MARIAN KEYES UTOLSÓ ESÉLY SZALON

MARIAN KEYES

UTOLSÓ ESÉLY SZALON

A fordítás alapjául szolgáló mű: Marian Keyes: Last Chance Saloon

Fordította MOLNÁR EDIT

Szerkesztette MÜNZ ANDRÁS

Borítóterv TABÁK MIKLÓS

www.ulpiushaz.hu Copyright © Marian Keyes, 1999 Hungarian translation © Molnár Edit, 2004 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

Kate-nek



Mert a tegnap csak álom, És a holnap csak látomás: De a ma nyomán, ha örömteli, Minden tegnap boldog álom, És minden holnap reményteli látomás.

Becsüld meg, tehát, a jelent.

SZANSZKRIT KÖZMONDÁS

1 A csupa króm és üveg camdeni étteremben a girhes recepcióslány végigfuttatta lilásbordóra lakkozott körmét a névsoron, miközben ezt motyogta az orra alatt: – Casey, Casey, merre is lehet? Megvan, tizenkettes asztal. Ön az… – Első? – fejezte be a mondatot Katherine. Képtelen volt leplezni a csalódottságát, mivel kifejezetten kényszerítette magát, hogy öt percet késsen, hiába tiltakozott hevesen minden idegszála. – A Szűz jegyében született? – terelte asztrológiai síkra a beszélgetést Bordókörmű. Amikor Katherine bólintott, a lány így folytatta: – A beteges pontosság az egyik fő jellemvonása. Nincs mit tenni. A Darius nevezetű pincér, aki Hepburn-szerű kontyba fésülve hordta rasztafrizuráját, asztalhoz vezette Katherine-t, ahol a lány keresztbe tette a lábát és lazán hátravetette lépcsőzetesre vágott bubi frizuráját, remélve, hogy ettől majd kellően higgadtnak és nemtörődömnek fog látszani. Aztán úgy tett, mintha az étlapot tanulmányozná, megátkozta magát, amiért nem dohányzik, és megesküdött, hogy legközelebb megpróbál tíz percet késni. Talán nem ártana megfogadnia Tara unos-untalan ismételgetett tanácsát, és el kéne látogatnia a Névtelen Pszichopaták Klubjába. Nem sokkal ezután Tara is befutott, méghozzá meglepően korán; végigcsettegett a halvány bükkfa padlón, szalmasárga tincsei csak úgy röpködtek. Aszimmetrikus szabású ruhát viselt, amelyről ordított, hogy vadonatúj, méregdrága és – sajnos – kissé szűk. Az öltözékéhez tartozó cipő azonban fantasztikusan nézett ki. – Bocs, hogy nem késtem – mentegetőzött Tara. – Tudom, hogy ez a te kiváltságod, de a közlekedés keresztülhúzta a számításaimat. – Most már úgyis mindegy – felelte Katherine komolyan. – Csak ne csinálj belőle rendszert. Boldog szülinapot! – Miről beszélsz? – kérdezte Tara bánatosan. – Te talán boldog voltál a harmincegyedik születésnapodon? – Tíz, nem sebészi úton végzendő arcfeszesítő beavatkozásnak vetettem alá magam – ismerte el Katherine. – De ne aggódj, senki sem mondaná meg rólad, hogy már elmúltál harminc. Jó, azért biztosan akadna valaki… Darius szökellt oda az asztalhoz, hogy fölvegye Katherine italrendelését. Ám amikor megpillantotta Tarát, halvány riadalom ült ki az arcára. Már megint ez a nő, gondolta, sztoikus nyugalommal könyvelve el magában, hogy a mai nap ismét hosszúra fog nyúlni. – Borocskát? – kérdezte Tara Katherine-től. – Vagy valami erőset? – Egy gin-tonikot. – Kettőt kérünk. Na jó! – dörzsölte össze vidáman a tenyerét Tara. – Hol a kifestőkönyvem meg a zsírkrétám? Tara és Katherine négyéves koruk óta barátnők voltak, és Tara nagy tiszteletben tartotta a hagyományokat. Katherine egy színes csomagocskát csúsztatott az asztal túlsó felére. Tara letépte róla a papírt. – Aveda ajándékcsomag! – kiáltotta elbűvölve. – Az Aveda termékek a kifestőkönyv és zsírkréta megfelelői a harmincas nőknél – jegyezte meg Katherine. – Azért néha – mondta Tara elmélázva – hiányzik a kifestőkönyv meg a zsírkréta. – Ne aggódj – nyugtatta meg Katherine. – Az anyám úgyis azt vesz neked minden születésnapodra. Tara reménykedve pillantott fel.

– Egy másik dimenzióban – tette hozzá Katherine gyorsan. – Jól nézel ki. – Tara cigarettára gyújtott, és némi irigységgel tekintett végig Katherine borvörös Karen Miller-nadrágkosztümjén. – Te is. – Francokat. – Ugyan! Csini a ruhád. – Megleptem magam a szülinapom alkalmából. Tudod, mit? – Tara arca elsötétült. – Utálom azokat a boltokat, ahol ferdén állítják fel a tükröket, hogy vékonynak és nádszálkarcsúnak látszódj bennük. Én barom meg mindig azt hiszem, hogy a ruhának jó a szabása, és megéri kiadni érte egy dél-amerikai ország összes tartozásának megfelelő összeget. – Tara elhallgatott, hogy óriási slukkot szívjon a cigarettájából. – Aztán amikor otthon odaállsz a tükör elé, ami nincs ferdén beállítva, úgy nézel ki, mint egy tehén. – Nem is vagy tehén. – Dehogynem. A boltban persze nem cserélik vissza a ruhát, csak akkor, ha hibás. Mondtam nekik, hogy komoly hibája van, úgy áll rajtam, mint tehénen a gatya. Azt válaszolták, hogy az nem számít. Csak az, ha, például, elromlik a cipzárja. Úgyhogy ha már teljesen lemerítettem a hitelkeretemet, hogy megvehessem, akár hordhatom is. – De hiszen már a múltkor lemerítetted a hitelkeretedet. – Ugyan, dehogy! – magyarázta Tara komolyan. – Az csak a hivatalos keret volt. Az igazi hitelkeretem kétszáz fonttal magasabb, mint az, amit megállapítottak. Te is tudod! – Persze – válaszolta Katherine elhaló hangon. Tara kézbe vette az étlapot. – Jaj, ne! – kiáltott föl elgyötörten. – Csupa finomság! Édes Istenem, adj erőt, hogy ellenálljak a csábításnak, és ne rendeljek előételt. Kit érdekel, hogy olyan éhes vagyok, hogy egy csecsemőt is fel tudnék falni a kiságyával együtt! – Hogy halad a „Nincs tiltott étel” fogyókúrád? – érdeklődött Katherine, bár előre tudta a választ. – Abbahagytam — sóhajtotta Tara pironkodva. – Kár! – nézett rá Katherine együtt érzőn. – Hát igen. – Tara megkönnyebbült. – Kár bizony. Thomas alig látott a pipától. Most mondd meg, micsoda diéta az, amelyik azt próbálja elhitetni egy magamfajta haspókkal, hogy semmi sem tilos. Csak rossz sülhet ki belőle. Katherine vigasztalóan hümmögött, mint az elmúlt tizenöt év során mindig, amikor Tara koplalásra kényszerült. Ő azt ehetett, amihez csak kedve volt, méghozzá azért, mert nem akarta kihasználni ezt a lehetőséget. Káprázatos külseje olyan nő benyomását keltette, akinek semmiért sem kell erőfeszítést tennie. A sima, barna frizura alatt megbúvó hűvös, szürke szempár magabiztosan szemlélte a világot. Katherine tisztában volt ezzel. Eleget gyakorolta, amikor egyedül volt otthon. Ekkor megérkezett Fintan, akinek belépőjét a személyzet és a vendégek túlnyomó része is nagy figyelemmel kísérte. Magas, keménykötésű, jóképű férfi volt, sötét haját hátranyalva hordta. Harsánylila öltönyének mindkét ujját gomblyukak díszítették, amelyeken keresztül át-átsejlett ingének élénkzöld színe. Zakójának hajtókáján egy repülőgép is elfért volna. „Ki ez…?” „Biztosan valami színész…” „Vagy modell…” – Mint őszi levelek zizegése hangzott fel a diszkrét moraj, és az étterem péntek esti vendégeit egyszeriben elborította a jókedv. Micsoda férfi, gondolta magában mindenki. Fintan felfedezte Tarát és Katherine-t, akik elnéző mosollyal bámultak felé, és szélesen elvigyorodott. Mintha egyszeriben minden fény kigyulladt volna. – Ezt nevezem! – biccentett Katherine a férfi öltönye felé. – Sz’asztok, lyányok! – felelte Fintan, sikertelenül próbálva utánozni a londoni tájszólást. Sehogy sem tudta elleplezni tiszta Clare megyei akcentusát. Nem mindig volt ez így. Amikor a férfi tizenkét évvel korábban Londonba költözött, és még ott

munkálkodtak benne a kisvárosi emberek elfojtott vágyai, óriási lelkesedéssel látott hozzá, hogy újrateremtse önmagát. Fintan a beszédmodorán kezdte a kísérletezést. Tara és Katherine arra kényszerült, hogy tehetetlenül nézze, amint olyan groteszk fordulatokkal fűszerezi a mondandóját, mint például: „Jesszusz, Máriusz!”, vagy: „Nyaúúú!”, és azt ecseteli felhevülten, hogyan táncolt együtt Boy Georgedzsal a Tabooban. Az utóbbi pár évben azonban Fintan visszatért az ír akcentushoz. Némi módosítással. Az akcentust rém menő dolognak tartották a szakmájában, a divatvilágban. Elragadtatással beszéltek róla. De Fintan rájött, az sem mellékes, hogy megértsék, amit az ember mond. Így hát mostanában finomított ír akcentussal beszélt. Mindeközben Taráé és Katherine-é egyre inkább érzékelhető városiasodáson ment keresztül a tizenkét év során. – Boldog szülinapot! – mondta Fintan Tarának. Puszit nem adtak egymásnak. Noha Tara, Katherine és Fintan szinte mindenkivel szíves örömest puszilkodott, akivel összehozta a sors, egymással sosem tette meg ugyanezt. Olyan városban nőttek fel, ahol nem szenteltek túlzott figyelmet a fizikai érintkezésnek – a knockavoyi családokban a férfi ezekkel a szavakkal intézte el az előjátékot: „Na, essünk neki, Kismadaram!” Ez persze nem tartotta vissza Fintant attól, hogy megpróbálja meghonosítani a kontinentális puszit a Willesden Green-i lakásban, nem sokkal azután, hogy Londonba költöztek. Még arra is megpróbálta rávenni a többieket, hogy amikor hazaérnek a munkából, puszival köszöntsék egymást. Ám a férfi erős ellenállásba ütközött, ami alaposan a kedvét szegte. Az összes újdonsült meleg haverja engedékeny barátnőkkel büszkélkedhetett, miért pont az övéi makacsolják meg magukat? – Hogy vagy? – kérdezte a férfitól Tara. – Mintha fogytál volna, te piszok mázlista! Hogy van a beriberid? – Összevissza szórakozik velem, már teljesen kivagyok tőle, most a nyakamra húzódott át – sóhajtott fel Fintan. – És a te tífuszod? – Sikerült megszabadulnom tőle – felelte Tara. – Pár napot ágyban töltöttem. Tegnap kitört rajtam a veszettség, de már elmúlt. – Közönséges dolog ilyesmivel viccelődni. – Katherine undorodva vetette hátra a fejét. – Tehetek róla, hogy állandóan beteg vagyok? – kérdezte Fintan vérig sértődve. – Igen – felelte Katherine egyszerűen. – Ha nem járnál bulizni és nem ütnéd ki magad minden áldott este, sokkal jobban volnál reggelente. – Ha majd kiderítik rólam, hogy AIDS-es vagyok, furdalni fog a lelkiismeret – dünnyögte Fintan komor arccal. Katherine elsápadt. Még Tara is megborzongott. – Örülnék, ha nem viccelődnél ilyesmivel. – Ne haragudjatok – mondta Fintan meghunyászkodva. – A rettegés elveszi az ember eszét. Tegnap este összefutottam Sandro egyik régi haverjával. Úgy néz ki, mint a saját öregapja. Nem is tudtam, hogy pozitív. A lista csak növekszik, én meg teljesen be vagyok rezelve… – Istenem! – mondta Tara halkan. – De neked nincs mitől félned – vágott közbe Katherine sietve. – Megteszed a szükséges óvintézkedéseket, és tartós kapcsolatban élsz. Apropó, hogy van az olasz póni? – Csod-dálatos, csod-dálatos fiú! – kiáltott fel Fintan teátrálisan, mire a többi vendég ismét felé fordult, és elégedetten nyugtázta, hogy tényleg egy híres színésszel van dolga, ahogy azt elsőre gyanította. – Sandro isteni fej! – folytatta Fintan, most már nyugodt hangon. – Jobb már nem is lehetne. Ezzel a képeslappal kíván minden jót… – adta át Fintan a kártyát – és kéri az elnézéseteket, de most, miközben mi itt beszélgetünk, jade-zöld taft estélyi ruhában táncol a „Show Me The Way to Amarilló”-ra. Ő a nyoszolyólány Peter és Eric esküvőjén. Fintan és Sandro már hosszú évek óta ismerte egymást. Sandro olasz volt, de túl alacsony ahhoz, hogy kiérdemelje a „csődör” nevet. Meg kellett elégednie a pónival. Építész volt, és fényes pompában élt

Fintannel Notting Hillben. – Elárulnál valamit? – kérdezte Tara óvatosan. – Szoktatok veszekedni a pónival? – Veszekedni?! – Fintan alig kapott levegőt döbbenetében. – Hogy szoktunk-e veszekedni? Micsoda kérdés! Hiszen szerelmesek vagyunk. – Bocs! – mormolta Tara. – Egyfolytában egymáson lógunk – folytatta Fintan. – Reggel, délben, este. – Ezek szerint teljesen odavagytok egymásért -jegyezte meg Tara lemondóan. – Fogalmazzunk úgy – felelte Fintan –, hogy az az ember, aki Sandrót csinálta, élete fő művét alkotta meg. Egyébként miért érdekel, hogy veszekszünk-e ? – Csak úgy. – Tara egy kis csomagot adott át a férfinak. – Ezt vetted a szülinapomra. Jössz nekem húsz fonttal. Fintan elvette a csomagot, aztán visszaadta Tarának, de előtte megcsodálta a csomagolópapírt. – Boldog szülinapot, drágaságom! Milyen hitelkártyát fogadsz el? Tara és Katherine annak idején egyezséget kötött Fintannel, hogy mind a hárman maguk veszik meg a születésnapi és karácsonyi ajándékukat. Erre a megállapodásra Fintan huszonegyedik születésnapja után került sor, amikor is a két lány majdnem csődbejutott, miután megvette Fintannek Oscar Wilde teljes életművét díszdobozban. A fiú sűrű hálálkodások közepette, mégis furcsán kifejezéstelen arccal vette át az ajándékot. Néhány óra múlva, amikor már kellőképpen felforrósodott a hangulat, a lányok a konyhapadlón találtak rá a zokogó, széttaposott chipsmaradványok és üres sörösdobozok között kuporgó Fintanre. – Könyvek! – bömbölte a fiú. – Kibaszott könyvek! Nem akarok hálátlannak tűnni, de azt hittem, John Galliano-féle gumitrikót kapok tőletek! Ettől az estétől kezdve lépett életbe a jelenlegi rendszer. – Mit vettem neked? – kérdezte Fintan. Tara letépte a csomagolópapírt, amely alól egy rúzs bukkant elő. – Ez nem közönséges rúzs ám! – magyarázta a lány izgatottan. – Ez tényleg tartós. A csaj a boltban azt állította, hogy még az atomtámadásnak is ellenáll. Vége a lázas kutatómunkának. – Éppen ideje volt – jegyezte meg Katherine. – Hány vacakot tukmáltak rád idáig? – Jóval többet a kelleténél – mondta Tara. – Elhitették velem, hogy nem kenődnek el, és megtartják a színüket, aztán a következő pillanatban ott találtam őket a poharam szélén vagy a villámon, mint más közönséges rúzst. Majdnem elbőgtem magam! Ekkor megérkezett Liv, olyan Agnès b-kabátban, amiért ölni lehetett volna. Liv márkaőrült volt, ami érthető jellemvonás a divatszakmában dolgozóknál, egy lakberendezőnél azonban már kevésbé. Liv svéd volt. Magas, erős csontozató, hófehér fogú nő, derékig érő, szögegyenes, platinaszőke hajjal. A férfiak rendszerint pornószínésznőnek nézték. Liv öt éve lépett be Tara és Katherine életébe, amikor Fintan összeköltözött Sandróval. A lányok új lakótárs után néztek, de nemigen sikerült kedvet csinálniuk a jelentkezőknek a parányi szobához. Ahhoz sem fűztek sok reményt, hogy a svéd nő beköltözik. Túl nagydarab volt. De abban a pillanatban, amikor Liv megtudta, hogy a két lány ír származású – pontosabban egy ír kisváros szülötte –, felcsillant a szeme. A táskájába nyúlt, és azon nyomban leperkálta az előleget. – De – mondta Katherine meglepetten – még meg sem kérdezted, van-e mosógépünk. – Azzal ne is foglalkozz – vágott közbe Tara megrendülten. – Viszont még azt sem tudod, milyen messze van az éjjel-nappali. – Nem baj – felelte Liv enyhe akcentussal. – Nem ez a fontos. – Ahogy gondolod… – Tarának már azon járt az esze, vajon Livnek vannak-e svéd férfi barátai Londonban. Bronzbarna, szőke óriások, akiket majd felhoz bemutatni. De pár nappal azután, hogy Liv beköltözött, rögtön fény derült rá, mi áll a lelkesedése hátterében. Tara és Katherine legnagyobb rémületére és megrökönyödésére Liv megkérdezte, elkísérheti-e őket

misére vagy az esti imádságra. Kiderült, hogy Liv az élete értelmét keresi. Miután egy ideig a pszichoterápia rögös útját járta, minden hitét a spirituális megvilágosodásba vetette, és remélte, hogy a lányok katolicizmusa rá is átragad. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznunk – magyarázta Katherine kíméletesen –, de mi hitehagyott katolikusok vagyunk. – Még hogy hitehagyott katolikusok! – kiáltott fel Tara. – Miket hablatyolsz itt össze? Katherine meglepett arcot vágott. Semmi jelét nem látta, hogy Tara hite újraéledt volna. – A hitehagyott túl enyhe kifejezés! – nyögte ki végül Tara. – A hitelehagyott jobban fedi a valóságot. Liv végül úrrá lett a csalódásán. És bár aránytalanul sok időt fordított arra, hogy egy szikh újságkihordóval kitárgyalja a reinkarnáció mibenlétét, más vonatkozásban teljesen normális életet élt. Fiúzott, néha őt is elővette a másnaposság, fenyegető leveleket kapott a bankjától, és a szekrénye tele volt különféle kiárusításokon beszerzett ruhákkal, amiket aztán egyszer sem vett föl. Három és fél évig lakott együtt Tarával és Katherine- nel, amíg úgy nem döntött, azzal próbál véget vetni egzisztenciális nyomorúságának, hogy saját lakást vesz. De az újdonsült lakástulajdonos az első fél évben minden estéjét Taráéknál töltötte, és azon sopánkodott, milyen egyedül érzi magát lakótársak nélkül. Még ma is ezt tenné, ha Katherine és Tara ki nem költözik az albérletből, hogy új életet kezdjen.

2 – Csak négyen leszünk? – kérdezte Fintan meglepetten. Tara bólintott. – Nem bírnék ki egy vad tivornyát. A legközelebbi barátaim vigasztaló szavaira van szükségem ezen a szomorú napon. – Tulajdonképpen arra lettem volna kíváncsi, hol van Thomas. – Fintan szemében harcias fény villant fel. – Otthon maradt, mert pihenni akar – vallotta be Tara pirulva. A társaság felzúdult. – De hiszen ma van a születésnapod! Ő pedig a barátod! – Soha nem jön velünk sehova – panaszolta Fintan. – Mocskos disznó, legalább a szülinapodon megerőltethette volna magát! – Engem nem zavar – bizonygatta Tara őszinte meggyőződéssel. – Holnap úgyis moziba megyünk. Szálljatok már le róla! Bevallom, nem könnyű eset, de nem rosszindulatból teszi, amit tesz, csak sok csalódás érte… – Igen, persze – vágott közbe Fintan. – Tudjuk. Hétéves korában lelécelt az anyja, ezért nem az ő hibája, hogy ilyen mocskos disznó lett belőle. De azért figyelmesebb is lehetne hozzád. A legjobbat érdemled. – Én jól megvagyok vele – kiáltotta Tara. – Esküszöm! Neked túl… túl… – hadonászva keresgélt a megfelelő szó után – nagyra törő elképzeléseid vannak velem kapcsolatban. Olyan vagy, mint az az apa, aki agysebészt akar nevelni a fiából, miközben a gyerek csak kukásnak alkalmas. Szeretem Thomast. Fintan némán fortyogott magában. A szerelem vak, ez nem is kétséges. Tara esetében ráadásul süket, néma, diszlexiás, formátlan a csípője és az Alzheimer-kór kezdeti tünetei fedezhetők fel rajta. – És Thomas is szeret engem – jelentette ki Tara határozottan. – És mielőtt arról kezdenél papolni, hogy sokkal jobbat érdemiek nála, hadd emlékeztesselek rá, hogy az Utolsó Esély Szalon tagja lettem. Harmincegy éves kripliként egyáltalán nem biztos, hogy be tudnék újítani még egy pasit. Liv átnyújtotta Tarának az üdvözlőkártyáját meg az ajándékát. A kártyát kézzel festett selyem borította, az ajándék pedig egy karcsú, csillogó, kobaltkék üvegváza volt. – Csodálatos! Olyan jó ízlésed van, hogy az már fáj – kiáltotta Tara, megpróbálva leplezni a csalódottságát, amiért nem Clarins narancsbőr elleni szérumot kapott, amire annyira fájt a foga. – Köszönöm! – Sikerült választani? – Darius érkezett, tollal a kezében. – Még nem egészen – dünnyögték az asztal körül ülők. – Szóljon már valaki! – Megvan! – nézett fel mosolyogva Tara az étlapról. – Én rántott Mars szeletet kérek búzacsírakásával, utána pedig paszternákos kapucsínót. Darius rosszallóan meredt Tarára. Ez a nő már a múltkor is ezt csinálta. – Elnézést! – kuncogott Tara. – Olyan mulatságosak ezek a hajmeresztő ízkombinációk. Darius továbbra is merev arccal bámult le a lányra. – Ne csináld a fesztivált, légy szíves! – súgta oda Katherine a barátnőjének. – Bocsánat! – Tara megköszörülte a torkát. – Kérek egy marhapudingot korianderes pestóval, currys céklaropogóssal és csokoládés krumplipürével. – Tara! – fakadt ki Katherine. – Nyugi! – csitítgatta sietve Fintan. – Ez tényleg rajta van az étlapon. Katherine odapillantott. – Igazad van. Elnézést! Akkor én is ugyanezt kérem. Miután kihozták az ételt – egyik fogás festőibb volt, mint a másik –, a társalgás az életkort érintő

kérdések felé kanyarodott. Végtére is születésnapot ünnepeltek. – Az általános vélekedésekkel ellentétben – magyarázta Katherine – engem nem a ráncok borzasztanak el. Hanem az a tény, hogy az elmúlt tíz év során az egész arcom… – Összeesett – vágta rá kórusban Tara és Liv. Nem először játszották ezt a játékot. – Tudom, miről beszélsz. – Tara olyan könnyedén vette át a szót, mint futóváltó tagja a botot. – Ha megnézitek a kilenc évvel ezelőtti igazolványképemet, a szájam még fönt volt a homlokomnál, de mostanra akkora táskák nőttek a szemem alatt, hogy egészen az államig lógnak. Most biztosan azt gondoljátok magatokban, miféle állról beszél ez itt? A homlokom pedig a derekamat verdesi. – Még szerencse, hogy létezik plasztikai sebészet – jegyezte meg Liv szenvedélyesen. – Nem is tudom – mélázott el Fintan. – Szerintem csodálatos dolog méltósággal megöregedni, és hagyni, hogy a természet megtegye a magáét. Az érett arc sokkal karakteresebb. A három nő savanyú képpel bámult rá. Ez a pasi el sem tudja képzelni, milyen az, ha szó szerint elhalványodnak a vonásai. De mit is várhatnának tőle? Hiába meleg, attól még férfi. Most, hogy csak úgy burjánzik a bőrében a kollagén, valóságos Dorian Graynek hiszi magát. De nézzük csak meg tíz év múlva, vajon akkor is a méltóságteljes öregedésről fog papolni? Inkább bármit megadna, hogy a kés alá feküdhessen, gondolta magában a három nő kárörvendően. – Az érett arc sokkal karakteresebb – ismételte Tara gunyorosan. – Ezt pont az mondja, akinek azért kellett nagyobb lakásba költöznie, hogy el tudja helyezni a Clinique piperegyűjteményét. Lassan gondnokot kell felvenned a fürdőszobádba. Tényleg, miért nem nyitod meg a nagyközönség előtt? – Nyaúú! – nevetett Fintan. (Néhány kifejezésnek sikerült túlélnie a változásokat.) A beszélgetés ezek után óhatatlanul is a biológiai óra ketyegésére terelődött. – Úgy szeretnék gyereket szülni! – mondta Liv sóvárogva. – Szörnyű, hogy ellenőrzés alatt kell tartanom a méhemet. – Ne! – förmedt rá a barátnőjére Katherine. – Csak pótcselekvésből tennéd, és pokollá változna az életed. – Ne aggódj! Úgysem lesz belőle semmi – felelte gyászosan Liv. – Legalábbis addig, amíg a barátom más nővel él együtt. Svédországban. – Neked legalább van barátod – mondta Fintan vidáman. – Nem úgy, mit Katherine-nek. Mikor is buktál el utoljára, Katherine? – Katherine csak titokzatosan mosolygott. Fintan felsóhajtott. – Mit csináljunk veled? Nem hiszem el, hogy nem dongnak körül a vonzó pasik. Katherine ismét elmosolyodott, ezúttal egy kissé erőltetettebben. – Én is nagyon szeretnék gyereket – ismerte be Fintan. – Egyedül emiatt sajnálom, hogy meleg vagyok. – Az nem akadály – mondta Tara vidáman. – Keress egy belevaló csajt, béreld ki a méhét, és máris meg van oldva a dolog. – Ez így túl kiábrándító. És veletek mi a helyzet? Katherine? – Nem – felelte Katherine röviden. – Én nem akarok gyereket. Katherine olyan undorodó képet vágott, hogy Fintan elnevette magát. – Egy derék ember szerelme majd megváltoztatja a véleményedet. És te, Tara? Érzed a vibrálást a melledben, készen állsz a gyerekkihordó akcióra? – Igen, nem… nem is tudom – bizonytalankodott Tara. – De nézzünk szembe a tényekkel: még saját magamat sem tudom ellátni. Teljesen kikészülnék, ha valaki mást is kéne mosdatnom, etetnem és öltöztetnem. Még éretlen vagyok. – Nézzétek csak meg, mi lett szegény Emmából – helyeselt Katherine. Emma, egy régi barátnő, a vagány csajok legvagányabbika volt, egészen addig, amíg gyors egymásutánban két gyereket nem szült. – Annak idején bombázó volt. Most úgy néz ki, mint egy ökoharcos. – Kár érte – felelte Tara. – Nincs ideje hajat mosni, mert a gyerekek fenekét kell kitörölnie. De

boldog. – Vagy vegyük Gerrit – emlékeztette a többieket Katherine. Gerriben egy másik hajdanvolt szépséget kellett tisztelni, aki később gyereket szült, és ezek után maga is gyerekké változott. – Egy értelmes mondatot sem tud kinyögni. – De már szobatiszta, és el tud számolni tízig –jegyezte meg Liv. – Ő is boldog. – Aztán ott van Melanie – mondta Katherine sötéten. – Annak idején nagy liberális volt. Most viszont jobboldali fasiszta, aki legszívesebben az összes pénzét a Nemzeti Frontnak adná. Ez a vége, ha valaki gyereket szül. Melanie akkora buzgalommal irkálta alá az állítólagos pedofilok elleni íveket, hogy közben elfelejtette, ki is valójában. – Gondolj arra, milyen érzés lehet, amikor a saját gyerekedet tartod a karodban – mondta Liv lágyan. – Micsoda öröm! Micsoda boldogság! – Nyálriadó! – kuncogott Tara. – Liv kezd nyálas lenni. Állítsa meg valaki! – Mit kaptál Thomastól a szülinapodra, Tara? – kérdezte Katherine gondolkodás nélkül, mielőtt még Liv könnyekben tört volna ki a meghatottságtól. – Egy tízshillingest? – találgatott Fintan. – Egy tízshillingest?! – kiáltott fel gúnyosan Tara. – Térj észre! Soha nem verné magát ekkora költségbe – tette hozzá. – Ha egy pennyt mondtál volna, az más. – Ököllel az asztalra csapott. – Nem vagyok sóher, csak takarékos – zengte erős yorkshire-i akcentussal. Tisztára olyan volt, mint Thomas. – Egy saját készítésű, színes celofánba csomagolt virágcserepet, amibe kagylókat tűzködött? Egy használt golyóstollat? – Fintan nem tágított. – Igazi Thomas Holmes-féle ajándékot kaptam tőle – felelte Tara normális hangon. – Egy magnóliás kézkrémet és egy ígéretet, hogy ha nyer a lottón, befizet ajakfeltöltésre. – Hát nem fantasztikus?! – kiáltott fel Fintan. – Új volt az a kézkrém? – Katherine megpróbált kifejezéstelen hangon beszélni. – Vagy a női vécéből lopta a cégnél? – Na, de kérlek! – felelte Tara utálkozva. – Persze hogy nem volt új. Még karácsonyra kaptam tőle. Behajítottam a szekrény aljába, ő meg a jelek szerint megtalálta és újrahasznosította. – Micsoda szarevő! – csúszott ki Liv száján. – Egyáltalán nem az – ellenkezett Tara. Liv meglepődött. Rendszerint Tara szapulta leghangosabban Thomast a fösvénysége miatt, és a többieket is erre biztatta, hogy megmutassa, mennyire jó fej. – Faszari szarevő – jelentette ki Tara. – Gyerünk, Liv, mondd utánam. – Thomas faszari szarevő – ismételte Liv. – Köszi, Tara! – Persze őt is meg lehet érteni – mondta Tara. – Az a sok pénzzabáló ünnep! Karácsony, Valentinnap, születésnap meg a többi hiábavalóság. Bámulom Thomast, amiért nem hagyja magát manipulálni. Nem számít, hogy nem vesz nekem semmit. Pár hete, teljesen váratlanul, meglepett egy aranyos szőrös meleg vizes palackkal, amikor nagyon görcsölt a hasam. – Mert ahhoz már sóher, hogy havonta egyszer vegyen neked egy doboz fájdalomcsillapítót – mondta megvetően Fintan. – Jaj, ne csináld! – kiáltotta Tara félig nevetve. – Te ezt nem érted. – Mit kéne értenem? – Tudom, hogy undorító alaknak tart játok, pedig nagyon édes is tud lenni. Néha – mondta Tara bávatagon – csodálatos esti meséket mesél egy Ernest nevű medvéről. – A farkát becézi így? – kérdezte Fintan gyanakvóan. – Ez az Ernest sokat bujkál sötét barlangokban? – Látom, hogy csak az időmet vesztegetem – kuncogott Tara. – Nem tudsz valami jó kis pletykát? Gyerünk, mesélj valami zaftos történetet a hírességek világából. Fintan, Carmella Garcia, a kokainfüggő spanyol divat- tervezőnő – akit egyszerre tartottak

korszakalkotó zseninek és kiállhatatlan hisztérikának – jobbkezeként mindenféle meghökkentő értesüléssel tudott szolgálni a gazdagokról és híresekről. – Jó, de előbb rendeljünk még egy kört. – Az a medve katolikus? Jó sok idő és még több narancslikőrös kávé múlva Katherine azt a kellemetlen felfedezést tette, hogy Bordókörmű már nagyon szeretne összepakolni és hazamenni. Vagy legalábbis összepakolni, és jól belőni magát valahol. – Fizessünk – kiabálta túl a részeg, rekedtes hahotázást. – Majd én fizetek – ajánlkozott Fintan az elázott emberek nagylelkűségével. – Ragaszkodom… hozzá. – Szó sem lehet róla – felelte Katherine. – Ne sérts meg! – csapta az asztalra Fintan a hitelkártyáját. – Ne ellenkezz velem! – Hogy akarod nyolc számjegyűre csökkenteni a hitel-túllépésedet, ha mindig te állod a cechet? – korholta a férfit Katherine. – Ez igaz – helyeselt Tara buzgón. – A múltkor azt mondtad, letartóztatnak, ha még jobban megterheled a kártyádat. Azt mondtad, hogy egyenruhás férfiak törnek rád, gumibottal és bilinccsel a kezükben… – Állati! – kiáltotta Liv és Fintan, és vihogva bökdösni kezdték egymás oldalát. – …hogy elvigyenek, és soha többé nem látunk téged. Azt kérted: „Állítsatok le, ha megint túl akarom költekezni magam.” – Azzal Tara visszacsúsztatta a kártyát a férfi elé. – Bagoly mondja verébnek – ágált Fintan. – Ne csinálj őrültséget! – Mért vagyok csóró? – tudakolta Fintan. – Amikor szépen keresek. – Éppen ez az oka – vigasztalta a férfit Tara a részegek logikájával. – Minél többet keresek, annál szegényebb leszek. Ha megemelik a fizetésemet, megnőnek a kiadásaim, hogy legyen helye a fölösleges pénznek, csak az a baj, hogy ez a növekedés sokkal nagyobb mértékű, mint korábban. Még hogy a fogyókúrától meghízik az ember? Felejtsd el. A fizetésemelés elszegényít. – Miért nem vagyok olyan, mint te, Katherine? – mélázott el Fintan. Katherine annak idején bevallotta, hogy amikor fizetésemelést kapott, a levonások után maradó havi pluszpénzt egy az egyben átutaltatta a takarékszámlájára, abból a megfontolásból, hogy mivel addig nem állt rendelkezésére ez az összeg, nem is fog hiányozni neki. Katherine felnézett a számláról. – Kellenek az olyan emberek, mint te vagy, hogy legyen mire felvágnom. A társaság végül fölkerekedett. Darius, a pincér, vizsla szemekkel figyelte, amint Katherine végiglejt a helyiségen. A nő nem tartozott az esetei közé, mégis volt benne valami, ami fölkeltette az érdeklődését. Katherine sokat ivott, mégsem tántorgott hullarészegen, visítozva és a barátaiba kapaszkodva, mint a többiek. Dariusra az is nagy hatást tett, ahogy Katherine az érkezésekor viselkedett. Éppen elég nőt látott már, akik idegesen közömbösséget színleltek várakozás közben, és biztos volt benne, hogy Katherine higgadt nemtörődömsége őszinte volt. Darius a megfelelő jelző után kutatott az agyában. (DJ akart lenni, így a szókincs nem tartozott az erősségei közé.) Rejtélyes – ezt a jelzőt kereste, ha ismerte volna a szót. – És most hova menjünk? – kérdezte Tara mohón, miközben a társaság dideregve toporgott az étterem előtt. Bár még csak október eleje volt, alaposan lehűlt az idő. – Tudtok valami jó bulit? – Ma este nem. – Semmit? Igazán gondolhattak volna ránk. – Menjünk el a Mundo bárba – javasolta Katherine. Tara megrázta a fejét. – Mivel szerda esténként járunk oda, a munka jut róla az eszembe.

– Kék Kottafej? – Már biztosan megtelt. Nem lesz szabad asztal. – Boldog Sziget? – A múltkor pocsék volt a zene. – Alvilág? – Kérlek! – Ezt vegyem visszautasításnak? – Katherine már majdnem az összes törzshelyet felsorolta. – Mit szólnátok a Kínzókamrához? – vetette föl Fintan vidáman. – Egy csomó jó pasi, vasra verve. – Ugyan már! Nem emlékszel? – kérdezte Katherine a férfitól. – A múltkor sem engedtek be minket, mert csajok vagyunk. – Hát ez volt a baj? – kiáltott fel Liv. – Én meg azt hittem, az, hogy nincs leborotválva a fejünk. – Semmi kedvem a klubokat járni – vallotta be Tara. – Egyáltalán nincs bulizhatnékom. Jobban szeretnék pihenni, leülni egy kényelmes székre egy olyan helyen, ahol nem kell közelharcot vívnom egy pohár italért, ahol hallom, hogy a másik mit mond… Jaj, Istenem! – Tara rémülten rándult össze. – Na, tessék! Alig egy nap múlva betöltöm a harmincegyet, és máris úgy viselkedem, mint egy vén kripli. Most el kell mennem bulizni, hogy bebizonyítsam, még van bennem spiritusz. – Nekem sincs sok kedvem bulizni – mondta vigasztalóan Liv. – De harmincegy és fél évesen már kezdek beletörődni a dologba. – Jaj! – kiáltotta Tara döbbenten. – Már az is elég nagy baj, hogy nem akarsz menni, de hogy még kezdesz is beletörődni! Nem bírom elviselni, hogy megöregedtem! – A következő lépés az lesz, hogy szívesebben fekszel az ágyban és nézed a tévét, ahelyett hogy valami mással ütnéd agyon az időt. – Katherine-ből csak úgy sütött a gonoszság. – Kifogásokat keresel, hogy miért nem mozdulsz, ki otthonról. Orvosi neve is van a betegségnek – begubózás. Kezdesz intim viszonyba kerülni a távirányítóval. – Én imádom az enyémet – közölte bizalmasan. – És a Vouge helyett az Otthon, Édes Otthont kezded olvasni. – Az egy lakberendezési magazin? Katherine buzgón bólogatott. – Juuuuj! – fintorgott Tara. – Menjünk fel valamelyikünkhöz. – Fintan megpróbálta a rendes medrébe visszaterelni az ünnepséget. – Majd úgy teszünk, mintha valamelyik klubban lennénk. – Menjünk hozzám – ajánlkozott Tara, miközben Thomasra gondolt, és reménykedett benne, hogy a többiek nemet mondanak. Részeg volt, de azért nem teljesen. – Vagy hozzám – ajánlkozott Katherine, szintén Thomasra gondolva. – Menjünk Katherine-hez! – kiáltotta Liv és Fintan sietve, szintén Thomasra gondolva. – Van otthon pia? – kérdezte Tara. – Persze hogy van – felelte Katherine sértődötten. – Tényleg megöregedtünk – dünnyögte Tara ostobán. Katherine leintett egy taxit, a fél méterre tőlük álló két férfi legnagyobb bosszúságára, akik már jóval hosszabb ideje ácsorogtak ott. – Gospel Oak – mondta a sofőrnek. – Gyalog nem tudtak menni? – morgolódott a férfi. – Én biztos nem – felelte Tara vidáman. – Hullarészeg vagyok. – Emlékeztek – merengett el, miután mind a négyen bepréselték magukat a taxiba –, hogy amikor együtt laktunk, egy pillanat alatt felszlopáltuk az egész alkoholkészlétünket? Amikor hazamentünk Írországba – fordult Katherine és Fintan felé –, vagy amikor te hazamentél Svédországba – mutatott Livre –, és jól feltankoltunk hámmentes, akarom mondani, vámmentes italokból, alig léptünk be az ajtón, már el

is fogyott az egész. – A szegényességünk volt az oka – mondta Liv. – A szegénységünk – helyesbített Tara szórakozottan. – De nemcsak az. Fiatalok voltunk, és forrt a vérünk! – Most viszont öregek vagyunk – jegyezte meg gyászos hangon Liv. – Ne! – fortyant föl Katherine. – Nem kéne ilyen hamar összeomolnotok. Még van egy teljes órátok.

3 Miközben Fintan és a lányok az étteremben mulattak, kétpercnyire tőlük fergeteges buli zajlott. Persze Londonban, Camden városrészben, péntek este nem ez volt az egyetlen összejövetel. Ezen a bulin azonban Lorcan Larkin is ott vendégeskedett. Lorcan Larkin olyan ember volt, akinek minden sikerül. Az egyetlen dolog, ami nem sikeredett túl fényesre, a neve volt – igazi kontármunka. A férfihoz százkilencven centiméter magasságú, széles mellkasú, lapos hasú, hosszú lábú és keskeny csípőjű test tartozott, amelyet tulajdonosa masszív evészettel, ivászattal és dohányzással tartott karban. A férfinak vállig érő, lángvörös sörénye, pici mogyoróbarna szeme volt, és ő büszkélkedhetett a leggyönyörűbb érzéki ajkakkal Camden egész vonzáskörzetében a huszadik század vége felé. Nők ezrei kerültek komoly zavarba, amikor megismerkedtek Lorcannel, és azonmód érzéki vágyakozást kezdtek érezni iránta. „De hiszen nekem nem is tetszenek a vörös hajú pasik – hangzott az unalomig ismételt panasz. – Olyan ciki!” Lorcan egészen különleges vörös hajú férfi volt. Utána soha nem kiabálták az utcán, hogy: „Nézzétek a stoplámpafejűt!” Ehelyett elragadtatott tekintetek követték minden mozdulatát. Azokban a kivételes esetekben, amikor valaki már-már azon volt, hogy pimaszkodni kezdjen vele, Lorcan, ahelyett hogy tettlegességhez folyamodott volna, bevetette a titkos fegyverét. Az ír akcentusát. Ez nem az a megmosolyogtató beszédmodor volt, amit az emberek akkor utánoztak, amikor ki akarták figurázni az íreket. Lorcan fuvolázó hangja lágy volt és lírai, de mindenekelőtt átlagon felüli műveltségről árulkodott. A férfi attól sem riadt vissza, hogy csak úgy mellékesen egy-egy idézettel vagy verssorral fűszerezze a mondanivalóját, ha a helyzet megkívánta. A nők egyenesen elolvadtak Lorcan hangjától. Mert ő gondoskodott róla, hogy így legyen. Abban a pillanatban, amikor Tara dupla adag desszertet rendelt („Ma van a születésnapom, vagy mi!” – kiáltotta kihívóan), Lorcan elhatározta, hogy átsegíti vendéglátója tizenhat éves lányát, Kelly-t a tűzkeresztségen. A lány szemmel láthatóan másra sem vágyott, egész este a férfi nyakán lógott, jelentőségteljes pillantásokat vetett rá nagy őzikeszemével, és valahányszor elment Lorcan mellett, kemény mellét a férfi karjának dörzsölte. Angeline, az anyuka persze dühös lesz, de nem ez volt az első és az utolsó eset, hogy anya és lánya összetűzésbe keveredtek Lorcan miatt. A férfi élvezettel legeltette a szemét Kellyn, elégedetten vette szemügyre kamasz lányos bájait. Kelly hosszú, karcsú lábakkal és feszes, kerek popsival rendelkezett. Lorcan látta rajta, hogy hízásra hajlamos típus. Pár év múlva undorító bányarém válik belőle, rengeni fog rajta a háj. Akkor majd törheti a fejét, mit rontott el. De most, ebben a pillanatban még tökéletes volt. – Menjünk már, haver! – figyelmeztette Benjy Lorcant, megpróbálva leplezni a hangjából kihallatszó idegességet. Lorcannek már órák óta a barátnője, Amy bulijában kellett volna lennie. Lorcan elhessegette magától Benjyt. – Még maradunk. – De… – akadékoskodott Benjy. – Szállj le rólam! – fortyant föl Lorcan. Benjy Lorcan egykori lakótársa és nem hivatalos magántitkára volt. Abban a reményben sertepertélt Lorcan körül, hátha a sikeressége rá is átragad. Miután ebben a tekintetben csalódnia kellett, azt remélte, hogy Lorcan mellett maradva talán magához csábíthatja haverja levetett szeretőit – százával hemzsegtek az ilyen nők és felcsipegetheti a morzsákat – lehetőség szerint az ágyban. Lorcan hanyag nemtörődömséggel kelt fel a kanapéról. Sugárzó arccal Kelly felé indult, akinek lesütött szemében néhány pillanattal korábban Benjy még győzedelmes fényt látott felvillanni. Benjy nem hallotta, mit mond Lorcan Kellynek, de volt pár tippje. Lorcan egyszer, merő szívjóságból, megtanított

neki néhány tuti mondatot. – Hajolj egész közel a csaj füléhez, és suttogd bele: „Félelmetes nő vagy, halálra gyötörsz a pillantásoddal” – tanácsolta Lorcan. – Vagy (de ezt hebegve-habogva kell előadnod, mintha remegnél az idegességtől): „Bocs, hogy megzavarlak, csak azt akarom mondani, hogy neked van a leggyönyörűbb szád, amit életemben láttam, még egyszer bocs, hogy feltartottalak, most mennem kell.” Ez egyből megszázszorozza az esélyeidet – ígérte a jó barát Benjynek. De százszor nulla is csak nulla. És a tuti mondatokra, amelyek olyan jól beváltak Lorcannél, Benjy esetében csak üres pislogás vagy gúnyos mosoly volt a válasz. Egyszer pedig egy arcba csapódó öv, amitől a férfinak három napig csengett a jobb füle. – Mit rontottam el? – kérdezte Benjy elkeseredetten, amikor visszanyerte a hallását. Sokkal könnyebb dolga lett volna, ha nem százhetven centi magas, köpcös, kese hajú, kopaszodó alak, de Lorcan nem tért ki erre. Élvezte, hogy a nyájas jótevő szerepében tetszeleghet. – Fogadd meg a mester tanácsát – mondta vigyorogva. – Van két lány, az egyik bomba nő, a másik nem annyira, mint ahogy az általában lenni szokott. Becserkészed a ronda nőt, ráakaszkodsz, mint egy kullancs, a csinosra meg rá se bagózol. A ronda odalesz a gyönyörűségtől, hogy őt választották a bombázó barátnője helyett. A csinos meg teljesen kiakad, hogy észre sem veszik, és megpróbálja magára vonni a figyelmedet. Innentől kezdve tied a pálya. Benjyben feltámadt a remény. Lorcan érvelése teljesen meggyőző volt. – Van még ilyen tipped? Lorcan elgondolkodott. – Minden nőnek van egy olyan tulajdonsága, amit ő maga is nagyra tart – magyarázta. – Minden nőben van valami értékes. Csak találd ki, mi az (hidd el, haver, a legtöbbször majdnem kiszúrja az ember szemét), aztán zengj ódákat róla. Benjy reménykedve bólintott. – Még valami? – Igen. A kövér nők jobban törik magukat. Pár másodperccel azután, hogy Lorcan és Kelly eltűnt, Angeline, egy vonzó nő, aki állandóan a hasa körmérete miatt aggódott, rohant oda Benjyhez. – Hova lett Lorcan? – kérdezte aggodalmaskodva. – És hol van Kelly? – Ööö, fogalmam sincs – hebegte Benjy. – De ne izguljon, nem mehettek messzire – tette hozzá, és közben azon töprengett, minek is töri magát. A párocska tényleg nem ment messzire, Kelly rózsaszínű, csupa pihe szobájában tanyázott, ahol az ágytakarót szinte teljesen elborította a rádobált plüssállatok halma. Bár Kelly külsőleg már kész nő volt, lelkileg még nem ért fel a feladathoz. Lorcan jelenlétében kissé felgyorsultak az események. A lány csak egy csókot akart, hogy aztán diadalmasan az anyja fejéhez vághassa: „Na, ugye, te hordóhasú vén szatyor, megmondtam, hogy sokkal jobban nézek ki nálad!” Kelly még nem döntötte el, megengedje-e Lorcannek, hogy az megtapogassa a mellét – persze ruhán keresztül –, de aztán úgy határozott, hogy inkább nem. Így hát amikor Lorcan elkezdte kigombolni a farmerját, a lány teljesen elborzadt. Amikor a férfi combközépig letolta a nadrágját és Kelly szeme láttára simogatni kezdte hatalmas, félelmetesen duzzadozó szerszámát, a lány majdnem szívszélhűdést kapott. – Menjünk vissza – mondta halálra rémülve. – Még ne – felelte Lorcan hátborzongató mosollyal, és jó erősen belemarkolt a Kelly tarkóját borító selymes hajzuhatagba.

Benjy félig elismerően, félig irigy gyűlölettel nézett Lorcanre, aki a tiszteletkörök lefutása után peckesen belépett a szobába.

– Te rohadék! – diinnyögte Benjy. – Nem bántottam a kiscsajt. – Lorcan teljesen meg volt hatódva a saját jóságától. – Nem ejtettem foltot a becsületén. – Na persze! Egy ujjal sem nyúltál hozzá – horkant fel Benjy. – És Amyvel mi lesz? Ma van a szülinapja. – Nem tehetek róla – felelte vigyorogva Lorcan, olyan hanyagul rándítva meg a vállát, hogy nem egy érett asszony sikoltozva vetette volna magát a lába elé. – Odavagyok a nőkért. – Nem hiszem – motyogta Benjy az orra alatt. – Nekem úgy tűnik, inkább gyűlölöd őket. – Gyerünk! – adta ki a parancsot Lorcan. – Indulnunk kell. Mozogj már, öreg, késésben vagyunk. – Azzal kiviharzott a szobából, pillantásra sem méltatva a zokogó, magába roskadt Kellyt, aki összegörnyedve kuporgott a lépcső alján. – Miért bánsz úgy minden nővel, mint a kapcaronggyal? – tudakolta Benjy, amikor kiléptek a csípős októberi éjszakába, és taxira várva megálltak a járdaszélen. – Mit művelt veled az anyád? Túl sokáig szoptatott? Vagy túl kevés ideig? – Anyám jó fej volt – jelentette ki Lorcan. Lágy, fuvolázó hangja éles kontrasztot képezett Benjy fejhangú rikácsolásával. Miért keres mindenki freudi magyarázatot arra a tulajdonságára, hogy csak rövid ideig bír egy nő mellett megmaradni? Pedig egyszerű a válasz. – Ugye ismered a mondást, Benjy? – Miféle mondást? – csattant fel Benjy, és amikor Lorcan nem felelt, követte barátja pillantását, és látta, hogy az a közeli étterem előtt álldogáló három nőt és egy szem férfit figyeli. – Miféle mondást? – ismételte meg a kérdést az őrjöngő Benjy, és csak még jobban felment benne a pumpa, amikor észrevette, hogy a négy ember bepréseli magát abba a taxiba, amelyet ő az előbb már a magáénak könyvelt el. – Miért nyalogatja a kutya a golyóit? – válaszolta Lorcan. Benjy durcásan hallgatott. – Mert megteheti – mondta Lorcan, csöppnyi elcsigázottsággal a hangjában. – Mert megteheti.

4 Liv, Tara, Fintan és Katherine gin-tonikot ivott és a Wham! zenéjére táncolt, halálra bosszantva ezzel Rogert, Katherine alsó szomszédját. – Hát nem fantasztikus? – kérdezte Tara sugárzó arccal. – Tizenöt éves korunkban is erre táncoltunk, emlékeztek? Emlékszel, Fintan, emlékszel, Katherine? – Persze – felelte Fintan kelletlenül. – De el ne kezdj áradozni róla, Liv még azt hiszi, őt ki akarjuk hagyni a buliból. – Á, dehogy! – felelte Liv olyan jóságosan, ahogyan csak tőle tellett. – Egyébként is mindig úgy érzem, hogy ki akarnak hagyni a buliból. – Kivéve, ha a legjobb barátaiddal vagy együtt – emlékeztette a lányt Fintan gyengéden. – Nem, velük kapcsolatban érzem a leginkább. Végül, a szokott időpontban, Livet elborította a melankólia, ezért a lány úgy döntött, hogy hazamegy. – Biztos, hogy jól megleszel egyedül? – kérdezte Katherine, amikor kikísérte Livet. Az bánatosan bólintott. – Befalok tizenkét csomag csipszet, alszom tizennyolc órát, és utána remekül fogom érezni magam. – Szegénykém! – sajnálkozott Tara együtt érzően, amikor Liv elment. – Időnként engem is leterít a depresszió, de az övéhez órát lehelne igazítani. – Azt hiszem, én is megyek – szólalt meg Fintan. – Micsoda? Még a végén megfosztanak a „Város Legöregebb Szimulánsa” címtől – fenyegette meg a férfit Tara. – De olyan faradt vagyok – panaszkodott Fintan –, ráadásul rettenetesen fáj a nyakam meg a májam helye. Ezt követően, Roger legnagyobb örömére, végleg leült a hangulat. – Azt hiszem, józanra táncoltam magam – állapította meg Tara. A Wham!-et elhallgattatták, taxit hívtak Tarának, és Katherine lefekvéshez kezdett készülődni. – Te átlagon felüli nő! – mondta Tara, csodálattal vegyes irigységgel a hangjában, amikor körülnézett Katherine elegáns, illatos hálószobájában. A paplanhuzat ropogósra vasalt és makulátlan volt, a növények smaragdzölden burjánzottak, a por ritka vendégnek számított. A fésülködőasztalon sorakozó számtalan kenceficés tubus érintetlen és vadonatúj volt. Nyomát sem lehetett látni elhasznált, összenyomorgatott flakonoknak, amelyeknek öt éve már csak az alján lötyög egy borsónyi krém. És ha a látogató vette a fáradságot, hogy bekukkantson a csillogó-villogó fürdőszobába, azt találta, hogy a fésülködőasztalon álló összes testápolóhoz tartozik egy illatban passzoló szappan vagy tusfürdő. Katherine imádta az összetartozó tárgyakat. Önmagukban nemigen tudta élvezni a dolgokat. De abban a pillanatban, hogy valami újdonság jelent meg a piacon, ő azon nyomban beleszeretett. Ezért a sálhoz mindig tartoznia kellett egy pár, stílusban és anyagban hozzá illő kesztyűnek; a testpúdereket azonos illatú szappannal kellett kiegészíteni; a kis dísztálka vajmi kevés örömet szerzett, ha nem volt egy még kisebb, ám egyébként a megszólalásig hasonló párja. Tara sokszor elsütötte azt a viccet, hogy Katherine szerint az ideális férfi jóképű, kigyúrt testű és van egy ikertestvére is. Tara alaposan szemügyre vette a fürdőszobát. – Melletted olyan stílustalannak érzem magam – jegyezte meg szomorkásan. – Beágyaztál, pedig nem is tudhattad, hogy vendégeid lesznek. Már el is felejtette, Katherine micsoda pedáns nő, mert egy éve nem laktak közös albérletben. Katherine lakást vett magának, Thomas pedig beleegyezett, hogy Tara odaköltözzön hozzá. És ha már ott van, fizesse a lakástörlesztés felét. Tara képtelen volt uralkodni magán, és sorra bekukkantott a fiókokba. A ruhadarabok katonás

rendben, illatosan, kivasalva, megkímélt állapotban sorakoztak bennük. Katherine ritka szerzet volt; rendszeresen selejtezést lartott a holmija között, és rövid úton megszabadult a beszürkült, kinyúlt fehérneműitől. – Részeg vagyok, azért látok duplán? – tudakolta Tara. – Vagy tényleg kettő van mindegyik bugyidból? – Jól látod – bólintott Katherine. – Kettő minden melltartóhoz. Tarának nem fért a fejébe a dolog. Ő nem sokat törődött a fehérneműkkel. Csak azzal foglalkozott, ami kívülre került, amit más is láthatott. Thomasnak persze el kellett viselnie az özönvíz előtti bugyik és melltartók látványát, de ők ketten már úgyis két éve ismerik egymást. Kimerítő feladat három hónapnál tovább adni a titokzatost. Egyébként pedig maga Thomas sem valami nagy durranás alsónadrágfronton, gondolta magában Tara, és várta, hogy elpárologjon a bűntudata. Tara kihúzott egy másik fiókot, amelyben parányi alvószettek hevertek. Bár inkább bájosak voltak, mint csábítóak. Az átlátszó fekete poliészter bébidoll és a hozzá illő tanga nem Katherine-nek való viselet volt. – Bámulatos nő vagy – mondta Katherine –, a jelek szerint egyfolytában a fehérneműboltokat járod. – Mint mindenki. – Lehet. De senki mást nem ismerek, aki a saját maga kedvéért vásárol ilyen cuccokat. Tara ledőlt az ágyra, és irigykedve méregette Katherine lábát, amely feszes és izmos volt a sok dzsiggtől, és amely éppen eltűnt egy kék-fehér pöttyös dzsörzésortban. Ezután következett az ugyanolyan színű és anyagú trikó. Katherine fordítva vette föl a trikót, a kezelési utasításokat tartalmazó cédula ott fityegett az álla alatt, de ettől eltekintve senki sem mondta volna meg róla, hogy hullarészeg. – Szerezned kéne egy pasit, akit megörvendeztethetsz a csodás fehérneműiddel – jegyezte meg Tara. – Így is jól megvagyok. – Itt ez a sok gyönyörű bugyi – mondta Tara –, és senki sem láthatja őket. Ez szomorú. – Én nem tartom szomorúnak – válaszolta Katherine. – És különben is, ezek az én bugyijaim. – Én akkor is el vagyok keseredve. – Keress valakit, aki felvidít. – Szükségtelen – felelte Tara, hálától kótyagos fejjel. – Nekem van barátom. – De mi lesz, ha szakítotok…? – szurkálódott Katherine csöndes álnoksággal. – Ne! – kiáltott fel Tara elborzadva. – Mi lenne velem? – Ezen elgondolkodott. – Biztosan bediliznék. – Már megint kezded? – sóhajtott föl Katherine. Tara attól tartott, hogy a facér harmincas nők annál bogarasabbak lesznek, minél hosszabb időt kénytelenek magányosan tölteni. Egyre furcsább szokásokat vesznek föl, és egyfolytában csak önmagukkal foglalkoznak. Aztán mire végre felbukkan a „nagy ő”, vélte Tara, már annyira elmerülnek az önimádatban, hogy képtelenek elfogadni szabadítójuk kinyújtott kezét. – Én is egyike lennék azoknak, akik mindent sajnálnak kidobni – mondta Tara. – Akik a krumplihéjtól a tízéves újságig mindenféle kacatot összegyűjtenek. – Már most is jó úton haladsz efelé – jegyezte meg Katherine. – Nem engedném be a tisztiorvosi szolgálat embereit – folytatta Tara, teljesen elmerülve az apokaliptikus látomásban. – Már kilométerekről érezni lehetne a szagot. Ez lenne belőlem férfi nélkül. – Akkor szerencséd, hogy van valakid — mondta Katherine. Megszólalt, a csengő, jelezvén, hogy Tara taxija előállt. – Jesszusom, ne haragudj, Katherine, ha véletlenül megbántottalak! – Tarának hirtelen halálos rémület ült ki az arcára. – Te vagy a legjobb barátnőm, szeretlek, és nem arra akartam célozni, hogy előbb-utóbb te is becsavarodsz… – Nem vettem magamra, most pedig indulás! Randim van a távkapcsolóval. De előtte – tette hozzá

Katherine – ötvenszer megmosom a kezem és kivasalom az összes harisnyámat. Mi, egyedülálló nők! A Kóros Megszállottság Áldozatai vagyunk.

5 Tara a taxiban ült, cigarettázott, üveges szemmel meredt a távolba, és rosszul érezte magát. Nem elég, hogy alávaló, férfifüggő, jellemtelen némber, még az is előfordulhat – bár eléggé valószínűtlen –, hogy sikerült megbántania Katherine-t. Katherine olyan kiegyensúlyozott és független lélek volt, hogy Tara néha elfelejtette, neki is lehetnek érzései. Ám amikor a taxi befordult Alasdairék utcájába, Tara nyomban megfeledkezett Katherine-ről. Kiegyenesedett, és vizsla szemekkel figyelt. Nem tehetett róla. felnézett Alasdair ablakára, hátha megpillantja a férfit. Az ablakok sötétek voltak, és a taxi túl gyorsan haladt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, vajon azért azok-e, mert Alasdair meg a neje már lefeküdtek, vagy még javában tivornyáznak valahol. Tisztára megbuggyantam, gondolta magában Tara. Lehet, hogy Alasdair már nem is lakik itt. Amint két ember összeházasodik, nagy előszeretettel hagyják ott belvárosi puccos lakásukat, a jó bárokat és éttermeket, hogy beköltözzenek egy háromszobás, kertes ikerházba a Heathrow repülőtér közelében. Tara gyomra összerándult bosszúságában. Tara szerette Thomast, de még mindig különös érdeklődést mutatott Alasdair iránt. Fájdalmas volt elgondolnia, hogy a férfi az ő tudta nélkül dönt az élet nagy dolgairól. Alasdair volt Tara előző barátja. És alapvetően különbözött Thomastól. Nagylelkű volt, spontán, vakmerő, szenvedélyes, társaságkedvelő. Imádott étterembe járni, és, Thomasszal ellentétben, egyszer sem kiáltott fel így az étlap láttán: „Tíz font, tíz tetves font egy darab csirkéért! Tizenkét pennyért megveszem a boltban.” Tarának egy csomó komolytalan alakkal volt dolga, mielőtt huszonhat éves korában megismerkedett volna Alasdairrel. A lányt elbűvölte a férfi skót akcentusa, rövidre nyírt fekete haja és kissé professzoros tekintete a drótkeretes szemüveg mögött. Még a nevét is izgatónak találta. Nem telt sok időbe, hogy Tara úgy határozzon, ez az a férfi, akihez feleségül fog menni. Minden jel erre mutatott. Úgy gondolta, pont a megfelelő életkorban van ahhoz, hogy megházasodjon. Mivel a férfi két évvel volt idősebb nála, ő is. Mindkettejüknek jó állása volt, és mindketten vidékről származtak. De ami a legfontosabb: mind a ketten ugyanazt akarták az élettől — sokat nevetni és enni. Annak ellenére, hogy mennyi étteremben fordultak meg, Tara kevésbé gömbölyödött ki, mint várható lett volna. A balzsamecet generációhoz tartoztak – két szép ember a húszas évei közepén, aki vacsorapartikra jár, alaposan kihasználja Alasdair kávéfőzőjét, keresztül-kasul kocsikázza Londont a férfi piros MGjével, legalább hetente egyszer pezsgőt iszik, és szombat esténként luxusáruházakba jár vásárolni. (Néha még vesz is valamit. Például egy pár zoknit vagy egy nyakkendőtűt.) Amikor Tara egyik nyáron egy hétre hazalátogatott Írországba, Alasdair is vele ment. A lány hirtelen a férfi szemével kezdte látni Knockavoyt. A fenségesen háborgó Atlanti-óceánt, amely rögöket váj ki a sziklákból, az érintetlen, végeláthatatlan, aranyló homokmezőket, a levegőt, amely olyan puha és kristálytiszta, hogy szinte látni lehet. Egészen addig fara gyűlölte a szülővárosát, jelentéktelen porfészeknek tartotta, ahol soha nem történik semmi, kivéve azt a néhány nyári hónapot, amikor turisták lepik el a helyet. Tara anyja odavolt Alasdairért. Az apja már kevésbé, természetesen, de ő amúgy is mindent utált, ami Tarával volt kapcsolatos, miért pont Alasdair lett volna kivétel? Ezt követően Alasdair hazavitte Tarát Skye-ba, a saját családjához, amit Tara mérhetetlenül megnyugtatónak talált. Gyakran gyötörte az a kényszerképzet, hogy londoni ismerősei nem az igazi énjüket mutatják neki. Hogy bizonyos mértékig újrateremtették magukat. Egyszerűen azért, mert megtehették – szinte alig akadt valaki, aki ténylegesen Londonból származott, ezért nem is állt a háttérben semmilyen rémséges család, hogy meghazudtolja azt a képet, amelyet az illető mások előtt mutatott. És bár Tarának egy hétbe telt, hogy kipihenje az Alasdair családja által ráerőszakolt féktelen tivornyázás fáradalmait, legalább megtudta, honnan származik a férfi.

