Marian Keyes
Egy sármos férfi
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Mindenki emlékszik, hol volt aznap, amikor meghallotta, hogy Paddy de Courcy megnősül. Én az elsők között értesültem róla – minthogy egy újságnál dolgozom –, amikor David Thornberry politikai tudósító (mellesleg a legmagasabb férfi Dublinban) meghozta a hírt, hogy De Courcy is beadja a derekát. Meglepődtem. Már úgy értem, valamennyien meglepődtünk. De én még annál is jobban, és ez még az előtt volt, hogy meghallottam volna, ki a szerencsés nő. De nem borulhatok ki. Nem mintha bárkinek is feltűnt volna, hogy milyen idegállapotban vagyok. Holtan rogyhatnék össze az utcán, de valaki még akkor is biztos megkérne, hogy vigyem ki a pályaudvarra. Ilyen az élet, ha az ember egy ikerpár egészséges tag ja. Egyébként is, Jacinta Kinsellának ( főnök) gyorsan szüksége volt egy cikkre az eljegyzésről, úgyhogy félre kellett tennem a személyes érzéseimet, és profiként kellett viselkednem. Grace Gildee Jó lett volna, ha előbb megkérdezel. Alicia Thornton Éppen a neten nézegettem a bagolyszatyor (a Stella McCartney-féle, nem csak egy amolyan „bagoly”-táska) árait egy ügyfél számára, aki valami vadvilágvédelmi jótékonysági rendezvényen akarta viselni, amikor megláttam a főcímet: De Courcy nősül. Azt hittem, kacsa. A média állandóan kitalál ezt-azt, narancsbőrt hamisít olyan lányokra, akiknek nincs is, és lesatí9
rozza azokról, akiknek van. Amikor rájöttem, hogy a hír igaz, sokkos állapotba kerültem. Komolyan azt hittem, szívrohamot kapok. Hívni akartam a mentőket, de nem emlékeztem a 999es számra. Folyton a 666 járt az eszemben. A fenevad száma. Fionnola „Lola” Daly Ne merészelj örülni, te szemét. Erre gondoltam, amikor meghallottam. Ne merészelj örülni. Marnie Hunter
10
De Courcy nősül
A nők országszerte fekete karszalagot öltenek a hír hallatán, hogy Írország legpartiképesebb politikusa, Paddy „Higany” de Courcy beadja a derekát, és megállapodik. Az utóbbi évtizedben De Courcyt, a menő dublini éjszakai szórakozóhelyek VIPtermeinek népszerű alakját, akiről gyakran mondták, hogy nagyon hasonlít John-John Kennedyre, számos feltűnően szép nővel hozták kapcsolatba, köztük a modellből lett színésznővel, Zara Kaletskyvel és a Mount Everestet megmászó Selma Teeleyvel, ám ő mindeddig semmi jelét nem adta, hogy tartósan elkötelezné magát. Nem sokat tudunk hírhedten szeszélyes szívének elnyerőjéről, egy bizonyos Alicia Thorntonról, de annyi bizonyos, hogy a hölgy nem modell és nem hegymászó – szemlátomást csupán a társadalmi ranglétra megmászása áll érdeklődése középpontjában. Az állítólag özvegy Mrs. Thornton (35) egy jól ismert ingatlanügynökségnél dolgozik, de tervei szerint a házasságkötése után otthagyja az állását, hogy férje bimbózó politikai pályafutásának „szentelje magát”. A híresen nagyra törő „Higany” feleségeként nagy fába vágja a fejszéjét. De Courcy (37) a három évvel ezelőtt Dee Rossini és más parlamenti képviselők által alapított ÚjÍrország alelnöke, amely szakított az Írország főbb politikai pártjaiban uralkodó korrup11
ció és sógorság-komaság gyakorlatával. A népszerű vélekedéssel ellentétben De Courcy nem alapító tagja az ÚjÍrországnak, csak nyolc hónappal az alapítása után csatlakozott a párthoz, amikor már világossá vált, hogy az megfelelő távlatokat nyújt számára.
