszacserélni. Ez nemrég hatalmas konfliktust okozott, amelynek szinte az egész családom részese lett. Helen arról siránkozott, hogy sminkmesteri
fizetéséből milyen nehéz megélni, aztán hirtelen nekem támadt azzal, hogy „Te bezzeg jól bánsz a pénzzel". Gyakran előfordul ilyesmi; rendes, sportos nőnek állítanak be, holott Chicago óta nem sportoltam egy percet sem, és olyan képet festenek rólam, amely évek, sőt talán már évtizedek óta nem érvényes. A szüleim örömmel fogadják ezt a retusált verziót, de a húgaim – bár szeretetből teszik – inkább mulatnak rajtam. Általában nem bánom, de aznap valahogy fejbe kólintott, hogy – szeretetből – dögunalmasnak bélyegeznek. Mennyiben bánok én jól a pénzzel? Csak annyit költesz, amennyit megengedhetsz magadnak. Gondosan mérlegelsz, mielőtt megveszel valamit, meg ilyenek – közölte Helen metsző gúnnyal. – „Kölcsönt ne végy, ne adj," igaz?1 Nem bánok jól a pénzzel – vágtam vissza élesen. Dehogynem! – torkoltak le kórusban, a szüleim csodálattal, Helen a nélkül. Tényleg nem – mondta Garv. Egy frászt nem! Fogadjunk, hogy hatalmas köteg rongyos ötfontost tartasz az ágyad alatt egy kekszesdobozban. Sosem tenne pénzt a kekszesdobozba – kelt a védelmemre apám. – Az nem befektetés. Jó kamatozású betétszámlán tartja a megtakarításait. Miféle megtakarításaimat? Nincsenek semmiféle megtakarításaim! Nincsenek? – kérdezte anyám csodálkozva. Sőt zaklatottan. – De hát volt takarékbetétkönyved, nem? Minden héten befizettél ötven pennyt. Igen, kilencéves koromban. De nyugdíjpénztári tag vagy, ugye? – aggodalmaskodott apám. Az egész más, nem megtakarítás, és hatvanéves koromig nem kapom meg. És folyton olyan cuccokat veszek, amikre semmi szükségem. De aztán visszaviszed mindet. Nem mindig adják vissza a pénzt. Előfordul, hogy csak vásárlási utalványt kapok, vagyis ez is pénzköltés. – Egyre hangosabb lettem. – És néha az utalvány lejár, mielőtt beváltanám. Nem létezik! – kiáltott anyám megbotránkozva. De a hitelkártyára azért minden hónapban rendesen visszafizeted a pénzt – erősködött Helen.
1
Arany János fordítása
NEM fizetem vissza minden hónapban rendesen a pénzt. – Kissé leesett az álluk hirtelen támadt haragom láttán. – Csak NÉHA! Hű, de vagány! Éreztem, hogy kissé furcsa témán veszekszem. Az emberek szoktak a pénz miatt veszekedni, de általában pénzszórással vádolják őket, és ezt próbálják cáfolni, nem fordítva. Annyira kiborultam, hogy anyu nyomására Helen bocsánatot kért. Nekem meg odasúgta: Nem szégyen az, ha jól keresel, és félreteszed a pénz egy részét. Ez volt az a pillanat, amikor Garv hazarángatott, dühöngve, amiért így kiakasztottak. (Meséltem már, hogy Garv a legtöbb emberben csak a jót látja? Hát a családom legtöbb tagjával szemben felfüggeszti az empátiáját.) Hazafelé menet aggodalmasan kérdeztem tőle: Tudom, hogy minden relatív, és nem lehet hozzájuk mérni, de tényleg kényszeres vagyok, ugye? Persze – válaszolta nyomatékkal. – Ne is törődj velük! Egyébként nem azért taglalom itt a családom viselt dolgait, hogy a hátteremet fölvázoljam, hanem mert mostantól együtt fogok élni velük. Donnához is mehettem volna, csakhogy épp nemrég sikerült rávennie a lelépős, visszajövős, „mindjárt, Donna, csak sürgős önimádnivalóm van" Robbie-t, hogy összeköltözzön vele, és nem biztos, hogy örömmel fogadta volna a jelenlétemet. Vagy Sineadhez is fordulhattam volna, de Dave ugye kirúgta, úgyhogy még nálam is kilátástalanabb helyzetben volt. Szóba jöhetne még Emily, a legjobb barátnőm, nála rengeteg hely van. Csakhogy Los Angelesben lakik. Nem túl kényelmes megoldás. Úgyhogy kénytelen vagyok tékozló leányként visszatérni családom kebelére. .Csakhogy előbb közölnöm kell velük, és ettől rettegek. Nyilván mindenkinek kellemetlen, ha csalódást kell okoznia a szüleinek, de az én esetemben különösen nehéz. Én vagyok ugye az, aki feleségül ment az első pasijához, és mindig olyan szívszorítóan büszkék voltak rám, mivel szinte minden lényeges tétel ki lett pipálva: házasság, saját otthon, kocsi, állás, nyugdíjpénztár, kikezdhetetlen mentálhigiénia. – Sosem adtál nekünk okot az aggodalomra – mondogatják gyakran. – Egyedül te nem. – Ezt lesújtó pillantás szokta követni az éppen aggodalomra okot adó testvérem felé. Oly sok év után, amelyek lesújtó pillantástól mentesen teltek számomra, most rajtam lesz a sor. Tétováztam, mielőtt beléptem az ajtón. De csak egy pillanatig. Nagy volt a kísértés, hogy elmeneküljek, el az országból, el a kudarc, a felelősség elől. Aztán mély sóhajjal a zárba dugtam a kulcsot. Nem menekülök el, nem engedi a lelkiismeretem. A családomban tolonganak a fekete bárányok, nehogy már én legyek az egyetlen fehér.
A tévészobából kiszűrődő zajból úgy ítéltem, hogy a ház összes jelenlegi lakója – anyu, apu, Helen és Anna – itthon van. Noha Helen elmúlt huszonöt, még mindig otthon lakott, mert meglehetősen viharos viszonyt folytatott a jövedelmező állásokkal. Többször is pályát változtatott; két-három évet elfecsérelt az egyetemen, aztán hosszú munkanélküliség után elment légiutas-kísérőnek, de nem tudott elég kedves lenni. („A francnak kell nyomogatni azt a rohadt csengőt, elsőre is hallottam!" – ha jól emlékszem, ez a magasröptű mondat vetett véget a karrierjének.) Újra munkanélküliség, aztán drága sminkmesteri tanfolyam következett. Színházi és filmes munkákról álmodozott, de csak esküvők sorát kapta – zömmel a szüleim barátainak a lányait kente ki. Nem vette jó néven anyu erőfeszítéseit, hogy munkát hajtson fel neki – anyu durcásan mesélte nekem, hogy Helen esküdözött, ha még egyszer ki kell sminkelnie egy hatéves nyoszolyólánykát, kiszúrja a szemét a barna szemceruzájával. (Az nem egészen volt világos, hogy a saját szemét vagy a kislányét.) Helennek az a fő baja, hogy a kiemelkedő intelligencia nála meghökkentően gyenge koncentrációs készséggel párosul, így igazi hivatását még sokáig kell keresnie. Anna esete annyiban más, hogy neki szimplán hivatást kell keresnie, mindegy, hogy igazi-e. Eredménytelenül biztatták a karrierépítésre – korábban pincérnőként, pultosként és tarotkártyás jósnőként tengette az életét. Egyiket se művelte sokáig; a szakmai életrajza olyan hosszú lehet, mint a Háború és béke. Amíg együtt volt a barátjával, Shane-nel, igazi bohéméletet éltek, mindig csak a mának. Valahogy úgy, hogy egyik nap Kit-Katet vacsoráznak a városban, legközelebb meg arról értesülsz, hogy Isztambulban dolgoznak egy bőrüzemben. Az a mottójuk, hogy „Isten megsegít", és ha Isten mégsem, akkor a munkanélküli-segély. Kifejezetten irigyeltem tőlük ezt a nemtörődöm életformát. Na jó, ez nem is igaz. Utáltam volna az ilyen életet – a bizonytalanságot, hogy sosem tudod, miből veszel kaját, bőrradírt és így tovább. Annával az a helyzet, hogy az empatikus képessége néha egészen lenyűgöző, szinte mellbevágó, de a gyakorlati dolgokhoz nincs sok érzéke. Például az olyasmihez, hogy elindulás előtt eszébe jusson rendesen felöltözni. Egy időben úgy hittük, hogy bájos, szétszórt természete az előszeretettel fogyasztott kábítószerek hatása, de a drogokkal már vagy négy éve felhagyott, nagyjából ugyanakkor, mint Rachel. Lehetséges, hogy azóta kicsit összeszedettebb, de nem vagyok benne biztos. Néhány hónapja költözött haza, miután Shane-nel szakítottak – őt persze nem fogadták olyan kétségbeeséssel, amilyenre én számíthattam. Egyrészt mert ő ugye mégsem volt házas, másrészt mert feltehetőleg amúgy is megbízhatatlanabbnak tartották.
Óvatosan benyitottam a nappaliba. A Legyen Ön is milliomos!-t nézték a kanapén ülve, és kórusban szidták a játékosokat. Ki az a hülye, aki még ezt sem tudja? – kérdezte Helen megvetően a képernyőtől. Miért, te tudod? – kíváncsiskodott Anna. Én nem, de nekem nem is kell tudnom. Nem én veszítek el mindjárt kilencvenháromezer fontot. Ez az, hívd fel a barátodat, sokra mész vele, ha az is ilyen hülye...! Miért kell épp most mindannyiuknak itt lenni? Miért nem lehet, mondjuk, csak Anna itthon? Elmondtam volna neki, mi a helyzet, aztán bemenekültem volna az ágyba, majd ő elmeséli a többieknek. Ekkor anyu észrevett. Margaret! – kiáltotta. Évek óta mondogatom neki, hogy Maggie-nek szólítson, de csak nem fér a fejébe. – Gyere be! Ülj le. Kérsz egy Cornettót? – Megbökte aput. – Hozz egy Cornettót! Csokisat vagy epreset? Vagy esetleg... – Apu hatásszünetet tartott, mielőtt kijött az adu ásszal. – ... drazsésat? Újfajta! A szüleimnél mindig fantasztikus az édességkínálat. Csakhogy más háztartásokkal ellentétben itt nem az egyéb élelmiszerek kiegészítéseként, hanem helyettük. Nem mintha anyám nem szeretett volna ebédet főzni, csak éppen mi nem szerettünk ebédet enni. A nyolcvanas évek eleje táján teljesen le is szokott a főzésről. „Minek, ha sosem eszitek meg, ti hálátlan kölykök?" „Én megeszem" – makogta erre apu erőtlenül. De hiába. Átszoktunk a készételekre, ami nagyon elszomorított. Mindig olasz típusú családmodellre vágytam, nagy közös vacsorákra a kopott fenyőfa asztal körül, jókora gőzölgő tálakból szedett házi kosztra, a tűzhely mellett mosolygó gömbölyű háziasszonnyal. No azért a kifogyhatatlan fagyikészlet sem megvetendő. Rábólintottam hát a Cornettóra (természetesen drazsésat kértem), és leültem nézni a vetélkedőt. Nemigen volt más választásom, úgysem figyeltek volna rám, amíg tart. Meg aztán csöppet sem bántam, hogy elhalaszthatom a pillanatot, amikor ki kell böknöm: szakítottunk Garvval. Féltem, hogy a szavak kimondása visszavonhatatlanul megtörténtté teszi a dolgot. De hát eljött ennek is az ideje. Felsóhajtottam, nagyot nyeltem, legyűrtem az émelygést, és belefogtam: El kell mondanom nektek valamit. Ez csodálatos! – Anyu átrendezte a vonásait az „újra nagymama leszek" hír fogadásához. Szakítottunk Garvval. Á, megvan. – Apám zajos papírzörgéssel eltűnt az újságja mögött. Anna a nyakamba vetette magát, Helen riadtan nézett rám, de szegény
anyukám... Mint akit főbe kólintottak egy fél téglával, csak bámult rám értetlenül, döbbenten, kétségbeesetten. Ugye mindjárt kiderül, hogy csak viccelsz? – szólt elfulladva. Nem én – szögeztem le. Gyűlöletes érzés volt, hogy ezt kell tennem vele, főleg mert az egyik lányának már tönkrement a házassága, de semmiképpen nem akartam becsapni. A hamis remény még a reménytelenségnél is rosszabb. De hát – nyögte levegőért kapkodva – mindig te voltál a példamutató gyerek. Mondj már valamit! – dörrent rá apámra mérgesen. Apu vonakodva előbújt az újság fedezékéből. Biztos valami olyasmi ez, mint a Hétévi vágyakozásban – vetette föl bátortalanul. Az urak a szőkéket szeretik – vágta rá Helen, majd oldalba bökte Annát, aki rövid gondolkodás után hozzátette: Kallódó emberek. Magadról beszélsz, mi? – replikázott Helen csúfondárosan, aztán a száját elhúzva az újságpapír pajzsa felé fordult. – Látod, apu, mindenki tud Marilyn Monroe-filmet, de ez mennyiben segít rajtunk? Már kilenc éve vagyunk házasok – közöltem halkan apu újságjával. Hiszen csak jót akart. Teljesen fel vagyok dúlva – lamentált tovább anyu. Azt hittem, örülni fogtok, elvégre mind utáljátok Garvot. Igen, de ... – Anyu gyorsan visszakozott. – Ne beszélj szamárságokat, nem is utáljuk mind. Pedig dehogynem – Claire kivételével, akinek volt alkalma közelebbről megismerni, amikor tiniként összejött Garv bátyjával (a helyzetet bonyolítandó, az ő beceneve is Garv volt). Claire mindig úgy vélte, hogy az én Garvom aranyos fiú, főleg azután, hogy megjavította a magnóját. (Az idősebb Garvról viszont ne is kérdezzék.) Ám Claire jóváhagyása ellenére az én Garvom – önhibáján kívül – szűkmarkú és idő előtt begyepesedett alakként híresült el a családtagjaim körében. A fukarság vádja már a hivatalos bemutatkozása alkalmával felütötte rusnya fejét. Garv már jó ideje része volt az életemnek, mire ráeszméltem, hogy komolyra fordult a dolog, és ideje rendesen bemutatnom a családomnak. Hogy megadjuk a módját, egy közeli szórakozóhelyre, a Phelan's bárba mentünk, és mit szépítsük, Garv bizony nem hívta meg a családot egy rundra. Ez pedig a családom tagjai szemében halálos vétek. Köztük mindig nagy vetélkedés folyik a legnagyvonalúbb, leggálánsabb vendéglátó szerepéért a bárban. Olykor szinte ökölharccá fajul a pult előtti tülekedés.
Ezen a bizonyos estén Garv boldogan fizetett volna egy kört a családomnak, de túl félénk és illedelmes volt ahhoz, hogy legyűrje az ellenállásukat. Akárhányszor valakinek az itala elérte a félig üres határt, felpattant, remegő ujjakkal a pénztárcájáért nyúlt, és megkérdezte: „Jöhet még egy?" De az asztaltársaság minden egyes alkalommal közfelkiáltással leszavazta, mindenki egyszerre üvöltött, hogy üljön le, és tegye csak el a pénzét, ne sértsen meg minket. Még én is csatlakoztam, elragadott a pillanat heve. A felhördülés megtette a hatását, Garv mindannyiszor vonakodva visszaereszkedett a bárszékre. A végelszámolás tehát úgy nézett ki, hogy apu fizetett egy kört, Rachel fizetett egy rundot, én is fizettem egy kört, Anna is, és aztán apu még egyet. Garvról pedig elterjedt, hogy sóher. Ezt a téves ítéletet hamarosan követte az incidens a pólóval. Tragikus véget ért vidám történet ez. Egy szombat délután a városban kószáltunk, kissé rezignáltan ténferegtünk egyik ruhaboltból a másikba. Garv még gyakornok volt, és nemrég vett autót, ezért elég rosszul állt anyagilag, úgyhogy leárazott cuccokat kerestünk. Sőt lehetőleg inkább ingyen holmit. Az egyik kiárusítós kupac alján ráakadtunk egy pólóra, mely nagy meglepetésünkre az akciós turkált holmik egyik jellegzetességét sem viselte magán, azaz nem volt három ujja, bevarrt nyaka, és nem éktelenkedtek rajta kimoshatatlan, epesárga foltok. Egyszerűen hibátlan volt: pont jó méret, pont jó ár, szép, világos acélkék, amitől Garv egyébként szürke szeme kéknek látszott. Csak otthon vettük észre, hogy a mellényzseb fölött aprócska márkajel látható: egy golfütőt lendítő férfi körvonala. Nagy örömünkben, hogy nem háromujjas, hibás holmira bukkantunk, ez valahogy elkerülte a figyelmünket. Persze csalódottak voltunk, de úgy döntöttünk, hogy végül is alig látszik, annyira kicsi. Meg egyébként sem engedhettük meg magunknak, hogy ne hordja, ha már megvettük. Tehát hordta. És nemsokára a fülembe jutott, hogy Garv állítólag ugyanolyan pulcsit hord, mint apu. Aztán elterjedt a pletyka, hogy golfozik. Ami egyrészt tévedés, másrészt nagyon igazságtalan. Garv nem hülye, tisztában volt a családom iránta érzett ellenszenvével. Mondjuk nehéz lett volna nem tisztában lennie vele, mivel akárhányszor megjelent az ajtó előtt, Helen elbődült odabent: Az ég szerelmére, be ne engedjétek! Faragatlanságukra sosem reagált hasonló bunkósággal, mint ahogy azzal sem próbálkozott, hogy rokonszenvüket agresszív hízelgéssel próbálja elnyerni. Pedig megtehette volna – általában kedves, szívélyes ember. Ellenben rászokott arra, hogy a jelenlétükben túlzott gondoskodással vegyen körül. Ezt a család hol fölényesnek, hol kifejezetten ellenségesnek találta, és
olykor fölényes, máskor kifejezetten ellenséges viselkedéssel viszonozta. Egyszóval nem volt könnyű helyzet, főleg karácsonykor... Talán csak egy átmeneti hullámvölgy – próbálkozott anyu vitézül. Letörten csóváltam a fejem. Azt hiszi, még nem gondoltam erre? Azt hiszi, nem kapaszkodtam fogcsikorgatva ebbe az utolsó reménysugárba, amíg lehetett? A férjed, ööö... – Apu láthatóan igyekezett tapintatosan megfogalmazni a kérdést. – ...mással hancúrozik? Nem. – Pedig lehet, de nem ez a fő ok. Ez csak a probléma tünete. Nehéz időszakot éltetek át mostanában. – Anyu megint rákezdett. – Volt egy pár... ...hullámvölgy – fejeztem be gyorsan, mielőtt másik szót találhatott volna. Hullámvölgy. Nem kéne elutaznotok valahová? Az már megvolt, nem emlékszel? Katasztrofálisan sikerült, többet ártott, mint amennyit használt. És ha elmennétek házassági tanácsadóhoz? Tanácsadóhoz? Garv? – Ha tudtam volna nevetni, most lett volna rá alkalom. – Velem sem képes beszélni, nemhogy egy vadidegennel. De hiszen szeretitek egymást! – mondta anya elkeseredve. Viszont boldogtalanná is tesszük egymást. A szerelem minden akadályt legyőz – intett anyám, mintha ötéves gyerekhez beszélne. Nem. Győz. Le. Mindent! – vágtam vissza tagoltan, a hangomban enyhe hisztériával. – Gondolod, hogy képes lennék ilyen radikális döntésre, ha ennyire egyszerű lenne a dolog?! Durcás hallgatás volt a válasz, amivel azt akarta kifejezni: „anyáddal nem beszélhetsz így". Ha jól értem, el sem akarod mondani, mi történt – summázta Helen. Hiszen már tudtok mindenről. – Na jó, nem épp mindenről, de a trüffeles nő nem az okozója a történteknek, hanem csak az utolsó koporsószög. Helen lesújtóan forgatta a szemét. Ugyanaz a nóta, mint a jogsidnál. Tudhattam volna, hogy valaki felhozza. Még mindig nem bocsátották meg. Huszonegy évesen jelentkeztem autóvezetői tanfolyamra, át is mentem a vizsgán. Csak ezután szóltam a családnak, de ahelyett, hogy örültek volna a sikeremnek, értetlenkedtek és megbántódtak. Úgy érezték, titkolózom,
bizalmatlan vagyok velük, megfosztom őket az izgalomtól. Egyszerűen nem értették, miért nem osztottam meg velük a hírt addig. Kaptál volna tőlem Szent Kristóf-medált a vizsga előtt – méltatlankodott anyu, amikor megtudta. De nem kellett, így is átmentem. Elvittelek volna gyakorolni a kocsival – szomorkodott apu. – Maurice Kilfeather is el szokta vinni Angélát. Integethettünk volna a vizsga előtt – mutatott rá Claire. Én meg pont az ilyesmit akartam elkerülni. Egyszerűen egyedül akartam megszerezni a jogosítványt. Úgy véltem, ez csak az én dolgom. És ha durván őszinte akarok lenni magamhoz, el kell ismernem, hogy a bukás lehetősége is szerepet játszott a döntésemben. Ha megbukom, örökké fölemlegették volna. Végül megszólalt apu: Na és mi a helyzet a munkahelyeden?
4 Rettegtem az első külön töltött éjszakától (meg az összes azután következőtők is, de egyelőre még csak az elsőnél tartunk). Biztos voltam benne, hogy rosszul fogok aludni, elvégre köztudottan így szokott ez lenni megpróbáltatások idején. De fölöslegesen aggódtam: úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, és amikor felébredtem, ismeretlen ágyban és szobában találtam magam. Hol a csudában vagyok! Egy pillanatig szinte jóleső kíváncsiságot éreztem, aztán lesújtott rám a valóság. Életem egyik legelveszettebb napja következett. Nem volt se munkám, se tennivalóm, a hálószobában gubbasztottam szinte egész nap, hogy ne kerüljek anyu szeme elé. Bár váltig állította, hogy ez csak átmeneti időszak, és hamarosan újra együtt leszek Garvval, otthoni népszerűségem sosem látott mélységbe süllyedt. Helen viszont úgy kezelt, mint valami ingyen vándorcirkuszt, és munka előtt benézett, hogy gyötörjön egy kicsit. Anna is odajött, védelmezni próbált. – Atyaisten, még mindig itt vagy! – ámuldozott Helen a szobába toppanva. – Nem mondod, hogy tényleg elhagytad? Nem stimmel ez az egész, Maggie, ez nem a te stílusod.
Eszembe jutott egy korábbi beszélgetés a tesóimmal – múlt karácsonykor, amikor bezártságunkban még egy Harrison Ford-filmet sem találtunk kellően búfelejtőnek, szóba került, hogy melyikünk milyen ételfajta lenne, ha nem embernek születik. Arra jutottunk, hogy Claire csípős curry, mert olyan tüzes, Helen pedig megállapította, hogy Rachel gumimaci lenne, ami teljesen elbűvölte legnagyobb húgomat. Mert édes vagyok? Mert szeretném leharapni a fejed. Anna – „Jaj, ez túl könnyű" (így Helen) – ostyarúd lett. Én meg natúr joghurt szobahőmérsékleten. Jó, azt sejtettem, hogy esélyem sincs, mondjuk After Eightnek lenni („vékony és kifinomult"), és nem pályázhattam a mézeskalácsra sem („kemény és izgalmas"). De nem bántam volna, ha a krémdesszertre szavaznak („rejtett mélységekkel bír"). Ám e helyett, be kellett érnem a legunalmasabb, az elképzelhető legíztelenebb dologgal – natúr joghurt szobahőmérsékleten. Ez szíven ütött, és az sem tudott felvidítani, hogy Claire szerint Helen két lábon járó cibetgyümölcs lenne: penetráns és több országban tiltott termék. De ez a múlt. A jelenben Helen épp tovább froclizott. Te nem vagy az a férjelhagyós típus. Ja, a tönkrement házasság nem jellemző a szobahőmérsékletű natúr joghurtra, mi? Tessék? – Értetlenül csengett a hangja. Mondom, a tönkrement házasság nem jellemző a szobahőmérsékletű natúr joghurtra, mi? Furán nézett rám, motyogott valamit arról, hogy ha a nyoszolyólányok úgy néznek ki, mint az elefántember, mit lehet tenni, azzal végre otthagyott. Anna bebújt mellém az ágyba, és a karomba fűzte a karját. – A natúr joghurt nagyon finom tud lenni – mondta halkan. – Remekül megy a curryhez. Ráadásul... – Hosszú, tétova szünet után hozzátette: – ... állítólag jó a hüvelygombára. Céltalanul lézengtem a házban, és fogalmam sem volt, mit csinálok itt tulajdonképpen. Fásultan hagytam, hogy átcsapjanak a fejem fölött a tévéműsorok mondatai: „Nem azé', de a kokó nem is annyira izé"; „Kisanyám, a segged akkora, hogy két kanapén se fér el." Minden műsor végén csodálkozva néztem körül: hol vannak a chicagói szerződések, mit keresek ebben a virágos-függönyös, szobordíszes, dublini külvárosi házban? Méghozzá nem is akármelyikben. Hogy jutottam ide vissza? Mi történt velem?
Akkora rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, hogy nem mertem kilépni az utcára. És eszembe jutott Garv meg az a lány – méghozzá elég gyakran. Annyira gyakran, hogy végül kénytelen voltam azt az utálatos szteroidos krémet fölkenni elviselhetetlenül viszkető karomra. Nem hagyott nyugodni a nő kiléte: ki lehet az? Mióta tart? És – uramisten – vajon komoly a dolog? Szüntelenül ez járt a fejemben; miközben két hájas csajszi püfölte egymást a képernyőn, és Jerry Springer úgy tett, mintha megbotránkoztatná a látvány, az agyam az elmúlt hónapokat vizsgálta át nagyítóval, áruló nyomokat keresve, de eredménytelenül. Ám úgy éreztem, nincs jogom hozzá, hogy a nővel foglalkozzam, és úgysem számít. Elvégre a játék már nélküle is véget ért. Kábé huszonnégy órája lehettem a szüleimnél, amikor a szervezetem egyszer csak felmondta a szolgálatot. Épp borongva néztem a tévét, és hirtelen leesett a hőmérsékletem. Bár meleg volt a szobában (túlzottan is), a bőr a karomon összerándult, mint a nejlon a tűzben, és a szőrszálak vigyázzban álltak libabőrös tokjukban. Pislogtam egyet, mire kiderült, hogy a szemem is fáj. Aztán fölfedeztem, hogy a fejem mintha dugig lenne tömve vattával, sajogni kezdett minden csontom, és egyszeriben ahhoz sem volt elég erőm, hogy fölvegyem a távirányítót. Bambán, üveges szemmel néztem az Állatkórházat, és közben végig arra gondoltam, bárcsak le tudnám kapcsolni, de nem ment. Mi bajom van? Mi bajod van? – Anyu lépett be a szobába. – Atyám az égben! Mit csinálnak ezzel a szegény kutyával? Aranyere van. – A nyelvem mintha nem is az enyém lett volna, hanem valaki másé, akinek jóval több hely van a szájában. – És azt hiszem, influenzás vagyok. Biztos? Fázom és mindenem fáj. – Nekem, a szívós Maggie-nek, aki sohasem beteg. Nem is tudtam, hogy a kutyáknak is lehet aranyerük. – Anyut még mindig lebilincselte, amit a képernyőn látott. Biztos túl sokat ücsörgött a hideg lépcsőn. Azt hiszem, influenzás vagyok – ismételtem meg hangosabban. Végre felém fordult. Nem nézel ki valami jól – ismerte el. Aggodalmasan szemlélt. Majdnem annyira, mint az előbb a kutyát. A kezét a homlokomra tette. – Lehet, hogy hőemelkedésed van. Még jó – közöltem rekedten. – Influenzás vagyok. Előkotort egy lázmérőt, és az előírásos, erélyes mozdulattal lerázta: mintha csuklóból át akarná hajítani a szobán a kis üvegrudat, de az utolsó
pillanatban meggondolná magát. A szertartás ellenére a lázmérő normális hőmérsékletet mutatott. Hát, nem is tudom – kommentálta anyu, és epésen méregette az eszközt. Harminc éve meg van ez az ócskaság, és sose működött. Fél tízkor lefeküdtem, és csak másnap délután kettőkor tértem magamhoz. Ugyanabban a testhelyzetben ébredtem föl, ahogy elaludtam, mintha azóta meg sem mozdultam volna. Nem lettem jobban, sőt még rosszabbul éreztem magam: csüggeteg voltam és levert. És még mindig nagyon beteg. Sosem hittem abban, hogy a bánatba bele lehet betegedni. Mindig úgy véltem, hogy ez csupán a viktoriánus regények képtelen, melodramatikus fogása. De valamikor a következő hét során rájöttem, hogy nincs semmi bajom, legalábbis testileg. Normális volt a hőmérsékletem, és ha influenzám volna, hogyhogy senki nem kapta el tőlem? Akármi is a bajom, az lelki probléma. Válságláz. A testem úgy küzd a szakítás ellen, mintha idegen testet kellene kilöknie. Nem bírtam kikecmeregni az alvásból. Mély, kábult álomba zuhantam, amiből nem tudtam teljesen fölébredni. Tudatos pillanataimban sem voltam képes kézbe venni a dolgokat. Pedig nyilvánvalóan rengeteg elintéznivalóm lett volna. Új állást kellett volna keresnem. El kellett varrnom addigi életem szálait. Összerakni új életemet. De úgy éreztem magam, mint aki víz alatt mászik. Lassan haladtam, sűrű, homályos közegben. Zuhanyozás közben mintha szúrós kavicsok döfködték volna fájdalmasan a bőrömet. Túl zajosnak találtam a házat – minden ajtócsapódásra dörömbölni kezdett a szívem. Amikor apu leejtett egy serpenyőt, a csörömpöléstől úgy megijedtem, hogy könnyek szöktek a szemembe. A nyomott hangulat úgy követett, mintha borús, szürke égboltot szögeztek volna pár centivel a fejem fölé. Továbbra is rosszul álltam a népszerűségi listán. Anyu 'felváltva volt hűvös (élesben fáj, mint a kígyó foga, hálátlannak tudni gyermekét 2 , ugyebár) és rábeszélő („Térj észre, és menj vissza a férjedhez"). Apu nem viselkedett ennyire szemrehányóan, de hát tény, hogy mindig én voltam a kedvence. Részt vettem a csapatsportokban, eljártam vele a sznúkerbajnokságra s a többi – végül szinte meggyőzte magát, hogy a fia vagyok. A szűkebb családon kívül nem beszéltem senkivel. Pedig sokan kerestek. Válság idején mindig izzani kezdenek a telefonvonalak. Felhívtak a legjobb barátnőim, Donna és Sinead, de csak annyit motyogtam: „mondd meg neki,
2
Vörösmarty Mihály fordítása
hogy visszahívom", aztán valahogy mindig elmulasztottam a hívást. Kerestek a katasztrófaturisták is, például Elaine. (Anyu szerint „annyira aranyos volt a telefonban".) Claire is fölhívott Londonból, győzködött, hogy látogassam meg. Rachel New Yorkból hasonló ajánlattal állt elő. Ilyen utazásra azonban nemigen voltam kapható – a tévé és a teafőző közti távolságnál többre nem vállalkoztam. Garvot nem kerestem, és szüleim csalódottan és kissé csodálkozva vették tudomásul, hogy ő sem hív engem. Bizonyos értelemben ez megkönnyebbülés volt, de furcsamód kellemetlen megkönnyebbülés. Anna sok időt töltött otthon, nagyon letörte a szakítás Shane-nel. Csak lopva kereshettük egymás társaságát, mert ha anyu együtt látott minket, a szája összerándult, mint a macska feneke, és föltette a költői kérdést: „Mi az én házam, menhely bukott nők számára?" Amennyire lehetett, azért kitárgyaltuk a két szakítást Annával: az ő esete úgy kezdődött, hogy Shane internetes zenebizniszbe fogott, és egyik napról a másikra a pénz lett az istene. Levágatta a haját. Fodrásznál! Hajzselét is vett, és abban a pillanatban tudtam, hogy mindennek vége köztünk. Az a helyzet – sóhajtott Anna –, hogy ő fel akar nőni, én pedig nem. Na és mi történt veled meg Garvval? Hát csak, tudod... – A trüffeles nőt nem voltam képes elmesélni neki. Azokat a szavakat kipréselni magamból nagyobb erőt kívánt volna, mint amennyit össze tudtam szedni. – ... többnyire nem érzek semmit – nyögtem ki. – Borzalmas ez a semmi, de hát érted... ez nem normális. Az volna a természetes, ha üvöltenék a fájdalomtól, nem? Az volna a természetes, ha betörnék a trüffeleshez, és mint az egyszeri megcsalt feleség fűmaggal szórnám be a szőnyegét, döglött hallal tömném tele a karnist. Az volna a természetes, ha le akarnám vágni Garv gardróbjában az összes nadrágja szárát és minden ruhája ujját. Föl sem hívtam Garvot, pedig hiányzik. – Szinte egy óra sem telt el úgy, hogy a hiánya ne járt volna át tüzes tőrként. – Az életem romokban, és én nem érzek semmit. – A jövőm zárt terület volt; egy-egy pillanatra megláttam benne a szomorúságot, de csak futólag, mintha egy ajtó kieresztené a hangzavart, aztán becsapódna. Depressziós vagy – mondta Anna. – Nagyon is. Nem csoda, azok után, amiken keresztülmentél. Úgy éreztem, ez nem jellemző rám. Nem vagyok depressziós alkat. – (Ez tény, kitöltöttem egy tesztet a Cosmopolitanben.) Most akkor is az vagy. És valószínűleg Garv is. Érdekes volt, amit mondott, talán nagyon fontos is, de nem tudtam megragadni a gondolat fonalát. Elgyengített a mélabú.
Velem ellentétben Anna nem tudott aludni. A saját ágyában legalábbis nem. Éjjel ágyról ágyra kóborolt, sokszor bebújt mellém is, de többnyire már elment, mire fölébredtem, csak egy halovány szellemkép maradt utána, a sóhajtozás emléke és a Bacardi Breezer illata. Mintha egy barátságos kísértet látogatott volna éjjelenként. Olykor előfordult, hogy ott maradt reggelig. Egyszer arra ébredtem, hogy egyik lába a fülemen nyugszik, a másik a számban; fordítva feküdt be az ágyba, a jó ég tudja, miért. Egyik éjszaka meg valami abszurd boldogságra eszméltem, puha, szeretetteljes biztonság töltött el. Aztán kővé dermedt a gyomrom: Anna bújt hozzám, dörgölőzött, és Shane nevét nyögdécselte. A szoros ölelésben, mély álomban azt hittem, Garv fekszik mellettem. Néha egész jól meg tudtuk vigasztalni egymást. Anna azzal az elmélettel állt elő, hogy az őrangyalaink hosszú szabadságot vettek ki, és a helyettesek nem végzik szívvel-lélekkel a munkájukat. Csak a minimumra törekszenek. A kezünket nem kapja be a daráló, de ennél többre nem számíthatunk. És hogy hívják az igazi őrangyalomat? Basil. Basil? Jó, akkor Henry. Henry? A Clive jó lesz? Biztos, hogy fiú? Dehogy, nincs neme. És egyébként milyen? Gumicukorszagú és rózsaszín. Rózsaszín? Zöld pöttyökkel. Elhülyéskeded a témát. Bocsi. Az enyémnek mi a neve? Penelope. És mi a kedvenc kajája? A répapüré. Mit szeret a legjobban a munkájában? Hogy segíthet ruhát és cipőt választani egy karácsonyi partihoz. És Clive? Az elveszett fülbevalók megtalálása a kedvence. Néha meg egyáltalán nem tudtuk megvigasztalni egymást.
Egy örömtelen reggelen Anna befeküdt mellém az ágyba, és szomorúan bámultuk a plafont. Aztán megszólalt: Azt hiszem, nem teszünk jót egymásnak. Szerintem se – bólintottam. Visszamegyek a szobámba, jó? Oké. Velem ellentétben ő néha kiment az utcára – igaz, csak Shane kedvéért. Azt mondja, beszélni akar velem. És az miért baj? Mert igazából úgy érti, hogy le akar velem feküdni. A legutóbbi három alkalommal így alakult. Reményt kelt bennem, aztán csak még rosszabb lesz. Akkor talán ne feküdj le vele többször – javasoltam. Talán tényleg nem kéne – felelte tétován, meggyőződés nélkül. Talán nem is kéne találkoznod vele. Ám amikor Shane megint felhívta, hogy találkozzanak, igent mondott. Ne félj – nyugtatott meg –, nem fogok lefeküdni vele. De aznap este, amikor aludni mentem, még nem ért haza. Igaz, még csak negyed tíz volt, és alig fél órája indult el. Az éjszaka közepén egyszer csak felrezzentem. Nem tudtam, hány óra lehet, és mi ébreszthetett fel – aztán meghallottam: kamaszkoromból ismertem ezt a zajt, a bizonytalan kaparászást a bejárati ajtónál. Egyik tesóm – ez esetben Anna – nehezen talál bele a zárba a kulccsal. Olyan sokáig ügyetlenkedett, hogy már majdnem fölkeltem segíteni, amikor végre kinyílt az ajtó, amit az előszobai asztal felborulásának megnyugtató döreje követett, majd pár perc múlva a serpenyőben sülő bab undorító szaga. Mint a régi szép időkben, merengtem, és újra elnyomott az álom. Visszatért a múlt... Nem sokkal később a tűzjelző sípolására riadtam fel, és aput a lépcsőnél találtam, amint pizsamában, fejvesztve ugrálva és zavarodott tekintettel próbálta kiókumlálni, hogyan kell kikapcsolni a szerkezetet. Sötét füst kavargott a hallban, a bab és a serpenyő szénné égett, Anna pedig a konyhaasztalra borulva édesdeden aludt. Ágyba dugtuk, de később bebújt mellém, olyan piaszagot árasztva, hogy ha ébren lettem volna, elájulok. Gyúlékony lehelete így épp az ellenkező hatást érte el: mintha repülősót nyomtak volna az orrom alá, felébredtem. Még azon az éjjelen egyszer megint felébredt az egész ház – ezúttal egy hatalmas dörrenésre, mintha beszakadt volna a plafon. A vizsgálat hamar kiderítette, hogy szó sincs ilyen drámai fordulatról, mindössze annyi történt, hogy Anna Helen mellé próbált bemászni, de Helen nem vette jó néven, hogy éjszakai nyugalmát egy „két lábon járó serfőzde" zavarja meg, és lelökte a padlóra.
De legalább nem feküdtem le Shane-nel – mondta Anna másnap reggel, a sérüléseit vizsgálva. – Igaz, hogy leittam magam a sárga földig és kis híján felgyújtottam a házat, de nem feküdtem le vele. Ez tényleg javuló tendencia – helyeseltem. A második iszonyú hét során rám tört az érzés, hogy valamit csinálnom kell, csak nem volt túl bő a kínálat. Menj el sétálni – javasolta apu. – Szívjál egy kis friss levegőt! Sosem értettem a „sétálni menés" állítólagos gyógyító hatalmát. A külvárosi sétát meg legsportosabb kedvemben sem tudtam értékelni. De elég rossz állapotban voltam ahhoz, hogy adjak neki egy esélyt. Vigyél kabátot – tanácsolta apu. – Eleredhet az eső. Júniusban? Írországban vagyunk. Nincs is kabátom. – Vagyis volt, csak épp otthon, mármint Garvnál, szóval odaát. Nem mertem odamenni, mi van, ha beköltözött a csaj? Lehet, hogy fóbiásnak tűnök, de az ösztöneim azt súgták, hogy bármi megtörténhet. Vedd föl az enyémet! – Apunak ronda piros nejlon-anorákja volt, de annyira vágytam a gondoskodásra, hogy nem tiltakoztam, amikor rám segítette. Akkor indulás. Csak nem eltúlozni. Pár száz méter után leültem egy kőkerítésre a park szélén, és a gyerekeket néztem szokásos parkbeli foglalatosságaik közben: titokban cigizés, egymás hiányos és téves szexuális felvilágosítása, miegyéb. Borzalmasan éreztem magam. Az égbolt mozdulatlan volt és koszosbarna, nem csak énfölöttem. Egy idő után úgy döntöttem, úgysem leszek ettől jobban, akár haza is mehetek. Jön valami újabb műsor, mondjuk a „Kisanyám, te nem is vagy annyira izé" variációban, ezt nem hagyhatom ki. A dombról lefelé bandukoltam, amikor valaki megvillant a látóteremben, és felkaptam a fejem, megnéztem alaposabban. Nagyjából ötven méterre állt tőlem, egy autó csomagtartójából pakolt ki. Atya... úristen. Shay Delaney. Vagyis egy pillanatig azt hittem, de aztán láttam, hogy nem ő az. Csak valahogy rá emlékeztetett kissé, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy összeránduljon a gyomrom. De közelebb érve elfogott a szédülés, mert tényleg ő volt. Megváltozott, de mégsem. A változás annyiból állt, hogy öregebbnek látszott, ez először elégedettséggel töltött el, amíg fel nem fogtam, hogy akkor én is öregebbnek látszom. A csomagtartóból pakolt ki, és az anyja házának kapujához rakodta a holmit. Hogyhogy nem jöttem rá azonnal, hogy csak ő lehet? A saját háza előtt? Vagyis ahol addig lakott, amíg a főiskola miatt el nem költözött tizenöt
éve. Tizenöt éve! Hogy lehet ez? Fiatal vagyok, és akkor már felnőtt voltam, hol fért el tizenöt év közben? Megint elszédültem. Nem találkozhatom össze vele. Pont most, ezzel a szégyennel az életemben. Erős volt a késztetés, hogy sarkon forduljak és visszamenjek, de gyors, kétségbeesett latolgatás után nem mertem, hátha észrevesz. De hogy épp most kell összefutnunk, gondoltam elkeseredve. Pont most kell lejátszanunk a hogy-alakult-az-életed partit. Miért nem akkor találkoztunk, amikor büszke lehettem a házasságomra és boldogan éltem? Persze nem muszáj elárulnom neki, micsoda kátyúba jutottam. De könnyen kitalálhatja, hiszen annyira látszik... A lábaim tehetetlenül, zsibbadtan vittek le a dombon, egyenesen felé. Évekig fantáziáltam a viszontlátásról. Időnként részletes tervekkel vigasztaltam magam. Vékony leszek, szép és divatos, tökéletes megvilágításban. Magabiztosan, a helyzet magaslatáról nézek le rá. Ő meg rég nem lesz már vonzó. Valahogy összemegy addigra, sötétszőke haja megritkul, és alaktalanra hízik. Sajnos messziről látszott, hogy a haja és a magassága a régi, és ha termetesebb lett is, szerencsétlenségemre még az is jól állt neki. Ehhez képest nézzenek rám – mackógatya, a kudarc aurája, megmerevedett, torz vonások. Majdnem röhejes. Egyedül a melír nyugtatott meg – bizonytalanul fogadtam, amikor a fodrász fölvetette, de most áldottam az eszét. Közelebb sétáltam. Egyre közelebb. Nem törődött velem a legkevésbé sem. Már úgy látszott, hogy megúszom és elsétálhatok mellette halálra vált arcommal, apám anorákjában, ordító magányommal. Akkor odaértem, elhaladtam mellette, és még mindig nem nézett rám. Furcsa dac vett rajtam erőt, és úgy döntöttem, ha ő nem szólít meg, majd én megteszem. Shay? Odafordult, és elégedetten vettem tudomásul, hogy le van döbbenve. Maggie? – Félig a csomagtartóba hajolva megmerevedett, aztán kiegyenesedett. – Maggie Walsh? Garvan – helyesbítettem szerényen. – Most már Garvan, de igen, én. Ja, tényleg – bólintott nagy lendülettel. – Hallottam, hogy férjhez mentél. És izé, hogy van Garv? Jól. – Kicsit védekezőn hangzott. Mély, eléggé kínos csönd. Aztán a szemét forgatta játékosan, elképedést mímelve. – Azta, Maggie Walsh! Rég nem láttalak. Nahát! – Még föl sem tette a kérdést, már tudtam, mi következik. – Gyerekek? Nincsenek. Neked? Három. Rakoncátlan kismajmok – grimaszolt. Képzelem, haha!
Istenien nézel ki! – áradozott. Vagy vak, vagy nem normális, de olyan lelkesedéssel mondta, hogy bár tétován, de majdnem elhittem neki. Hogy van a mamád? – Mintha érdekelné. – Hogy áll a főzéssel? Á, már rég feladta. Jó fej csaj – mondta elismerően. – És apukád? Még mindig az őrületbe kergetitek? Naná! És mivel foglalkozol mostanában? Ügyvédi irodában asszisztenskedem. Nocsak! Szuper. Az, szuper. És te? A Dark Star Productionsnél dolgozom. Azt ismerem. – Az újságból olvastam róla valamit, de nem emlékeztem, mit, úgyhogy a biztonság kedvéért még hozzátettem: – Az szuper. Akkor azt mondta: – Na, szuper volt látni téged – és kezet nyújtott. Bambán meredtem rá, de csak egy másodpercig: azt várja, hogy kezet rázzak vele. Mint valami üzleti partner. A tenyere szorításáról eszembe jutott, hogy ezt a kezet nyomta mindig a számra. Hogy elfojtsa a hangom. Szex közben. Milyen fura az élet. Már arrébb is húzódott. – Add át üdvözletemet a szüleidnek! Na és Garvnak? – Nem tudtam megállni. Persze. Neki is. Elsétáltam, remek hangulatban. Hihetetlen. Végre találkoztunk, beszéltünk, és jól vagyok. Mit össze nem képzelegtem erről, és kiderült, hogy nincs vele semmi bajom. Semmi. Feldobódva szökdécseltem haza. Amint beléptem az ajtón, elkezdtem remegni. De annyira, hogy nem bírtam lehúzni az anorák cipzárját. Csak most jutott eszembe, hogy nem lett volna szabad kedvesnek lennem hozzá. Hideg, undok bánásmód járt volna neki, azok után. Anyu jött ki az előszobába. – Találkoztál valakivel? – kérdezte, az irántam érzett harag és a vidékies kíváncsiság közt vívódva. Nem. Senkivel? Senkivel. Anyu nagy rajongója volt annak idején Shay Delaneynek. A lányos anyák álma, már akkor is férfias megjelenésű, szőke, borostás fiatalember, aki mellett a többi fiú nyersnek, kialakulatlannak hatott. Anyu azzal magyarázta ezt, hogy Shay családját elhagyta az apja, és ő lett a családfő. Baráti körünk többi tagja – Muci, Sumák, Vakker, még Garv is – felnőttek
társaságában félszegen viselkedett, még a tekintetét is kerülte annak, aki több mint egy évvel idősebb volt. Shay viszont, emlékeim szerint az egyetlen srác a korosztályából, akit az igazi nevén szólítottak, mindig kicsattant a jókedvtől. Még incselkedni is volt bátorsága. Claire – aki két évvel idősebb – gyakran mondogatta fanyarul: „A nevem Shay Delaney, és mindent megkapok, amit akarok.” De most nem értem rá arra, hogy végigcsináljak egy részletekbe menő vallatást anyuval („Nagy kocsija van?", „Gondolom, igazi csinibaba a felesége", „Vajon faképnél hagyta az apja azt a szajhát és visszament hozzájuk?"). Nekem sürgős feküdnivalóm volt, hogy egész testemben remegve Shayen gondolkozzak. Egy évfolyamra járt Mucival, Sumákkal, Vakkerrel és Garvval, de nem tartozott igazán közéjük; ő akarta így, a banda boldogan fogadta volna, ha legjobb barátok. Shay többféle klikkben is otthonosan mozgott, mindenhol odáig voltak érte. Bár akkoriban még nem tudtam rá a szót, ma azt mondanám, a karizmája tette. Claire fogalmazta meg legjobban a jelenséget: „Ha Shay Delaney beleesne a pöcegödörbe, parfümillattal mászna ki belőle." Noha feltűnően jóképű srác volt, nem tartotta szükségesnek, hogy ezt mások orra alá dörgölje, ezért a tetejébe még jó fejnek is könyvelték el. Aztán meg az apja hűtlensége tragikus hőssé emelte. Felnőttes külseje, magabiztos, megnyerő fellépése megtévesztette az ajtónállókat, így olyan helyeken is megfordult, olyan körökbe volt bejárása, ahová nekünk nem. Mégis vissza-visszatért közénk, és valahogy sikerült nem hencegésnek feltüntetnie az olyan sztorijait, hogy mentalikőrt ivott egy nővérszálláson, vagy részt vett valami zsokélány huszonegyedik szülinapi buliján Meathben. Magától értetődik, hogy mindig körüldongták a csajok, általában idősebbek, akik már dolgoztak vagy főiskolára jártak, és ezzel is elkápráztatta a többi fiút. Na szóval, kábé fél éve jártam Garvval, és tökéletesen boldog voltam vele – amikor Shay Delaney váratlanul kikezdett velem. Sokatmondó mosolyok, bizalmasan lehalkított párbeszédek. És mintha állandóan engem nézett volna. Együtt ücsörgött az egész társaság, mondjuk valami kőfalon, cigiztünk, lökdösődtünk, a szokásos – és ha felpillantottam, mindig azt láttam, hogy rajtam pihen a tekintete. Ha bárki másról van szó, azt hittem volna, flörtölni akar, de hát Shay Delaney messze fölöttem állt rangban. Úgy egy héttel azután, hogy megszaporodtak a bensőséges mosolyok és beszélgetések, volt egy közös buli. A bensőm bizsergése előre jelezte, hogy történni fog valami, és valóban: amikor Garvot elküldték piáért, Shay utamat állta a konyha előtt, és berángatott a lépcső alatti tárolóba. Elfulladva tiltakoztam, de csak nevetett és ránk csukta az ajtót, évődött egy sort, hogy az őrületbe kergetem, majd megpróbált lesmárolni. A sötét kis zugban,
összepréselve ezzel a nagy férfitesttel, mintha minden álmom valóra vált volna, amikor az arca az enyémhez hajolt. Nem lehet – fordítottam el a fejem. Miért nem? Garv miatt. Ha Garv nem lenne, hagynád? Nem volt mit felelnem. Hát nem nyilvánvaló? Miért pont én? – kérdeztem. – Miért érdekellek téged? Csak. Nem is kicsit – mondta, és a hüvelykujjával végigsimított a számon, hogy beleszédültem. Sosem sikerült fölfognom, hogy voltaképp miért vágyik rám. Nem voltam olyan vonzó, mint a többi csaja, sem annyira kifinomult. Arra jutottam végül, hogy mivel elhagyta az apja és zűrzavaros a családi élete, talán én jelképezem számára a nyugodt biztonságot. Hogy épp a mindennapiságom vonzza. Így hát, amilyen sekélyes liba vagyok, szakítottam szegény Garvval. Valahogy úgy állítottuk be, mintha mindketten ezt akarnánk, és megegyeztünk, hogy barátok maradunk, meg ilyen marhaságok, amiket az ember tizenévesen mond, de valójában egyszerűen ejtettem Garvot Shay miatt. Garv is tudta, én is tudtam. Abban a pillanatban, hogy Shay Delaney szemet vetett rám, Garvnak nem volt semmi esélye. Este apu bekukkantott a szobámba, karjában egy barna papírzacskóval. McDonald's! – mutatta diadalmasan. – A kedvenced. Max tizenegy éves koromban lehetett a kedvencem, de örültem most a társaságnak. – Csirkefalatok – közölte büszkén. – Kétféle szósszal. Mire föl? – kérdeztem. Muszáj enned. És édesanyád... – Elhallgatott, és bánatosan felsóhajtott. – ...nos, ő csak jót akar. Mióta elhagytam Garvot, az evés gondolatára is rosszul lettem – nem fizikailag, csak elképedtem, hogy valaki ételt akar belém diktálni. De ezen az estén mindenképp igyekeztem megfelelni, mert apu nemcsak csirkefalatokat hozott, hanem nagy adag sült krumplit és kólát is, magának meg, ahogy elnéztem, egy Happy Meal menüt, robotos ajándékkal. Vegyél egy sült bigyót – kínálgatott. (Zavarba ejti ez az eledel, szerinte hasábburgonya a rendes neve.) Még a robotot is szívesebben kóstoltam volna meg, de sajnáltam aput, és a kedvéért tettem a kajával egy próbát. A krumpli (vagy hasábburgonya, ha úgy jobban tetszik) idegenül feküdt a számban. Apu aggódva figyelte, ahogy megkísérlem legyűrni a falatot a beszűkült torkomon. Innál valamit? – kérdezte. – Brandyt, vodkát, almabort?
Hüledezve néztem rá. Ilyen furát nem kérdeztek tőlem azóta, hogy... hát hogy megszülettem. A szüleim kizárólag karácsonykor isznak, amikor ünnepélyesen felbontásra kerül egy üveg Blue Nun, feltéve, hogy nem talált rá senki még előző nap. Nem is volt otthon egy csepp – mit is mondott? – brandy, vodka vagy almabor sem. De aztán megértettem, hogy apu nem fölajánlotta, hogy tölt nekem, csak kíváncsiságból kérdezte, hogy felmérje, mennyire borultam ki. Megráztam a fejem. – Nem innék semmit. – Nagy hiba lenne. Sosem tudott felvidítani az alkohol. Sőt inkább csak rontott az állapotomon, előhozta belőlem az érzelgősséget és önsajnálatot. – Ha leinnám magam, valószínűleg öngyilkos lennék. Akkor jó. Nagyszerű. – Jókedve kerekedett, Happy menüjéhez méltón. Fellélegezve, jó étvággyal evett, eljátszadozott a robottal – „Mit tud ez a kis bigyó?" –, aztán távozott. Pár perc múlva újra felbukkant. Emily keres.
5 Emily a legjobb barátom. Vagyis a legjobb barátnőm, és mióta Garv meg köztem megsavanyodtak a dolgok, tulajdonképpen a legjobb barátom, igen. Tizenkét éves süldő korunkban ismertük meg egymást a suliban, és azonnal rájöttünk, hogy rokon lélekre találtunk. Kívülállóknak számítottunk az osztályban – ha nem is közösítettek ki, azért messze nem voltunk a legnépszerűbb lányok. Részben az volt a baj, hogy mindketten ügyes sportolóknak számítottunk, márpedig az igazi menők cigiztek és igazolást hamisítottak a szüleik aláírásával, hogy szemölcsük van. Azért sem járt jó pont, hogy semmi kedvünk nem volt átlag tinédzserek módján dohányozni és alkoholizálni. Én rettegtem a lebukástól, Emily meg azt mondta, nem ér annyi pénzt. Úgyhogy együtt baromságnak tituláltuk. Iskolás korunkban Emily kicsi volt és sovány, kábé úgy nézett ki, mint E.T., félresikerült dauerrel. De ez már a múlté. Illetve most is kicsi és sovány, ami manapság ugye előnyös. Főleg a soványság. De a dauer (ami nem is dauer volt, hanem a természet műve) már csak távoli emlék. Jelenlegi fényes hajfüggönye egyszerűen lenyűgöző, bár azt állítja, kezelés nélkül ma is lehetővé tenné, hogy belépjen a Jackson Five-ba, és a teljes simaság eléréséhez a fodrász néha kénytelen a mellére lépni és jól meghúzni a haját.
Összeszedett, magabiztos benyomást kelt. Új divatirányzatok érkezésekor én általában veszek valamit az új trendhez, igyekszem összepasszítani ruhatáram régebbi darabjaival, és azzal hízelgek magamnak, hogy egész jól működik. Hát Emily máshogy csinálja. Emlékeznek például a divatrockerkorszakra? Én vettem egy pólót fényes rózsaszín „Rock Chic" felirattal, és azt hittem, ezzel kész. Emily viszont szorosan lábra simuló kígyóbőrmintás nadrágban, lila tűsarkú cowboycsizmában és rózsaszín bőr cowboykalapban jelent meg. És ahelyett, hogy hajmeresztően festett volna – egy hajszálra volt csak tőle azzal a kalappal –, egyszerűen meg kellett tapsolni. Meg aztán a kiegészítőkhöz is jó szeme van. Színes (mármint nem fekete) cipők, virágcserép alakú kistáskák, bolondos hajcsatok, ha az alkalom úgy kívánja. Én sem vagyok tök nyámnyila. Olvasok divatmagazinokat, imádok vásárolni, nagyon is érdekel a divatos szoknyahossz, cipősarok, meg a fényvisszaverő alapozó. De egy pillantással megállapítható, hogy szingli barátnőim mind vékonyabbak és dekoratívabbak nálam, és a sminkneszesszerük is kimeríthetetlen bőségszaruként ontja a stílusos szépség kellékeit. Amikor én még csak olvasok az újdonságról, ők már abban járnak. (El tudják képzelni, meddig tartott, mire rájöttem, hogy megint trendi a csillogó kék szemhéjpúder? Esküszöm, be sem merem vallani, és bármilyen közhelyesen hangzik, ez igenis összefügg azzal, hogy az ember mellett van egy férfi, és nem pörög az élete.) Nagyon eltérő életmódunk és nagyon távoli lakóhelyünk ellenére megmaradt a barátságunk Emilyvel. Hetente kétszer-háromszor e-mailezünk egymásnak, ő beszámol kudarcba fulladt kapcsolatairól, kikérdez unalmas házaséletemről, és mindketten jól járunk. Elszomorított, hogy sehogy sem sikerül egy földrészen laknunk. Pár hónapja voltam csak házas, amikor Garvval Chicagóba költöztünk öt évre. Aztán nem egészen egy hónappal a hazautazásunk előtt Emily Los Angelesbe tette át a székhelyét. Ő ugyanis mindig író akart lenni. Novellákkal és regényekkel kísérletezett, de nem jutott velük semmire. Nekem tetszettek a dolgai,, de hát én nem értek hozzá. Ahogy Helen szokta mondani, nekem nincs semmi fantáziám. Aztán négy-öt éve Emily írt egy kisjátékfilmet Valóra vált álom címmel, amit elfogadott egy ír filmstúdió és bemutatott az ír tévé. Bájos, szertelen alkotás volt, de a kisjátékfilmek általában arra a sorsra jutnak, hogy egyszer lejátsszák őket, aztán eltűnnek a süllyesztőben. A filmes ambíciókat dédelgető művészek afféle próbafutamának tekinthető. De a Valóra vált álommal példátlan dolog történt, ugyanis a hossza sajátságos módon pont tizennégy és fél perc volt. Na mármost, valahányszor Írországban kitör egy
korrupciós botrány (azaz minden második héten), a kilencórás hírek ledarálása után kell valami a csatornának, ami tíz óráig betölti az éter hullámait, mielőtt folytatódik a műsor. Négy hónap alatt háromszor is a Valóra vált álom lett ez a helykitöltő, és kezdte magára vonni a nagyközönség figyelmét. Kávéauomaták, fénymásolók és buszmegállók környékén az emberek egyre többet kérdezgették egymástól: – Látta azt a helyes filmecskét, amit az esti híradó után játszottak? Egyik napról a másikra közismert lett Emily neve, legalábbis Írországban – az emberek tán nem tudták pontosan, kicsoda, de azt igen, hogy hallottak róla valahol, és a filmjéről mindenképpen. Egész tisztességesen meg tudott volna élni itthon, ha hajlandó a kompromisszumra, és elvállal minisorozatokat, színdarabokat, reklámokat (állítólag jó pénz van benne) a filmek mellett. De ő úgy döntött, hogy egy lapra tesz fel mindent: otthagyta lélekölő állását, és átköltözött Los Angelesbe. Idővel jött a hír, hogy elvállalta a képviseletét egy nagy hollywoodi ügynökség. Hamarosan követte a bejelentés, miszerint sikerült eladnia egy játékfilmes forgatókönyvet a Dreamworksnek. Vagy a Miramax volt? Mindenesetre egy nagy cég. A film címe Túszdráma (vagy Túsz/Dráma), és egy nászutas paradicsomban játszódik, a Csendes-óceán déli részén, egy apró szigeten, amit egy nap megszállnak a terroristák, megölnek néhány lakost, és túszul ejtenek sok nászutast. Páran viszont bemenekülnek a bozótosba, gallyakon meg efféléken élnek, mint a száműzöttek, és közben megtervezik a mentőakciót. Úgy harangozták be, hogy „akciófilm szerelmi szállal és vígjátéki felhangokkal". A Sunday Independent leközölt a szerződésről egy riportot, az ír tévé újra leadta a Valóra vált álmot, és Emily mamája vett egy hosszú, tengerészkék, flitteres ruhát a premierre. (40 százalékos leárazáson vette, de még így is borsos áron.) Aztán telt-múlt az idő, és nemigen történt semmi. Még a szereposztás is hátravolt, és valahányszor megkérdeztem, hol tart az ügy, azt a tömör választ kaptam, hogy „még csiszoljuk a könyvet". Inkább nem faggattam tovább. Végül telefonált Emily mamája, és megkérdezte tőle, nagy baj lenne-e, ha a hosszú, tengerészkék, flitteres ruháját hordaná férjura munkahelyi partiján. Mert hát lassan egy éve meg van, és bár akciósan vette, 40 százalék leárazással, de még így is borsos áron. Szeretné valami hasznát venni. Nyugodtan koptasd, tanácsolta Emily. Aztán, mit tesz isten, kijött egy film az egyik rivális stúdiónál. Nyolc párról szólt, akik golftúrára mennek a Fidzsi-szigetekre. A szigetet terroristák szállják meg, megölnek néhány lakost, és túszul ejtenek néhány golfozót. Páran viszont bemenekülnek a bozótosba, gallyakon meg efféléken élnek, mint a száműzöttek, és közben megtervezik a mentőakciót. Akciófilm
volt, méghozzá – sose hinnék – szerelmi szállal. Nem is beszélve – milyen meglepő – a vígjátéki elemekről. Elég hosszú ideig kötött a filmiparhoz a munkám, hát nem lepett meg, amikor hazaszivárgott a hír, hogy a filmstúdió „kipipálta" Emily forgatókönyvét. A „kipipálni" a helyi zsargonban azt jelentette, hogy „ejteni", „visszautasítani", „bemondani az unalmast". Felhívtam Emilyt, hogy osztozzak a bánatában. Sírt szegény. – De már új könyvön dolgozom – mondta. – Egyszer fent, egyszer lent, hm? Ennek már másfél éve. Röviddel utána hazajött Írországba karácsonyozni, és elhívott a városba. Garv könyörgött, hogy hadd jöhessen velünk, de Emily sajnálattal közölte, hogy ez csajbuli, és nem tudná tartani velünk a lépést. Igaza is volt – jó napjain sem egy könnyű társaság, ha bulizik, de letört és megalázott hangulatban, amikor nincs kedve kibeszélni magát, még nehezebb eset. Az egész estét betöltő rózsaszín cowboykalapot vette föl, ekkor tombolt legvadabbul a rockercsajszitrend, és hamarosan összeroppant önnön idétlenségének súlya alatt. De akkor még pont nem, és Emily istenien nézett ki. A viszontlátás örömére a nyakába ugrottam, de akármennyire boldogok voltunk egymás társaságában, azért fura egy este volt. Akkor ugyan úgy éreztem, hogy életem legszebb estéje, de visszagondolva már nem vagyok ebben biztos. Emily rövid idő alatt rengeteget megivott – mióta feladta az alkohollal kapcsolatos elveit, jól beletanult az ivás művészetébe. Általában meg sem próbáltam volna tartani a szintjét, de ezen az estén nem maradtam el tőle. Persze nagyon berúgtam, de valahogy nem tűnt fel. Színjózannak hittem magam. Pedig gyanús lehetett volna, hogy látszólag mindenki, aki a közelembe került, megsértett vagy felbosszantott. És meg sem fordult a fejemben, hogy talán bennem lehet a hiba. Egy új, elég puccos szálloda, a Hayman bárjában voltunk; a tetőcserepektől a hamutartókig minden valami hírneves New York-i dizájner alkotása volt. Hallottam korábban erről a helyről, tele voltak vele az újságok, már csak azért is, mert a luxusberendezés nagy részét meg lehetett vásárolni, de még nem jártam ott, míg Emily alig három napja érkezett, és már kétszer is tiszteletét tette. Letelepedtünk egy sarokasztalhoz, rendeltünk egy üveg bort, és Emily előadta élettörténetét utolsó találkozásunktól kezdve. A munkájáról nem volt hajlandó beszélni – „akasztott ember házában kötelet", nyögte –, viszont mindent megtudtam a szerelmi életéről. A meleg pasiról, aki erősködött, hogy heteró, és a heteró pasiról, aki erősködött, hogy meleg. Emily nagyszerű mesélő, kiváló érzéke van a részletekhez. Sehol egy elnagyolt ecsetvonás. Magával ragadó stílus.
Valahogy végig ő beszélt többet. De persze neki volt is miről. Mire nagyjából képbe kerültem az elmúlt évek eseményeit tekintve, már alig maradt a második üveg borból. Most te jössz – rendelkezett. – Hogy is volt ez a dolog a nyulakkal? – Összeráncolta a homlokát. – És hogy az ördögbe lehet itt italhoz jutni? Felsóhajtottam és belefogtam gyászos történetembe, ám ekkor a tömegben kiszúrtam a nővéremet, Claire-t. Hát te mit csinálsz itt? – kiáltott. Aztán észrevette Emilyt, és megértette. Csevegett velünk egy sort, majd meglátta azokat, akikkel találkozója volt, és odébbállt. Amint hallótávolságon kívül jutott, Emily sötéten sziszegte: – Ez az, menj csak a barátaidhoz az úri asztalnál. Mereven nézett rám – vagyis akkor azt hittem, bár igazából egy ütemre dülöngéltünk. – Berángtam a nővéredre. Plusz – egészítette ki méltóságteljesen – a barátaiból is. Megszemléltem Claire-t és az asztaltársaságát. Érkezését kitörő nevetés és harsány lelkesedés fogadta. Hirtelen átjárt az irigység. – Én is berágtam rájuk. Nem úgy van. Nem? Emily hátrahajtotta a fejét, és lecsorgatta a torkán az utolsó csepp bort. – Berángtál rájuk. Az már igaz. Berángtam. Sikerült hozzájutnunk még egy üveg borhoz, majd úgy döntöttünk, hogy átmegyünk valahová, ahol nem ilyen idegesítő mindenki. Az ajtó felé tülekedvén elhaladtunk Claire társasága mellett. Távozunk – közölte Emily fensőbbségesen. – Ne fogadjátok hálánkat. Rejtélyes szöveg, tudom, de akkor és ott teljesen logikusnak hangzott. A szálloda előcsarnokában, az ajtó előtt úgy határoztunk, hogy még táncolunk egyet. Nem tudom biztosan, melyikünknek jutott eszébe, de mindkettőnknek tetszett az ötlet. Nem viccelek, leraktuk a táskáinkat és körbetáncoltuk, aztán röhécselve kiszabadultunk az éjszakába. Máig magam előtt látom a három közelben álló és nálunk sokkal józanabb férfi elképedt pillantását. Az utcán fogtunk egy taxit, és arra kértük – gyanítom, hogy inkább utasítottuk – a sofőrt, hogy vigyen el a Grafton Streetre. Másodpercek műve volt csak, hogy rá is berángjunk, mert úrrá lett rajtunk a meggyőződés, hogy a hosszabbik, egyben anyagilag jövedelmezőbb útvonalat választotta. Nem lehet jobbról felkanyarodni arra a hídra – védekezett a taxis. Na persze – horkant fel Emily. – Engem ne szédítsen, én itt lakom – hazudott csípőből. – Nem vagyok turista!
Aztán oldalba bökött kicsi, hegyes könyökével, és rekedten vihogott. – Ezt nézd, Maggie! – Széttárta a táskáját – mint a fogorvos, aki a nagyőrlők kezelésére készül –, és (hamis) Louis Vuitton tárcája és (valódi) Prada neszesszere közt ott pihent a szálloda egyik hamutartója. Emlékeim szerint 30 font állt az árcédulán. Ezt honnan szedted?! Felesleges a kérdés. Rossz lelkiállapotban lopni szokott, és ezt ki nem állhatom. Miért nem hasonlít rám jobban? Én a nehéz helyzeteket a jobb karomon megjelenő ekcéma formájában dolgozom fel. Talán nem valami kellemes, de legalább nem tartóztatnak le érte. Hagyd abba a lopkodást! – dorgáltam halkan, de szigorúan. – Egyszer még elkapnak, és benne leszel a csávában! De válasz nem jött, mert megint a sofőrt leckéztette. Egy éjszakai klubba mentünk, ahol igazság szerint túlkorosnak számítottunk,, és remekül elszórakoztunk azzal, hogy mindenkire berángtunk – az ajtónállón kezdtük, aki nem hívott elég gyorsan a sor elejére Emily elvárásaihoz mérten, és a csaposokkal folytattuk, akik nem szolgáltak ki azonnal, nem beszélve a szórakozó ifjakról, akik nem pattantak föl a helyükről egyből, amikor megláttak minket. Egyszóval teljesen kiütöttük magunkat, és Garv elég megértően viselkedett másnap. Késedelem nélkül elhagyta a fürdőszobát, amikor hánynom kellett, és türelmesen várakozott a lépcső mellett, szappanhabos arccal, borotvával a kezében. Este hatra már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy beszélni tudjak, és fölhívtam Emilyt. Fel voltam dobódva – szilaj partizásunk szinte büszkeséggel töltött el –, de Emily tartózkodóbban reagált. Tényleg körbetáncoltuk a táskánkat a Haymanben? – kérdezte. Bizony. Tudod, mi van? – szólt megjátszott könnyedséggel. – Az a szörnyű érzésem támadt, hogy nem is volt táncparkett. A táncparkett még hagyján! – kiáltottam. – De zene sem. És nem szuper, hogy annyi emberre berángtunk? Emily fura hangot hallatott. Félúton a nyöszörgés és a hörgés között. – Jaj, csak azt ne mondd, hogy előadtam a berágós műsort! Berángós – helyesbítettem. – Pedig de. És szuper volt. Ó, te jó ég. Fölvettem a telefont. – Halló! Jól vagy? Teljesen – válaszoltam rekedten. – Csak mintha kerülgetne az influenza.
Anyukád szerint otthagytad Garvot. Ja... igen. És kiraktak az állásodból. Igen – sóhajtottam –, ki bizony. Na de... – Csodálkozó, tanácstalan hangon folytatta. – Én még mindig a munkahelyi e-mailedre írok. Nem tudom, ki vette át a helyed, de a legapróbb részleteket is megtudta Brett pénisznagyobbító műtétjéről. Valahogy kipréseltem magamból: – Bocsi. Nemigen érintkeztem mostanában senkivel. Hallgattunk, amíg felmorajlott, majd elült a telefonzaj. Tudtam, hogy ég a kíváncsiságtól, de megelégedett annyival, hogy megkérdezte, biztos jól vagyok-e. Teljesen. Hallgatás, telefonzaj. – Nézd – kezdte lassan –, ha már úgysem dolgozol... meg minden, mi volna, ha szépen repülőre pattannál és átjönnél egy időre hozzám? Mit nyernék én azzal? – Napsütést – kecsegtetett. – Zsírmentes chipset, és engem. Talajvesztett állapotomra jellemző, hogy először arra gyanakodtam, nem gondolja komolyan. Csak azért mondja, mert úgy érzi, így illik, ezt kell mondania egy jó barátnak. De mégis megvillant egy reménysugár a sötétben. Los Angeles. Az Angyalok Városa. Oda akartam menni.
6 Rémítően sokáig repültünk Los Angeles külvárosai fölött. Poros, földszintes házak végeláthatatlan sora terült el alattam; a négyszögű blokkokat itt-ott autópályák széles, dinamikus aszfaltcsíkjai vágták el egymástól. A távolban gyémántosan csillant meg az óceán. Szinte hihetetlen, hogy alig egy hét telt el Emily hívása óta, és már itt is vagyok. Majdnem itt vagyok – sose fogunk már leszállni? Otthon nagyon ellenezték az utazást. Főleg anyám. Los Angeles? Hogyhogy Los Angeles? – értetlenkedett. Nem hívott talán Rachel New Yorkba? Nem ajánlotta fel Claire, hogy lakhatsz nála Londonban, ameddig csak akarsz? És ha földrengés lesz abban a Los Angelesben? – Apuhoz fordult. – Mondj már valamit!
Van két jegyem a hokibajnokság elődöntőjére – szólt apu szomorúan. – Ki fog így velem jönni? Ekkor anyunak beugrott valami, és megint aput vette elő: – Nem Los Angelesben volt, hogy megsérült a nyakad? Kábé húsz éve járt Los Angelesben, néhány másik könyvelővel társasutazáson vett részt, és a disneylandi vízi hullámvasúton megrándult a nyaka. Az az én hibám volt – ellenkezett apu. – A feliratok jelezték, hogy nem szabad felállni. Mind a heten kificamítottuk a nyakunkat. – Atyám az égben! – Anyu a szájához kapta a kezét. – Levette a jegygyűrűjét! Valóban levettem, amolyan kísérletképpen. A hiányzó gyűrűk (a kísérőgyűrűvel együtt) jól látható bemélyedést hagytak az ujjamon, és nyerstésztaszínű világos bőrsávot. Azt hiszem, az esküvőm óta rajtam voltak, és furcsa, rossz érzés volt nem hordani őket. De hordani is. így tisztességes. Távozásom hírét Garv is elégedetlenül fogadta. Fölhívtam, hogy egy hónapig nem leszek itthon, és késedelem nélkül átugrott hozzánk. Anyu bevezette a nappaliba. – Tessék! – mutatott rá diadalmasan, és a viselkedése szavak nélkül is azt sugallta, „elég a szamárságból, buta csitri". Garv köszönt, és hosszan, túl hosszan néztük egymást. Talán így tesz mindenki szakítás után: próbál visszaemlékezni, mi kötötte össze valaha a másikkal. Kicsit szétesettnek, elhanyagoltnak tűnt. A munkahelyi ruhájában jött, de a civil frizurájával és komor arckifejezéssel – vagy mindig ilyen komor? Lehet, hogy többet képzelek mögé, mint amennyit jelent. Mert azt nem lehetett éppen mondani, hogy elsorvasztaná a bánat; most is – anyám kifejezésével élve, bár Garvra sosem alkalmazta – „szép emberpéldánynak" látszott. Haloványan átfutott az agyamon, hogy nem illenek ide ezek a gondolatok, nem érzékeltetik a helyzet súlyát. De ennyire futotta tőlem. Vajon miért? A sokk teszi? Vagy Annának van igaza, és a Cosmo téved: mégis depressziós vagyok. Miért pont Los Angelesbe? – kérdezte Garv mereven. Miért ne? Ott lakik Emily. Nem értettem, miért néz úgy rám. Nincs munkám meg... érted... – magyaráztam. – Mi tartana vissza... tudom, hogy sok elintéznivalónk van, de... Meddig maradsz? Nem tudom pontosan, hazafelé még nem foglaltam le helyet. Nagyjából egy hónapig. Egy hónapig – ismételte letörten. – Hát jó, majd ha visszajöttél, beszélünk.
Az újdonság lesz. – Ez keserűbbre sikeredett, mint ahogy akartam. Rosszindulatú harag csapott fel köztünk, és szétterült, mint a gombafelhő. Aztán huss, elszállt, és jó modorú felnőttek voltunk megint. Tényleg beszélnünk kell – mondta nyomatékkal. Ha egy hónap múlva nem vagyok még itthon, értem jöhetsz. – Nagyon igyekeztem barátságosan beszélni. – Majd akkor elmegyünk ügyvédhez meg minden. Jó. Aztán nehogy beelőzz, és nélkülem szerezz egyet! – Könnyed megjegyzésnek szántam, de undokul hangzott. Kifejezéstelen arccal nézett rám. – Ne izgulj, megvárlak. Nem lesz munkám, úgyhogy a Fontos Női Dolgok-számláról fizetem a jelzálogot. Közös számlánk mellett tartottam egy sajátot is, melyre minden hónapban elhelyeztem egy kisebb összeget – épp csak annyit, amiből kijött egy-egy kényelmetlen szandál vagy fölösleges szájfény, és nem gyötörte a lelkiismeretemet, hogy a jelzálogpénzünket költöm. Néhány barátnőm – elsősorban Donna – föl nem foghatta, hogyan sikerült rávennem Garvot, hogy beleegyezzen, holott éppen Garv ötlete volt, sőt ő találta ki rá ezt a becenevet. Ne törődj a jelzáloggal – sóhajtotta. – Azt én állom. A Fontos Női Dolgok-számlára szükséged van, hogy fontos női dolgokat vehess. Majd megadom. – Örültem, hogy kicsit több pénzem lesz az útra. – Nem lenne baj, ha átmennék összeszedni egypár holmit? Már miért lenne baj? – Bűntudatos, ösztönösen védekező reakció volt – pontosan tudta, mire gondolok, de úgy tett, mintha nem. Én meg nem mentem bele a részletekbe. Fura cinkosság alakult ki köztünk, a ki nem mondott szavak egyezsége. Nekem nagyon is megfelelt így; ha van valakije, arról hallani sem akarok. – A te házad – tette hozzá. – A fele a tiéd. Akkor jutott eszembe az első épkézláb gondolat, aminek egy válófélben lévő ember fejében illene megfordulni: hogy el kell adnunk a házat. Felszállt a köd, a jövőm kigöngyölődött, mint a filmtekercs. Eladjuk a házat, nem lesz otthonom, újat kell keresnem, új életet kezdenem, egyedül. Ki leszek én? Önazonosságom olyan szorosan kötődött a házassághoz, hogy a nélkül gőzöm sem volt róla, ki vagyok. Kicsúszott a lábam alól a talaj, nem találtam fogódzót sem térben, sem időben, de erről most nem tudtam gondolkozni. És egyébként hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte Garv. Aha. Ahhoz képest. És te?
Aha. – Kis elcsukló nevetés. – Ahhoz képest. Majd jelentkezz – mondta, és tett felém egy fura mozdulatot. Ölelésnek indult, de óvatos vállveregetés lett belőle. Jó. – Elhúzódtam a testmelege, ismerős illata elől. Nem akartam túl közel kerülni hozzá. Idegenekként búcsúztunk el egymástól. Utánabámultam az ablakon át. Ott megy a férjem, gondoltam magamban, a helyzet képtelenségén csodálkozva. Hamarosan már csak a volt férjem, és életem több mint tíz éve elvész vele együtt. Végigsétált a rövid kocsibejárón, eltűnt a sövény mögött, és fehéren izzó tűzzel tört rám a pokoli harag. Menj csak, üvöltötték utána a gondolataim, takarodj a trüffeles nőhöz. Az indulat elszállt, éppolyan gyorsan, ahogy jött, és megint rám telepedett a súlyos, élettelen semmi. Helen volt az egyetlen, aki helyeselte az elutazásomat. Ügyes húzás – mondta. – Gondolj azokra a férfiakra! Szörfözős cowboyok. – Felnyögött. – Jézusom. Napbarnított bőr, napszítta, kócos, sós haj, kockás has, szörfdeszkán edzett izmos combok... – Elhallgatott, aztán közölte: – Atyavilág, én veled megyek! Csak most döbbentem rá: szingli lettem! Egyedülálló harmincas nő. Húszas éveimet a házasság biztos fészkében töltöttem, és fogalmam sem volt róla, milyen egyedül lenni. Persze hallottam a szinglikről, az egyedülálló harmincasok szubkultúrájáról. Ismertem a statisztikákat: egy harmincas nőnek (szerintem) több esélye van a harmadik típusú találkozásra, mint egy házassági ajánlatra. Tanúja lehettem szingli testvéreim és barátnőim párkeresésének, és félresikerült próbálkozásaik után együtt merengtünk arról, hogy vannak-e egyáltalán rendes pasik még a világon. De részemről merőben elméleti volt az érdeklődés. Elmerengtem a témáról, de nekem nem számított. Nem nagyképűségből – legalábbis nem tudatosan. Most aztán pofára estem. Nem volt társam. Semmivel sem álltam jobban, mint Emily, Sinead vagy bárki. Egy kis különbséggel azért: én nem is vágytam társra. Garvval már nem akartam együtt lenni, de továbblépni sem tudtam. A képzelőerőm nem jutott még el oda, hogy valaki más mellett lássam magam. Ekkor bukkant föl a második épkézláb gondolat: vége az életemnek. Ez az egy dolog volt biztos, egy képlékeny világ egyetlen szilárd pontja. Ebbe a tudatba kapaszkodtam, mert különös módon vigaszt nyújtott. Egy örökkévalóságig tartott a reptéri vizsgálat. Végre aztán átnyújthattam az útlevelemet a pult mögött álló ellenszenves pasasnak. (Teljesen mindegy volt, melyik sorba állok, ezeket a fickókat valószínűleg külön erre a célra gyártják.) Undorodva végigmért, én meg azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, házasember-e vagy elvált. Nem azért – ezt le kell
szögeznem –, mert tetszett. A repülőn is eltöprengtem a mellettem ülő nőn, márpedig ő aztán biztos nem tetszett. Csak nem akartam, én lenni az egyetlen... Mélázásomból a pasas vakkantása riasztott fel: – Mi a látogatás célja? Kikapcsolódás. Hol száll meg? Egy barátnőmnél Santa Monicában. És a barátnője mivel foglalkozik? Forgatókönyveket ír. Esküszöm, Mr. Pipa a szemem láttára változott át. Kihúzta magát, felhagyott a megvető hunyorgással, és hirtelen mézesmázos modorra váltott. Csak nem? Megvette valaki a munkáját? A Universal. – Vagy a Paramount? – De egyelőre parkolópályán van... Na és akadna nekem ott egy szerep? – poénkodott. Csakhogy nem voltam biztos benne, hogy poénnak szánta. Nemtőm – feleltem idegesen. Nem tudja – sóhajtott, fogta a pecsétet, és nagyot csapott vele az útlevélre. Megérkeztem! És ott állt Emily, türelmetlenül topogva a (szép, japános szandálba bújtatott) lábával. Uramisten, de jólesett látni! Hogy vagy? Idegbeteg az időeltolódástól? – kérdezte részvéttel. Kiállíthatod a flepnit. Asszem három filmet néztem végig a repülőn, és egy árva kukkot sem jegyeztem meg belőlük. Az egyik mintha egy kutyáról szólt volna. Add csak ide! – Emily megragadta a bőröndös targonca fogantyúját, és határozott léptekkel megindult a parkoló felé. A kinti forróság úgy zúdult rám, mintha a Jóisten kinyitotta volna a világ legnagyobb tűzhelyét. – Te jó ég – nyögtem megtántorodva. Mindjárt odaérünk – biztatott Emily. Odanézz! – A kábító hőségről érdekes látvány vonta el a figyelmem: egy kis hippi szekta ült a füvön, türkizkék köntösben, tamburint rázva és dalban dicsőítve Istent. Megfordult a fejemben, hogy direkt az én kedvemért csődítették ide őket – Isten hozott az Angyalok Városában! –, mint Hawaiiban, amikor virágkoszorút tesznek a nyakadba. Emily nem törődött velük. – Láthatsz még ilyet épp elégszer. Szállj be! – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Egy perc, és beindult a légkondi.
Sosem jártam még Los Angelesben, de azonnal ráismertem volna. Annyira jellegzetes volt – a tizenhat sávos autópályák, a magas, keskeny pálmafák, a tömör bungalók. A házak vonala alacsonyan, szélesen terült el – a legkevésbé sem hasonlított Chicagóra. Néhány utcánként felbukkant egy-egy mini-bevásárlóközpont, melynek táblái kisállat-kozmetikát, manikűrszalont, fegyverboltot, biztonságikamera-üzletet, fogorvosi rendelőt, szoláriumot, még egy kisállat-kozmetikát is hirdettek... Mennyi ápolt kutya lehet ebben a városban – jegyeztem meg álmatagon. Az időeltolódás tette. Kicsit ütődött voltam tőle. Emilynek nem volt érkezése ilyen sületlenségekhez. Őt a nagybetűs Sztori érdekelte. – Szóval mi a helyzet Garvval? Legszívesebben kiugrottam volna a száguldó kocsiból. A bevált szöveggel álltam elő: – Boldogtalanná tettük egymást, úgyhogy bedobtuk a törülközőt. Jó, de... – Félelem csendült a hangjában. – Azért nem szakítottatok ugye? Csak különköltöztök egy időre. A történtek miatt. Hm? Mi ez, összeesküvés? Miért nem bírja elfogadni senki, hogy vége? Igenis szakítottunk. – A jobb karom bizseregni kezdett. – Ennyi volt. Úristen. – Szörnyen zaklatottnak tűnt. – De csak nem fogtok... elválni? Áthullámzott rajtam a szégyen. – Mi mást tehetnénk? Be is adtátok a válópert? Még nem. Majd ha visszamentem. – Amint kimondtam e szavakat, hirtelen személyes valósággá vált, amire eddig csak elméletben gondoltam. – Jé, elvált asszony leszek! Hát... ha elválsz, akkor az. – Aggodalmas pillantást vetett rám. – Ez ennyire megdöbbent? Nem, csak... most fogtam fel. – Mindenesetre nem mondhatnám, hogy kislányként erről ábrándoztam volna. – Elvált asszony – ízlelgettem, és a kudarc érzése tovább erősödött bennem. Hogy könnyedre vegyem a figurát, hozzátettem: – Tudod, mit jelent ez? Vörösesszőke hajam lesz, botrányosan fogok viselkedni a házibulikon, leiszom magam, és kihívóan táncolok fiatalabb férfiakkal. Ez vagyok én – mondta Emily. – És én mondom neked, nem is olyan rossz. Hallgattunk, csak a fogaskerekek zörgését hallottam túlterhelt agyából. De még mindig nem tudom elhinni – lehelte. – Mármint, tulajdonképp mi történt? Ő akarta vagy te...?
Nem volt kedvem beszélni róla. Inkább elfeledkezni az egészről, hogy jól érezhessem magam. – Egyikünk sem. Vagyis mind a ketten. – Hirtelen fejest ugrottam a témába. – Azt hiszem, van valakije. Mi? Garvnak? – visította, olyan magas hangon, hogy annál feljebb már csak a denevérek hallhatnák. Vonzó férfi. – Valahogy megbántva éreztem magam. Nem úgy értettem. – Jól irányzott kérdések záporával kicsikarta belőlem a trüffeles nő történetét, és majdhogynem jobban kiakadt tőle, mint én. Szembe sütött a nap, hunyorgott. – Azt hittem, Garv Garvan jellemére házat lehet építeni. Azt hittem, ő a becsületes kevesek egyike. Le vagyok sújtva, Maggie. Hát én sem ugrálok az örömtől. És ki az a lány? Bárki lehet. Egy kollégája... Vagy akár... – Csak azért is kimondom. – Lehet Donna. Vagy Sinead. Mindkettővel jóban van. Nem Donna vagy Sinead az. Nem tennének ilyet. Vagy ha igen, arról hallottam volna. Férfiak! – csóválta a fejét keserűen. – Mind ugyanolyan. A gatyájukban tartják az agyukat. Nagyon utálod most? Nagyon. Amikor van hozzá erőm. – Pedig tulajdonképpen minden felháborodásom ellenére sem hibáztattam Garvot. Emily átható pillantást vetett rám. Nagyon jól ismer, nincsenek titkaim előtte. Elébe mentem a faggatózásnak. Lehetne rosszabb is – mondtam torz mosollyal. – Legalább barátságban válunk el... Azaz nem ellenségekként – helyesbítettem elbizonytalanodva. – A pénzügyekről meg a házról korrektül fogunk intézkedni. Még jó. Garv azért mégiscsak tisztességes. Szerencse, hogy nem lett... – Riadtan elhallgatott. ...gyerekünk – fejeztem be a mondatot. Ne haragudj – suttogta. Semmi baj – nyugtattam meg. Pedig hogyne lett volna baj, de gondolni sem akartam rá. Mikor... – kezdte, de ugyanabban a pillanatban így szóltam: – No mindegy! Hogy hívják ezt az utat? Nem kért a témaváltásból. – Szép dolog a barátságos válás, de mindenképp beszélned kell kettőtökről – figyelmeztetett. Duzzogva kucorogtam az ülésen, és hirtelen eszembe jutott, mire emlékeztet ez az egész. Tizenhat éves koromban megcsúsztam a lépcsőn, és beletérdeltem a bejárati ajtó üvegébe. Üvegszilánkok százait kellett egyenként, csipesszel eltávolítani a lábamból. Fájdalomcsillapítóval nem kényeztettek, hát görcsbe rándulva, a kíntól verítékezve tűrtem a kezelést,
fájdalomtól fájdalomig. Minden egyes szó Garvról és rólam olyan érzés volt, mint egy-egy csupasz húsból kiszakadó üvegszilánk. – Majd beszélek róla – mondtam. – De nem most. Kérlek! – Jó. Lassacskán változott a környék jellege, szolid lakóövezetbe értünk. Minden ház egy-egy prototípus: vályogutánzat, koloniális stílus, halvány pasztellszínű art deco. Ápoltságot sugárzott az egész látvány, virágok nyíltak mindenütt. Már nem vagyunk messze. Szép hely, mi? Csodás. – Csak meglepett, mert Emilyt pörgősebb környezetbe képzeltem. Amikor ideköltöztem, egy rohadt bérházban kellett laknom – szó szerint megrohadt a hőségtől – Los Angeles keleti részén, ahol lövöldöztek, gyilkoltak az ablakom alatt. Jó, talán nem is baj, hogy nem pörgős. Santa Monicában sokkal jobb a gyilkossági statisztika – nyugtatott meg. Hát ez csodás! Fehér faburkolatú bungaló előtt álltunk meg, füvesített ösvény nyúlt ki a járdára. A locsolóberendezés legyezőszerűen forogva spriccelte be a gyepet. Vigyázz azzal a nyavalyás locsolóval! – intett Emily. – Időzítővel megy, engem mindig megszívat, tönkreteszi a frizurámat. Ja, és vigyázz azokkal a szomszédokkal, az ő fajtájuk miatt rossz a város híre. Sorozatgyilkosok? Ezoterikusok; rád néznek, és mindent kiolvasnak az aurádból. A másik oldali szomszédok sem jobbak. Fiatal srácok. Fősulisok, programozó szakra járnak asszem. Ha narkóra van szükséged, bátran fordulj hozzájuk, bár tudom, hogy téged ez nemigen érint. Megkönnyebbülten lélegeztem föl: tehát nem házaspárok vesznek körül. A narkóárus diákokkal, sokkal jobban ki voltam békülve. Emily házának vakító fehér hátterében harsányan izzott a virágok rózsaszínje. Nagyon bájos hely! Aztán megláttam egy táblát a ház előtt: „Önvédelmi fegyvert tartunk", és a lelkesedésem megcsappant. Milyen környék ez, hogy fegyvert kell tartani otthon? Bevonszoltuk a poggyászt a hűvös, árnyas épületbe. Ámultan dicsértem a hajópadlót, a fehér redőnyöket, a helyes hátsó kertet, Emily meg egyenesen az üzenetrögzítőhöz sietett. – Neeeee – nyöszörgött. – Hívj már fel, te rohadék! Valami pasi? – kérdeztem annyi részvéttel, amennyit színlelni bírtam. Jó is lenne. Mert?
Maggie – kezdte, és leroskadt az egyik székre. – Az a helyzet, hogy ennyire vagyok a kampectól. Hogyhogy? – leheltem, és most kezdtem csak felfogni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki válságban van. Olyan jó, hogy itt vagy! Mert? – Ügy látszik, észrevétlenül átvettem a vigaszt nyújtó barát szerepét. Emily felsóhajtott, majd előadta szomorú történetét. Miután a filmstúdió „kipipálta" a Túszdrámat (vagy mégis Túsz/Dráma volt?), Emilyt kirúgta az ügynöke, ami Los Angelesben tragédia. Egyetlen filmstúdió sem foglalkozik olyan tervvel, amelyet nem valamelyik ügynökség útján nyújtottak be; ügynököt szerezni viszont szinte lehetetlen, magyarázta Emily. Mindennap forgatókönyvek ezrei futnak be a nagy ügynökségek portájára, és kíméletlenül szigorú válogatáson mennek keresztül. Azaz: ha nem jön be a recepciós kölköknek, a szemétben végzi. Ha rajtuk átjut valahogy, meg kell nyernie egy hivatásos forgatókönyv-olvasó tetszését. Abban a valószínűtlen esetben, ha ő rábólintott, belenéz egy ügynökségi asszisztens. És ha dicshimnuszt zeng róla, na akkor van rá esély, hogy egy ügynök is leereszti rá fenséges pillantását. Emily az elmúlt másfél évben sorra adta be a könyveket, de minden ügynökség visszadobta őket. De hisz neved van a szakmában. Kisbetűvel – felelte keserűen. – Mindenki emlékszik rá, hogy a Túszdrámát kipipálta a filmstúdió. Rosszabbul állok, mint egy totál újonc. Ez a város nehezen felejt. Miért nem szóltál? Nemtőm. Szégyelltem. A nagy sikersztorim után. Meg folyton reménykedtem benne, hogy majdcsak rendbe jönnek a dolgok, tudod, hogy van ez. Én tudtam csak igazán. Alig tíz napja történt, hogy a legújabb könyvét sikerült elfogadtatnia egy új ügynökségnél. Csakhogy ez kicsi cég, a szavának nemigen volt súlya a stúdióknál. Dávid Crowe-nak hívják. Felkarolta az ügyet, most igyekszik jó hírét kelteni, hátha sikerül egy kis versengést provokálni a stúdiók között a filmért. De egyelőre nem hallani semmit. Hiszen még friss a dolog. Itt minden vagy nagyon gyorsan történik, vagy sehogy. Kikészíti az idegeimet – panaszkodott. – Ha ez sem indul be, nekem annyi. Ne túlozz! Talpra állsz, és újra próbálkozol.
Nincs az az isten – rázta komoran a fejét. – Kiégtem. Lenullázott ez a város. Sorra szedi az áldozatait, majd meglátod... És teljesen le vagyok égve – tette hozzá. Hogyhogy? – Elhűltem. Hiszen tetemes összeget kapott a Túszdrámákért, amit megtarthatott, amikor kipipálta a stúdió. Majdnem három éve már, és kétszáz lepedő az adók meg az ügynökségi díj kifizetése után nem tart valami sokáig. Pedig nem finnyáskodtam, próbálkoztam mindenféle kommersz vacakkal, videofilmekkel, még pornót is bevállaltam volna! Szereplőként?! – Ilyen súlyos lenne a helyzet? Nem, íróként. De most, hogy mondod, gyanítom, hogy több esélyem lett volna, ha a szereplőválogatásra megyek. Még ők is elutasítottak, a hírem megelőzött. Szerintem ingyen sem kellenék. Jézusom. Szörnyű volt ez a másfél év – ismerte el. – Amikor a Csillagközi Energia Produceriroda... A micsoda? Nem vicc. Huszadrangú űrfilmügynökök, az irodájuk egy műanyag kabin Pasadenában. Amikor kipipálták az ajánlatomat az Űrszörcsögők a Gamma 9-ről negyedik részére, az volt életem legsötétebb napja. Megbénított a probléma komolysága. Melegem volt, kimerültem, haza akartam menni. De hová haza? Jaj, te jó ég, jaj, istenem! – Megrendülten nézett rám. – Ne haragudj, Maggie, annyira sajnálom! Hogy zúdíthattam ezt így rád... Hadd kínáljalak meg valamivel! Összedobott egy salátát, kinyitott egy üveg bort. Szerencsére a vidámsága is visszatért közben. Nem olyan vészes a dolog. Bármikor visszamehetek Írországba, ott is kapok filmes lehetőséget, most már rengeteg embert ismerek – biztatta magát. Szünetet tartott. – Tudod, kivel szoktam filmes körökben összefutni néha? A hangja többet elárult, mint a szavak. Kivel? Egy másodperc habozás. – Shay Delaneyvel. – Nyilvánvalóan a megfelelő pillanatra várt a hírrel. Hogyhogy? Producerként dolgozik a Dark Star Productionsnél. Az egy... ...független filmvállalat – fejeztem be Emily helyett. Csak most jöttem rá, mitől volt ismerős a név, amikor Shay említette.