Nem sokkal azután ünnepelték megismerkedésük második évfordulóját, hogy hazatértek Skye-ból, és Tara úgy vélte, ideje a házasság felé terelni a kapcsolatot. Vagy legalábbis összeköltözni. A lány gyakorlatilag már úgyis Alasdairnél lakott, és azt gondolta, a papír csak merő formalitás. Amikor azonban Alasdair elé terjesztette az ügyet, meglepetten látta, hogy a férfi halálra rémül. – De… – habogta Alasdair, miközben egyébként élénk tekintete üvegessé változott. – De így is jól megvagyunk, minek siettetni a dolgokat… A mélyen megrendült és sértődöttségét leplezni próbáló Tara visszakozni kezdett. – Igazad van – mondta melegen. – Így is jól megvagyunk, minek siettetni a dolgokat. – Azzal kivárásra rendezkedett be. Türelem rózsát terem. Csak az volt a baj, hogy huszonnyolc évesen nagyon is jól tudta: az idő olyan kincs, amiben már nem sokáig fog dúskálni. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a férfi szereti őt. Erre mérget mert volna venni. Úgy kapaszkodott ebbe a meggyőződésbe, mintha az élete függne tőle. Újabb fél év telt el, de látszólag semmi sem változott. Attól eltekintve, hogy semmi sem maradt a régi. Alasdairt az űzöttség levegője lengte körül, amely mindenhova behatolt, mindent megmérgezett, megölte a jókedvet. Tara pedig éber és ideges lett. Állandóan ott motoszkált a fejében, hogy elmúlt huszonöt éves, hogy az összes osztálytársnője, Katherine kivételével, férjhez ment és gyerekeket szült, hogy kevesebb férfi áll rendelkezésre, mint régebben, hogy rohamtempóban halad a harminc felé. Rengeteg időt és reményt fektetett Alasdairbe – minden idejét és reményét rá pazarolta –, de a gondolat, hogy egy pipogya fráter miatt töri magát, elviselhetetlen volt. Öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent elölről kezdjek, gondolta magában, amikor az éjszaka közepén arra riadt, hogy iszonyatos szorongás rándítja görcsbe a gyomorszáját. Nincs több időm. Ennek mindenáron sikerülnie kell. Végül, mivel a türelem sosem volt az erőssége, ismét fülön csípte Alasdairt, és nekiszegezte a kérdést: mik a tervei a jövőre nézve. A lány jól tudta, hogy nem szabadna ezt tennie. Mert ha a férfi elhatározza magát, úgyis szól neki. Ha pedig Tara ki akarja erőszakolni az esküvőt, az csak siettetné a végső választ, és olyan végkimenetellel járna, amit a lány egyáltalán nem kívánt magának. Igaza volt. A férfi, aki dühös volt Tarára, amiért az a lehetetlen követelőzésével tönkretesz egy jó kapcsolatot, nyersen kijelentette, hogy eszében sincs megnősülni. Szereti Tarát, de még szórakozni akar, és nem villanyozza fel az unalmas házasélet gondolata. Tarának egyhetes szabadságot kellett kivennie, annyira megrázták a történtek. – Zárd le az ügyet – tanácsolta neki mindenki, amikor a hitetlenségtől és a fájdalomtól félőrülten rájuk zúdította a bánatát. – Sürgősen szakíts vele, ne tedd tönkre magad. – De a lány képtelen volt erre. Nem tudott búcsút mondani két és fél évnek. Magának sem vallotta be, hogy a jövőben esetleg a férfi nélkül kell élnie. Először próbálta menteni, ami menthető, úgy tett, mintha a kérdés fel sem merült volna. Aztán amikor a kényszerű visszafogottság már-már kikezdte az. idegeit, még egyszer megpróbálta rábírni Alasdairt, hogy gondolja meg magát: azzal fenyegetőzött, hogy végleg szakít a férfival. Hallott már hasonló esetekről: amikor a férfi előtt felsejlik a lehetőség, hogy esetleg a nő nélkül kell élnie, hirtelen rájön, az a legokosabb, ha elkötelezi magát. De hiába reménykedett. Alasdair szomorúan csak ennyit mondott: – Menj, ha menned kell. Nem hibáztatlak érte. – Már nem szeretsz? – kérdezte Tara elakadó lélegzettel, rémülettől elvékonyodó hangon, amikor ráébredt, mekkorát hibázott. – Nem is fogok hiányozni neked? – De szeretlek – felelte a férfi gyengéden. – És rettenetesen hiányozni fogsz. De nincs jogom magamhoz láncolni, ha menni akarsz. A porig sújtott Tara sietve lemondott arról, hogy még egy szót szóljon a szakításról. A csel visszafelé sült el. Egy fürge száznyolcvan fokos fordulattal sikerült visszanyernie a status quót, és remélte, hogy a manőver észrevétlen maradt. Ám a kapcsolat, amely egy évvel korábban még csodálatosnak tetszett,

mostanra már messze volt attól, hogy varázslatosnak lehessen nevezni. Ez csak szükségmegoldás, nem igazi szerelem, gondolta magában Tara keserűen. De még mindig jobb, mint a semmi. Ami azt illeti, nem volt jobb. Legalábbis Alasdairnek. – Valami elromlott köztünk – közölte Tarával egy hónappal később. A lány rémülten meredt a férfira, és az addig annyit pocskondiázott, félmegoldásnak tűnő kapcsolat most, hogy léte veszélybe került, hirtelen mindennél kívánatosabb céllá lépett elő. – De hiszen semmi sem változott – hebegte a lány összezavarodva, mert erkölcsi szempontból nézve neki lett volna alapja egy ilyen bejelentésre. Őt illette meg a jog, hogy egyszer és mindenkorra végezzen a férfival, mert az megbántotta őt. – Ne haragudj, hogy megint felhoztam az esküvő kérdését, és ne haragudj, hogy olyan szörnyen viselkedtem, felejtsük el az egészet, folytassuk onnan, ahol abbahagytuk. Alasdair azonban megrázta a fejét, és így szólt: – Már nem lehet újrakezdeni. – Dehogynem! – kötötte az ebet a karóhoz Tara hisztérikus hangon, és közben az járt a fejében, miért üt be mindig a mennykő, amikor az ember már amúgy is padlón van. – Nem – ismételte a férfi. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány, aki már sejtelte a választ, de makacsul elvetette a lehetőséget, hogy maga mondja ki. – Ideje elbúcsúznunk egymástól – felelte a férfi csöndesen. Tara egy pillanatig süketnek tettette magát, nem volt hajlandó átlépni a múltból a jelenbe. – Ne! – kiáltotta kétségbeesetten. – Mi értelme lenne, jól megvagyunk így. – Nem igaz – válaszolta a férfi. – Te másmilyen embert érdemelsz, olyasvalakit, aki megadja neked, amire vágysz. Ugyan már, semmi értelme velem maradnod, csak az idődet vesztegeted. – Én nem akarok más férfit – fogadkozott a lány kétségbeesetten. – Inkább veled élek, úgy, mint eddig, mint hogy férjhez menjek valaki máshoz. De Tara bármennyire is próbálta meggyőzni Alasdairt, hogy meg van elégedve a dolgok állásával, a férfi nem hitte el, és minél jobban elhúzódott a beszélgetés, ő annál hajthatatlanabbá vált. Végül a lány ráébredt, hogy lehetetlen meggyőzni Alasdairt, mindig is lehetetlen volt. Már azelőtt döntött, hogy Tara egyáltalán megszólalt volna. Tara majdnem megtébolyodott. Hetekig magánkívül volt. A gyász annyira leterítette, hogy naphosszat csak feküdt és vonított, mint egy sebesült állat. Olyan hangosan, hogy a felső lakók egyik este kihívták a rendőrséget. Bevitte a lemezjátszót a szobájába, és egyfolytában Roy Orbison „Vége” című számát ordíttatta, miközben megállás nélkül zokogott és nyöszörgött. Minden egyes alkalommal, amikor az utolsó akkordok is elhaltak, még keservesebb sírásra fakadt, és megnyomta az újrajátszó gombot. Egyik este Liv és Katherine összeszámolta, hogy a dal huszonkilencszer hangzott fel egymás után. Tara időnként, félig üvöltve, együtt énekelt a cédével, különösen az a rész hozott megkönnyebbülést a számára, ahol egy oktávval feljebb vándorol a hang. „Vééééé-ééééé-geeee.” Aztán egy oktávval feljebb: „VÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ-GEEEE!” A felső lakók már azon gondolkoztak, hogy megint kihívják a rendőrséget. Tara kivett még egy hét szabadságot, és amikor visszament dolgozni, a kollégái azt kívánták, bárcsak otthon maradt volna. Minden program, amit a lánynak kellett ellenőriznie, hibás volt, ennek következtében London-szerte összeomlottak a számítógépes rendszerek. Az osztály munkája néhány hónap alatt megduplázódott, a dolgozók minden erejüket megfeszítve próbálták helyrehozni, amit Tara elrontott. A lány alig három órát aludt éjszakánként, fel-alá járkált a lakásban, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Teljesen kivetkőzött magából. Elfelejtette kimosni az öblítőt a hajából. Szombaton is bement dolgozni, és nagyon csodálkozott, amikor zárva találta az épületet. Kocsival ment munkába, hazafelé viszont már metróra szállt, és másnap reggel, amikor nem találta az autóját a ház előtt, azt hitte, ellopták. Lehúzta a joghurtról a fedőfóliát, a poharat a szemétbe dobta, majd rámeredt a fóliára, és megpróbált rájönni, mit

csinált rosszul. Nyugalmasabb perceiben – miközben olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy kifehéredtek az ujjpercei – esti tanfolyamokról beszélt. Kerámia-, orosz- és cukrászórákat emlegetett. Minden héten egyszer, amikor a fájdalom már-már elviselhetetlenné vált, felhívta Alasdairt, és könyörgött neki, hogy találkozzanak. A férfi belement, és aznap éjjel természetesen együtt aludtak. Eszeveszett, fájdalmas szeretkezésekbe menekültek, letépték egymásról a ruhát, szinte agyonnyomorgatták a másikat az ismerős test látványa fölötti megkönnyebbülésükben. Ez a forgatókönyv olyan gyakran ismétlődött, hogy Tara kezdte azt hinni, talán van rá esély, hogy ők ketten újra egymásra találjanak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Alasdairt ugyanúgy feldúlta a szakítás, mint a lányt, s hogy még mindig szereti őt. Mígnem egyik este a férfi kijelentette, hogy Tara nem mehet föl hozzá. – Miért nem? – kérdezte a lány. Alasdair azelőtt mindig roppant készséges volt. Most mély lélegzetet vett, és a pillanatnyi szünetnek a során, amely aközött telt el, hogy kifújta a levegőt és beszélni kezdett, Tarának baljós előérzete támadt. Mindent tudott, még mielőtt a férfi megszólalt volna. – Megismerkedtem egy lánnyal. Tara higgadtan letette a kagylót, beült a kocsijába, elment Alasdairhez, bement a kulccsal, amit még nem adott vissza, a konyhában rátalált Alasdairre, aki éppen teavizet forralt, és akkorát vágott a férfi fejére, hogy annak lerepült a szemüvege. Mielőtt a férfi felocsúdhatott volna, Tara szaporán ütlegelni kezdte a fejét meg az arcát. – Te mocsok! – üvöltötte elfúló hangon. – Te mocskos mocsok! – Ám a pofozkodás nem csillapította le elég gyorsan a lányban dúló gyűlöletet és fájdalmat, ezért Tara gyomorszájon vágta a férfit, és közben elcsodálkozott, milyen erőtlen a karja. De azért elég jól bírja a gyűrődést, gondolta magában Tara szenvtelenül, a levegő után kapkodó, öklendező Alasdairt figyelve. – Ali! – hallatszott egy hang. Tara a konyhaajtó felé fordult, ahol egy kövérkés, szőke lányt pillantott meg. – Mi folyik itt? – kérdezte elfúló hangon a rémült lány, amikor a szeme elé tárult a látvány. Tara egyszerre kijózanodott. Egy erőteljes mozdulattal a betolakodónak taszította Alasdairt, azzal távozott. Amikor hazaért és elmesélte Katherine-nek meg Liv- nek, mi történt, a lányok alig tudták leplezni a döbbenetüket. Mivel már nem volt mit tenni, megpróbáltak lelket önteni a barátnőjükbe. – Micsoda szemét! – mondták együtt érzően. – Úgy kell neki. Remélem, eltörted pár bordáját. – Hagyjátok abba! – könyörgött Tara. Miután felszállt a fejéről a vörös köd, borzalmasan undorodni kezdett saját magától. – Megvertem – nyöszörögte, előre-hátra hintázva, tenyerébe temetett arccal. – Most már biztosan nem fogad vissza. – Azt hittem, soha életemben nem fogom nyomorultabbul érezni magam, mint az elmúlt másfél hónap, négy nap és… – itt az órájára pillantott – tizenhat és fél óra alatt, de tévedtem. – Lefekszem, és úgy fogok vonítani, mint egy kivert kutya – közölte megtörten, azzal átment a szobájába. Katherine és Liv lélekben felkészült Roy Orbisonra. De legnagyobb meglepetésükre és megkönnyebbülésükre a „Mást szeret” hangjai csendültek föl. Újra. Meg újra. Meg újra. Meg újra. Meg újra. Meg újra. Kisvártatva Tara megjelent az ajtóban. – Felhívom – jelentette be ünnepélyesen. – Meg ne merd tenni! – förmedt rá Katherine, azzal lecsapott a telefonra, és magához szorította. – Csak még jobban összekutyulnád a dolgokat. – Ennél rosszabb már nem jöhet. Jehova! Jehova! Jehova! – Ez a Brian élete című filmből való – magyarázta Katherine sietve a zavartan pislogó Livnek. –

Nem, Tara, megtiltom, hogy felhívd. – Csak bocsánatot akarok kérni – esdekelt Tara. – Ha nem engeded, megvárom, amíg elalszol. Ha éjnek évadján hívom, az még rosszabb. Katherine végül beadta a derekát. – De ha üvöltözni vagy fenyegetőzni kezdesz, kihúzom a zsinórt. – Köszi – hálálkodott Tara meghunyászkodva, és bepötyögte Alasdair számát. – Halló! – szólt bele sietve a kagylóba. – Én vagyok az, ne haragudj, ne tedd le, kérlek, nagyon szégyellem magam, bocsánatot kérek. Alasdair, ahelyett hogy lecsapta volna a kagylót, csak ennyit mondott: – Semmi baj, megértelek. – Alasdairnek tulajdonképpen óriási kő gördült le a szívéről. Furdalta a lelkiismeret, amiért összeszűrte a levet Caroline-nal, de az ő oldalára billentette a mérleget minden egyes ütés, amit Tara mért rá. Most már nem „szegény megcsalt Tará”-ról, hanem „szegény agyonvert Alasdair”ről szólt a történet. – Tudod, hogy klassz a balegyenesed? – kérdezte a férfi, kezdetleges nevetésfélét hallatva. – Ne haragudj! – suttogta a lány. – Bocsáss meg, kérlek! – Megbocsátok – felelte a férfi. Ennek ellenére, amikor Alasdair hat héttel később felhívta Tarát, hogy bejelentse neki, megnősül, már elővigyázatosabb volt, és kicseréltette a zárat. Tara ezen az estén találkozott Thomasszal. Egy bulin voltak, amelyet Fintan titkárnője, Dolly rendezett. Tara, aki úgy táncolt, mint egy eszelős, szórakozottan kivette Thomas szájából a cigarettát, és beledugta a sajátjába. Nem szándékosan akart provokatív lenni – még csak észre sem vette Thomast. Egyszerűen elepedt egy slukkért, a saját pakliját viszont sehol sem találta. Mióta tudomást szerzett Alasdair küszöbönálló nászáról, folyton elhagyott valamit. Thomas, annak ellenére, hogy meglovasították a cigarettáját, azonnal belehabarodott Tarába. A lány őrjöngését életvidámságnak nézte, és azt gondolta magában, ez a nyíltság annak a jele, hogy a nő minden gátlástól mentes az ágyban. Tara karcsú alakja – amelyet a lány a kidobott joghurtoknak köszönhetett – szintén nagy hatást tett rá. Egy darabig még habozott, azon töprengett, mivel szólítsa meg. De Thomas nem volt a szavak embere, így hát rögtön a lényegre tért. – Visszakaphatnám a cigimet? – Tara abbahagyta a vad táncot. Hátrafordult, és egy mosolygó férfit pillantott meg maga előtt. Nem is rossz. De annyira azért nem is jó. A nyomába sem érhet Alasdairnek. Ám amint Tara közelebbről is szemügyre vette a férfit, látta, hogy az fényes barna hajjal és olyan megnyugtatóan szilárd alkattal büszkélkedhet, hogy az embernek szinte kedve támad a vállára borulni. Thomas tovább mosolygott, szíve minden melegével és csodálatával fürösztve meg Tarát. – Te kis szarka! – szólalt meg, a félénkség és a magabiztosság megkapó keverékével. – Nyugodtan tartsd meg a cigit. Tara normális esetben átszaladt volna az utca túlsó oldalára, ha olyan férfiba botlik, aki madarakhoz hasonlítgatja a nőket, de annyi mindenen ment már keresztül. Thomas barna tekintete kíváncsian fonódott az övébe, és Tarát elbűvölte a belőle áradó rajongás és tisztelet. Azok után, amit Alasdair művelt vele, azt hitte magáról, hogy fabatkát sem ér. Csodálkozva döbbent rá, hogy ez az ember talán segíthetne megerősíteni az önbizalmát. Habár a férfi kicsit több barna színű holmit viselt, mint amennyit Tara elfogadhatónak tartott (számára a barna puszta jelenléte is több volt a kelleténél), a lány úgy érezte, mintha mágnes vonzaná Thomashoz. Amikor rájött, hogy a pasas a kegyeibe ajánlotta magát, szinte elkábította az öröm. – Táncoljunk! – mondta Tara pimaszul, és megfogta a férfi kezét. Bár kívülről úgy tűnt, Thomas szürkésbarna öltözéke egy helyben marad, miközben gazdájának többi része megpróbál táncolni, Tara egyszeriben más színben kezdte látni a világot. Lehet, hogy Alasdair megnősül, de azért akadnak férfiak,

akik érdeklődnek iránta. Akik sokkal figyelmesebbek vele, mint a volt barátja. Akik végül talán arra is hajlandóak lesznek, hogy feleségül vegyék. A lány úgy érezte, hirtelen minden fájdalma elmúlt, méghozzá örökre. Thomas volt a megmentője. – Van egy kínai közmondás – mormolta Tara az orra alatt. – Úgy szól, hogy aki megmenti az életed, annak a szolgálataiba kell ajánlanod magad. Thomas üres tekintettel bólintott, majd oldalba bökte a haverját, Eddie-t. – Ez a nő részegebb, mint hittem. Ma este enyém a pálya. A párocska péntek estétől hétfő reggelig Tara lakásában tanyázott, az idejük nagy részét az ágyban töltötték, csak néha-néha keltek föl tévét nézni. Tara egész testével rácsavarodott Thomasra, és szenvedélyesen csókolózott a férfival, miközben Katherine és Liv a Ballykissangeh nézte, s megpróbálta figyelmen kívül hagyni a cuppogást. – Olyan hangokat hallatnak, mint amikor a ló kihúzza a patáját a sárból – mondta Katherine, amikor felhívta Fintant, hogy kipanaszkodja magát. Liv kikapta a kezéből a kagylót. – Gondolj arra a fürdőszobai izére, aminek tapadókorongjai vannak és a mosdókagylóra kell tenni. Szappant tartanak benne – magyarázta Fintannek. – Amikor a tapadókorong elengedi a mosdót, na, olyan hangot hallatnak Taráék. Átmehetünk hozzád? Tara viszont el volt bűvölve Thomastól. – Megőrülök érte! – közölte mindenkivel. – Hát nem is vagy normális – dünnyögte Katherine, gyilkos tekintettel méregetve a tiszta barnában pompázó Thomast. – Tara teljesen kipirult – jegyezte meg Liv bölcsen. – Talán kivirult – javította ki Katherine. – Egyébként igazad van.

6 Az érzések, amelyek Alasdair háza előtt elhaladva kerítették hatalmukba Tarát, heves vágyat ébresztettek a lányban Thomas iránt. Tara félig futva tette meg a taxitól a bejárati ajtóig vezető utat, ám a túlfűtöttségnek és a vérében áramló alkoholnak köszönhetően alig tudta bedugni a kulcsot a zárba. Csak negyedszerre sikerült betántorognia az előszobába. Kiegyenesedett, és elkiáltotta magát: – Thomas! A férfi a nappaliban tanyázott, a kanapé mellett négy üres sörösüveg és egy vesepástétomos konzervdoboz hevert a padlón. – Már ideje volt, bazeg – zsörtölődött Thomas kedélyesen. – Hiányoztam? – kérdezte Tara reménykedve. Nagyon örült, hogy viszontláthatja a férfit. – Talán – felelte Thomas észveszejtő mosollyal. – Talán nem. De Beryl elszórakoztatott. Beryl Thomas macskája volt, a férfi minden figyelmét, szereletét és csodálatát ennek az állatnak szentelte, Tara őrülten féltékeny volt rájuk, főleg arra, ahogy ez az alattomos, életunt, hálátlan dög Thomasszal bánt: az egyik pillanatban még elvetette magát a férfi ölében, aztán a másikban már levegőnek nézte. – Jól érezted magad? – kérdezte Thomas. – Igen. – Tara nem kezdett sajnálkozni, hogy a férfi nem kísérte el. Thomas egyszerűen nem jött ki a barátaival, ami nem egyedi eset, és csak akkor vált volna elkeserítővé, ha szándékosan változtatni akarnak rajta. – Nem ettem előételt, és nézd csak, miket kaptam! Hát nem gyönyörű ez a rúzs? – Nem rossz – vonta meg a vállát a férfi. Tara észrevett valamit a dohányzóasztalon. – Jaj, Thomas, kitöltötted a biztosítási papírjaimat? Köszi! Tudod, mennyire utálok ilyesmikkel vacakolni. – Nem mondhatod, hogy semmi hasznomat nem veszed – vigyorgott a férfi. – És ha már itt tartunk, megvettem a jegyeket holnap estére. – Mit nézünk meg? – Az a címe, hogy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső. Gengszterekről szól. Szerintem jó lesz. – Ó! – Tarának megnyúlt az arca. – A suttogó jobb lett volna. – Nem fogok nyálas limonádékat nézni, bazeg. – De… Thomas sértődött képet vágott, ám mielőtt még gyors hangulatváltozáson ment volna keresztül, Tara sietve megszólalt: – Nem baj. Biztosan ez a film is jó lesz. A férfi igazi mimózalélek volt. Minden azon a vasárnap reggelen kezdődött, amikor a hétéves Thomas az előszobában bukkant rá az anyjára, aki egy bőröndöt szorongatott a kezében. Amikor a meglepődött kisfiú megkérdezte tőle, hova megy, az asszony nevetve így válaszolt: – Ne add a hülyét. Jól tudod te azt. Thomas váltig állította, hogy fogalma sincs róla, mire az anyja keserűen odavetette neki: – Elköltözöm apádtól. Thomas, elmondása szerint, ekkor tudta meg, mi történt, és még most, huszonöt év múlva is fájdalommal töltötte el a tudat, hogy az anyja anélkül akart elmenni otthonról, hogy elbúcsúzott volna tőle. – Ha nem akarsz, ne gyere – mondta Thomas neheztelő tekintettel. – Pedig mennyit vesződtem, hogy megvegyem a jegyeket… – Persze hogy megyek! – nyugtatta meg a férfit Tara. – Megígérem. Köszönöm a sok fáradozást. Úgysem vagyok kíváncsi Robert Redford szétesett arcára. – A lány észrevett egy csomag mogyorót a

fekvő Thomas hasa alatt. – Nyami! – Hé! – csapott rá a férfi Tara kezére. – Ma van a szülinapom. – Én vagyok a lelkiismereted – dörögte Thomas. – Egyszer még hálás leszel nekem ezért. – Lehetséges – felelte a lány szomorúan. – Föl a fejjel, Tara! – mondta a férfi. – A saját érdekedben csinálom. – Igazad van. – A lány kotorászni kezdett a táskájában. – Jaj, ne, elfogyott a cigim! Hogy lehet ez? Tudsz adni egyet? A férfi némileg kelletlenül dobta oda Tarának a paklit. Amikor a lány felé hajolt az öngyújtóval, így szólt: – Le kell szoknunk, Tara. – Muszáj. – Egy valag pénzt költünk cigire, bazeg. – Igen. – Napi három fontot, bazeg. Fejenként. – Tudom. – Az huszonegy font hetente. Fejenként. – Tudom. – Az nyolcvan font havonta. Fejenként. – Tudom. Az ezer font évente. Fejenként. Gondold el, mi mindent vehetnénk ennyi pénzből, Tara – gondolta magában Tara. – Az ezer font évente. Fejenként – folytatta Thomas. – Gondold el, mi mindent vehetnénk ennyi pénzből, Tara. Neked persze könnyű. Te számítógépes analitikus vagy. Kétszer annyit keresel, mint én. – Nekem persze könnyű – szólalt meg a lány pimaszul. – Én számítógépes analitikus vagyok. Kétszer annyit keresek, mint te. Feszült csönd lett, majd Thomas bánatosan elmosolyodott. – Ő a legzsugoribb ember, akit életemben láttam – zsolozsmázta Tara komor, tévébemondós hangon. – Mintha én tehetnék róla, bazeg! – csattant fel Thomas. Thomas összes főiskolai évfolyamtársa mesésen fizető állást kapott ki, gyakran a negyedévi jutalmuk több volt, mini a férfi éves fizetése. De mivel Thomas túl nyámnyila volt ahhoz, hogy elnyerje a leendő iparmogulok kegyeit, végül földrajztanár lett egy nyugat-londoni középiskolában. Éhbérért robotolt, és híres volt keserűségéről. De még híresebb a fukarságáról. – Miniszteri fizetést érdemelnék, tekintve, hogy a tanítás a legtiszteletreméltóbb hivatás a világon – hangoztatta lépten-nyomon. („Bocs, de otthon hagytam a pénztárcámat, kisegítenél?” – hangzott a másik gyakori mondata.) Azt terjesztették róla, hogy rövid a karja és mély a zsebe, hogy lakatot tart a pénztárcáján, hogy elsőnek száll ki a taxiból, de utolsónak ér oda a bárpulthoz, hogy addig veri a fogához a garast, amíg az kegyelemért nem könyörög. De Thomas sem könnyítette meg a saját helyzetét. Ahelyett, hogy legalább látszólag megpróbált volna nagyvonalú lenni, azzal növelte hírnevét, hogy az ő zsebében nem csörgött aprópénz, mint más rendes embernek. Ő tárcában tartotta az érméket. Egy kicsi, barna, régimódi műbőr női pénztárcában, amelyet kis csattal lehetett összepattintani a tetején. Katherine-nek egyszer sikerült kicibálnia a tárcát Thomas kezéből, és még mielőtt a férfi visszaszerezhette volna, kinyitotta. Katherine megesküdött rá, hogy egy molylepke repült ki a belsejéből. – Én sem örülök neki, de össze kell húznunk a nadrágszíjat, Tara – sápítozott Thomas. – Te két kézzel

szórod a pénzt, nekem meg nincs egy vasam se. Le kell mondanunk a cigiről. – A hó eleje a legjobb időpont a leszokásra – mondta behízelgően Tara. – Igazad van. – De október elsejét már elpasszoltuk. Úgyhogy november elsején mind a ketten abbahagyjuk a dohányzást. – Helyes! Aztán persze mind a ketten megfeledkeztek az egészről. – Lefekszem. – Thomas feltápászkodott a kanapéról, ahol addig hevert, üres zacskókkal körülvéve. – Gyere, te szülinapos, van egy meglepetésem. Tarának felragyogott az arca. Amíg Thomas le nem pillantott az ágyékára. Ja, hogy olyan meglepetés. A lány szomorkásan gondolt vissza a két évvel ezelőtti születésnapjára. Alig egy hónapja járt együtt Thomasszal, és mivel a huszonkilencedik születésnapját ünnepelte, a férfi huszonkilenc ajándékkal lepte meg. Persze némelyik egészen apró volt – például egy doboz színes gyufa. A nagy részük pedig csupa ócska bóvli – például egy üveg neonrózsaszín körömlakk meg egy pár fülbevaló, amitől a lánynak begyulladt a füle. De az idő, az ötlet és a fáradság, amit a férfi az ajándékok beszerzésére és becsomagolására fordított, a szíve mélyéig meghatotta Tarát. A lány felsóhajtott. A kezdeti lángolás nem tart örökké. Ezt mindenki jól tudja. Tara átölelte Thomast a sötétben, és csendes ujjongással hozzásimult a férfi biztonságot jelentő meleg testéhez. Így, egy ágyban a kedvesével, megnyugtató, szeretetteljes légkör vette körül.

7 Habár másnap szombat volt, Katherine-nek dolgoznia kellett. Mielőtt munkába indult volna, felhívta a nagymamáját, akinek aznap volt a kilencvenegyedik születésnapja. A lány nem szívesen vette föl a kagylót. Mindez nem az ünnepelt hibája volt – Katherine imádta a nagymamáját. De amint bepötyögte a számot, és várta, hogy az kicsöngjön Knockavoyban, mint mindig, most is azon imádkozott magában, nehogy az anyja, Delia vegye föl a kagylót. – Halló! – zihálta bele a kagylóba Delia. Katherine-t ismerős bosszúság kerítette hatalmába. – Szervusz, anya! – nyögte ki nagy nehezen. – Katherine! – kiáltotta Delia elfúló hangon. – Te jó ég! Öt perccel ezelőtt pont téged emlegettelek. Ugye, Agnes? – Nem – hallotta Katherine a háttérből a nagymamáját. – Istenuccse, hogy nem. Hacsak nem magadban beszéltél, amin egyáltalán nem lepődnék meg. – Pedig igenis, hogy téged emlegettelek – bizonygatta Delia rendíthetetlenül Katherine-nek. – Tudtam, hogy meg fog szólalni a telefon, és tudtam, hogy te fogsz hívni bennünket. Mindig megérzem az ilyesmit. Tehetségem van hozzá. – Na persze! – gúnyolódott Katherine. – Jól tudod, hogy mindig felhívom a nagyit a születésnapján. – Ne hívd nagyinak, Agnes a neve. A születésed napja óta azt papolom neked, hogy engem se hívj anyának. Delia vagyok. Katherine nem hétköznapi családdal büszkélkedhetett. Legalábbis knockavoyi mércével mérve. Delia, Katherine anyja volt a család lelke, aki annak idején vadóc és gyönyörű lány hírében állott. Nagyon előrelátóan gondolkodott, és a hatvanas években azzal töltötte kamaszéveit, hogy mindenkinek, aki hajlandó volt szóba állni vele (ők jelentették a törpe kisebbséget Knockavoyban), az Írországot teljesen a markában tartó katolikus egyházat pocskondiázta. Nem félt semmitől. Egy napon, tizenhét éves korában, belépett a konyhába, a keze csupa sár, fekete haja még kócosabb, mint rendesen, ezüstös fényű szeme alig leplezett jókedvtől sugárzott. – Te meg mit műveltél? – Agnes, Delia édesanyja a legrosszabbtól tartott. – Tőzegdarabokkal dobáltam meg a káplánt, amikor elhajtott előttem a biciklijén – hahotázott Delia. Agnes az ablakhoz rohant, és a domb tövében megpillantotta a vadul tekerő Crimmond atyát, akinek hatalmas, fekete köpenyén még ott himbálódzott egy tőzegdarabka. – Szégyelld magad! Ebből még komoly bajunk lehet – kiáltotta a rémült, ám ugyanakkor, eléggé el nem ítélhető módon, nevetéstől pukkadozó Agnes. – Pont erre van szükségünk – felelte Delia komoran. – A baj a kiapadhatatlan öröm forrása. Amikor fény derült a tőzegdobálásra, az egész város felbolydult, két termetes matrónát egyenesen az ájulás környékezett. Soha életükben nem hallottak ilyet. Crimmond atya burkolt célzásokat tett az esetre a misén, és arra buzdította a híveket, hogy imádkozzanak annak a szegény nyomorultnak a lelki üdvéért, aki megtámadta őt. – Nem megvetést érdemel, hanem sajnálatot – mondta végül, óriási csalódást okozva ezzel a gyülekezetnek, amely már alig várta, hogy megvetésével illethessen valakit. Az egész egyházközség Delia nevétől volt hangos. Amikor feltűnt az utcán, az emberek fejcsóválva jegyezték meg: – Ez a Casey lány nem egészen épelméjű. Vagy: – Ez a Casey lány teljesen meghibbant. Austin, Delia édesapja, veszélyesen birkatürelmű ember, arra gyanakodott, hogy a lánya elcserélt

gyermek. A dörzsöltebbek egyszerűen azt állították, hogy Agnes annak idején eltévelyedett. Delia tovább lázadozott. De nem talált követőkre, mert mindenki félt. Mivel egyedül nem sok élvezetet talált a dologban, 1966-ban elhagyta Knockavoyt, és Londonba Iöltözött, ahol rengeteg más módot talált arra, hogy fölemelje szavát a fennálló rendszer ellen, mint hogy tüzelőanyaggal dobáljon meg bicikliző egyházfiakat. Lázadását főként a szex és a kábítószerezés útján fejezte ki, mindkettőből alaposan kivéve a részét. Mielőtt bárki is kételkedni kezdett volna az efféle lázadás őszinteségében, Delia azzal nyugtatta meg őket, hogy gyorsan teherbe esett. Sajnos a gyermek apja nős volt, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elhagyja a feleségét. Delia, legnagyobb meglepetésére, hirtelen nagyon megijedt. Fiatal volt, magára maradt és félt. Elátkozta a napot, amikor elhagyta Írországot. Azt kívánta, bárcsak sose hallott volna Londonról. Megvetéssel gondolt saját zabolátlan természetére. Miért nem tudott ő is olyan lenni, mint az osztálytársnői? Ötödük kolostorba vonult. Miért nem rettegett ő is a pokol tüzétől meg az elkárhozástól, mint a többiek? Szegény apja! Annak idején kötelességének érezte, hogy jól elnáspángolja; így követelte az illem. Gyűlölt verekedni, mert érző lélek volt, de a szabály az szabály. Austin végül megmenekült a további megpróbáltatásoktól, mert egy héttel azután, hogy Delia tudomást szerzett a terhességéről, meghalt. (Tőzeget gyűjtött a kályhába. Agnes szerint a tőzeg csak bajt hozott a Casey családra.) A temetésre utaztában, a vonaton, Delia azon törte a fejét, mit tudna felhozni a saját mentségére. „Új élet fogant a régi helyett. Apa elment, de új ember születik a helyére.” A lány ideges volt. A terhesség és a szakítás minden életkedvét elvette. A szabadelvűség, amely Londonban még olyan értékesnek és igaznak hatott, Knockavoy felé közeledve egyre kevésbé tűnt meggyőzőnek. A lánynak meg kellett várnia, amíg a gyászolók meg a potyalesők elpusztítják a sonkás szendvicseket, az utolsó cseppig kiürítik a söröshordót, majd távoznak – csak ezután jelentette be az anyjának: – Mama, gyerekem lesz. – Gondolhattam volna – felelte Agnes. Nem is várt mást. Jól tudta, miféle elvetemült dolgokkal szórakoztatják magukat az emberek az olyan istentelen helyeken, mint London, és sztoikus nyugalommal vállalta a következményeket. Egyedül azt sajnálta, hogy ő maga nem járt Londonban. Hosszú ideje eseménytelenül telt az élete. Egyszer végiggondolta, hogy a polgárháború óta nem történt vele semmi említésre méltó. A gyermek 1967 augusztusában született meg. Mivel azon a nyáron minden a szerelemről szólt, Delia olyan neveket akart ráaggatni, mint például: Esőcsepp vagy Holdsugár, de Agnes közbeavatkozott. – Nagyvárosi fattyú ez – mutatott rá egykedvűen. – Nem adnál neki valami rendes nevet, hogy ne rajta nevessen az egész város? Mindenki arra számított, hogy Delia visszatér Londonba, de csalódniuk kellett. A lány Knockavoyban maradt, senki sem értette, hogy miért, legkevésbé ő maga. Tudta, hogy azzal a rettegéssel lehet összefüggésben a dolog, amelyet akkor érzett, amikor kiderült, hogy terhes. Delia nem volt hozzászokva a félelemhez, és nem igyekezett föleleveníteni az. ismeretséget. Az anyjával élt, abban a házban, ahol ő maga is felnőtt, és nevelte a gyerekét. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát. A nyári hónapokban kisegítőként dolgozott a kocsmában, iskolabuszt vezetett – a rendes sofőr az ital rabja volt –, és segített az anyjának a tyúkoknál, a teheneknél meg a földeken, amelyek a kis gazdaságukat jelentették. Delia gyönyörű volt, de mivel még mindig túl sok mendemonda keringett körülötte, egyetlen helyi férfi sem akart szóba állni vele. Nem tudta levetkőzni szókimondását és nehéz természetét, így még inkább kirekesztették, mint régebben. Az isten háta mögött élve is radikális politikai nézeteket vallott. Tömeges demonstrációt szervezett Vietnam amerikai megszállása ellen, amely szombat délután négy órakor vette

volna kezdetét Tully vaskereskedése előtt – Delia azért választotta ezt a helyet, mert Tully az ötvenes években tizennyolc hónapig Bostonban élt. A megmozduláson azonban csak két ember jelent meg: ő maga és a kétéves Katherine. (Agnes azt mondta, szívesen kifejezné a támogatását, de meg kell fejnie a teheneket.) Öt óra előtt öt perccel, amikor Delia már éppen befejezettnek nyilvánította volna az akciót, megpillantott egy hat-hét főből álló csoportot, amely egyenesen felé tartott. Az emberek, ahelyett hogy rosszindulatú megjegyzéseket mormolva elhaladtak volna Delia mellett, mint mindenki más tette a délután folyamán, megtorpantak. Delia alig bírt magával. Amíg ki nem derült, a hét ember azért jött, hogy segítsen létrát venni Padraig Croninnak. Delia ezután petíciót kezdeményezett a faji megkülönböztetés ellen, és a templom előtt próbálta elcsípni a fél egyes misére igyekvőket, hogy írják alá az ívet. Hét aláírást sikerült összegyűjtenie – a sajátját, az. anyjáét, a lányáét, Loony Tommy Formanét, Mr. D. Kacsáét, Mr. M. Egérét, és Mr. J. F. Kennedyét. A hetvenes évek vége felé a sandinistákhoz csatlakozott, és hogy összeszedjen nekik valamennyi pénzt, állásbörzét szervezett. Amire négy ember jött el, két font tizenegy pennys bevételhez juttatva a csoportot. Delia arról álmodozott, hogy tanácsadóközpontot nyit. Azt tervezte, segélyközpontot hoz létre a nemi erőszakon átesett nők megsegítésére, noha több évtizede senkit sem erőszakoltak meg a városkában. A jógatanítással is megpróbálkozott, de senki sem ment el az órájára. Ajándékboltot nyitott, de a kutyának sem kellettek a portékái. Hosszú, bő ruhákat, klumpát és fa ékszereket kezdett hordani, és azt állította magáról, hogy látnoki képességei vannak. Megkövetelte Katherine-től, hogy az Deliának szólítsa, azt mondta a kislánynak, hogy ha nem akar, nem muszáj iskolába járnia, és természetesen templomba sem. Katherine már azelőtt tisztában volt a szaporítószervek működésének minden csínjával-bínjával, mielőtt a cipőkötés minden csínját-bínját elsajátította volna. Katherine persze fellázadt. Méghozzá úgy, hogy tiszta, rendes, csöndes, tiszteleltudó, szorgalmas és jámbor kislány vált belőle. Alázatos volt, semmit meg nem kérdőjelezett, pontosan azt tette, amit a nővérek parancsoltak neki, oda-vissza fújta a katekizmust (vissza érdekesebb), és lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy az elsőáldozás addigi élete legboldogabb napja. Delia teljesen maga alatt volt. – Majd akkor nézzétek meg, amikor kamaszodni kezd – pityergett reménykedve. – A géneket nem lehet kicselezni, ő mégiscsak az anyja lánya. De Katherine az apja lánya is volt. Delia, liberális elveinek megfelelően, soha nem ámította Katherine-t olyan dajkamesékkel, hogy az édesapja tragikus körülmények között meghalt a háborúban vagy egy karambolban vagy szántás közben (nem kívánt törlendő). Katherine már kora gyerekkorától kezdve jól tudta, hogy az apja, bizonyos Geoff Melody undorító, beszari kispolgár, aki erős drogokkal és azzal a hamis ígérettel csalta ágyba Deliát, hogy elválik a feleségétől. Bár Delia és Geoff Melody nem tartották a kapcsolatot, a nő rendszeresen biztosította róla Katherine-t, ha egyszer szeretné megismerni az apját, ő mindent megtesz, hogy teljesítse ezt a kívánságot. Ám lánya tizenkilencedik születésnapjáig nem kellett beváltania ezt az ígéretét. Katherine apátlansága persze gúnyolódások céltáblájává tette őt az iskolában. Legalábbis azon kevés alkalommal, amikor az anyáskodó Tara nem sertepertélt körülötte. Katherine bámulatra méltó hidegvérrel tűrte, amikor az osztálytársai – fél szemmel idegesen azt figyelve, mikor bukkan fel Tara – rákezdték: – Nincs apád, nincs apád! – Ha valami soha nem volt, nem is hiányzik – felelte Katherine higgadtan. Majd titokzatosan elmosolyodott, mire a többiek zavartan meredtek rá, ajkukon elhaltak a csúfondáros szavak. Miért nem sír

ez a lány, amikor pedig az lenne a természetes? Miért ők érzik magukat leforrázva? És hol tanult meg Tara Butler verekedni? Amikor Katherine végül – túlesve élete első nagy csalódásán – közölte, hogy találkozni szeretne az apjával, Delia készségesen odaadta neki a férfi régi lakcímét. – Bár húsz évvel ezelőtt láttam utoljára a pasast, valószínűleg még mindig itt lakik – mondta. Majd önkéntelen rosszmájúsággal hozzátette: – Az a fajta.

Agnes átvette a kagylót, hogy néhány szót váltson Katherine-nel. Elmesélte, hogy csodálatos születésnapja van, majd megköszönte a lánynak a két egymáshoz illő selyemsálat. – Nagyon hasznos holmik – mondta. Ami meg is felelt a valóságnak. Kifejezetten kapóra jöttek, amikor előző este leszakadt a tyúkketrec ajtaja, és valamivel vissza kellett kötözni a helyére. – Mi újság Londonban? – kérdezte szomorkás sóvárgással a hangjában. – Még mindig olyan istentelen hely? – Az nem kifejezés, nagyikám – válaszolta Katherine felvillanyozva. – Egyre rosszabb. Nem akarsz meglátogatni, hogy a saját szemeddel lásd? – Á, nem – felelte Agnes. – Lehet, hogy nem is olyan szörnyű, mint ahogy mondod, akkor pedig nagyot csalódnék. Nem, jobb, ha csak a képzeletemre hagyatkozom.

8 Katherine kiviharzott a vörös téglás, újjáalakított házból, amelynek az első emeletén bérelt lakást, mire egy arra haladó motoros majdnem kiterült a járdán, olyan meredt szemekkel bámulta a lányt. Szürke kosztümjében Katherine friss és üde látványt nyújtott, egyetlen hajtincse sem mozdult el a helyéről – nem is mert volna. A lány megállt a kapuban, és elégedetten legeltette a szemét élete legnagyobb büszkeségén, a púderkék Karmann Ghián. Katherine imádta a kocsiját, legszívesebben összevissza csókolta volna, ha nem tart attól, hogy valamelyik korán kelő szomszédja meglátja. Az emberek általában meglepetéssel fogadták, hogy Katherine-nek ilyen elegáns autója van. Nem jöttek rá, hogy ő az a fajta nő, aki nem aprózza el a dolgokat. Ha már egyszer rászánja magát valamire. Az emberek azon is csodálkoztak, hogy Katherine-nek ilyen megbízhatatlan autója van. A Karmann Ghia megvásárlása volt az egyetlen vakmerő húzás a lány szinte teljes egészében kiszámított életében. Bár a szíve és a bankszámlája majdnem megszakadt, Katherine nem engedett a vágyaiból. A lány annyit sertepertélt a VW-garázs környékén, hogy a végén már azzal ugratta Lionelt, a szerelőt, hogy róla fogja elnevezni a fiát. A férfi el volt bűvölve, a lány pedig úgy gondolta, Lionelnek nem kell feltétlenül tudnia, hogy neki eszében sincs gyereket szülni. Katherine rendszerint nem kocsival járt dolgozni, de mivel szombat volt, a forgalom pedig gyér, a lány az autó mellett döntött. Legnagyobb ámulatára sikerült közvetlenül a Breen Helmsford bejárata előtt leparkolnia, ennél a reklámügynökségnél volt könyvelő. – Köszönöm, Uram! – dünnyögte. – Ez aztán a csoda! A kocsin kívül az emberek azt is meglepetéssel fogadták, hogy Katherine a reklámszakmában dolgozik. Nem tartották elég dinamikusnak és rámenősnek. Túl komoly és visszafogott nő volt. A könyvelők munkaköri leírása szerencsére nem tartalmazta azt a kitételt, hogy a munkavállalónak mindig lelkesnek kell lennie, és olyan mondatokkal kell dobálóznia, mint például: „Most húzzuk fel a zászlórúdra, és nézzük meg, ráharap-e a macska.” Éppen ellenkezőleg, ez a munka arról szólt, hogy Katherine előzze meg a túlköltekezést, kellemetlenkedjen a kiadások miatt, ragaszkodjon a taxiszámlákhoz, megkérdőjelezze, hogy egy vidéki szállodában eltöltött kétszemélyes hétvége kilenc üveg pezsgővel megfejelt költségét miért szükséges visszaigényelni, rávilágítson, hogy egy éttermi számla és az ugyanarról az étkezésről kiállított hitelkártya-bizonylat benyújtása kétszeres visszaigénylésnek számít, és mint ilyen, csak egy egész picikét gyanús. Annak ellenére, hogy könyvelőként felül kellett volna emelkednie az efféle alantas feladatokon, Katherine nem bízott benne, hogy a munkatársai hatékonyan ki tudják szűrni a svindlereket. – Jó reggelt, Katherine! – kiáltotta Desmond, a portás, amikor a lány a lift felé indult. – Jó nagy kiszúrás, hogy hétvégén is be kell jönni, mi? Ám Katherine, ahelyett hogy a többi, korábban érkezett alkalmazotthoz hasonlóan keserű panaszáradatot zúdított volna a portás nyakába, szenvtelenül elmosolyodott, és így szólt: – Valakinek ezt is meg kell csinálnia. Desmond elképedt. – Fura egy nő – jegyezte meg magában. – Világos, hogy senki sem várja otthon. Máskülönben miért örülne neki, hogy szombaton is be kell jönnie dolgozni? Nem ilyen élet való egy fiatal lánynak – gondolta nehéz sóhajjal. A többi reklámügynökséghez képest a Breen Helmsford kis cégnek számított, csupán hetven alkalmazottat foglalkoztatott, akik két hatalmas, egy légterű irodában dolgoztak, amelyekben csak elvétve lehetett látni néhány üvegkalitkát – a fejesek szobáit. Amikor Katherine belépett az ajtón, már sokan tartózkodtak az irodában. Katherine munkatársain, Bredán, Charmaine-en és Henryn kívül ott nyüzsögtek még a „kreatívok”, akik meg voltak győződve róla,

hogy ők az igazi munkatársak, nem pedig az a rengeteg akadékoskodó bürokrata, aki minden különösebb ok nélkül megnyirbálja a költségeket. A kreatívok – egy csapat műviesen trendi Új Fiú, akik úgy festettek, mintha a Duffer of St George egész kínálatát felvásárolták volna – az utolsó simításokat végezték azon az anyagon, amelyet hétfőn készültek bemutatni egy tampongyártó cégnek. A képeken sugárzóan boldog lányok landolnak a Holdon meg egy sárgás felületen, amely a Vénuszt volt hivatott jelképezni, miközben George Michael a „Freedom”-ot énekli. Az ajánlott szlogenek a következőképpen hangzottak: „Fogadok, hogy Carling Black Labelt iszik”, valamint: „Az egyik legjobb női intimhigiénés termék a világegyetemben.” A tamponreklámok kapcsán két alapszabály létezik: a termékre csak eufemisztikusan lehet utalni, és tilos piros színt alkalmazni. Amikor Katherine belépett, mindenki automatikusan felkapta a fejét. Aztán amikor meglátták, ki érkezett, rögvest el is fordultak. Katherine nem volt túl népszerű a kollégái körében. Viszont népszerűtlennek sem lehetett nevezni. De mivel nem rúgott be hetente többször és nem feküdt le a férfi kollégáival, szinte nem is létezett. A szex előkelő helyet foglalt el a Breen Helmsford dolgozóinak kedvelt tevékenységei között. Mivel az állandó munkatársak gyakran találták magukat abban a helyzetben, hogy már az összes ellenkező nemű kollégát kipróbálták az ágyban, egy új kisegítő megjelenése nagyobb izgalmat váltott ki, mint egy új megbízás. Szerencsére a kreatívok szédítő gyorsasággal váltották egymást a cégnél, így mindig került friss hús a rendszerbe, mindig jött egy friss test, amelyet ki lehetett próbálni. Katherine-t Jégkirálynőnek hívták a többiek. A lány tudott erről, és csupán az volt a kifogása, hogy egy reklámügynökség munkatársai élénkebb fantáziával is rendelkezhetnének. A tamponprojekt vezetője, Joe Roth öt férfi gyűrűjében állt, akik felhevülten dobálóztak az ötletekkel: – Mindenki tudja, hogy tamponnal még bunjee jumpingolhatsz is. – A bunjee jumping lejárt lemez. Az űrutazás a menő! A férfi feszült figyelemmel nézte, amint Katherine odamegy az asztalához, és bekapcsolja a számítógépet. – Szép munka, fiúk! – dicsérte meg a csapatot. – Az igazat megvallva, én biztosan megvenném ezt a tampont. Szinte sajnálom, hogy nem menstruálok. Most pedig, ha megbocsátotok – mondta, le nem véve a szemét Katherine-ről –, dolgom van. Joe Roth halálosan szerelmes volt Katherine-be. Még csak három hete dolgozott a Breen Helmsfordnál – más munkahelyeken még zöldfülűnek számított volna, a reklámszakmában azonban minden egyes hét egy évnek számított. Három hét rendszerint elég hosszú idő volt ahhoz, hogy az ember komoly megbízásokai kapjon, kétszer előléptessék, a neve megjelenjen a Campaignben, rajtakapják az ágyban az ügyvezető igazgató feleségével, lecsússzon egy komoly megbízásról, és az utcán találja magát. Joe természetesen úgy vélte, három hét elég hosszú idő ahhoz, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Katherine-nel, de nem volt biztos benne, célt ér-e. Az első napon Fred Franklin, az elhízott, negyvenes, masszív alkoholista, Joe állítólagos főnöke, félrevonta az új kollégát. Először is megkérdezte, Joe melyik focicsapatnak szurkol – az Arsenalnak –, majd atyai jó tanácsokkal látta el az új posztjával kapcsolatban. Elmondta, hol van a kávéautomata, hogyan kell megfirkálni a kiadásokat, és ami a legfontosabb, melyik nőt érdemes becserkészni. – Az ott Martini – mutatott Joe egy magas, kapafogú, vörös hajú nőre. – Vele úgy megy, mint a karikacsapás. – Azt hittem, Samanthának hívják – mondta Joe. – Alapjában véve igen – ismerte el Fred –, de mi elneveztük Martininek, mert bárhol, bármikor kapható a dologra. Isteni nő! – áradozott Fred gyöngéd mosollyal. – Bármit megcsinál. Bármit. És másokkal ellentétben semmi hülyeséget nem kér cserébe.

– Úgy érted, virágot meg csokoládét? – Nem! Nem várja el, hogy felhívd, hogy emlékezz a nevére s a többi. Csak a szex érdekli. Még azt is megengedi, hogy közben focimeccset nézz. – Isteni nő! – ismételte Fred, majd kimondta azt, ami az ő szájából a legnagyobb dicséretnek számított: – Olyan, mint egy férfi dudákkal. – Aztán ott van Flora – mutatott Fred egy szőke, göndör hajú, alacsony nőre. – Csodákra képes egy flakon babaolajjal meg egy darab hűvös flaneldarabbal, bár kicsit nehéz eset, felhívta a feleségemet, és elmondta neki, hogy… – Azt hittem, Connie-nak hívják – vágott közbe Joe. – Így is van – bólogatott Fred. – De mi elneveztük Florának, mert… – …könnyen kenhető – fejezte be a mondatot Joe szárazon. Fred sugárzó mosollyal nézett Joe-ra. – Elsőre eltaláltad! Azt hiszem, jól fogod magad érezni nálunk, fiam. Joe már kevésbé volt biztos ebben. – És… ööö… Katherine, a könyvelő? – kérdezte amúgy mellékesen. – Ki? – Tudod, az a csinos, vékony, kosztümös lány. – Csinos? – kérdezte Fred zavartan. – Vékony? Lolóra gondolsz? – Egy fekete hajú, csontsovány lányra mutatott, akinek a lába majdnem olyan vékony volt, mint a karja. – Nem szereti a kézimunkát. Kérd meg, hogy használjon fogkrémet, amikor leszop. Bár előre figyelmeztetlek, hogy nem fogja lenyelni. Fél, hogy elhízik. – Azt hittem, Deidre-nek hívják – mondta Joe. – Így is van – helyeselt Fred. – Azonban mi elneveztük Lolónak, mert mindig maga alatt van. Nyávogós liba. De ha tele a szája, úgysem tud kibontakozni. – Értem – mondta Joe. – Én viszont nem rá gondoltam, hanem arra az ír lányra. Fred alig tudott megszólalni döbbenetében. – Micsoda! – nyögte ki nagy nehezen. – Arra a besavanyodott vénlányra? – Szerintem gyönyörű – felelte Joe meglepetten. – Gyönyörű lenne, ha csinálna is valamit – vágott vissza Fred. – De ez itt nem csinál semmit! Én a helyedben nem pazarolnám rá az időmet. Amikor itt van ez a rengeteg belevaló csaj. Az a gyanúm, hogy Katherine mama a lányokat szereti. – Visszautasított? – kérdezte Joe együtt érzően. – Nemcsak engem – nyögött fel Fred. – Mindenkit. Csak a levegőt rontja itt. És nézd meg a ruháit. Úgy néz ki, mint egy redves apáca! Katherine karcsúsított, elegáns vonalú kosztümben és ropogósra vasalt hófehér blúzban járt dolgozni. Más nők is hordtak kosztümöt a Breen Helmsfordnál, de ezek az öltözékek vaskos paródiái voltak az eredetieknek. Az ő kosztümjeik merész, élénk színű, divatos darabok voltak, rövid szoknyával. Velük ellentétben Katherine nagyon óvatos volt: a szoknyái kivétel nélkül a térde fölött végződtek. Joe azonban felfedezett néhány árulkodó jelet, amelyek mind-mind Katherine női mivoltát bizonyították. Egy alig észrevehető pántot a méretre készült szoknya alatt, ami azt mutatta, hogy Katherine harisnyát és harisnyatartót visel az unalmas harisnyanadrág helyett. A parányi bemélyedés hiányát a lány hasán, ami csak tovább erősítette a férfi gyanúját. Néha, amikor Katherine-nel szemben ült, aki éppen azon zsörtölődött, a férfi miért nem tartotta meg az éttermi számlákat, Joe valami csipkés holmit látott átsejleni a lány makulátlan fehér blúza alól, és megfogadta magában, hogy ezentúl még több számlát fog elveszteni. Így hát a tizenegyedik munkanapon Joe odaténfergett Katherine-hez, és lehuppant az íróasztala szélére. Joe nagyon magas volt – úgy száznyolcvanöt centiméter –, ráadásul sovány. De az általános vélemény szerint jól állt neki a hórihorgasság. A ruhák lazán lógtak ösztövér alakján, hanyagul elegáns

külsőt kölcsönözve neki. A férfi ma fekete nadrágot és fekete hosszú ujjú pólót viselt. Ahhoz, hogy rendesen lássa Joe-t, Katherine-nek úgy hátra kellett dőlnie a széken, hogy az arca majdnem párhuzamos volt a mennyezettel. – Helló, Katie! – mondta a férfi, és széles mosoly ült ki vékony arcára. – Mit keresel itt szombaton? Katherine egészen elképedt, hogy valaki Katie-nek merte szólítani. Úgy vélte, okosabb, ha a munkahelyén mindenkivel szemben megtartja a három lépés távolságot. Senki sem becézte Kathynek, Kate-nek, Katie-nek, Kath-nek, Kitnek vagy Kittynek. Ó mindenkinek Katherine volt. Az igazat megvallva, jobban szerette volna, ha Ms. Caseynek szólítják, de jól tudta, hogy ez csak hiú ábránd. A Breen Helmsford túl laza hely volt ahhoz, hogy bárkit is magázzanak. Még az ügyvezető igazgató, Mr. Denning is ragaszkodott hozzá, hogy Johnnynak hívják. (Noha valójában Norman volt a neve.) Egyedül a takarítónőt szólították a vezetéknevén. Ezt a szigorú arcú láncdohányost, akit száraz köhögés gyötört, és aki mindig keserű szitokáradatban tört ki a szeméthegyek láttán. Mindenki rettegett tőle, senki sem mert bizalmaskodni vele. Lehet, hogy az asszony már Mrs. Twyfordként született. Katherine négyes fokozatú Fenyegető Pillantást vetett Joe-ra. Rémisztő, ellenséges tekintet volt ez, amely váratlan, borzalmas rettegéssel töltötte el a férfiakat. Csak egypár fokozattal volt enyhébb a Medúzapillantásnál, amelytől néha még maga Katherine is megijedt, amikor a hálószobatükör előtt csiszolta és tökéletesítette a technikáját. De mielőtt a lány metsző hangon odavághatta volna a férfinak, hogy senki sem szólíthatja őt beceneveken, Joe, barátságos barna szemében huncut csillogással, megkérdezte tőle: – Juj, csak nem a fogad fáj? Szegénykém! Vagy a szemedbe ment valami? – Ööö, egyik sem – dünnyögte Katherine, elernyesztve arcizmait, és abbahagyva a dühödt fogvicsorgatást. – Hogyhogy ma is bent vagy? – kérdezte Joe. – Hétvégén általában nem szoktam bejönni – nézett fel a lány udvariasan a férfira –, de most év végi zárás van, úgyhogy rengeteg a dolgom. – Imádom az akcentusodat! – bókolt Joe sugárzó mosollyal. – Egész nap elhallgatnám. – Attól tartok, erre nem lesz lehetőséged – felelte Katherine jeges mosollyal. Joe kissé hátrahőkölt, majd rendületlenül így folytatta: – Akkor nem is érdemes meghívnom téged ebédre? – Nem – válaszolta Katherine kurtán. – Miért nem hagysz békén? – Hogy miért nem? – tűnődött el Joe. – Megmondom neked. Amint azt egy nagyon bölcs ember annak idején megjegyezte, váljunk csak, hogy is szól pontosan… ? –Joe elgondolkodva bámult a távolba. – Megvan! – kiáltott fel. – „Minden gondolatom te vagy.” – Igazán? Nos, hogy az egyik kedvenc regény hősömet, a nagy humanistát, Rhett Butlert idézzem… – vágott vissza Katherine metsző hangon – „Őszintén szólva, drágám, köpök rá.” – Ah, micsoda kegyetlen nőszemély! – kapkodott levegő után Joe, úgy támolyogva a lány asztala előtt, mintha szíven szúrták volna. Katherine mélységes megvetéssel nézett rá. – Most pedig, ha megbocsátasz, rengeteg a dolgom – mondta, azzal a számítógép képernyője felé fordult. – Egy italra sem hívhatlak meg munka után? – kérdezte a férfi vidáman. – Mi nem érthető abban a szóban, hogy „nem”? Az N, az E vagy az M? – Összetörted a szívem. – Remek. A férfi csodálattal bámult a lányra. – Te vagy a legérdekesebb nő, akivel valaha is találkoztam. – Még mindig itt vagy?