12
Lola
0. nap. Hétfő, augusztus 25., 14.25 Életem legrosszabb napja. Amikor a döbbenet első hulláma kiengedett ördögi szorításából, akaratlanul is arra gondoltam, hogy Paddy nem hívott fel. Nyugtalanító. Én vagyok a barátnője, a média őrjöng, hogy egy másik nőt készül elvenni, és fel sem hívott. Rossz jel. Felhívtam a privát mobilját. Nem a mindennapos privátot, hanem a privát privátot, amit csak én ismerek, és a személyi edzője. Amikor négy csöngés után az üzenetrögzítő jelentkezett, tudtam, hogy igaz a hír. Világvége. Felhívtam az irodáját, a lakását, állandóan csörgettem a mobilját, és ötvenegy üzenetet hagytam neki – számoltam. 18.01 Csöngött a telefon – ő volt az! Azt kérdezte: – Láttad az esti lapokat? – Online – feleltem. – Sosem olvasok újságot. (Nem helytálló, de az emberek sokkos állapotban a legkülönösebb dolgokat mondják.) 13
– Sajnálom, hogy ilyen brutális módon kellett megtudnod. Én magam akartam elmondani, de valami újságíró… – Mi? Szóval igaz? – kiáltottam. – Sajnálom, Lola. Nem gondoltam, hogy ilyen komolyan veszed kettőnket. Csak szórakoztunk kicsit. – Szórakoztunk? Szórakoztunk? – Igen, csak néhány hónapig. – Néhány? Tizenhat. Tizenhat hónap, Paddy. Az hosszú idő. Tényleg elveszed azt a nőt? – Igen. – De miért? Szereted? – Hát persze. Különben nem venném el. – De én azt hittem, hogy szeretsz. – Sosem ígértem neked semmit, Lola – mondta szomorkás hangon. – De igazán nagyszerű lány vagy. Millió közül egy. Szeresd magadat. – Várj, ne menj még! Látnom kell téged, Paddy, kérlek, csak öt percre! (Semmi méltóság, de nem tehettem róla. Rettentően zaklatott voltam.) – Próbálj meg nem haraggal gondolni rám – kérte. – Én mindig szeretettel fogok gondolni rád és az együtt töltött időnkre. És ne feledd… – Igen? – ziháltam, kétségbeesve vágyva arra, hogy olyasmit halljak, ami elveszi ennek a szörnyű, elviselhetetlen fájdalomnak az erejét. – Ne mondj semmit a sajtónak. 18.05-től éjfélig Mindenkit felhívtam. Őt is. Elvesztettem a fonalat, hányszor, de sokszor. Ebben biztos lehetek. Kétjegyű, netán háromjegyű a szám. A telefon a bejövő hívásoktól is izzott. Bridie, Treese és Jem – őszinte igaz barátnők – tiszta szívből vigasztaltak, pedig nem is bírják Paddyt. (Sosem vallották be, de tudom.) Sok 14
álbarát – a kibicek! – azért hívott, hogy kárörvendjen. Nagy vonalakban a lényeg: „Igaz, hogy Paddy de Courcy megnősül, és nem téged vesz el? Te szegény. Szörnyű. Nagyon-nagyon szörnyű ez neked. Olyan megalázó! Olyan becstelen! Olyan szégyenletes! Olyan…” Megőriztem a méltóságomat. Azt mondtam: – Köszönöm a jókívánságokat. Most mennem kell. Bridie személyesen jött el. – Te nem politikusfeleségnek vagy teremtve – jelentette ki. – Túl menők a ruháid, és lila melírod van. – Bíbor, jó? – kiáltottam. – A lila említésétől úgy érzem magam… mint egy kamasz. – Túlságosan felügyelet alatt tartott – folytatta. – Sosem láttunk. Főleg az utóbbi néhány hónapban. – Szerelmesek voltunk! Te is tudod, milyen szerelmesnek lenni! Bridie tavaly ment férjhez, de ő nem szentimentális. – Szerelem, ja, nagyon szép, de nem muszáj sülve-főve együtt lenni. Te folyton lemondtad a találkozóinkat. – Paddynek drága az ideje! Elfoglalt ember! Azt kellett elfogadnom, ami jutott! – Újságot sem olvasol, fogalmad sincs az aktuális világpolitikai eseményekről – folytatta Bridie. – Megtanulhattam volna – feleltem. – Megváltozhattam volna! Kedd, augusztus 26. Úgy érzem, az egész ország engem néz, mutogatnak és nevetnek. Minden barátnőmnek és sok ügyfelemnek is eldicsekedtem Paddyvel, és most tudják, hogy valaki mást vesz el. A lelki egyensúlyom romokban. Harvey Nichols karácsonyi katalógusának fotózásán a Wicklow hegységben a rézsútosan szabott osztrigaszínű selyem Chloé estélyit (tudják, melyikre gondolok?) túl magas hőfokon vasaltam ki, és el15