Sok dolga van ideát – mondta Emily szinte védekezőn. El tudom képzelni. Filmprodukciós vállalatok dolgozóival előfordul. – Értetlen tekintetére válaszolva hozzátettem: – Összefutottunk. A múlt héten. De ilyet! – Emily a fura egybeesésen ámuldozott, én a salátám fölé görnyedtem. Vajon ezért vágytam annyira Los Angelesbe?
7 Éjjel géppisztolyropogásra ébredtem. Vadul dobolt a vér az ereimben. Füleltem a sötétben, vártam a kísérő hangokat – kiáltásokat, nyögéseket, szirénát –, de semmi. Már nem Kansasban vagyunk, Totó. A szuroksötétségbe bámulva bevallottam magamnak a keserű igazságot. Megbántam, hogy eljöttem ide. Arra számítottam, hogy mintegy varázsütésre jobban leszek, de hogyan lehetnék, amikor elhoztam önmagamat és kudarcba fulladt életemet is? Ráadásul más otthonában lakni – még ha a legjobb barátom is – nehezebb, mint hittem. A nyolcórás időeltolódás ellenére sokáig képtelen voltam elaludni, mert Emily olyan hangosan nézte a tévét. Emily dolgozószobáját neveztük ki hálónak, ott forgolódtam ágyamban, egyre azt kívánva, hogy halkítsa már le. De nem szólhattam – nem a saját házam. Amikor újabb adag fülhasogató konzervnevetés robbant át a vékony falon, minden porcikámmal visszakívánkoztam korábbi életembe Garvval. Én így nem tudok élni. Azonnal hajlandó lettem volna beismerni, hogy a szakítás hiba volt, és minden késedelem nélkül visszatérhet a régi kerékvágásba. Megszoktam a nyugalmat, a bármikor kikapcsolható tévét. De tényleg elégséges ok ez a folytatáshoz? Kelletlenül beismertem, hogy nemigen. Végül csak elaludtam valahogy, de most felébredtem megint. Az újabb sortűz zajára majd' kiugrott a szívem a helyéről. Mi az ördög folyik odakint? Bárcsak hazamehetnék! De hiába, kénytelen leszek kitartani itt. Mindenki azt hinné, hogy meghibbantam, ha kiderül, hogy csak egy napig bírtam Los Angelesben. És nem csak miattam nem lehet – Emilynek nyilvánvalóan szüksége van a társaságra. Jézusom, a végén még együtt
megyünk majd haza, két csődtömeg. A repülőn el kell különíteni minket, nehogy megfertőzzük a többi utast. Valami zajt hallottam az ablaknál, s vagy egy métert ugrottam az ágyon. Mi lehet ez? Ág ütődött az üvegnek? Vagy egy kéjgyilkosságra szakosodott elmebeteg kószál odakinn, áldozatot keresve? Én az elmebetegre tippeltem. Hiszen ez Los Angeles, közismerten a pszichopata mészárosok kedvenc találkahelye. Olvastam egy-két Jackie Collins-regényt életemben, és nekem nem lehet újat mondani a dőlt betűkkel töprengő elmebetegekről. Már nincs sok hátra. Hamarosan megízleli a bosszú édességét. Akkor majd megbánják, hogy kinevették és sose hívták vissza. De most már 6 az erősebb. És vele van a kés. A kés készségesen engedelmeskedni fog a parancsainak. Előbb levágja a haját, aztán az ékszereit, majd nekilát a bőrének. Könyörög majd a szajha, hogy kegyelmezzen, vessen véget a kínjainak. De nem teszi, mert most rajta a sor, hogy megismerje a fájdalmat, most rajta a sor... Kivert a víz. Ezek a deszkafalú kaliforniai házak olyan törékenyek... és még sebezhetőbbé tesz, hogy a földszinten vagyok. A félelemtől elgyengülve fölkapcsoltam a kislámpát. Muszáj olvasnivalót találnom, lehetőleg valami könnyedet, ami elfeledteti a küszöbönálló feltrancsírozást. De Emily a dolgozószobájában csak a forgatókönyvírás mesterségéről szóló szakkönyveket tartott. Az asztalon azonban megláttam egy paksamétát: Szilikon álmok. Az új műve. Pont jó lesz. Két oldal elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzem a sötétben bujkáló elmebetegről. Két nőről szólt a film, akik ékszerrablással teremtik elő a pénzt a lányaik plasztikai műtétjére, hogy nekik majd több szerencséjük legyen a férfiakkal. Vígjáték, thriller és szerelmi történet egyben, plusz a Hollywoodban kötelező nyálas dumák sem hiányoztak belőle. („De anya, én szeretlek! Akkor is, ha nem veszel nekem új melleket.") Elalvás előtt ködösen átfutott az agyamon, hogy ezt leopcióznám. Amikor reggel felébredtem, szívbajt kaptam az ijedségtől – hét ágra sütött a nap, citromsárga fényárba vonva a szobát. Dübörgő szívvel törtem a fejem: hol a fenében vagyok? Az elmúlt kilenc hónap szörnyű emlékei vágtázva tértek vissza, átcsaptak fölöttem, míg elértem a tegnapig, és megértettem, miért vagyok ezen az ismeretlen, napfényes helyen. Ja, tényleg... Emily a konyhában kattintgatott a laptopján. Jó reggelt! – köszöntöttem. – Dolgozol? Igen, új forgatókönyvet írok. Egy újabb újat?
Igen. – Elnevette magát, aztán fölállt és csinált magának egy italt, amit a későbbiekben fehérjeturmix néven ismertem meg. – Nem tudom, mennyire jó, de muszáj haladnom vele, hátha nem jön össze a Szilikon álmok. Micsoda rémálom, gondoltam. Hogy felvidítsam mind a kettőnket, megjegyeztem: – Gyönyörű napunk van! Aha, tényleg. – Kicsit meglepettnek látszott. – De itt minden nap ilyen. Egyébként hallottad a tűzijátékot este? A tűzijátékot? Igen, a Santa Monica Fesztiválról. De biztos kidőltél már addigra. Nem, ébren voltam. – Aztán szégyenkezve kiböktem: – De azt hittem, géppisztoly. Miből gondoltad, hogy géppisztoly? Magasságos ég! – Riadalom és aggódás ült ki az arcára. – Te tényleg ki vagy készülve. Mögém lépett, és átkulcsolt szikár, törékeny Emily-karjaival. Annyira megindított az érintés, hogy most először tudtam sírni azóta, hogy elhagytam a férjem. Eddig bennszorultak a könnyek, fagyottan, hozzáférhetetlenül. Olyan boldogtalan vagyok – ziháltam. – Olyan boldogtalan, boldogtalahahan... Tudom, tudom, tudom... – Mint két megakadt lemez. A fájdalom, amit eladdig csak a szemem sarkából pillantottam meg néha, futólag, most feltárult előttem, és egyszerre rám szakadt minden bukott reményünk súlya. Egy házasság vége a legszomorúbb dolog a világon. Nincs, aki úgy házasodna meg, hogy nem hisz benne. Felidéztem a huszonnégy éves önmagamat, a huszonöt éves Garvot, ártatlan bizalmunkat a szép jövőben, és majd' belefulladtam a könnyeimbe. Mennyire bíztunk benne, és hiába. – Egy papírtörlőgombóccal nyomogattam elázott arcomat. – El kellett jönnöm onnan, Emily, nem tehettem mást, olyan rettenetes volt! Ha én nem teszem, ő hagy el. És most az egésznek véhéhége. Tudom, tudom, tudom – mormolta Emily. – Tudom. Múlt februárban azt hittem, soha nem leszek már boldogtalanabb – fulladoztam zokogva. – Pedig dehehe. Szomorúbb ez, mint az éhező kisbabák az Angyal a lépcsőben. Szomorúbb, mint amikor Mary megvakul A farm, ahol élünkben? Igen. Szomorúbb. De hiába, már sikerült visszavonhatatlanul megmosolyogtatnia. Kicsit magamhoz térített, zsepit nyomott a kezembe, aztán csábító ajánlatot tett: – Kérsz egy fehérjeturmixot? Helyi különlegesség. Jöhet.
Csodásan finom turmixot kevert, és kiültünk a napfényben fürdő, pici hátsó kertbe. Kezdtem lenyugodni, de ekkor Emily újra elővette a témát. Valahogy elhamarkodottnak tűnik ez az egész. Túl hirtelen történt. Hallgattam, s a karom égni és viszketni kezdett. Egy kapcsolat sem ér véget ilyen simán – erősködött. Nem volt ez sima. Könnyedebb hangnemre váltott, hogy szóra bírjon. A szakítási folyamat leglényegesebb elemei kimaradtak. Ugye először házassági tanácsadásra kell járni, minimum két próbát kell tenni az újrakezdéssel. Ezek látványosan csődöt mondanak majd, és ha azt hiszed, most vagy igazán kibukva, elhiheted, ez még semmi ahhoz képest. Na akkor ki lehet jelenteni, hogy vége. Most is ki lehet jelenteni, mert már... mással... – Torkomon akadtak a szavak: hogy „valaki mással jár". Nem tudok megbízni benne többé. Sem megbocsátani neki. Megértem – kezdte. – De az igazi ok az, hogy... Emily, ne! – Felcsattanásnak indult, de erőt vett rajtam a csüggedés. – Vége, és fontos lenne, hogy elhidd, mert így is nehéz elviselni. Oké. Ne haragudj. – Úgy tűnt, ő is örül, hogy befejeztük. Kimerültnek látszott. – Na és mi a terved mára? Nemtom. Délelőtt találkozóm lesz a könyvelőmmel az adóvisszatérítések ügyében – mondta. – Akár el is jöhetsz velem, vagy ha akarod, kiraklak a strandnál. Nem vágytam az egyedüllétre. De milyen hülyén venné ki magát, ha egy könyvelő irodájában ücsörögnék, míg Emily az adóügyeit tárgyalja? Teljes erőbedobással tűz a kaliforniai nap, én meg már elég nagylány vagyok. Kimegyek a strandra – mondtam, és nagyot nyeltem közben. Hogy állsz a pénzzel? – kérdezte Emily. – Félre ne érts, nem tarhálni akarok – tette hozzá sietve. Hát, Garv felajánlotta, hogy egy hónapig ő fizeti a jelzálogot, és nálam van a hitelkártyám. Persze nincs miből fedezni a keretet, amíg nincs munkám. – Valamiért ez most nem aggasztott annyira, mint máskor. – És a folyószámlám sem üres. Ami azt illeti, a Fontos Női Dolgok-számla kifejezetten jól állt. Bár mostanában túl sokat költöttem, a közös számláról vettem le a pénzt, és csak most vetődött fel bennem, hogy talán előre megéreztem a szakítást, azért tartogattam a saját számlámon az összeget. Kényelmetlen érzés volt. Miért kérdezed? Gondoltam, bérelhetnél egy autót erre az időre.
Nem járhatnék busszal? Fura hangot hallottam. Felnéztem, hát Emily nevetése volt az. Mi olyan vicces? „Nem járhatnék busszal?" Miért nem mindjárt gyalog? Ez kész! Miért, nem járhatok busszal? Hát nem nagyon, senki nem jár busszal. A tömegközlekedés egy katasztrófa. Legalábbis így hallottam, sose próbáltam ki. Itt mindenkinek kell autó. Szuper kisteherautókat lehet bérelni – mondta ábrándosan. Kisteherautókat? Mármint dzsipeket? Nem, kisteherautókat. Arra gondolsz, amivel a farmerek járnak? Hát olyasmire, csak legyen új, fényes, és ne üljenek benne hízódisznók. De én nem akartam kisteherautót. Én szívesebben képzeltem magam egy kecses, ezüstszínű kabrióba, amint hajamat röpteti a menetszél, és szívlencsés napszemüvegemet leeresztve szemezek a pasikkal a piros lámpánál. (Persze csak képzeletben.) Csak turisták és idegenek ülnek kabrióba – biggyesztett Emily. – Egy igazi Los Angeles-i soha. A szmog miatt. Visszaemlékeztem a hatalmas, négykerék-meghajtású dzsipszerű cuccra, amivel Emily elém jött a reptérre. Mint egy komplett háztömb, csoda, hogy hegymászó-felszerelés nélkül is följutottam az anyósülésre. – Most a kisteherautó a trend – figyelmeztetett Emily. – Vagy legalább egy olyan dzsipet szerezz be, mint az enyém. Nekem csak annyi kell, hogy mobil legyek. – Meg egyébként is ő könnyen beszél, itt egész évben süt a nap, de én mikor engedhetem meg még egyszer magamnak, hogy lehajtott tetővel mászkáljak, és ne ázzak bőrig? Csakhogy itt a kocsid alapján ítélnek meg. A kocsid és az alakod, ez a két fő szempont. Akár kartondobozban is lakhatsz, a lényeg, hogy menő verdával járj és az anorexia végső fázisánál tarts. Szerintem a kabrió is menő. Én olyat szeretnék. Na de... Most bomlott fel a házasságom – mondtam aljasul kijátszva az adut. – Kabriót akarok! Oké. – Emily tud veszíteni. – Akkor szerzünk neked egy kabriót. Indulás előtt befutott anyám hívása. – Az egész tengerpart bármelyik pillanatban belecsúszhat a Csendes-óceánba. Csak nem? A te érdekedben mondom.
Köszönöm. Jó idő van? Nagyon is. Mennem kell! A strand egy kőhajításra volt a háztól, gyalog is mehettem volna. Ha Emily hagyja. Lekecmeregtem az ülésről, és a mobil háztömb elhajtott, aprócska barátnőmmel a volánnál. Képeslapra illő látvány tárult elém. Citromszín fényben úszó, kecses pálmafák nyújtózkodtak a felhőtlen kék égbe. Porhanyós fehér homokszőnyeg terült el a parton, s mögötte villódzott az óceán. Kaliforniáról az a hír járja, hogy mindenki észbontóan jól néz ki. A jólét, az egészségtudatos életmód, a napfény, a plasztikai sebészek és persze a táplálkozási betegségek folytán vékonyak, izmosak, barnák. Leterítettem a törülközőt, és közben gyanakodva méregettem a többieket. Nem voltak sokan – hétköznap ez természetes is –, de ahhoz elegen, hogy legszörnyűbb félelmeimet igazolva lássam. Azon a partszakaszon nálam kövérebb és löttyedtebb figura egy sem akadt. Tán egész Kalifornia államban sem. Atyavilág, ezek aztán soványak! Azon nyomban, szinte pánikszerűen megérett bennem az elhatározás, hogy megint elkezdek sportolni. Két skandináv típusú lány kínosan közel telepedett le. Egyből az jutott eszembe, hogy elvált-e valamelyikük; az őrületbe kergettem magam ezzel, ha megláttam valakit, mindig a családi állapotát találgattam... Ledobták sortjukat, felsőjüket, és feltárult parányi bikinijük, lapos hasuk, aranybarnára süttetett, formás, feszes combjuk. Életemben nem láttam még senkit, aki ilyen nyugodtan mutogatta volna a testét. Legszívesebben elkergettem volna őket. Ezek után, hogy vegyem le a strandkendőmet? Idővel aztán sikerült meggyőznöm magam, hogy senki ügyet sem vet rám, és lecsúsztattam. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a vízimentő összerándul-e a döbbenettől, hogy aztán lassított felvételt imitálva, hóna alatt elsősegélycsomaggal, dübörgő rockzenei aláfestéssel felém száguldjon és közölje: „Sajnos el kell hagynia a strandot, hölgyem! Ide gyerekek is járnak, legyen rájuk tekintettel." De a drámai akció elmaradt, hát bekentem magam 8-as faktorú naptejjel, és nekiláttam a napozásnak; a bőrrák miatt aggódtam a legkevésbé. Atyavilág, de fakó vagyok! Okosabb lett volna, ha előre bemázolom magam színezett barnítókrémmel. Erről rögtön Garv jutott eszembe – mindig sebészkesztyűt húzott, mielőtt rám kente a krémet, és azt mondta: – Szikét, törlést, tamponálást! Jaj. Behunytam a szemem, elandalodtam a hullámok surrogásától, a nap szikrázó melegétől, a könnyed, futó szellőfoszlányok simításától.
Egész kellemesen éreztem magam, amíg a hasamra nem fordultam, amikor is rá kellett ébrednem, hogy nincs, aki bekenje a hátam. Máskor Garv segít. Megint rám szakadt a magány és a meggyőződés, hogy vége az életemnek. Az utazásom előtti este, csomagolás közben ugyanezt mondtam Annának és Helennek: – Vége az életemnek. Nem igaz! – Annát láthatóan felzaklattam. Ne tutujgasd! – torkolta le Helen. Majd megismerkedsz valaki mással... még fiatal vagy – mondta Anna bizonytalanul. Annyira azért nem – szólt közbe Helen. – Már harminchárom éves. És jól nézel ki – küszködött tovább Anna. Jó, tényleg nem gáz – ismerte el Helen kelletlenül. – Szép a hajad. És egész okés a bőröd. A korodhoz képest. A szolid életmódtól – tette hozzá Anna. Úgy is van – helyeselt Helen nagy komolyan. Felsóhajtottam. Az életmódom maximum az övékéhez képest volt szolid, és a bőröm annak köszönhette viszonylagos hamvasságát, hogy minden este ujjnyi vastagon kenem magamra a drága fiatalító krémet, amitől a lepedőről is lecsúszom... de inkább nem ellenkeztem. És ráadásul... – kezdte Helen eltöprengve, én meg előrehajolva vártam a bókot – ...szuper a táskád is. Csalódottan dőltem hátra. Nem is értem – mélázott. – Valahogy nehezen tudlak összeegyeztetni a drága táskákkal. Tiltakoztam, mert igenis illik hozzám a drága táska, szerintem legalábbis. De nem akartam megint hajba kapni Helennel azon, hogy mennyire vagyok felelőtlen költekező. Mellesleg azt a bizonyos szuper táskát pont Garvtól kaptam. Na persze! – kacagott Helen. – Ne akard elhitetni velem, hogy a féltve óvott zsebéből egy lepedőt kiráncigált egy sac á mainre! Ez franciául volt, ha nem tudnád. Egyébként, ha úgyis vége az életednek, ugye nincs szükséged már a táskára? De a táskát nem hagytam, úgyhogy gyanakodva kérdezte: – Nocsak, még sincs annyira vége? Fogd be, a kocsimat megkaptad – vágtam rá. Csak erre a hónapra. És vele közösen – biccentett Anna felé. Hirtelen egy kiáltást hallottam, ami visszarántott a jelenbe. – Jégkrémet tessék!
Felültem a törülközőn. Egy fiatalember tántorgott el mellettem, a jégkrémek súlyától rogyadozó léptekkel, és itt, az anorexiások hazájában a haszon minden reménye nélkül. Pálcikás fagyik! – hirdette szárnyaszegetten. – Tölcséres jégkrémek, ostyaszendvicsek! Megsajnáltam. És megéheztem. – Helló! – kiáltottam. – Egy tölcséreset kérek. Gyorsan lezavartuk az üzletet, aztán folytatta kevéssé jövedelmező útját. Nem szokták vajon gyalázni, kővel dobálni, amikor zsír- és szénhidrátgazdag termékeit kínálgatja a strandon? „Kopj le, gané!" Mint másutt a drogdílereket. Megint egyedül maradtam. Hirtelen nagyon megörültem, hogy Kaliforniában vagyok, mert az időeltolódásra foghattam a szörnyű érzést, hogy állva hagyott az egész világ. Lám, nem én tehetek róla, és áltathatom magam azzal, hogy csak napok kérdése, és teljesen rendbe jövök. A két északi szépség nyálcsorgatva nézte, ahogy elfogyasztom a jégkrémet. Olyan sóvárgó tekintettel bámultak, hogy egész zavarba jöttem. Már-már megkínáltam őket. És egyfolytában úgy éreztem, hogy egy regényben mostanra már elhívott volna valaki röpizni, vagy legalább szóba elegyedett volna velem – a vízimentő vagy egy másik strandoló. De az egyetlen, akivel beszéltem, a jégkrémárus volt. És feltehetőleg én voltam az egyetlen, aki beszélt ővele.
8 Emily értem jött késő délután. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy Dávid Crowe még mindig nem telefonált. Szinte tapintható volt Emily kétségbeesése. Ha nincs hír, az is jó hír – próbáltam vigasztalni. Tévedés – felelte. – Ha nincs hír, az rossz hír. A rossz híreket titkolják, a jókat felnagyítva ömlesztik rád. Hát akkor hívd fel te! Keserű kacaj volt a válasz. – Könnyebb bejutni egy Tom Cruise-film forgatására, mint elérni az ügynöködet, ha ő nem akarja. Azért mégiscsak felhívta. Az ügynök „pillanatnyilag házon kívül" tartózkodott.
Fogadjunk, hogy nem tartózkodna „pillanatnyilag házon hívül", ha Ron Bass volna a telefonban – borongott Emily. Ezek szerint Ron Bass valami felkapott forgatókönyvíró lehet. Furcsa, ám leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy merev részegre igyam magam – mondta. – Elbírnál egy görbe estét a repülőút után? Hová mennénk? – Csak nem az lesz ebből, hogy egy csomó csajjal együtt kell táncolnom az I Will Survive-ra, ami szakítás után kötelező gyakorlat? Jó étterem, finom vacsora? Szuper! – A megkönnyebbüléstől, hogy kihagyjuk Glória Gaynort, a kelleténél lelkesebben bólintottam rá a tervre. Ezt már szeretem! Tudod, mit? – folytatta elgondolkozva. – Ideje lenne kirúgnod a hámból egy kicsit. – Emily nagyon szerette Garvot, de mindig úgy vélte, hogy a korai férjhez menés megfosztott a kellő mennyiségű zülléstől, az ifjúság nélkülözhetetlen beavatási szertartásaitól. – Amíg itt vagy, ereszd el magad! Aha – mondtam tartózkodón. Istenem, ha tudtam volna... Elhívjuk Larát. ő sem veti meg az italt. Connie-nak is szólunk. Meg Troynak. És Justinnak is. Néhány gyors telefon után ment, és pillanatok alatt összeszedetté varázsolta a külsejét. Csak úgy csuklóból, mintha gyerekjáték lenne. Ruha, cipő, táska, frizura, mind tökéletes és csillogó, de még milyen csillogó! Aztán kinyitotta a csodaneszesszert, és beavatott némely titkába. Egy csöpp krém került a számra – „hogy olyan duzzogó legyen". A szempillámat valami apró masinával göndörítette be (gyanítom, hogy szempillagöndörítőnek hívják). Majd előkapott egy tubust, és azt mondta: – Na, most eltüntetjük azokat a fáradt táskákat! Kösz, nem kell – közöltem fölényesen. – Van nekem olyan Dermaizém. Még hogy Derma. Ezt figyeld! – Egy-két pötty krémet biggyesztett a szemem alá, és döbbenet, de szó szerint éreztem, hogy összehúzódik a bőr. Mi ez? Milyen márka? – Már láttam magamat, amint berontok a legközelebbi drogériába, és fél vagyonomat odaadom ezért a varázsszerért. Anusol. He? Aranyereseknek van. Egy tubus öt dollár, csodákra képes, minden modell ezt használja. Nem megmondtam, hogy mindig le vagyok maradva hozzá képest? Néhány másodperc műve volt kiegyenesíteni a hajamat a hajsütő vassal, aztán a gyűrűsujjamra kent egy kis aloés krémet – megégett a sápadt bőr a
jegygyűrűm helyén (úgy hangzik, mint valami különösen nyálas countrynóta). Ahogy Emily elindult az ajtó felé, erélyes kopogás kísérte minden mozdulatát. Tipp-topp, a cipő, klikk, a táska csatja, sere, ez az öngyújtó, patt, ez a hosszú körme. Egyszerűen imádnivaló. A Sunsetre megyünk, közölte. A Troy nevű nem jön, Connie sem, mert nyakig ül az esküvői előkészületekben, de Lara, a részeges matróz és Justin ráér. Házas valamelyik? – kérdeztem amúgy mellékesen. Emily fölnevetett. – Jesszus, dehogy. Szingli mind a kettő. Mármint totál szingli? Milyen a nem totál? Elvált. Részvéttel nézett rám. – Nem, ők totál szinglik. Pálmafák sziluettje rajzolódott az ég hátterére az út mentén. Lenyugvóban volt a nap, szabályos rétegekben halmozódtak egymásra a színek: lent halványkék, feljebb mély, izzó sötét, átfénylettek rajta az első csillagok, mint a rojtos vásznon a fény. Benzinkutak, vízággyal büszkélkedő motelek, spanyol nyelvű hirdetőtáblák, használtautó-kereskedések, mexikói kajáldák, csontkovács-rendelők és elképesztően magas házszámú épületek fényei suhantak el mellettünk. Kizárt, hogy tényleg huszonkétezer ház van ezen az úton. Vagy mégse? Lehetséges – mondta Emily. – A Sunset kábé harminc kilométer hosszú. Sunset. Mármint a Sunset Boulevard? A Sunset Boulevard-on kocsikázom, gondoltam, tisztára, mint egy filmben. Egy kereszteződésnél rongyos kartontáblát tartott egy férfi, rajta nagy, girbegurba betűkkel az állt: „FELESÉGET KERESEK". Még a telefonszámát is ráírta. Egész megnyerően nézett ki, ez volt a furcsa. Na tessék, Maggie – mutatta Emily. – Harcoljunk meg érte! Én férjnél vagyok – feleltem gépiesen. Ja, ki is ment a fejemből. Nagy, fehér szálloda előtt álltunk meg, és egy sereg fiatalember rontott ránk. Egy tébolyult pillanatig azt hittem, duzzogó ajkam és göndör szempillám hatására, de kiderült, hogy parkolószolgálatosok a szállodában. Micsoda, odaadod a slusszkulcsot, leparkolják a kocsit, és visszahozzák, amikor szólsz? – Hallottam már ilyesmiről, de soha nem láttam még élőben ezt a jelenséget. Számomra borzasztó stresszt jelent a parkolás, nem győztem dicsérni ezt a végtelenül humánus intézményt.
De fizetni kell érte, nem szívjóságból csinálják – tette hozzá Emily sietve. – Plusz borravaló is jár a sofőrnek. Gyerünk befelé! Zsúfolt, pörgős hely volt. Csupa napbarnított, hamvas, szexis vendéggel. Mégsem küldtek haza. Milyen rendesek, gondoltam. Amint leültünk, megszólalt: – Itt van Lara! Magas, szőke nő siklott felénk az asztalok között, és a láttán csak egyre tudtam gondolni: aranyló búzamező. Mintha mézes szirupba mártották volna, tetőtől talpig ragyogott. Sok szép ember volt az étteremben, de nála szebb aligha. Hali! – kiáltott, amikor Emily bemutatott minket egymásnak. Hali – üdvözöltem. Általában hellót köszönök vagy egy „örvendek"-kel kezdem, de igyekeztem beilleszkedni. Megjött a pincér. Vagy mondhatnám úgy is, felgördült a függöny. Hallottam én már olyat, hogy Los Angelesben munkanélküli színészek szolgálnak fel, és ez az Adonisz egyszerűen annyira gyönyörű és trendi volt, hogy nem is lehetett más. 'Stét, hölgyek – csillogtatta a fogait. – Deyan vagyok, ma este én szolgálom ki minden igényeteket, ha beledöglünk is. Ki akar ez lenni? – kérdezte Lara a homlokát ráncolva. – Kevin Kline A boldogító nemből Vagy az a pasi a Will és Grace-bői? Már megint ez a csaj, villant meg riadtan Deyan szeme. – A Will és Grace Jackjét alakítom – ismerte be kelletlenül. Tudtam! – ujjongott Lara. – De figyelj, Deyan, ma este nincs kedvem Jackhez. Alakítsd inkább... – Kék szemét ránk ragyogtatta. – No, kit válasszunk? Mondjatok egy színészt! Schwarzie? Ralph Fiennes? Nekem Nicolas Cage a kedvencem – vallottam be. Mit szólsz? – fordult Deyanhez Lara. Melyik film legyen? – kérdezte Deyan durcásan. A Veszett a világ – vetettem föl habozva. – Vagy az Angyalok városa? A fiú egyszerre távoli lett és szótlan, azt hittem, lenézi a javaslataimat. Aztán mintha egész teste lekókadt, megereszkedett volna. Felőlem akár – dörmögte. Egy pillanat alatt megragadta Cage álmosan sármos figuráját! Saját nevetésemet hallottam, s csak most vettem észre, hogy hosszú idő óta először találok viccesnek valamit. No mit innának a szép hölgyek? – dünnyögte elnyújtva. Vodka-martinit Gray Goose-ból, jég nélkül, négy olajbogyóval – rendelkezett Lara. Almalikőrt ginnel és tört jéggel – vezényelt Emily. Én is – motyogtam. – Almásat.
Okés! Be kellett vallanom magamnak, hogy Lara teljesen lenyűgözött. Suhogó arany hajkoronájáról, izmos, napbarnított testéről első pillantásra az jutott eszembe, hogy az ő képe illusztrálhatná a „szőke cicababa" címszót a lexikonban. De nemcsak szép volt, hanem intelligens is. Valahogy nem tartottam ezt egészen igazságosnak. A pulthoz érve Deyan megtorpant, beroggyantotta a fél térdét, felénk pördült, ránk mutatott és kacsintott. Pár szót is tátogott, az egyik csak az „okés" lehetett. Szó, ami szó, kitett magáért. Kihozta az italokat. Cage-stílusban folytatta: Mai ajánlatunk... Az agyam egyből képernyővédő üzemmódba kapcsolt. Mindig ez van. Kíváncsi voltam a napi ajánlatra, de ha sokáig kell szemkontaktust tartanom valakivel, az bezavar a hallásomnak, nem tehetek róla. ...blablabla, áfonyás mártással blablabla... Hmm – bólogattam elismerően, kínban állva a tekintetét. ...blablabla körítésnek blablabla... Értettetek ebből valamit? – kérdezte Lara, miután a fickó elvonult. – Én ilyenkor az első szótól rövidtávúmemória-kiesést kapok. Rokonlélek! Megkönnyebbülten kiáltottam fel: – Ugyanez van, ha valaki útbaigazít. Csak arra tudok koncentrálni, hogy értelmesen bólogassak. Lara elvigyorodott. – Bingó! – (Ez elismerést jelent náluk.) – Én is. Az elejét még értem – „Forduljon jobbra." Onnantól filmszakadás, csak kábé minden huszadik szó jut el hozzám... „A második lámpánál" – szúrtam közbe. „Balra a benzinkút utón." Hol találtad? – mutatott rám Emilyhez fordulva. – Király csaj! Túláradó lelkesedését nem lehetett egészen komolyan venni, de valamelyest enyhített a kisebbségi érzésemen. Ki ez a Lara tulajdonképp? Mint kiderült, egy producernek dolgozik. Filmproducernek? Meglepetten nézett rám, mintha azt kérdezné, másmilyen is van?, aztán bólintott. – Persze. Egy független producerirodának. Ez azt jelenti – magyarázta Emily –, hogy a művészfilmekre hajtanak. És az anyagi csődre – nevetett Lara. Melós heted volt? – kérdezte Emily. Nem. Most majd két hétig elleszek a Galambok premierbulijával, de egyelőre hibernálok. Én túl sokat hibernálok mostanában – sóhajtott Emily. Figyelmesen hallgattam őket. „Hibernálok", ez úgy látszik, azt jelenti, „nyugi van a melóban". Ez az egyik nagy előnye amerikai kiruccanásomnak,
megismerem az új szlenget, még mielőtt eljut Írországba. Tudtommal én voltam az első ír.bennszülött, aki a „parázni" kifejezést használta, ezt egy New York-i látogatáson szedtem össze, Racheltől. Kiváltságos helyzet, mint amikor fél évvel a bemutató előtt látsz egy sikerfilmet. Állítom, hogy én életem végéig hibernálhatok. – Emily kezdett átcsúszni melodrámába. – Az a rohadt ügynök! Még csak három napja volt! – csitította Lara. – Hadd dolgozzon. Öt. Múlt péntek óta nála van. Abból három munkanap. Ez még semmi. És hogy állsz az új könyvvel? Pocsékul. Csak mert épp nincs önbizalmad. Á, megjött Justin! Justin nem volt egy férfiszépség. Szemüveges fiú, rövid, göndör hajjal, és kissé dundi. Igazából max egy kilóval lehetett a versenysúlya fölött, de a Los Angeles-i felhozatalhoz képest pufóknak számított. Bocs a késésért! – Férfiatlanul magas hangon beszélt. – Desiree rossz hangulatban van, nem akartam magára hagyni. Azt hittem, Desiree a barátnője, de kiderült, hogy a kutyája. Emily elárulta, hogy Justin színész. Láthattalak valamiben? – kérdeztem. Lehet. – De nem vette túl komolyan a kérdést. – Általában én játszom a gond nélkül feláldozható kövér pasast. Ismered azokat a jeleneteket, ahol leszáll az űrhajó, és a legénység egyik tagját egyből lepuffantják a bolygólakók? Na, az vagyok én. Meg a rendőr, akit leterítenek a lövöldözésben. Ne becsüld alá magad – mondta Emily. – Tele vagy munkával. Mi az, hogy! A mozi univerzumában sok-sok feláldozható kövér pasasra van szükség... Hagyjuk! Milyen volt a szombati vacsorapartner? – fordult Emilyhez. Jaaaj – nyögte Emily. – Amikor megérkeztem és bemutatták, A1 egész elfogadhatónak tűnt. Az mindig rossz jel – szólt közbe Lara szárazon. Közölte, hogy a szervátültetésben dolgozik, gondoltam, ebbe a pasiba muszáj beleszeretnem, hiszen életeket ment. Úgyhogy azt mondtam, meséljen a munkájáról. Errefelé nagy baklövés – magyarázta nekem Lara. – Ha megkérsz valakit, hogy töltsön neked vizet, tíz percig szónokol a sikereiről. Emily bólintott. – A1 a munkája kapcsán kiszáll az autóbalesetekhez megnézni, hogy használhatók-e az áldozat szervei. Hát fogta magát, és beszámolt az egyikről, ahol egy férfinak – hátborzongató! – levált a feje a
testéről. „Harminc métert repült a feje", mesélte Al, „csak másnap találták meg. Egy ház kertjében kötött ki, a kutya bukkant rá." Fúúúj – borzongott Lara és Justin. A kelleténél pont többet hallottam – biccentett Emily. – Ki kellett mennem a mosdóba. Mikor visszajöttem, már azt hallgatta az egész vendégsereg: „A KUTYA BUKKANT RÁ A KERTBEN." Viszont összebarátkoztam egy másik pasival, Lounak hívják. Elkérte a számom. De még nem hívott. – Emily hirtelen magához tért, és józanul megjegyezte: – Úgysem kezdhetek párkapcsolatba. Senkinek nem kell a munkám. Én vagyok a legnagyobb lúzer, akit ismerek. Dehogyis – vigasztaltam keserűen. Nagyot nyeltem, és erőlködve kimondtam: – Én válófélben vagyok. Ez az igazi lúzerség. Legalább voltál már férjnél – mondta Emily mélabúsan. – Bár jelenleg megelégednék egy szimpla menettel is. Brett félresikerült pénisznagyobbító műtétjének hála négy hónapja nem voltam férfival. Hát te, Maggie? Én nem annyira régen. – Lara és Justin előtt zavarba hozott a téma. Már azt is nehéz volt bevallanom, hogy válófélben vagyok. Én meg – vigyorgott Lara – nyolc éve nem voltam férfival. Biztos viccel. Némán vártam a poént. Hiszen ez a nő bárkit lemosna a pályáról. Ha ő nem talál pasit, kinek van egyáltalán esélye? Komolyan mondod? Persze. Hallottam ilyen nőkről, Emily mesélte, hogy Los Angeles tele van velük – lélegzetelállítóan szép, intelligens, nem különösebben hisztis nőkkel, akik annyiszor csalódtak már a férfiakban – mert ott a városban szép nőkből túlkínálat van –, hogy egyszerűen úgy döntöttek, feladják, és érzelmileg elzárkóznak a kapcsolatoktól. De miért? Mert meleg vagyok. Meleg?! Lara leszbikus! Sosem találkoztam még élőben leszbikus nővel. Vagy ha igen, nem tudtam róla. Meleg férfiakkal sokszor, persze, de ez újdonság volt. Mit kell ilyenkor mondani, hogy gratulálok? Vagy hogyne izélj már, ahhoz túl szép vagy? Bocsi – kacagott fel Lara. – Ezt nem kellett volna, sajnálom. Akkor nem is vagy meleg? – lélegeztem fel. De, az vagyok.
9 Másnap ragyogó napsütéses időre ébredtem. Kezdtem belátni, hogy ez errefelé nem számít világ csodájának. Hogy érzed magad? – kérdezte Emily, miközben kezembe nyomta a reggeli turmixot. Hogy is? Sután, bágyadtan, elveszetten, megalázva... – Még nem hevertem ki az időeltolódást – foglaltam össze. Pár nap, és rendbe jössz. Bár úgy lenne. Reggeli után elmentünk kocsit bérelni, de csalódottan vettem tudomásul, hogy nem lesz olyan kecses példány, mint ami a képzeletemben élt, ugyanis az tízszer annyiba került volna, mint a kecstelen. Azért béreld csak ki! – nógatott Emily. Nem kéne – ellenkeztem. – Nincs munkám. Jaj, ne is mondd! Aztán lenéztünk a strandra, és pár óra alatt kitárgyaltunk minden lényegtelen semmiséget, például hogy micsoda lepcses szájú nímand Robbie, Donna pasija – ezt a témát pépesre rágtuk –, meg hogy Sinead mennyivel jobban néz ki, mióta szőkére festette a haját tavaly. Sose hittem volna, hogy jól áll neki. Én sem. Nem olyanok a színei. Nem, egyáltalán nem olyanok. De szuperül néz ki. Abszolút. Pedig ha kikéri a véleményemet, lebeszéltem volna róla. Én is. Sose hittem volna, hogy jól áll neki. Én sem. Sőt el sem tudtam volna képzelni. De fantasztikusan néz ki. Egész természetesnek hat. Abszolút természetesnek... – És így tovább. Megnyugtatóan üres párbeszéd, nem kell hozzá gondolkozni, még fogalmazni sem. Nagyon jólesett. De hazaérve elillant az álmos, lusta hangulat, újra torkon ragadott bennünket a szorongás. Emily első dolga az volt, hogy az üzenetrögzítőhöz nyargaljon, Dávid Crowe hangját várva. Na? – kérdeztem. Nuku.
Jaj, szegénykém! Késő – mondta reggel, turmixkészítés közben. – Ha lehetett volna belőle valami, már megtörtént volna. Pedig fantasztikus a forgatókönyv. Az nem számít. Bár nekem is megvolt a magam nem kevésbé súlyos problémája, Emily csüggedt hangulata szíven ütött. Milyen igazságtalan az élet. Hát az! Annyira sajnálom, hogy ezzel is terhellek mondta. – Most igazán nincs erre szükséged, gondolom. Á, nem érdekes – vontam vállat. Igazság szerint – bár sose vallottam volna be neki – majdhogynem megkönnyebbülést jelentett egy tőlem független krízis részesének lenni. Időnként Emily tett még egy-egy tétova kísérletet, hogy Garvról faggasson, de én nem hagytam magam, neki meg nem volt ereje forszírozni a dolgot. És mi jót csinálsz ma? – kérdezte. Na vajon? – intettem az ablak felé, ahol vakítóan sütött be a nap. – Hát lemegyek a strandra. Jövök én is – ajánlkozott nagylelkűen. Megráztam a fejem. – Hagyd csak. Maradj itthon és dolgozz, attól mindjárt jobban érzed magad. Emily igazi munkamániás, és hiába állította, hogy nem halad a forgatókönyvvel, tudtam, hogy bűntudata lenne, ha nem foglalkozna vele eleget. Előző este is dolgozott rajta. No azért az is igaz, hogy még munka közben is folyton a telefonon lógott. Egy zsonglőr ügyességével kapkodott a várakozó hívások után. Rövid beszélgetés nála nem is létezett. Connie például – akivel még mindig nem találkoztam – rengeteg idejét emésztette föl drámai problémáival, lásd a virágok, az esküvői menü, a fodrász, a nyoszolyólányok ruhái; a kihallott részletektől émelygett a gyomrom. Nem akartam esküvőről hallani, váljon el mindenki, még az is, aki sose volt házas, ne legyen az életem ilyen ritka és feltűnő kudarc. A legújabb vészhelyzet Connie nászútjával volt kapcsolatos. Az élet bizarr húzással utánozta a művészetet, ugyanis a kiválasztott üdülőparadicsomot megszállták a morcos polgárőrök, és hét vendéget foglyul ejtettek. Az utazási iroda nem óhajtott megválni az előlegtől, de Emily, a jogi analfabéta, arra biztatta Connie-t, hogy perelje csak be őket. – Igenis vannak jogaid. Kit érdekel a szerződés? Várj egy kicsit, jött egy hívás...
Na, majd találkozunk – mondtam, és a strandszatyromba dobtam egy könyvet. Biztos minden oké? – kérdezte. Aha. Nagyjából. Elvégre három napja érkeztem Los Angelesbe, és még egyszer sem hívtam föl Garvot. Két ilyen rohamom is volt, de szerencsére mindkettő írországi idő szerint az éjszaka közepén, úgyhogy könnyen lebeszéltem magam róla. Szépen barnulsz – közölte Emily, törökülésben elhelyezkedett a kanapén, és bekapcsolta a laptopját. – Vigyázz az úton. A kocsihoz menet láttam az ezoterikus szomszédokat, valószínűleg munkába indultak. Furcsa, össze nem illő pár: egy büszke, méltóságteljes, sötét bőrű nő, hattyúnyakkal, hosszú hajtoldattal, mellette egy Bili Brysonutánzat – szakállas, szemüveges, kopaszodó joviális fazon. Biccentettem feléjük. Mosolyogva jöttek oda hozzám, és bemutatkoztak: Charmaine és Mike. Nagyon barátságosnak tűntek, és egy szóval sem említették az aurámat. Elbúcsúztam, és megfordulván a másik oldali szomszédok egyikét pillantottam meg, a kezében billegő Starbucks-tálcából ítélve kávét hozott magának és a lakótársainak. Yo! – bődült el, míg térdig levágott szárú farmerében és szakadt atlétájában az ajtajuk felé masírozott. Ha Emily nem mondja, hogy diákok, akkor is rájöttem volna, hogy ez a kopaszra borotvált, számtalan piercinggel ékes, feltűnő szakállú fej nem egy biztosítási ügynökhöz tartozik. Rövid Los Angeles-i tartózkodásom alatt már megállapítottam, hogy a szomszéd ház az Anonim Kecskeszakállúak Klubjának is elmenne. Nekem úgy tűnt, mintha tucatnyian laknának ott – bár Emily szerint csak hárman –, és egyikük sem volt tünetmentes. Némelyik csak sóhajtásnyi szöszcsomót viselt az állán, de a kemény mag – ahogy ez a srác is – gondosan nyírt, ápolt szőrzettel büszkélkedhetett. Hosszú, alacsony, narancssárga kocsi állt a házuk előtt. Igazi roncs, én azt hittem, gazdátlan, de Emily azt mondta, hogy a fiúké. Mindössze kétszáz dollárt kóstált, mivelhogy egyik ajtaja sem nyílt, csak az ablakokon át lehetett ki- és beszállni. KITT-nek becézték. – Hali – köszöntem vissza, és beültem a kocsimba. A szégyenteljesen rövid táv megtétele után leparkoltam a strand előtt. A kilátás képeslapra illően tökéletes volt, mint mindig. A homok, a nap, a hullámok, a tiszta, aranyszínű fény. Kár, hogy olyan lehangolóan magányosnak éreztem magam. Sőt.– bevallani is ciki – hiányzott a megszokott, rendezett munkanap, és elmondani sem tudom, mennyire bosszantott ez, mert amióta csak dolgozni kezdtem, egyfolytában arról
ábrándoztam, hogy ha megnyerem a lottót, hátat fordítok az állásomnak, és örökké a napon fogok sütkérezni. Most, hogy lett rá alkalmam, megijesztett. Persze régebben is eljártam nyaralni, de ez a furcsa, be nem tervezett űr nem nyaralás. Azt nem tudtam biztosan, hogy minek nevezzem, de azt tudtam, hogy minek ne. Észrevettem, hogy a bal gyűrűsujjam már nem olyan fura – a kelttészta-szín asszimilálódott, elmúlt a leégés, a gyűrű nyoma kikerekedett, idomult az ujj többi részéhez. Mint a homokba írt betűk, ha elmossa őket a víz. Leterítettem a törülközőt, és elhelyezkedtem a láthatatlan buborékban, mely elválasztott a külvilágtól – leszámítva Rudyt, a jégkrémest. Előző nap nem jött. – Szabadnap? – kérdeztem. Nem, válaszolta. Meghallgatáson járt. Szóval, mit kérsz ma? – kérdezte. Mit ajánlasz? – húztam az időt. Mit szólnál egy Klondike-szelethez? Az üzlet megköttetett, Rudy odébbállt. Figyeltem távolodó, zsugorodó alakját, és azon gondolkoztam, hol tárolhatja éjjel a fagyikat. Minden jégkrém együtt lakik egy nagy házban? Mint a buszoknak, a fagyiknak is van egy garázsuk? Vagy hazaviszi őket? De ha igen, nem fél attól, hogy megeszi a család? Ha ki is fizetik, akkor nem baj, annyival is kevesebbet kell a parton kószálnia, ahol kövekkel dobálják. De nem valószínű, hogy a családtagjai tejelnek... lassan elszunyókáltam. Ami az alvást illeti, mostanában nem tudtam betelni vele. Itt is ugyanolyan mély álomba zuhantam, mint otthon – mármint a nyugatifélteke leghangosabb tévéjének kikapcsolása után. Elaludni egyet jelentett az áldott feledéssel, felébredni olyan volt, mint megérkezni a pokolba. Minden reggeli felocsúdás rémülettel töltött el. „Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok." De hamar eloszlott a félelem, csak halovány szorongás maradt utána. Fél hét körül értem haza, Emilyt a kanapén találtam, hasán a laptoppal aludt, míg a rögzítője villogva jelezte, hogy új üzenet érkezett. Nem nekem. Férfihang szólalt meg, szenvtelen, éneklő kaliforniai hanglejtéssel, mintha nem létfontosságú ügyről lenne szó. – Halló, helló, Emily. Itt Dávid. Crowe. Az ügynök. A fáradhatatlan. – Itt különösen dallamosra váltott a beszéde. – Most hívott Mort Russell a Hothouse-tól. Elolvasta a könyvet, és naaagyon érdekli. – Ezen is szépet trillázott. – Várom a hívását. Emily! Ébresztő! – Karon ragadtam, és megpróbáltam felhúzni. – Ébresztő, ezt hallanod kell!
Üres tekintettel, bambán hallgatta az üzenetet. Aztán egy villanás, és a telefonnál termett... Mi az a Hothouse? – rákérdeztem. – Jó cég? A Towerhez tartoznak, asszem – motyogta tárcsázás közben. – Add, hogy még bent legyen, légyszi, légyszi! Itt Emily O'Keeffe, Dávid Crowe-t keresem. Rögtön kapcsolták. Aha – mondta, és bólintott. – Igen... jó. – Bólintás. – Rendben... Mikor?... Jó. Viszhall. Lassan lerakta a kagylót. Még lassabban csúszott le a fal mellett a földre. Minden mozdulatából sütött a katasztrófa. Elkínzott arccal fordult felém. Tudod, mi van? Mi? Behívtak filmismertető tárgyalásra. Egy másodperc, mire eljutott az agyamig a hír. – De hisz ez szuper! Tudom. Tudom. TUDOM! Aztán elsírta magát, ahogy embert nem láttam még sírni. Zokogott. Mint a záporeső. Görcsösen. – Köszönöm – bömbölte a tenyerébe. – Köszönömköszönömköszönöm... Jaj, ti művészek – csóváltam a fejem. Beszélnem kell Troyjal – pattant fel hirtelen. Gyors beszélgetés után – legalábbis az 6 mércéje szerint, alig húsz percig tartott – lázas készülődésbe fogtunk. Frizura, smink, ruha, cipő; mindezt Troy miatt, akivel fél kilencre beszélt meg találkozót a Bar Marmontba. Troy filmrendező volt ugyanis, aki nélkülözhetetlen tanácsokkal tud szolgálni Mort Russell, a Hothouse, a filmismertető tárgyalás és az önbizalom témakörében. Nős? – kérdeztem, mert ezt mindenkiről tudnom kellett. Emily nevetőgörcsöt kapott. – Troy? Hogyne. Örök életre eljegyezte magát a munkájával. Amúgy viszont szingli. Totál szingli. Teljesen totál szingli. Nála szinglibb férfi nincs is. Milyen filmeket csinált? – kérdeztem a kocsiban, a 405-ös úton. Úgysem hallhattál róluk. Miért, nem elég jó? Dehogynem, fantasztikus. Viszont csak független művészfilmeket rendez. A stúdiók világához nem elég megalkuvó. Egyelőre vár, míg a neve elég jól cseng ahhoz, hogy egy nagy költségvetésű sikerfilm fölött teljes rendezői kontrollt kapjon. Jézusom, ezt nézd meg! – Üvegfalú konditerem mellett haladtunk el, az egész világ láthatta a futógépen izzadó kuncsaftokat. Az egy dolog, hogy
én nem bírnám, ha minden arra járó autós az én kivörösödött, izzadt, görcsös erőfeszítésről árulkodó képemet bámulná, de az ég szerelmére, péntek este fél kilenckor?! Nem egy bárban kéne lenniük inkább? Sok konditerem használ üvegfalakat – mondta Emily. – Hátha egyszer arra sétál Steven Spielberg. A Marmont bár gótikus épülete mintha nem is Los Angelesben állt volna. Belseje sötét, komor hangulatot árasztott, gipszkígyók tekeregtek a falon, s még a tükrök is szinte elnyelték a fényt. Ott van! – Emily egy magában üldögélő fickó felé vette az irányt. Lelkesen üdvözölték egymást, aztán bemutatta nekem. Helló – köszönt Troy bátortalanul. Helló. – Éreztem, hogy kimeredt szemmel bámulom, és csak arra bírtam gondolni, hogy mi teszi a ferfiszépséget? Tudom, hogy van egyfajta közmegegyezés. A határozott áll, a kiugró arccsont, a hosszú, sötét szempillák nyerőnek számítanak. A vakítóan fehér fogsor mindenkinek bejön, és van, aki a mélabús kutyaszemekre bukik (bár az nem én vagyok). No és az orr? Nem. Az orr jobb, ha háttérbe vonul. Mindenki egyetért abban, hogy az orr csak szükséges rossz. De néha előfordul, hogy valaki minden konvenciót felrúg, mégis szívdöglesztő az eredmény. Troy hosszú arcát az orra uralta. A szája semmitmondó egyenes vonal. De olajbarna bőre szinte sugárzott, és sötét haját katonásan kurtára nyíratta. A szeme talán mogyoróbarna lehetett. Ahogy a bárpult felé fordult a pillantása, zöld fény villant benne. Egy italt, lányok? – kérdezte halkan. Naná – mondta Emily. – Fehérbort kérek. És te, Maggie? – És a szempár megállt rajtam. Zöldesbarna lesz az. Én is kérek valamit. Esetleg meghatároznád közelebbről is? – A szája széle felfelé görbült. Hm. Valami jegeset kérek. Alkohollal. Valami jegeset alkohollal. Meglesz. – Elmosolyodott. Á, és tessék: vakító fehér fogsor, hibátlan és hiánytalan. Utánanéztem, ahogy elsétált. Nem volt magas, de könnyedén, kecsesen mozgott, mint aki nem veszi magát túl komolyan. Jól vagy? – kérdezte Emily. Ööö, aha. Maga elé somolyogva turkált a táskájában. Troy visszatért. – Margarita jéggel Maggie-nek. Los Angeles legkiválóbb koktélja. Na és mi szél hozott erre? Hát csak... – Utáltam ezt a kérdést, szívből. De hirtelen beugrott, mit kell rá mondani. – Hát csak úgy hibernálok.
Senki nem csodálkozott rajtam. Senki nem röhögött ki. Úgy látszik, helyén használtam az új szlenget. Aztán a tárgyra tértek. Troy szerint Mort Russell „bolond, de nem zavaró módon... Nem mindig', helyesbített. És teljesen felizgatta a forgatókönyvem – kacsintott Emily. Micccsoda tehetség! – ömlengett Troy. – Micsoda borzongatóan izgalmas mű! Legszívesebben leteperném, annyira rágerjedtem. Neeem, a te műveid sokkal izgatóbbak! – tódította Emily. – Ha csak rágondolok, felforr a vérem... Ez a stílus járja ezekben a körökben – magyarázta nekem. – Mort Russel valószínűleg nem is olvasta a könyvet. Belefullasztanak a dicshimnuszba – bólintott Troy. – Két nap múlva meg letagadtatják magukat a telefonban. De Emilyvel másképp lesz – nyugtatta meg. Na és mit kell tudni a Hothouse-ról? – kérdezte Emily. Hozzáértés plusz rengeteg energia. Az Igazi amerikait ők csinálták. Ne! – Emily hátrahőkölt. – Az nem volt valami nagy szám. Ja, de csak azért, mert sorra rúgták ki a rendezőket. Láttad az Üvegvirágokat? – lendült bele Emily a témába. – Azt hallottam, hogy tizenhat íróval dolgoztattak. Igaz, és meg is látszik rajta. Hogy tetszett a Csipás szem? Még mindig jobb, mint a Kötelességtudat. Arról legalább nem sétáltam ki. Koktélomat kortyolva hallgattam Emily és Troy szapora szócsatáját a legújabb filmekről. A többségét pocskondiázták, de akadt pár, amit elhalmoztak dicsérettel. Fantasztikus operatőri munka. És micsoda feszes forgatókönyv! Csakhamar kiismertem a rendszert. Ha hallottam a filmről, akkor zömmel nem tetszett nekik, amiről lövésem sem volt, azt meg dicsérték. Na, akkor add el nekem a filmed, Emily – szólt Troy. Nos, képzeld el a Thelma és Louise-t az Acélmagnóliákba. oltva, egy csipetnyi A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel, a Thomas Crown-ügyön tálalva, és megkapod – hadarta Emily. – Csak viccelek. Még nem gondoltam ki a szövegemet. Szerdáig van idő – mondta Troy. – De ne aggódj, remekül fog menni. Ön-PR-ban jó vagy. Ön-PR-ban? – szóltam közbe. Ért ahhoz, hogy jó képet fessen a munkájáról – magyarázta Troy. – Kérsz még valami jeges italt alkohollal? Ezt a kört én állom.
Három itallal később Troy megnézte az óráját. – Mennem kell. Korán kezdek holnap. Görkorcsolyás tréning lesz reggelire? – kérdezte Emily. Hétkor szobabicikli-edzés – felelte Troy, és mindketten nevettek. Los Angeles-i szokás – közölte velem Troy. – Nagyon macsó, ha napfelkelte előtt beugrik a személyi edződ. Kimentünk a parkolószolgálathoz, és átadtuk a tikettünket. Kissé spicces lehettem, mert ömlött belőlem a szó, hogy ez milyen szuper intézmény. Ezt közöltem mindenkivel, beleértve Emilyn és Troyon kívül a parkolós csávót és a mellettünk várakozó párt is, és mindannyian mulattak rajtam kissé. Nem értettem, mi a mulatságos abban, hogy pocsékul parkolok, és lekarcolom a kocsik oldalát a parkolóházakban. Bár ezt nem minden kocsival csinálom, hanem csak... Az enyém már itt is van – intett Troy egy dzsip felé. Átkarolta Emilyt. – Majd beszélünk, bogárka. Aztán az én vállamon volt a karja, és a kicsivonalszája az arcomhoz ért. – Neked meg kellemes hibernálást, Maggie! A parkolószolgálatos kezébe nyomott egy dollárt, felpattant a dzsip nyergébe és elhajtott. Éjfélre járt. A Sunseten autózva elhaladtunk egy üvegfalú konditerem mellett. A futógépeken még mindig ott talpaltak az emberek, tovább rohanva a semmibe.
10 Másnap szombat volt, oldódott a munkagörcsöm, kicsit megkönnyebbültem. Szombaton nyugodtan lemehetek a strandra, napfürdőzhetek anélkül, hogy bujkáló munkakerülőnek érezném magam. Dávid Crowe hívása óta Emily szinte újjászületett. Reményvesztett, letört hangulatát mintha elfújták volna, feltöltődött energiával. Reggeli után kocsiba ültünk, és elhajtottunk a kétutcányira álló, hangár méretű áruházba. Chicagói éveimből tudtam, micsoda fantasztikus választékkal várnak az amerikai boltok, de zsírmentes élelmiszerből ilyen felhozatalt még ott sem találni. „0% zsírtartalom", üvöltötték a címkék tolakodóan. Az itteniek testkultúra-mániája tagadhatatlanul hatással volt rám, a hagyományos fánkok és jégkrémek kósza halmainak erényesen hátat fordítottam, helyette áfonyát, salátát és szusit vásároltam. Na meg bort. Emily ragaszkodott
hozzá. – Ezekben a sorsdöntő napokban nem hagyhatom el magam – mondta, és a bevásárlókocsiba pakolt néhány üveget. Az autóhoz menet váratlan kurjantás riasztott meg. – Hé! – Hátrafordultam, és megláttam a kiabálót, egy rongyos, piszkos, szakállas férfit. – Hé, lányok, süketek vagytok? – kiáltotta mérgesen. – A tűzlétra alatt fekszik egy holttest. Harmincas, fehér férfi. Mit akar ez? – kérdeztem idegesen. Mindig itt van – felelte Emily közönyösen. – Hülyeségeket üvöltözik. Dinka szegény pára, de ártalmatlan. Még javában pakoltunk a hűtőbe, amikor berontott Lara, és olyan hévvel vetette magát Emily nyakába, hogy végigdülöngéltek a szobán. – Király vagy, csajszi! – kiáltotta. – Szuper hír! Elmesélte, hogy amúgy is erre járt az astangaórája miatt (akármi is az). Virágokat, egy gratuláló képeslapot és valami indián cuccot hozott a nagy újság örömére. Aztán felém fordult és felkiáltott: – Ez az, csajszi! Jól lesültél! Lejársz a strandra? Aha – bólintottam félszegen. Különösen jólesett a bók egy ilyen tündökletes nő szájából. Lara közelebb lépett, és elgondolkozva szemlélt: – Mondjak valamit? A hajad igazán csinos. Kezdtem beletanulni a Los Angeles-i nyelvjárásba. Az „igazán csinos" nem dicséret, hanem bírálat. „Igazán remek a forgatókönyv" – de sajnos nem vesszük meg. „A csaj, akivel összehoztál, igazán szuper" – de halálra untatott, remélem, most láttam utoljára. Így hát a kijelentés, hogy „igazán csinos" a hajam, először elbűvölt, aztán épp ellenkezőleg. – Igazán csinos – ismételte. – De a frufrud túl hosszú. Hahó – nevetett halkan, és szétválasztotta hosszú körmeivel elöl a hajamat, hogy elsimítsa a szememből –, van ott valaki? Á, hát itt vagy! Helló. – Olyan közel volt, hogy még a kontaktlencséit is láthattam. Mondjak valamit? – A tenyerével bekunkorította a tincseimet, és tűnődve méregetett. – Bejelentelek a fodrászomhoz! Dino a legjobb, nem vicc. Fel is hívom. A következő pillanatban már a szoba túlsó végében állt, és a táskájában kotorászott, én meg kifújtam a levegőt. Túl közel jött hozzám az előbb, moccanni sem mertem, mert ugye leszbi. Ha bárki másról van szó, gond nélkül elhúzódom, de nem akartam, hogy azt higgye, nem bírom a leszbiket. A politikai korrektséggel pengeélen táncol az ember. Ő közben előkapta a PDA-ját, beütögette a mobiljába a telefonszámot, és már beszélt is. Semmi cécó. Hihetetlen, hogy itt mindent milyen gyorsan intéznek.
Dino? Puszizlak, angyalkám! Egy barátnőmnek kérnék időpontot. Valami őrületes arca van, és kéne hozzá egy szuper frizu. Kedden? – Felnézett rám a tengerkék szemével. – Maggie, milyen a kedd fél hét? Lehengerelt a lendülete. Tetszett az ötlet. – Oké. – Miért is ne? – Kedden jó lesz. Nekem is van mit ünnepelnem! – bokszolt a levegőbe. – A Hullák szabadságon végre lecsúszott a tízes toplistáról! Ez az! – kiáltotta Emily örvendezve. A Hullák szabadságon gengszterfilm-paródia. Vajon mivel ártott Larának? Meséld el Maggie-nek! – biztatta Emily. Érdekel a sztori? Naná! Oké! Szóval tudod, hogy egy producerirodának dolgozom, és számtalan feladataim egyike a forgatókönyvek értékelése. Érted, hogy elolvasom és leírom, lehet-e jó filmet csinálni belőle. Hát két éve hozzám került egy könyv, valami iszonyat gáz, jól le is húztam. És mi volt a címe ennek a szarkupacnak? Hullák szabadságon. Épp csak az év egyik legsikeresebb vígjátéka! – A jókedve rám is átragadt. – Amikor a Variety megírta, hogy a könyvet legyártja a Fox, az volt életem egyik legszarabb napja. Egyfolytában azért imádkoztam, hogy döngve bukjon meg! A hétvégi jegybevételeket olvasva kivert a víz! Ennyire voltam attól – feltartotta a mutató- és hüvelykujját –, hogy kirúgjanak. De hát jogod van a saját véleményedhez. Nem úgy van az – csóválta a fejét. – A film fővárosában nem. Egy rossz húzás, és kivágnak. Én is láttam a forgatókönyvet – szólt közbe Emily. – Lara jól mondta, nagyon gáz eresztés volt. Szerintem az író nem paródiának szánta, de annyira rossz volt, hogy mindenki azt hitte, ez csak vicc lehet. De végre helyreállt a világ rendje – vigyorgott Lara. Hirtelen mély, vibráló dörej hangzott fel. Előbb éreztem, mint hallottam, és ijesztő gyorsasággal erősödött. Azt hittem, földrengés, és akkor anyámnak volt igaza, a fene egye meg. Neeeee – nyögte Emily. – Már megint? Az élet ritmusát verik dobon. A nyavalyások. Kik? A szomszédok. Mike, Charmaine meg egy csomó komoly felnőtt, aki elvesztette a józan eszét. Indián hangszereket püfölnek, és a végső boldogságot keresik. Direkt azért, hogy engem idegesítsenek.
Nem kellett volna ellopnod az „Önvédelmi fegyvert tartunk"-táblájukat – jegyezte meg Lara. Mit nem mondasz! Na mindegy, csak egy megoldás van, elmegyek vásárolni, úgyis kell egy jó cucc a tárgyalásra. Ki tart velem? Vásárolni! Nem számítva a napvédő krémet, amellyel a reptéri boltban leptem meg magam, az idejét sem tudom, mikor shoppingoltam utoljára – azóta, hogy az életem felfordult, biztos nem. Most mintha kitisztult volna a fejem, magamhoz tértem, mintegy helyrebillent a világ, főleg amikor kiderült, hogy mindketten a Rodeo Drive-ra akarnak menni. Ez kell nekem, ezt tenné bárki, aki Los Angelesbe látogat, ahelyett, hogy elveszetten üldögélne a strandon. Jó, lehet, hogy a pénztárcám tiltakozni fog, de álmodozni szabad. Meg hitelkártyát használni. Velünk egy időben indultak el otthonról a Kecskeszakállú Ifjak. Hali, Lara! – lelkendezett a borotvált fejű. – Micsoda nő, aztamindenit! Köszi, Curtis. Nem, én Ethan vagyok, ő a Curtis. Hali. – Curtis félszegen intett pufók kezével. Én meg Luis. – Csinos, őzikeszemű, kreol bőrű és persze ápolt kecskeszakállú fiú integetett Larának. – És tényleg bomba nő vagy! Pedig mennyire reméltem – szólt Emily búsan –, hogy a vizsgaidőszak után összecsomagolnak és elköltöznek, és végre normális szomszédokat kapok. De ahogy elnézem, egész nyárra itt ragadtak a nyakunkon. A Kecskeszakállú Klub a narancssárga roncsmobilhoz tartott. Luis megkapaszkodott a tetőben, lazán belódította magát a nyitott ablakon, és elegánsan lehuppant a volán mögé. Ethan is elkapta párnás kezével a tetőt, és lábbal előre az ülésre lendült. A dundi Curtis viszont megjárta: akár Micimackó, beszorult a lyukba. Miután betoltuk, mi is beszálltunk Lara kocsijába (egy végtelen hosszú, fényes ezüstszínű kisteherautóba). Fölöttünk a kék ég, a pálmafákat lágyan ingatta a szellő, én meg kezdtem lebarnulni – egyszóval egész jól álltak a dolgok. A Rodeo Drive-ot afféle hírességek csarnokának képzeltem. Mint valami speciális témájú élménypark, ahová belépőt kell fizetni. Holott a Sloane Streethez és a Fifth Avenue-hoz hasonlóan sima bevásárlóutca, híres, drága boltokkal, ahol zörgő csontú, önelégült libák az eladók. Baromira kilógtam innen, pedig a legjobb nagyvárosi jelmezem volt rajtam, és úgy lóbáltam a drága táskámat, mint valami VIP-kártyát, de ennek nem dőlt be senki. Két-három bolt után borúsan bevallottam Larának: – Ki nem állhatom az ilyen eladókat, egy nagy nullának érzem magam tőlük.
Használd az én módszeremet – javasolta megértőn. – Magabiztosan besétálsz, mint aki megvette az egész kócerájt, undok, flegma képet vágsz, és soha, semmiről nem kérdezed meg, hogy mibe kerül. A következő tágas, kongó divatszentélyben tettem egy próbát. Kézbe vettem egy táskát – mert ma a táska a divat cipője vagy mi –, és igyekeztem kellően undok, flegma képet vágni. De nem lehetett valami meggyőző, mert a sztárfrizurás, zörgő csontú eladó megvető pillantással mért végig. Aztán a radarja kiszúrta Emilyt, a márkahercegnőt, és minden más lett. – Szia! Hogy vagy? Remekül! – felelte Emily. – És te? Egy pillanatig, esküszöm, azt hittem, hogy tényleg ismerik egymást, de a nő így folytatta: – Bryony vagyok, miben segíthetek neked ma? Ha nagy ritkán megszólít egy ilyen csaj, az elfogódottságtól meg sem bírok szólalni. Sőt általában pánikszerűen távozom. (Egyébként meg mi az, hogy „ma"? Mégis mikor akar segíteni, jövő kedden?) Visszahelyeztem a szépséges táskát az állványra. De nyilvánvalóan rosszul, mert Bryony odaszökkent, és pár erélyes, dühös rántással odébb igazította úgy két centit, hogy a pontos helyére kerüljön. Aztán fogott egy kis törlőrongyot, és ledörzsölte az ujjlenyomataimat. Olyan megalázó volt, hogy azt hittem, elsírom magam. Ne feledd – súgta Lara a hajamba –, hogy a ruhái mind kölcsönben vannak. Azt a pulcsit az éves fizetéséből sem tudná megvenni. Bryony közben rászállt Emilyre, aki szakértő szemmel vizsgálta a vállfán lógó ruhákat. Emily bevonult az egyik öltözőbe, és sorra próbálgatta a holmikat, aztán levetette és gyűrött halomban az önelégült liba kezébe nyomta őket. Csodásan áll rajtad – hajtogatta Bryony, de Lara minduntalan ellenpontozta: – Hmmm. Egy másik színben is megnézhetnénk. A hosszabbik szoknya nem lenne jobb? Átkötős fazonban nincs? Bryonynak a nyelve is kilógott, míg a kívánságait teljesítette. Végül én is megjegyeztem habozva: – Nem próbálod meg kisebb méretben? Ügyes – bólintott Lara elismerően, amikor Bryony eltűnt a raktárban. – Kezdesz ráérezni. Az összes fazont és méretet előhozattuk Bryonyval – még cipőből és táskából is –, míg Emily gyakorlatilag a teljes kínálatot felpróbálta minden kombinációban. Verejtékes munkával kiválasztott egy gombos ruhát blézerrel, majd behívott minket a fülkébe, és becsukta a vastag faajtót. – Totál csóró vagyok – sutyorogta. – Nagy hiba egyhavi lakbért elkölteni egy kosztümre?
Épp közöltem volna, hogy még jó, és tökéletesen kiöltözhet a Banana Republicból is tizedennyiért – és nem csak azért, hogy Bryony ne kapja meg a százalékát, ennyire nem vagyok aljas, csak Emily anyagi helyzete miatt aggódtam –, de Lara megelőzött: – A jó üzlethez be kell fektetni. A tárgyaláson sokat számít a látszat. Bocs, Maggie – fordult aztán hozzám. – Király lenne előadni azt a jelenetet a Micsoda nőből. „Hiba volt" – idéztem lelkesen. „Nagy hiba." Bizony. Emilynek leesett végre. – Te jó ég, Bryony szemétkedett? Igen – felelte Lara. Nekem meg: – De ez a tárgyalás nagyon fontos, és szuperül állnak rajta a cuccok... Hát jó. Akkor mi legyen? – kérdezte Lara Emilytől. A kosztümöt megveszem, de a cipőt nem. Te tudod. Jó, a cipőt esetleg, de a táskát nem. Úgy is jó. Bár ennyin már igazán felesleges kicsinyeskedni... Tessék! – Visszatért körünkbe a liba. Mindet megveszem. Mielőtt távoztunk, Lara fölkapta az „én" táskámat, durván összetapicskolta, és ferdén, ujjnyomosan visszatette a polcra. – Köszi – vigyorgott vissza Bryonyra. Én, köszi – mondtam Larának. Szatyrokkal megrakodva sétáltunk tovább, és egyszer csak ismerős arcot pillantottam meg a járókelők közt. Nézzétek, nem tiszta Pierce Brosnan? Simán lehetne a dublőre. Lara és Emily megszemlélték a férfit. – Mert ő Pierce Brosnan – állapította meg Lara, és közömbösen továbbsétáltak. Most hová? A Chanelbe, hm? De a Chanel zárva volt, mert valami híresség épp felvásárolta a boltot. Egy kisebb japán turistacsoport Madonnára szavazott. Nem, mert Magic Johnson, tiltakozott egy rivális tömörülés. Szó sincs róla, hangoztatta a harmadik mozgalom, Michael Douglas az. Lehet, hogy direkt szerencse, mondta Emily. Épp elég kárt okozott az előző üzlet. Már öt óra, igyunk valamit – javasolta Lara. Menjünk a Four Seasonsbe? – vetette föl Emily.
Közel van. Oké. Ne! – kiáltottam. Mit ne? Ne úgy adjátok elő, hogy igyunk valamit a Beverly Hills-i Four Seasons szállodában, mintha valami csekélység lenne! Bocsi – mondta Emily szégyenkezve. Tényleg bocs – mondta Lara is. A Four Seasons belső terét klasszikus műalkotások, hatalmas vázák, redőzött függönyök, vastag szőnyegek és mucho aranyozás ékesítette. Hogy úgy mondjam, nagyon dekoratív volt, anyám imádta volna. Mikor besétáltunk a bárba, az egyik asztalfőn elbődült egy pasi: – Billy Crystal a világ legkirályabb rendezője! Nehogy már ne tudja meg a fél világ, hogy a filmiparban dolgozol – morogta Emily. Letelepedtünk egy süppedős kanapéra, és martinis koktélt rendeltünk, amihez egy kis tál japán kekszet is hoztak. Ahogy az ital hatni kezdett, kissé elszaladt velünk a ló. Most végre befutsz – biztosította Lara Emilyt. – Gondolj Candy Deveraux-ra. Egyik pillanatban még pincérnő, és már azt fontolgatja, hogy buszra száll és visszaköltözik Wisconsinba. Aztán ír egy mesés forgatókönyvet, és ma már heti százezret kap dramaturgiai tanácsadásért. A Prada átküld egy vagon cuccot, és bármit megtarthatok, ami tetszik – ujjongott Emily, és elnyújtózott a kanapén. Csak álmodozás, de mégis... más munkákban türelmes robottal, apró lépésekben jut előre az ember. De úgy látszik, itt másképp működik az élet. Az életed száznyolcvan fokos fordulatot vehet egy pillanat alatt, és a nyomorból a sztratoszférába repülsz. Elvonta a figyelmemet egy lány, a ruháján olyan mély kivágással, mint a Grand Canyon. Szilikon-völgy... vagy inkább domb? Azok a mellek egyszerűen nem lehetnek valódiak... Kaphatok egy szerepet a filmben? – kérdezte Lara. Persze! Lara eredetileg színésznő volt, amikor idejött – magyarázta Emily. És miért hagytad abba? Kevés voltam hozzá. – Hátrahajtotta a fejét, és a tenyeréből kekszdarabokat szórt a szájába. – Nem voltam elég sovány. Meg elég szép. De hát nagyon szép vagy! Rám gerjedtél? – szólt csúfondárosan.
Emily szigorú pillantást vetett rá, de ekkor megszólalt Lara telefonja. Vígan csevegett egy sort, majd összecsattintotta a mobilt, és eltette. – Kirsty volt, itt van a közelben, beugrik egy italra. Emily fintorgott. – Egy pohár alkoholmentes, laktózmentes, nátriummentes vízre, bionarancsgerezddel, ólommentes pohárban. Ugyan, nincs vele semmi gáz – mondta Lara. Hogyne. Annyira tiszta, humormentes lélek. És bomba nőnek képzeli magát. De hát az is. Attól még nem kellene így előadnia magát. – Emily felém fordult. – A múltkor arról beszélgettünk, ki játszana minket, ha megfilmesítenék az életünket – tudom, ciki, de tipikus Los Angeles-i téma –, és Lara, aki szerinted is nagyon szép, azt mondta, Kathy Bates. Én azt, hogy E.T. afrofrizurával. Justin szerint őt John Goodman, még Troy is Samet, a sast választotta a Muppet Show-ból, és kire gondolt Kirsty? Hát Nicole Kidmanre. Állítólag rendszeresen összetévesztik vele. Na persze. No mindegy, mielőtt ideér, mutatok valamit! Kinyitotta a táskáját, és lassan előhúzott egy kulcstartót. Felismertem. Abból a boltból származott, ahol a ruháit vette, még a logó is látszott rajta, kristályból kirakva. Tudom, rossz voltam – mondta Emily, de vigyorra húzódott a szája. Atyavilág – nyögte Lara. – Szokj már le erről! Elloptad? Mondjuk inkább úgy, hogy magamhoz vettem. Na, hát túl sok a stressz az életemben! Tudom, de nem kísérleteznél inkább egy relaxációs kazettával vagy ilyesmi? – kérdeztem. Csak irigykedsz – mondta szemrehányóan. Tudom – ismertem el meghunyászkodva. Én életemben egyszer csórtam egy boltból – csokis jégkrémet az újságosnál. Még csak nem is vágytam rá, sokkal jobban szeretem a Cornettót, de azt nem tartottak, és Adrienne Quigley fogadott velem, hogy úgyse merem. Mindenesetre – nem meglepő – elkaptak. Nagyon kedves volt a fickó, azt mondta, elenged, ha megígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Amiből az következett, hogy egész serdülőkoromban irigykedve nézhettem a többieket, akiknek minden kirándulásról hazaérve lopott szajrétól duzzadt a táskájuk: fülbevalók, rúzsok, csillámos körömlakkok, egy műszaki boltból származó hosszú elektromos kábel és egy marék csavar alkották a zsákmányt. Az utóbbi kettőt Emily nyúlta le, mert ő csak a buli kedvéért csinálta, míg Adrienne Quigley rendelésre lopott. Irigyeltem a merészségüket (meg persze az ingyencuccokat, kivéve a csavarokat meg a
kábelt), de holtbiztosán tudtam, hogy ha megpróbálom megint, tutira elkapnak, és mindenki együtt bukik velem. Ez valahogy belém van kódolva. Mindegyik tesóm megúszott minden balhét – Claire azért, mert féktelen, Rachel azért, mert vicces, Anna nem a földön jár, és Helen nem ismeri a félelmet. Én meg... nekem csak az engedelmesség jutott, abból állt a túlélőkészletem. Kirsty érkezése véget vetett a soron kívüli önvizsgálatnak, és meg kellett állapítanom, hogy tényleg hasonlít Nicole Kidmanre: ugyanaz a kacskaringós vörösesszőke haj és márványfehér bőr. (És persze vékony volt, mint egy pózna, de gondolom, ezt mondanom sem kell. Hogy csinálják? Ezek a nők mind harmincon felül vannak, pont nem az a kor, amire a tizenhat évesek légies alkata jellemző lenne. Kész rejtély.) Kirsty szikrázóan élénk nőnek tűnt, nem is értettem, mi baja Emily-nek, amíg meg nem érkezett a pincér, akivel Kirsty felsoroltatta az összes rendelhető ásványvizet. Megkínáltam keksszel, mire gyakorlatilag libabőrös lett. – Csak négy kalória darabja – közölte Emily. – Mondta a pincér. Kirsty felhúzta a szemöldökét, és fölényesen végignézett rajtunk. – Mióta megjöttetek, felváltva nyúlkáltok bele. Ti szeretitek más emberek bacilusát fogyasztani? Akkor egészségetekre! Nyomott, sőt kissé szégyenkező hangulat lett rajtunk úrrá. Onnantól egyikünk sem nyúlt a tálba, és amikor végre elvitte a pincér, megkönnyebbülve lélegeztünk fel. Egy lány sétált a bárpulthoz, gigantikus mellén pattanásig feszülő parányi rózsaszín topban. Mintha nem is ő menne, hanem a két büszkén dülledő duda sétáltatná. Közismert, hogy Los Angeles a plasztikai sebészet fővárosa, de aki élőben látja ezeket a Barbie babákat, nem hisz a szemének... Emily sokatmondóan vigyorgott Larára, de ő kedvetlenül csóválta a fejét. – Túl mű. Kitömve messze nem olyan jó a fogása. – Lenézett saját duzzadó keblére. – Én már csak tudom. Ezt tartsd meg magadnak – korholta Kirsty. – Egyikünk sem akarja hallani! Ebben történetesen tévedett. Csak nem úgy értette Lara, hogy szilikon van a mellében? Égtem a kíváncsiságtól, de ciki lett volna faggatózni. Igaz, hogy a repülőn kidurranhat? És ha zseblámpával megvilágítod alulról, zöldre változik? És a medencében úszik a vízen, mint a labda, és az istennek nem lehet lenyomni? Meséld el Kirstynek a hírt! – váltott témát Lara. Emily tömören előadta a történetet, és meg kell adni, Kirsty boldogan ragyogott fel. Aztaaa! – kiáltott. – Pont ideje volt! Már aggódtunk, hogy mi lesz veled, eltemeted magad a viskódba, és örök lúzer maradsz.
Tessék? Szuper a szandálod! Honnan van? – avatkozott közbe Lara sietve. Megmondjam? Még múlt nyáron vettem, és direkt nem hordtam mostanáig – felelte Kirsty diadalmasan. – Most mindenki engem irigyel, de nem tudja leutánozni! Na jól van, lányok, nekem mennem kell. Troy átjön hozzám ma este. Emilyt mintha főbe kólintották volna. Komolyan? – nézett nagyot Lara. – Te meg Troy...? Úgyse árulom el! – felelte Kirsty vidoran. Lara kikísérte Kirstyt a parkolószolgálathoz, Emily meg habzó szájjal fortyogott: – Troy az én barátom. Ő csak Larán keresztül ismeri. Mi a fenét lát benne Lara? Mit lát benne Troy? Sóher picsa, még az italát sem fizette ki. És ez a sztori a szandálról! Egy évig tartogatta a fiókjában? Mekkora baromság! Jön Lara – figyelmeztettem. De nemhogy elhallgatott volna, inkább beerősített – Annál jobb! –, és letámadta Larát, aki higgadtan, felnőtt módjára tűrte. Troy nem Emily tulajdona, állapította meg. Troy azzal találkozik, akivel akar. Igen, az a szandálos szöveg kicsit fura volt, de Kirsty egy konditeremben recepciós, és keveset keres... Igyunk még egyet – javasoltam. A következő martinis koktél elmosta Kirsty nyomait. Jössz Don Gonzalez partijára hétfőn? – kérdezte Emily Larától. Azt hittem, te nem akarsz menni! Hát ja, de változott a helyzet. Emelt fővel mehetek, visszakerültem a térképre. Szóval jössz? Lara a fejét rázta. – Nekem randim lesz. Emily ettől visongani kezdett. – Mesélj! – rendelkezett. – Nem is mondtad! Jó nő? Honnan ismered? Egy klubból. Őszintén szólva zavarba jöttem. Nemigen tudtam mit mondani. Ha egy férfiról van szó, elárasztottam volna kérdésekkel, de... Csinos – mondta Lara. – Régebben táncosnő volt. Táncosnő, király! Szexi? Nagyon szexi. Lara leírta a lány külsejét, ahogy a pasikét szoktuk. Milyen jól néz ki, meg milyen ari volt, és úgy tűnt, hogy Lara tényleg bejön neki... Leküzdöttem a zavaromat, és beálltam a visongókórusba. Nagyvilági nő vagyok, gondoltam.
11 Lassan végigcsúsztattam a talpamat a bolyhos fürdőszobaszőnyegen. A süppedős anyag gyógyír volt sajgó lábamnak. Aztán a másik talpammal is megcsináltam, és égő bőrömet nyugtatóan simogatták a szálak... jaj, de puha, jaj, de finom... jöhet megint az első láb. Vajon mióta állok itt? Már jó ideje. Talán ideje volna megtörülközni. Lehet, hogy másnak is kell a fürdőszoba. Miközben átbotladoztam a szobámba felöltözni, egyvalamit szentül megfogadtam: soha többé nem iszom martinis koktélt. Emily nyilvánvalóan rossz hatással van rám. Nem vagyok egy bulizós alkat, de két nap alatt kétszer rúgtam be. És életemben először zuhanyoztam napszemüvegben – ez mindent elárul arról, hogy milyen társaságba keveredtem. Nem lenne baj, ha nem én lettem volna az egyetlen, aki teljesen kikészült. Nyolckor ébredtem, mint aki kómából tér magához, szokásos reggeli traumám erősebben jelentkezett, mint valaha, de Emilyt és Larát a konyhában találtam, turmixot ittak és vidáman beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Vasból lehetnek. Jól vagy? – kérdezte Emily aggódva. Jól – válaszoltam. – Csak... nem bírom kinyitni a szemem. Baromira fáj. Emily ellátott napszemüveggel és fájdalomcsillapítóval, és zuhanyozni küldött. Ami nem segített semmit, legföljebb a szőnyeg, amíg rajta ácsorogtam. Öltözködés közben leesett a napszemüveg, de amikor előrehajoltam, hogy fölvegyem, elsötétült előttem a szoba, úgyhogy inkább maradt a földön. Átmentem a nappaliba, ahol rosszul lettem a fapadlón csattogó lábam zajától. Ködösen fölmerült bennem, hogy kell lennie egy párnának meg takarónak a kanapén, ha Lara itt aludt, de amikor bekukkantottam Emily szobájába, láttam, hogy Lara ruhája a padlón hever. Tehát Emilyvel bújt ágyba. Mármint aludni. Csak. Á, úgyis értik, hogy értem. A szívbaj jött rám, mert míg zuhanyoztam, befutott Troy. Égő szemhéjam alól rásandítottam. Még mindig sajátosan szép férfi, a maga gránitból faragott módján. Hali, Maggie – biccentett. Szia – mondtam, mert most nem éreztem elég erőt a trendi halizáshoz. Muszáj volt ledőlnöm. Óvatosan leereszkedtem a kanapéra, és a párnáknak
támasztottam a hátam, de még mozdulatlanul is úgy éreztem, hogy lassan süllyedek... Emily, Lara és Troy a filmbemutató tárgyalásról beszélt. Távolról szűrődött a fülembe a mormolásuk. Fölfedeztem, hogy ha finoman simogatom az arcomat a hajammal, az csillapítja a csontjaim fájdalmát. Újra és újra végighúztam egy puha tincset az orromtól a fülemig és vissza. Troy hívja Írországot – szólt egy hang a fejem fölül. – Mit csinálsz a hajaddal? Zavarba jönni sem volt energiám, hát elmagyaráztam. Meg a fürdőszobai szőnyeget is. Neked egy masszőr kellene – szögezte le. – Aki ismeri a megfelelő akupresszúrás pontokat. És ki az? Te? Nem – nevetett halkan. – Idehívom a mestert. Majd meglátod! Pár perc múlva kinyílt a bejárati ajtó, és beragyogott a reggeli napfény. Csukjátok be! – rimánkodtam. Justin volt az, széles mosollyal és sárga-piros hawaii ingben. Azt hittem, most tényleg hányni fogok. Kopogó, csusszanó zaj jelezte, hogy nem egyedül érkezett. Kis fehér skót terrier kísérte, porszemeket üldözött cukin, ahogy illik. Feltehetőleg ő Desiree. Pont jókor, öregem – mondta Troy Justinnak. – A hölgy segítségre szorul. Csak nem? – szólalt meg Justin a sipítós hangján. – Mi a panasz? – Letérdelt a kanapé mellé, és színpadiasan megvizsgálta a pulzusomat. Másnaposság – közöltem, a harsány ingétől összerezzenve. Az én hibám – szabadkozott Emily. Justin összefonta az ujjait és a csuklóját lazította, mint aki nem akar félmunkát végezni. Tehát hol fáj? Mindenhol. Mindenhol. Akkor rendbe hozunk mindenhol. Féltem, hogy le kell hozzá vetkőznöm, de kiderült, hogy csak a lábamra van szükség: reflexológiás masszázsra készül. Nem vagyok valami büszke a lábfejemre. Ha talpmasszázst kaptam, a bőrkeményedésem és a nagy lábujjamnál hosszabb második lábujjam miatti szégyenkezés mindig útját állta az élvezetnek. De ez a nagy előnye annak, ha úgy érzed, hogy a halálodon vagy: a lábad szépsége valahogy nem izgat. És Troy nem beszélt a levegőbe. Justin tényleg mesternek bizonyult.
Pont a megfelelő erővel nyomta-gyúrta a talpam, és a fájdalom fokozatosan enyhült, míg végül legnagyobb elképedésemre helyrebillent a világ. Felültem. Daloltak a madarak, a világ fényes, kerek és elviselhető lett megint. A nap megszűnt undok sárga manónak lenni, kibékültünk. Még Justin ingére is rá tudtam nézni. Te – szólaltam meg ámultan – egy varázsló vagy. Megélhetnél belőle. Ezzel foglalkoztál a színészkedés előtt? Nem, ez csak hobbi. Azért tanultam meg, hogy könnyebb legyen barátnőt szerezni. És bevált? Nem. Mármint egyelőre. Á, már lemondtam róla. Nem csak a filmekben eldobható cikk a kövér pasi. Én egyszerűen eldobható vagyok és kövér, pont. Most már csak Desireenek élek. Habár – tette hozzá jókedvűen – őt is csak azért szereztem, hogy nőkkel találkozzak. Gondoltam, eljárok a kutyafuttatókba, és dumálhatok a lányokkal, de ez se vált be. Ebben a városban képtelenség megtalálni a szerelmet – vetette közbe Emily. – Mindenkit túlságosan lefoglal a munkája. És nincs hol ismerkedni. És a bárokban meg klubokban? – Otthon Írországban mást se hallottam a tesóimtól meg a barátnőimtől, mint olyan sztorikat, amik egy klubban kezdődtek és egy vadidegen pasi ágyában értek véget. Majdhogynem az számított említésre érdemesnek, ha másképp alakult, és gyakran irigyeltem ezért a szingliket. Los Angelesben csak a barátaid barátaival ismerkedsz össze. – Emily sokatmondó pillantást vetett Troyra. De ha azt remélte, hogy ezzel kiugrasztja a nyulat a bokorból Kirstyvel kapcsolatban, akkor csalódnia kellett. Troy odalépdelt mellém. – Na, jobban vagy? Hanyatt dőltem és bólintottam. – Sokkal. Lefutnám a reggeli maratont. Az ilyesmivel itt jobb nem viccelni – figyelmeztetett Emily testetlen hangja. – Na, akkor dolgozunk, vagy mi lesz? Körbeülték a konyhaasztalt, mintha haditanácsot tartanának. Még Desiree is felült egy székre, és odaadóan figyelt. Később megtudtam, hogy játszott pár filmben. Minden ablak és ajtó tárva-nyitva állt, és bemosolygott a ragyogó reggel. Délben Emily feladta a rendelést egy közeli étteremnek, és fél óra múlva egy hadsereg élelmezésére elegendő kaja érkezett. Te is kérsz? – kiáltotta nekem. – Vagy nagy még a rókaveszély?
Egy pár falat belefér. – A fejem már nem fájt, de a másnapos émelygés még nem múlt el teljesen. Troy odahozott egy tányért, de amikor fel akartam ülni, azt mondta: – Hagyd csak – és óvatosan megpróbálta kiegyensúlyozni a mellkasomon. Csakhogy a mell attól mell, hogy vízszintes helyzetben magaslatot képez, és egy tányér megtartására alkalmatlan. Talán inkább te fogjad – javasolta zavart félmosollyal. – Most jó? – A szempár zöldes fénye egyenesen rám villant, és hirtelen Troy már nem volt zavarban – én meg hirtelen igen. Miután magamra hagyott, megpróbálkoztam néhány falattal, és csodálkozva tapasztaltam, hogy nem kívánkozik kifelé. Később visszajött Troy. Kész vagy? Nem tudom, miért, de tartottam egy levegővételnyi szünetet, mielőtt a szemébe néztem és válaszoltam. – Igen. Fölemelte a tányért a mellemről, valahogy halványan megsúrolva az egyik mellbimbómat a szélével. Mindkettő összerándult és megkeményedett, és a pólómat kibökve hegyesen Troy felé pattant. Troy odanézett, azután rám. Tudtam, hogy nevetnem kéne, de nem ment. Néztem a hátát, ahogy elsétált mellőlem, vissza a többiekhez. Tovább heverésztem a kanapén, lustán lapozgattam egy újságot, azt hittem, a Daily Variety, de kiderült, hogy a Los Angeles Times. Jóformán semmi másról nem szóltak a hírek, csak a filmvilágról. Egy szó sem esett háborúkról, mészárlásokról, természeti katasztrófákról – csupa jámbor hír, premierek, heti bevételek... Lecsukódott a szemem. Emily a tárgyalásra gyakorolt, és időnként a fülembe kúszott egy-egy mondat. ...Emily – szólalt meg Troy lágy, éneklő hangja –, egyelőre nem győztél meg... ...Ne hasonlítsd a Szépségtépő versenyhez... Valamikor később csörgött a telefon, aztán Emily hajolt fölém. Ébren vagy? – kérdezte. – Otthonról keresnek. Felfigyeltem a hangjára és felültem, a kelleténél gyorsabban. Garv az, ugye? Csakhogy nem ő volt, hanem apu. Először úgy képzeltem, hogy fölkelek és átmegyek egy másik szobába, de aztán legyintettem, ugyan minek. Csak apu az. De tudhattam volna, hogy valami nincs rendjén. Apu utál telefonálni, általában úgy kezeli a készüléket, mintha mérges gázt bocsátana ki, akkor most miért hív? El kell mondania valamit, közölte akadozva és szégyenlősen. – Bár lehet, hogy számodra nem újdonság.
Mondd csak. – Még mindig kalapált a szívem, mert eredetileg Garvra számítottam. Ma este a kocsiból... Este? – Ja, tényleg, Írországban nyolc órával előttünk járnak. – Mondjad. ...megláttam Pault... ööö... Garvot. Egy fiatal nővel volt, és nagyon úgy látszott, hogy... – Megakadt, nekem elállt a lélegzetem, és most sajnáltam csak igazán, hogy nem vonultam be a telefonnal a szobámba. Most már késő – megbénított a félelem. Úgy látszott, hogy izé, nagyon kedvelik egymást – folytatta apu. – Anyád azt mondta, semmi értelme elmondani neked, de gondoltam, talán te is szeretnél tudni róla. Igaza volt. Bizonyos értelemben. Rossz érzés, ha hülyét csinálnak belőlem. És végül is eddig is tudtam, nem? De a megalapozott gyanú más, mint a bizonyosság. Jól vagy? – kérdezte sután. Mondtam, hogy igen, pedig magam sem tudtam, mit érzek. Ismerős a lány? – Felgyorsult a szívverésem. Nekem nem. Kifújtam a levegőt. Akkor legalább nem valamelyik barátnőm. Rettenetesen sajnálom, kicsim – mondta búsan. Garv, te szemétláda, gondoltam. Nemcsak engem kínzói ezzel, hanem szegény apukámat is. Ne izgulj, apu, biztos csak az unokatesója volt. Gondolod? – kérdezte mohón. Nem – sóhajtottam. – De nem számít, tényleg. Kábán leraktam a telefont. Hogy értsem azt, hogy „nagyon kedvelik egymást"? Mit csináltak? Smároltak a nyílt utcán? Megfordultam, és öt meredten bámuló szempárral találtam szembe magam. Még Desiree is részvéttel billentette oldalra a fejét. Mi történt? – kérdezte Emily. A sokktól nem tudtam komédiázni, kiszakadt belőlem a hír; a reakciójuk gyors volt és végtelenül figyelmes. Lara italt töltött nekem, Emily meggyújtott egy cigarettát, Justin a halántékomat masszírozta. Troy mély levegővételre buzdított, és Desiree vigasztalóan nyalta meg a kezem. Már szétmentetek, nem? – kérdezte Lara. Igen, de... Tudom. „Igen, de" – ismételte megértőn. – Mind ismerjük az ilyet. A gondoskodási ceremóniát újabb telefoncsörgés szakította félbe. Emily fölvette, és arcán látszott a kelletlenség. – Anyukád az.
Fogtam a telefont, és bevonultam a szobámba. Margaret? Helló, anyu. – Becsuktam az ajtót. Itt anyu. Tudom. És azt is, hogy miért hívsz. Hogy érzed magad? Még mindig szép az idő? Igen. És még mindig nem zuhantam a Szent András-törésvonalba. El kell mondanom valamit, és kimondom úgy, ahogy van. Minek kerteljünk, nem igaz? Ha az embernek valami mondanivalója van, legjobb, ha egyenesen kimondja... Anyu... Paulról, az egykori férjedről van szó – bökte ki. – Ma este elmentünk mellette a kocsival. A Dame Streeten sétált, és volt vele egy... egy... lány. Láthatóan rajonganak egymásért. Tehát már rajonganak. Épp elég rossz volt a kedvelik is. Lenyeltem a torkomba gyűlt gombócot. A rohadék, gondoltam. A rohadt rohadék. Apád erősködött, hogy tartsuk előtted titokban, de te olyan vagy, mint én, van büszkeséged, te is tudni akarnád. Meglehet, de akkor is feldühít. Annyira sajnálom. – Hirtelen sírós lett a hangja. – És sajnálom azt is, hogy olyan ellenséges voltam, amikor elhagytad. Ha tehetek érted valamit... Hirtelen felidéződött bennem az a pár alkalom, amikor rám jött a késztetés, hogy felhívjam Garvot. Most eszelős boldogság fogott el, hogy mégsem tettem. És ha ott lett volna a csaj? Ha ő vette volna fel?! Micsoda megalázó helyzetet úsztam meg! Ismerős a lány? Nekem nem. Amikor előjöttem a szobámból, Troy megjegyezte: – Anyukád? Hát igen, a jó hír szárnyakon száll. Emily megszorította a kezemet, hogy csillapítsa a reszketést, és a társaság elárasztott semmitmondó, vigasztaló szavakkal. Lesz még jobb is. Majd elmúlik. Most szörnyű, de higgyem el, túl leszek rajta... Megint csöngött a telefon. Egymásra néztünk. Mi jöhet még? Helen – nyomta a kezembe Emily a kagylót. – A húga – magyarázta a többieknek. Vissza a hálószobába. – Tessék! Szokatlanul visszafogottan beszélt. – Nyilván csodálkozol, hogy miért hívlak, és tulajdonképp kissé én is. Történt valami, és anyu meg apu azt mondták, semmi szín alatt nem adhatom tovább neked, de úgy érzem, tudnod kell róla. Arról a geciről van szó, akihez hozzámentél. Tudom, hogy néha lódítottam vele kapcsolatban, de most az igazat mondom.