Joe, aki intelligens ember volt, mindig felismerte, mikor vesztegeti fölöslegesen az idejét. – Nincs több kérdésem – mondta szárazon, mint egy fiatal, lelkes államügyész. Remélte, hogy ezzel sikerül megnevettetnie Katherine-t. De csalódnia kellett. Úgy döntött, távozik. – Mennem kell, megbeszélésem van egy tamponos fickóval. De hogy a jeles tudóst és filozófust, Arnold Schwarzeneggert idézzem… – a férfi hatásszünetet tartott, egészen közel hajolt Katherine-hez, és rekedtes hangon a fülébe súgta: – …még visszajövök… Ragyogó mosollyal távozott. Igen, a nő szemmel láthatóan kezd fölengedni. Sokkal közlékenyebb, mint eddig, semmi kétség. Ha így haladnak, tíz év múlva már el is mosolyodik. Katherine a távozó férfi után nézett. Jól tudta, hogy alaptalanul undokoskodott Joe-val. De amikor annyira élvezte a dolgot! Bűntudatot érzett, és azt fontolgatta magában, egy egészen rövid időre talán mégis beülhetne Joe-val egy italra. Nem, szó sem lehet róla, gondolta végül. Csak meg kell nézni, mi történt, amikor legutóbb elfogadott egy hasonló meghívást. Meg azelőtt. – Menj el vele, te szerencsétlen! – szólt oda Katherine- nek Charmaine. – Olyan klassz pasi! Katherine megfordult, hogy jól lehordja a hülye libát. De Charmaine megelőzte. – Tudom. Fogd be a szád, és menj vissza követ törni a többi rabszolgához. Aznap estefelé Joe megpillantotta Katherine-t, amint odamegy egy Karmann Ghiához, kinyitja az ajtaját, az ülésre huppantja parányi fenekét és elhajt. A férfi megkövülten bámult a lány után, csodálata egyenesen megtízszereződött. Egy pazar testű nő igazi főnyeremény, de egy pazar kocsijú nő, az aztán…

9 – A piros ruhádat vedd föl – fűzte Tarát Thomas. – Abban igazi bombázó vagy. – Minek, amikor csak moziba megyünk? – Tara időtlen idők óta nem viselte a ruhát, és erős volt benne a gyanú, hogy azóta bizony felszedett pár kilót. – Most mit kéreted magad? – Majd vacsora után – ígérte Tara, remélve, hogy Thomas megfeledkezik a dologról. – Tálalva van! A gyertyafénnyel megvilágított asztalhoz vezette a férfit. – Bárányvagdalt? – kérdezte Thomas gyanakvóan. – Az benne a meglepetés – magyarázta Tara boldogan –, hogy az enyémben 127 százalékkal kevesebb a zsír, mint a te hagyományos, zsírtól caffogó adagodban. – Haláli! – Kapcsold ki a tévét, légy szíves. – De a Gladiátorok megy. – Valóban. A pislákoló gyertyafény mellett tévét néztek, és néma csöndben lapátolták magukba a vacsorát. Amikor Thomas éppen nem dünnyögte az orra alatt sóvárogva: – Nem semmi ez az Ulrika Johnson! –, Tara kedvére áradozhatott: – Milyen romantikus! Gyakrabban is csinálhatnánk ilyet. A két szelet fekete ribizlis túrótorta elfogyasztása után (Taráé kétszáztíz százalékkal csökkentett zsírtartalmú volt, Thomasé hagyományos) Thomas ismét felszólította Tarát, hogy vegye föl a piros ruháját. A lány rossz előérzettel ment át a hálószobába, ahol arra a felfedezésre jutott, hogy félelme nem volt alaptalan: mintha kissé kigömbölyödött volna, mióta utoljára viselte a ruhát. Behúzott hassal, visszafojtott lélegzettel odaállt Thomas elé. – Hadd nézzelek! – mondta a férfi büszkén. Thomas végigfuttatta a tekintetét Tarán, aki észrevette, hogy a szeme mintha túl hosszan időzne a hasán. Lepillantott, és látta, hogy a ruha pattanásig feszül az úszógumiján. De hiába próbálta még jobban behúzni a hasát. Kétségbeesetten imádkozott magában, nehogy Thomas fejtegetni kezdje a méreteivel kapcsolatos meglátásait. Tarát elkeserítette saját súlya, a férfit pedig még jobban, és míg a jókedvű Thomas nem sok vizet zavart, a rosszkedvű maga volt a pokol. – Olyan furán nézel ki – jegyezte meg Thomas zavartan és bosszúsan. Két éve, amikor megismerkedett Tarával, nem győzött hálát adni a sorsnak. Megőrült a lány szőke hajáért, kerek popsijáért, karcsú derekáért, csípőjéért és combjáért. Mint a legtöbb bulvárlapokon felnőtt férfinak, szigorú elvárásai voltak az ideális barátnő paramétereit illetően. Amint azonban Tara belekóstolt a páros élet örömeibe, az Alasdairrel való szakítás borzalmai kezdtek feledésbe merülni, és a lány ismét enni kezdett. Sokkal hamarabb sikerült felszednie a kilókat, mint ahogyan leadta őket, és Thomasnak keserűen csalódnia kellett. Miért vágják át folyton a nők? Megkísérelvén visszahozni a boldog napokat, időt és energiát nem kímélve próbálta áramvonalassá faragni Tarát. Egyfolytában azt duruzsolta a lánynak, hogy járjon kocogni, vegyen kondibérletet, és minden lenyelt falat miatt bűntudatot ébresztett benne. Annak ellenére, hogy ő maga sem volt kifejezetten nádszálvékony. – Nézzétek csak! – böködték egymást a konyhás nénik az iskolában. – Főleg csütörtökön nem bír magával. Csütörtök volt a lekvárosgombóc-nap. – Ha nem figyelnénk, mindent elenne a gyerekek elől. Saját vaskos alkata ellenére Thomas kezdeti őrült rajongása Tara iránt a lány súlygyarapodásával

egyenes arányban csökkent. – Jaj, Tara! – dörmögte a férfi, miután minden szögből megszemlélte a ruhát. – Úgy nézel ki, mint egy kötözött sonka. Amikor megismerkedtünk, igazi bombázó voltál. – Azt azért nem mondanám – nevetett a lány. – Pedig így volt, bazeg, de ahogy most kinézel, attól elmegy az ember életkedve. – Igazad van – felelte a lány könnyedén. – Nekem is elmegy az életkedvem saját magamtól. – Fél év sem telt el – biccentett a férfi Tara hasa felé –, és nézd meg, mi lett belőled! – Hét hónap – helyesbített a lány bűnbánó mosollyal. Miután a férfi komoly maradt, Tara azzal próbálta meg feldobni a hangulatot, hogy megkérdezte: – Kész röhej lenne, ha kiderülne, hogy terhes vagyok. Mihez kezdenénk? Tara remélte, hogy ki tudja billenteni Thomast gyászos hangulatából. Általában siker koronázta az erőfeszítéseit. Arra azonban nem számított, hogy Thomas ezt fogja kérdezni: – Mihez kezdenénk? – mintha egy kukkot sem értene az egészből. – Mihez kezd enénk ? – ismételte, ha lehet, még jobban elképedve. – Mihez kezdenénk? – Igen, mihez kezdenénk mi ketten? – Tara nevetve forgatta a szemét ekkora együgyűség láttán. – Tudod, a két érintett. – Nekem semmi közöm az egészhez! – horkant fel Thomas elutasítóan. – Álmatlan éjszakák, kakis pelenkák – folytatta Tara mókás fintorok kíséretében. – Kinek van kedve az ilyesmihez? Szegény gyerek belehalna a szeretetlenségbe. Tara remélte, hogy ezzel le is zárhatják a témát. De nem így történt, mert Thomas egyre csak ezt ismételgette, ugyanazon az ellenséges hangon: – Nekem semmi közöm az egészhez! A lány, noha érezte, hogy talán nem kéne feszegetnie a dolgot, nem bírt uralkodni magán, és elhaló hangon megkérdezte: – Ezt meg hogy érted? – Úgy, ahogy mondom. Nekem semmi közöm az egészhez! Tara szívét jeges félelem kezdte markolászni. Csak poénkodott, de Thomas nem vette a lapot. Ne feszegesd a dolgot, súgta neki egy hang. Elégedj meg ennyivel. Ne indítsd el a lavinát. Thomas nem gondolja komolyan. De ha mégis, te úgysem akarsz tudni róla. – Úgy érted, nem akarsz… – Gyorsan elhallgatott, midőn még kicsúszott volna a száján: „Feleségül venni?” – Alasdairt is ezzel a kényszerképzetével üldözte el, és megesküdött, hogy Thomasnál nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát. Úgyhogy csak ennyit kérdezett: – Úgy érted, nem akarsz segíteni? – Majd némi késéssel törékeny, nem túl meggyőző mosolyt erőltetett az arcára. Thomas leült a kanapéra, és üveges tekintettel meredt a lányra. Tara nem győzte szidni magát, amiért egyáltalán kinyitotta a száját. Hatalmába kerítette a déjá vu, és szörnyű balsejtelmei támadtak. – Nem tudom – felelte a férfi színtelen hangon. Tara szíve ólomsúlyúvá vált, szinte megbénult a jeges rémülettől. – De azért, ugye, velem maradsz, és egy család leszünk? – kérdezte a lány kétségbeesetten. Tompán hallotta a saját hangját, mintha bedugaszolták volna a fülét. A férfi újra csak üveges tekintettel meredt rá. – Nem hiszem, hogy lenne hozzá kedvem – mondta, olyan arckifejezéssel, mintha hirtelen megvilágosodott volna az elméje. Mi mást várhattam volna? – gondolta magában Tara elakadó lélegzettel. – Ugyan miért hinne Thomas a családi életben? Azok után, ami a szüleivel történt. Ez azonban sovány vigasz volt. – De azért szeretsz? – kérdezte. – Igen, de…

– Hajlandó vagy tartásdíjat fizetni a gyerek után? – tudakolta Tara érdes hangon. Úgy kétségbe volt esve, mintha tényleg gyereket várna. – Tara, kétszer annyit keresel, mint én – felelte Thomas keserűen. – Ja, tényleg! – ismerte el a lány szégyenkezve. Néma csönd támadt, szinte tapintható volt a feszültség. Tara fejében csak úgy kavarogtak a szörnyűséges kérdések. Mit jelentsen ez? Most mi lesz velük? – Ha nem vagy hajlandó… – szólalt meg Tara, aztán hirtelen elhallgatott. Minek engedje ki a szellemet a palackból? – Tiszta hülyeség ilyesmin vitatkozni, amikor nem is vagyok terhes – kiáltott fel erőltetett mosollyal, miközben őrült sebességgel próbálta lecsillapítani a kedélyeket. Gyorsan, gyorsan, mielőtt Thomas rájön! Gyorsan, gyorsan, mielőtt ő maga rájön! – Tény, hogy kövér vagyok, de nem várok gyereket. Semmi ok az aggodalomra. Thomas furcsán méregette a lányt. Szinte zavarodottan. Mintha benne is felmerültek volna bizonyos kérdések. Kinyitotta a száját, mondani akart valamit. – Gyerünk! – adta ki az utasítást Tara, hogy a férfiba fojtsa a szót. – Lekéssük a filmet. Thomas még habozott egy pillanatig, nagy levegőt vett. De a lélegzetvétel és a megszólalás között egyszer csak kialudt szemében az ádáz fény. – Jó – karolta át a lányt. – Menjünk. Több szó nem is esett közöttük. Ám mozi után, ahelyett hogy bulizni vagy diszkóba mentek volna, egyenesen hazajöttek, néma csöndben tévéztek, cigarettáztak, és megittak egy üveg bort. Amikor kiürült a borosüveg, Tara kiment a konyhába, és titokban bedobott egy nagy adag gin-tonikot. Aztán még egyet. Meg még egyet. Annyit ivott, hogy attól még egy elefánt is fejre állt volna, mégsem derült jobb kedvre. Éjszaka, miközben Thomas békésen horkolt mellette, részeg terveket szövögetett magában. Bár nem akarta mélyreható elemzésnek alávetni a történteket, tudta, hogy a mai este figyelmeztetés volt a számára. Meg kell emberelnie magát, hogy boldoggá tegye ezt az agyonkínzott, sebzett lelkű férfit. Minden eszköze megvolt hozzá, hogy megvalósíthassa tervét. Thomas a kezdet kezdetén szinte megőrült érte. Megőrült érte. Tara mindent megadott volna, hogy újra átélhesse azokat a csodálatos napokat, amikor a férfi egyfolytában mosolygott, és azt hajtogatta, micsoda bombázó a barátnője. Amikor éjjel-nappal szeretkeztek. Amikor Thomas agyba-főbe dicsérte Tara csodálatos alakját. Amikor a lány istennőnek, különös becsben álló személynek és erősnek érezte magát. Tara nem tudta megmondani, mikor siklottak félre a dolgok. De ez csupán átmeneti állapot. A boldogság egy karnyújtásnyira van tőlük. Csak össze kell szednie magát. A lány összeszorította a fogát, és ünnepélyesen megfogadta magában, hogy most már tényleg lefogy. És mivel az extravagáns húzásaival az agyára megy Thomasnak, nem fogja két kézzel szórni a pénzt. Rengeteg csábos fehérneműt vesz. Olcsó csábos fehérneműt, természetesen, ha már egyszer úgy döntött, hogy lefaragja a kiadásait. Igazi vadmacskaként fog viselkedni, alighogy belép az ajtón, a földre teperi Thomast, és az előszobában fognak szeretkezni. Isteni ételeket fog főzni a kedvesének. Magának pedig semmit. A sötétbe bámult, és azon törte a fejét, miféle különlegességgel lephetné még meg Thomast. Neki mi jelentette a legemlékezetesebb meglepetést? A legemlékezetesebb kilencéves korában érte. Hiába kérlelte az anyját, hogy vegyen neki olyan farmerszoknyát meg farmermellényt, amilyet a Jackie újságban látott, a megrögzötten zsugori Fidelma Butlernek nem volt elég pénze rá. Kárpótlásul elment Ennishez, és vett tőle szabásmintát meg annyi kőmosott farmeranyagot, amennyiből meg lehetett varrni a szoknyát meg a mellényt. Amelyet kifejezetten Tara elképzelései szerint állított össze: – A szélén narancssárga dupla tűzésnek kell lennie, anyu. Úgy, hogy jól látható legyen. És bár Fidelma még a gondolattól is elborzadt, hogy szabad szemmel látható tűzést varrjon egy ruhára, végül beadta a derekát, és Tara kedvéért megvalósította az ötletet. Ez volt életem legemlékezetesebb meglepetése, gondolta most magában Tara. Semmi sem tudta elrontani az örömet, amit

a kamasz lány az új öltözék láttán érzett. Apja megjegyzése sem. Ő éppen csak felpillantott az újságból, és ennyit mondott gúnyos mosollyal: – Hiába öltöztetsz selyemruhába egy kecskét, attól az még kecske marad. Tara ennek ellenére nem tudta elképzelni, hogy Thomas kitörő lelkesedéssel fogadná, ha élete párjától kőmosott farmerszoknyát és -mellényt kapna ajándékba. Azt a gondolatot viszont csábítónak találta, hogy saját kezűleg készített ruhadarabbal lepje meg a férfit, és hirtelen eszébe is jutott, mit fog tenni. Mondjuk… mondjuk… mondjak… köt neki egy pulóvert!

10 Másnap reggel Tara feltűnően korán ébredt. Valami nem stimmelt. Macskajaj. Öreg vagyok én már ehhez, gondolta magában a lány, miközben lenyelt egy maréknyi fájdalomcsillapítót. Vigyáznom kell magamra. És bár a fájdalom csillapult, a fenyegető előérzet lidércfényként pislákolt a szívében, és elkísérte őt a hálószobából a fürdőszobába, a fürdőszobából a konyhába. Hiába fogadta meg előző éjszaka, hogy fogyókúrába kezd, Tara farkaséhes volt. A másnaposság utóhatása. Egyesek olyan rosszul vannak, hogy rá sem bírnak nézni az ételre. Ő viszont úgy érezte, mintha egész életében egy falatot sem evett volna. Gyomorkorgató, kábító, szinte őstől örökölt éhség volt ez. A lány majdnem elepedt egy kis szénhidrátért. A pirítós gondolatára úgy elborította az adrenalin, hogy majdnem fölemelkedett a padlóról. Tara lopva becsukta a konyhaajtót, nehogy Thomas szagot fogjon, és két szelet kenyeret tett a gépbe. Lázas türelmetlenséggel bűvölte a kenyérpirítót, azt kívánva magában, bárcsak gyorsabban dolgozna. Siess már, sziszegte idegesen, mintha élnél! Ha most rögtön, ebben a szent pillanatban nem ehet, a saját lábának fog nekiállni. De a szekrényben csak száraztészta, paradicsomkonzerv és macskaeledel árválkodott. Thomas idejekorán száműzte a konyhából a kekszet meg a csipszet, önfeláldozó kísérletet téve arra, hogy megóvja Tarát a kísértéstől. A két kenyérszelet kipattant a gépből; a lánynak remegett a keze, amikor az egyik pirítósra sajtkrémet, a másikra pedig lekvárt kent. Miközben magába tömte az ételt, még két szelet kenyeret tett a pirítóba. Aztán még kettőt. Kéjesen lubickolt a pirítósokban. Mogyoróvajas pirítós, sajtos pirítós, lekváros pirítós, vajkrémes pirítós. A morzsákkal borított Tara gyakorlatilag egészben kapta be a szeleteket, miközben, háttal az ajtónak támaszkodva, fél füllel azt figyelte, mit csinál Thomas. Egy arc jelent meg az ajtóban. A lány riadtan ugrott félre. Aztán észrevette, hogy csak Beryl jött be, zöld szeme megvetően és rosszallóan világított elő fekete bundájából. Tara beintett neki, majd az ablaktól ismét a pirítósok felé fordult. Amikor újabb két szeletet akart bedugni a gépbe, döbbenten állapította meg, hogy elfogyott a kenyér. Te jó ég, képes volt fölfalni az egész veknit! Thomas biztosan észreveszi, csodálkozni fog, hova lett a kenyér. Tara pánikba esett, de aztán megnyugodott. Most mit parázol, kérdezte magától. Tiszta hülye vagy. Azzal a felkiáltással, hogy elmész újságért, fogod magad és veszel egy másik csomaggal. Ha a pakisztáni csemegebolt még nincs nyitva – bár ez eléggé elképzelhetetlen, tekintve, hogy a tulajdonosok látástól vakulásig húzzák az igát –, akkor elmész a benzinkúthoz, az éjjel-nappaliba. A lány nesztelenül felöltözött – semmi szín alatt nem szerette volna, hogy Thomas felébredjen –, majd Beryl gyanakvó tekintetétől kísérve kilépett a nyálkás, ködös utcára. Ha ez a tetves macska elárulja, kitekeri a nyakát. A csemegebolt zárva volt, így hát Tara legyalogolt a benzinkúthoz, ahol megvette a kenyeret meg az újságot. Azon kapta magát, hogy három fánkot is a kosarába tesz – egy csokisat és két cukormázasat, egyszerűen imádta a cukormázat –, amelyeket hazafelé, a szándékosan hosszúra nyújtott séta közben azonmód meg is evett, a szomszéd kukájába hajítva a celofánburkolatot. Miután heves mozdulatokkal lesöpörte magáról az árulkodó morzsákat és végigfuttatta nyelvét a fogain, hogy az esetleges többi bűnjelet is eltüntesse, összeszedte magát, és belépett a házba. Thomas még mindig aludt, ami azt jelentette, hogy Tara szabadon garázdálkodhatott a konyhában. De az őrület már alábbhagyott. Csak azért zabáltam össze ennyi mindent, mert másnapos vagyok, vigasztalta magát, és cigarettára gyújtott. Holnaptól fogyókúra, de már ma is visszafogom magam. A lány a konyhaasztalnál ült, cigarettázott, és megpróbált a vasárnapi újságra koncentrálni. Borzasztó dolog korán kelni egy ilyen hideg, nyirkos októberi vasárnap reggelen, gondolta magában. Legszívesebben visszabújt

volna az ágyba az újsággal, de félt, hogy felébreszti Thomast. Úgyhogy, jobb híján, számba vette, milyen terhek nyomják a vállát. Azaz, mit mondott neki Thomas előző este. Hirtelen furcsa érzés lett úrrá rajta, mintha az éhség próbált volna meg keresztültörni a rengeteg ételen, de végül hányinger lett belőle. Tara a páni félelem szülte határozottsággal próbált lelket önteni magába. Thomas nem akar gyereket? Na és? Ő sem akar. Már a puszta gondolatától is rosszul van. Értelmetlen, elméleti vitába bonyolódott Thomasszal. Nagy ügy! Alasdairnél egészen más volt a helyzet. Tara együtt élt Thomasszal. És nem ő, hanem a férfi volt az, aki össze akart költözni vele. Ebből is látszik, hogy szereti – még akkor is, ha Tara gyanúja szerint Thomas szemében annak idején nem szerelmes fények, hanem fontjelek gyúltak föl. Tara az elmúlt két évben annyira óvatos volt, nem erőltette rá magát Thomasra, még csak föl sem vetette a házasság ötletét, hogy a dolgoknak esélyük sem volt elromlani, úgy, ahogy az Alasdairnél történt. Ha ugyanolyan türelmesen várakozik, mint eddig, a végén elnyeri méltó jutalmát. Semmi ok az aggodalomra, Thomas szereti őt, és most az egyszer minden sikerülni fog. Kétszer ugyanoda nem csap a villám. Tara felhívta az anyját, mert beszélni akart valakivel, aki szereti őt, de az apja vette föl a kagylót. – Anyád nincs itthon – dünnyögte szokásos mogorva stílusában. – Hová ment ilyenkor? – kérdezte Tara. – Mit gondolsz, hova, te istentelen? – felelte az apja. A továbbra is vigasztalásra szomjazó Tara felhívta Katherine-t. A barátnőjénél nem kellett attól tartani, hogy misére ment. – Bocs – mentegetőzött. – Remélem, nem ébresztettelek fel. – Semmi gond – felelte Katherine. – Úgyis be kell mennem dolgozni. – Vasárnap? Jaj, ti reklám-atyaúristenek! – Év végi zárás van, kivételes eset. – Pocsékul érzem magam – mondta Tara. – C-vitamin és tempós séta. – Úgy eszem az aszpirint, mintha cukorka lenne. Bárcsak tényleg cukorka lenne! De most nem a macskajajról van szó, akármennyire is hasogat a fejem. – Akkor miről? – Most nem tudom elmesélni, nem akarom, hogy elkéss a munkából, csak egy kérdésemre válaszolj. Kétszer ugyanoda nem csap a villám, ugye? – Dehogynem – emlékeztette barátnőjét Katherine. Azonban csak gyengéden, mert megérezte, hogy fontos dologról van szó. – Emlékszel, hogy a villám felgyújtotta Billy Qeally házán a zsúptetőt, aztán két évvel később a pasas áramütést kapott a konyhájában, amikor vihar közben sütött pirítóst? – Nem szó szerint értettem – mondta Tara elkámpicsorodva. – De azért kösz. – Ne haragudj – felelte Katherine vigasztalón. – Mondd el, mi bánt. – Lehet, hogy semmi – válaszolta Tara sötéten. – Gyere át ma este, ha hazaértem a munkából. – Köszi, tündér vagy!

Katherine sejtette, miről lehet szó. Nem gondolta volna, hogy Thomas pár hétnél tovább húzza, ezért már jó ideje hűvös nyugalommal várta, mikor szakítanak Taráék. Az első találkozás óta idegenkedett Thomastól. Persze örült, hogy Tarának új barátja van – kész gyötrelem volt látni, hogyan szenved a barátnője, miután Alasdair végül kitette a szűrét. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan emberrel lakni együtt, akinek nemrégiben törték össze a szívét, a legnagyobb jóindulattal is fárasztó kötelességgé válik a hisztéria és a bizarr viselkedés első hónapjait követően.

Katherine ösztönei viszont azt súgták, hogy Tara számára nem Thomas a Nagy Ő. – Ez bepasizott – súgta oda Fintan Katherine-nek, miközben Tara és Thomas vadul smárolt Dolly konyhájában, teljesen megfeledkezve a külvilágról. – Ühüm – mondta Katherine közömbösen. – Mi baj? – kérdezte Fintan. – Nem tudom. Talán a barna farmer az oka. – A barna az új fekete. – Akkor is ronda. Nézd csak! Az inge is barna. – Ne légy barnista – tanácsolta Fintan. – Lehet, hogy tök jó fej az ürge. Később azonban, amikor Thomas egy taxiban jött haza Tarával, Katherine-nel és Livvel, nem volt hajlandó kifizetni a rá eső részt. – Nem! – jelentette ki kerek perec. – Ha most nem lennék itt, pontosan ugyanannyit fizetnétek, mint máskor. Bunkóság kihasználni, hogy én is veletek jöttem. Én mindig megmondom a frankót. Katherine felkacagott. Lehet, hogy Thomas nem is olyan hülye. – „Én mindig megmondom a frankót”? Ez tetszik! Mi a pálya? Pofa súlyba. Húzd le magad. Ezt kapd el, ne a náthát. Nem osztottam lapot – folytatta csapnivaló vidékies tájszólással. – Imádom a hülye beszólásokat. Tudsz még párat? Katherine döbbenten látta, hogy Tara, Thomas és Liv karót nyelten áll. Abban a pillanatban, hogy Tara odasziszegte neki: – Katherine! Fogd be a lepcses pofád! –, Katherine rájött, hogy Thomasnak eszében sem volt poénkodni. Tara néma csöndben kifizette a taxisofőrt. Katherine nézte, amint Thomas peckesen besétál a lakásba, majd egyenesen Tara szobájába, és úgy érezte, felrobban ennyi igazságtalanság láttán. „Én mindig megmondom a frankót” – ez volt Thomas szavajárása. Es egyszer sem hazudtolta meg magát. Egy nappal azután, hogy megismerkedett Tarával, mind a négyen lustán heverésztek a nappaliban, amikor is Katherine úgy döntött, nem ártana kitakarítani, noha jól tudta, hogy felvetése ellenállásba fog ütközni. – Valami nagyon nyomja a bögyömet – szólalt meg. – Ezt nevezed te bögynek? – vágott közbe Thomas. Tara visítva fölnevetett, olyan fülrepesztő hangon, hogy még Thomas is megijedt tőle. Aztán amikor Katherine összeszedte magát és ki akarta kérni magának a megjegyzést, a férfi hangosan ráförmedt a lányra: – Nincs IGAZAM? – Nem erről van szó – felelte Katherine hűvösen. – Nagyon rossz neveltetésre vall… – DE NINCS IGAZAM? – üvöltötte Thomas, ha lehet, még hangosabban. – Befelé nőtt a csöcsöd. Ez a nagy helyzet, én nem foglak áltatni. – Senki sem volt kíváncsi a véleményedre – mondta Katherine. – Fáj az igazság, mi? – Thomas megvonta a vállát. – Olyan vagy, mint a fos. Én mindig megmondom… – …a frankót – fejezte be a mondatot Katherine. – Tudom. Néhány nap leforgása alatt Thomasnak sikerült megbántania Tara összes barátját. Livet óriásnőnek nevezte, és amikor a lány megnézte a kifejezést a szótárban, roppant dühös lett. Amikor hivatalosan is bemutatták Fintan-nek, Thomas azzal, hogy kissé vonakodva nyújtott kezet és rögtön utána eszeveszett gyorsasággal a nadrágja szárába kezdte törölgetni a kezét, világossá tette, hogy nem rajong a homoszexuálisokért. Amikor azonban Tarát pécézte ki magának, azzal a ravasz szándékkal, hogy a maga javára fordítsa

vissza az erőviszonyokat, a többieknél végleg betelt a pohár. Addigra viszont Tara már túlságosan beleélte magát a dologba. Thomas megmentette őt, amikor ő már azt hitte, negyvenöt évnyi hajadonlét vár rá. Nem tudott meglenni Thomas imádata nélkül, és ha a férfi elejtett egy kritikus megjegyzést, a lány mindent megtett, hogy kiköszörülje a csorbát. Egy hónapja járt Thomasszal, amikor először elkotyogta, hogy a férfi nem nézi jó szemmel a súlygyarapodását. – Nahát! – mondta Liv megütközve. – Úgy kellene szeretnie, ahogy vagy. – Csak azért piszkál, mert aggódik értem – bizonygatta Tara. – Különben is, igaza van. Fölszedtem pár kilót. Amit most rögtön le is fogok adni. Liv tehetetlen dühvel kulcsolta össze a kezét. – Alasdairnek hála, annyi önbecsülésed sincs, mint egy bolgárnak. – Úgy érted, bogárnak? – szólt közbe Katherine udvariasan. – Thomas egy zsarnok, ne alázkodj meg előtte – uszította Liv Tarát. – Ugyan már! – felelte Tara lágyan. – Tudom, hogy haragszol rá, mert megjegyzést tett a magasságodra. Tudom, hogy te is haragszol rá, Katherine, mert megjegyzést tett a melledre. De csak őszinte akart lenni. Hát nem felemelő olyasvalakinek a barátságát élvezni, aki kertelés nélkül a szemedbe mondja, mihez tartsd magad? Katherine akkor és ott elhatározta, hogy vesz egy saját lakást és elköltözik. – Tetszik, hogy mindenről határozott véleménye van – vallotta be Tara ábrándosan. – Látszik, hogy ha egyszer kimondott valamit, abból nem hajlandó engedni. Nem gondoljátok, hogy a magabiztossága meg az öntörvényűsége kifejezetten szexi? Ha már a szexnél tartunk, olyan az ágyban, mint egy vadember, reggeltől estig… Jól vagy, Katherine? Olyan vörös az arcod. – Semmi bajom – dünnyögte Katherine. Ha még egyszer végig kell hallgatnia, milyen Thomas az ágyban, sikoltozni kezd. – Különben is – kanyarodott vissza Tara az eredeti témához –, ha Thomas néha-néha megsért valakit, az nem az ő hibája. Barátnői szkeptikus arckifejezését látva elmesélte, hogyan lépett le otthonról Thomas anyja. – Ha az anyánk ilyen döntő jelentőségű életkorban hagyott volna faképnél bennünket, mi is mindig megmondanánk a frankót. Bár Fintan, és kisebb mértékben Liv is, megpróbálta jobb belátásra bírni Tarát, csak falra hányt borsó volt minden szavuk. A lágyszívű Tara azt a szent célt tűzte ki maga elé, hogy még jobban szeretni fogja a férfit. A lány még legkomiszabb időszakaiban is megbocsátott neki – pedig Thomas hónapról hónapra kibírhatatlanabb lett, ahogy apránként magához ragadta a hatalmat. A cserbenhagyott kisgyereket látta a felnőtt Thomas- ban. Csoda, hogy ezt az óriási csalódást követően időnként elszalad vele a ló? És persze ott volt a vigaszdíj. Thomas nagyon sokra tartotta a lojalitást. Megkövetelte a hűséget, de ő is azt esküdött.

11 Amikor Tara elköszönt Katherine-től és visszamerészkedett a konyhába, Thomas már ébren volt. Az álrusztikus kenyértartóba bámult, amelyet 99 pennyért vett a King’s Crescent piacon. – A kenyér… tegnap este még meg volt bontva. Mintha jeges kéz markolászta volna Tara szívét. A lány cigarettáért nyúlt. Miért tette bele minden körültekintés nélkül a kenyeret a kenyértartóba? Miért nem rendezte el úgy, ahogy reggel találta? – Új csomag? – kérdezte Thomas hitetlenkedve. – Igen – felelte Tara. Arra sem volt ereje, hogy hazudjon vagy elviccelje a dolgot. – És hol a másik? Tara mondhatta volna, hogy megpenészedett és ki kellett dobni a szemétbe, de úgy el volt keseredve, hogy már semmi sem érdekelte. – Megettem. A férfi kikerekedett szemmel, tátott szájjal meredt rá. Úgy el volt hűlve, hogy alig bírt megszólalni. – Majdnem egy egész vekni kenyeret? – dadogta. – De miért? Tara végre irgalmat nyert, és egy pillanatra visszatalált bohókás énjéhez: – Itt volt az asztalon, én pedig egyedül éreztem magam – válaszolta csípősen. – Ez egyáltalán nem vicces, Tara! – fortyant föl a férfi. – Ugyan már! – vigyorgott Tara. – Mostantól kezdve minden más lesz. Egy falatot sem eszem. És holnap munka után elmegyek tornázni. Egész nap nyomott hangulatban voltak. Mintha a nyálkás szürke reggeli köd a lakásba is beszivárgott volna, hogy rájuk telepedjen, és baljós hangulatot csempésszen a levegőbe. Thomasból olyan elemi erővel sugárzott az elégedetlenség, hogy Tara szinte látni vélte. A férfi olyan volt, mint egy kémény, amely az undokság szürke füstfelhőjét okádja magából. A nappaliban – amely Thomas barna kanapéjának és barna padlószőnyegének köszönhetően már önmagában is lehangoló volt – egyre nyomasztóbb lett a hangulat. Mind a ketten többet cigiztek a szokásosnál, és a bűz csak tovább fokozta a fojtogató érzést. Tara kétségbeesetten próbálta megtörni a jeget, egy könnyed bemondással mosolyt csalni Thomas arcára, és mindent helyrehozni. De semmi sem jutott az eszébe. Amikor felolvasott valamit az újságból a férfinak, az csak az orra alatt dünnyögött, vagy a füle botját sem mozdította. Ki tudja, hány vasárnapot töltöttek el így, némán üldögélve, és mindig jól érezték magukat. Amennyire Tara meg tudta ítélni, semmi sem változott. Semmi ok erre a görcsös… aggodalomra. Igen, ez a helyes kifejezés. Aggodalom. Mitől tart tulajdonképpen? – Nagyon szeretném megnézni azt a Woodstockról szóló darabot – törte meg Tara az egyórás csöndet. Valójában nem is volt kíváncsi a szóban forgó darabra, de tovább már nem bírta volna elviselni a némaságot. Úgy érezte, ürügyre van szüksége, hogy megszólítsa Thomast, intimitásra vágyott, arra, hogy a férfi esetleg felajánlja, elkíséri. Thomas ránézett az újság fölött. – Akkor mért nem mész el megnézni azt a Woodstockról szóló darabot? – vetette oda mogorván, mintha életében nem hallott volna ekkora marhaságot. Majd gyengéden megrázogatta az újságot, és ismét eltűnt mögötte, így nem láthatta, milyen sértődött képet vág Tara. Beryl trappolt be a szobába, megvető, fensőbbséges mozdulattal hátat fordított Tarának – láttam, hogy telezabáltad magad pirítóssal, te hájas tehén, üzenték a gesztusai –, és Thomas ölébe ugrott. – Hát idejöttél apucihoz? – gügyögte a férfi, és úgy felragyogott az arca, mint a karácsonyfa. – Te gyönyörűség! Te gyönyörűség! Tara nézte, amint Thomas végigsimít Beryl felpúpozott hátán és farkán, majd észrevette, hogy a

macska önelégült pofával Thomas ölébe kuporodik. A lány úgy érezte magát, mintha egy szerelmi háromszögbe csöppent volna. Bármit megadott volna, hogy a rohadék macska helyében lehessen. Hogy legalább a tizedét megkapja annak az. imádatnak, amivel a férfi elhalmozza az állatot. Hogy megdögönyözzék a hasát. Hogy kaparófát vegyenek neki. Hogy aszpikos nyúlfalatkákkal etessék. Beryl csak addig időzött a társaságukban, amíg jólesett neki, majd – azzal a „húzd meg, ereszd meg”szerű függetlenséggel, amelyet Tara hihetetlen elszántsággal próbált meg felülmúlni – leugrott Thomas öléből, és kivonult a szobából. Thomas azon nyomban ismét elkomorult. – Lezuhanyozom – motyogta Tara, amikor a szoba falai kezdtek egyre közelebb nyomulni hozzá. A sugárban ömlő víz és a friss, tiszta illat valamelyest felvidította. De amikor visszament a nappaliba Thomashoz, a nyugtalanság már az ajtóban üdvözölte, és láthatatlan lepelként terült a vállára. – Valami baj van? – kérdezte. Thomas ettől még bosszúsabb lett. Tara nem sokáig bírta tovább. – Gyere – kiáltotta vidáman –, csináljunk már valamit! Ahelyett, hogy itt gubbasztunk, mint két bágyadt csiga, találjunk ki valami jó programot. – Például? – kérdezte gúnyos mosollyal a férfi. – Nem tudom – felelte zavartan a lány, akinek magabiztosságát erősen megtépázta a másik ellenséges viselkedése. – Menjünk el valahova. Londonban élünk, az isten szerelmére! Millió program közül választhatunk. – Például? – kérdezte ismét a férfi. – Ööö… – A lány lázasan törte a fejét, kétségbeesetten kutatott érdekes ötletek után. – Elmehetnénk múzeumba. Mondjuk, a Tate Galériába! Gyönyörű hely! – T’od mikor! – fortyant fel Thomas. Tara magának is alig merte bevallani, hogy megkönnyebbült. Bármennyire is csapdába esettnek érezte magát a nappaliban, egy hülye galériában őgyelegni ezerszer rémesebb lett volna. Nem rajongott az ötletért, hogy több-busznyi lármás turistát meg idegesítő „műértőt” kerülgessen, aztán egy órát álljon sorba a kávézóban az elmaradhatatlan répatortáért. – Akkor elmehetnénk vásárolni – javasolta. – Ez a városlakók új hobbija. Thomas gúnyosan elmosolyodott. – Le vagy égve, mindegyik kártyáddal túllépted a hitelkeretet, és annak ellenére, hogy az én munkám a legfontosabb a világon, nekem sincs egy vasam se. – Tudom már! – kiáltott fel Tara izgatottan. – Menjünk kocsikázni! – Kocsikázni? – Thomas háromszor bukott meg az autóvezetőin, ezért úgy tekinteti a vezetésre, mint valamiféle devianciára. – Hova? Tara agya elsötétült. – A tengerpartra! – kiáltotta kétségbeeséssel vegyes lelkesedéssel. A lány egészen felvillanyozódott az ötlettől. Az élénk, friss tengeri szél majd kiűzi belőlük a tespedtséget. Egy kis spontaneitás csak a hasznukra válhat. – A tengerpartra? Október negyedikén? – Thomas olyan szemeket meresztett, mintha Tara egyenesen meghibbant volna. – Miért ne? Majd jól felöltözünk. – Nem bánom – adta be a derekát a férfi morcosan. A pirítósos fiaskó után Tara nem mert ebédelni. Minek köszönhetően egész úton füstölt, mint a gyárkémény, és ételekről fantáziált. Minden, ami mellett elhaladtak, úgy festett, mint valami ennivaló. A fák brokkolirózsákká változtak. A szénabálák hatalmas búzapelyheknek, sőt vastag méz- és porcukorréteg alatt roskadozó baklavaszeleteknek látszottak. Amikor elhaladtak egy birkákkal teli mező mellett, Tarának felgyorsult a lélegzete, mert egy hatalmas csomag pattogatott kukorica jelent meg lelki szemei előtt. A sziklába vájt mészkőbányák óriási nugáttömbökre emlékeztették. Amikor egy zsírosan fénylő, sáros szántóföld suhant el mellettük, a lánynak összefutott a nyál a szájában. Kéthektáros karamelltorta, gondolta

magában, csokibevonattal a tetején. Az úton felbukkanó járművek alaposan felkorbácsolták Tara kedélyét. Nemcsak azért, mert a kerekeik a medvecukorra emlékeztettek. Hanem mert ott voltak a csillogó metálfényű autók, amelyek rögion a csokoládét juttatták az eszébe – mintha minden egyes kocsi színes sztaniolpapírba és egy réteg celofánba lett volna becsomagolva. Csupa négy keréken gördülő ínyencfalat. Egy piros autó jött szembe. Eperbomba, gondolta magában a lány. Aztán egy lila. Grillázs-Varázs. Aztán egy sárga. Karamell Deluxe. Aztán egy zöld. Mogyorós Ropogós. Aztán egy barna. Kávékrémes Csoda. Gyakran megesett ez Tarával. Amikor Liv a zöld színű kontaktlencséjét viselte, Tara nem tudott úgy ránézni, lrogy ne rögtön a zöldcitromos gumicukorka jusson róla eszébe. Amikor Olaszországban járt, és átrepült a barnás cserjékkel borított fehér hegyek fölött, másra sem tudott gondolni, csak a tiramisura. Egyszer meglátogatta az egyik barátját, és a szoba túlsó végéből felfedezett egy tál cukorkát. Gumicukor, döntötte el magában, és nyomban meg is kérdezte a házigazdát, vehet-e egy szemet. A tálban azonban nem gumicukorkák voltak. Hanem kristályok, és Tarának a következő félórában mindet meg kellett csodálnia. – Ételanalógiában szenvedek – szólt oda halkan Thomasnak, de a férfi teljesen belemerült a cigarettázásba, és elmélázva bámult ki az anyósülés melletti ablakon. Tara nem is akarta, hogy hallja a megjegyzését. Egyórányi autókázás után Thomas kimutatott az ablakon, egy gyorsétterem felé bökve az ujjával. – Nézd! Tarának meglódult a szíve örömében. Talán mégis ehet valamit. De, mint kiderült, a férfi a felbukkanó tenger egyik darabkájára mutatott. Whistable-ben megálltak, övék volt az egész kavicsos strand. Ugyanolyan ködös, nyirkos idő volt, mint kora reggel. A mozdulatlan tenger meghatározhatatlan barnásszürke színben játszott, az égbolt pedig olyan látványt nyújtott, mintha lebetonozták volna. Az üresség és a szürkeség még inkább lehangolta Tarát. Hiba volt kijönni ide. A két óra, amit összezárva töltöttek a kocsiban, miközben vadul pöfékeltek, még feszültségterhesebb volt, mint a nappaliban végigszenvedett reggel. A barátságtalan időjárás ellenére Tara ragaszkodott hozzá, hogy sétáljanak egyet, remélve, hogy a friss levegő majd csodát tesz velük. Lehajtott fejjel vánszorogtak végig a fövenyen, és amikor elérték a kikötőgátat, megálltak. Leültek a nedves kavicsra, és a mozdulatlan tengert bámulták. A víz olyan felemelő látványt nyújtott, mint egy kikapcsolt televízió. A madarak hallgattak. Tizenöt némaságban eltöltött perc múlva visszavonszolták magukat a kocsihoz, és hazaindultak. Londonba menet eleredt az eső.

12 Fintan és Sandro vasárnapja jóval élvezetesebb volt, mint Taráé és Thomasé. Vidám, kellemes hangulatú ebéden vettek részt egy csomó barát társaságában, most pedig otthon ültek, és a vasárnapi újságokat böngészték. Fintan kinyúlva hevert az „olyan pöpec, hogy az már fáj” stílusú cserzett bőr kanapén, lábát Sandro ölében nyugtatta. Tökéletes összhangban lévén egymással, alig volt szükségük szavakra. – Olvastad… – …Michael Bywatert? – Mmmmm. Jópofa. – Mmmmm. Hosszú, jóleső csönd támadt. – Mit szólnál… – …egy gyapjúszőnyeghez? Nem rossz ötlet. Ha akarod… – …jövő héten körülnézhetnénk. Rendben. Ismét némaság telepedett rájuk. Sandro összehajtogatta az Independent kulturális mellékletét, és már nyitotta volna a száját, hogy elkérje Fintantől a Való Élet mellékletet, de Fintan megelőzte, és már nyújtotta is neki az újságot.

Fintan és Sandro hat éve ismerkedett meg egymással, amikor Fintan még közös albérletben lakott Tarával és Katherine-nel Kentish Townban. Aznap, amikor Sandro belépett a ház kapuján, Fintan-nek csak egy pillantást kellett vetnie a fiú kicsi, ruganyos testére, manószerű arcára és kerek lencsés szemüvegére, azonnal szerelmes lett. Elég érett volt már hozzá. Egy éven keresztül egyfolytában csak panaszkodott: – Elegem van a futó kalandokból. Meg akarok állapodni. Igazi társra vágyom. A levelekből derült ki, hogy az új fiú neve Sandro Cetti. Ha véletlenül összefutott valamelyikükkel a lépcsőházban, mindig mosolygott és barátságosan viselkedett, úgyhogy egyik reggel Tara alaposan kifaggatta, megtudta, hogy Sandro építész és Rómából származik. – Egy olasz csődör – jegyezte meg Fintan később. – A csődör azért túlzás – felelte Tara. – Az olasz póni jobban fedné a valóságot. Ez a név rajta is ragadt a fiún. – Nem tudom eldönteni, meleg-e – agonizált Fintan. – Semmi jelét nem látom. – Én se – mondta Tara. – De arra se mernék megesküdni, hogy a lányokat szereti. – Lehet, hogy földönkívüli – hallották Katherine hangját a fürdőszobából. – Most megy el! Most megy el! – kiáltotta Tara, mire Fintan az ablakhoz rohant, és lopva figyelte, amint a divatos öltönyt és fényes cipőt viselő tipp-topp Sandro lendületes léptekkel elindul az utcán. – Hát nem cuki? – sóhajtott föl Fintan. – Meg kell zabálni! Ahogy teltek-múltak a hetek, minden, amit Sandro mondott vagy tett, egyre jobban felcsigázta Fintant. Egyik este baleset történt a ház előtt. Másnap reggel Sandro izgatottságtól csillogó szemmel toporgott a kapunál. – Békésen aluszok, amikor egyszer csak: BUMM! – Mindkét karját felemelte, mintha egy zenekari vezényelne. – Szörnyű, szörnyű zajt hallok, odafutok ablakhoz, és látom, üveg van mindenhol. Később Fintan szóról szóra elismételte, amit Sandro mondott. – „Látom, üveg van mindenhol.” Ki tudna ellenállni egy ilyen szövegnek? „Békésen aluszok.” Ez a fiú egy angyal! – Szerelemittasan felsóhajtolt. – Egyre nehezebben bírom. Telt-múlt az idő, Fintan pedig tovább élte nagy oktánszámú életét: kocsmákba, házibulikba,

diszkókba járt, de közben fél szemmel mindig azt ügyelte, hátha Sandro is felbukkan valamelyik melegbárban. Mindhiába, minek köszönhetően Fintan életereje egyre vészesebb sebességgel apadt, mígnem egyik nap megjegyezte: – Semmi sem olyan, mint régen. A nagy fordulat aznap késő este következett be, amikor Fintan fehér Katherine Hamnett bandázsnadrágjában pompázva éppen hazafelé tartott. Tekintve, hogy a lába össze volt kötözve, apró gésaléptekkel lekecmergett az éjszakai buszról, amikor is egy csapat nehézfiúval találta szembe magát, akikből sütött az előítélet meg az unalom. Fintan menekülni próbált. Mivel futni nem bírt, eszeveszett ugrándozásba kezdett, mintha zsákban futáson venne részt, és közben megpróbálta kioldozni a zsinórokat. De nem volt elég gyors, így agyba-főbe verték. Korábban is megesett már vele ilyesmi, de sosem végződött ilyen súlyos következményekkel. Három nap múlva hazajött a kórházból, és ekkor került a képbe Sandro. Felajánlotta, hogy vigyáz Fintanre, amíg a lányok dolgoznak. Fintan úgy festett, mintha a vonat alá feküdt volna, de úgy el volt keseredve a támadás miatt, hogy még a hiúság sem gyötörte. Sandro teát és levest főzött Fintannek, és hogy ne terheljék fölöslegesen a beteg eltört állkapcsát, szívószálon keresztül itatta meg vele. Aztán, mivel Fintan alig látott monoklis, feldagadt szemével, Sandro megkérdezte tőle, felolvasson-e neki. – Igen, légy szíves. Válassz egy magazint abból a kupacból. Fintan oldalra mutatott, Sandro pedig óvatosan közelebb lépett a toronyhoz. Vajon milyen magazinok lehetnek? Utazási prospektusok voltak. Fintan egyből jobb kedvre derült, hiszen édes gyötrelmek közepette ott fekhetett vágyai tárgyának közvetlen közelében, aki varázslatos szavakat duruzsolt a fülébe: – …úszómedence koktélbárral, festői park, légkondicionálás, tea- és kávékülönlegességek, ellenőrzött játékterem. – Félpanzió? – Csak szoba. De itt azt írja, három éttermük is van. „Az egyszerű grillbüfé a strandon, a családbarát Harvey’s és az elegáns Cochon Gros.” – Nem mintha valaha is eljutnék ezekre a helyekre – dünnyögte Fintan. – De olyan jó álmodozni. Mennyi az átlagos középhőmérséklet ilyentájt? Sandro megnézte a táblázatot a prospektus hátoldalán, aztán minden átmenet nélkül a földre hajította a magazint. – Olyan dühös vagyok, hogy azok az alakok, azok az állatok ezt tették veled – fakadt ki. – Komolyan… mondod? – kérdezte elcsukló hangon Fintan. – Dühös vagyok, hogy ezt tették egy meleggel, és dühös vagyok, hogy ezt tették veled! Mit jelentsen ez, töprengett el Fintan. Sandro meggyőződéses liberális? Hetero meggyőződéses liberális? Szerencsére nem erről volt szó. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Sandro meleg. (Fintan legnagyobb örömére.) Némi rábeszélés után bevallotta, hogy a barátja két éve halt meg AIDS-ben. – Azóta rá se bírtam nézni senkire. De mióta időnként összefutunk – Sandro zavartan behúzta a nyakát, nem mintha bármi értelme lett volna, hiszen Fintan, minden erőfeszítés ellenére, még mindig nem látott semmit –, mindig arra gondolok, milyen… milyen jóképű ez a srác. Aztán áthoztad a leveleimet meg a pizzareklámokat meg az ablakpucoló céduláját, és nagyon megkedveltelek. Végtelenül gyengéden, vigyázva, nehogy további sérülések keletkezzenek Fintan törött állában, megcsókolták egymást. Fintan olyan mérhetetlen örömet érzett, hogy majdnem szétrepedt a szíve – akárcsak a verekedésben az ajka. Attól a naptól kezdve Sandro és Fintan egy pár lettek. Ez a szövetség az égben köttetett. Megőrültek egymásért. Sandro úszott a boldogságban, amiért újra szerelmes lehet, Fintan pedig

végre rátalált a Nagy Ő-re. – Már értem, miért beszélnek az emberek a másik felükről – vallotta be. – Sandróval tökéletesen kiegészítjük egymást. Mind a kettejükre súlyos csapást mért az élet – Fintant megverték, Sandrónak meghalt a barátja –, ezért gyengéden és figyelmesen bántak egymással. Ugyanakkor mindkettejükben tombolt az energia, kiterjedt baráti körük volt, és imádtak társaságba járni. Sandro angoltudása ugrásszerűen megjavult. Csupán az volt a bökkenő, hogy Sandro most ír akcentussal beszélt, és fura kifejezésekkel fűszerezte a mondandóját. Fél év elteltével a két férfi emeleti lakást vett Notting Hillben, Sandro pedig az összes építészi tudását latba vetette, hogy annyi mennyezetet és falat bontson ki és annyi galériát, hajóablakot, valamint fényezett betonpadlót tegyen be a helyükre, amennyit csak a Szép Házakban meg az Elle Dekorációban látni.

– Talpra! – emelte le Fintan a lábát Sandro öléből. – Várnak az emberek meg a látnivalók. Kicsit később átmegyünk Katherine-hez? Sandro lelkesen bólogatott. Ez volt a másik ok, amiért Fintan és Sandro olyan jól kijött egymással. Fintan sülve-főve együtt volt Tarával és Katherine-nel – ha szeretsz, szeretned kell a barátaimat is –, és egyszer azért tett lapátra egy lehetséges barátjelöltet, mert az így kelt ki Katherine ellen: – Olyan anális! – Ha meglátogattuk Katherine-t, beülünk egy italra és elmegyünk táncolni? – kérdezte Sandro. – Persze. Úgyhogy jobb lenne, ha már most összepakolnál a norwichi útra, mert reggel fáradt leszel hozzá – buzgólkodott Fintan. Másnap Sandro Norwichba utazott egy hétre, ahol egy házon kellett nagyobb munkákat elvégeznie. – Add ide az ingeidet, kivasalom őket. – Tudod, hogy nem várom el tőled – ellenkezett Sandro. – Én is megpróbálhatom. – Á, szó sem lehet róla! Neked sosem sikerül olyan szépre. – Jó – mondta Sandro szégyellősen. – Köszi. Fintan elővette a vasalódeszkát, Sandro pedig a kezébe nyomott öt inget. – Mit pakoljak be? – kiáltott ki Sandro a japán stílusú bézs hálószobából. Bőröndje kinyitva hevert a magasított franciaágyon. – Öt alsógatyát, öt pár zoknit, fogkefét, dezodort, a mobiltöltődet, emlékszel, a múltkor itthon hagytad… – Elvihetem a farmerdzsekidet? – Ha nem zavar, hogy nagy rád. Miután Fintan szerelmesen minden ráncot eltüntetett Sandro ingeiről, óvatosan a bőröndbe helyezte őket. – Na, kész is vagy. Akkor most felhívom az anyámat. Fintan kivétel nélkül minden vasárnap felhívta az anyját. Egy hetvenes, ír katolikus anyához képest JaneAnn kifejezetten laza felfogású asszony volt. Tudta, hogy Fintan meleg, de nem csinált nagy ügyet a dologból. A porszemet a gépezetben Fintan „lakótársa” jelentette. Fintan nem igazán tudta, hogyan közölje az anyjával, hogy a barátjával él együtt, és amint telt-múlt az idő, anélkül hogy bármiféle utalás is esett volna Sandro személyére, egyre nehezebbnek tűnt szóba hozni a témát. Fintan felvette a kagylót, és hosszú percekig fecsegett az anyjával, bár inkább JaneAnn vitte a prímet. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi város volt, Knockavoyban feltűnően sok drámai esemény történt. Három üsző megszökött Clancy rétjéről, és letiport egy bokrot a parókia kertjében, ezért a plébános házvezetőnője most nem hajlandó szóba állni Francie Clancyvel. Delia Casey jótékonysági megmozdulást szervez Ruanda megsegítésére. – Csak tudnám, mi a fityfene az a „jótékonysági megmozdulás”. Olyan, mint az állásbörze? És a legfrissebb hír – félkész tortalapok érkeztek a Sparba.

Amikor Fintan letette a kagylót, Sandróhoz fordult: – Nem jössz el velem Írországba karácsonykor? Sandro idegesen kuncogott. – Félek. Mi van, ha nem fogok tetszeni nekik? Az anyádnak meg az öt bátyádnak. – Tetszeni fogsz. Jaj, Sandro, öt év telt el, most már igazán ideje volna megismerni egymás családját! Nincs mese. – Igazad van. Aztán szilveszterezzünk együtt a családommal. Fintan elsápadt. – Vagy felejtsük el az egészet, és menjünk el Lanza- grottyba. – Már megint? – Meglátjuk. Öltözzünk át, mindjárt indulnunk kell Katherine-hez. – Bevetted a vitaminkapszuláidat? – Jaj, elfelejtettem! Most rögtön beveszem őket. – Fintan, nem szabad ennyire szórakozottnak lenned. Fontos, hogy bevedd a kapszulákat – bosszankodott Sandro. – Bocs, anya!

13 Este Tara szinte félt elmenni otthonról, nem szívesen hagyta magára Thomast ebben a feszült és fura helyzetben. Mintha beismerték volna, hogy kudarcot vallottak. De amint a lány kilépett az ajtón és beült a kocsiba, csodálkozva tapasztalta, hogy majd szétveti az öröm. Micsoda megkönnyebbülés elmenni itthonról! Kiszakadni ebből a klausztrofobikus, feszültségtől és félelemtől terhes hangulatból. – Jól vagy? – kérdezte Katherine, amikor ajtót nyitott. Tara bólintott, és cigarettára gyújtott. – Ne haragudj, hogy hajnalok hajnalán fölvertelek. Másnapos voltam, és minden olyan… baljóslatúnak tűnt. Most már legalább tudom, hogy nem szabad túl sok gint innom. – Semmi gond – felelte Katherine. Tara nem vallott – egyelőre. – Jaj, ne! – kiáltott fel Tara, Katherine orra alá nyomva a cigarettáját, melynek végén jókora rúzsfolt virított. – Az új tartós rúzsom nem is tartós! Pedig a csaj azt mondta, még festékhígítóval sem lehet letörölni. – Jellemző – húzta el a száját Katherine. – Miért hazudik nekem mindenki? – kérdezte Tara szomorúan. – Miért hagy mindenki cserben? – Igyál valamit – biztatta vigasztaló hangon Katherine. – Sört kérsz vagy bort? – Sört. Pulóvert fogok kötni Thomasnak. Katherine-nek egy pillanatra elakadt a szava. De aztán gyorsan összeszedte magát, és lelkendezve így szólt: – Klassz ötlet! – Annak idején egész jól ment a kötés – mutatott rá Tara. – Emlékszel arra a cuki kis rózsaszín sálra, amit Cirminek, a macskának kötöttem? – I-i-igen – felelte Katherine elhaló hangon. – De nem gond, hogy ez huszonhat évvel ezelőtt történt, ötéves korodban? – Á, a kötés olyan, mint a biciklizés – legyintett Tara. – Habár – tette hozzá hirtelen támadt nyugtalansággal, egészen a lábujjáig szíva le a füstöt –, emlékszel, hogy Cirmi addig cibálta a sálat, amíg végül sikerüli letépnie magáról? Addig nem nyugodott, amíg meg nem szabadult tőle. – A macskák már csak ilyenek – mosolygott bátorítólag Katherine. – Igaz, a macskák már csak ilyenek – ismételte Tara keserűen. – Hálátlan dögök. Bezzeg a kutyák! Egy kutya egészen más tészta, melegszívű és hűséges. A macskák ellenben szemrebbenés nélkül a fejedre tojnak, az utolsó falat csokit is eleszik előled, merő passzióból átcseszik az agyadat. A saját anyjukat is eladnák, ha hasznuk származna belőle, besározzák a neved… – Lehet, hogy Cirmi nem rajongott a rózsaszínért. – Katherine úgy érezte, jobb, ha közbeszól. Tara úgy bámult Katherine-re, mintha nem ismerné meg. – Ööö, lehet – motyogta. Körülnézett, mintha nem tudná, hol van. – Jaj, Katherine, miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Katherine-nek már a nyelvén volt: Talán a hányadék barátod miatt. – Biztos a hormonjaim rendetlenkednek – válaszolta meg a saját kérdését Tara. – Kicsit korán kezdik, de csak ezzel tudom magyarázni a mai állapotomat. Már csak az hiányzott volna, hogy lerobogjak a lépcsőn, és elverjem egyhavi fizetésemet egy cuki kis sárga dugóhúzóra, és teljes a csőd. Ahogy öregszel, egyre nehezebben viseled a PMT*-t, nem? *premenstruális tünetegyüttes

Katherine bólintott. – Azzal az aprócska módosítással, hogy most már PMSZ*-nek hívják. *premenstruális szindróma

– Csak most jöttem rá, milyen szerencsés voltam fiatalkoromban – ábrándozott el Tara. – Akkor csak havonta tíz napig tartott az az áldatlan állapot, aminek során felzabáltam huszonöt kiló édességet és már attól is elbőgtem magam, ha valaki megkérdezte tőlem a pontos időt, de most, harmincévesen már kész pszichopata vagyok. Nyakamon a klimax. – Nyugodj meg – felelte Katherine együtt érzően. – És ne feledd, van egy szabad szobám, ha nincs hol aludnod… Tarát megint szörnyű érzés kerítette hatalmába. Pedig már éppen kezdett volna jobb kedvre derülni. Ez van. – Felhívtam Fintant – mondta Katherine. – Megígérte, hogy átjön a pónival. Tara teljesen felvillanyozódott. Fintan mindig fel tudta vidítani. A lány úgy érezte, a súlyos fekete felhő, amely egész nap a sarkában volt, végre elvonul a feje fölül. – Livet is felhívtam – mondta Katherine –, de Lars itt van Londonban. Teljesen váratlanul toppant be. Lars volt az a nős férfi, akivel Liv együtt járt. Jobban mondva, akivel együtt kuksolt otthon. A férfi évente négy-öt alkalommal jelent meg a városban, mindig pont annyi szünetet hagyva két látogatás között, hogy Liv már-már becsavarodjon a magánytól, de azért ne tudjon kiábrándulni a szerelméből. Mivel Lars látogatásai meglehetősen rövidek voltak, a pár szinte minden idejét az ágyban töltötte. Megszólalt a csengő, jelezvén, hogy a fiúk megérkeztek. Katherine megnyomta a kapunyitó gombot, majd kiállt a küszöbre. Fintan felügetett a lépcsőn. Egy megbotránkoztatóan drágának tűnő pisztáciazöld irhakabát volt rajta. Vacogott a foga a hidegtől. – Gyertek, gyertek! – utasította a többieket, és nem volt hajlandó belépni az ajtón. – Mozogjatok, lányok! Majdnem elájultam, olyan tuti pasit láttam a kapu előtt. Ő a legtutibb az összes tuti közül! Olyan kemény a járása, mint egy vikingnek. Sandro lenn maradt, hogy szemmel tartsa. – Fintan elkapta Katherine karját, és megpróbálta levonszolni a lányt a lépcsőn. – Akkora volt, mint egy óriás – hadarta –, mint egy téglabudi, a haja pedig, tudom, ezt nehéz elhinni, gyönyörű vörös! Vörös a haja! Most mondjátok meg! De akkor is mesesz… mi bajod, Katherine? Olyan képet vágsz, mintha citromba haraptál volna. – Nincs semmi bajom. – Akkor gyere, és nézd meg magadnak álmaid férfiját. Mielőtt elmegy. – De hát esik az eső. – Akkor maradj magadnak, anyukám! Gyere, Tara! – Most nincs kedvem, Josephine – felelte Tara. Imádta Fintant, de semmi kedve nem volt kint ácsorogni a hidegben, hogy megcsodáljon valami vörös hajú barmot. – Higgadj le! Gyere be, hadd nézzük meg magunknak ezt a gyönyörű kabátot. – Et tu, Brute? Nem értem, mi van veletek, papírkutyák – mondta panaszos hangon Fintan. Aztán eszébe jutott, hogy a vikingje talán már látótávolságon kívülre került, így hát két ujját a szájába dugva éleset füttyentett. Lábdobogás hallatszott, majd Sandro jelent meg a lépcsőfordulóban. – Megszökik az Adonisz – lihegte. – Ha nem sietünk… – Felejtsd el, Sand – vágott közbe Fintan. – A lányokat nem érdekli a dolog. Sandro elborzadt, mire Fintan ezt dünnyögte az orra alatt: – Tudom. Sandro égnek emelte a szemét, mire Fintan ezt dünnyögte az orra alatt: – Tudom. – Lányok! – kiáltotta Sandro, mire Fintan ezt dünnyögte az orra alatt: – Tudom. – Befáradnátok végre, hülyék? – csattant fel Katherine, mire a két férfi riadtan rezzent össze. Engedelmesen beléptek az ajtón. – Hogy jut eszetekbe idegen férfiak után koslatni az utcán, amikor gyakorlatilag házasok vagytok? – vonta kérdőre Tara Sandrót és a még mindig kabátban parádézó Fintant, miután helyet foglaltak a kanapén.

– Nézni szabad – vigyorgott Sandro. – Nem raboltuk el. – De csak azért, mert otthon hagytuk a medvefogó hálónkat – bökte oldalba Fintan Sandrót, mire mind a ketten harsány, fülsértő hahotázásban törtek ki. – Mázlisták! – sóhajtott fel Tara. – Ti sosem vagytok féltékenyek egymásra? A két férfi összenézett. – Nem – vonták meg a vállukat. – Hogy lehet az? – tudakolta Tara. – Minek egyek hamburgert, ha otthon marhasültet is kaphatok? – felelte Fintan éneklő hangon. – De édes! – cincogta Tara, a könnyeivel küszködve. Rózsaszínes fény öntötte el a szobát, de csak Katherine-ig jutott. Ott az inába szállt a bátorsága, és hanyatt-homlok elmenekült. – Bár – törte meg a csöndet a pimasz képet vágó Sandro – néha az embernek kedve szottyan egy hamburgerre. – Mi van abban – bólintott Fintan óvatosan –, ha megnézek valakit? – Ha Thomas csinos nők után koslatna az utcán, biztosan kiherélném – vallotta be Tara. – Tudom, hogy mind utáljátok őt, de… – Nem is utáljuk – szólt közbe Katherine. – Én utálom – jegyezte meg Fintan kertelés nélkül. – Én is – mondta Sandro. – És Liv is. – Sőt én is – ismerte el Katherine. – Bocs, Tara, teljesen igazad van, mindannyian utáljuk Thomast. Folytasd. Tara komoran nézte, amint a barátai a térdüket csapkodják nevettükben. – Csak vicceltem – visszakozott Katherine sietve. Fintannel ellentétben neki sikerült ellepleznie Thomas iránt érzett ellenszenvét. Borotvaélen táncolt – miközben kötelessége lett volna Tara tudomására hozni, hogy jobbat érdemel Thomasnál, a lelki szemetesláda szerepét is neki kellett betöltenie. Ha Tara rájönne, mennyire gyűlöli Thomast, soha többé nem mondana el neki semmit, ami csak tovább bonyolítaná a dolgokat. Legalábbis Tara szempontjából. Katherine-nek persze megkönnyebbülést jelentene – mindig az egekbe szökött a vérnyomása, amikot értesült Thomas legújabb hőstetteiről. – Tisztában vagyok azzal, hogy mind utáljátok őt – ismételte Tara. – De ti nem tudjátok, amit én tudok. – Na, persze – dünnyögte Fintan. Nem mert a többiekre nézni, nehogy megint nevetésben törjenek ki. – Tudom, hogy néha… nehéz vele. De csak azért ilyen, mert az anyja elszökött otthonról. Szeret engem, és sosem csalna meg – magyarázta Tara. – Ez sokat jelent nekem. Főleg azután… Mindenki feszülten várt. Kívülről fújták a szöveget. – Főleg azután… – Tara vészjóslóan csukladozni kezdett. – Főleg azután… – …hogy Alasdair elhagyott… – folytatta Fintan halkan. – …és mást vett el feleségül… – fejezte be a mondatot Katherine. Tara gyanakodva méregette őket. – Túl sokat témázom rajta? – Á, dehogy! – felelte Fintan kedvesen. – Mi az a két év? – Ha komolyan gondoljátok. – Tara felvidult. – Hát persze – vágták rá a többiek kórusban. Eljött az idő, hogy megcsodálják Fintan öltözékét. – Megfoghatom a kabátodat? – kérdezte Tara tisztelettudóan. – Tényleg a tiéd, vagy csak kölcsönbe kaptad?