égettem! Vasaló alakú pörkölődés a (kiskereskedelmi áron) 2035 eurót érő ikonikus ruhán combtetőmagasságban. Tönkretéve. Ezt a ruhát szánták a fotózás sarkpontjául. Mázli, hogy nem verték rám (vagyis nem számították fel, nem tartóztattattak le, bár tulajdonképpen mindkettő előfordulhatott volna, most, hogy belegondolok). Nkechi ragaszkodott hozzá, hogy átveszi az irányítást – remek asszisztens, olyan remek, hogy mindenki azt hiszi, ő a főnököm –, mert a kezem remegett, nem tudtam koncentrálni és állandóan a hordozható vécére futkostam hányni. És még rosszabb. A beleim kocsonyás állapotban. Megkímélem magukat a részletektől. 20.30–0.34 Bridie és Treese feljött, és erővel visszatartottak, hogy Paddy lakásához hajtsak és találkozót követeljek tőle. 3.00 Felébredtem, és azt gondoltam, na most, nosza! Aztán észrevettem, hogy Treese ott fekszik mellettem. S ami rosszabb, ébren van, birkózásra készen. Szerda, augusztus 27., 11.05 Állandóan ez ismétlődik a fejemben: másik nőt vesz el, másik nőt vesz el, másik nőt vesz el. Aztán két-három óránként az jut eszembe: mi? Hogy érted azt, hogy másik nőt vesz el? Mintha csak most tudnám meg, és egyszerűen nem tudom elhinni. Aztán késztetést érzek, hogy felhívjam, megpróbáljam rávenni, gondolja meg magát, de sosem veszi fel. Aztán újra indul a verkli, aztán a meglepetés, aztán fel kell hívnom, aztán nem veszi fel – újra meg újra meg újra. Láttam egy képet erről az úgynevezett Alicia Thorntonról. 16
(Vettem egy csokit az újságosnál, amikor megláttam az Independent címoldalán.) Lesifotós kapta le, amint épp jött ki ballsbridge-i irodájából. Nehéz biztosat mondani, de mintha Louise Kennedyt viselt volna. Mindent elárul. Biztonságos. Elegáns, de biztonságos. Rájöttem, hogy ismerem Alicia Thorntont – az utóbbi néhány hónapban négyszer szerepelt közös fotón Paddyvel népszerű képes folyóiratok társasági oldalain. A képaláírás mindig az volt: „Paddy de Courcy és partnere”. A hármas számú fénykép megjelenésekor eléggé bátornak éreztem magam, hogy megkérdezzem Paddyt róla. Azzal vádolt, hogy nem bízom benne, és azt állította, hogy a család barátja. De miféle családé? Paddynek nincs is családja! 12.11 Telefon Bridie-től. – Ma este elmegyünk valahová. – Nem! – kiáltottam. – Nem tudok szembenézni a világgal! – Dehogynem tudsz! Emeld magasra a fejed! Bridie roppantul hatalmaskodó. A barátai csak Főtörzsőrmesterként emlegetik. – Bridie, szét vagyok csúszva. Reszketek meg minden. Sehová sem tudok menni. Könyörgök! – Jót fog tenni neked – felelte. – Majd mi vigyázunk rád. – Nem jöhetnétek el a lakásomra? – Nem. Nagy, hosszú hallgatás. Értelmetlen a küzdelem. Bridie a legerősebb akaratú ember, akit ismerek. Felsóhajtottam. – Kik jönnek? – kérdeztem. – Négyen. Te, én, Treese, Jem… – Még Jem is? Jem nagy barátságban volt velem, Bridie-vel és Treese-szel, de furcsamód nem volt meleg. Még csak metroszexuális sem. (Egyszer vett egy farmert a Marks & Spencerben. Nem látott benne semmi rosszat, amíg finoman rá nem mutattam a téve17
désére.) Kamaszkorunkban ugyanabban az utcában laktunk. A főiskolára menet esős reggeleken kapucis düftinkabátban együtt rostokoltunk a hideg buszmegállókban. Ő mindentudó mérnöknek készült, én pedig divat szakon akartam diplomát szerezni. (Csak hogy tudják: az én kabátom világító kék PVC-ből volt.) 20.35 Albatrosz kávézó Reszket a lábam. Majdnem lezúgtam az étterembe vezető lépcsőn. Megbotlottam az alsó három fokon, és majdnem térden csúszva adtam elő a belépőmet, mint Chuck Berry. És ami még rosszabb, nem érdekelt. Nem valószínű, hogy jobban köznevetség tárgya lettem volna, mint amennyire mostanában amúgy is vagyok. Bridie és Treese megvárt. Bridie külseje – mint mindig – roppant sajátságos volt. Egyenes, vörösesszőke haját nagymamás tarkókontyba fogta, és egy sokkoló zöld pulóverben pompázott – ferdén összement darab volt, amelyre apró zsokékat hímeztek. Mindig is roppant furcsa volt az ízlése – első óvodai napjától kezdve, négyéves korában, amikor is mindenáron egy libakakiszínű