Mondd csak. Ma este láttuk a városban. Egy lánnyal volt, és úgy rámászott, mint majom a fára. Mármint? – Tényleg tudni akartam, mit műveltek. A derekára tette a kezét. Ennyi? Hát, igazából lejjebb – vallotta be. – Inkább a seggére. Belemarkolt, a csaj meg nevetett. Behunytam a szemem. Ez túl sok. De mindent tudnom kell. Milyen a lány? Sebhelyes. Tényleg? Jó, még nem, de elintézhetem. Az ég szerelmére, Helen, nem ő tehet róla. Oké, akkor a másikat. Megkérhetek valakit, hogy ellássa a baját. Ez lenne a szülinapi ajándékod. Vagy cserébe odaadhatod a táskát. Ne. Légyszi. Felgyújthatjuk a házát! Azt se. A fele az enyém. Ja, tényleg. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. Túl fogom élni, esküszöm. Annyira sajnálom – mondta, és őszintének hangzott. Meghatódtam. – Legalább egy lábtörést hadd szervezzek meg – tette hozzá sóvárogva. Miután befejeztük, pár másodperc múlva újra megszólalt a telefon. Anna. Az is a húga – kommentálta Emily a hallgatóságnak, amikor tíz percen belül harmadszor is becsukódott mögöttem az ajtó. Szia, Anna – vágtam bele határozottan, még mielőtt belőle is kitör a dadogó részvét. Meguntam. – Köszi a hívást, de tudok Garv új barátnőjéről. Micsoda? Tudok Garvról és a lányról. Anyu, apu és Helen egymástól függetlenül felhívtak, hogy elmeséljék. Neked mi tartott ennyi ideig? Garvnak új barátnője van?! Te nem tudtad? Nem! Ja... – Hát nem vagyok egy észlény. – Akkor miért hívsz? Hosszú szünet után nagyot nyelt. – Összetörtem a kocsidat. Hosszú szünet után nagyot sóhajtottam. – Nagyon? Mit jelent nálad a „nagyon"? Elütöttél valakit?
Nem. Belehajtottam a falba, nem volt ott senki más. Az eleje kicsit összegyűrődött, de hátul egy karcolás sincs rajta. Emésztettem a hírt egy darabig. Bosszankodnom kéne, de nem megy. Csak egy autó. De Anna, mit műveltél egyáltalán? Ööö. – Értetlen volt a hangja. – Hát vezettem. Pár másodpercnyi méregdrága telefoncsönd után megkérdeztem: – Nem lett semmi bajod? De. Haloványan, de pislákolni kezdett bennem a nővéri aggódás. – Törés? Igen. Hol? A szívemben. Vagy úgy. Shane. De bármennyire is szeretem Annát, nem volt erőm vigasztalni. Elég mély gödörbe kerültem én is. Ideje felhasználni egypárat a semmitmondó, vigasztaló szavakból, melyeket az imént tanultam. – Tarts ki, meglátod, elmúlik – hazudtam. – A kocsira meg van biztosításom. El tudod intézni? Igen, persze. Köszönöm, és bocsánat, többször nem fordul elő. Ne haragudj! Semmi gond. A helyzet komolyabb reakciót igényelt volna, de csak ennyire futotta: – Anna, huszonnyolc éves vagy! Tudom – mondta csüggedten. – Tudom.
12 A hír tagadhatatlanul kikészített. És a többiek nem engedték, hogy felhívjam Garvot. Majd ha túl leszel a keserűségen – szögezte le Emily határozottan. De belül lázongtam, válaszokat kerestem. Hogy történhetett ez? Mikor romlott el? Sejtetted, hogy van másik nő? – kérdezte Lara. Igen. De remélted, hogy majd kifutja magát a dolog, és minden rendeződik – puhatolózott Troy.
Nem. – Őszintén mondom, nem reménykedtem a békülésben – de milyen más gyanítani, hogy van valakije, mint bizonyosan tudni! A bizonyosság összetört, kizökkentett, megzavart. Végigpörgettem a fejemben a legutolsó hazalátogatásomat – amikor összeszedtem a ruhákat meg az egyéb cuccokat az amerikai úthoz. Nem láttam árulkodó nyomát semmiféle heves viszonynak. Igaz, előre szóltam Garvnak, hogy jövök, volt tehát ideje kimosni a fagyifoltokat a lepedőből. – Végül is én hagytam el őt. – A vagányságom nem hatott rájuk túl meggyőzően. Főleg a folytatás után: – Tulajdonképpen kölcsönös megegyezéssel szakítottunk. Menjünk el valahová! – javasolta Emily, amikor látta, hogy sóvárogva bámulom a telefont. Úgyhogy elmentünk moziba. Mindannyian, Desiree kivételével, aki otthon maradt, rezignált, lemondó arccal, mint aki azt sóhajtja magában: „majd videón megnézem". Santa Monicában százával vannak a mozik, mint Írországban a kocsmák. A két oldalamon Justin és Troy ült, és ennivalóval csábított. Megráztam a fejem, amikor Justin felém billentette a popcornos vödröt, és elhárítottam Troy cukorkás dobozát is. Nem kérsz? – suttogta csodálkozva. Nem. Nyújtsd ki a kezed! Eléje tartottam a karom, és Troy ügyesen körbefonta a csuklómat egy vastag, piros medvecukorcsíkkal. – Szükség esetére – magyarázta, és a foga fehéren villant meg a sötét moziteremben. Esélytelen volt, hogy belefeledkezzek a filmbe ilyen lelkiállapotban. Főleg, amikor kiderült, hogy színvonalas, kemény, szövevényes cselekményű thriller, melyben gonosz rendőrök és szimpatikus bűnözők percenként járnak túl egymás eszén. Kába voltam ahhoz, hogy kövessem, ki mikor melyik oldalon áll. Nem így Troy, akit teljesen lebilincselt a sztori: valahányszor az egyik rosszfiúról kiderült, hogy mégis jófiú, elégedett nevetéssel nyugtázta, amitől mindig összerezzentem. A másik oldalamon Justin keze szünet nélkül vándorolt a popcornos vödör és a szája közt, és ez az egyenletes mozgás végtelenül megnyugtatóan hatott az idegeimre. Csak akkor zökkent ki a ritmusból, amikor egy ártatlan – és mi tagadás, elég pufók – átlagpacák áldozatul esett egy lövöldözésnek, és Justin odasúgta: – Az én szerepem! – Vagy amikor a rosszfiúból lett jófiú kutyájának a fülét levágta egy rosszfiúból jófiúvá vedlett rosszfiú, akkor megjegyezte: – Juj! Apám, mekkora szerencse, hogy Desiree nem látta ezt! A film után kiballagtunk a teremből, és Troy megkérdezte: – Mi a véleményünk? Én nem tudtam követni – vallottam be.
Képzelem – sóhajtott együtt érzően. – Képtelen vagy koncentrálni, hm? Szerintem nem csak ezért – mondtam őszintén. Igazából az ilyen filmeknél mindig belezavarodom a rengeteg dupla csavarba. – .És mindig Garv magyarázza el, tettem hozzá, de csak magamban. Fura, mik tudják szíven ütni az embert, de bizony abban a pillanatban nem az tűnt fájdalmas, visszavonhatatlan és szívszaggató szörnyűségnek, hogy elveszítettem életem társát, vagy, hogy Garvval sosem lesz közös gyermekünk, hanem az, hogy mostantól életem végéig nem fogom megérteni a thrillereket. Meg a valutaárfolyamokat. Garv bezzeg egy két lábon járó kalkulátor. – Egy fontra hármat számolj – magyarázta, mikor a kezembe nyomta nyaralás előtt a költőpénzt. Jó, tehát ha át akarom számítani fontra, megszorzom hárommal. Nem, elosztod – javított ki türelmesen. Tehát a zavaros thrillereken kívül bazári átvágások fogják színesíteni üres és kilátástalan jövőmet. Muszáj beszélned róla – erősködött Emily, amikor hazaértünk és végre kettesben maradtunk. – Tudom, hogy semmi kedved, de segíteni fog, esküszöm. No igen, most, hogy Emily dolgai rendeződni látszottak, újult erővel vetette bele magát a válságmenedzselésbe. Kaliforniai kibeszélőshow – morogtam. – Ti itt mind azt hiszitek, hogy mindenről beszélni kell. Mintha attól jobb lenne. Pedig jobb, mint bedugaszolni és eltemetni. – Emily túl jól ismer engem. Mi haszna kiteregetni? – kérdeztem panaszosan. – Talán eleve nem kellett volna hozzámennem. Talán nem – felelte szenvtelenül. Annak idején folyton ezt hajtogatta. Az eljegyzés után ahelyett, hogy izgatottan visítozott volna meg ámulva csodálta volna a jegygyűrűmet, csak annyit mondott higgadtan: – Félek, hogy egyszerűen csak a könnyebbik utat választod ezzel a házassággal. Azt hittem, te is szereted! – mondtam akkor megbántva. Imádom. Nézd, én csak nem akarom, hogy elsiesd. Gondold meg jól! De nem volt mit meggondolni, mert úgy éreztem, pontosan tudom, mit akarok. Utólag eszembe jutott néha, hogy talán Emilyre kellett volna hallgatnom. Talán túl korán állapodtam meg, a könnyebbik utat választottam. Azért voltak jó dolgok is...
Nagyon boldogok voltunk éveken át. – Éreztem, hogy remeg a hangom. Akkor mi romlott el? Sokáig hallgattam. Tudod, mit, kezdd az elején, és haladj lépésről lépésre. Rajta, hidd el, úgy jobban megérted. Kezdd a nyulakkal – vetette föl. – Na, még sose mondtad el rendesen a sztorit. De nem akartam beszélni semmiről. Főleg a nyulakról nem. Mert a nyulas sztori egyszerűen nevetséges, és én nem voltam olyan hangulatban, hogy viccet csináljak a házasságom kudarcából. Ártatlanul kezdődött az egész, egy pár papuccsal. Karácsonyra kaptam egy szőrös, fekete nyuszis papucsot. Imádtam, és nemcsak azért, mert finom meleg volt, hanem mert olyan aranyos és puha, de mégsem foghatják rá, hogy plüssállattal játszom. Ha valaki csodálkozna rajta, megmondhatom, hogy hasznos tárgy, és én nem vagyok az a fajta nő, akinek az ablakpárkányáról bolyhos delfinek, rózsaszín csacsik meg duci csibék serege riogatja a vendégeket a gombszemeivel. Szó sincs róla, nekem csak egy pár meleg papucsom van. Asztrahánutánzatból készült, és amikor Garv nevet adott nekik, egyértelműen ez befolyásolta, mert mindkét papucs orosz lett. Valja és Vlagyimir. Én sosem tudtam megkülönböztetni őket, de Garv szerint Vlagyimirnek felemás a füle, és Valja orra olyan alakú, mint a Toblerone csoki keresztmetszete. (Hogy miért nem egyszerűen háromszög alakúnak hívta, azt sosem értettem.) Valjára afféle „végzet asszonya"-szerepet osztott, és olyan mondatokat adott a szájába, mint például: „Én lábájim előtt heverr összes fijú." Néha öltözködési tanácsokat is kaptam tőle. Vlagyimir – aki ugyanúgy beszélt, mint Valja – előjogaitól megfosztott egykori párttitkár, mindig búskomor. Bár Valja is. Garv gyakran kezdeményezett beszélgetést a szőrös papucsokon keresztül. Felhúzta a kezére, megbillegtette előttem, és azt mondta: – Medzek moadern zúppermárrketbe. Mit vedzek nyeked? Kivel beszélek? Valjával vagy Vlagyimirrel? Ez Valja. Vlagyimirnek felemás a füle és... ...és Valja orra olyan, mint a Toblerone keresztmetszete, tudom. Nos, kellene pizza, fogkrém, sajt... És voádká? – vetette föl Valja reménykedve. Valjának volt egy kis ivásproblémája. Érdekes véletlen, Vlagyimirnek is. Voádká nem kell, de két üveg bort hozhatnál. Pjiros káviárt? Ne. Bárrná kényért? Most, hogy mondod, az jó ötlet.
Milyen jó, hodz itt vádzok – örvendezett Valja. Nem zavart a játék. Az igazat megvallva aranyosnak találtam. Egy bizonyos fokig. De talán jobb lett volna nem belemenni, mert innen csak egy lépés volt a valódi nyulak érkezése. Amilyen röviden csak tudtam, összefoglaltam Emily-nek a papucsok történetét. Aztán mit sem törődve a követelőzésével, hogy folytassam, mert csak most jön a java, inkább aludni mentem, azzal az alapos indokkal, hogy már véresre vakartam a karomat.
13 Telefoncsörgésre ébredtem. Szinte észre sem vettem, hogy kiugrottam az ágyból; és átrohantam a nappaliba. Az előző napi hívásözön után az idegeim pattanásig feszültek, és már felkészültem rá, hogy felhív, mondjuk, a régi óvónénim vagy az ír köztársasági elnök, hogy beszámoljon Garv csajáról. Halló – szóltam a kagylóba gyanakodva. Mézédes női hang csicseregte: – Mort Russell irodájából keresik Emily O'Keeffe-et. Máris adom – csicseregtem vissza. De Emily épp a fürdőben volt, és a kopogásomra feljajdult: – Nee! Majd visszahívom őket. Épp a lábamat szőrtelenítem, és most tartok a kritikus résznél. A telefon felé menve valami azt súgta, hogy ezt nem kéne megosztani Mort Russell titkárnőjével. – Emily sajnos nincs az irodájában. Milyen üzenetet adhatok át? Vissza tudná hívni Mortot? – érdeklődött a mézédes csicseri lány. Felírtam a számot, és megköszöntem. Én köszönöm – hangzott a napfényes válasz. Hát nálam jobb kedvében lehetett. Fél négykor felébredtem, és a szívem vadul kalapált: fel kell hívnom Garvot! Lábujjhegyen kióvakodtam a nappaliba, és a sötétben feltárcsáztam az otthoni számunkat. MUSZÁJ beszélnem vele! Azt nem pontosan tudtam, hogy miről. De volt idő, amikor úgy látszott, hogy férfi még nőt olyan szerelemmel sosem szeretett, mint ő engem. Talán csak azt akartam hallani, hogy ha szereti ezt a másik nőt, akkor sem annyira, mint engem valaha. Kattanás, zörgés, aztán a szaggatott búgás, mely a tengerentúli telefoncsörgést jelzi. Zaklatottan rágcsáltam a csuklómra kötött
medvecukrot. De nem vette föl senki: rosszul számoltam. Írországban nyolc órával később volt, Garv tehát már elment dolgozni. Mire a munkahelyi telefonját kapcsolták, csillapodott a kétségbeesésem, és amikor kiderült, hogy nincs ott, és csak a hangpostájával beszélhetek, lenyugodtam. A sípszó után hagyjon üzenetet. Inkább nem. Visszabújtam az ágyba, elrágtam a cukrot, és jól megéheztem. Átestem már néhány sötét időszakon életemben, de ilyen nyomorultul tán még sosem éreztem magam. Vajon elmúlik valaha, rendbe jövök még? Erősen kételkedtem benne, pedig tapasztaltam, milyen szörnyűségeket képesek átvészelni emberek. Például Claire: a férje aznap, pontosan azon a napon hagyta el, amikor Claire megszülte a gyereküket. És ő is rendbe jött. Mások is megházasodnak, elválnak, rendbe jönnek, újraházasodnak, és nyugodtan, könnyedén szóba hozzák az első férjüket, mintha csöppnyi fájdalmat sem okozott volna az átmenet – attól az időtől, amikor még fontos volt, a jelenig, amikor már csak lezárt fejezete a múltnak. Az emberek megszokják az új helyzetet, és továbblépnek. De ahogy összegömbölyödtem a sötétben, torkon ragadott a félelem, hogy én nem leszek rá képes. Én így maradok, csak egyre öregebben és hóbortosabban. Felhagyok a hajfestéssel, és visszaköltözöm idősödő szüleimhez, hogy gondjukat viseljem, amíg magam is meg nem öregszem. A szomszédok elkerülnek minket, és ha halloween-kor becsöngetnek a gyerekek, nem nyitunk ajtót. Vagy az emeleti ablakból hideg vizet zúdítunk maszkos arcukra és cifra jelmezükre. Húszéves kocsit tartunk, tökéletes állapotban, és csak kalapban megyünk el otthonról. Apu ragaszkodik hozzá, hogy ő vezessen, pedig addigra annyira összemegy, hogy a többi autós csak a kalapját látja a műszerfal mögött. Az emberek sutyorognak rólam a hátam mögött: „Volt egy férje. Állítólag akkor még tök normális volt. Persze ezt most már nehéz elképzelni." Újra csengett a telefon, visszazökkentem a jelenbe. Ezúttal Emily ügynöke jelentkezett. No nem Dávid Crowe személyesen, hanem valamelyik csicskása, hogy találkozót beszéljen meg délutánra. Végre előjött Emily a fürdőszobából. – Egy árva szőrszál sem maradt. Na hol az a telefonszám? Átadtam neki a cetlit, ő pedig megcsókolta. – Hányan tudnának ölni azért, hogy megkapják Mort Russell közvetlen számát?! Telefonált, rögtön kapcsolták. Nevetett és azt mondta: – Köszönöm, én is rajongok az ön munkásságáért! – Nem is egyszer. Letette és felém fordult: – Na, szerinted mit mondott? Csak nem teljesen felizgatta a forgatókönyved? De bizony! – Aztán mintha csak most jött volna rá, kivel beszél, elszomorodott. – Jaj, Maggie...
Jött még egy hívás – mondtam. – Dávid Crowe irodájából. Veled akar ebédelni a Club House-ban délután egykor. A Club House-ban? – Belém kapaszkodott, mintha borzalmas hírt hallott volna. – Azt mondta, a Club House-ban? Nem ő mondta, hanem valami titkárnő, de igen. Miért, az baj? Baj?! – kiáltotta, egy pillanatra eltűnt a szobájában, majd egy könyvvel a kezében tért vissza. – „A Club House. Politikai brókerek kedvenc találkahelye, Hollywood krémjének törzsklubja. Finom húsételek és saláták..." Ez nem érdekes, de hallottad, mit ír? Politikai brókerek kedvenc találkahelye. És én ott fogok ebédelni! Azzal sírva fakadt, mint amikor megtudta, hogy a Hothouse érdeklődik a forgatókönyve iránt. A könnyei hamar felszáradtak, és váratlanul megkérdezte: – Te nem akarsz eljönni? De hogyan? Ez munkaebéd. Na és? Van kedved? Miért ne, úgysincs semmi dolgom. Max ücsörögni a strandon és a házasságom kudarcán tépelődni. – Aha. De szerinted megengedi? Persze. Ez az udvarlási fázis, ilyenkor semmit nem tagadnak meg tőlem. Hát éljünk a lehetőséggel! Legutóbb nem volt annyi eszem, hogy kihasználjam. Majd úgy teszünk, mintha az asszisztensem lennél. Nem találná kicsit furának, hogy gőzöm sincs Hollywoodról? Nem gond, csak ne tegyél fel kérdéseket. Csak nevess, meg bólogass mindig. Gyere el, légyszi! Oké, megyek. Egy gyors telefonnal el is volt intézve. Változott az időjárás. Ragyogó kék ég helyett sűrű felhőrétegből sütött le a nap, és koszos mustársárga fénnyel vonta be a várost. Az első öt napom napsugarasan telt ehhez képest. Azaz nemcsak az idő volt derűsebb, hanem a lelkiállapotom is. Akkor csak simán boldogtalannak hittem magam, de most súlyosbodott a helyzet. És főleg már nem foghattam az érzéseimet az időeltolódásra. Nem, ezek belőlem fakadtak. A Santa Monica Boulevard-on haladtunk Beverly Hills felé, és a piszkosszürke felhőtakaró egyre nyomasztóbb lett. Szmog, eszméltem rá szinte lelkesülten. Ez annyira Los Angeles! A város védjegye, mint a pálmafák meg a plasztikai sebészek. Nős? – kérdeztem. – Mármint Dávid Crowe. Emily hallgatott egy sort, aztán megszólalt: – Kérlek szépen, ne kínozd magad. Sokan elválnak, a te esetedben nincs semmi kirívó.
A Club House lármás, zsúfolt hely volt. A vendégek zömét négyes csoportokba tömörült férfiak tették ki, akik salátából és Evian ásványvízből álló, kevéssé férfias ebédjüket fogyasztották. Emilyt és engem leültettek egy asztalhoz. Dávid Crowe még nem érkezett meg. Majd' elepedtem egy pohár borért, de amikor megkérdeztem Emilytől, lehet-e, sajnálkozva rázta a fejét. – Bocs, Maggie, de most az asszisztensem vagy. Pedig elhiheted, én is be tudnék dobni pár pohárral. Jöhetne egy doboz szupererős szűrőtlen cigi is. – Feszülten dobolt az asztalon a körmével, de az én idegeim sem bírták, elkaptam a csuklóját. Csodálkozva nézett rám. Nem lesz semmi baj – mondtam, mintha nyugtatásképp fognám a kezét. Köszi – szólt, és kiszabadította magát, majd folytatta a dobolást. – Hála az égnek, megjött Dávid! Tényleg hála. Elegáns fiatalember volt Dávid Crowe, látszólag barátságos és magabiztos. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg magányos, terápiára szoruló idegbeteg. Hollywoodban ez így működik értesüléseim szerint. Dávid fülig érő mosolyt küldött felénk. Tíz percig tartott megtennie a minimális távolságot az asztalunkig, mert mindenhol meg kellett állnia egy kézfogásra, harsány üdvözlésre, jópofizásra. Végre megérkezett, két kézzel megragadta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. – Örülök a találkozásnak, Maggie! Aztán Emilyhez fordult. – És hogy van a nap hőse? Mosolyogva leült mellénk, és törzsvendég voltát bizonyítandó az étlapra rá sem pillantva rendelt: – Kertészsalátát kérek avokádó nélkül, külön öntettel. – Utána szórakoztató bulvárbeszámolót tartott a többi vendégről. Akár egy idegenvezető. Köztudott, hogy ebben a városban minden hétfőn átrendeződik a hatalmi hierarchia – mondta nekem. A premierbevételek alapján – fűzte hozzá Emily. Pontosan! Nézzétek például azt a nadrágtartós pasit. Elmore Shintónak hívják. Ma reggel óta a karrierje hivatalosan befuccsoltnak tekinthető. A Holdkő producere, 90 millió dolláros projekt volt. Utcai pletykák szerint hatalmas égés. A végét négyszer forgatták újra. A hétvégén mutatták be, és totál felsült! A stúdió állati nagyot fog bukni rajta. Kíváncsi lettem erre az emberi roncsra, aki még mindig kimerészkedik a nyilvánosság elé, de csalódnom kellett. Elmore vidáman cseverészett és nevetgélt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy épp most fuccsolt be a karrierje. Itt ez a módi – jegyezte meg Emily. – Mindenhez jó képet vágni... amíg aztán rád találnak egy sarokban, magzatpózba merevedve,
kokainmámorban fetrengve, és feltűnés nélkül elpaterolnak egy félreeső tanyára – tette hozzá nevetve. – Akkor vége az ámításnak. Aha – mondta Dávid bizonytalanul, majd folytatta a filmes pletykadélutánt. – ...csak ez mentette meg a stúdiót a csődtől... behozták az eredeti producert... három filmre szerződtek... egy no-name szerző forgatókönyvét választották... tíz évig tartott, mire rábólintottak... A hihetetlenül kapkodós ebéd alatt is tovább sztorizott. Előétel nuku, a desszertről nem is beszélve. Mióta Los Angelesbe érkeztem, kávén kívül még sosem ajánlottak semmit evés után. Gyanítom, hogy ha kedvet kaptam volna egy pudingra, telefonon kellett volna riasztaniuk a cukrászukat. Ebéd közben esett pár szó a tárgyalási technikáról, de az igazi munka akkor kezdődött, amikor elindultunk kifelé. Távozóban megálltunk minden második asztalnál, és Dávid bemutatta Emilyt a filmvilág császárainak. Emily O'Keeffe. Rendkívül tehetséges forgatókönyvíró. Szerdán tárgyal a Hothouse-zal az új filmjéről, a Szilikon álmokról. Vigyázat, uraim, hosszú lesz a sor! Ideges mosollyal toporogtam a háttérben. Az új ismerősök különbözőképp fogadták Emilyt. Egyesek kifejezetten rossz néven vették, hogy elszakítják őket kertészsalátájuktól és Evian vizüktől, mások őszintén érdeklődőnek tűntek. De Dávid – meg Emily is – mosolyogva tűrték a bunkóbbak modorát, elnézően, egy sztár magabiztosságával. Egész izgalmas volt a szemünk láttára kialakuló kampány. Amikor végre elértük az ajtót, Dávid halkan megjegyezte: – Az utolsó pasas, Larry Savage egyszer már kipipálta a könyvet, de lefogadom, hogy most felhív. Nem szeretnek kimaradni a jóból. – Igyekeztem bennfentesnek hangzani. Még kevésbé szeretik, ha kipenderítik őket, amikor a Hothouse sikerfilmet csinál a könyvből, és a főnökük megtudja, hogy ők meg visszautasították. Jézusom! – szakadt ki belőlem. Mi a baj? – kérdezte Emily. Ott van Shay Delaney! Hol? Ott – mutattam egy sötétszőke férfira, aki negyedmagával ült egy asztalnál. Az nem Shay Delaney. Dehogynem! Ja nem, igazad van. – A férfi oldalt fordult, most először láttam meg a profilját. – De pont úgy nézett ki – mentegetőztem. – A háta kiköpött ugyanaz.
14 Délután két hívás is érkezett Mort Russell mézédes, csicsergős alkalmazottjától. Első körben arról érdeklődött, van-e Emilynek valami speciális kívánsága a szerdai tárgyalással kapcsolatban. Például? – kérdeztem kíváncsian. Technikai felszerelés. Gyógynövénytea. Speciális szék. Sajnos Emily éppen tárgyal. – Energizáló mozgástréningre ment ugyanis. Los Angelesben mindenki be van táblázva, könyvelőtől diétás tanácsadóig, fodrásztól edzőig rohangál, és természetesen a lista kihagyhatatlan eleme a pszichiáter. – Megmondom neki, hogy hívja vissza. Következő alkalommal a szerda délutáni parkolási rendről adott kimerítő tájékoztatást. Többek közt Emily autójának törzsszámát és típusát akarta tudni. Állati nagy cécót csinált belőle – tájékoztattam Emilyt, mikor megjött. Mert a filmstúdióknál a parkolóhely olyan, mint az őszinteség – jegyezte meg. Mi? Jóformán ismeretlen. Más nem telefonált? Csak a szüleim. Nagyon aggódnak értem. Nincsenek vele egyedül. Semmi bajom – sóhajtottam. Éjszakai pánikrohamaim valóban enyhültek. – És beszéltem Donnával meg Sineaddel. – Miután meggyőződtem róla, hogy egyikük sem jár Garvval, már jólesett beszélni velük. Mindketten örültek a jelentkezésemnek, és semmit nem tudtak Garv viszonyáról. Ez azért szerencse – akkor legalább nem erről pletykál egész Dublin. Mit veszel föl Don Gonzalez partijára? – kérdezte Emily. Nemtőm. – Alig vártam, hogy elmenjünk, szükségem volt a nyüzsgésre, hogy ne kelljen magammal és a gondolataimmal foglalkoznom. De egyvalamit tudnom kellett. – Ott lesz Shay Delaney? Rövid csönd. – Lehet. Ha épp Los Angelesben van. – Megint szünetet tartott. – Zavarna? Á, dehogy. Akkor jó. Ismered a feleségét?
Nem, sose kíséri el ide, ha jól tudom. Gondolom, a három gyerek mellett nem volna könnyű. És Shay... izé... félrelép néha? Vagy hűséges hozzá? Nem tudom – felelte Emily őszintén. – Nem találkozunk gyakran, nem ismerem közelebbről. Mit hallanál szívesebben? Hogy hűtlen vagy hűséges? Nem tudom. Egyiket sem. Emily elgondolkozva bólintott erre a logikai képtelenségre. – Nézd – kezdte lassan –, túl régóta adsz neki helyet a fejedben... – Itt megállt. – Bocsánat, felejtsd el, amit mondtam. Nem is tudom... igazából nem láthatok bele, min mentél keresztül. Bocsánat – ismételte. Semmi gond. Azzal elment öltözködni, és a téma le volt zárva. *
Fél óra múlva megjelent rózsaszín és fekete leopárdmintás nadrágba, csikkszedő csizmába és szűk bőrtopba öltözve. De nemcsak a ruhái kápráztattak el, hanem a karperecek, hajcsatok, a csillámos smink... Hogy csinálod? – tanulmányoztam összevont szemöldökkel. – Mint a Csodanő, úgy vedlesz át. Te is szuperül nézel ki. Igyekeztem, de nem sok csillogó cuccot hoztam magammal (főleg azért, mert nem volt ilyesmim), és a fekete „estélyi" Emily színpompás burkolata mellett gyászruhának hatott. Ha nem a kétajtósszekrény-szériából lennék – borongtam –, most kölcsönvehetnék valamit tőled. Begöndörítenéd a szempillámat azzal a csodaszerkentyűvel? Emily nem elégedett meg ennyivel: a sminkemet is felturbózta jó sok csillámmal, és adott a tartalék csatjaiból és karpereceiből is. Most már elindulhattunk. A partit egy Bel Air-i spanyol stílusú villában tartották, jól szervezett, fényes külsőségek közepette. Elektromos kapukon mentünk be, tagbaszakadt testőrök ellenőrizték a személyazonosságunkat, és tíz mexikói parkolószolgálatos foglalkozott a kocsikkal. Színes izzók tündököltek a fákon. Odabent csupa tipp-topp vendég rótta csevegőköreit a magas, tágas termekben, liliommal megrakott óriási vázák közt. A fény megcsillant a pezsgőspoharakon, plusz – elég kiábrándító, gondoltam – az ásványvizes üvegeken is. Hollywoodi partiról lévén szó, én drogosokra, prostikra és
általános züllésre számítottam, és erre a látványra nem voltam felkészülve. Ugye az az ébenfekete hercegnő a mosdó előtt valójában egy szippantásnyi kokainra vonul félre? Az a riasztóan fiatalnak látszó latin-amerikai lány tutira prosti. Amíg Emily benézett egy protokolltársalgásra a házigazdához, Don Gonzalezhez, én pezsgőt kortyolva árgus szemmel lestem a kicsapongás jeleit. Helló! – Testes, cakkos gallérú fiatalember szólított meg. – Gary Fresher producer vagyok. Maggie Gar... Walsh. – Milyen barátságos népek! Mivel foglalkozik, Maggie? Ó, most csak hibernálok. Erre olyan hirtelen hagyott faképnél, hogy alig tudtam felocsúdni. – Örvendtem – vetette oda foghegyről, és elsétált. Micsodaaa? Semmit nem tudott kezdeni egy munkanélkülivel. Nem beszélgetni akart, csak az érdekelte, miben tudnám segíteni az előrejutását. A felismerés megdöbbentett és lehangolt. Még hogy parti! Inkább egy nyomasztó filmes konferencia. Már csak az hiányzik, hogy névjegyeket osztogassanak. Várjunk csak, hiszen most is azt csinálják, és Emily O'Keeffe sem kivétel. Ott van a társaság sűrűjében, magabiztosan cseveg és köröz... Shay Delaneyt nem látom sehol. Biztos nincs a városban. Helló! Leon Franchetti vagyok. Meghökkentően jóképű férfi nyújtotta felém a kezét. Maggie Walsh. És mivel foglalkozik, Maggie? Kisállat-kozmetikával. – Nem kockáztathattam, hogy megint ejtsenek, és ez ugrott be elsőnek. – És ön? Színészkedem. Be kell ismernem, hogy ez imponált. Régebben, a normális korszakomban talán nem hatott volna rám így, de hát... – Az csúcs. Hát igen, nem panaszkodhatom. – Megbűvölten néztem a széles varietémosolyt. Épp megkérdeztem volna, hogy miben játszott, de ő volt a gyorsabb. – Most vagyunk túl egy sorozatindító epizódon az ABC-nél, ősszel kerül képernyőre – szuper szerepet kaptam, fejlődőképes karakter, rengeteg lehetőség van benne... Hát ez nagysze... Előtte a Kaleidoszkópban szerepeltem. – Újabb fogkrémreklám. Tényleg? – Pedig azt láttam, de nem ismertem fel a fickót. Nem volt nagy szerep, de felfigyeltek rám. De mennyire, hogy felfigyeltek! – Megint megajándékozott egy szívdöglesztő mosollyal.
Furcsa, de ez nem hatott rám olyan átütően, mint az előzőek. – Meg játszottam abban az Édesház-reklámban is. „Hol vegyek édességet?" Lebiggyesztette az ajkát és csüggedt arcot vágott, aztán felragyogva: „Hát az Édesházban!" – A jelek szerint ez a csúcspontja a világ legpocsékabb reklámjának. – Kaliforniában nem adták le, de a Közép-Nyugaton bombasiker volt. Még a politikusok is átvették. „Hol szeretne lenni tíz év múlva?" „Hát az Édesházban!" Ezen a ponton kezdtem megérezni, hogy én ehhez a társalgáshoz totál felesleges vagyok. Emily jött a megmentésemre, de perceken belül lecsapott rám egy másik két lábon járó önéletrajz, aki töviről hegyire beszámolt színészkarrierje minden állomásáról. Nekem egyetlen kérdést tett csak föl: hogy én is a filmiparban dolgozom-e. Amikor végzett a tájékoztatóval, egyedül maradtam és a vendégeket figyeltem. Lekopott a sok csillám, úgy keringtek, mosolyogtak és társalogtak, mint az összeeresztett cápák. Emilynek igaza volt, ebben a városban lehetetlen rátalálni a szerelemre. Túl sokat jelent nekik a munkájuk. A gondolataim közt légüres tér támadt, és ismét Garv szivárgott bele, s lassan rám telepedett újra a szorongás... Ekkor nagyot dobbant a szívem, mert a terem másik végén ismerős arcot pillantottam meg: Troy volt az, a hosszú arcával és a szigorú szájával. Jó, igaz, hogy csak péntek óta ismerem, de a sótlan egópacsirták gyülekezetéhez képest ő a legeslegjobb barátom. Átgázoltam a tömegen. Hali! – kiáltotta, és ugyanúgy felragyogott, mint én. – Jól érzed magad? Nem. Fölemelte a csuklómat. – Beütött a vészhelyzet? Bólintottam. – Felhívtam, de nem volt ott. Köszi a medvecukrot. Jól jött? Abszolút. Húszat is megettem volna. A buddhisták szerint minden múlandó. Ez vigasztalásunkra szolgálhat. De nem annyira, mint egy jó nyúlós édesség! Szóval nem érzed itt jól magad? Nem! – közöltem hevesen. – Egy sereg beképzelt ripacs elmondta nekem az élettörténetét. Micsoda önfényező barmok! A színészet kemény pálya – magyarázta Troy halkan. – Mindennap azt hallgatják, hogy rossz az orgánumuk meg nem elég trendi a külsejük. Annyit becsmérlik őket, hogy csak önfényezéssel tudják kompenzálni. Értem. – Egy pillanatra elszégyelltem magam, de aztán eszembe jutott a másik sérelmem. – Na és azt hallgasd meg, mi történt, amikor megérkeztünk! – Előadtam a pasi esetét, aki faképnél hagyott, amikor
megtudta, hogy nincs munkám. – Odahaza nem annak alapján ítélnek meg, hogy mivel foglalkozol – mondtam megvetően. Hanem a kinézeted alapján – jegyezte meg szárazon. Eltűnődtem. – Ez is igaz – ismertem be. – És nem láttam itt egyetlen tagot sem kokaint szippantani. Ezt nevezik hollywoodi partinak? Bár az ott tutira prosti, nem? – mutattam a nagyon fiatal latin-amerikai lányra. Ő Don Gonzalez lánya. Éreztem, hogy a csalódottság kiül az arcomra, Troy pedig szelíden fölnevetett. – Az ilyen partikon hiába is keresnéd a kokót meg az alvilágot. Ide dolgozni jönnek. De ha érdekel – tette hozzá –, egyik este elvihetlek megmutatni Los Angeles sötét oldalát. Köszi – válaszoltam hűvösen, hogy ellensúlyozzam a nyakamon-arcomon kigyúló forró pírt. Hazafelé a kocsiban szokatlanul elbűvölt a forgalom látványa. Öt sávban száguldottak az autók azonos sebességgel, azonos távolságot tartva. A felhajtósávok folyamatosan táplálták a főáramot. Az új jövevények kecses könnyedséggel, fennakadás nélkül soroltak be, míg a távozók ugyanolyan lazán siklottak ki a lehajtósávba és tűntek el szem elől. Egyenletes mozgás, állandó ritmus – gyönyörűnek találtam. Mi bajom van? Rácsodálkozom a forgalomra. Meg nagy orrú, gránitarcú férfiakra. Teljesen összezavarodtam. Az idejét sem tudtam már, mikor találtam bárkit vonzónak Garv óta, és a szokatlan választás különösen aggasztott.
15 Kisebbfajta válság bontakozott ki nálunk. Dávid Crowe nem ér rá eljönni a tárgyalásra. Valami közbejött – mondta Emily epésen. – Azaz valaki. Aki nálam fontosabb. De Mort Russell cége nem akarta elhalasztani a találkozót. Úgyhogy Dávid azt mondta, vigyem az asszisztensemet. Milyen asszisztensedet? Téged! Engem?
Ebben a városban semmit nem kapsz ingyen – kesergett Emily. – Azt a cézársalátát, amit a Club House-ban ettél, életed végéig törlesztheted. De Emily, én semmire nem lennék jó. Gőzöm sincs az ilyen tárgyalásokról. Az mindegy. Csak mosolyogj mellettem, és nevess a vicceimen. Esetleg hozhatsz egy jegyzettömböt. De... de mit vegyek föl? Nem hoztam kosztümöt, muszáj lesz elmennem, vásárolni. A Third Street Boulevard csak öt perc kocsival, menj el most! Szót fogadtam – mintha bizony a vásárlás teher volna –, és két órát töltöttem el normális üzletekben, ahol az eladók örömmel fogadnak, nem úgy, mint a Rodeo Drive-on alkalmazott önelégült liba. De mint tudjuk, a vásárlás első számú törvénye az, hogy amikor valami konkrét igényed van, akkor esélyed sincs olyat találni. Az a néhány kosztüm, amit tartottak, sajátos módon mind smasszerkülsőt kölcsönzött nekem. Kedvetlenül vettem néhány fölösleges darabot: egy hímzett szoknyát meg egy fehér, ujjatlan felsőt. Akkor utamba került a Bloomingdales. Tudom, hogy ciki, de imádom az áruházakat, annyival jobbak, mint a menő kis butikok, ahol csöngetni kell, hogy bejuss. Ahol összesen tizenegy modellt tartanak, és egyenként 2,7 másodperc alatt fel tudod mérni, hogy nem kell, mégis további negyedórát el kell töltened odabent, elismerően hümmögve, hogy meg ne sértődjön az eladó, aki huszonöt centiről követi a ténykedésed, és elregéli, hogy ez a ruha kézzel szőtt nepáli selyemből készült, az meg egy növényi színezőanyagokkal festett darab, és így tovább. Idegőrlő jelenet, gyakran csak azért veszek valamit, hogy kiszabaduljak. Az áruházakban pont a szabadságot imádom. Leszámítva a parfümszóró csajok váratlan támadásait, nem zavar senki. És ez a hozzáállás meg is hozza a gyümölcsét, mert most is már másodpercek múltán előkaptam a pénztárcámat, és újabb felesleges darabbal gazdagodtam: egy arcápoló zselével, mely ragyogó bőrrel kecsegtetett. Aztán átmeneti elmezavaromban kis híján vettem Garvnak valami Clinique férfi testápolót – a hozzá tartozó ajándékra kaptam föl a fejem –, de szerencsére idejében eszembe jutott, hogy utálom Garvot. A végeredmény mégiscsak az lett, hogy az itteni kosztümrészleg sem oldotta meg a gondomat. A potyautas szerzeményeim nagyjából negyven másodpercre elégítettek csak ki, és mire hazaértem, gyötörni kezdett a lelkifurdalás – nem költekezhetem, amíg nincs munkám –, és a félelem is – Emily elég szeszélyes kedvében van. Félénken előadtam neki a kosztümhiány problémáját, mire olyat horkantott, hogy úgy tűnt, csak bemelegít a hiperventiláláshoz; gyorsan közbe is szóltam: – Nem vehetnék kölcsön egy kosztümöt?
Ki a franctól? Charles Mansontól? A húsvéti nyuszitól? – Villámokat szórt-a szeme, ahogy végigmért, aztán látványosan lecsillapodott. – Ahogy elnézem, akkora vagy, mint Lara, talán a mellbőséget kivéve. Tényleg megplasztikáztatta? Színésznő volt. – Úgy mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. – Szóval, felhívod? Úgyis találkozom még vele. Elvisz fodrászhoz, nem emlékszel? Tényleg? – kérdezte Emily kissé ijedten. – Mikor volt erről szó? Mikor is? Valamelyik reggel. Emlékszem, sütött a nap. De ez nem nagy segítség, itt mindig süt. De várjunk csak, Larának szabadnapja volt... Szombaton! Ja persze, igaz, bocs. Hatkor értem jött Lara az ezüstszínű kisteherautóval, és elindultunk Dino hajszalonjába. – És most még ennél is csinosabbá varázsolunk, szívem! A Santa Monica Boulevard-on robogtunk, amikor – úgy éreztem, tök vagányul – megkérdeztem, hogy sikerült a randija előző este. Remekül – felelte vidáman. – Korai még beleélni magam, de jó fej lány, és jól kijövünk. Azt mondta, majd felhív. Hát ajánlom is! Leparkolt egy akkora helyre, ahol normál méretű autóból három is elfért volna, és beterelt egy fehér, görögös stílusú szalonba. Hatalmas vázák, oszlopok, borostyánlevelek. Dino! – kiáltott. Dino öles termetű férfi volt dús pofaszakállal, szűk, színpompás ruhában. A bőre szinte repedezett az izmoktól. Vajon meleg? Nem feltétlenül. Lara, gyönyörűm! Lara odatolt elé, és bemutatott: – Ő Maggie. Hát nem isteni az arca? Hmmm, igen – dünnyögte, és körberajzolta az ujjával a fejemet, jelezve, hogy sokat ígérőnek találja az alapanyagot. Feléledt bennem a remény: megszépülök. Ezt hallgasd meg, mi történt! – fordult Larához olyan drámaian, hogy minimum egy lottónyeremény hírét vártam. De kiderült, hogy beszerzett egy nyelvtisztító szettet. – Nem is értem; hogy tudtam eddig meglenni nélküle. A leheletem valami eszméletlen friss! – Rálehelt Larára, hogy igazolja az állítását. Bizony friss – állapította meg Lara komolyan. Neked is venned kell, megváltoztatja az életedet jósolta Dino.
Erről beugrott, hogy láttam én a nyelvtisztító reklámját, de elkönyveltem értelmetlen baromságnak, mint az intim dezodort. Lehet, hogy tévedtem? Üljön ide, a speciális székbe. Itt jobb a fény – terelgetett Dino. Homlokráncolva koncentrált, összeborzolta a hajam, fölemelte az alját az államig, középre igazította a választékot, hátrahúzta a frufrumat az arcomból... Lara a hátam mögül figyelt a tükörben. Nagyszerű az állkapocsvonal – jegyezte meg Dino egy profi tárgyilagosságával. – Abszolút tökéletes! Pedig dehogy. Tök átlagos állam van, és tisztában is vagyok vele. És tessék megnézni ezt a szempárt! – rendelkezett Dino. Megnéztem. Igen, ilyen a szemem, nem egy címlapsztori. De döbbenetes a színe. Mármint Lara szerint. A kórusban elzengett dicshimnusz alapján bárki azt hihette volna, szépségversenyt nyertem. Azt hiszem, rövidre vesszük – mondta Dino. – A fejformája megfelel hozzá. Tiltakozásra nyílt a szám, de rájöttem, hogy most már nem kell... Megint Garvról van szó. A közkeletű felfogás ellenére valójában rugalmas fickó. Legalábbis a legtöbb dologban. De volt néhány téma, amiben sosem engedett. 1.
2.
Elektromos takaróról szó sem lehet, inkább a fagyhalál. Váltig állította, hogy ha túl sokáig fekszik valaki az elektromos takaró alatt, akkor – őt idézem – „kipattan alóla, mint a kész pirítós". Utálta, ha levágattam a hajam. Kockázatos kalandot jelentett minden látogatás a fodrásznál, mert ha csak beszáríttattam, akkor is tüzetesen átvizsgálta a fejemet otthon, és nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem vágtak le tizenöt centit. Az igazíttatás meg kész rémálom volt, akármennyit magyaráztam neki a hasadt, töredezett hajvégek veszedelméről. Bosszantott a ragaszkodása a hosszú hajhoz, de elnéztem neki, mert ha nem volt időm eljárni a konditerembe és megereszkedtek az izmaim, sosem panaszkodott.
De most, amíg Dino különböző elrendezéseket próbálgatott a fejemen, hirtelen ráébredtem, hogy azt teszek a hajammal, ami jólesik. Akár le is borotválhatom. Nem szeretném túl rövidre. Pedig az arcához illene. De a hajamhoz nem. Szörnyen begöndörödik, ha tíz centinél rövidebb. Úgy nézek ki, mint a karfiol.
Sokféle frizurát kipróbáltam már életemben: volt már bubi, konty, gomba, Rachel Green. Viszont rettegve gondoltam a rideg, göndör sörényre, melynek közkeletű beceneve az ír Maca. Hmm, nemtőm, nemtőm. – Dino fölvett egy ollót, és elkezdte csattogtatni, épp csak a földet nem kapálta a lábával, mint a türelmetlen csatamén. Előbb meg kell mosni ám – figyelmeztette Lara. Tudom! Sötét, vizes hajcsomók hullottak a fehér padlóra, és a fejem érezhetően könnyebb lett. Szokatlan érzés volt, tíz éve nem vágattam le a hajam. Időnként összeszorult a szívem, újra és újra kiment a fejemből, hogy megváltozott az életem: Garv ki fog nyírni... ja, mégsem. Semmi köze hozzá. Hogy sikerült a randid a táncosnővel? – kérdezte Dino Larától. – Részletes beszámolót kérek! Míg a régi Maggie a szemem láttára foszlott le rólam, ők jól eldumáltak. Aztán lefelé fordított fejjel megkaptam a beszárítást, és végül a tükör felé fordulhattam, hogy szembenézzek új, csillogóbb, elegánsabb verziómmal. A régi Maggie szánalmasan otrombának és közönségesnek rémlett – és nagyon réginek. Végre megtaláltam a hangom. – Tök más lettem. Fiatalabb. A jó frizura felér egy arcfelvarrással – mondta Dino. És majdnem annyiba kerül. Százhúsz dollárt gombolt le rólam! Plusz húsz dollár borravalót! Ennyiért négyszer elmehettem volna a fodrászhoz otthon, plusz kijött volna belőle egy csomag fánk a hazaútra. De ha itt ez a szokás... Amikor elindultunk, Dino még megjegyezte: – Mondjak valamit? Szép a szemöldöke, de egy igazítás ráférne... tudod, ki jutott eszembe? – fordult Larához. Madame Anoushka! – kiáltották egyszerre. Ki? A sztárok szemöldökművésze – magyarázta Dino. A már ismerős mozdulattal Lara előkapta a PDA-ját és a mobilt. – Madame Anoushka? A barátnőmnek súlyos szemöldökproblémája van. – Rám pillantott. – Rendkívül sürgős, Madame Anoushka. Valahogy nem volt kedvem megsértődni. Lara feszülten járkált fel-alá, aztán megszólalt: – Szombaton, fél hatkor? – Felém fordult. – Jó lesz? Bólintottam. Miért is ne?
Következő utunk Lara lakásához vezetett Venice-be, Los Angeles Velencéjébe. Tetszett ez az elhagyatottnak tűnő, nyugalmas hely, a lepattogzott festésű, faburkolatú házak, a főútról lecsatlakozó, rejtőzködő utcácskák, az előkertek poros, meghajlott fái, a víz alatti derengés a lombok árnyékában. Lara lakása egy nagy faház teljes felső emeletét foglalta el. Az ablakból hallatszott a tenger moraja. Ott a szekrény bent. – Besétált a hálószobába, én meg utána. Egyetlen pillantást vetettem az ágyra, és máris pornófilmek címei ugrottak be. A leszbi hazatér. Melegágy. Élni és nyalni hagyni. Mit csináljak, életemben először jártam egy leszbikus hálószobájában – aki azt állítja, hogy nem így reagálna, az hazudik. Lara észre sem vette, ruhákat szedett elő a szekrényből. Egy szál kertésznadrág sem lapult odabent. Van ez a nadrágkosztüm – vagy inkább ez a szoknya a blézerrel? Megmutatom a hozzá való blúzt... Próbáld föl! – biztatott. – Ezt is! – Amikor kiteregette a teljes kínálatot, magamra hagyott, hogy átöltözhessek. Két kézzel is alig bírtam az üzletasszonyos ruhatárat, amivel ellátott. Mikor hazafuvarozott Santa Monicába, már alkonyodott, halványodtak a fények. A pálmafákkal szegélyezett sugárúton újra felfigyeltem a karcsú, hosszú törzsekre a szürkülő égbolt háttere előtt. Azt mondják, néha az emberek hasonlítani kezdenek a kutyájukra. A Los Angeles-iek, úgy látszik, a helyi növényvilághoz idomulnak. A ház felé menet be lehetett látni szomszédaink, Mike és Charmaine ablakán. Nagyot néztem: népes társaság ült odabent, csukott szemmel, hunyorgó gyertyafényben. Amilyen mozdulatlanul ücsörögtek, abban sem voltam biztos, hogy lélegeznek-e egyáltalán. Izgatottan latolgattam az esélyeit annak, hogy egy Jonestownhoz hasonló tömeges szektás öngyilkossági paktum végrehajtásának vagyok a tanúja. Arra értem haza, hogy Emily hisztérikus állapotban turkál a ruhái között. Végig próbálta a teljes készletet, és szétszórta a lakásban. Ruhák hevertek az ágyon, a padlón, a székeken, a tévén, és ő elborult elmével, négykézláb mászkált közöttük. Nincs mit fölvennem! – Még csak föl sem pillantott. És azok a szuper cuccok, amiket szombaton vettél? Megrázta a fejét. – Borzalmasak. Használhatatlanok. Csak most vette észre a hajamat. – Te jóságos ég, föl sem ismertelek! Gyönyörű vagy! Figyi, valami fura zajlik a szomszédban. Kijöttek a rendőrök?
Nem, a másik szomszédban. Egy csomó ember ül bent mozdulatlanul. Mint a hullák! Ne hívjam a mentőket? Meditálnak – mondta Emily. – Minden kedd este. Ja, hívott a mamád. Aggódik miattam, és menjek azonnal haza? Aggódik miattad, és ha nem áll el az eső, a diliházban fog kikötni. Nem mondta, hogy menjek haza? Nem. Jó. Na és kaptál kosztümöt Larától? Aha. – Fölvettem egy blúzt a földről. – Gyere, segítek visszapakolni. Oké – sóhajtott, és fölkapott egy halom vállfát. – Larának szuper a lakása, ugye? Igen. – Megint eszembe jutottak a filmcímek. – Lara az első leszbikus, akivel találkoztam – vallottam be. – Mármint úgy, hogy tudtam róla. Nekem is. Szerinted... – Lenyeltem a mondat folytatását. ...mit csinálnak az ágyban? Nem! – Vagyis de. Segédeszközt használnak, gondolom. Meg orálisan nyomják. Huh, én ugyan nem csinálnám – fintorgott. – Én senki muffját nem nyalogatnám. Fölakasztottam pár vállfát, és megjegyeztem. – De egy kicsit mindenki biszex, nem? A tudósok szerint. Emily megtorpant a szekrény előtt, és fenyegető pillantást vetett rám. – Nem – mondta határozottan. – Ezt most hagyd abba.
16 Amikor a valódi nyulak megjelentek az életünkben, Garv legalább nem tett úgy, mintha nekem hozta volna őket ajándékba. Hallottam férfiakról, akik ezt csinálták – vettek egy kiscicát vagy kiskutyát, amit saját maguknak szántak, és odaadták a kedvesüknek. Ami a szegény nővel dupla kiszúrás, mert nemcsak meg kell osztania az otthonát egy hívatlan vendéggel, de ráadásul kénytelen ő etetni és tisztán tartani a kis dögöt. Egy este szalmával kibélelt kartondobozzal a kezében jött haza a munkából, és lerakta az asztalra. Ezt nézd, Maggie! – suttogta, az izgalomtól rekedten.
A félelem és a kíváncsiság közt őrlődve bekukkantottam a dobozba, ahonnan két rózsaszín szempár pislogott vissza rám, és két pici orr szimatolt fölfelé. Szokatlan pizzafeltét – állapítottam meg. Ugyanis pizzát ígért vacsorára. Bocs, mindjárt hozok – mondta készségesen. – Kiment a fejemből. Ezek nyulak! – néztem rá vádlón. Nyúlbébik – mosolygott. És elmondta, hogy az egyik kolléganője nyulától születtek. – Nem muszáj megtartani, ha nem akarod, de én szívesen ellátom őket – ígérte. De mi lesz, amikor... ...nyaralni megyünk? Majd Dermot vigyáz rájuk. Dermot az öccse. Az ifjabb testvérek jó szokása szerint bármit elvállal egy kis borravalóért. Ezt alaposan kigondoltad. Az arcán egyből kihunyt a ragyogás. – Ne haragudj, kicsim. Nem kellett volna így lerohannom téged ezzel. Holnap visszaviszem őket. Ettől szörnyen éreztem magam. Garv imádja az állatokat. Csupa szeretet, odaadás, és most nemcsak azért mondja, hogy visszaviszi őket, hogy megpuhítson, hanem őszintén restelkedik. Várj! – állítottam le. – Ne siessük el. Így kezdődött nálunk a Nyúl Éve. A fekete-fehér nyuszi fiú volt, a tiszta fehér lány. Mi legyen a nevük? – kérdezte Garv, az ölében simogatva őket. Nem tudom. – Púp a hátamra? – Ugri? Mi mást csinálnak a nyulak? Répát esznek. Dobolnak. Végül úgy határoztunk, hogy a lány Ugri lesz, a fiú Zeller. Jobban örültem volna, ha csak egy van (igazából még jobban örültem volna, ha egy sincs), de Garv szerint az kegyetlenség, mert akkor nagyon magányos lenne. És mivel nem vágytam rá, hogy úgy szaporodjanak, mint a... Hát, mint a nyulak, ragaszkodtam hozzá, hogy tegyünk ez ügyben egy látogatást az állatorvosnál. Amelyet számtalan másik követett. Első dolgunk azonban az volt, hogy beszerezzük a nyúlketrecet. – Nem lehetne simán a kertben tartani őket? – kérdeztem. De ez, mint kiderült, nem járható út. A fal tövében alagutat ásnának a szomszéd kertbe, és onnan kiszabadulnának a kietlen pusztaságba. Tehát vettünk nyúlketrecet, a legnagyobbat a kisállatboltból. Munka után Garv általában kiengedte őket egy kicsit a kertbe, hogy az érintetlen természet lágy ölén hancúrozhassanak kicsit. Aztán amikor el akarta kapni őket, az nagyjából annyi sikerrel járt, mintha a fogkrémet próbálta volna visszanyomni a tubusba. A konyhaablakból néztem, ahogy
elegáns szürke öltönyében lohol körbe-körbe. Valahányszor utolérte az egyiket, az kiszökkent Garv kinyújtott karjai közül, és kezdődhetett újra a hajsza. Csak a Benny Hill-show zenéje hiányzott, meg egy kellékes, aki rájuk zúdít egy zsák golyót. Ellenállhatatlanul mulatságos látványt nyújtottak. Vagy hát így is mondhatjuk. Ne értsenek félre, tulajdonképpen aranyos állat a nyuszi. És nagyon kedvesek voltak, amikor közelebb ugráltak a hazaérkezésem örömére. És ahogy Garv hordozta őket a karjában, a vállánál tartva a fejüket, mint amikor egy csecsemőt büfögtet az ember, attól a hasamat fogtam. Főleg Ugritól, aki olyan tágra nyílt, csodálkozó szemmel tudott nézni, hogy muszáj volt röhögnöm. Személyiséget adtunk nekik, mint a papucsoknak: Ugri kacér, pajkos lány volt, Zeller meg sima modorú nőcsábász, egy csomó idétlen csajozós dumával. De egyik kerti hajcihőjük alkalmával a kis dögök megették a farkasbabomat, amit én magam ültettem a puszta kezemmel (majdnem), és sajnos egy kissé berángtam rájuk. Azt is utáltam, hogy külön kell vásárolni miattuk. Ha magunknak nem tudtunk kaját venni, rendelhettünk ugyan az indiai étteremből, de a plusz két szem hagymás zöldségfasírttal lebuktunk volna. Kénytelenek voltunk rendszeresen eljárni a nyúltápos helyre, ahol répát, petrezselymet és azt a fura galacsint lehetett beszerezni zsákszámra. És eljött a nap, amikor Garv besétált, meglóbált előttem egy papírzacskót és felkiáltott: – Meglepetés! Kitéptem a kezéből, leszakítottam a papírt... és bambán néztem. – Ez egy darab fa – mondtam. Rágáshoz – magyarázta értelmesen. Rágáshoz – ismételtem. Neki esett le előbb, és alig kapott levegőt a kacagástól. – Nem neked! Ugrinak! Aztán jött a többi ajándék: egy labda, tükör a ketrecbe, egy babakék alkalmi táska (nekem, hogy ne orroljak meg). És egy nap arra jöttem haza a munkából, hogy a fél kert fel van túrva. Mi történt? Meggyilkoltál valakit? Pedig az igazság sokkal megnyugtatóbb volt: nyúlkifutót épített, mert úgy érezte, kegyetlenség ketrecbe zárva tartani a srácokat. Bizonyos szempontból még jól is jött, hogy felásta a kertet, legalább a fűnyírás gondjától megszabadultunk. Más szempontból viszont egyáltalán nem jelentett jót. Kezdtem attól tartani, hogy túlságosan kötődik Ugrihoz és Zellerhez. De amikor megvallottam Donnának a félelmeimet, azt mondta, térjek észhez. Ki hallott már olyat, hogy egy nő féltékeny legyen két nyúlra? Nem sokkal később Ugri megbetegedett, és Garv magánkívül volt az aggodalomtól. Kivett fél nap szabadságot, hogy elvigye az állatorvoshoz, aki
felállította az abszurd diagnózist: ferdén nőtt fog okozta gyulladás. Aggodalomra semmi ok, lecsípett a fogából, és felírt egy antibiotikumot. De pár nappal később vacsorázni mentünk Donnával és Robbie-val, és Garv előadta nekik Ugri betegségének történetét. Hogy ő rögtön tudta, hogy baj van, mert máskor olyan élénk és játékos, most meg az új fadarabját sem akarta rágcsálni. Donna és Robbie együtt érzően hümmögtek, mire Garv folytatta Ugri hőemelkedésével és Zeller megható igyekezetével, amikor a hagymás zöldségfasírtot kínálgatta szegény kislánynak. (Egyik héten időhiány folytán be kellett érnünk az indiai kajával, és kiderült, hogy tényleg nagyon szeretik.) Garvból dőlt a szó, Donna és Robbie elnéző mosolya megfagyott, lehervadt, és a gyomromba állt görcsön nem segített volna egy hordónyi bor sem. Mi újság a munkahelyeden? – vágott közbe Donna. A munkahelyemen? – csodálkozott Garv. – Tőlem kérdezed? Hiszen sose hallgattátok meg, azt mondtátok, unalmas. – Aztán leesett neki, és elnevette magát. – Á, már értem. Akkor leszállok a témáról. Donna másnap reggel fölhívott, és azt mondta: – Maggie, azt hiszem, igazad van, tényleg túlzásba viszi. Bízd rám, én majd megmondom a szemébe. A kegyelemdöfés nem sokkal később következett el, amikor meglátogatott minket Claire, a nővérem, és feltűnt neki, hogy a lakást eluralták a nyúlkellékek. Garv éppen utazókosárba rakta Ugrit és Zellert, mert az állatorvoshoz vitte őket beoltatni. Beoltatni? – kiáltotta Claire. – Ez már majdnem olyan, mintha gyereketek lenne!
17 JELENET: Napsütés. Fehér bungaló, kis előkerttel. Kinyílik az ajtó. Két nő lép ki rajta. Egyikük magas, a kezében üres mappát tart, a blézere mellben kissé bő. A másik alacsony, vékony, elegáns, vadul szívja a cigarettát. ALACSONY LÁNY: Megint pisilni kell. MAGAS LÁNY: Nem, Emily, nem kell!
Átvágnak a füvön, és ebben a pillanatban a kerti locsoló vízsugarat lövell feléjük, eltalálja az alacsony lányt, és eloltja a cigarettáját. Felvisít. Akár egy fiziológiai kísérletben, a fényes, sima frizurája azonnal begöndörödik és égnek áll. Közönségzaj, derültség. Jaj, hagyjam már abba! Folyton forgatókönyvben gondolkoztam. Emily rajtam gyakorolt fél éjszaka, és folytatta másnap, a fodrász után és a reikimester előtt. Már akkor égnek állt a hajunk. Nekem szó szerint. Mint mindig, most is úgy ébredtem, hogy itt a világvége. Pedig még nem is láttam a hajamat, illetve ami maradt belőle. Eszembe jutott az elveszett hajtömeg, az a legalább húsz centi, ami a padlóra hullott és a kukában végezte, és elsírtam magam. Érdekes módon nem azért sírtam, mert az új frizurám a házasságom végét jelképezte, ebben biztos vagyok. Hanem mert a mesterfodrász előtti megilletődöttségemben kezelhetetlen frizurát csináltattam magamnak, és most már késő a bánat. Fene a fodrászokba. A szalonból kilépve mindig remekül nézel ki. (Na jó, nem mindig, de most hagyjuk azokat az eseteket, amikor a borravaló átnyújtása közben a könnyeimmel küszködöm. Maradjunk azon ritka alkalmaknál, amikor tetszik az eredmény.) Minden szép és jó az első mosásig, aztán nincs az az isten, hogy rekonstruálni tudjad a szalonból-kilépve látványt. Hiába a mesterfodrász, a szalonból-kilépve hajat egyetlen módon lehet elérni, úgy, hogy kilépsz a szalonból hajvágás után. Most még megmosnom sem kellett, csak kissé elaludtam a frizurát, és máris önálló életet élt. Vízzel, rengeteg formázózselével és maximumfokozatra állított hajszárítóval tudtam csak úgy-ahogy úrrá lenni rajta. Emily elővigyázatosságból aznap reggel ment el a fodrászhoz. Utána hazaugrott, és motyogva téblábolt a házban: – ...közelkép egy szűk pólós női mellről... – Aztán elszáguldott megint. Míg házon kívül volt, újra jelentkezett a mézédes csicsergős lány Mort Russelléktől. – Sajnos Emily nincs az irodájában. – Mert a reiki mesterhez ment. Arról legalább tudom, mit takar. – Miben segíthetek? Ezúttal azért hívott, mert azonosítási célból sürgős szüksége volt a DNS-mintáinkra. Na jó, kábé. Igazából a jogosítványunk másolatát kellett átfaxolnunk, hogy lássa a fényképünket. Elnézést a kellemetlenségért – szabadkozott. – De ügyelnünk kell a biztonságra.
El is hittem. Abszolút esélyes, hogy különben bomlott elméjű, mellőzött forgatókönyvírók próbálnának betörni, túszul ejteni a stúdiószemélyzetet és pisztollyal kényszeríteni őket a tárgyalásra. Viszlát fél négykor – mondta. Olyan barátságosan viselkedett mindig, hogy hirtelen ötlettől vezéreltetve megkérdeztem, mi a neve. Liba – válaszolta. Rögtön láttam, hogy rossz lépés volt. Túlságosan bizalmaskodóra vettem a modoromat. Megbántva motyogtam valamit, és letettem. Még hogy Liba! Persze, gúnyolódj csak a szegény ír debillel, aki most jött le a falvédőről. És a vezetékneved, aranyom? Toll? Zsír? Máj? ...a kamera ráközelít egy szűk pólós női mellre... – hallottam Emily hangját. A csakráim szörnyű állapotban voltak – jelentette ki. – Még jó, hogy elmentem. Megállt a tükör előtt, és magában dünnyögött: – Az univerzum kedves hozzám, megveszik a könyvemet, az univerzum kedves, megveszik... – Néha ezzel cserélgette: – A tökéletes filmösszefoglaló huszonöt szó vagy kevesebb, a tökéletes filmösszefoglaló... Azt hittem, nem hiszel a csakrákban – mondtam. – Nem úgy volt, hogy utálod az ezoterikát? A válaszától elszégyelltem magam. – A kétségbeesett ember nem válogat az eszközökben. Végül sikerült rábeszélnem, hogy az új ruháit vegye föl. Miután ezredszer is megfésülte a haját és magára kente a századik réteg szájfényt, kihúztuk magunkat és útnak indultunk. Kiválasztva azt a pillanatot, amikor életre kelt a locsoló és megcélozta Emilyt. A haja felduzzadt, mint a fürdőhab, és Emilyn kis híján kitört a hisztéria. Végem van! – jajveszékelt. – Le kell mondanom a tárgyalást! Gyorsan menjünk vissza a fodrászhoz! – sürgettem. Nincs idő! – óbégatott. – Egy megoldás van, folyamatosan fésülni kell. De vezetés közben?! Majd az én kocsimmal megyünk. Nem mehetünk a te szar bérelt kocsiddal, mit gondolnának rólunk? Igazából azért sem mehetünk az én szar bérelt kocsimmal, mert a tiédnek a rendszámára adták a parkolóhelyet – jutott eszembe. Én vezetek, te fésülsz! Végigrobogtunk Los Angelesen, közben Emily hamuszürke arccal magában beszélt, én meg energikusan fésültem, kerülve a piros lámpáknál felénk irányzott rémült tekinteteket.
A Hothouse, a legtöbb stúdióval egyetemben, a Völgyben tartotta a székhelyét. Az elejtett megjegyzésekből azt szűrtem le, hogy az emberek zöme inkább kartondobozban lakna Santa Monicában, mint itt egy öt fürdőszobás villában. Cikibbnek számít, mint a zokniszandál kombináció, Andrew Lloyd Webber és Tarzan együttvéve, és az egyik legsúlyosabb sértés, ha valakit „völgylakó"-nak nevezel. Kábé háromnegyed óra kocsikázás után Emily félbeszakította magát. – Megérkeztünk a Völgybe. Az elmondottak alapján rosszabbra készültem. Sehol nem láttam musicaláriára himbálózó, zoknis dzsungellakókat. Mindjárt ott vagyunk – mondta Emily, a hasi légzést gyakorolva. Ekkor bedugult az út. Mi lesz már, mi lesz már! Úristen! – Feldúltan ütlegelte a kormányt, majd a kezembe nyomta a mobilját. – Csörögd fel Libát, és szólj, hogy késünk öt percet! Liba? Tényleg ez a neve? Igen, Liba – ismételte türelmetlenül. Mint a baromfi? – Nem hagyhattam annyiban. Nem. Libba, két b-vel. Valaminek a becézése. Talán Elizabeth vagy Liberty. Ja! – Becézés. Talán Elizabeth vagy Liberty. Akkor nem gúnyolódott a szegény ír debillel, aki most jött a falvédőről! Áthajtottunk a kapun, az őr megkereste a nevünket a listán, és leparkoltunk a külön, számunkra kijelölt helyre. Szinte testen kívüli élményben volt részem, rég elfeledett érzés támadt föl bennem – az izgalom. Hónapok óta – egy örökkévalóságnak tűnt – a pozitív érzéseim félgőzzel működtek, valódi, zabolátlan örömöt vagy izgalmat nem bírtam kicsiholni magamból. De nem ragadtathattam el magam, mert tudtam, milyen nagy horderejű esemény ez Emily életében. Pénze alig maradt, lehetősége még kevesebb, és ha ez sem jön össze, mehet vissza az esős Írországba pénztárosnőnek. Bementünk az üvegajtón – egy pillanatra azt hittem, Emily mindjárt elájul. Megláttuk a stúdió sikerfilmjeinek posztereit – akkor meg engem kerülgetett az ájulás. Aztán bemutatkoztunk a vészesen sovány, világszép és világmorcos recepciós lánynak, aki kacskaringós faasztal mögött ült, hatalmas virágkompozíció árnyékában. Emily neve hallatán fölengedett a fagyos arc. Heeelló! Tiffany vagyok. Csodás a forgatókönyv! – lelkendezett. Hát olvasta? – De ilyet! Még a recepciós is olvasta! Riadt kifejezés suhant át szépséges arcán, mintha
hirtelen a szemébe világítottak volna, és a hangja héliumosan elvékonyodott. – Aha – csipogta idegesen. – Persze. Szólok Mr. Russellnek, hogy megérkeztek. Tiffany elpályázott a márványfolyosó vége felé, Emily meg azt sziszegte: – Nem is olvasta. De azt mondta. Senki nem olvasta. Kivéve azt az egy embert, akit arra alkalmaznak, hogy három sorban összefoglaljon 190 oldalt. Pszt, jön vissza. Mr. Russell várja önöket – mondta Tiffany. Lassan fölálltunk, és követtük a folyosón, további sikerfilmek poszterei között. Dobolt a vér a fülemben, és kocsonyásan remegett a térdem. El sem mertem képzelni, mit érez Emily. Annyi minden múlik ezen a tárgyaláson. Tiffany kinyitotta az ajtót, és beengedett a tapintatosan kiválasztott, egyszerű szobába, ahol egy asztalnál három férfi ült meg egy helyes szőke lány – ő volna Libba? Fölálltak, és napbarnított arcán csupa fog mosollyal kezet nyújtott az egyik férfi: maga Mort Russell. Sokkal fiatalabb volt, mint amire számítottam, de félelmet keltő karizma áradt belőle, mint a nagyon sikeres emberekből általában. Emily O'Keeffe – zengte, mint egy királyi fogadáson. A vádlott előállt. – Emily magabiztos mosollyal lépett hozzá, és kissé megnyugodtam. Úgy látszik, kézben tartja a dolgokat. Miután Mort körbehízelegte Emilyt, bemutatta a másik hármat. A lány tényleg Libba volt, a két férfi meg valami alelnök. Ami nem olyan nagy szám, mint ahogy hangzik. Amerikában még a büfés nénit is ellátásügyi alelnöknek címezik. (Én magam is voltam alelnök.) Ekkor Emily eléjük tolt engem mappástul, és kifejezték határtalan boldogságukat, hogy megismerhetnek. Aki látta, azt hihette volna, életükben nem érte még őket ilyen öröm. Örvendek – válaszoltam. Szigorú parancsot kaptam rá, hogy ez legyen az egyetlen szó, ami elhagyja a számat. Kávéval kínáltak, mi elfogadtuk – süti vagy keksz nem járt hozzá, sajnos, de ettől eltekintve barátságos, fesztelen légkör uralkodott a tárgyalóasztalnál, nem is lehettek volna kedvesebbek. Hangosan és lelkesen dicsérték a Szilikon álmokat. Annyira, hogy is mondjam... – gesztikulált Mort – ...milyen szó illik rá? – fordult az egyik alelnökhöz. Erőteljes. Erőteljes, úgy van. Ugyanakkor könnyen emészthető – tódította a másik.
Bizony, az is fontos. És vicces – egészítette ki az első fickó. Vicces, ez külön jó benne. Szeretjük a vicces filmeket. Akkor tessék, mutassa be – szólította fel hirtelen Emilyt. Rendben. – Emily rájuk mosolygott, hátravetette a fejét, és nekifogott. – Vegyünk egy csipetnyi Thelma és Louise-t, adjuk hozzá a Blöffhöz, és keverjük el a... Elborzadva vettem észre, hogy hallatszik, mennyire kiszáradt a szája. Minden szót kattanó zaj kísért, ahogy elválasztotta a nyelvét a szájpadlásától. Libba elé tolt egy pohár vizet. Víz – kommentálta Emily idétlen vigyorral, és nagyot kortyolt belőle. Megkönnyebbüléssel hallottam, hogy a tépőzáras hangok megszűntek, és Emily végre elemében volt, mint a csapdából kiszabadult nyúl. Megérte annyit fáradni a gyakorlással. Előadta „huszonöt vagy kevesebb" szóban az összefoglalást. Utána hosszabban kifejtette a cselekményt, és bár nem először hallottam, olyan jól csinálta, hogy egy pillanatra szinte el is felejtettem, hol vagyunk, egyszerűen élveztem a produkciót. Végül így fejezte be: – Nagyszerű film lesz belőle! Remek! Mind a négyen tapsoltak, elbizonytalanodtam, hogy csatlakozzam-e, vagy az olyan lenne, mintha magamat tapsolnám meg, de mielőtt eldönthettem volna, abbahagyták. Mort szólalt meg, és alig hittem a fülemnek: – Fantasztikus sikert szimatolok! Egész testem beleborzongott az izgalomba, és villámgyors pillantást vetettem Emily felé. Az ő mosolya visszafogott maradt. Mort két kézzel mozivásznat rajzolt a levegőbe, és mind engedelmesen odanéztünk. – Nagy költségvetés, nagy sztárok. Legalább hetvenmillió dollár. Júlia Robertsszel és Cameron Diazzal képzelem el. Jól mondom? A többiek lelkesen bólogattak, hát én is. Kit kérünk fel a rendezésre? – kérdezte Mort a társaitól. Elhangzott pár Oscar-díjas név. Majd szó esett elsőbbségi produkcióról, engedélyekről, háromezer mozis bemutatóról. A legfelemelőbb dolog volt, amit valaha átéltem. Utána kezet fogtunk, és Mort biztosított bennünket, hogy alig várja a közös munkát. Visszafelé a folyosón szó szerint nem éreztem a lábamat. A recepciónál újabb szívélyes búcsúztatásban volt részünk. Távozóban éreztük a hátunkon a tekintetüket, hát nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Reszkettem a visszafojtott boldogságtól. Némán beültünk az autóba,
ahol Emily rágyújtott és akkorát szippantott a cigarettából, mintha sűrű turmixot inna vékony szívószállal. Na? – szólaltam meg végül, és vártam, hogy visongva egymás nyakába boruljunk. Na – mondta megfontoltan. De hisz ez fantasztikus! Hallottad, mit mondott! Júlia Roberts! Cameron Diaz! Bemutató háromezer moziban! Ne felejtsd el, Maggie, hogy idáig eljutottam már egyszer. Úgy éreztem, túl negatív a hozzáállása, meg is mondtam neki. – És most mi lesz? Várunk. Várunk – visszhangoztam csalódottan és mogorván. De várakozás közben – enyhült meg – azért berúghatunk.
18 A helyzet rögtönzött bulit kíván, határozta el Emily. Hazafelé menet a vállával tartotta a mobilt, és lebonyolította a meghívásokat. – Nem tudom, ünnepelünk-e – hajtogatta. – De bulizni bulizunk. Larát felszólította, hogy jöjjön át hatkor, és kísérje el a Szeszbarlangba, hogy felvásárolják a készletet. Valahányszor Emily a pénzét költötte, összeszorult a szívem, de most az egyszer nem aggodalmaskodtam. Lesz miből! Fél hatra értünk haza. Vállfára tettem Lara kosztümjét, és megkérdeztem, kiöltözős bulira kell-e készülni. Jézusom, dehogy! Jó lesz" sortban és mezítláb. Szót fogadtam. Míg Larára várt, szórakozottan fészkelődött, dobolt a lábával. Egyszerre felélénkült az arca. Felém fordult. Figyi – kezdte zavartan. – Valamit szeretnék megcsinálni. Ne nevess, de megtennéd, hogy beugrasz Mike-hoz és szólsz, hogy hozza át a zsályás füstölőjét? Nem nevetek – nyugtattam meg őszintén –, mert gőzöm sincs, miről beszélsz. Mike a szomszéd – tudod, a szakállas. Ja, Bili Bryson? Mi van vele?
Folyton azzal jön, hogy szívesen kifüstöli innen a negatív energiákat. Zsályacsokorral. Valahogy úgy érzem, jobbak az esélyeim, ha megtisztul a ház. Nem nevettem. Sőt még erősebben átéreztem a rettegését. Teljesen kész lehet, ha olyasmire szánja el magát, amit ennyire megvet. Szólsz neki? Örömmel vállaltam. Állandó tevékenységre volt szükségem, hogy mindig egy lépéssel saját magam előtt járjak. Előbb-utóbb úgyis kipukkad az illúziólufi, és földhöz vág. De egyelőre tartom a tempót. így hát kimentem és becsöngettem a szomszédba, de nem történt semmi. Megint csöngettem – nem nyitottak ajtót. Megpróbálkoztam a bejárat előtt függő nagy szélharanggal, ami hatalmas zenebonát csapott, de hiába. Ezen a ponton bármely épeszű ember feladta volna, csakhogy én tudtam, hogy Mike otthon van. Ugyanis láttam. Az ajtó félig üvegből volt, és tisztán látszott, hogy Mike egy párnán ül a földön, karikára görbített hüvelyk- és mutatóujjal. Már ott tartottam, hogy lelépek és megmondom Emilynek, hogy majd máskor, de ebben a pillanatban Mike fölkelt a padlóról és az ajtóhoz ballagott. Helló – köszönt mosolyogva. – Be kellett fejeznem a meditálást. Gyere be! Meglepett, hogy nem szabadkozik a késedelem miatt. Úgy látszik, az ezoterika világában ismeretlen a bocsánatkérés. Beléptem a félhomályos helyiségbe, és édes illat csapta meg az orrom. Rózsaolaj? Levendula? Nem tudtam megállapítani. A háttérből szélharangok csilingelése hallatszott. Valahonnan meg vízcsörgedezés zaja szűrődött be, amit bárhol máshol a csőtörésnek tulajdonítottam volna – itt valahogy nem. Álomfogók lógtak az ablakokon, hímzett kendők díszítették a székeket, és fafaragványok – zömmel dülledt szemű, aránytalanul nagy péniszű férfialakok – függtek a falon. Feltételeztem, hogy mindegyik tárgy jelentőséggel bír, és a bútorok elhelyezéséből ítélve alaposan kicentizték a feng shui útmutatásait. Szia, Bili – mondtam. Mike – javított ki szelíd mosollyal. Basszus, tényleg! – Bocs, Mike. Emily küldött át. Zsályás füstölést szeretne? – Ezek szerint számított rá. – Hozom! Végtelenül megnyugtatóan hatott rám az egész ház – az illatok, a hangok, még a nagy pöcsű szobrok is –, és az ajtón kilépve meg is mondtam Mike-nak. A béke szigete – bólintott, majd olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a szélharang vad zengéssel himbálózni kezdett. Lendületből megindult az arcom felé, és mielőtt ocsúdhattam volna, belevágódott a jobb szemembe. Égő fájdalom hasított a koponyámba, vörös fény villant a szemhéjam
mögött, és kaotikus hangzavar csöngött a fülemben, mint egy hamis zongorafutam. Hoppá! Nem kellett volna bevágnom az ajtót – nevetett Mike halkan. – Jól vagy? Persze! – kiáltottam, miközben azon merengtem, megvakultam-e vajon, de tartottam magam, ahogy olyankor szokás, amikor nem közeli ismerős előtt ér baleset. Még ha a fejed szakad le, akkor is azt hajtogatod: – Semmiség, úgysem használom! Egyébként meg tényleg semmiség volt. Kissé könnyezett a szemem, de hamar elállt. De azért látszhatott rajtam, hogy sírhatnékom van, mert Mike karon fogott, miközben átsétáltunk a szomszédba. Emily beeresztett minket, és zavarával és kiszolgáltatottságával küszködve előadta a helyzetet. Szívesen – mondta Mike vidáman. – Most megfelel? Mennyi ideig tart? Mike csücsörített, és tanácstalanul csóválta a fejét, mint egy szélhámos építésvezető. Csak a cigi hiányzott a füle mögül. Hadd találjam ki, nincs hozzá elég alapanyag – dünnyögte Emily. Hogyne lenne! – lóbálta meg Mike a zsályacsokrot, és Emily zavartan elpirult. – De annyi itt a negatív energia, hogy egyetlen alkalom kevés. De sebaj, egyelőre húsz perc, azzal is előrébb vagyunk! Kíváncsian figyeltük a titokzatos műveletet. A zsályás füstölés első lépése a csokor meggyújtása, utána lengetni kell, meglóbálni a sarkok felé, varázsigéket mormolni közben és indiántáncot járni. Egyébként én nem is kellek hozzá, egyedül is meg tudod csinálni – lihegte két ugrás között, himbálózó pocakkal. Á, elszúrnám a tánclépéseket. De a tánc nem kötelező! Miután végzett, elbűvölő kedvességgel közölte: – Ezzel nőttek az esélyeid, de ha nem veszik meg a filmedet, akkor sincs vége a világnak. De vége van! – Emily ettől nem tágított. Mike szelíden nevetett, ugyanúgy, mint a szélharang durva támadása után. – Óvatosan bánj a kívánságokkal... mert teljesülhetnek – mondta, aztán elment, de megígérte, hogy később visszajön Charmaine-nel. Kisvártatva befutott Lara, és Emilyvel elindultak piát venni. Nem mehetnék én is? – kérdeztem, mert most fedeztem föl, mennyire utálnék egyedül maradni. De te nem vagy olyan ínyenc az alkoholtémában, mint Lara meg én – mondta Emily. – Meg valakinek muszáj itt maradni, hogy beengedje a vendégeket.
Magányos nőt látunk félközeliben – kommentáltam keserűen. – Nyilvánvalóan boldogtalan. Elhagyták a barátai. Lara fölnevetett, de Emily folytatta helyettem. – A kamera követi, ahogy fölkel, kibont két zacskó mogyorót, és segítőkészen tálkákba önti. Biztos voltam benne, hogy nem jön senki, amíg vásárolnak, de alig öt perc múlva megérkezett Troy. Itt az ír barátnőm! Lezser öltözetű fiatalember áll az ajtóban – mondtam. Troy megtorpant, pókerarca értetlen kifejezést öltött. Megtorpan, és értetlenül bámul – folytattam. Belép az ajtón – vette át a szót. – Észreveszi, hogy a lány levágatta a haját. „Csinos", jegyzi meg. Nevetve nyugtáztam, hogy ilyen gyorsan vette a lapot. Szigorú szája elégedett mosolyra görbült. – Rajtam nem fogsz ki! – Ledobta magát egy székre, és lazán átvetette a lábát a karfán. – Na, hogy ment a tárgyalás? Leültem a kanapéra, kinyújtottam a lábam, és beszámoltam a Mort Russellnél történtekről. Troy nem vette le rólam a szemét, és figyelmesen bólintott, ha valami jót említettem. Tényleg hazudtak, amikor azt mondták, hogy olvasták a könyvet? – kérdeztem. Nem. Ha láttak belőle egy tizenkét soros kivonatot, őszintén hiszik, hogy elolvasták. Komolyan. És mi a véleményed? – Jólesett volna egy kis optimizmus Emily hozzáállása után. Ígéretes. – De inkább töprengőnek látszott, mint reménykedőnek. – ígéretes. Mélázó hallgatásba merült, én törtem meg a csöndet. – Hol laksz? Hollywoodban. – Éneklő hangon mondta ki, és szétterpesztett ujjakkal intett hozzá, fényözönt szimbolizálva. – Csak a neve előkelő. Lepukkant környék, de legalább alacsony a lakbér. És messze van innen? Egyáltalán nem ismerem ki magam Los Angelesben. Megmutatom. – Föltápászkodott a székről, és leült a kanapé végébe. Tehát ez itt az óceán – mutatott egy párnára. – Ez a Third Street Promenade, és itt laktok ti. – Rábökött egy pontra a kanapén. – Balra fordulunk, és a Lincoln Boulevard-on haladunk úgy másfél kilométert. – Végighúzta ujját a kárpiton. – Elnézést – mondta, amikor a keze a vádlimba ütközött. – A sztrádafelhajtón felkanyarodunk a 10-es útra, kelet felé. – Az
ujja hirtelen balra fordult, és elindult a térdemen fölfelé. Kissé meglepődtem, de olyan természetesen kezelte a helyzetet, hogy alkalmazkodtam hozzá. Megállt a térdemen az ujja. – A belvárost elérve átmegyünk a 101-esre észak felé. – Ujja a csupasz combomon siklott. – Egészen a Cahuenga-hágóig, ami nagyjából itt van. – A keze zavarba ejtően közel járt a combom tövéhez. – Nem is, inkább itt. – Még följebb vándorolt az ujja. – És ott – nagy levegőt vett, változatlanul ártatlan képpel – jobbra fordulunk. – Most a belső combom lágy hajlatára kúszott a keze. Mindketten lenéztünk, aztán gyorsan egymásra. – Pár sarok az egész. – A tárgyilagos hangtól összezavarodtam. Most az utat magyarázza, nem? De közben a lábam között van a keze. És itt lakom én. – Az ujjbegyével gyengéd karikát rajzolt a bőrömre. – Pontosan itt – ismételte, és tovább körözött rajtam. Köszi. – Biztos voltam benne, hogy érzi lentről a forróságot. Igazából – folytatta sátáni mosollyal – a Hollywood Bowlnál lakom, de ha megmutatom, hol van, valószínűleg kapok egy pofont. Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam. Valszeg – ennyire tellett csak tőlem, miközben finoman megrándult odabent a Hollywood Bowl. Egy utolsó pihekönnyű simítás után sajnálkozó pillantást vetett a farmersortomra, majd fölkelt. – Kérsz egy sört? – kérdezte, és elindult a konyhába. Rengetegen eljöttek. Ki is maradt a bulik elejére jellemző zavartan tébláboló fázis, amikor csak szemezünk a piával, feszengünk, és nem találjuk a helyünket. Az egyik első vendég Nadia volt, Lara új barátnője. Mint egy gömbnyalóka, sötét, terjedelmes frizurával, pálcikavégtagokkal. Nem lepett meg a szexis kisugárzása, elvégre Lara óta tudtam, hogy tévesen képzeltem a leszbikusokat Elton John-figuráknak. Ami meglepett, az a saját ellenszenvem volt. Két másodperccel a megismerkedésünk után rágógumit fújt a képembe, és hangosan beavatott a délutáni programjába: – Playboy-gyantázást csináltattam. Egy szál szeméremszőrzet sem maradt rajtam! – Az szuper – mondtam szédelegve. – Kérsz mogyorót? Megrázta hatalmas fejét, és épp csak levegőt vett, mielőtt részletesen ecsetelni kezdte az eljárást: négykézlábra kellett állnia és kimeresztenie a hátsóját, hogy a kozmetikus rendesen hozzáférjen. Aztán meg hanyatt feküdt és a fejéhez húzta a bokáját. Ezek a Los Angeles-iek mindent megosztanak veled. Kényszeres indiszkréció, ez az én diagnózisom.
Nadia után befutott Justin és Desiree, két sportos fazon plusz három további kutya társaságában. A kutyafuttatóban barátkoztak össze, ahová lányokat felszedni járnak. Emily barátnője, Connie volt a következő, alacsony, cserfes, ó-lábú, koreai-amerikai lány, aki főleg attól szexi, hogy nagy az önbizalma. Vele jött a nővére, Debbie, a barátai, Philip és Tremain, valamint a vőlegénye, a szótlan Lewis – gondolom, Connie mellett elsorvadt a beszélőkéje. Most találkoztam először Connie-val, de nem örültem túlságosan – a közelgő esküvő, tudják. Az én esküvőmön Emily volt a nyoszolyólány, és Connie is őt kérte föl, ettől még hangsúlyosabban kijött, hogy a házassági pályán rossz térfélre kerültem. Connie előtt boldog jövő állt, az én boldog jövőm viszont rég elmúlt. Megjelent a tekergős hajú Kirsty, és kissé ingerelt, hogy egyből Troy felé vette az irányt. Mike és Charmaine is eljött, meg még jó csomó ember, akiről azt sem tudtam, ki fia-borja. Dávid Crowe is tiszteletét tette futólag, végigbájologta magát a társaságon, majd lelépett. Nem maradt túl sokáig – jegyeztem meg. Hülyéskedsz? – Emily elrángatta Troyt Kirsty mellől, és ráparancsolt: – Mondd el neki azt az ügynökös viccet! Troy faarccal elkezdte: – Egy férfihoz kijön a rendőrség. „Rossz hírünk van, uram. Valaki betört a házába, és meggyilkolta a feleségét és a gyermekét." A férfi kiborul: „Ki tehetett ilyen szörnyűséget?" A rendőr azt mondja: „Sajnálattal közlöm, uram, hogy az ügynöke volt." Mire a férfi: „Az ügynököm? Az ügynököm eljött hozzám? Nem lehet igaz!" Már érted? – szólt Emily. Értem. Dugig volt a ház, a buli lassan kiterjedt a hátsó kertre is. A langyos, csillagos égbolt alatt valahogy Troy és Kirsty mellé keveredtem. Kirsty egy kétórás power jóga edzésről jött, és a sportolás számtalan előnyét ecsetelte éppen, amikor óvatosan közbeszúrtam, hogy egyszer már igazán el kéne mennem konditerembe, amíg Los Angelesben vagyok. Mély megdöbbenésemre Kirsty azt mondta: – Hát az jót tenne. – Végigmért, és megállapította: – Van rajtad úgy két-három kiló plusz. – Szakértő szemmel vizslatta a lábam és a felkarom. – És nem ártana erősíteni egy kicsit. Megéri – magyarázta végtelen komolysággal. – Nézz meg például engem! Rendszeresen kondizom, és – megringatta a csípőjét – enyhén szólva jó formában vagyok. Jó, mondjuk nyilván főleg Troy miatt csinálta, és valószínűleg minden szava stimmelt. Persze hogy én is örülnék, ha egy reggel arra ébrednék, hogy valami csoda folytán fogytam hét kilót az éjjel – ki nem? De ezzel együtt levegőért kapkodtam. Sose találkoztam még olyan nővel, aki saját magáról jelentette ki, hogy jó formában van – ez egyszerűen illetlenség szerintem. Az
ilyesmit másokról mondjuk – ha igaz, ha nem –, míg magunkat vízilónak/tehénnek/Jabbának aposztrofáljuk, még akkor is, ha egy hónapja grépfrúton élünk. Oké, lehet, hogy ez álságos dolog, de valahogy mégiscsak kevésbé bántó. Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Kirstyt, hogy meg tudtam volna ütni, és hosszú idő óta először belenyilallt a fájdalom a zápfogamba. Noha csakis azért álltam szóba vele, hogy ne maradhassanak kettesben Troyjal, most muszáj volt odébbállnom. Motyogtam valami mentegetőzés félét, és utána rögtön lecsapott rám Charmaine. Kedves lánynak találtam, talán kicsit túl tolakodónak. Igen, épp csak egy hajszálnyival közelebb állt hozzám a kelleténél, és ha hátráltam, mindig utánam jött, míg a fejem egészen el nem tűnt egy orgonabokorban, s csak az orrom látszott ki, de hát senki nem tökéletes. Azt nem mondanám, hogy kacagtató társaság volt, de úgy éreztem, őszintén kíváncsi rám, úgyhogy elmeséltem neki Garvot. Még mindig szereted? – kérdezte kedvesen. Nem tudom – válaszoltam elkeseredve. – Honnan tudnám? Honnan tudtad, amikor még biztos voltál benne? Nemtőm. Fokozatosan jön rá az ember. Nem köthető konkrét eseményhez? Nem. – De akkor hirtelen eszembe jutott valami. – A csiga! – kiáltottam. Tessék? Elmagyaráztam. Férfi lévén, Garv volt a rovareltávolítási felelős nálunk: ő szedte ki a pókokat a kádból, ő zavarta el a lepkéket a lámpáról, a darazsakat az ablakpárkányról. Én a kisujjamat sem mozdítottam rovarügyben, csak felvisítottam: – Gaaarv, egy darázs! –, és ő összecsavart újsággal rögtön a hadszíntérre sietett. De a csigákkal szemben vesztésre állt; már-már fóbiásan iszonyodott tőlük. Fél éve jártunk, amikor a szélvédőjére rámászott egy csiga, és úgy tűnt, hogy hosszú tartózkodásra rendezkedik be. (Természetesen pont a vezetőülés oldalán, ráadásul szemmagasságban.) Hiába száguldoztunk rekordsebességgel a sztrádán, meg sem moccant, úgyhogy végül gumikesztyűt húztam, levettem a jószágot, és elhajítottam a mellettünk elrobogó, apácákkal teli Nissan Micra felé. Én sem rajongtam a csigákért, de megtettem, mert szerettem Garvot, és onnantól én lettem a csigaterminátor. És most levennél egy csigát a szélvédőjéről? Nem hiszem. Hát itt a válasz. Úgy látszik. – Ez váratlanul elszomorított.
Az ital adhatta a bátorságot, hogy szóba hozzam Charmaine auraelemzési képességét. Igen, értek hozzá – mondta. Tényleg? Igen. És az enyém milyen? Biztos, hogy tudni akarod? Hát így már biztos. Kicsit sérült. Felzaklatott ez a kijelentés, holott egyáltalán nem hittem abban, hogy van aurám, sőt hogy bárkinek van. Az rosszat jelent, ugye? A jó és a rossz csak a címke, nem a tartalom. A szokásos kibúvó. Le kellene szoknod arról, hogy mindenről hamar ítélkezel – mondta, bizonyságát adva, hogy igen hamar ítélkezett rólam. Kiszabadítottam magam az orgonabokor fogságából, és visszamentem a házba, ahol fölfedeztem, hogy a Kecskeszakállas Ifjak is neszét vették a murinak. Átvették az irányítást a hifi felett, Madonnát lecserélték valami death metál őrjöngésre, és hevenyészett pogósarkot alakítottak ki a nappaliban. Luis, az alacsony, sötét hajú, helyes srác nagy tehetséget árult el a pogózás terén. Míg a többiek csak féktelenül rohangáltak és lepattantak egymás hasáról, Luis bonyolult tánclépésekkel és csípőficam-veszélyes riszálással ötvözte a mutatványt. Meglepve láttam, hogy a szakállas Mike is részt vesz a tombolásban, sőt szemmel láthatóan szívét-lelkét beleadja. A pocakja mindenesetre megvolt hozzá. Akit megtaszajtott pogózás közben, az a fél szobán átrepült. Egy különösen lelkes ugrással akkorát tolt a kis Luison, hogy csak a legközelebbi szék fogta meg. Miután fölsegítették, és megállapítást nyert, hogy nincs komoly baja, új mókával kísérleteztek: átúsztatni egymást a fejek fölött. Ám kudarcot vallottak, amikor Mike-ot próbálták fölemelni, de hiába. Szétoszlott a tömeg, és csak most fedeztem föl Ethant, aki morcosan hajolt a dohányzósztal fölé a sarokban. Mivel az ő szakálla volt a legkifinomultabb a mezőnyben – hegyes, ördögi kecskeszakáll, fölötte állig érő csúcsos bajusz –, őt könyveltem el a csapat vezérének. Közelebbi szemrevételezés után kiderült, hogy egy zsebkéssel játszik. Szétterpesztette az ujjait az asztalon, és a késsel közéjük szurkált. Néha sikerrel járt, de az ujjain látható vágások arról tanúskodtak, hogy nem mindig. Hagyd abba! – kiáltottam. Az én kezem, nem?