– A raktárból csórtam el. Carmella szétrúgja a tököm, ha megtudja. – Neked minden olyan jól áll! – sóhajtotta Tara irigyen. – Főleg mióta leadtál pár kilót. Fintan mindig egyénien öltözködött. Mivel a kabát a Manchester-stílust idézte, kitérdesedett farmert, laza pólót és kobaltkék katonai bakancsot viselt hozzá. – Ma nosztalgikus hangulatban vagyok – jegyezte meg, hátha valaki még azt gondolná, a Manchesterstílus még mindig divatban van. Fintan ujját erőszakkal sem leheteti volna lerobbantani a divat ütőeréről, és a férfi mindig gondoskodott róla, hogy ezzel mások is tisztában legyenek. – Úgy gondoltam, retrósítom magam. Felidézem 1997-et. – Csak egyvalami hiányzik… – mondta Fintan lassan, jelentőségteljesen méregetve Sandro szemüvegét. Sandro védekezőállásba helyezkedett. – Nem adom! – Csak öt percről lenne szó – esedezett Fintan. – Meztelennek érzem magam, ha nincs rajtam. A Manchester-stílus szart sem ér John Lennon-szemüveg nélkül. Légyszíííííííí! – Na jó. – Sandro kelletlenül átnyújtotta kerek lencsés szemüvegét. Fintan föltette. – Így ni! – mondta. – Végre hiánytalan a toalettem. Jesszusom, de erős! – A többiek felé fordult. – Hűha, ez nagyon jó! Kár, hogy eddig nem jöttem rá. Mit nekem hallucináció! Nem kellett volna drogra költenem, egy egész vagyont spórolhattam volna meg. – Add vissza! – könyörgött Sandro. – Semmit se látok. – Úgyis minden szombat este eszméletlenre iszod magad – mutatott rá Fintan. – Képzeld azt, hogy már részeg vagy. Tara elhessegette Fintant, aki fel akarta vele próbáltatni Sandro szemüvegét. – Szemüvegben úgy nézek ki, mint egy bagoly. – Bagoly-bögöly. – Bögöly-bagoly – nevetett Tara. – Akkor mit használsz? Kontaktlencsét? – Aha – felelte Tara. – Na és te? – kérdezte Fintan Katherine-től. – Neked milyen a látásod? – Mint a sasé – válaszolta a lány. Mindenki nevetésben tört ki, még maga Katherine is. – Milyen is lenne? – kapkodott levegő után Tara. – Miss Tökély. – Néha még én is rosszul vagyok magamtól – kontrázott Katherine, nevetéstől eltorzult arccal. – Az Anonim Seggnyalók Klubja, az kéne neked – tanácsolta Tara. – Au! Au! – nyögött fel Fintan, és a füle tövéhez kapott. – Ó, a francba! A fültőmirigyem! Mintha mázsás súly lenne a nyakamon! – Ne beszélj így Sandróról! – szólt rá a férfira Tara. – Jaj, ne, ez egyáltalán nem vicces. Jaj, a nyakam, jaj, a gyomrom, dögrováson vagyok! Ezek a francos bacik! Egész nap nem volt semmi bajom, már azt hittem, meggyógyultam. Katherine már nyitotta volna a száját, hogy jól lehordja Fintant, de látta, hogy Sandro aggodalmas pillantást vet a barátjára. Fintan Tarához fordult. – Te hogy bírod ezt az időt? Ma mid fáj? – Gyomorrontásom van – sóhajtott fel Tara. – Teljesen íelpuffadtam a koplalástól. A betegségem igen előrehaladott stádiumban van, már a combom, a fenekem és az összes többi testrészem is felfúvódott. – Apropó – szólt közbe Katherine csöndesen –, nem rendelünk pizzát? – Kaja? – kiáltott fel Fintan kényeskedve. – Egy ujjal se vagyok hajlandó hozzányúlni! Mi, a divatvilág irányítói nem szoktunk enni.

– Valamit azért enned kell. – Nem szabad! – rikácsolta Fintan, és megnyomogatta a hasát. – Múlt kedden is bevettem egy aszpirint, és híztam egy grammot. Lassan huszonöt kiló leszek. Minden áldott nap ezt hallom a munkahelyemen – mondta komoran. – Hányni tudnék tőle. Na jó, kérek egy családi Négy évszak pizzát dupla sajttal, paradicsommal, gombával, szalámival, sonkával… – Mindenki azt várta, hogy Fintan ezzel folytatja: – Csesszétek meg, legyen két Négy évszak, és essünk túl a problémán! – ahogyan máskor szokta. De nem így történt, és amikor Katherine rákérdezett a dologra, a férfi csak ennyit mondott: – Nem vagyok éhes. Egy is elég lesz. – Egy családi, vastag tésztás Quattro Formaggio rendel! – mondta Sandro eltökélten. Ő is azok közé a cingár férfiak közé tartozott, akik annyit zabáltak, mint egy disznó, mégsem híztak el. – Kopog a szemem az éhségtől – mondta Tara. – De nem szabad ennem. Fogyókúrázom. – Tudjátok – folytatta –, amikor fogyókúrázom, pontosan ugyanannyit eszem, mint máskor, csupán annyi a különbség, hogy egyfolytában a kajára gondolok. Habár alapjáratban is ezt csinálom. Állandóan éhes vagyok. Lépjetek a lábamra, és kinyílik a szám. – A lány hangja egy oktávval feljebb csúszott. – Ha ideges vagyok, ennem kell. Ha izgulok, ennem kell. Ha valami aggaszt, ennem kell. Ha beteg vagyok, az evés az egyetlen dolog, ami lecsillapítja a gyomromat. Kész RÉMÁLOM! – Az. utolsó mondatot szinte sikítva kiáltotta világgá, szavait együtt érző csönd követte. Aztán Katherine megszólalt: – Akkor a szokásosat? – Ne kérjünk sajtos-fokhagymás franciakenyeret is? – vetette föl Tara. Katherine lebonyolította a telefonhívást, aztán mind a négyen letelepedtek a tévé elé, hogy megnézzék A nagykövetet. – Olyan jól érzem magam! – jegyezte meg Fintan, amikor elkezdődön az első reklámdömping. – Ez egy igazi, tiszta és hamisítatlan görbe este. Mint a régi szép időkben. – Nem kellett volna ennyi kaját rendelnem – vágott közbe Tara félhangosan, az orra alatt motyogva. – Nem, hiba volt. – Egyre hangosabban beszélt. – Bárcsak ne tettem volna! Jaj, istenem, bárcsak ne tettem volna! – Nem muszáj megenned – tanácsolta Katherine kevés meggyőződéssel. – Nincs más választásom – szirénázta Tara, a kezdődő hisztéria jeleit mutatva. – Nincs más választásom, hogy a franc essen bele! Most, hogy már megrendeltem, nem fogok tudni ellenállni neki. Egy csöppnyi akaraterő sincs bennem. Pedig az egész jövőm az akaraterőn múlik. Jaj, istenem! – süvöltötte levegő után kapkodva. – Mi lesz velem? Azzal a kezébe temette az arcát, és rázkódni kezdett a válla. A pizzafutár pont ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy becsöngessen, úgyhogy míg Katherine és Sandro Tarát vigasztalta, Fintan lement a kapuba, hogy átvegye és kifizesse a pizzát. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne kémleljen az utcára, hátha megpillantja a vikinget. De Lorcannek hűlt helye volt.

Amint eleredt az eső, hazasietett. Lorcan nedves időben nem szívesen tartózkodott az utcán, mert annak ellenére, hogy hajkoronája gyönyörű és selymes volt, nedvességgel érintkezve pillanatokon belül hatalmas, göndör gombóccá ugrott össze. Lorcan méltóságán alulinak tartotta, hogy futásnak eredjen, úgyhogy mire húsz perc elteltével hazaért, Ronald McDonaldot is lepipálta volna. Hajat kellett mosnia. Szerencsére amúgy is ezen az estén készült mélykondicionáló pakolást tenni a frizurájára. Amikor Fintan még egy utolsó bánatos pillantást vetett az utcára, Lorcan éppen egy meleg, rózsaszín törülközőt: készült a feje köré csavarni. A kondicionáló utolsó cseppjeit is bedörzsölte a hajvégekbe. Mert megérdemlem, mondta magában önelégülten, egy láthatatlan kamerába vigyorogva. Mert megérdemlem.

Fintan visszament az emeletre.

– Ne haragudjatok – zokogta Tara. – Kicsit össze vagyok zuhanva. Thomas miatt, a szülinapom miatt meg amiatt, hogy egy hájas disznó vagyok, meg a pocsék tengerparti séta miatt, meg amiatt, hogy a tartós rúzsom nem is tartós! De minden rendbe jön, ha lefogyok és megkötöm Thomasnak a pulóvert… Ne haragudjatok. – Nem kell bocsánatot kérned – csitítgatta a lányt Fintan. – Persze hogy nem – kontrázott Sandro. – Előttünk nem kell szégyenkezned – tette hozzá megnyugtató hangon Katherine. – Barátok vagyunk! – mondták kórusban.

14 Míg Tara és Katherine kisiskolás koruk óta barátnők voltak, Fintan viszonylag új jövevénynek számított az életükben. Tizennégy éves korukban kerültek közelebbi kapcsolatba az akkor tizenöt éves fiúval. Persze már régebbről ismerték: egy kisvárosban az ember jóformán mindent tud a szomszédairól. Főleg mivel Fintan mindig is „más” volt, mint a többi fiú. Az, hogy gyöngéd szeretet fűzte az anyjához, rémes volt a mozgáskoordinációja és nem szívesen tépkedte ki a békák lábait, már elég bizonyíték volt erre. 1981-re aztán, amikor is felfedezte magának a neoromantikát, „különcsége” minden képzeletet felülmúlt. (A neoromantika valamivel korábban hódított a civilizált világ többi részén, de Knockavoy külön időzónába tartozott, és mindig hat-kilenc hónapos lemaradással küszködött.) Fintan egyszer csak fényes sárga kelmébe burkolózva lépdelt végig Knockavoy két utcáján. (Már akkor is kelmének nevezte a ruhaanyagokat, ami elég biztosíték volt arra, hogy a divatvilág tárt karokkal fogadja.) Aszimmetrikus gombafrizuráját selyem hajpánttal fogta hátra, a száján bordó rúzs virított, a fülében pedig fülbevalót viselt, amelyet a bátyja horgászfelszereléséből elemelt, pirosra és kékre mázolt madártollakból eszkábált össze. – Fintan O’Grady kifúratta a fülét! – A hír futótűzként terjedt el a városkában. Delia Casey őrült megnyilvánulása óta nem történt olyan eset, amely ennyire felborzolta volna a kedélyeket. Nagy volt az emberek csalódottsága, amikor kiderült, hogy a fülbevaló csak egyszerű klipsz. Ennek ellenére Fintan folyamatosan megbotránkoztatta a városka lakóit. – Nézzék csak! – dünnyögték a homályos, alacsony mennyezetű kocsmákban, boltokban csoportosuló emberek. – Úgy járkál fel-alá, mint egy páva. Nem JaneAnn O’Grady ünnepi abrosza van rajta? Jeremiah O’Grady forog a sírjában! Fintan joggal számíthatott volna rá, hogy a kisváros fiataljai péppé verik. Akik természetesen ellenségesen figyelték minden mozdulatát. Amikor sáfrányszínű klepetusában végigvonult az utcán, egy csapat utcagyerek ezi kiabálta utána: – Te, randa kokas! – Egyikük egyenesen arra ragadtatta magát, hogy így kurjantson fel: – Te gané! Ám Fintan így válaszolt: – Jaj, Owen Lyons, múlt vasárnap Cronin tehénistállója mögött még nem ezt mondtad. Te sem, Michael Kenny! A fiúk erre rögtön abbahagyták a gúnyolódást. Owen Lyons és Michael Kenny kétségbeesett tiltakozása ellenére – „Fogalmam sincs, miről beszél ez a gané!” – feltámadt bennük a gyanakvás és az egymástól való félelem. Fintannek jól felvágták a nyelvét. Magas, keménykötésű fiú volt. Négy bátyjával élt együtt, akik szintén magasak és keménykötésűek voltak, és féltő gonddal óvták a kisöccsüket. Egy szó, mint száz, a kisváros fiataljai idegességükben úgy határoztak, jobb lesz, ha békén hagyják Fintant. Mivel a fiú a kívülálló szerepét választotta – vagy kényszerült felvenni –, nem voltak barátai. Ami alaposan megrendítette Tarát. – Borzasztó! – súgta oda Katherine-nek, amikor Fintan, vasvillatekintetektől és gúnyos megjegyzésektől kísérve, végigvonult a főutcán. – Szörnyen magányos lehet. Tara agyában hirtelen fény gyúlt fel. – Tudom már! Majd mi a szárnyaink alá vesszük. Katherine és Tara nemrégiben lábalt ki ádáz fiúgyűlölő korszakából (amely hagyományosan a hetedik és tizenkettedik év között jellemző a lányokra). Tizennégy éves korukra már egészen engedékenyek lettek, Tara legalábbis az volt, Katherine pedig nem emelt kifogást a dolog ellen, bár Tara, a szó hagyományos értelmében véve, nem tekintette fiúnak Fintant – azaz, nem is reménykedett benne, hogy egyszer összejön vele.

– Miért akarod, hogy a szárnyaink alá vegyük? – kérdezte halkan Katherine, és összerándult a gyomra a féltékenységtől. – Azért, mert… – nem tudta, ki merje-e mondani ezt a csúnya szót – buzi? Azért, mert a limericki lányok tavaly nyáron kicsúfoltak a szandálod miatt? Katherine hátsó szándékot sejtett Tara nagylelkűsége mögött. Ezekben az időkben egy buzi fiú barát még különleges újdonságnak számított. Egyértelmű volt, hogy Fintan mint barát elkápráztatja majd a látogatóba érkező limericki lányokat – sőt talán még a dubliniakat is. Jobban, mint egy strasszkőből kirakott ruhaminta meg egy pár gyönggyel és rojtokkal díszített fehér csizma együttvéve. Tara vérig sértődött, amiért Katherine azt merte feltételezni róla, hogy csak divatkelléknek akarja használni Fintant. – Nem. Azért, mert egy barátja sincs. Katherine-t azonban nem lehetett meggyőzni. – Persze! – Keserű ízt érzett a szájában. – Fintan nem is buzi. Hogy lehetne az, amikor senki sincs Knockavoyban, aki buziskodna vele? Legnagyobb rémületére ez a megdöbbentő tény sem tántorította el Tarát eredeti céljától. Beletelt pár hétbe, amíg Katherine-nek sikerült összemelegednie Fintannel. A félelemtől és szomorúságtól kába lány biztosra vette, abban a pillanatban, amint Fintan és Tara hivatalosan is barátok lesznek, azonnal lekoptatják őt. Torz mosollyal az arcán megerősítést próbált szerezni Tarától, de fogalma sem volt, hogyan hozakodjon elő a dologgal. – Mi ketten mindig barátnők leszünk – Tara halványan sejtette, miért lógatja az orrát Katherine –, de Fintant sem hagyhatjuk cserben. – Szegény Fintan, hogy oda ne rohanjak! – morogta az orra alatt Katherine gúnyosan. Legnagyobb meglepetésére azonban remekül kijött Fintannel. Olyan jól, hogy Tara szinte kívülállónak érezte magát mellettük. Katherine is, Fintan is apa nélkül nőtt fel – Fintan féléves korában vesztette el a sajátját. Fintan ráadásul el volt bűvölve Katherine-től, akiről első pillantásra mindenki azt feltételezte, hogy kettőig sem tud számolni, mégis mindig helyén volt a nyelve. Fintannek komoly tervei voltak a lánnyal, olyan nőt akart faragni belőle, mint Holly Golithly Az álom luxuskivitelben című filmben. – Pont olyan helyes, filigrán csaj vagy, mint Audrey Hepburn – magyarázta Katherine-nek. Tara megpróbálta leplezni az irigységét. Miközben Katherine kétkedve hallgatta a széles karimájú kalapokról és Givenchy-ruhákról szóló kiselőadásokat, nagy megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy Fintan jó véleménnyel van róla. Most már egyszerre két barátja is akadt! Bár a nagyanyja nem nézte túl jó szemmel a dolgot. – Kivel lófráltál? – szegezte neki a kérdést Agnes egy kora tavaszi estén, amikor Katherine hidegtől pirosló arccal rontott be az ajtón. – Tarával és Fintan O’Gradyvel – felelte a lány, némi büszkeséggel a hangjában. – Fintan O’Gradyvel – ismételte Agnes. – Áruld el nekem, miért jár az a fiú JaneAnn hálóköntösében? – Mert homokos – vágta rá Katherine. – Homokos! – csattant föl Agnes bosszúsan. – Ez aztán több a soknál! Még hogy homokos! Katherine és Delia elhűlve meredtek Agnesre, aki alapjában véve belevaló öregasszony volt. – Majd adok én neki olyan homokoskodást, hogy megemlegeti! – fogadkozott dühösen. Delia meg volt döbbenve, és a fejében már egy új rendezvény részletei kezdtek körvonalazódni, „Süteményvásár a homofóbia ellen” címmel. – Anya… vagyis, Agnes, nem szabad ilyen vaskalaposnak lenned. Fintannek joga van kifejezésre juttatni a szexuális preferenciáit… – Én nem a szexuális preferenciáiról beszélek – fortyant fel Agnes. – Teszek a szexuális

preferenciáira. Felőlem csinálja csak nyugodtan, bubolja a tyúkokat, váljék egészségére. Legalább több tojásunk lesz. Én a „homokos” szóról beszélek. Régen nyugodtan használhatta mindenki. – Ábrándos kifejezés ült ki az arcára. – Amikor gyerekek voltunk, istenem, a régi szép idők, egész nap az udvaron játszottunk, és időnként rákiabáltunk egymásra: „Homokos lettél! Csupa piszok a pöndölyöd.” Ami azt jelentette, hogy összekoszoltuk magunkat. Ma bezzeg ezt se lehet mondani, mert azon nyomban agyonlőnek! Tara anyja, Fidelma viszont el volt bűvölve Fintantől. Amikor a fiú Tara és Katherine társaságában megjött az iskolából, leült a sezlonra, lányos szokás szerint maga alá húzta a lábát, elefántcsont szipkán keresztül cigarettázott, és filmekről beszélgetett az asszonnyal. Miközben Tara három öccse, Michael, Gerard és Kieran az ajtó mögött leselkedve kuncogott a fura, egzotikus külsejű teremtmény láttán, Fidelma és Fintan mélyenszántó eszmecserébe bonyolódott a Férfiak a szőkéket szeretik meg az Édes élet című alkotásokról és a többi filmről, amelyet Fidelma még akkor látott, amikor Limerickben dolgozott, azelőtt, hogy férjhez ment volna Frankhez, és visszaköltözött volna Knockavoyba. Tara rendszerint elködösült aggyal hallgatta a végeérhetetlen beszélgetéseket, de megérte jelen lennie, mert így tanúja lehetett, hogyan szégyenül meg az apja. Imádta, amikor az öreg belépett a szobába és mérgesen odasziszegte Fidelmának: – Mért füstöl ez a majom? JaneAnn O’Grady biztosan nem engedi meg neki. De ennél is jobban szerette, amikor Fidelma, szintén harapós hangulatban, odavágta a férfinak: – Szerintem kevés olyan dolog van, amit JaneAnn O’Grady nem enged meg a fiának. Frank Butler mogorva ember volt. Keménykezű és fensőbbséges. Mindenki rettegett tőle. Sehogy sem lehetett a kedvére tenni. A bátyjával dolgozott együtt, tőzeggyűjtéssel és -eladással foglalkozott. Ennek az volt az eredménye, hogy amikor enyhe tél köszöntött a városkára és mindenki hálát adott az égnek ezen isteni kegy miatt, Frank Butler magánkívül volt a dühtől. – Gyönyörű napunk van! – füstölgött magában, amikor véletlenül meghallotta, hogy a felesége a szokatlanul enyhe időjárásról áradozik valakinek. – Gyönyörű napunk van! Hogy gebednél meg! Egészen mást mondanál, ha belenéznél az eladási könyvbe. – De hát itt vannak a libák meg a pulykák – csitítgatta Fidelma. – Az a te pénzed – felelte a férfi zaklatottan. – Az a te pénzed kellene hogy legyen. Vállaltál varrást? – Egy keveset – felelte Fidelma szelíden. – Mit? – tudakolta Frank. – Kinek? Nem ártana, ha nagyobb munkákat vállalnál, például függönyvarrást a szállodának. – Majd megpróbálom – egyezett bele Fidelma. Nem akarta Frank orrára kötni, hogy Fintan aznap egy vég fényes bíborvörös lenvászonnal a hóna alatt állított be hozzájuk, és megkérte az asszonyt, hogy varrjon neki egy palástszerű klepetust, a fiú saját terveit használva alapul. A férfi rendkívüli pokrócsága ellenére Katherine titokban egyenesen istenítette Frank Butlert. Szabályszeretetével és konokságával ő volt a lány álmainak netovábbja. Frank Butler különösen a házi feladat kérdésében volt hajthatatlan. Katherine leginkább azért tartott attól, hogy elveszíti Tarát, mert így nem mehetett volna át Butlerékhez iskola után, hogy magába szívja a feszültségterhes légkört. Éjszakánként gyakran feküdt ébren az ágyában, olyan apáról ábrándozva, aki leszidja, amiért nem írta meg a házi feladatát. Olyan apáról, aki minden áldott este kikérdezi tőle a leckét: – Hány méter van egy kilométerben? Mikor kiáltották ki Írország függetlenségét? Mi Lima fővárosa? Bár Katherine nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor Tarának végre sikerült megértetnie Mr. Butlerrel, hogy Limának nincs fővárosa, mert már maga is főváros. Delia, Katherine anyja kereken elzárkózott attól, hogy kikérdezze a leckét a lányától. – Így nem lehet tanítani – hajtogatta. – Megfélemlítik a gyerekeket, arra kényszerítik őket, hogy bemagolják az anyagot. Ha a gyereket érdekli valami, úgyis megtanulja, ha meg nem, akkor nincs értelme erőltetni.

Katherine imádkozott, hogy az anyja vizsgálja felül a nézeteit.

15 Lorcan Larkin felriadt mély álmából. Automatikusan azt tette, ami minden reggel az első dolga volt ébredés után – a péniszéhez kapott, hogy megbizonyosodjon róla, megvan-e még. Megvolt, mire a férfi ismerős megkönnyebbüléssel nyúlt végig az ágyon. A szoba koromsötét volt, és Lorcan teste azt súgta, még éjszaka van. Mi ébreszthette föl? Péntek este, amikor akkora késéssel jelent meg Amy születésnapi buliján, hogy már majdnem az összes vendég hazament, a lány hisztériás rohamot kapott. Lorcan csak vigyorgott, és hanyagul megvonta a vállát. – Éhen halok – mondta, azzal tökéletes szájába gyömöszölte az egyik maradék, felkunkorodott sarkú szendvicset. Legnagyobb meglepetésére Amy volt annyira vakmerő, hogy rákiáltson, tegye le a szendvicset, Lorcan többet nem fogja eljátszani a kisded játékait, még soha senki nem alázta meg őt ennyire, és soha többé nem akarja látni a férfit. – Te pedig – visította a lány Benjy felé fordulva, aki egy tálcányi sós sütemény maradványai között kutatott – vedd le a mocskos kezed a kajámról, és tűnj el innen! – Benjy megmerevedett, az egyik tízpennys nagyságú sajtos mini-szendvics csupán öt centire volt a szájától. Megkockáztassa a dolgot? Nem érdemes, határozta el magában, miután alaposabban megfontolta. Amy nincs magánál, ki tudja, mire ragadtatja magát. – Ha ezt akarod. – Lorcan a lányra villantotta fehér fogsorát. Remegett a dühtől, de eszében sem volt kimutatni, hogy ideges. – Mehetünk? – kérdezte Benjytől, mintha ő döntött volna úgy, hogy távozik. Benjy alig láthatóan bólintott. Szerencsére helyesen tette. – Gyerünk! – adta ki az utasítást Lorcan, azzal, szerpentincafatokat taposva a szőnyegbe és összetöppedt lufikat rugdosva félre az útból, átvágott a szobán. Benjy pincsikutyaként lihegett a nyomában. Amy persze hamar meggondolta magát, és amikor Lorcan szombat reggel felébredt, a rögzítője tele volt a lány kétségbeesettebbnél kétségbeesettebb üzeneteivel. – Ne haragudj! – Tényleg ne haragudj! – Nagyon kérlek, hívj fel! – Hol vagy? – Könyörgöm, hívj fel! – Ezt hallgasd meg! – szók oda Lorcan gúnyosan Benjynek, aki a kanapén töltötte az éjszakát. – Hogy veri magát a kislány! Benjy, aki éjjel fél méterre feküdt a telefontól és az üzenetrögzítőtől, kívülről fújta Amy összes üzenetét. – Fölhívod? – kérdezte a haverjától, mivel teljesen felzaklatta az Amy hangjából áradó kétségbeesés. Lorcan olyan képet vágott, mintha Benjy arra kérte volna, ugorjon kútba. – Még kérdezed? Azok után, amit ez a nő művelt velem? – Szülinapja volt – mutatott rá Benjy halkan. – Nagyon sokat késtél. – Ki a francnak a pártján állsz te? – kérdezte Lorcan fagyosan, mire Benjy elhallgatott. A következő harminchat órában egymást követték az üzenetek, vasárnap este pedig, amikor Lorcan pakolást tett a hajára, Amy folyamatosan zaklatta a hívásaival. Vagy letette a kagylót, vagy üzenetet hagyott. – Vedd föl, ha otthon vagy – esdekelt, megpróbálva úrrá lenni a hisztériáján. – Mostanra már le kellett hallgatnod az üzeneteimet. Ha mégsem, hol császkálsz? Lorcan rettegést vélt felfedezni a lány hangjában, és elégedetten bólintott. Amy most majd megtanulja, mikor üvöltözzön vele mindenki füle hallatára. Mikor másszon rá, és közölje vele, hogy

köztük mindennek vége. Mikor idegesítse fel annyira, hogy vasárnap délutánig ne engedje haza Benjyt. A hétvége során Lorcan egyre inkább meg volt győződve a saját igazáról, és egyre dühösebben utasította el a méltatlan vádakat. Vasárnap este abban a tudatban hajtotta álomra a fejét, hogy még senkivel a világon nem bántak el olyan cudarul, mint vele. Jó szorosan beburkolózva a rózsaszín törülközőbe és az álszent önelégültségbe, olyan mélyen aludt, mint a bunda. Most viszont ébren volt. Az órára nézett: tíz perccel múlt négy. Mi ébreszthette föl? A háborgó lelkiismerete biztosan nem. Mert olyan nem volt neki. Miközben a péniszét markolászva feküdt a sötétben, meglepődve hallotta, hogy csöngetnek. Ekkor rájött, hogy pár perccel ezelőtt is ez történt. Hát ez ébresztette föl! Ki lehet az? Lássuk csak, gondolta magában gúnyosan, talán Amy? Tulajdonképpen miért is ne lehetne Amy? Nem ez lenne az első eset, hogy egy félőrült, a végletekig felzaklatott nő az éjszaka közepén beállít hozzá, mert nem fogadta a telefonhívásait. Nem kell azonnal beengedni, határozta el magában Lorcan. Minek enyhítsen Amy kínjain? A lány azt mondta neki, hogy soha többé nem akarja látni. Megsértette őt. De valaki megint rátenyerelt a csengőre, és Lorcan már-már hajlott rá, hogy kinyissa az ajtót. Amy szemmel láthatóan megbánta, amit tett, és már éppen eleget szenvedett. Az újabb csöngetésre Lorcan feltápászkodott. Legnagyobb meglepetésére ismeretlen hangok szűrődtek be az előszobába a lépcsőházból, az ajtaja elől. Hangok. Nem egy hang. Legalább egy közülük férfitól származott, tehát nem a fájdalomtól félőrült Amy beszélt magában. Valaki mintha rádió adó-vevőn beszélt volna. Tálán egy pizzafutár vagy egy taxisofőr? Aztán újabb hangok hallatszottak, tompák és fémszerűek. Nagyon különös. Lorcan ijedten rezzent össze, amikor teljes erőből dörömbölni kezdtek az ajtaján. Türelmetlen, tekintélyt parancsoló dörömbölés volt ez, nem egy megtört nő alázatos kaparászása. – Mr. Larkin! – kiáltotta egy határozott férfihang. – Hall engem? Legyen szíves, nyissa ki az ajtót! – Megint a rádió adó-vevő recsegése hallatszott. – Nem válaszol – mondta a hang. – Nyomjuk be az ajtót – javasolta egy női hang. Nem Amyé. Lorcan inkább kíváncsi volt, mint ideges. Egyáltalán nem félt. Ha ezek ketten ki akarják rabolni, akkor a diszkréciójuk, amely a jó betörő ismérve, bizony sok kívánnivalót hagy maga után. – Megpróbálom kivenni a zárat – mondta a férfihang. A fene a pofádat, gondolta magában Lorcan rémülten. A zárcsere egy vagyonba kerül. A férfi sietve szélesre tárta az ajtót. Nigel Dickson és Linda Miles közrendőr, legnagyobb megrökönyödésére, egy nagyon magas, nagyon dühös és nagyon meztelen férfival találta szemben magát, aki rózsaszín turbánt viselt és egyik kezével a péniszét markolászta. – Ööö, ön Mr. Larkin? – kérdezte Dickson közrendőr, miután visszanyerte lélekjelenlétét. – Kihez van szerencsém? – kérdezett vissza Lorcan gyanakvóan, és végigmérte a két termetes alakot, az egyenruhájukat, a sapkájukat, a rádió adó-vevőjüket, a hatalmas gumibotjukat, a fluoreszkáló dzsekijüket, ezt a mindent ellepő pepitaságot. – Lakossági bejelentés érkezett, miszerint eltűnt egy bizonyos Mr. Larkin. A bejelentő neve Ms. Amy… Hogy is hívják a nőt? – fordult a rendőr a társához. De Linda Miles közrendőrnek egészen máshol járt az esze. Nem bírta levenni a szemét Lorcanről. Még sosem látott vörös ágyékszőrzetet. Habár, gondolta magában, ez nem is vörös, hanem gyönyörű, aranybarna… – Ms. Amy Jones. – Nigelnek elő kellett vennie a jegyzetfüzetét, miután világossá vált a számára, hogy kolléganője képtelen elszakadni Lorcan ágyékától. – Aggódott, mert ön nem vette fel a telefont,

annak ellenére, hogy a hölgy fényt látott az ablakban. Attól tartott, hogy önt esetleg véletlen vagy… szándékos baleset érte. – A rendőrnek elhalt a hangja, amikor meglátta Lorcan dühös arcát. – Hol van a nő? – sziszegte Lorcan, és elengedte a péniszét. – A járőrkocsiban. – Nigel idegesen nyelt egyet. Lehet, hogy ez a szerszám is azok közé tartozik, amelyek duzzadt állapotban sem sokkal nagyobbak, mint egyébként. – Úgy egyeztünk meg, hogy leszólunk neki a rádión, ha sikerül bejutnunk a lakásba. – Mielőtt letartóztatnák őt, amiért fölöslegesen rabolta a rendőrség idejét – közölte Lorcan fenyegető hangon –, mondják meg neki, hogy holnap meghallgatásra megyek. Ha nem kapom meg a szerepet, őt teszem felelőssé. Amikor Lorcan becsapta az ajtót, Linda összevont szemöldökkel Nigel felé fordult. – A nyakamat tettem volna rá, hogy a nő csak szórakozik. – Tetszik a fickó, mi? – vetette oda Nigel féltékenyen. – Jaj, Nige, dehogy! – kiáltotta a nő védekezőn. – Dehogynem, láttam, hogy végig a farkát bámultad. Gondolom, azt szeretnéd, ha az enyém is olyan nagy lenne, mint az övé. – Jaj, Nige, ez nem igaz! Nigel Dickson és Linda Miles közrendőr négy és fél hónapja járt együtt. Ez volt az első veszekedésük. – Ráadásul ír a rohadék – duzzogott Nigel könnyes szemmel. – Talán az IRA-ban is benne van. – Juuuj, ez a pasi ír, Nige? – kérdezte Linda csalódottan. – Nem szeretem az íreket. Lorcan bevágta az ajtót, és visszabújt az ágyba. Nem is volt olyan mérges, mint amilyennek látszott. Inkább megkönnyebbült. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, utolérte a végzete, és le fogják tartóztatni. Azzal a nevetséges váddal, hogy kiskorúval folytatott szexuális viszonyt. Ehelyett egy nő végső kétségbeesésében a zsarukhoz fordult, hogy Lorcan szóba álljon vele. Ez volt az első ilyen eset, és Lorcannek el kellett ismernie, hogy meg van döbbenve.

16 Hétfőn reggel Tara arra ébredt, hogy majd kilyukad a gyomra. De szilárdan eltökélte magában, hogy egy falatot sem eszik. Az éhség a barátom, ismételgette magában az ágyban fekve, a maradék feketekávét kortyolgatva. Az éhség a legeslegjobb barátom. Tara nem aludt túl jól, az éjszaka közepén felriadt álmából, és iszonyatos félelem kerítette hatalmába. Mi lesz, ha Thomas kiábrándul belőle, és lapátra teszi? Mi lesz, ha a férfi egyik szombat este rádöbben, hogy már nem akar együtt élni vele? Mi lesz akkor vele? Harmincegy évesen már tényleg lehetetlenség újrakezdenie. Tara szörnyen érezte magát, amikor Alasdair dobta. De akkor, huszonkilenc évesen még csak nem is sejtette, mekkora szerencséje volt. A független harmincas férfiak olyan ritkák, mint a fehér holló – akár évekbe is beletelhet, amíg új barátot talál magának. És ha talál is valakit, nem szabad siettetnie a dolgokat, legalább egy évig úgy kell tennie, mintha nem is érdekelné az egész. Ekkorra már legalább harmincnégy vagy harmincöt éves lesz. Te jó ég! Vén tyúk! Amikor Tara öltözködni kezdett, örült, hogy Thomas már elment otthonról. Ha látná, hogyan préseli bele magát barátnője a kihízott ruháiba, megint felkapná a vizet. Bár csípős volt a reggel, Tarát kiverte a víz, izzadó tenyérrel próbálta begombolni a szoknyáját. Egy ideje negyvenkettes ruhákat hordott, de csak átmenetileg, amíg megint negyvenes nem lesz. Igaz, a negyvenes ruhákat is csak átmenetileg kezdte el viselni, amíg le nem fogy, és vissza nem nyeri eredeti súlyát és eredeti méretét, a harmincnyolcast. Most viszont, miközben a szoknya derékpántja olyan mélyen vágott bele a hasába, hogy szinte szétpasszírozta a belső szerveit, Tara vonakodva arra gondolt, nem ártana vennie néhány negyvennégyes holmit. Azokban talán levegőt is kapna. Persze az egész csak átmeneti megoldás lenne. Amíg lefogy kicsit, és visszatér a negyvenes mérethez. Negyvennégyes, gondolta magában elborzadva. Hova jutott! Negyvennégyes méretet kell hordania. Onnan már csak egy ugrás a negyvenhatos meg a negyvennyolcas. Mi lesz vele? Mire Tara begombolta a kosztümkabátját, ömlött róla a víz, és annyira kimerült, hogy legszívesebben azonnal visszabújt volna az ágyba. Gyűlölte a testét, egyenesen undorodott tőle. Az a sok dudorodó zsírpárna – mintha nem is hozzá tartoztak volna. Hát persze hogy nem tartoznak hozzám, emlékeztette magát a lány. Hívatlan vendégek, akik kicsit tovább időznek el nála a kelleténél. Meg vannak számlálva a napjaik. Tara nagy nehezen rábírta magát, hogy indulás előtt belenézzen a tükörbe. Szörnyen festek, állapította meg magában elkeseredetten. A csinos kosztümkabát pattanásig feszült a rekeszizma fölött, és ott, ahol a két csálé kabátszárnynak kellett volna összeérnie, óriási hordóhas kandikált ki a résen. Kövér vagyok, döbbent rá a halálra rémült Tara. Most már hivatalosan is kövér vagyok. Nem duci, nem molett, nem dús idomú. Kövér. Nincs mese. A lány érezte, hogy rohamléptekkel halad a kitaszítottság felé. A buszon nem engednek föl az emeletre. A repülőn pótdíjat kell fizetnem a fenekem miatt. A kisgyerekek kővel fognak hajigálni. A vacsorapartikon összeszakad alattam a szék. Elbocsátanak, mert közismert tény, hogy a kövérek nem tudják olyan hatékonyan ellátni a feladatukat, mint a soványak. Ha ki akarok szállni a kocsimból, darut kell hívni. Mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy kész csődtömeg vagyok, mert a túlsúly a boldogtalanság biztos jele. Egész nap feküdnöm kell, és a pajzsmirigyemre panaszkodni. Nem vagyok méltó rá, hogy emberek közé menjek, mondta magában. Rettenetesen szégyellem magam. Ekkor megpillantotta a karcsú, kecses Berylt, aki pimasz pofával nézett fel rá. „Bármit eszem, egy grammot se hízom” – sugárzott a vonásairól. Tara legszívesebben belerúgott volna. Majd, erősen vonakodva, kilépett az utcára. Annyira gyűlölte magát, hogy a kocsija felé menet szinte arra számított, az autósok rádudálnak és odakiabálják neki: „Hájas tehén!” Zuhogott az eső. Tara hálát adott az égnek. Az emberek nem nagyon nézegetik egymást, ha esik. Tarának egy narancssárga, fülsértő hangú, pufogós

motorú, használt Volkswagenje volt. Négy keréken gördülő lomtárnak is nevezhették volna, bűzlött a cigarettafüsttől, padlóját elborították a kazetták meg a kazettatartók. Az anyósülésen a térképek, régi újságok, cukorkáspapírok, üres üdítősdobozok mellett egy harisnyanadrág hevert, amelyet Tara akkor használt, amikor bepárásodott az ablaküveg. Az ablaktörlő eltörött, így Tarának minden pirosnál ki kellett pattannia a kocsiból, hogy letörölje a szélvédőt egy darab összeszáradt újságpapírral; közben elhessegette maga mellől a rongydarabokkal és szappanos vízzel teli vödrökkel felszerelkezett agresszív kamaszokat, akik mindenáron le akarták mosni az üveget, hogy így csikarjanak ki egy fontot sanyarú sorsuk jobbá tételéhez. Egy örökkévalóságba telt, míg a lány a Holloway Roadról eljutott Hammersmithig. Mire beért a munkahelyére, bőrig ázott és cafatokban lógtak az idegei, mivel útközben huszonnyolcszor kellett elismételnie a „Nem!”, tizenegyszer pedig a „Hagyj békén, nincs apróm!” mondatokat. Amikor belépett a kicsi, közös irodába, csak Ravit találta ott. A férfi, mint mindig, most is evett. – Jó reggelt, Tara! – harsogta rémes akcentusával. – Kérsz egy kis dupla csokis túrótortát? Huszonhét gramm zsír van egy szeletben. Állat! – Hogy bírsz kora reggel sütit enni? – kérdezte Tara. Szeretett úgy tenni, mintha pontosan ugyanakkora étvágya lenne, mint más normális embernek. – Ötkor keltem – üvöltötte a fiú. – Harminc kilométert eveztem. Éhen halok, cseszd meg! Ravi elképzelhetetlenül sokat edzett. Amellett, hogy tagja volt egy evezőscsapatnak, hetente legalább négyszer konditerembe járt, és addig nem volt hajlandó hazamenni, amíg a komputerizált gépek azt nem közölték vele, hogy sikerült elégetnie ezer kalóriát. Bámulatos teherbírását csak bámulatos étvágya múlta fölül. Egy reggel sem telhetett el anélkül, hogy Ravi ne Marks and Spencer finomságokkal teletömött szatyrokkal jelent volna meg az irodában. – Nem teszed el a dobozát, hogy később lenyalogasd róla a maradékot? – A fiú egy háromszögletű műanyag dobozt lengetett meg Tara orra előtt. A lány elfogadta az ajánlatot. – Milyen az új rúzs, amit Fintantől kaptál? Bevált? – Nem, Ravi, újabb csalódás. – Ajaj! Ezek szerint nem ért véget a kutatómunka. – De nem ám. – Láttad a Real TV-t péntek este? A faszi felszállt a hőlégballonjával, és egy fürdőszobában landolt. Eltörte a lábát, és közben majdnem kinyiffant, cseszd meg. Áááállat! – Hagyd már abba, légy szíves! Frissítetted a futball- liga adatait? – Tara bekapcsolta a számítógépét. – Naná – bólintott Ravi. Egy vastag, hollófekete hajfürt a homlokába hullott. Úgy festett, mint Elvis indiai kiadásban. A GK Softwaresnél Ravi bonyolította a futball-ligával kapcsolatos ügyeket. A futballszezon kezdetén minden alkalmazott megtippelte, hányadik helyen fognak végezni az Első Liga csapatai. A hétvégét követően Ravi frissítette az eredménytáblázatot, így mindenki nyomon követhette az ideiglenes állást. Az a hír járta, hogy az alkalmazottak csak emiatt voltak hajlandóak felkelni hétfő reggel. Szállingózni kezdtek az emberek. Evelyn és Teddy lépett be az ajtón. Házasok voltak. Együtt éltek, együtt jöttek munkába, egymás melletti asztalnál dolgoztak, együtt ebédeltek és együtt mentek haza. – Jó reggelt! – köszöntek kórusban. – Frissí… – fordult oda Ravihez Evelyn. – Persze – vigyorgott önelégülten a férfi. Evelyn és Teddy izgatottan ütötte a gépet, amíg meg nem találták a frissített táblázatot. Vinnie, Tara főnöke is megérkezett. Jóságos, negyvenes férfi volt, négy kisgyerekkel és egyre ritkuló hajkoronával. Titokban azt remélte, egyszer sikerül dinamikus üzletemberré válnia, aki ilyesmiket vet oda a munkatársainak: „Itt most a lét a tét, fiúk” – de akárhányszor is próbálkozott, mindenki csak nevetett, és

megpaskolta egyre golyószerűbb fejét. – Jó reggelt, gyerekek! – kiáltotta. – Hogy telt a hétvége? – Pocsékul – vágta rá mindenki gépiesen. – Frissítetted a… ? – kérdezte Vinnie nyugtalanul Ravitől, majd amikor igenlő választ kapott, hanyatt-homlok a gépéhez rohant és bekapcsolta. Bár Tara kollégái számítógépes cégnél dolgoztak, egyikük sem volt csodabogár. Teljesen hétköznapi emberek voltak, akik munka közben javarészt a szabad időről és az evésről cseréltek eszmét. Ahogy annak lennie kell. Tara asztalán megszólalt a telefon. Thomas kereste. A lánynak megdobbant a szíve a nyugtalanságtól meg az örömtől. De Thomas, a kelleténél kissé nyersebben, közölte vele, nem azért telefonált, hogy cseverésszen. Csak szólni akart, hogy Tara ne felejtse el befizetni a kábeltévét. Ne vedd a szívedre – nyugtatgatta magát a lány. – Ő már csak ilyen. Tara részlege hétfőnként mindig a közeli, tartalmas kosztjáról híres olasz kávézóban ebédelt. A dolgozók így rótták le kegyeletüket az elmúlt hétvége előtt, feltételezvén, hogy mindenki másnaposságtól szenved. Fél tizenegytől kezdve, amint a reggeli sonkás szendvicsek a feledés homályába merültek, mindenki azt kezdte tervezgetni, mit eszik majd ebédre. – Bundás kenyér, rántotta, gomba, paradicsom, sült virsli, egy KitKat és egy pohár kóla – jelentette be Teddy, fel sem pillantva a képernyőről. – Sült krumpli, két tükörtojás, szalonna, bab, egy szelet vajas kenyér és egy ásványvíz – felelte Vinnie, szintén a képernyőre szegezett tekintettel. – Pirítós, két sült virsli, sajtos-hagymás omlett, karamellás rúd és egy csésze tea három cukorral – hallatszott Sovány Cheryl hangja a válaszfal mögül. Sovány Cheryl egy évig Vinnie csoportjában dolgozott, és bár áthelyezték Jessicához, még mindig Vinnie-hez húzott a szíve. – Négy sült virsli, négy tükörtojás, gomba, paradicsom, szalonna, dupla adag sült krumpli, hat szelet vajas kenyér és egy Lucozade – mondta Ravi. Pontban fél egykor mindenki átadta a szolgálatot a képernyővédőjének, kabátba bújt, és egy emberként átmasírozott a Cafollába. Egyvalakinek azonban az irodában kellett maradnia, hogy fogadja a hisztérikus ügyfelek segélykérő hívásait, akiknél éppen ez idő alatt omlott össze a számítógépes rendszer. Minden hétfőn más került sorra. Ezúttal Szunyás Steve volt az áldozat. (Aki onnan kapta becenevét, hogy munka után mindig berúgott, hazafelé menet elaludt a vonaton, és csak a végállomáson, Birminghamben ébredt föl.) Steve elhomályosult tekintettel figyelte a kivonulást, és halkan megkérdezte, hoznának-e neki egy szendvicset. – Gyere már, Tara! – pattogott Ravi, mint egy huszár őrmester. – Mindenki rád vár. – Én nem megyek. – Na, ne! – jajdult fel csalódottan Ravi. – Már megint az a hülye fogyókúra? Tiszta baromság. Jól van, fiúk, menjetek csak, én itt maradok Tarával. Tarát furdalta a lelkiismeret. Lehet, hogy Ravi nem egy észkombájn, de aranyból van a szíve. Nem érdemli meg, hogy megfosszák a lukulluszi lakomájától. Tara amúgy sem evett semmit reggel óta, és vacsorára is csak egy nagy tál zöldséget kívánt elfogyasztani. Továbbá arról se feledkezzünk meg, jutott az eszébe, hogy délután step-aerobikra megyek, és ha nem eszem semmit, el fogok ájulni. – Na, jó – szólt oda a lány Ravinek. – Én is megyek. Tarát mindig felvidította, ha egy műanyag bokszban szoronghatott a többiekkel az összecsukható asztal mellett, babos sült krumplit ehetett, és vastag kerámiacsészéből ihatta az erős teát. Ma viszont más volt a helyzet. Thomas hűvösen és türelmetlenül beszélt vele a telefonban, és a lánynak ismét rossz előérzete támadt. Ebéd után a férfiak rendszerint beugrottak a szomszédos kocsmába egy pohár sörre, a nők pedig a

kávézóban maradtak egy kis édességre. Mr. Cafolla összeszedte a zsírtól maszatos edényeket, és közben fölvette a rendelést. Evelyn egy szelet almás lepényt kért. – Almás a lepény! – kiáltotta be Mr. Cafolla a feleségének a pult mögé. Sovány Sheryl karamellás rudat rendelt. – Karamellás a rúd – kiáltotta Mr. Cafolla. – És magácskának, kisnaccsád – kérdezte Tarától, amikor világossá vált, hogy a lány semmit sem akar rendelni –, mit hozhatok? Egy kis vaníliás a pudingot? Tara összerezzent. Ó, a szemét! Rátapintott a leggyengébb pontjára. Nem szabad! Sosem fogy le, ha vaníliás a pudinggal tömi tele magát. De sehogy sem bírt ellenállni a kísértésnek. Amikor lenézett az élénksárga halomra, amely olyan sűrű volt, hogy szinte magától megállt a tányéron – melynek csillogó felületét étvágygerjesztő szerecsendiószemek pöttyözték –, és amely hívogatóan üldögélt a fóliarétegekkel körülbástyázott vékony tésztafészekben, egy pillanatra elöntötte az igazi boldogság. Néhány másodperc múlva, amikor a pudingnak már csak az emléke maradt, Tarában azonnal feltámadt a bűntudat. Gyűlölte magát, amiért gyenge volt. Még az is átsuhant az agyán, hogy elkéri Mr. Cafollától a mosdó kulcsát és kihányja az ebédet, de eddig akárhányszor próbálkozott ezzel a csellel, mindig kudarcot vallott. Nem éri meg a fáradságot. Tarának fogalma sem volt, hogyan csinálják a bulimiások. Le a kalappal előttük. Lehet, hogy létezik valami trükk, amiről ő még nem hallott.

17 Amikor visszaért az irodába, Tara besurrant a női vécébe, hogy gyorsan elszívjon egy cigit. A mosdóban Amy Jonesba ütközött, aki egy emelettel följebb, a Beszerzésen dolgozott. A két nő még csak köszönő viszonyban sem volt egymással, egészen a múlt péntekig, amikor kiderült, hogy mindkettejüknek születésnapja van. Egyformán a kocsmában ünnepeltek, ki-ki a saját kollégái körében. És bár a két társaság nem ismerte egymást elég jól ahhoz, hogy egybevegyüljön, szívélyes mosolyokkal, biccentésekkel és fölemelt poharakkal köszöntötték egymást és a véletlen egybeesést. Pénteken, négy gin-tonikkal a gyomrában, Tara még úgy gondolta, Amy egész helyes lány. Most azonban, miközben olyan erővel tüdőzte le a füstöt, hogy majdnem behorpadt a feje, és Amyt figyelte, aki végighúzta a fésűjét hosszú, vörösesszőke, csigákban göndörödő haján, úgy döntött, hogy ki nem állhatja ezt a libát. Lehet, hogy áldott jó lélek, de ezzel a pazar frizurával és karcsú, királynői termettel semmi kellemetlenség nem élhette az életben. Hogy nézhet ki két ember, aki ugyanazon a napon született, ennyire különbözőképpen? Ezt magyarázza meg valaki! – Jó volt a buli? – kérdezte Tara udvariasan Amytől. Úgy gondolta, jobban teszi, ha megembereli magát, máskülönben a lány esetleg rájön, hogy Tara gyűlöli őt, amiért olyan vékony és amiért olyan tökéletesen göndörek a fürtjei. – Ööö, jó – felelte Amy bizonytalan mosollyal. Szétesettnek tetszett, nyilvánvalóan szétbulizta az agyát a hétvégén, gondolta magában Tara. – Csak – folytatta Amy elvékonyodó hangon –, ööö… összevesztem a barátommal, és a végén… izé… letartóztattak. Könnycseppek gurultak végig Amy makulátlan fehér bőrén, miközben előadta a szülinapi buli hiteles történetét; beszélt a megalázottságról, amelyet a barátja távolmaradása okozott, a férfi kései felbukkanásáról, a szendvicsevésről, a kiebrudalásról, az azt követő pokoli órákról, a kismillió telefonhívásról, a történelem leghosszabb szombatjáról és vasárnapjáról, a hisztérikus kétségbeesésről, a rendőrségi riasztásról… Tara megpróbált uralkodni a vonásain, és az ilyenkor szokásos közhelyeket ismételgette: – Nem kell ekkora ügyet csinálni egy veszekedésből. Meg: – Tudod, milyenek a férfiak, várd ki, amíg lehiggad. Meg: – Ne keresd egy darabig. Meg: – Igen, tudom, milyen nehéz megtenni, én ne tudnám? Meg: – Egyszer majd nevetve fogtok visszagondolni erre a pár napra. Meg: – Ez az eset talán közelebb hoz benneteket egymáshoz. Meg: – Férfiak, nem lehet kibírni őket! Meg: – Ööö, ne haragudj, hogy így rákérdezek, de mit is jelent pontosan az óvadék? Csak kíváncsiságból érdekel. Amikor Tara visszament az irodába, legszívesebben azonnal felhívta volna Thomast. Rendszerint eszébe sem jutott a munkahelyén keresni a férfit, főleg, hogy ez esetben Thomasnak ki kellett volna jönnie óráról. Ráadásul, mivel Tara egy irodában dolgozott a munkatársaival, lehetetlen lett volna intim telefonbeszélgetéseket folytatni – hogy mást ne mondjunk, Ravi óriási érdeklődéssel viseltetett Tara

magánélete iránt. De mivel Tara félt, hogy valami nem stimmel közte és Thomas között, megerősítésre vágyott. Mindenáron tudni akarta, vajon képzelődött-e, amikor reggel ingerültnek hallotta Thomas hangját. Mire nagy nehezen rávette magát, hogy fölemelje a kagylót, Lulu, az iskolatitkár nem volt hajlandó a telefonhoz hívni Thomast. Mindig úgy viselkedett, mintha a férfi a tulajdona volna. – Megmondom Mr. Holmesnak, hogy kereste – hazudta. – Hülye kurva! – dünnyögte maga elé Tara, amikor letette a kagylót. – Kicsoda? Lulu? – kérdezte Ravi ordítva. – Ki más? – felelte Tara. Egy rövid ideig azzal vigasztalta magát, hogy ő legalább egyszer sem küldte Thomas nyakára a zsarukat. Még a gondolattól is libabőrös lett a háta. Thomas soha nem bocsátaná meg neki. Még mindig zaklatott hangulatban felhívta Livet, hogy jól kipanaszkodja magát. Az üzenetrögzítő jelentkezett be, így Tara feltárcsázta a lány mobilját. – Halló! – szólt bele Liv. – Én vagyok. Nem zavarlak? – Hampshire-ben vagyok egy rémes banyánál, aki mindent be akar aranyoztatni a házában – siránkozott Liv. – Pfúj! Úgy érted, a fürdőszobai csapokat meg a kilincseket? – Nem. A konyhaszekrényeket meg a fáskamrát. – Jaj, ne! Jut eszembe, hogy van Lars? – Remekül. – Liv hangjából szokatlan optimizmus áradt. – Azt mondja, most már tényleg otthagyja a feleségét. – Hát ez csodálatos! – nyögte ki nagy nehezen Tara. Hiszi a piszi! Nem kedvelte Larsot. Attól, hogy magas, szőke és acélos testű, még nincs joga tizenöt hónapja azzal a süket dumával etetni Livet, hogy elválik. – Mikor utazik haza? – kérdezte Tara. – Szombaton. – Jó, akkor elkezdem edzeni magam a lelki romeltakarításra. – Le kell tennem – sziszegte Liv. – Midász asszony visszatért. – Na, a fickó otthagyta már a feleségét? – kérdezte Ravi, amikor Tara letette a kagylót. – Azt mondja, csak idő kérdése – felelte Tara. Mindketten égnek emelték a tekintetüket. Aztán Tara feltárcsázta Fintan számát. Vinnie metsző pillantást vetett a lányra. – Ha nem hívhatom fel a barátaimat, emailezek nekik. – Tara úgy gondolta, ezt nem árt megemlítenie a főnökének. – Meg ne merd tenni! – tiltakozott Ravi. – Akkor honnan fogom tudni a legfrissebb pletykákat? – Szerencsétek, hogy jó munkaerők vagytok – zsörtölődött Vinnie. Fintan nem volt benn a munkahelyén. Állítólag beteget jelentett. Tara jól tudta, honnan fúj a szél. Előző este, éjfél körül, amikor hazament Katherine-től, Fintan és Sandro bulizni indult. Úgy vélték, még fiatal az éjszaka. – Hülyére fogom bogyózni magam – jelentette ki Fintan. Tara feltárcsázta a férfi otthoni számát. – Fintan kiütötte magát, mi? – érdeklődött Ravi. – Ide a rozsdás bökőt – felelte Tara. A telefon hosszasan kicsöngött, percekbe telt, mire Fintan végre beleszólt a kagylóba. – Hogy vagy, te vén kujon? – kérdezte Tara vidáman. – Valami nem stimmel a nyakammal. Egy bazi nagy dudor nőtt rajta. – Jaj, te kis hiú! – sóhajtott fel Tara. – Mindenkit ki szokott verni a ragya. – Nem, Tara, ez nem pattanás. Hanem egy duzzanat, úgy nézek ki tőle, mint az Elefántember. – Nekem is alaposan meggyűlt a bajom a pestisemmel ma reggel – mondta Tara együtt érző hangsúllyal. – Ezek a kelések! – Ne hülyéskedj, Tara! – kötötte az ebet a karóhoz Fintan. – Komolyan beszélek. Egy dinnye méretű dudor van a nyakamon.

– Ugyan már! Miféle dudor? – Olyan dudorszerű! – Azt azért nem hiszem, hogy akkora lenne, mint egy dinnye. – Fintan aztán szeret színészkedni, állapította meg magában Tara mosolyogva. – Nem szőlőszemet akartál mondani? – Nem, sokkal nagyobb. Tara, esküszöm neked, hogy akkora, mint egy dinnye. – Milyen dinnye? Cukor? Sárga? Görög? – Jó, akkor nem dinnye. Legyen kivi, de ebből nem engedek. – Tegyél rá borogatást. – Borogatást! Gyógyszerre van szükségem. – Akkor menj el orvoshoz. – Jaj, ne! – kiáltott fel Fintan gúnyosan. – Azt hittem, elég, ha itt fekszem, és megvárom, amíg a nyakam saját elhatározásból lelappad. – Már bejelentkeztem ma estére – tette hozzá. Olyan feldúlt volt a hangja, hogy Tara már-már megbánta a vicces beszólást. – Elkísérjelek? – hajolt közel a kagylóhoz. – Vinnie hazaenged, ha azt mondom neki, hogy megjött a havim. Ettől mindig zavarba jön. Van, hogy kétszer vagy háromszor is rosszul leszek egy hónapban, de sosem mer rákérdezni. – Á, nem kell, egyedül is megoldom. – Hányra érsz haza? – Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, egyezzünk meg nyolc órában, a biztonság kedvéért. – Rendben, nyolckor rád csörgők. Egy kalappal, bár szerintem vaklárma az egész. – Mi történt Fintannel? – kérdezte Ravi lélegzetvisszafojtva, amikor Tara letette a kagylót. – Bedagadt a mandulája – vont vállat Tara. – Kész hipochonder a fickó. Tara ezek után Katherine-t hívta fel, de az még nem ért vissza az ebédszünetről. Fél négykor? Ez nem Miss Szorgalomra vall, gondolta magában Tara. – Jól van, Vinnie, mindenkivel beszéltem. Ám amikor Tara visszatért a munkájához, azon kapta magát, hogy egyfolytában Fintanre gondol. Mi van, ha nem is azért adta elő a nagyjelenetet, mert magára akarta vonni a figyelmet? Mi van, ha tényleg beteg? Ha komolyan rosszul van? Ez a baj, ha egy meleg barátunk beteg lesz. Rögtön arra a négybetűs szóra gondolunk. Tara elszégyellte magát – miért veszi készpénznek, hogy a melegek és az AIDS különleges kapcsolatban állnak egymással? A Fintan miatt érzett aggodalma lassanként utat engedett a Thomasszal kapcsolatos félelmeinek. Mi ez a különös feszélyezettség kettejük között? Lehet, hogy csak képzelődik. De a gondolatai könyörtelenül vissza-visszakanyarodtak ahhoz, amit Thomas mondott neki szombat este, és a lány nem tudta eldönteni, remegjen-e az idegességtől, vagy inkább ne is törődjön az egésszel, hátha így sikerül megszabadulnia a kétségeitől. Képtelen volt dolgozni, ezért négy órakor szedelőzködní kezdett. – Már ne is haragudj, de hová mész? – tudakolta Ravi gyanakvóan. – Úgy gondoltam, vásárlásba fojtom a bánatom. – Ne! – Ravi azon nyomban megpróbálta elállni a lány útját. – Nem szabad szórnod a pénzt. – Köszönöm, Ravi! – Tara megpróbált elslisszolni a fiú mellett. – Nagyra értékelem az éberségedet, de nem szeretném, ha bárki is az utamba állna. – Azt mondtad, ha térden állva kérsz, akkor se könyörüljek meg rajtad – mondta Ravi, azzal bokszállásba helyezkedett. Tara az íróasztalához ugrott, és megpróbálta kipréselni magát a résen, de a villámgyors Ravi azonnal ott termett mellette. Dulakodni kezdtek. – Vinnie, szólj már rá!

– Csak azt teszi, amire megkérted – vonta meg a vállát Vinnie elcsigázottan. Nem csoda, hogy alig volt már haja. A két ember farkasszemet nézett egymással – Ravi roggyantott térddel, megfeszült izmokkal, akcióra készen, keresztbe tett kézzel várta, hogy lecsaphasson. Tara már bánta, hogy a férfi segítségét kérte. – Nem kezdhetnénk holnap? – kérdezte behízelgő hangon. – Légyszi! Ravi csalódottan egyenesedett fel a kung-fu állásból. – Na, menjél! Így hát Tara bevásárlókörútra indult, és megpróbálta elhitetni magával, hogy nem éhes. Őszintén remélte, hogy a ruhanézegetés majd eltereli a gondolatait, de egyszerűen nem bírta megemészteni, hogy negyvennégyes lett a mérete. A ruhavásárlás olyan öröm volt, amely többé nem adatott meg neki; az egész hajcihő egy „mentsük, ami menthető” típusú ügyességi feladatra kezdett hasonlítani. Rengeteg olyan holmi volt, amelyektől automatikusan el kellett tiltania magát: ujjatlan topok, karcsúsított lakk-kabátok, kötött ruhák, minden, ami dzsörzéből vagy Lycrából készült, pliszírozott szoknyák, melltartó nélkül hordandó felsőrészek. Tara nem tudta volna megmondani, mikor viselt utoljára nadrágot. A szexi, divatos cipők jelentették az egyetlen vigaszt a számára. A cipő a kövér nők barátja. A cipő még akkor is jól áll az emberen, ha minden más elveszett. Tara a hajszínező spirált is remek ötletnek tartotta – mindig is jó érzéke volt az elterelő hadműveletekhez. A feltűnő ékszerek, a bohókás táskák és a szivárvány minden színében pompázó smink mind-mind ennek a taktikának a részét képezték. A kékre festett frufru tökéletesen megfelel arra a célra, hogy elterelje az emberek figyelmét a gömbölyű hasról. Mire Tara megvette az eperillatú autószagtalanítót, a fekete, magas sarkú pántos cipőt, a kék és a lila hajszínező spirált meg a Thomas pulóveréhez való kötésmintát, kötőtűket és gyapjúfonalat, lekéste az aerobikórát. Úgy tett, mintha szörnyen bántaná a dolog. A köredzésre még odaért volna, de ott mindig hemzsegtek a tagbaszakadt hústornyok, akik egykezes fekvőtámaszokat végeznek és egyfolytában dünnyögnek. Tara ezt még rózsaszínű tornadresszben sem bírta volna elviselni. Majd holnap elmegyek, esküdött meg magában.