harisnyanadrágot akart felvenni. Alapjában véve fütyült az egészre. Treese, aki adományokat gyűjt egy nagy jótékonysági szervezet részére, sokkal elegánsabb volt. Lenszőke haja a negyvenes évek moziistennőinek stílusában hullámzott, és egy lenyűgöző ruha-kabátka együttest viselt. (Whistles modell, de Treese-en össze lehetett téveszteni egy Pradával.) Azt hihetnénk, hogy ha valaki egy jótékonysági intézménynek dolgozik, akkor bézs kordnadrágban és kapucnis mackófelsőben jár dolgozni, de tévednénk. Treese cége egy nagy jótékonysági szervezet, amelyik a fejlődő világban dolgozik (nem a harmadik világban, azt már nem lehet mondani, politikailag nem korrekt). Néha államminiszterekkel kell találkoznia és pénzt kérnie tőlük, néha pedig Hágáig kell elmennie, és az EU-tól kell készpénzt kunyerálnia. 18
– Hol van Jem? – érdeklődtem. Biztosra vettem, hogy lemondta, mert ritka volt az olyan alkalom, amikor mind a négyünknek sikerült együtt lennünk, még akkor is, ha a szervezés már hetekkel korábban megtörtént, nemhogy órákkal előtte, mint ez esetben. (Be kell vallanom, hogy az utóbbi hónapokban én voltam a leggaládabb vétkes.) – Már itt is van! – mondta Bridie. Jem rohanvást érkezett: aktatáska, esőkabát, kellemes, kerek arc. Bort rendeltünk. Folyt az ital. Megoldódtak a nyelvek. Mint mondottam, mindig is gyanítottam, hogy a barátaim nem kedvelik Paddyt. Most viszont, hogy nyilvánosan megszégyenített, szabadon beszélhettek. – Sosem bíztam benne – így Jem. – Túlságosan elbűvölő sármos volt. – Túlságosan elbűvölősármos? – kérdeztem vissza. – Hogy mondhatod, hogy túlságosan elbűvölősármos? Az elbűvölő sármos csodálatos dolog. Mint a fagyi. Az ilyesmiből sosincs túl sok! – De igen – felelte Jem. – Megehetsz egy literes doboznyi banános-diós fagyit, utána egy liter meggyes-csokisat, aztán rosszul leszel. – Én ugyan nem – jelentettem ki. – Egyébként emlékszem arra az estére, és nem a fagyitól lettél rosszul, hanem a spanglitól. – Túlságosan jóképű volt – mondta Bridie. Ismét hitetlenkedésemnek adtam hangot. – Túlságosan jóképű? Hát az meg hogy lehet? Lehetetlen. Ellentmond a fizika törvényeinek. Vagy az akármi törvényeinek. Esetleg a földtörvénynek. És ez sértés lett volna? – Azt mondod, hogy túl jóképű volt hozzám? – Nem! – kiáltottak fel. – Dehogy! 19
– Te tök csini vagy – mondta Jem. – Csini! Simán kinézel olyan jól, mint ő! – Jobban! – tette hozzá Treese. – Igen, jobban! – tódította Bridie. – Csak másképp. Ő túlságosan nyilvánvaló. Ránézel, és azt gondolod: Íme, egy magas, sötét hajú, jóképű férfi. Túl tökéletes! De nálad arra gondol az ember: íme, egy nagyon csinos, középmagas, lányos nő, jól vágott bubifrizurával, benne egy kis lila… – Bíbor, jó? – …és nagyon formás alakkal, ahhoz képest, hogy nem dohányzol. Csillogó szem – helyesebben szólva szemek – és kicsi, szimmetrikus orr. (Bridie meg van győződve róla, hogy az orra balra mutat. Mindenkit irigyelt, akinek az orra egyenesen állt ki a fizimiskájából.) – Minél tovább néz az ember, Lola, annál vonzóbb leszel. Minél tovább nézi az ember Paddy de Courcyt, annál kevésbé lesz vonzó. Kihagytam valamit? – kérdezte Treese-től és Jemtől. – A mosolya beragyogja az arcát – szólt hozzá Jem. – Igen – helyeselt Bridie. – A mosolyod beragyogja az arcodat. Nem úgy, mint neki. – Paddy de Courcy hamisan mosolyog. Mint Joker a Batmanben – tette hozzá Jem. – Ez az! Mint Joker a Batmanben! – Nem is olyan, mint Joker a Batmanben! – tiltakoztam. – De bizony, olyan, mint Joker a Batmanben. – Bridie hajthatatlan maradt. 22.43 Desszertek. Banános-karamelles sütit rendeltem. A banánnak olyan nyúlós íze volt, mint a novemberi nedves falevélnek. Ledobtam a kanalamat, és a szalvétámba köptem a banánt. Bridie megkóstolta a sütimet. Azt mondta, nem nyúlós. Egyáltalán nem emlékeztet novemberi nedves falevélre. Treese is megkóstolta. Szerinte sem volt nyúlós. Jem is megkóstolta. 20