De Emily asztala! Ki vagyok borulva – nézett föl rám gyászosan. – Ezt csinálom, ha ki vagyok borulva. Na de... – tiltakoztam tehetetlenül, az asztalt féltve. Hirtelen eszembe jutott egy megoldás. – Ha önpusztításhoz támadt kedved, nem akarod inkább cigivel égetni a bőröd? Dohányzás, pfuj, undorító! – Halálos sértettség áradt a hangjából. Feldúlt lelkiállapotának oka, árulta el, nem más, mint Nadia, akivel megpróbált kikezdeni, de lepöckölték. Ám miután közöltem vele, hogy Nadia leszbikus, földerült az arca. – Tényleg? Komoly? Larával? Hű, öregem, ez nem semmi. Mit csinálhatnak egymással? Ezen bizony magam is sokat törtem a fejem. Nem tudom – mondtam rendreutasítón. – És hagyd békén azt az asztalt! Kikukkantottam a kertbe, hogy lássam, mit művel Troy és Kirsty. Még mindig kettesben dumáltak. Míg az érzéseimmel próbáltam tisztába jönni, mellém sasszézott Lara és Nadia, kéz a kézben. Hogy érzed magad? – kérdezte Lara jókedvűen. Hát... – Elharaptam a szót, amikor Nadia becsúsztatta a kezét Lara hóna alá, és megcirógatta a mellét. Hé! – kuncogott Lara. – Hagyd abba! Nadia visszahúzta a kezét, de csak egy ujjnyalásra, utána folytatta a becézést. Lara mellbimbója megmerevedett a nedves póló alatt, én meg szörnyű zavarba jöttem. Ha ezt egy pasi csinálná egy bulin, mindenki perverz kreténnek kiáltaná ki, de mivel Nadia leszbikus, kénytelen voltam úgy tenni, mintha tök okénak találnám. Egész este Kirstyn és Troyon járt az eszem. Oda sem kellett néznem, akkor is tudatában voltam a kettejük közti bizalmas közelségnek, és nem esett jól. Úgyhogy számomra az lett a buli fénypontja, hogy nem együtt távoztak. Kirsty éjfél körül dobbantott, én pedig erős kísértést éreztem, hogy kiállják az út közepére és utánaüvöltsek: „Mi van, mégsem vagy olyan jó formában?" Troy sokkal tovább maradt, és amikor végül elindult, félig-meddig arra számítottam, hogy tőlem külön elköszön. De csak megpuszilta Emilyt: – Majd beszélünk, bogárka –, nekem meg egy pontosan ugyanolyan baráti búcsúpuszit nyomott az arcomra, és annyit mondott: – Jó éjt, ír barátném. Lassacskán megfogyatkozott a tömeg, és már alig maradt valaki Emilyn és rajtam kívül. Miközben elrendeztük a műanyag palackokat a prés mellett, lesöpörtük a dohányzóasztalról a forgácsokat és újságpapírba gyűjtöttük a törött poharakat, hirtelen kibukott belőlem – nyilván az ital nyomására: – Azt
hiszem... beleestem valakibe. – Igen, ez a helyes kifejezés. – Troyról van szó. Tetszik. Húzz sorszámot, és várj türelmesen. Ó. így működik? Fölemelte az ujját, rám kacsintott, és Elvis-hangon figyelmeztetett: – Ne szeress, baby, mert összetöröm a szíved. Nem létezik, hogy ezt mondta! Nem kell kimondania – derült Emily. – Csak így viselkedik. Mintha a fél világ a lábai előtt heverne... Ámbár – tette hozzá elbizonytalanodva – lehet, hogy úgy is van. De hát túl nagy az orra – tiltakoztam. A nőket a jelek szerint nem zavarja. Milyen nőket? Á, Troynak mindig van valami nőügye. Kirstyre gondolsz? Például. De tudsz valami biztosat? Tényleg kavarnak? Ösztönösen tudom, hogy kavarnak. Végre leesett. – Történt valami Troy és közted? Troy és énköztem? – Fölnevetett. Normális kuncogásnak indult, de görcsös vonaglásban folytatódott a konyhaasztalon. – Bocsi – mondta hisztériásán rángó arccal. – Csak a gondolat... hogy én és Troy! Újra elkapta a roham. Fogtam egy szemeteszsákot, és elkezdtem beledobálni az üdítősdobozokat. Később, az ágyban fekve Troyon töprengtem. Ahogy a lábamhoz nyúlt, az meglepett, sőt kissé fel is háborított. De most másképp gondoltam rá. Jólesően idéztem fel az emléket, újra és újra lejátszottam magamban. A keze forróságát, ahogy a csupasz bőrömet súrolta, a vágy lobbanását, amikor elérte a combom tövét és befelé fordult. Még egyszer. Az ujja eléri a combom tövét, és befelé fordul, eléri a combom tövét, és befelé fordul... Bágyadt köd telepedett a gondolataimra. Vállalom a kockázatot – túl sokáig jártam a könnyebbik utat. Igenis bele fogok szeretni, és felőlem akár össze is törheti a szívemet. Az ébrenlét és álom közt lebegve repedés támadt a vértezetemen, és beszivárgott Garv és a trüffeles nő képe, évődésük a nyílt utcán. Rögtön Troy jutott az eszembe. – Ha! – morogtam magam elé álmos daccal.
19 Azon az éjjelen – mert annyit emlegettük a szerelmet, gondolom – megint előjött az a bizonyos álmom. Tizennyolc éves korom óta rendszeresen visszatért, nagyjából évente egyszer, talán még ritkábban, és szinte mindig ugyanúgy játszódott le. Meglátom Shay Delaneyt a zsúfolt utcán, lökdösődve rohanni kezdek felé, próbálom utolérni. A januári leárazásokra összeverődött tömeg fölött látom a tarkóját, egyre messzebb kerül tőlem, és hiába szaporázom a lépteimet, egyre többen állják utamat, lépni sem bírok, elgáncsolnak, eltakarják előlem, míg végül nyoma vész. Ilyenkor az ébredésben mindig velem volt a vágyakozás, a régi szerelem ábrándos emléke, és ingerülten, türelmetlenül bántam Garvval. Egész nap beburkolt az álombeli érzés, mint a másnaposság, és csak akkor kezdett aggasztani, amikor elhalványult. Egyébként egész évben alig jutott eszembe Shay, akkor az álom most azt jelenti, hogy még mindig szeretem? És Garvot nem? Váratlan forrásból jött a vigasz: egy ismeretterjesztő műsorból, amit egy szürke vasárnap este néztem a tévében, nyolc-kilenc évvel ezelőtt. A Föld és a Nap viszonyáról szólt. A narrátor azt mondta, hogy még a leghidegebb téli időszakban is, amikor a mi féltekénk elfordul a Naptól, olyan erős a vonzása, hogy magához húz. Néhanapján megesik, hogy a Föld hideg oldala az erősebb, és ezért tapasztalunk rendhagyóan meleg, napsütéses időt február közepén például. Talán valamit félrehallottam, mert jobban belegondolva ennek nem sok értelme van, mégis vigaszként hatott: nagy kő esett le a szívemről, mert megértettem, hogy természetesen Garvot szeretem, de néha visszahúz Shay emléke. Az egész nem jelent semmit. De ezen az éjszakán megváltozott az álom, mert eleinte Shayt üldöztem, de egyszer csak Garv lett belőle. Ugyanolyan lélekszakadva futottam utána, mint máskor Shay után. Mindenáron utol akartam érni, tele voltam gyengéd, fájó szerelemmel iránta – azzal a csodálatos, szédítő, felemelő érzéssel, amivel beleszerettem annak idején. Élesen, tisztán felidéződött bennem az emlék. De Garvot elnyelte a tömeg, a lábam nem vitt elég gyorsan, végül elvesztettem szem elől. Könnyes szemmel ébredtem, a veszteség iszonyú terhével. Mire kimentem a napfényes konyhába, Emily már fölkelt, és alig bírt magával. – Hat óta ébren vagyok – közölte. – Várom a telefont!
Ja tényleg, a tárgyalás eredménye. Még mindig az álmom hatása alatt voltam, nehezen zökkentem vissza a valóságba. Mint egy rosszul beállított rádió, két hullámhosszon üzemeltem egyszerre: a jelen domináns frekvenciája mögött egy szellemhang kúszott be időnként a háttérben. Még csak kilenc óra. – Úgy éreztem, ez adekvát válasz. – Aligha kezdték el a munkát. Lusta dögök! De akkor is, Mortnak megvan Dávid otthoni száma – ha annyira el lenne ragadtatva, már este is hívhatta volna, vagy ma reggel. Minden másodperc, amíg nem jön a hír, egy újabb koporsószög. Túlspilázod. Kérsz kávét? Két bögre acélos kávé valamelyest elhalványította az éjszaka fantomjait, és mintha kissé kitisztult volna a világ. Egész jól fest ez a lakás, ahhoz képest, hogy tegnap este itt harminc ember leitta magát a sárga földig. El se hinném. Ja – mondta Emily. – Leszámítva azt a kis szuvenírt a kanapén. Basszus! Csak nem parázsnyom? Vagy lehányta valaki? Ennyire részegek lettek volna? Bár egy bulimiás is lehetett éppenséggel. Rosszabb – mondta Emily. – Ethan az. Nem tudom, hogy kerülte el a figyelmünket az éjjel. Próbáltam már felébreszteni, de csak morgott rám, mint egy kutya. A kis gané. És tényleg, Ethan a kanapén feküdt összegömbölyödve, a zsebkést a mancsai-közt szorongatva, és a kobakján már kiütközött a borosta. így szendergés közben egész aranyos volt a kecskeszakállas, agyonpiercingelt arca. Sürgősen haza kell mennie fejet borotválni. Rúgj már bele – ösztökélt Emily. Nem lehetne simán megrázni? Rúgni viccesebb. Oké. – Diszkréten megböktem a lábammal a térdét, mire megmoccant és motyogott valamit, hogy az asztalhoz szögezi a kibaszott fejem. Segélykérően néztem Emilyre. – Inkább hagyjuk még aludni – egyeztünk meg sietve. – A fiatal szervezetnek kell a pihenés. Igyunk még egy kis kávét! – Visszamentünk a konyhába. A hűtő tetején megláttam egy megkezdett üveg fehérbort, amit a takarításkor nem vettünk észre. A dugóhúzóra fel volt nyársalva egy parafa dugó. Az pont jó lesz az üveghez. Add ide a szezámot, légyszi – szóltam Emilynek. Rám bámult, majd elém tolt egy szezámolajas üvegcsét. Megszemléltem, rájöttem, mi történt, és Emily tekintetéből kiolvastam, hogy kételkedik az épelméjűségemben.
Mire kell neked a szezámolaj? Kínai módra eszed a müzlit? Ööö, nem, én a dugóhúzóra értettem. Nem dugóhúzót mondtál. „Add ide a szezámot, légyszi." Vagy én őrültem meg, de ahhoz most nincs hangulatom. Megfordult a fejemben, hogy hazudjak – nem lenne nehéz meggyőzni, hogy kissé becsavarodott –, de beláttam, hogy ez gálád ötlet. – Csak egy régi poén. Garv és köztem – magyaráztam zavartan. – Ha kinyitottunk egy üveg bort, azt mondtuk, „Szezám, tárulj", így lett a dugóhúzó „szezám". Ezért ugrott be, bocsi. Ezért fogrémezed be a fogkefémet minden este? így szoktad Garvval is? Mi... micsoda? – hebegtem. Minden áldott este – mondta türelmesen – miután lefekszel, bemegyek a fürdőszobába, és ott vár a fogkefém, krémestül. Ha nem te csinálod, akkor ki? Kénytelen voltam beismerni. – Én csinálom. Nem vettem észre. El se tudom hinni. És tényleg így csináltátok Garvval? Igen. Aki előbb lefeküdt, az készítette elő a másik fogkeféjét. Ez a legaranyosabb dolog, amit életemben hallottam – lelkesedett Emily, de az arckifejezésem láttán nem sokáig. Visszatért az ébredés utáni fájdalom. Magammal hordozom a közös nyelv, az elveszett szertartások emlékét, amik másnak nem jelentenek semmit, de számunkra az összetartozásunk jelképei. És mennyi van belőlük! Például, ha elkészítette a vacsorát és megterített, be kellett rontanom a szobába és felkiáltanom: „Micsoda illat – új?" Ha elfelejtettem, addig nem tálalt ki, amíg nem pótoltam. „Hé, mondjad! Micsoda illat..." Hogy ez miért volt jópofa és megnyugtató, azt úgysem tudnám másnak elmagyarázni, mintha a színekről mesélnék egy vak embernek. Bár most már nem is kell, az egész a múlté. Az elveszett mindennapjaim. Nyilván áradt belőlem a szomorúság, mert Emily megszánt: – Nyugodtan mondd ki! Mit? Hogy hiányzik. Még nekem is hiányzik! Hát jó – sóhajtottam. – Hiányzik. De nem csak Garvról volt szó. Hanem saját magamról is. Hiányzott a régi énem, akinek nem kellett színlelnie. Ezekkel az új emberekkel folyton megjátszottam magam, és ez fárasztott. Még Emily mellett sem lehettem teljesen önmagam, úgy, ahogy Garv mellett. Ez egész apró dolgokban is megmutatkozott, mint például a hangos tévézés esetében. Ha Garv teszi,
csak ráüvöltök, és lecsavarja a hangot, de Emilyről lévén szó, befogtam a számat, és a gyomorfekélyemet növesztettem inkább. Volt egy álmom – szólaltam meg. Martin Luther King kettő. Halljuk – biztatott Emily, és még hozzátette: – Marty. Az alapsztoriját már ismered. A Shay Delaney-s álom? Igen, az elején még Shay után futottam, de közben Garvvá változott. – Elmeséltem a kétségbeesett rohanást, a félelmet, hogy nem érem utol, mert egyre messzebb kerül tőlem, és a reményvesztettséget, amikor megértettem, hogy eltűnt. – Szóval rajta! – fejeztem be. – Vidíts fel! Emily nagyon ért az ilyesmihez. Álmunkban azokat az érzéseket dolgozzuk fel, melyeket ébren képtelenek vagyunk – kezdte. – Kilenc évig voltál férjnél, természetes, hogy magad alatt vagy. Egy kapcsolat vége mindig tortúra. Engem például még három hónap együtt járás után is az öngyilkosság kerülget. Kivéve, ha én rúgom ki a pasit. Mert az feldob. Már-már normálisnak éreztem magam megint, de Emily az egészet elrontotta: – Nem lehet, hogy mégiscsak adnotok kéne magatoknak még egy esélyt? Mintha kihűlt volna a szoba. Tudom, hogy viszonya volt – mondta Emily. Van – helyesbítettem. – Jelen idő. Lehet, hogy már vége, nem tudhatod. Nem érdekel. Ami történt, megtörtént. Soha többé nem tudnék megbízni benne. Pedig talán rendbe hozható a dolog – másoknak is sikerült már. De én nem is akarom. Február óta... nem tudom elmagyarázni, Emily. Olyan volt, mintha... mintha bezártak volna minket a csomagtartóba. Jézusom! – hőkölt hátra a hasonlattól. Magam is megijedtem, ami azt illeti. Általában nem az erősségem az efféle jellemzés. Egy zsugorodó csomagtartóba – tettem hozzá, rálicitálva önmagamra. Emily a torkához kapta a kezét. – Nem kapok levegőt! – zihálta. Pontosan ilyen érzés volt – bólintottam elgondolkodva. – No mindegy, csak rossz napom van... Már megint – fűztem hozzá. Tedd túl magad rajta, öreglány – szólt közbe egy kásás hang. Ethan volt az, az ajtófélfának támaszkodva, megbabonázva hallgatta életem történetét. – Ami nem tér vissza, az sose volt a tied. Ha visszatér, örökre megtarthatod. Ki innen! – förmedt rá Emily, az ujjával nyomatékosítva. – Van itt elég fotelfilozófus így is.
Míg Ethan az ajtó felé vette az irányt, Emily megint az órájára nézett. – Most már csak beért az irodába! Kapcsolták Dávidét, de nem tudott mit mondani. Szokás szerint előadta a bizakodó refrént. – Odáig voltak tőled! – De Emily konkrétumokat akart hallani. Igen vagy nem. Minden vagy semmi. Ám Dávid ilyesmivel nem tudott szolgálni. Fél – vélekedett Emily, miután letette a kagylót. Mi félnivalója lenne? – tamáskodtam erőltetett kedélyességgel. Ez a város ránevel a félelemre. Ha a Hothouse kipipál minket, az rossz fényt vet az ügynökre is, aki egy lúzerre tette le a voksát. Ergó őt is lúzernek könyvelik el. Ezen elrágódtam egy kissé. Mindig úgy képzeltem el az ügynököket, mint pártatlan, semleges katalizátorait a folyamatnak; hogy csak közvetítenek két fél között, de őket magukat nem érinti a dolog. Hát tévedtem. És valószínűleg Mort Russell is fél, hogy ha megveszi a könyvet, a stúdióvezetőnek nem fog tetszeni – folytatta Emily morózusan. – És ugyanúgy fél attól is, hogy ha nem veszi meg, akkor megveszi valaki más, és sikerfilmet csinál belőle. Engem meg közben az a lidércnyomás üldöz, hogy a végén nem veszi meg senki. És te mit érzel, Maggie? Ellenőriztem a szorongásszintemet. Csak a szokásos. – Rettegek. Isten hozott Hollywoodban! Az ajtócsengő hangjára kérdőn néztünk egymásra Emilyvel. Kis híján nyakát törte az igyekezettől, hogy odaérjen, nyilván Mort Russellt képzelte a küszöbre, kezében a megváltó csekkel. De nem Mort Russell csengetett, hanem a kecskeszakállú Luis. Eleddig összefolytak előttem a szőrös arcok, de a tegnapi buli után azonosíthatóvá váltak. Tényleg csak három volt belőlük. Ethan, a nagydarab, mackós termetű, borotvált fejű srác. Curtis, a szökés, kopaszodó, pufók fiú, a legjelentéktelenebb arcszőrzettel hármójuk közül. Az övé csak lenge szöszcsomó, mintha bemászott volna az ágy alá, és ráragadt volna egy porcica. Picit idegenkedtem tőle, de talán, csak mert Ethantől azt hallottam, hogy a gimiben ő nyerte a szavazást arról, hogy melyik diákból lesz a legnagyobb valószínűséggel géppisztolyos ámokfutó. És a harmadik a jelen levő Luis. Ápolt, csinos – és milyen udvarias! Azért jött, hogy megköszönje a bulit, és viszonzásképp meghívjon minket magukhoz vacsorára. Saját állítása szerint remekül főz – kolumbiai származásának köszönhetően. – Amelyik nap nektek megfelel – mondta előzékenyen. Oké. – Emily erélyesen becsukta az ajtót. Nincs kedved? – kérdeztem.
A szemét forgatta. – Na ne szórakozz! Dünnyögött valamit, hogy harminchárom év az nem tizenöt, aztán a telefonért nyúlt, és órákig le sem szállt az éterből, egyik várakozó hívástól a másikig pattogott, kielemezte a tárgyalást, újra és újra elszajkózta ugyanazt, latolgatta az esélyeket, és lényegében nem mondott semmit. Elmehettem volna a strandra vagy lejátszani a vásárlás második felvonását (úgy döntöttem, visszaviszem a hímzett farmerszoknyát, mert amikor otthon felpróbáltam, hülyén nézett ki benne a térdem), de e helyett magamba zuhanva néztem a tévében a hittérítő műsort, megint a reggeli, önsajnálós hangulatom súlyát nyögve. Garvra gondoltam. Sok jó tulajdonsága van. De sok rossz is. Addig pattogott a labda a két térfél között, hogy végül jegyzettömböt ragadtam és listába rendeztem a gondolataimat. Garv mellett szól 1. Érti a valutaárfolyamokat és a thrillereket. 2. Édes, pici feneke van. (Főleg lezser gatyában néz ki istenien.) 3. Engem tart a világ legszebb nőjének. (Bár valószínűleg már nem.) 4. Mindenkiben csak a jót látja. (A családomat kivéve.) 5. Kivasalja a saját ruháit. 6. Elvisz dzsesszkoncertekre meg effélékre, hogy művelődjek. Garv ellen szól 1. Elvisz dzsesszkoncertekre meg effélékre, hogy művelődjek. 2. Imádja a focit, és büszke rám, mert azt hiszi, hogy értem a lesszabályt. (Pedig nem.) 3. Hát ugye az elektromos takaró, természetesen. 4. Meg, ahogy a hajammal zsarnokoskodik. 5. Nem lehet vele a kapcsolatunkról beszélni. (Tudom, hogy egy férfival sem lehet, csak vállat vonnak, hogy „á, minden oké", miközben széthullik egy kilencéves házasság, de nekem akkor is kiborító.) 6. Más nőkkel kefél. A gyerekes lista sajnos mit sem segített a búskomorságomon. Még mindig nyomott voltam, rám nehezedett a fájdalom és a kudarc kilátástalansága. Egy csődtömeg vagyok, és az egész életem egy csődtömeg. Az lesz a jövőm, és a múltam pláne az. Miután beletörődtem, hogy a mai naptól úgysem várhatok már semmit, fogtam egy törülközőt, és kimentem a kertbe napozni. Pár másodperc múlva jótékonyan elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy egy vízsugár fojtogat – beindult a locsolócső –, és a házba visszamenvén Emilyt még mindig a telefonon csüngve találtam. Éppen útbaigazítást kapott. – Á, azt ismerem. Ahol a plasztikai sebészek rendelnek. Stimmel? Oké. – Letette. – Eljössz vacsorázni este? Ki lesz ott? – kérdeztem könnyednek szánt hangon. Lara, Nadia, Justin, Desiree, te meg én. Troy? Dolgoznia kell – mondta kedvesen, elértve a fel nem tett kérdést is. – Valami producerrel találkozik. És tudod, milyen, ha a munkáról van szó. Nem tudtam, de akkor is. Csalódott voltam – és Mort Russel sem jelentkezett még. Viszont míg aludtam, telefonált Helen. Meghatott az aggódása. Míg ki nem derült, hogy aggódásról szó sincs. Csak a szexis szörfözőkről faggatta Emilyt. – És nem hitte el, hogy egyet sem ismerek! A Beverly Hills felé hajtva, a csillogó kaliforniai éjszakában kisebb csődület mellett haladtunk el: egy kis áruház előtt két fiút tartóztattak le éppen. A rendőrautó tetején tartották a kezüket, és egy rendőr megmotozta őket, a másik meg a bilincseket lóbálta bevetésre készen. Sose láttam még letartóztatást. Egész megörültem a nagyvilági tapasztalatnak, de rögtön el is szégyelltem magam. Az étterem nagyrészt a teraszból állt, szép zöld-fehér csíkos vászontető alatt helyezkedtek el az asztalok, és fehér paraván választotta el őket az utcától. Nadia és Lara egy paraván melletti asztalnál várt ránk. Miközben feléjük közeledtünk, fura érzésem támadt a hellyel kapcsolatban, de nem tudtam meghatározni Justin és Desiree megérkezéséig. Ezer köszönet, gyerekek. – Justin merev arccal, vékonyka hangon korholta Larát és Nadiát. – Muszáj volt leszbi klubba jönni? Engem itt meglincselnek! Most jöttem csak rá, mi olyan különös: az összes vendég nő. Tényleg Justin volt az egyetlen férfi. Hirtelen világossá vált, minek köszönhetőek a bámuló tekintetek, a két kacsintás és a széles mosoly, amit eddig begyűjtöttem. Kétségek közt hánykolódtam: vajon nagy hiba volt visszakacsintani? Nadia közben dévajul vigyorogva bevallotta, hogy ő javasolta az éttermet. – Imádom ezt a helyet. Hát nem szuper? Egyszerűen szuper – .morogta Justin megbotránkozva. – Na együnk. – Az étlap tanulmányozása közben többször is felnézett, tekintetében a „feláldozható kövér pasi vagyok, abszolút veszélytelen" kifejezésével, de sehogy sem bírta elengedni magát. Megrendeltük a vacsorát, az én választásomat kivéve csupa olyasmit, ami vagy nincs az étlapon, vagy egyéni igények szerint kell átalakítani az eredeti leíráshoz képest. Los Angelesben, úgy látszik, az a módi, hogy az
ember bohócot csinál magából az étteremben. Amikor nekiláttam volna az evésnek, megállt a kezemben a villa, mert váratlan látvány tárult a szemem elé. Egy isteni frizurás fiatal csaj fehér kötésbe burkolt fejű nőt vezetett a járdán. Ahogy közelebb értek, hallatszott a lány gyengéd útmutatása: – Jól van, anya, most egy lépcső fölfelé. Még két lépés, aztán egyet lefelé. Ez az, már itt is van a kocsi. Megálltak egy autónál, épp az asztalunk mellett. Szótlanul figyeltük, ahogy a nő vakon, mereven áll, és várja, hogy kinyissák előtte az ajtót. Mi történhetett vele? – kérdeztem émelyegve. – Mintha összeégett volna. Elnéző mosolyt varázsoltam a többiek arcára. Még Desiree csillogó szeme is mulatva állt meg rajtam. Plasztikai műtét – mondta Lara lehalkított hangon. – Ahogy elnézem, az egész fejét felvarrták. Komolyan? Persze. Végül is tényleg. Los Angeles a szépség szent helye, ahol minden magazin arra unszol, hogy sürgősen szívassam le a löttyedt sonkáimat, égettessem le az összes szőrszálamat lézerrel, és töltessem ki beesett pofazacskóimat a végtelenül megbízható kollagénmódszerrel. (És kit érdekel, ha fél év múlva a kollagén lecsúszik az államra, és úgy fogok kinézni, mint az elefántember, és le kell szívatni a löttyedt tokámat is?) Csak óvatosan, anya. – A nőt finoman az ülés felé kormányozták, de nem hajtotta le eléggé a fejét, és sikerült beleütköznie az ajtókeretbe. Halk nyüszítés hagyta el a szájnyílást, és az egész étterem kollektíve összerezzent és abbahagyta az evést. Végre beszállt a nő. Míg a lány megkerülte az autót, az anya úgy ült ott, mint a Múmia visszatér rémalakja. Vigyáznom kellett a plasztikai sebészet becsmérlésével, Lara műcicijét figyelembe véve, de komolyan, hogy festhet az az arc a kötés alatt? Mint a nyers hús? Megborzongtam. – Ez olyan barbár dolog. Hé! – Lara játékosan megrázta a karom. – Nehogy elájulj itt nekünk! A hölgy most boldog. Pár napot fekszik, aztán premierbulit tart az új arcának. Na és a lánya? – Magam sem tudtam, mit akarok ezzel mondani. Csak arra gondoltam, milyen szörnyű lehet neki így látnia az anyját. Őt se féltsd – nyugtatott meg Emily. – Hamarosan ő is boldog lesz. A Beverly Hillsen az orrplasztika a tipikus tizenhatodik szülinapi ajándék. Nekem is volt – közölte Nadia büszkén. – Nemcsak az én érdekemben, hanem hogy a gyerekem már tök szép orral szülessen.
Döbbent csend fogadta a szavait. Desiree leszállt a székéről és elballagott. Lara rám mosolygott, de láttam, hogy kissé megszédült. Mi van? Mi van? – Nadia megérezte a közhangulatot, és egyikünkről a másikunkra nézett. – Mi rosszat mondtam? Aztán így folytatta: – Á, már értem. Mert meleg vagyok. Azt hiszitek, a meleg nőknek nem lehet gyerekük. Nőjetek fel! Spermadonorral simán! – bólogatott Emily, és újra beindult a társalgás, kissé túlontúl is lelkesen.
20 Valamit lehagytam a Garv ellen szóló listáról. No, mi lehetett az? Hogy az üres narancsleves dobozokat visszateszi a hűtőbe? Hogy a közepén kezdi nyomni a fogkrémes tubust? Nem, egyik sem, hanem: 7. Gyereket akart, miközben én féltem tőle. Claire fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy a nyulakkal annyit vesződtünk, mintha a gyerekeink lennének. Hát persze hogy Garv rajongása Ugri és Zeller iránt a gyerekekkel függött össze. Nincs az az amatőr pszichológus, még ha minden amatőr pszichológiai vizsgán megbukott is, aki erre ne jött volna rá. Én is tudtam a lelkem mélyén, noha minden erőmmel igyekeztem letagadni magam előtt. Az esküvőnk előtt beszélgettünk erről Garvval, és megegyeztünk, hogy szeretnénk gyerekeket, de előbb néhány évet kettesben töltenénk. Ez tökéletesen megfelelt nekem, mert huszonnégy évesen túl fiatalnak éreztem magam az anyasághoz. (Pedig ismertem huszonnégy éves sokgyerekes anyákat, de beértem azzal a magyarázattal, hogy hiába, én éretlen vagyok.) Az az igazság – és ezt bármikor készséggel beismertem volna –, hogy iszonyodtam a gyerekszülés gondolatától. És nem csak én. A legtöbb barátnőm ugyanígy volt ezzel, és órákig tudtunk csámcsogni a szülés hajmeresztő témáján. Szájról szájra jártak a rémtörténetek – egy távoli unokatestvérről, kolléganőről, mindenesetre mindig olyasvalakiről, aki nem hasonlít ránk túlzottan, ha értik, hogy értem –, melyekben direkt fájdalomcsillapító nélkül szült a kismama. Olykor meg a véletlen hozta úgy, hogy a hónapok óta epidurális érzéstelenítésre készülő nőt túl későn vitték be
a kórházba, és egy szál aszpirin nélkül, kínok között kellett életet adnia a négykilós csecsemőjének. Az ilyen sztorizgatásnak rendszerint az vetett véget, hogy egyikünk nyöszörögni kezdett: – Hagyjátok abba, mert elájulok! Csakhogy alig száradt meg a tinta a házassági anyakönyvemen, amikor a négy örömszülő bevezette a huszonnégy órás terhességfigyelő szolgálatot. Ha ömlesztett sajthoz nyúltam, kitépték a kezemből; ha böffentettem (nem mintha ilyesmire vetemedtem volna Garv szülei előtt), azt a család elégedett, jelentőségteljes biccentésekkel nyugtázta. Miután ettem valami gyanús kagylót, és két fájdalmas napot töltöttem a fürdőszoba padlóján fetrengve, már a rugdalózót kötögették. Ez a felfokozott várakozás megrémített, és fel is háborított. Csak mert mindig mintaszerű életet éltem, még nem várhatták el tőlem, hogy majd az ő kedvükért potyogni kezdenek belőlem a bébik. Ne hibáztasd őket – csillapított Garv. – A miénk az első frigy a családban, hadd reménykedjenek. Hagyd rájuk! Nem lesz baj belőle? – kérdeztem szorongva, mert lelki szemeim előtt megjelent a kép, hogy anyósomék letepernek és megtermékenyítenek egy fecskendővel. Semmi baj nem lesz – nyugtatott meg. Semmi? Semmi. De semmi semmi? – (Tudják, hogy van ez.) Semmi semmi. És én hittem neki. A családalapítás vágya majd eljön később, ebben biztos voltam. Az idő meghozza, mint minden változást, például hogy az ember már inkább ülni szeret a kocsmában, holott korábban csöppet sem bánta, sőt még élvezte is, ha állni kell, és tűrni a lökdösődést és taszigálást. Másoknál is bekövetkezik a váltás – hát majd nálam is. Még csak rövid ideje voltunk házasok, amikor Chicagóba költöztünk, és ránk szakadt az éjszakákon át tartó tanulás, a hosszú munkanapok, a karrierépítés minden terhe. Gyerekvállalásról szó sem lehetett, szegény jószágot összehozni se lett volna időnk, nemhogy gondot viselni rá. Akkor érkezett Londonból Claire terhességének váratlan híre. Egyrészt megkönnyebbültem, mert anyám megkapja az áhított unokát, és csökken a rám nehezedő nyomás. Másrészt viszont úgy éreztem magam, mint akit megfúrtak. Eddig Claire szerepe abban merült ki, hogy álmatlan éjszakákat okozzon a szüleimnek; a jó kislány mindig én voltam. Most meg hirtelen ő az, aki éjjel-nappal rókázik, és aláássa dicső piedesztálomat. Meg egyébként is, hogy jutott ilyen elhatározásra Claire, korunk egyik legelszántabb bulikirálynője? Rá is kérdeztem, hátha bevallja, hogy a férje, James ragaszkodott a gyerekhez az adókedvezmények miatt. (Az ilyesmi rá vallott volna. Isteni szerencse, hogy megcsalta és elhagyta Claire-t.) De
Claire nemigen tudott más magyarázatot adni, mint hogy „vágyott rá". Ez tetszett nekem: ha egy olyan vadóc, mint ő, egyszer csak vágyik rá, akkor biztos nálam is eljön majd az ideje. Néhány nappal a szülés előtt épp Londonban jártam munkaügyben. Hónapok óta nem találkoztam Claire-rel, és amikor elém jött a metróhoz, alig ismertem rá. Egyszerűen hatalmas volt, a legterhesebb nő, akit életemben láttam – és alig bírt magával a büszkeségtől és az izgalomtól, meg akarta osztani velem is az élményt. Amint megérkeztünk a lakására, így szólt lelkendezve: – Ezt nézd meg, mekkora vagyok! – és azzal felrántotta a pulcsiját, hogy teljes rálátást biztosítson plasztikusan domborodó pocakjára. Nagyon örültem a boldogságának, de a hatalmas, eres has látványára kissé fölkavarodott a gyomrom a tudattól, hogy odabent egy emberi lény van. És még inkább elborzasztott az a gondolat, hogy olyan testnyíláson kell kijutnia, amelyhez túlságosan nagy. Értetlenül töprengtem azon, hogy mégis hogy képzelte ezt az anyatermészet. A terhesség és a szülés mikéntje egyértelműen a gyengébb ötletei közé tartozik – még dolgozhatott volna rajta. Azért volt annak előnye is, hogy egy terhes nő lakásában járok: a kifogyhatatlan kajakészlet. Csupa nyalánkság, amit egy kismama bármikor megkívánhat: egy régi kekszesdoboz ontotta a csokoládét, a hűtő a jégkrémet, akár a bőségszaru. Letelepedtünk a kekszesdobozzal, és degeszre ettük magunkat (ez eltartott egy darabig), majd ledőltünk az ágyra tévézni. Ám előtte Claire levetette a felsőjét. Miért is ne, elvégre otthon van. És miért szemérmeskedne énelőttem? Hiszen a húga vagyok. De ahogy a nyakamat nyújtogatva próbáltam elnézni a hasa fölött (elég annyi, hogy ha feliratos lett volna a film, egy kukkot sem értettem volna belőle), igyekeztem tudomást sem venni a testéből tanú hegyként kiemelkedő dudorról. Egy pillanatra szívből visszakívánkoztam a viktoriánus korba. A szemérmesség nem is olyan rossz dolog. – Az utolsó előtti Bountynál kellett volna megállnom. Csuklik a kicsi – szólalt meg gyengéden. És valóban, döbbenten láttam, hogy a hasa ritmikusan meg megrándul. – Nem akarod megfogni? – kérdezte. Ha arra kér, hogy dugjam a kezemet a turmixgépbe, annak pont ugyanígy örültem volna – valószínűleg kicsit jobban –, de nem mertem ellenkezni, nehogy sértődés legyen belőle. Kinyújtottam hát a kezem, és hagytam, hogy odavezesse, és amikor a hasára nyomta, úgy megborzongtam, hogy a tarkómon is felállt á szőr. Egy döglött pulykában is szívesebben turkáltam volna. Apró kiemelkedésre csúsztatta a kezem. – Érzed? Itt a feje – mondta, és erőnek erejével kellett visszafojtanom a nyöszörgést.
És mintha nem volna így is elég rémes, még hanyagul hozzátette: – Bármelyik percben megjöhet. Verejték gyöngyözött a homlokomon. Csak ne ma este, édes Istenem, rimánkodtam. Jaj, csak ne ma jöjjön meg! Claire korábban sokszor fogadkozott, hogy ha valaha is (őt idézem) az a „szerencsétlenség" éri, hogy szülnie kell, akkor teletolja magát heroinnal abban a pillanatban, hogy elmegy a magzatvize. De amikor puhatolózni kezdtem, hogy hányféle eszközzel készül a szülési fájdalmak elleni harcra (morfium? epidurális érzéstelenítés? heroin?), csak a fejét rázta, és azt mondta: – Nix. Az arcomra nyilván kiült az iszonyodás, mert dőlt a nevetéstől, és elmagyarázta: – Ennek a babának az érkezése a legizgalmasabb dolog, ami valaha történt velem! Szeretnék teljes mértékben jelen lenni! Úgy látszik, átállt a sötét oldalra – amit furcsamód megnyugtatónak találtam. Ha még Claire is hajlandó az érzéstelenítés nélküli szülésre, akkor egy hozzám hasonló gyáva nyúl számára is van remény. De azért másnap egy órával előbb keltem föl és készültem el, mint kellett volna, és még a kekszesdoboz gyönyörei sem tarthattak vissza. Claire ásítozva ténfergett a lakásban, és maga elé motyogott: – Mindjárt kipottyan. – Végül kivonszolta magát a kocsihoz, elfuvarozott a metróállomásra, és amikor odaértünk, egészen elszédültem a megkönnyebbüléstől. Még meg sem állt a kocsi, már kinyitottam az ajtót és kiraktam a lábam, szikrát hányva a sarkammal az aszfalton. Miközben a járdára ugrottam, kicsúszott a számon: Köszi a csokit, és kitartást a vajúdás borzalmaihoz! Nem pont ezt akartam mondani. Próbáljuk újra: – Oöö, szerencsés szülést! Két nap múlva szült, és akárhogy igyekeztem, nem tudtam kicsikarni belőle a beismerést, hogy nagyon fájt. Akkortájt kezdtem úgy érezni, hogy itt valami összeesküvés lappang. Hiába próbáltam rávenni nőismerőseimet, hogy részletezzék a szülés kínjait és a fájdalomcsillapítás hatékonyságát, nem voltak hajlandóak együttműködni. Csak annyit mondtak ábrándosan: – Ja, kicsit persze fájt, de utána van egy kisbabád. Egy kisbaba, érted? Életet adsz egy gyereknek. Igazi csoda! Gondoltam, idővel csak elmúlik a félelmem, simán kinövöm. Megnyugtattam magam, hogy majd harmincévesen lesz gyerekem. Gyanítom, hogy részben azért, mert a harmadik iksz olyan távolinak tűnt még, hogy úgysem érkezik el soha.
21 Ahogy beköszönt a Santa Monica-i krízis második napja... – A szokásos szorongással ébredtem, ezúttal Emily eszelős dünnyögésére. – ...a házban egyre rosszabbodnak a körülmények. A túszok lelkiállapota a mélyponton van... Tehát Mort Russell nem járt erre az éjszaka közepén, hóna alatt a szerződéssel. De miután fölkeltem, csöngött a telefon. A hívó, akárki is volt, kuncogásra és hajtekergetésre késztette Emilyt. Mint kiderült, Lou jelentkezett, a pasi arról a partiról, ahol Emily a szervgyűjtő fazonnal randizott. Ma este találkozunk! – újságolta, miután letette a kagylót. – Majdnem két hetet várt, most meg azonnal látni akar, de nem érdekel. Randizunk, lefekszem vele, és soha többé nem hív újra. Legalább – mondta elégedetten – nem Mort Russell hívását fogom várni! Kibámultam az ablakon. Mit nézel? – kérdezte. Curtist. Megint beszorult. – Tovább bámultam. Minket hívnak. Jaj, az ég szerelmére! Miután kiszabadítottuk Curtist – ezúttal a kocsiból kifelé –, visszamentünk a házba. Az járt a fejemben, hogy délelőtt elugrom a Santa Monica-i bevásárlóközpontba – még mindig hülyén nézett ki a térdem a farmerszoknyában –, de láttam, hogy Emily előszedi a takarítófelszerelést a mosogató alól, és gumikesztyűt húz. Hm, házimunka. Mivel ingyen laktam nála, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. Vagy legalább fölajánljam, abban a reményben, hogy visszautasítja. De mélységes csalódásomra azt mondta: – Hát, ha nem haragszol, jó lenne fölmosni a padlót. No sebaj, a testmozgás jót fog tenni. Miközben vizet és mosószert töltöttem a vödörbe, Emily felsóhajtott. – Köszi. Conchita hétfőn jön, szeretem, ha rendben találja a dolgokat. Ki az a Conchita? A takarítónőm. Kéthetente jön. Mindig kiakad, ha piszok van. Eszembe sem jutott belekötni e kijelentés látszólagos logikátlanságába. Minden ismerősöm kitakarít, mielőtt eljön a takarítónő. Nekiálltam a padló feltörlésének, és a jól végzett munka verejtéke csillogott az arcomon, amikor kinyílt az ajtó és belépett Troy.
Pont a szép tiszta padlóra – morogtam. Hoppá, bocs! – Halkan elnevette magát, de láthatóan égett a vágytól, hogy elmondja, miért jött. – Találjátok ki, mi történt! Mi történt? – Emily érkezett meg körünkbe. Cameron Myers! Szívdöglesztő sztárszínész. Fiatal és csinos. Mi van vele? Tudod, meséltem, hogy tegnap este Rickyvel, a producerrel volt megbeszélésem. Na épp nála voltam, amikor megjelent nála Cameron Myers! Kiderült, hogy régi haverok. De most jön a java. Mondom Cameronnak a nevemet, mire ő: nem te rendezted a Szabadesést? – Magyarázatképp odavetette nekem. – Az első filmem volt. Na és azt mondta, szerinte csúcs! Emily visongani kezdett, és igyekeztem csatlakozni, de Troy elhallgattatott minket. – Várjatok, még nincs vége. Ma van a szülinapja, és kivette a Freeman tetőterét, hogy ott ünnepeljen a spanjaival. És most jön a lényeg: azt mondta, ugorjak el én is! Plusz még vihetek is valakit! Az izgatott várakozástól megfeszült a testem. A vállam megrándult, előredőltem... Na, mit szólsz, Emily? Találkozhatsz egy csomó emberrel. Bocsi, ír barátnőm – tárta szét a karját. – Csak egy embert hívhatok el. Szíven ütött a csalódás, de rögtön újra feltámadt bennem a remény, amikor Emily megrázta a fejét. – Nem mehetek. Randim lesz. Randid? – Troy csodálkozva nézett rá, aztán nevetve megvillogtatta tökéletes fogsorát. – Ki az a szerencsés, akiért lemondasz Cameron Myers bulijáról? Senki extra, de momentán kissé belefáradtam a filmvilágba. Troy kérdő pillantást vetett rá, és Emily szája sajnálkozva legörbült. – Lehet, hogy nem vagyok elég erős ehhez a városhoz. Rövid hallgatás után Troy megjegyezte: – Vagy csak kéne egy nap pihenő. Köszi – sóhajtott Emily rezignáltan. – Miért nem mész Maggie-vel? Eljönnél? – Troy hangja meglepetést árult el, sőt tiszteletet – ami engem is meglepett, és kissé meg is hatott. Igen. Mármint eljönnél velem kettesben? Csak ha megint eljátszod azt a dolgot a lábammal. No ezt azért nem mondtam ki hangosan. Emily nem figyelmeztetett? – Most már ugratott. És flörtölt velem. – Nagggyon rossz fiú vagyok.
Vállalom a kockázatot – feleltem, rögtön megbánva, hogy ilyen kimértre sikeredett a válasz. Nagyszerű. Milyen Cameron Myers élőben? – kérdeztem. Hmm – tűnődött Troy. Felnézett a plafonra, míg a kérdésen rágódott. – Lássuk csak! Milyen Cameron Myers? – Hosszas hallgatás után végre rátalált a megfelelő leírásra: – Alacsony! Nyolckor érted jövök. Amint becsukódott mögötte az ajtó, minden reményemet és félelmemet egyetlen mondatba sűrítettem össze: – El kell mennem fodrászhoz! De Dino címét nem tudtam. Mellesleg nem is engedhettem meg magamnak. Menj el Rezához a sarokra – tanácsolta Emily. – Teljesen lökött, de vészhelyzetben megteszi. Elrohantam az utca végére, ahol a Starbucks kávézó és a biztonságtechnikai szaküzlet közé préselve aprócska fodrászszalon kuksolt. Nem volt benn senki, csak egy egzotikus külsejű, meghatározhatatlan korú, káprázatos hölgyemény. Ő lenne a lökött Reza? Erősen festett haja tupírtól dagadva takarta a lapockáját, és számtalan aranylánc ékeskedett ráncos, de kerek keblén. Amikor megkérdeztem, hogy bejelentkezhetek-e mára, úgy meredt rám, mintha belegázoltam volna a lelkébe, majd fölvakkantott: – Hagyne! Most! Hadd ne most? Mit mondott? Hogyne! Most! Ööö. Akkor jó. Reza vagyok – adta tudtul. Én Maggie. Elmagyaráztam, hogy sima, dús, fényes frizurát szeretnék. Reza összecsücsörítette szilvaszínű száját, és sajátos akcentussal kijelentette: – Rossz haj van. Nagyon dagadt... – Gesztikulálva kereste a megfelelő szót. Sűrű? – vetettem föl. Durva! – bökte ki diadalmasan. – Nagyon rossz. Legrosszabb haj. Nagyon rossz hajt fényesre nehéz. De én erős vagyok! Az pompás. Olyan alaposan megmosta a hajam, hogy nem csodálkoztam volna, ha vér serken a körmei alatt. – Erős kezem vannak – mosolygott zordonan, aztán törülközőt ragadott, és lendületes mozdulatokkal ledörgölte a hajam. Míg beüzemelte a hajszárítót – valahogy egy favágó ugrott be róla, amint a láncfűrészét túráztatja –, megkérdezte, miféle istenverte helyről szalajtottak ide ezzel a borzalmas hajjal. Dublinből. Keleti parton?
Nem, Írországban van. Európában. Európa! – hördült föl megvetően. Akár azt is mondhatta volna, „piha"! És ön honnan származik? Perzsiából. De mi nem piszok perzsiaik vagyunk. Mi bahái vagyunk. Mi nem piszok politikát játszunk, mindenkit szeretünk. NEM! – förmedt rá a lányra, aki megjelent a küszöbön. – Ma nincs idő! Ma TELT HÁZ! A lány leforrázva menekült el, Reza pedig gördülékenyen folytatta: – Mindenki embert tisztelünk. Gazdag, szegény, fekete, fehér. Tartsa hülye fejed! Nagyon rossz haj! A következő félórát zömmel a fülemet a vállamra lapítva töltöttem, míg Reza kirángatta a hajamból a durvaságot. Mire teljesen elzsibbadt a nyakam, Reza kikapcsolta a hajszárítót, és a tükör felé fordított. – Nézhetsz. – Csak úgy dagadt a büszkeségtől. – Jó haj. Erős vagyok! És a hajam tényleg szép lett. A frufrut kivéve. Nem tudom, hogyan csinálta, de jóformán gömbölyű lett, mintha egy rúd szalámin göndörítette volna be. De nem láttam értelmét a panasznak, úgyis a rossz, dagadt hajam vitte volna el a balhét. Szóba hoztam a fizetség kényes problémáját, és meglepően drágának bizonyult. Talán az ilyen rémes hajért felárat kér. – Rendben – sóhajtottam, és átnyújtottam a Visa kártyámat, de ő energikusan félrelökte. – Piszok hitelkártya – morogta. – Készpénzt kell. Még fortyogott egy sort a piszok adókról, én pedig átadtam a szükséges bankjegyeket, és távoztam. Hazafelé menet a homlokomra szorítottam a frufrumat, de amilyen az én szerencsém, persze pont meglátott Ethan, kinyitotta az ablakot és rám üvöltött: – Hali, Maggie! Kicsit gáz a séród! Másodperceken belül az utcán termett mind a három, hogy közelebbről is szemügyre vegyen. Tisztára, mint Joan Crawford – állapította meg Curtis. A te szakállad meg tisztára olyan, mint a vattacukor, de én tapintatból nem mondom – vágtam rá. Megijedni sem volt időm a saját bunkóságomon, mert a fiúk harsány kacagásban törtek ki, és Luis kész tervvel állt elő a problémám orvoslására. – Ki kell simítani a hajadat, és rögzíteni. Gyere be! Ismét megmutatkozott a Garv utáni korszakom egyik sajátossága: hogy képtelen vagyok nemet mondani, ha nincs kedvem valamihez. Engedelmesen követtem a három fiút a félhomályos, áporodott levegőjű házba, és hagytam, hogy Luis harisnyát húzzon a fejemre, a gumit a homlokomra illesztve. Egyetlen vigaszom az lehetett, hogy új darab volt, frissen bontott csomagból. Ethan elmagyarázta, hogy mindig tartanak otthon ilyesmit, becsajozás esetére.
Estig tartsd a fejeden – tanácsolta Luis. Megköszöntem a segítséget – mi mást tehettem volna? –, és folytattam utamat hazafelé, hátamon két himbálózó harisnyaszárral. Mikor beléptem az ajtón, Emily felnézett a laptopjáról és megjegyezte: – Jesszusom, Reza végképp begolyózott! Mort Russelltől még mindig nem érkezett semmi hír. Emily abbahagyta az írást, és nyugodtan dúdolgatva tett-vett a házban, kifényesítette a tükröket, manikűrözte a körmét. Időnként pedig a telefon felé fordult és felvijjogott: – Csörögj már, te rohadék! Csörögjél, csörögjél, CSÖRÖGJÉL!!!!! – Aztán jött megint a dúdolás. Én közben azon rágódtam, hogy mit vegyek föl a partira, és még az is fölmerült bennem, hogy átrohanok az áruházba, de nagyon is tisztában voltam a vásárlás első számú törvényével, amelynek értelmében ugye semmi esélyem megfelelőt találni. Vedd a hímzett farmerszoknyát – javasolta Emily. Nem lehet, hülyén néz ki benne a térdem. Nem néz ki hülyén. De. Vedd föl és mutasd meg! Gyere be a szobámba. Huszonkilenc másodperccel később Emily csodálkozva ismerte el: – Atyám, tényleg. Nem is értem. A térdednek máskor semmi baja. Feltúrta a bőröndömet, és szemrevételezte a készletet. Néha hozzáfűzött egy-egy megjegyzést: – Szép ez a szoknya... Az a top nekem is megvan rózsaszínben. – Aztán megtorpant és felnyögött: – Úristen, ez gyönyörű! – Odanéztem. Rátalált a türkiz szandálomra, és kihúzta a zoknik alól. – Gyönyörű. És vadiúj. Nézd, még az árcédula is rajta van. Hogyhogy nem hordtad eddig? A megfelelő alkalomra várok. Ami ugyebár ma este lesz. Öö, nem – nyeltem. – Nem ma. – Éles pillantására magyarázkodni kezdtem: – Túl magas a sarka, kényelmetlen. Szeretném elengedni magam a bulin. Nem voltam meggyőződve róla, hogy hitt nekem, de nem erőltette a témát. A fizika törvényeit meghazudtolva megállt az idő, de közben mégis túl gyorsan eljött az este. Minden másodperc sokáig tartott, ám valahogy egyszer csak fél hat lett – ha eddig nem jött hír a forgatókönyvről, ma már nem is fog. Emily beszélt Daviddel, aki azt mondta, a Hothouse
nyilvánvalóan komolyan foglalkozik a Szilikon álmokkal, és az időhúzás annak a jele, hogy Mort Russell tárgyal a főnökeivel. Emily nem nyugodott meg ettől sem. Nem sikerült eléggé felráznom őket – mondta szomorúan. – Ismerem, milyen az, amikor igazán beindul a pörgés. Az ügynök reggel fölhívja a producert, és úgy feltüzeli, hogy az délre már kipenget kétmilliót. Néha úgy, hogy a forgatókönyvet meg sem nézi. Nem hiszem. Esküszöm! Négy konkrét esetről is tudok, amikor a stúdió fizetett a könyv ismerete nélkül. Az ügynök egyórás határidőt adott nekik, hogy leelőlegezzék a filmet. Mind a négynél bevált – a stúdiók túlságosan féltek, hogy elhappolja egy vetélytárs. És ha kiderül, hogy rossz a forgatókönyv? Gyakran az is, de mire rájönnek, hogy egy szemétre adták ki a kétmilliót, már késő. Az író addigra már a Karib-tengeren hajókázik, és a következő projektjét tervezi. Ez totál idiotizmus. Ez a város idiótán működik. No mindegy, ettől még lehet egy jó hétvégém – állapította meg józanul. Aztán a kezébe temette az arcát és feljajdult: – MEGŐRÜLÖK! – Mikor leeresztette a kezét, reszketősen mosolygott. – Egy pillanat és elmúlik. Jó. Hol a sminkkészletem? Gyere, kifestelek! De neked is randid lesz. Á, két emberre sem tart tovább, mint egyre. És azért nem mindennap jut el az ember egy híres filmsztár szülinapi bulijára, Los Angeles leghíresebb szállodájának tetején! Most, hogy mondja... – Figyelj, biztosan nem akarsz te menni inkább? Persze. Jó eséllyel szexelek helyette. Jobb ma egy veréb, meg minden. Biztos, hogy te el akarsz menni? Nem látszol valami feldobottnak. Ezt eltalálta. Cameron Myers bulija, ahhoz képest, hogy száz százalék megvalósult álom, nem lelkesített úgy, ahogy illett volna. Ahogy máskor lelkesített volna. Egészen elszégyelltem magam. Mostanában egyszer éreztem csak valódi izgalmat, Emily tárgyalásán – és lassacskán kételkedni kezdtem benne, hogy nem volt-e az is tévedés. Valahogy nemigen tudom jól érezni magam. Minden olyan lapos, még a legizgibb dolgok is. Depressziós vagy. Eléggé megviseltek a történtek, nem is csoda. Elsősorban annak örülök, hogy Troyjal megyek – vallottam be. Én is örülök, hogy téged visz – bólintott. – Különben esetleg Kirstyt hívta volna el.
Azt a ribancot?! – kiáltottam. – Nem is meséltem, mit mondott a bulidon... Miközben előadtam a sztorit, Emily elvégezte rajtam a szokásos mutatványt a sminkkel, a hajcsatokkal meg a többivel. Végül ugyanazt a fekete ruhát vettem fel, mint Don Gonzalez partiján – nem sok választásom volt –, de Emily ügyesen feldobta egy sifonsállal, és azt mondta, hogy „tiszta Halston-style". És eljött az igazság pillanata: levettük a harisnyát a fejemről, és láss csodát, a frufrum tükörsima lett. Jövök a fiúknak eggyel. Fél hétkor Emily kilibbent az ajtón, de illat- és csillámfelhőjéből még visszaszólt: – Csak egy jó tanács. Ha Troytól vársz valamit, tudd, hogy olyan, mint a teflon. Ez nem tanács. Vagyis nagyszerű, hogy van, de... nem tapad meg rajta semmi. Érezd jól magad, de ne számíts tőle többre. Megígéred? Megígértem, aztán gyorsan el is feledkeztem róla. Egyelőre örülök, ha alkalmam van jól érezni magam.
22 A Freeman új épület volt, a legelőkelőbb szálloda Los Angelesben, az előkelő szállodák paradicsomában. Alig tudtunk befurakodni a lármás hallba, annyian tolakodtak a bár meg az étterem felé, a szobroknak ütközve menet közben. Mindenki megrázóan jól nézett ki – főleg a személyzet. Eltartott egy darabig, mire sikerült magukra vonniuk a vendégek figyelmét – Troy meg is jegyezte, hogy nem a kompetencia a fő szempont a válogatáson –, de végül elirányítottak minket egy külön lifthez, ahol két kidobóember motozott meg minket, nehogy kamerát vagy diktafont vigyünk be. A lift egyenesen a tetőszintre vitt, alaposan felkavarva amúgy is háborgó gyomromat. Mikor kinyílt az ajtó, kis híján hóvakságot kaptam. Minden fehér volt. A falak, a szőnyegek, az asztalok, a hatalmas bőrkanapék. A szívbaj jött rám, mert az egyik fölött testetlen, szőke fej lebegett – de rájöttem, hogy egy testhez álló, fehér bőrruhás lányban folytatódik, csak beleolvadt a háttérbe. Troyjal bizonytalanul megálltunk a lift előtt, és idegesen egymásra mosolyogtunk. – Hol lehet Cameron? – dünnyögte. Körülnéztem: tizen-egynéhány ember lehetett a helyiségben, de az egy négyzetméterre jutó szépség sűrűsége messze meghaladta az átlagot. Mintha
a Beverly Hills 90210 egyik epizódjába csöppentünk volna – sima, napbarnított, formás női testek, vakító fogsorú, feltűnően divatos frizurájú férfiak, magabiztos nevetés, minden kézben egy pohár Martini. Mi a fenét keresek én itt? Az érzés csak erősödött, amikor Cameron Myersre esett a pillantásom. És be kell vallanom, hogy hiába működött az izgalomérzékelő készülékem korlátozott teljesítménnyel, azért megszédültem a híresség láttán, mintha az orrom előtt suhant volna el egy repülőgép. Négykézláb állt a falnál, egy sima fehér lyuk – a kandalló – előtt. Hali! – Föltápászkodott, amikor meglátta Troyt és ami igaz, az igaz, tényleg alacsonyabbnak és jelentéktelenebbnek hatott, mint a filmvásznon. – Hát eljöttél! Boldog szülinapot! Köszi a meghívást. Bemutatom Maggie-t. Helló! Majdnem pont szemmagasságba került velem Cameron Myers tökéletesen szimmetrikus arca, hamvasszőke haja, ragyogó szeme, feszes, egyenletesen bronzszínű bőre. Ismerős, akárha családtag lenne, és mégis... Hú, ha ezt elmesélem otthon! Senki se fogja elhinni. Hirtelen észbe kaptam, és a kezébe nyomtam négy narancsszínű orchideát. – Ezt neked hoztuk. Őszintén meghatottnak tűnt. – Virágot hoztatok nekem! Hiszen szülinapod van. – A szoba felé intettem. Bocs, hogy nem fehérek! Aranyosan fölnevetett, és alig tudtam megállni, hogy fel ne kapjam, és el ne rohanjak vele, hogy bezárjam egy ketrecbe, ahol csak az enyém. Olyan enni való volt, mint egy kiskutya. A konyhában vannak a hideg italok. Szolgáljátok ki magatokat! Majd én hozok – mondta Troy, és elsétált, kettesben hagyva Cameron Myersszel. Van valami ötleted, hogy kell ezt beüzemelni? – mutatott tanácstalanul az instant tűzrakó felszerelésre a lábánál. Ööö... igen, nem nehéz. Imádom a kandallótüzet! Az olyan otthonos. Segítesz? Mit mondhattam volna? Július volt. Kaliforniában. Odakint huszonöt fok. De hát Cameron Myers áll előttem, és tüzet akar rakni. Persze. A tűz csakhamar vidáman pattogott a kandallóban, Cameron letelefonált az étterembe süthető pillecukorért, Troy pedig megérkezett a Martinival és halkan megkérdezte: – Körülnézünk? – Végigjártuk hát a lakosztályt. Hatalmas hely volt,'csak a „fogadóterem" vagy húsz méter hosszú, plusz három óriási hálószoba, annyi fehér ágyneművel, hogy káprázott tőle a
szemem. És ehhez jött a konyha, egy dolgozószoba, számtalan fürdő – sőt, akár hiszik, akár nem, még egy moziterem is. Pöttyös, puha, fehér kasmírkendők, fehér velúrpárnák, fehér porcelánvázák díszítették a szobákat. Voltaképp szerencse, hogy nem Emily jött el. Nehezen tudta volna megállni, hogy le ne nyúljon ezt-azt. Kik a vendégek? – suttogtam. – Van köztük híresség? Nem valószínű. Csak szeretnének azok lenni. Főleg MSZA-k. Az mi? Modell-Színész-Ami jön. Más szóval moszincér. Modell-színész-pincér. Hű, ezt nézd meg! – Kinyitotta a tetőkert ajtaját. – Nem akármi! Kiléptünk a fülledt éjszakába – sokkal melegebb volt odakint, mint a légkondicionált szobákban –, a sűrű, langyos virágillatfelhőbe. Jacuzzi gőzölgött a teraszon, de sokkal lenyűgözőbbnek találtam a döbbenetes kilátást. Most nincs szmog – jegyezte meg Troy, amikor kihajoltunk a korlát fölött, és megigézve bámultuk a várost. Messze alattunk takaros mediterrán jellegű házak látszottak, meg parkoló autók rendezett sora, ruganyos pálmakoronák, ékkövekként szikrázó türkiz medencék, akár a csillagok. Előbb csak egyet vettem észre, aztán a másodikat, és hirtelen annyi bukkant elő a sötétségből, hogy megszámlálni sem tudtam. Szerteszéjjel szórva pettyezték az éjszakát, egyre kisebbeknek látszottak, majd elenyésztek a távolban. A közeli utcákon túl a karácsonyi fények ragyogásával terült el Los Angeles világvárosa, elmosódó glóriát rajzolva a horizontra. Meglepett, hogy egyetlen embert sem látni. Pedig ott vannak valahol, mint a legyek, a végtelen pókhálóba ragadva, a siker reményének csapdájában vergődve. Mint egy légy a sok közül, átéreztem a fényhálóba fulladt álmok súlyát: a szépséges felszolgálólányok reményvesztettségét, míg a nagy kiugrásra várnak; megszántam a színészi, forgatókönyv-írói, rendezői babérokra vágyók seregét, akik a világ minden tájáról ideözönlenek ebbe a megtermékenyített sivatagba; a százezreket, akik hisznek benne, hogy a kevés kiválasztott közé kerülhetnek. Mennyi ábránd és elszánt küzdelem: szinte látni véltem, mintha páraként szállna a város felett. Lenyűgöző, mi? – Troy pengeszája féloldalas mosolyra görbült. Inkább ijesztő. Az. Nem ülünk le? Számtalan nádszék és pazar napozóágy közül választhattunk volna (húsz különféle dőlésszögű háttámlával), de „cz kell nekünk", döntötte el Troy. Láthatóan mulattatta a puha, kötéllel fellógatott függőkanapé. Eleinte kissé aggódtam, hogy a kötél nem bírja el a súlyunkat (vagyis az én súlyomat; milyen ciki lenne, ha fölkecmeregnék rá, és a kampó egyből
kiakadna, és a földön kötnék ki!), de aztán nagyon megtetszett. Elhelyezkedtünk a kanapé két végén, befészkeltük magunkat a párnák közé, a lábunk majdnem összeért. Még ilyet, csodálkoztam magamon – itt hintázom a balzsamos éjszakában, a város felett, Martinit kortyolva egy szexis férfi társaságában." Nos, ami a szexis férfit illeti... azt mondják, akkor érzed meg igazán, mi a szomorúság, amikor elmúlik. Hasonló jelenség az is, hogy akkor jössz rá, milyen rég nem vonzódtál senkihez, amikor egyszer csak újra megtörténik veled. Troy hanyag eleganciája, zöldes fényű szemei, a közelsége olyasmit váltott ki belőlem, amit leginkább hajlandóságnak tudnék jellemezni – vele bármikor, mindenre. Ezt, de meg tudnám szokni – mondta halkan. A hangjából, a jelentőségteljes pillantásából éreztem, hogy nem csak a kilátás/Martini/függőágy kombinációra gondol. Lehet, hogy eddig elég kispolgári életet éltem, de azért nem vagyok naiv csitri. Én is. – Csak így, tárgyilagosan. Biztos? Tényleg jól vagy? Úgy értem, miután annyian hívtak a férjed miatt... Jól vagyok. – Abban a pillanatban igaz is volt. Biccentett. – Szuper. Mi volt a tegnapi tárgyalásodon? – Emily utalt rá, hogy Troynak fontos a munkája, hát engem is érdekelt. Mesélt egy kicsit a három függőben lévő projektjéről, az akadályokról, a pénzszerzés nehézségeiről, és én felváltva kommentáltam bátorítóan és részvevően, de éreztem, hogy valójában titkos nyelven beszélünk. Ha legalább hozzám érne! A lábam szinte bizsergett, úgy vágytam az érintésére. Van itt valami Maggie? – szólt ki valaki az ajtón. – Cameron hív. Elaludt a tűz a kandallóban. Megtört a varázs. Troy sajnálkozó arcot vágott, és azt mondta: – Hát menjünk be. Azóta sok új vendég jött, de még mindig csak kábé harmincan lehettek. Cameron a fagyos tundra túlvégéről integetett, és rekedten kiabált: – Come on, baby, light my fire! Jézusom – morogtam –, miből maradtunk ki? – Úgy látszik, itt nem panaszkodhattam a züllés hiányára. De a kandalló rendbe hozása után, amikor birtokba vettük Troyjal az egyik fehér bőrkanapét, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Cameron legénykedése volt a legvadabb megnyilvánulás egész este: a buli kategóriában nem is lehetett volna ennél jól neveltebb az esemény. A filmsztárbuli kategóriában egyenesen laposnak minősítettem.
Senki nem verekszik, senki nem helytelenkedik a jacuzziban, és senki nem dobál tévéket a medencébe – összegeztem szomorúan. És pár szikkadt spanglit leszámítva a drogfogyasztás jeleit sem tapasztaltam. Neked ez a mániád, ír barátnőm. Vállat vontam. – Nagy a lemaradásom. A kandalló köré sereglett divatbabák láthatóan mind ismerték egymást. És bár abszolút szívélyesen fogadtak minket, azért nem barátkoztak velünk különösebben. Ez most kivételesen nem zavart, mert csak Troyra voltam kíváncsi. Tovább mesélt a munkájáról, én meg tágra meresztett szemmel, verdeső szempillákkal, ajkamat megnedvesítve hallgattam – aztán észrevettem, hogy az üres pohárból kortyolgatok, valószínűleg már jó ideje. Troy a pohárért nyúlt. – Kérsz még egyet? Majd én hozok. A fehér sivatagon át kimentem a konyhába, de amikor odaértem, becsukták az ajtót az orrom előtt. Odabent rémülten suttogott egy lányhang: – Azt akarod, hogy mindenki lássa? És hol szerezted? A kezem megállt a kilincsen, amikor egy férfihang kecsegtetőn megszólalt: – Kérsz belőle? Nem szabad! Neked sem kéne! Egy kicsi nem fog megártani. Tudod te, hogy mit beszélsz?! Féltem belépni. Miféle illegális tudatmódosító szerrel játszadoznak? Kokain? Angyalpor? Heroin? A kíváncsiság győzött, benyitottam – és rajtakaptam őket egy doboz banános jégkrém fölé hajolva. Rémülten, bűntudatosan néztek föl, és a lány vicc nélkül azt mondta: – Ne gondolj semmi rosszra! Viháncolva visszaspuriztam Troyhoz, és bensőségesen a füléhez hajolva beszámoltam neki a történtekről. – Keményen nyomják, mi? – Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Hát ja – nevetett. – Nem az évszázad bulija. Na döntsd le azt a piát, hazaviszlek. Kicsúszott a számon, még mielőtt rájöttem volna, mit készülök mondani: – Kihez haza? Lesütöttem a szememet, nem mertem ránézni. Reszkettem a reménytől, a saját vakmerőségemtől, a félelemtől... Maaaggie – suttogta, és én óvatosan felnéztem. Kérdő tekintettel vizslatott. Azt latolgatta, hogy félreértette-e, de látta, hogy nem. Fölnevetett – furcsa, sajnálkozó nevetéssel. – Jaj, kislány. – Majdhogynem kedvetlenül. A szívem ideges ritmust vert a bordáimon, miközben fölkelt és a kezét nyújtotta felém. Na gyere.
23 A dzsipben ülve az ellenkező irányba bámultam, mert ha feléje fordulok, nem bírtam volna megállni, hogy hozzá ne érjek. Némán taposta a gázpedált. De amikor megállított minket a piros lámpa, elkövettem azt a hibát, hogy megfordítottam a fejem és ránéztem, és a következő pillanatban a szája az enyémre tapadt. Nem tudtam, milyen csókra számítsak ettől a szigorú szájú, de gyengéd férfitól – de amikor megtörtént, elképedtem a magas színvonaltól. Nemcsak azért tűnt csókmesternek, mert kiestem a gyakorlatból. Csábító volt, finom és nem is kicsit buja. Három lámpaváltást csókolóztunk végig. Közben nemigen fogtam fel, mi történik körülöttünk, de utólag helyre tettem a zajokat: a dühödt tülkölést, amikor zöldre váltott a lámpa és mi nem indultunk el; a felbőgő motorokat, amikor megelőztek; az újabb dudakórust, amikor megérkezett a következő turnus és mi csak álltunk a szabad jelzés előtt. Aztán valahogy megint úton voltunk, még gyorsabban, mint előtte, és leparkoltunk egy szemetes utcán, bementünk egy összegraffitizett vasajtón és felsétáltunk a betonlépcsőn Troy aprócska, rendetlen lakásához. Mindenütt könyvek és kéziratok hevertek. Mi meg ledőltünk az ágyra, egymással szemben. Biztos, hogy ezt akarod? – dünnyögte, s ahogy a hajam tövét cirógatta a hüvelykujjával, meg-megborzongtam. Egész életemben óvatos voltam, minden döntést addig halogattam, amíg ezerszeresen meggyőződtem róla, hogy helyesen cselekszem. Most viszont nem akartam várni egy percet sem. Biztos. Most bomlott fel a házasságod. Nem volt kedvem taktikázni, megvárakoztatni, az őrületbe kergetni. Kívántam, itt és most. Másfél hónapja. És már réges-rég vége. – Nehezen vettem a levegőt. Részint a vágyakozástól, de a félelemtől is, hogy visszautasít. De tudd, hogy rossz fiú vagyok – figyelmeztetett szelíden. Már mondtad. Mi kell még, írásba adjam, hogy vállalom a felelősséget? Fölnevetett, én megfogtam a kezét és a térdemhez tettem. – Most megint megmutathatod az utat Santa Monicából a lakásodig. Jobb ötletem is van.
Lehúzta a pólóját – sima, szőrtelen volt a mellkasa. A többi ruhájától is megszabadult, végre megpillanthattam vékony, izmos testét, hibátlan, olívaszín bőrét. Ha azt mondom, ő a legszebb férfi, akit valaha láttam, az valószínűleg túlzás lenne, de azért nagyjából találó. Aztán rólam is lehámozta a ruhát, és elmondta, mennyire kíván. Claire mesélte, milyen ideges volt, amikor először feküdt le egy másik férfival a válása után. Miután elhagytam Garvot, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is mással szexeljek – szó szerint nem tudtam elképzelni. Mégis sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam. Gyönyörű vagy – suttogta Troy, és gyengéden kibontotta a „Halston-style" sálat a nyakamon, majd ugyanolyan gyengéden a csuklómra csomózta, a másik végét pedig az ágytámlához kötözte. Jesszusom! – Maradj így – intett, eltűnt, és amikor visszajött – uramatyám! –, vékony zsinórt hozott magával. – Nem baj? – kérdezte, amikor a másik csuklómat az ágy másik sarkához kötötte. Nem tudom. Még sosem csináltam. Akkor épp ideje – nevetett, aztán a kezébe vette a lábamat, és a bokámra erősítette a zsinórt. Utána a másik lábam következett, én pedig szétterpesztett tagokkal feküdtem az ágyon. Most megijedtem. És ha sorozatgyilkos? És most megkínoz és lemészárol? Helyette lehajolt és a nyelvével bejárta a lábamat a bokámnál kezdve, ráérősen, hosszan időzve a térdemnél, és mire a combomhoz ért, úgy döntöttem, azt sem bánom, ha sorozatgyilkos. Egyre feljebb haladt, de nem eléggé, még picit feljebb, aztán kicsit vissza – elszorult a torkom –, aztán végre megérkezett, ahova vártam. Már el is felejtettem, milyen szédületes tud lenni a szex. Fogalmazzunk úgy, hogy rég volt már az az idő, amikor Garvval a konyhaasztalon hemperegtünk. (Persze az sem segített, hogy máig nem hozták meg azt a vacakot.) Most színtiszta, önző élvezetben volt részem. A gyönyör rétegei egymásra halmozódtak bennem, egyre intenzívebben pulzáltak, végül eljutottam az alig elviselhető kéj fokára, beleremegtem, majd elernyedtem és zihálva magamhoz tértem. – Mesterien csinálod – mondtam kis nevetéssel. Elvigyorodott. – Sokat gyakorlom – jegyezte meg csúfondárosan. Letérdelt a combjaim közé, merev szerszáma szinte lüktetett, a csúcsával megsúrolt, aztán elhúzta, egy centire belém bújt, aztán ki, most kicsit beljebb és újból ki, és minden porcikám azt kívánta, hogy hatoljon belém végre és töltsön ki teljesen. De a fejemben ott motozott a fogamzásgátlás problémája – még csak az hiányzott volna, hogy Troy teherbe ejtsen.
Elővett egy fóliatasakot a fiókból, egyetlen sima, könnyed mozdulattal felhúzta az óvszert, a következő pillanatban bennem volt, és átadhattam magam a szenvedélynek. A megkötözés ellenére vadul vonaglottam, ő pedig nyöszörgött: – Ó, istenem, ó, te jó ég... – Behunyt szemmel, megfeszülő háttal mozgott rajtam, és a csúcsponton görcsbe rándulva megmerevedett az egész teste, csak a nedve lüktetett odabent. Elernyedt tagokkal rogyott rám, egy ütemre zihált a mellkasunk. Félkönyékre támaszkodott, és mulatva szemlélt. – Hűha – szólalt meg halkan. – Élvezed, mi? Eloldozott az ágytól, és újra kezdtük, ezúttal lassabban, sokkal lassabban – oldalvást fekve, alig mozdulva, az ágyékunknál összefonódva, apró lökésekkel, és miközben a szemébe bámultam, megfeledkeztem mindenről. Felkelőben volt a nap, mire elaludtunk, és amikor hirtelen felrezzentem, a szobában szétáradt a délelőtti verőfény. Rémülten kaptam hátra a fejemet a párnán, és ott volt Troy. Ébren, és engem nézett. Közelebb húzódott, álmos zöld szeme a tekintetemet kereste. – Első közös reggelünk. Elnyújtott, éneklő hangján minden megjegyzés poénnak hatott, elnevettem magam. Aztán a takaró alatt lecsúsztattam a kezemet, és megtaláltam, amit kerestem – mintha acélrúdon feszülne a bársonyos bőr –, és lejjebb kúsztam az ágyon. – Most te következel. Utána ragaszkodott hozzá, hogy viszonozza a szívességet, majd sajnálkozva felsóhajtott: – Bárcsak egész nap folytathatnánk, de muszáj dolgoznom. Gyere, hazaviszlek. A házból kilépve turistacsoportba botlottunk; térképekkel és kamerákkal fölszerelkezve bolyongtak a szutykos utcákon, zavartan nézelődve: ez lenne az a híres Hollywood? Amikor beszálltunk a kocsiba, felélénkülő reménnyel vizslattak minket, hátha sztárok vagyunk, a tekintetük a sarokig elkísért. Santa Monica felé egyikünk sem szólalt meg. Behunyt szemmel lubickoltam a kielégültség boldogító érzésében. Troy hangja térített magamhoz: – Ébresztő, ír barátnőm, megjöttünk. Kinyitottam a szemem. Emily háza előtt álltunk; az élet ritmusát doboló brancs épp akkor özönlött ki Mike és Charmaine házából a kint parkoló Mercedesekhez és Lexusokhoz. Felocsúdtam. – Köszi a fuvart, a partit, meg izémindent. Én köszönöm. – A kezét a tarkómra csúsztatta, és csókot lehelt a számra. Hívjál! – kurjantottam, miközben kipattantam a dzsipből. Persze – vigyorgott. – Mindennap írni fogok!
24 A házban napfény fogadott és meglepő csend; Emily még nem ért haza. Ez egyszer nem bántam, hogy egyedül vagyok, a legkevésbé sem. Bizsergett bennem a boldogság – sajgó csuklóm, bokám, elgémberedett combom dacára sosem éreztem még ilyen elevennek magam. Lezuhanyoztam – ámulva fedeztem föl egy harapásnyomot a hasamon –, és lementem a strandra napfürdőzni. Nagyon tetszettem magamnak. Egy független nő kabrióban, aki egyedül is tud boldog lenni. Alig néhány perce heverésztem nyugiban, amikor felbukkant Rudy, a jégkrémes. Merre jártál? Már aggódtam – jegyezte meg. Sokfelé – mondtam. – Van háromszínű pálcikás? Míg jégkrémmel a kezemben elterültem a tűző napon, csábító kép rajzolódott ki lelki szemeim előtt: az újrakezdésé. Itt minden megvolt hozzá: remek idő, nagyszerű környék, kedves emberek. Magam mögött hagyhatnám írországi kudarcaimat, új életet kezdhetnék itt, jobb életet. Chicagói múltam talán elég ahhoz, hogy munkát találjak, és letelepedési engedélyt szerezzek – a filmstúdiókban több ezer állás lehet, ahol jogi tapasztalatra van szükség. És ezzel utat engedtem titkos reményemnek is: talán Troy is az új életem része lesz. Elmerengtem az idilli közös jövőn – nevetve sétálgatunk a piacon, mint a filmekben, ahol a friss szerelmespárok folyton friss gyümölcsök és zöldségek közt barangolnak, és padlizsánokat tapiznak kifejező mozdulattal, miközben az eladó kiabál a háttérben, hogy „kérem nem nyúlni az áruhoz!", és ha a pasi lenyúl egy zaftos, piros epret és a nő mosolygó szájába dugja, még véletlenül sem tartóztatják le lopásért. Az ábrándozással elment a fél délután, és csak az vetett véget neki, hogy muszáj volt hazamennem pisilni. Otthon berontottam a mosdóba, és először meglepett, hogy csíp odalent. Aztán eszembe jutott, mitől, és hirtelen jó érzés lett... ja! Hát persze... Emily még mindig sehol, de hagyott üzenetet a rögzítőn. Louval töltötte az egész napot, ma este megint elmennek valahova, ne várjam haza. – Hívj a mobilon, ha kellek. – Aztán észbe kapott: – De lehet, hogy még te se mész haza. Akkor Troynál is kereslek. Más üzenet nem jött. Legalábbis nekem. Emilynek kábé tízezer. Justin, Connie, valami Lamorna, és egy bizonyos Dirk.
Most esett csak le, mit is jelent számomra Emily üzenete: egyedül töltöm az estét. Sebaj, majd felhívom Claire-t – ja, őt az időeltolódás miatt nem. Sebaj, akkor majd Rachelt hívom New Yorkban, utána meg a független, elégedett nő szerepkörében elmegyek moziba. Menjek? Szívesebben foglalkoztam a másik felszínre törni vágyó gondolattal – akár Troy is jelentkezhet az este. Megismételhetnénk a tegnap esti és a ma reggeli mesés együttlétet... A puszta emlék is felkorbácsolta a vágyaimat. Valaki motozott az ajtón, szívdobogva kaptam föl a fejem. A gondolat idevarázsolta Troyt? Zsebében „pisztollyal", jelezvén, hogy nagyon örül nekem? Nem éppen. Lara lépett be. – Mehetünk? – mosolygott. – Madame Anoushka vár. Megdermedtem. – Jesszus, teljesen kiment a fejemből! – Madame Anoushka, aki megszabadít a szörnyűséges szemöldökömtől. Fél hatra beszéltük meg. – Tíz percet kérek! – rimánkodtam, és bevágódtam a zuhany alá, hogy lemossam a strand homokját. Három perc múlva törülközőbe csavarva kajtattam a ruháim után, amikor Lara bejött. Találtam egy melltartót, és egy kétségbeesett pillanatig azt latolgattam, hogy föl tudom-e venni anélkül, hogy Lara meglátná a mellemet, de abban a sietségben végül csak legyintettem rá. Hadd lássa, látott már ilyet elégszer. Meg egyébként is, mindig bosszantottak azok a homofób férfiak, akik minden meleg pasiról azt hiszik, ki akar kezdeni velük. Hát nem pont ugyanazt csinálom én is? Na nem mintha tartottam volna tőle, hogy kikezd velem. Inkább csak az foglalkoztatott, hogy milyennek talál, szerinte szép-e a cicim. Nem egészen kilenc perc alatt elkészültem – „Elismerésem!", jegyezte meg Lara –, aztán beszálltunk az ezüst kisteherautóba, és irány Beverly Hills. Mit mondjak, lassan tiszteletbeli lakos leszek! Útközben Lara kikérdezett Cameron Myers bulijáról, én elmeséltem, milyen volt a lakosztály, a kilátás meg a kandalló, de Troyt nem említette, én meg nem tudtam, hogyan tereljem rá a szót. Madame Anoushka rideg modorú, ősz hajú orosz hölgy volt, és a szemöldököm rettenetes állapotától teljesen besokkolt. – Nyem jó – közölte. – Nádzon rossz! Nyem is bírta idegekkel, le kellett ülnie, mélyeket lélegezve. Aztán talpra állt, hogy megvívja a harcot. – Megtesszük, ámit ljehet – jelentette ki, és olvadt viaszt kent a szemhéjamra. Ismerősnek tűnt az akcentusa, megfoghatatlan, nosztalgikus hangulatba ringatott. Hirtelen beugrott: Valja és Vlagyimir. Garv és a bevásárló lista. Mintha ajtót nyitottam volna valami huzatos szobára... szerencsére ebben a pillanatban Madame Anoushka lerántott rólam egy gyantacsíkot, és a kín minden mást feledtetett.
Utálatos egy művelet következett. Anoushka úgy tevékenykedett a csipesszel, mintha ezer apró tűvel szurkálna. A szememből ömlött a könny, és az orromat tüsszentés facsarta. Kínzóm közben végig Valja kiejtésével adta az utasításokat. Csjiepeszt! – vakkantott, mint egy sebész a Vészhelyzetben. – Még viászt! Legyűrtem a kísértést, hogy megkérdezzem, az ő lábáji előtt heverr-e összes fijú. A válasz amúgy sem lehetett kétséges, jól nézhetett ki fénykorában. Végre elcsitult a küzdelem – mint amikor a popcorn kipattogzása után beáll a csönd –, úgyhogy kinyitottam a szememet, és megpróbáltam feltápászkodni. De Anoushka rám förmedt: – Nyem! Szófogadóan dőltem vissza, és becsuktam a szemem. Mivel nem történt semmi, óvatosan kisandítottam a szemhéjam mögül, és láttam, hogy Anoushka mélységes figyelemmel tanulmányozza az arcom. Az a legnehezebb, hogy eldöntsd, mikor van kész – jegyezte meg Lara csodálattal. – Minden nagy művész ezt mondja. Anoushka a következő tíz percben egyetlen szőrszálat távolított el a jobb szemöldökömből, a balból egyet sem, majd kihirdette: – Mjegván! Felültem, és a tükörbe néztem: vöröslött az orrom és nedvedzett a szemem, mintha egy hete egyfolytában bőgtem volna. Valakire emlékeztetett ez az arc. Kire is? Ja, magamra. Múlt februárból. Viszont a szemöldököm szép lett, azt meg kell adni. Töbet érr, mint edz árcfelvárás – mondta Anoushka. No, ilyesmit mintha már hallottam volna mostanában. És az is alig került többe ennél. Mikor ismét beszálltunk Lara kocsijába, megváltozott a hangulat. Hirtelen mintha zavarba jött volna, és a feszengése betöltötte a szűk utasfülkét. – Muszáj valamit megmondanom neked – kezdte, és megfogta a kezemet. Megrökönyödve bámultam a kék szemébe. Te jó ég, mi lesz ebből. Leszbi csók! Érzékeim egyből megélesedtek, észrevettem a belőle áradó eperillatot, és hogy a lába olyan hosszú, el sem férne, ha nem volna teljesen hátratolva az ülés... Az arca elé húzta a kezemet. Most megpuszilja? Aztán meg a számat? Nagyon kínos kimondani – sóhajtott –, de valami borzasztó a körmöd. Muszáj elmenned egy manikűröshöz. Eltartott egy hökkent pillanatig, mire észleltem, hogy visszakaptam a kezem. Akkor semmi leszbi csók. Csak egy újabb fejezet Lara feltuningolási hadjáratában. Jártál már valaha is manikűrösnél? Persze! – Az esküvőm előtt, ugyebár. Meg azért máskor is, na.
De már jó rég volt, mi? Na figyelj, van egy jó szalon Santa Monicában, az Arizona és a Third Avenue sarkán. Körömvarázs, ez a neve, tajvani lányokkal dolgoztatnak, ők a legjobbak! Hivatkozz rám. – Vártam, hogy előkapja a PDA-ját meg a mobilját, de nem. Nem jelentesz be? – kérdeztem erőltetett közönnyel. Manikűröshöz nem kell. Hé, civilizált országban élünk! Most nagyon utálsz, mi? Nem. Huh, nagy kő esett le a szívemről. És most mit csináljunk? Igyunk valamit, vacsorázzunk vagy... A mobilja közbeszólt. – Igen... – A tekintete megállt rajtam. – Velem van. Troy az! Már mindenhol keresett! Rám van gerjedve! Csakhogy nem Troy volt. Hanem Justin. Emily szólt neki, hogy gondoskodjon a szórakoztatásomról. Én is jöhetek? – kérdezte Lara. Nem Nadiával találkozol? Ma nem. – Lehervadt az arcáról a mosoly, beindította a kocsit, és elmentünk Justin házához – vörös tetős, számtalan spanyol stílusú boltívvel és kovácsoltvas redőnnyel díszített minihaciendában lakott. Zöld és kék mintás hawaii ingben fogadott minket, ezt még sosem láttam rajta. Több száz ilyenje lehet, gondolom. Helló, mi újság? – kérdeztem. Semmi jó – felelte a szokásosnál is vékonyabb hangon. Mi baj, angyalkám? – aggódott Lara. Egy másik srác az összes nekem való szerepet elhappolja előlem. Nézzétek meg! – Kézfejével rácsapott a Daily Variety legújabb számára, és megmutatta a másik pasit ábrázoló pici képet. Döbbenetes látvány volt: annyira hasonlított Justinra, mintha a testvére lenne, csak épp egy hajszállal pufókabb, helyesebb, gyermekibb, naivabb arccal. Az egész tudományom abból áll, hogy kövér vagyok és feláldozható – nyögte Justin csüggedten. – Ha már ebben is lefőznek, munka nélkül maradok. Kész, befuccsoltam. Larával akcióba lendültünk, emlékeztettük rá, hogy remekül ért a lábmasszázshoz és a főzéshez (Lara szerint). Végre kicsit jobb kedvre derült. – No jól van, gyerekek, bocs a cirkuszért! Mi a mai program? Mozi? Nekem jöhet! – Jó alkalom arra, hogy édességet zabáljak a sötétség leple alatt. Mit szóltok a Piros hóhoz? – kérdezte Lara. Ne már, a legutóbbi eresztés sem tetszett tőle – ellenkezett Justin.
Melyik, az Introspekció? Nem, a Szárazmosás. Azt ő rendezte? Kiszálltam a vonalból, míg lezajlott a kaliforniai filmfelhozatal átfogó műbírálata – ezt az egyet nem bírom abban, hogy a filmvilágban jártas emberekkel töltöm az időt: túl sokat tudnak –, és csak akkor kapcsoltam vissza, amikor végre kihirdették a győztest. Kriptaszökevény. Fekete komédia – magyarázta Justin. – Ugyanaz rendezte, mint a... Szuper, nekem megfelel – vágtam közbe. Jobban érdekelt a nagy zacskó drazsé, amit leküldhetek közben. Kifelé menet megakadt a szemem Justin postaládáján: Justin Stinja. De jó név! És amúgy... Nem. – Megelőzött. – Nem az igazi vezetéknevem. Csak azért vettem föl, hogy valamivel kitűnjek a kövér, feláldozható pasik ezrei közül. Vasárnap reggel már alig vártam Emily hazajöttét. Na meg Troy hívását. Vagy korai még? Mi a szabály? Talán még nem jött el az ideje, egy napja sincs. Megnéztem az órámat – jó, kicsit több. Ez még semmi. Persze én is felhívhatnám. Egy normális ember így tenne, lassan én is elkezdhetnék normális ember módjára viselkedni. De nincs meg a száma. Céltalanul nyitogattam a szekrényeket, semmi érdekeset nem találtam, aztán a padlót bámulva ücsörögtem, és vártam, hogy Emily hazaérjen a szexmaratonjáról. Az üres vasárnapok mindenütt egyformák. Amikor megszólalt a telefon, olyan adrenalinfröcscsöt kaptam, hogy azt hittem, infarktus. Pattanásig feszült idegekkel vettem föl a kagylót. De nem Troy volt, csak az anyám. Minden rendben? – kérdezte. Csak bólintottam, a csalódás elvette a hangom. Jól vagy? Gyorsan összeszedtem magam. – Remekül, minden szuper! – Semmi szükségem rá, hogy otthonról babusgassanak. – Egy csomó új barátom van, csodás az idő... Süt a nap? Mi az, hogy! Hét ágra! Jaj, de hiányzik a napsütés! – mondta sóvárogva. Kínos előérzetem támadt, és sietve visszakoztam. – Azért elég sok a szmog. Folyton beborul. És bármikor lehet földrengés. Mióta elutaztál, egyfolytában esik. Inkább a földrengés. Haha – nevettem idegesen, témát váltottam, majd elköszöntem és tovább bámultam a padlót.
Emily délután kettő körül jött haza. Lou egész hétvégén a tenyerén hordozta: éttermekbe vitte, shiatsumasszázzsal kényeztette, és szombat este fölmentek a Mulholland Drive-ra a város fényeit csodálni, amikor is azt mondta, hogy ezt egy nap elmesélik az unokáiknak. Tipikus elkötelezettségfóbiás – nyugtázta Emily vidáman. Mire gondolsz? Instant mindhalálig szerelem, forró vízzel elkeverve. Aztán az életben nem hallasz többet felőle. De úgy látom, egész fel vagy dobva. Mindig örülök, ha beválik egy jóslatom... Kivéve, ha komolyan gondolta az unokás szöveget – tette hozzá megvetően. – Az még gázabb lenne! Mondanom sem kellett, hogy Mort Russell nem hívta, mert többször is lehallgatta az üzenetrögzítőt napközben. Na és te hogy vagy? Hm, hogy is? Troy még mindig nem hívott, amitől kissé összeszorult a gyomrom. De mindig is azt vallottam, hogy a jó dolgokra érdemes sokáig várni. Annál jobban fog esni, amikor végre jelentkezik. Mintha megváltoztál volna. Atyavilág, ennyire látszik? Elgondolkozva méregetett. – A szemöldököd! Ja, hogy az! Lara elvitt Madame Anoushkához. És mi volt Cameron Myersnél? Hááát – éreztem, hogy akaratlanul kiül az arcomra az elégedett vigyor –, király volt! No, mesélj! – Megváltozott az arckifejezése. – Jaj, basszus... – Furcsán megrendültnek látszott. – Te lefeküdtél Troyjal. És azzal mi a baj? Semmi – rázta a fejét hevesen. – Semmi... Na jó – adta meg magát –, csak egy kicsit mégiscsak fura nekem. Kilenc évig Garv felesége voltál, most meg itt vagy – mennyi is? – nem egész két hete, és máris más férfiakkal bújsz ágyba. Pedig sose voltál egy férfifaló, ugye – kicsit nehéz megszokni, ennyi. Én már megszoktam. Jól van akkor. – Nagy igyekezettel jókedvet erőltetett magára, és széles vigyorral kérdezte: – Na és jó volt? Az nem kifejezés! Örülök. – Egy pillanatig úgy látszott, folytatni akarja, de elhallgatott.
25 Úgy három évvel ezelőtt történt két dolog, amiről azt hittem, sosem következik be. Először is harmincéves lettem, másodszor meg Garvot, öt év Chicago után, előléptették a dublini részleghez, és visszaköltöztünk Írországba. Míg Garv az osztályvezetői szerepkörrel ismerkedett, én megkaptam első féléves szerződésemet a McDonnellnél, és hopp, eljött a gyerekvállalás ideje. Csakhogy bánatomra még mindig nem éreztem késznek magam erre. Jó volt újra otthon, de hiányzott Chicago. Ráadásul az új munkahelyemen is nehezen ment a beilleszkedés, gyűlöltem a határozott idejű szerződés bizonytalanságát, de jobb nem akadt. És még laknunk sem volt sehol. Valahogy úgy képzeltük hazatérésünket a Smaragd-szigetre, ahogy a világlátta íreknél szokásos: kimegyünk az ígéret földjére, megszedjük magunkat, visszajövünk, és úgy szórjuk a pénzt, mintha attól kéne tartani, hogy hamar kimegy a divatból. Érthető volt hát a megdöbbenésünk, amikor azzal szembesültünk, hogy időközben Írország fogta magát és rákerült a világgazdaság térképére. Dublin virágzott, az ingatlanárak az égbe szöktek. Mi épp a tetőzés idején érkeztünk haza, amikor milliókért cserélt gazdát minden kutyaól, és ha valaki sokáig állt egy helyben, valaki más előbb-utóbb építési engedélyt szerzett és tizenhat lakásos társasházat épített a fejére. Következésképp nemhogy az áhított belvárosi villára nem futotta chicagói lakásunk eladásából, de még a központtól hosszú kilométerekre álló külvárosi házat is öt hónapba telt megszerezni. Előző tulajdonosa egy idős hölgy volt – a konyha meg a fürdőszoba múzeumba illő, a szobák kicsik és gyászosak. Megterveztük a felújítást: új konyha, új fürdőszoba, áttört falak, új tetőablakok meg minden. A megbeszélt időben kiszállt a kőművesbrigád, lerombolta a ház nagyját, majd szépen köddé vált. Viszont minden újabb nap, amíg érintetlenül állt a sitthalom a „kertben, újabb haladékot jelentett a családtervezési projekt szempontjából. De sajnos szorult a hurok. Mielőtt eljöttünk Chicagóból, szinte minden ismerős házaspárnak volt már gyereke, és alig szálltunk ki a repülőgépből, mikor észrevettem, hogy itthon ugyanúgy áll a helyzet. Egy héttel az érkezésünk után született Garv unokaöccse, Ronan. Garvval meglátogattuk Shelleyt, a kismamát a kórházban, egy fürt szőlővel felszerelkezve, és ott találtuk Shelley barátját, Petert, aki egy üveg ír whiskeyre tapadva ünnepelte
első gyermeke születését. – GARV! – üvöltötte, amikor meglátott minket a folyosón. – Garv, Garv! Gyertek, némmeg az ágyékom gyümölcsét! – Olyan lendülettel himbálta meg a csípőjét, hogy kis híján elesett, aztán a fényes zöld falak közt odaszökdécselt hozzánk, és Garv fejét birkózófogásba szorítva a kiságyhoz rángatta, imigyen tájékoztatva: – Zujéleccsodája. Zeggyigazi CSODA! – Helyette is szégyelltem magam, főleg amikor kitessékelték azzal, hogy felzaklatja a többi apát. Garvot viszont meghatotta az egész. Nem kerülhette el a figyelmem, hogy Garv odavan a kölykökért. Szerette őket, és ez kölcsönös volt. Előszeretettel borzolták össze a haját, vették le a szemüvegét és bökdöstek a szemébe. Ha sírtak, Garv fölvette őket, kedvesen beszélt hozzájuk, amitől elhallgattak és ámulva néztek rá, és mindenki azt mondta (a családomat kivéve): – Nagyszerű apuka lesz belőle! Nem csoda, hogy Garv elkezdte pedzegetni a gyerektémát, én meg átkoztam a. balszerencsémet. Más kapcsolatokban mindig a nők akarnak gyereket, a pasik meg mindenáron meg akarják úszni. A legendák (azaz a női magazinok) szerint az ilyen gyerekfóbiás pasiktól lépni se lehet. Valahányszor Garv szóba hozta a kérdést, mindig volt valami tök hiteles indokom, hogy most pont miért nem jó. De neki is kezdett derengeni, hogy vonakodásom nem csupán átmeneti, amikor az egyik hétvégén mi vigyáztunk Ronanra. (Nem is volt az teljes hétvége, csak egy szombat éjjel, Shelley és Peter nem mertek hosszabb időre megválni tőle. És a huszonnégy óra alatt vagy nyolcvanszor ránk csörögtek.) Ez volt az első alkalom, hogy két óránál tovább felügyeltünk a kicsire, és egész jól megbirkóztunk az etetés, büfiztetés, pelenkázás és gügyögés feladatával. Jól szórakoztam én is, mert alapvetően semmi kifogásom nem volt a babák ellen. Csak ne az enyémek legyenek. Amikor Ronan felsírt párszor az éjjel, Garv szó nélkül fölkelt megnyugtatni. Reggel meg áthozta a mi ágyunkba, és az ölébe ültette, velünk szemben. Ronan már ettől is vidáman gőgicsélt, és amikor Garv megragadta a dundi kis csuklóját és csücsörítve prüszkölt rá, a kicsi visongva kacagott. Garv majdnem ugyanolyan harsányan nevetett, s csupasz felsőtestével és a „civil" hajával úgy nézett ki, mint egy fess reklámapuka. Magam sem tudtam, miért nyilall belém a sóvárgás, hogy szinte fáj. Mindenesetre jól elvoltunk egész nap, és amikor Peter és Shelley eljött Ronanért, megkérdezték, hogy viselkedett. Remekül! – lelkendezett Garv. – Nem bírunk megválni tőle! Hát rajta, tessék neki hamar unokatesót csinálni – mondta Shelley. Gyorsan kapcsoltam, rámutattam a vakolatlan falra, és megjegyeztem: – Ebben a romhalmazban csinálni sincs kedvünk! – Ők nevettek, én nevettem, Garv is nevetett – de az ő nevetése visszafogottabb volt, mint a mienk.