18 Hazafelé menet, egy hirtelen ötlettől vezérelve, Katherine lakása felé kanyarodott. Egész délután hiába hívta a barátnőjét, és már nagyon szeretett volna beszélni vele. Nem volt szokása, hogy váratlanul toppanjon be Katherine-hez. Ő is alkalmazkodott a londoni normákhoz, melyek szerint igazi bunkóság bejelentés nélkül beállítani valakihez. Az „Éppen erre jártam…” kezdetű mondat ugyanolyan baklövésnek számított, mint az a megjegyzés: „Mekkora orra van magának!” A londoniak legtöbbje, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az üzenetrögzítő segítségével ellenőrizze a beérkező telefonhívásokat, majdnem szívszélhűdést kapott egy váratlan csöngetéstől. Egy ember! Hús-vér ember! És itt áll a küszöbön! Ha biztosak voltak benne, hogy nem a postás keresi őket, a londoniak egyszerűen ki sem mentek ajtót nyitni. Ehelyett a falhoz lapulva próbáltak kikukucskálni az ablakon, mintha a kommandó csapott volna le rájuk. Nem mintha bárkit is be akartak volna engedni, csupán azt szerették volna megtudni, ki lehet az a szociálisan deviáns látogató, akit azonmód ki is húztak a karácsonyi üdvözlőkártyák várományosainak listájáról. Katherine éppen zuhanyozott, Tara azonban azt hitte, szándékosan lett kívülmaradásra ítéltetve, mert nem jelentkezett be előre. Elővette a mobilját, hogy felhívja Katherine-t és kinyittassa vele az ajtót, de le volt merülve. – Én vagyok az! – kiáltotta Tara, azzal hátralépett a kaputelefontól, megállt a zsebkendőnyi előkertben, és felnézett Katherine ablakára. – Engedj be! – Hé, picsafej! – üvöltötte tehetetlen dühében. – Tudom, hogy itthon vagy, látom, hogy ég a villany. – Jó estét! – mondta egy hang. – Katherine-t keresi? Tara hátrafordult, és látta, hogy egy férfi, aki minden bizonnyal szegény Roger lehetett, kulccsal a kezében közeledik a bejárati ajtó felé. – Igen. – Tara alig mert ránézni a férfira, mert eszébe jutott, korábban milyen körülmények között kerültek kapcsolatba egymással: Roger seprűnyéllel verte a plafont, miközben Tara részegen ezt ordította le neki: – Mit szívod magad, hülye vizesnyolcas! – Köszönöm – rebegte Tara Rogernek, azzal felvágtatott a lépcsőn. Ököllel dörömbölni kezdett az ajtón. – Nyisd ki! – üvöltötte. Katherine halálos nyugalommal kitárta az ajtót. Rövid, fehér selyem hálóinget és hozzá illő, valamivel hosszabb köntöst viselt, amely kissé szétnyílt, és felfedte a lány karcsú, formás lábát. Katherine sugárzott az elégedettségtől, de Tara túl zaklatott volt ahhoz, hogy észrevegye ezt. – Szia! – köszöntötte a barátnőjét Katherine széles mosollyal. – Hogy jöttél be? – Hőn szeretett Rogerünk engedett be. – Szegény Roger! – mondta Katherine. – Egyszer már illene bocsánatot kérnem tőle a rumli miatt. Mi ütött beléd? Miért akartad betörni az ajtót? – Azt hittem, nem akarsz beengedni. – Hogy gondolhatsz rólam ilyet? – kérdezte Katherine, újabb széles mosoly kíséretében. Katherinenek gyönyörű lábfeje volt. Kecses és finom, gyöngyházfényűre festett körmökkel. Bár hogy miért vesződött azzal, hogy kifesse a lábkörmeit, azt Tara sosem bírta megérteni. Őt aztán rá nem lehetne venni ilyesmire, ha éppen nincs barátja. Tulajdonképpen akkor sem, ha van! Tara figyelte, amint Katherine csinos kis lábával végigtipeg a süppedős szőnyegen, hogy bevezesse őt a nappaliba, és különös élvezetet lelt a látványban. Katherine megkérdezte Tarától, kér-e egy sajtos

szendvicset. – Távozz tőlem, sátán! – kiáltotta Tara. – Csak egy csésze teát iszom. Annak ellenére, hogy egy apáca seggét is fel bírnám falni a kolostor kapuján keresztül, nagyon kérlek, ne kínálj étellel. Katherine-nél biztonságban érezte magát. Nem kellett attól tartania, hogy a barátnője kalóriadús, zsíros vacsorát rittyent össze magának, amit neki is kötelező megkóstolnia. Valahányszor megkérdezte Katherine-től, mit eszik vacsorára, az könnyedén csak ennyit válaszolt: – Nem is tudom, pirítóst vagy valami ilyesmit. – Míg Tara már szerdán meg szokta tervezni a következő heti menüt. – Fölteszem a teavizet – mondta Katherine. Előző este óta egy zacskó sült krumplikarika hevert a könyvespolcon a nappaliban. Tara halványan emlékezett rá, hogy látta. Hogy bírta megállni Katherine, hogy egész éjszaka egy ujjal se nyúljon hozzá ezekhez a fincsi karikákhoz? Ő egy szemhunyásnyit sem bírt volna aludni. Mindegy, most azon nyomban bekebelezi őket. Amint szemtől szembe találta magát valami ehetővel, azonnal megingott az elhatározása. Úgyis elpasszolta a tornaórát, nincs mit tenni. Már éppen rávetette volna magát a zacskóra, amikor Katherine belépett a szobába. – Ne! – kiáltotta el magát. Tara összerezzent. – Tegye! Le! A krumplikarikát! – üvöltötte Katherine a szoba túlsó végéből. Tölcsért formált a kezéből. – Ismétlem! Tegye! Le! A krumplikarikát! Tara megmerevedett, teljesen megdöbbent, hogy kiabálni hallja Katherine-t. – Le! – dörögte Katherine. – A földre! Lassan! Csak semmi trükk! Tara óvatosan a földre helyezte a piros zacskót. Katherine nem szokott ilyen lenni, gondolta magában zavartan. – Jól van – mondta Katherine. – Tegye a kezét a tarkójára! Tara engedelmeskedett. – Most rúgja ide nekem a zacskót! A piros celofántasak végigszánkázott a szőnyegen. Katherine széles vigyorral elkapta. – Kösz! – mondta Tara, mire mind a ketten nevetésben törtek ki. Tara kacagásába némi hisztéria vegyült, Katherine-éből viszont sugárzott az életöröm. – Ez meleg helyzet volt. – Nem szabadna ilyesmiket venned, ha aggódsz a súlyod miatt – korholta Tarát Katherine vidáman. – Nem is én hoztam. Itt találtam. Hogy lehet az, hogy észre sem vetted? – siránkozott Tara. – Abban a pillanatban, hogy beléptem ide, csillogni-villogni kezdett. Mindenáron magára akarta vonni a figyelmemet. Itt kellette magát előttem. Buján vonaglott. Ha lett volna rajta ruha, biztos lehányta volna magáról… Katherine felkacagott, és Tara megállapította magában, hogy a barátnője fantasztikusan jól néz ki. – Megvettem a fonalat Thomas pulóveréhez –jelentette be ünnepélyesen. – Ez aztán a jó hír! – Az bizony. Végre ura leszek önmagamnak. Kötögetek, fogyókúrázom és nem szórom a pénzt. Íme, az új énem! – Tara gondolatban fátylat borított a kocsija hátsó ülésén heverő harmincöt perces cipőre, amelyről szinte sütött, hogy hirtelen felindulásból vásárolták meg. – Hol jártál ma délután? Hívtalak fél négykor, de még nem értél vissza az ebédszünetről. Katherine nem válaszolt. – Hol voltál? – ismételte Tara. – Mi? – kérdezte Katherine ábrándosan. Ebbe meg mi a franc ütött, tűnődött el Tara. Itt valami nem stimmel. Csillogó szem, sokat sejtető mosoly az ajkakon. Katherine szinte remegett a visszafojtott izgalomtól. – Hol voltál olyan sokáig ebédszünetben… ? – Tara elhallgatott. – Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte akadozó nyelvvel.

– Persze – felelte Katherine, nem túl meggyőzően. Tara ismét szemügyre vette a barátnőjét. Katherine arca olyan volt, mint a hamvas őszibarack, és a lány egész lényét valami különös titokzatosság lengte körül. – Csak nem… csak nem… Csak nem feküdtél le valakivel? – faggatózott Tara. – Nem! – Valaminek akkor is nagyon örülsz. Szerelmes vagy? – Nem! – Akkor beléd szerelmes valaki? – Nem! – felelte Katherine, de Tara egy egészen pici bizonytalanságot vélt felfedezni a barátnője hangjában. – Aha! – kiáltott fel diadalmasan. – Ahaaaaa! Valaki koslat utánad, mi? Ki az? Tudni akarom. – Nincs mit mondanom – jelentette ki Katherine hűvösen. Tara alig bírt magával. Örült, hogy legalább az egyiküknek jól mennek a dolgai. – Fogadni mernék, hogy szívdöglesztő a pasi – nógatta Katherine-t. – Te mindig kifogod. Azon ritka alkalmakkor, amikor Katherine-nek sikerült összejönnie valakivel, az a valaki elképesztően jóképű volt. Valódi szívtipró. Kész főnyeremény. Egyáltalán nem Tara súlycsoportja. Igaz, hogy nem sokáig húzták Katherine mellett, de akkor is. – Biztos valamelyik munkatársad – találgatott Tara. – Hol máshol botlanál pasikba? – Fogd vissza magad! – vakkantotta Katherine. – Mi bajod? Mi rossz van abban, ha tetszik neked valaki? – Senki sem tetszik. – Akkor mi rossz van abban, ha tetszel valakinek? Katherine nem válaszolt. De minden ragyogás megszűnt körülötte, olyan képet vágott, hogy az még a Szaharát is jégmezővé változtatta volna. – Katherine – kezdte Tara gyengéden –, tudom, hogy már korábban is voltak nézeteltéréseink emiatt, de szerelmesnek lenni jó dolog. Tudom, hogy nem akarod elveszíteni a híres önuralmadat, tudom, hogy nem szeretsz kiszolgáltatottá válni, de időnként igazán elengedhetnéd magad. – A szerelem kínszenvedés, az elejétől a végéig – jelentette ki Katherine fagyosan. – Ez nem igaz! – vágott közbe Tara, és már nyitotta volna a száját, hogy így folytassa: „Nézz csak meg minket Thomasszal, semmi bajunk”, de még időben rájött, hogy ez nem igazán felel meg a valóságnak. – Egyedül is tökéletesen boldog vagyok – mondta Katherine merev arccal. – Az, hogy valaki egyedül él, még nem jelenti azt, hogy magányos. – Nem vonhatod ki magad az életből! – kiáltotta Tara elkeseredetten. – A szerelem is része az emberi társasjátéknak. Nélküle nem élhetsz teljes életet. Mindenkinek kell a társ, ez alapvető emberi szükséglet. – Nem szükséglet – válaszolta Katherine. – Csak elvárás. Nekem pedig nem az az elvárásom, hogy legyen valaki, akivel összeveszhetek azon, ki szereti jobban a másikat, hanem az, hogy fájdalom nélkül élhessek. A szerelem sebezhetővé tesz, a kapcsolatok fájdalommal járnak. – A kapcsolatok nem mindig járnak fájdalommal – ellenkezett Tara, akit megrémített Katherine csökönyössége. Úgy tetszett, a legutóbbi vitájuk óta még jobban visszahúzódott a csigaházába. – Szóval a kapcsolatok nem mindig járnak fájdalommal? – replikázott Katherine. – Ezt pont te mondod? Nézd csak meg, mennyit kínlódsz azzal a baromagyú Thomasszal! – Nem is kínlódom – mondta Tara szilárd meggyőződéssel. Akármilyen dühös is volt Katherine, nem kerülte el a figyelmét, hogy Tara nem cáfolta meg Thomas baromagyúságát. – Ha te ezt nevezed boldogságnak – közölte Tarával –, akkor én, köszönöm szépen, nem kérek belőle.

A két nő farkasszemet nézett egymással, csak úgy röpködtek a gyilkos pillantások. – Még egyszer megkérdezem – szólalt meg Tara fenyegető hangon. – Mit? – sziszegte Katherine. – Munkatársad? Katherine-nek elborult a tekintete. Nagy levegőt vett, hogy válogatott sértéseket vágjon a barátnője fejéhez, némán mozgó szájjal próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. – Igen – mondta végül.

19 – Tudni akarom! – követelőzött Tara. Tulajdonképpen, gondolta magában Katherine, nem sok mindenről számolhat be. Azzal kezdődött a napja, hogy Joe Roth odabaktatott az asztalához, ugyanúgy, ahogyan azt az előző tizenkét munkanap során is tette. Talán a tamponreklám bemutatója alkalmából viselt ingének jégzöld színe tette, vagy az, ahogyan kobaltkék öltönye ráfeszült nyúlánk, karcsú testére, hogy Katherine-nek el kellett ismernie, a férfi aznap kifejezetten szemrevaló látványt nyújt. A lány vonásai automatikusan még keményebbé, még hivatalosabbá váltak. – Jó reggelt, Katie! – köszönt Joe fülig érő vigyorral. – Mr. Roth – mondta Katherine, hármas fokozatú Fenyegető Pillantást vetve a férfira. Úgy gondolta, szükségtelen négyes vagy ötös fokozattal próbálkoznia, mert a hangszíne már önmagában is hatásos fegyvernek fog bizonyulni. – Az én nevem Katherine, és nem hallgatok a megcsonkított változataira. Katherine arra számított, hogy a férfi fülét-farkát behúzva sompolyog majd el. Amikor azonban Joe az íróasztalnak dőlve hahotázni kezdett, a lányt a nem várt katasztrófa szele legyintette meg. A férfi fogaira pillantott, amelyek olyanok voltak, mint száradni kiakasztott fehér zászlók, és borzasztóan sajnálni kezdte magát. Vigyázz, nagyon vigyázz! A férfi abbahagyta a nevetést. – Mr. Roth – ismételte, és mintha mélységes csodálat sugárzott volna barna szeméből. A lány közönyös arccal felé fordult, egy roppant elfoglalt, de végtelenül udvarias nő türelmét próbálva magára erőltetni. – Mr. Roth – ismételte a férfi. – Fantasztikus! Tudod, Katherine, te aztán csodálatos nő vagy! Egyszerűen csodálatos! Amikor Katherine továbbra is merev arccal bámult rá, hozzátette: – Sajnálom, hogy megsértettelek a bizalmaskodásommal. Mostantól kezdve Katherine-nek foglak szólítani. Hacsak nem ragaszkodsz a Ms. Casey formulához. A másodperc törtrésze, aminek elteltével Katherine tiltakozni kezdett, túl hosszúnak bizonyult. Joe ismét felnyerített. – De még mennyire, hogy ragaszkodsz hozzá. Rendben, legyen Ms. Casey. – Nos, Ms. Casey – váltott át hirtelen hivatalos hangnemre. – Mindenképpen beszélnünk kell a Noritaki sörrel kapcsolatos pluszköltségekről. De nemsokára megérkezik a Geetex igazgatótanácsa. Nincs ellenére, ha egy ebéd keretében vitatjuk meg a témát? – Ebéd keretében? – kérdezett vissza a lány hűvösen. – És ki állja a számlát? Katherine Caseyt nem lehetett megvesztegetni. Bár a munkája során ritkán hívták meg drága, fényűző ebédekre – a reklámszakmában a könyvelő amolyan Hamupipőke-szerű figura –, nem volt hajlandó elájulni egy ingyen kecskesajtsalátától. Éppen ellenkezőleg. A gondolattól, hogy egy kampány a tervezettnél kisebb költséggel valósul meg, sokkal inkább hajlamos volt úgy érezni, mintha hájjal kenegetnék. – Végtére is – folytatta –, ha pluszköltségek merültek föl, nem lenne helyénvaló úgy tárgyalni róluk, hogy közben még több pénzt dobunk ki az ablakon. – Az ebédet a saját pénzemből fizetem – ígérte Joe. Katherine felkacagott. Joe-ban nem keltett kellemes érzéseket ez a nevetés. – Ügyes próbálkozás volt, Joe – mondta a lány. – De tudom, miket szokott visszaigényelni. A vezető beosztásúak soha nem költöttek semmire. Minden megvásárolt holmiról számlát kértek, és megpróbálták visszaigényelni az árukat. Nemcsak az éttermi és a szállodai szolgáltatásokat számoltatták el, hanem a borotvahabtól kezdve (beszámolóm volt, a legjobb formámat kellett nyújtanom) a nyakkendőn (dettó) és a születésnapi üdvözlőlapokon keresztül a heti nagybevásárlásig mindent. Egyszer egy Armani-

öltöny számláját adták le, máskor egy házi jacuzziét. Katherine már semmin sem lepődött meg. – Esküszöm! – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. – Saját zsebből fizetem az ebédet. – Nem. – Na! – kedélyeskedett a férfi. – Ebéd. Joe Rothszal. Ne érje be mással. – Nem. A férfi elkomorult. – Nem randevúra hívom. Tényleg beszélnem kell magával a pluszköltségekről. – Sajnálom – hazudta Katherine. – Nyakig vagyok az év végi zárásban. – A munka zömét már előző nap sikerült elvégeznie, de ezt nem akarta a férfi orrára kötni. – Beszéljen az asszisztensemmel, Bredával — tanácsolta. — Ő is tud segíteni, és biztosan örülne egy finom ebédnek. – Jó – felelte Joe porig sújtva, azzal visszavonulót fújt. Amit ezután tett, az nem volt jellemző rá, de teljesen elkeserítette, hogy már negyedik hete csak visszautasításban van része – bement Ered Franklinhez, hogy a közbenjárását kérje. Ered a parányi üvegkalitkájában tanyázott Mylesszal, egy fiatal és ígéretes reklámszövegíró-palántával. – Ered, tegyél meg nekem egy szívességet – vágott a közepébe Joe kertelés nélkül. Ered tudta, mit akar Joe, mert látta, hogy a férfi Katherine-nel beszélget. Ered értett a visszautasítás nemzetközi nyelvén. Tulajdonképpen folyékonyan beszélte, mivel azelőtt, hogy harmincöt éves korában előléptették volna, nem sok sikere volt a nőknél. Joe testbeszéde – az esdeklő, kinyújtott kar, az őszinte arckifejezés – pedig világosan elárulta, hogy a férfi óriásit koppant. – Te beteg vagy – mondta Fred. – Tényleg? – érdeklődött Myles felélénkülve. – Mennyire? Mi minden igényt ki tudunk elégíteni, haver. Ha egy kis perverzióhoz van kedved, ajánlom Smaszit a nyomdából. – Smacit? – Nem Smacit. Smaszit. Ő majd kézbe veszi a dolgot. – Mi az igazi neve? – kérdezte Joe elcsigázottan. Amióta a Breem Helmsfordnál dolgozott, akaratlanul is a becenevén szólított néhány nőt. Legtöbbjük nem is zavartatta magát, Joe viszont igen. – Pauline – felelte Myles. – Azért hívjuk Smaszinak, mert… Nos, elég, ha annyit mondok: „bolyhos bilincsek”, és máris tudod, miről van szó… – Joe-nak az a frigid ír tetszik – szólta el magát Fred. – Ki? A Jégkirálynő? – kérdezte Myles meghökkenve. – Nem is tudtam, hogy mazochista vagy. – Nem vagyok az. – Ne kábíts, haver. Kész öngyilkosság, amit csinálsz. Myles kedvelte Joe Rotht, jó fejnek tartotta, aki minden buliban benne van. Most azonban úgy döntött, nem ártana felülvizsgálnia az álláspontját. – Mit szólnál Mayhez a postázóból? – kérdezte. Mindent el akart követni, hogy megmentse Joe-t. – Ismered: akkora a mellbimbója, hogy a kabátodat is felakaszthatod rá, akkora a segge, hogy egy bicikli is elférne rajta. Kipróbálod? Nem semmi a nő. Ne tartson vissza, hogy merő emberbaráti szeretetből vettük ide. Kit érdekel, hogy szellemi fogyatékos? Nagy ügy! – Mi az igazi neve? – kérdezte szomorúan Joe. – May – felelte Myles egyszerűen. – Pedig nincs benne semmi mélység. Sötét, mint az éjszaka, de éppen ez a jó! Fred és Myles harsány, macsós hahotában tört ki, Joe pedig azon töprengett, vajon nem lenne-e érdemes állást változtatnia. Vajon itt tényleg hevesebb a nőgyűlölet, mint az előző munkahelyén, vagy csak ő öregedett meg? – Mindentől eltekintve, komolyan meg kell beszélnem Katherine-nel a Noritaki költségvetését. – A két férfinak torkán akadt a nevetés. – Azt hiszed, most jöttem le a falvédőről, fiam? – gúnyolódott Fred. – Beszélj Kövér Bredával.

– Na! – kezdte noszogatni Joe-t, amikor az nem válaszolt. – Kövér Bredának legalább van melle. – Beszélj Katherine-nel – kérte Joe. – Örökké hálás leszek neked. Fred elgondolkodott. Joe jóképű fickó volt, a női alkalmazottak gyakran emlegették egymás között. Ha sikerül elérnie valamit a frigid írnél, azonnal kiábrándul belőle. A nő viszont teljesen bele fog esni. Azt pedig érdemes lesz megnézni. – Rendben – dünnyögte Fred, azzal feltápászkodott a bőrfoteléből.

Amikor Katherine meglátta, hogy Fred csoszog az asztala felé, rögtön tudta, miről van szó. Kicsit megvetette Joe-t, amiért az egyenesen a főnökhöz rohant. De bármilyen erős is volt benne az ösztön, hogy megvédje önmagát, nagy hatást tett rá, hogy Joe ilyen állhatatos. Bár akadtak más állhatatos férfiak is a múltjában, de csak sírás lett a vége az egésznek… – Ide figyeljen! – vakkantotta oda Fred Katherine-nek. Utált Katherine-nel beszélni. A lány mindig úgy nézett rá, mintha akkor mászott volna elő egy kődarab alól. Három éve volt ez így, azóta, hogy Katherine az első hetét töltötte a Breen Helmsfordnál és Fred meghívta egy italra, mire ő így felelt: – Nem randevúzom nős férfiakkal. Fred úgy tett, mintha megsértődött volna, és méltatlankodva azt mondta: – Csak kedves akartam lenni, hogy ne érezze egyedül magát. – A lány gyilkos, jelentőségteljes pillantást vetett rá, és amikor a férfi végül legyőzte magában a bűntudatot, gyűlölete Katherine ellen fordult. – Ma elmegy ebédelni Joe Rothszal, hogy megtárgyalják azt a kibaszott költségvetést. – Ez parancs? – Igen, azt hiszem. – Ön nem a felettesem. – A lány elmosolyodott. Aztán azt gondolta magában: tulajdonképpen nem is vagyunk egy evolúciós szinten. Azzal még nyájasabb álmosolyt küldött a férfi felé. – Tudom, hogy nem én vagyok a közvetlen főnöke –ismerte el Ered, rémesen kényelmetlenül érezve magát –, de a fiú aggódik a pénzügyek miatt. Breda nagyszerű lány, de Joe első kézből akar tájékozódni. – Duplasoros fehér öltöny – mondta Katherine elmélázva –, vállra vetett szőrmebunda, félrecsapott panamakalap és mindkét karján egy szűk piros ruhába öltözött pipi. – Mi van? – Nem így néznek ki a kerítők? – A kerítők?! – Fred elképedt. – Én nem vagyok kerítő! Joe csupán meg akarja hívni magát ebédre. A levegő csak úgy sistergett a gyűlölettől, és egy röpke pillanatra Katherine is azt kívánta, bárcsak olyan lenne, mint a többi ember. Miért nem képes társas lényként viselkedni? Miért nem bírt randizni Fred Franklinnel? Vagy akár lefeküdni vele? Egyáltalán nem halna bele, ha egy nős férfival kezdene viszonyt. A karrierje is sokkal gyorsabban ívelne fölfelé. Katherine tudta, hogy nem túl népszerű, és néha komolyan bántotta a dolog. Mint például ma is. – Csak egy ebédről van szó – ismételte Fred hangosan, vérben forgó szemekkel. – Hogy megbeszéljék a kiadásokat. Igaz is, csak egy ebédről van szó, gondolta magában Katherine. – Rendben – sóhajtott fel. Fred győzedelmes léptekkel tántorgott vissza akváriumszerű irodájába. – Győzelem, fiam! – mondta, amikor meglátta Joe aggodalmaskodó arcát. – Ne felejts el visszajönni és mindenről beszámolni. Megszólalt a telefon. – Megjöttek a Geetex emberei – jelentette be Fred. Joe, túláradó jókedvének köszönhetően, káprázatos előadást tartott a Geetex küldöttségének. Olyan meggyőző volt a beszéde, hogy szinte maguk a megrendelők is hinni kezdtek a tampon nagyszerűségében.

– Azt hiszem, nyeregben vagyunk – mondta Myles, az izgatott küldöttek után nézve. A jól sikerült hadműveletek után a csapat általában többfogásos, ivászattal egybekötött ebédre indult. Ezen a napon azonban Joe nem csatlakozott a többiekhez. Ennek ellenére biztatta őket, hogy csak menjenek nyugodtan, áldása rájuk, de gondja volt rá, hogy jó előre kiderítse, melyik éttermet készülnek lerohanni. Az volt a lényeg, hogy Katherine és ő a lehető legtávolabb kerüljenek tőlük.

Időközben Katherine nyakig merült a munkába. Teljesen száműzte az agyából Joe Rotht. Ő nem az a típus volt, aki hasonló váratlan helyzetben azzal a gyermeteg kifogással, hogy ki kell ugrania a bankba/papírboltba/patikába, hanyatt-homlok az Oxford Streetre rohan fogkeféért, fogkrémért, új rúzsért, alapozóért, dezodorért, selyemharisnyáért, tűsarkú cipőért és új, rövid szoknyás kosztümért. Katherine nem volt hajlandó felizgatni magát. A többévi gyakorlásnak köszönhetően az érzelmek visszafojtása pofonegyszerű feladatnak bizonyult. A munka persze sokat segített. A számok remekbe szabott világa, ahol nem voltak elvarratlan szálak. Ha stimmelnek az adatok, tudjuk, hogy nem tévedtünk; egyszerűen nem lehet helye a kételynek. Ha pedig nem stimmelnek, újraszámoljuk az egészet, amíg rájövünk, hol hibáztunk, és innentől kezdve minden rendben. Katherine a kerék feltalálása mellett a kettős könyvvitelt tartotta az emberiség egyik legnagyobb vívmányának. Azt kívánta, bárcsak a világ is hasonló elvek szerint működne. A tartozások a bal oldalon, a bevételek a jobb oldalon, és az ember mindig tudja, hányadán áll. Csodálatos! Egy órakor Joe félénken megjelent Katherine asztalánál. Korábbi eufóriáját kínos feszélyezettség váltotta fel, amiért erőszakkal cibálja magával a lányt. – Ja, a megbeszélésebéd! – mondta Katherine barátságtalanul, és hagyta, hogy a férfi zavartan tébláboljon az asztalánál, amíg ő befejez egy számítást. Várhatott volna, de minek? Amikor kikapcsolta a számológépét, érezte, hogy sürgősen vécére kell mennie, de nem mert szólni a férfinak. Majd az étteremben kimegy a mosdóba. De miért ne mehetne most? Hiszen Joe semmit sem jelent a számára. A messzi, homályos múltban persze, amikor tetszett neki valaki, még más volt a helyzet. Minden testfunkciót el kellett felejtenie, meg kellett tagadnia, le kellett írnia. Joe Rothnál azonban más a helyzet. – Még el kell mennem vécére – mondta Katherine olyan kihívóan, ahogy csak tőle telt. Szándékosan az íróasztalon hagyta a táskáját, nehogy Joe azzal áltassa magát, hogy a kedvéért megfésülködik vagy újrafesti a száját.

20 Az étterem ugrásnyira volt az irodától. Katherine hálát adott az égnek. Borsózott a háta a gondolattól, hogy esetleg egy taxiban kell utaznia a férfival. Bár a gyaloglás sem ígérkezett túl kellemesnek. A lány zavarban volt, nem mert Joe-ra nézni. Más-más volt a tempójuk, és közben azon törték a fejüket, vajon milyen lehet a másik természetes járási sebessége. Mivel Joe nagyon magas volt, Katherine úgy gondolta, valószínűleg öles léptekkel szokott haladni. Nem akart lemaradni, ezért megszaporázta a lépteit. Aztán eszébe jutott, hogy talán túl gyorsan megy, ezért drámaian lelassított. Eközben a férfi, akinek feltűnt a hirtelen sebességváltozás, dühös volt magára, mert azt hitte, ő kényszerítette rá a lányt, hogy az kövesse hatalmas lépteit, ezért majdnem megtorpant. Katherine észrevette, hogy a másik szándékosan lelassított, és hogy a léptei meglehetősen természetellenesnek hatnak, ezért újból rohanni kezdett. Mire a férfi is felgyorsított, azt gondolván, talán túl lassú iramot diktált. Ilyen szánalmas ugrándozások közepette érkeztek meg a Sárga Paprikába. Ez a drága, divatos, nyüzsgő étterem éppen tiszavirágéletű népszerűségét élvezte. Lekerekített, üvegtéglából épült homlokzati falával és halványsárga fa berendezési tárgyaival alig különbözött attól a helytől, ahol Katherine és Tara a szombat estét töltötte. Katherine-nek meg sem kellett néznie az étlapot, előre tudta, mi áll rajta. A nyakát tette volna rá, hogy mahi-mahit is kínálnak. Joe, előrelátó módon, bokszot foglalt le kettejüknek. Amikor leültek benne, a lárma elcsitult, és Katherine kezdett fölengedni. Egészen addig, amíg a borrendelésre nem került a sor. – Ne nézzen így rám – mondta a lány lekezelően. – Lehet, hogy kötelességtudónak tűnök, de én is csak ember vagyok. – Nem nézek „úgy” – felelte a férfi, elővéve legragyogóbb mosolyát. – Ha bort akar inni, igyon nyugodtan. A világért se fogja vissza magát. Olyan meleg elragadtatással bámult a lányra, hogy az metsző hangon így szólt: – Térjünk a tárgyra. Ami a Noritaki-kampányt illeti, az eddigi kiadások a következők voltak… – Katherine! – szakította félbe a férfi gyengéden. A hangja hallatán, amelybe némi szomorúság vegyült, a lány legszívesebben azonnal távozott volna. – Előbb talán rendeljünk. – Mire Katherine hirtelen úgy döntött, hogy elengedi magát és megpróbál kikapcsolódni, legalább egy órácskára. Három hete játszotta ezt a macska-egér játékot, és átmenetileg kifogyott belőle a lendület. A francba az egésszel, gondolta magában. Én is csak ember vagyok. Miért ne engedhetném, hogy egy férfi kedves legyen hozzám? Egy óráig. És a mosoly, amelyet Joe-ra villantott, most az egyszer minden gúnytól és megvetéstől mentes volt. – Milyen előételt kér? – érdeklődött Joe a csukott étlap felé biccentve. – Rókagombás rizottót szarvasgombaforgácsokkal – felelte a lány, huncut csillogással a szemében. – Hát maga? – Korianderes citromfűlevest. Hé! – kiáltott fel a férfi az étlapra pillantva. – Itt nincs is rókagombás rizottó szarvasgombaforgácsokkal. – Pedig lennie kell. – A lány elmosolyodott. – Nézzen csak körül. – Azzal a szándékosan göcsörtösre festett citromsárga falak, a zsebkendőnyi Zen-kertek, a kerek, süllyesztett fém mennyezeti lámpák felé intett. Amikor Joe felkacagott, Katherine szinte sütkérezett a férfi elismerő tekintetében. Ám abban a pillanatban, hogy felcsapta az étlapot, így fakadt ki: – Korianderes citromfűleves sincs! – Pedig lennie kell – visszhangozta Joe. – Nézzen csak körül. Ezúttal, Katherine legnagyobb bosszúságára, Joe sütkérezett az ő elismerő tekintetében. A férfi sehogy sem illett bele a Katherine által ismert kategóriákba. A legtöbb hódolójának akkora önbizalma volt, hogy alig fértek be tőle az ajtón. Szükségük is volt rá – ha a legkisebb repedés támadt

volna a vértezetükön, a lány megvetése azonnal utat talált volna hozzájuk, és halálos sebeket ejtett volna rajtuk. Viszont ha Joe nem bunkó egoista, akkor vagy olyan sötét, mint az éjszaka, vagy olyan naiv, mint Forrest Gump. Katherine egyik lehetőséget sem találta helytállónak. Egy pincérnő lépett az asztalukhoz. – Hadd ajánljam önöknek a mai specialitásunkat – mondta. – Az előétel rókagombás rizottó… Több se kellett Katherine-nek. Széles mosolyt villantott Joe-ra, aki – kissé meghökkenve a kedves gesztustól – készségesen viszonozta azt. Katherine-nek csak most jutott eszébe, mennyi szépséget tartogat ez a játék. Miközben a férfi hosszú, érzékeny ujjait figyelte, amint a borospohár szélén babrálnak, szinte teljesen elfeledett bizsergés támadt a teste legbelsejében. Mintha egy vékony húr pendült volna meg benne. Jaj, ne! Keskenymetéltet rendelt. Csak semmi kecmec. Nem volt hajlandó biztonságos, randevúhoz illő ételt kérni, amely nem tartogat váratlan baleseteket. Kit érdekel, ha a tészta rakoncátlan kötegekben lóg le a villájáról, amikor a szájához emeli? Kit érdekel, ha az állához tapad, márványsajtos gombaszósszal borítva be a bőrét? Ez is azt mutatja, gondolta magában a lány, hogy fütyül a férfira. Legszívesebben spenótot rendelt volna, hogy jól beragadjon a fogai közé, de ez a fogás, sajnos, nem szerepelt az étlapon. Miközben az előétellel foglalatoskodtak, a beszélgetés automatikusan az egyetlen közös pont, a munka felé terelődött. De Joe olyan fesztelenül beszélt saját magáról, hogy Katherine attól tartott, a férfi ugyanezt várja el tőle is. Joe megemlítette, hogy néhány héttel azelőtt „otthon” járt. Majd hozzátette: – Júliusban múltam harminc, és az anyám a fejébe vette, hogy mivel még mindig nem nősültem meg, csak buzi lehetek. – De amikor a férfi nem hallgatott hosszasan, és nem meresztett mohó szemeket Katherine-re, mint kutya a velős csontra, a lány megnyugodott. Joe talán mégsem akarja kiszedni belőle, hány éves és megkérték-e már a kezét. – Hová valósi? – kérdezte a lány. – Devonba. Igazi falusi gyerek vagyok. – Mintha ez olyan nagy érdem lenne, gondolta magában Katherine gúnyosan. – Én is vidékről származom – csúszott ki mégis a száján. És amikor a férfi kérdezgetni kezdte, röviden bemutatta Knockavoyt. Legalábbis a környékét. Mesélt az Atlanti-óceán hatalmas hullámairól, amelyek néha olyan magasra csapnak, hogy a házak ablakait nyaldossák. A levegő pedig olyan sűrű… – A barátnőm, Tara szerint szinte harapni lehet. – Szegény Tara, gondolta magában Katherine. Igaza van, tényleg másra se tud gondolni, csak az evésre. – Ez úgy hangzik, mint egy reklámszöveg. – A lány elmosolyodott. – Biztosan nem szívesen jött el onnan. – Á! Alig vártam, hogy megszabadulhassak – vallotta be a lány. – Tetszik, hogy Londonban egy lehetek a sok közül. – Ez itt egy urbánus szemétdomb – ellenkezett Joe –, ahol mindenki fütyül a másikra. – Lehet. De fantasztikusak az üzletek – vágott vissza csípősen Katherine. Joe elnevette magát, és leplezetlen csodálattal méregette a lányt. Tényleg jóképű, gondolta magában Katherine. Ez bosszantotta. Kihozták a második fogást. Joe étele egy félelmetes függőleges építmény volt. – Ezt meg hogy csinálják? – kérdezte elismerően, gondolatban darabjaira szedve az egészet. – Már látom. Egy köteg paradicsomos pirítós, egy réteg csirkehús, egy réteg bazsalikom, egy réteg aszalt paradicsom és egy réteg mozzarella. A sor a végtelenségig ismételhető. Kedves nézőink, otthon ne próbálják utánunk csinálni. – Tud főzni? – Katherine maga sem tudta, miért tette föl ezt a kérdést. Kit érdekel az ilyesmi? – Igen. – A férfi egészen felélénkült. – Isteni zöld curryt tudok készíteni. Kíváncsi rá, hogyan? A lány a villájára csavart egy adag tésztát, és bólintott. Kissé elkedvetlenedett. Joe most

megpróbálja elkápráztatni a szakácstudományával. Dögunalom! – Először is beszerzem a hozzávalókat. Bármilyen Marks and Spencer cucc megfelel. Odamegyek a hűtőpulthoz. Ez nagyon fontos, Katherine – fenyegette meg a lányt a mutatóujjával –, mert a legtöbben ott rontják el, hogy a fagyasztópultot keresik fel. Ezután kiveszek belőle egy doboz félkész zöld curryt. Otthon letépem róla a kartonpapírt, a műanyag borítást négy helyen megszurkálom egy villával. Csak négy helyen. – A férfi hatásszünetet tartott, majd jelentőségteljes hangon hozzátette: – De nem is kevesebben. Aztán (ez az én külön bejáratú trükköm), bár a csomagoláson az áll, hogy négy percre kell betenni a mikróba, én csak három és fél percig melegítem. – Joe cinkosan Katherine-re kacsintott. – Aztán lehúzom a műanyag borítást, és úgy is beteszem még fél percre. Ahogy a hozzáértők szokták mondani, csodálatos karamellbevonat képződik a tetején. A férfi széles vigyorral fejezte be a mondókáját, a lány pedig jókedvűen, megkönnyebbülten nevetett föl. – Egy kicsit kemény lesz – vallotta be Joe –, de ez a karamellizálás lényege. Rizzsel tálalom, amit az indiai gyorsétteremből hozatok. Most maga jön, mondjon egy receptet! – Rendben – felelte a lány, lassan ráérezve a dolog ízére. – Hadd gondolkodjam. Megvan, ez jó lesz. Ideális esetben telefonkönyv kell hozzá, bár a postaládában talált szórólapok is megteszik. Fölveszem a kagylót, bepötyögöm a számot, rendelek egy vékony tésztás, normál tenger gyümölcsei pizzát dupla paradicsomszósszal, aztán, és ez a lényeg, bemondom a címemet. Ennyi az egész: fél órán belül az asztalon gőzölög a finom vacsora. Persze csak akkor, ha a pizzafutár is úgy akarja. – Ezt jó tudni – jegyezte meg a férfi elgondolkodva. – Valamelyik este a férjem főnöke jön vacsorára, akkor majd kipróbálom. – Szokott főzni egyáltalán? – Katherine úgy érezte, Joe meg ő rokon lelkek. – Nem. – A férfi barna szeméből őszinteség sugárzott. – Soha. Hát maga? – Maga is utálja azokat, akik óriási feneket kerítenek a főzésnek? – Azt nem mondanám. Csak nem értem őket. – Tudom, mire gondol. – Ha Isten úgy akarta volna, hogy süteményt süssünk, minek teremtett cukrászdákat? – Erről van szó. Egyetértő arckifejezéssel fürkészték egymást. – Kiadhatnánk egy szakácskönyvet – szólalt meg a férfi hirtelen. – Azoknak, akik utálnak főzni. – Nem is rossz ötlet. Egy csomó receptem van. – Katherine arca felragyogott. – Tudok egy jót. Menjünk el a boltba, vegyünk egy doboz humuszt, tépjük le róla a kartonpapírt meg a celofánt, és már tálalhatjuk is! – Fantasztikus! – Joe kápráztató mosolyt villantott a lányra. – Hadd mondjak én is egyet. Hogyan készítsünk könnyen és gyorsan marhasültet? Töltsük az anyánknál a hétvégét. – Beletehetnénk egy csomó színes fotót – mondta Katherine felvillanyozva – mikrókról meg pizzafutárokról meg műanyag dobozokból falatozó emberekről. – A mi könyvünk más lenne, mint a szokásos gasztro-pornó, – Joe arca ragyogott a boldogságtól. – Delia Smith*, meg vannak számlálva a napjaid! *népszerű brit televíziós szakácsnő

Katherine kénytelen volt elismerni, hogy Joe kedves fickó. Vagy legalábbis annak látszik. Ettől még elmebeteg baltás gyilkos is lehet. Általában így szokott lenni. Mind a ketten elhallgattak, és csak ekkor vették észre, hogy odakint eleredt az eső. – Esik – sóhajtott fel Katherine. – Én szeretem az esőt. – Maga, úgy látszik, mindent szeret – Katherine-t hirtelen elfogta a keserűség. – Létezik férfi Pollyanna? Mert akkor maga az.

Joe felnevetett. – Csupán arról van szó, hogy szerintem a legtöbb dolgot a magunk hasznára tudjuk fordítani. Vegyük például az esőt. Képzelje el a következő jelenetet – utasította Katherine-t, kecses mozdulatot téve a kezével. – Kint zuhog az eső, a cseppek dobolnak az ablaküvegen, de maga bent heverészik a szobában, a kanapén, a kandalló mellett, jól betakarózva, egy üveg vörösbor társaságában… – Vastag zokniban és melegítőnadrágban – szólt közbe Katherine, megdöbbenve saját lelkesedésétől. Joe bólintott. – Már megrendelte a kínai kaját… – A tévében egy jó film megy… Joe szeme izgatottan csillogott. – Egy fekete-fehér film… – Naná… – A Philadelphiai történet… ? – A Casablanca… ? – Nem! – kiáltották egyszerre. – A Római vakáció! Egymás szemébe néztek. Szikrázott körülöttük a levegő, olyan közel érezték magukat egymáshoz, hogy Katherine meg volt győződve róla, a férfi a veséjébe is belelát. Mindent ki tud szedni belőle. Amikor a pincérnő ezt a pillanatot választotta arra, hogy az asztalukhoz pofátlankodjon és megkérdezze, elviheti-e a tányérokat, Katherine legszívesebben megcsókolta volna, míg Joe-nak kedve lett volna fejbe vágni egy bunkósbottal. Hogy minél későbbre tolja azt az időpontot, amikor vissza kell indulniuk az irodába, Joe mindenáron rá akarta beszélni Katherine-t, rendeljen édességet. – Egy triplacsokis puding? – kérdezte, az étlapba mélyedve. – Vagy egy karamellás praliné? Katherine összeszorította a száját. Mit képzel róla ez az alak? Hogy nő? – Maga kér még valamit? – kérdezte. – Nem, de… – Akkor maradjunk ennyiben – felelte a lány fagyosan. A férfi pedig nem értette, mit rontott el. Eddig minden olyan simán ment. Katherine azonban az órájára pillantott, és látta, hogy letelt az egy óra. Tulajdonképpen hosszabbra is nyúlt valamennyivel. Haragudott magára, és a férfira is. Újra álarcot viselt. Rendelt egy kávét, és sorolni kezdte a Noritaki fix és változó költségeit. Csak hogy megmutassa Joe-nak, a gyereknapnak vége, egy papírlapot húzott elő a táskájából. Majd – merő kegyetlenségből – az asztalra helyezte a zsebszámológépét. – Egy italt? – kérdezte Joe, amikor végeztek. – Csak egy pohárkával, és utána indulunk. A lány merev arccal megrázta a fejét. – Ugyan már! Egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta: „Hosszú az éjszaka, ne menjen még haza.” – A huszadik század egyik legzseniálisabb gondolkodója pedig azt mondta – felelte Katherine hűvösen, táskájába hajítva a zsebszámológépet –: „Ennyi volt, hapsikáim!” Felállt. Katherine, lelkiismeret-furdalását a földbe döngölve, hagyta, hogy a férfi fizessen. Hiszen ő nem is akart eljönni. De amikor Joe felállt, pajkosan odaszólt neki: – Ne felejtsen el számlát kérni, hogy visszaigényelhesse a pénzt. Amikor a férfi ránézett – látszott rajta, hogy egyszerre érez sértődöttséget és undort a kellemetlen megjegyzés miatt Katherine már-már azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Majdnem négy óra volt, amikor visszaértek az irodába. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Többször nem is fordul elő, fogadta meg magában Katherine. A hó végéig úgyis kirúgják a pasast. A

Breen Helmsford mércéjével mérve már így is túl sokáig rontotta itt a levegőt. Az lesz életem legszebb napja, gondolta magában Katherine, amikor Joe végkielégítését számolhatom. Csupán az volt a bökkenő, hogy a férfi jól végezte a munkáját és mindenki kedvelte. Ez szinte elviselhetetlen nyugtalanságot keltett a lányban. De mire hazaért, rossz hangulatát valami forró hevület váltotta fel, ami még csak fel sem tűnt neki. Amíg Tara szóba nem hozta. Katherine egy csöppet sem volt elragadtatva.

21 Amikor Tara belökte a bejárati ajtót, háta mögött dugdosva a szatyrait, Thomas már az előszobában állt. Beryl féltékenyen tekergőzött a lába körül. – Milyen volt a torna? – A torna? Ja, kemény – hazudta a lány. – Húzós. – Akkor jó – nyalta meg a szája szélét Thomas elégedetten. Talán az éhség tette, talán a visszafojtott harag, amit Thomas szombati beszólása miatt érzett, de valami oknak mindenképpen ott kellett lapulnia a háttérben, mert Tara váratlanul és megmagyarázhatatlan módon így támadt Thomasra: – Akkor jó? Akkor jó? Kitüntetést is adsz érte? Vagy leosztályozol? Mit érdemlek? Tízből nyolc pontot? Négyes alát? Hármas fölét? Az isten áldjon meg! Thomas csak a szemét meresztgette döbbenetében, és hang nélkül ki- meg becsukta a száját. – Úgy tátogsz, mint egy aranyhal – vágta oda neki Tara. – Telefonálni mentem. A lány becsörtetett a hálószobába, a padlóra hajította a szerzeményeit, egyik kezével cigarettára gyújtott, a másikkal pedig bepötyögte Fintan számát. – Na, mit mondott az orvos? – Nem mentem el – sóhajtotta Fintan. – Nem fogod kitalálni, mi történt azután, hogy beszéltünk. – Mi történt? – Eltűnt a dudor – válaszolta nevetve Fintan. – Mintha kiengedték volna a levegőt egy lufiból. Az egyik percben még akkora volt, mint egy kivi, aztán akkora, mint egy szőlőszem, aztán akkora, mint egy mazsola! – Kicsit aggódtam miattad. – Tara pocsékul érezte magát. – Nem akarsz mégis elmenni az orvoshoz? Legalább megtudnád, mitől volt az egész. – Fölösleges – tiltakozott Fintan. – Elmúlt a veszély. Porszem került a gépezetbe, de most már nem is érdemes foglalkozni vele. – Tényleg akkora volt, mint egy kivi? – Majdnem. – Az embernek nem duzzad fel a nyaka csak úgy – kötötte az ebet a karóhoz Tara, és nagyot szívott a cigarettájából. – Valami baj van, ki kéne deríteni, micsoda. Mi lesz, ha megint előjön? – Nem jön elő. – De előjöhet. – Nem! – Sandro mit mond? – Sandro nem mond semmit, vagy csak nagyon keveset, mint tudod. – Fintan, ne hülyéskedj! – Miért ne? Hosszú csönd támadt. Végül Tara kénytelen volt hangot adni az aggodalmának. – Fintan, kérdezhetek valamit? Semmi közöm hozzá, de azért megkérdezem. Voltál mostanában AIDS-teszten? – Tara, eltúlzod a dolgokat. – Nézz a szemembe – vágott közbe a lány ellentmondást nem tűrő hangon –, és felelj: voltál mostanában AIDS-teszten? – Nem tehetem. – Azt akarod mondani, hogy nem voltál? – Tara hangja elvékonyodott az idegességtől. – Azt akarom mondani, hogy ez nem telefontéma.

– Tudod, mire akarok kilyukadni. – Te voltál AIDS-teszten? – kérdezte hirtelen Fintan. – Nem, de… – De mi? A lány elhallgatott. Hogyan fogalmazza meg? – Mindig használtok óvszert Thomasszal? – vágott közbe Fintan. Más körülmények között Tara elnevette volna magát, mert eszébe jutott, micsoda patáliát csapott Thomas az első együtt töltött éjszakán, amikor a lány megpróbálta rávenni, hogy használjon óvszert. – Mintha papirostul szopogatnám a cukorkát – siránkozott. – Mintha zokniban mosnék lábat. – Tara többé nem hozta elő a témát. Szerencsére az Alasdairrel való szakítás után sem hagyta abba a tablettaszedést. – Hát, nem mindig, de… – És Thomas volt mostanában AIDS-teszten? Na persze, gondolta magában Tara. Ő lenne az utolsó, akit rá lehetne venni. – Nem, de… – Akkor fogd be a szád, légy szíves – mondta Fintan, udvariasan, de keményen helyre téve a lányt. – Köszönöm, hogy aggódsz miattam, de valószínűleg csak enyhe myxomatosis volt. Vagy cukorbetegség. Hogy vannak a nyavalyáid? Tara azonban, akinek lángolt az arca a dühtől meg a szégyentől, nem akart belemenni a játékba. – Nem újult ki a veszettséged? – kérdezte a férfi. A lány egy szót sem szólt, magában elátkozta kellemetlen kotnyelességét. Lehet, hogy neki sokkal nagyobb esélye van rá, hogy HIV-fertőzött legyen, mint Fintan-nek. – Vagy a maláriád? – érdeklődött a férfi udvariasan. A lány csak hallgatott. – Most hallottam, hogy egy nagy adag lépfene-baktérium kószál szabadon, öltözz fel jól! – Hát, ha biztos vagy benne, hogy jól érzed magad… – mondta a lány meghunyászkodva. – Megyek vacsorázni. Holnap hívlak. – Egész héten nem leszek itthon – felelte a férfi. – Brightonban van dolgom. Hélvégén találkozunk. Thomas az ajtónál hallgatózott. Tara félretaszította, és becsörtetett a konyhába. Haragudott magára, Fintan szavai mély sebet ütöttek rajta, éhes volt, és azon igyekezett, hogy mihamarabb semmissé tegye a fogyókúrával kapcsolatos fogadalmait. – Van itthon valami ennivaló? – Feltépte a konyhaszekrény ajtaját, és undorodva tekintett végig a polcokon árválkodó diétás levesporon, paradicsompürén, száraztésztán és macskaeledelen. – Mintha éhség sújtotta övezet lennénk. Ha nem vigyázunk, a WHO helikopterei kukoricát és lisztet fognak ledobálni nekünk. Hozzunk létre alapítványt, egy vagyont kereshetnénk vele. Thomas megrökönyödve nézte a lányt. Tara még sosem viselkedett így. A másik szekrényben Thomas hús- és vesepástétomai tornyosultak. – Egyél belőle nyugodtan – mondta készségesen a férfi, és maga is meglepődött, mennyire remeg a hangja az izgalomtól. – Előbb eszem meg a saját vesémet – csattant fel a lány. – Hány óra? Még nyitva van a bolt. Megyek, veszek magamnak valami ennivalót. – Várj! Veled megyek. – Szó se lehet róla – felelte a lány, azzal felkapta a kocsikulcsokat. – Vegyél jó sok zöldséget – kiáltott utána a férfi. Tara hátrafordult, Thomas elé lépett, és egészen közel dugta az arcát a férfi arcához. – Befognád végre? – kérdezte, azzal sarkon fordult, faképnél hagyta a zavartan pislogó férfit, beszállt a kocsiba, és nagy fékcsikorgások közepette elviharzott. A nyúlszívűből, ím, hős lett. A nyúlszívű, ím, nem

bír magával.

Tara vagy egy tucat kőbe vésett szabály szerint élte az életét. „Ne tedd mással, amit magadnak sem kívánsz” – szólt az egyik. „Ne menj vásárolni üres gyomorral” – hangzott a másik. De ma szabályszegő hangulatban volt. Kocsi vagy kosár? Kosár vagy kocsi? Mekkora pusztítást akar véghezvinni? Kocsi, határozta el. Villámgyorsan átverekedte magát a zöldség- és gyümölcsrészlegen, lesújtó pillantásokat vetve jobbra és balra. Egy szem friss árut sem hajlandó hazavinni ma este. Megpillantott egy halom répát. A répa a barátom, emlékeztette magát a lány. Sokszor előfordult, hogy a nyers sárgarépa tartotta kordában az étvágyát. De nem ma. Hacsak nem csokival van bevonva. – Hogy rohadnátok meg, hülye répák! – dünnyögte Tara az orra alatt. Egy fiatal srác, aki két napja érkezett a cardiffi busszal, meghallotta a megjegyzést. Ezek szerint igaz, amit az anyja mondott: London tényleg tele van elmebetegekkel. Király! Tara rajtakapta a fiút, aki le nem vette róla a szemét, és különös gondolata támadt. Néhány londoni bevásárlóközpont ismerkedési esteket szokott rendezni egyedülállóknak. Lehet, hogy ő is egy ilyenbe csöppent bele? Félénken felpillantott, és látta, hogy a fiú még mindig mereven bámulja. Meglepődött, de nem volt ellenére a dolog. Már majdnem rámosolygott a srácra, de aztán úgy döntött, fölösleges törnie magát. Kinek kellenek a férfiak, ha enni is lehet? Ennivaló pedig van dögivel. Tara bevásárlótúrái rendszerint szokatlanul hosszúra nyúltak. Olyan volt az egész, mintha aknamezőn sétálna végig. Minden döntést alaposan megfontolt és megrágott. Kötelességtudóan végigtanulmányozta a csomagolás hátoldalára írtakat, hogy lássa, mennyi kalóriát és zsírt tartalmaz a termék. Ötszázalékos zsírtartalmon felül semmi sem kerülhetett a kocsiba. „Nincs kegyelem!” – hangzott Tara mottója. Kivéve, ha Thomas nem figyelt. A lány néha sóvárogva futtatta végig az ujját a tilalmi listán lévő indiai készételek vagy gyorsfagyasztott pizzák dobozán, azt kívánva, bárcsak másképp alakulnának a dolgok. Arról viszont már régen leszokott, hogy végigsétáljon a kekszespolcok között, mert túl nagy volt a veszteségérzet. Csak szorosan az ajtó mellett. Szenvedélyes szerelem volt, talán túl szenvedélyes is, és a lány jól tudta, hogy soha nem lehetnek barátok. De néha önkéntelenül is felidéződtek benne a szép emlékek. Az emlékek gyönyörűek, és mégis… Egy rózsaszín plüsskeretbe foglalt kép, amely őt ábrázolja, amint lassan körbeforog a tengelye körül, kacag, a haja lobog a szélben, kezében egy csomag zselés keksz. Vagy egy másik, amelyen egy kukoricamezőn szalad lefelé egy csodaszép nyári napon, kéz a kézben egy csomag narancsos Viscountsszal. Vagy egy harmadik, amin boldog kacajjal szorítja oda az arcát egy csokis-gyömbéres-mogyorós tallérhoz. Ó, azok a régi szép idők… De ma este minden másképpen alakult. Tara úgy dübörgött végig a polcok között, mint egy Kuvait megszállására indult iraki tank, most az egyszer nem volt hajlandó visszafogni magát. Ma Mindent Szabad. Egyetlen jól irányzott mozdulattal a kocsijába söpörte a csipszes polc tartalmának zömét. Egy hangyányi lelkiismeret-furdalás nélkül hajított melléjük néhány zsírtól csöpögő szendvicset, nehogy megéhezzen hazafelé menet. Nehéz volt megállnia, hogy meg ne kóstolja, amit a kocsijába tett. Végül, remélve, hogy nem sokan látják, mit csinál, feltépett egy hatalmas zacskó csipszet. Aztán egy másikat. Aztán egy zacskó disznóhúspástétomot. Aztán a kekszek következtek. Nem bírván uralkodni magán, kézbe vett egy zacskó csokis-mogyorós kekszet, és jól megnézte magának. Ezt talán mégse, gondolta magában. De egy gonosz kis hangocska azt suttogta a fülébe: Már miért ne?

Nem bírta elhatározni magát, remegett a vágytól és az előtte álló lehetőségtől. Aztán zúgni kezdett a füle, és testét elöntötte az adrenalin, magával sodorva minden gátat. Reszkető ujjakkal tépte fel a csomagolást. Olyan volt az egész, mint egy kutyaviadal: az evés maga homályos álomképnek tűnt csupán, miközben morzsák, csokidarabkák, mogyorószemcsék és szétmarcangolt celofándarabkák repültek szerteszét. Tara nem volt magánál, szinte eksztázisba került, bár alig érezte az ízeket – semmi sem időzött eleget a szájában ahhoz, hogy az ízlelőbimbók lecsaphassanak rá. Szigorúan csak átmenő forgalomról lehetett szó. Egyszer csak vége volt. A józan ész visszavette az irányítást, és vele együtt a szégyen is megérkezett. Tara, bár a marcangoló izgatottságtól és éhségtől sikerült megszabadulnia, nyomorultul érezte magát. A pénztárhoz oldalgott, és majdnem a föld alá süllyedt szégyenében a kocsijában tornyosuló üres zacskók miatt, porig sújtottan nézte, amint a pénztárosnő sorban végighúzza őket a leolvasón. De ha megpróbálja eltüntetni a bizonyítékokat és elrejti a zacskókat, letartóztatnák bolti lopásért. Ő az a fajta, aki sosem ússza meg. Mit képzelt tulajdonképpen, gondolta magában elkeseredetten. Elment az esze? Tízpercnyi ámokfutás alatt egy egész napi tudatos koplalás eredménye veszett kárba. Ki tudja, mennyi telített zsírsavat falt föl az előbb? És mi lesz a fogyókúrával? Mi lesz a nemes elhatározásával? A sok erőfeszítéssel? Hiszen már majdnem elment tornaórára, és ez a rengeteg küszködés most kárba vész? Észrevette, hogy a fiatal srác megint őt bámulja, és már nem hitte azt, hogy azért, mert ki akar kezdeni vele. Aztán eszébe jutott Thomas. És halálra rémült. Összeveszett Thomasszal, és megszegte a diétát. Nem elég, hogy kövér, még hárpia is. Mit tett? Most túl képlékenyek a dolgok ahhoz, hogy azt vágja Thomas fejéhez, úgy tátog, mint egy aranyhal. A rettegéstől és túlzott cukorbeviteltől felajzott Tara hazahajtott. Annyi narkotikum keringett a véráramában, hogy ha nyilvános helyen vérengzeni kezdett volna, nincs az a bíróság, amelyik elítéli. Thomas a konyhaasztalnál ült, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott, miközben Beryl a kosarában kuporgott mellette. Amikor Tara belépett, a férfi idegesen pillantott fel. – Szia! – mondta nyájas, ideges mosollyal. – Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – mentegetőzött Tara, aki már annyira hozzászokott Thomas uralmához, liogy amikor az ő kezébe került a hatalom, azt hitte, tévedés történt, és alig várta, hogy visszaszolgáltassa azt jogos tulajdonosának, mintha egy pénztárca lenne, amit az utcán talált. – Nem csodálom, ha dühös vagy rám. Borzasztóan sajnálom, ami történt, és ígérem, hogy holnaptól szigorú diétába kezdek. Thomas szelídsége minden egyes bűnbánó szóval egyre halványodott, hogy visszaadja helyét a felvágós arroganciának. A férfi mellkasa láthatóan kidomborodott, alázatos, bűnbánó képe pedig már a múlté volt. Mire Tara beszámolt neki Fintan kivi nagyságú dudoráról, Thomas már elég biztos volt magában ahhoz, hogy megjegyezze: – Ahogyan viselkedik, még szerencse, hogy csak a nyaka miatt kell aggódnia.

22 Lorcan Larkin színész volt. Ezt a hivatást választotta magának, és a magánéletét is e szerint alakította. Húszas és korai harmincas éveiben óriási népszerűségnek örvendett Írországban, igazi szupersztár volt. Két ír darabban is szinte lángra gyújtotta a színpadot, messze felülmúlva színésztársait. A kollégái kezdettől fogva kellemetlen alaknak tartották, de ezek után egyenesen gyűlölték. Néhány évig egy ír szappanoperában is szerepelt, egy megrögzött szoknyavadászt játszott benne. Ami nagy előnyére szolgált, mert a civil életben azzal magyarázhatta botrányos viselkedését, hogy nem bír elszakadni a szerepeitől. A televízióban alakított öntörvényű figura ellenére (amely csupán gyenge utánzata volt az eredetinek) Lorcan igazi szexszimbólummá vált. Az emberek megőrültek érte. Lorcan találkozott a közjogi méltóságokkal, és csak nagy ritkán fordult elő, hogy a napi postája között nem talált egy-egy női bugyit. A hisztéria még akkor sem hagyott alább körülötte, amikor a bulvárlapok keserű hangvételű cikket közöltek le a férfi volt feleségéről, aki végig kitartott mellette a nyomorúságos években, és akit Lorcan, miután befutott, azon nyomban faképnél hagyott. Lorcan-nek azonban – mint mindig – ez sem volt elég. Furcsának találta az írek rajongását. Mit tudják ezek, gondolta magában. Persze az ír az egyik legkifinomultabb ízlésű, legműveltebb nemzet a világon, de a férfi olyan emberek csodálatára vágyott, akik igazán számítanak. Így hát négy évvel ezelőtt, óriási médiafelhajtás közepette, Lorcan búcsút intett Írországnak. — Én sem leszek fiatalabb – viccelődött az újságírókkal. Ebből egy szó sem volt igaz: Lorcan mindig is azt gondolta magáról, hogy halhatatlan. Meg sem állt Hollywoodig, hogy megmutassa az ottaniaknak, mitől döglik a légy. Úgy vélte, csupán napok kérdése, hogy saját azúrkék úszómedencéje mellett üldögéljen, egy hatalmas forgatókönyvkupac alatt, bottal hessegetve el magától a rendezőket. Roppant kellemetlen meglepetés volt a számára, amikor megtudta, hogy Hollywoodban már tele a padlás szexi ír férfiakkal. Három éppen elég. Pierce Brosnan, Liam Neeson és Gabriel Byrne megteszi a magáét, köszönjük szépen. Úgy tűnt, abban a hónapban a skót színészek iránt lendült föl a kereslet, Hollywood egyszerűen nem bírt belelni velük. Lorcan már azt fontolgatta, hogy Ewanra változtatja a keresztnevét. Félelmet nem ismerve elfogadta egy homoszexuális kibervámpír biciklista szerepét egy művészfilmben, amelynek forgatásakor minden ajtócsukódásra összedőlt a díszlet. És amiért egy vasat sem kapott, mivel félidőben elfogyott a pénz. Az óriási sikernek köszönhetően felajánlottak neki egy szerepet – ami tulajdonképpen a főszerep volt – egy felnőtt filmben, amikor a rendező egy nyilvános vécében felfedezte, hogy Lorcannek minden adottsága megvan ahhoz, hogy jól teljesítse a feladatot. Ezek után Lorcan már nem volt annyira rettenthetetlen. Igazából nagyon is félt. Az azúrkék úszómedencék, amelyeknek egyáltalán a közelébe merészkedhetett, azok voltak, amelyeket a megélhetése érdekében takarított. „Pihenésének” tizennegyedik havában végül elérkezett a nap, amikor a férfi kénytelen volt elismerni, hogy nem jöttek össze a dolgai – azt, hogy „kudarcot vallott”, még magának sem volt hajlandó bevallani. Little Tijuanában lakott, egy fullasztóan meleg, levegőtlen lyukban, amelynek még rendes ablaka sem volt – csak egy lehúzott, téglalap alakú műanyag redőny lógott a csupasz betonfal előtt. Lorcannek az előző héten mályvacukros kukoricapehely volt a reggelije, az ebédje és a vacsorája. A kocsiját visszavették, így napi három órát kellett buszoznia, ha el akart jutni a meghallgatásokra. Nem mintha sok meghallgatásra hívták volna: a férfi annyira nemkívánatos személy volt Hollywoodban, hogy még le sem tartóztathatta volna magát. Egészen idáig mágnesként vonzotta a sikert. Amikor ráébredt, hogy többé nem terem neki babér, kínzó félelem és bizonytalanság fogta el. Lorcan önbizalma olyan nagy, ám ugyanakkor olyan ingatag volt,

hogy folyton többel akart elérni, mint mások, hogy mindenkit lepipálhasson. Még több sikert, még több megbecsülést, még több pénzt, még több nőt. Kétség sem fért hozzá, hogy el kell hagynia azt a helyet, ahol semmibe veszik. Volt még annyi pénze, hogy visszarepüljön Európába. De semmiképpen sem térhetett haza Írországba. Azok után, hogy hazudott az embereknek, azt állítva magáról, hogy sztár, holott nem is volt az, szó sem lehetett róla. Ehelyett Londonba ment, remélve, hogy a nagyváros forgatagában megszabadulhat szégyenétől. Egy parányi, dohos szobát vett ki Camdenben, ahol egy barátságos, köpcös fiú lett az albérlőtársa, aki parkolási bírságok behajtásával kereste a kenyerét. Lorcan elkeseredettségében azzal próbálta meg visszanyerni önbecsülését, hogy maró kritikával illette a Hollywoodban készülő förmedvényeket. – A színpad volt az első nagy szerelem az életemben – bizonygatta a Guardiannek. A Camdeni Guardiannek, az egyetlen sajtóterméknek, amely érdeklődést mutatott a tény iránt, hogy Lorcan hazatért. (Ők is csak azért, mert a színész az irodájuk mellett lakott.) – Komolyan mondom. – Hollywood alaposan kikezdte Lorcan önbecsülését, de a férfi felfogadott egy ügynököt, és meghallgatásokra kezdett járni. A színészvilág azonban elképzelhetetlenül érzékeny, és már messziről kiszúrja a balekokat. Lorcan hiába volt bámulatosan jóképű, szinte félelmetesen szexi, nyoma sem maradt korábbi tehetségének. A rossz nyelvek egyenesen azt rebesgették, hogy az a bizonyos korábbi tehetség nem is létezett. Senki sem akar ilyen alakokkal kezdeni. A sikertelenség ragályos. Így hát, miközben a szereplőválogatást intéző lányok majd kiugrottak a bőrükből, hogy lefekhetnek Lorcannel, arra már kevesebb hajlandóságot mutattak, hogy szerepet biztosítsanak neki a készülő produkcióban. Lorcan csak büszkeségből tartott ki. Büszkeségből, továbbá azért, mert semmi máshoz nem értett. Nem volt más választása, mint minden egyes pofon után felállni, és elölről kezdeni az egészet. A két év során, amit Londonban töltött, a Hamlet, a Lear király, a Macbeth és az Othello meghallgatásain vett részt. Tíz hónapnyi mellőzöttséget követően végre kapott egy felkérést, A számla című darabban. Egy IRA-s bombagyárost alakított, és mindössze ennyiből állt a szerepe: „Az istenit, gyünnek! Futás, Mickey!” Legnagyobb elkeseredésére a tour de force nem nyitott meg előtte további ajtókat, és a férfi pimasz, arrogáns külseje vívódó belsőt takart. Lorcant dühítette, hogy nem ő a leghíresebb, legkeresettebb, legkapósabb színész. Persze még nem volt minden veszve – lehet, hogy a szerepeknek, a pénznek és a dicsőségnek híján volt, de a lányok megmaradtak. Ez volt Lorcan életének egyetlen szelete, amely továbbra is virágzott, ez a mikrokozmosz jelentette a példát arra, a férfi milyennek képzeli a jövőjét. A nők között Lorcan könnyedén fitogtathatta az erejét. Persze nem jelentett nagy kihívást megríkatni egy-egy libát, de ez is jobb volt, mint a semmi. Lorcan biztosan mozgott, és mindig ő nyert. Hónapok teltek el újabb felkérés nélkül, és a férfi komoly pénzszűkébe került. Az igazat megvallva, egy árva fityingje sem maradt. Keserű szívvel, mintha a fogát húzták volna, beállt pincérnek. Őt, a nagy Lorcan Larkint arra kárhoztatták, hogy szénégető spagettit szolgáljon fel a pórnépnek. Hová jutott a világ! Szerencsére egy hét múlva kirúgták, mert gond volt a hozzáállásával. (Az igazgató nem bírta megértetni vele, hogy ha valaki még egy csésze kávét rendel, azt kell mondani: „Igen, uram, máris hozom.” Nem pedig ezt: „Mit ugráltat? Nem vagyok a csicskása.”) Lorcannek nem volt más választása, új jövedelemforrás után kellett néznie. Felcsaphatott volna selyemfiúnak. Éppen elég gazdag idős hölgy élt Londonban, aki biztosíthatta volna a számára azt az életstílust, amelyhez olyan gyorsan sikerült hozzászoknia. Míg ő, cserébe, szexuális szolgáltatásokat nyújtott volna nekik. De felfordult a gyomra a gondolattól. Semmi kifogása nem volt ellene, hogy idősebb nőkkel feküdjön le, de ő akarta megszabni a feltételeket. Fél éve azonban egy hét leforgása alatt három jó dolog is történt vele. Először is, őt választották az Ír Turisztikai Bizottság reklámhangjának, ami nem volt különösebben eget rengető feladat, de legalább sör is került a hűtőbe. Másnap Lorcannek sikerült szövetkezeti lakást szereznie a Chalk

Farmon – végre a maga ura lehetett. (Benjy vigasztalhatatlan volt.) Aztán megismerkedett Amyvel. Egy bulin volt Benjyvel, amikor először találkozott a lánnyal. Benjy mindössze egyetlen pillantást vetett Amy hosszú, kecses tagjaira, tiszta, ragyogó arcára, vörösesszőke fürtjeire, és máris arra a véleményre jutott, hogy a világ legszebb nőjét látja maga előtt. – Nézd! – bökte oldalba Lorcant. – Azt hittem, a bögyös nőket szereted. – Lorcan hangja közömbösségről árulkodott. – Rosszul hitted. Én minden nőt szeretek – felelte Benjy bánatosan. – Akit megkaphatok. – Hát akkor, az erő legyen veled. És ne feledd, mire tanítottalak. Legyél félszeg. Szégyellős. – Nem mehetek oda hozzá! – Benjy meg volt döbbenve. – Miért nem? Ha egyszer bejön a csaj. – Pontosan ezért. – Gyerünk, fiam! – türelmetlenkedett Lorcan, és hátulról nagyot lökött Benjyn. Benjy remegő lábakkal tántorgott keresztül a szobán, hogy bedobja magát. Lorcan a falnak támaszkodott, és félig lehunyt szemmel figyelte a lányt. Kinek a pap, kinek a… másik pap. Benjy feltűnően hamar visszatért. Lángolt az arca a szégyentől. Kizárólag a bámulatosan jóképű férfiak engedhetik meg maguknak, hogy félszegek legyenek. A többiek csak hülyét csinálnak magukból. – Na, hogy ment? – kérdezte leereszkedő hangon Lorcan. – Megpaskolta a fejemet, és azt mondta, édes pofa vagyok. – Azt hiszem, abban mind a ketten egyetértünk, hogy nem ez volt a megfelelő válasz – jegyezte meg Lorcan. – Jól van, most nézd meg, hogy csinálják a nagyok. Figyelj és okulj. Mert én vagyok a suttogó. – Az meg mi a franc? – kérdezte Benjy morcosan, mert attól tartott, Lorcan könnyedén elhalássza turcsi orra elől Amyt. – Az, akit a filmben is láttál, azzal a különbséggel, hogy én nem a lovakat etetem a tenyeremből, hanem a nőket. – Ez a nő senkinek a tenyeréből nem hajlandó enni – fakadt ki Benjy felhevülten. – Dehogynem. Ez a szép arc, ez a finom báj: alig várja a kicsike, hogy felfigyeljenek rá – felelte Lorcan elgondolkodva. – Marhaság! – vágta oda Benjy keserűen. Az időzítéstől függ minden. Így hát Lorcan megvárta, amíg az összes jelenlévő kísérletet tesz a lánynál. Tudta, hogy Amy kiszúrta magának. A férfi olyan magas volt, hogy nehéz lett volna észrevétlennek maradnia, ráadásul látta, hogy a lány egyszer-kétszer felé is pillant. Nem lépett oda hozzá, hogy így hívja fel magára a figyelmet – egy jóképű, arrogáns férfi csak elriasztja a nőket. Egy jóképű, de sebezhető férfinak viszont egyből nyert ügye van. Így hát Lorcan látszólag véletlenül szólította meg a lányt, méghozzá azzal az ürüggyel, hogy segít a házigazdának összeszedni a poharakat meg az üres sörösdobozokat. – Bocs, hogy megzavarlak, nem tudod, üres ez a doboz? – kérdezte a férfi. Mogyoróbarna szeméből csak úgy sugárzott a megjátszott gyámoltalanság. Amikor a lány bólintott, Lorcan dadogni kezdett: – Izé… azt szerettem volna mondani… biztos mindenki ezzel jön… Nem, nem, semmi, bocs. Felejtsd el. – Azzal sarkon fordult, de addigra a lány már bekapta a horgot. – Ne, nyugodtan fejezd be, amit elkezdtél – mondta. – Á, nem – játszotta meg a férfi a vonakodó balféket. – Nem fontos. – Nem hagyhatod félbe a mondatot csak úgy. – A lány esdeklően nézett rá kék szemével. Lorcan elfordította a tekintetét, nagyot nyelt, aztán nagy nehezen kinyögte: – Na jó. Biztosan ezerszer hallottad már, de szerintem neked van a leggyönyörűbb hajad a világon. – A férfi szerencsére akkor tudott elvörösödni, amikor csak akart.