Szerinte sem volt nyúlós. Meg is ette. Kárpótlásul felajánlotta a csokoládészeletét. De annak olyan íze volt, mint a csokoládés szalonnának. Bridie megkóstolta. Azt mondta, nincs csokoládésszalonna-íze. Csokoládéíze igen, szalonnaíze nem. Treese egyetértett vele. Jem is. Bridie felajánlotta az almatortáját, de a tésztájának nyirkos kartoníze volt, az almadarabok pedig döglött izékre emlékeztettek. A többiek nem értettek velem egyet. 23.48 Hazamentem, és beengedtem magam aprócska lakásomba. Körülnéztem egy semmit sem jelentő életben, és arra gondoltam, hogy teljesen egyedül vagyok. És hátralévő napjaimra egyedül is maradok. Ez nem önsajnálat. Egyszerű szembenézés a tényekkel. Csütörtök, augusztus 28., 9.00 Csöngött a telefon. Nagyon barátságos női hang szólt bele: – Szia, Lola! – Szia – köszöntem vissza óvatosan. Mert lehet, hogy egy ügyfél. Muszáj mindig úgy tennem, mintha tudnám, ki az, és sosem szabad megkérdeznem, hogy kivel beszélek. Mindegyik szereti azt hinni, hogy ő az egyetlen. (Nem így vagyunk ezzel valamennyien?) – Szia, Lola! – így újból a nagyon barátságos női hang. – A nevem Grace. Grace Gildee. Szeretnék veled beszélni. – Persze – feleltem. (Mert azt hittem, olyan nő, akinek stylistra van szüksége.) – Egy jó barátomról – folytatta. – Azt hiszem, te is ismered. Paddy de Courcy. – Igen – feleltem, s azon tűnődtem, mi ez az egész. Hirtelen leesett. Jaj, ne! – Te… újságíró vagy? – Igen! – mondta, mintha ez teljesen rendjén volna. – Na21
gyon szeretnék a Paddyhez fűződő kapcsolatodról beszélgetni veled. Paddy viszont azt mondta, hogy ne beszéljek a sajtóval. – Természetesen bőségesen kárpótolunk – mondta a nő. – Gondolom, mostanában elvesztetted pár ügyfeledet. Kapóra jöhet a pénz. Micsoda? Hogy pár ügyfelemet elvesztettem volna? Ez új nekem. – Lehetőséget kapsz, hogy elmondd a történetet a te oldaladról nézve – magyarázta a nő. – Tudom, úgy érzed, hogy csúnyán cserbenhagyott. – Nem, én… Begyulladtam. Meglehetősen begyulladtam. Nem akartam, hogy megjelenjen Paddyről és rólam egy sztori az újságban. Be sem kellett volna vallanom, hogy ismerem. – Nem akarok erről beszélni! – De volt kapcsolatod Paddyvel, igaz? – kérdezte. – Nem, én, hmm… Nincs hozzáfűznivalóm. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer olyan beszélgetést fogok folytatni, amelyben kiejtem e szavakat: nincs hozzáfűznivalóm. – Akkor ezt igennek veszem – így a Grace spiné. Nevetett. – Ne! – rikkantottam. – Ne vedd igennek! Most pedig mennem kell. – Ha meggondolod magad – mondta –, csak kurjants nekem. Grace Gildee. Színes cikkeket írok a Spokesmanbe. Remek munkát végeznénk. 9.23 Telefon Marcia Fitzgibbonstól, aki iparmágnás és fontos ügyfél. – Lola – mondta –, hallottam, hogy be volt lőve a Harvey Nichols-fényképezésen. – Belőve? – kérdeztem éles hangon. – Elvonási tünetei voltak – felelte. 22
– Miről beszél? – Azt hallottam, hogy reszketeg roncs volt. Izzadt, hányt, képtelen volt egy olyan egyszerű feladatot végrehajtani, mint egy ruha kivasalása anélkül, hogy tönkretette volna. – Nem, nem – erősködtem. – Marcia, akarom mondani, Miss Fitzgibbons, nem voltam belőve. Csupán az a baj, hogy összetörték a szívemet. Paddy de Courcy a barátom, és valaki mást készül feleségül venni. – Hallom, folyton ezt meséli mindenkinek. Na de hogy Paddy de Courcy a maga barátja lenne? Ne nevettesse ki magát! Magának lila a haja! – Bíbor – kiáltom. – Bíbor! – Nem tudok tovább dolgozni magával – jelentette ki. – Én szigorúan veszem a zéró tolerancia elvét a drogosoknál. Maga kitűnő stylist, de a szabály az szabály. Gondolom, ezért iparmágnás. A védelmemben felhozott további érvek hiábavalónak bizonyultak, ugyanis letette. Végtére is, az idő pénz. 9.26 Nagyon hiányzik az anyukám. Most nagy szükségem lett volna rá. Emlékszem arra, amikor haldoklott – bár nem igazán tudtam, hogy ez történik, senki nem mondott ilyesmit, azt hittem, csak sok ágyban fekvésre van szüksége. Délutánonként, amikor hazamentem az iskolából, amúgy egyenruhában mellé bújtam az ágyba, és kéz a kézben néztük az EastEnders ismétléseit. Most ezt szeretném tenni, bebújni mellé az ágyba, fogni a kezét, és örökre elaludni. Vagy ha legalább lenne egy nagy családom, amelynek tagjai dédelgetnének, körülvennének, és azzal vigasztalnának: – Ugyan, mi szeretünk. Még akkor is, ha semmit sem tudsz az aktuálpolitikáról. De egy szál magam vagyok a világban. Lola, a kis árva lány. Amit szörnyű kimondani, hiszen apu még él. Meglátogathat23