Abban a pillanatban éreztem, hogy a türelme nem visel el több kifogást, és nem sokkal később megjelentek életünkben a nyulak. Telt az idő, és még mindig nem álltam készen a nagy lépésre. A félelmeim részben enyhültek, főleg a vajúdással kapcsolatban, mert épp elég nőt ismertem, aki szerencsésen túlélte a szülést, efelől tehát többé-kevésbé megnyugodtam. De még megnyugtatóbbnak találtam azokat a történeteket, amelyekben harminckilenc évesen szülte meg valaki az első gyermekét. Az újságban meg olvastam egy nőről, akinek hatvanéves korában lett gyereke valami speciális beavatkozással. Egy újabb jó hír. Aztán beütött a mennykő: hirtelen betöltöttem a harmincegyet, és enyhén bepánikoltam. Hiszen azt mondtam, harmincévesen fogok szülni, és máris egy évvel idősebb vagyok. Mikor jön el végre a híres anyai ösztön? Ketyeg az óra. Ha nem cselekszem, jócskán klimaxos leszek, mire megérik bennem az elhatározás. Mint már jeleztem, Garvot nem ejtették a fejére. És végül egy nap szelíden – de határozottan ám, mert ha akar, tud ő határozott lenni – felszólított, hogy beszéljek a dologról, méghozzá ezúttal rendesen, és ne rázzam le mondvacsinált kibúvókkal, mint az elmúlt egy évben. Nem állok még készen – vallottam be. – És nem a fájdalom a fő baj, abban valamennyit fejlődtem már. Édes lányom, a legdrágább epidurális érzéstelenítést kérjük, ha kell. De akkor mi a gond? Hát, az állásom. Ahogy hangosan kimondtam, rádöbbentem, hogy ez valós probléma. Több mint öt éve dolgoztam éjt nappallá téve, az árral szemben úszva Chicagóban és Írországban, hogy révbe érjek, hogy végre olyan pozícióba jussak, ahol biztonságban érezhetem magam. Ahol eléggé elismernek ahhoz, hogy szülési szabadságra mehessek és legyen visszaút, és ne kelljen attól tartanom, hogy a távollétemben megfúrnak a kollégáim. Ehhez képest a harmadik határozott idejű szerződésemet töltöttem már. Elmész szülési szabadságra és... De visszamehetek-e utána? És mi lesz az előléptetéssel? Ha kihagyok négy hónapot, mikor lesz belőlem Frances? Tényleg szeretnél az irodában aludni és a vécében mosakodni, mint egy csöves? Egyébként meg nem érhet emiatt hátrányos megkülönböztetés, a törvény is kimondja. Ő könnyen beszél, ő nem hallotta azt a kollégámat (persze férfi volt), aki valakinek a szülési szabadsága kapcsán előadta, hogy „ha én vennék ki négy hónapot, mert kedvem támadt a Földközi-tengeren hajókázni, és még fizetést is kérnék érte, a pofámba röhögnének".
Nekem ezzel kellett szembenéznem. Garvéhoz képest az én karrierem nem egy nagy durranás, de nekem fontos volt. Bár kikészített és sokszor nyomasztott, azért mégiscsak szerves részét alkotta az önbecsülésemnek. Jó, tehát a munka. És még? Például hogy mi lesz, ha valamelyik tesómra üt? Mondjuk Rachelre a drogproblémáival? Vagy flúgos lesz, mint Anna? Vagy lázadó, mint Claire? Képtelen lennék megnevelni, a sírba vinne. – Megakadtam. – Hallod, máris úgy beszélek, mint anyám. Mindegy, lényeg, hogy túl felelőtlen vagyok szülőnek. Elnevette magát. – Te és a felelőtlenség! Pedig az vagyok! Te meg én – erősködtem – boldogok vagyunk kettesben. Bármikor elutazhatunk egy hétvégére, amikor kedvünk támad. Gondolj csak Hunterre és Cindyre! – Chicagói barátainkra utaltam, akiknek az egész életét szétzilálta a gyerek születése. Korábban együtt jártunk víkendezni, de utána a bömbölő csecsemő körül forgott minden napjuk, miközben Garv és én bűntudattal vegyes megkönnyebbüléssel léptünk le hétvégenként a Nagy-tavakhoz. – Dermotra nem bízhatnánk egy kisbabát is, mint Ugrit és Zellert. És a szülő sosincs szabadságon – mutattam rá. – Csak amikor felnőnek a gyerekek. Talán még akkor sem. Rendben, szóval a gyerek fájdalmat okoz, a sírba visz, tönkreteszi a karrieredet és szétdúlja a társasági életedet húsz évre. Ezeken kívül van valami kifogásod? Igen. Ki vele! Olyan hülyén hangzik. Azért mondjad csak. Nagy nehezen kiböktem: – Mi lesz, ha... érted... történik vele valami? Például bántják az iskolában. Vagy meghal. Agyhártyagyulladást kap. Elüti egy autó. Annyira szeretnénk őt, hát hogy bírnánk ki? Bocs, hogy ilyen beteges vagyok – tettem hozzá gyorsan, mert soha senki mástól nem hallottam, hogy ilyen aggodalmakat hangoztatott volna. Terhes barátnőimben is fölmerültek hasonló kétségek, de sokkal enyhébb változatban: „Hát, ez lesz az utolsó romantikus hétvégénk a közeljövőben", meg „mostanában sokat olvasok, mert az első két évben nemigen tud az ember koncentrálni, kihagy az agya". Senki nem jött az enyémekhez hasonló morbid aggályokkal. Legföljebb annyit jegyeztek meg, hogy „mindegy, fiú vagy lány, csak egészséges legyen". Ám Garv azt mondta: – Megértelek. – És tudtam, hogy úgy is van. – De ha mindig így gondolkoznánk, sose szerethetnénk meg senkit. Egy pillanatig attól tartottam, hogy elküld a pszichiáterhez. De persze egy ír férfinak ilyesmi eszébe sem jutna.
Barátnőim többségével ellentétben én sosem jártam terápiára. Emily szerint azért, mert félek attól, amit megtudnék magamról. Egyetértek – mondtam is neki: félek, hogy két év után megtudnám, hogy heti negyven fontot fizettem ki egy vadidegen szórakoztatására. Semmi pozitívat nem látsz a terhességben? – kérdezte Garv. Hosszan törtem a fejem. – De igen. És mi az? – Elszégyelltem magam a hangjában csendülő reménykedéstől. A csoki. A csoki? Meg a kaja úgy általában. Bűntudat nélkül is annyit ehetnék, amennyit akarok. Hát – sóhajtott fel –, kezdetnek végül is megteszi. Eltelt egy újabb év, harminckét éves lettem, és még mindig nem álltam készen. A korábbinál kicsit jobban, az igaz, de nem eléggé. Végül egy nap feladtam – mint a szökevény az évekig tartó bujkálás után. Tudtam, hogy itt az ideje. Kimerített a birkózás önmagammal, és éreztem, hogy Ugri és Zeller óta nincs minden rendben Garv és köztem. Szerettem őt, és nem akartam tovább rontani a helyzeten. Amikor kapituláltam, Garvot majd' szétvetette a boldogság. – Mi győzött meg? – kérdezte. Nem akarom, hogy olyan legyél, mint azok a nők, akik ellopják a babakocsiból másnak a gyerekét – mondtam. Hidd el, nem fogod megbánni – ígérte túláradó lelkesedéssel. És bár gyanítottam, hogy téved, keserűségemet féken tartotta a tudat, hogy fogalma sincs róla, milyen erősek a kételyeim. Őszintén hisz benne, hogy elég, ha felcsinál, és minden szorongásomat elmossa az ösztrogén. Akkor vegyek egy olyan hőmérős ketyerét? – kérdeztem. Garv ijedten nézett rám. – Ne! Inkább csak, izé... csináljuk. Tehát inkább csak izé, csináltuk. Az első fogamzásgátlás nélküli együttlétet úgy éltem meg, mintha ejtőernyő nélkül ugrottam volna ki a repülőből, és mondták ugyan, hogy fél évig, akár egy évig is eltarthat, mire összejön, de azért gondosan figyeltem a testem jelzéseit. Nem az igyekezetünkön múlt, hogy mégis megjött a következő havivérzésem, és a fájdalmas görcsök sem tudták lelohasztani a megkönnyebbülésemet. Fellélegezhettem egy hónapra. Talán én is azok közé tartozom, akiknek egy évig kell próbálkozniuk. Hiába reménykedtem. Már a második hónapban teherbe estem, és perceken belül tisztában voltam vele. Nem mintha egyből megkívántam
volna a mogyorókrémet és a wasabis szendvicset, de valami felbolydult bennem, és amikor hirtelen megundorodtam a melegszendvicstől, az el is döntötte a kérdést. Tegyük hozzá, hogy az előző hónapban is bizonyos voltam benne – tévesen. De most pár nap alatt bebizonyosodott, hogy ezúttal nem neurotikus képzelgésről van szó, hanem tényleg célba találtunk. Vajon mi súgta meg? Például az, hogy este nyolcig még a vizet is kiöklendeztem. Ha valaki egy méternél közelebb jött a mellemhez, ölni tudtam volna. Mészfehér volt az ábrázatom. Kivéve, amikor mentazöld. Ez egyszerűen nem ér! Shelley öthetes terhesen gyalogtúrára ment a Pireneusokba (ne kérdezzék, miért), és napi tizenöt kilométert tett meg úgy, hogy még csak el sem szédült. Claire egy hónapig azt sem tudta, hogy terhes, éjjel-nappal bulizott, és egyszer sem szorult rá a vödörre. Én viszont rekordot döntöttem rókázásban, ami különösen megviselt, mivel amúgy nem voltam hányingerre hajlamos. Még az agyam is akadozott – egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. A protokoll kedvéért vettünk egy terhességi tesztet, és amikor megjelent a második kék csík is, Garv elsírta magát, amolyan férfias, belement-valami-a-szemembe módon. Én is sírtam, csak egész más okból. A rosszullétek ellenére bejártam dolgozni – bár a jó ég tudja, mennyi hasznomat vették, és egész nap csak az tartotta bennem a lelket, hogy hazaérve ágyba dőlhetek. Mikor beléptem az ajtón, szinte nyöszörögtem a megkönnyebbüléstől, és egyenest a hálószobába tántorogtam. Ha Garv már otthon volt, előkészítette számomra az ágyat, hogy egyből bebújhassak a hűvös, gyöngéd paplan alá. Garv mellém feküdt, én megszorítottam a kezét és közöltem vele, hogy utálom. Tudom – turbékolta –, és meg is értem, de hidd el, hogy pár röpke hét és jobban leszel. Igen – suttogtam hálásan. – Köszi. És akkor kinyírlak. Később mindig eljött a pillanat, amikor ülő helyzetbe tornáztam magam, és Garv már tudta a menetrendet. – Kell a vödör? – kérdezte féltő aggodalommal, és jöhetett a szokásos száraz öklendezés, ölemben a helyes lila lavórral, amit Garv külön erre a célra vett. Az első hónap végén különös érzés hullámzott át rajtam, olyan újszerű, hogy nevet sem tudtam adni neki. Gyomorgörcs? – kérdezte Garv segítőkészen. – Felfúvódás? Nem... – feleltem ábrándosan. – Azt hiszem, inkább... izgalom. Garv megint elsírta magát. A hormonok tették vagy az anyai ösztön, nem tudom – de mély megdöbbenésemre hirtelen nagyon akartam a babát. A hetedik héten pedig, amikor az első ultrahangos vizsgálatra mentünk, egyszerre felbugyogott
bennem a szeretetforrás; a szemcsés, szürke képen egy picinyke folt látszott, sötétebb az őt körülvevő folttengernél, és az volt a mi babánk. Egy emberi lény, egy új élet. És bennem növekedett. Ez egy csoda – suttogtam Garvnak a képre meredve. Zujéleccsodája – bólintott ünnepélyesen. Diadalmas hangulatunkban szabadságoltuk magunkat aznap délutánra, és elmentünk egy étterembe, ahová általában az ügyfelekkel jártam, következésképp sosem ettem még ott jóízűen. Most egy fél csirkemellet sikerült öklendezés nélkül leküldenem. Hurrá! Utána a városban sétálgattunk, és Garv rábeszélt, hogy elfogadjak tőle egy JP Tod-táskát (amit annyira irigyel most tőlem Helen). Olyan drága volt, hogy magamnak sosem vehettem volna meg, még a Fontos Női Dolgok-számláról sem. – Utolsó alkalom, hogy ilyesmire költhetünk ugratott. – Aztán én vettem neki egy CD-t, valami szaxofonművész albumát, akit nem ismertem, de Garv rajongott érte. – Utolsó alkalom, hogy zenét hallgathatsz ugrattam viszont. Életem egyik legszebb napja volt. Úgy döntöttünk, hogy Dermotnak ajándékozzuk Ugrit és Zellert. Nagyon megkedvelte őket, mi meg bármennyire is fájó szívvel váltunk meg tőlük, úgysem tarthattunk volna nyulakat a baba mellett. Hallottunk épp elég rémtörténetet féltékeny házi kedvencekről, akik csecsemőkre támadtak; Ugri és Zeller még sosem mutatta a hisztéria jeleit, de nem mertünk kockáztatni. Úgyhogy könnyek között átadtuk őket Dermotnak, és megígértük, hogy sűrűn eljárunk hozzájuk látogatóba. Más változások is történtek akkoriban. Sosem rajongtam a testemért – ha nem is gyűlöltem annyira, hogy éheztessem magam vagy vagdossam a bőrömet, de nem voltam oda érte. A terhességem óta mintha kicseréltek volna: teljesnek, gyönyörűnek és – bármilyen hülyén hangzik – hasznosnak éreztem magam. Eladdig olyasféleképp tekintettem a méhemre, mint a kulcstartóra a Texier táskámon: se nem szép, se nem hasznos, de az is benne volt az árban. A terhesség kísérő tünetei közé tartozott az is, hogy végre normálisnak tartottam magamat. Anyai ösztöneim hiánya már-már elhitette velem, hogy szörnyszülött vagyok. Most viszont hosszú idő óta először úgy éreztem, hogy nem lógok ki a sorból. Elvileg három hónapot érdemes várni a hír közzétételével, és bár általában jól tudok titkot tartani, ezúttal nem ment. Úgyhogy a nyolcadik hét után elújságoltuk mindkét családnak, és örömmel fogadták – legalábbis a többség. – Pedig jaffának könyveltelek el – közölte Helen Garvval. Mi az a jaffa? Magtalan narancs.
Garv még mindig értetlenül pislogott, mire Helen tovább szőtte a magyarázatot: – Azt hittem, vaktölténnyel lősz. – És még hozzátette: – Már amikor egyáltalán volt gyomrom rágondolni. Utána Emilyt hívtam fel, azon kevesek egyikét, akik pontosan ismerték a terhességtől való rettegésem mértékét – ő is csak azért, mert ugyanúgy állt hozzá. Ha megkérdezik, szereti-e a gyerekeket, rávágja: „Imádom! De egy teljes adaggal nem bírnék el." Elmondtam neki, hogy két hónapos terhes vagyok, és amikor megkérdezte: – Boldog vagy? –, azt feleltem: – Sosem voltam még ilyen boldog. Hülyeség volt idáig várni vele. Csönd lett, majd szipogást hallottam a vonal túlsó végéről. – Sírsz? – kérdeztem gyanakodva. Annyira örülök! – hüppögött. – Csodálatos hír! Rutinlátogatást tettem éppen a mosdóba az egyik szombat délután, amikor megláttam. Ez nem az a szivárgás, amire felkészítettek. Ez mélyvörös és ömlik. Garv! – kiáltottam, magam is meglepődve, milyen nyugodt a hangom. – Garv! Azt hiszem, be kell mennünk a kórházba. Amikor kiértünk a kocsihoz, úgy döntöttem, hogy márpedig én vezetek. Foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, valószínűleg azért, hogy legalább az autót én irányítsam, ha már a sorsomat nem tudom. De Garv, aki ritkán veszíti el az önuralmát, most üvöltve förmedt rám: – ÉN VEZETEK, BASSZAMEG! Az út minden mozzanatára tisztán emlékszem, mintha lelassult volna az idő, és az érzékeim megélesedtek. Át kellett jutnunk a szombat délutáni vásárlási láz okozta forgalmi dugón. A tömeg láttán úgy éreztem, mintha egyedül maradtam volna a világon. A mentőkocsi helyére parkoltunk a kórház előtt, és máig pontosan le tudnám írni a recepciós nő külsejét. Megnyugtatott, hogy a lehető leghamarabb sorra kerülök, aztán Garvval leültünk a padlóra rögzített, narancssárga műanyag székekre. Nem szóltunk egymáshoz. Amikor kijött az asszisztensnő, Garv bátorítóan megjegyezte: – Nem lesz semmi baj! De lett. Csak egy kilenchetes magzat volt, de úgy gyászoltam, mint egy kedves halottat. A nemét még nem lehetett megállapítani, ettől még rosszabbul éreztem magam. Szerintem a veszteség nehezebb attól, ha van kivel megosztani. Egymagam meg tudtam volna birkózni a fájdalommal, de az övé túl sok volt
nekem. És muszáj volt kimondanom, mielőtt a bűntudat teljesen fölemészt: – Az én hibám, mert nem akartam. Megérezte, hogy nem várják szívesen. De hiszen te is akartad. Eleinte nem. Nem tudott mit mondani. Tudta, hogy ez az igazság.
26 Vasárnap este átjött hozzánk Lara. Hogyhogy nem Nadiával randizol? – kérdezte Emily. Most fehéríttette ki a popólyukát, és nem bír leülni. Tessék? – hebegtem. – A popólyukát? Kifehéríttette? A legújabb vívmány a plasztikai sebészetben – magyarázta Lara. – Sok lány megcsináltatja. Úgy csinosabb. Mint a fogfehérítés – kotyogott közbe Emily. – Csak segglyukkal. Ti ugrattok engem! Nem igaz! De ki látja... és mikor...? – Inkább elhallgattam. Nem akarom tudni. Megajándékoztam magam. – Lara a kezünkbe nyomott egy csomagot. Csodás – dicsérte Emily. – Mi ez? A legmodernebb fejlesztésű hívóazonosító. Olyan kifinomult technológia, hogy gyakorlatilag azt is megérzi, mire gondol a hívó. Mindent tud! Ahogy a készülék számtalan erényét ecsetelte, Garvra és az ő „férfias játékaira" emlékeztetett, s én eltöprengtem rajta, vajon van-e összefüggés a bonyolult ketyerék szeretete és a lányok iránti szexuális vágy között. Egy üveg bor társaságában kimentünk az illatos hátsó kertbe, és letelepedtünk a napozóágyakra. Lara a másfél napos megarandiról faggatózott, de Emily lesöpörte a témát: – Jó volt, de úgyse hív többet. – A munkája sokkal jobban foglalkoztatta. Az új forgatókönyv nem akar összeállni, úgyhogy ha Mort Russell kipipálja a Szilikon álmokat, nekem annyi. – Kezébe temette sápadt arcát. – Nincs tovább, muszáj lesz hazamennem Írországba. Lara megrázta a fejét. – Én is gondolkoztam a dolgon, és biztosan találsz itt is munkát. Ja, állítólag felszolgálót keres a Starbucks.
Nem úgy értem. írói munkát. Lehetnél dramaturgiai tanácsadó. Az mit csinál? – kérdeztem. Fog egy megfilmesítés előtt álló vacak forgatókönyvet, helyrepofozza, poénokat ír hozzá, életszerűvé és szerethetővé teszi a főszereplőket. Ezért alamizsna jár neki, a forgatókönyvírónak meg a dicsőség. – Emily felsóhajtott. – Persze hogy boldogan csinálnám, de ebben a városban nyüzsögnek az írók, és mindenki ugyanazokra a munkákra hajt. Dávid azt mondja, már próbált engem is beajánlani. Az ügynök semmire nem elég. Ideje kézbe venned a dolgokat és saját magadat menedzselni – biztatta Lara. De hát szoktam! Az kevés, hogy partikon bájologsz, és a névjegyedet osztogatod. Szekálni kell a befolyásos embereket. Már ha nem akarsz visszamenni Írországba. A legkevésbé sem. Oké. Akkor meglátom, mit tehetek, és Troyt is ráállítom az ügyre. És az az ír pasas nem tud segíteni? Tudod, a Dark Startol. Valami Shay. Shay Mahoney talán? Shay Delaney. – Emilyn érződött a feszengés. Az! Nála is lehetnek szar ír forgatókönyvek, amikre ráfér a csiszolás. Egész biztos lehetsz benne – mondta Emily. – Csak pénze nincs a dramaturgra. Sose lehet tudni – tűnődött Lara. – Hívd fel, győzd meg! Emily bizonytalanul hümmögött, én megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy felhívja. No, elég a sopánkodásból! – vezényelt Emily. – Egy kis vidámságot, ha kérhetném! Lara, elmondanád a tanulságos sztoridat? – Kényelmesen elhelyezkedett a nyugágyon, mint az esti mesét váró kisgyerek. – Rajta! – unszolta Larát a nyilvánvalóan jól ismert történet előadására. – „Már hét éve tizenkilenc éves voltam, és kezdett ciki lenni..." Lara mély levegőt vett és belefogott: – Na jó, szóval már hét éve tizenkilenc éves voltam, és kezdett ciki lenni. A gimiben én voltam a legszebb lány, és azzal a reménnyel jöttem Los Angelesbe, hogy én leszek az új Júlia Roberts. Emily jókedvűen tátogta vele együtt a szöveget. De Los Angeles hemzsegett az olyan lányoktól, akik a gimiben a legcsinosabb lányok voltak, és bennem nem volt semmi különleges. Ellenkezni próbáltam, hogy ő igenis különleges, de belém fojtotta a szót. Ne fárassz. Nézz csak körül, a város tele van cicababákkal. Mindenütt ott vannak, és hetente érkezik újabb ezer, add csak össze! De akkor még nem
tudtam ezt. Munkát kerestem, de mindenhol falakba ütköztem, és a végén ráfanyalodtam a fizetős színházra. Mire? Olyan előadásokban játszottam, ahol én fizettem a szerepért. Te fizettél nekik? Igen, de így legalább reménykedhettem benne, hogy felfigyel rám egy sztárrendező, meg volt mit beleírnom az életrajzomba. Na szóval, utána kaptam pár statisztaszerepet, ahol végre nekem fizettek, és azt hittem, sínen vagyok. Két szerep közt felszolgáltam, és megcsináltattam a mellemet meg az ajkaimat. Nagyobbító műtéttel – magyarázta Emily. – És valamelyik szereposztó rendező azt mondta, öt kilót kellene fogynia... Csak nem Kirsty? – kérdeztem gúnyosan. Lara élettörténetét felfüggesztettük, amíg Emily elpanaszolta Kirsty beszólását, miszerint le kéne adnom öt kilót (ugyanis túloztam kicsit, hogy gonoszabbnak állítsam be). Lara együtt érző zajokat hallatott, aztán Emily újra fölvette a történet fonalát: – Tehát! Valamelyik szereposztó rendező azt mondta, öt kilót kéne fogynia, pedig már amúgy is átfújt rajta a szél – úgyhogy napi négy órára növelte az edzésidejét. Aztán koplalni kezdett, és napi tíz szőlőszemet és öt puffasztottrizs-szeletet evett összesen. Ezt nem hittem el. Ennyitől éhen hal az ember. Pedig így volt – erősítette meg Lara. – Állandóan éhes voltam. Ráadásul fogyasztótablettát szedtél – emlékeztette Emily. Bizony. Ismertem az összes orvost, aki kamurecepteket ad ki. Annyi speedet szedtem – mert a fogyasztótabletta valójában az –, hogy folyton kiszáradt a szám, és felment a pulzusom és... ...és gyilkos hajlamok ébredeztek bennem – csatlakozott Emily a mondat záróakkordjához. Csóró voltam és boldogtalan. A hét hat napján sikerült tartanom a diétát. De mint az orosz rulettben, sosem tudtam, melyik lesz veszélyes – mindig volt egy nap, amikor megszegtem az étrendet. Nem is akárhogy! Másfél kiló fagyit, fél kiló csokit, négy zacskó kekszet zabáltam föl... és utána meghánytattam magam. Bulimia – biccentett felém Emily komoran. – És mi haszna volt? Nem sok! Ahelyett hogy jöttek volna a szöveges szerepek, már statisztálni sem hívtak. Azt mondták, nem trendi a külsőm. A magas, szőke, északi típus kiment a divatból, a dülledt szemű csontkollekció lett a sikk, külön előny, ha úgy néz ki, mint akit gyerekkorában vertek. Elhallgatott, és Emily kisegítette: – Huszonhárom meghallgatáson voltam egymás után, és egyszer sem hívtak vissza...
Huszonhárom meghallgatáson voltam egymás után, és egyszer sem hívtak vissza, és több mint két éve nem kaptam pénzzel járó színészi munkát. Totál le voltam égve, és közben egyre öregebb lettem, megereszkedett a hátsóm, ráncosodni kezdett a képem, és minden héten igazi tizenkilenc évesek ezrei érkeztek a városba és kínálták a friss tinihúst. A felszolgálást nem bírtam, egyszerűen nem bírtam tovább csinálni, úgyhogy lefeküdtem egy rendezővel – egy pasival –, aki szerepet ígért nekem. Persze becsapott. Kétségbeesésemben végül egy forgatókönyvíróval feküdtem le. Az miért rosszabb, mint a rendező? Mindketten kuncogtak. – Mert Hollywoodban semmi hatalma nincs egy forgatókönyvírónak – magyarázta Emily. A táplálkozási lánc amőbái, még a büfés is rangosabb a forgatáson. És akkor – Lara az ajkába harapott –, amikor már azt hittem, ennél nem jöhet rosszabb, kirúgott a barátnőm. Tudomást szerzett a rendezőről. Nem volt munkám, pénzem, csajom és önbecsülésem – még puffasztottrizs-szeletem se maradt. A lélek legsötétebb éjszakája. – Vigyorgott, de elkomolyodva hozzátette: – Elhiheted, hogy borzalmas volt. Vége az álomnak, tudtam, hogy veszítettem, és megszakadt a szívem. Már ott tartottam, hogy visszabuszozom Portlandbe, és beismerem, hogy én vagyok a legnagyobb csődtömeg, aki valaha ebbe a városba tette a lábát. Tessék, ez az én gyászos színésznői karrierem dióhéjban. Legalább nem szerepeltél pornófilmben – vigasztaltam. Dehogynem – szólt meglepetten. – Még az életrajzomban is feltüntettem. Egy darabig. De most jön a történet tanulsága – terelte vissza Emily. – Ne térjünk el a tárgytól. A tanulság az, hogy akkor azt hittem, sose leszek többé boldog – mondta Lara. – Huszonhat éves voltam, és teljesen kiürültem. Átszabattam a testemet, éveket fecséreltem el az életemből, minden csepp reményemet kifacsartam, és nem lett semmi eredménye. Gyűlöltem magamat, és meg akartam halni. Megpróbálta fölvágni az ereit – közölte Emily. De még azt is eltoltam. Te tudtad, hogy hosszában kell, nem keresztben? Aha. Műveltebb vagy nálam. De ami a lényeg – végül rendbe jött az életem. Úgy döntöttem, hogy lemondok az álmaimról, mert elpusztítanak, és többé nem várom el magamtól a lehetetlent. Megváltoztattam a hozzáállásomat, nem arra koncentráltam, amim nincs, hanem arra, amim van. És legfőképp elhatároztam, hogy nem kesergek a múlton.
Így hát visszaültél az iskolapadba – súgott Emily. Így hát visszaültem az iskolapadba, és alig két nappal – két nappal! – a képesítésem megszerzése után állást kaptam egy produceri cégnél. Végül mégiscsak bekerültem a filmiparba. Persze nem arról álmodtam, hogy a kulisszák mögött fogok tevékenykedni, a kamera elé vágytam, de így alakult, beletörődtem. És igen, előfordul, hogy meglátok egy lányt a filmvásznon, és azt kívánom, bárcsak én lennék az – mondta Lara. – De általában nem bánom, hogy ott vagyok, ahol. Élvezem a munkámat – kivéve persze, amikor majdnem kirúgnak, holmi Hullák szabadságon miatt. Élvezem a filmeket, amiken dolgozom, és azt a lányt is rég kihevertem. Voila! Imádom ezt a történetet – sóhajtott Emily. – Mindig reménnyel tölt el, hogy előbb-utóbb minden rendbe jön. Veled is úgy lesz, Maggie. A bizakodás jóleső csöndjébe merültünk, és csak most hallottam meg a szomszédból átszűrődő beszélgetést. A Kecskeszakállúak Klubja is a kertben levegőzött. Egyikük épp azt mondta: – ...olyan rücskös és zöld... A többiek felnyögtek. – Apám! Mintha borotvapengét hugyoznál – folytatta az első hang, és megint csak nyöszörgés volt a válasz. Nemi betegség – suttogta Emily undorodva. – Psszt, ezt hallanom kell! Az egyik nemi bajos. És tényleg, ahogy tovább hallgatóztunk, szó esett a csípős pisilésről és egy zugdoki diagnózisáról. Melyik lehet az? – kérdezte Lara. – Ethan? Curtis? Tutira Ethan. Szerintem nem az ő hangja. Curtis meg olyan fura, ki feküdne le vele? Ha tudnád, hányan! Tovább hegyeztük a fülünket. Akárki is volt az, a farka valóságos háborús zóna lehetett, és a doki sem kímélte, mert lenyomott a gyengélkedő fütyibe valami összecsukott esernyőszerűséget – és aztán kinyitotta! A kerítés túloldaláról rémült vinnyogás hangzott fel, és az én gyomrom is felkavarodott kissé. Luis nem lehet – bizonygattam. – Ő túl helyes. Akkor ki? Muszáj megtudnom. – Emily a kerítéshez húzta a nyugágyat, felállt rá és áthajolt a fiúkhoz. – Melyikőtök az? Luis? Nem hittem volna! Hátrafordult. – Luis az, és azt kérdeztetik, hogy nem akarunk-e átmenni. Tequilás koktélt kevernek. Öregem, micsoda pompás ötlet! Gúnyolódása dacára látszott rajta, hogy szívesen átmegy. Lara is rábólintott, és nekem sem volt semmi kifogásom. Los Angelesben csupa fura
dolgot művelek úgyis, ez sem lesz kivétel. De amikor átsétáltunk a házukon, a szívbaj jött rám, mert az egyik sötét sarokban kétméteres alak állt fenyegetően. Mint kiderült, Darth Vader kartonfigurája, Curtis legféltettebb kincse. – Van C-3PO-m is, meg egy chewbaccás jelmezem – hencegett. – És szereztem három eredeti posztert is! Ez aztán fura fazon! Hogy a kedvében járjak, vidáman megjegyeztem: – Szóval Star 7M-rajongó vagy? Star Wars – helyesbített megbotránkozva. – Nem ugyanaz! – A bajsza alatt még hozzáfűzte: – Lányok! Ja, a lányok tényleg cikisek. Kivonszolták a virágos kanapét a kertbe, ahol a nagybeteg Luis üldögélt. A keze védelmezőn babrált az ágyékán, de az is lehet, hogy csak a kíváncsi szemek elől rejtegette: Emily, Lara és én is merőn bámultuk az érintett területet. Úgy néztek, mintha röntgenszemetek lenne – mondta idegesen. Ki tudja? – kacsintott rá Lara baljósan. Ethan poharakat osztott szét, és hozzám érve megtorpant. – Máshogy nézel ki – szólt elgondolkozva. Nincs harisnya a fején. – Ez Luis volt. Ne-em, nem csak az. – Félbeszakította magát, hogy oldalba bökje Curtist, és illemre tanítsa: – Szállj le a kanapéról, és add át a helyedet a hölgyeknek! – Aztán tovább tanulmányozta az arcom. – Nem borotváltad le a bajuszodat vagy valami? A szemöldökét csináltatta meg – súgott Lara. Á, akkor ezért! Kellemes, nyugis este következett, melynek majdnem verekedés lett a vége, a tequilás üveg alján található kukac megszerzéséért. (– Elég legyen! – korholtam Larát és Emilyt, akik kipirultan ráncigálták az üveget. – A tequila Ethané volt, neki jár a kukac is.) Aztán szépen hazamentünk, és mélyen aludtunk reggelig.
27 Arra ébredtem, hogy egy cirka százhúsz centis nőszemély matat a szobámban .egy nyeles felmosóval. Gyaníthatóan Conchita. Bocsánat, hogy felébresztem – mosolygott vidáman. Már ébren voltam – hazudtam, és felkapkodtam magamra pár holmit.
Emily a szandálját rángatta éppen föl a konyhában. – Naná, hogy elfelejtettem sütit hozni Conchitának, elrohanok a Starbucksba! Nem hajlandó a fürdőszobához nyúlni szénhidrátlöket nélkül. Majd én elmegyek – ajánlottam fel, még mindig a szüntelen tevékenykedés jegyében. Biztos? Hát azt megköszönöm. De figyi, ne banánosat és áfonyásat, azt nem eszi meg! – kiabált utánam. Odakint újabb ragyogó kaliforniai napnak lehettem szemtanúja. Diadalmas, verőfényes hétfő reggel volt, minden a legjobb formáját nyújtotta – a helyes házacskák, a makulátlanul sima fűszőnyeg, a rózsaszínű virágok tündöklő bársonyszirmai. A Starbucksban vettem fejenként egy csokis muffint, bár előre tudtam, hogy Emily csak szétmorzsolja a magáét, aztán kijelenti, hogy jóllakott. Hazafelé menet Reza szalonja előtt haladtam el. Reza már dolgozott, komor eltökéltséggel rángatta valakinek a haját. Integettem neki, mire gyilkos pillantást vetett rám. Minden a helyére került! Isten a mennyekben trónol, és a világ úgy szép, ahogy van. De amint beléptem az ajtón, tudtam, hogy nagy baj történt. Emily a kanapé szélén ült és reszketett, Conchita ápolta. Kipipálták – adta hírül. Először nem értettem, mi lehet a baj. Mifelénk a „kipipálás" jót jelent, azt, hogy megfelelt. Ki pipált ki mit? Mort Russell. A Hothouse visszadobta a forgatókönyvet. Dávid az előbb telefonált. Földbe gyökerezett a lábam. Az nem létezik, hogy visszadobták! Mi lesz Júliával és Cameronnal? Mi lesz a háromezer mozis premierrel? Eltartott egy hosszú pillanatig, míg kiszáradt bennem a remény, és felfogtam, hogy mindebből nem lesz semmi. Hazug disznók! Emily hiperventilált, sípolva kapkodta a levegőt, és rázkódott a teste, mintha sírna, de a szeme száraz maradt. – Mi a fenét csináljak? Nekem végem! Nekem befellegzett! Nincs pénzem, nincs egy árva fityingem se! Jaj, istenem, istenem... Conchita apró üvegcsét húzott elő a köténye zsebéből. – Xanax. Ettől megnyugodik. – Egyetértően gesztikuláltam, jelezvén, hogy soha jobbkor, rajta! Bevehetek kettőt? – kérdezte Emily. Persze. De amikor Conchita kirázott az üvegből néhány szemet, Emily villámgyorsan odanyúlt, és mielőtt felocsúdhattunk volna, már négy tablettát a szájába tuszkolt.
Bocsi – motyogta, de csak a nyelés után. Conchitával egymásra néztünk. Hogy tagadhatnánk meg tőle? Újra elfogott a hitetlenkedés. – De annyira lelkesnek látszottak – hüledeztem. – Úgy tűnt, hogy lezárt ügy Mindig így viselkednek. Elárulták, hogy miért nem kell nekik? Mondani azt mondták, hogy jelenleg nem ilyen filmet keresnek – zihálta. – De én tudom, mi az igazság. Utálták! No, no – csitította Conchita, és a keblére vonta Emilyt, s közben simogatta a haját. De hát... – folytattam volna a méltatlankodást, de Conchita egy erélyes fejcsóválással belém fojtotta a szót. Némán ücsörögtünk hármasban, míg a keserű nap percei tovafolytak. Én még mindig nem tértem magamhoz. Minden reményünket ebbe a lehetőségbe fektettük, és bár aggódtam magam is, valójában egy pillanatig sem hittem, hogy nem sikerül. Mi lesz most Emilyvel? Hazajön velem Írországba? De hiszen én sem akartam hazamenni. Főleg most nem. Most, hogy Troy – és csak ekkor eszméltem rá, hogy még mindig nem hívott föl. Hacsak nem az idő alatt, amíg a muffinokat hoztam, de ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek... Lefeküdj ágyba – javasolta Conchita, és Emily engedelmesen bólintott. Négy Xanax, szerdáig aludik – közölte velem Conchita. Már-már magamnak is kértem két szemet, amikor csörgött a telefon. Rögtön Troyra gondoltam, de egy női hang szólt bele: – Dávid Crowe hívja Emily O'Keeffe-et. Emily sajnos el van foglalva. – Az ideg-összeroppanással. – Az asszisztense vagyok. Tudok segíteni valamiben? De a nő már elkapcsolt, és néhány kattanás után Dávid jelentkezett. – Hali, Emily! – kuncogott. Maggie vagyok. Emily sajnos kissé felzaklatta magát. Nem csoda. De jó hírem van! Larry Savage az Empire-től belenézett a könyvbe, és tárgyalni akar. Hiszen ez szuper! Mikor? Most rögtön. Jaj, de kár – szomorodtam el. – Most nem tud elmenni. Négy Xanaxot vett be. Csönd támadt. És nem a szívélyes fajtából.
Na idefigyelj – mondta, és a hangjában nyoma sem volt a szokásos kedélyességnek. – Összeszedi magát azonnal, és átmegy az Empire-hez. Ezt a tárgyalást nem tologathatjuk. Még ma le kell nyomni, mielőtt Larry megtudja, hogy a Hothouse bemondta az unalmast. Leszarom a Xanaxot. Kávéval, kokainnal, nem érdekel, hogyan, de ajánlom, hogy összeszedje magát! Ha neki nem megy, megcsinálod te. Én is vásárra viszem a bőrömet ezzel! A számból eltűnt minden nedvesség. Száraz volt, mint a törek. Mi történt a bájherceg Dávid Crowe-val? Most féltem tőle, a legkomolyabban féltem. Olyan ádáz és rosszindulatú volt a hangja! És nagyjából leszűrtem a szavaiból, hogy mi történhetett. Valami machiavellista taktikázással beadta Larry Savage-nek, hogy Mort Russell még mindig érdeklődik a könyv iránt. Egész szűk időkeretet nyert ezzel, amíg Larrynek a fülébe nem jut, hogy a Hothouse már kipipálta. Ha Larry rájön, akkor Dávid benne van a csávában. Úgyhogy a tárgyalásnak még ma meg kell történnie. Vetettem egy pillantást Emily hálószobájába. Az ágyon feküdt behunyt szemmel, Conchita a homlokát simogatta. Tőle hiába kérnék tanácsot. És nekem ötletem sem volt. Lara jutott eszembe – ő talán segíthetne, bár most épp nyakig merül a Galambok premierbulijának rendezésébe. Na és Troy? Kaphatnánk két órát? – Megnéztem az órámat: tíz óra húsz. – Mondjuk délig? – Azalatt ideérhet akár Lara, akár Troy, és átveszi az irányítást, ők tudni fogják, mi a teendő. Nem. Még szaros öt percet sem kaptok! – csattant fel. – Ketyeg az óra, és Los Angelesben gyorsan terjednek a hírek. Még délelőtt vagy soha! Délre elszáll az esély. Kétségbeesetten igyekeztem koncentrálni, értelmesen gondolkodni. Jézusom! – Jó, akkor... mit kell tudni Larry Savage-ről? Larry, Larry, Larry... mit is mondhatnék? – Kattogó zaj hallatszott, mintha a tollával a fogát ütögetné. Hááát, állítólag állatokkal kefél. De hát ez csak pletyka! Lenyeltem a frusztrált kitörést, és tovább kérdeztem: És a karrierjéről? Pár éve ő csinálta a Fredet. Emlékszel? Óangol juhászkutya megmenti a cirkuszt a bezárástól. Emlékeztem a filmre. Láttad? Nem. Akkoriban már elmúltam ötéves. Milyen ari – mondta undokul. – Akkor hazudj! Mondd, hogy csodás volt! Jó. Hogy kell az Empire-be menni?
Ingerülten ledarálta az útvonalat, és nehogy véletlenül megnyugodjak, a végén még hozzátette: – Ez Emily utolsó esélye. Tegyél róla, hogy ne bassza el! Oké. – Zakatoló szívvel tettem le a kagylót, és berohantam Emilyhez. A Xanax rózsaszín ködében lebegve jóformán nem is reagált. – Maj olnap, mos haggyá. Holnap már késő! – Hisztéria kúszott a hangomba, ahogy megpróbáltam megértetni vele a helyzetet. Szerencsére Conchita képben volt Hollywood működését illetően. – Egyik meghall, hogy másik kipipált, akkor nem örül! – Felrántotta a riadt Emilyt az ágyról. Emily, meg kell hánytatnod magad! – noszogattam. Mi? Nyomd le az ujjadat a torkodon, és hányd ki a tablettákat! Még e kótyagos állapotban is kiült az arcára az undor. Sajnálom, de vészhelyzet van. Kivonszoltuk a fürdőszobába, ahol a torkából hatásos állati hangok törtek elő, de a Xanax nem. Soseessz bellem blímjás – mondta, és a vécécsészére roskadt gyöngyöző homlokkal. Még egyszer – unszoltam. – Próbálkozz! Ké. De hiába erőlködött vörös arccal, könnyes szemmel, nem lett semmi eredménye. Mit csináljak vele? Legalább Conchita a helyzet magaslatán állt. – Emily, zuhanyozni! Te meg – mutatott rám – kávét! Erősen! A zuhany után felöltöztettük, és megpróbáltuk megfésülni a haját. Jó nézel ki – mondta Conchita biztatóan. De Emily szomorúan csóválta a fejét. – Semmi se jó. Mi nem jó? A drágakk sztümöm a tizttóba van, nem reikiztem, a ajam tisztára Dzsesszom Fájv. Nem fontos – mondta Conchita, és belediktált egy csésze szirupsűrűségű feketekávét. – Tárgyalás van! Mikor indulásra készen álltunk, Conchita előkapott egy kis műanyag palackot, amiből szentelt vizet locsolt ránk. Egy csepp Emily arcán landolt, és összezavarodva fordult felém. Maggie, ez most igazi? Vagy álmodom?
Igazi – feleltem komoran, kikísértem a kocsimhoz és próbáltam rájönni, hogy a pokolba kell a Völgybe menni. Borzalmas út volt. A szívem a bordáimon verdesett, a lélegzetem folyton elakadt – nincs ijesztőbb a Los Angeles-i autópályáknál, ha az ember nem tudja, hová megy. Körös-körül vadul száguldó autók. A jobb karom eszelősen viszketett. Mindennek a tetejébe Emily-vel is gyakoroltatnom kellett a filmismertetőt. Közelkép egy pólós szűk női mellről... Remek – próbáltam lelket önteni belé. – Remek! – Lehajtósáv közeledett, körülnéztem, kerestem a táblát. – Itt kell lemenni? – És ha igen, hogy jutok át három forgalmas sávon? Mire rájöttem, hogy ez még nem a mi lehajtónk, Emily elcsöndesedett. Egy pillanatra lekaptam a tekintetemet az útról, és láttam, hogy az álla a mellkasára bukik, és vékony nyálcsík halad dél felé a második legjobb kosztümjén. Jézusom! Már csak ez hiányzik. A tárgyalás közepén fog elaludni! Megráztam és rimánkodtam: – Igyál valami energiaitalt, próbálj ébren maradni! Légyszi! Istenem, Maggie – motyogta. – Ez egy rémálom. Elszorult a szívem, mert pontosan megértette, milyen komoly a helyzet, de egyszerűen nem volt ura önmagának. Nem tudom megcsinálni – mondta. De igen. Nem. – Szünetet tartott, és tudtam, hogy mi következik. – Megcsinálod helyettem? Mit? A filmismertetőt? Igen. Mit mondhattam volna? – Csüggedten sóhajtottam: – Akkor ismételjük át a szöveget. Most tehát a vezetésen kívül a tárgyalás menetére is koncentrálnom kellett. A tenyerem annyira izzadt, hogy csúszkált a kormányon, és nem kaptam rendesen levegőt. Valamikor véget ér ez a nap is, nyugtattam magam. Valamikor a jövőben ez a rettenetes nap már a múlt lesz. Aztán mottót váltottam: valamikor a jövőben halott leszek, és nyugtom lesz minden effélétől. Inkább a szerencse, mint a helyismeret vezetett el az Empire Stúdiós főhadiszállásához. Nem lehetett eltéveszteni, mert a kapu mindkét szárnya fölött négyméteres Fred-plakát feszült. Letekertem az ablakot, hogy bemondjam a nevemet a kapusnak, aki megállapította, hogy rajta vagyunk a listán. – Üdvözlöm az Empire nevében! Szépek a kutyák – biccentettem a két Fred felé.
Tetszik? – nevetett a férfi. – Képzelje, a készítője haragudott a stúdióra, úgyhogy esőben úgy néz ki, mintha a kutyák pisilnének, – Azzal vidáman intett, hogy mehetünk. Az Empire egész más képet mutatott, mint a Hothouse. Ott az üveg és az acél dominált, itt meg a harmincas évek stílusa: békés, fehér, kétszintes épületek sorakoztak egymás után. Engem egy diáktáborra emlékeztetett. Ez még nem jelenti azt, hogy az Empire kevésbé sikeres vagy befolyásos cég, mint a Hothouse, csak azt, hogy ennyivel régebbi. És az előtér itt is sikerfilmek plakátjaival hivalkodott, akárcsak a Hothouse-nál. Csak annyi volt a különbség, hogy ezúttal ez nem nyűgözött le. Az egész egy otromba svindlinek tűnt, és bár a térdem most is kocsonyásan remegett, ezúttal a félelem tette, nem az izgalom. Foglaljanak helyet – szólított meg az előírásosan csodaszép recepciós lány. Jól vagy? – kérdeztem Emilyt suttogva, miután leültünk. Igen, csak úgy érzem magam, mintha álmodnék. Próbálj ébren maradni – esdekeltem kétségbeesetten. Próbálok. Pár perccel később elénk jött Larry Savage asszisztense, egy bájos nő, bizonyos Michelle. Csodás a forgatókönyv – mondta élénken. – Nagyon tetszik! Alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne húzzam el gúnyosan a számat. Erre jöjjenek – mutatta az utat Larry Savage házikójához. Futólag láttam már Larryt a Club House-ban, és pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékeztem: tipikus hollywoodi producer, mintha sorozatgyártással készülne a fajtája. Ugyanaz a bronzbarna bőr, villogó fogsor, jól szabott nyári öltöny és – ez nem is kétséges – ugyanaz a süket duma. Ez a város hamar cinikussá nevelt. Épp telefonált, amikor Michelle bevezetett az ajtón. – Leszarom! – üvöltötte. – Lenyomjuk a kibaszott próbabemutatót! Ha senkinek nem jön be, mehet egyből videóra! – Dühödt csend, majd belerikácsolt a kagylóba: – Maga is kinyalhatja! – Lecsapta a kagylót, és felénk fordult. – Színészek...! – biggyesztett lemondóan. Hát igen – forgattam a szemem az elvárásainak megfelelően, majd megejtettük a bemutatkozást. Nna kérem szépen. Elolvastam a könyvet – kezdte. Majdnem felkaptam a kezem, hogy elhárítsam a hamis bókok áradatát. Vicces, erőteljes, remek párbeszédek – kösz, már hallottuk. Rémes! – közölte Larry Savage. No, erre nem számítottam. Vagy ebből valami ütős beszólás lesz, hogy „olyan rémes, hogy hárommilliót adok érte"?
Nem, még az sem. Rémes – ismételte Larry. – Én az állatokat szeretem! Igen, észrevettük – motyogta Emily kásás hangon. Erőteljesen a karjába csíptem. Fred, Babe, Beethoven... az volt csak a jó film! – sóhajtott Larry bánatosan. – De a stúdió újabban a kifinomult vonalat nyomja. – Rácsapott az asztalon heverő forgatókönyvre. – Hát ez kifinomult! – Valahogy sikerült undorodó hangsúllyal mondania. – Elmés, frappáns, fordulatos! De nekem van egy ötletem, ezt hallgassák meg! Bólintottunk. Nem mintha a beleegyezésünkre várt volna, dőlt belőle a szó. – Ezek a lányok a maga könyvében megszöknek. Mi lenne, ha velük menne a kutyájuk, elbújna a csomagtartóban, és amikor észreveszik, már késő visszafordulni, de még direkt örülnek is neki. És a kutya szól nekik, amikor jönnek az üldözők. Lehúzza róluk a takarót, hogy felébredjenek, vili? – Hirtelen falsettóra váltott a hangja. – „Mi az, Morzsa? Rosszat álmodtál, öregfiú? Feküdj szépen vissza, kiskutyám. Nem akarsz? Csak nem az üldözők jönnek? Ébredj fel, Jessie, ébredj fel!!!" – Visszanyerte a normális hangját. – A kutyus megmenti őket. Hogy tetszik? – vakkantott (a témához illően) Emilyre. Emily némán bólintott. – Pazar! – Fülig ért a szája. – Alig várom a közös munkát. A viszontlátásra, a viszonthallásra. Átkarolta a vállunkat, és kikísért a tűző napra. Miközben Emily az autó felé tántorgott, azt dünnyögte: – Jól hallottam, amit mondott? Mármint hogy a kutya menti meg a lányokat? Nem, hanem hogy a viszontlátásra, a viszonthallásra. Ja, azt mondta. De ki mond ilyet a való életben? Ez nem a való élet. Csak a kocsiba rogyva eszméltem rá, hogy végül egyikünknek sem kellett filmismertetőt tartani. Kárba veszett a sok jó gyakorlás! – nevettem. – De valószínűleg jobb is így. Szerinted hogy sikerült? – kérdezte Emily kábán. – Mennyi az esély rá, hogy megveszi, és megmenti az életemet? Megfontoltam a választ – egy szó sem esett elsőbbségi produkcióról, forgatási engedélyről, országos mozipremierről és híres sztárokról. De Mort Russellnél ez mind megvolt, és nem lett belőle semmi, egyszóval – ki tudja? És vajon tényleg szeretné Emily átírni a szellemes, ötletes forgatókönyvét Morzsa, a csodakutyára? De mielőtt mindezeknek hangot adhattam volna,
Emily elaludt a vállamon. Az egész pokoli utat végigaludta, úgyhogy sosem tudta meg, hogy a 405-ösön rossz felé kanyarodtam, és majdnem Tijuanáig elautókáztunk valami lepukkant környéken, mire sikerült visszafordulnom. Santa Monicába visszaérve még mindig képtelen voltam felrázni a kómából, be kellett csöngetnem a Kecskeszakállúakhoz, és csak Ethan segítségével sikerült becipelni a házba. De majdnem meg is bántam, mert Ethan ragaszkodott hozzá, hogy én fogjam a karját, ő meg a lábát, és tudtam, egyszerűen tudtam, hogy csak azért akarja így, hogy benézhessen Emily szoknyája alá. Amikor fellendítettük az ágyra, meg is jegyezte reménykedve: – Le kéne vetkőztetni. Lehet, hogy nem kap levegőt! – Nem! Köszönöm, Ethan! Szia! Minél hamarabb meg akartam szabadulni tőle, mert amikor bebotladoztunk az ajtón, láttam, hogy üzenet érkezett a rögzítőre. Biztosan Troy! És valóban, a gombnyomásra egy gyengéd férfihang szólalt meg: – Hali, drága... – Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. De az üzenet folytatása keserű csalódást hozott. Nem Troy volt. Hanem Lou, Emily elkötelezettségfóbiás lovagja. De akkor miért telefonál? Emily jóslata szerint soha többé nem jelentkezik. Erre tessék, itt löki a sódert, mókuskának szólítja és moziba hívja holnap estére. Hirtelen minden reményem elszállt, mintha kipukkant volna egy buborék. Két napon át bizakodtam, elhessegettem a kételyeimet – és most védtelen maradtam. Miért nem hívott fel Troy? Hétfő délután van, mindjárt este – szombat reggel találkoztunk utoljára, és azt mondta, fölhív. Vagyis én megkértem, hogy hívjon, és nem mondott nemet. Mégsem jelentkezett. Miért? Legszörnyűbb félelmeim egyszerre megsokszorozódtak, mint a baktériumtenyészet a Petri-csészében. Ronda a testem? Unalmas vagyok? Rossz voltam az ágyban? Végül is ki estem a gyakorlatból, lehet, hogy használhatatlan lettem, csak nem vettem észre. Pedig úgy tűnt, hogy ő is élvezi. De ugyebár Mort Russellnél is úgy tűnt, hogy tetszik neki Emily forgatókönyve, mégis hazugság volt. Vajon ez az egész város egy elvarázsolt kastély, ahol minden csak illúzió? A kétségbeeséstől bénultan bámultam magam elé, és nem láttam mást, csak az üres, kiégett jövőt. Aztán eszembe jutott, milyen förtelmes napon vagyok túl: bárki elcsüggedne egy ilyen élmény után. Igyekeztem az optimizmus apró szikráját kicsiholni magamból. Troynak biztos dolga van. Emily mondta, hogy munkamániás. És az együtt töltött éjszakán tényleg úgy tűnt, hogy tetszem neki. Jól éreztük magunkat. Fel fog hívni. Többé-kevésbé megnyugodva leültem tévézni, és jóformán katatón állapotban néztem a műsort órákon át, még enni sem volt erőm. Este
tizenegy körül mocorgást hallottam Emily szobájából. Végre felébredt tehát. Bementem hozzá, és ott ült a párnára dőlve, mint egy hercegnő. – Mondok valamit, Maggie – szólalt meg bizonytalanul mosolyogva. – Rém furát álmodtam az előbb.
28 Reggelre nem várt változás zajlott le bennem, és pozitív gondolatokkal telve ébredtem – Troy fel fog hívni – egyszerűen tudtam. Most az egyszer illett az időjáráshoz a hangulatom. Eddig mindegyik nap a reményvesztettség jegyében kezdődött, és minden ébredéskor letaglózott, hogy ennyire felborult az életem. Ezúttal viszont napfényes volt a kedvem, akár a reggel. Emily egy ropogós celofánba csomagolt virágcsokrot szorongatott a konyhában. – Idenézz – mondta. – Lou küldte. Mit jelentsen ez? – Őszintén meg volt zavarodva. – Ez valami mutációja lehet az elkötelezettségfóbiának. A pasik kiszagolták, hogy az egyéjszakás rohamra immúnisak lettünk, tudják, hogy nem is várunk tőlük folytatást, úgyhogy taktikát-váltottak. Lou ma estére megint randira hívott. Még az átlagnál is hülyébbnek néz! – nevetett föl. – Meg sem fordul a fejedben, hogy akár őszinte is lehet? Erélyesen megrázta a fejét. – Nem. Mert ha komolyan gondolta azt a dumát az unokákról, az a vég. Az unokákhoz előbb gyerekek kellenek, és tudod, mit gondolok a... jaj, Maggie, ne haragudj! Semmi baj. Tiszta hülye vagyok... A telefon csörgése szakította félbe, és rögtön talpra ugrottam, mert a kétszerkettő megkérdőjelezhetetlen bizonyosságával tudtam, hogy Troy az. Tévedtem: Dávid volt. Jó, nem vagyok egy nagy médium, ez Anna felségterülete. Dávid visszatért a nyájas, könnyed modorához. A tegnapi dührohamról nem esett szó, bocsánatkérésre pláne hiába vártam. – Elbűvöltétek Larryt, lányok! Érdekes – feleltem kimérten. – Jóformán meg sem szólaltunk. Rájött már, hogy Mort Russell visszadobta a könyvet? Nem tudom, de kit érdekel? Lehengereltétek! Azt is mesélte, hogy állatos filmnek akarja megcsinálni?
Hagyjuk a bagatell részleteket – kedélyeskedett. – Nagy dolog lesz ebből! Még jelentkezem! A következő telefoncsöngésnél hagytam, hogy Emily vegye föl. Meg is bántam rögtön, mert ezúttal tényleg TROY volt az! A szívem nagyot, szinte fájdalmasat dobbant, és egyre gyorsabban zakatolt, míg Emily húzta az időt a karattyolásával, s beszámolt az előző napi drámáról. – Tiszta déjá vu! – kiáltotta. – Már megint a telefont figyelem egész nap. Új stúdió, régi nóta. Türelmetlenül tébláboltam körülötte, vártam, hogy Troy letudja az udvariassági köröket Emilyvel, és a lényegre térjen velem. De csak nem állt be a szájuk, s én belefáradtam a téblábolásba, ledobtam magam egy székre. Végre úgy tűnt, hogy Emily a mondókája végére ért, félig fölemelkedtem, kinyújtottam a kezem a kagylóért... amikor Emily valami felfoghatatlant csinált. Lerakta. Mintha lassított felvételen néztem volna, az ujja a piros gomb fölé csúszott, majd egy komótos mozdulattal pontot tett a hívás végére. Leesett állal meredtem rá és a telefonra, amin most nekem kellene csicseregni, de valami végzetes tévedés folytán nem így lett. Mi van? – nézett rám értetlenül. Nem mondta... nem akart beszélni velem? Nem. – Aztán leesett neki. – Jaj, basszus! Magam sem fejezhettem volna ki találóbban. Troy véleménye napnál világosabb. Maggie, én nem tudtam, hogy... – vergődött Emily, és látványos szánakozása porig alázott. A válásom miatt is sajnált, de ez most sokkal érzékenyebben érintett, nem tudtam megfogalmazni, miért. Maggie, én nem tudtam, hogy vársz tőle... valamit. Nem vártam – tiltakoztam elhalóan. Látszott, hogy magával viaskodik, végül olyan gyengéden, mintha nagybeteghez beszélne, kimondta: – Azt hiszem, jobb, ha tudod. Amikor felhívtam szombaton, Kirsty vette föl a telefont. Miért olyan biztos, hogy van köztük valami? – Magam is éreztem, hogy szánalmas a makacsságom. – És ha mégis, attól még lehet, hogy engem kedvel jobban. Persze, lehet. Ez volt az utolsó csepp. – Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit. Ne, Maggie, figyelj... De én addigra már becsuktam a szobám ajtaját és elhúztam a függönyöket, holott alig egy órája még boldogan eresztettem be a napfényt. Ruhástul bújtam az ágyba. Hát így lesz ezentúl. Végre megértettem. Ilyen az, ha az ember magányos és párt keres. Pedig nem gondoltam én, hogy Troy lesz az
életem párja, és vele maradok Los Angelesben, míg a halál el nem választ. Na jó, max öt másodpercig képzeltem ilyesmit. De azt sem hittem volna, hogy megmarad egyéjszakás futó kalandnak. Ennyit a szingli életről; messze nem olyan izgi, mint ahogy beállítják. Bár lehet, hogy bennem van a hiba. Talán ez is olyan, mint az olajbogyó, rá kell érezni az ízére. Gyakorolni kell, idővel majd én is élvezni fogom. Valamivel később lábujjhegyen belopakodott a szobába Emily. – Annyira sajnálom – suttogta. – Hogy érzed most magad? Nem tudom. Megalázva? Aha. Kikosarazva? Aha. Elárulva? Aha. Kevésnek? Aha. Magányosnak? Aha. Szégyelled, hogy olcsón adtad magad? Behunytam a szemem. Muszáj ilyen nyersen? Most akkor nem szégyelled? – csodálkozott. De igen. Gondoltam. Nem változhattál meg ennyire. Kihagytam valamit? Például hogy hiányzik a férjem; de nem mondtam ki hangosan. A két veszteség összeadódott, és a dupla teher súlya letaglózott. Az a rövid idő, amit Troy mellett töltöttem, mámor volt és csillogás – utána jött a kijózanodás és a rideg homály. Pár napig nemcsak Troyjal kacérkodtam, hanem egy másik élettel, egy új Maggie-vel is. Megint a régi Maggie lettem, és visszavágytam a házasság biztos menedékébe, ahol elfeledkezhetek erről a megaláztatásról. De már nem hívhattam föl Garvot – amíg a trüffeles nőről nem hallottam, legalább ez az opció nyitva állt előttem, ha nem bírom tovább a hiányát. De már nem volt visszaút. Egyébként is elég beteges érv a visszatérés mellett, hogy megalázott egy másik férfi. Nem tudod... van valami ötleted... hogy Troy... miért tette ezt velem? – kérdeztem. Ő egyszerűen ilyen – magyarázta komolyan. – Szereti a nőket, de túlságosan lefoglalja a munkája, nem vágyik kapcsolatra.
Nem emlegette föl, hogy ő előre megmondta. Ezért nagyon becsültem. Ráadásul maga Troy is figyelmeztetett, ha úgy vesszük, mondta, hogy „rossz fiú". De nevetett hozzá, és én idióta azt hittem, viccel. Nem lett volna szabad belemennie – jegyezte meg Emily. – Túl sebezhető vagy még. Úgy érted, túl hülye – morogtam, mert utáltam magam a naivitásomért, a tapasztalatlanságomért, a gyakorlatlanságomért. Bedőltem a legősibb trükknek: kedves volt hozzám egy férfi, és azt hittem, ez jelent valamit. Ne légy olyan szigorú magadhoz – ez normális, sokan hoznak ilyenkor elhamarkodott döntéseket! Sok év után egyedül maradtál, keresed a helyed, miért volna az baj, hogy próbálkozol? Hirtelen hangulatváltozáson estem át: éktelenül dühös lettem Troyra. Hogy játszotta a figyelmes barátot, kínálgatott a hülye cukorkáival, dicsérte a hajamat és „ír barátnőm"-nek becézett! És emlékezzünk csak vissza, hogy eleinte csúnyának találtam, azzal a lóképével és jellegtelen szájával. Egy pasi, akinek ekkora orra van, mit adja elő a szoknyapecért?! Ja, és nem csoda, hogy olyan gördülékenyen, olajozottan ment a szex. Troy igazi szakértő, fekete öves ezen a pályán. Atyám, hiszen még speciális kötözőzsinórt is tart otthon! Hogy nem vágtam le azonnal, hogy miféle alak? Eszembe jutott a legkínosabb mozzanat, és összerándultam a szégyentől: megkértem, én kértem, hogy hívjon fel! Hány éve hallgatom a szingli barátnőm sztorijait, és nem tanultam belőlük semmit? Soha nem szabad elárulni a pasinak, hogy várjuk a hívását. Ha ő azt mondja, hívni fog, akkor morogsz valamit, hogy „tőlem!", mintha magasról tennél rá. Erősen ellenjavallt azonban az üdvözült mosoly és a harsány hálaének. Nem fura, hogy mind ismerjük a szabályokat, de sosem akaródzik elhinni, hogy azok ránk is vonatkoznak? Valahogy teljesen félrement nálam ez a szakításos mizéria. A dolgok normális menete szerint először szörnyen érezzük magunkat, aztán kicsit jobban, aztán még egy kicsit jobban, aztán sokkal jobban. Ezzel szemben én napról napra rosszabbul vagyok. Meddig kell még befele mennem az alagútba, mire meglátom a fényt a túlsó végén? És vajon Garv hogy boldogul egyedül? Jobban bírja, mint én? Vagy ő is szenved? Valószínűleg nem, ő mégiscsak férfi, nekik mindig könnyebben megy. És ki a barátnője tulajdonképpen? Komoly az ügy? Az ideiglenesen elfojtott önkínzó gondolataim most új erőre kaptak. Elegem van a férfiakból – mondtam keserűen. – Tudod, mi lesz belőlem? Ne! – nyögte Emily halkan. – Ki ne mondd, mert ismerek valakit, aki a szavadon foghat. Egyébként meg el vagy tájolva, a leszbikusok se jobbak a
férfiaknál, ahogy én látom. Megígérik, hogy felhívnak, aztán feléd se néznek. Lefekszenek veled, aztán kidobnak... Nem erre gondoltam – szakítottam félbe. – Bár ez se rossz ötlet. Jaj, neeee! – A szeme elé kapta a kezét. Azt akartam mondani, hogy elégedett szingli nő lesz belőlem, aki folyton a függetlenségével henceg. – Keserű gúnnyal játszottam el a hányaveti modort: – „Egyszerűen csodálatos egyedül élni, mert én döntöm el, hogy az ágy melyik oldalán alszom! Én döntöm el, mikor kihez van kedvem. Nem kell a partnerem uncsi családjával meg kollégáival bájolognom. Nincsenek kompromisszumok, nincsenek áldozatok." Pompás lesz. Rengeteg barátot szerzek, meg egy hatalmas csatos Coach táskát, bő vászongatyát, és szép, ám könnyen kezelhető frizurát hordok. – Isten tudja, hogyan állt össze ez a Sharon Stone-imidzs. Vagy az is lehet, hogy nem – sóhajtottam. Lehet, hogy egyszerűen visszaköltözöm a szüleimhez, és mi leszünk a helyi Addams Family. Bajuszt növesztek, és a végén megadom magam a sorsomnak, és a fodrásszal csináltatok egy ír Maca-sörényt. Haza akartam menni. Annyira keserves és megalázó volt Troy elutasítása, hogy minél messzebbre akartam kerülni tőle. A kaliforniai napsütés eleinte elvakított, eltompította a fájdalmam éles kontúrjait, de mostanra hozzászokott a szemem, és éppolyan tisztán láttam, mint odahaza Írországban. Ahogy a fájdalomcsillapító egyre kevesebbet ér, ha hozzászoksz, elmúlt Los Angeles jótékony hatása. Sejtettem, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, inkább utóbb. Alig két hete jöttem, és eredetileg egy hónapra terveztem a látogatást. Na, azt már nem. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartozom ide. Viszont hova tartozom? Nincs már az életemben olyan, hogy „otthon". De annyi tisztáznivaló vár rám Írországban, hogy úgyis félre kellett volna tennem a büszkeségemet és visszamennem – és a Troy-féle affér után hirtelen nagyon sürgős lett az utazás. Rápillantottam a bőröndre: még ki sem csomagoltam rendesen, főleg, mert nem volt szekrényem – tíz perc alatt összeszedhetek mindent, és leléphetek. A kép, hogy felszállok a repülőre, megnyugtatta az idegeimet, .mint feltört talpat a párnás ragtapasz. De mi lesz Emilyvel? Nem lenne önzőség magára hagyni ilyen kritikus pillanatban? Kelletlenül úgy döntöttem, hogy elhalasztom a hazautazást Larry Savage jelentkezéséig. Ha megveszi a könyvet, akkor jó, ha meg nem, akkor véget érnek Emily kalandjai is az Angyalok Városában. Hamarosan kiderül. Miután ezt lerendeztem magamban, felhívtam a szüleimet, hogy bejelentsem a döntést: ettől úgy éreztem magam, mintha máris úton lennék. Apu vette föl, szokott idegenkedő telefonhangján. -
Melyikőtök az? Ja, Margaret? – Vártam a telefon által kibocsátott mérges gázok hatását, de meglepetten hallottam, hogy tovább beszél: – Voltál már Disneylandben? Dehogy voltam. El kell menned, valami fantasztikus! És egy csomó ilyen hely van. Például valami Six Flags. Állítólag ott van a világ legnagyobb hullámvasútja! Gondolj a nyakadra! – emlékeztettem szigorúan. – Egyébként meg honnan tudsz te a Six Flagsről? A neten olvastam. Milyen neten? Hát inter. Mit művelsz te az interneten? – Nem tudtam leplezni a – méltatlankodással vegyes – elképedésemet. Helen vezettette be nemrég. És apád le se száll róla – kotyogott közbe anyu a másik készülékről. – Folyton a neten szörfözik, pornót keres. Nem is keresek pornót! Nem kell üvölteni. És kár a szóért, mindent tudok, ami azon az interneten folyik. Nem üvöltök, csak azért hangzik úgy, mert az emeleten vagy. És nem csak pornó van az interneten. Hanem például? Utazási ajánlatok. Rövid szünet után gyanakodva megkérdeztem: – Repülővel? Igen, repülővel. Napos helyekre? Kínosan egyértelmű volt, hová tart ez a beszélgetés, és úgy döntöttem, csírájában elfojtom. – Hamarosan hazamegyek. Pár nap múlva. Micsoda? – csattant fel az ingerült duett. Ahogy sejtettem. No, remélhetőleg ez a terv kútba esett. De később szóba hoztam Emilynek. – Valami azt súgja, hogy a szüleim meg akarnak itt látogatni. Ne hülyéskedj. Komolyan mondom. Én is. Nem jöhetnek, mert nem foglaltak repülőjegyet múlt novemberben. Lásd be, nem a spontán ötleteikről híresek. Náluk az számít vagány, vállalkozó szellemű programnak, ha jövő tavaszra megszerveznek egy hétvégi túrát.
Megnyugodva zártam le a témát. *
De nem számoltam Helen szörföspasi-mániájával, és három röpke óra múlva beütött a katasztrófa. ...és lefoglaltuk a repjegyeket az internetes világhálón – magyarázta anyu. – Nem kell utazási irodákkal bajlódni, csak begépeled az adatokat, és kidobja az időpontokat. Ez a net remek találmány! De én haza akarok menni! Hát nem jöhetsz – mondta barátságosan. – Te fogsz körbekalauzolni minket. Ugyan mit számít az a pár nap? Az ég szerelmére! A kézfejembe haraptam, hogy ne visítsak a bosszúságtól. Hol akartok megszállni? – Gyorsan hozzáfűztem: Itt nincs szabad hely. Ó, eszünkbe sem jutna nálatok alkalmatlankodni biztosított nagyvonalúan. – Beszéltem Emily mamájával, és megadta a hotel címét, ahol ő szállt meg legutóbb. Csak egy ugrásra van tőletek, és nagyon kellemes hely, finom a reggeli, és adnak mindenféle mütyürkét... Miféle mütyürkét? – kérdeztem leverten. Zuhanysapkát, varrókészletet, esernyőt, ha kell. Nem mintha ott szükség lenne rá – tette hozzá sötéten –, pont az eső elől menekülök. Ha Los Angelesben is esni fog, bejelentkezem a diliházba és feladom. Ismered a mondást, ugye? Gyanakvó csönd. – Melyiket, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem"? Azt, hogy Kaliforniában sosem esik az eső. Helyes! – vágta rá határozottan. Hanem zuhog! Hiába, nem lehetett lebeszélni róla. Kedden érkeznek – jelentettem be a döbbent Emilynek. Ó, te jóságos ég!
29 Úgy csimpaszkodtam az alvásba, mint a szikla peremébe a szakadék fölött. Lassan, vonakodva sodródtam az eszmélet felé, már csak egy vékony réteg öntudatlanság védelmezett, de még mindig küzdöttem az ébredés ellen. Végül a telefon csörgésére adtam fel a küzdelmet. Meg is bántam rögtön! Első gondolatom Troy volt és a megalázó elutasítás. A második a családom érkezése: csapdába estem. Hacsak... hacsak el nem tolták az internetes helyfoglalást. Minél többet gondolkoztam rajta, annál kisebb esélyt láttam rá, hogy a) egy valóban létező járatra vettek jegyet; b) Los Angelesbe, Phnompen vagy Tierra Del Fuego helyett. Már majdnem felvidultam, amikor Emily halkan bekopogott. Még mosolyogni is tudtam, amíg a kezembe nem nyomta a kagylót: – A mamád – suttogta. Legszörnyűbb félelmeim igazolódtak be. Az American Airways Dublin– Los Angeles-i járatát választották, és a foglalás simán ment. – Felhívtam őket az előbb, és visszaigazolták – közölte anyu vidáman. Még a járatszámot is tudta. Sőt pontos ülőhelyet is választott, és vegetáriánus menüt rendelt Annának! Mellesleg számomra csak ebből derült ki, hogy Anna is jön. Meddig maradtok? Helennek vissza kell érnie Marié Fitzsimon esküvőjéig – hét nyoszolyólány, három koszorúslány, az örömanya és a vőlegény anyja van az előjegyzési listáján –, úgyhogy nem jön ki két teljes hét... Két hét? – Még két hétig kell itt maradnom és Troyt elviselnem? Te magasságos ég! ...úgyhogy tizenkét nap lesz belőle. Na, adom apádat, tudni akarja, hogy kell-e sortot vinni. Amint letettem a telefont, újabb csapással kellett szembenéznem. Emily állt. elém azzal, hogy „beszélnünk kell". – Mint tudod – kezdte félszegen –, Larry Savage még nem szólt vissza, és én nem táplálok különösebb reményeket vele kapcsolatban. Lara tett egy javaslatot a múltkor... Már tudtam, mi következik. ...hogy keressek dramaturgi munkát. Nem bírtam kivárni a végét. – Hívd fel nyugodtan – mondtam. Többen is szóba kerültek, az egyikük... Ó! Komolyan? Shay Delaney – tényleg nem baj? Miért lenne baj? – Mi jogon szólhatnék bele?
Maggie, légy szíves, legyél őszinte. Csak mondd ki, hogy ne, és szóba se állok vele. Nyugodtan. Aggodalmasan kérdezte: – Biztos? Persze. Köszönöm, köszi szépen! Nagy szükségem van a munkára, és tudom, hogy régen volt már, tudod, te meg ő, de tudom, hogy az első seb nehezen gyógyul. Ezért féltem, hogy haragudni fogsz és... Semmi gond – vágtam közbe kissé nyersen. – Nem haragszom. Gyorsan visszakozott. – Nem hívom fel. Bocs, hogy megkérdeztem, nem kellett volna. Hívd fel, NEKEM MINDEGY! – A kiáltás visszhangozva lebegett köztünk, mindkettőnket megrémítve, aztán mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. – Nem haragszom. Komolyan. Csak ne kelljen még egyszer elmondanom. De... Hé! Biztos? Biztos. Oké. Reméltem, hogy eltelik pár nap, mire tettre kerül a sor, de rögtön a telefonhoz ment – én meg a szobámba, ahol hallgatózhattam titokban. Nem sikerült elérnie Shayt, de amikor azt mondta: – Szóval Los Angelesben van? –, az ujjaim megállíthatatlanul remegni kezdtek, bár nem olyan durván, mint amikor legutóbb találkoztunk, ami után nem bírtam kicipzározni apu anorákját. Emily lebetűzte a nevét az ismeretlennek: – O'Keeffe. O, K, E, E, F, F, E, igen, O'Keeffe. ír név. Nem, ír. Szóval, ha vissza tudna hívni, nagyon hálás lennék. Köszönöm. Utánam jött. – Maggie? Nem tudtam beszélni vele. Nem? – kérdeztem közönyösen, mintha nem álltam volna az ajtóra tapadva idáig, lélegzet-visszafojtva, kivörösödött arccal. Nem. Nem volt ott. Mit csináljunk ma? – Nagyon igyekezett a kedvemben járni. – Lemehetünk a strandra – vagy étterembe inkább? Neked dolgoznod kell. Á, az várhat. Kitört belőlem a nevetés. – Nincs – semmi – bajom! De... Hé! Látszott, hogy nem szívesen hagyja ennyiben a dolgot, de nem ellenkezhetett.
Dolgozz nyugodtan – biztattam. Hát jó. – Bekapcsolta a laptopját, és belemerült a munkába. Én a tévét kapcsoltam be a feledés reményében, és elkezdődött egy újabb nap, amikor senki nem veszi meg Emily forgatókönyvét. Szürreális vízió lepett meg hirtelen, a legjobb becketti hagyományok szellemében: lehet, hogy életem végéig ebbe a házba leszek zárva, és várom a soha meg nem jövő jó hírt. Félórányi céltalan kapcsolgatás után az idegeim felmondták a szolgálatot, ezért úgy döntöttem, kajára van szükségünk, és elmentem a boltba. A toprongyos kiabálós pacák most is ott volt, ezúttal rendőrségi tűzpárbajról szónokolt, és az elesett hősökről. A homlokomra lehetett írva, hogy „kikészültem, rúgj belém te is" mert, ahogy kiszálltam a kocsiból, felém turbózott a parkolón keresztül, és az arcomba üvöltötte: – Kizoomollak! A szívem a torkomban dobogott. Emily mondta ugyan, hogy a fickó ártalmatlan, de most határozottan dühöngő őrültnek látszott. Megkerültem a vérben forgó szemű, erősen szagos férfit, és sietve átvágtam a parkolón, remélve, hogy a futás szégyenét elkerülhetem. Mire elértem a bolt légkondicionált fedezékét, közel álltam a síráshoz. Kifelé menet megint elfogott a félsz, hogy nem tudok zavartalanul visszajutni az autóhoz, és kockáztatva azt is, hogy hisztisnek néznek, megkértem az egyik bolti segédet, hogy kísérjen el. Jól is tettem, mert amint kiléptünk az automata ajtón, a toprongyos ember dühödten rám kiáltott: – Magának egyedül kellene lennie! Igazából ártalmatlan az ürge – próbált megnyugtatni a fiú, miközben leszegett fejjel, sietősen végigrobogtunk a bevásárlókocsit tolva a parkolón. Aha. – De már nem a biztonságomért aggódtam. Hanem amiatt, amit az őrült mondott: – Magának egyedül kellene lennie. – Profetikus felhangot hallottam ki belőle, és ez elmondhatatlanul lesújtott. – Vendégünk van – újságolta Emily, mikor a bevásárlózacskókkal betántorogtam az ajtón. Gondoltam, Ethan lesz, mert a kanapén töltött éjszaka óta rendszeresen átjárt, abban a tévhitben, hogy bármikor szívesen látjuk. Időnként csak úgy megjelent, és leült tévézni. De nem Ethan volt, hanem Mike, a zsályacsokrával felszerelkezve és bűvös táncát járva. Hali, Maggie – vigyorgott rám. – Folytatom a káros energiák kiűzését. Helyes – biztatta Emily. – Ne maradjon egy csepp sem, jó híreket akarok kapni a stúdiótól.
Ez nem így működik. – Mike kissé zihált már az erőfeszítéstől. – Arról van szó, hogy az történjen, ami a leghelyesebb. És az lesz a leghelyesebb, ha egymillió dolcsiért megveszik a könyvemet. Mindig mondom, hogy vigyázz, mit kívánsz – mosolygott Mike. Miközben pihenőt tartott, rám terelődött a figyelme. – És te hogy vagy, Maggie? Kösz, jól – mondtam borúsan. Tényleg? Ühüm. Sűrű szakálla mögül, fülig érő vigyorral azt kérdezte: – Ugye tudod, mi a megoldás, ha magad alatt vagy? Vállat vontam. – Mi? Emeld az arcod a fény felé. Gőzöm sem volt, mire gondol. Nem az én műfajom ez a ködös, misztikus, szöveg, mégis a sírás kerülgetett – már másodszor aznap. Légy kedves önmagadhoz – folytatta. Hogyan? Gondozd a lelkedet! Ne sajnáld az időt arra, hogy néha megszagolj egy virágot, meghallgasd az óceán zúgását. Ööö... Neked kell rájönnöd, mire van szükséged. Talán meditálhatnál, figyelhetnél a benső csöndedre. Aha. Jó. Tényleg, ha nincs ma este semmi dolgotok, átjöhetnétek hozzánk! Mesemondó estet tartunk. Mindketten megdermedtünk, és kétségbeesetten törtük a fejünket a megfelelő kibúvón. Milyen az a mesemondó est? – kérdeztem. Jobb nem jutott eszembe. Tiszta emberek gyűlnek össze, és a saját kultúrájuk történeteit osztják meg a többiekkel. Amikor azt mondod, tiszta emberek – szólt közbe Emily –, ugye nem úgy érted, hogy előtte megfürdenek? Mike fölnevetett. – Nem, úgy értem, hogy belül tiszták. Ettől féltem. No mindegy, igazság szerint mesemondó estre hívni engem olyan, mintha vacsorázni vinnél egy fogorvost, és két fogás között felkérnéd gyökérkezelésre. Én egész nap történeteket mesélek, ez a munkám. Mike jóindulatúan vállat vont. – Ha te mondod. Becsúsztattam a lábam a szandálomba. – Oké, nekem mennem kell.
Hová? A fény felé emelem az arcom, és elmegyek vásárolni. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe. Remek! – mondta Emily. – Jó ötlet! Bementem Santa Monicába, és meglepően kellemes délutánt töltöttem el a Third Street Promenade mesés kincsesbarlangjai közt őgyelegve. Zajlott az élet az utcán, s egyszerre megint élveztem Los Angelest: egy pasi megállított, és két jegyet ajándékozott valami új film próbabemutatójára; mintha Sean Pennt láttam volna gumicukrot venni; egy ezüstfestékkel tetőtől talpig bemázolt pasas ezüstgolyókkkal zsonglőrködött, és egy kisebb stáb filmezte. Közben végig sütött a nap, és a boltban, ahova visszavittem a „furatérdes" szoknyát, megértő fülekre talált a panaszom. – Miért kívánja visszacserélni ezt a terméket? – kérdezte a lány, tollát készenlétbe helyezve a megfelelő rubrika fölött (merthogy ilyenkor ki kell ám tölteni egy űrlapot). Hülyén néz ki benne a térdem. Hülyén... néz ki... benne... a térde – mormolta a lány írás közben. Bement az üzletvezetőhöz tisztázni, hogy a fenti probléma pénzvisszafizetésre érdemesít, avagy le kell vásárolnom az összeget. Kis híja volt, mesélte utána, hosszan vacillált a főnök, de végül úgy döntött, a termék nem tekinthető hibásnak, le kell vásárolnom az árát. A délután hátralévő részében sikerült elkerülnöm a szokásos felesleges pénzkiadást. Egyetlenegyszer költöttem, két kis feliratos topot vettem. Emilyén az állt, hogy „Most vagy soha", az enyém meg azt hirdette, „Minden férfi tetű". Nagyságrendekkel éreztem jobban magam, mire hazaértem, és odaadtam a pólót Emilynek, aki rögtön kijelentette, hogy imádja. – Ma este ezt veszem föl! Eljössz te is inni egyet? És játsszam az elefántot a randidon Louval? Még hogy Lou! – biggyesztett megvetően. – Elmehet a fenébe a virágaival meg a hívásaival – tiszta hülyének néz! Akkor kivel mész? Troyjal. Kurta, keserű nevetéssel válaszoltam. Jaj, ne legyél ilyen, légyszi! Troy minden nővel lefekszik, és mindig jó barátságban marad velük. Akkor én nagyon régimódi vagyok – mondtam mereven. Kérlek szépen, gyere el! – esdekelt aggodalmas arccal. Ki kéri? Te vagy ő! De őszintén! Mindketten.
Említette a nevem? Ööö... Ne hazudj! Jó, voltaképp nem mondta. Bár rosszulesett, de volt ennek jó oldala is; ha Troy kerülni akarja a társaságomat a hátralévő hetekben, akkor kevesebb alkalmam lesz szembesülni a megaláztatással. Menjetek nyugodtan! – biztattam. – Érezd jól magad, egész nap dolgoztál. És mielőtt rákérdezel, nem haragszom! El is ment, és bár aznap valósággal záporoztak rám a meghívások – választhattam a mesemondó est vagy a Rosemary gyermeke digitalizált változata között –, én inkább letelepedtem a tévé elé, merő dacból fölvettem a „Minden férfi tetű"-pólót, és azzal szórakoztattam magam, hogy elterveztem a Troynak szánt megsemmisítő bánásmódot. Egyelőre nem döntöttem még el, hogy a méltóságteljes hallgatással vagy egy csípős legorombítással fogom értésére adni, mit gondolok az útszéli erkölcseiről. Jött a híradó, és volt benne egy riport valami írországi béketüntetésről. Egészen elhűltem: egy pillanatra azt hittem, elromlott a tévén a szín. Minden szürke volt, és az ír politikusok fakó arca mintha sose látott volna napfényt. És azok a fogak... Jézusom. Úgy látszik, én is behódoltam az itteni szépségideálnak, és azt képzelem, a bronzbarna bőr és a vakító fogsor a normális. Felsóhajtottam, és folytattam képzeletbeli beszélgetésemet Troyjal. Egyszer csak fékcsikorgást hallottam kintről, ajtócsapódást, majd cipősarkak kopogását a járdán. Találgattam, hová tarthat az illető, és mire felfogtam, hogy hozzánk, már ki is vágódott az ajtó, és berontott Lara, ziláltan és feldúlva. Hol van Emily? Troyjal. Mi a baj? Ne is kérdezd! Kérsz egy pohár bort? – ajánlottam fel. Bólintott, és kijött velem a konyhába. Mi a baj? – próbálkoztam újra. Kirabolták? Vagy karambolozott? Nadia! Felhívott ma este, és az új hívásazonosítómon megjelent, hogy „Mr. és Mrs. Hindel". Érted ezt? Mr. és Mrs. Hindel! Férjnél van! Az a szemét ringyó férjnél van! Meglódult a kezemben a borosüveg. – Lehet, hogy csak félreértés. Talán régebben házas volt, de már különváltak. Nem tévedés, nem is tagadta. – Lara meglátta magát a tükörben, és felnyögött. – Jesszusom, mintha a kutya szájából húztak volna ki! – Mi tagadás, volt már jobb formában; szép napbarnított bőre hamuszürkére
fakult. – Abszolút nyíltan beismerte, hogy csak kísérletezett egy kaland erejéig. Fájdalmas hallgatás után kibökte: – Kihasznált! – És sírva fakadt, visszafogott, méltóságteljes módon, amitől gombóc lett a torkomban. – Annyira szerettem hüppögte, ahogy a férfiak miatt szoktak sírni a nők. Hidd el, ugyanúgy fáj, ha lányról van szó! Tudom... tudom. – Most már tényleg tudtam. Azt hittem, ő más, mint a többi. Nemsokára találsz valakit. – Megsimogattam a haját. Nem! Csss, dehogynem. Persze hogy találsz. Gyönyörű vagy. Pocsékul érzem magam! Most igen, de elmúlik. Nem volt hozzád való. Igazad van. – S könnyes mosollyal hozzátette: – Egy hetet adok magamnak a gyászolásra, aztán túl leszek rajta. Ez a beszéd! – dicsértem. Köszi. A homlokunk majdnem összeért, szomorkás mosollyal üzentük egymásnak, hogy „se velük, se nélkülük", és akkor Lara megfogta az arcom, és puhán szájon csókolt. Megijesztett, de még így is észrevettem, hogy a csók egyáltalán nem érintett kellemetlenül. Jellemző, hogy Emily épp ezt a pillanatot választotta a hazaérésre. Előbb éreztem meg rajta az elképedést, mint hogy megláttam volna elfehéredett arcát; az üvegen átsugárzott a hitetlenkedő megbotránkozás. Feltépte az ajtót, és értetlenül nézett Laráról rám. Mi folyik itt? – kérdezte. Ezt nem fogod elhinni! – kezdte Lara a tragikus történetét. Figyelmesen hallgattuk Emilyvel, de nemigen néztünk egymásra. Vagyis egyáltalán nem. Egy szót sem váltottunk egészen addig, míg ásítva meg nem szólaltam: – Asszem, lefekszem, különben nem lesz meg a tizennégy óra szundi. Emily utánam szólt: – Troy üdvözöl. Igen? Jó éjt! Ágyba bújtam, behunytam a szemem, és kivételesen nem gondoltam Garvra. Sőt Troyra sem. Lara körül forogtak a gondolataim.
30 Másnap reggel, miután fölszeleteltem a banánt és mielőtt beraktam volna a turmixgépbe, elért minket a megváltó hír: Larry Savage megvette a forgatókönyvet! Mondanom sem kell, hogy Emily visongva ünnepelt, és még az a kilátás sem csüggesztette el, hogy bele kell írnia a történetbe Morzsa kutyát. Az egész szereposztást átírom orangutánokra, ha neki az kell! – jelentette ki. – Ha megfizeti! És mennyit kapsz? – kérdeztem magam is felvidulva. Az írói szakszervezet által kikötött minimumot. Fukar dög – közölte hanyagul. – Ez majdnem sértés! De majdnem hatjegyű sértés. Plusz félmillió, amennyiben el is készül a film. Csak kérdés, hogy tényleg elkészül-e. Saját – nem túl széles körű – tapasztalataimból is tudtam, hogy ezt lehetetlen megjósolni: a producer lelkesedhet akármennyire egy könyvért, ha nem sikerül meggyőznie a stúdióvezetést arról, hogy érdemes leforgatni a filmet. És nincs könnyű dolga. De mindegy, emiatt ráérünk később is aggódni... Emilyt ezen a délelőttön pajszerral sem lehetett volna leválasztani a telefonról: nekilátott a maratoni buliszervezésnek. Ma este igazi partit tartunk, és végre tényleg van mit megünnepelni. A jó hír közben futótűzként terjedt a barátai között, akit már felhívott, az felhívta azt, akit még nem, aki erre felhívta Emilyt, aki jól megdolgoztatta a hívásvárakoztatás funkciót. – Várj egy kicsit, valaki van a vonalban – ismételgette folyton. Az egyik várakozó hívó épp Shay Delaney volt. Rögtön tudtam, hogy ő, mert Emily körül bűntudatos töltést kapott a levegő. Hú, de kár, hogy nem hagyott üzenetet tegnap este, akkor kitörölhettem volna, és Emily sosem tudja meg. És még nagyobb kár, hogy sosem lenne merszem megtenni. Végre lecsengett a telefonos roham, és Emily odajött hozzám, miközben tiszta pólót kerestem a bőröndömben. Meghívtam Shay Delaneyt estére – mondta bocsánatkérően. – Kicsúszott a számon a pillanat hevében. Nem baj? Most már nem mindegy? – vetettem oda kurtán, és tovább turkáltam a ruháim között. Még lemondhatom. Na persze. Megyek és lemondom.
Nem, hagyd! – A mai este Emilyé, nincs jogom elrontani. Shay Delaney egyébként is a múlté. Emily úgy döntött, ételszállító céggel hozatja a kaját. Én, tamáskodtam – egyetlenegyszer próbálkoztam ilyesmivel, hat hétig tanulmányoztam a tucatnyi menüsort, végül megállapítottam, hogy olcsóbb, ha az anyámnak fizetek a sonkás szendvicsért és az almás sütiért. De Los Angelesben az ember csak tárcsáz, bemondja, hogy „vietnami büfét kérek minifánkokkal és pezsgővel negyven személyre", és négy óra múlva három kigyúrt munkanélküli színész ünnepi fehérbe és kristályos ragyogásba öltözteti az otthonodat, és roskadásig pakolja az asztalokat vietnami kajával, minifánkokkal és pezsgővel. Olyan simán és hatékonyan zajlott le minden, mint a Forma– l-es kerékcsere, és amint kiegészült a háromszögletű elrendezés az utolsó pezsgőspohárral és helyére került az utolsó korianderlevél a tavaszi tekercses tálon, már indultak is. Tovább a következő partira? – kérdezte Emily. Bizony! Hát köszönöm, uraim, örök hálám! Csak a munkánkat végezzük, hölgyem. És a számla már úton van. És tudjuk ám, hol lakik! Holnap jövünk a poharakért meg a díszletért. Jó szórakozást! Miután távoztak, Emily úgy döntött, megkóstoljuk a pezsgőt. – Csak ellenőrizzük, nem mérgezett-e véletlenül. Koccintottunk, Emily pedig megjegyezte: – Nélküled nem sikerült volna. Emelem poharam csodálatos asszisztensemre, Maggie-re! Én a csodálatos forgatókönyvre! – mondtam gálánsán. Larry Savage-re! Morzsa kutyára! Az orangutánokra! Én törtem meg az álmodozó, elégedett csöndet. – Tudja, hogy én is itt vagyok? Ki? Shay Delaney. Nem. Én legalábbis nem mondtam. Az álmodozásnak annyi – rám törtek a fájdalmas érzések, amiket az hoz elő az emberből, ha valakit a végső menedékének tekintett, de kiderül, hogy viszonzatlanul. Apropó, viszonzatlan: – Troy is jön ma?
Igen – feszengett Emily. – Tudom, hogy látni sem akarod, de régi barátom, és sokat segített a könyvvel. Nem hagyhatom ki ebből. Megértettem az álláspontját, de ezzel lőttek annak a reményemnek, hogy Troy legalább tisztességből kerülni fogja a társaságomat, és megkímél a szégyenkezéstől. Még arra sem tart érdemesnek, hogy kerüljön! Hát, ha Troy is jön – mondtam, és lerántottam a „Minden férfi tetű"-pólómat –, akkor valami mást veszek föl. Miért? Mert még bóknak venné! Hét óra után elkezdtek szállingózni a vendégek. Justin és Desiree jelent meg először. Utána Lou, az elkötelezettségfóbiás, egy üveg pezsgővel. Odasúgtam Emilynek, hogy rokonszenves a srác, mire azt felelte: – Ravaszak ám ezek, én nem is mondtam, hogy nem! Megláttam, hogy Troy kocsija érkezik az utca túloldalára, és bármilyen ciki, rögtön feltámadt bennem a remény, hogy félrevon, és suttogva bocsánatot kér, amiért nem hívott, mert sok volt a dolga – pedig pontosan tudtam, hogy ez kizárt dolog! Nem is tévedtem. Kiszállt a kocsiból, és görcsbe rándult a gyomrom, mert Kirstyt hozta utánfutónak. Átvágtak az úton, és beléptek a házba. Mielőtt eldönthettem volna, hogyan viselkedjek, Troy egyenesen odajött hozzám. A szívem reménykedve felzakatolt... de Troy testvéri puszit nyomott az arcomra, és lazán, barátságosan, minden rejtett utalás nélkül így köszöntött: – Hallom, ír barátném, hogy te voltál a mentőangyal! Micsoda? – kérdeztem harapósan. Hm, pedig a hűvös, távolságtartó modorra rendezkedtem be. Nem te vezettél hétfőn? Az Empire-be? Még a tárgyalást is lenyomtad volna, ha kell. Mi lett volna nélküled?... Köszi! – Justin a. kezébe nyomott egy poharat. – Hé, emberek, igyunk az ír mentőangyalra! Milyen meglepő, hogy Kirsty alacsony zsírtartalmú ásványvizéből egy csepp sem fogyott az egészségemre, a szája pedig megfeszült. Hali, még nem találkoztunk – Troy vagyok, Emily barátja. – Troy a kezét nyújtotta Lounak. Én meg Lou – jött a higgadt válasz. – Emily barátja. Ó... aha. – Loura meredt, Lou meg őrá: két alfahím összecsapása. Ha oroszlánok lettek volna, elkezdenek körözni egymás körül, és felmérik a másik erejét. Na és hol van Emily? – nézett körül Troy. Itt! – bukkant föl a szobájából.