– Köszönöm – felelte Amy, és ő is elpirult. – Akkor… – Lorcan félszegen meglengette az üres poharakat, és szégyellősen elmosolyodott – most kiviszem ezeket a konyhába. Tíz perc múlva, amikor Amy cigarettát dugott a szájába, Lorcan eltúlzott ügyetlenséggel verekedte végig magát a tömegen. Előhalászta az erre a célra rendszeresített öngyújtóját, és a lány orra alá dugta. Amikor az öngyújtó – a terv szerint – nem gyulladt fel, a férfi arca rémülten rándult össze. Lorcan egyenesen Amy szemébe nézett, majd kitört belőle a nevetés. – Öt perccel ezelőtt még működött – lódította bánatos arckifejezéssel. Az öngyújtó két éve használhatatlan volt. – Nem hiszem el! – sóhajtotta. – Ezek a cuccok mindig akkor mondanak csődöt, amikor a legjobban igyekszel. – Majd vállat vont. – Bocs – mondta, azzal elkullogott, miközben Amy tágra nyílt szemmel, vágyakozva bámult utána. Kisvártatva követte a férfit, aki pontosan erre számított. Hát ez is megvolt. Lorcanben szétáradt a jókedv. Istenem, de jó is ez! Senki sem érhet a nyomába. Ő a mester, az Isten!

Másnap Amy Rendkívüli Közgyűlésre hívta össze a barátnőit. – Úgy sajnáltam! – kiáltotta. – Az az arc! Még el is pirult. Annyira szerette volna meggyújtani a cigimet. És a tetejébe olyan jól néz ki, hogy az már szinte fáj, amikor meglátod, el sem hiszed, milyen aranyos. Na, mit szóltok? Egy jóképű pasi, aki ráadásul figyelmes és sebezhető. Tudom, hogy még korai ilyet mondani, és nem is akarom elkiabálni a dolgot, de komolyan azt gondolom, hogy ő… – itt elhallgatott, és szaggatottan felsóhajtott – az Igazi. Néhány nap múlva, amikor Benjy megtudta, hogy Lorcan meghódította Amyt, teljesen összeomlott. – Azt hittem, csak esettanulmánynak szánod – üvöltötte, döbbenettől és irigységtől reszkető hangon. – Azt hittem, csak azért feküdtél le vele, hogy megmutasd, hogyan csinálják a nagyok. – Ejnye, Benjy – cicergett Lorcan méltatlankodva –, hogy mondhatsz ilyet? Így nem lehet bánni az emberekkel.

23 Az első nyár, amelyet Fintan, Tara és Katherine együtt töltött, varázslatos volt – bár Frank Butler léptennyomon azt hangoztatta, hogy Fintan O’Grady rossz hatással van a fiatalokra. O’Connell kocsmájában hosszasan ecsetelte a dolgot mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Nem mintha maga mögé tudta volna állítani az embereket. – Mit árthat az a gyerek? – kérdezte Tadhg Brennan, maga elé idézve a denevérujjú ingbe és török bugyogóba öltözött Fintan képét. – Legalább feldobja a hangulatot. Különben is, ez csak egy átmeneti frázis lehet nála. – És mire átesik ezen a frázison, AZAZ, fázison, teljesen megrontja a lányomat. Frank cimborái némán ültek. Igazságtalanság Fintan O’Gradyt okolni mindenért. Tara Butler előbb vagy utóbb úgyis elzüllik. Már tizennégy évesen lerítt róla. A lány óriási népszerűségnek örvendett a falubéli jampecok körében, akik reggeltől estig trapéznadrágban virítva támasztották a falat a főutca sarkán – profi naplopók voltak, akik talán még az önéletrajzukban is megemlítették volna ezt a tényt. – Vigyázat, dudaveszély! – bökdösték egymást, amikor észrevették, hogy Tara közeleg feléjük. – De jó bőr vagy, szivi! – kiáltották, amikor a csupa domborulat lány, fejét fölszegve, elvonult előttük. – Szívesen megtanulnám rajtad az anatómiát. Keressünk egy nyugodt helyet. – Románc knockavoyi módra – nevetett Katherine. Azt senkinek sem jutott eszébe megjegyezni, hogy az elöl deszka, hátul léc Katherine jó bőr lenne. Sőt, mi több, a jampecok rendszerint ezt kiabálták utána: – De randa lapos vagy! Előbb kapnék le egy botot. Tara aggódott a barátnője miatt. – Nem baj…? – Mi nem baj? – Hogy rajtad nem akarják… – mondta Tara habozva – megtanulni az anatómiát. A pillantás, amelyet Katherine lövellt Tara felé, új alapokra helyezte a megvetés fogalmát. – Nem? Akkor jó – mormolta Tara idegesen. A tizennégy éves Tara élénk érdeklődést mutatott a fiúk iránt, de a helyieket nagy ívben elkerülte. A nyári hónapokért élt, amikor a koplalást ha nem is pazar lakoma, de mindenképpen kiadós falatozás váltotta föl, annak köszönhetően, hogy minden héten friss fiúszállítmány érkezett a lakókocsikempingbe. Tara és – kisebb mértékben – Fintan is azon igyekezett, hogy mindegyikkel összeismerkedjen. – Innen senki sem mehet haza csalódottan – hajtogatta élvezettel Fintan. A végtelenre nyúló estéken Tara, Katherine és Fintan órákat töltött a tengerparton, a rózsaszínes fényben üldögélve, amíg a nap végre rászánta magát, hogy lenyugodjon, messze, a nyílt tenger fölött. – Arra van Amerika – mondogatták egymásnak. – A következő állomás New York. – Azzal kimeresztették a szemüket, és a horizontot kezdték kémlelni, hátha sikerül megpillantaniuk a Szabadságszobor körvonalait. – Egy napon – sóhajtották –, egy napon eljutunk oda. – Mit művelnek ezek? – kérdezte Frank Butler dühösen Fidelmától. – Egész nap ott ücsörögnek a parton. Fél hatkor elhajtottam mellettük, és amikor tízkor hazafelé jöttem, még mindig ott voltak, egy tapodtat sem mozdultak. Fidelma felsóhajtott. Jól tudta, milyen könnyű hosszú órákat tölteni egy nedves falon üldögélve, elfeledkezve az időről, légvárakat építeni, és azok minden zegzugát bejárni. Felidézte magában, milyen fiatalnak lenni, amikor az ember, mint egy bimbózó virág, még biztosra veszi, hogy csodálatos jövő vár rá.

– Talán a panorámában gyönyörködnek – vetette föl. Frank felhorkant, méghozzá joggal. Tara, Katherine és Fintan még csak föl sem figyelt az égbolt és a tenger végtelenségére, kivéve, ha a szökésről fantaziáltak. Egyedül azok a fiúk keltették föl az érdeklődésüket, akik majdnem mindennap kiruccantak a védőgáthoz. Egyetlen este folyamán akár húsz ember is összegyűlt. A fiúk látogatóba jöttek Limerickből, Corkból, Dublinből, sőt még Belfastból is. Tara legnagyobb bánatára a látogatók között elegáns, divatos városi szerelésbe öltözött lányok is akadtak. Az sem kedvetlenítette el őket, hogy Fintannel csak az idejüket vesztegetik. De legalább egy helyi lakos sem mert a közelükbe merészkedni. Néha egy-egy iskolai osztálytársnő is feltűnt a háttérben, ám mivel senki sem engedte őket a kiváltságot jelentő kemény mag közelébe, csalódottan elkullogtak. Éjszakánként csak úgy sistergett a levegő a kamaszok vágyaitól, amelyek kifejezésére szigorúan meghatározott udvarlási szabályok voltak érvényben. Az ember onnan tudhatta, tetszik valakinek, hogy az illető megpróbálta elgáncsolni, vagy megdobta egy medúzával. A kamaszok föl-alá rohangáltak a fövenyre vezető lépcsőn, sorban halászták ki a medúzákat a kezükben szorongatott uszadékfával, majd szívük választottjához vágták az állatokat. Tarát több medúzával dobták meg, mint bárki mást. Katherine-t egy tizenkét éves fiú bombázta, amíg meg nem tudta, hogy a lány tizennégy éves. Utána nem győzött bocsánatot kérni. Fintant senki sem hajigálta meg. Végül leszállt az éj, és csuda dolgok kezdtek történni. Ha az illető, akit megdobtak, így sikoltott fel: – Juj, te szemét! Utállak! –, mindenki tudta, hogy a megtámadottnak nincs ellenére a közeledés. De ha elfutott, és öt perc múlva az apjával tért vissza, ezekkel a szavakkal mutatva a támadójára: – Ő az, apu. Ő akart megölni –, az illetőnek rá kellett döbbennie, hogy alaposan félreértette a helyzetet. A gyengéd érzelmek kinyilvánításának másik bombabiztos módszere az volt, ha az ember feltartott egy darab hínárt, és így szólt: – Találd ki, mi ez. A te hajad. Ugyanígy, ha valaki egy ócska, rongyos bugyira bukkant a hullámok között, és megkérdezte: – Ez a tiéd? –, az ember tudta, hogy csodálója akadt. Tara gyomra egész júniusban és július elején görcsbe szorult az izgalomtól. Ez volt a lány életének legszebb időszaka. Állandóan azt hajtogatta: – Szerelmes vagyok! Mire Katherine elnézően megkérdezte: – Már megint? Most éppen kibe? A legtöbb estén, amikor a nap végre lebukott a horizont mögé, Tara elvonult a homokdűnék közé egy kis etyepetyére az éppen aktuális lovagjával. Katherine a gát letején várakozott, és a hoppon maradt hódolókkal beszélgetett. Semmi kedve nem volt a homokdűnék mögött smacizni. A fiúk sem igazán érdeklődtek iránta. Katherine vézna volt, és jellegtelen külsejű, nyoma sem volt rajta annak az elegáns, titokzatos nőnek, aki végül lett belőle. A fiúk így vélekedtek róla: – Kedves lány. – Ami kamasznyelven annyit tesz: „Lapos, mint a deszka.” Tara minden péntek este könnyes búcsút vett a távozóktól, megígérte, hogy írni fog, míg szombat délután már az újonnan érkezőket mustrálgatta. A kempingbe begördülő, az utasok meg a tetőre kötözött csomagok alatt roskadozó kocsik alváza szinte az utat söpörte. Szebb nem is lehetett volna az élet. Fintan azonban többre vágyott a védőgátnál meg a homokdűnéknél. Saját elképzelései voltak. Július közepe felé azzal rémítette halálra Tarát és Katherine-t, hogy könnyedén fölvetette: – Menjünk el diszkóba. – Az elmúlt három év során minden szombat este diszkót rendeztek a tizennyolc éven felülieknek a közösségi házban, augusztusban pedig, amikor a szerényen csordogáló turisták kicsit jobban kezdtek csordogálni, szerdára is beiktattak egy bulit. A helyi klérus vonakodva

áldását adta a rendezvényre, abban a reményben, hogy ezzel talán sikerül elcsábítani a turistákat a két szomszédos húsosfazéktól, Kilkee-ből meg Lanichból. Ezt is csak azután tették, hogy hiába próbáltak pénzt összekoldulni egy új autóra. A diszkó igazi bűntanya volt. Bár Neylon atya egy hatalmas bottal járt körbe a lassú számok alatt, gyóntatásnál egymás sarkát taposták a tisztátalan gondolatokkal megfertőzött hívek. Nem szép dolog bűnre csábítani az embereket. Kivéve, ha pénzt lehet keresni vele. – Diszkóba! – Tara és Katherine nagyot nyelt. – De mi még kicsik vagyunk. – Na, ne mondd! – De mondom – felelte Katherine. – A keresztlevelünkben is benne van. – A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket – vigyorgott Fintan. – Te már voltál ott? – kérdezte Tara. – Ööö, hát persze – felelte Fintan fesztelenül. – Tavaly is meg tavalyelőtt is. – Beengednek minket? – kérdezte Tara, és kellemes, félelemmel vegyes izgalom áradt szét a testében. Eddig eszébe sem futott, hogy diszkóba menjen. Azt hitte, legalább tizenhat évesnek kell lennie, hogy beengedjék. De most hirtelen megvalósíthatónak tetszett az ötlet. – Szerintem igen – válaszolta Fintan magabiztosan. – Csak a cuccainkon meg a sminkünkön múlik az egész. Bízzátok rám. – Az apámnak igaza van – jegyezte meg Tara elbűvölve. – Tényleg rossz hatással vagy rám. De nem is bánom. Nézzünk szembe a tényekkel – fordult kedvesen Katherine-hez –, ha arra várnék, hogy te vigyél kísértésbe, ítéletnapig sem történne semmi. A diszkóban töltendő estét lázas készülődés előzte meg. Katherine pénzt vett ki a takarékbetétkönyvéből, és kölcsönadta Tarának. Aki, Fintan kíséretében, autóstoppal vitette magát Ennisbe, ahol beszerzett egy rózsaszín sztreccs farmernadrágot, a leggyönyörűbb ruhadarabot, amit valaha is látott. Megrendeltek egy tubus hajzselét a knockavoyi patikusnál, aki megígérte, minden követ megmozgat, hogy szombatig megérkezzen az áru. A Day-Glo rózsaszín rúzs, amely a Csak 17 nyári különszámával együtt érkezett, azonnal bevetésre került. Fintan úgy vélte, az ingyenajándék pirosítóként és szemfestékként is megállja a helyét. – Nem készülődhetek otthon – mondta Tara megszeppenve. – Ha az apám meglátja, hogy kifestettem magam, megöl. – Gyere át hozzánk – javasolta Katherine. – Delia nem fog haragudni? Nem fog beárulni otthon? – Az ég áldjon meg! – sóhajtott föl Katherine. – Egész nyáron azzal nyúzott, hogy menjek el diszkóba. Csak azon izgulok, nehogy ő is el akarjon jönni. – Ezt nevezem! – kiáltott fel Tara. – Micsoda mázlista vagy! – Na, persze! – És a te anyukád mit fog szólni? – fordult Tara Fintan-hez. – Nem lesz mérges, ha megtudja? – Ha az anyám meghallaná, hogy két csajjal megyek diszkóba, ugrálna örömében – emlékeztette a lányokat Fintan. A nagy napon Tara vett négy citromot, ahogy a Csak 17 tanácsolta, a hajára csavarta a levüket, majd kiült a kertbe, hogy hat órát töltsön a napon, várva, hogy seszínű haja szőkévé váljon. Sajnos nemsokára beborult, és az eső is eleredt, az akciónak tehát lőttek. Fintan pont akkor érkezett, amikor Tara sört locsolt a hajára, hogy fényessé varázsolja a fürtjeit. (Szintén a Csak 17 tippje.) – Te meg mit művelsz? – dühöngött Fintan. – Jól látom, hogy sörrel locsolgatod a hajad? – Miért, nem tesz jót a frizurámnak? – kérdezte Tara nyugtalanul. Fintan legszívesebben elkáromkodta volna magát, de nem tette. – Kit érdekel, hogy nem tesz jót a frizurádnak? A józanságodnak nem tesz jót – fakadt ki. – Elpazarolsz egy üveg finom sört!

– De azt akarom, hogy jól nézzek ki a diszkóban – felelte Tara. – Hidd el, sokkal jobban fogsz kinézni, ha megiszod azt a sört – válaszolta Fintan. – Legalábbis te úgy fogod érezni. Tara egy tömött szatyornyi ruhával és sminkszerrel, továbbá két üveg barna sörrel – amit az apja dugikészletéből csórt el – érkezett Katherine-ékhez. Delia nem volt otthon, a kocsmában dolgozott. Az összegörnyedve gubbasztó, hamuszürke, magára hagyott Agnes gyanakodva nézett föl Delia feminista magazinjából, amikor Tara eltipegett előtte. Fintan Katherine szobájába terelte Tarát. – Egyedül szeretnék lenni a vendéggel – mondta fellengzősen, azzal becsapta Katherine orra előtt az ajtót. – A mester alkot. Amikor Tara előjött, Katherine szólni sem bírt az ámulattól. – Olyan… – most az egyszer nem talált szavakat – öregnek nézel ki. – Elhallgatott, mert képtelen volt szavakba önteni az érzéseit. – Legalább tizenhétnek látszol. Mint az a lány a Bananaramából. Tara a rózsaszín farmert viselte fehér, fodros blúzzal és kék pólóval, amely majdnem szétrepedt asszonyos mellén. A szeme kék ceruzával volt kihúzva, arcának többi részét szinte teljes egészében DayGlo rózsaszín rúzs borította, hátrafésült haja pedig a megfelelő helyeken zselétől csöpögő csimbókokban meredt az ég felé. – Na jó – fordult Fintan Katherine-hez. – Most te jössz. – Én már kész vagyok. Katherine bő szárú, nem testre simuló fekete farmernadrágot viselt laza, fehér pólóval, és egy csepp festék sem volt az arcán. Kizárólag akkor lett volna hajlandó kisminkelni magát, ha tudja, hogy lesz, aki lemosatja vele. Egy apára vágyott, aki így ordít rá: – Szedd le azt a mocskot az arcodról! Nem engedem, hogy a lányom úgy flangáljon a városban, mint egy kikent-kifent utcalány! – ahogy Frank ordítana rá Tarára. – De idősebbnek kell látszanunk, különben nem engednek be bennünket – mondta Fintan idegesen. – A melltartódat sem akarod kitömni? – Már kitömtem – felelte Katherine alig hallhatóan. Amikor Tara megjelent a konyhában, Agnes majdnem szívszélhűdést kapott. – Jézus, Mária, Szent József és az összes angyalok a mennyben! – kiáltott föl. – Azonnal fésülködj meg, lányom! Hogyan gubancolódott össze ilyen csúnyán a hajad? – Direkt ilyen. Ez a divat. – Olyan, mint a vécékefe. – Akkor jó. – Fintan és Tara félénken egymásra mosolygott. – Már értem. – Agnes kezdett képbe kerülni. – Most ez a frizura a menő, ugye? – Igen. – Nekem is jól állna? Kínos csönd támadt, végül Fintan összeszedte magát. – Agnes, egyszerűen csodálatosan! – Mire a Jóisten a mennyben, akinek minden ember sorsára gondja volt, elmosolyodott, és azt gondolta magában: ez a fiú még sokra viszi a divatszakmában. – De le kéne vágni a hajából – figyelmeztette az asszonyt Fintan. – Vágj csak le belőle nyugodtan! Miközben Agnes leengedte ősz kontyát, a whiskysüveg után nyúlt: – Ti csak igyátok nyugodtan Frank Butler sörét, én tisztességes piára vágyom. Amikor Delia hazaért, az anyja ugyanazon a széken ült, ahol egész nap, pocsolyarészeg volt, arcát neonrózsaszín rúzs borította, hátrafésült ősz haja pedig ragadós tüskékben meredezett az ég felé. – Ide süss! – szólalt meg Agnes akadozó nyelvvel. Csúcsmenő vagyok! A jampecok nem fogadták osztatlan örömmel Tara átváltozását.

– Hogy ki van kenve! – nézett a lány után Bobby Lyons. – A haja meg olyan, mint a szénaboglya – panaszolta Martin O’Driscoll. – Mint a silóhalom – jegyezte meg Paul Early. – A rózsaszín gatya viszont klafa – ismerte el Michael Kenny. – Aha – válaszolták a többiek kórusban. – A rózsaszín gatya dögös. A barna sör ellenére Tara, Katherine és Fintan kész idegroncsként toporgott a közösségi ház bejárata előtt. – Nehogy elfelejtsétek – mormolta Fintan –, mind a ketten ezerkilencszázhatvanháromban születtetek. De kár volt izgulni. Evans atyát csak az érdekelte, van-e pénzük a beugróra. Legalább százszor jártak már a közösségi házban, de aznap este a poros deszkapadló, a parányi színpad, a narancssárga műanyag székek, a hittanórához használt poszterek, a Delia füstbe ment jógatanfolyamára invitáló plakátok – a lótusz, a Smirnoff – mind-mind varázslatosan újnak tűntek. Bár még csak fél nyolc volt és világos, a levegő csak úgy vibrált a feszültségtől. Egy furcsa szerkezet színes buborékokat vetített a falra. A buborékok megduzzadtak, majd kettéosztódtak, és kékeszöldből pirossá váltak. Katherine-nek az iskolai biológiaórák jutottak az eszébe, amikor mikroszkópon keresztül figyelték, hogyan osztódnak szét és duzzadnak meg a sejtek. Ők érkeztek elsőnek. Nyugtalanul kuporogtak a műanyag székeken, majdnem szétrobbantak az idegességtől, miközben arra vártak, hogy a többi vendég is betoppanjon. Csak várlak és vártak. – Nem táncolunk? – kérdezte végül Katherine. Sütött belőle a buzgalom. – Várjunk még – felelte Fintan, aki idegesen pillantgatott az ajtó felé, arra várva, hogy jöjjön végre valaki. Mind a két lány előtt világossá vált, hogy Fintan is most van itt először. Némán gubbasztottak, az ezüstös esti fényben porcicák táncoltak. – Kimegyek a mosdóba, megnézem, nem jött-e szét a hajam – szólalt meg Tara kisvártatva. – Nem jött szét – felelte Katherine. Ismét csönd támadt. – Akkor is kimegyek. Fél tíz tájban, amikor már harmadszor játszották le ugyanazokat a számokat, szállingózni kezdtek az emberek. Majd amikor végre lement a nap, egyre többen érkeztek, aztán még többen. Tara, Katherine és Fintan némán, idegesen ült a székén, és hitetlenkedve nézte, milyen lazán és magabiztosan viselkednek a többiek, mennyire otthon érzik magukat ezen a varázslatos helyen. Mikor lesznek ők is ilyen blazírtak? Katherine fél szemmel az ajtót figyelte. Igaz, hogy az anyja dolgozik, de azért sosem lehet tudni…

24 Joe Roth figyelte, amint Katherine odalép az íróasztalához, és felgyorsult a szívverése. Legalább húsz másik nő dolgozik az irodában, miért pont ez az egy korbácsolja fel ennyire az érzékeit? Az arca teszi? Az akcentusa? A magabiztossága? A megközelíthetetlen-sége…? A felemásan sikerült ebédet követően Joe megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy vacsorára hívja a lányt. Ám ezúttal nem kéri Fred Franklin segítségét, és nem hivatkozik munkahelyi ügyekre. Joe nem szívesen élt a megtévesztés és a manipuláció eszközével. Bár az ebéd részben munkamegbeszélés volt, a férfi szégyellte magát, amiért erőszakkal kényszerítette a lányt, hogy vele tartson. De egyszerűen nem bírta türtőztetni magát. Miközben Katherine gondosan a szék támlájára terítette a kabátját, Joe azon töprengett, hová vigye a lányt. Olyan helyre, ahol még meg sem száradt a festék a falakon? Vagy egy ódon, patinás, külvárosi étterembe? Katherine melyiket választaná?

Katherine leült, bekapcsolta a számítógépet, és megnyitott egy fájlt. Majd bezárta, és egy másikat nyitott meg. Végül azt is bezárta. Nem tudta eldönteni, hol kezdje a munkát. Egyelőre nem is vette a fáradságot. Aztán amikor észrevette, hogy Joe az íróasztala felé közeledik, ráébredt, hogy a férfit várta. Joe elképesztően jól nézett ki. Már négy napja egyfolytában. Gyönyörű, türkizkék csíkokkal szövött tengerészöltönyt viselt, ingének halványzöldje még jobban kiemelte sötét szemét és haját. A ruha teszi az embert, jegyezte meg magában Katherine szigorúan. Az öltöny szabása teszi ilyen elegánssá és vonzóvá Joe-t. Az öltöny puha anyaga készteti őt arra, hogy megérintse a férfi karját. Joe megállt a lány előtt. Katherine ránézett a férfi középső inggombjára, majd, legnagyobb meglepetésére, ezt gondolta magában: akár ki is gombolhatnám, hogy becsúsztassam a kezem a résbe. Amint elképzelte magában, milyen tapintása lehet a férfi bőrének – feszes és bársonyos a mellkasszőrzet alatt –, azonnal elöntötte a forróság. Joe leült az íróasztal szélére, Katherine pedig azon kapta magát, hogy a kitüremkedést bámulja a férfi sliccénél. Mi lenne, ha lehúzná a cipzárt, és becsúsztatná a kezét a nyílásba…? Megint bizseregni kezdtek az idegvégződései. A megigézett lány Joe sliccéről nagy nehezen a férfi arcára emelte a tekintetét. Félt. Aztán dühbe gurult. Joe, akár minden reggel, ma is rámosolygott, de kicsit másképp, mint eddig. Már nem a szája volt sokat sejtető, hanem a tekintete. Kevesebb gyengédség, több feszültség. Kevesebb melegség, több visszafojtott izgalom. – Jó reggelt, Katherine! – Jó reggelt! – felelte a lány kurtán. A férfi elhallgatott, és megpróbálta elkapni Katherine tekintetét. – Köszönöm, hogy ma is bejött dolgozni. Boldoggá tett egy öreg, beteg embert. Katherine hűvösen húzta föl szemöldökét. – Valóban? – Igen. Egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta. – Joe elhallgatott, elgondolkodva megdörzsölte az állát, majd így folytatta: – Hogy is van? Ja, igen! „Te vagy a fény az éjszakában.” – Ez roppant érdekes – válaszolta Katherine lassan –, mert egy másik nagyon bölcs ember, egy bíró, hogy egészen pontos legyek, egyszer azt mondta: „A munkahelyi szexuális zaklatás bűncselekménynek számít.” A másodperc törtrészéig döbbent csönd támadt, majd Joe úgy rándult össze, mintha gyomorszájon vágták volna. Miközben az arcát elöntötte a pír, már le is ugrott az íróasztalról. Kavargott a gyomra a megrázkódtatástól és a hirtelen rátörő önutálattól. Szexuális zaklatás! Katherine azt állítja, hogy szexuálisan zaklatják. Ő! Joe Roth! Mindig azt hitte, hogy a szexuális zaklatás a vén kecskék műfaja, akik szexuális szolgáltatások kicsikarására használják

befolyásos pozíciójukat. Úgy, mint Fred Franklin. Joe álmában sem gondolta volna, hogy heves udvarlása ilyen benyomást kelthet Katherine-ben. Azt hitte, csak ártatlan flört az egész. A férfi aljasnak és undorítónak érezte magát – ráadásul kosarat kapott. – Elnézést! – dadogta halálra vált arccal, és hátrálni kezdett. – Nem akartam… meg sem fordult a fejemben… rettentően sajnálom. A keserű dicsőségét élvező Katherine az. asztalán heverő kimutatásokra összpontosította a figyelmét. Az igazat megvallva, gondolta magában, ez nem is nevezhető zaklatásnak. A férfi egyszer sem próbálta meg „véletlenül-direkt” megérinteni a mellét, amikor egy számlát nyújtott át neki. Nem ajánlott fel fizetésemelést egy szerelmes éjszakáért cserébe. Amikor Katherine a két és fél méter széles folyosón fénymásolt, nem dörgölőzött neki hátulról, gondoskodva róla, hogy a lány közvetlen közelről érezze ágaskodó dorongját, és nem kiáltott fel: „Hoppá, elnézést, szabad lesz? Olyan szűk ez a két és fél méteres folyosó” – mint ahogyan azt Fred Franklin szokta eljátszani a többi nővel. De erőszakkal vonszolta el magával ebédelni. Igaz, hogy munkaügyben. És állandóan bazsalyog, mint pék kutyája a langyos kiflire, ennek viszont semmi köze a munkához. Hogy a bölcs emberek mondásait már ne is említsük. Idegtépő! Katherine igyekezett megszabadulni attól a kínzó balsejtelemtől, hogy a szexuális zaklatás valódi áldozatait egyáltalán nem hatnák meg a vádjai. De legalább sikerült megszabadulnia Joe-tól. Nagyon helyes! Es most munkára! Joe visszatántorgott az íróasztalához, mire Myles, aki végig szemtanúja volt az eseményeknek – az egész bérosztállyal egyetemben –, együtt érzően megkérdezte tőle: – Földbe döngölt? – Igen – felelte Joe tompa hangon. Hirtelen mindenkinek sietős dolga akadt odakint, mivel a férfi kollégák a lehető legnagyobb nyugalmat szerették volna biztosítani Joe számára. Néha egy férfinak is szüksége van az egyedüllétre, okoskodtak. Ha egy lányt ér hasonló csapás, a kolléganői körbevették volna, hogy csokoládéval meg vigasztaló szavakkal halmozzák el. – A rohadék! Menjen vissza a fára. Fogadok, hogy miniatűr a micsodája. De mivel Joe férfi volt, íróasztala azonnal parányi tutajként kezdett hánykolódni a hatalmas tengeren. Aznap délelőtt az iroda jobb felében dolgozó hímneműek, ha beszélni szerettek volna az iroda bal felében dolgozó társukkal, inkább hátrasurrantak a tűzlépcsőhöz, lementek öt fokot, a kukák mellett kiosontak a hátsó kapun, megkerülték az épületet, bementek a főbejáraton, beszálltak a liftbe, beléptek az irodába, és így közelítették meg azt a személyt, akivel dolguk akadt, nehogy érinteniük kelljen Joe asztalát. Fred Franklin jelentette az egyetlen kapcsot a külvilággal, ő is csak azért, mert nem volt hajlandó öt fokot lemenni a lépcsőn. Amint elhaladt Joe asztala előtt, zavartan a férfi vállára helyezte a kezét, és bölcs, atyáskodó hangon csak ennyit mondott: – Dugj meg valaki mást, fiam. Katherine semmit sem vett észre az egészből, mert rengeteg dolga volt. Egyébként is arra számított, hogy Joe visszatér a tett színhelyére. Ha visszajön, legalább tudni fogom, hogy egy betegesen arrogáns barommal van dolgom. Ha pedig nem jön vissza, nem kár érte. Bármi legyen is, nem vesztek semmit. Egyszer csak váratlan, kínzó veszteségérzet kerítette hatalmába a lányt. Lehet, hogy Joe nem is olyan kellemetlen alak. Á, nem, semmi értelme ezen rágódni. Előbb-utóbb minden férfiról kiderül, hogy szemét. Általában közvetlenül azután, hogy az ember lefekszik velük. Joe valahogy kihúzta a délelőttöt, és ha nem is tört meg teljesen, csak árnyéka volt régi önmagának. Újra meg újra végiggondolta, hogyan viselkedett az elmúlt három hétben, és el kellett ismernie, hogy nagyon rámenős volt Katherine-nel szemben. Mindig is gyakorlatiasan közelítette meg a dolgokat. Ha megkívánsz valamit – vagy valakit –, tegyél meg mindent, hogy megszerezhesd. De Joe-nak egyáltalán

nem állt szándékában tolakodónak lenni. Vagy szexuálisan zaklatni Katherine-t. Egy dologban szinte egészen biztos volt: nem követett el semmi törvénybe ütközőt. Ami csak tovább rontott a helyzetén. A lány a fejéhez vágott egy képtelen vádat, nem azért, mert ez volt az igazság, hanem mert annyira gyűlöli őt, hogy szüksége volt egy jó ürügyre, amivel megszabadulhat tőle. A visszautasítás pokoli kínokat okozott Joe-nak. Főleg azután, hogy azt hitte, sikerük megolvasztania a lány szívét. Ebédidőben Myles vigasztaló szavak után kutatott az agyában. Valami komolyra, valami lélekemelőre van szükség. Végül megtalálta. Odament Joe-hoz, a vállára tette a kezét, és végtelen együttérzéssel így szólt: – Meghívhatlak egy sörre? Joe tompa, üres tekintetében alig látható fény villant: – Aha. A két férfi még reklámipari mércével mérve is hosszasan távol maradt. Más szóval, háromig hírüket sem lehetett látni. Másnap délután háromig. Az ötödik korsó után az összes szokásos beszédtémát kimerítették – ezek: az Arsenal, a kocsik, az Arsenal, a női mell, a sok seggfej ügyfél, az Arsenal, Anglia esélyei, hogy elnyerje a 2006-os focivilágbajnokság rendezési jogát –, és már eléggé ki voltak ütve ahhoz, hogy rátérjenek az érzelmi életükre. Éppen Manchester tömegközlekedési viszonyait elemezték, amikor Joe végre előhozakodott a szexuális zaklatás témájával. – Nem lett volna szabad erőszakkal rákényszerítenem, hogy eljöjjön velem ebédelni – ismerte el szégyenkezve. – Legalább megpróbáltad, haver – vigasztalta Myles, az örök optimista. – Túl rámenős voltam, Katherine nagyon érzékeny lány. Myles azt dünnyögte az orra alatt, hogy Katherine legalább olyan érzékeny, mint egy vastag páncélzatú tank. – Te ezt nem érted. Katherine… – Joe ábrándosan a levegőbe bámult – egészen aranyos is tud lenni. – A nő szexuális zaklatással vádol, te meg azt állítod róla, hogy aranyos. Nem vagy magadnál, haver! – Most, hogy mondod, teljesen igazad van. – Ha kijózanodtál, szarni fogsz az egészre. – Nem. – De igen. Mert a nő nem bírja a pofád, haver. Joe-nak megvonaglott az arca. – Holnap bocsánatot kérek tőle. Mylesnak kiguvadt a szeme. – Ez így nem karaj, cseszd meg! Joe zavartan pislogott. – Nem karaj, vagyis nem jó! – magyarázta Myles. – Londoni szleng. – Tudom – felelte Joe. – De te nem is vagy londoni. – Nem. Surreyben születtem. Azért még mi is szegények voltunk. Ide figyelj, haver, nehogy bocsánatot kérj tőle! Az olyan, mintha beismernéd, hogy bűnös vagy. Azt akarod, hogy kirúgjanak? Keményen húzod az igát, terveid vannak. Hagyd a fenébe, haver! – Nem hiszem, hogy Katherine komolyan gondolta, amit mondott. Szerintem csak le akar koptatni… – Akkor kopj le róla! – válaszolta Myles egyszerűen. – Hallgass Myles bácsira. Neked most egy eszelősen bomba nőre van szükséged. Attól majd helyrejössz. – Nem. Még túl korai. – Ráérsz hétvégén? – Nem.

– Bocs, haver. Elfelejtettem, hogy meccsre mész. – Nem, úgy értettem, a hétvége is túl korai. – Képzeld azt, hogy vele vagy. – Képtelen vagyok. Nem menne. Tudnám, hogy nem Katherine az. – Ki nézi a kandallót, mikor megpiszkálja a tüzet? – vigyorgott diadalmasan Myles. Mindenre volt kész válasza. – Myles, elkeserítesz – jegyezte meg Joe elcsigázottan. – Föl a fejjel, haver! Biztos nem ez az első eset, hogy lapátra tettek. – Három évig jártam Lindsayvel, aztán elköltözött New Yorkba… – De ettől még más csajok is érdekelnek, nem? – vágott közbe Myles. – Azt hiszem. Beletelt egy kis időbe, mert bár már amúgy is döglődött a kapcsolatunk, nem volt könnyű, és hiába maradtunk barátok, azért… – Megviselt a dolog – szólt közbe Myles. – Nagyon érdekes. Nem. Én arra próbálok kilyukadni, hogy egyszer fent, egyszer lent. Túl fogod élni. Részeg bizakodás töltötte el Joe-t. Az alkoholgőztől mámorosan egészen elképzelhetőnek tartotta, hogy sikerül kiszeretnie Katherine-ből. Talán még egy másik lányt is megismerhet. Máris jobban érezte magát. – Igazad van! – bólintott. – Rövid az élet. – Ez az – mondta biztatóan Myles. – És ki akar olyan szekér után futni, amelyik nem veszi fel? – Én aztán nem. Nem vagyok az a típus – vallotta be Joe. – Mért nem, haver? – Nem t'om. Nem vagyok elég megszállott. – Az gáz. Na, ami ezt a Kathyt illeti… – Katherine-nek hívják – szólt közbe Joe. – Semmilyen becenévre nem hallgat. – Jaaaaaaaaj, bocsánat! – bődült el Myles, azzal felkapta a szomszédos asztalnál ülő nő retiküljét, és Joe-hoz vágta. – Tessék, a retiküldíj! Dühtől szikrázó szemmel nézett Joe-ra. – Ne vedd ennyire komolyan, oké? – Bocs! – felelte Joe, visszasüppedve az elkeseredettségbe. – Azt hittem, végül csak sikerül bevágódnom nála. – Smároltatok? – Á! – horkant fel Joe. – Fogadd meg a tanácsomat, haver, semmire se mész egy nőnél, ha még csak le se smárolod. Joe felsóhajtott. A maga kegyetlen módján Mylesnak tökéletesen igaza volt. – Add vissza a nőnek a táskáját – mondta elcsigázottan.

25 Tara degeszre tömött szatyrokkal a kezében tántorgott be az irodába, majd az íróasztalára hajította őket. – Nem tudom, mit értenek azon, hogy tiltott gyümölcs – nyavalygott. – A gyümölcs az egyetlen étel, ami nem tilos. Ravi, aki éppen akkor bontott ki egy Marks and Spencer szendvicset, amely nem kevesebb mint harminchat gramm zsírt tartalmazott, érdeklődéssel figyelte, amint Tara almát, mandarint, körtét, nektarint, szilvát és szőlőt pakol ki a szatyrokból, majd amulettként elrendezi őket az asztalon. – Kérsz egy fél szendvicset? – kérdezte érdes kamaszhangon. Tara nemet intett a kezével. – Dupla adag majonéz van benne – csábítgatta Ravi. – Még csak az kéne. Vidd a szemem elől. – Azért nem kell leharapni a fejem. – Ravi felpattant, Tara fejére tette a kezét, és torkaszakadtából ordítani kezdett: – Távozzatok, rossz szellemek, hagyjátok ezt a szegény gyermeket! – Ez isteni! – nyögdécselt Tara, miközben Ravi a koponyáját masszírozta. – Imádom, amikor ki akarod űzni belőlem az ördögöt. Ne hagyd abba! – könyörgött, amikor Ravi visszaült az asztalához, hogy magába tömje a nyolcszáz kalóriás szendvicset. – Hiába minden – dünnyögte teli szájjal. – Egy jó kis ördögűzés mindig meghozza az étvágyamat. Az agyonhajszolt Vinnie viharzott be az irodába. A három hónapos kisbabája jóvoltából ébren töltött éjszaka során újabb hajszálaitól volt kénytelen megválni, és amikor megpillantotta Tara íróasztalát, érezte, hogy a hajtöve további három centivel húzódik hátrébb a fején. Miféle iroda ez? Mi folyik itt? Mintha az Albert Square-t látná. – Új vállalkozásba fogtál? – Teddy és Evelyn, az elválaszthatatlan páros lépeit be az ajtón. – Gyümölcsboltot nyitottál? – érdeklődött Teddy. – Jó ötlet! – lelkesedett Evelyn. – Banánt is árulsz? – Banánról szó sem lehet – felelte Tara kimérten. – Hizlal? – Hizlal. – A banán nem is hizlal. – Vinnie tisztában volt vele, hogy az igazgatók hűvös távolságtartásával illene szemlélnie a jelenetet, de nem bírt uralkodni magán. – Nem hát. Semmi sem hizlal – helyeselt buzgón Teddy. – Nézz csak meg engem. Azt és annyit eszem, amit és amennyit csak akarok, mégis úgy nézek ki, mint egy botsáska. – A nők pontosan attól híznak meg, hogy állandóan a kalóriák miatt nyavalyognak – jelentette ki Vinnie. – Maguknak köszönhetik az egészet. – Láttátok tegnap este azt a dokumentumfilmet az Everest-expedícióról? – süvöltötte Ravi. – Majdnem beszartak, olyan hideg volt. Az egyik fickónak teljesen lefagyott a hüvelykujja. Nem ettek mást, csak havat… – Ezt nekem is ki kéne próbálnom – szólt közbe Tara elgondolkodva. – Az Everest-diéta. Na, jó, Ravi, Evelyn meg a többiek, gyertek ide, hitelkártya-összevágó ceremónia következik. – Már megint? – szörnyülködött Vinnie. – Fél év sem telt el a legutóbbi óta. – Tudom, de ma reggel megkaptam az elszámolást. Fogjatok vissza, mielőtt a tönk szélére kerülnék – mondta a lány sötéten. – Ravi, ollót! Ravi készségesen átnyújtotta az irodai ollót. – Szemetest! Ravi már a kezében szorongatta a papírkosarat: kívülről fújta a rituálét. Tara elővette a pénztárcáját,

magasra emelte a Visa-kártyáját, és megforgatta a levegőben. – Mindenki jól figyel? – Azzal, megpróbálva visszafojtani a rátörő veszteségérzetet, belemélyesztette az ollót a rideg plasztiklapba. Amikor, Vinnie-t kivéve, az egész iroda tapsviharban tört ki, Tara ezt mormolta maga elé: – Megtisztultam, tiszta vagyok. Most az Access-kártyámat! Mindenki tiszteletteljes némasággal nézte, amint Tara precízen félbevágja az Access-kártyáját, majd ismét feldübörgött a taps. – Hát az Amex-kártyád? – kérdezte Ravi, mire Tara rövid habozás után azt is elővette, és vonakodva kettévágta. – A Sears-kártyád? – tudakolta azután Ravi, mire Tara ingerülten így szólt: – Valamire azért nekem is szükségem van. Mi lesz, ha vészhelyzetbe kerülök? – Még mindig ott van a bankkártyád meg a Switch-kártyád. – Na… jó – Tara szomorúan kettévágta és a szemetesbe hajította a Sears-kártyáját. – Fogadok, hogy egy hét múlva az összes bankot felhívod, mondván, hogy ellopták a pénztárcádat, és új kártyát szeretnél igényelni – sóhajtotta Vinnie. Talán ideje lenne beiratkoznia egy újabb tanfolyamra, hogy megtanulja, hogyan kell bánni a beosztottaival. – Méltóztatnátok végre munkához látni? – pattogott. Kis késéssel ugyan, de megpróbált úgy tenni, mintha ő volna a főnök.

A Tara gyümölcsboltjáról szóló híresztelések olyan szédületes gyorsasággal terjedtek el, hogy még a többi osztályról is érkeztek bámészkodók, hogy jókat kuncogjanak rajta. Tara szégyellte magát, de hajlíthatatlan maradt. Valamit tenni kell, különösen az előző esti ámokfutás után. Ha csak gyümölccsel van körülvéve, kénytelen azt enni. De a gyümölcs sosem vált be igazán, bármennyit is tömött magába belőle a lány. Megevett egy almát, egy szilvát, pár szem mandarint, három nektarint, még egy mandarint, még négy szilvát, egy maréknyi szőlőt, még egy mandarint, de még mindig kopogott a szeme az éhségtől. Beleharapott egy körtébe, mire majdnem kitört a foga. Felsóhajtott. Jól tudta, milyenek a körték. Létezik egy másfél perces időszak, amelynek során a körte fogyasztásra alkalmas. Előtte olyan kemény, mint a kő. Utána rothadt trutymó alakot vesz fel. Ha a másfél perces időszak alatt csípjük nyakon, nagyon finom, de ennek az esélye meglehetősen csekély. Vinnie értekezletre hívta a kollégákat, mivel a cégnek új játékprogramot kellett készítenie a MenChel-projekt keretében. Nemrégiben kérték fel erre. Vinnie föl-alá masírozott az irodában, folyamatábrákat meg időkimutatásokat rajzolt föl a táblára, és idegesen vakargatta gyérülő hajkoronáját. – Itt most a lét a tét, fiúk – súgta oda Ravi Tarának, miközben Vinnie lázasan szövegelt. – Egy kétezer fő per napos projektről van szó, úgyhogy mindenki szedje össze magát, mert a nyamvadt minőségellenőrök már itt lihegnek a nyakunkban – pattogott. – Mi lehet az a folt Vinnie ingujján? – hajolt oda Ravi Tarához. – Büfi. – Nagyon közel a határidő – szívta magát Vinnie –, nincs idő lazsálásra, úgyhogy most az egyszer legyetek szívesek rendesen összedolgozni, és… és honnan a francból jön ez a fura, cuppogó hang? Tíz ember fordult Tara felé. – Tarától – felelte Teddy diadalmasan. – Ez aztán a csapatszellem! – Tara vérig volt sértve. – Szép dolog fúrni a másikat! Bocs, Vinnie, a gyomrom az. Összekeveredtek benne a gyümölcssavak. Azt hiszem, éppen buliznak. Tara majd megveszett egy kis szénhidrátért, hogy lecsillapítsa a gyomrát. Hogy megtöltse valamivel ezt a nyálkás ürességet. Úgy érezte, a gyomra egy hatalmas bálterem, tizenkét méter magas falakkal. Vagy egy óriási konferenciaközpont, amely háromezer küldött befogadására alkalmas. Végeláthatatlan és

visszhangos, barlangszerű és üres, üres, üres. De a lányban buzgott az akaraterő, nem volt hajlandó feladni. Még akkor sem, amikor Szunyás Steve kiszaladt egy fánkért, hogy megolajozza fejében a fogaskerekeket. Amint vége lett az értekezletnek, Tara rohant a dohányzóba. – Isten áldjon titeket, drágáim! – lengette meg a cigisdobozát a maroknyi megátalkodott dohányos előtt, akik egymás hegyén-hátán szorongtak a szűk, füstös helyiségben. – Képzeljétek, mekkora lennék most, ha a nikotin nem fogta volna vissza az étvágyamat annyi éven keresztül. A tűzoltóknak láncfűrésszel kellene kiszabadítaniuk a házamból. Egy órával az ebédszünet kezdete előtt bárki is haladt el Tara asztala előtt, az kivétel nélkül lecsípett pár szemet az ott heverő szőlőfürtről. – Mi bajod? – fürkészte Ravi a lány gyötrődő arcát. – A szőlőm! – panaszolta Tara. – Mindenki azt hiszi, hogy szabad préda. Pedig nem az. Az ebédem. Én sem veszem el tőled csak úgy a szendvicsedet. – Dehogynem – emlékeztette a lányt szelíden Ravi. – Jó, lehet – ismerte el Tara. – De én kivétel vagyok. Normális ember nem eszi el más elől az ebédjét. Egy órakor Ravi Tara elé lépett. – Nincs kedved eljönni velem a Hammersmithbe? Megnézegetjük a kirakatokat, talán még egy-két kaparós sorsjegyet is veszünk – mondta behízelgő hangon. Gyakori időtöltésük volt ez, amikor Ravi nem ment edzeni. – Kösz, nem. – Tara előkapta a kötőtűket meg a fonalat. – Kötésbe fojtom az éhségemet! Ravinek kiguvadt a szeme. – Ez meg mi? – Pulóver Thomasnak. – Remélem, tudja, hogy megfogta az isten lábát. – Ne aggódj. Majd rájön. Ravi tanácstalanul téblábolt Tara mellett, nem akart nélküle elmenni. – Hozzak még gyümölcsöt? – Ne fáradj, Ravi – felelte a lány. – A gyümölcstől csak még éhesebb leszek. Azt hiszem, csak a teljes ételmegvonás segít, mert abban a pillanatban, hogy eszem valamit, megnyílnak a kapuk, és mindent fölfalok. – Nem értem, miért sanyargatod magad – mondta Ravi. Tara gúnyos pillantást vetett a férfira. – Talán vak vagy? – Szerintem jó nő vagy – jegyezte meg Ravi. – És ezt el is higgyem? Most pedig menj innen. Kötnöm kell magamnak egy boldog kapcsolatot. – Jaj, ne csináld ezt, Tara! – hízelgett Ravi. – Nélküled nem jó kirakatot nézegetni. A lány felmutatta a kötését. – Beugorhatnánk az újságoshoz, elolvashatnánk a magazinokat – rágta tovább Tara fülét a férfi. A lány megrázta a fejét. – Lehet, hogy a Bootsban találunk olyan rúzst, ami tényleg nem jön le – mondta gonoszul Ravi. – Új formula. – Csinálj úgy, mint Elvis – adta be a derekát a lány –, és gondolkodom az ajánlaton. – Melyik dalt parancsolod? – A Hitvány kutyát. Ravi a homlokába húzott egy tincset, összecsücsörítette a száját, égnek emelte a kezét, és vadul körözni kezdett a csípőjével.

– Hitvány kutya vagy te, nem más, mért tagadnád – énekelte. – Látod? – kiáltotta Tara. – Tudtam, hogy nem tetszem neked. Tara szerencsésen túlélte a kirándulást, sikeresen ellenállt a Hammersmith összes kísértésének, nem szegte meg a fogadalmát. Először a Marks and Spencerbe mentek, és nem túl lelkesen körülnéztek. Ravi ellenőrizte, nem érkeztek-e újabb fajta péksütemények reggel óta. Tara vett három csomag csípőszorítós harisnyanadrágot, mert semmiképpen sem akart üres kézzel távozni. Utána bementek a Bootsba, ahol Ravi szemügyre vette a szendvicseket. Tara pedig végigpróbálta az összes úgymond „tartós” rúzst, amelyekről, saját keserű tapasztalataiból kiindulva, jól tudta, hogy még véletlenül sem azok. Minden különösebb lelkesedés nélkül vett egy doboz arcápoló kapszulát. – Thalidomide? – kérdezte Ravi nyugtalanul. – Biomide – javította ki a lány. Ezek után átmentek az újságoshoz, ahol Ravi átnézte a Padlógázt, Tara pedig a Fogyókúra Magazint. A délután méltó befejezéseképpen mind a kelten vettek egy-egy kaparós sorsjegyet. Ravi Tara kezébe nyomott egy kétpennyst, és egyetértő csöndben dörzsölték le az alumínium védőréteget. Egyikük sem nyert semmit. – Mióta vagyunk itt? – kérdezte Tara. – Háromnegyed órája. – Asszem, vissza kéne mennünk – mondta a lány. – Asszem. Ebéd után látszólag mindenki az evésről csevegett, legalábbis a Tarához eljutó beszédfoszlányok erre engedtek következtetni. Vinnie úgy írta le az új projektet Evelynnek, mint maratoni feladatot, Tarának pedig azonnal a vastag tejcsokiréteggel borított mogyorós-karamellás Maraton szelet jutott az eszébe. – Ne libáskodj! – piszkálódott valakivel Evelyn, és Tara majdnem elalélt, amikor egy ropogósra sült libacomb jelent meg lelki szemei előtt. Ravi a barátnőjével, Danielle-lel beszélt telefonon. – Nem piskóta! – kiáltott fel. Milyen piskóta, ábrándozott el Tara. Szaftos, ragacsos banános? Vastag, sötétbarna csokoládékrémmel töltött? Édes, ínycsiklandó répás? Sűrű és nehéz püspökkenyér? – Isten hozott a klubban! – nyerített bele Ravi a telefonba, Tara pedig már látta is, amint lehántja a Klub szeletről a sárga csomagolást meg az aranyszínű fóliát, és beleharap a vastag csokoládéréteg alatt megbúvó kekszdarabba. Micsoda gyötrelem! – …ha megdobtak kővel, dobd vissza kenyérrel… – ütötte meg egy újabb beszédfoszlány Tara fülét. Milyen kenyérrel? Ciabattával? Focacciával? Bagettel? Cipóval? De a bibliamagyarázókon kívül szokta használni még valaki ezt a szólásmondást? – töprengett el Tara. Csak nem hall félre? Csak nem kezdett hallucinálni az éhségtől? Ebben a pillanatban egy fekete kosztümös, elegáns nő jelent meg az ajtóban. – Jó napot! – mondta. – Pearl vagyok a Fejlesztésről. – Úgy hallottam, itt lehet narancsot venni. Mindenki Tara felé fordult. – Rosszul hallotta – vakkantotta oda a lány nyersen. – Elnézést – mondta Pearl a Fejlesztésről, és hátrálni kezdett. Sejtette, hogy alaposan beletenyerelt valamibe. – A naranccsal annyi baj van – magyarázta Tara. – Minden úszik a ragacstól, csak a narancsban nem marad egy csöpp se. De adhatok helyette mandarint. Sokkal kellemesebb gyümölcs. Munka után Tara elment tornázni, és borzasztóan elégedett volt magával, amikor az ájulás kezdte környékezni. Negyedóráig kellett pihennie a padon, míg térdremegés nélkül fel bírt állni. Amikor hazaért, Thomas belecsípett a fenekébe, és vidáman megjegyezte: – Ahhoz képest, hogy dagadt vagy, nem is nézel ki olyan rosszul.

Amikor Tara lefeküdt, remegett az éhségtől meg a kimerültségtől. Mindent egybevetve, klassz kis nap volt a mai.