nám Birminghamben. De tudom, hogy az kibírhatatlan lenne. Olyan lenne, mint anyu halála után, amikor egymás mellett éltünk egy néma házban, gőzünk sem volt, hogy kell kezelni a mosógépet, vagy hogyan kell megsütni egy csirkét, és mindketten antidepresszánsokon éltünk. Bár tudtam, hogy értelmetlen feladat, azért felhívtam. – Szia, apu, a barátom egy másik nőt vesz feleségül. – Az aljas gazember! Majd sóhajtott egy nagyot, hosszút és súlyosat, és így folytatta: – Csak azt szeretném, ha boldog lennél, Lola. Ha te boldog lennél, az engem is boldoggá tenne. Már bántam, hogy felhívtam. Feldúltam, mindent nagyon mellre szív. És már hallgatni is, kimondottan, hogy olyan egyértelműen depressziós… Úgy értem, én is depressziós vagyok, de nem beszélek állandóan róla. Azonkívül hazudik is. Nem tenné boldoggá, ha boldog lennék. Kizárólag az tenné boldoggá, ha anyu újra élne. – Na és hogy van Birmingham? – kérdeztem. Én legalább boldogultam az életemmel anyu halála után. Én legalább nem költöztem Birminghambe, még csak nem is a szűkebb értelemben vett Birminghambe – amelynek jó üzletei vannak, köztük a Harvey Nichols –, hanem egy birminghami kertvárosba, ahol soha nem történik semmi. Neki nagyon sürgős volt elköltöznie. Amint betöltöttem a huszonegyet, úgy kilőtt, mint a puskagolyó, mondván, a bátyjának szüksége van rá; de gyanítottam, hogy azért költözött el, mert nagyon nehezünkre esett együtt lenni. (Az igazság kedvéért be kell vallanom, én magam azt fontolgattam, hogy New Yorkba költözöm, de megspóroltam magamnak a fáradságot.) – Birmingham nagyszerű. – Jó. Nagy, hosszú csönd. – Hát, mennem kell – mondtam. – Szeretlek, apu. – Jó kislány – felelte. – Úgy bizony. – És te is szeretsz, apu. 24
18.01 Ösztönöm minden sugdosása ellenére megnézem a híreket, azt remélve, hogy látok egy parlamenti közvetítést, és egy pillanatra megláthatom Paddyt. Végig kell ülnöm egy borzalmas tudósítást tizenhét nigériai férfiról, akiket kitoloncoltak, pedig ír gyerekeik vannak, meg arról, hogy az európai országok a harmadik világ országaiban rakják le a szeméthegyeiket (és igen, „harmadik világot” mondtak, nem „fejlődő világot”). Egyre vártam a parlamenti riportot, a kövér, vörös képű, korruptnak látszó férfiakat, amint egy kék szőnyeges helyiségben állnak, és azt kiabálják egymásnak: ratatatata! De egyáltalán nem jött. 18.55 Nem tudom abbahagyni Paddy hívogatását. Olyan ez, mint egy kényszerbetegség. Mint az állandó kézmosás. Vagy a kesudiórágcsálás. Ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni. Egyszer sem veszi fel, és egyszer sem hív vissza. Tudatában vagyok ugyan, hogy lealázom magam, mégsem tudom abbahagyni. Vágyódom utána. Sóvárgok utána. Bárcsak beszélhetnék vele! Lehet, hogy nem tudnám rávenni, gondolja meg magát, de válaszokat kaphatnék a kérdéseimre. Például, hogy miért éreztette velem azt, hogy olyan különleges vagyok? Miért sajátított ki annyira? Amikor pedig egész idő alatt volt egy másik nő is. Van egy olyan szörnyű, okvetetlenkedő érzésem, hogy ez az én hibám. Hogy is hihettem el, hogy egy olyan jóképű és karizmatikus férfi, mint Paddy, komolyan vesz egy ilyen nőt, mint én? Annyira, de annyira ostobának érzem magam! Pedig a helyzet az, hogy nem vagyok ostoba. Felületes igen, de ostoba nem. Ez nagy különbség. Csak mert imádom a ruhákat és a divatot, még nem vagyok agyilag zokni. Meglehet, nem tu25