Mindkét hím nekilódult, de Troy ért oda előbb, és tiszteletteljesen tárta szét a karját. – A hollywoodi sikersztori hőse! Nem kell egy rendező? Dugulj el! – nevetett Emily. Na és hol a csapda? – kérdezte Troy. Miért lenne csapda? Ugyan már, Emily, ismered ezeket az alakokat, mindig van valami csapda. Mennyire súlyos? Bele kell írnom Morzsa kutyát. És nem bánod? Ennyi pénzért? Na és mi lesz a művészettel? – ugratta Troy. – Mi lesz az elveiddel? Elképesztően kompromisszumkész lesz az ember, ha kifogy a pénzből és a lehetőségekből – vigyorgott Emily. Hát azt tudom – mosolygott Troy. – Gratula, bogárka, nagyon örülök! Kirsty ebben a pillanatban úgy döntött, hogy már épp eleget barátkoztak, úgyhogy közéjük lépett és elnyafogta Troynak, hogy túl nagyok a buborékok a vizében vagy mi. Tucatjával érkeztek a vendégek: Lara, Dávid Crowe, Mike és Charmaine, Connie a teljes sleppjével, Justin két barátja a kutyafuttatóból, Emily csoporttársai a forgatókönyv-írói tanfolyamról, egy másik csapat a jógáról... Mintha a múlt heti elkapkodott ünneplés ismétlését néztem volna. Amikor felfedeztem, hogy a Kecskeszakállúak a nagyszobában pogóznak, felnyögtem: – Én ezt kikapcsolom! Mindenki hozott ajándékot: a stúdió még délután átküldött egy fél virágboltot, Dávid Crowe csak hajszállal múlta alul az ő eresztésüket. Ez az este a boldogságé és az ünneplésé volt, a legtöbb jelenlevő a film világában dolgozott, így Emily sikere lelket öntött beléjük is – minden győzelem egy kicsit közös. De én nem voltam boldog és ünnepi hangulatban, messze nem: Troy viselkedése felpaprikázott. Nem elég, hogy egyéjszakás kalandra használt fel, még annyira sem becsül, hogy titkolja a viszonyát Kirstyvel. Az 6 kedvéért legalább hazudott. Én meg asszisztáltam hozzá, hogy magamat óvjam a megaláztatástól – befogtam a számat, és ezzel Troy dolgát könnyítettem meg. Ezt elszúrtam, de nemigen láttam megoldást. Mit érnék el vele, ha beárulnám Kirstynek Troyt, aztán képen törölném, mintha valami kibeszélőshow-ban lennénk? Attól eltekintve, hogy élvezném? Tehát nemcsak Troyt – no meg Kirstyt – utáltam, hanem saját magamat is. És bár nem szívesen ismertem be, de Emilyre is haragudtam, amiért meghívta Shay Delaneyt. Nem csoda, hogy úgy éreztem, haragban vagyok
az egész világgal. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Kirstyt nem azért utáltam meg, mert Troy becézgeti, hanem szerencsére már első látásra is. Unottan mászkáltam körbe, és kínálgattam a tálcákat, de mindenki méltatlankodva tolta el, mintha már a feltételezés is sértő volna, hogy szoktak enni. Ha Justin nincs ott, a pezsgőn kívül minden felesleges lett volna. Vigyáznom kell a vonalaimra – himbálta meg a pocakját, és a szájába tolt egy rákfalatkát. – A munkám az elsődleges! Te nem kérsz, hercegnőm? Hát, megennék még hármat-négyet – feleltem, és a rákos tálca felé nyúltam. De kiderült, hogy Desireehez beszél, tavaszi tekercscsel kecsegteti, de a kutya finnyásán húzta el az orrát. Látod ezt? – kérdezte aggódva. – Pedig régebben imádta a keleti kaját. Lehet, hogy gyomorrontása van. Miért nem viszed el állatorvoshoz? Nem gyomorrontás. Rosszabb. Hogyhogy? Félek, hogy anorexiás. Anorexiás? Egy kutya?! Sajnos kutyáknál is előfordul – mondta szomorúan. – A Los Angeles Times írta. Légyszi mondd, hogy viccelsz! Maggie – szólt borúsan –, bárcsak viccelnék! Fogtam a tálcámat, és elindultam egy újabb hiábavaló körre, azon tűnődve, hogy miféle hely az, ahol a kutyáknak is táplálkozási zavaraik vannak. Öt perc múlva találkozunk a fánkoknál! – szólt utánam Justin. Sűrűn egymásba botlottunk a kertben, a fánkos tálcánál. Folyton rájártam az édességre, már kezdtem szégyellni, és valóban, rövidesen újra összefutottam Justinnal. Le kell állnunk ezzel – mondtam neki, mert abban reménykedtem, ha nem randizom itt vele ötpercenként, nem érzem a kísértést az evésre. Hátat fordítottam az asztalnak – és Troyjal meg Kirstyvel találtam magam szembe. Jó a buli? – kérdezte Troy. Aha. – Elfordultam, kiválasztottam egy fél fogamra se elég csokis fánkot, és bedobtam a számba. Nem tudtam megállni. Van mit ünnepelni, hm? Aha... Elkapott a hév – fölvettem egy féltenyérnyi fánkot. (Los Angelesben a „mini"-t szó szerint kell érteni.) Kirsty figyelmesen követte a süti útját a
tálcától a számig, majd álságos részvéttel megszólalt: – Ez minimum kétszáz kalória! Menzesz előtt vagy? Az édesség hamuvá vált a számban, és elöntött az epe. Tudod, mit kell ilyenkor csinálni? – trillázta. – Próbáld ki a cinktablettát! Az elfojtja ezeket az édességrohamokat! De tudod, mi a legjobb módszer a glükózétvágy ellen? – Los Angelesben egy ilyen mondat nagy reklámértékkel bír. Számos fej fordult Kirsty felé, és miután nyugtázta, hogy a közönség csügg az ajkán, folytatta: – Ez mindent visz – fagyasztott szőlő! Veszel szőlőt a piacon, berakod a mélyhűtőbe, és amikor rád jön az ehetnék, egy fagyasztott szőlőszemmel úrrá lehet lenni rajta! Tökre édes, de nulla, figyelem, nulla kalória! Csak annyit bírtam kinyögni: – A szőlő nem nulla kalória. – Gyenge visszavágás, de jobb a semminél. Igaza van – mondta Justin, és cinkosán rám hunyorított. – A szőlőnek igen magas a fruktóztartalma. Úgy nagyjából tizenöt-húsz kalóriával kell számolni szemenként. Akár többel – hazudtam. Gőzöm sem volt a témáról. – A szőlőszem méretétől függ. Ha elég nagy, és az átlagosnál cukrosabb, a kalóriatartalma akár elérheti – hatásszünetet tartottam – az ötvenet. Azt hiszem, mégiscsak jobban járunk a fánkkal – summázta Justin, és kivett egy pirinyó vaníliakrémes darabot. – Egészségesebb! Justinnal összenéztünk, lélekben egymás tenyerébe csaptunk, majd elszivárogtunk, faképnél hagyva Kirstyt, a bukott táplálkozási gurut. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy megúsztam, befutott Shay Delaney. Az este folyamán annyi feszültség halmozódott fel bennem, mint egy évfolyamnyi vizsgázó diákban. Egyre az ajtót lestem, de ahogy telt az idő, csökkent a valószínűsége annak, hogy megjelenik. Jellemző, hogy abban a percben, amikor megnyugodtam, hogy úgy látszik, nem jön, megpillantottam egy magas, sötétszőke alakot a kertben. Nem létezik... De igen. Minden izmom megfeszült, vártam, hogy észrevegyen. Vártam és vártam... Úgy tűnt, szinte mindenkit ismer a társaságból. Hátravetett fejek, felcsattanó nevetés kísérte útját a vendégseregen át – végigjárta Dávid Crowe-t, Connie-t, Dirköt. Hát igen, kicsi a filmvilág. Végül nem bírtam tovább idegekkel, elébe álltam. Akárcsak legutóbb, a reakcióval elégedett lehettem. – Maggie Garvan! Walsh – helyesbítettem dacosan. A múltkor még inkább leharaptam volna a nyelvem, mint hogy eláruljam, hogy tönkrement a házasságom – most viszont mindenáron tudatni akartam vele.
Walsh? Igen, Walsh. Aha. Na és hogyhogy itt? Csak úgy. Hibernálok. Emilynél? Igen. Ekkor – ugyanúgy, mint legutóbb – rövidre zárta a beszélgetést: – Szuper volt látni téged! –, és kezet nyújtott, majd elpályázott, én meg magamra maradtam a csalódásommal. Szerettem volna utánaüvölteni: „Nem is érdekel, mi történt? Hogy miért Walsh, nem pedig Garvan?" A hangulatom a mélypontra zuhant. Nem valami szórakoztató buli, ahol a jelen levő férfiak közül ketten is ejtettek. Akár jöhetne Garv is, hogy teljes legyen a készlet. Az egyetlen jó mozzanat Kirsty kigúnyolása volt, de azt is beárnyékolta, hogy Troy állt az oldalán. És itt van Shay Delaney, végigjópofizza a társaságot, de engem nagy ívben kerül. Hát, sóhajtottam magamban, talán csak bűntudata van. És talán meg is érdemli. Váratlanul Curtis ütközött belém, fellökte az italomat és teljes súlyával a lábujjaimra nehezedett. A ragacsos pezsgő végigcsorgott a. kézfejemen, elöntött a méreg, és abban a pillanatban képes lettem volna puszta kézzel megfojtani. Lehet, hogy Kirstynek igaza van, és a hormonok teszik. Mogorván nyalogattam pezsgős ujjaimat, és hirtelen elfogott az a libabőrös érzés, hogy valaki figyel. Felpillantottam, körbenéztem, és a tekintetem Larára esett, ő figyelt. Mikor meglátta, hogy észrevettem, megváltozott az arca, a szemeit forgatta Curtis felé biccentve, és sugárzó mosolyt vetett rám – a szokásosnál is sugárzóbbat. Visszamosolyogtam, kissé megszédültem, kissé megtántorodtam, és áthullámzott rajtam valami furcsa, várakozásteli érzés. A többség éjfél körül ment haza. Épp csak azok nem, akiket a leginkább szerettem volna az ajtón kívül látni: Troy, Kirsty és Shay körbevették Emilyt a konyhában, harsányan nevettek, cseverésztek. Miközben én sötét arccal mászkáltam ki-be, összeszedtem a poharakat, az üvegeket és a maradékot. Lara és Ethan is körülöttem sertepertélt: Lara a mosogatógépbe pakolt, míg Ethan az otthagyott pezsgőspoharakat itta ki. A maga módján nagy segítség volt mind a kettő. Elnézést – toltam félre Troyt a szemetesvödör felé menet, és közben „véletlenül" a combjába döftem hátulról egy villát. Au! Bocsi – mondtam, nem nagy átérzéssel.
Miközben a szemetesbe gyűrtem egy papírtálcát, körvonalazódott a másnapi program: Troy, Shay és Emily úgy vélték, hogy sokat segíthetnek egymás karrierjében, és ezt vacsora közben megbeszélhetik. Ugye te is jössz, Maggie? – kérdezte Emily. Lehet, hogy unnád magad, mentőangyal – mondta Troy, az én ízlésemnek túl sietősen. Valószínűleg. – Fölegyenesedtem, keményen ránéztem, és reméltem, hogy az előbbit célzásnak veszi. Mielőtt eldurvulhatott volna a helyzet, Lara vidáman közbeszólt: – Figyelj, Maggie, te gyere velem holnap! Ők hadd dolgozzanak, de te meg én – mulatni megyünk! – Kacéran rám kacsintott, és zavaromban nem tudtam, hogyan reagáljak. Ez nem csak képzelődés. Vagy igen? De nem, mert a következő pillanatban átkarolta a derekamat. – Ti ne aggódjatok, én elszórakoztatom Maggie-t. Nem is akárhogy! Igaz, Maggie? – Megcsiklandozott, én felé fordultam, mélyen a tengerkék szemébe néztem. És nem először éreztem úgy, hogy az ujja köré csavar. És most is élveztem. Naná, Lara – mondtam széles, boldog mosollyal, és nagy merészen ráhajoltam és megcsókoltam. Elég szűziesen – mármint nem volt nyelves –, de édesen, hosszan tartott, és amikor kinyitottuk a szemünket és visszafordultunk a többiek felé, a döbbenet tablója fogadott minket: Troy, Kirsty, Emily és Shay tátott szájjal bámultak ránk. Még! – nyögte Ethan, és egy gyors mozdulattal rendet tett az alsógatyájában. Mikor végre mindannyian hazamentek, Emily rám támadt: – Mi a fene folyik köztetek? Nem tudom. Semmi. – De a tisztesség úgy kívánta, hogy hozzátegyem: – Egyelőre. Egyelőre? Maggie! Ugye nem arra készülsz...? Bólintottam. – De. Talán. De te heteró vagy! Hallgattunk, aztán kiböktem: – Tudod, az nem olyan biztos. Mi az ördög ütött beléd?! Hát... – Nehéz volt erről beszélnem. Nagyon nehéz. – Tudod... – Nagyot nyeltem. – Amikor pornót néz az ember... Emilynek leesett az álla. Szinte mindent megosztottunk egymással, de a pornófilmek valahogy kimaradtak a szórásból. Ne nézz már így! – kérleltem. – Ne gondolj semmi rosszra, nem tartok ilyet otthon, de néha, ha nyaralni voltunk Garvval, és a szállodában beadták a tévén, olyankor láttam...
Aha... És eddig sose vallottam be, de azokban a filmekben nem a férfiak érdekeltek. – Ránéztem, biztatást várva, de kifejezéstelen maradt az arca. – Valahogy természetellenesnek tűntek, túl kigyúrtnak. Igazság szerint elég taszítóan néztek ki. Mert tényleg taszítóak, csupa bozontos bajszú, lenyalt hajú majom. Honnan tudod, hogy így néznek ki? Ilyen az összes. Tényleg? No mindegy. Szóval eddig csak Garvnak mondtam, de... – Elakadtam, nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok folytatni. Végül elfulladva kinyögtem: – Emily, én a nőket néztem a filmeken. Tetszenek. Nem tetszenek – mondta Emily kétségbeesetten. – Csak a helyükbe képzeled magad! Mindenki így van vele, ez normális! Megráztam a fejem. – Szerintem nem erről van szó. Lehet, hogy leszbikus vagyok. Legalábbis biszex. Emily ingerültsége elszállt, aggodalmas kifejezést öltött az arca. – Maggie, én komolyan féltelek. Csak gondold végig, mi mindent vesztettél el mostanában. Nem csoda, hogy ki vagy éhezve a szerelemre, a gyengédségre meg minden. Főleg azok után, ahogy Troy kihasznált. Nem is használt ki. • Bocs, rosszul fejeztem ki magam. Amikor nem... amikor úgy döntött, hogy... szóval megalázó lehetett. Troy nem alázott meg, mert csak azt lehet megalázni, aki hagyja. – Hallottam mostanában ezt valahol, és megtetszett. Csak sajnos rám nem volt igaz. Troy igenis megalázott. Jó, de én arról beszélek, Maggie, hogy azok után, amiken keresztülmentél, nem csoda, ha már magad sem tudod, mire vágysz. A múlt héten Troyra... Na, azzal félrenyúltam. ...most meg azt hiszed, Larára. Pedig nem. Te tévedsz. Nem igaz! Teljesen összezavarodtál. Nem zavarodtam össze. Figyelj, Emily... Lara ma rám mosolygott, és valami megmozdult bennem, amitől hosszú idő óta először éreztem... – Nehezen találtam a megfelelő szót. – Először éreztem felszabadultnak magam. Jó érzés volt. Sajnálom, ha neked ezt nehéz megemészteni, de egyértelmű, hogy miért. Mindig heterónak hittél engem, és hajlamos vagy az enyhe homofóbiára... Na álljon meg a menet!
De ha egyszer így van! Te mondtad, hogy senki muffját nem nyalogatnád! Lara az egyik legjobb barátnőm, tűzbe mennék érte! Az, hogy én nem azt csinálom az ágyban, amit ő, nem jelenti azt, hogy ellenzem. Végül is az anális szexért sem rajongok, de nem zavar, hogy mások meg pont azt szeretik. Emily a kezébe temette az arcát. – Ez az egész az én hibám! Én mondtam, hogy lazulj egy kicsit! Jól tetted! Túl sokáig éltem burokban. Akkor vissza a burokba! – rimánkodott. – Mielőtt tovább rontasz a helyzeten! Nem. Ma van csütörtök – suttogta maga elé. – Kedden jönnek. – A kézfejébe harapott, úgy nyöszörögte: – Ki fog nyírni, Walsh néni ki fog nyírni!
31 Ideje volt kijózanodni. Larry Savage nem totojázott, ütötte a vasat; Emily még javában a másnapossággal küzdött, amikor a producer az irodájába hívatta „levajazni a módosításokat". Ma délelőtt nem igazán alkalmas – hallottam Emily hangját. Közben letakarta a kagylót a kezével, és kétségbeesetten sziszegte felém: – Pezsgőtablettát, légyszi! – Rövid hallgatás után megszólalt: – Igen, uram. Értem, uram. Tizenegykor. Ott leszek. Lerakta és nekem esett: – Maggie, milyen vagy gyorsírásban? Átadtam neki a csodaszert. – Sose tanultam. Ó. És simán gyorsan írni tudsz? Mondjuk. Akkor öltözz! A Völgybe megyünk, Mr. Savage azonnal látni kíván. Rám hárult az a kellemetlen feladat, hogy átmenjek a Kecskeszakállúak elsötétített házába és felébresszem az egyiket, mert valakinek muszáj volt az ételszállítókat fogadnia. De nem szerettem volna meztelenül találni őket – főleg Curtist. Szerencsére egyedül Ethan mutatta az élet jeleit, és rajta legalább volt nadrág. Felhúzott egy atlétát, és közölte, hogy karrierváltáson gondolkodik. Ahhoz nem kéne előbb egy karrier – vetettem föl szelíden –, amit leválthatsz?
Nem jött zavarba, elmesélte a korszakalkotó ötletet: új vallást fog alapítani. Gyere már – tereltem az ajtó felé –, sietnünk kell. A mamám azt mondta, neki mindegy, csak ha választottam, tartsak ki a döntésem mellett. Azt mondta, nem kezdhetek folyton. mindent elölről. Szerintem egy új vallás az elég jó terv. Ebben kételkedtem. Nem keresztre feszítés az ilyesminek a vége? De távol álljon tőlem, hogy letörjem a lelkesedését. És mit tanít az új vallás? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót és betessékeltem Ethant. – Vagy idáig még nem jutottál el? Dehogynem! – Kifejtette, hogy az új hit alaptétele szerint a követőknek sokat kell vele szexelni. Jézusom – motyogta Emily, a tükör előtt rúzsozva a száját. Hamarosan „Ethanem" lesz a helyes kifejezés – javította ki Ethan vidáman. Kétlem – mondta Emily fagyosan. – A kajaszállítók egy órán belül itt lesznek, utána hazamehetsz. És hadd jelezzem, hogy a fehérneműs fiókom speciálisan van elrendezve. Ha valaki turkál benne, észreveszem. Világos? Világos. Figyu, Maggie, tényleg randizol ma Larával? Igen. Juhé! A leszbik a legnagyobb királyok! Emily felsóhajtott, de nem szólt semmit. Az Empire-nél meleg fogadtatásban részesített minket Michelle, Larry asszisztense. Gratulálok! – mondta, és megölelte előbb Emilyt, aztán engem. – Nagyszerű a forgatókönyv, az egész csapat rajong érte! Larry ajtaja csukva volt, de bentről tisztán hallatszott a rikácsolása: – Akkor perelj be! Perelj be, baszki! Larry az édesanyjával beszél telefonon – mosolygott Michelle. – Mindjárt végez. És valóban: egy búcsúüvöltés után erélyesen kivágódott az ajtó, és előbukkant Larry. Nem megmondtam, hogy még jelentkezem? – vigyorgott Emilyre. – Gratulálok, kislány! Köszönöm, hogy megvette – viszonozta Emily a mosolyt. – És köszönöm a virágokat! Larry csak legyintett. – Szóra sem érdemes. A stúdió mindig küld. Ez az előírás.
Tehát! – Átkarolta a vállunkat, és kisétált velünk a napfényes udvarra. – Két vezetőségi taggal van ma találkozónk. Ezeket az embereket meg kell győznünk, különben nincs film! Világos? Energikusan bólintottunk. Abszolút világos. A tárgyalóteremnek berendezett házikóban várt már a két fejes – egy vézna szőke, bizonyos Maxine, és a szögletes állú, elegáns Chandler. Mindketten hosszan áradoztak a Szilikon álmokról, és hogy micsoda bombasiker lesz. A másodperc törtrészéig felszikrázott bennem az izgalom, aztán észbe kaptam. Körbeültük az asztalt, és Larry előkapta a Szilikon álmok egy példányát. Ahol kinyílt a forgatókönyv, vastag, piros vonalak húztak át egész bekezdéseket, sőt itt-ott teljes oldalakat. Nem tudom leírni azt az érzést. Nem az én művem volt, nem kötődtem hozzá úgy, mint Emily, mégis összeszorult a szívem. Valamiért az jutott róla eszembe, hogy ilyen lehet meglátogatni valakit a börtönben, és látni rajta, hogy összeverték. Michelle fénymásolatokat osztott szét köztünk, és Larry megnyitotta az ülést. – Nos, akkor gyerünk, és rázzuk gatyába ezt az írásművet! Először is a plasztikai műtétes vonal nem maradhat. Túl bizarr, túl kemény. De épp ez a cél – magyarázta Emily higgadtan. – A társadalom szépségeszményéről szól, az értékrendünket boncolgatja... Nekem viszont nem tetszik. Kihúzni! Az egészet! Az állam megremegett, mint egy stoptábla a szélben. Hallottam már olyat, hogy egy stúdió kiheréli a megvásárolt forgatókönyvet, de mindig azt hittem, hogy túloznak a beszámolók, a hallgatóság humorérzékére vagy részvétére apellálva. A jelek szerint tévedtem. Emily nagyot nyelt, és megkérdezte: – Akkor mi a bankrablás célja? Larry áthajolt az asztal fölött, és éneklő hangon csúfolódott: – Honnan tudjam? Ki itt az író? Emily elsápadt. Mit szóltok ahhoz, hogy egy vak lánynak kell a pénz szemműtétre? – vetette föl Chandler. Larry csettintett. – Jól hangzik! Vagy egy csapat csóró kölyök kosarazni jár egy üres telekre – mondta Maxine –, de egy nagyvállalat lakóházat akar rá építeni, ezért meg kell venniük előlük a telket. Aha – bólogatott Larry elmélázva. – Nem rossz. Ha nincs benne plasztikai műtét, át kell írni a címet – szólt közbe Emily kissé hisztérikus hangon. – így semmi értelme a Szilikon álmoknak. Igaz, nagyon igaz. Legyen Morzsa. Emily még idegesebb lett, s én is nagyot csalódtam. Azt reméltem, hogy Morzsának csak epizódszerep jut, nem a főszerep.
Ha Morzsa a címe, nem hiszik azt az emberek, hogy pékségben játszódik? – morfondírozott Maxine. Gondolod? Nem lehetetlen – a Csokoládé után. Akkor legyen Morzsa, a kutya – javasolta Larry. Az jó! – mondta Chandler. – Az nagyon jó. De ha Morzsa, akkor nem kell kicsinek lennie? A nagy kutya mindig népszerűbb. Lásd Fred meg Beethoven. Akkor legyen más a kutya neve – szólalt meg Michelle. De nekem tetszik a Morzsa. Igen, nekem is. És ha Bogár lenne? Az is kicsi. Mackó? Még azt hiszik, páncélszekrény! Az élénk eszmecsere alatt Emily jeges csöndben ült mellettem. Nekem tilos volt megszólalnom, de nem is akartam volna, a rosszkedv és az unalom keveréke hatékony szájfogónak bizonyult. Larry bejelentette, hogy nem tartunk ebédszünetet, így fél egykor egy hadsereg élelmezésére elegendő kaját hoztak be a tárgyalóba, és gyorsan, szépen elrendezték a sarokban egy asztalon. Már az éhenhalás szélén álltam, de a többiek egész pici adagokat szedtek a tányérjukra: egyetlen falafelt, egy fél bébi répát, négy szem kagylótésztát, egy darab brokkolit. Ezek szerint a „sok kicsi sokra megy" – módszert alkalmazzuk – oké, nekem nem sürgős. Visszaültünk a kajával, és Larry folytatta az ötletparádét, így eltartott egy darabig, mire észrevettem, hogy csak az én tányérom üres, és semmi nem utal arra, hogy bármelyikük újabb látogatást tervezne a büféasztalhoz. Türelemre intettem magam, talán csak lassan esznek... de a tányérokat, szórakozottan félretolták, hogy a forgatókönyvek margójára jegyzeteljenek. Az ebédnek tehát vége. Mikor még el sem kezdődött. És milyen éhes voltam! Vajon mit szólnának, ha egyszerűen fölállnék, és vennék még egy adagot? De mindenki ült, és a munkába merült. Ha fölkelek, odasétálok, megpakolom a tányéromat, és a számba lapátolom az ételt... megvetés tárgyává teszem magam? Borúsan néztem a büféasztalt. Szinte roskadozott a meghagyott ebéd súlyától. Egy egész quiche – érintetlenül! Egy vastag pizza, csonkítatlanul kerek. A pizza döntötte el a dolgot. Hirtelen hátratoltam a széket és fölkeltem. Larry Savage meglepetten nézett rám. – Hova megy?
Az elhatározásomnak lőttek. – Sehova – mondtam, gyorsan visszaültem, és figyelmesen tanulmányoztam a szöveget. Késő bánat! Ha tudtam volna, hogy csak egy esélyt kapok, jobban kihasználom. Hirtelen nagyon mélyenszántónak tűnt ez a gondolat. Fél háromig dolgoztunk, amikor is Larry bezárta az ülést. – Emberek, mára ennyi, kezdődik az akupunktúrás terápiám. Emily lehajtott fejjel igazgatta a papírokat. – Én meg nekiállok az írásnak. Helyes. Sürgősen kell az új változat. Mikorra? Legyen péntek! Jövő péntek? Vagy hat hét múlva? Haha! Jövő péntek. A péntek nem igazán alkalmas. Akkor csütörtök? Szerda? Ja... ó. Oké, akkor jó a péntek. Kimerülten szálltunk be a kocsiba. Emily alig állt a lábán. Jól vagy? – suttogtam. Eltorzult az arca. – Minek vette meg, ha lemészárolja az egészet? Nem tudom. Mit is mondott az a féleszű a szomszédból? Gyere, kislány, hancúrni? Nem, a másik szomszédból a másik féleszű. Mike. „Vigyázz, mit kívánsz", ezt mondta. És igaza volt – azt kívántam, hogy valaki vegye meg a könyvet, és most azt kívánom, bárcsak ne vették volna meg. Lehet, hogy jó film lesz. Ki tudja? Nem, egy nagy kalap szar lesz – mondta, és ömlöttek a könnyei. – Az én drága könyvemből, amin annyit dolgoztam, hogy tökéletesre csiszoljam! Olyan büszke voltam rá, és sose fog már testet ölteni. Senki nem fogja megismerni. Hét hónapig gürcöltem érte, hogy kifogástalan legyen, és most egy hét alatt akarja átíratni velem! Képtelenség! És kivette belőle az összes poént, és a megható jelenetekben egy KUTYA szerepel! Papírzsepi után kotorásztam, míg Emily bömbölt, mint egy gyerek. – Micsoda blamázs, Maggie! Hogy kerülhet a nevem erre a nyálas, szirupos, szájbarágós kutyafilmre? – Levegőért kapkodott. – Egy Morzsa nevű kutyáról. Nem szállhatnál ki belőle? – vetettem föl. – Mondd, hogy egye meg a pénzét, mert keresel mást, kösz szépen!
Nem tehetem. Mert hiába keresnék mást. Tudom, hogy így van, és kell a pénz. De kár, hogy ez az ára. Akkor ne fogadd el a módosításokat! – biztattam. – Mondd, hogy így vette meg, így is kell megcsinálnia! Akkor kirúg, és jóformán semmit nem fizet, de a forgatókönyvem az ő tulajdonában marad. Csak valaki mással íratják át. Ezt nem tehetik! – Pedig tudtam, hogy igen; elég szerződést láttam a munkám kapcsán, ismerem a nagy stúdiók hatalmát. Csak eddig sose láttam a működését. Nemcsak a forgatókönyvedet adod el, hanem a lelkedet is. Troynak van igaza, hogy csak független filmekkel próbálkozik. – Emily zokogása elcsendesedett, mélabúsan mosolygott. – Ha lepaktálsz az ördöggel, ne csodálkozz, ha vasvillát döfnek a seggedbe! – Újra csorogni kezdtek a könnyei. – De az a könyv olyan volt, mint az édesgyermekem. Szerettem, a legjobbat akartam neki, és megszakad a szívem, hogy a pusztulását kell látnom. – Megrendülten hallgatott el. – Jaj, Maggie, mit beszélek már megint! Ne haragudj!
32 Ha elvetélsz, elhalmoznak információval, de nem sokra mész vele. Az emberek sorra szállították a jó szándékú tanácsokat, csakhogy rengeteg volt az ellentmondás: egyesek szerint rögtön újra kell próbálkozni, mások amellett kardoskodtak, hogy előbb ki kell heverni a veszteséget. De senki nem tudta a választ az egyetlen számomra lényeges kérdésre: hogy miért történt. Dr. Collins, a nőgyógyászom csak annyit tudott mondani, hogy a terhességek tizenöt-húsz százaléka vetéléssel végződik. De miért? – erőltettem a kérdést. A természet gondoskodása – válaszolta. – Valami baj lehetett a magzattal, és nem tudott volna életben maradni. Bizonyára vigasztalásnak szánta, de feldühített vele. Az én szememben a gyermekem, akárhol is van most, csak tökéletes lehet. De nem történhet meg újra? – kérdezte Garv. Megtörténhet. Nem valószínű, de hazudnék, ha kizárnám. De velünk már megtörtént egyszer. – Arra gondoltam, hogy ezzel kimerítettük a balszerencsekvótánkat. Sajnos ez nem jelent garanciát.
Ezer köszönet – mondtam keserűen. És még valami – tette hozzá kissé félve. Mi van? – csattantam fel. Igen, mi van? – visszhangozta Garv. A hangulatváltozások. Mi van velük? Gyakoriak lesznek.
Az elmúlt kilenc hetet sűrűfésűvel kutattam át, kerestem azt a pontot, ahol elrontottam. Nehéz tárgyakat emelgettem? Véletlenül felültem a hullámvasútra? Bejelentkeztem a járványkórházba? Vagy csak arról van szó, hogy – bármilyen elképzelhetetlen most már – megérezte, hogy nem akarom? Eljárt hozzám egy védőnő, aki megnyugtatott, hogy a baba semmiképpen nem tudhatta, hogy nemkívánatos vendég. – Nem olyan sértődősek a kis magzatok – mondta. – De természetes, hogy önmagát okolja. A bűntudat az egyik jellemző érzelem ilyenkor. És még mi? Hát például a harag, a gyász, a frusztráció, a megkönnyebbülés... Megkönnyebbülés? – Gyilkos tekintettel meredtem rá. Nem mindenkinél. És említettem már az irracionális dührohamokat? Mivel nem sokan tudtak a terhességemről, a vetélésről sem. így senki nem bánt velünk extra kíméletesen a gyászidőszakban. Mert valóban gyász volt. Már a nevét is kitaláltuk – ha fiú, akkor Patrick, ha lány: Aoife. Április 29-e körül született volna, és már elkezdtünk babaruhákat nézni, és megterveztük a szoba új díszítését. Most egyik napról a másikra feleslegessé vált a macis tapéta és a forgólámpa, ami csillagmintát vet a falra és ezt nehéz volt megszokni. A leginkább az fájt, hogy sosem fogom megismerni. Annyira vártam, hogy egy egész életen át kísérhessem valakinek a sorsát, aki belőlünk lett, Garvból és belőlem – és most örökre elvették tőlünk. Ugye ismerős az az érzés, hogy egy szakítás után hirtelen mindenhol kézen fogva sétáló, csókolózó, koccintó, közös tányérból falatozó szerelmespárokat látunk? Valami hasonló történt velünk is: miután elveszítettem a kicsit, hirtelen minden tele lett terhes nőkkel, akik büszkén hordozták termékeny testüket. És ami még rosszabb, akárhová néztem, kisbabákat láttam: a boltban, az utcán, a tengerparton, az optikusnál. Tökéletes kis teremtményeket, delfinmosollyal, friss, puha bőrrel; dundi karjukkal hadonásztak, lerugdosták a zoknijukat, és éles, dallamtalan dallamot gőgicséltek, mint megannyi kopasz kis Björk.
Néha fájt rájuk nézni, de néha jobban fájt nem látni őket; Garvval gyakran meredtünk a babákra sóvárgó szemmel: nekünk is majdnem lett. Garv a fülembe súgta: Abba kell hagynunk, gyanúsak leszünk, ránk küldik az erkölcsrendészetet. Az ösztönöm azt súgta, hogy azonnal teherbe kell esnem újra, hogy a veszteséget meg nem történtnek képzelhessem, Garv pedig azt mondta, hogy bármit elkövet, csak boldog legyek. Én elrohantam a patikába hőmérőért meg útmutatóért, hogy semmit ne hagyjunk a véletlenre. Az életem egyetlen szükséglet körül forgott, és szörnyű félelmek között hánykolódtam. Mi lesz, ha most tényleg eltart egy évig? Mi lesz, ha – rágondolni is rossz – soha többé nem jön össze? De szerencsénk volt: október elején vetéltem el, és november közepén megint terhes lettem. Nehéz leírni a megkönnyebbülés és boldogság kábító elegyét, amit a kék csík megjelenése váltott ki belőlem; új esélyt kaptunk. Elfulladva kapaszkodtunk egymásba, és mindketten sírva fakadtunk, az első baba emlékére és az új baba érkezésére. De szinte azonnal elsöpörte örömünket az aggodalom. Pontosabban a vakrémület. És ha őt is elveszítem? – A villám nem csap kétszer ugyanoda – mondta Garv, pedig dehogynem, meg amúgy is, ez nem villám. Nagyon, nagyon óvatos lettem; nem jártam étterembe a cigifüst miatt, kábé harminccal vezettem (Dublin-ban még ez is gyors), hogy ne kelljen nagyot fékezni; az ömlesztett sajtot nem tűrtem meg a házban, és még a böfögés luxusáról is lemondtam – nem volt nehéz, mert még lélegezni is alig mertem, nehogy elmozduljon bennem. Borzalmas rémálmok üldöztek: egyszer azt álmodtam, hogy meghalt a baba, de bennem maradt, máskor meg azt, hogy csirkét szülök. És ezúttal nem volt lógás a munkahelyről, meg drága táska; legutóbb úgy megbüntetett a sors a boldogságunkért, hogy nem mertünk semmit csinálni, ami ünneplésre emlékeztet. Mellesleg most nem járt annyi rosszulléttel a terhesség – kivéve, amikor valami megnevettetett (nem túl sűrűn), és a nevetés minden átmenet nélkül csapott át öklendezésbe. (Népszerű vacsoravendég lettem volna.) A hányinger hiányát óvatosan ugyan, hogy ne kiabáljuk el, de jó jelnek tekintettük. Bár orvosi bizonyíték nem támasztotta alá, mégis azt mondtam Garvnak, hogy legutóbb azért jelentkezett a hányinger, mert valami nem volt rendben. Később ő is elismételte ugyanezt, és így nyugtatgattuk egymást kölcsönösen. De minden apró nyilallás a katasztrófa előjele is lehetett. Egyik éjszaka borzasztó fájdalmat éreztem a hónom alatt, és abszolút meg voltam győződve róla, hogy mindennek vége. Garv próbált lecsillapítani,
rámutatott, hogy a hónaljam elég távol van a méhemtől, de én dacosan rávágtam: – Igen, de a szívrohamnál is fáj az ember karja –, és láttam, hogy ezzel őt is megijesztettem. Mégis túléltük azt az éjszakát, és a hetedik héten elmentünk az első ultrahangra, ahol a szorongás megfosztott minket az első babánál érzett örömtől. Újra és újra megkérdeztem, hogy egészséges-e, és az asszisztens nem győzte elismételni, hogy a felvétel szerint minden rendben. De honnan tudhatja? Az igazat megvallva a kép inkább a Van Gogh-festmény, a Csillagos éj fekete-fehér, életlen fénymásolatára emlékeztetett, mint egy magzatra. A kilencedik héthez közeledve egyre fokozódott bennünk a feszültség. Azon a héten szinte állt az idő. Úgy lélegeztünk, mintha spórolnunk kellene a levegővel. És amikor csodával határos módon gond nélkül túljutottunk a kritikus időszakon, a tizedik héten mintha szörnyű zivatar vonult volna el a fejünk fölül, kisütött a nap, és szinte habzsoltuk az édes levegőt – a hangulatunk megváltozása szemmel látható volt. Emlékszem, hogy rámosolyogtam Garvra, ő meg vissza rám, és megdöbbentem, mennyire elszoktam a derűtől. Eltelt a tizedik hét. A tizenegyediken másodszor is elmentünk az ultrahangra, sokkal felszabadultabban, vidámabban, mint első alkalommal. És akkor történt valami, amitől tovább emelkedett a tét: ahogy az asztalon feküdtem, az asszisztens csendet intett, megnyomott egy gombot, és a szobában szétáradt a babánk szívverésének a hangja. Súlytalan, finom dobogás, olyan gyors, mintha sietne valahová. Lehetetlen szavakba önteni azt az áhítatot és örömet. Kótyagos lettem tőle. Persze mindketten telesírtuk a zsebkendőnket, aztán nevettünk, majd megint könnyeztünk. Lelkesedésünk nem ismert határokat: dobog a szíve! Akkor nem lehet semmi baj. És hamarosan vége a tizenkettedik hétnek, onnantól pedig tényleg megnyugodhatunk. – Még két nap – mondtam este, és kézen fogva aludtunk el. A fájdalomra ébredtem. Legutóbb nem éreztem fájdalmat, így először nem is ijedtem meg nagyon. De amikor felfogtam, mi ez, mintha megszűnt volna a valóság körülöttem: nem hiszem el, hogy ez történik velünk. Mindig váratlanul érnek a rossz dolgok. Vannak, akik a csapásokra dühödt toporzékolással reagálnak, és azt üvöltik: „TUDTAM! Tudtam, hogy ez lesz!" Én nem ilyen vagyok. A rossz dolgok mindig a mitikus „másokkal" történnek meg, és sokkos hatással van rám, amikor rá kell eszmélnem, hogy én is a „mások" közé tartozom. A kocsi felé sietve felnéztem a sötét égboltra, és némán könyörögtem Istenhez, hogy ne hagyja megtörténni a legrosszabbat. De feltűnt valami,
amit baljós ómennek értelmeztem. – Nincsenek csillagok – mondtam. – Ez jel. – Nem, kicsim, nem jel. – Garv átkarolt. – A csillagok mindig ott vannak, még nappal is. Csak néha nem látjuk őket. A déjá vu érzés lidércnyomássá változtatta a valóságot. Megint ott ültünk a narancssárga székeken, és valaki azt mondta, nem lesz semmi baj, és lett. A nemét nem lehetett megállapítani, de nem is érdekelt. Csak az számított, hogy másodszorra is elveszítettem a gyermekemet, a leendő családomat, még mielőtt megismerhettem volna. Sokkal, de sokkal fájdalmasabb volt, mint az első alkalom. Egyszer el bírtam viselni, kétszer már nem – mert legutóbb megvolt a legfontosabb, ami most nem: a remény. Gyűlöltem magamat és a selejtes testemet, mely ennyire cserbenhagyott minket. A család vigasztalónak szánt történetekkel próbált segíteni rajtunk. Anyám ismert egy asszonyt, aki ötször vetélt el, mire sikerült kihordania egy gyereket, és ma már két lány és két fiú boldog édesanyja. Garv anyja még jobbat tudott: – Van egy nő, aki nyolcszor vetélt el, és utána ikrei születtek. Két gyönyörű kisfiú. Bár, ami azt illeti – tette hozzá elbizonytalanodva –, az egyik börtönbe került. Sikkasztásért. Valami segélyalap és egy spanyolországi villa miatt... Mindenki megpróbált optimizmust csepegtetni belénk, de én nem kértem belőle. A remény írmagja sem maradt bennem, és egyre határozottabb alakot öltött az a meggyőződésem, hogy én tehetek az egészről. Nem vagyok a képtelen eszmék embere, mint Anna, nem hiszek átkokban és rontásokban, de nem bírtam elhessegetni a félelmemet, hogy az egészet saját magamnak köszönhetem.
33 Kinyitottam az ajtót. Emily a kanapén ült, a laptopja fölé görnyedve dolgozott. . Helló – mondtam félszegen. Helló – köszönt vissza félszegen. – Jól érezted magad? Aha. És te? Igen. Hogy van Troy és Shay? Jól. Nagyon készségesek voltak. Üdvözölnek.
A laptop felé biccentettem: – Hogy haladsz Morzsával? Tragédia. Görcsbe rándul tőle a gyomrom. Na és ti? Összejöttetek? Szünet. – Igen. Bocsi. Semmi gond, ha neked ez kell. És milyen volt? Hát... szokatlan. A muffnyalás? Az első randink volt – mondtam. – Milyen nőnek képzelsz? Jézusom – nyögte elhalóan. – És mit csináltatok? – Öklével a homlokára ütött. – Jaj! Nem úgy értem! Moziba mentünk. Figyi, én most elmegyek zuhanyozni, és ledőlök. Oké, nyilván kifáradtál. Mármint nem úgy... Jaj, basszus – állította le magát –, menj fürödni. Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, leültem Emily íróasztalához, és leverten lapozgattam a sikertelen forgatókönyveit, hogy valamivel eltereljem a gondolataimat. Nem fáradt voltam, hanem rémült. Ez az egész nem és nem és NEM én vagyok. Randizni Larával – mi a fene ütött belém? Nem vagyok leszbikus. Sőt feltehetőleg még csak biszex sem. Az egész este kész katasztrófa volt. Azzal kezdődött, hogy megjelent Lara, és istenien nézett ki: a haja fényes hullámokban omlott a vállára, és csinos testhez álló dzsörzéruhát vett föl. Nem mintha baj volna – csak hirtelen megértettem, hogy tetszeni akar. Nekem akar tetszeni. Először még hízelgett is a dolog, de a következő pillanatban már halálra rémített. Egy Santa Monica-i moziba mentünk, de egy kukkot sem értettünk a filmből, és amikor kimentünk a forró kaliforniai éjszakába, kiderült, hogy mindketten a másiktól vártuk a cselekmény magyarázatát. Nem a legjobb indítás, és a nyelvemen volt a kérdés, hogy mennyire ért a valutaárfolyamokhoz, de nem mertem kimondani, mert féltem, hogy pont annyira, mint én. És most? – kérdeztem. – Beülünk valahová? – A környék hemzsegett a jobbnál jobb bároktól és éttermektől. De Lara határozottan megrázta a fejét, és sokatmondó mosollyal azt mondta: – Nem! Hozzám megyünk. Mintha bukfencet vetett volna a gyomrom... Csak a félénkségtől, nyugtattam magam. Nem rettegés ez, csak félénkség. A tapasztalatlanságom miatt. De Lara elég gyakorlott és ügyes ahhoz, hogy átvegye az irányítást és megkönnyítse a dolgomat. Így hát fölmentünk a lakására, ahol kinyitott egy üveg bort, föltett egy dzsesszlemezt és illatgyertyákat gyújtott. A gyertyák végképp eldöntötték a dolgot: nagy hibát követtem el. Hiszen ez olyan romantikus. Lara nem tréfál. A gyomrom most nem bukfencezett, hanem kő zuhant bele, és az érzéseim egyértelművé váltak: haza akarok menni, elrohanni, ahogy a lábam bírja –
ehelyett a kanapén. kellett ücsörögnöm, chardonnayt kortyolgatva, és cinkos pillantásokat váltanom egy nővel a remegő gyertyafényben. Hősiesen kitartottam. Lara meleg tekintetét sikerült nagy nehezen szirupos mosollyal viszonoznom, de ahogy egyre közelebb csúszott hozzám a kanapén, a pánik is erősödött bennem. Kétségbeesetten igyekeztem fenntartani a társalgást, de olyan merev voltam, hogy tisztára állásinterjúnak hangzott. – Hány moziban mutatják be a Galambokat? Élvezed a premierbuli szervezését? Hm, kész rémálom? Az kellemetlen. Minden porcikámmal azt kívántam, bárcsak hazamehetnék, de nem láttam kiutat. A mentegetőzés a torkomon akadt. Az volt a baj, hogy a következmények tudtával mentem bele a buliba – amikor randira hívott, elküldhettem volna Larát a fenébe, ehelyett egyértelműen jeleztem, hogy tetszik, mert akkor még úgy is volt. Azóta meggondoltam magam, de úgy éreztem, nincs hozzá jogom, hogy ezt közöljem vele. Másfél pohár után Lara hirtelen rám hajolt, majdnem rám feküdt. Kezdődik. Ösztönösen elhúzódtam tőle, de határtalan megkönnyebbülésemre csak a poharamba töltött. Remegő kézzel fogtam meg, és örömömben egy hajtásra ledöntöttem majdnem az egészet. Hé, nehogy berúgjál nekem – korholt szelíden. Ööö... oké. – És újra feltámadt bennem a szorongás. Ekkor már imádkoztam, alkut ajánlottam Istennek: ha most kihúz ebből, soha többé nem megyek bele semmi kockázatosba. De Isten nyilván mással beszélt, mert Lara közelebb rukkolt, és kisimította az arcomból a hajamat. Aztán megcsókolt, ami nem is volt rossz, a pólóm alá nyúlt és a mellemet simogatta, ami szintén nem volt rossz. Éreztem, hogy lassan ideje nekem is kezdeményezni valamit, és lehúztam a vállpántját. Az viszont váratlanul ért, amikor lerázta a ruhát a válláról, letűrte egész a derekáig, majd ledobta a melltartóját, és a kezébe vette a mellét. Amint megérintette magát, kiugrott a mellbimbója, amit szexisnek kellett volna találnom, de csak arra tudtam gondolni, milyen képtelen helyzetbe kerültem. – Ne légy ilyen szégyenlős – mondta, úgyhogy nagy levegőt vettem és finomkodva simogatni kezdtem a mellét, egyrészt viszonzásképpen az előbbiért, másrészt kíváncsi voltam, milyen a szilikon tapintása – de mivel a sajátomon kívül senki mellét nem fogdostam még, nem volt mivel összevetnem. Folytattuk a becézgetést, meg a vetkőzést; Lara teste gyönyörű volt, az kétségtelen, a bőre puha, selymes és illatos. De amikor az ölével hozzám simult, egyszerűen hiányzott valami – túl laposak voltunk. Most éreztem csak igazán, mennyire tetszik a férfitest. Akármi is volt, ami Larához húzott (vagy inkább tolt) az elején – a vagányság, a kíváncsiság vagy csak a magány –, mostanra elpárolgott, és
egyre az járt a fejemben, hogy úgy jártam, mint aki megnyalja a jégtömböt, és úgy marad. Na, nem mintha bármit megnyaltam volna – azt aztán nem! Nincs az az isten, hogy én muffot nyalogassak. Azt mondják, csak egy nő tudja igazán, mire vágyik egy másik nő, és Lara tényleg nagyon igyekezett. De én nem tudtam különválasztani a testem és az agyam vágyait, nem tudtam simán átadni magam az élvezetnek, amit ez az este nyújthat. Arcátlan szélhámosnak éreztem magam, és ami még rosszabb, idétlennek. Szerencsére Lara legalább szemmel láthatóan élvezte, és a félszegségemre csak legyintett: – Ugyan, hiszen neked ez az első! Köszi – motyogtam sután. Nemsokára – tette hozzá – harminccentis dildóval fogjuk nyomni! Jézusom! Alig aludtam egész éjjel. Reggel aztán hazavitt a jógaórája előtt. Az élet ritmusát doboló csapat éppen akkor érkezett – páran köszöntek is, nyilván lassan megszokott látványnak tekintették, hogy szombat reggel a tegnapi ruháimban jövök haza. Holnap hívlak – szólt utánam Lara. – Elmegyünk valahová. Üdvözlöm Emilyt! Most tehát Emily dolgozószobájában ültem, szórakozottan lapozgatva a régi forgatókönyveket. Most akkor mi legyen? Larával nem szakíthatok – egyrészt úgy tűnt, hogy tényleg tetszem neki, másrészt meg akkor be kellene vallanom, hogy csak kísérleteztem. Azok után, ahogy Nadia bánt vele? Egyszerűen nem tehettem ilyet. Meg egyébként sem tudtam, hogyan kell szakítani, nagyon rég nem tettem. Mit is mond az ember? „Bocs, de ez nem működik?" „Most szabadságra van szükségem?" Legyünk inkább barátok?" Ha viszont nem szakítok... Kirajzolódott előttem a jövőm. Örökre Los Angelesben maradok, és leszbikus leszek. Nem láttam belőle kiutat. Mindenféle leszbi fortélyokat művelek, amikről néha izgi fantáziálni, de a való életben messze nem olyan csábítóak. És persze teljesen kikészülök majd az állandó szépségápolásban, amire Lara fog kényszeríteni: hetente kétszer kell igazíttatnom a hajamat és a szemöldökömet, és most is szóba hozta megint a körmeimet. Tutira rávesz a teljes szőrtelenítésre, és még ki tudja, mire. Hogy az ördögbe keveredtem ebbe a szituba? Lefeküdtem egy lánnyá?. Ez nem én vagyok, nem az én stílusom – valaki rossz útra vitt. De bármennyire szerettem volna másra kenni, csak magamat okolhattam. Ha nehezemre is esett, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy részben azért flörtöltem – igen, flörtöltem – vele olyan szégyentelenül,. hogy Troy és Shay előtt felvágjak a vagányságommal. Reméltem, hogy
megbotránkoztatom vagy megsebzem őket, mert mindkettő, bár nagyon különböző módon, de fájdalmat okozott nekem. Mivé lettem? Lara előtt megvolt Troy is, és bár magát a szexet nagyon élveztem, az egész incidens rossz szájízű emlék lett. Egyvalami legalább világosan kiderült, gondoltam fanyarul: eloszlott korábbi gyanúm, hogy rossz kislány vagyok a jó kislány szerepébe kényszerítve. Gyakran mondogattam magamnak, hogy nem kellett volna huszonnégy évesen férjhez mennem, mert kimaradt az életemből a titokzatos idegenekkel való felelőtlen kefélés. A lelkem legmélyén meg voltam győződve róla, hogy ha a bennem szunnyadó tüzes cica kap egy esélyt, akkor bárkit lemosok a pályáról. De tévedtem. Nem az én pályám az egyéjszakás kalandok világa. Emilyvel meg Donnával ellentétben engem nem villanyoz fel az alkalmi szex, inkább lehervaszt. Istenem, milyen lehangoló, hogy pontosan az vagyok, akinek mindig látszottam: született, javíthatatlanul monogám jó kislány. Ki hitte volna? Emilynek igaza van, hogy aggódik értem: elszaladt velem a ló. Egy örökkévalóságig borongtam az íróasztal mellett. Később eszembe jutott Emily, aki héthavi munkát próbál egyetlen hétbe belesűríteni. Fölkeltem, és kimentem hozzá. Még mindig a laptopja fölé hajolt, és sebesen verte a billentyűket. Emily, segíthetek valamiben? Abbahagyta az írást. Görnyedt vállával és karikás szemével egy mosómedvére hasonlított. Csinálhatnék neked valami harapnivalót. Vagy megmasszírozhatnám a nyakad. Persze nem erotikusán – tettem hozzá, nehogy félreértse. Lassan leeresztette a vállát. – Tudod, mit, tényleg segíthetnél. Ma este muszáj kiszabadulnom innen néhány órára. Nekem mindegy, mit csinálunk, csak legyen valami. Döntsd el te! Jó. – Elgondolkoztam. És rájöttem, mit csinálnék a legszívesebben. – Csapjunk egy csajbulit néhányan, igyuk le magunkat, és az I Will Survive-ra táncoljuk körbe a táskánkat. Ez csodás – lehelte Emily. – Kit hívjunk el? Larát, gondolom... Nem, ő nem ér rá! Legyen Connie? Connie? Azt hittem, nem csíped. Ugyan! – Vállat vontam. Az esküvője zavar? Most már nem annyira.
És ráadásul már nem kérdezed meg mindenkiről, hogy házas-e! Maggie, végre kezdem elhinni, hogy a gyógyulás útjára léptél. Ha leszoknál arról is, hogy mindenkivel kavarsz... Úgy lesz, ígérem. Ez volt az utolsó. Connie igent mondott, és a nővére, Debbie is. Alaposan kicsíptük magunkat, miniszoknyával, magas sarkúval és csillogó sminkkel. A Bilderberg Roomba mentünk – annyira ciki, hogy már menő –, ahová Starsky és Hutch-stílusú retródivatban pompázó, rámenős férfiak járnak. Szinte még be sem léptünk, amikor az egyik leszólított: – Itt vagyok, ragyogok! Mi a másik két kívánságod? – Leráztam, de egy másodperc múlva a hajamba túrtam, és egy idegen kezet találtam a fejemen. Egy Dexter nevű kreténhez tartozott, aki arra kért, hogy menjek fel hozzá. De mi négyen táncolni jöttünk, nem ismerkedni, és úgy hárítottuk el a seggfejeket, mint a Csodanő a puskagolyót – és ettől még népszerűbbek lettünk. Sorra rendelték nekünk a martinis koktélokat, amiket megittunk, de nem köszöntünk meg. És bár a táskáink elég kicsik voltak és a vállunkon is hagyhattuk volna őket, a hagyományok jegyében letettük a földre mind a négyet – Emily Diorját, Connie gyöngyházszínű Fendijét, Debbie Louis Vuitton estélyi táskáját és az én JP Todomat –, majd körbetáncoltuk őket. Connie később közölte, hogy meg kell igazítania a sminkjét, ezért gőgösen fölvetett fejjel kivonultunk a mosdóba, ügyet sem vetve az itallal/szexszel kapcsolatos gáláns ajánlatokra. A mosdóban a parafa borítás dominált, még a falakon is. A fonott nádszékeket mintha egy női magazin lakberendezési tanácsai alapján szerezték volna, a sötétített üvegű tükör meg A diszkó végnapjait idézte. Állatira dekoratív, csak nem nagy segítség, ha látni szeretnéd, hogy rúzsos-e a fogad. Csak egy nő volt bent rajtunk kívül, hunyorítva spirálozta a szempilláját. A mosdókagylónál, a táskája mellett valami fura dolog hevert: úgy nézett ki, mint egy elegáns szatyor füle, az a fajta, ami általában műanyagból készül, és kapcsokkal záródik. Nem ez volt a fura, hanem hogy nem tartozott szatyor hozzá. De épp csak a szemem sarkából láttam, csak akkor tűnt fel, amikor a nő eltette a spirált, a hóna alá csapta a táskáját, és – azt hittem, hallucinálok – fogta a szatyorfület és úgy lóbálta, mintha egy láthatatlan szatyrot vinne. A császár új szatyra? Némán utánafordultunk, és amint kilépett az ajtón, Emily, Connie és Debbie izgatottan dugta össze a fejét. Ez az volt, nem? Tuti, hogy az!
Mi? Ki? – kérdeztem, mert ezek szerint a nő mégsem egy szegény félkegyelmű a végső fázisban. Dr. Hawk-féle táskafül! – Csillogó szemükből kiolvastam, hogy ezt most értenem kéne. Lassan megráztam a fejem, és Emily elmagyarázta: Tudod, azt szokták mondani, hogy túl sok terhet cipelünk magunkkal. Beismertem, hogy így van – ami azt illeti, én csak mostanában kezdtem rájönni, mennyi mindent cipelek. És van ez a dr. Lydia Hawk, aki korszakalkotó módszerrel állt elő. Az érzelmi terhet valóságos fizikai teherré alakítja. A kezelés első hónapjában egy bőröndöt kell magaddal hordanod. És nem lehet kerekes bőrönd – fejtette ki Debbie. – Ráadásul tele kell lennie. – Dr. Hawk annyi holmit pakol bele, hogy tényleg nehéz legyen, és úgy kell magaddal vinned. Mindenhová! A boltba, a munkába, a randikra... Ahogy az állapotod javul, úgy könnyül és zsugorodik a táska. Végül eléred azt a szintet, amikor megkaphatod a dr. Hawk-féle speciális táskafület. Egy egész éven át kell hordoznod, emlékeztetőül. És ezer dollárba kerül. Tízezer – helyesbített Connie. Ez őrültség! – kiáltottam fel. – Csak egy műanyag vacak. Bármelyik ingyenes szatyorról leszakíthatsz egyet. Nem értettek egyet; három fej ingott uniszónóban erre az eretnek fölvetésre. – Neeem! Dr. Hawk-féle lehet csak, különben nem működik. Csak húsz darab van az egész világon – lelkendezett Connie. – A legmenőbb cucc! Néha azt hittem, kezdem érteni ezt a fantáziavilágot. Máskor – például most – úgy éreztem, mintha csak most szálltam volna le a repülőről. De mindegy, vissza a táncparkettre! Eredeti hetvenes évekbeli diszkózenét nyomtak – Mighty Real, Disco Inferno és egyéb nyalánkságok, amik a gyerekkoromat idézték föl –, és a buli csúcspontja az volt, amikor Emily beszélt a DJ-vel, és a teremben dübörögni kezdett az I Will Survive. Egy merészebb csávó megpróbált betolakodni közénk, pont, amikor a „Go on Now, Go" jött, úgyhogy addig üvöltöttünk rá, amíg visszavonulót nem fújt, és mi gondtalanul táncoltunk tovább, mintha nem számítana se múlt, se jövő.
34 Másnap mindenesetre azt kívántam, bárcsak ne lett volna jövő, mert Emily bejelentette, hogy Lara úton van hozzánk. Hozzád jön? – kérdeztem reménykedve. Csodálkozva nézett rám. – Nem. Hozzád. – Lassan szótagolta, mintha egy idiótához beszélne: – A ba-rátnő-jé-hez. Atyám! Jól indult a nap, Lou mindkettőnket elvitt reggelizni. Még az éjjel jött át, amikor Emily – az ingyen martinis koktélok hatása alatt – hajnali kettőkor felhívta. Lou húsz perc múlva már meg is érkezett, és azt állította, hogy egész este egy kosármeccset nézett, és azért fohászkodott, hogy Emily telefonáljon. Cö-cö – csóválta a fejét Emily, látványosan kételkedve a férfi őszinteségében. Reggel tehát elvitt minket a Swingersbe, egy kellemes, népszerű szendvicsbárba, ahol már délelőtt tízkor izgalmas, frivol hangulat uralkodott – minden áfonyás palacsinta fölött egy kacér pillantás, és ezek még csak a pincérek! Lou jópofa volt, szórakoztató, egyformán kedves Emilyhez és hozzám, anélkül hogy egy pillanatra is visszatetsző lett volna. Ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőnk reggelijét ő fizesse, hazafelé menet megállt cigit és édességet venni Emilynek, három jó ötletet is adott Morzsa kutyával kapcsolatban, és a lelkére kötötte, hogy hívja, ha bármire szüksége van. – Tényleg bármire – hangsúlyozta, egyértelmű mögöttes jelentéssel. Amikor elhajtott, megjegyeztem Emilynek: – Szerintem tényleg nagyon aranyos. Látszik, hogy kiestél a gyakorlatból – mondta, bekapcsolta a laptopot, és elhelyezkedett a konyhaasztalnál egy hamutartó, egy csésze kávé és egy csomag Mintos társaságában. – De igazából szörnyeteg. Szörnyeteg?! Hogy mondhatsz ilyet? Szerinted nem szörnyeteg az, aki hidegvérrel magába bolondít egy nőt, hogy aztán faképnél hagyja? De honnan tudod olyan biztosan, hogy ez a célja? Tudom. – Legörgette a képernyőt, és maga elé motyogott: – Hol is tartottam? Á, igen. Morzsa most harapta meg az ingatlanvállalkozót. – Az arca elé kapta a karját. – Nem hiszem el, hogy ezt én írom. Utálom magamat!
Gondolj a pénzre – válaszoltam, mert erre idomított. – Gondolj arra, hogy milyen szuper dolgokra fogod költeni, például kajára, lakbérre és benzinre. Köszönöm, köszönöm! – Gépelni kezdett, és minden király volt, amíg Lara be nem jelentette, hogy átjön. Fél óra múlva berontott Lara, szépsége a megszokott aranyfényében ragyogott, csak ahelyett, hogy csodálattal töltött volna el, ezúttal rettegést keltett bennem. Megállt Emily mögött, és a válla fölött a képernyőre nézett. – Szia, angyalkám, hol tartasz? A béka segge alatt. Kész, eladtam magam, én vagyok Hollywood kurvája. Miért, ki nem az? Emily, ugye nem baj, ha kicsit elvonulunk Maggie-vel? Emily összerezzent, de kipréselte magából: – Csak rajta. Tudom, hogy kicsit fura neked – mondta Lara halkan. Emily vállat vont, én meg szörnyen szégyenkezve a szobámba vezettem Larát, becsuktam az ajtót, és felkészültem a szenvedélyes smárolásra. Na, mit csináltatok az este? – kérdezte, megkerülte az ágyat, és leült az íróasztalhoz. A Bilderberg Roomba mentünk Connie-val és Debbie-vel. Jól hangzik! Ööö, aha, jó volt, főleg a zene. Mit játszottak? Felsoroltam néhány számot, de közben egyre azon kattogott az agyam, hogy mikor jön a smárolás. Én a Shakersben vacsoráztam – mondta Lara. – A Clearwater Canyonban van. Jó a kajájuk. Ki kéne próbálnod. Oké. – A várakozás kikészítette az idegeimet, úgyhogy fölkeltem – muszáj volt, mert messze ült tőlem –, felhúztam a székről és magamhoz vontam. De mielőtt a szájára tapaszthattam volna a számat, a tenyerével eltolt magától. Ne. Ne? Nagyon sajnálom, Maggie, de szerintem hagyjuk ezt abba. Mert Emily is itt van? Nem. Hagyjuk ezt abba, pont. Némán utána tátogtam a szavakat, addig ismételtem, amíg végre felfogtam. – Úgy érted, szakítasz velem? Öö, ja, erről van szó.
De miért? – Mi lehet a baj velem? Miért ejt mindenki? Átható kék tekintete az enyémbe fúródott, és lefegyverző nyíltsággal azt mondta: – Nadia után kicsit kiborultam, és kíváncsi voltam rád. Akkor jó ötletnek tűnt, érted?... Nagyon sajnálom. Akkor nem is tetszettem neked? Dehogynem! Mióta? Amióta... amióta Nadiával vége lett és aznap este olyan kedves voltál hozzám. Akkor nem azóta, hogy Los Angelesbe jöttem? Nem, nem az elejétől. Nézd, most kicsit össze vagy zavarodva, a házasságod meg Troy miatt, és nagyon szégyellem, de azt hiszem, én kihasználtam a helyzetet. Öö... Mármint te remek csaj vagy, tényleg... De nem eléggé. Nem erről van szó, inkább... nem tudom, hogy mondjam... Nem vagyok az eseted? Ne utálj meg, légyszi – szomorodott el. Mélyen megbántva nagyot nyeltem. – Akkor milyen lány az eseted? Mint Nadia, gondolom. Igen, mondhatjuk. És miért? Csodás az alakja? Lara kínosan feszengve bólintott. No, erre nem számítottam. Mindig tudtam, hogy a férfiak pusztán a testi vonzalom alapján válogatnak, de azt hittem, a lányok nem ilyen felszínesek. Úgy látszik, a rokonszenves egyéniség már mit sem számít, állapítottam meg keserűen. Neked is csodás az alakod – mondta Lara, olyan kedvesen, hogy kicsit enyhített a feszélyezettségemen. – Csak ugye ő táncosnő volt régen... és hát nagyon ad magára. A körmeimmel volt a baj, ugye? Hát az sem segített – ismerte be. És... – De nehéz kimondani. – ...az izé... tudod... a popóizém... nem elég fehér? Vállat vont. – Azt nem is láttam. De Maggie, itt nem ez a lényeg. Elég egyértelmű, hogy nem a lányokhoz vonzódsz... Tessék, kimondta. ...és állítom, hogy ha én nem szakítanék veled, hamarosan megtennéd te.
Hallgattam egy sort, azon tűnődve, hogy sajnáltassam magam vagy a méltóságomat óvjam inkább. Az utóbbi győzött. – Igazából épp ma akartam megtenni, csak nem tudtam, hogy csináljam. Micsoda? – fakadt ki. – Én meg itt úgy érzem magam, mint egy utolsó szörnyeteg! Igen. – Hirtelen teljes idétlenségében átéreztem a helyzetet, és elnevettem magam. – Lara, mondd meg őszintén, nagyon gáz voltam? Rám bámult, és mosoly suhant át az arcán, ahogy visszatért a jókedve. – Nem, de bevallom, volt már jobb. Nekem is. És hirtelen görcsös, felszabadult, hasfájdító nevetésben törtünk ki a megkönnyebbüléstől és a szitu képtelenségétől. Mikor végre elcsöndesedtünk, megszólaltam: – De ugye lehetünk barátok? – És ettől újra röhögőgörcsöt kaptunk. Szerda estére ne csinálj programot – mondta indulás előtt. – Akkor mutatják be a Galambokat. Miután becsukódott mögötte az ajtó, lecsaptam Emilyre. – Jó hírem van! Larával lezártuk a dolgot. Megállt a keze a billentyűzet fölött. – Mi történt? Szakított velem. Azt mondja, nem vagyok az esete. És most mi lesz? Ugyanúgy utálod, mint Troyt, és akárhányszor átjön, villát döfsz a lábába? A szívem ijedten felzakatolt. – Dehogy, barátok maradunk. Hű, ezt a mázlit! Ne haragudj, Emily! Miért? Hogy lefeküdtem a barátaiddal. Többet nem fordul elő. Azzal fekszel le, akivel akarsz. Engem csak a feszültség zavar, amikor rosszul sül el a dolog. Nem fogok mással lefeküdni. Kissé elszaladt velem a ló, de ennek vége. Ne haragudj. Megint a régi jó kislány vagyok – egyszerűen az az igazi stílusom. Lehet, hogy zárdába vonulok. Megrázta a fejét. – A középutat kéne megtalálni. – Aztán még hozzáfűzte: – De hála az égnek, hogy a leszbirohamod elmúlt Walsh néni érkezéséig! Különben jó nagy csávában lettem volna! Ezzel szívből egyet tudtam érteni.
35 A második vetélés után négy teljes napig bőgtem. Tudom, hogy az emberek gyakran mondanak olyat, hogy „egy hétig sírtam", amikor arról van szó, hogy pár napon át gyakran elsírták magukat, de én valóban megállás nélkül bőgtem négy napig. Még álmomban is. Ködösen érzékeltem, hogy jönnek-mennek körülöttem az emberek, lábujjhegyen mászkálnak az ágyam körül, és suttogva tudakolják Garvtól, hogy vagyok. Mire abbahagytam a sírást, úgy bedagadt a szemem, mintha összevertek volna, és a bőröm fehér és érdes lett, mint a kiszáradt sóstavak a sivatagban. Azelőtt, ha egy nő elvetélt, nem igazán értettem azt a szomorúságot, mert nem tudtam elképzelni, hogyan hiányozhat valakinek az, ami sose volt az övé. Másféle fájdalmakkal tudtam azonosulni – ha egy barátnőmet kidobta a pasija, átéreztem a magányt, szenvedést és megaláztatást, amin keresztülment. Vagy ha meghalt valakije, együtt tudtam érezni vele a gyászban, a halál felfoghatatlan véglegességében, pedig az én szeretteim közül csak a nagyszüleim haltak meg. De a magzat elvesztésének fájdalmát sosem tudtam elképzelni. Amíg meg nem történt velem. Amíg meg nem történt velem másodszor is. És az a legfurcsább, hogy sok mindenben hasonlít a többi veszteséghez. A magány, a szenvedés, a megaláztatás ugyanaz, mint a szakítás után – magányos voltam, mert elhagyott valaki, szenvedtem, mert fölöslegesnek éreztem magam, és megalázott, hogy az a kis lény nem akart a testemben maradni. És átéltem a gyászt, a halál felfoghatatlan véglegességét is. De az én fájdalmamnak volt még egy eddig ismeretlen eleme is, ami az emberi mivoltomat érintette. Gyereket akartam, és ez a vágy húsba vágó, megmagyarázhatatlan, zsigeri szükséglet volt, akár az éhség. v Mintha üvegfal ereszkedett volna az emberek és énközém, annyira elszigeteltnek éreztem magam mindenki mástól. Biztos voltam benne, hogy senki nem ismeri igazán ezt a fájdalmat. Talán csak azok, akik elvetéltek – bár nem ismertem személyesen senkit, aki átesett ezen –, vagy néhányan, akiknek van gyerekük. De a többség nem fogná fel. Ezt ösztönösen éreztem, hiszen sokáig magam is úgy gondolkoztam, ahogy ők. Egyetlen ember volt valóban részese a szenvedésemnek – az, akinek alig bírtam a szemébe nézni. Vagyis Garv. Az, hogy együtt éltük át a tragédiát, nem segített, hanem rontott rajta, és sokáig nem értettem, miért. Aztán eszembe jutott valami, amit húszéves koromban láttam: az utcánkban egy gyerek kirohant két parkoló kocsi közül az úttestre, és halálra gázolta valaki.
Esélye sem volt idejében megállni. A kisfiú szüleit persze letaglózta a gyász, de a sofőrt is sokan sajnálták. Többektől is hallottam olyat, hogy „Megszakad a szívem azért a sofőrért – szerencsétlen fickó, borzalmas lehet!" Hát én is úgy éreztem, mint az a sofőr. Én voltam a felelős Garv veszteségéért, és borzalmasan fájt együtt élni ezzel. Pedig Garv sokkal jobban bírta nálam. A vetélés utáni két hétben ellátta a háztartást, foglalkozott a látogatóimmal, divatmagazinokra cserélte a kismamaújságokat, és gondoskodott arról, hogy egyek. Én tétován bolyongtam a házban, sikertelenül kerestem a kapcsolatot a valósággal, és nem voltam hajlandó a történtekről beszélni. Még a „vetélés" szót sem akartam hallani – ha valaki szóba hozta, félbeszakítottam, és a „válság"-gal helyettesítettem. És amikor azt mondták, jó, legyen „válság", és tovább forszírozták a témát, leállítottam őket. – Nem akarok beszélni róla. – Annyira makacsul álltam ellen, hogy a legkitartóbb barátaim is feladták. Valaki fölvetette, hogy Garvval el kéne mennünk nyaralni. Hirtelen mindenki egyetértett abban, hogy ez remek ötlet, akárhová fordultunk, mesterkélten mosolygó arcokat láttunk, és mind azt kántálta: – Aaaannyira jóóót fog tenni! – Vagy éppen: – Meglátod, meeennyire más lesz minden egy hét gondtalan, nyúúúgodt napozás után. – Anyu meg azt mondta: – Te magad is nyaralás közben fogantál –, pajkos kacsintással és ijesztő vigyorral kísérve. – Az ég áldjon meg, ne részletezd! – könyörgött Helen. Végül beadtuk a derekunkat. Nem volt erőm ellenkezni a túlerővel, és túlságosan is csábított a kilátás, hogy még egy hétre elhalaszthatom a hétköznapokkal való szembenézést. St. Luciára utaztunk; ezüstös pálmák, fehér homokföveny, forró napsugár, vödörnyi koktélok lebegtek lelki szemeink előtt. A sors másképp akarta, mert a megérkezéskor kiderült, hogy három nappal korábban hurrikán pusztított a szigeten – pedig nem is a viharos évszakban mentünk –, és a part beleszakadt a tengerbe, a pálmafák zömével együtt. Ráadásul a táskám, benne a gyönyörű, vadonatúj strandholmimmal nem gördült elő a poggyásszalagon. A hangulatunkon nem dobott a partszakasz újjáépítésének érdekében már reggel hétkor beinduló munkagépek dübörgése az ablak alatt. És az már csak a hab volt a tortán, hogy zuhogott az eső, és nem, nem az esős évszakban mentünk. És a hab tetejére az tette föl a marcipánt, ahogy a szállodai személyzet az elveszett táska problémáját kezelte. Akármilyen elszántan győzködtem őket, hogy sürgős szükségem van a tartalmára, nem lágyítottam meg a szívüket. Minden reggel és este érdeklődtünk a hollétéről, de senki nem tudott információval szolgálni. Teszetosza népség – siránkoztam.
Teszetosza? – mondta Garv komoran. – Az írek hozzájuk képest olyan szorgosak és hatékonyak, mint a japánok. Az ötödik napon, amikor újra felbukkantunk a recepción a problémánkkal, elszakadt a cérna. Noha négy napon át minden reggel megtárgyaltuk a hiányzó táska ügyét Floyddal, Garvnak elölről kellett kezdenie a magyarázatot már megint. Floyd tétován leütött pár billentyűt a számítógépen. Nem volt valami meggyőző. Kitekeredett a nyakam az igyekezettől, hogy egy pillantást vessek a képernyőre, mert az a gyanú motoszkált bennem, hogy be sincs kapcsolva. Holnap érkezik – morogta Floyd. De tegnap is ezt mondta – sziszegtem –, és tegnapelőtt is. – Már láttam előre, hogy ma este is Garvnak kell kimosnia a pólómat és a sortomat a mosdónál, és reggel megint vehetem föl vizesen, és tűrnöm kell a csinosan öltözött lányok röhögését. És eszembe jutott a táskám, benne a tarka bikinikkel, a virágmintás strandruhákkal és főleg az új, még használatlan szandálommal – és kissé hisztérikus lettem. Még most is, ha arra a szandálra gondolok, elszorul a szívem. Nem mintha cipőbolond lennék – az én első számú szerelmem a táska –, hanem mert Garv annyit vesződött azzal, hogy megszerezze nekem. Az utazásunk előtti héten láttam meg egy boltban. Még fel is próbáltam, és meg is vettem volna, amikor belépett az ajtón egy kismama egy csecsemővel. Egész pici volt, még újszülött, vékony kis szemhéja álmosan rebegett, az ujjacskái a tenyerébe görbültek. Muszáj volt eljönnöm. Nem túlzok, muszáj, különben nem bírtam volna uralkodni magamon, és megint elkezdek bőgni – és ha egyszer elkezdtem, nehéz volt abbahagyni. Otthon Garv karjaiba zuhantam. – Nem csak a baba fáj – mondtam. – Tudom, hogy tiszta hülyeség, de a szandál is. Annyira tökéletes volt, mindenhez illett volna. És én otthagytam... – Egy hajszálra voltam a sírógörcstől. Megyek és megveszem neked – mondta Garv, és egy izom rángatózott az állánál. – Hol láttad? Nem érdekes. – Nem is emlékeztem, melyik az a bolt – csak annyit tudtam, hogy a Grafton Streeten van. Erre mit tesz Garv, elém rak egy jegyzettömböt. – Rajzold le – mondta. – írd le a színét, méretét, mindent, amire emlékszel. Megpróbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt. Ettől még rosszabbul éreztem magam. Most látszott csak igazán, milyen mélyre jutottunk, ha ilyen módszerekhez kell folyamodnunk azért, hogy jobb kedvre derüljek.
Mint egy magándetektív, végigjárta a dublini városközpontot, csakis az én vázlatomra hagyatkozva. Cipőboltról cipőboltra mászkált, kezében a cetlivel, és mindenkitől megkérdezte: – Látta valahol ezt a cipőt? Benézett a Zerepbe, ahol nem tartottak ilyet, de úgy vélték, hogy talán a Fitzpatrick árulja. A Fitzpatrick nem tudott segíteni, és a Clarksot ajánlották. De Garv azt mondta, a Clarks nem lehetett, mert ott túl kényelmesek a cipők, erre fölvetődött a Jezzie. Ahol egy olyan szandállal próbálták átejteni, ami túl alacsony volt, és nem barázdált a sarka. Hirtelen ötlettől vezérelve a Korkysnál próbálkozott, és bár az eladók tanácstalanok voltak, az egyik vevő – egy cipőmániás – meghallotta a kérdést, és kijelentette, hogy ez a szandál Carl Scarpánál kapható. És talált – a Carl Scarpánál siker koronázta az erőfeszítéseit. Remélem, jó a méret – mondta Garv, amikor hazaérvén kinyitotta a dobozt. Biztos, hogy jó. – Kész voltam akár levágni a lábujjaimat, ha kell. Annyira megrendített, hogy ennyit fáradozott értem, főleg annak a tükrében, hogy érdemtelen vagyok rá, hogy sosem vallottam volna be, ha nem tökéletes. Fölemelte a szandált. – Erre gondoltál? Bólintottam. Tessék, a rubinszínű papucs – mondta, és a kezembe nyomta. És bár nem volt rubinszínű – sokkal inkább türkiz –, és papucs sem, fölhúztam, összecsaptam a bokám háromszor, mint Dorothy az Ózban, és azt mondtam: – Mindenhol jó, de legjobb otthon. Szorosan átöleltük egymást, és egy darabig azt hittem, hogy átvészeljük. Nem furcsa, hogy néha egy kedvesség emléke jobban fáj, mint az aljasságok? Floydhoz visszatérve, abszolút nem érdekelte, hogy előkerül-e valaha a táskám szandálostul, mindenestül. – Hol lehet? – kérdeztem elkeseredve. – Majdnem egy hete nincs meg. Floyd fülig érő mosollyal próbált elkápráztatni. – Nyugodjon le, hölgyem. És talán más körülmények között le is nyugodtam volna. Talán ha az elmúlt hónapban akár egyszer is kialudtam volna magam, ha az idegeim nem feszültek volna pattanásig, ha nem reméltem volna olyan sokat ettől a nyaralástól. A saját üvöltésemet hallottam: – Egy faszt fogok lenyugodni! Garv a vállamra tette a kezét, és erélyesen egy szép fehér padhoz vezetett. – Ülj csak le – szólt rám. Morcosan leültem, míg Garv áthajolt az asztalon Floydhoz. – Idehallgasson! – mennydörögte. – Ő a feleségem. Sokat betegeskedett mostanában. Azért jött ide, hogy jobban érezze magát.
Nincs strand, pocsék az idő, a minimum, amivel tartoznak, hogy megkeresik a táskáját! De a férfias fellépés sem tette meg a hatását, és a táska csak az utolsó napon került elő, a hangulatunkon meg már az sem segített. Hazafelé a reptéren olyan sűrűn kavargott körülöttünk a depresszió, hogy szinte fényképezni lehetett volna. Azt hittük, a nyaralás meggyógyít minket, de csak elmélyítette köztünk a szakadékot. Nem lettem terhes, sőt távolabb kerültünk egymástól, mint valaha. Mikor végiggondoltam a minket ért csapásokat, az időjárást, a táskát, az ételmérgezést (bizony, két beteg gyomor, egy vécé, inkább hagyjuk), már-már arra jutottam, hogy átok ül rajtunk. És hirtelen elfogott a vakrémület, amikor megértettem, hogy ez a csapássorozat jelentette a nyaralás fénypontját – mert legalább volt miről beszélgetnünk. Csakis akkor élénkültünk föl és értettünk egyet, amikor a szállodát, ezt a „vacak kuplerájt" ócsároltuk, vagy válogatott kínzásokat találtunk ki a munkagépek sofőrjeinek, meg Floydnak, meg a szakácsnak, aki a kétes frissességű kardhalat megetette velünk. Mióta ismertük egymást, először fordult elő, hogy Garv és én kifogytunk a közös témából.
36 A Los Angeles-i reptér érkezési csarnokában fullasztóan sűrű tömeg tolongott. A dublini géppel egy időben Manilából is jött egy járat, meg Bogotából is, és az utasok fogadására ezres nagyságrendű tömeg gyűlt össze. Már vagy negyven perce álldogáltam ott, a nyakamat nyújtogatva, tűrve a szüntelen lökdösődést és taszigálást. Valahányszor szétnyílt az automata ajtó és előbukkant egy család, a tömegben valahol diadalmas kurjantás hangzott fel, és a lábamra léptek a szomszédaim, ahogy a boldog rokonok utat fúrtak maguknak az érkezők felé. Ahogy telt az idő, és az enyéim még mindig nem jelentek meg, egyre jobban felvidultam – biztos lekéstek a gépet! Remek, akkor mehetek haza. Kár, hogy nem hoztam el a bőröndöm, akkor máris indulhatnék. De abban a pillanatban, amikor eldöntöttem magamban, hogy már biztosan nem jönnek, hirtelen vészcsengő szólalt meg az agyamban, és a reményeim elszálltak. Még mindig nem láttam őket, de tudtam, hogy mindjárt kilépnek az ajtón – nem a hatodik érzékem súgta meg, hanem a fülem: idáig elhallatszott a perlekedésük.
És tessék. Anyu arca rejtélyes módon narancsszínben pompázott – a rejtélyt később megfejtettem, amikor megláttam a szintén narancssárga tenyerét. Tehát megint a barnítókrémmel kísérletezett. Hiába mondtuk neki, hogy nem tudja használni, mintha a falnak beszéltünk volna. Aput is láttam egy villanásra, szinte eltörpült a túlterhelt poggyásztargonca mögött. Drapp sort volt rajta. Hozzá divatos kiegészítő gyanánt visszereket, skót kockás zoknit és fekete nadrágtartót viselt magán. Őt Anna követte, és meglepődtem – majdnem hanyatt estem –, amikor megláttam. Levágatta a haját – sőt frizurát csináltatott. Istenien nézett ki. Mögöttük jött Helen, hosszú, sötét haja ragyogott, zöld szeme szintúgy, a szája megvető mosolyra görbült, ahogy a tumultust szemrevételezte. Még ebből a távolságból is le tudtam olvasni a szájáról a kérdést: – Hol a picsában van? – Sóhajtva kimeresztettem a könyökömet, mintha a kacsatáncra készülnék, és elkezdtem lökdösődni, valamint taszigálni. A késés magyarázata? Anna egyik táskája nem jött elő, és csak az űrlap kitöltése után derült ki, hogy magányosan köröz a bogotai gép poggyászszalagján. A targonca sem segített. Szeszélyes mozgásával számtalan horzsolás és karcolás okozója lett. Fogalmazzunk így – ha kutya lett volna, szájkosarat kell rárakni. Örültem a viszontlátásnak, jobban, mint vártam, és egy pillanatig úgy éreztem, biztonságban vagyok – megjött anyu és apu, majd ők vigyáznak rám. De apu fehér, kék eres, pipaszár lábát elnézve be kellett látnom, hogy nem szép tőlem, ha tőlük várom el a gondoskodást. Sőt, mivel én már három hete Los Angelesben vagyok, az én felelősségem, hogy jól érezzék magukat – noha magamra is alig tudtam vigyázni, nemhogy négyükre. Sajgó ízületekkel bepakoltuk a csomagokat Emily háztömb méretű dzsipjébe, és a ragyogó kék égbolt alatt elindultunk a Santa Monica felé tartó autópályán. A család közben kielemezte új megjelenésemet. Sosem volt még ilyen rövid hajad. Azért nem hosszú hajjal született, gondolom – jegyezte meg Helen. Nem. Honnan tudod? Ott se voltál. Meg kell mondanom, Maggie – mélázott Helen –, hogy remekül nézel ki. Jól áll a rövid haj, és szépen lesültél. Vártam a poént. Csakhogy a poén nem engem pécézett ki, hanem anyut. Gyönyörűen lesültél – ismételte. – Majdnem annyira, mint anyu. Ugye, milyen remek színben van? – kérdezte undokul. Igen, remek. A kertben napoztam otthon – mondta anyu. Két zápor között – forgatta meg Helen a kést.
Az ír napsütés nagyon erős – bizonygatta anyu. Nyilvánvaló, ha a zuhogó esőben is így le tudtál barnulni. A szópárbaj folytatódott, amíg meg nem érkeztünk az Ocean View hotelhez, alig hat sarokra Emily házától. Meglepetten tapasztaltam, hogy a neve nem túloz: tényleg látszik az ablakból az óceán. Csak egy autó- és egy bicikliút, valamint egy pálmafasor választotta el a tündöklő víztükörtől. – Odanézz! – kiáltott Anna izgatottan, amikor két bronzbarna, lófarkas, száznyolcvan centis szőkeség elgördeszkázott mellettünk. – Ez Kalifornia! A szálloda belülről is szép volt és világos, úszómedencével és a már említett esernyőkkel ellátva, de anyu ingerlékenyen, szórakozottan téblábolt a szobában, a fiókokat nyitogatta, a berendezést fogdosta. Csak akkor nyugodott meg, amikor fölfedezte, hogy nem porszívóztak rendesen az ágy alatt. Nem a legjobb háziasszony, és utálja, ha valahol nagyobb a tisztaság, mint nála otthon. Kellemes hely – állapította meg végül. Helent kevésbé bűvölte el a szállás. – Ennyire voltunk – mutatta az ujjaival – attól, hogy a Chateau Marmontban vegyünk ki szobát. Mert nekem azt mondta, az egy kolostor – méltatlankodott anyu. – Ha nem lett volna Nuala Freeman, aki elárulta, miféle hely az igazából... A legmenőbb hely – szakította félbe Helen. – A filmes és színpadi sztárok paradicsoma. Király lett volna. Az ideutazásuk egyik oka – legalábbis a szüleim részéről – az irántam érzett aggodalom volt, és ki sem csomagoltak, máris elkezdtek a lelkiállapotomról faggatni. Anyu valahogy egy sarokba kormányzott, elém tolta nyugtalan (és narancssárga) arcát, és halkan megkérdezte: – Hogy vagy mostanában? Tudod, mióta... azóta? – Közelről nézve csíkos volt a nyaka, de a szeme nagyon kedves, és nem tudtam, honnan kezdjem. „Megtudtam, hogy a férjemnek van valakije, aztán az ágyhoz kötözve szexeltem egy nagy orrú fickóval, aki nem hívott fel többet, aztán összefutottam Shay Delaneyvel, a nehezen gyógyuló első sebbel, aki messziről elkerült, pedig bizonyos dolgok örökre összekapcsolnak minket, legalábbis az én szememben, ja és összejöttem egy nővel, akinek szilikon van a mellében, és ő is ejtett. Szörnyű dolgokon mentem át, és annyira elvesztettem a lábam alól a talajt, hogy magam is megijedtem, és még mindig fogalmam sincs róla, merre tart az életem, miről szól a jövőm és a múltam." Szóval melyik résszel kezdjem? A leszbi aktussal? A lekötözéssel Troy ágyán? Minden rendben, anyu – mondtam haloványan.
Szeretetteljes arckifejezése nem változott, és észrevettem, hogy a fülénél kihagyott egy részt a krémmel. Valamiért ettől megteltem szívszorító gyengédséggel. Biztos? Aha. Hála istennek – sóhajtott. – Annyira féltem, hogy... egy kicsit megszédülsz. Mi újság otthon? – Jobb lesz témát váltani. Hát, arról hallottál, hogy betörtek hozzánk? Nem! Hogy történt? Még közelebb hajolt narancssárga arcával, és elmesélte a részleteket. Egyik reggel apu lement a konyhába teát főzni anyunak, és egy ismeretlen fiatalemberrel futott össze a lépcsőn. – Jó reggelt – köszönt neki, mert a lépcsőn felsétáló ismeretlen fiatalember önmagában nem szokatlan jelenség nálunk. Ahol öt lány születik egy családba, ott az ilyen reggeli találkozásokon nincs mit meglepődni. De akkor apu észrevette, hogy a fiatalember az ő két golftrófeáját viszi a hóna alatt. És hogy a mikró az ajtó mellett van a földön. Meg a tévé. – Mit akar a trófeáimmal? – kérdezte bizonytalanul. Basszameg! – mondta erre a fiatalember durcásan, a földhöz vágta a trófeákat és lerohant a lépcsőn, ki az utcára, és eltűnt a horizonton. Apu csak most vette észre, hogy a kulcs a bejárati ajtóban van kívülről – már előző este óta, amikor Helen hazajött. Az ifjú tehát nem valamelyik lányának a lovagja volt, hanem egy korán kelő besurranó tolvaj. Hála a Gondviselésnek, hogy apád fölkelt – mondta anyu. – Különben az ágyat is kilopták volna alólunk. Egyik este meg Anna jött haza teljesen elázva, föltette a babot a tűzhelyre, aztán elaludt. Akkor még én is otthon voltam. Tényleg? Na, akkor majdnem bennégtünk az ágyunkban. – Habár – tette hozzá eltöprengve – már az is szerencse, hogy van még ágyunk, amiben eléghetünk, ezek után... No mondd meg őszintén – váltott hirtelen témát, és pusmogásig halkította a hangját –, túl erősre sikerült az arcom? Nem, anyu, istenien nézel ki. Csak az a baj, hogy barnító krémmel csináltam. Fölkentem, és nem történt semmi, úgyhogy kentem rá még egy réteget, elég vastagot, és amikor ma reggel a tükörbe néztem, ez a látvány fogadott. De tudod, hogy a szín nem jelenik meg azonnal, anyu, már annyiszor mondtuk, hogy várni kell vele. Tudom, csak mindig attól félek, hogy nem tettem föl eleget. Na mindegy, örülök, hogy lett egy kis színem, csak Helen folyton piszkál és gúnyol. – Szünetet tartott, nagyot nyelt, és zavartan folytatta. – Azóta is Mrs.
Mandarinnak hív. A stewardesseknek olyanokat mondott, hogy „Mrs. Mandarin nem tudja bekapcsolni a fejhallgatóját, Mrs. Mandarin még egy takarót kér." Még az útlevél-ellenőrzésnél is közölte, hogy ez az igazi nevem, nem az, ami oda van írva, és nem volt vicces, ezeknek a tisztviselőknek semmi humoruk. Lehet, hogy Helen csak irigykedik. Irigykedik! – Anyu földerült. – Hát persze! Ez a baja! De te jól vagy? És hamarosan hazajössz? Utána apu faggatott ki a közérzetemről, noha férfi, sőt ír férfi lévén, mindezt virágnyelven és a szemkontaktus kerülésével tette. – Úgy látom... egészséges vagy. Teljesen jól vagyok, apu. És... rendesen eszel meg minden? Igen, apu, minden oké, és ne izgulj amiatt, hogy elmesélted Garvot. Akkor tényleg az unokahúga volt? Ja nem, nem ő. De ne izgulj, tényleg semmi baj. Na, én most hazamegyek, biztosan kimerültetek, majd holnap találkozunk. A tiltakozó kórusból ítélve ezt nem kellett volna mondanom. De hát Írországban most van éjfél – csodálkoztam. – Nem zavar az időeltolódás? Az új időzónára úgy a-legkönnyebb átállni, ha az ember ébren marad, és a rendes időben fekszik le – mondta anyu jól értesülten. Megütközve néztem rá. Mióta ilyen nagy utazási szakértő? – Nuala Freemantől hallottam. Ja, ha Nuala Freeman mondta, akkor biztos igaz – jegyezte meg Helen keserűen. Kénytelen voltam igazat adni neki, így hallomás alapján Nuala Freeman kotnyeles libának tűnt. És vacsoráznunk is kell – mondta anyu. – Hogy lehet vacsora nélkül lefeküdni? – A szüleim a szokások rabjai. Ma már késő Disneylandbe menni? – kérdezte apu. Délután fél négy van, te dilinyós – torkolta le Helen. De éjfélig nyitva van – segített anyu. – Nuala Freeman mondta. Mielőtt Helen bérgyilkost küldött volna Nuala Freemanre, gyorsan közöltem apuval, hogy Disneyland két órára van innen kocsival, és inkább máskor menjünk. Utána azt javasoltam, hogy pakoljanak ki és ejtőzzenek kicsit a medencénél, aztán .majd elmegyünk egy korai vacsorára. És ti? – fordultam Helenhez és Annához. Gondoltam, ők inkább piálni mennének, és szörföző isteneket stírölni. De úgy döntöttek, hogy velünk tartanak – éhesek voltak, és így apu fizet.
És Emilyvel mi lesz? – kérdezte anyu. – Mondtam a mamájának, hogy beugrom hozzá és ellenőrzöm, hogy rendesen eszik-e és törődik-e magával. Emilynek dolga van – mondtam, de anyu olyan anyusan nézett rám. Oké – adtam meg magam. – De először is visszaviszem a kocsiját, mert szüksége lehet rá. És szólok neki, hogy később benézünk hozzá. De ugye rögtön visszajössz? Igen. Hazahajtottam, figyelmeztettem a laptopjába merült Emilyt, hogy vacsora előtt beugrunk egy gyors italra, majd visszamentem a szállodába, ahol két egész kellemes órát töltöttünk el a kicsomagolással és egymás szekálásával. Hatkor átsétáltunk Emily házához. Noha Santa Monicában olykor előfordul, hogy valaki jármű segítsége nélkül jut el A pontból B-be, egy hátsó lábain közlekedő ötfős csoport majdnem akkora feltűnést keltett, mint amikor őseink először másztak le a fáról, hogy tegyenek a járással egy próbát, hátha. Lelassítottak az autók mellettünk, mintha két fejünk lenne. – Mit akarnak? – sutyorogta anyu, amikor a sokadik autó is ránk dudált. – Helen, mit csináltál? Semmit! – Nem volt ártatlan a hangja, úgyhogy megnyugodtam. Aggódni akkor kell, ha az ártatlant játssza. Emily utcájába érve Helen meglátta a biztonságtechnikai szaküzletet, és ragaszkodott hozzá, hogy bemenjünk. Odabent a legapróbb részletekig kikérdezte az eladót a berendezések funkcióiról. A többsége házi használatra van – magyarázta a férfi. – Ezek a rejtett kamerák és gombmikrofonok például jól jönnek, ha arra gyanakszik, hogy csalja a férje, és így föl lehet venni, hogy... ehm... miben mesterkedik. A tréfálkozó hangnem arra utalt, hogy elképzelhetetlennek tartja Helen esetében, hogy a férje megcsalná, de kis csapatunk megdermedt, és kerültük egymás tekintetét. És magándetektívekkel is tudunk szolgálni. Magándetektívek! – Helen amúgy is lelkes arca még jobban felragyogott. – De szívesen lennék magándetektív! Na, indulás! – szólt közbe apu rémülten. Valószínűleg egy újabb karrierváltást most nem vett volna jó néven. Amikor Mike és Charmaine háza mellett haladtunk el, Mike fölállt és alaposan, a legkevésbé sem spirituális jelleggel megbámult minket az ablakon át. Amikor meg Helen és Anna végigvonult Emily kicsiny előkertjén, a Kecskeszakállúak ablakán lógó, függönynek csúfolt szakadt és mocskos lepedő megrándult. Görcsösen. Emily, szegény pára, még mindig Morzsa kutyával birkózott. Nagyon kimerültnek látszott.
Csókolom, Walsh néni. Nahát, milyen remek színben tetszik lenni! Anyu tétovázott, aztán szerényen megjegyezte: – Megfogott a nap. Besorjáztunk a nappaliba, ahol Justin és Desiree üldögélt: eljöttek kisegíteni Emilyt a kutyás részekkel. Hogy van Desiree anorexiája? – kérdeztem, és beszívtam az arcom, hogy a lesoványodott külsőt imitáljam. Sokkal jobban – újságolta Justin boldogan –, mióta Prozacot szed. Vagy úgy. Egy percig már azt hittem, visszakeveredtünk a normalitás talajára. Ezek szerint tévedtem. Felbontottunk egy bort, bemutattuk egymásnak a jelenlevőket. Mivel foglalkozik? – kérdezte apu Justintól. Apu sosem nyugszik addig, amíg nem tudja mindenkiről, hogy mi a munkája. Az önkormányzati tisztviselők társaságában érzi magát a legjobban. Színész vagyok, de... Hát persze! – vette szemügyre anyu. – Láttam is már magát! Tényleg? – Ez nyilvánvalóan most fordult elő Justinnal először. Igen. Az Űrbetyárokban, jól mondom? Leküldték a bolygóra, és az a pikkelyes növény felfalta. Öö... igen! Igen! – Justin holdvilágképe felragyogott. – Az én voltam. Nagyszerű alakítást nyújtott, de az igazat megvallva szerintem őrültség volt a bolygóra teleportálni magát meg azt a tizedest. Akinek egy csepp esze van, rögtön láthatta, hogy az a pikkelyes növény öt perc alatt elintézi magukat! Pontosan! így van! De ez úgy működik... Miközben Justin elmagyarázta a feláldozható kövér pasik dramaturgiai jelentőségét, meglepetten vettem tudomásul, hogy Mike és Charmaine csatlakozott hozzánk. Állítólag az érdekelte őket, hogy bevált-e a zsályafüstölés, de ha nem két ilyen spirituális lényről van szó, esküdni mertem volna, hogy csak a kíváncsiság hozta őket ide. Apu örömmel hallotta, hogy Mike az egészségbiztosítónál dolgozik – ami számomra is újdonság volt. Mindig úgy képzeltem, hogy valami nem e világi, fellegekben járó, világmegváltó vonalon tevékenykedik. Utána Emily anyuhoz vezette Mike-ot, hogy bemutassa. A hölgy – mutatott anyu felé színpadiasan – Walsh néni. Az úr pedig – intett Mike félé, de anyu félbeszakította, és legelragadóbb mosolyával azt mondta: – Ó, hiszen magát ismerem! Tényleg? Mennyi híres barátod van! – bókolt Emilynek, aztán visszafordult Mike-hoz. – Maga írja azokat az útikönyveket, nem? És egy darabig tévéműsora is volt! Mi is a neve?