26 Katherine érdeklődéssel tapasztalta, hogy aznap, amikor szexuális zaklatással vádolta meg Joe-t, a férfi nem jött vissza az irodába ebéd után. Nyilván a kocsmába ment, a lány pedig halvány elégedettséggel nyugtázta, hogy sikerült megbántania. Másnap reggel kíváncsian ment munkába. Joe-nak elég ideje volt, hogy megeméssze a hallottakat, vajon ma megint visszatér az elbűvölő, bizalmaskodó stílusához? Vajon továbbra is váltanak pár szót reggelente? Joe vajon továbbra is felül az asztalra? Vajon folytatja a flörtölést meg a puhítást? Ő pedig vajon folytatja a gonoszkodást? Katherine, legnagyobb meglepetésére, hajlott arra, hogy felfüggessze a piszkálódást. Joe olyan kitartó, megérdemli a pihenést. A lány azon morfondírozott, talán megihatnának együtt valamit – persze ő úgy fog tenni, mintha a férfi erőszakkal kényszerítette volna erre. Egyfolytában az ajtót leste, nem mondhatni, hogy izgatottan, de nem is halálos nyugalommal. Ám Joe nem jött. Katherine beletemetkezett a munkába, de mire elérkezett az ebédidő, rá kellett döbbennie, hogy titokban egész délelőtt éberen várta, hogy megérkezzen. Háromkor végre megjelent, Myles kíséretében, egy üveg Lucozade-et lóbálva a kezében. Mind a két férfi sápadt és feltűnően csöndes volt. – Uraim! Örülök, hogy méltóztattak befáradni – kiáltotta Fred Franklin szarkasztikusan. Joe valami olyasmit motyogott, hogy egy reklámfilm forgatásáról jönnek. – Véletlenül nem a hálószobájukban zajlott az a bizonyos forgatás? – gúnyolódott Fred. – Nem – felelte védekezőn Joe. – A fürdőszobában – tette hozzá bánatos mosollyal, azzal átvágott az irodán. Katherine azon nyomban nyugodt, rezzenéstelen arckifejezést erőltetett magára. Lássuk a medvét! Joe elindult felé, már majdnem odaért az asztalához – aztán továbbment. A kávéautomatához. Néhány másodperccel később, amikor a férfi visszafelé jött, Katherine még egyszer felöltötte a higgadtság álarcát. Joe azonban nagy ívben elkerülte a lányt. Még csak pillantásra se méltatta. Katherine megvárta, amíg Joe lehallgatja az üzeneteit és elolvassa a leveleit; arra számított, hogy majd ezután fog odajönni hozzá. De nem jött. Katherine várt még egy kicsit, hátha a férfinak sürgős munkája akadt, de az asztal sarka üres maradt. Joe-nak biztosan be kell hoznia a lemaradását a huszonhat órás ebédszünet után. Katherine lopva feléje sandított. Nem úgy nézett ki, mint aki teljesen el van havazva. Egy óra múlva a lány kénytelen volt beletörődni, hogy Joe aznap már nem látogatja meg. Hogy a férfi feladta a harcot. Katherine megkönnyebbülésébe csalódottság keveredett. Micsoda tetű alak, gondolta magában. Egy igazi férfi fel sem veszi, ha szexuális zaklatással vádolják. Katherine valahogy rávette magát, hogy ismét a munkájára összpontosítson, de el-elkalandoztak a gondolatai. Kívülről egy számításaiba mélyedt nő benyomását keltette, de valójában csak úgy nyüzsögtek a fejében a felkiáltójelek. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! Csak úgy! Tegnap még megőrült értem! Én voltam neki a fény az éjszakában, ő maga mondta! A lány időnként Joe-ra sandított. Hátha meggondolja magát. Akkor is őt nézte, amikor a férfi, az iroda túlsó végében, levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét és feltűrte az ingujját. Katherine-nek akaratlanul is kikerekedett a szeme. Végigpásztázta az alkarján meredező szőrszálakat, az alattuk megbúvó bársonyos bőrt, a meg feszülő és ellazuló izmokat, amikor a férfi felvette a telefont vagy az egérrel kattintgatott. A krómacél karóra szorosan fogta körbe a csuklóját. Semmi ernyedtség nem látszott a karján. Katherine nem győzött bosszankodni. Joe úgy állította be magát, mint Mr. Főnyeremény, mint Mr. Túl Vékony Vagyok Hogy Macsó Legyek. De bármennyire is vékony volt, duzzadt az erőtől. Ez itt egy vonzó férfi karja… jaj, ne! Helyetekre, zavarta vissza a rácsok mögé ellenszegülő érzéseit Katherine. Estefelé Joe meg a többiek megegyeztek, hogy sörözni mennek. Kutyaharapást szőrével,

mondogatták. – Hé! – kiáltotta el magát Joe, mire Katherine felkapta a fejét. Na, végre, hogy a fene essen beléd, gondolta magában. Elhatározta, hogy nagyon nehezen fogja beadni a derekát. Nem szabad túl könnyen odadobni mindent. Joe tekintete azonban elsiklott a lány feje fölött, és az iroda távolabbi végében állapodott meg. – Hé, Angie! – kiáltotta ismét. – Meghívhatunk egy italra? Katherine-nek összeszorult a gyomra. Angie reklámszövegeket írt. Filigrán, sötét hajú, csinos lány volt, és olyan rövid ideje dolgozott a cégnél, hogy még senki sem keresztelte át, tekintettel a szexuális hajlandóságaira. – Miért ne? – felelte mosolyogva Angie. Katherine titkon azt remélte, hogy Joe őt is elhívja, de a csönd mindennél beszédesebb volt. A lány egy lemezt dugott a számítógépbe, hogy elmentse a napi munkáját, és eltökélten, jeges örömmel megkeményítette a szívét. Joe Roth egy vadbarom. Ha elgondolom, hogy még sajnáltam is, amiért megbántottam, gondolta magában Katherine. Hamar megvigasztalódott. Világos, hogy az alacsony, vékony lányokat szereti, és most a legújabb alacsony és vékony lányt szúrta ki magának. Csak játszott Katherine-nel: abban a pillanatban, hogy a lány komolyabb érdeklődést kezdett mutatni iránta, visszavonult, feltépett sebeket hagyva maga után. Csak azért kezdett ki Katherine-nel, mert ő megközelíthetetlen. A férfiak olyan gyerekesek, az ő füvük mindig zöldebb. Katherine szerencsésen megmenekült. Kivette a gépből a lemezt, és erőteljes mozdulattal a fiókba hajította. Amikor kiment a lifthez, az egész társaság ott tolongott. Joe éppen Angie benyögésén nevetett, majdnem összeért a fejük. Katherine legszívesebben sarkon fordult volna, ha nem fél attól, hogy ez csak tovább tetézi a kínjait. Merev arccal csatlakozott a duhajokhoz, akik kivétel nélkül azt hajtogatták, hogy porzik a veséjük. – Gyere velünk – hívta Myles Katherine-t, hátha sikerül felvidítania Joe-t. De rögtön meg is bánta. Mi lesz, ha a nő őt is szexuális zaklatással fogja vádolni? – Nem, köszönöm – dünnyögte a lány, arra várva, hogy Joe talán bedobja magát és megpróbálja elcsalni. De a férfi egy szót sem szólt, Katherine pedig remegett a dühtől. Felszínes disznó! Amikor a lány kilépett a liftből, még hátraszólt a válla fölött: – Jó mulatást! – Nem értette, hogy bírt hangot kipréselni a torkán. Szerda esténként Katherine-nek rendszerint dzsiggórája volt. Mindenről elfeledkezve, trapézsortban topogott a zene ütemére, hat másik nő társaságában, és a boldog gyerekkorról ábrándozott, miközben az aerobikórára érkezők kuncogva lestek be a terembe. Óra után gyakran jött össze Tarával, Livvel, sőt néha még Fintannel és Sandróval is. Ma viszont egyenesen hazament. Úgy le volt törve, hogy még a lelkiismerete sem lázadozott. Bevetette magát az Oxford Circus-i metróállomás felé igyekvő embertömegbe. De ezt sem bírta elviselni. Leintett egy taxit, és azon imádkozott magában, nehogy bőbeszédű sofőrt fogjon ki. De ma minden összeesküdött ellene. Háromnegyed órán keresztül egy Wayne nevű idegengyűlölő fasiszta süket dumáját kellett hallgatnia, akinek három ronda, dagadt kölykét bárki megcsodálhatta a műszerfalra erősített fotón, és aki a világ összes nemzetét így jellemezte: – Megmonggyam az őszintét, kisnaccsád? Mocskos patkányok. – A franciák, a boszniaiak, a jamaicaiak, az algériaiak, a görögök, a pakisztániak, és természetesen az írek is mind-mind mocskos patkányok voltak, legalábbis Wayne szerint. Miközben Katherine mindenkit körbetelefonált, hogy otthon tölti az estét, a saját hangját is alig hallotta. Katherine végre hazaért, de ennek sem örülhetett sokáig. Tiszta, csillogó-villogó lakása szomorúnak és sterilnek tűnt. Túl makulátlannak. Riasztóan makulátlannak. Eszébe jutott, hogy ennie kellene valamit, de a kisujját sem bírta megmozdítani. Bekapcsolta a tévét, de semmi nézhetőt nem talált benne. Az élete, amellyel általában borzasztóan elégedett volt, megmagyarázhatatlanul unalmasnak tetszett. Minden – a munkájától az otthonáig – unalmas, sivár és élettelen volt. Katherine sorban kipukkasztgatta a buborékokat

egy darab buborékfólián, de még ez sem tudta felvidítani. Egyetlen aggasztó dologtól eltekintve – amely olyan hatalmas volt, hogy a lány néha meg is feledkezett róla – még pár nappal ezelőtt is tökéletesen elégedett volt az életével. Gyűlölte Joe-t, amiért ezt merte tenni vele. Katherine elkövette azt a hibát, hogy a férfi szemével kezdte figyelni magát, és nem volt ellenére a látvány. Most, hogy a férfi csodálata elhamvadt, a lány kénytelen volt eldobni a rózsaszín szemüveget, és visszavenni a régit – a sajátját. Az átállás mindig fájdalmas volt. Nem hívhatta fel Tarát, Fintant vagy Livet, hogy kiöntse a lelkét és vigasztalást keressen. Ő sosem tett ilyet. Mindig maga oldotta meg a problémáit. Tudta, ha elhagyná magát, csak megijesztené a többieket. Mindenki kemény, érzelemmentes nőnek tartotta. Végül úgy döntött, ideje megvacsoráznia, de mint mindig, most sem volt otthon semmi ehető. Kedvetlenül levonszolta magát a sarki kisboltba, és kifejezéstelen arccal összeszedett néhány dolgot. Ám amikor beállt a pénztárhoz, önkéntelenül is alaposan szemügyre vette a kosara alján árválkodó cikkeket. Egy doboz gyorsfagyasztott lasagne. Egy személyre. Egy darab alma. A létező legkisebb kiszerelésű tej. Szánalmas! Le sem tagadhatná, hogy egyedül él. Hogy lenézheti a pénztáros. Katherine dühösen felkapott egy zsák sáros krumplit, és a kosarába vágta. Közben majdnem kificamodott a válla, a karja pedig a kétszeresére nyúlt. Na! Most már senki sem gondolhatja, hogy nincs senkije. Épeszű ember nem vesz zsákos krumplit. Főleg olyat, ami csupa sár. Ez az anyák kiváltsága – akik a mosogató fölé görnyedve, kisebesedett ujjakkal, körömkefével súrolják le a piszkot a krumpliszemekről, majd egy óriási fazékba borítják az egészet, hogy legyen mivel betömni a sok éhes szájat. A lángoló arcú Katherine kihívóan rámosolygott a pénztárosra. Látod? Én is ember vagyok. De a férfi rá sem hederített. A lány hazacipelte a krumplit. Fogalma sem volt, mit csináljon vele. Megette a lasagnét meg az almát, ivott egy csésze teát, de az este hosszúra nyúlt, és Katherine rosszul volt a tétlenségtől. Vizet eresztett a kádba, és kiválasztotta a „Mindent Tudok” feliratú habfürdőt, mert a címke az „önbecsülés, a magabiztosság, a lelkierő és sikerélmény” ígéretével kecsegtetett. Aztán lefeküdt, és – évek óta először – rászakadt a magány. Semmi vész, gondolta magában. Itt a tévé. Felkapta az imádott távirányítót, mindenáron keresni akart valamit, ami álomba ringatja. Kit érdekelnek a férfiak, amikor mozicsatorna is van a világon? De csak arra tudott gondolni, milyen lehet Joe az ágyban. Hogy nézhet ki meztelenül. Milyen érzés végigsimítani a selymes bőrét, érezni az izmai játékát. Kisfiús szertelensége ellenére Joe igazán szexi, állapította meg magában Katherine bánatosan. Amikor Joe még hevesen ostromolta, a lánynak egyszer sem jutott eszébe, milyen vonzó hódolója akadt. Csak most mert ábrándozni róla, amikor a férfi már elérhetetlen távolságba került. Katherine hajnali négykor arra riadt, hogy a távirányítót ölelgeti. Rossz előérzete támadt, és beletelt néhány percbe, amíg rájött, pontosan miért. Aztán beugrott. Joe bulizni ment. Angie is. Katherine egy szempillantás alatt rádöbbent, hogy Joe talán éppen most viszi ágyba Angie-t. Ebben a pillanatban. Valahol a város másik végén Joe Roth egy ágyban fekszik, és egy meztelen nőt ölel. Katherine elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, végül ő lesz ez a nő. Hogy a férfi szenvedélye egyes-egyedül őt illeti meg. A lány hanyatt fordult, és idegesen bámulta a plafont. Régóta nem fordult már elő vele, hogy felriadt álmából, és sehogy sem volt ínyére a dolog. Nagyon régi érzések támadtak föl benne, az egész teste beleremegett a kínba.

Hirtelen újra tizenkilenc éves volt, száz sebből vérző szívében élesebb fájdalom lüktetett, mint valaha. Annak idején könyvelőgyakornokként dolgozott Limerickben, de a történtek után nem bírt ott maradni, mert a hely az elveszett szerelmet juttatta eszébe. Úgy érezte, megőrül, ha nem utazhat el. így hát beadta a

felmondását a Good & Eldernél, ami óriási megrökönyödést keltett, hiszen a lány remek munkaerőnek bizonyult. Habár a legutolsó időkben nem ment minden simán, vélte a főnöke, amikor kicsit utánagondolt a dolgoknak. Katherine hazautazott Knockavoyba, abban a reményben, hogy ott majd sikerül kihevernie a fájdalmat. Bejelentés nélkül érkezeti a busszal egy szeptemberi délutánon. Mindenki csodálkozva fogadta, mert egész nyáron nem járt otthon. Még jobban csodálkoztak, amikor kiderült, hogy a lány örökre haza akar költözni. Ő volt a ’85-ös évfolyam legnagyobb üdvöskéje, az a lány, akinek sikerült elkerülnie a városból. Most pedig hazajött, és nem volt hajlandó elárulni, miért. Tara és Fintan kezdeti öröme hamarosan rémületté változott. Látták, hogy Katherine-t alaposan meggyötörte limericki szerelme. Amikor egyikük vagy másikuk bejelentette, hogy szerelmes egy fiúba, a fitymáló mosoly, amellyel Katherine a hírt fogadta, mindent elárult. – Mire mész vele? – kérdezte gúnyosan. – Először úgy lesznek, mintha teljesen odalennének érted, de amint sikerül behúzniuk a csőbe, olajra lépnek. – Én nem bánnám, ha valaki behúzna a csőbe – vihogott Fintan. Katherine vasvillaszemekkel méregette. – Legjobb egyedül – bizonygatta fájdalomtól eltorzult arccal. Korábban mindig kedves és vidám volt. Ha ő maga nem is bonyolódott fiúügyekbe, semmi kifogása nem volt ellene, ha a többiek éppen az ellenkezőjét tették. Mi történt? – Mondd már el! – kérlelték újra meg újra, egyre kétségbeesettebben. – Megkönnyebbülsz, ha beszélsz róla. Hidd el, tudjuk, milyen érzés. De Katherine hajthatatlan volt. És az is maradt. Közben, saját némaságának foglyaként, majdnem belehalt a vágyakozásba. Amely sehogy sem akart csillapodni. Csupa nő között nevelkedett, nem voltak nagybátyjai, komoly udvarlója sem akadt soha, és boldogan élt így. De most, hogy az élete férfiak befolyása alá került, minden megváltozott körülötte, és a vágyak mélységes mély kínjában találta magát. Szerelemre és vigasztalásra áhítozott – egy férfi szerelmére és vigasztalására. Bár sehogy sem értette a dolgot, érezte, hogy csak egy férfi tudja csillapítani azt a fájdalmat, amelyet egy másik férfi okozott. De mihez kezdjen? Már az újabb szerelem gondolatára is kirázta a hideg. Különben sem jut túl soha ezen a szörnyű csalódáson. Aztán az egyik éjszakán, két héttel azt követően, hogy hazatért Limerickből, eszébe jutott Geoff Melody, az apja. És minden a helyére került. A vágy, hogy találkozhasson vele, heves és mindent elsöprő volt. Katherine legszívesebben ott és akkor felkelt volna az ágyból, hogy Angliába utazzon, és megkeresse a férfit. Csak azt nem értette, hogyhogy nem szánta rá magát előbb erre a lépésre. Hogyhogy nem érezte már korábban ezt a borzalmas ürességet? Hogyan vesztegethetett el ennyi időt? Friss, édes reménység söpörte el a keserű fájdalmat, és Katherine élete hirtelen új értelmet nyert. Már kezdte azt hinni, hogy mindennek vége, soha senki sem fogja szeretni őt, de most kapott még egy lehetőséget. Egy szempillantás alatt az apja lett a megtestesítője minden álmának és vágyának. Az apja meg fojtja érteni – biztosan hasonlóan gondolkodik, mint ő. Ő lesz a megmentője, a lány erre mérget mert volna venni. Mostantól kezdve minden rendben lesz. Vajon milyen ember az apja? Az anyját hiába kérdezi, csak befeketítené előtte. Bár éppen az a szép az egészben, hogy ha az anyja nem szereti a férfit, az annyit jelent, hogy ő, Katherine biztosan szeretni fogja. Katherine-nek meglódult a fantáziája, káprázatos, boldog jövő bontakozott ki a szeme előtt. Angliában fog élni az apjával. Mi szükség férjre vagy szeretőre, ha apja is van az embernek? Más lesz a múlt, és más lesz jövő, és soha többé nem követ el semmilyen hibát, mert egy férfi fogja irányítani az életét.

A lány ébren feküdt az ágyban, és az apjáról ábrándozott. Biztosra vette, hogy az apjának van veteményeskertje. Egy bizonyos kor után minden angol férfinak van veteményeskertje. Az apja rebarbarát fog termeszteni a kedvéért. Katherine ott ül majd a kertben, és az életéről mesél, miközben az apja félássa az ágyásokat, és a férfi alig szólal meg, ám amit mond, az tele lesz bölcsességgel. Férfibölcsességgel. De az is lehet, hogy az apja életvidám, belevaló fickó, aki londoni tájszólással beszél, csak úgy szórja a poénokat („Na, szíj egy slukkot, gyöngyöm!”), és mindenféle ügyeskedéssel keresi a kenyerét. Törvényes ügyeskedéssel, persze. Csak semmi svindli. Egy engedetlen állampolgár éppen elég egy családban. Az is lehet, hogy az apja előkelő nemesi család sarja. Kedvesemnek fogja szólítani Katherine-t, de szófukarságával sem tudja majd elleplezni a lánya iráni táplált gyengéd érzelmeit. Talán több gyereke is van, azonban egyikkel sem tartja a kapcsolatot, és szüksége lesz valakire, aki átveszi a családi vállalkozást, Katherine pedig pont a megfelelő pillanatban fog felbukkanni. A lány fejében Geoff Melody egy kisember, egy komikus és egy arisztokrata keveréke volt. Katherine azt a lehetőséget számításba sem vette, hogy Geoff Melody esetleg nem akarja megismerni. Heves vágyakozásában el sem tudta képzelni, hogy az érzelmei viszonzatlanok maradnak. Sokáig tartott, míg megírta a levelet. Azt már megtanulta, hogy a férfiakat nem szabad szembesíteni a puszta tényekkel, ezért hétköznapi, minden érzelemtől mentes hangnemben közölte Geoff Melodyval, hogy szeretne találkozni vele. Jól tudta, hogy a férfi lesz a megmentője, de szükségtelen lett volna azzal ijesztgetnie az apját, hogy ezt meg is mondja neki. „Semmit sem kérek tőled” – írta. Tíz nappal azután, hogy feladta a levelet, Katherine- nek angol bélyeges borítékot hozott a posta. Az apja válaszolt! A drága krémszínű papír ridegségéből ítélve Geoff Melody inkább hasonlított egy arisztokratára, mint egy kisemberre. De a levél nem Katherine apjától érkezett, hanem Geoff Melody végrendeletének végrehajtójától, aki közölte a lánnyal, hogy az apja fél éve meghalt tüdőrákban. Míg a szakítás úgy érintette Katherine-t, mintha egy közeli hozzátartozója halt volna meg, egy közeli hozzátartozójának a halála úgy érintette, mint egy szakítás.

27 Reggel Katherine alig várta, hogy beérjen az irodába: diszkréten szemügyre akarta venni Joe-t, hogy megbizonyosodjon róla, vajon a férfi tényleg Angie-vel hempergett-e egész éjjel. De mire beért a Breen Helmsfordba, sikerült lecsillapodnia. Joe szemmel láthatóan megőrült érte, és a lány nem volt meggyőződve róla, hogy az érzés ilyen nyomtalanul elillanhat. Ráadásul Joe tisztességes és illemtudó férfi – nem az a fajta, aki félig vadidegen nőket cipel az ágyába. Katherine nem érezte szükségét, hogy elgondolkodjon rajta, ha a férfi ennyire tisztességes és illemtudó, miért nem lehet elfogadni a vacsorameghívását. Mire a lány beviharzott az irodába, minden nyugtalansága szertefoszlott. Amikor meglátta Joe-t, aki a kávéautomata mellett támasztotta a falat, önkéntelenül is rámosolygott. Aztán feltűnt neki, hogy a férfi borostás, kócos és nagyon nyúzott. Nem csak egy nappal látszott öregebbnek a koránál. A lány lopva végigmérte, és rémült zsibbadtság lett úrrá rajta, amikor észrevette, hogy Joe ugyanazt a ruhát viseli, mint előző nap. Vagy csak képzelődik? A lány nagy erőfeszítések közepette ismét a férfira sandított. Te jó isten! Ez pontosan ugyanaz az öltöny. Ez az a zakó, amit Joe tegnap délután vett le. Ez az az ing, aminek feltűrte az ujját. Ez az a nyakkendő, amit meglazított. Most már biztos, hogy nem aludt otthon. Katherine megmerevedett. A megrázkódtatás hatására mintha megfagyott volna a vér az ereiben. Joe nem viszonozta a lány gyorsan lehervadó mosolyát. Barna kutyatekintete, amely rendszerint melegen ragyogott, most jéghideg maradt. Mogorván odabiccentett Katherine-nek, a szemetesbe hajította a műanyag poharát, és elfordult. Katherine teljes kábulatban vetette le a kabátját. Lehet, hogy Joe az egyik haverjánál töltötte az éjszakát, győzködte magát. Nem biztos, hogy Angie-vel volt, bármennyire is alacsony és vékony az a lány. Amikor Katherine bekapcsolta a számítógépét és rápillantott az íróasztalára, heves és váratlan undor fogta el. Mi történhetett? Dühösen szemügyre vette az asztalt, megpróbált rájönni, mi hiányzik róla. Aztán rájött: Joe nem ült ott a sarkán. Katherine, miközben úgy tett, mintha a papírjaival lenne elfoglalva, egész délelőtt az észrevétlen szemmel tartás technikáját tökéletesítette, és diszkréten azt figyelte, vajon történik-e valami Joe és Angie között. Egyik sem ment oda a másikhoz, de Katherine nagyon jól tudta, hogy ez semmit sem jelent. Gyakran előfordul, hogyha két ember együtt tölti az éjszakát, a legközelebbi találkozáskor úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Tulajdonképpen minél közömbösebbek egymás iránt, annál valószínűbb, hogy titkolnak valamit. Joe is, Angie is az íróasztalánál ült, és vadul írt, ám Katherine-t ez sem vigasztalta meg – lehet, hogy erotikus e-maileket küldözgetnek egymásnak. Katherine újabb nyugtalanító jelre lett figyelmes. Ha figyelmen kívül hagyjuk Joe Roth kisfiús dörgölőzését, mi marad? Egy nyers, szexi férfi. Katherine még sosem látta izgatóbbnak Joe-t, mint most, morcosan, borostásan, a tegnapi ruháiban. Fél füllel az irodai zsivajt hallgatta, mert kíváncsi volt rá, vajon aggattak-e becenevet Angie-re? Valami vulgárisat, ami azt jelzi, hogy a lány átesett a tűzkeresztségen. De semmi ilyesmiről nem esett szó. A többiek mind rosszullétre és másnaposságra panaszkodtak. Fogadkoztak, hogy soha többé nem isznak egy kortyot sem. Közölték, hogy este tíz óra óta semmire sem emlékeznek. Felidézték, hogyan taccsolt ki Darren egy kapualjban, és hogyan zavarták ki őket a Burger Kingből. Katherine megint szürkének és jelentéktelennek érezte magát, aki nem tudja élvezni az életet, aki mindig kívülálló marad. – Elnézést, Jégkirálynő! – Katherine felkapta a fejét. Angie állt előtte. Katherine egy őrült pillanatig azt hitte, a lány azért jött, hogy elmondja, nem feküdt le Joe Rothszal. De váljunk csak…

– Hogy szólítottál ? – Jégkirálynő – felelte a lány kedvesen. Amikor megpillantotta Katherine arckifejezését, Angie elbizonytalanodott. – Nem így hívnak? – Most már teljesen össze volt zavarodva. – Pedig mindenki így emleget. Azt hittem, korcsolyabajnok voltál. Az egyik unokatesóm focizik, és Gólkirály a beceneve… – A nevem Katherine, a drágalátos kollégáink pedig csak azért hívnak Jégkirálynőnek, mert történetesen becsülöm magam annyira, hogy nem fekszem le a munkatársaimmal – vágta oda Katherine. – Ó, ’sza meg! – Angie szörnyen zavarba jött, és kissé el is szégyellte magát. Talán azért, mert ő nem becsülte magát annyira, hogy ne feküdjön le a munkatársaival? – Már értem! Jégkirálynő. Bocs! Csak a papírjaimat szeretném leadni bérszámfejtéshez. – A lány az asztalra hajította a paksamétát. – Nehogy megbüntessenek. – Azzal elszelelt. Katherine lepillantott az előtte heverő papírlapra. Pofonegyszerű lenne elnézni valamit, és az érvényben lévő legszigorúbb adótörvény hatálya alá vonni Angie-t, hogy a lány nettó bevétele mínusz ezer font legyen. Persze a következő hónapban korrigálni kellene a hibát, de mindent megérne, ha az ember láthatná a lány halálra rémült arcát. Profi vagyok, emlékeztette magát Katherine, mire azonnal kitisztult a feje. Szép dolog az álmodozás, de tudni kell, hol a határ. Alig hallhatóan felsóhajtott, és ismét munkához látott. Túl fogja élni. Beletelik pár napba, míg sikerül lehiggadnia, de túl fogja élni.

28 Tarának nagyszerű hete volt. Mértékletes hete. Alig néhány félrecsúszás. Hal sült krumplival szerdán délben és briós péntek délután. (Ki ő, hogy szembeszálljon a hagyományokkal?) Tara mégis annak örült a legjobban, hogy a kitörési kísérlete nem járt súlyosabb következményekkel. Nem torkollott megfékezhetetlen falánkságba. A lánynak ezenkívül sikerült huszonnyolc sort megkötnie Thomas pulóveréből és négyszer elmennie tornázni. Bár Tara körméretei szemmel láthatóan semmivel sem lettek kisebbek, Thomas elégedetten nyugtázta barátnője igyekezetét, és szokatlanul szenvedélyes volt. Szerda este így szólt: – Gyere ide, te vén szatyor! – és Tara kezét szorongatva nézte végig a Real Madrid - Barcelona meccset. Csütörtök este átkarolta a lányt álmában. Tara elégedetten feküdt Thomas karjának súlya alatt, meg sem mert mozdulni, nehogy a férfi felriadjon és elhúzódjon tőle. Péntek reggel Thomas így szólt: – Menj el fodrászhoz. Melíroztasd be a hajad. – Tara pedig repeső szívvel indult munkába: izgatóan hatott rá ez az északi, rendíthetetlenül macsós stílus, és örült, hogy a férfi érdeklődést mutat a külseje iránt. Olyan érdeklődést, amelynek most az egyszer semmi köze nem volt Tara testméreteihez. A lány hálát adott az égnek, hogy a baljós előérzet, amely az előző hétvégén támadt benne, szinte teljesen elpárolgott. Aztán átsuhant a fején, hogy talán csak megszokottá vált. Tara egész szombaton a haját melíroztatta, botor módon azt képzelve, hogy az új frizura segít új életet kezdeni. Amikor hazaért, Thomas pocsék hangulatban volt, mert a Huddersfield kikapott a Bradfordtól, méghozzá otthon. – Három-nulla! – ordította a férfi, amikor Tara belépett az ajtón. – Három-nulla, bazeg! – Tetszik a frizurám? – kérdezte a lány ostobán. – Olyan, mint a szénaboglya, bazeg – mennydörögte a férfi. – Mennyivel vágtak meg? Tara olyan dühös volt, hogy majdnem elbőgte magát. Hiszen Thomas erősködött, hogy menjen el fodrászhoz – szinte megparancsolta neki. Földhöz vágta a szatyrait, és kiviharzott a szobából – a világért sem sírt volna Thomas előtt. Legalábbis azóta, amióta a férfi így nyilatkozott a legutolsó barátnőjéről, Belláról: – Állandóan nyávergott, bazeg. – Bella, a jelek szerint, nyomulós, túlérzékeny és követelőző perszóna volt, és Claire, a Bellát megelőző lány sem lehetett különb. Amikor Tara meghallotta, milyen megvetéssel beszél róluk Thomas, megesküdött magában, hogy ő egészen másképp fog viselkedni. Azzal szerez örömet Thomasnak, hogy sosem lesz hisztériás és ingerült, hogy sokkal jobb és kevésbé bosszantó barátnő válik belőle. Miközben porig alázva őrjöngött a hálószobában, azt mondogatta magában, hogy Thomas nem szándékosan bunkózik vele. Csak haragszik a világra, és valakin ki kell töltenie a mérgét. Nem kell mellre szívni a dolgot. Thomas parancsba adta Tarának, hogy aznap este; feltétlenül el kell kísérnie őt a haverja, Eddie bulijába. Mivel a lány nem rajongott túlságosan Eddie-ért, felhívta Fintant, hogy elcsalja magával, és erkölcsi támogatást kérjen tőle, de csak az üzenetrögzítővel tudott beszélni. így hát felhívta Fintan mobilját, amely azonnal hangpostára kapcsolt. Tara hétfő este óta nem beszélt a férfival. Rendszerint naponta felcsörögték egymást, de mivel Fintan az egész hetet Brightonban töltötte, Tara pedig teljesen legyengült a fogyókúrától, továbbá kissé sértve érezte és rettenetesen szégyellte magát az AIDS-tesztről folytatott beszélgetés miatt, erre most nem került sor. Tara Katherine-t hívta fel következőnek. Egész héten nem találkoztak.

– Nem – mondta Katherine udvariasan. – Ne haragudj, de ki nem állhatom Eddie-t. Egy jókívánságot sem bírnék kipréselni magamból. Katherine egyszerűen és tömören Thomas jobban eleresztett alteregójának tartotta Eddie-t. – Hétfő óta nem is láttalak – jegyezte meg Tara bánatosan. – Tudom, hogy nagyrészt az én hibám, mert minden este tornázni mentem, de akkor is. Mit csinálsz ma este? Meghitten összebújsz a távirányítóval? – Úgy volt, hogy Emmával találkozom, de Leónak torokgyulladása van. – Most már tényleg meg kéne látogatnom Emmát… – Aztán buliba mentem volna Dollyval, de leesett a vadonatúj, tízcentis sarkú cipőjéről, és kificamodott a bokája. – Hűha! Ha Fintan titkárnője tűsarkút hord, akkor biztosan ez lesz az új trend. Jobb, ha összekapom magam. – Úgyhogy végül moziba megyek. – Szombat este? Elég szomorú. – Feleannyira sem szomorú, mint Eddie szülinapi bulija. – Kivel mész? – Egyedül. – Úristen! – kiáltott fel Tara irigykedve. – Nem vagy semmi. – Mi van Fintannel? Nem tudom utolérni. – Tőlem aztán ne kérdezd. Én sem tudtam beszélni vele. Tara felhívta Livet. – Bocs – mondta Liv –, de Lars hazautazik Svédországba, én pedig arra vagyok kárhoztatva, hogy a kettes terminálban toporogjak, és mind a kettőnket jól leégessem azzal, hogy bömbölve könyörgök Larsnak, hagyja ott a feleségét és költözzön hozzám. Annak ellenére, hogy egész héten koplalt, Tara még mindig kész gyötrelemként élte meg a bulira való készülődést. Kövérsége miatt nem érezte magát teljes értékű embernek, a társadalom peremére szorult, nem talált lehetőséget, hogy kifejezésre juttassa nőies énjét. Szívesen illegette volna magát magabiztosan egy falatnyi, szűk, kacér ruhában, de a legtöbb, amiben reménykedhetett, az volt, hogy egy terjedelmes, bő topban – amely ápol és eltakar, továbbá vérben forgó szemű szörnyeteggé változtatja Thomast – támaszthatja a falat. Három órát ücsörgött végig a kocsmában, elanyátlanodva, diétás kólát szopogatva, mohó szemekkel méregetve a sós mogyorót, és azon imádkozva, hátha egyszer feltalálják a csökkentett kalóriatartalmú sört. Ezután az egész társaság átvonult Eddie claphami lakására, hogy kezdetét vegye a buli. Amely, Tara őszinte csalódására, nem is volt igazi buli. Csak húsz vendég gyűlt össze, és mindegyiküket meghívták. Többen is lehettek volna, csakhogy a sörözés után egy csomóan hazaindultak, hogy leváltsák a bébicsőszt. A zene olyan halkan szólt, hogy senkinek sem volt kedve táncolni. Az emberek kis csoportokban ácsorogtak vagy üldögéltek, és különböző lakáscsodákról, a lakberendezési áruházak kínálatában szereplő kilincsekről, illetve a jó kanapélelőhelyekről csevegtek – és felnőtt férfiak is voltak köztük! Tara Stephanie-t és Marcyt hallgatta fél füllel, akik, amennyire meg lehetett állapítani, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy teherbe essenek. Rengeteg szó esett a folsavról meg arról, milyen nagyszerű dolog harminchét évesen szülni először. – A párod mindenben melletted áll? – kérdezte Stephanie Marcytól. – Kicsoda? – Ööö, a férfi, az apa… – Ja! – nevetett föl idegesen Marcy. – Nem tudom. Nem ismerem. – Nem azt mondtad, hogy… gyereket akarsz? – Spermabank.

Tara sietve kimentette magát, és Mirához, Paul barátnőjéhez lépett, aki rövid, fekete bőrszoknyát viselt – nála nem kelleti attól tartani, hogy holmi kanapékról meg folsavról fog fecsegni. – Elég kicsi – sóhajtott fel boldogan –, de én imádom. Ez meg miről beszél, gondolta magában Tara. A tetoválásáról? Az orrkarikájáról? Paul péniszéről? – Csak úgy vonzza a napfényt – áradozott Mira. – Nyáron gyönyörűen virágoznak a rododendronok a hátsó kerítés mellett. Mintha lángba borulnának a bokrok… Jézus, Mária! Kertészkedés. Tarának émelygett a gyomra. Kertészkedés, na ne! Céltalanul kisétált a konyhába, ahol Thomas meg a haverjai egyetlen nagy kört alkotva vedelték a sört és sértegették egymást. Közben vigyorogtak, hogy mindenki lássa, csak merő „jóindulatból” tesznek így. Eddie vihogva pocskondiázta Thomas rosszul fizető állását, Thomas pedig azzal vágott vissza Eddienek, hogy „felvágós köcsögnek” nevezte. Thomas kigúnyolta Pault, amiért az egy harmadosztályú focicsapatnak szurkol, mire Paul büszkén odavágta, hogy ő legalább hűséges típus. Paul a térdét csapkodta nevettében, amikor meghallotta, hogy Michaelt lapátra tette a barátnője. Michaelhez majdnem mentőt kellett hívni, amikor meghallotta, hogy Eddie autója totálkáros lett a héten. Miközben a fiúk a sörösdobozukat szorongatva gurultak a nevetéstől, Tara elnyomott egy udvarias mosolyt. Amikor Thomas nem figyelt, gyorsan rápillantott az órájára. Fél kettő. Remélhetőleg nemsokára hazamennek. Micsoda elfuserált szombat este! Még azzal is jobban járt volna, ha moziba megy Katherinenel. Folytatódott a vigasság. A hahotázó Eddie megjegyezte, hogy Thomas lakása pocsék befektetés volt, és a férfi élete végéig mínuszban marad. A kicsattanóan jókedvű Thomas közölte a többiekkel, hogy Paul volt barátnője szerint Paulnak nem ártana kipróbálnia a Viagrát. A remekül szórakozó Paul szélesen rávigyorgoit Thomasra: – Az én anyám legalább nem lécelt le. Tara idegesen állapította meg, hogy az ellenségeskedés kezd elfajulni, amikor valaki szerencsére feltette a „One Step Beyond” kazettáját. A nappalit hirtelen ellepték a harmincas férfiak, akik először és utoljára perdültek táncra az este folyamán.

29 Tarát egész héten különös örömmel töltötte el, hogy könnyűnek és üresnek érzi magát, továbbá kedvére tetszeleghet az öntudatos és erkölcsileg felsőbbrendű nő szerepében. De az érzés egyre halványodott. Így hát amikor elérkezett a vasárnap, kitört rajta a péntek esti láz, és a lány elérkezettnek látta az időt, hogy kirúgjon a hámból. Attól tartott, a sok éhezéstől lelassul az anyagcseréje. Ráadásul sikerült kibírnia, hogy öt napig visszafogja magát és csak gyümölcsön éljen. Jutalmat érdemelt. Egy pillanatra átsuhant a fején, hogy a végén mindig ide lyukad ki, de arra azért nem jött rá, hogy talán változtatnia kellene a szokásain. Valahol az agya legrejtettebb zugában egy pompás, hosszú, alkoholgőzös, hatfogásos vacsora képe lebegett. Még a szerencse is melléállt – kiderült, hogy Thomas majdnem egész vasárnap nem lesz otthon, mert focizni megy. Tara körbetelefonálta a barátait, de Katherine, sajnos, dolgozott, az év eleji kezdéssel bíbelődött. – Hiszen most fejezted be az év végi zárást! – mutatott rá Tara csalódottan. – Igen, de minden vég valaminek a kezdete is egyben – felelte Katherine. – Bölcs mondás – jegyezte meg Tara. – Érdemes megjegyezni. Tara ezek után Fintant próbálta meg utolérni – hiába. Lehet, hogy Sandróval vidéken töltik a hétvégét. Igaz, mindig közölni szokták vele meg Katherine-nel, ha elutaznak valahova. Mindegy volt, hogy Marrakech vagy Margate, a két férfi mindig óriási feneket kerített a dolognak. Tara cigarettára gyújtott, és felhívta Livet, aki, mivel éppen Lars elutazását próbálta feldolgozni, azonnal ráharapott az ötletre. Csupán az jelentette a bökkenőt, hogy Liv teljesen maga alatt volt. Bár amikor fantasztikusan jól mentek a dolgai, akkor sem viselkedett másképp. Tara – Thomas füle hallatára – abban állapodott meg Livvel, hogy vásárolni mennek. Persze úgy tervezte, a lehető legrövidebb idő alatt lezavarják a vásárlást, hogy utána egyenesen egy gyorsbüfé felé vegyék az irányt. A lány tántoríthatatlan volt, fütyült rá, hogy pár óra leforgása alatt ötnapnyi fogyókúra eredményét teheti semmissé. – Már indulok is – ígérte Liv.

Liv megpróbált úgy időzíteni, hogy Thomas már ne legyen otthon, amikor megérkezik, de legnagyobb bánatára a férfi még nem indult el. Nyersen odabiccentett a lánynak, amikor az a konyha felé menet elhaladt előtte. Bár Thomas elismerően vélekedett Liv hosszú szőke hajáról és feszes, aranyló bőréről, bosszantotta, hogy a lány a teljes összképet elrontja azzal, hogy egy fejjel magasabb mer lenni nála. Liv ki nem állhatta Thomas lakását: lehangolóan sötét volt, és macskaszag terjengett benne. A lány legszívesebben leszaggatta volna a barna vászontapétát, hogy halványzöldre fesse a falakat, feltépte volna a padlószőnyeget, hogy lelakkozza a parkettát, leszakította volna a reluxákat, hogy lila organzát aggasson az ablakok elé. De a konyha a legszörnyűbb, gondolta magában, amikor szemügyre vette a mustársárga műanyag beépített szekrényeket. Alig bírta türtőztetni magát, nehogy… nehogy… felgyújtsa az egész vacak kócerájt. Tarának igazán a sarkára kellene állnia. Nem tudja, hogy a lakberendezés az önkifejezés legújabb formája? Tara becsukta a konyhaajtót. – Lars hazautazott? – kérdezte gyöngéden. – Igen – bólintott Liv, fájdalomtól eltorzult arccal. Nagyon rosszul vagyok. Nagyon rosszul. – Te mindig rosszul vagy – próbálta felvidítani a barátnőjét Tara. – Ha Lars elhagyná a feleségét és összeházasodnátok, te akkor is pocsékul éreznéd magad. – Nincs kedvem vásárolni menni – mentegetőzött Liv. – Mi lesz, ha nem találok semmi normális

cuccot? Nem hiszem, hogy a jelenlegi labilis idegállapotomban túl tudnám tenni magam a dolgon. – Gondolj arra, mennyire fogsz örülni, amikor meglátsz egy gyönyörű cipőt – próbált lelket önteni a lányba Tara. Nem akarta, hogy Liv hazamenjen, mert akkor el kellett volna kísérnie Thomast a meccsre. – De mi lesz, ha nem kapni a méretemben? – vetette ellen Liv. – Veszélyes dolgok ezek. Jung szerint… – Jung aztán nagyon ért a cipőkhöz! – felelte Tara megingathatatlanul. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy Liv rázúdítsa mindenre kiterjedő pszichoterápiás ismereteit. – De ha Jung szerint nem szabad vásárolnod, mit szeretnél csinálni? Liv merőn Tarára nézett, tiszta kék szeméből csak úgy sugárzott az őszinteség. – Be akarok rúgni – felelte. – Miért nem szóltál? – kiáltott fel Tara fülig érő mosollyal. – Már azt hittem, haza akarsz menni. Gyerünk! Beülünk egy kocsmába, leisszuk magunkat és… – itt lehalkította a hangját, nehogy Thomas meghallja – eszünk egy szelet marhasültet. – Dupla adag pirított krumplival… – suttogta Liv izgatottan. – Barnamártással… – Utána pedig almás pitét… – Egy hektoliter vaníliasodóval… – Várjuk meg, amíg Thomas elmegy – mondta Tara. Tíz perc múlva megjött a kocsi Thomasért. Tara és Liv várt néhány percet, hogy lássa, a férfi biztosan elment-e, aztán vidáman oldalba bökték egymást. – Indulás! – Taxival megyünk? – kérdezte Liv, amikor kiléptek az utcára. – Van egy javaslatom – mondta Tara, színpadiasan fürkészve a messzeséget. – Merész ötlet, de talán kivitelezhető. Menjünk gyalog. – Gyalog? Milyen messze van a kocsma? – Csak ötven méterre. – Oké. Fogjak egy taxit? – kérdezte Liv pléhpofával. – Jaj! Ez vicc volt! Hallottad, Tara? Én is tudok viccelni! – Ügyes kislány! – Tilos betűs ünnep, ha eszembe jut egy vicc. – Piros betűs. Miközben A Róka és a Réce felé igyekeztek, Liv megjegyezte: – Nem sűrűn fordul elő velem ilyesmi. – Micsoda? Hogy vasárnap este tintázol? – Nem. Hogy gyalog megyek valahova. A kocsmától háromháznyira egy kozmetikai szalon állt. A kirakatban hatalmas tábla hirdette: „MASSZÁZSASZTAL! PRÓBÁLJA KI INGYEN!” Tarának meglódult a szíve, amikor rájött, hogy a mozgáson és az éhezésen kívül más módszerekkel is el lehet érni az áhított karcsúságot. Jövő szombaton beugrik ide, és megkérdezi, mennyibe kerül egy kezelés. A kocsmában nagy volt a zsúfoltság és a zaj, a vendégek ettek, ittak és dartsoztak. Mindenkiből áradt a vidámság. – Mit iszol? – kérdezte Tara. – Bort? Gin-tonikot? – Nem – válaszolta Liv határozottan. – Egy korsó sört. – Ááááá, ezt már szeretem! – Tara elkapta Liv vállát, és teljes erőből megrázta. – Reménykedtem, hogy ezt mondod. – Mikor együnk, most vagy kicsit később? – kérdezte Liv. Tara nem tudta, mitévő legyen. A kaja természetesen mindig jöhet, de alkoholt éhgyomorra a legjobb

inni, ő pedig mindenáron ki akarta ütni magát… – Igazad van! – helyeselt Liv. – Csak akkor eszünk, ha már sikerült beszívnunk. Tara átverekedte magát a bárpult előtt csoportosuló tömegen, és két csurig töltött korsóval tért vissza. Utána megint eltűnt, de pillanatokon belül újabb két korsó sörrel tért vissza. – Ha lúd, legyen kövér. Komoly feladat áll előttünk. Tara az asztalra tette a korsókat, és több csomag ízletes rágcsálnivalót húzott elő a zsebeiből. – Rágicsa nélkül nem sör a sör. A két nő koccintott. – Ettől a füled is ketté fog állni – mondta Tara. – Nem, nem, nem szó szerint! – tette hozzá, amikor meglátta Liv döbbent arckifejezését. Liv jobban beszélt angolul, mint Tara, de ha szólásmondásokra került a sor, időnként csődöt mondott a tudománya. Mialatt felidézték az előző hét történéseit, beszélgetésük automatikusan és előre kiszámíthatóan „Az én életem sokkal elviselhetetlenebb, mint a tied” elnevezésű, két vagy több személy által is játszható játékba torkollott. – És már itt is vagyunk az Önsajnálat Sarokban, ahol kövérebb vagyok nálad – közölte Tara. – Nem, én vagyok a kövérebb – feleselt Liv. – Én viszont szegényebb vagyok, mint te – kötötte az ebet a karóhoz Tara. – Nem, én vagyok a szegényebb – felelte Liv. – Jó, de nekem nagyobb az adósságom, mint neked – folytatta Tara. – Nem, nekem nagyobb – ellenkezett Liv. – Én több cigit szívok el, mint te. – Nem, én szívok többet. – Liv, te nem is dohányzol. – Igaz, de ha dohányoznék, több cigit szívnék, mint te. Mestere vagyok az önpusztításnak – tette hozzá Liv büszkén. – Ott a pont. Hol is tartottunk? Ja, igen. Az én lakásomban nagyobb a kupi, mint a tiédben. – Tara hajthatatlan volt. – Nem, az én lakásom sokkal rendetlenebb – védte magát vakmerően Liv. – Az én pasim szemetebb, mint a tiéd – erősködött Tara. – Nem, az én pasim… várjunk csak, igazad van, a te pasid szemetebb, mint az enyém – bólintott Liv. – Ezt a menetet te nyerted. – Jaj! – Tara magánkívül volt. Csak azért találta ki az egészet, hogy Liv meghazudtolja. – Nagyon megbántottalak? – kérdezte Liv egészen halkan. – Jaj, Liv! – sóhajtott fel Tara, majd nagyot kortyolt a söréből és rágyújtott. – Valami nem stimmel köztünk Thomasszal. Livnek már a nyelve hegyén volt: Ha nem mondod, hülyén halok meg. Bár félt nyíltan beszélni róla, mert ez még valóságosabbá tette az egész helyzetet, Tara egyszer csak azon kapta magát, hogy így szól: – Múlt szombaton… ööö… beszélgettünk… Itt elhallgatott. Liv egy szót sem szólt, sajnálkozó tekintettel nézett rá. – …és Thomas azt mondta, ha teherbe esnék, nem tartana ki mellettem. Egyelőre nem szeretnék gyereket, de megállt bennem az ütő. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak a dologra, és tudom, hogy Thomas szeret engem. De egész héten az volt az érzésem, hogy valami szörnyűség fog történni. – Reszkető kézzel a szájához emelte a cigarettáját. – Nem mintha különösebben rossz hetünk lett volna, sőt, Thomas többször is nagyon aranyosan viselkedett, de nem bírtam szabadulni ettől a rossz előérzettől. És olyan ingerült vagyok! Hétfő este kitört rajtam a hiszti, és tegnap este is majdnem elszállt az agyam, amikor hazaértem a fodrásztól. Egyszerűen nem értem.

Liv millió okot tudott volna felsorolni, ami miatt egy nő haragudhat Thomasra. – Mit csináljak? – kérdezte Tara kétségbeesetten. – Nagyon kérlek, hagyd most a személyes ellenérzéseidet. Liv mély levegőt vett, és úgy döntött, mindent kockára tesz. – Szerintem hagyd ott. – HA-HA-HA-HA-HA! – hahotázott Tara, majd gyorsan újabb cigarettára gyújtott. – Komolyan beszélek – mondta Liv. – Milyen jövőd lenne mellette? Ha azt mondja, nem vállalja a felelősséget, ha teherbe esel, nincsenek hosszú távú tervei. – Gondoskodom róla, hogy ne essek teherbe – közölte Tara zordan. – Nem akarsz gyereket? Valamikor? – Megleszek nélküle. – Bárhogy is van, nem ez a lényeg. Te több elkötelezettséget vársz Thomastól, mint amennyit ő nyújtani tud neked. Néha gondolj magadra is. Hol is hallotta Tara ezt a mondatot? – Hogy a fenébe tudnám otthagyni? – kérdezte, és hirtelen könnyek szöktek a szemébe. – Egyszerűen, pakold össze a holmidat, és költözz hozzám, Katherine-hez vagy Fin… – Harmincegy éves vagyok! – Tara hangja éles volt és hisztérikus. – Nem hagyhatom el Thomast, mert soha többé nem lesz senkim. Fogy az idő… – Baromság! – …egyre kevésbé vonzom a férfiakat, a bőröm a padlót súrolja, a fogamzóképes napok úgy peregnek ki az ujjaim közül, mint a homok… – Most mondtad, hogy nem érdekel, ha nem lesz gyereked… – Nincs egy normális hely, ahol ismerkedni lehet. – Tara meg sem hallotta az előző megjegyzést. – Az a rémes buli, ahol tegnap este voltam, minden életkedvemet elvette. De ami még rosszabb, már kinőttem abból a korból, hogy diszkóba járjak. – Tara döbbenten hallgatott el. – Ez rettenetes, Liv! Én is az Utolsó Esély Szalon tagja lettem… és azt akarom, hogy kapcsolják ki a zenét! Liv kétségbeesett. Tarának olyan nehéz volt tanácsot adni. – Tehát mivel azt hiszed, hogy úgysem találsz jobbat, együtt maradsz ezzel a borzalmas, önző alakkal? – Nem ő tehet róla, hogy ilyen – magyarázta felhevülten Tara. – És ha nincs ellene kifogásod, szerintem inkább sérült és érzékeny lélek. Liv érezte, nem bírna végighallgatni még egy minden részletre kiterjedő kiselőadást Thomas gyerekkoráról, ezért sietve közbevágott: – Együtt maradsz ezzel a sérült, érzékeny lélekkel? – Majd, inkább csak magának, hozzátette: – Aki borzalmasan és önzően viselkedik? – Persze, ha egyébként egyedül maradnék. – Modern, felvilágosult nők vagyunk… – Ne is folytasd – sziszegte Tara, újabb cigaretta után nyúlva. – Mit? – Hogy nincs szükségünk férfiakra. Az egésznek semmi köze a szükségletekhez. – Na és az önbecsüléshez? – Liv nem állta meg, hogy föl ne tegye ezt a kérdést. – Az önbecsülés nem ölel át éjjel. – Az önbecsülés nem viszi ki a szemetet. – De Thomas sem. – Most, hogy mondod, Lars sem. Csönd támadt. – Nekem is biztos helyem van az Utolsó Esély Szalonban – jelentette ki Liv hősiesen.

– Nem, neked nem. Lars azt ígérte, elhagyja a feleségét a kedvedért. – Hazudik – vallotta be Liv. – Igen, de legalább ki meri mondani. Az is lehet, hogy egy napon mégiscsak rászánja magát. – Kutyából nem lesz szalonna – jegyezte meg Liv bánatosan. – Miért ilyen nehéz a pasikkal? – kérdezte Tara. Költői kérdés volt, de Liv úgy vélte, mindenre van magyarázat. – A gyerekkorba kell visszamenni – magyarázta fellengzősen. – Már százszor megmondtam neked. Katherine például azért nem jár senkivel, mert serdülőkorában hiányzott az életéből az apafigura. – Ha Katherine itt lenne, most agyonütne ezért. – Tara jobbnak látta figyelmeztetni Livet. Az azonban a füle botját sem mozdította. – Nekünk, embereknek van egy közös jellemhibánk, méghozzá az, hogy a megszokott dolgokhoz vonzódunk, még akkor is, ha nem leljük örömünket bennük. Te is azért vagy együtt ezzel a kiállhatatlan Thomasszal, mert az apád… Hogy is mondjam? Vérmes ember volt. – Vérmes disznó – helyesbített előzékenyen Tara. – Mindig ezt mondod. – A második korsónál tartott, és, csodálatos módon, már nem is volt annyira elkeseredve. – De attól, hogy állítólag tisztában vagyok az okokkal, még nem változik semmi – mondta savanyúan. – Ha érdekel a véleményem, ez a pszichoterápia egy nagy kalap szamóca. Mielőtt Liv belekezdhetett volna a szokásos hegyi beszédébe, miszerint az önismeret semmit sem ér, ha nem fejlesztik, Tara gyorsan megkérdezte: – Na és te? Magyarázd el nekem, miért kezdtél ki egy nős pasival. – Az anyám évekig volt a szeretője egy nős embernek – felelte Liv. – Komolyan? – ámuldozott Tara. – Ti, svédek, olyan lazák vagytok. Nem bírnám elképzelni az anyámról, hogy ilyesmire vetemedjen. Még most sem bírom elhinni, hogy valaha nemi életet élt. – Tara hirtelen elhallgatott. – Várjunk csak egy percet! – szólalt meg hirtelen, szokatlanul éles hangon. – Mindig azt mondtad, hogy a szüleid voltak a legboldogabb házaspár egész Svédországban! Akkor a mamádnak miért volt viszonya egy nős emberrel? – Csak — kötötte az ebet a karóhoz Liv. – De azok, akik boldog házasságban élnek, nem lépnek félre. Vagy ha mégis, automatikusan kikerülnek a boldog házasságban élők köréből. – Akkor is igaz. – Liv tántoríthatatlan maradt. – Hááát, lehet, hogy csak egy rövid kaland volt a házasságuk elején. – Tara hajlott rá, hogy kompromisszumot kössön. – Mennyi ideig tartott? – Lássuk csak. – Liv az ujjain számlálta az éveket, és köztien magában motyorgott. – Ha ezerkilencszáz-hatvanegyben házasodtak össze, most pedig ezerkilencszázkilencvenkilenc van, akkor már harmincnyolc éve vannak együtt. Tarának hirtelen világosság gyúlt az agyában. – Liv, az nem számít viszonynak – mutatott rá –, ha az a bizonyos nős ember a férjed. – Ááááá! – nyöszörögte Liv búskomoran. – Végre értem. – Igyunk! – adta ki az utasítást Tara. Mire a harmadik korsó is kiürült, Tara idegességét mintha elfújták volna. – Nincs tökéletes kapcsolat – vigasztalta magát, az önigazolás és az éhgyomorra elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség meleg kábulatában. – Az alkalmazkodás a lényeg. Tök jól kijövünk Thomasszal, én pedig teljesen normális vagyok. Tudod, mit jelent, ha megcsókolsz egy békát, aztán zokon veszed, amikor az nem változik királyfivá? Éretlenséget! Ha elég felnőtt vagy, megcsókolsz egy békát, és el tudod érni, hogy megkedveld a ronda dögöt. – Berúgtál már? – érdeklődött Liv.

– Vaszólínűleg, de azért még meginnék egy korsóval. – Tessék? – Mondom, valószínűleg, de azért még meginnék egy korsóval. Süket vagy?! Három órára, mire a két nő végre úgy döntött, már kellőképpen részeg, minden ennivaló elfogyott a kocsmában. – Jaj, ne! – Tara a szája elé kapta a kezét, és kuncogni kezdett. – Most mit csináljunk? – Én nagyon, de nagyon éhes vagyok – mondta fenyegetően Liv. – Oké, majd beugrunk egy gyorsbüfébe, rengeteg van a környéken. – Sült krumplit akarok! – jelentette ki Liv. – Ha nem ehetek pirított krumplit, akkor sült krumpli kell! Ragaszkodom hozzá. Az üres korsójával verte az asztalt, és közben ezt ordította: – Krump-lit! Krump-lit! Krump-lit! Krump-lit! Tőlük néhány méterre egy férfi éppen nyerésre állt a dartsjátszmában. Pont akkor hajította el az utolsó dárdácskát, amikor Liv üvölteni kezdett, és csak a szerencsének köszönhette, hogy nem szegezte a falhoz valamelyik nézelődő fülét. A sült krumpli után kajtató Tara és Liv kitántorgott a Holloway Roadra, ahol mély megrökönyödéssel tapasztalták, hogy még világos van. Betértek a legközelebbi gyorsétterembe, amelyben csak úgy nyüzsögtek az elvált apukák, akik gyermekeik társaságában éppen a heti láthatás örömeit élvezték. Fülsiketítő volt a ricsaj. – Itt együk meg, vagy vigyük el? – kérdezte Tara. Liv végignézett a papírcsákós gyerkőcök hadán. – Vigyük el – felelte. – Vigyük el messzire. Vigyük el nagyon messzire. Jaj, Tara, megint vicceset mondtam! Jó fej vagyok? Két degeszre tömött barna papírzacskóval fölszerelkezve kiléptek az utcára. – Olyan éhes vagyok, hogy egy pónilovat is meg bírnék enni, két kenyérszállító autóval egyetemben – mondta Tara. – Gyere, menjünk haza. – Nyugi! – szólt oda a halálra rémült Livnek. – Thomas csak órák múlva ér vissza. De amint elloholtak a szépségszalon előtt, nyitva találták az ajtót. Tarának hirtelen eszébe jutott, milyen nagyszerű is lenne azon nyomban bemenni és kipróbálni a masszázsasztalokat. Amikor fölvetette az ötletet, Liv a karjába csimpaszkodott, és felkiáltott: – Isteni ötlet! Mindig is erre vágytam. Becsörteuek az ajtón, és Deedee-nek, a szolgálatban lévő kozmetikusnak csupán egyetlen pillantást kellett vetnie a két nő kivörösödött arcára és eszelős tekintetére, máris erős késztetést érzett arra, hogy bebújjon az asztal alá, és láthatatlanná váljon. – Zárva vagyunk – mondta nem túl meggyőzően. – Ugyan, kérem! – vigyorgott Tara ördögien, sörszagú leheletével teljesen elkábítva Deedee-t. – Ki szeretnénk próbálni a masszázsasztalt. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont. – Nincs hely? – kérdezte Tara. – De van, csak… – Azt akarja mondani, hogy részegek vagyunk? – tudakolta Liv. Szeme égszínkéken világított elő makulátlan arcából. – Ööö, nem. – Jó kuncsaftok vagyunk – erősködött Tara. – Itt szoktam lábaztatni a gyantámat. – Tessék? – Itt szoktam gyantáztatni a lábamat. Hányszor mondjam még? Szegény Deedee tehetetlen volt. Vonakodva egy kis helyiségbe vezette a két nőt, amelyben hat óriási

rózsaszín műanyag ágy sorakozott egymás mellett. Tara és Liv úgy el volt bűvölve, ahogyan egy józan ember soha nem lett volna. Alig győztek álmélkodni. – Szóval így néz ki! — lelkendeztek, azzal, kezükben a papírzacskóval, mindegyikük felugrott egyegy ágyra. Ám amikor Deedee leszíjazta a bokájukat, Liv kijelentette: – Éhen halok! Meddig fog ez tartani? Tara döbbenten meredt a barátnőjére. – Hát… hát edd meg a kajádat! – mondta. – Nem ez volt a terv? Én is ezt fogom tenni. – Jaj, de jó! – kiáltott fel Liv, azzal beletúrt a zacskóba. – Nagyon éhes vagyok. – Nem hinném, hogy… – ellenkezett Deedee tehetetlenül. – Vegyél egy krumplit – kínálgatta Liv. – Most bekapcsolom az asztalt – felelte Deedee össze szorított ajkakkal. – Elindult – szólalt meg Tara, amikor az asztal vége felemelkedett, magával rántva a lány lábát. – Hé! Ez aztán a móka! Tara lába föl-le rángatózott. Livé balra-jobbra kalimpált, miközben mind a két nő mozdulatlanul feküdt, és vígan majszolta a sült krumpliját meg a sajtburgerét. – Csodálatos! – sóhajtotta Liv. – Olyan egészségesnek érzem magam! – Nagyon fontos, hogy karban tartsuk az alakunkat – jegyezte meg Tara, egy maréknyi sült krumplit gyömöszölve a szájába. Valami mást is mondott, de nem lehetett érteni a krumpli miatt. – Tessék? – Mondom, megérdemeljük, hogy kényeztessenek bennünket. Áááá, vége! Deedee zord arckifejezéssel egy másik ágyhoz vezette őket, és elölről kezdődött minden. – Hé, mi történt a karommal? – kiáltott fel Tara. – Nézd, integetek neked! – Én meg felülök. Nem, lefekszem. Nem, várj csak, most megint felülök és visszafekszem… Amikor krumplimorzsákat és ketchupcseppeket söpörve le a ruhájukról leszálltak az asztalokról, alaposan szemügyre vették egymást, és kijelentették, hogy mindkettejük alakja szemmel látható változásokon ment keresztül. Mosolyogva hagyták el a szalont, de előtte biztosították a mogorva Deedee-t, hogy néhány napon belül mind a ketten befizetnek egy teljes kezelésre. Majd víg ugrándozások közepette hazamentek, és otthon felszlopálták Thomas összes barna sörét.

30 Hétfő reggel, amikor Tara íróasztalán megcsörrent a telefon, a lány lélekben már felkészült rá, hogy Thomas lesz a vonal túlsó végén, és felszólítja őt, pakolja össze a cuccát és hordja el magát. A férfi előző este alig látott a pipától, de Tara olyan részeg volt, hogy még most sem emlékezett pontosan, miért. A barna sör és az egy üveg konyak miatt? Vagy azért, mert amikor hazaért, Tara és Liv üres pizzásdobozoktól körülvéve fetrengett a földön? Vagy a hamburgeres papírok miatt, amelyeket a szemetesben talált? Vagy azért, mert Tara és Liv a térdét csapkodta nevettében, amikor megjelent előttük a sárfoltos, térdig érő nejlonsortjában? Vagy azért, mert elfelejtették megetetni Berylt? Tara legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Amikor reggel felébredt, Thomas már elment hazulról. A lány tíz percen keresztül kiszáradt szájjal, tenyerébe temetett arccal, nyögdécselve ült az ágyon. Aztán felhívta Livet. – Nem bírom elhinni – suttogta a kagylóba. – Mondd, hogy nem igaz. Mondd, hogy csak álmodtam az egész hamburgerezést. Nem hihetetlen, hogy hamburgert ettünk? A masszázsasztalon? Micsoda szégyen, jaj, micsoda szégyen… – Rémesen viselkedtünk – felelte Liv fojtott hangon. – Keresnem kell egy másik szalont, ahol legyantáztathatom a lábam – nyögte ki nagy nehezen Tara. – Soha többé nem mehetek vissza oda. Még át is kell mennem a túloldalra, nehogy meglássanak a kirakaton keresztül. – Találd ki, mit csináltam, amikor hazamentem – mondta Liv elcsukló hangon. – Jaj, ne! Csak nem? – Felhívtam Larsot. Mi mást tehettem volna? Részeg voltam. – És mit mondtál neki? – A szokásosat, gondolom én. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, aljas szemétnek neveztem, és megfenyegettem, hogy mindent kitálalok a feleségének. – Mindegy, az a lényeg, hogy nem vallottál szerelmet neki. – Jaj, ne! – kapkodott levegő után Liv, amint Tara szavai nyomán szörnyű, részeg emlékképek tolultak fel az agyában. – De igen. Szerelmet vallottam neki. Most aztán tényleg vissza kell hívnom, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ha rájön, hogy igazat mondtam, azonnal lapátra tesz. Tara telefonja egyre csak csörgött. A lány félve emelte fel a kagylót, de mivel a kollégái méltatlankodó, kíváncsi pillantásokat lövelltek felé, nem volt más választása. – Halló! – szólalt meg remegő hangon, reménykedve, hogy téves kapcsolás történt. – Tara? – Nem Thomas hívta, hanem Sandro. – Szia! – üdvözölte a férfit Tara. Nagyon örült, hogy végre hallhatja a hangját. – Ti meg hol császkáltatok egész hétvégén? Már azt hittük, elraboltak titeket az ufók. Abban a pillanatban, hogy Tara rádöbbent, bár ő meg Sandro teljesen odavannak egymásért, eddig még soha nem beszéltek telefonon, Sandro így szólt: – Rossz hírem van. Tara feje egy pillanat alatt kitisztult. Bár ült, megingott alatta a föld. – Mi történt? – Fintan. – Mi van vele? – Beteg. – Beteg? Mennyire? Náthás? – A lány jól tudta, hogy nem erről van szó. – Nem tudjuk biztosan, mi baja. – A még szócska kimondatlanul is ott lebegett a levegőben. – De mire gyanakodtok? Mik a tünetei? Hányás? Láz?

Gyomorfájás? – Vinnie, Teddy, Evelyn és Szunyás Steve riadtan kapta fel a fejét. Ravi mozdulatlan maradt. Ő már kezdettől fogva érdeklődéssel csüngött Tara minden szaván. – Gyengeség, láz és hidegrázás – vallotta be Sandro. – Gyengeség, láz és hidegrázás – suttogta maga elé Tara. Egy másodperc sem kellett hozzá, hogy a szavak eljussanak az agyáig. A lány hirtelen úgy érezte, előre tudott mindent. Azóta, hogy Fintan barátait HIV-pozitívnak nyilvánították, egyfolytában ettől rettegett. Most, hogy bekövetkezett, szörnyen nyilvánvalónak tűnt – hogyan is kérdőjelezhette meg? Eszébe jutott, hogyan poénkodott, amikor Fintan először mesélt neki a nyakán lévő dudorról, és rémülten levegő után kapkodott. – És egészen lefogyott – mondta Sandro. – Alig egy hete, hogy utoljára láttam. – Tarát megmagyarázhatatlan düh fogta el. – Olyan sokat azért nem fogyhatott. – Sajnálom, Tara – felelte Sandro. – Miért nem hívtatok fel? Egész hétvégén titeket kerestelek. Egyfolytában a telefonon lógtam. – A lány bolond módon azt képzelte, ha előbb értesül a történtekről, talán minden megoldódott volna. – Nem tudtam, hogy Fintan ennyire beteg – védekezett Sandro. – Nem voltam itthon. Tegnapig Nonvichban dolgoztam egy házon. – És Fintan miért nem hívott fel? – Tara, majdnem egész héten kórházban volt. – KÓRHÁZBAN! Vinnie kiborította a kávéját, Sovány Cheryl, Sandra és Dave pedig átkukucskált az elválasztófal fölött, hogy lássa, mire ez a nagy felfordulás. Tara semmit sem vett észre az egészből. Mélyen megdöbbentette, hogy Fintan már kórházi kezelésre szorul. Elpityeredett, de nem tudta, mérgében, bánatában, félelemből vagy szánalomból sír-e. – Azt hittem, Brightonban van. – Nekem is hazudott. Azt mondta, influenzás lett. – Hogy engedhetted, hogy egyedül menjen kórházba? – Tara arcán könnycseppek gördültek végig, a lány szinte nem is vette észre, hogy Ravi egy Marks and Spencer szalvétát dug a kezébe. – Tara, semmiről sem tudtam! – őrjöngött Sandro. – Fintan felhívott Norwichban, azt mondta, influenzás, úgyhogy ne ijedjek meg, ha nem veszi fel a telefont, biztosan aludni fog. – Nem is aggódtál? – kérdezte Tara csípősen. Szinte gúnyosan. – Dehogynem – válaszolta Sandro. – Már régóta aggódom. Ez kemény volt. Tara haragja azonnal szertefoszlott. Sandro nem hanyagolta el Fintant. Aggódott érte. Az egész ügy sokkal komolyabb volt, mint amilyennek Tara képzelte. – Lehet, hogy tényleg influenzás – mondta, és hirtelen megmagyarázhatatlan remény töltötte el. – Az influenzások is lázasak szoktak lenni, gyengének érzik magukat és lefogynak. Kivéve, persze, engem. Valószínűleg én vagyok az egyedüli ember a világon, aki meghízik, amikor beteg. – Fintan kórházban van – emlékeztette Sandro a lányt. – Nem influenzás. Tara minél sürgősebben látni akarta Fintant. Hogy megtudja, mennyire van rosszul, és hogy a jelenlétével is elősegítse a gyógyulását. – A kórházban vagyunk, Fintant most vizsgálja egy orvos – mondta Sandro. – Nemsokára hazaengedik. Akkor majd meglátogathatod. – Gondolom… – Tara izzadságtól csatakos keze szorosan rákulcsolódott a kagylóra – még Katherine-nek sem szóltatok. Nem szóltak.