dom, ki Bolívia elnöke, de van érzelmi intelligenciám. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy van. Mindig remek életvezetési tanácsokat adtam másoknak. (Csak igény esetén. Kéretlenül nem. Az bárdolatlanság lenne. De világos, hogy nem volt jogom hozzá. A suszter gyerekeinek stb. stb.) Péntek, augusztus 29. Életem legrosszabb hete megállás nélkül folytatódik. Petra McGillis írónő fotózására három súlyos bőröndnyi ruhával támolyogtam be, amelyeket Petra részletes kikötései alapján kértem kölcsön, de amikor kinyitottam a koffereket, felháborodva így szólt: – Azt mondtam, nem akarok színeket! Azt mondtam, semleges színek legyenek, drapp, tejkaramella, ilyesmi! – Odafordult egy nőhöz, akiről később kiderült, hogy a szerkesztője, és azt méltatlankodta: – Gwendoline, mivé akarsz változtatni? Pisztáciazölddé? Én nem vagyok pisztáciazöld szerző! Szegény szerkesztő bizonygatta, hogy dehogy akarta ő bármivé tenni a szerzőt, pisztáciazölddé meg végképp nem. Azt mondta, hogy Petra beszélt a stylisttal (velem), és elmondta az igényeit, és abba hogy senki sem avatkozott bele, nem változtatott semmit. – De azt mondtam, hogy semmi színt! – kötötte Petra az ebet a karóhoz. – Elég részletesen kifejtettem. Sosem viselek színes holmikat! Én komoly író vagyok! Hirtelen mindenki engem nézett: a fényképész, a sminkes, a díszlettervező, az élelmiszer-szállító és egy csomagot kézbesítő postás. Az ő hibája, vádoltak valamennyien a szemükkel. Az a stylist. Azt képzeli, hogy Petra McGillis pisztáciazöld teremtés. És jogosan is vádoltak. És Nkechit sem hibáztathattam. Én fogadtam a hívást, és amikor Petra azt mondta, „Nem akarok színeket!”, szétzilált agyam nyilván úgy értette: „Imádom a színeket!” 26
Korábban ez sosem fordult elő velem. Általában annyira jól szoktam közvetíteni az ügyfelek igényeit, hogy el akarják lopni a ruhákat a fényképezésről, és bajba kevernek a sajtóirodával. – A saját kurva ruhámat fogom viselni – jelentette ki szilárdan és ingerülten Petra. A találékony Nkechi rengeteg telefont bonyolított le, hogy felkutasson egy kupac semleges színű ruhákat tartalmazó, azonnali segítséget jelentő csomagot, de egy sem volt megszerezhető. Ő legalább megpróbálta, üzenték némán a vádló arcok. Hogy Nkechi csupán asszisztens, mégis több leleményességről tett tanúbizonyságot, mint maga a stylist. Ott és akkor távoznom kellett volna, hiszen úgysem voltam senkinek hasznára. De a fotózás hátralévő részében (három órán át) csak álltam tétlenül, hősiesen mosolyogtam, és igyekeztem kordában tartani az ajkam rángatózását. Hébehóba előugrottam, hogy megigazítsam Petra gallérját, hogy mutassam, okom van a létezésre, de katasztrófa volt, szörnyűséges katasztrófa. Hosszú időt töltöttem a karrierem felépítésével. Most mindez napok leforgása alatt tönkremegy Paddy de Courcy miatt? De nehéz volt bármivel is törődnöm. Csupán az érdekelt, hogyan szerezzem vissza. Vagy ha ezzel kudarcot vallottam, hogyan viseljem el életem hátralévő részét nélküle. Igen, ez úgy hangzott, mintha valami felfuvalkodott, a gót divatot követő perszóna lennék, de tényleg, ha ismernék… Élőben sokkal jóképűbb és karizmatikusabb, mint a tévében. Azt érezteti az emberrel, hogy ő az egyedüli a világon, és olyan jó illata van, hogy az első találkozásunk után vettem a borotválkozás utáni szeszéből (Baldessini), és bár ő egy különleges De Courcy-adalékot is adott az elegyhez, egyetlen szippantás elég volt, hogy csőlátásom támadjon, mintha ájulás jött volna rám. 27