Mike Harte – felelte Mike udvariasan. Nem, nem az. L-lel kezdődik. Jaj, itt van a nyelvem hegyén – hogy is van? Mike Harte – ismételte Mike ugyanolyan udvariasan. Nem! Megvan – Bryson, Bili Bryson, ugye? Nem, Walsh néni. Ez... ez egész biztos? Igen. Egész biztos. Bizonytalan csend következett, majd anyu arca fura lilás színt öltött. Arra következtettem, hogy a narancssárga alatt elpirult. – Bocsánat, nagyon hasonlít rá. Ugyan, semmi baj – mondta Mike nagyon kedvesen. Nagy hírem van! – próbálkozott Emily egy nagyon suta figyelemelterelési manőverrel. – Lara telefonált! – Összerezzentem, mert biztos voltam benne, hogy a név puszta említése is valami természetfeletti úton tudatja anyuval, hogy lefeküdtem vele. – A Galambok, a film, amin dolgozott, holnap kerül a mozikba, és mindenkit meghívott a premierbuliba! Érthető módon az ebből fakadó izgalom többé-kevésbé elfeledtette a Bili Bryson-bakit. Lesznek ott híres emberek? – kíváncsiskodott Helen. Lehet, de megmondjam, ki az, aki biztosan ott lesz? – visította Emily még mindig a legpörgősebb háziasszony szerepében. – Shay Delaney! Ugye tetszik emlékezni Shay Delaneyre, Walsh néni? Természetesen. – Anyu visszanyerte a lélekjelenlétét. – És milyen drága fiú volt! Örülök, hogy viszontláthatom! Lenyeltem, elfojtottam a felszínre törő érzéseket. Nem veszek róluk tudomást, akármennyire tolakodnak. Van így is elég bajom. Anyu újra a helyzet magaslatán volt, és bár Emily házában voltunk, mégis ő töltötte tele az üres poharakat, ő járt körbe a vendégek között, és minden tekintetben az ír matriarchát játszotta. Amikor Charmaine poharába akart tölteni, Charmaine tiltakozott: – Már ittam egyet. Igyon még – biztatta anyu, ír matriarcha módra. – A madár sem szál fél szárnnyal. Charmaine oldalra billentette a fejét, és lassan elismételte: – A madár nem száll fél szárnnyal. Milyen gyönyörű! Micsoda bölcsesség! Most gúnyolódik? De őbenne egy szikrányi rosszindulat sincs. Elnézést – mondta. – Ezt el kell mondanom Mike-nak. Csupa báj és derű ez a lány – jegyezte meg anyu bizalmatlanul, Charmaine karcsú hátát, lengő copfját nézve. Nagyon spirituális alkat – mondtam.
Csak nem katolikus? – élénkült fel anyu. Nem hallottad, hogy spirituális? – szólt közbe Helen, aki az egész párbeszédet figyelemmel kísérte. Onnantól anyu került Mike és Charmaine érdeklődésének középpontjába, és itták minden szavát. Amikor Anna az időeltolódás hatására kókadozni kezdett, anyu megfeddte: – Szedd össze magad, úgy görnyedsz, mint fűzfa a tündérkút felett. – Mike oldalba bökte Charmaine-t, és ámult arccal tátogták egymás felé: – „Fűzfa a tündérkút felett!" Rövid, pergő párbeszéd zajlott le kettejük között, majd Charmaine meglökte Mike-ot, és azt mondta: – Kérdezd meg tőle! Nem, te kérdezd meg! – ellenkezett Mike. Megint összedugták a fejüket, és tovább duruzsoltak, kisvártatva pedig Mike megfogta anyu vállát. – Mennünk kell, ma van a meditálós esténk. – Csalódott volt a hangja. – De nagy megtiszteltetés volt Walsh nénivel találkozni, és azt szeretnénk kérdezni, hogy amíg itt tetszik lenni Los Angelesben, nem tetszik-e eljönni az egyik mesemondó estünkre. Naná, hogy anyunak az ilyesmit nem kellett kétszer mondani. El volt bűvölve. De úgy kellett tennie, mintha habozna – az ő világában így szokás. – Elég sűrű a programom, holnap prömierre megyek, és a férjem ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjem csütörtökön. – Egész jól előadta a nélkülözhetetlen és nagyvonalú hitvest, amíg hozzá nem tette: – Disneylandbe. Mi tudunk igazodni az ön programjához. Például lehetne csütörtök este, amikor hazaérnek Disneylandből – javasolta Charmaine. Nem ígérhetek meg semmit – jelentette ki anyu komolyan –, de igyekszem. Nagyon várjuk!
37 Mi a mai terv? – kérdezte Emily, még pizsamában, egy pohár energiaitallal, a napi hatvan cigaretta első darabjával a szájában. Körbekocsikázunk Beverly Hillsen a sztárok házainak a „térképével", aztán a Kínai Színház következik, hogy lássuk a sztárok kézlenyomatát. Emily megborzongott a szánalmas programtól. – Most először érzem úgy, hogy Morzsa kutya nem is olyan ciki. Ebből is látszik, hogy mindig
akad nálad nagyobb lúzer. – Halványan elmosolyodott, de annyira fáradt volt már, hogy a szeme körül monokli húzódott, mintha behúztak volna neki. Bárcsak segíthetnék neked! – mondtam szenvedélyesen. Megrázta a fejét. – Olyan ez, mint vizsgára magolni, senki nem csinálhatja meg helyettem. És nem panaszkodhatom, jól megfizetik. – De annyira letörtnek látszott, hogy elszorult a szívem. – Igazából a szégyent viselem nehezen. Ennek a nyálas szarnak, amit írok, minden mondatától kiráz a hideg. Ez készít ki nagyon. És a konferenciahívások sem segítenek. – Gyilkos pillantást vetett a készülékre – Larry Savage óránként telefonált, hogy beszámoltassa a haladásról, és konferenciahívásokat létesítsen Chandler részvételével, melyeknek során újabb és újabb módosításokat erőszakoltak rá. – Ha békén hagynának, nem lenne olyan nehéz. De akárhányszor végre összehozok egy jelenetet, átíratják velem, és ettől úgy érzem, hogy nem haladtam semmit. Ma este el tudsz jönni? Persze. Kell egy kis szünet. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Ja, bocs, hogy így kellett megtudnod Shayt. Kicsit bepánikoltam a Bili Bryson-ballépéstől, és nem bírtam befogni a számat. Á, semmi gond – vágtam rá gyorsan, nem akartam a témánál időzni. – Ki lesz még ott? Troyra gondolsz? Összerezzentem. – Mondjuk. Ott lesz. Most hogy állsz vele? Semmi különös – mondtam lazán –, szégyellem, zavarba ejt. Még mindig le akarsz vele feküdni? Megőrültél? Ha ő lenne az utolsó férfi a világon... akkor se. Remek! Akkor legalább nem lettél szakításfüggő. Hát az meg micsoda, ó, Doktor Emily? Tudod, amikor minél inkább próbál lerázni, annál kitartóbban üldözöd. Jesszus, az tényleg rosszabb lenne. Nem, én csak tök hülyének érzem magam. Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó nő, aki bedől egy férfinak, szóval ezzel ne gyötörd magad. Nincs semmi baj veled, csak kiestél a gyakorlatból – mosolygott rám. – Hamarosan százával vágnak majd át a férfiak, és Troyt úgy elfelejted, mint a pinty! Átvágásról jut eszembe, hogy van Lou? Meg kell adni, nagyon ravasz. Adja a Mr. Tökélyt. De én jó néhány lépéssel előtte járok. – Hűvösen kieresztett egy füstfelhőt.
A család már hajnali négy óta ébren volt, és alig várták, hogy végre történjen valami. Felajzott hangulatban indultak útnak az én vezérletemmel Beverly Hills felé. Elsősorban a sztárok házait feltüntető térképet kellett beszereznünk. Köztudott, hogy ezek finoman szólva is hibásak, a legjobb esetben meg elavultak, de nem akartam ünneprontó lenni. Júlia Roberts házánál álltunk meg először, és jó húsz percig parkoltunk az ápolt, üres utcán, szemünket a vaskapura meresztve. Előbb-utóbb csak ki kell jönnie – érvelt apu. – Újságért vagy tejért, vagy ilyesmi. Ahogy te azt elképzeled – húzta el a száját Helen. – Arra ott van a személyzet. Valószínűleg még az újságot is más olvassa el, és külön embert tart arra, hogy megigya helyette a tejet. Folytattuk a néma virrasztást. Ez baromi unalmas – mondta Helen. – Bár a detektívügynökséghez jó gyakorlás. Sokszor kell majd házakat figyelnem. Nem leszel magándetektív – szögezte le anyu mereven. – Hétfőhöz egy hétre lesz Marié Fitzsimon esküvője, és ajánlom, hogy úgy tündököljön az oltár előtt, mint egy hercegnő, különben velem gyűlik meg a bajod. Nem kell valami előképzettség a detektívmunkához? – kérdezte Anna. Helen elgondolkodott. – De. Először is alkoholfüggőséget kell kialakítanom magamban. Az én genetikai hátteremmel nem lesz nehéz. Másodszor, szükségem van egy flúgos családra. – Elismerő tekintettel mérte végig a társaságot, anyu foltos arcát, apu skót kockás zokniját és Anna találomra összeválogatott öltözékét. – Hölgyeim és uraim, megint csak ránk mosolygott a szerencse! Valaki jön! Valaki jön! Apu, nyugi! De csak egy mexikói kertész volt a kerti porszívóval. Apu letekerte az ablakot, és ráüvöltött: – Júlia itthon van? Huliya? Júlia Roberts. Ez nem a Mísz Roberts kháza. Ó – szontyolodott el apu. – És azt meg tudja mondani, melyik az? Igen, de ha mondom, khí khel nyírnom magukat. Nagy segítség, mit mondjak – morogta apu, és föltekerte az ablakot. – Na, ki a következő? Miután Tom Cruise, Sandra Bullock, Tim Allén és Madonna házánál (khm, khm) sem jártunk sikerrel, csak elektromos kapukat és „Önvédelmi fegyvert tartunk"-táblákat bámultunk, végül feladtuk és átmentünk a Kínai Színházhoz, ahol hatalmas tömegben tolongtak a turisták, hogy megkeressék
kedvenc színészeik kézlenyomatát, és ha megvan, beletenyerelve lefényképezkedjenek. Apu John Wayne kéznyoma előtt rótta le a tiszteletét, anyu nem bírt betelni Doris Day icipici lábával, Annát Lassie mancsa indította meg. Helent kevésbé nyűgözte le az attrakció. Ez így uncsi – mondta hangosan, és leszólított egy arra járó alkalmazottat. – Elnézést, uram, hol találom Brad Pitt tomporát? Brad Pitt tomporát? Igen, úgy tudom, itt van valahol. Tényleg? Hé, Ricky, a hölgy Brad Pitt tomporát keresi! Mi az a tompora? A feneke – közölte Helen segítőkészen. – A segge, ha úgy jobban tetszik. Megvan nálunk Brad Pitt segge? Hé, LaWanda, hol van Brad Pitt segge? De LaWanda nem volt annyira hülye, mint a többi. – Olyan itt nincs – csattant fel. Csak nem lopták el? – kérdezte Helen részvéttel. LaWanda dühösen méregette Helent. – Maga meghibbant. Mert meg szeretném tekinteni Brad Pitt tomporának betonmásolatát? Akkor hibbantam volna meg, ha nem akarnám látni! Brad Pitt nem tolja le a gatyáját és ül bele a nyers betonba! Ő nagy sztár! – LaWanda tenyere láthatóan viszketett, és úgy himbálta a testét, mint a Jerry Springer Show-ban szokták. Én tudtam, hogy folytatódik ez a mutatvány. Mielőtt Helen elpáholtatta volna magát, gyorsan odébb tereltem. Később visszavittem őket a szállodába, és meghagytam, hogy készüljenek fel a vetítésre, és aztán jöjjenek át Emilyhez. De ugye nem kell kiöltözni? – kérdezte apu reménykedve. Egy filmprömierre? – szólt rá anyu kioktató hangon. – Még jó, hogy! Ki kell öltözni? – kérdezte újra. Hát nem ártana. A Galambok független film – vagyis nem játszanak benne világhírű sztárok, és nem lehet vele eldicsekedni Írországban –, de azért mégiscsak meg kell adni a módját. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy döntöttem, elmegyek az Arizona és a Third Avenue sarkára, és megcsináltatom a körmeimet. Könnyen eltaláltam a Körömvarázshoz. Egyrészt valóban ott volt, ahol Lara mondta, másrészt egy rózsaszínű neonkéz világított a kirakatban, fölötte kék neonfeliratokkal: „köröm, köröm, köröm" (csak a „k" sajnos nem működött rendesen, így a kirakat valójában azt hirdette: „öröm, öröm,
öröm", de abból baj nem lehet). Lementem a két lépcsőfokon, és beléptem az ajtón. Lara azt mondta, tajvani lányokkal dolgoztatnak. Ők a legjobbak. A recepción egy szépséges lány ült, tökéletes, mint egy játék baba, és a névkártyája szerint Lianne-nek hívták. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és elnézést kértem, hogy nem jelentkeztem be – de a mondókámról elvonták a figyelmemet a körmei: ötcentis karmok, és mindegyikre külön ráfestve az amerikai zászló. Ilyen lehetőségek rejlenek a körömben! Megcsináltatom én is! Nem kell bejelentkezni – mondta Lianne (Larának ebben is igaza volt), majd megragadta a kezemet, s fölé hajolt. – Uhh – nyögött fel a sokk hatása alatt, és hirtelen én is megláttam, amit ő: egyenetlen, görbe körmök, repedezett körömágy, elhanyagolt ujjbegyek. Valahogy eddig nem tartottam lényegesnek. Mekkorát tévedtem! És mintha nem szégyenkeztem volna már épp eléggé, Lianne elnevette magát – bájos, kislányos „hihihi"-nek hangzott –, majd felkapta a fejét, és izgatottan szólongatta a kollégáit, hogy nézzék ezt meg. Fehér köpenyes, karcsú lányok sereglettek körém, és vidáman kerepelve, kacarászva tanulmányozták a kezem, mintha nem is én lennék a túlsó végén, hanem csak úgy behozta volna valaki az utcáról. Külföldi? – kérdezte az egyik. Igen. Írországból, Európából. Aha – biccentett, mint aki mindent ért. Tajvaniul folyt a csevej, és időnként a „Mona" szót véltem kihallani belőle. Végül, amikor sikerült valami megegyezésre jutniuk, Lianne közölte velem: – Mona csinálja meg. Melyikük Mona? – pásztáztam végig a hamvas arcokat, és valami érthetetlen okból ez a kérdés ismét nevetőgörcsöt váltott ki belőlük. Amikor Mona előjött a hátsó traktusból, megkaptam a magyarázatot, nagydarab hölgy volt, és a többieknél jóval idősebb. Mona nagyon jó – suttogta az egyik lány tiszteletteljesen. Szeleti a kihívást – tette hozzá valaki. Mona szemügyre vette a körmeimet. – A lábon is? – A szandálomból kikandikáló lábujjak fölé hajolt, és esküszöm, megborzongott. Nem tudom, lesz-e annyi időm. A kezekkel egyszelle csináljuk. Egyik lány kéz, másik lány láb – mondta lenéző hangsúllyal. Akkor jó. Odahívott egy lányt, és a kezemet és a lábamat tüstént szappanos vízbe áztatták. Meleg viasz kell. Az jó a bőinek.
Oké. – Ha már rászántam magam, ne kicsinyeskedjünk, nem igaz? Ebben a pillanatban belépett egy magas, ápolt nő, nadrágkosztümben és pánikhangulatban. Váltott pár szót Lianne-nel, aki sürgős, ellentmondást nem tűrő parancsokat osztogatott a többieknek, és másodperceken belül mindenki elhagyta a bázisát, hogy a sürgős eset felé orientálódjon. A professzionalitás, a hatékonyság légköre arra emlékeztetett, amikor sok évvel ezelőtt el kellett mennem a baleseti sebészetre egy csúnya bokaficammal. Szűköltem a fájdalomtól, a bokám focilabda méretűre dagadt, és egyszer csak elzörgött mellettem egy csomó kerekes hordágy, rajta vérben úszó emberekkel. A hordágyak mellett rohantak az orvosok, infúziókat tartva, és olyanokat kiáltozva, hogy „még lélegzik". Kiderült, hogy súlyos autóbaleset történt a stillorgani főúton, és az én kificamodott bokám, akármennyire is fájt, hirtelen (és joggal) a fontossági lista aljára került. Amint belépett a magas, elegáns nő az ajtón, a Körömvarázs szalon készenlétben állt, hogy a valódi vészhelyzettel foglalkozzon. Míg a hölgy előadta gyönyörű körme tragikus történetét, melyben egy kifogyott nyomtatópatron játszotta a főgonosz szerepét, Mona fölkelt, az asszisztense utána, és az összegyűlt tömeg utat engedett nekik. Mona, hála istennek! – A nő eléje tolta a sebesült körmöt. – Meg lehet menteni? Mona felmérte a helyzetet, és felállította a diagnózist: – Losszul néz ki. Megteszem, amit lehet. – Félig-meddig arra számítottam, hogy bemosakodnak és zöld szájmaszkot öltenek. Míg a fontos hölgy körmét elsősegélyben részesítették, én elhagyatva ücsörögtem, lavórban ázó kezekkel és lábakkal. Valami jótét lélek egy magazint terített az ölembe, de a csuromvizes kezemmel nem tudtam lapozni. Aztán egy milliméternyit megmozdítottam a lábam, és a magazin beleesett a lenti lavórba. Bocsánat – motyogtam, amikor ugyanaz a jótét lélek kivette a magazint a vízből és megrázogatta a felpúposodott, összeragadt lapokat. Vajon hoz-e másikat? Nem hozott. Körülnéztem, és láttam, hogy a két másik vendég nem ejtette a magazinját a vízbe. Miért kell nekem lépten-nyomon azzal szembesülnöm, hogy én az élet használati útmutatója nélkül születtem? Miután megmentette az értékes körmöt, Mona visszatért hozzám az asszisztensével együtt, és munkához láttak: reszeltek, políroztak, körömágybőrt tologattak, bőrkeményedéseket dörzsöltek, és eljött a viaszos kezelés ideje. Egy lavórnyi olvadt viaszt toltak elém, és felszólítottak, hogy tegyem bele a lábam. De amint hozzáért a talpam, rémülten rántottam ki, és felvisítottam: – Túl forró!
De jó a bőinek – kiáltotta Mona, lecsapott a térdemre, mint a keselyű, és megpróbálta a lavórba nyomni a lábamat. De Madame... Mona, ez túl forró! – Pár másodpercig viaskodtunk egymással, én felfelé húztam a térdem, ő lefelé nyomta, de Mona csaláshoz folyamodott, mert fölállt, hogy jobb szögből támadhasson. A módszer bevált, a lábam a tüzes viaszba csapódott. Nagyon fáj – siránkoztam. Jó a bőinek – ismételte Mona, szilárdan tartva reszkető térdemet. A többi lány vonaglott a harsány kacagástól, mind a hasát fogta szépséges kezével. Rövid, ám annál fájdalmasabb várakozás után engedélyt kaptam rá, hogy kiemeljem a lábamat. De amint kihűlt és megfehéredett rajta a viaszréteg, vissza kellett raknom. Ismét kitört a nézőkből a nevetés. Be és ki, be és ki. Négyszer-ötször ismétlődött a mozdulat, és a végén sem lett kellemesebb. . Néhány éve bemutattak egy tévésorozatot, Sógun címmel. Abban láttam olyat, hogy egy embert addig mártogatnak a forró vízbe, amíg meg nem hal. Isten tudja, miért jutott most az eszembe. És milyen meglepő, akkor is erre gondoltam, amikor a másik lábam került sorra. Viaszba burkolt lábamra műanyag zacskót húztak, és rózsaszín szalagokkal rögzítették a bokám körül. Ha nem láttam volna már ilyesmit, azt hittem volna, valami átverőshow-ban vagyok. Tíz perc múlva lehámozták a fehér viaszréteget, és meglepetten láttam, hogy a lábam már nem úgy néz ki, mintha sürgős bőrátültetésre volna szükségem, sőt puha lett és selymes. Ezután mind a húsz körmömet szép jeges rózsaszínre festették – elnézően nevettek, de megrázták a fejüket, amikor amerikai zászlót kértem rá –, és végül szélnek eresztettek. Meg voltam győzve, és megfogadtam, hogy ezentúl hetente járok a manikűröshöz. Na persze. Emily a sminkjén dolgozott, hogy beteges sápadtságát elrejtse. Nem tudom, mi a titka, de mire végzett, fantasztikusan nézett ki – tündöklően szép lett, nyoma sem volt az alváshiányos, stresszes roncsnak, aki napok óta szünet nélkül dolgozik, és müzlivel meg cigarettával táplálkozik. A családot hétre rendeltem a házhoz, és amikor hét huszonötkor még mindig nem jöttek meg, hisztérikus lettem. Eltévedtek! Hogy tévedhettek volna el? Hat sarok, egyenes vonalban! Tudod, milyenek. Valószínűleg a gettóban kötöttek ki, és máris beálltak egy utcai bandába. Aranyláncot, uzit és fejpántot hordanak. Emilyt felvillanyozta a gondolat. – El tudod képzelni a papádat fejpánttal?
És anyut? – Ki tudja, miért, mindkettőnkből kipukkadt a nevetés. – Narancssárgában! Úgy nézne ki, mint egy ugrólabda. – És megint csak úgy rázott minket a féktelen jókedv. Csodás pillanat volt. Jaj nekem – sóhajtott Emily boldogan, és szakértő mozdulattal letörölte a szeme alatt a lecsorgó festéket. – Ez isteni. Hallod? – hegyezte a fülét. – Megjöttek. A négyes berontott a házba, nyakig morcosan. Ő tehet róla, hogy késtünk – meredt anyu szúrósan Helenre. Az a fő, hogy ideértünk – próbált békítőleg közbelépni apu. És milyen csinos mindenki – bókolt Emily. Nem is túlzott. Csillogtak-villogtak, parfümtől illatoztak (aput kivéve), és cseppet sem lepődtem meg, amikor mintegy vezényszóra a Kecskeszakállúak is megjelentek a küszöbön. Épp most indulunk – közölte Emily kurtán, elállva a bejáratot. Hali, Ethan vagyok – nyújtózkodott Ethan Emily előtt, hogy elkapja Helen vagy Anna tekintetét. Jaj, hadd jöjjenek be egy percre – mondtam. Jöjjenek! – csattant fel Emily harapósan, miközben a három fiú besorjázott és félénken megállt a két lány előtt. Bemutattam őket, és hagytam, hogy kissé körbeszaglásszák egymást a tesóimmal, mint a kutyák, de közben kifutottunk az időből. Mivel foglalkoznak ezek a srácok? – kérdezte apu, miközben felkapaszkodott Emily dzsipjére. Nemi betegségeket gyűjtenek – dünnyögte Emily. Főiskolára járnak – mondtam én. Igen – bólogatott Anna –, de Ethan, a borotvált fejű, ő lesz az új Messiás. Anyu összeszorította a száját. – Csak nem?
38 A Galambok díszbemutatóját a Dohenyben rendezték meg, egy elragadó, ódivatú moziban, ahol vörös bársonyszékek és tükrös art deco falak röpítettek vissza egy régi, elegánsabb korba. Most örültem csak igazán, hogy kicsíptük magunkat, mert minden vendég úgy festett, mintha egy divatlapból húzták volna ki. Még néhány fotós is megjelent. – Inkább a Varietytől, mint a People-től – mondta Emily, de akkor is. Emily elment „vegyülni". – Csak egy gyors körre – mondta, én meg a kijelölt ülőhelyekre tereltem kicsiny nyájamat. Éppen kényelembe helyeztem magam, amikor két sorral előrébb megpillantottam Troyt és Kirstyt, és az élettől is elment a kedvem. A látványa – főleg, hogy Kirstyvel volt – megint a saját hülyeségemre emlékeztetett, a naiv bizalmamra iránta. De aztán eszembe jutott, amit Emily mondott: hogy nem én vagyok az első, sem az utolsó nő, akiből hülyét csinált, és hirtelen megkönnyebbültem, felszabadultam. Lehet, hogy örökké bennem marad a késztetés, hogy ha a közelembe kerül, villát döfjek a lábába, de azért nem ez a legrosszabb érzés, amit egy ember kiválthat belőlünk. Troy megfordult és körülnézett. Lesütöttem a szemem, de elkéstem. Hűvösen bólintott, én meg még hűvösebben viszonoztam – így utólag remélem, hogy a fejem nem is moccant, csak néhány szál hajam. Troy pillantása lesiklott rólam, és tűnődve megállapodott Helenen. Helen kacéran rákacsinott, és Troy visszavigyorgott rá. Kirsty hatodik érzéke riadót jelzett, ő is hátrafordult, és amikor észrevette, kivel szemez Troy, felcsendült a nyafogó hang, hogy magára vonja a figyelmét. Nála legalább jobban állok, gondoltam – nekem már nem kellene Troy. Végül Emily is helyet foglalt mellettünk, és elkezdődött a film. Milyen film ez? – sutyorgott apu reménykedve. – Valami western? Benne van Harrison Ford? – súgta anyu a másik fülembe. Harrison Ford családunk minden generációjának elnyerte a tetszését: anyu is imádja, mi is, és még az unokahúgom, Kate is abbahagyja a sírást, ha Claire eljátssza neki azt a részt a Dolgozó lányból, amikor Ford leveszi a pólóját – talán nem túlzás, hogy karrierje csúcspontja volt. Nos, a Galambokban nem szerepelt Harrison Ford, és nem volt western. Nem igazán tudom, minek hívjam valójában. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet, de a főhős legyilkolta a barátnőit. Lehetne vígjáték, de nem volt vicces. Nevezhetnénk pornófilmnek, csakhogy a nagy részét fekete-fehérben forgatták, ezzel a művészi megoldással adván a néző tudtára, hogy a szex
nem öncélú, hanem a cselekmény szerves részét képezi. (Mit mondjak, nem a legkellemesebb élmény plasztikus szexjeleneteket nézni a szüleid közé ékelődve.) Az ilyen filmektől szoktam teljesen sötétnek érezni magamat, szégyenkezni, hogy nem jártam egyetemre, hogy semmit nem olvastam Simoné de Beauvoirtól, hogy Kieslowski filmjéről, a Három szín: pirosról azt gondolom, hogy kultúrsznob baromság (ráadásul csak azért néztem meg, mert a Ha a férfi igazán szeretve már minden jegy elkelt). A vetítés nagy részét azzal töltöttem, hogy a) fohászkodtam, hogy érjen már véget egy szexjelenet, és b) próbáltam megfelelő kommentárt kiötölni, amit Larának mondhatok utána, a „kalap szagon kívül. Letelt a százhúsz perc játékidő, mire úgy határoztam, hogy az „érdekes" kellően semleges kifejezés. Két gyötrelmes óra után – látszólag egy jelenet közepén – végre elindult a vége főcím, felkapcsolódtak a lámpák, a közönség tapsolt és éljenzett. Anyu felém fordult, és széles mosollyal így nyilatkozott: – Fantasztikus volt! – Majd lehalkított hangon hozzátette: – Életemben nem láttam még ilyen zagyvaságot. Eddig azt hittem, Az angol beteg rossz film, de ez lepipálja. Mindenki fölállt a rendezőt megtapsolni, de apu ülve maradt, és üres tekintettel nézett maga elé. Ugye még nincs befejezve? Mondd, hogy ez még nem az, amire az emberek majd a moziban a jegyet veszik! – Szinte rimánkodott. – Lehet, hogy nekünk a kivágott jeleneteket játszották le, mint a bakiparádékban. Hol a pezsgő? – tudakolta Helen. Ki kell mennem a vécére, majd utánajárok. – Sűrű bocsánatkérések közepette utat törtem magamnak az előcsarnokba, és közben meghallottam, hogy valaki „nagyon európai"-nak jellemzi a filmet. Merész – mondta valaki más. – Mély – szólt egy harmadik hang. Ezeket elraktároztam, jól fognak jönni, amikor eufemizmust keresek a „kalap szar"-ra. Maggie, Maggie! – Lara gyönyörű volt a rézszínű, földig érő, fényes, gyönggyel kivarrt estélyiben és tupírozott hajával. – De jó, hogy eljöttél! Hogy tetszett? Szuper volt. Érdekes, kifejezetten érdekes. Nagyon európai. Igazán? Utáltad, valld be! – nevetett vidáman. Nem, én... na jó, ez nem az én műfajom. Inkább a csajos filmeket szeretem. Semmi baj. – Most vette észre a nagy újítást. – A körmöd! Gyönyörű! Elmentél a Körömvarázsba? Ki csinálta meg? Mona. Mona? Nem mondom! Mi olyan furcsa?
Mona a szakma egyik legjobbja, de gyakorlatilag már visszavonult, csak különleges eseteket vállal. Most muszáj néhány újságíróval beszélnem, de később még találkozunk! Csípőjét riszálva továbbállt, én meg nagyon örültem – legalább Larával jóban vagyunk. A szüleimtől azért inkább távol tartanám, de szerencsére semmi nyoma nem maradt köztünk a zavarnak rövid afférunk után. Miután kijöttem a vécéből, rátaláltam a csillogó-villogó teremre, ahol az igazi hepaj zajlott, pezsgőspoharak kristályfényében, kézzel fogyasztható falatkákkal megrakott asztalok között. Fogtam egy poharat, és a napbarnította, elegáns tömegen át visszafurakodtam Emilyhez, aki Anna, Kirsty, Troy és – micsoda meglepetés – Helen társaságában ácsorgott. Nem tisztára lepukkantak azok a régi bársonyszékek? – szólalt meg Kirsty. Nekem nagyon tetszenek, szerintem szép ez a mozi – mondta Emily, és mindannyian egyetértően dünnyögtünk. Fúúúj! – kiáltotta Kirsty túljátszott undorral. – Normálisak vagytok? Belegondoltatok már, hány fenék ült rajtuk tielőttetek?... Az agyam elkapcsolt, de nemcsak azért, mert ki nem állhattam Kirstyt, hanem mert különös dolog történt a kajával. Gyorsan fogyott – ha levettem róla a szemem, majd visszanéztem, mindig az előzőnél kisebb mennyiséget láttam az asztalon –, holott egyetlenegy embert sem láttam, aki ténylegesen a szájába rakta volna. Látszólag senki nem evett, aput kivéve, aki az egyik asztalra tehénkedve tömte magát, de ezt a mennyiséget egyedül nem pusztíthatta el. Hiába kapkodtam a fejem, hogy leleplezzem a tettest, nem jutottam semmire, csak magamra vontam néhány ember csodálkozó tekintetét. Lehet, hogy az itteniek valami olyan módszerrel táplálkoznak, mint a Star Trekben a vulkániak elmeegyesítése. Na és hogy tetszett a film, Vakarcs? – kérdezte Troy Helentől, szemét érzékien félig lehunyva. Jesszus, már a becenévnél tart! Majdnem megsajnáltam Kirstyt. Vajon féltékeny vagyok? – töprengtem aggodalmasan. Nem lett volna jó – mostanában kezdtem fejlődést mutatni érzelmi vonalon, és nem akartam visszaesni. Górcső alá vettem hát az érzéseimet, és csak enyhe kíváncsiságot láttam: érdekelt ez a háromszög. Talán illett volna a húgomat féltenem, de biztos voltam benne, hogy őt nem kell. Sőt kettejük közül Troynak lehetett több oka az aggodalomra. Emocionális fejlődésemben kissé megingott a hitem, amikor megláttam, kivel társalog anyám elmélyülten – Shay Delaneyvel. No, ez gyorsan ment! Shay sötétszőke feje meggörnyedt, hogy egy magasságban legyen anyámmal, és rozsdabarna szemei olyan figyelmesen meredtek rá, hogy nevethetnékem támadt.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, hirtelen felpillantott, és a tekintete a zsigereimbe hatolt. Anyu követte az irányt, hogy lássa, kit néz, és amikor meglátott, integetett, hogy menjek oda – persze hogy mentem. Engedelmességből? Kíváncsiságból? Ki tudja. Mindenesetre most ott álltam mellette, a magas, bozontos sörényű, mosolygó, elbűvölő, tipikus Shay Delaney mellett. Nézd, kit találtam! – locsogott anyu felajzva. – Nosztalgiáztunk egy kicsit. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Shay Delaney üldögélt nálam a konyhában, és ette a... mit is, Shay? A mandulás tortát! – mondták kórusban. Te voltál az egyetlen, aki evett belőle. Az én csemetéim hozzá sem nyúltak. Nem is értem – csillogott Shay szeme. – Pedig milyen finom volt! De akkor is ezt mondta volna, ha egy falat után áldozatul esik az ételmérgezésnek. Ez Shay Delaney, mindenki számára tartogat néhány bókot, mindent elkövet, hogy másoknak örömet szerezzen. Engem kivéve. Elidőzött a tekintetem szőke borostás állán, és elfojtottam egy sóhajt. Hallom, megnősültél – tért a lényegre anyu. Bizony, hat éve. Donna Higginsnek hívják a feleségemet. A Rockwell Park-i Higgins családból? Nem, a York Roadról. Malachy Higginsék vagy Bemard Higginsék? Egyik sem, bár van egy Bemard nevű nagybátyjaRövid kitérőt tettek a különböző Higgins családok felé, hogy egyeztessék, melyikből szalajtották Shay nejét, aztán anyu ismét támadásba lendült: – Hát igen, Margaret házassága meg most bomlott fel, de ugye ez teljesen normális. Manapság már egy házasság nem házasság. Haladnunk kell a korral, nem igaz? Mire van a válás, ha nem élünk a lehetőséggel? Nem jó berozsdásodni, én azt mondom. A meglepetésem minden kiejtett mondattól megkétszereződött, és végül teljesen besokkoltam. Az anyám sírva fakadt, amikor Írországban is engedélyezték a válást, és azt mondta, ez a civilizáció hanyatlásának a kezdete. És milyen tapintatos, hogy pont Shay előtt hozza fel a témát, a családi múltját ismerve. No és a feleséged? – kérdezte. – Most is itt van veled vagy... Á, tehát otthon van Írországban. És sokszor jársz idekint munkaügyben? Nehéz lehet, hogy ilyen gyakran el kell szakadnotok egymástól. Ki tudja, talán te is követed a divatot a válással, ha nem vigyázol! Pedig már azt hittem, az én koromban nem szégyenkezik az ember az anyja miatt. Ez a meglepetések napja.
Mintha tegnap lett volna, hogy tizenévesek voltatok – merengett anyu. – Hogy repül az idő! Shay és én némán egymásra néztünk, és hirtelen a múltban találtam magam, azon a bizonyos délutánon, amikor a szőnyegre, egy napfénycsíkra fektetett a szobájában. A forróság, a fény, az egymáshoz simuló meztelen bőrünk, a szokatlan érzés – a gyönyör szinte elviselhetetlen volt. Ő is emlékezett rá, vagy valami nagyon hasonlóra, mert szinte tapinthatóan megsűrűsödött köztünk a levegő. Kamaszkori románcaimat igyekeztem eltitkolni a szüleim elől. Persze sejtették, amikor tizenhét évesen először jöttem össze Garvval. De én nem említettem otthon – ahogy azt sem, hogy szakítottunk. Shayről sem tudtak soha semmi bizonyosat. Bár Shayjel voltaképp nem jártunk – csak szexeltünk. Abból az időszakból nincs is más emlékem, csak a folytonos vágyódás, a fohászkodás, hogy egyedül hagyja az anyja, és átszökhessek hozzá. Állandó gerjedelemben teltek a napjaim, és még ha az anyja és a húgai is otthon voltak, akkor is folyton szexeltünk, csak óvatosabban – úgy tettünk, mintha tévéznénk, miközben a farmerjában tartottam a kezem, a kilincsen a szemem, és egy párna alatt a bugyim. Az anyja, egy ingerlékeny, elcsigázott teremtés, néha megunta a folytonos szekálást, és megengedte, hogy bemenjünk Shay szobájába „zenét hallgatni"; ilyenkor jóformán ruhában szexeltünk, én felhúztam a szoknyámat, ő letolta a nadrágját, és végig a lépcső felé füleltünk, a rettegett lépések zajára várva, hogy ha kell, azonnal felugorjunk, és sietve eltakarjuk kipirult bőrünket. Bulikba is csak azért jártunk, hogy Shay bezárhasson egy hálószobába, és a leterített kabátok halmán eszméletlenre keféljen. – No, magatokra hagylak, sok mesélnivalótok lehet – mondta anyu barátságos mosollyal, majd sarkon fordult és eltűnt a tömegben. Sose hittem volna, hogy eljön a nap, amikor az anyám lesz a kerítőnőm. Mióta ilyen liberális a válással kapcsolatban? – kérdezte Shay. Tíz perce. Kínos volt a hallgatás. Nem jutott eszembe semmi. A beszélőkém teljesen eldugult, ami kár, mert sok mondanivalóm lett volna neki. Hát akkor – kezdte, és tudtam, mi következik. Lejárt az idő, mi? Hogyhogy? Több mint öt másodpercet töltöttél velem kettesben, ilyenkor jön az, hogy kezet nyújtasz, és azt mondod, „szuper volt látni téged". Ez nem tetszett neki. Riadalom ült a szemében – talán mert lelepleződött, hogy ő sem tökéletes? Én is megriadtam kissé, általában nem vagyok ennyire merész. De valamikor olyan közel álltunk egymáshoz, hogy még mindig úgy éreztem, jogom van azt mondani neki, amit akarok.
Nem erről van szó – hebegte. – Hanem... érted... – Esengve nézett rám, megértést várva. De nem jutottunk tovább, mert apu kiszúrta Shayt a tömegben, és lelkesen robogott felénk. – Shay Delaney, az árgyélusát! De jó egy földimmel találkozni itt! Újabb sóhajt fojtottam el. Két napja sincs, hogy a családom elindult Írországból. Honnan jön ez a marhaság az íreknél? A húgom, Rachel szerint, ha egy ír fél napra átruccan Holyheadbe, máris érzelgős dalokat kezd énekelni arról, hogy el kellett hagynia a Smaragdszigetet, de a szíve visszahúzza. Talán a kollektív tudatalattink lép működésbe, valahányszor kitesszük a lábunkat az országból, mert nemzedékről nemzedékre átörökített emlékeket őrzünk arról, hogy valamelyik ősünket Ausztráliába száműzték egy ellopott birka miatt. – Most visszamegyünk a szállodába, mert még mindig az időeltolódást nyögjük, de pénteken mindenki vendégem vacsorára – mondta apu Shaynek –, és személyes sértésnek veszem, ha nem csatlakozol hozzánk!
39 Csütörtök este anyu, apu, Helen és Anna váratlanul beállítottak Emilyhez. Disneylandben töltötték a napot, és azt hittem, éjfélig biztos nem jönnek haza. Rögtön láttam, hogy nem egyszerű baráti látogatásról van szó, mert anyu a legjobb kardigánját vette föl és alkalmi rúzs piroslott a száján, azaz a szája körvonalán túlkente a rúzst. Úgy nézett ki, mint egy tekintélyes cirkuszi bohóc. Gyertek csak be – invitáltam őket. – Milyen volt Disneyland? Anyu némán félreállt, hogy jobban lássam aput. Nyakmerevítőt viselt. Vagy úgy. Hát ilyen volt Disneyland – mondta anyu. – Apád már megint fölállt azon a hülye hullámvasúton. Hiába beszél neki az ember. Mert ő mindig mindent jobban tud. De megérte! – replikázott apu, és derékból fordult el, hogy farkasszemet nézhessen vele. Apu, amikor a könyvelőkkel jártál itt, öltönyt vettetek föl? Öltönyt? – ismételte megütközve. – Hazánk nagykövetei voltunk itt! Persze hogy öltönyt vettünk föl. És nektek hogy tetszett Disneyland? – kérdeztem Helentől.
Sehogy, mert ott se voltunk. Malibuba mentünk szörfisteneket nézni. Nincs is kocsitok – nézett Emily kérdőn Annára. – Hogy mentetek Malibuba? Ugye nem... azt azért mégse... csak nem busszal? Anna megrázta a fejét. – Nem. Ethan meg a másik két szomszéd srác vitt el a roncsmobillal. De hiszen tegnap este találkoztatok először. Tempus fugit – mondta Anna bölcsen. – Minden alkalmat meg kell ragadni. Elnémult a társaság, és értetlenül bámult Annára, akinek eddig az volt a mottója: „Ne tedd meg ma, amit holnapra halaszthatsz. Még jobb, ha a jövő évre." Annának tetszik Ethan – közölte Helen. Nem is! De igen! Nem is! De igen! Tényleg tetszik? – nézett nagyot Emily. Nem! Pedig de – erősködött Helen. – Majd kínzással kiszedjük belőle. Emily, nincs valamid, amivel elektrosokkos kezelésben részesíthetnénk? Nézz körül a konyhában! És ha már ott vagy, hozzál bort és poharakat is, jó? Nem volna egyszerűbb, ha bevallanád, kicsim? – kérdezte anyu. – Az elektrosokk nagyon tud csípni. De ha egyszer nem tetszik! A konyhából fiókok zörgése, evőeszközök csörömpölése hallatszott. – Emily, én csak elektromos hússzeletelőt látok itt – kiáltott be Helen. – Esetleg kivághatunk belőle kisebb darabokat, amíg meg nem törik. Ha megkínzol, hazamegyek – fenyegetőzött Anna. Hagyd, Helen! Hozd inkább a bort. És te mit csináltál ma? Nekem elég fura napom volt, egészen hatalmába kerített a nosztalgia, visszarepített tizenhét éves koromba, amikor összejöttem Shayjel. Mennyi mindenre emlékeztem, keserédes fájdalommal... Anyu hangja rántott vissza a jelenbe és Los Angelesbe. Szerinted kihez beszélek? – kérdezte élesen. – Mit csináltál ma? Ja, bocs. Kimostam a ruháimat. Elmentem a boltba. – Ahol megint rám üvöltött a toprongyos ember, valami autós üldözésről hadovált, és hogy „Lala" golyót kapott a combjába. Ezúttal nem érintett olyan érzékenyen. Sok finom kaját vettem, és eltöprengtem, mi lehet a magyarázata, hogy akár
Írországban, akár tízezer kilométerrel odébb, egy Los Angeles-i boltban vásárolok, mindig előttem áll a sorban az az illető, aki a pénztárnál meglepődik, hogy fizetnie kell. Bevásárlókocsijában minden szatyrokba pakolva várja, hogy kitolja az autóhoz és berámolja a csomagtartóba. Amikor pedig közlik vele a fizetendő összeget, nagyot néz, és csak akkor kezd a zsebében és a táskájában a pénztárca után kutatni. Végül vagy hibás hitelkártyával próbál fizetni, vagy apróban számolja le a pontos árat. Utána beugrottam az illatszerboltba is, vettem nyelvtisztítót, és azóta is várom, hogy megváltozzon tőle az életem. És miután hazaértem, segítettem Emilynek. – Ez annyiból állt, hogy csináltam neki egy áfonyás turmixot, mondtam egy szinonimát arra, hogy „morog", valamint fölvettem a telefont, amikor Larry Savage kereste, és megmondtam neki, hogy Emily beöntésre ment, pedig csak a kanapén feküdt, és sírva dohányzott. Csodás volt a tegnap este – mondta anyu. – A filmtől eltekintve. Shay Delaney semmit sem változott, üdítően hatott rám a viszontlátás. És aputól hallom, hogy holnap este eljön velünk vacsorázni. Nem jön – mondtam. – Csak udvariaskodott. De eljön – bizonygatta anyu. – Megígérte! Apu majdhogynem pisztolyt szegezett a fejéhez, még jó, hogy megígérte. Olyan tenyérbe mászó alak – mondta Helen. – Este téged nézett, Maggie. Mindenkit nézett, akivel beszélt – szólt anyu értelmesen. Nem úgy értem, hanem tényleg őt nézte! A szemével! Mi mással nézte volna? – csattant fel anyu. – A lábával? Mielőtt formát és nevet adhattam volna az érzésnek, amit ez a párbeszéd kiváltott belőlem, Anna meglepő dolgot mondott: – Azt akarja, hogy mindenki szeresse. Az miért baj? – kérdezte anyu. – Egyébként meg tényleg mindenki szereti. Én nem – mondta Helen. Te csak azért, hogy ellentmondj már megint. Menj haza, öreglány! Fáradt vagyok és fárasztó vagy. Megyek, de csak mert menni akarok. Gyere! Utánam! – Anyu úgy parancsolta magához aput, mint valami jól idomított kutyát. – Essünk túl rajta! Hova készülsz? A szomszédba, a mesemondó estre. Mikor elült a nevetésünk, megkérdeztem: – Ha nincs kedved, miért mész el?
Mégis mit mondhattam volna? – méltatlankodott. – Az a Mike sarokba szorított. Hagyjad a fenébe! – javasolta Helen. – Ne érdekeljen, mit akar! Nem úgy van az – húzta fel az orrát anyu. – Ha én megígérek valamit, akkor be is tartom. Nem vagyok én az a fajta, aki megszegi a szavát. Egy órácskára beugrunk udvariasságból, aztán azt mondjuk, hogy dolgunk van. Mondd, hogy a Viper Roomba mész – mondta Helen segítőkészen. – Nosztalgiabulit tartanak. Viper Room – ismételte anyu. – Jó ötlet. És ha másfél óra múlva nem vagyunk itt, gyertek és szabadítsatok ki minket! Mikor kiléptek az ajtón, Helen tárgyilagos modorra váltott. – Tehát, mi a helyzet a nagy ormányú fickóval? Azzal a Troyjal. Fura, de nekem bejön! Húzz sorszámot, és várj türelmesen – mondta Emily ugyanazt, amit nekem is annak idején. – „Ne szeress, baby, mert összetöröm a szíved." Szeretni? – horkant fel Helen mulatva. – Jó vicc! Szóval, ki mindenki feküdt már le vele? – Kíváncsian nézett Emilyre. – Gondolom, te igen. Kérdezd Maggie-t! Oké. Tehát ki feküdt már le vele? – Vállat vontam, mire Helen átható pillantást vetett rám. – Te? Igen, én. De hát te... te vagy a jó kislány, a stréber. Valóban? Gyanakodva méregetett, de nem hagyta annyiban a kérdést. – De már nem vagytok együtt, ugye? Nem. És zavarna, ha én bepróbálkoznék? Semmi közöm hozzá. Előbb a barátnőjével is egyeztess – szólt közbe Emily szokatlanul csípősen. Kivel? Azzal a kis göndörrel? – Helen halkan elnevette magát. – Tőle nem tartok. Na és Lara? A srácok szerint leszbi. Vajon milyen lehet egy lánnyal szexelni? – szólt álmodozón. Csak a polgárpukkasztás kedvéért csinálta. – Kíváncsi vagyok, mit művelnek az ágyban! Kérdezd Maggie-t! HAHAHA! – kacagott fel Helen. De hirtelen megakadt, mint aki falba ütközött. Elfehéredett az arca. Nem hiszem el. Megint vállat vontam. – Nekem mindegy, mit hiszel. – Élveztem a helyzetet.
Mikor? Múlt héten. Nem hiszem el. Meg fogom kérdezni Larát! Csak rajta – mondtam közönyösen.
Helen egy órán át csak bámult, mintha először látna életében, aztán megrázta a fejét, és erőtlenül motyogta: Jézusmária. Jézusom!... – Csak akkor hagyta abba, amikor Emily megnézte az óráját és felkiáltott: – Mi lesz a szüléitekkel? Majdnem másfél órája odaát vannak. Nem kéne lassan megmenteni őket? Igazad van, menjünk! Kisétáltunk az utcára, és benéztünk Mike és Charmaine ablakán a nappaliba. Anyu fenségesen trónolt a szoba közepén, és a társaság áhítattal kuporgott a lábainál. Anyu vitte a szót, és mosolygott közben. Apu a kanapéra dőlt, a nyakmerevítőtől szinte mozdulatlanul. ő is mosolygott. Bekopogtam az üveges bejárati ajtón, és egy vékony, szakállas figura lopakodott oda lábujjhegyen, s ujját az ajkára tette: – Pszt! A Táncos Terry Történetét hallgatjuk. Hogyan nyerte el az orvos lányának a szerelmét. Emily, Helen, Anna és én elképedve néztünk össze, bementünk a szobába, és mi is lekuporodtunk a padlóra. Engem máris elfogott a nyugtalanság. Anyu olyan vaskos ír akcentussal beszélt, amilyet még sose hallottam a szájából. A szókincse sem volt épp mindennapi. ...mert ez a dalia markos legény volt ám! Fél kézzel megállította a traktort, szőrén törte be a lovat, és a tánc! Aj, úgy táncolt a könnyű lábú Terry, mint a vízipók... Szörnyen szégyelltem magam helyette is. Bohócot csinál magából! De a vendégek arcát látva revideálnom kellett az álláspontomat. Szinte transzban hallgatták. Mindenki anyu felé fordulva ült, mintha mágnes lenne, a többiek meg a vasreszelék. A légyzümmögést is hallani lehetett volna. ...rumba, sztepp, foxtrott: a Táncos Terrynek csodájára jártak a népek, ha mondom! De az esze! Az volt csak neki rengeteg a koponyájában! A könyvekből csak úgy nyalta a bölcsességet... „Nyalta a bölcsességet?" – suttogta Emily. – Honnan szedi ezeket? Pszt! – sziszegett rá mérgesen egy lány, aki a batikolás két lábon járó reklámja lehetett volna. ...és minden ír fehérnépnek érte repesett a kis szíve. És minden anya csak őt szemelte ki a legénykínálatból. – Tökéletes időzítésű hatásszünetet tartott. – De nem ám a lányának! Kitört a kacagás, és én a rend pillanatnyi felbomlását kihasználva integettem anyunak, hogy pörgesse föl a végét. Látta, és tudomásul vette. De csalódottan.
Hölgyeim és uraim – szakította félbe a nevetést –, tisztelt jelenlévők! Mint láthatják, megjöttek a lányaim, hogy elvigyenek a Viper Roomba. A fejek felénk fordultak, és szúrósan méregettek. Így hát nagy bánatomra búcsút kell mondanom a brancsnak. Brancs? – visszhangozta Helen. – Brancs? Nem lehetne öt perc múlva? – kérdezte indulatosan egy lófarkas, nagydarab fickó. – Hallani akarjuk a végét! Ez az! Johnny Depp várhat – tódította egy másik. Most mi lettünk a rosszak? – Tőlem – mondtam. – Nekünk mindegy. No hiszen – szerénykedett anyu –, hát ennyire a kedvükre való lenne az én kis mesém? De ha igazán akarják... AKARJUK! – bődült el a hallgatóság, és az első sorban egy rajongója odahajolt és gyengéden megérintette: – Tessék folytatni, Walsh néni! Walsh néni folytatta, jó sokáig, és mikor végre elengedték, szinte lebegett a boldogságtól, akárcsak apu. Kint az utcán viszont nagy csalódás érte, amikor kiderült, hogy igazából nem megyünk a Viper Roomba, hogy csak ürügy volt – amiben előre megegyeztünk, ha el is felejtette – a szabadulásra. De én a Viper Roomba akarok menni! – nyafogott, mint egy elkényeztetett kislány. Nem lehet, túl öreg vagy! – mondta Helen. De azt mondtátok, nosztalgiabuli van. Vicceltünk! Egyébként is ki vagyunk készülve, most kellemetlen csak igazán az időeltolódás, ki kell aludnunk magunkat. Anyu Emilyre és rám nézett, s a tekintetéből azt olvastuk ki: „Te is, fiam, Brutus?" – Nekem folytatnom kell a forgatókönyvet – szabadkozott Emily idegesen. – Muszáj rápihennem. Én meg segítek neki. Jó éjt, mindenki, holnap találkozunk! Beloholtunk a házba és becsuktuk az ajtót, de még mindig hallottuk a sápítozását: – Hiszen nyaralni jöttünk! Unalmasak vagytok, tudjátok meg!
40 A nyaralás, amire azzal vettek rá, hogy jót fog tenni nekünk, épp ellenkező hatást ért el. Nyomott, lemondó hangulatban jöttünk haza, és lassan a szívünkbe fészkelte magát a szörnyű gyanú, hogy minden, amit együtt csinálunk, kudarcba fullad, hogy megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul
száguldunk a katasztrófa felé, és minél inkább vergődünk, hogy kiszabaduljunk, annál jobban belegabalyodunk a csapdába. A feszültség állandósult közöttünk, és egyszer-kétszer elkaptam Garv vádló tekintetét. Aztán nagyjából tíz nappal a hazaérkezésünk után konzultációra mentünk a nőgyógyászomhoz, Dr. Collinshoz, hogy még egyszer megpróbáljuk kideríteni, miért vetéltem el kétszer. Ott, abban a rendelőben veszítettük el az utolsó mankónkat. Szinte másodpercre pontosan meg tudom határozni azt a mozzanatot, amikor a házasságom összecsuklott és elpusztult. Gyakran előfordul azonban, hogy amikor bekövetkezik egy végzetes dolog, abban a pillanatban még nem tudja az ember, hogy végzetes. Valami talán azt súgja, hogy itt baj lehet, hogy ez biztosan nem használ, de csak idővel világlik ki, mennyire nagy a baj. Szerintem a megszokás hibáztatható ezért. A megszokás elkendőzi a csapásokat. Az ember azt hiszi, ha reggel fölkel, tiszta ruhát vesz föl, elmegy dolgozni, néha eszik valamit és megnéz egy-egy sorozatot a tévében, akkor minden a normális kerékvágásban halad. Ez történt velünk is: rutinból éltük a mindennapjainkat, de haldokló kapcsolatunk iszonyú terhét is magunkkal cipeltük. Az első vetélés után mindketten egyetértettünk abban, hogy azonnal folytatni kell a próbálkozást. Akkor még ott volt a remény, hogy az új terhesség segít eltörölni a réginek a fájdalmát. Most másképp éreztünk. Azt hiszem, féltem a teherbe eséstől, féltem, hogy megint elvetélnék. Ezzel együtt használtuk a hőmérőt, és kötelességtudóan szexeltünk, ha a jelek arra mutattak, hogy most érdemes. Egészen addig, amíg egy nap megtörtént, ami még soha. Az ágyban feküdtünk és Garv éppen belém hatolt volna, amikor észrevettem, hogy nehézségei vannak. Az erekciója kissé petyhüdt lett és hajlékony. Mi a baj? – kérdeztem. Semmi, csak... – Újra megpróbált betalálni. De reménytelen volt, mert a szemem láttára puhult és zsugorodott, másodpercek alatt dorongból bütyökké. Ne haragudj – mondta, és legördült rólam, s a semmibe bámult. – Biztos a pia. Csak két korsóval ittál. Velem van a baj, már nem tetszem neked! Dehogy veled, persze hogy tetszel. Visszafordult hozzám és átöleltük egymást, de közénk ereszkedett a megoszthatatlan bánat. A legközelebbi próbálkozásnál megint megtörtént, és Garv teljesen összetört. A Cosmóból meg a barátnőimmel folytatott tapasztalatcserékből tudtam, hogy ez a legrosszabb, ami egy férfit érhet, úgy érzi, a férfiassága
mond csődöt. De én nem tudtam felnőni a helyzethez, hogy vigaszt nyújtsak neki, mert túlságosan magamba zárkóztam, nekem fájt, hogy elutasít a teste, és dühített, hogy ilyen használhatatlan – hogy lesz így valaha is gyerekünk? A harmadik katasztrofális próbálkozás után kimondatlanul, de kölcsönösen arra a döntésre jutottunk, hogy felhagyunk vele. Azóta jóformán nem is értünk egymáshoz. Egyik vasárnap este videót néztünk, azt hiszem, a Sötét zsarukat – mindenesetre arról szólt, hogy vége a világnak, hacsak valaki hősiesen és sürgősen nem lép közbe. A film vége felé, amikor közeledett a döntő pillanat, drámai zene szólt és a végletekig fokozódott a feszültség, Garv egyszer csak megszólalt: – Kit érdekel? Annyira nem volt ez jellemző rá, hogy fürkészőn néztem az arcát, nem tudtam, viccel vagy sem. De persze nem viccelt. Néztem ezt a magába roskadt embert a kanapén, dacos arcába hulló csapzott haját, és eltűnődtem, ki ő tulajdonképpen. Másnap reggel fölkeltem, lezuhanyoztam, megittam a kávémat és felöltöztem, de ő még mindig az ágyban hevert. Kelj föl, elkésel – mondtam. Nem kelek föl. Itt maradok. Ilyet még soha nem csinált. Miért? Nem válaszolt, s én újra megkérdeztem: – Miért? Az adó miatt – motyogta, és a fal felé fordult. Egy darabig még álltam ott és néztem az ernyedt kupacot a takaró alatt, aztán kisétáltam és bementem dolgozni. Nem akart szóba állni velem, és már nem is frusztrált igazán. A konfliktusok nem kavartak fel többé, épp csak hozzáadódtak a többihez. Valószínűleg már nem volt, ami fölkavarodjon bennem – csak az üresség maradt. Eltekintve egy-egy szabadnaptól – amit soha nem együtt vettünk ki –, a megszokás továbbhajtotta az életünket, mint a mókuskereket. Azt hittük, haladunk valamerre, pedig csak kitöltöttük az időt egy helyben forogva. Akkortájt kezdtem lenyelni a kontaktlencséimet. Katt, katt, katt, forgott a kerék, teltek a napok. Fizettük a jelzáloghitelt, csodálkoztunk, milyen magas a telefonszámlánk, kitárgyaltuk Donna szerelmi életét – csupa megszokott dolog, a normális élet velejárói. Eljártunk dolgozni, eltöltöttünk egy-egy estét a barátokkal, fenntartva a hamis látszatot, és az ágyban egymáshoz sem érve aludtunk néhány órát, mielőtt hajnali négykor szorongva felriadtunk volna. És igen, sokat töprengtem azon, hogy mikor fordulnak jobbra a dolgok. Akkor még mindig hittem benne, hogy ez a szörnyű hullámvölgy csak átmeneti. Egész addig az
éjszakáig, nem sokkal a végső szakítás előtt, amikor hirtelen röntgenlátomás lepett meg, és átvilágította egyhangú mindennapjainkat, a közös nyelvet és múltat, és megláttam a csupasz igazságot, a rettenetes, túlontúl is éles képet: nagy gáz van. Három hónap telt el St. Lucia óta. Az a nap, amikor Liammel és Elaine-nel vacsoráztunk volna, ugyanúgy indult, mint a többi. Senki nem jósolhatta meg, hogy ma jön el a pillanat, amikor a roskatag építmény a fejünkre omlik. Beindult a végzetszerű eseménysor – a Liam lábára zuhanó plazmatévé, a telefonhívás, amikor megígértem Garvnak, hogy viszek haza vacsorát, a trüffeles doboz a mirelit részlegnél –, és végül a szörnyű jelenet, amikor Garv kivette a trüffeles dobozt a zacskóból, és felkiáltott: – Odanézzenek! Már megint? Ez a csoki követ minket? Ránéztem, aztán a dobozra, aztán megint rá. Gőzöm sem volt, miről beszél. – Tudoood – kacsintott dévajul. – Ilyet ettünk, amikor... És hirtelen átlátszóvá lett minden, és már tudtam. Valaki másról beszélt, egy másik nőről. Olyan érzés volt, mintha zuhannék, egy örökkévalóságig. Aztán hirtelen megállítottam magamat. És akkor már biztos voltam benne, hogy nem bírom ezt végigcsinálni. Nem bírom végignézni, ahogy a házasságom örvénye másokat is magával ránt a mélybe.
41
Pénteken apu elment a csontkovácshoz, anyu, Helen és Anna meg a Rodeo Drive-ra. Anyu ragaszkodott hozzá, pedig mondtuk neki, hogy nagyon drága. Mindegy, élvezni fogja, ha mást nem, akkor azt, hogy utána háboroghat a magas árakon. Én nem mehettem, mert – Emily szavaival – segítenem kellett beverni az utolsó szögeket a forgatókönyv koporsójába. Larry Savage délre várta a szöveget, és minden segítség jól jött. Egész délelőtt dolgoztunk, felolvastuk a párbeszédeket, következetlenségeket, logikai hibákat kerestünk. Végül délben – „Ütött az óra", mondta Emily – kinyomtattuk, érte jött a futár, és Emily búcsúcsókot nyomott a csomagra: – Sok szerencsét, te szerencsétlen fattyú.
Emily a kimerültségtől azonnal ágyba zuhant. Louval. Én meg hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal. A napozáshoz túl meleg volt, a tévében nem adtak semmi érdekeset, vásárolni meg nem mertem, mert még vennék is valamit. Eszembe jutott apu vacsorameghívása. Szinte száz százalék, hogy Shay nem jön el; érdemes volt látni az arcát, amikor apu agresszívan nekiszegezte a kérdést. Mit mondjak, nem tűnt valami lelkesnek. Udvariasságból bólintott rá, és cseppet sem csodálkoznék, ha este megüzenné, hogy sajnos elhúzódik a tárgyalása vagy ilyesmi. És ha mégis eljön? Akkor mi lesz? Tüstént megszületett bennem az elhatározás, hogy megigazíttatom a frizurám. Egyetlen esélyem Reza volt; igaz, hogy furcsa és lobbanékony, de innen csak két perc gyalog, és bár a frufrumat kissé elfuserálta legutóbb, amúgy jó munkát végzett. Legföljebb harisnyát húzok a fejemre, nem lesz semmi gond. Bejelentkeztem telefonon, és amikor megjelentem a szalonban, nem ért váratlanul a mogorvasága – de most kevésbé tűnt nyersnek, inkább kissé lehangoltnak láttam. Miközben habot dörzsölt a hajamba, búsan fújtatott a fejem búbjára, utána meg, míg a formázókefével kis híján letépte a fejem, mély, súlyos sóhajjal szakadt ki belőle a kétségbeesés. Másodpercek múlva újabb hatalmas sóhaj következett, akkora levegőt vett hozzá, hogy vákuum keletkezett a helyiségben, majd hurrikán szabadult rá a fejemre. A harmadik után kénytelen voltam megkérdezni: – Minden rendben? - Nem. Ó. És mi a baj? Úton volt már a következő sóhaj. Éreztem, hogy készülődik, gyűlik a testében, kidagasztja a tüdejét, majd kitódul a száján. Olyan sokáig tartott, hogy azt hittem, nem is fog válaszolni. De végre megtalálta a hangját. – A férjem mekcsál. Úristen, kellett nekem kérdezni! – Mekcsálja? Pénzzel? – kérdeztem reménykedve. Hátha csak a szókincse gyenge. Nem! Istenem, hát nincs baj a szókincsével, de nem bírtam elviselni, hogy hűtlen férjekről beszélgessek. Új szerelme van. Elszörnyedve láttam, hogy egy könnycsepp gurul le az arcán, aztán még egy, és még kettő. Borzasztóan sajnálom. De mék mindik ágyamban alszik, és én ételemet eszik, és én pénzemen telefonálja azt a ribánc!
Ez tényleg rettenetes. Igen, nagy a fájdalom. De én erős vagyok! Az szerencse. Végre megint a hajamra fókuszált. – Túl hosszú elöl – mondta gyászosan. Nem, pont jó! De elkéstem. Fogta az ollót, és nyirbálni kezdte a frufrumat, könnyektől homályos tekintettel. Homályos tekintettel. Két másodperc műve volt helyrehozhatatlan kárt okozni a frizurámban. Egyik pillanatban még normálisan néztem ki, a következőben meg egy átlós vonal ereszkedett a homlokomra, mint a díszfüggöny. Legrövidebb pontján két centi sem volt. Megrendülten néztem a tükörbe. Ezzel az erővel bevégezhette volna az elkezdett munkát egy komplett punkfrizurával is. És mit mondhattam volna? Mégsem teremthetek le egy megcsalt asszonyt! (Nem mintha amúgy megtettem volna. Egy fodrásszal őszintén beszélni nehezebb, mint a tevének átjutni a tű fokán, akármit is jelentsen ez.) A rosszullét kerülgetett, miközben fizettem. Kezemet a homlokomra tapasztva rohantam hazafelé, de amikor a Kecskeszakállúak háza mellett haladtam el, Ethan kihajolt az ablakon, és elkurjantotta magát: – Hali, Maggie! Kicsit gáz a séród! Kísértetiesen ismétlődött Rezánál tett előző látogatásom emléke. A három fiú kisietett az utcára, és felmérte a helyzetet. Nekem bejön – mondta Luis. Nekem meg nem. Öreg vagyok az emo stílushoz. Megoldási javaslat? Luis elgondolkozva bólogatott. Szuper! Mi az? Meg kell növeszteni. . Legalább Emily szobájában elcsöndesedtek már a csatakiáltások. Elaludtak, gondolom. Beborult az ég, de gyötrelmes volt a forróság, ezért maximumra állítottam a légkondit, tévét néztem és erősen koncentráltam arra, hogy növesszem a hajam. Ez egy jel. Sosem fogom elbűvölni Shay Delaneyt. A sors nem akarja. Öt óra körül Emily kijött köntösben, ásítozva ténfergett és cigarettázott. Aztán meglátott engem, és a rémülettől elvesztette az egyensúlyát. – Mi történt a hajaddal?! Reza. Miért mentél vissza a múltkori után? Mert egy hülye picsa vagyok – mondtam elkenődve. – Nem tudsz segíteni rajta?
Megpróbálta felcsippenteni a legrövidebb tincset. – Hm – töprengett. – Hozok egy pár cuccot. Percek múlva egy vagon hajformázóval bukkant elő a fürdőszobából – zselés, waxos, lakkos tégelyekkel, flakonokkal, tubusokkal –, és végignézte a kínálatot. – Azt hiszem, tízes faktorra van szükség. A legjobb minőségre. A legbrutálisabbra. – Fölmutatott egy waxos tégelyt. – Ezzel lovakat kezelnek! Míg a zsíros lówaxot a frufrumra applikálta, megszólalt a telefon. – Hagyd csak, majd az üzenetrögzítő felveszi. Úgyis Larry Savage lesz, hogy megint átírassa azt a büdös könyvet, és megfosszon az ép elmémtől. Hegyeztük a fülünket, de akárki is volt, letette. – Már megint – ráncolta a homlokát Emily. – Tegnap óta jó párszor megtörtént. Még csak az hiányzik, hogy egy őrült zaklasson. Na, ehhez mit szólsz? Megnéztem magam a tükörben. Remek munkát végzett, oldalra terelte a frufrumat, s már-már normális látványt nyújtottam. Szuper! Köszi. Jó sok wax és lakk kell hozzá, de megoldható. És többet ne menj vissza ahhoz a nőhöz! Nem fogok. Bocs. És köszi. A Topanga Canyonban került sor a vacsorára, valami szabadtéri helyen, és a szereposztás rajtam kívül Emilyt, Helent, Annát és a szüleimet foglalta magában. Apu büszkén forgatta ficammentes nyakát. („Azt hittem, pisztolylövés, de kiderült, hogy a saját nyakam!") Bezsúfolódtunk Emily dzsipjébe, és elmentünk az étteremhez, ami teljesen lenyűgözött. Lampionok lógtak a fákról, patakcsobogás hallatszott a háttérben, és itt fent simogatóan hűvös volt a levegő. Shay sehol. Bementünk a bárba, hogy ott várjuk meg, és idegesen szaladtam a mosdóba, ellenőrizni a frufrumat. Nem kellett volna, mert amikor visszamentem, Emily és apu között vibrált a feszültség. Mr. Walsh – mondta Emily. – Nem szeretnék konfliktust ebből. Összeszorult a szívem. Mi történhetett? Bennem is van büszkeség – morgott apu. Márpedig én világosan megmondtam – folytatta Emily dölyfösen. – Az első kört én fizetem! Én itt lakom, önök a vendégek, úgy illik, hogy én fizessem az első kört. Apu duzzogva engedett. – És a másodikat? Azt fizethetik önök. Melyikünk? Nem tudom, küzdjenek meg érte.
De felborult a megállapodás, mert az első kört végül Shay fizette. Szőkén és szexisen besétált, hanyagul felmutatott valami aranykártyát a pultosnak, majd mosolyogva üdvözölt minket. Helló, Maggie, milyen jól nézel ki! És te is, Emily. És itt van Claire! Ó, bocsánat, Mrs. Walsh, egy pillanatra összetévesztettem Claire-rel. – Helen felé fordult, aki szebb volt, mint mi együttvéve, de ő némán Shayre vicsorgott, akinek a torkán akadt a szó. Annáig már el sem jutott. Apu viszont rögtön eldicsekedett neki a csontkovácsnál szerzett élményével. („Azt hittem, elsült egy pisztoly, pedig csak én!") Miután végeztünk az italokkal, leültettek minket egy asztalhoz a csillagos ég alatt, susogó, illatos fák közé. A pincérünk szokás szerint kész turistaattrakció volt. Na és hová valósiak a kedves vendégek? – kurjantotta el magát. Dublinba. A Keleti parton? Csúcs! Nem... hagyjuk. Hosszú, gördülékeny előadásban ismertette a napi ajánlatot. Vega ez, laktózmentes az, nullaszázalékos ezmegaz. A pincér elsősorban Shaynek címezte a felsorolást, aki helyeslően dünnyögött közben, és amikor a pasas magunkra hagyott, megjegyezte: – Ettől mindig lefáradok. Miért ilyen bonyolultak? Persze Los Angelesben ez a normális. Szeretsz itt lenni? – kérdezte anyu. Igen – válaszolta tűnődve. – Amíg az ember tisztában vele, hogy ebben a városban minden a filmek körül forog, nincs semmi gond. Emlékeznek arra, amikor az amerikai túszokat szabadon engedték Irakban? Mindenki bólintott, holott biztos voltam benne, hogy gőzük sincs, miről van szó. Aznap a Grill Roomban ebédeltem két ügynökkel, és az egyik azt mondta: „Hallottátok, hogy kiadták a túszokat?" Mire a másik: „Kiadták? DVD-n vagy videón?" Hát ez egy ilyen hely. Mr. Walsh – fordult csillogó szemmel apuhoz –, mesélje el a sznúkeres sztorit! Meséljem el? – szólt apu félénken, és úgy nézett Shayre, mintha bele volna zúgva. Meséld! – biztattuk mindannyian, erre belefogott annak a napnak a történetébe, amikor életemben először és utoljára rábeszélt arra, hogy valami helytelent tegyek – lógjak az iskolából, mert szerzett két jegyet a sznúkerdöntőre, és nem volt, aki elkísérje. Aztán az esti híradóban beszámoltak a végeredményről. Képpel együtt. Mikor a bajnok belöki a győztes golyót, ott vagyok mögötte én, idétlenül tapsikolva, mint egy fóka. Tisztábban látszottam a felvételen, mint maga a bajnok. A riportot leadták a hatórás híradóban, aztán a sportműsorban, egy hosszabb változatát a
kilencórás hírek között, és bár azt nem láttam, állítólag a késő esti híradóban is. Másnap délben megismételték, és hétvégén az összefoglalókban úgyszintén. Még év végén is, amikor az év nagy pillanataiból készítettek összeállítást, a sznúkerdöntőt még egyszer elővették. Sőt tavaly, amikor a játékos bejelentette a visszavonulását, ismét lejátszották a felvételt, rajta a tizenöt éves Maggie-vel, idétlen kamaszlány-frizurástul, vigyorostul. A teljes lakosság látott, fejenként legalább kétszer, köztük természetesen a tanáraimmal. Volt, aki poénra vette a dolgot – „Meggyógyultál, Maggie?" –, és volt, aki csodálkozott. „Meg vagyok döbbenve", mondogatták többen is. „Máskor annyira rendes gyerek vagy." Apu olyan jól adta elő a sztorit, hogy könnyeztünk a nevetéstől. Ilyen az én formám – bólogattam a szememet törölgetve. – Akárhányszor valami veszélyeset csinálok, mindig rossz vége lesz. Nem tudtam megállni, Shayre néztem, ő meg rám, és lehervadt az arcunkról a mosoly. Félrenéztem, és különös látványon akadt meg a szemem: szabályos gyűrű fogott közre valakit, és ez a kis csoport olajozottan, egyenletesen vonult végig az asztalok között. Celebriadó – kommentálta Emily. Az egész étterem őket bámulta rosszul leplezett kíváncsisággal, és mintha a szél hordaná, végighullámzott az asztalokon a hír, előbb halkan, sutyorogva: – ...hurll... hurll... hurley... lishurley... lishurley... Liz Hurley! Liz Hurley az – sziszegte Emily a foga közt, mire kis híján kificamítottuk az összes nyakunkat a nagy nézelődésben. A testőrség falán nemigen lehetett átlátni, de aztán az egyik kicsit odébb lépett, a lampion fénye pedig épp a híres arcra esett, és valóban! Liz Hurley volt az. Na, ki fogad velem, hogy oda merek menni autogramért? – kérdezte Helen. Na, ki fogad velem, hogy oda merek menni és közölni, hogy felöltözhetne rendesen? – kérdezte anyu huncutul. Shay hódolatteljesen csóválta a fejét. – Én nem fogadok, Mrs. Walsh, mert tudom, hogy megtenné! Micsoda vagányság! No ne pimaszkodj. Tisztességes, férjezett katolikus asszony vagyok. De vagány asszony! Shay és anyu csillogó szemmel néztek egymásra, én meg keserédes derültséggel őrájuk. A szüleim rajonganak Shayért. Vajon milyen lett volna az életem, ha nem Garvhoz megyek feleségül, hanem hozzá? A családommal mindenesetre könnyebb dolgom lett volna. Bár Helen semmivel sem kedvelte jobban, mint Garvot. No, emberek! – Visszatért körünkbe a pincér, és előadta a desszertes különszámát. – Zsírmentes fagyi? Hm? Kérsz fagyit? – kérdezte Shay halkan.
Némán ráztam a fejem. Majd legközelebb – mondta. Úgy hangzott, mint egy ígéret. Kellemes este volt, ha eltekintünk a számla körül támadt parázs vitától. Shay megpróbálta kifizetni, mire apu rohamot kapott, végül Emily is beszállt a bunyóba, azt hajtogatva, hogy állja az egészet. Végül sikerült kompromisszumra jutni, és elindultunk a parkolószolgálathoz. Először Shay kocsiját hozták ki, és anyu váratlan ötlettel állt elő: – Emily kocsijában alig fértünk el idefelé jövet. Nem tudnád hazavinni egyikünket? Dehogynem – nyújtotta a karját Shay anyunak. – Tessék beszállni! Sajnos nem erre ment ki a játék. Én inkább az urammal tartanék – ingatta a fejét anyu. – Na és Margaret? Nee, én... – nyögtem fej. Na ne kéresd magad! – szólt rám szigorúan. Rém kínos helyzet volt. Helen még tetézte is, amikor hangosan megszólalt: – Olvastam az újságban, hogy van olyan ország, ahol az anyák eladják a lányukat. Melyik is az? Talán I-vel kezdődik. India – mondta Anna. Tényleg! Vagy Írország? Minden pórusomból gyöngyözött a verejték. Bárcsak megnyílna alattam a föld! De Shay rám mosolygott, megértőn, együtt érzőn, sőt vidáman. Tisztában volt vele, miről van szó, és úgy tűnt, nem zavarja. Oké – mondtam. – Akkor megyek. Mikor elhajtottunk, megjegyeztem: – Bocsi anyu miatt. Semmi gond. De mást nem mondott, úgyhogy végül én törtem meg a csöndet. – Meddig maradsz Los Angelesben? Keddig. Az hosszú idő. Nem hiányzik a feleséged? Hanyagul megvonta a vállát. – Á, megszokja az ember. Nem tudtam, mi mást kérdezhetnék, úgyhogy maradt a kissé kínos hallgatás, és meglepően rövid idő múlva már meg is állt Emily háza előtt, járó motorral. Köszi a fuvart – nyúltam a kilincs felé. Szívesen. Már nyitva volt az ajtó, amikor hirtelen megkérdezte: – Nagyon gyűlölsz? Annyira ledöbbentem, hogy fura horkantás szakadt ki belőlem. – Ööö, nem. – Próbáltam magamhoz térni. – Nem gyűlöllek. – Nem tudtam megfogalmazni, mi is az, amit érzek, de biztosan nem gyűlölet.
De ha a vallomásoknál tartunk, nekem is volt egy kérdésem, amire évek óta tudni akartam a választ. Eszedbe jut néha... ő is? Sokáig hallgatott, azt hittem, már nem is válaszol. – Néha igen. Most lenne tizennégy éves. Igen. Majdnem annyi, mint mi, amikor megismerkedtünk. Igen. Figyelj, Maggie – villant rám a mosolya –, nekem mennem kell. Korán kezdek holnap. Szombaton? Fárasztó szakma lehet. Elővett egy névjegyet. – A Mondrianban lakom. Munkaidőn kívül – gyorsan felírta rá a számot – ezen hívhatsz. Jó éjt! Jó éjt. Kiszálltam a kocsiból, és a virágillatú, párás éjszakában megálltam az úton, míg a kerekek csikorogva felpörögtek.
42 Reggel felhívtam, az illem szerinti legkorábbi időpontban. Már hat óta ébren voltam, a karom veszettül viszketett, de kilenc óra öt percig türtőztettem magam. Shay álmosan szólt bele a telefonba. Itt Maggie. Hallgatás. Garv... Walsh – tettem hozzá. Ja, szia! – nevetett föl. – Bocs, még nem kávéztam, az agyam nehezen kapcsol. Izé... jó volt a tegnap este. Igen. Figyelj, Shay... – kezdtem, abban a pillanatban, amikor kimondta: – Nézd, Maggie... Mindketten kurtán fölnevettünk, és azt mondta: – Kezdjed te. Oké. – A fülemben dobolt a vér, amikor kiböktem, amit kellett: – Arra gondoltam... nem találkozhatnánk? Csak egy órára. Ma nem igazán jó. Este se. És holnap? Holnap este? Jó, legyen. Gyere ide hét körül. Rendben, akkor holnap. Köszi. És te mit akartál mondani? Á, semmit, nem fontos. Kicsit lenyugodtam. Holnap tehát találkozunk.
Amikor Emily is felébredt, elmentünk feltölteni a készleteket (főleg borból álltunk rosszul). A toprongyos ember most is ott volt a parkolóban, és amikor leereszkedtünk a dzsip magaslatáról, ránk rivallt: – Belső felvétel. Éjszaka. Jill elővesz egy dobozt az ágy alól, és kinyitja. A kamera megáll a benne lévő pisztolyon... Uramisten, Maggie – kapaszkodott Emily a vállamba. – Hallod ezt? Mit? Amit mond! Mit? Filmismertető tárgyalást csinál. Egy forgatókönyvet mesél. – Odament a férfihoz, én meg utánasiettem. Emily O’Keeffe – nyújtotta a kezét. Raymond Jansson. – Mocskos volt a tenyere, görbék, feketék a körmei. Erélyesen kezet rázott Emilyvel. Egy méterről is áthatóan bűzlött. A maga filmje az, amit idéz? Igen. A Csillagos éj. – A szemei élénken megvillantak szurtos arcában. Megvette valaki? Igen, a Paramount, de kirúgták a producert, aztán elfogadta a Universal, de megszüntették azt a részlegét, aztán jelentkezett a Working Title, de nem volt elegendő pénzük. – Hirtelen már nem is tűnt őrültnek, amíg hozzá nem tette: – De már tárgyalok pár céggel, hamarosan lesz újabb ajánlat. Sok szerencsét kívánok – mondta Emily, belém karolt és elsétált velem. Istenem – motyogta, és könnyek csorogtak le az arcán. – Micsoda város! Ez lesz belőlem is? Meghibbanok a kudarcoktól, és az utcán fogom idézgetni a műveimet? Szegény ember, szegény, szerencsétlen ember! – Végigsírta a zöldség-gyümölcsös részleget, a zabpelyheket, a pékárut, a száraztésztát, és nem hagyta abba az édességekig. Otthon kipakoltuk a szerzeményeinket – zömmel borokat –, és közben megszólalt a telefon. Gépiesen elindultam a készülék felé, de valami olyasmi történt, mint amikor a filmekben egy gyereket mindjárt elüt az autó, és a főhős elnyújtott, lassított felvételen repül felé, visszhangzó „Neeeeee" üvöltéssel. Emily átvetődött a szobán, és azt sikította: – Neeee, ne vedd föl! Hát nem világos? Úgyis Larry Savage az, de nekem muszáj pihennem a hétvégén! Ám a hívó letette. – Most már biztos, hogy egy őrült zaklat. Ezzel teljes jogú Los Angeles-i lettem – mondta vidáman.
– Elszáradunk ebben a hőségben – zihálta anyu, és levetette magát Emily kanapéjára, a kezével legyezve az arcát. Anna, Helen és apu ballagott be mögötte, az ötperces sétától kivörösödött képpel. Elég nyomott a levegő – bólintott Emily. – Valószínűleg vihar lesz belőle. Eső? – rémült meg anyu. – Csak azt ne! Los Angelesben eső nélkül is lehet vihar – mondta Helen. Ez biztos? – kérdezte anyu. Nem. A Beverly Centre-be készültünk, hogy vásárlással töltsük a délutánt. Gyerünk – csörgette meg Emily a slusszkulcsát. Gyakoroltam az aláírásomat – ropogtatta Helen az ujjait. – A tömérdek hitelkártyás bizonylathoz. Csak óvatosan – mordult fel apu. – így is nyakig ülsz az adósságban. És te minek jössz egyáltalán? – kérdezte tőle anyu. – Rémesen fogod érezni magad. Nem is. Dehogyisnem – szögezte le Helen. – Tudjátok, mi jutott eszembe? – kérdezte ábrándosan. – Azt hiszem, feltankolok fehérneműből. Jó sok kihívó, csipkés cucc kell. Félkosaras melltartók és tangák és... Apád azt sem tudja, mi az a tanga – mondta anyu. – Igazság szerint – vallotta be – én sem. Akkor hadd segítsek – élénkült fel Helen, és plasztikusan ecsetelte a termék előnyeit. – ...így nem üt át a nadrágon, és bár van, aki szerint olyan, mintha fogselyemmel kapirgálnál a fenekedben... Ja, hogy az a vacak? – szakította félbe anyu savanyúan. – Ismerem a mosógépből. Az a csúzli. Végül nem egy fehérneműboltban szórtuk el a pénzünket, még jobbat találtunk: egy fürdőruhaüzletet. Helen vezetésével betrappoltunk az ajtón, utoljára apu. Nem akármilyen helyre csöppentünk: fürdőruhákon és bikiniken kívül bőséges kínálat volt strandkendőkből, szoknyákból, topokból, nem beszélve a kalapokról, szandálokról, napszemüvegekről... Persze nem olcsón. A bikinik árából kétszer is elmehettünk volna nyaralni, az öltözők nagyobbak voltak, mint a hálószobám, és az eladók abból a kitartó vérebtípusból kerültek ki, akiket nem lehet lerázni annyival, hogy „Csak nézelődöm", mert erre is van riposztjuk: „Bűn lenne, ha nem vásárolna! Ilyen alakkal? Nézze ezt a Liza Bruce-modellt, mintha önre szabták volna!" És egyszer csak azon veszed észre magad, hogy betuszkol az öltözőbe tizenhat vállfával, rajta tizenhatféle áruval, és időnként bekukucskál az ajtón, hogy megcsodáljon.
Ügyesen behúz a csőbe, amikor először közli, hogy ez nem áll jól – hogy lássad, milyen őszinte –, és a következőnél (ami persze drágább) közli, hogy remekül kiemeli a formádat. Ha a kétség halovány jeleit tapasztalja rajtad, gyorsan odacsődít öt-hat hasonlóan illatos, madárcsontú kollégát, hogy a segítségükkel nyomatékosítsa a mondanivalóját. Saját káromon tanultam ezt meg. Dublinban volt egy ilyen tukmálós butik, ahol rábólintottam egy méregdrága sifonszoknyára – egyetlenegyszer sem vettem föl –, csak hogy kiszabaduljak onnan. Nem is bántam volna annyira, ha nem azért tévedtem volna be, mert zuhogni kezdett az eső, és nem volt nálam esernyő/kalap/kapucnis kabát, és a hajam sem az a fajta, ami elázva direkt bájos. Jobban jártam volna, ha a szomszédos gyógyszertárba menekülök, ahol legföljebb hüvelygomba-krémet kell vennem (vagy bármit, amiről hosszan lehet kérdezősködni). Mindezek ellenére engem is elöntött az adrenalin, amikor beléptünk; minden olyan gyönyörű volt! Helen, Anna, Emily, anyu és én rögtön szétszóródtunk, kedvenc színeink szerint, mint a virágra szálló méhecskék. Apu az ajtóban ácsorgott, és a cipőjét bámulta. Másodpercek múlva már a legjobb úton haladtam afelé, hogy rábeszéljem magam egy fürdőruha-lapszoknya-szemellenző összeállításra, amikor felfigyeltem egy párbeszédre a strandkunyhó jellegű öltözőnél. Az ajtóra vetett bikinik és a szolgálatba állított eladók számából arra következtettem, hogy válogatós vevő próbál odabenn. Maria! – kiáltott be az egyik alaposan megpakolt eladó a szalmaajtón. – A Donna Karan ugye istenien áll? Istenien – válaszolt a testeden hang. – De a mellem még mindig túl magas. Túl magas! Az egész család abbahagyta a keresgélést, egyszerre fordultunk egymás felé, elképedt arccal. Naiv vidékiek vagyunk mi ehhez a városhoz. Mit jelenthet a „túl magas"? Túl nagy? A terem közepére sereglettünk – még apu is majd Helen a kabinhoz settenkedett leskelődni. – Túl magas – erősítette meg, amikor visszatért. – Annyira meg van emelve, hogy a mellbimbója majdnem a vállára csúszott. A nyakpánt az egyetlen reménye. Na jó – motyogta apu, és felnézett a cipőjéről. – Azt hiszem, elmegyek a kocsmába, és elolvasom az újságokat. Errefelé nemigen vannak kocsmák – mondta Emily. – Csak néhány sztriptízbár. Ne hagyd, hogy az öledbe üljenek a lányok – tanácsolta Anna. – Azért fizetni kell. No nem! – avatkozott közbe anyu. – Ülj be egy kávézóba, az pont megfelel.
– Mindjárt este. Szombat este! Szeretnék egy kis pezsgést magam körül, lányok – sóhajtott anyu. – Tudtok egy jó helyet? Hát van a Bilderberg Room – mondta Emily bizonytalanul, de én megráztam a fejem. Tudtam, hová kell anyut vinni. Rögtön láttam, hogy neki való hely, az első (és eddig egyetlen) alkalommal, amikor ott jártam: a Four Seasons, a Beverly Hillsen. Apu a maga részéről nem volt hajlandó eljönni. – Az ördögbe is, elegem van a parádéból! Meccset akarok nézni meg mogyorót enni. Nyugodtan. Maradj csak otthon, nekünk mindegyKellett az a lózsír a frufrum megrendszabályozásához, úgyhogy beóvakodtam Emily katasztrófasújtott szobájába. Az öltözőasztalon keresd – mondta Emily. De az öltözőasztalon annyi holmi volt, hogy amikor felemeltem a tégelyt, meglöktem egy halom fényképet, és a földre esett az összes. – Bocsánat. – Miközben fölszedegettem őket, láttam, hogy másfél éve készültek egy bulin, amikor Emily hazalátogatott. Rögtön fölkeltették a kíváncsiságomat – imádok fényképeket nézegetni –, és mosolyogva vettem őket szemügyre: Emilyt és barátait ábrázolták a részegség különböző fázisaiban. Az egyiken ő kacsintott, egy másikon ketten csücsörítettünk a kamerába. – Jó állapotban lehettünk – mutattam neki. – És milyen csábosnak képzeltük magunkat! – Emily és Donna, Emily és Sinead. Ez én vagyok, egy üveg Smirnoffot lóbálva, rózsás, fénylő arccal, sátánian vörös szemem vidáman és gondtalanul hunyorog; ez is én, itt egy fokkal illedelmesebb vagyok; ez meg Emily egy észbontóan helyes pasival. Tökéletes arccsontok, fényes, sötét haja a homlokába hullik, és huncutul mosolyog a kamerába. Jesszus, ez meg ki? – kérdeztem álmélkodva. – Zabálnivaló! Hahaha – reagált Emily fapofával. Még el sem hallgatott, amikor felismertem a férfit – hát persze hogy felismertem –, és reszketni kezdtem a sokktól. Emily aggódva bámult rám. – Tényleg nem tudtad? Vagy csak vicceltél? Vicceltem – mondtam. – Persze hogy tudtam. Garv volt az. Szinte félve nyúltam a következő képért, mert sejtettem, melyik lesz – és tényleg: Garv és én, összebújva, együtt, boldogan. Egy másodpercig felidéződött bennem az az érzés. Na gyere – mondtam, és a szívverésem lassan lecsillapodott. – Tedd rendbe a hajamat! Anyut elbűvölte a Four Seasons, megtapogatta a redőzött függönyöket, és tiszteletteljesen állapította meg: – Hát nem takarékoskodtak. – A kanapét is
megcsodálta. – Milyen gyönyörű a színe! – Aztán áhítattal: – Szerintetek azok antik szobrok? Régi darabok, az biztos – mondta Helen. – Nálad nem régibbek, nyilván, de azért elég antikok. Megjött a pincér, rendeltünk négy martinis koktélt, és anyut is rábeszéltük egyre. – Gondoljátok? – A szeme csillogott a saját merészségétől. – Hát legyen! Egyszer élünk! – A tekintete megakadt egy hatalmas mellen, amely egy gyerektestet sétáltatott. – Jól fejlett kislány. Talán a szombat este miatt lehetett, hogy az implantátumos lányok feltűnően megszaporodtak. Kész kabaré – jegyezte meg anyu egy különösen nagyra sikeredett didkó láttán. – Még jó, hogy apátok nem jött. Megint kificamodna a nyaka. Azt nézzétek – pusmogta Emily, egy nőre mutatva, akinek az arcát félig eltakarta a napszemüveg. Mi van vele? Híres? Á, ez már rég nem trendi. Nem, szemműtétje lehetett. Ha valakin ilyen napszemüveget látsz, tuti, hogy most varratta fel a szemráncait. Rendeljünk még egyet? A második kör martinis koktélt kortyolgatva felismertem valakit az egyik asztalnál. – Atya. Úr. Isten. Mi az? Ki az? Nézd – intettem egy közeli kanapé felé, ahol ott ült Mort Russell. Alig három méterre tőlünk. Egyedül volt, látványosan lapozgatta az előtte heverő forgatókönyvet, csak hogy mindenki lássa a rangját. A disznó! Minket nem vett észre. Ki ez? – kérdezte anyu, Anna és Helen kórusban. Talán nem kellett volna elmondanunk, de másfél martinis koktél fecsegővé teszi az embert. Dőlt belőlünk a szó: a tárgyalás menete, Mort Russell és a csicskásai lelkendezése, Cameron Diaz meg Júlia Roberts emlegetése, a háromezer mozis bemutató... és a keserű ébredés. De miért? Nemtőm. Lehet, hogy akkor még komolyan is gondolta. Vagy az is lehet, hogy direkt szemétkedett. Az orrodnál fogva vezetett – mondta Helen tűnődve, összehúzott szemmel. Szörnyű neveletlenség – háborgott anyu. – És szegény anyád is a semmiért szerezte be azt a tengerészkék flitteres ruhát. És micsoda ára volt! Még akkor is, ha... ...negyvenszázalékos leárazáson vette – fejeztük be helyette. Hiába próbáltuk elmagyarázni, hogy Mort Russellnek semmi köze Mrs. O'Keeffe tengerészkék flitteres ruhájához, hogy arról egy egész másik producer tehet Anyu csak annyit fogott fel a történetből, hogy Mrs. O'Keeffe
egy megtévesztés folytán drága ruhát vett egy filmbemutatóra, és a film nincs sehol. Föl kellett vennie a karácsonyi partira, és még egy jótékonysági rendezvényre is, hogy mégiscsak felhasználja. Miközben neki kellett kolbászt sütni! – Anyu összeszorított szájjal csóválta a fejét ilyen méltánytalanság gondolatára. – És ráfröccsent valami mézes szósz! Komolyan kedvem lenne odamenni és jól megmondani annak a majomnak a véleményemet! Kedvünk nekünk is lenne. Mind az öten gyilkos pillantással meredtünk Mort Russellre, csoda, hogy nem érezte meg. Lehet, hogy már hozzászokott. Vagy azt hitte, a bámulás a csodálat jele. Tudjátok, mit! Odamegyek hozzá! Igyekeztünk lebeszélni. – Ne, anyu, ne csináld! Emilynek csak rontanál a helyzetén. Hogy lehet Emily helyzetén rontani? – kérdezte támadhatatlan logikával. – Ez a pondró csak az időtöket vesztegette, hamis ígéretekkel csalta tőrbe Emilyt, aztán benne hagyta a pácban! Egyébként is van már szerződése mással! Walsh néni – mondta Emily halkan. – Csak annyit kérek, hogy ne alázza meg mások előtt. Rámeredtem. Jól értem, hogy beleegyezett? Nem bánják, ha kínos helyzetbe keverednek, amíg nem tudnak róla azok, akiknek imponálni akarnak – magyarázta Emily. – Inkább próbálja kiszedni belőle, hogy miért pipálta ki a könyvet És Mrs. Walsh, ha sikerül megríkatnia, meghálálom! Megegyeztünk! Minden további cécó nélkül fölállt és odament! Elhűlve, de izgatottan néztünk utána. A Martini tehet róla – pusmogta Anna. – Havi két fröccsre van berendezkedve, ez túl sok volt neki. Anyám nem egy kis termetű asszony, s én majdnem megsajnáltam Mort Russellt* amikor szembe találta magát ezzel a felháborodottan fújtató ír matrónával. Mr. Russell? – olvastuk le a szájáról. Mort biccentett, és megelőlegezett nyájassággal mosolygott. Ekkor anyu nyilván elmagyarázta, ki ő, mert Mort körülnézett, és amikor meglátta Emilyt, bronzbarna bőre több árnyalatot halványult. Emily színlelt kedélyességgel integetett neki, és közben kezdetét vette a kioktatás, fenyegető gesztusok és méltatlankodó hanghordozás kíséretében. Jaj, istenem – suttogtam elgyengülve.
Figyelmesen követtük az eseményeket, és lassan felengedtünk, nyugtalanságunk helyét átvette a káröröm Mort Russell durcás és mogorva arca láttán. Ezek a hollywoodi alakok nincsenek hozzászokva, hogy szembesítsék őket felelőtlen ígéreteik következményeivel. Anyunak szinte minden szavát hallottuk. – Az ilyen emberekre van egy találó kifejezés! – vágta a fejéhez, de hirtelen elbizonytalanodott. – Bár azt inkább lányokra mondják... De mindegy! – Visszazökkent a szidalmazás ritmusába. – Szűzkurva, kérem szépen, az maga! Szégyellheti magát! Feltüzeli azt a szegény kislányt, aztán becsapja! – Még Mrs. O'Keeffe tengerészkék flitteres ruhájáról is beszámolt, kivéve, hogy negyvenszázalékos leárazáson vette. Mort Russell motyogott valamit, és anyu odavetette: – Ajánlom is! – És ezzel otthagyta. Mit mondott? – faggattuk. – Miért ígérgetett, ha nem lett belőle semmi? Azt mondta, ő így szokta. És hogy nagyon sajnálja, és többet nem fordult elő. Sírt? Könnyezett a szeme. Nem nagyon hittem, de kit érdekel? Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelnünk martinis koktéllal – mondta Emily jókedvűen.
43 Már ébren voltam, amikor vasárnap reggel fél kilenckor becsöngettek. Elindultam az ajtó felé, de Emily megelőzött, felrántotta a pizsamanadrágját, és siránkozott, hogy milyen korán van. Hogyhogy mind a ketten ébren vagyunk? Az aggódástól? – vetettem föl. A bűntudattól? Nem válaszoltam. A szüleim álltak az ajtó előtt. – Misére megyünk! – lelkendeztek kórusban. – Gondoltuk, megkérdezzük, nem akartok-e velünk jönni. Vártam, hogy Emily gyorsan előálljon valami kifogással, de csak még feljebb rántotta a pizsijét – már úgy festett, mint azok az eszelős negyvenöt
éves pasasok, akik még mindig az anyjukkal élnek, és a hónaljukig ér a nadrág –, és azt mondta: – Misére? Miért is ne? Mit szólsz, Maggie? És tényleg: miért is ne? Olyan rég nem voltam misén, hogy az idejére sem emlékszem – talán Claire esküvőjén lehetett? Az a fajta keresztény vagyok, aki csak a bajban lesz vallásos – sosem imádkozom, csak ha félek, vagy kétségbeesetten vágyom valamire. Emily ugyanígy volt vele. Tehát most vagy féltünk, vagy kétségbeesetten vágytunk valamire. Felkapkodtuk magunkra a ruháinkat, kiléptünk a vajsárga napsütésbe, és elsétáltunk a négy sarokra álló templomhoz. A Los Angeles-i mise kicsit más jellegű, mint ahogy otthonról ismertem. A fiatal, jóképű pap a lépcsőn fogadta az embereket, és kezet rázott velük; odabent a kellemesen hűvös templom dugig volt vonzó és – itt a furcsaság – fiatal hívőkkel. Miközben bepréseltük magunkat a fényesre lakkozott padba, valaki beleszólt az oltárnál álló mikrofonba: – Egy-két-hár, mikrofonpróba –, majd felharsant egy fülsértő női hang: – Jóóóó reggelt, emberek! Kezdődjön az összejövetel! Csilingelt egy csengő, és egy hosszú, ruganyos hajú lány Miu Miu-cipőben lassan végigment a padok között, feje fölé tartva a Bibliát, mintha ördögűzésre készülne. A drámai belépő után előjött a pap, nyomában a legcsinosabb ministránsfiúkkal, akiket életemben láttam. Fellépdeltek a márványlépcsőn, és elkezdődött a műsor. Showtime! Vannak-e a körünkben látogatók, kérdezte az atya, vagy olyanok, akik most tértek vissza? A hangsúlyból úgy értelmeztem, nem fizikailag érti a visszatérést. Valaki felállt, mindenki tapsolt, erre fölálltak még néhányan. – Állástalan színészek – suttogta Emily. – Csak így jutnak egy kis tapshoz. Anyu, akinek már kinyúlt a nyaka, akár egy kobrának, úgy bámulta azokat, akik felálltak, most felém fordult. Azt hittem, letol a sutyorgásért, de azt mondta a fülemhez hajolva: – Az utolsó pasi szerepelt a Jump Streetben. Kinyírta a maffia. Még egy pár ember felállt, és tapsot kapott. Anyu is izgett-mozgott mellettem. – Ne – kérleltem. – Ne! Látogatók vagyunk – súgta. – Miért ne? Ne – mondtam még egyszer. De anyu felállt, magával rántott engem és aput is, és barátságosan mosolygott a gyülekezetre. – Írországból jöttünk – mondta hangosan, amit úgy kell érteni, hogy „mi igazi katolikusok vagyunk". Mindenki összeverte a tenyerét az ír hiperkatolikusok tiszteletére, és végre égő arccal visszaülhettem a helyemre.
A következő programpont az volt, hogy mindenki üdvözli a tőle jobbra ülőt. Apu anyuhoz fordult, anyu hozzám, én Emilyhez, és Emily, aki a pad szélén ült, inkább nem nézett át a másik padsorra. Elkezdődött a szertartás. Az írországi misékről az a legtisztább emlékem, hogy egy komor pap komor hangon darál a majdnem üres templomban, „blablabla, vétkeznek, blablabla, elkárhozott lelkek, blablabla, a pokol tüze..." Az itteni inkább a mise musicalfeldolgozása volt. Jó sok énekléssel és melodrámai alakítással; nyilván sose lehet tudni, nincs-e egy nagy hatalmú producer a közönség – ah, bocsánat, a gyülekezet – soraiban. Ez a zabolátlan ügybuzgalom nem volt teljesen ínyemre, és Emilyvel sűrűn bökdöstük egymást, alattomban röhögcsélve, mintha kilencévesek lennénk. A lelkesedés és ünnepi hangulat a Miatyánkkal érte el hajmeresztő csúcspontját, amikor mindenki megfogta a szomszédja kezét és énekelt. Emily önelégülten mosolyogva lóbálta a kezét a sor szélén, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor a másik padsorból kinyúlt egy férfi és megragadta a kezét, kirántva a padból nemcsak Emilyt, hanem engem is vele. Az előttünk levő sorban egy vékony fiatalember aránytalanul nagy hátsóval egész idő alatt a barátnője lelkes szemébe bámulva énekelt. Valami hátborzongató volt. Egy bizonyos mondatnál („És ne vígy minket a kísértésbe", ha jól emlékszem) föl kellett emelnünk összekapaszkodott kezeinket a magasba. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ha lenne egy mozgó kamera fölöttünk, remek felvételt tudna készíteni a jól koreografált jelenetről. Talán. Miután túlestünk a Miatyánk megpróbáltatásán, az atya következő szavaitól újra belém szállt a félsz. – Köszöntsük egymást a békesség jelével! – Hirtelen eszembe jutott, hogy ez a fő oka annak, hogy otthon hanyagolom a miséket. Szörnyűség ilyet tenni az emberekkel, arra kényszeríteni őket, hogy szeretetet színleljenek, pláne vasárnap reggel. Írországban nem is visszük túlzásba, csak pacsizunk, és azt mormoljuk, „Béke legyen veled", a szemkontaktus elszánt kerülésével. De gyanítottam, hogy itt nem ússzuk meg a minimálprogrammal, és valóban, gyakorlatilag gruppenszex lett a dologból. Az emberek kibújtak a padokból, magabiztosan letámadták a többieket, és végigölelgették a gyülekezetet. Borzalmas volt. Kis híján megfojtott a nagy fenekű fiú, aki a barátnőjének énekelt. De amikor a pap felszólított, hogy hajtsuk le a fejünket, és ki-ki imádkozzon a maga kívánságáért, hirtelen elmúlt a nevetős, gúnyos kedvünk, és számunkra is tétje lett a dolognak. Emily a tenyerébe temette az arcát; nem nagy ördöngösség kitalálni, hogy miért imádkozott. És én? Azt tudtam, hogy mit akarok, de imádkozni nem mertem érte. A vigasz, amit a misétől reméltem, nem adatott meg. A nap hátralévő részében lámpalázas izgalom bizsergett bennem. Amikor a
Kecskeszakállúak mindenkit meghívtak az esti grillpartijukra, kénytelen voltam félrevonni Emilyt: – A mai grillpartival kapcsolatban – kezdtem szívdobogva, mert féltem, hogy keresztülhúzza a számításaimat – az a helyzet, hogy én nem tudok elmenni, ne haragudj. Miért, mi dolgod van? – kérdezte Emily csodálkozva és riadtan. Shayjel találkozom. Kettesben? Bólintottam. De Maggie, hiszen felesége van! Mire jó ez? Csak beszélgetni akarok vele. Szükségem van... – a női magazinokból kölcsönöztem a szót – ...a lezárásra. Bosszúsan válaszolt: – Mindenkinek vannak exei. így működik az élet. Nem kereshetjük fel őket egyenként a lezárás kedvéért! Ezzel együtt kell élni. Ha több fiúval jártál volna, megtanultad volna. De ő nem csak az exem – mondtam. – Ezt te is tudod. Bólintott. Most megfogtam. – De akkor sem hiszem, hogy jó ötlet – mondta. – Nem fog segíteni. Majd meglátjuk – mondtam, bementem a szobámba, és az összes holmimat minimum kétszer felpróbáltam. A Mondrian is egyike azoknak a szállodáknak, ahol hóvakságot kap az ember: a berendezés a fehér minden árnyalatában pompázott. Az előcsarnokban Armani-öltönyös, bronzbőrű, szoborszépségű férfiak uralták a terepet, és ez még csak a személyzet. Gondolom, a konyhai kisegítők. Átfurakodtam közöttük a recepcióshoz, és megkértem, hogy szóljon fel Shaynek. Milyen nevet mondhatok? Maggie... ehm, Walsh. Akkor van itt önnek egy üzenet – nyújtott át egy borítékot. Feltéptem. Egy papírcetli volt benne gépelt szöveggel: „El kellett mennem. Bocs. Shay." Nincs itt a disznó. A feszült várakozás után átmenet nélkül jött a kiábrándulás, és olyan csalódottnak és becsapottnak éreztem magam, hogy szerettem volna jól felrúgni valamit. Mit össze nem próbálgattam a ruhákat, igazgattam a hajamat, reménykedtem és drukkoltam! A semmiért. Mégis mit vártál, kérdeztem magamtól keserűen. Mit vártál azok után? Nem való nekem a rosszalkodás. Mindig megjárom. Egyszer loptam boltból, és elkaptak. Egyszer próbáltam meg becsempészni Shay Delaneyt, amikor Dennisre vigyáztam, és elkaptak. Ellógtam a suliból a sznúkerdöntőre apuval, és elkaptak. Amikor a csigát az apácákkal teli Nissan Micrára
dobtam, megálltak, kiszálltak és letoltak. Ennyiből már igazán megtanulhattam volna, hogy nekem nem érdemes kockáztatni. De nem tanultam meg, és az egyetlen alkalommal, amikor védekezés nélkül feküdtem le Shayjel, teherbe estem. Talán nem az volt az egyetlen alkalom, hogy óvatlanok voltunk – azok az együttlétek mindig annyira zaklatottan, kapkodva zajlottak le, hogy egy kis baleset bármikor becsúszhatott volna. De egyetlen konkrét esetben történt csak meg, hogy nem volt nálunk óvszer, és egyszerűen nem tudtunk uralkodni magunkon. Shay megígérte, hogy időben kihúzza, de nem tette, és én még meg is nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, mintha az iránta érzett szerelmem hatalma igába hajthatná a testemet. Amikor nem jött meg a menzeszem, először adta magát a magyarázat, hogy csak a vizsgadrukk teszi – nem egészen három hónap volt hátra az érettségiig. Később azzal áltattam magam, hogy addig nem jön meg, amíg aggódom, hogy nem jön meg. Mégis egyfolytában ezen izgultam, húszpercenként kimentem a vécébe ellenőrizni, és minden étellel kapcsolatban kielemeztem magamban, hogy tekinthető-e az étvágyam kismamás „megkívánásnak". De azt, hogy terhes lehetek, valójában el sem tudtam képzelni. Nem bírtam tovább a bizonytalanságot, meg kellett tudnom, hogy nem vagyok terhes, így három hét késés után bementem a gyógyszertárba, ahol vettem egy tesztet, erősen remélve, hogy senki nem látja. Mikor Shay mamája elment otthonról, megcsináltuk a tesztet a mosdóban. Izzadó kézzel kapaszkodtunk egymásba, szuggeráltuk a rudat, hogy maradjon fehér, de a vége halványpirosra színeződött, én meg sokkot kaptam. Amolyan igazit, amiért kórházba kerülnek az emberek, és nyugtató injekciót döfnek beléjük. Nem tudtam beszélni, lélegezni is alig, és Shayt elnézve ő sem volt jobb állapotban. Két rettegő gyerek ült a kád szélén. A homlokomat kiverte a víz, és elszemcsésedett előttem a kép. – Bármit kérsz tőlem, én megteszem – mondta tompán, és tudtam, hogy csak szerepet játszik. Pánikba esett, ahogy elsötétült előtte a fényes jövő. Apa legyen tizennyolc évesen? – Melletted állok – mondta, mintha egy ócska színdarabból olvasná. Nem hiszem, hogy megtarthatom – hallottam a saját hangom. Hogy érted? – Igyekezett palástolni a megkönnyebbülését, de máris visszatért az arcába a szín. Úgy értem... nem hiszem, hogy megtarthatom. Csak arra tudtam gondolni, hogy ilyesmi nem történik a hozzám hasonló lányokkal. Tudom, hogy sok a nemkívánatos terhesség, már akkor is tudtam. És bizonyára a legtöbb ember kiborul, és azt kívánja, bárcsak
visszacsinálhatná. De én úgy éreztem – lehet persze, hogy mindenki így van vele –, hogy az én esetem valamitől súlyosabb. Gyanítottam, hogy ha egy felelőtlen, rakoncátlan lányról lenne szó, mint például Claire, akkor az emberek szinte meg sem lepődnének, ha teherbe esne tizenhét évesen, csak sóhajtoznának, és a fejüket csóválnák: „Jaj, Claire, Claire!..." De én a jó kislány voltam, a szüleim szeme fénye, az egyetlen lányuk, aki nem okozott csalódást. Elképzelhetetlennek találtam, hogy anyám elé álljak ezzel a hírrel. Pláne amikor arra gondoltam, hogy el kéne mondanom apunak is. Megborzongtam, és úgy éreztem, ebbe belehalna. Elfogott a pánik. A terhesség tűnt a legfélelmetesebb dolognak, ami emberrel történhet. Rendezett középosztálybeli világomban igazi sorscsapást jelentett. Mint a csapdába szorult állat, úgy vergődtem a kiúttalan helyzetben. Az a felismerés borított ki leginkább, hogy akárhogy döntök, a szörnyű következményekkel életem végéig együtt kell élnem. Mindegyik választás rossz választás. Hogy szülhetnék egy gyereket úgy, hogy másnak kell adnom? Megszakadna a szívem, hogy nem tudom, mi van vele, boldogan él-e, hogy az új szülei jól bánnak-e vele, és vajon szenved-e attól a tudattól, hogy az anyja lemondott róla. De az a gondolat is rettegéssel töltött el, hogy megtartsam. Hogyan viselném gondját? Iskolás kislány voltam még, túl fiatal, túl tapasztalatlan, magamról sem tudtam még gondoskodni, nemhogy egy tehetetlen kis életről. Akárcsak Shay, én is úgy éreztem, vége lenne az életemnek, mielőtt elkezdődött volna. És mindenki elítélne: a szomszédok, az osztálytársaim, a család, a rokonság. Kibeszélnének, megvetnének az ostobaságom miatt, és azt mondanák, megérdemeltem. Tizenöt év távlatából már tudom, hogy nem lett volna ilyen vészes. Végig lehetett volna csinálni – megszülhettem volna, gondoskodhattam volna róla, idővel megtaláltam volna az életpályámat is. És persze a szüleim, ha nem is örömujjongás közepette, de túlélték volna. Sőt rajonganának érte, az első unokáért. Ami azt illeti, az évek során már megtapasztaltam, hogy az embereknek olykor sokkal súlyosabb csapásokkal kell megbirkózniuk, mint hogy törvénytelen gyereket szül a legszolidabb lányuk. Keiron Boylan, egyik szomszédunk, aki pár évvel fiatalabb volt nálam, tizennyolc éves korában meghalt motorbalesetben. Elmentem a temetésére, és a szüleire egyszerűen nem lehetett ráismerni. Az apja szó szerint hisztérikus állapotba került a gyásztól. De akkor, tizenhét évesen még nem tudtam ezt. Tapasztalatlanságomban nem mertem kiállni a döntéseim mellett, nem mertem csalódást okozni. Racionális gondolkodásra nem voltam képes a félelem markában, amitől
óránként felriadtam éjjel, és fullasztó, sűrű lidércnyomásban töltöttem a napjaimat. Sokszor álmodtam babákról. Az egyikben a karomban próbáltam vinni egy babát, de nehéz volt, mint az ólom, alig bírtam, mégis tovább küszködtem vele. Egy másikban megszületett, de felnőtt feje volt, és beszélt hozzám, felelősségre vont, uralkodott rajtam. Állandóan émelyegtem, de máig sem tudom, hogy a terhességtől vagy a vele járó félelemtől. Shay folyton azt szajkózta, hogy ő mellettem áll, bárhogyan döntök, de tudtam, hogy igazából mit vár tőlem. Csakhogy sose mondta ki, és bár nem tudtam megfogalmazni, de gyűlöltem azt az érzést, hogy egyedül kell viselnem egy ilyen rettenetes döntés felelősségét. Jobb lett volna, ha rám üvölt, hogy menjek Angliába, és sürgősen kapartassam ki magam, ehelyett játszotta az érett, együtt érző felnőttet. Mert külsőre felnőtt volt és a Delaney család feje, de csak most kezdett derengeni, hogy talán mégsem olyan érett, mint amilyennek látszik, csak fölvett egy szerepet. És bár elválaszthatatlanok voltunk akkoriban, mégis furcsamód úgy éreztem, mintha magamra hagyott volna. Három nappal a terhességi teszt után elmondtam a hírt Emilynek és Sineadnek. Teljesen elborzadtak. – Tudtam, hogy valami baj van veled – mondta Emily sápadtan. – De azt hittem, csak érettségi drukk. A fejüket csóválták, sóhajtoztak, „Jézusom", „Nem tudom elhinni", de végül rájuk szóltam, hogy hagyják ezt abba, inkább adjanak tanácsot. Egyikük sem próbált rábeszélni a babára, mindketten úgy vélték, hogy az abortusz a legjobb – vagy a legkevésbé rossz – döntés. A szemükben a szánalom mellett ott volt a megkönnyebbülés, hogy ez nem velük történt, és megint csak azt kívántam, bár álmodnám az egészet, hogy reggel reszketve lélegezhessek fel. Arra jutottunk, hogy Claire-hez kellene fordulnom, aki végzős volt az egyetemen, és mindig nagyon szókimondón nyilatkozott a női egyenjogúságról, meg hogy micsoda szemetek a papok. Annyit szövegelt az abortusz szükségességéről, hogy anyu gyakran jegyezte meg sóhajtva: – Ez a lány egyszer még felcsináltatja magát és elmegy abortuszra, csak hogy neki legyen igaza. Elmondtam tehát Claire-nek a terhességet, és totál kiborult. Más körülmények közt még komikus is lett volna, de akkor egyikünk sem tudott nevetni: Claire szabályosan sírva fakadt, és a végén nekem kellett vigasztalnom. – Olyan borzasztó – hüppögött csillapíthatatlanul. – Ilyen fiatalon! Az egyetemi egészségügyi tanácsadó segítségével sikerült megszereznie a szükséges információt, és onnantól meglepő gördülékenységgel zajlottak az események. Nagy kő esett le a szívemről – nem kell megszülnöm a babát
és szembenéznem a következményekkel –, de új félelmek bukkantak a felszínre. Katolikusnak neveltek, de valahogy nem alakult ki bennem az ezzel járó állandó bűntudat. Mindig úgy képzeltem, hogy Isten rendes fickó, és csak egész enyhe lelkifurdalást éreztem, amiért lefeküdtem Shayjel, mert úgy okoskodtam, ha Istent zavarná, nem teremtette volna meg a vágyainkat. Régóta nem hittem már a pokolban, de hirtelen kételkedni kezdtem, hátha mégis... és olyan érzések ébredtek bennem, hogy nem ismertem magamra. — Szerinted szörnyű dolgot követek el? – kérdeztem Claire-től félve. – Ettől most... gyilkos leszek? — Dehogy – nyugtatott meg. – Még nem is gyerek. Csak egy sejtkupac. Ha nem is győzött meg teljesen, de ebbe a gondolatba kapaszkodtam, miközben összegyűjtöttük Shayjel a pénzt. Nekem könnyű dolgom volt, mert természetemnél fogva mindig spóroltam, és neki sem volt nagyon nehéz, mert jól tudott hízelegni. Egy áprilisi péntek este – a szüleimnek azt mondtam, hogy Emilyvel vidékre megyünk tanulni – elutaztunk Londonba. Komppal keltünk át, mert a repülőjegy nem jött volna ki a pénzünkből. Hosszú út volt – négy óra a tengeren, hat a buszon –, és majdnem végig úgy ültem, mint aki nyársat nyelt, azt hittem, soha többé nem fogok elaludni. Valahol Birmingham környékén elbóbiskoltam Shay vállán, és amikor felébredtem, London külvárosában jártunk, vörös téglás házsorok között. Tavasz volt, meghökkentően zöld színben pompáztak a fák, és kinyíltak már a tulipánok. A mai napig nem szívesen megyek Londonba. – Mindig újraélem azokat az érzéseket, első találkozásomat a várossal. Tele van vörös téglás házsorokkal, és mindig arra gondolok, ezeket láttam akkor is? Visszanyertem az eszméletemet, mint aki mély vízből bukkan fel, és azon kaptam magam, hogy sírok. Sosem hallottam még ezt a hangot, ami most szaggatottan kitört belőlem. Csodálkozva és félig kábultan feküdtem, és hallgattam a sírásomat. Majd abbahagyom. És a fájdalom? Biztos fáj. Ellenőriztem, és valóban, valahol ott lent görcsösen vonaglik a testem. Majd ha eláll ez a fura nyüszítés, akkor intézkedem a fájdalommal kapcsolatban. Vagy majd jön valaki. Ebben a kórházban – ami nem is kórház – biztos van egy ápolónő – aki nem is ápolónő –, aki meghallja a hangom, s idejön segíteni. De nem jött senki. Tűnődve hallgattam a szaggatott sírást, mintha valaki másból jönne. Valószínűleg visszaaludtam, és mire legközelebb feleszméltem, már nem sírtam. Különös, de szinte úgy éreztem, jól vagyok. *
Szombat este, mikor Shay értem jött és elvitt a panzióba, ahol aznap éjszakára megszálltunk, határtalanul gyengéden bánt velem. Most, hogy megvolt a műtét, fellélegeztem, mégis sírtam – most már megengedhettem magamnak, hogy elérzékenyüljek a babával kapcsolatban. Valamiért úgy döntöttem, hogy fiú lett volna, és mikor hangosan tűnődtem, hogy melyikünkre hasonlított volna, Shay láthatóan feszengett. Vasárnap délelőtt indultunk vissza Írországba, és este érkeztünk meg. Hihetetlennek tűnt, hogy két napja sincs, hogy elutaztam, és itt vagyok megint a szobámban, ahol minden változatlan és szinte érthetetlenül mindennapi. Az íróasztalon magasra tornyozva várnak a tankönyvek. Ez a jövőm, itt várt rám végig, most csak újra föl kell vennem a fonalat. Azonnal, valójában még aznap este nekiláttam a tanulásnak, belevetettem magam a munkába, hiszen csak hat hét volt hátra. De a következő napokban különös dolgok történtek velem. Mindenhol csecsemősírást hallottam – a zuhany alatt, a buszon, de ha elzártam a csapot vagy megállt a busz, a halk zokogás is elhalt. Próbáltam elmondani Shaynek, de nem akart hallani róla. – Felejtsd el! – biztatott. – Most bűntudatod van, de ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad. Koncentrálj a vizsgákra. Már csak néhány hét. Így hát elfojtottam a vágyat, hogy beszéljek róla, hogy meggyőzzem magam a döntésem helyességéről, inkább azzal foglaltam le magam, hogy számoltam, mire hány órát tanultam. Amikor túl erős lett a kísértés, hogy szóba hozzam a babát, gyorsan kérdeztem valamit a Hamletről vagy Yeats korai műveiről, és Shay készségesen válaszolt, zömmel szó szerint idézve a téma-összefoglalókat. Túlestem az érettségi feszült és izgalmas időszakán, és bevégeztetett: befejeztem a középiskolát, felnőtt lettem, megkezdődött a nagybetűs Élet. Míg a vizsgaeredményekre vártunk, Shayjel szinte minden percünket együtt töltöttük. Sokat tévéztünk – még a forró délutánokon is, amikor a diadalmas napfényben nevetséges látványt nyújtott a kordbársony kanapé és a barna szőnyeg, mi nem mozdultunk ki, csak néztük a tévét. Soha többé nem feküdtünk le egymással. A nyár közepén megtudtuk az érettségi eredményét – Shaynek remekül sikerült, nekem rosszul. Nem tragikusan rosszul, csak annyit tanultam, hogy mindenki jobbat várt. A szüleim nem is értették a dolgot, és úgy oldották meg a helyzetet, hogy elbagatellizálták az érettségit. Honnan sejthették volna, hogy az utolsó másfél hónapot úgy töltöttem, hogy képzelt csecsemők képzelt sírását hallottam minden telefoncsörgésben? Sokáig tartott, mire kihevertem. Mióta már nem voltam terhes, szinte az első pillanattól bűntudat és megbánás gyötört, és kezdtem azt gondolni, hogy nem is lett volna olyan rossz megtartani a gyereket. (Bár rendelkeztem annyi
önismerettel, hogy tudjam, ha még mindig terhes lennék, akkor arra vágynék, hogy elvetethessem.) Ellentmondások közt hánykolódtam. Úgy éreztem, jogom volt elvetetni a gyereket, mégis kínzott a lelkifurdalás. Mindegy, milyen tisztességesen élek ezután, életem végéig elkísér ez a... nem is tudtam pontosan, mi a helyes szó rá: a „bűn" nem pontos, mert az azt jelenti, hogy valaki másnak a törvényeit szegem meg. De örökre megmarad bennem ez a törés, mostantól mindig olyan nő leszek, akinek abortusza volt. A történtek visszavonhatatlansága annyira letaglózott, hogy még az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Csak néhány másodpercre, de akkor teljesen komolyan gondoltam. Mintha mindörökre valami szégyenteljes és fájdalmas bélyeget nyomtak volna rám. Mert ez nem úgy működik, mint a rossz pontok a jogosítványodon vagy az erkölcsi bizonyítványodban, amik öt vagy tíz év után törlődnek. Ez sosem évül el. Nem helyrehozható. És mégis... megkönnyebbültem, hogy nem kell fölnevelnem a gyereket. Leginkább azt kívántam, bárcsak sose kellett volna meghozni ezt a döntést. És persze az én hibám, nem kellett volna letolni a bugyimat, de hát az élet nem ilyen – ezt már akkor is tudtam –, és könnyű utólag bölcsnek lenni. Néha abortuszellenes tüntetők vonultak végig Dublin utcáin, a törvény további szigorítását követelték, rózsafüzéreket és meg nem született magzatok transzparenseit hordozták. Mindig félre kellett néznem. De az abortuszellenes kirohanásaikat hallgatva szívesen megkérdeztem volna tőlük, voltak-e valaha abban a helyzetben, mint én. Bármiben lefogadtam volna, hogy nem. És ha valaha megtörténne velük, megingana ez a nagy elkötelezettség a szép elvek mellett. A leginkább az zavart, hogy zömmel férfiak voltak – férfiak tiltakoztak az abortusz ellen! Férfiak! Mit tudnak, mit tudhatnak arról a rettegésről, amit átéltem? Nem lesznek soha terhesek. De otthon sosem hoztam szóba a témát, nem akartam magamra vonni a gyanút. És attól kezdve – legalábbis a jelenlétemben – Claire sem beszélt róla többet. Szeptember végén Shay elment Londonba médiaismeret szakra. Mindig oda készült, mert az ír egyetemeken nem oktattak ilyen érdekes tárgyakat. Ettől nem változik semmi – ígérte, amikor elbúcsúztunk a kompkikötőben. – Sokszor írok neked, és karácsonykor találkozunk. De nem írt egyszer sem. Éreztem előre, hogy így lesz – addigra már megjelent álmaimban az utcai üldözés, amikor nem érem utol –, ám amikor bekövetkezett, mégis letagadtam magam előtt az igazságot, mindennap megnéztem a postaládát, és két fájdalmas hónap után félretettem a büszkeségemet és elmentem az anyjához egy levéllel, amit Shaynek
szántam. – Lehet, hogy végig rossz címre küldtem. – De ellenőrizte, és a cím stimmelt. Tetszett az óta hallani felőle? – kérdeztem, és összerezzentem, amikor meglepetten válaszolta, hogy persze, Shay remekül érzi magát. Attól kezdve minden reményemet a karácsonyi hazautazásába vetettem. December huszadikától kezdve egy merő adrenalingolyó lettem, egyfolytában a telefont meg az ajtót lestem. Hiába. Akkor elkezdtem a háza mellett sétálgatni, fel a dombra, le a dombról, a hidegtől és az idegességtől reszketve reméltem, hogy megpillantom egyszer. Amikor megláttam Fee Delaneyt, a húgát, lecsaptam rá, és éles, remegő, könnyedre szánt hangon megkérdeztem: – Melyik nap jön Shay? Csodálkozva közölte, hogy nem jön. Munkát vállalt az ünnepekre. – Azt hittem, te tudod – mondta. – Ja, hát azt hittem, talán mégis elszabadul egypár napra. – A megaláztatástól kissé dadogtam. Húsvétkor, gondoltam, majd húsvétkor hazajön. De nem jött. És nyáron sem. Sokáig vártam rá, amikor mások már rég feladták volna a reményt. Közben nekem is lett munkám, és ott barátkoztam össze Donnával. Másik két barátnőmhöz, Sineadhez és Emilyhez hasonlóan ő is szeretett szórakozóhelyekre járni, pasikra vadászni, jókat bulizni. Hozzájuk csapódtam, és az ő biztatásukra igent mondtam, ha randizni hívott egy-egy rokonszenvesnek tűnő srác; nemigen lett semmi ezekből az ismeretségekből. Emlékszem egy Colm nevű fiúra, aki gravírozott öngyújtót adott a szülinapomra, pedig nem is dohányoztam. Aztán úgy másfél hónapig jártam egy társadalombiztosítós fickóval, aki rendszeresen olyanokat fedezett föl a bárpult mögött, akik munkanélküli-segélyért folyamodtak hozzá. Ő kirúgott, mert nem feküdtem le vele. Utána egy helyes srác következett, Anionnak hívták, pedig nem is volt külföldi. Jó tíz centivel fölé magasodtam, ő meg imádott sétálni. Vele le is feküdtem – valószínűleg csak azért, utólag belátom, mert függőlegesen rém ciki volt mellette lenni. De akárhogy igyekeztem, egyikük sem tudott igazán érdekelni. Az élet haladt előre, és próbált engem is magával sodorni, de én ellenálltam. Ragaszkodtam a múlthoz, még mindig nem voltam benne biztos, hogy az már a múlt. És nem hittem volna, amikor elbúcsúztam Shaytől a kompkikötőben, hogy tizenöt évig nem fogom viszontlátni.
44 A Mondrianból hazamentem Emilyhez. A Kecskeszakállú Ifjak hátsó kertjéből harsány kacagás és égésszag szűrődött ki. Nem törődtem vele, bementem a jólesően üres házba, és levetettem magam a kanapéra. Még a villanyt sem kapcsoltam fel. Csak feküdtem a sötétben, letaglózva, sivár, kiüresedett lélekkel. Ahogy teltek az évek Shay elutazása után, olykor a fülembe jutott egy-egy hír róla: a nyáron Cape Codban fog dolgozni; elvégezte az egyetemet; Seattle-ben kapott állást. Idővel megértettem, hogy vége, nem tér már vissza hozzám. Tényleg igyekeztem találni valaki mást, de nem jutottam velük semmire. Aztán egy este, huszonegy éves koromban összefutottam Garvval egy sörözőben. Több mint három éve láttam utoljára. Akárcsak Shay, ő is elment főiskolára – ő Edinburgh-ba. Most visszajött, Dublinban dolgozott, és miközben beszámoltunk egymásnak az elmúlt évekről, annyira szégyelltem magam amiatt, ahogy vele bántam annak idején, hogy rá sem mertem nézni. A felületes csevegés közben egyszer csak kitört belőlem a zavart bocsánatkérés. Nagy megkönnyebbülésemre elnevette magát. – Semmi baj, Maggie, nyugi! Mikor volt már az! – És annyira helyes volt, hogy hosszú, nagyon hosszú idő óta először valami megrezzent bennem. Magam lepődtem meg a legjobban, amikor újra járni kezdtünk, vele, az első barátommal, akit tizenhét éves koromban kidobtam. Eleinte ez a furcsaság szórakoztatott a leginkább, ahogy mindenki mást is. De attól a naptól, amikor levettem a csigát a szélvédőjéről és az apácák kocsijára dobtam, már nem csak egy jó poén volt – mert akkor jöttem rá, hogy beleszerettem. Annyira szerettem – olyan jó ember volt! Nem olyan simulékony sármőr, mint Shay, de engem elbűvölt. És nagyon jóképűnek is találtam. Ebben sem Shay szembeszökő csinosságát idézte, ő kifinomultabban volt vonzó, ami valahogy mélyebben érintett meg, és valahányszor ránéztem, felujjongott a szívem. A szeme, a selymes haja, a magassága, a nagy keze, a frissen vasalt ing illata a bőrén – megőrültem érte. És legfőképp jó barátok is voltunk, neki bármit el tudtam mondani. Még Shayről is, és abszolút megértően reagált. Egy pillanatig sem ítélt el. Ugye nem vagyok pokolra való gyilkos? – kérdeztem aggódva. Persze hogy nem, de attól még nagyon nehéz egy ilyen döntés.
Annyira, annyira boldog voltam, hogy a barátom ennyire nemes lelkű ember! Mégis voltak egypáran, akik sajátosan reagáltak az eljegyzésünk hírére. Különösen Emily. – Félek, hogy egyszerűen csak a könnyebbik utat választod ezzel a házassággal. Azt hittem, te is szereted! – mondtam megbántva. – Imádom. De Delaney nagyon megsebzett, Garv pedig bolondul érted... Nézd, én csak nem akarom, hogy elsiesd. Gondold meg jól! De nem volt mit meggondolni, mert úgy éreztem, pontosan tudom, mit akarok. Összeházasodtunk, Chicagóba költöztünk, aztán vissza Dublinba, megvettük a nyulakat, gyereket csináltunk, elvesztettük, elvesztettük a másodikat is, és ismét kísérteni kezdett a múltam. Sokáig nem ismertem senkit magamon kívül, akinek abortusza lett volna. Aztán huszonöt éves korában Donna került ebbe a helyzetbe, és harmincegy évesen Sinead nővére. Mindkétszer kikérték a tanácsomat, meghallgatták az őszinte véleményemet: az ő testük, joguk van dönteni. Ne hallgassanak az abortuszellenes bagázsra. De ha egy kicsit is hasonlítanak hozzám, akkor arra se számítsanak, hogy az abortusz érintetlenül hagyja őket érzelmileg. Készüljenek fel az érzelmek széles skálájára, a bűntudattól a kíváncsiságig, a sokktól a megbánásig, az önutálattól az elsöprő erejű megkönnyebbülésig. Örültem, hogy már nem én vagyok az egyetlen az ismeretségi körömben, de mindkét alkalommal felkavarodtak bennem a régi emlékek, majdnem úgy hatottak rám, mintha újra átélném az egészet. De ez is elmúlt, és nagyjából megtanultam együtt élni azzal, hogy abortuszom volt. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet gondoltam rá. Kivéve az évfordulókat, amikor szörnyen levert lettem, néha nem is jöttem rá, mitől, legalábbis nem azonnal. Aztán beugrott, hogy mit jelent ez a dátum, és eltűnődtem, milyen lenne most az a gyerek, három-, hat-, nyolc-, tizenegy évesen... De azt hittem, az egész a múlté, elsüllyedt régi történet – egészen addig a napig, az ítélet napjáig, amikor utoljára konzultáltunk Dr. Collinsszal, és muszáj volt hangot adnom annak az aggodalomnak, ami belülről rágott egy ideje. Lehet, hogy azért vetélek el mindig, mert... mert... tönkretettem a testem? Mivel tette tönkre, hogy érti? Egy műtéttel. Milyen műtétre gondol? Terhességmegszakításra? Összerezzentem a kíméletlen megfogalmazástól. – Igen – motyogtam. Valószínűtlen. Nagyon valószínűtlen. Utánajárhatunk, de nagyon valószínűtlen.
De én nem hittem neki, és Garv sem, és bár sosem beszéltünk róla, de ez volt az a pillanat, amikor összeroskadt és elpusztult a házasságunk. Később – nem tudom, hány óra lehetett – a sötét házban megszólalt a telefon. Eszemben sem volt fölvenni, vártam, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő, de valaki kihúzhatta, és kénytelen voltam szitkozódva felállni és a készülékhez vonszolni magam. Amint fölemeltem a kagylót, eszembe jutott Emily figyelmeztetése, és némán fohászkodtam, hogy ne Larry Savage legyen az. De nem ő volt, hanem Shay. Á, helló! – Meglepetten csengett a hangja. – Az üzenetrögzítőre számítottam. Be kell érned velem. Nagyon sajnálom a ma estét. – Annyira bűnbánó volt a hangja, hogy a keserűségem legalább részben elpárolgott. – Munkaügyben kellett elrohannom, nagyon hirtelen jött. Felhívhattál volna. Ahhoz már késő volt – mondta könnyedén. – Addigra biztosan elindultál. Kedden mész vissza? Igen, úgyhogy sajnos kifutottunk az időből. De ott van még a holnap. Vagy a holnap este. De... Csak egy óráról van szó. Hallgatott, én meg visszatartottam a lélegzetemet. – Jó – mondta végül. – Akkor holnap este. Ugyanakkor, ugyanott. Leraktam a telefont, egy hangyányit jobban éreztem magam, és úgy döntöttem, átugrom a szomszédba, megnézem, hogy boldogulnak a grillezéssel. Végtelenül jólesett, hogy úgy fogadtak, akár egy csatából hazatérő hőst, mintha nem néhány órája találkoztunk volna utoljára, hanem évekkel ezelőtt. Aztán vöröslő fejüket látva ráébredtem, hogy mindannyian be vannak rúgva: az a duhaj részegség kapta el őket, ami az éhgyomorra ivott tequila következménye. A füstölgő grillsütőn magára hagyatva hevert egy tucat megfeketedett, összezsugorodott széndarab, ami valaha grillhúsnak indult. Amikor mellém somfordált apu, és megkérdezte, nincs-e véletlenül csoki a táskámban, azt is megértettem, hogy semmit nem ettek. Troy és Helen a virágos kanapén ült összebújva; Kirsty sehol. Vagy nem akarta Troy elhozni, vagy ő nem mert belépni oda, ahol így csúfot űznek az egészséges táplálkozásból. Anna, Lara, Luis, Curtis és Emily kissé összefüggéstelen vitát folytattak arról, hogy miért jobb étteremben reggelizni, mint tévézni. Szívesen bekapcsolódtam volna, de nyilvánvalóan
egész más hullámhosszon voltam, mint az összes jelenlevő – értsd: nem voltam tajt részeg. A reggelihez frissen facsart narancslevet adnak – érvelt Lara szenvedélyesen. – Hol képes erre a tévé? De a tévében lehet nézni a Simpson családot. Ahhoz képest a bundás kenyér kutyafüle – vágott vissza Curtis. Arrébb sétáltam, anyu és Ethan mellé, akik épp ölre mentek valami vallási kérdésben. Ki halt meg a bűneinkért? – kérdezte anyu metsző hangon. De... Ki halt meg a bűneinkért? Hé... Mondja meg, tessék, mondja meg. Ki halt meg a bűneinkért? Csak mondja ki a nevét! – Mintha a vallatószobában lettek volna. – A nevét akarom hallani! Ethan lehorgasztotta a fejét, és azt motyogta: – Jézus. Ki? Hangosabban, mert nem hallom! Jézus! – csattant föl Ethan mérgesen. Helyes! Jézus. – Anyu csaknem a száját nyalogatta az elégedettségtől. – És maga meghalt valakinek a bűneiért? Na? Nem, de... Akkor aligha lehetséges, hogy maga az új Messiás, nem igaz? Rövid hallgatás után Ethan elismerte: – Hát, gondolom, nem. Jól gondolja. Folytassa csak a számítógépes tanulmányait, legyen jó fiú, és kicsit kevesebb istenkáromlást, ha kérhetném. – Ekkor az ellentmondást nem tűrő ír matróna felém fordult. – Hol van Shay? Dolgozik. Basszuskulcs – mondta morcosan, és faképnél hagyott. Leültem a többiek mellé, és egyszer csak észrevettük, hogy Troy és Helen eltűnt. Hol vannak? – csimpaszkodott belém Emily. Nem tudom. Elmentek, gondolom. Elmentek! – jajongottt és a szájához kapta a kezét. – Elmentek! Bele fog szeretni! – Hirtelen eltorzult az arca, és részeg könnyek csorogtak a szeméből, egyszerre köhögött és hüppögött a sírástól. Amikor még öt perc múlva sem hagyta abba, azt mondtam: – Gyere, hazaviszlek! –, és átvezettem a saját házába, miközben szinte kétrét görnyedt a reményvesztett zokogástól. Olyan fáradt vagyok – hajtogatta. – Túl sokat dolgoztam, nagyon fáradt vagyok.
Ágyba dugtam, de mielőtt lekapcsoltam a villanyt, megszólalt: – Várjál, Maggie, beszélni akarok veled. Miről? – kérdeztem védekezőn. Most megint le akar tolni Shay miatt, és nagyon nem vagyok abban a hangulatban. Megkérem Lout, hogy házasodjunk össze és csináljunk gyereket. Ó. Á. Miért? Mert soha többé nem akarom látni.
45
Conchitát hétfő délelőttre vártuk, úgyhogy ébredés után gyorsan nekiálltam takarítani. De amikor telefonált, hogy beteg és nem tud jönni, rögtön abbahagytam a házimunkát. Majd egy óra múlva merő unalomból folytattam – Emily még mindig az igazak álmát aludta, és a családból sem jelentkezett senki. Tizenkét óra tíz perckor végre kopogtattak, és úgy örültem, hogy társaságom lesz, hogy majdnem kitéptem az ajtót a keretből. Anna volt az. Szia, gyere be! – invitáltam. – Mesélj, hazament Helen? Igen, úgy fél órája. . Jézusom, biztos lefeküdt Troyjal. Le. Zavar? Dehogy, egyáltalán nem. – Emilyt nyilvánvalóan igen; vajon miért? – Ülj csak le – biztattam. – Mit mondott, milyen volt? Hozzákötötte az ágyhoz, istenien érezte magát. Figyi, ehm, valamiről beszélnem kell veled. Jó. – Rossz előérzetem támadt. De meg kell ígérned, hogy nem fojtasz meg. Megígérem. – Nem gondoltam komolyan, csak azt akartam, hogy elmondja, amiért jött. Kaptam állást. És? Dublinban. Örülj neki. Garv cégénél. Vagy úgy. Hát, Dublin nem nagy város, vannak ilyen véletlenek.
Nem véletlen volt – cincogta. – Ő szerezte a munkát. Mi? Mikor? Miután összetörtem a kocsidat – bocsi, bocsi, bocsi! –, nem találtam a szobádban a biztosítási papírokat, úgyhogy felhívtam, és ő mondta, hogy menjek át hozzá, majd ő odaadja. – Kutató tekintettel nézett rám. – Megkérdezte, hogy boldogulok Shane nélkül, mondtam, hogy pocsékul, és hogy úgy érzem, le vagyok maradva az egész világhoz képest, és nagyon, nagyon, nagyon kedves volt, tényleg. Csak nem? – morogtam összeszorított fogakkal. Szóval Garv leszállt öt percre a trüffeles nőről, hogy kedves legyen Annához. De, tényleg. Azt mondta, ha szeretnék rendes állást, megpróbál segíteni – és nem volt erőszakos vagy valami, egyáltalán nem. Ismered, ő nem olyan. Csak figyelmességből csinálta. Úgyhogy levágattam a hajamat, és ő elintézett nekem egy állásinterjút. A jótevő – morogtam. Hirtelen elfogott a keserűség. Az volt – mondta Anna szelíden. – Igazi jótevő. És munkát ajánlottak a postázóban. Hogy Garv ilyen rendes egy családtagommal, miközben velem olyan szemét, ettől felment bennem a pumpa. Meg kellett várnom, amíg alábbhagy a roham, mielőtt meg tudtam volna szólalni. Hát, gratulálok! Köszönöm – mondta méltóságteljesen. – És ne haragudj! Á, semmi baj – mondtam megenyhülve. Éreztem, hogy a mérgem lassan elpárolog. – És ha tényleg nem akarod, hogy haragudjak, válaszolj egy kérdésre. Tessék! Mondd meg, hogy tetszik-e Ethan. Elgondolkodott. – Mondjuk. De nem akarok összejönni vele. Túl fiatal és hóbortos. Nem lenne közös jövőnk. Ez sosem jelentett eddig akadályt nálad. Tudom. De... azóta megváltoztam. Jesszus! Az emberek igenis változnak – mondta, tőle szokatlan daccal. Jól hallottam? – Emily mászott elő a szobájából, a szempilláján festékcsomókkal, a fején szőrgombolyaggá összeállt hajjal. – Annának tetszik Ethan? Istenem, ez már több a soknál! – Kávét főzött, közben föl-alá járkált és dühödten csapkodott, maga elé dünnyögve: – Idejönnek – BUMM. – Elhappolják a munkánkat. – BUMM. – Elszedik a pasijainkat. – BUMM! – Ekkor súlyos köhögési roham tört rá, és nagyot szívott a cigarettába. – Én se húzom már sokáig. Hála istennek!
Mielőtt feltérképezhettem volna, mi a rossz hangulat oka – feltehetőleg Troyjal van kapcsolatban –, megérkezett anyu és Helen. Égtem a vágytól, hogy kifaggassam Helent a Troyjal töltött éjszakáról, de anyu előtt nem lehetett. Helyette részvevően kellett hümmögnöm, míg összevetették másnaposságuk tüneteit. Feszült hangulat uralkodott a társaságon. Emily szüntelenül cigarettázott, és keveset szólt, csak összeszűkült szemmel méregette Helent. – Na jó – mondta végül, és sóhajtva feltápászkodott a kanapéról. – Megyek, felhívom Lout. Tényleg azt akarod mondani neki, hogy házasodjatok össze és csináljatok gyereket? Igen – felelte kurtán. – Ha ez nem ijeszti el, akkor semmi. Bement a szobájába, és az illendőnél kicsit hangosabban csukta be maga mögött az ajtót. Mi a fene baja van? – csattant föl Helen. – Morcos picsa. – Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Jesszusom! Sose találod ki, hogy ki telefonált tegnap! Ki? A gennyláda. A rohadék. Az év hernyója. – Értetlenkedésem láttán felüvöltött: – Garv! Mi van, betűzzem? Garv hívott? Itt? – Tudtam, hogy hülye kérdés, de csak ennyi tellett tőlem. Aha. Mondtam, hogy a cukormókus Shay Delaneyvel vagy. Nem mintha cukormókusnak tartanám, de azt Garvnak nem kell tudnia. Jól felhúzta magát – mondta Helen kéjesen. Írországban hajnali három volt. Gondolom, nem tudott aludni. Meg is érdemli! Miért vetted föl a telefont? Emily nem mondta, hogy nem szabad? A bika és a vörös posztó esete – mondta sajnálkozva. Emily kijött a szobájából. Na, mi volt? Igent mondott – felelte haloványan. – Édes jó istenem, most mit csináljak? Az én időmben – mondta anyu –, ha az ember felbontott egy eljegyzést, beperelték házassági ígéret megszegéséért. Ezer köszönet. A visszafojtott ellenségeskedés légköre szinte tapintható volt, és amikor anyu elment a mosdóba, átszakadtak a gátak. Helen és Emily hirtelen egymásnak estek, és fullánkos megjegyzéseket köpködtek egymásra – Troyjal kapcsolatban.
Ha annyira tetszik, miért nem teszel érte? – kérdezte Helen megvetően. – És ha, hogy is mondjam, te nem teszed meg a tétedet, ne csodálkozz, hogy más nyer. Most már késő – motyogta Emily. – Most, hogy megismert téged. Ne légy hülye, egy hét múlva hazamegyek. Lefogadom, hogy itt maradsz miatta. Helen gurult a nevetéstől. – Hülyéskedsz? Hazamegyek Írországba detektívirodát alapítani. Mi a fenének maradnék? Troy miatt. Nem olyan nagy szám. Emily! – Muszáj volt közbeszólnom. – Miért érdekel ennyire Troy? Csak barátok vagytok, nem? Mogorván megvonta a vállát, és ezzel megkaptam a választ: szerelmes Troyba. Már előző este is gyanítottam, és most megbizonyosodtam róla. Megvonaglottam a szégyenkezéstől; annyira lefoglalt a saját bajom, hogy nem vettem észre, mi folyik az orrom előtt. Milyen vak voltam! Nem, rosszabb: önző. Miért nem mondtad eddig? – siránkoztam. – Akkor lehet, hogy nem feküdtünk volna le vele. Én így sem – mondta Anna. Én a helyedben sietnék – mondta Helen. Anyu közben visszajött a vécéről, de a vitát ebben a fázisban már nem lehetett leállítani. Anyu sürgősen beszállt. – Miről maradtam le? Morózus hallgatásba burkolóztunk. Margaret! – fordult felém szigorúan. – Mi folyik itt? Oöö, izé. Troyról van szó – informálta Helen röviden. – Emily odáig van érte. És ő is odáig van Emilyért – mondta anyu. – Mi itt a probléma? Dehogyis, ostoba vén liba – mondta Helen. – Troy értem van oda. Troy? – kérdezte anyu kétkedve. – Amelyiknek az az orra van? Róla beszélünk? Márpedig odavan Emilyért. Dehogyis – ismételte Helen. – Csak mert a flúgos brancs a szomszédból azt képzeli, hogy valami tisztán látó világ bölcse vagy, attól még nem lesz igaz. Helen, te csak a szórakozásra kellettél neki. Meg nyilván úgy gondolta, hogy nem árt féltékennyé tenni Emilyt. Na de... Jól mondom, Emily? – kérdezte anyu. – Téged kerülget, mi? Hát úgy volt – bólintott Emily, majd szerényen folytatta: – Azt mondta, szerelmes belém.
Mikor? Úgy egy éve. És te már akkor is odavoltál érte? Igen, azt hiszem. Hát akkor – tudakolta anyu bosszúsan – mi a jóságos atyaúristen tartott vissza? Túlságosan lefoglalta a munkája – motyogta Emily. – Tudtam, hogy én mindig másodlagos lennék. Azt hittem, nem működne, és akkor barátok sem lehetnénk többet. És most? Lehorgasztotta a fejét, és vonakodva kibökte: – Meggondoltam magam. De ő közben elkezdett „kavarni" – így mondják, ugye? – az összes barátnőddel? Igen, Larát kivéve. Vele miért nem? Majd máskor elmondom. És te féltékeny voltál a többi lányra? Persze. Becsuktam a szemem, s eszembe jutott, hogy reagált Emily, mikor megtudta, hogy lefeküdtem Troyjal, hogy vonaglott a kacagástól, amikor megkérdeztem, történt-e köztük valami. Istenem, de szörnyű lehetett neki! De nem zavart nagyon, mert tudtam, hogy engem jobban szeret, mint őket, és hogy az első számú szerelme még mindig a munkája. De... de... Helen miatt aggódtam. Felesleges – mondta Helen, nem túl barátságosan. – A tiéd lehet. Talán már nem is kellek neki. Csak egy módon tudhatod meg – mondta anyu. Mármint hívjam fel, és kérdezzem meg? Szó sem lehet róla! – fakadt ki anyu feldúltan. – Én sosem hívtam fel senkit azzal, hogy tetszik, és mindig versengtek értem a férfiak. Nem, flörtölj vele, használj parfümöt, esetleg főzd meg a kedvenc ételét... Hívd fel, és kérdezd meg! – mondtuk kórusban Helennel és Annával. Oké – mondta Emily tűnődve, és rágyújtott. – Felhívom. – A telefonnal és a hamutartóval bevonult a szobájába, és becsukta az ajtót. Tíz perc múlva kijött, átöltözve, kisminkelve és felvidulva. – Találkozom vele – mondta. Legyél szemérmes – tanácsolta anyu. Legyél őszinte – biztattam én. Melegen ajánlod, Maggie? – szólt Helen álnokul. Anyu gyanakvó pillantást vetett rám.
Most mi legyen? – kérdezte anyu, mikor odakint felbőgött a dzsip motorja. – Valaki mondjon egy viccet! Nem is nagyon lett volna erőnk máshoz. Helen mondott egy viccet, aztán Anna, de elszúrta a poént, aztán én nevettettem meg őket azzal, hogy derékszögbe fésültem a frufrumat a homlokom előtt, és közben kopogtak az ajtón. Gondolom, a Kecskeszakállúak – mondtam. – Bocsánatot akarnak kérni, hogy éheztettek titeket tegnap este. Kinyitottam az ajtót, de csak egyetlen ember állt odakint, akit felismertem, de aki nem tartozott ide. Garv. Cserbenhagytak a szavak. Szia – mondta. Mi az ördögöt csinálsz itt? Azt mondtad, ha egy hónapig nem térsz haza, érted jöhetek. Letelt a hónap. Csak négy hét volt, nem egy teljes naptári hónap, és tudtam, hogy az idejövetele igazi oka az, hogy tudomást szerzett Shay Delaneyről. A pimasz dög, miközben neki ott a trüffeles nő. Úgy nézett ki, mint aki egy lakatlan szigeten ragadt egy időre. A haját még sosem láttam ilyen hosszúnak és lomposnak, háromnapos borosta árnyékolta az állát, és a tűző napon színtelen kéknek látszott a szeme – már ahol nem volt véreres. Még a farmerja és a pólója is úgy festett, mintha abban aludt volna, és ha most érkezett repülővel Írországból, feltehetőleg abban is aludt. Ki az? – szólt ki Helen. A házasságtörő disznó – hallottam anya hangját. Mielőtt megköveznek – mondta Garv –, beszélhetnénk? Menjünk – mondtam rezignáltan. – Sétáljunk le a partra.
46 Nagyjából annyira vágytam erre a beszélgetésre, mint arra, hogy megismétlődjön a balesetem az üvegajtóval, és egyenként kelljen eltávolítani több száz szilánkot a térdemből. De egyelőre szívélyes csevegés közepette sétáltunk a strand felé. Levágattad a hajad – jegyezte meg. – Csinos. Á, utálod, valld be!
Nem, tényleg tetszik. Vagány. Főleg a frufrud. Kérlek, a frufrumat ne is említsd! Van már szállásod? Igen, egész közel. Felhívtam Emily mamáját, és ő javasolta azt a hotelt, ahová menni szokott... Félbeszakítottam. – Az Ocean View-t? Az egész családom ott lakik. Okkké. Akkor a szobámba kell kérnem a reggelit, ha nem akarom, hogy záptojással dobáljanak az étkezőben. – Lehet, hogy úgy jársz jól. És mondd csak, miért nem telefonáltál ahelyett, hogy iderepültél volna? Én telefonáltam, nem is egyszer, de mindig az üzenetrögzítő vette föl, és valahogy nem akartam egy gépre beszélni... Á, szóval te vagy az Emilyt zaklató őrült. Az vagyok? Te jó ég, lelepleződött a kettős életem. Jó tudni. Na mindegy, amúgy is azt gondoltam, hogy van, amit inkább személyesen kell elmondanom. Egészen addig azt hittem, hogy azért jött, mert Helen azt mondta, Shay Delaneyvel randizom. De most meginogtam. Mit akarhat mondani Garv, amihez személyes találkozóra van szükség? Mi rosszabb derülhet még ki? Egy tippem van: hogy az új barátnője terhes. A gondolat annyira fejbe kólintott, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és megbotlottam. Még mindig jársz azzal a lánnyal? – kérdeztem. Becsületére legyen mondva, nem adta az ártatlant, nem kérdezte tágra nyílt szemmel, hogy „Milyen lánnyal?" Csak várt egy sort, nyilván mérlegelte, mit mondjon, aztán nagyot fújt. Nem. Előbb a megkönnyebbülés hullámzott át rajtam, aztán felcsapott bennem a féltékenység. Tehát igaz. Igazán igaz. Megfeledkeztem két saját kalandomról, úgy éreztem, elhagytak, elárultak. A helyzet valószerűtlenségével nem tudtam mit kezdeni. És ki volt? Egy munkatársam. Hogy hívják? Karén. Milyen Karén? Parsons. Valami perverz önkínzási vágytól hajtva mindent tudni akartam róla. Hogy néz ki? Fiatalabb nálam? Hol csinálták? Hányszor? Milyen fehérneműt hord? – És komoly volt az ügy?
Nem, egyáltalán nem. Semeddig sem tartott. – Minden szó szíven döfött. Lefeküdtél vele? – Minden idegszálammal azt akartam hallani, hogy nem, csak flört volt, csak séta kéz a kézben. De rövid, feszült csend után, miközben a lélegzetemet is visszatartottam, azt mondta: – Igen, kétszer. Ne haragudj, annyira sajnálom. Bárcsak ne tettem volna, de nem voltam magamnál. Ugyan miért? – kérdeztem mereven, és a féltékenységtől keserű epe gyűlt a számba. A kétségbeeséstől. Ők az én babáim is voltak. De senkit nem érdekelt, hogy én mit érzek. Tudom, hogy neked nehezebb volt, de én is szenvedtem. Később már nem is beszéltünk egymással, és elviselhetetlenül magányos voltam, és ráadásul – annyira elhalkult a hangja, hogy alig hallottam –, amikor nem állt fel, úgy éreztem, egy csődtömeg vagyok. Gondolom, vele könnyen ment. A repedtsarkúddal. És látod, mit tettél velem? – kiáltottam. – Hogy olyanokat mondok, hogy „repedtsarkú"? Ne haragudj – suttogta. Mikor kezdődött? Csak miután elhagytál. Eljöttél Los Angelesbe. Megvetően felhorkantam. – Sokkal előbb is volt már valami. Nem, csak... barátok voltunk. Esküszöm. „Csak barátok." Képzelem. Flörtölgető, trüffelt zabáló barátok. Nem csak úgy lehet az ember hűtlen, ha mással kefél! Érzelmekkel is meg lehet csalni valakit. Lehajtotta a fejét. Most csináltál ilyet először? Persze! – kiáltotta megbotránkozva. Az egyetlen repedtsarkúd. Az egyetlen repedtsarkúm. De eggyel több a kelleténél. Tudom, tudom, bárcsak ne tettem volna. A fél karomat odaadnám, hogy visszamehessek az időben, és megváltoztassam, ami történt – mondta hevesen. Engem hibáztattál, ugye? A vetélésekért. Hogyhogy? Aligha volt a te hibád. Pedig de. Mert lehet, hogy... tönkretettem magam... az abortusszal. Aznap Dr. Collins rendelőjében, amikor elmondtam, akkor, tudom, hogy engem hibáztattál. Nem lehet belekötni, mert én is. Nem hibáztattalak. Te voltál dühös rám.
Nem igaz. Úgy érezted, hogy én kényszerítettelek a terhességre. És ha sosem próbálkozunk meg vele, sosem kellett volna a vetélések miatt szenvednünk. Összepréseltem a számat, mert nem szívesen ismertem be semmit, de túl erősek voltak az érzéseim. Oké, dühös voltam. – És még mindig. Éktelenül dühös. Erre csak most jöttem rá. Olyan jól megvoltunk addig, amíg ki nem eresztette a szellemet a palackból. – De nem én csaltalak meg – mondtam végtelenül keserűen. Nem, te csak eljöttél Los Angelesbe Shay Delaney miatt. Micsoda...? Honnan a picsából vetted ezt? – hebegtem felháborodva. Igenis így volt. Mehettél volna Claire-hez Londonba vagy Rachelhez New Yorkba, vagy maradhattál volna Dublinban, de te Los Angelesbe jöttél. Emily miatt. Nem Emily miatt. Vagy csak részben. Volt egy cikk az újságban a Dark Star Productionsről és a hollywoodi projektjeikről. Kitalálhattad, hogy itt lesz. Én őszinte voltam hozzád, te miért nem? Dühös csöndben baktattunk tovább. Van bőr a képén rám kenni az ő hűtlenségét! Valahonnan az agyam rejtett zugaiból a felszín felé sodródott egy gondolat. Mielőtt előbukkant volna, Garv felé fordultam. – Miért utálod még mindig ennyire Shay Delaneyt? Megállt, leült egy nagy kőre, a tenyerébe temette az arcát, nagy levegőt vett párszor, aztán felnézett. – Hát nem egyértelmű? Nekem nem. Jó, akkor megmondom. Te vagy számomra a legfontosabb ember a világon, és Shay Delaney förtelmesen bánt veled. Amikor elmesélted az abortuszt meg mindent, meg tudtam volna ölni. Aztán összeházasodtunk, és Chicagóban minden rendben volt, de miután hazaköltöztünk... akárhányszor szóba került a neve, elsápadtál. Tényleg? Sose hittem volna, hogy ilyen látványos hatással van rám. Igen, tényleg – válaszolt Garv a ki nem mondott kérdésre. – És akárhányszor elhajtottunk az anyja háza mellett, odafordultál. Tényleg? Erről sem tudtam. Bár most, hogy mondja, talán néha tényleg odanéztem. Nem mindig, csak néha. Általában kerülő úton mentem, csak hogy ne kelljen elmenni a háza mellett. Úgy éreztem, sose szabadulunk meg attól a seggfejtől. Kérlek szépen, próbáld meg beleképzelni magad a helyzetbe – hogy valahányszor elhangzik a régi barátnőm neve, aki miatt egyszer kidobtalak, furán reagálnék. Neked sem tetszene, ugye? Ne akard rám kenni az egészet.
És akkor megjelenik egy cikk a Dark Star Productionsről, négy nappal később elhagysz, és legközelebb már azt hallom, hogy mész Los Angelesbe. Nem azért hagytalak el, mert olvastam az újságban a Dark Star Productionsről – mondtam felbőszülve. – Hanem azért, mert megcsaltál, a kurva életbe! És még csak nem is próbáltál lebeszélni... Hát most próbállak – válaszolta komoran. Csak annyit mondtál, hogy fizeted a jelzálogot, és a végén még csomagolni is segítettél, az ég szerelmére! Én igenis le akartalak beszélni. Napokig kerestem rá a lehetőséget, de vagy átnéztél rajtam, vagy olyan részegen jöttél haza, hogy nem lett volna semmi értelme. Mikor elmentél, már nem volt erőm semmihez, meg azt gondoltam, hogy így is, úgy is elhagysz. Hogy jutottál erre a következtetésre? Már nagyon régóta kétségbeejtő volt a helyzet. És nem álltál velem szóba. Te nem álltál velem szóba. A te hibád! Reméltem, hogy ezeken megpróbálunk túljutni. Nem mondhatnánk egyszerűen azt, hogy mindketten hibáztunk... Beszélj csak a magad nevében! Én nem csináltam semmit. – Reszkettem a haragtól. – Hadd foglaljam össze, amit eddig mondtál: megcsaltál, de ez rendben van, mert az egész az én hibám. Akkor olyasmi történt, ami Garvval ritkán: kijött a béketűrésből. Felfújta magát, megfeszültek az izmai, és a szeme villámokat szórt, ahogy az arcomhoz hajolt. Nem ezt mondtam! – Szinte köpködte a szavakat. – Tudod, hogy mit mondtam! Csak nem szereted hallani, igaz? Az órámra néztem, és hidegen megjegyeztem: – Mennem kell. Miért? Egy másodpercig haboztam. – Találkozóm van valakivel. Kivel? Shay Delaneyvel? Igen. Garv falfehérre sápadt, és a haragom elszállt, a helyére visszatért az üresség, amit a szakításunk utáni hetekben éreztem. Garv, miért jöttél ide? Hogy megpróbáljalak rávenni a hazautazásra, abban a reményben, hogy helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat. – Megrándult a szája széle. – Úgy látszik, ezt megspórolhattam volna. Hűtlen voltál hozzám. Hogyan bocsáthatnám meg? Hogy bízhatnék meg benned ezek után?
Istenem. – Megdörzsölte a szemhéját. Egy pillanatig azt hittem, elsírja magát. Árulj el valamit – mondtam. – Szép lány volt ez a Karén? Maggie, nem erről volt szó, nem azért történt – vergődött kétségbeesetten. Válaszolj egyszerű igennel vagy nemmel – szakítottam félbe. – Szép volt? Vonzó volt, ha úgy vesszük – felelte szomorúan. Tényleg? – vigyorogtam rá, ő gyanakodva nézett vissza. – Fogadjunk, hogy nem olyan vonzó, mint az a lány, akivel én kavartam. Eltartott egy pár másodpercig. Szinte láttam, ahogy a szavak elérnek az agyáig, és felfogja az értelmüket, és amikor megtörtént, hangosan fölnevetett. – Tényleg? Garv az egyetlen – Emilyn kívül –, akinek elmondtam, hogyan hatottak rám a lányok a szexfilmeken. Jól tetted – mondta. Aztán elszomorodva megismételte. – Jól tetted. Fölemelte a kezét, és egy régi, elfeledett életből való mozdulattal a fülem mögé simította a hajam, először az egyik oldalon, aztán a másikon. Most észrevette a kivörösödött, hámló karomat. – Jézusom, a szegény karod – mondta boldogtalanul. Furcsa, de valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy átöleljük egymást, és amikor a vállába fúrtam az arcom, ismerős illatot éreztem, de nem tudtam nevet adni neki. A szomorúság szétterült bennem, mint a gombafelhő, és gyötrelmesen fojtogatott. Nagyon elszúrtuk a dolgokat – ziháltam a pólójába. Nem – mondta. – Nem. Csak nem volt szerencsénk.
47 Shay ezúttal az előcsarnokban várt, és lassú, tunya mosollyal nézte, ahogy közeledem. Amikor megláttam, egy rejtett gondolat már a felszínt súrolta, de félretoltam, és visszamosolyogtam rá. – Üljünk be a bárba – javasolta. A Mondrian bárja – a Sky Bar – nem a megszokott jellegtelen szállodai hely. Hanem a hírességek és hatalmasok találkahelye. A szabad ég alatt, a szikrázó türkizszínű medence körül elrendezett hatalmas selyempárnáival és alacsony kanapéival izgalmasan dekadens légkört árasztott. Nem volt más
fény, csak a fáklyák lángja, melynek titokzatos ragyogásában mindenki hamvasan szépnek látszott. FBI-ügynököket idéző napszemüveges, walkie-talkie-s fazonok őrizték a bejáratot – talán Fort Knoxot sem féltik így –, és csak akkor nyílt meg a mennyország kapuja, amikor Shay bemutatta a szobakulcsát. Ezüstszínű, kétméteres cserepes pálmák közt kóborolva kerestünk szabad helyet, de csak egy óriási fehér szaténmatracot találtunk. Óvatosan leereszkedtünk rá, és fölvette a rendelésünket az egyik legszebb lány, akit életemben láttam. És végre kettesben maradtunk, Shay meg én, egy matracon ülve, és egymásra néztünk. Féltem, hogy lemondod megint – szólaltam meg, csak hogy mondjak valamit. Figyelj, mondtam, hogy a tegnapi a munka miatt volt, nem tehetek róla – mentegetőzött olyan átéléssel, hogy most először gondoltam arra, hogy hazudik. És a ma este alól is ki akart bújni. És amikor tegnap telefonált, azt remélte, hogy az üzenetrögzítő veszi fel... Zavarba jössz tőlem – mondtam szomorúan. Egyáltalán nem. – Hozzá egy elbűvölő mosoly. Dehogyisnem – évődtem. – Az a sok kézfogás meg menekülés nem véletlen. Halovány nevetés bujkált a hangjában. – Talán bűntudatom van. Miért? Hát azért, tudod, ami tinédzserkorunkban történt. De ez már elmúlt, és nem gyűlölsz, igaz? Nem gyűlöllek. Megkönnyebbülten mosolygott. De amikor elutaztál, és nem írtál egyszer sem – mondtam, magamat is meglepve –, akkor majdnem elvesztettem az eszem. Úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna. – Ne haragudj, de azt gondoltam, így a legjobb. Kevésbé fájdalmas, ha hagyjuk szépen elfelejtődni. Hát nem vált be, nálam nem. Évekig vártam rád. Sajnálom, Maggie. Csak tizennyolc éves voltam, nagyon fiatal és ostoba. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire bánt. Ha bármivel jóvátehetem... – A könyökére támaszkodott, felém nyúlt, és a kezemre tette a kezét. Mindketten hallgattunk. Shay, mondd, boldog a házasságod? Szereted a feleségedet? Igen és igen. Hű vagy hozzá?
Igen. – Egy másodperccel később hozzátette: – Általában. Általában? Ez mit jelent? Amikor Írországban vagyok – mondta zavartan. – De néha... amikor itt dolgozom... Ééértem... – mondtam eltűnődve, hagytam, hadd lógjon a levegőben. Maggie, mondanom kell valamit. Volt valami a hangjában, ami éberré tett. Aranybarna szeme megállt rajtam. – Maggie, tudnod kell, hogy... Mit? Hogy mindig engem szeretett? Hogy azóta, hogy elindult vele a komp, mindennap utánam vágyakozott? Maggie, sosem fogom elhagyni a feleségemet. Ó. Az én apám elhagyott minket, és láttam, mi történik így egy családdal. Aha. De te meg én... én elég gyakran jövök Los Angelesbe... ha még tovább is maradsz, lehetne... Most megértettem, miről van szó: ez egy ajánlat, egy fél Shay Delaneyre, részidőben. Vigaszdíj: Elnézését kérjük, hogy az életét tönkretette Shay Delaney váratlan kivonása a piacról, de kérjük, fogadja el ezt az utalványt, amely Shay Delaneynél bármikor beváltható. Nem tudom, honnan jött, de felkacagtam. – Te rendes fickó vagy, mi, Shay? Igyekszem. Sokat számít. A feleséged örülhet, hogy olyan férje van, aki örökké vele marad. Bólintott. Még akkor is, ha a nagyságos úr vígan hetyeg az üzleti útjain. Elsötétült az arca, és félig felült. – Hé, erre semmi szükség. Én csak próbálok... Mit? Mindenkinek a kedvére tenni? – Megint elnevettem magam. Tisztességes lenni. Tisztességesen elosztani magad. Rám bámult. Csodálkozva. Most éreztem csak, mennyire örülök, hogy nem én vagyok a felesége, aki tízezer kilométerrel arrébb vár rá a három gyerekkel, és azon töpreng nyugtalanul, mit művel a jóképű, lehengerlő férje. És még valamire rájöttem – hogy sosem venném le a csigát a szélvédőjéről. Mindenkiért meg akarsz tenni mindent, képtelen vagy nemet mondani. Nem fárasztó? Nem örült. Egy cseppet sem.
Azt hittem, te is ezt akarod – mondta értetlenül. – Hívogattál, rávettél, hogy találkozzunk. Pedig tudtad, hogy nős vagyok... Jesszusom, ha így fogalmazza meg, jogos: az elmúlt pár napban majdhogynem szabályosan zaklattam. Miért jöttél ide? – kérdezte. – Mit akartál tőlem? Jó kérdés. Nagyon jó kérdés. A közelében úgy érzem magam, mintha a napba néztem volna: átmenetileg elvakít. Valami feléje húzott, mint a lepkét a fény, de csak egész halvány elképzelésem volt arról, hogy mit várok tőle. Meg akartam kérdezni, miért nem írtál soha vissza. – De ezt már amúgy is tudtam, nem kellett hozzá zseninek lenni: egyszerűen kinőtt engem, de nem volt mersze bevallani. Nem nagy ügy, sokakkal megtörténik, főleg olyan fiatalon. Ennyi? Igen. Na persze – mondta enyhe megvetéssel. – Sokkal többet akartál tőlem. Pedig nem. Nem tudtam, hogy mit akarok, de most már biztosan tudtam, hogy,mit nem. Nem akartam viszonyt kezdeni vele, sem részidőben, sem másképp. Esküszöm, hogy csak lezárásra vágytam. Tessék, megkaptad! – csattant fel. De még hogy! – vigyorogtam. Milyen jó kedved lett hirtelen. Valóban. – Könnyű lettem és felszabadult. Shay Delaney egy másik Maggie életéhez tartozott, nem több mint rég lejárt szavatosságú remények raktára. Hirtelen eszembe jutottak azok az emberek, akik betörnek egy piramisba kincset rabolni, de üresen találják a sírboltot, mert valaki már járt ott előttük. Láttad Az elveszett frigyláda fosztogatók? – mormoltam. Úgy nézett rám, mintha azt hinné, teljesen megbuggyantam. – Persze. És végre a felszínre küzdötte magát az a gondolat a tudatalattimból – Garv jól mondta, hogy részben Shay miatt jöttem Los Angelesbe. Nem tudatos döntés volt, bizonyos, hogy az agyam mélyebb, rejtettebb rétegeiben formálódott meg. De az első este, amikor Emily elmesélte, hogy Shay sokat jár ide, már félig tudtam – és már akkor is elgondolkodtam, hogy ezért lelkesedtem-e annyira ezért az utazásért. Nemcsak úgy lehet az ember hűtlen, ha mással kefél! Érzelmekkel is meg lehet csalni valakit – és ezt én mondtam. Szegény Garv! És azok az álmok Shayről? Garv nem tudott róluk – bár még az is lehet. Úgy látszik, mindig előttem járt pár lépéssel.
Szegény Garv, gondoltam megint. Milyen érzés lehetett neki, hogy a felesége még mindig fenntart a szívében egy zugot valaki másnak? Milyen magányos lehetett a vetélések idején, amikor némán hordozta magában a gyászt, miközben körülöttem forgott minden? Milyen megalázó lehetett az impotencia. Milyen frusztráló, hogy nem álltam szóba vele – mert igaza van, én nem álltam szóba vele. Akkor eszembe jutott a trüffeles nő, és meglegyintett a harag; szilárdan leszögeztem, hogy sosem fogok megbocsátani. De mi a fontosabb – a büszkeségem vagy az igazság? És be kell ismernem, hogy valóban nem voltam tökéletes. Hát ezt jelenti a kapcsolat, értettem meg végre. Nem azt, hogy sosem bántjuk egymást; hogy is ígérhetnénk ilyet, hisz emberek vagyunk! De ha szeretsz valakit, akkor meg tudod bocsátani, ha bántott. És ő is megbocsát. Garv idejött, hogy megbocsásson, én meg kipenderítettem. A hátamra fordultam, és felnéztem a lilásan derengő éjszakai égboltra. És hirtelen az is eszembe jutott, hogy mi az az illat, amit tegnap éreztem rajta, amikor búcsúzóul megöleltük egymást. Az otthonom illata. – Ma este nincsenek csillagok – mondtam. De a csillagok mindig ott vannak, még nappal is. Csak néha nem látjuk őket. Felugrottam. – Mennem kell!
48 Keményen nyomtam a gázt, de a közlekedési lámpák összeesküdtek ellenem, és majdnem egy óráig tartott az út az Ocean View-hoz. Minden korábbit alulmúlóan rosszul parkoltam, pedig csak a járdára kellett felállnom, és besiettem a mozaikpadlós előcsarnokba. És vajon kivel találkoztam? Az egész családdal. Később megtudtam, hogy a moziból jöttek haza. Azt hittem, Shay Delaneyvel vagy – mondta anyu meglepetten. Csak voltam. És most mit csinálsz itt? Garvot keresem. Minek? – kérdezte ellenségesen. Nem válaszoltam, mire haragosan megjegyezte: – Ha egyszer hűtlen volt, másodszor is az lesz. A recepciós érdeklődve követte a párbeszédet. – Helló – mondtam. – Legyen szíves, szóljon fel Paul Garvan szobájába!
Már kijelentkezett. A szívem fájdalmasat dobbant. – Mikor? Körülbelül egy órája. Hova ment? Haza a Keleti partra. Értem, köszönöm, akkor elérem a reptéren. De amikor megfordultam, anyu állta el az utamat. Kidüllesztette a mellét. – Nem mehetsz utána! Ne csináld, kicsim, az én kedvemért – könyörgött apu. Margaret, nem mehetsz! Rájuk bámultam, hosszan és csodálkozva, majd azt mondtam: – A nevem Maggie, és oda megyek, ahova akarok. Miközben a kocsi felé szaladtam, lábdobogást hallottam a hátam mögül. Anna jött utánam. – Veled megyek – mondta kifulladva. Beugrott az ülésre, bevágta az ajtót, bekapcsolta az övet. – Taposs bele! Az út sose akart véget érni, sűrű volt a forgalom a kései időponthoz képest, és hiába mormolt Anna varázsszavakat mellettem, a piros lámpák még mindig ellenem dolgoztak. Szerinted melyik járattal megy? – kérdeztem, a hatodik érzékében bízva. American Airlines? Lehet, hacsak nem Londonban szállt át, mint én. Maggie, mi van a másik lánnyal? Már nincs. De meg tudod neki bocsátani? Igen, azt hiszem. Remélem. Az az igazság, hogy én is követtem el hibákat. És ettől könnyebb? Igen, mert szeretem, és rendbe fogunk jönni. – De még hozzátettem: – Viszont ha még egyszer ilyet csinál, úgy kinyírom! Nagyon örülök. Mindig is azt gondoltam, hogy ti ketten tökéletesen illetek egymáshoz. Tényleg ezt gondoltad? Te nem? Az a helyzet – vallottam be –, hogy néha voltak kétségeim. Néha megfordult a fejemben, hogy igazából vagány, kalandra termett lány vagyok, és csak az egyszerűség kedvéért mentem férjhez. Anna felhorkantott, s én kérdőn néztem rá. – Bocs – mondta. – Csak te... meg a vagányság. Bocs.
Kis hallgatás után azt mondtam: – Semmi baj. Mióta idejöttem, megpróbálkoztam egy kis vagánysággal, de nem az én pályám. Tényleg összejöttél Larával, vagy csak Helent szívattad? Tényleg. Jóságos ég! De a lényeg az, hogy nem tévedésből mentem férjhez. Én ilyen vagyok! Natúr joghurt szobahőmérsékleten? Hát... Natúr joghurt szobahőmérsékleten, és büszke vagy rá? Elgondolkoztam. – Mit szólsz ahhoz, hogy natúr joghurt, az alján málnapürével? Azzal kiegyeznék. Úgy érted, érdekesebb, mint első pillantásra látszik? Pontosan. És rejtett mélységeid vannak. Ez az! Lehet, hogy beszerzek egy ilyen pólót. Kettőt. Garvnak is kell. Ha megtaláljuk – mondtam elszoruló szívvel. – És ha nem mondja azt, hogy menjek a francba. Elértük a repteret, és egy újabb citromdíjas parkolási mutatvány után berohantunk az indulási csarnokba. De amikor megkérdeztem az American Airlines-pólós becsekkoló lányt, hogy Garv ezen a gépen van-e, azt mondta, ilyen információt nem adhat ki. A felesége vagyok – mondtam rimánkodva. Az se érdekel, ha a dalai láma. De ez sürgős! Nekem is a vécé, de ezen sem tudok segíteni. Gyere – rángatott el Anna. – Talán a biztonsági kapunál megtaláljuk. A Los Angeles-i nemzetközi repülőtér hatalmas és mindig zsúfolt, éjjel-nappal. Zihálva rontottunk át a tömegen, úgy pattogtunk le az emberekről, mint a labda. Néhány frusztráló percre belegabalyodtunk egy éneklő, szökdelő krisnás nyájba, és le kellett lassítanunk az ő tempójukra. Egyikük a kezembe akart nyomni egy tamburint, de sikerült kiszabadulnunk és továbbrohannunk. Milyen ruha van rajta? – lihegett Anna. Farmer és póló. Legalábbis ez volt rajta délután, de át is öltözhetett. Az nem ő? – kérdezte Anna, és a szívem majdnem kiugrott a torkomon. De akire mutatott, az sötét bőrű volt.
Bocsi – mondta. – Csak láttam, hogy farmer és póló, és elhamarkodottan következtettem. Végigszáguldottunk az indulási csarnok összes bárján és boltján, de Garvot nem láttuk sehol. Ezután már csak a tranzit maradt, de beszállókártya nélkül nem engedtek be a kapun, és a tisztviselőt nemigen érdekelte a magyarázatunk. Biztonsági előírás. Lehetnének terroristák is. Úgy nézünk ki, mint a terroristák? – próbáltam a józan eszére hatni. Rágógumit fújt, ki pukkasztotta, ezt megismételte még párszor, aztán azt morogta: – Úgy! Farkasszemet néztem vele, abban a reményben, hogy a szuggesztió erejével felőrlöm az ellenállását. De ő visszabámult, higgadtan és közönyösen, és közben minden múló másodperccel tovább fogyatkoztak a reményeim. De még nem adtam fel. Nézzük meg még egyszer a boltokat és bárokat. – De nyoma sem volt sehol. Verejtékezve, zakatoló szívvel, a reménytől bizsergő vérrel futkostam fel és alá, akár egy fejetlen csirke, Anna meg igyekezett lépést tartani velem, és csak akkor álltam meg, amikor elfogyott az erőm. De még mindig nem akartam hazamenni. – Maradjunk még, hátha erre jön. Jó – mondta Anna, és a nyakát nyújtogatva fürkészte a terepet, mint a manguszta. Telt az idő, és felgyűlt bennem a kétségbeesés. Gyere – mondtam végül. – Úgyse találjuk meg. Akár haza is mehetünk. Úgy vezettem hazafelé, mint önmagam viaszbábja. Los Angeles utcái és házai eltűntek, kopár sivatagon hajtottam keresztül. Majd felhívod – vigasztalt Anna. – Amint hazaért Írországba. Persze – motyogtam, de a gyomromból nem mozdult a jeges félelem. Tudtam, hogy elkéstem. Eljött hozzám, én Shayt választottam, ő itt hagyott. Kaptam egy esélyt, de nem éltem vele. Úgy hatott rám a felismérés, mint amikor a levegőben felszállás után hirtelen kidugul a füled, és megint tisztán hallasz. Hülyeség volt azt hinni, hogy megtalálom a reptéren – mondtam letörten. – Ilyesmi csak filmekben történik. Meg Ryannel – bólintott Anna mélabúsan. Garv átugrott volna a korláton. És mindenki tapsolt és éljenzett volna. Felsóhajtottunk, és némán kocsikáztunk tovább a semmibe.
Sokáig úgy gondoltam a házasságomra, mint egy sötét, ijesztő helyre, ahová rossz belépni. Nem tudtam felidézni egyetlen szép emléket sem – most viszont hirtelen rengeteget. Például, ha este készültünk valahova, Garv megállt előttem boxerben és kopott cowboycsizmában, és azt mondta: – Mehetünk! – Én meg a homlokomat ráncolva figyelmeztettem: – így nem mehetsz ki az utcára. Hideg van, kell kabát! – Azzal alapozópöttyöket nyomtam az arcomra, de nem kentem szét, és ő megjegyezte: – Káprázatos vagy, tündérem, akár egy virág. De szabad javasolnom egy leheletnyi rúzst? – Erre húztam egy piros vonalat az államra vagy a homlokomra, és elégedetten kiáltott fel: – Perfecto! – Aztán adott vattát, hogy letöröljem. És csodásak voltak a péntek estéink – kivettünk egy videót és hoztunk gyorskaját (van, ami sohasem változik), és a kanapéra dőltünk, hogy ellazuljunk a hét fáradalmai után. És a második vetélésig a péntek egyben a szeretkezés napja is volt; nem mintha máskor nem csináltuk volna – például vasárnap délelőtt is nagyon jólesett –, de a pénteki sosem maradt el. És noha, mint már említettem, rég volt az az idő, amikor Garvval a konyhaasztalon hemperegtünk, azért nem panaszkodhattam. Csodálatos az együttlét valakivel, aki majdnem olyan jól ismeri a testemet, mint én magam. És eszembe jutott az is, ahogy megkentük esténként egymás fogkeféjét. És hogy a Tex-Mexben mindig egy közös kosár csirkeszárnyat ettünk előételnek, egy másodikat főfogásnak, és a harmadikat desszertnek. Csak úgy repült az idő... Boldogabbnál boldogabb emlékek tolongtak az agyamban, és az öklömmel be kellett tapasztanom a számat, hogy ne bömböljek a fájdalomtól. Sokszor hallottam ezt a mondást, de sosem hittem volna, hogy egyszer igaz lesz rám is: csak akkor jössz rá, milyen kincsed van, amikor elveszíted. Mikor megérkeztünk Santa Monicába, fogalmam sem volt róla, hogyan sikerült visszatalálnom. Kitegyelek az Ocean View-nál? – kérdeztem. Nem, elmegyek veled Emilyhez. A kulcsot a zárba dugtam, és gyakorlatilag fejjel zuhantam be Emily házába – ahol annyi ember ült némán, hogy első gondolatom az volt, „ki halt meg?" Egy másodperc alatt végigpásztáztam a társaságot: Emily, Troy, Mike, Charmaine, Luis, Curtis, Ethan... Vendéged van, öreglány – mondta Ethan hűvösen, és a mellette állóra mutatott. Aki történetesen Garv volt. Azt hittem, visszamentél a Keleti partra. – A meglepetéstől kapásból hülyeséggel kezdtem. Nem jutottam fel a gépre. Nem volt helyjegyem. Milyen volt a randi?
Rövid. Röhejes. Utánad mentem a reptérre. Az arcom lángolt a megindultságtól, és a rám meredő tekintetek lyukat égettek a bőrömbe. És csak képzelődöm, vagy tényleg védelmezőn veszik körül Garvot – és ellenséges indulatokat sugároznak felém? Emily felállt. – Szerintem hagyjuk őket magukra. – Rövid habozás után vonakodva fölálltak, és utána cammogtak, ki az ajtón. Mikor Curtis elment mellettem, Garvra mutatott és dühösen közölte: – Ez a srác sokkal jobb fej, mint az a bájgúnár, aki péntek este hozott haza! Te meg arról honnan tudsz? – kérdezte Emily. Van távcsöve – közölte Luis. Uhh – nyögött fel Emily. A szerelem az nem olyan ám, mint a frizura – hajolt hozzám Luis távozás előtt. – Ha elcseszed, nem nő vissza, vágod? Aha, jó. Ami nem tér vissza, az sose volt a tied – csatlakozott Ethan is. – Ha visszatér, örökre megtarthatod. Vigyázz, mit kívánsz – biccentett Mike jelentőségteljesen. Nagy bölcsesség – lám, az én kívánságom eddig Shay volt. Gondolj a csigára – mondta Charmaine. He? – kiáltottak többen is. A csigára? – értetlenkedett Emily. – Miről van szó? Végre kimentek mind, és kettesben maradtunk Garvval. Mi ez az egész? – kérdezte bágyadtan. Igazad volt. Ne haragudj! Miben volt igazam? Az egész Shay Delaney-ügyben. Hogy mostanáig nem tettem magam túl rajta egészen – de nem tudtam, hogy így van, esküszöm. Az eszemmel nem tudtam. Garv megdörzsölte a szemét – kimerültnek látszott. – Most az egyszer jobban örültem volna, ha tévedek. Ne haragudj. Annyira sajnálom! Én is sajnálom. Megkondultak bennem a vészharangok; ez nem a jófajta „sajnálom". Olyan végérvényesen és lemondóan hangzott. – Mit? – kérdeztem gyorsan. Mindent. A Karen-ügyet. A szörnyű hónapokat, amikor alig beszéltünk egymással. Hogy sosem hoztam szóba Delaneyt, csak reménykedtem, hogy majd elmúlik. El is múlt. – Nehezen szedtem a levegőt. – Esküszöm! Miért mentél ki a reptérre?
Mert... – Hogy fogalmazzam meg? Hogyan öntsem szavakba a felocsúdást, amikor kitisztult a kép és Garv állt a középpontban? – Azt hittem, vége, tényleg azt hittem, hogy ami köztünk volt, az örökre elszállt. De amikor ma megláttalak, akkor fellobbant minden régi érzés, és rájöttem, hogy mindig le fogom venni a csigákat a szélvédődről. És csak a tiédről. Elfulladva befejeztem, de Garv nem válaszolt, az idegeim pattanásig feszültek, úgy éreztem magam, mint az esküdtszék ítéletét váró vádlott. Akkor hadd mondjam másképp – próbálkoztam tovább. – Szeretlek. Tényleg? Igen, komolyan, mármint persze – különben miért mentem volna a reptérre Meg Ryant játszani? Most ő lepett meg engem: – Nem maradtam le a repülőről – csak azért mondtam, hogy megőrizzem az önbecsülésem utolsó foszlányát. Kimentem a reptérre, és arra gondoltam, mekkora hülyeség volt ideutazni és ilyen könnyen feladni. – Vállat vont. – Hát visszajöttem, hogy újabb próbát tegyek. Ó! Ó! Nahát. Az jó. Miért? Elfordította a fejét, eltűnődött, aztán halkan fölnevetett és a szemembe nézett. – Mert te vagy a kedvencem. Nekem meg te. Te találj ki saját bókot. Bocs. Oké. Szeretlek. Szeretlek. Most te is utánzól. Csak mert nincs fantáziám. Akkor már ketten vagyunk. Sok közös vonásunk van. Igen. Mit csináltál volna – kérdeztem óvatosan –, ha nem mentem volna haza? Hanem... tudod... Shayjel maradok? Nemtőm. Beleőrültem volna. Villanykörtét tömtem volna a számba. De nem maradtam, úgyhogy felejtsd el a villanykörtéket. Jó. Ja. – Nagyot nyeltem. Hirtelen zavarba hozott és elbátortalanított a tekintete. – És most... izé... mi lesz? Hát, mivel Hollywoodban vagyunk – mondta, és tett egy lépést felém –, szakadékba hajthatnánk a kocsival. Vagy lassított felvételen lefuthatnánk egy dombon. – Közelebb léptem, hogy érezzem a finom Garv-illatot. Vagy a karomba veszlek, és addig csókollak, amíg forogni nem kezd a szoba.
A csókjelenet hangzik a legjobban – mondtam alig hallhatóan. Szerintem is. És forogni kezdett a szoba...
Epilógus Egy hét múlva Larry Savage-et kirúgták az Empire-től – egy reggel bement, és minden külön magyarázat nélkül felszólították, hogy ürítse ki az íróasztalát, majd kitessékelték a kapun. Azt mondják, egy filmproducernél ez benne van a pakliban. Emily forgatókönyve egy polcon porosodik az Empire-nél, és úgy tűnik, Morzsa, a csodakutya történetét sosem ismeri meg a világ. Ami nagy megkönnyebbülés, mondta Emily, kár, hogy így csak fele pénzt kap. Annyira rettegett attól, hogy a toprongyos ember sorsára jut, hogy végleg fel akart hagyni a forgatókönyvírással. De Troy közbelépett, és szerzett támogatást a legújabb könyvére. Független film lesz belőle, állítólag remek, nagyon sötét tónusú – Emily szerint azért, mert olyan rettegő és nyomott lelkiállapotban írta. Egy másik kis stúdió producere a Túsz/Drámát szeretné leporolni. Egy szó, mint száz, egyelőre nem kell az éhenhalástól tartania, bár Mrs. O'Keeffe-nek még mindig nem adódott alkalma tengerészkék, flitteres ruhában menni el egy filmbemutatóra. De vigaszul szolgálhat, hogy valószínűleg fölveheti a közeljövőben. Nem premierre, hanem Emily és Troy esküvőjére. Én bevallom, hogy korábban erős kétségeket tápláltam Troy megbízhatóságát illetően, de mióta összejött Emilyvel, példásan viselkedik. Lou nem túl nagy meggyőződéssel zaklatta Emilyt még két hétig, Kirsty viszont, amikor meghallotta a hírt, az ételbe menekült. Állítólag két hét alatt hét kilót hízott. Nevetnék, de az olyan csúnya dolog lenne. Lara még mindig egy nagy, tüzes vidámságbomba. Még nem találta meg az igazit, de imádja keresni. Justin még mindig Desireevel éli szolid agglegényéletét, de nemrég rámosolygott a szerencse, mert a másik feláldozható kövér pasi mirigylázat kapott, és lefogyott szegény. Reza kidobta a férjét, és közölte vele, hogy mehet a „ribánc"-hoz. A pasas egy hét múlva hason csúszva könyörögte vissza magát. A szegény őrült forgatókönyvíró még mindig a parkolóban bolyong, és a vásárlókat abajgatja a Csillagos éj)t\. Luis nyavalyáját megszüntette a második adag antibiotikum. /. fiúk elvégezték a főiskolát, leborotválták a kecskeszakállukat, megnövesztették a hajukat (csak a szőrzet helye változott), és azóta Ethan, Curtis és Luis tisztességes polgár lett. A roncsmobil a roncstelepen végezte.
Charmaine és Mike maradt Charmaine és Mike. Mielőtt hazautaztam, Charmaine elárulta, hogy az aurám már nem annyira sérült, mint régebben. Időnként a mesemondó brancs felhívja anyut, hogy térjen vissza közéjük. Nemrég küldött nekik egy példányt a Finn McCool meséiből, és most reméli, hogy végre leszállnak róla. Connie férjhez ment, és túszejtés nélkül megúszta a nászú tat. Helen általános megrökönyödésre valóban detektívirodát nyitott Írországban. A „háztartási" ügyekre specializálódott – azaz hűtlen hitvesek leleplezésével foglalkozik –, és tele van megbízással. Anna olyan nagy sikert aratott a munkahelyén, hogy a postázó sötét bugyraiból előléptették a fényességes recepcióba. Shane-t már nem emlegeti, és időnként e-mailt kap Ethantől. Csak hogy felbosszantsa anyut, néha közli, hogy Ethan a következő szabadságát náluk tölti. Apu n)*aka szépen javul. Ahogy a viszonyunk is. Eltartott egy darabig, anyuval .pedig még tovább. A Dark Star Productions becsődölt, de Shaynek máris jól fizető állása van egy másik filmvállalatnál. Claire szinte elismeréssel állapította meg: – Látjátok, már megint. Beleesett a pöcegödörbe, és parfümillattal mászott ki belőle. Egyik nap tévét néztem, és egy új amerikai sorozat előzetesét mutatták. Hirtelen ismerős arcra lettem figyelmes. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, ki az: sokkal rendezettebb és divatosabb volt, mint amikor utoljára láttam. – Ez Rudy! – rikoltottam. – A jégkrémes a Santa Monica-i strandról! Mennyi pálcikás fagyit vettem tőle! – Persze senki nem hitt nekem. Kimaradt valaki? Ja, én. Az ágyban fekszem, moccanni sem tudok, ugyanis nyolc hónapos terhes vagyok, és ennek megfelelően hatalmas. A lábujjaimat hetek óta nem láttam, és ha egyszer hanyatt fekszem, sem megfordulni, sem fölkelni nem tudok, Garvnak kell emelőrúddal felnyomnia. Megígértem Helennek, hogy pontosan megmondom majd neki, mennyire fájt a szülés, és nem rázom le a zujéleccsodájával. Garv és én együtt vagyunk. Nagyon. Nem mindig könnyű, néha kiabáltunk egymással, míg elvarrtunk minden szálat és kisimítottuk a gyűrődéseket, de most már biztosan tudjuk, hogy a köztünk lévő kötelék állja a viharokat. Akkor is összetartott minket, amikor eltávolodtunk egymástól. Ahogy ő maga is mondta, a csillagok mindig ott vannak, még nappal is. Csak néha nem látjuk őket.
Köszönetnyilvánítás A következő személyeknek szeretnék köszönetet mondani: Szerkesztőmnek, Louise Moore-nak az intelligens és kreatív közreműködésért, Harriet Evansnek az alapos munkáért, valamint a Penguin minden dolgozójának. A Poolbeg kiadó munkatársainak, és külön köszönet illeti Paula Campbellt a sznúkerdöntős sztoriért. Jonathan Lloydnak, Tara Wynne-nek és Nick Marstonnak a Curtis Brown ügynökségtől. Első Los Angeles-i túrám kalauzainak, a tüneményes Ricardo Mestresnek, Danny Davisnek és Heijnek a Touchstone Picturestől. Második Los Angeles-i túrám nem kevésbé tüneményes kalauzainak, Bob Bookmannek, Sharie Smileynak és Jessica Tuchinskynak a CAA-től. És hálásan köszönöm az információkat, biztatást és/vagy nyalánkságokat az alább felsoroltaknak: Guy és Julié Baker, Jenny Boland, Ailish Connelly, Siobhan Coogan, Emily Godson, Gai Griffin, Dr. Declan Keane a Holles St Hospitaltól, Caitríona Keyes, Keyes mama, Rita-Anne Keyes, Julián Plunkett-Dillon, Deirdre Prendergast, Eileen Prendergast, Suzanne Power, Morag Prunty, Jason Russell, Anne-Marie Scanlon, Emma Stafford, Louise Voss, Amy Welch és Varina Whitener. Köszönöm mindegyikőtöknek! És végül köszönöm az én drága Tonymnak, akinek ezt a könyvet ajánlom.