15.15 Újabb hívás ettől a Grace Gildee nevű újságírótól. Rámenős. Először is, hogyan szerezte meg a számomat? És honnan tudta, hogy Marcia Fitzgibbons lapátra akar tenni? Tulajdonképpen arra gondoltam, megkérdezem tőle, ki akar még kirúgni, de letettem róla. Bizonyos mennyiségű óvatoskodás után (részemről) öt rongyot kínált a sztorimért. Rengeteg pénz. A stylist bizonytalan szakma. Lehet, hogy egyik héten tizenkét munkád is van, aztán a hónap hátralévő részére semmi. De nem estem kísértésbe. Viszont – nem estem teljesen a fejemre, bár úgy éreztem magam – felhívtam Paddyt, és hagytam neki egy üzenetet. „Egy Grace Gildee nevű újságíró egy csomó pénzt kínált, ha beszélek vele a kapcsolatunkról. Mit tegyek?” Alig tettem le, máris visszahívott. – Eszedbe se jusson – rendelkezett. – Én közszereplő vagyok. Nekem pályafutásom van. Mindig csak ő meg a pályafutása. – Nekem is van pályafutásom, tudod – emlékeztettem. – És most az összetört szívem miatt épp folyik le a Swanee folyón. – Ne engedd – felelte kedvesen. – Nem érek annyit. – Öt lepedőt kínált. – Lola. – Meggyőző erő volt a hangjában. – Ne add el pénzért a lelked, te nem az a fajta lány vagy. Te meg én remekül megvoltunk. Őrizzük meg az emlékét. És tudod, ha bármikor megszorulsz pár fillér erejéig, kisegítelek. Nem tudtam, mit mondjak. Jóllehet támogató barátként viselkedik, valójában nem arról van szó, hogy pénzt ajánl fel a hallgatásomért? – Rengeteg mindenről tudnék mesélni Grace Gildeenek – jelentettem ki bátran. Ezúttal más hangon szólalt meg. Mély, hideg hangon. – Például mi a faszról? 28
Kevésbé magabiztosan válaszoltam: – …A… cuccokról, amiket vettél nekem. A játékainkról… – Tisztázzunk valamit, Lola. – Sarkvidéki tónus. – Nem beszélsz senkivel, különösen vele nem. Aztán azt mondta: – Most mennem kell – tette hozzá. – Valaminek a közepén tartok. Vigyázz magadra. Letette! 20.30 Bridie-vel és Treese-szel töltöttem az éjszakát Treese-ék nagy házában Howthban. Treese újdonsült férje, Vincent nem volt otthon. Titokban örültem. Mindig alkalmatlannak érzem magam, amikor ott van. Mindig az az érzésem, hogy azt gondolja: – Mit keresnek ezek az idegenek a házamban? Meglehetősen koros. Tizenhárom évvel idősebb Treesenél. Ez a második házassága. Az első feleségét és a három kisgyerekét elrekkentette valahová. Vincent nagykutya az ír rögbiligában. Ami azt illeti, valaha az ír válogatott tagja volt, és mindenről mindent tud. Vincenttel szemben nincs helye a vitának. Mond egy mondatot, és az egész beszélgetés le van zárva. 23.59 Később sok bor fogyott, bár nem az alsó polcról valók, mivel azok Vincent különleges darabjai, és bosszankodna, ha meginnánk. – Maradj itt éjszakára – indítványozta Treese. 0.27 Bedugtak az egyes számú vendégszobába. – Aludj jól – mondta Treese –, szép álmokat. Ne ébredj fel hajnali négy óra harminchatkor azzal az elhatározással, hogy kisurransz és elau29
tózol Paddy lakásához, hogy kaviccsal dobáld az ablakát, és szitkokat szórj Alicia Thorntonra. 4.36 Felébredtem. Úgy döntöttem, hogy kisurranok, elautózom Paddy lakásához, hogy kövekkel dobáljam az ablakát, és szitkokat szórjak Alicia Thorntonra („Alicia Thornton anyja leszopja a plébánost!” „Alicia Thornton nem mossa a punciját!” „Alicia Thornton apja kegyetlenül bánik a család labradorjával!”). De amikor kinyitottam Treese bejárati ajtaját, a riasztó szirénázni kezdett, a keresőlámpák bekapcsoltak és távoli kutyaugatás hallatszott. Félig-meddig azt vártam, hogy megjelenik egy helikopter a fejem fölött, amikor Treese selymes, világos rózsaszín neglizsében (hálóing) és egy hozzá illő peignoirban (pongyola) lelibegett a lépcsőn, s a keresőfények ezüstös fényt csillantottak meg fényes, halvány frizuráján (haján). – Megígérted, hogy nem teszed – dorgált meg higgadtan. – Most kelepcébe estél. Mars vissza az ágyba! Vöröslő ábrázat. Vasárnap, augusztus 31. Cikkek Paddyről az újságban. Megvettem néhányat. (Meglepett, milyen olcsó az újság, összehasonlítva a magazinokkal. Megéri az árát. Vicces, miket vesz észre az ember, amikor darabokra hullott az élete.) De a cikkek jóformán semmit sem mondtak. Csak azt, hogy szexis pasi, az ír politika plakátfiúja. Rólam egyik cikkben sem történt említés. Meg kellett volna könnyebbülnöm – legalább Paddy nem lesz mérges –, de inkább kifosztottnak éreztem magam, mintha nem is léteznék.
30