Tara feltárcsázta Katherine számát. A rossz hírek gyakran különös kajánságot váltanak ki az emberből. Még a legőszintébb együttérzés mögött is ott bujkál valamféle riadt káröröm. Hogy a letaglózó hír átadóját övező hátborzongató dicsőségről már ne is beszéljünk. Tara semmi ilyesmit nem érzett. Életének egyik legszörnyűbb kötelessége volt közölni Katherine-nel a hírt. Legalábbis ő, Tara bizalmas forrásból úgy értesült, azt a figyelmeztetést kapta, hogy Fintan kivinyakával kapcsolatban nincs minden rendjén. Katherine számára azonban ez is ugyanolyan telefonhívás volt, mint a többi. – Katherine? – Szia! – Rossz hírem van – tért a lényegre Tara, gyorsan kikerülve a szokásos hétfő reggeli beszédtémákat: ki mit csinált szombat este, és milyen jó lenne, ha már péntek lenne. Katherine a tőle megszokott hidegvérrel várta a folytatást. Eszében sem volt rémült kérdészáport zúdítani a barátnőjére. – Fintanről van szó – mondta Tara. – Beteg. – Mi baja? – Katherine hangja hűvös, kimért, komoly volt. – Még nem tudni biztosan. De éjszakánként hidegrázása van, lefogyott, nagyon gyenge… Síri csönd támadt, majd furcsa hang szűrődött ki a telefonkagylóból. Nyöszörgés és zokogás keveréke. Katherine sírt. Katherine sosem szokott sírni.

Délután Fintan megkérte Sandrót, adjon át egy üzenetet. Tara és Katherine meglátogatnák-e őt munka után? – Persze – dadogta Tara. – Rögtön indulok. – Inkább kicsit később gyere – csitítgatta Sandro. – Akkor már többet fogunk tudni. – Úgy érted…? – kérdezte fojtott hangon Tara. – Híretek van a számunkra? – Igen. – Jó vagy rossz? – puhatolózott a lány. – Jaj, Tara! – sóhajtotta Sandro, és nem válaszolt. – De… – próbált meg ellenkezni Tara. – Viszlát délután! – mondta a férfi határozottan. Bár Tarának óriásit kellett kerülnie, ragaszkodott hozzá, hogy elkanyarodjon Katherine elé, hogy együtt menjenek át Fintanékhez Notting Hillbe. Fél hétkor, amikor Katherine kilépett a Breen Helmsford kapuján, Tara odaintegetett neki, majd hirtelen leengedte a kezét. Nem illik integetni. Ma nem. Katherine bemászott a szutykos bogárhátúba, ráült az ablaktörlőnek használt bugyira, de észre sem vette. Csöndben tették meg az utat. Hideg októberi este volt, és bár a kocsiban nem működött a fűtés, mind a kettejükről folyt a víz. – Múlt héten földagadt a nyaka – szólalt meg Tara halkan. Megborzongott szégyenében, amiért nem vette komolyan Fintant. – Azt hiszem, nem most kezdődött a dolog, Katherine. Bocs, ha megijesztettelek. – Ki van itt megijedve? – csattant fel Katherine. – Hogyhogy? – ámuldozott Tara. – Te tudtad? – Persze hogy tudtam – felelte Katherine dühösen. – Nem volt étvágya, lefogyott, fájt a hasa meg a gyomra meg mindene. Az a sok hadova a veszettségről, a beriberiről meg a lépfenéről… – Egyedül én nem tudtam róla? – kérdezte Tara döbbenten. – Egyedül én? Amikor befordultak Fintanék utcájába, Tara még a szokásosnál is pongyolábban parkolt le, és fürgén kipattant az autóból. Alig várta, hogy végre láthassa Fintant. – Gyere már! – kiáltotta a lépcső felé sietve. De mielőtt becsöngetett volna, elfogta az iszony. Már egyáltalán nem akart találkozni Fintannel. Legszívesebben elszaladt volna.

– Jaj, Tara! – Katherine elkapta a kezét, és egy pillanatra megszorította. Amint egymáshoz préselték a tenyerüket, érezték, hogyan száguldozik a vér az ereikben. Hogy tud valaki ilyen gyorsan lefogyni? Fintan arca egy hét alatt beesetté vált. Valami nem stimmel, gondolta magában Katherine, aztán rájött, mi az. Fintan fogai. Túl nagyok voltak az arcához képest. A férfi úgy festett, mint egy öregember, akinek kilóg a műfogsor a szájából. Fintan füle alatt, akár egy jókora tojás, nagy, groteszk halom dudorodott. Egy részét vastag fehér pólya takarta, kétoldalt tépett szélű vattadarabok meredeztek ki alóla. Tara rémülten meredt a dudorra. – Azt mondtad, lelohadt. – Önkéntelenül is fel kellett emelnie a hangját. – Hazudtam – énekelte Fintan meglepő könnyedséggel. Sandro némán sóhajtozott, mintha az összes oxigént ki akarná szívni a szobából. Úgy viselkedett, mintha mérges lenne. Fintan viszont szokatlanul jó hangulatban volt. – Üljetek már le! – noszogatta a vendégeket. Szeme fényesen csillogott halálfejszerű koponyáján. – Sandro majd behozza az italokat. Nos, van egy jó hírem meg egy rossz. Melyikkel kezdjem? – A jóval – kérte Tara. A rosszat már hallották. – Rendben. A jó hír az – közölte Fintan vidáman –, hogy rengeteg vizsgálaton mentem keresztül, és holtbiztosan, minden kétséget kizáróan, százszázalékosan HIV-negatív vagyok. Szavait néma csönd követte. – Negatív? – nyögte ki végül Tara. – Negatív? Úgy érted… nem vagy AIDS-es? – Nem vagyok AIDS-es. – És nem is leszel az? – Nem, ha rajtam múlik. – Istenem! – Tara testében gyöngyözni kezdett a boldogság. – Ezt nem hiszem el! Megesküdtem volna, hogy neked kampec. Ez csodálatos hír! – Felugrott, és átölelte Fintant. – Nem fogsz meghalni! – A jó hírt már elmondtad – szólalt meg Katherine fojtott hangon. – Mi a rossz? Mindenki Fintan felé fordult. – A rossz hír az – felelte hogy egy Hodgkin-kór nevű érdekes betegségben szenvedek. Katherine falfehér lett. – Az meg mi a franc? – tudakolta Tara. – Én tudom – mondta Katherine. – A nyirokrendszeremet támadta meg – vágott közbe Fintan. – Rák – közölte Katherine elhaló hangon.

31 Katherine szavait síri csönd követte. – Tényleg az? – kérdezte Tara, Katherine-ről Fintanre, majd Fintanről Sandróra nézve. – Tényleg az? – Katherine-nek igaza van – bólintott Fintan. Tara hirtelen gyűlölni kezdte Katherine-t. Miért nem téved, legalább most az egyszer? – Honnan tudják, ha még szövettanira sem küldtek el? – tudakolta Tara, erőltetett lekicsinyléssel a hangjában. Nem tudta, mit takar pontosan a szövettani vizsgálat, de minden lehetőséget megragadott, hogy megkérdőjelezze a hírt. – Tara, már voltam szövettanin – kuncogott Fintan. – Mit gondolsz, hol bujkáltam múlt héten? Mit gondolsz, mit keres ez a kötés a nyakamon? – Azt hittem, megint megpróbáltad elvágni a nyakad – mosolygott erőtlenül Tara. – Ezek szerint múlt héten kórházban voltál, és egyedül csináltad végig az egészet? Ez a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam. – Minden olyan gyorsan történt – vont vállat Fintan. – Az egyik percben még a nyakamon nőtt kivit mutogattam egy specialistának, a másikban pedig már útban voltam a műtő felé, hogy elvégezzék rajtam a szövettanit. Mielőtt felocsúdhattam volna, már a műtőasztalon feküdtem, teljesen éberen, miközben az orvosok egy nyirokmirigyet bányásztak elő a nyakamból. Aztán összevarrták a sebet, és elküldték a mirigyet a laborba. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, drágáim! – Azt hiszem, sokkot kaptam – tette hozzá kábultan. – Aztán tízezerszer vettek tőlem vért, mindenemet összeszurkálták. Ma pedig visszarendeltek, és közölték velem, hogy rákos vagyok. Katherine most szólalt meg először a diagnózis óta. – Mennyire súlyos? – Látszott rajta, hogy szándékosan beszél hivatalos hangon. – Mennyire kiterjedt? – Nem tudom – rántotta meg Fintan a vállát. – Rengetegféle HK létezik… – HK? – kérdezte Tara. – Hodgkin-kór. Te jó Isten! Fintan már furcsa, kórházi nyelven beszélt. – …azt már tudják, hogy a nyirokmirigyeimet támadta meg, de további vizsgálatokra van szükség, hogy kiderüljön, vannak-e áttétek. – Hol? – kérdezte Tara. – A mellkasban. A csontvelőben. A belső szervekben. Ha csak a nyirokmirigyeim betegek, király vagyok. Egy kis kemoterápia, és olyan leszek, mint új koromban. – És ha áttétek is vannak? – tudakolta Tara, nem igazán várva választ. – Az is gyógyítható – szólt közbe Sandro. – Bármit is találnak, minden gyógyítható. – Akkor nem halsz meg? – tért a lényegre Tara. – Egyszer mindannyian meghalunk – vigyorodott el váratlanul Fintan. Katherine és Tara visszahőkölt a férfi vad tekintetétől. – Az orvos nagyon bizakodó volt – mondta Sandro halkan. Tara szíve összeszorult. Mindenki emlékezett rá, hogy Sandro volt barátja meghalt – micsoda kínokat élhet most át! Miután a vendégek túljutottak az első ijedségen, és mindenkire furcsa, émelyítő nyugalom telepedett, következhettek a kérdések. – Pontosan mi az a nyirokrendszer? – puhatolózott Tara. – Csak annyit tudok az egészről, hogy a nyirokfolyadék leszívása segít eltüntetni a narancsbőrt. – Egyfajta keringési rendszer, ugye? – nézett Katherine Fintanre, megerősítést várva. – Az

immunrendszer része. Tara Fintanhez fordult. – Jól értem, hogy ha… az az izé csak a nyirokmirigyedet támadta meg, akkor nincs semmi gáz? Fintan bólintott. – És mi van, ha a mellkasodban vagy a csontvelődben is megjelenik? Hova is terjedhet még át? – A belső szervekre – mondta Katherine hűvösen. – Ha a mellkasomban is találnak, az nem túl jó, ha a csontvelőmben, az még rosszabb – felelte Fintan. – Ha pedig a májamra vagy a vesémre terjed át, akár el is kezdhetek imádkozni. – Fáj a dudor? Fintan megrázta a fejét. – Mi lesz a következő lépés? – kérdezte Katherine. – Holnap reggel bevonulok a kórházba két napra. Mindenféléket csinálnak velem. – Mit? – Tudjátok – válaszolta Fintan könnyedén. – Mintát vesznek a csontvelőmből. Elküldenek CT-re. Megröntgeneznek. Nekünk, divatguruknak folyamatos csillogás az életünk! – Nem félsz? – kérdezte Katherine gyengéden. – Nem – felelte F'intan. – Teljesen be vagyok tojva – tette hozzá, és a térdét csapkodta neveltében. Hirtelen elkomorult. – Vécére kell mennem. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Sandro megkérdezte: – Tudjátok, hogyan vesznek mintát a csontvelőből? – Tara és Katherine némán megrázta a fejét. – A csípőcsontból. Adnak ugyan helyi érzéstelenítést, hogy elzsibbasszák a bőrt meg az izmokat, de a csonttal semmit sem tudnak csinálni – darálta a férfi gépies hangon. – Amikor beszúrják a tűt, úgy érzed, mintha eltört volna a csontod. Elviselhetetlen fájdalom. Katherine szája kiszáradt, Tara szédült. Erre nem számítottak. A vizsgálatok persze elkerülhetetlenek. De azt nem gondolták volna, hogy fájdalommal is járnak. – Azt hittem, elaltatják – suttogta Tara. Sandro megrázta a fejét. – Csak a legszükségesebb esetekben altatnak. – Ez iszonyú! – Katherine arca eltorzult. A gondolat, hogy Fintannek elviselhetetlen fájdalmakat kell kiállnia, rosszabb volt, mint az, hogy életveszélyes betegségben szenved. – Nem tehetnénk valamit? Kérvényezzük, hogy altassák el. – Mindent megpróbáltunk. – Fintan visszajött a szobába. – Kivertük a dilit. Még sírtunk is. Abban reménykedtünk, hogy a doki zavarában beadja a derekát. De szerinte elég szívós vagyok. Ami, persze, igaz is. – Szívós, mint a kátrány – mondta Katherine. – Mint az acél, ha nem haragszol – felelte Fintan dölyfösen. – Mikorra lesznek meg az eredmények? – kérdezte Tara. – Ha minden jól megy, hétvégére. Katherine-nek eszébe jutott valami. – A mamádnak szóltál már? – tudakolta. – Nem. – És mikor szólsz neki? – Mostanában nem. – Fintan! – Katherine a férfi mellé lépett. – Meg kell mondanod neki. Így tisztességes. – Igen, Fintan – erősködött Tara. – Ragaszkodunk hozzá. – Én is egyfolytában ezt papolom neki – füstölgött Sandro. – Nem lehet – mondta Fintan. – Nem tehetem. Belebetegedne.

– Abba betegedne bele, ha kiderülne, hogy már túl… – Tara rádöbbent, hogy tapintatlanul viselkedik. – A mamád erősebb, mint gondolnád – sietett Tara segítségére Katherine. – Meg kell mondanod neki. – Képtelen vagyok. – Fintan kezébe temette az arcát. – Mi lenne, ha mi, úgy értem, én meg Tara mondanánk meg neki? – kérdezte Katherine óvatosan. Arra számított, hogy a férfi megtorpedózza a javaslatot. Azt igazán nem várta, hogy Fintan felemeli a fejét, ránéz, és reménykedve megkérdezi: – Megtennétek? – Persze. Most azonnal felhívjuk – mondta Katherine. Tara arcán páni félelem tükröződött. – Nem baj, ha én nem hallgatom végig? – kérdezte Fintan. – A hálószobából fogunk telefonálni, egy szót sem fogsz hallani. Gyere, Tara! A két nő átment a hálószobába. Amikor becsukták az ajtót maguk mögött, Katherine így szólt: – Jól van, te gyáva nyúl, majd én elintézem. – Megcsinálom, ha akarod. – Nem kell, csak fogd meg a kezem. És mondd meg a számot. Mi ütött belém? Még Írország hívószámára sem emlékszem. Amikor a kagylóban felhangzott JaneAnn gyanakvó „Halló”-ja, Katherine reszketni kezdett. – Halló, Mrs. O’Grady! Itt Katherine Casey. – Tara olyan erővel szorította meg Katherine szabadon maradt kezét, hogy megroppantak a csontok. – Katherine Casey – mondta JaneAnn vidékies lassúsággal. – Mi a csuda? Hogy vagy? – Köszönöm, jól. Azért telefonálok, mert… – És az édesanyád? És a családod? – Ők is jól vannak. JaneAnn, azt szeretném mondani, hogy… – A múltkor láttam a nagyanyádat a „Segítsünk Ruandának” jótékonysági esten. Szavamra, bámulatosan jól tartja magát! – Mrs. O’Grady, sajnálom, de rossz hírem van. Fintan beteg – vágott közbe Katherine. Szeretett volna gyorsan túlesni a kellemetlen kötelességen. Nem bírta kivárni, amíg elérkezik a legalkalmasabb pillanat. – Fintan beteg? Beteg? Súlyos? – Igen, nagyon sajnálom, az a helyzet, hogy… – AIDS-es – vágott a lány szavába JaneAnn. – Nem vagyok meglepve. Olvastam róla az újságban. – Nem, Mrs. O’Grady – Katherine alig bírta türtőztetni magát –, Fintan nem AIDS-es. – Mindent tudok az AIDS-ről – mondta az asszony méltóságteljesen. – Azért, mert az isten háta mögött élek, még senki se gondolja, hogy le vagyok maradva. – Mrs. O’Grady, Fintan rákos. – Az anyja vagyok. Az igazság fájdalmas, de mondjátok csak ki bátran. Ne próbáljátok bemesélni nekem, hogy a fiam rákos. – Mrs. O’Grady, esküszöm, hogy Fintan tényleg rákos. – Nem azért mondod, hogy megnyugtass? – kérdezte JaneAnn gyanakodva. – Nem kímélni akarsz? – Aligha – felelte Katherine, a könnyeivel küszködve.

Fintan a sárga földig leitta magát. – Most már úgyis mindegy – mondta nevetve. – Lehet, hogy ez az utolsó esélyem. – Egymás után szórta a durva, keserű poénokat. Tara, Katherine és Sandro szintén sokat ivott, hátha így sikerül távol tartaniuk maguktól a rémisztő gondolatokat, de nem bírtak berúgni. – Jesszusom, ne görcsöljetek már! – siránkozott Fintan, amikor három feszült, sápadt, bánatos arc nézett farkasszemet vele. — Én fogok meghalni.

Az este időnként már-már kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Már-már, de nem egészen: minden kicsit felemásra, kicsit rossz szájízűre sikeredett. A barátok egy darabig csak a történtekre tudtak gondolni, majd felhagytak az erőlködéssel, hogy megpróbálják feldolgozni őket. Olyanok voltak, mint a világítás a lakótelepi lépcsőházakban: egy ideig működtek, aztán egyszer csak kikapcsoltak. Éjfél körül Fintan bejelentette, hogy lefekszik. – Holnap jelenésem van! – Reggel találkozunk – ígérte Tara. – Egy gyönyörű pizsama társaságában – emlékeztette Fintan. – Ha megoldható, Calvin Klein legyen. – Bízd csak ide. – Ha nem kapsz Calvin Kleint, hozz Josephet. Vagy valami hordhatót. A karrieremre is gondolnom kell. Ha meglátnak abban a rémes kórházi pizsamában, azonnal kirúgnak. – Mindent meg fogunk tenni – nyugtatgatta a férfit Katherine. – Nem baj? – kérdezte Fintan hirtelen támadt idegességgel. – Képesek vagytok lógni miattam a melóból? A két nő bosszúsan meredt a férfira. – Szarok a melóra – közölte Katherine nemes egyszerűséggel. – Te jó ég! – dünnyögte Fintan. – Tényleg itt a világ vége. Tara és Katherine szó nélkül ment le a lépcsőn és ült be a szutykos bogárhátúba. – Bírsz vezetni? – kérdezte Katherine idegesen, amikor Tara nagy fékcsikorgások közepette elindult. – Sokkal jobban vezetek, ha van bennem egy kis nyomás – bizonygatta Tara. – Csak hiszed. Nevetésben törtek ki, majd hirtelen elhallgattak. – Fura – jegyezte meg Katherine elgondolkodva –, hogy még ilyenkor is van kedvünk poénkodni. – Igen – sóhajtott fel Tara. – Ma, amikor megerőltettük magunkat, nagyon jól szórakoztunk. Néha… borzasztóan szégyellem magam miatta… néha teljesen normálisnak tűnt minden. De úgy éreztem, mintha kívülről nézném magunkat. – Lehet, hogy sokkot kaptunk. – Előfordulhat. Nem könnyű ennyi mindent megemészteni. Kár, hogy Liv nincs itt, ő biztosan meg tudná mondani, mi történik velünk. – Ó, te jó ég! – Amikor eszükbe jutott Liv, majdnem szívszélhűdést kaptak. – Ki közli vele a hírt? – kapkodott levegő után Tara. Össze fog omlani, tudod, mennyire imádja Fintant. Megtennéd? Te ügyesebben csinálod, mint én. Nem viszel bele annyi érzelmet. Aztán, mintha Katherine legalábbis nemet mondott volna, így szólt: – Még ma este felhívom. Biztosan fönt van. Nem bír aludni szegénykém. A két nő a gondolataiba mélyedt. – Nem bírom kiverni a fejemből azt a csontvelős dolgot – szólalt meg Katherine. – Micsoda barbarizmus! A holnap délelőtt elviselhetetlenül hosszú lesz. Legfőképpen Fintannek – tette hozzá sietve. – Bárcsak holnap dél lenne! – mondta Tara. – Már régen túl lennénk az egészen. – Nem leszünk túl – felelte Katherine. – Csak utána jön a java. – Ne! – Tara erősen megmarkolta a kormányt. Felderült az arca. – Nem szabad így gondolkodnunk. Bízzunk benne, hogy Fintan meggyógyul. Katherine eltöprengett. – Bízzunk benne – mondta végül. – Ez a beszéd!

32 Másnap délután JaneAnn a maga százötven centis valójában, magas, hallgatag fiai társaságában, Londonba indult. Egyikük sem utazott még repülőn. Az igazat megvallva, Clare megye határát is alig-alig lépték át. Ormótlan, régimódi „rendes” ruháikban úgy festettek a repülőtér nyüzsgő forgatagában, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna oda. Noha Tara és Katherine délig be sem ment dolgozni, négykor már ismét útra kelt, hogy kimenjen a repülőtérre. – Ott vannak – mutatott Tara JaneAnn, Milo és Timothy felé, akik úgy állták körbe a bőröndjüket, mint a háborús menekültek. JaneAnn egy özönvíz előtti prémgalléros fekete kabátban pompázott. Milo, a legidősebb fiú egy kölcsönbe kapott barna zakót viselt a kertésznadrágja fölött, Timothy pedig az egyetlen öltönyét vette föl – egy tengerészkék, hajszálcsíkos, széles hajtókájú, trapéznadrágos együttest, amelyet húsz évvel azelőtt csináltatott az esküvőjére. Olyan régi volt, hogy már majdnem divatosnak számított. Timothy kicsit meghízott, mióta utoljára viselte. Vagy a zakó alól kitüremkedő vastag pulóver miatt látszott vaskosabbnak a kelleténél. Pórias megjelenésük ellenére O’Gradyéket nem ragadta magával a Heathrow repülőtér zűrzavara. Ugyanolyan ráérősen lépdeltek, mint Knockavoyban, és mélységesen elcsodálkoztak, amikor egy fiatal üzletember a következő szavakkal előzte meg őket: – Micsoda emberek vannak! – Biztosan életbe vágó ügy – jegyezte meg JaneAnn. – Nem hiszem – mosolyodon el Milo. – A képire van írva, hogy még annál is fontosabb dolga van. Miután mindenki bepréselte magát Tara bogárhátújába, egyenesen a kórházba hajtottak. Milo és Timothy a hátsó ülésen szorongott Katherine-nel, mert bár mind a ketten jól megtermett férfiak voltak, szemben a törékeny JaneAnnel, az illendőség azt diktálta, hogy a Mami üljön előre. Nagy volt a hangzavar. A vendégek előadták az otthoni pletykákat, még az időnként fel-felharsanó nevetésbe is bekapcsolódtak. Aztán Katherine-nek eszébe jutott, miért is nyomorog ebben a szűk kocsiban Fintan rokonaival, és rádöbbent, mennyire nem alkalmas az időpont a kacarászásra. Tara sem találta a helyét. Úgy viselkedett, mintha O’Gradyék kirándulni jöttek volna Londonba. – Az ott a Kensington-palota – mutatott ki az ablakon, miközben a Kensington High Street forgalmában araszoltak előre. – És mit kell tudni róla? – kérdezte Milo udvariasan. – Annak idején itt lakott Diana hercegnő – dadogta Tara. – Kegyetlen fűtésszámlái lehettek – húzta el a száját Milo, majd előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az épületet. Bár a kórház inkább nézett ki szállodának, mint a betegek és a haldoklók elhelyezésére szolgáló intézménynek, O’Gradyék egy szót sem szóltak. Arra sem fecsérelték az időt, hogy édességet vagy újságokat vegyenek Fintannek. Megtört a varázs, mindenki remegett az idegességtől. Ahogy beszálltak a liftbe, majd kiléptek a széles, linóleummal borított folyosóra és elindultak a kórterem felé, amelyben Fintanen kívül még öt másik beteg feküdt, egyre feszültebbek lettek. A lengőajtó előtt JaneAnn elkapta Katherine karját. – Hogy néz ki? – Jól – felelte a lány remegő gyomorral. – Kicsit lefogyott, a nyaka pedig fel van dagadva, de amúgy kutya baja. Fölösleges lett volna megemlítenie, hogy Fintan nem volt valami jó bőrben, amikor visszahozták a

mintavételről. Katherine lábában és talpában összerándultak az izmok, amikor felidézte magában, amint a férfi hamuszürke arccal, lehunyt szemmel azt suttogja: – Szörnyen fájt. Csillagokat láttam. Tara és Katherine a háttérbe húzódott, amikor O’Gradyék megrohamozták Fintan elfüggönyözött, fehér vaságyát. Sandro meghunyászkodva ült a székén. – Adjisten mindenkinek! – köszönt Milo, a falkavezér. – Klassz a zakód, Milo – mondta elhaló hangon Fintan, aki új pávakék pizsamájában hanyatt feküdt az ágyon. – Zabálnivaló vagyok, mi? – nevetett Milo kényszeredetten. – Szia, mami! – köszöntötte Fintan JaneAnnt. – Te pernahajder! – sopánkodott az asszony könnyes szemmel. – Így halálra rémiszteni bennünket! – De azért meg kell hagyni, a legjobb időpontot választottad – jegyezte meg Timothy. – Szépen megvártad, amíg behordjuk a szénát – magyarázta Milo –, és elkezdődik az elletés. Derék fickó vagy. Sandro kényszeredett szelídséggel figyelte a családi összejövetelt. Nagyon ideges volt. Reggel az ágy mellett ülve várta, hogy Fintan visszatérjen a mintavételről, és miután gondoskodott róla, hogy barátja mindent megkapjon, amit csak kíván, nyugtalanul megkérdezte tőle: – Mi lesz, ha nem fogok tetszeni nekik? – Kiknek? – krákogta Fintan fájdalomtól elködösült aggyal. – A családodnak. Hogyan viselkedjek velük? – Sandro esdeklően érintette meg Fintan frissen összeszurkált csípejét. – Au, au, jesszusom, de fáj! – rándult össze Fintan. – A rohadt életbe, nem lehetne óvatosabban? Szegény csípőm! – Bocs! Bocs! Bocs! Ne haragudj, nem akartam. Szerinted jó lesz ez az öltöny, vagy vegyek föl valami lezserebbet? – Az elgyötört Fintan homályosan látta, amint Sandro egy zakót tart maga elé. – Fütyülök rá! – mondta elhaló hangon. – Pont ezen kell most aggódnod? – Hamutartókat fényezek a Titanicon – felelte Sandro. Fintan most előhívta őt az árnyékból. – Sandro – mondta ünnepélyesen, az ágyban fekve –ez itt a mamikám, JaneAnn, a bátyám, Milo, és a másik bátyám, Timothy. Sandro idegesen emelte üdvözlésre a kezét. – Ciao, jó napot, örülök, hogy megismerhettem önöket… ööö… – Sandro… – sokatmondó csönd – a barátom. – Á, szóval együtt űzik az ipart! – kapcsolt JaneAnn. Sandro elborzadt. – Semmi közünk a kétes ügyletekhez – hazudta sértődötten. – Nem, nem, nem – magyarázta Fintan. – A mami úgy érti, mi ketten együtt járunk. – Ja! Ja, már értem! Igen, Mrs. O’Grady, együtt űzöm az ipart Fintannel. – Hová is valósi maga? – puhatolózott JaneAnn óvatosan. – Olaszországba. Rómába. – Rómába! Találkozott a pápával? – Mami! – legyintette meg Fintan JaneAnn karját. – Persze hogy találkoztam vele! – közölte Sandro, barátja legnagyobb meglepetésére. – Igaz, nem egyedül voltam, a Szent Péter téren hallgattam a misét az édesanyámmal. – Micsoda kiváltság! – bámult a férfira JaneAnn. – És szép volt a mise? – Gyönyörű! – áradozott Sandro, és közben azon morfondírozott, elmesélje-e, milyen pazar lila palástot viselt Őszentsége, de aztán úgy döntött, okosabb lesz, ha csöndben marad. Eddig sokkal jobban

alakultak a dolgok, mint remélte, kár lett volna mindent elrontani. Milo az ügyeletes orvossal tárgyalt az irodában. Olyan halkan beszélt, hogy dr. Singh alig bírta kivenni a szavait. – Fintan legidősebb bátyja vagyok – magyarázta Milo lesütött szemmel. – Szinte úgy tekint rám, mint apjára. Mindent tudok az AIDS-ről. Csak mert bugris írek vagyunk, ne gondolja rólunk, hogy semmihez sem értünk. Es ami a legfontosabb, meg is tudunk birkózni a helyzettel. Dr. Singh elfoglalt ember volt, aki már harminckét órája látta el az ügyeletesi feladatokat. Nem bírt türelmet erőltetni magára. Mire Milo visszatért a kórterembe, semmi kétsége nem volt felőle, hogy Fintan nem AIDS-ben szenved. Fél nyolckor, amikor a hat látogató szedelőzködni kezdett, hogy Fintan végre alhasson kicsit, rohanó léptek zaja szűrődött be a folyosóról. Liv volt az, hosszú haja lobogott, arca kipirult, szeme mélykéken csillogott. Úgy festett, mint egy amazonkirálynő. Amikor meglátta a csődületet Fintan ágya körül, riadtan megtorpant. – Liv! – szólalt meg Fintan jóságosan. – Gyere csak be. Ez itt az anyukám, Timothy, a bátyám, és Milo, a másik bátyám. – Jó estét! – mondta Liv nagyon kimérten, igazi svédhez illően. – Örvendek. – Kezet rázott a családtagokkal, és amikor Milóhoz ért, eltátotta a száját. – Elnézést! – mentegetőzött. – Csak meglepődtem… Úgy hasonlít Fintanre. – Á, nem hinném, Fintan a szépfiú – vonogatta a vállát Milo, és félénken elmosolyodott. – Én csak halvány utánzat vagyok. Izé… hogy is mondják? Hasonmás. – Nem igaz – krákogta Fintan lovagiasan. – Mindig is rád szerettem volna hasonlítani. Valóban észrevehető volt némi hasonlóság a fiúk között – mindkettejüknek sötétkék szeme és fekete haja volt, bár Milóé úgy festett, mintha végigment volna rajta a fűnyíró. – Sikerült? – kérdezte Fintan Livtől. – Igen. – A lány egy reklámszatyrot nyújtott át Fintannek, aki két remekbe szabott talpas poharat húzott elő belőle: az egyik zöldessárga, a másik türkizkék üvegből készült. – Hát ezek? – kérdezte Tara. – Két órával ezelőtt itt jártam, és teljesen felhúztam magam, amikor megláttam, milyen rondák a vizespoharak – magyarázta Liv. – Az Elle Dekorációban szúrtam ki ezeket – folytatta a történetet Fintan. – Liv pedig, ez a jótét lélek elment a Conran Shopba, hogy hozzon nekem belőlük. – Sokat kellett kajtatni utánuk? – kérdezte Milo. Liv elpirult. – A Michelinben nem kaptam, úgyhogy taxival elmentem a Marylebone High Streetre, ott sem jártam sikerrel. De, mint ahogy azt már kitalálhatták, a Heal’s-nél volt még. Milo, aki egész életében alig járt a Shannonon túl, értelmesen bólogatott. Igen, sugallta a bólintása. Igen, persze, a Heal’s jó választás volt, pontosan azt tetted, amit kellett. – Ideje indulnunk. – Tara felállt, és a többiekre nézett. – Hova sietsz annyira? – csipkelődött Milo, és ülve maradt. – De hát az előbb már menni készültünk… – Tara végre kapcsolt. O’Gradyék úgy vélték, udvariatlanság lenne távozni rögtön az új látogató érkezése után. Visszaült a székre, és Fintanhez fordult. – Hánykor engednek ki holnap? – Nem engednek ki – válaszolta Fintan nyersen. – Miii? Mi van már megint? – Nem nagy szám – felelte F'intan. – Elfertőződött a nyakam, azon a helyen, ahonnan kivették a nyirokmirigyet. Megfigyelés alatt akarnak tartani, amíg meg nem gyógyul.

– Oltári pipa leszek, ha nem gyógyul meg – siránkozott. – Amputálni kell a nyakamat. Nem lesz nyakam, úgy fogok kinézni, mint egy rögbijátékos! – Meddig leszel bent? – kérdezte Katherine rekedtes hangon. Amit hallott, semmi jóval nem kecsegtetett. A kórházi ágyakat ritka, nehezen megszerezhető kincsekként tartják számon. A beteg csak akkor jogosult a használatukra, ha az orvosok nagyon aggódnak az állapotáért. – Öt-hat napig – vonta meg a vállát Fintan, látszólag hanyagul. – Majd kiderül. Fél óra múlva mindannyian elbúcsúztak Fintantől, és az ajtó felé indultak. – Katherine, Tara! – pisszegett a két lány után Fintan. – Vigyázzatok Sandróra – dünnyögte. – Nem mintha ugyanaz volna a helyzet, de azok után, ami a volt barátjával történt… Aggódom miatta, és amíg ide vagyok kötve, nem sokat tudok tenni érte. Lenn a parkolóban Sandro félrevonta Katherine-t és Tarát. – Fel kell vidítanunk Fintant – mondta. – Szórakoztatnunk kell, hogy ne rágja magát.

O’Gradyék Katherine-nél aludtak. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás: egyedül a lánynak volt ugyanis parányi vendégszobája, amelyben a két fiú, ha szűkösen is, de elfért, és ő rendelkezett minden igényt kielégítő hálószobával, amely éppen megfelelt egy ír anyának, továbbá kényelmes kihúzható kanapéval, amely Katherine saját szerény igényeit volt hivatott kielégíteni. – Hozzám úgyse jönnének. Bűnben élek – mondta Tara. Arról nem is beszélve, hogy Thomas nem volt hajlandó elszállásolni a vendégeket. Katherine lakása láttán JaneAnn összecsapta a kezét. – Hát ez csudálatos! Olyan, mint egy filmsztár otthona. – Á! – legyintett Katherine. – Látná csak Liv lakását. Az övé tényleg olyan, mint egy filmsztáré. – Kedves, takaros lány ez a Liv – mondta JaneAnn. – Ráadásul svájci. – Svéd – helyesbített Milo. – Akkor legyen svéd – adta meg magát JaneAnn. – Szerinted is csinos, Milo? – Szép, egészséges fogai vannak, és nagyon jól nevelt. Hova tegyem ezeket? Katherine megfordult, és legnagyobb meglepetésére az egész konyhaasztal roskadozott az ennivalótól. Volt ott főtt sonka, konyharuhába bugyolált barna kenyér, szalonna, véres hurka, vaj, tea, pogácsa meg egy alufóliába csomagolt sült csirkének látszó tárgy. – Jaj, igazán nem kellett volna – siránkozott a lány. Reggel egy teherautónyi ételt vásárolt össze a vendégek tiszteletére. Mikorra fog elfogyni? Katherine hűtőszekrényének még soha nem volt része ekkora kalandban. – Nem várhatjuk el tőled, hogy te etess bennünket – mondta Milo. – Igaza van. Nem várhatjuk el – szólalt meg Timothy is. Szokásától eltérően. – Kérsz egy szendvicset? – kérdezte JaneAnn. – Nem, nem vagyok éhes – felelte Katherine. – Muszáj enned. Csont és bőr vagy. Igaz, Timothy? – Igaz bizony. – Igaz, Milo? – Hagyjátok már békén szegény Katherine-t.

A város túlsó végén Tara éppen ebben a percben ért haza. – Szegény kicsikém! – hallotta Thomas hangját a konyhából. – Gyere ide, hadd vigasztaljalak meg. Tara szíve meglódult, mintha mázsás kő gördült volna le róla. Thomas kedveskedni akar. Hála az égnek! A lány csak most, hogy minden jóra fordult, merte bevallani magának, milyen feszült és furcsa hangulat uralkodott kettejük között, amióta – amióta sor került arra a borzalmas beszélgetésre a gyerekvállalásról. Milyen kár, hogy egy krízis árán tudtak csak rendeződni a dolgok.

A lány berontott a konyhába, így még láthatta, amint Beryl Thomas mellkasához simul. – Hol voltál? – kérdezte a férfi ridegen. – A kórházban. – Tara teljesen össze volt zavarodva. Hol marad a vigasztalás? – Megkértelek, hogy reggel etesd meg Berylt, de elfelejtetted – mondta vádlón Thomas. – Szegény kicsikém! – dugta oda az arcát a macska pofájához. – Szegény éhező kicsikém! Tara összeszoruló szívvel döbbent rá, hogy Thomas egész végig a rohadt macskához intézte a szavait. – Bocsánat – mondta elcsigázottan –, máshol járt az eszem. Thomas felsóhajtott. – Mi a véleményünk azokról a lányokról, akiknek fontosabbak a barátaik, mint az, hogy megetessék Berylt? – kérdezte a macskától. – Nem vagyunk elragadtatva, ugye? Nem. – Megcsóválta a fejét, és Tara meg mert volna esküdni, hogy Beryl is ugyanezt tette. – Jaj, az isten szerelmére! – csattant fel Tara. Thomas, ingatag önbizalmának köszönhetően, egyfolytában Tara barátain köszörülte a nyelvét, de ez már túlment minden határon. – Fintan rákos! – Ó, igazán? – kérdezte Thomas hitetlenkedve. – Igazán. – Gondolkodj már, Tara, a nyirokrendszer az immunrendszer része. Fintan immunhiányos betegségben szenved. Még az is lehet, hogy szerzett immunhiányos betegségben… – Thomas, Fintan nem AIDS-es. HIV-negatív. Thomas gúnyosan cicergett. – Fintan rákos – hajtogatta Tara. – Mégis mit várt? – kérdezte Thomas. – Természetellenes, amit csinál, bazeg. – Thomas, az anális szextől nem lesz rákos az ember. A férfi csak pislogott, és Beryl fülére tapasztotta a kezét. – Muszáj ilyen brutálisan fogalmaznod? Tara hosszan, némán, elgondolkodva mérte végig a férfit. – És neked muszáj ilyen brutálisan viselkedned? – csúszott ki a száján.

33 Miközben a csontvelővizsgálat eredményére vártak, Fintant pedig elárasztották a látogatók meg az üdvözlőkártyák, az élet vette a bátorságot, és ment tovább. Lorcannek óriási izgalmakat okozott az úgynevezett karrierje. Azt az estét követően, hogy Amy ráküldte a zsarukat, meghallgatáson vett részt, amelyen a Hamlethez kerestek beugró színészt. Nem fapados produkcióról volt szó, hanem igazi színdarabról, igazi színészekkel, igazi fizető közönséggel és – ami a legfontosabb – igazi gázsival. Lorcan, miközben egy teljes hetet várt arra, hogy megtudja, megkapta-e a szerepet, egyfolytában ezt hajtogatta magában: – Ha nem kapom meg, öngyilkos leszek. Isten bizony, öngyilkos leszek. Úgy tűnt azonban, hogy az öngyilkossággal még várnia kell kicsit. Hétfő este felhívta az ügynöke, és közölte vele, visszahívták egy második meghallgatásra, és csak három másik jelölt van rajta kívül. Lorcan azóta sem beszélt Anryvel, noha a lány több mint száz különböző hangvételű üzenetet hagyott a rögzítőjén. Némelyikben vidám volt és feldobott. – Szia! Amy vagyok. Azt hittem, otthon talállak. Mindegy, semmi gond. Én megbízom benned. Nem iszunk meg együtt valamit? Most leteszem – csiripelte. Ezek az üzenetek rendszerint kora este érkeztek. Később, kilenc óra tájban, már komorabbá vált a hangulat. – Itt Amy. Beszélnem kell veled. Tisztáznunk kéne pár dolgot. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Felelőtlenség lenne. Kötelességed beszélni velem. Hívj fel. Aztán, úgy éjfél felé, elszabadult a pokol. Amy részeg, sírástól remegő hangon szólt bele a kagylóba. – Csá! – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Csak azért h-hívtalak, hogy megmondjam, nem h-hívlak többet. Egy cs-csomó pasi pályázik rám, és tudod, mit? Örülök, örülök, hogy már nem járunk együtt. Amíg együtt voltunk, teljesen kikészítettél idegileg. Rohadt szadista vagy, de a munkahelyemen találkoztam egy klassz pasival, aki szerint f-fantasztikus nő vagyok, cs-csak azt szeretném, hogy tudd, hogy nem kell aggódnod miattam, mert jól vagyok. JÓL. Érted? Jól. J. Ó. L. L. Jobban már nem is lehetnék, ha meggon – BIIIIIP. – Letelt az idő. A lány néhány másodperc múlva újra telefonált. – Szia! – mondta. – Kérlek, ne haragudj. Nem vagy rohadt szadista, és semmilyen klassz pasival nem találkoztam a munkahelyemen. Hívj fel minél előbb, mert ezt már nem lehet kibírni! – A hátralévő időben Amy zokogását lehetett hallani. Lorcan egyszer sem hívta vissza a lányt.

Kedd reggel, amikor Lorcan felszállt a metróra, úgy érezte, a szerelvény összes utasának látnia kell, milyen fontos útra indul. Hiszen csak úgy süt róla, milyen jelentős személyiség. Micsoda népség, gondolta magában lesajnálóan. Hogy sietnek a pitiáner munkahelyükre. Lorcan a szíve mélyén irigyelte őket, nagyszerű dolog lehet, ha az embernek nem kell egyfolytában aggódnia. Óriási terhet jelent fel nem fedezett zseninek lenni. De valamit valamiért. Amikor a férfi leszállt a metróról, alkut kötött magával. Ha úgy el tud gyalogolni a metróállomástól a King’s Headig, hogy egyszer sem lép repedésre a járdán, megkapja a szerepet. És ha nem kapja meg a szerepet? – Akkor öngyilkos leszek – suttogta maga elé rémülten. – Nincs más választásom! Lorcan volt a legutolsó a négy jelölt közül, és amint figyelni kezdte a többiek produkcióját, majdnem kilehelte a lelkét a bizonytalanságtól, irigység és félelem mardosta a szívét, mert a többiek mind fiatalabbnak, magasabbnak, izmosabbnak, gazdagabbnak, jobban képzettnek, tapasztaltabbnak és felkapottabbnak tűntek nála. Haragudott magára, amiért így érez. De, mint mindig, Lorcan most is az

arrogancia páncélja mögé rejtette kishitűségét. Végre ő következett. Egyedül állt a színpadon, csupán egyetlen reflektor világította meg, és miközben Hamlet monológját mondta, testét görcsbe rántotta a határozatlanság, gyönyörű arca eltorzult a nyugtalanságtól. – Jól érzékelteti a döntésképtelen hős gyötrelmeit – dünnyögte Heidi, az ügyelő. – Igen – bólogatott a rendező. A monológ végén Lorcannek erőnek erejével össze kellett szorítania a száját, nehogy könyörgőre fogja a dolgot: – Nagyon kérem, mondják, hogy jó voltam! Nagyon kérem, vegyenek be a produkcióba! Nem tudhatta, hogy az a jelölt, akit eredetileg választottak ki Hamlet szerepére, az Almeidába szerződött, az Eljő a jeges főszerepére. Így hát amikor Heidi közölte Lorcannel, hogy neki ítélték a szerepet, a férfi egy pillanatig boldog hitetlenkedéssel meredt a nőre, de aztán azonnal átesett a ló túlsó oldalára. Rögtön arra gondolt, csak azt kapta, amit megérdemelt. Naná, hogy őt választották. Miért is döntöttek volna másképp? Korábbi rettegése úgy olvadt el, mint hó a napsütésben. – Gratulálok! – mondta Heidi sugárzó mosollyal. „Ugyan, kérem, szóra sem érdemes!” – sugallta Lorcan vigyora. – Tudom, hogy csak Frasier Tippett helyett kell beugrania – mondta a nő –, de akkor is ügyesen csinálta. – Még az is előfordulhat, hogy Frasier Tippett szörnyű baleset áldozata lesz. A remény hal meg utoljára. – Lorcan előkelően keresztet formált az ujjaiból, ellenállhatatlan mosolyt villantott Heidire, azzal elslattyogott. Heidi szája megremegett, majd egyenes vonallá változott. Frasier Tippett a vőlegénye volt. Másnap Lorcan vajreklámot forgatott. Hat héttel korábban vett részt a meghallgatáson, és kimondhatatlanul hálás volt, amikor megkapta a szerepet. A tévéreklámokkal óriási pénzeket lehetett kaszálni. Akár egy évig is eléldegélhetett belőle az ember. Most azonban, hogy úgy látszott, visszakerül oda, ahol igazán otthon érzi magát – egy komoly színház reflektorfényébe –, kolosszális egója ismét átvette az irányítást. Miért legyen hálás egy vajreklámért? Kit érdekel, ha ezreket kereshet vele? Örüljenek, hogy egyáltalán elvállalta a szerepet. Lorcan minden igyekezetével azon volt, hogy ezzel a megrendelők is tisztában legyenek. A megbeszélt időpontban – illetve csekély negyvenperces késéssel – megjelent a Chalk Fram-i jéghideg, ablaktalan, átalakított raktárépületben, hogy elkezdje a forgatást. Egy rakás hisztériázó alak fogadta – producerek, rendezők, ügynökök, gyártásvezetők, reklámmenedzserek, a Vajbizottság képviselői, sminkeslányok, öltöztetők, fodrászok meg egy csomó ember, akik minden forgatáson feltűnnek és békésen teázgatnak, miközben kulcsok meg csipogók lógnak az övükről. Mind a markomban vannak, gondolta magában Lorcan, a legyőzhetetlenség mámorában égve. Visszaküzdöttem magam. Csodálatos! – Hol voltál? Próbáltunk hívni, de az ügynököd azt állítja, hogy nincs mobilod! – hápogta Ffyon, a producer. – Ez csak valami tévedés lehet. – Nem tévedés – mosolygott Lorcan. Mélyen zengő hangjával azonnal sikerült lecsillapítania Ffyont. – Nincs mobilom. – Hogyhogy nincs? – Egy perc nyugtom se lenne mellette – hazudta Lorcan. Holott csupán arról volt szó, hogy nem volt pénze rá. Miután egy seregnyi narancsszínű kábelt lépett át, hogy kezet fogjon a reklámügynökség meg a Vajbizottság fejeseivel, Lorcant a sminkszobába terelték. Ezután fiatal lány rohamozta meg egy fésűvel meg egy flakon hajlakkal, de Lorcan teljes erőből lefogta a karját. – Hozzá ne nyúljon a hajamhoz! – vakkantotta.

– De hát… – Senki sem nyúlhat a hajamhoz az engedélyem nélkül. Lorcan olyan féltő gondoskodással óvta a haját, mint egy díjnyertes házi kedvencet. Kényeztette, babusgatta, jutalomfalatkákkal ajándékozta meg, ha jól viselkedett, és csak kivételes esetben bízta idegenekre. Következett a ruhapróba. Számtalan átöltözés után a két stylistnak el kellett ismernie, hogy a rengeteg felsorakoztatott öltözék ellenére Lorcan a saját holmijaiban – a koptatott famerjában és a szemét lilás fénybe vonó türkizkék ingében – tűnik a legellenállhatatlanabbnak. – Nem bánom, maradjunk ennél – adta be a derekát Mandii. – De mindenképpen ki kell vasalni – mondta sietve Vanessa. Még egyszer utoljára zokniban és alsónadrágban akarta látni Lorcant. Soha életében nem volt dolga ilyen elmondhatatlanul gyönyörű férfival. A lába hosszú és izmos volt, a csípője egészen keskeny, a háta széles, a mellkasa kemény. A bőre pedig olyan sima, feszes és aranyló, hogy szinte vonzotta a kezet. Végül, két órával az érkezése után, Lorcan már majdnem készen állt. Hogy föltegye a koronát a műre, hátrasimította a haját gyönyörű homlokából. A fodrászfésűt tartó kéz önkéntelenül is megremegett. – Krémium Vaj, csapó egy! – kiáltotta el magát a rendező. A csapó karja nagyot csattant, az operatőr pedig mozgásba lendült. A díszletekből összeállított álnappali szőnyeges, reflektorfényben fürdő szigetként ült a padló betontengerének közepén. A reklám úgy kezdődött, hogy Lorcan egy bordó bársonykanapéra veti szikár, izmos testét, és egy tányér pirítóssal az ölében keresztbe teszi a lábát. A kamera végigpásztáz a férfin, mire az felpillant, felhúzza a szemöldökét, elmosolyodik, és így szól: – Valódi vaj? – Azzal jóízűt harap a pirítósból. Tettét sejtelmes, izgató csönd követi. Majd Lorcan cinkos mosollyal így folytatja: – Az ínyencek krémjének. Lorcan parádés alakítást nyújtott a meghallgatáson. Egyszerűen lenyűgöző volt. Ha a vajreklámozásért is járna Oscar-díj, biztosan elnyerte volna. A szereplőválogatók nem tudhatták, hogy a férfi egy napja nem evett, így farkaséhsége nagyban hozzájárult meggyőző erejű játékához. Most azonban más volt a helyzet. Lorcan egy igazi színdarabban kapott szerepet, komoly színésznek érezte magát, és nem szerette volna, ha bárki is kételkedni mer ebben. Így hát alaposan túljátszotta a szerepét, az előző napi meghallgatáson bevetett dagályos, komoran ünnepélyes shakespeare-i stílust erőltetve magára. – Felvétel! Lorcan! Lorcan teli tüdőből elüvöltötte magát: – VALÓDI VAJ? – mintha Hamlet monológját mondaná. A helyiség legtávolabbi csücskében tanyázó emberek riadtan rezzentek össze, az operatőr majdnem megsüketült. Senki sem lepődött volna meg, ha Lorcan így folytatja: – „Valódi vaj? Az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Flora minden nyűgét s nyilait…” – Állj! Állj! – kiáltotta Mikhail, a rendező. – Jól van, csapó kettő! Egy icipicit halkabban, ha lehetséges. Abban a pillanatban, hogy a kamera bekapcsolt, Lorcan elüvöltötte magát: – Egy pillanat. Ezen a pirítóson vaj van? – Igen – bólogatott Melissa, a pirítósfelelős. – Pfuj! – jelentette ki Lorcan drámaian, azzal a kanapéra hajította a tányért. – Pfuj! Pfuj! Pfuj! Meg akartok ölni? Ez a vacak elzárja az artériáimat. Mr. Jackson a Vajbizottságtól döbbenten pislogott. – Hozzatok valami kalóriaszegény cuccot – rendelkezett Lorcan. Így hát amíg Melissa elrohant a legközelebbi boltba, Jeremy, a szereplőválogatásért felelős ügynök megpróbálta lecsillapítani Mr. Jacksont, nyájasan biztosítva a képviselőt arról, senki sem fogja megtudni, hogy nem vaj van a pirítóson,

Lorcan pedig nagyszerű színész, annak ellenére, hogy nem elkötelezettje a terméknek. Ám a shakespeare-i hangnem a többszörösen telítetlen zsírsavakban gazdag vajkészítmény ellenére sem hagyott alább. – Csapó tíz! Lorcan! – VALÓDI VAJ? – szónokolta Lorcan, ezúttal olyan hangon, mintha Macbeth nagymonológját akarná elszavalni. Mindenki a következő mondatokat várta: „VALÓDI VAJ az, amit ott látok? Vajkéssel kínálja magát. Jöjj, hadd kaplak el! Nem, nem sikerül. Pedig itt ragyogsz!” – Állj! Állj! Állj! – kiáltotta Mikhail. – Lorcan, légy szíves… – Ki ez a ripacs? – Mr. Jackson felkutatta a reklámügynökség képviseletében jelen lévő fiatalembert, és megkérte, vegye kezébe a dolgokat. – Beszéljen a fejével – utasította a férfit. – Mikhail és Jeremy nem jut semmire. Lorcan remekül érezte magát, és örömmel fedezte fel, hogy Mr. Drága Öltöny a reklámügynökségtől egyenesen felé tart. Újabb alkalom a szeszélyeskedésre. – Mi lenne, ha kicsit hétköznapibbra venné a figurát? – tanácsolta a férfi Lorcannek. – Kicsit lazábbra. – Hogy is hívják magát? – kérdezte Lorcan türelmetlenül, noha az érkezésekor bemutatták neki a férfit. – A nevem Joe. Joe Roth. – Rendben, Joe Joe Roth, mondok én magának valamit. Több reklámot forgattam már életemben, mint amennyi nővel magának valaha is dolga volt. Körülbelül ugyanannyit ér el azzal, hogy megpróbál kioktatni, hogyan végezzem a dolgomat, mintha a nagymamájának próbálná megmagyarázni, hogyan kell szopni. Joe alig hallhatóan felsóhajtott. Már csak ez hiányzott. Azt se tudta, hol áll a feje, másnap, például, fontos előadást kellett tartania egy gabonapelyheket gyártó cégnek. Semmi kedve nem volt elkényeztetett csepűrágókat pátyolgatni. Főleg, ha figyelembe veszi, hogy nem is ő válogatta a szereplőket ehhez a reklámfilmhez – ezt még az elődjétől örökölte, akit rövid úton eltávolítottak a Breen Helmsfordtól. De bárhogy is történt, a felelősség az övé. Lorcan kihívó pillantást vetett Joe-ra, viszketett az ökle egy kis bunyóért. Pimasz mosollyal az arcán azon töprengett, vajon meg tudná-e ríkatni Joe Joe Rotht – régen nem adódott már ehhez hasonló lehetőség az életében. Legnagyobb döbbenetére azonban Joe udvariasan újfent azt tanácsolta neki, hogy barátságos, bizalomgerjesztő hangnemben adja elő a mondanivalóját. Ez mélyen megrendítette Lorcant. Ki ez a zsíros fizetésű, nyálasszájú, szokatlanul öntudatos barom? Joe Rotht keményebb fából faragták, amint azt Lorcan képzelte. Komolyabb eszközökhöz kellett folyamodni. Hogy törlesszen, Lorcan minden egyes felvétellel egyre kezelhetetlenebbé vált. Végül, a huszonkettedik kísérletnél, merő gonoszságból, pusztán azért, mert tisztában volt vele, hogy neki mindent szabad, így nyüszített fel: – Miért is vagyok itt? – Egy csekk miatt? – nyögte be Joe pléhpofával, azzal a falnak vetette a hátát és karba fonta a kezét. Már nem is próbált udvarias lenni. – Én művész, vagyok – jelentette ki Lorcan fennhéjázón. – Talán éppen ez a baj – felelte Joe szárazon. – Mi színészt kértünk. Lorcan összevonta a szemöldökét. Mandii és Vanessa oldalba bökte egymást, és végigmérte Joe-t. Szexi. – Jól van. Kezdjük elölről – kiáltotta a rendező. – Melissa, hozz még pirítóst! Csapó huszonhárom! Lorcan! – Valódi vaj? – kérdezte Lorcan, pont a megfelelő hangnemben. Végre, gondolta magában mindenki, halálosan megkönnyebbülve. Lorcan nagyot harapott a pirítósból, ördögien belevigyorgott a kamerába, és ugyanazon a bársonyos,

telt hangon így folytatta: – Szívrohamot okoz.

34 – Rendben van, Lorcan – lépett előre Joe megnyerő mosollyal. – Most már világos, hogy nem akarja megcsinálni ezt a reklámot. Hadd szabadítsam meg a gyötrelmeitől. Ezennel ki van rúgva. Lorcan már nyitotta volna a száját, de Joe fürgén megelőzte. – Természetesen nem kapja meg a gázsiját, és még az is előfordulhat, hogy magának kell megtérítenie a mai délelőtt során felmerült költségeket. Miközben Lorcan levegő után kapkodott, Joe az egybegyűltekhez fordult. – Elnézést kérek, amiért fölöslegesen raboltuk az idejüket. Kérem, legyenek türelemmel, amíg kerítünk egy másik színészt. Jeremy, mit gondolsz? Frasier Tippett jó lesz? – Joe Lorcan felé fordult, aki megrökönyödött arckifejezéssel, sóbálvánnyá merevedve gunnyasztott a kanapén. – Maga még mindig itt van? – kérdezte tőle. – Megkérhetném, hogy távozzon? A biztosításunk nem terjed ki azokra, akik csak megfigyelőként vannak jelen a helyszínen. Lorcan porig volt sújtva. Úgy tűnt, alaposan alábecsülte Joe Joe Rotht. Hiába próbált blöffölni. – Hé! – mondta, és bizonytalanul meglengette a kezét. Teljesen berekedt. – Higgadj le, haver. Joe a füle botját sem mozdította. Jeremy egy mobilt nyomott a kezébe. – Alicia, Frasier Tippett ügynöke – mondta. Joe halkan beledünnyögött valamit a telefonba, majd széles mosollyal így szólt: – Jó hírem van, Frasier Tippett egy órán belül itt lesz. Addig foglalják el magukat. Harapjanak valamit, szellőztessék ki a fejüket. Azzal Joe hátat fordított és eltűnt. Lorcan szólni sem bírt döbbenetében. Még soha senki nem bánt így vele. Joe persze viccelt, amikor azt mondta, hogy Frasier Tippett elvállalta a munkát, de akkor is ügyes poén volt. Lorcan mozdulatlanul ült a bordó kanapén, várta, hogy Joe visszatérjen, és folytatódjon a forgatás. Ám legnagyobb rémületére mindenki szedelőzködni kezdett. Az emberek fogták a szatyraikat meg a kabátjukat, kettes-hármas csoportokba verődve az ajtó felé indultak, és közben arról beszélgettek, hogy beugranak a kocsmába egy pofa sörre meg egy szendvicsre. Elsőnek az operatőr távozott Mandiivel és Vanessával, aztán a gyártásvezető a fodrásszal, végül Melissa Ffyonnal. – Együnk egy melegszendvicset – javasolta Ffyon. Melissa elsápadt. – Rá se bírok nézni a kenyérre – mondta halkan. Hamarosan mindenki elszállingózott. Nem mentek el igaziból, nyugtatgatta magát Lorcan. Egy perc múlva visszarohannak, és bedugják a fejüket az ajtón: – Jól beugrattunk! De nem így történt. Lorcan továbbra is a kanapén kuporgott, elveszettnek és becsapottnak érezte magát. Nem volt más választása, mint rémülten fontolóra venni az elképzelhetetlent – hogy ez az egész talán mégsem beugratás. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésére, megpillantotta Joe-t, aki Mr. Jackson társaságában éppen akkor lépett ki a kis irodahelyiségből. Legalább kiköszörülhetem a csorbát, gondolta magában Lorcan. De a két férfi még csak pillantásra sem méltatta, Mr. Jackson gyerekeiről cseverésztek. Lorcan felpattant a kanapéról, és ide-oda csúszkálva, a kábelek között bukdácsolva utánuk szaladt. – Mi folyik itt? – kérdezte. Joe őszinte meglepetéssel fordult Lorcan felé. – Maga még mindig itt van? Mit akar? – Ezt a menetet megnyerte – felelte Lorcan komoly arccal. Nagy nehezen kicsikart magából egy mosolyt. – Készen állok a munkára. Ennek a reklámnak el kell készülnie.

– Ki van rúgva – közölte Joe. – Elismerem, hogy rosszul viselkedtem – vigyorgott Lorcan, azzal kinyújtotta a kezét, és rácsapott a csuklójára. – Megkaptam a méltó büntetésemet. Most pedig munkára, ne vesztegessük tovább az időt. – Már szereztünk másik színészt. – Minek? – nevetett föl Lorcan. – Lorcan, én megértem, hogy az embereket, és főleg a színészeket néha erőszakkal kell rákényszeríteni, hogy a legjobb formájukat hozzák, de a maga viselkedése olyan hányaveti volt, hogy világosan láttam, nem szívesen vesz részt a munkában – mondta Joe. – Én nem vagyok a híve annak, hogy olyasmit kényszerítsek rá az emberekre, amihez nem fűlik a foguk. Nekem és magának is jobb lesz, ha olyasvalakit szerződtetek, aki szívvel-lélekkel végzi el, amit rábíznak. Lorcan hirtelen rádöbbent, hogy Joe-ból nem a rosszindulat beszél. A pszichéje közepén tátongó üresség összefacsarodott, amint Joe Rothban megtalálta saját maga szöges ellentétét: egy embert, aki szilárd erkölcsi normák szerint él. Lorcan rémisztő bizonyossággal ébredt rá, hogy ez a szemét nem merő rosszindulatból rúgta ki, hanem azért, mert úgy vélte, mind a kettőjük szempontjából ez a leghelyesebb, amit tehet. Milyen különös! – Most pedig távozzon, legyen szíves – mondta Joe. Lorcan rámeredt a férfira. Már semmi kétsége nem volt afelől, hogy nincs visszaút. – Most követte el szánalmas karrierjének legnagyobb baklövését – mondta gúnyos mosollyal. – Akkor se dolgoznék egy ilyen amatőrrel, ha megfizetnének érte. Itt se vagyok. Átverekedte magát a kábeleken, és az ajtó felé indult, de még mindig ott pislákolt benne a remény, hogy Joe utánaszól: – Rendben van, nem bánom, jöjjön vissza, ez jó lecke volt. – De semmi sem történt. Lorcan csak egy pillanatra állt meg, hogy a válla fölött hátrakiáltsa: – Gondoskodom róla, hogy soha többé ne kapjon munkát ebben a városban – és máris az utcán találta magát. Soha életében nem történt vele ilyesmi. Úgy meg volt döbbenve, hogy még dühöngeni is elfelejtett. A vajreklám ezreket hozhatott volna a konyhára. Ezreket. Lorcan az alapgázsi mellett kiegészítő juttatásokat is kaphatott volna, minden alkalommal, amikor levetítik a filmet. De Joe Roth megtagadta tőle ezt a lehetőséget. Joe Roth tulajdonképpen ellopta a pénzét. Lorcan bosszút esküdött – Joe Roth segge a fű, és én vagyok a fűnyíró –, de kuszák, zavarosak voltak a gondolatai. Hogy engedhette, hogy mindez megtörténjen? Hogy érthette félre ennyire a helyzetet? Máskor is borzalmasan szokott viselkedni, de az emberek mindig kesztyűs kézzel bántak vele. Lorcan 1992-ben egy mosóporreklámban szerepelt Írországban, és hatvankilenc próbálkozásba került, mire végre úgy döntött, hajlandó rendesen eljátszani a szerepet. Akkor még csak halványan sem utaltak rá, hogy esetleg mást kérnek föl helyette. Természetesnek vették, hogy egy sztár így viselkedik. Sőt még szerették is érte! Lorcan már kezdte azt hinni, a sztárvilág végre ismét magába fogadja, és ezzel új fejezet kezdődik a karrierjében. Annyira biztosra vette, vége a pangásnak, hogy megint sztárallűröket vett fel. Ám ezúttal nem Dublinban volt a kilencvenes évek elején, hanem Londonban az új évezred küszöbén. Más világ, más szabályok, de Lorcant későn figyelmeztették erre. A gondolat, hogy minden hírnév és dicsőség kicsúszott a markából, mielőtt egyáltalán megízlelhette volna, felfoghatatlan volt. Az, hogy mindezért ő a felelős, elviselhetetlen. Nincs más választása, mint hazamenni, és nem válaszolni őrjöngő ügynöke telefonhívásaira. Amikor hazaért, képtelen volt bármit is csinálni, csak a sminket mosta le magáról, aztán magába roskadtan leült a futonjára. Hosszú, sötét, önmarcangoló délután várt rá. Harmincnyolc éves volt. Persze sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál, és az önéletrajzában sem vallott be többet harmincháromnál, de saját maga elől nem tudta eltitkolni az igazságot. Mindjárt negyven leszek, döbbent rá, és semmit sem tudok felmutatni. Csak egy rosszul sikerült házasságot. Nincs pénzem, nincsenek barátaim, Írországon kívül a kutya sem ismer. Sem Nagy-Britanniában, sem Amerikában nem

jegyzik a nevem. Még egy rendes ágyam sincs. Az én koromban már nem kéne mocskos futonokon fetrengenem. A legjobban azt fájlalta, hogy egy vasa sincs. Bele sem mert gondolni, mekkora vagyon folyt ki a keze közül aznap. Kétségbeesetten keresgélt az agyában bizonyítékok után, amelyek azt mutatják, hogy még ér valamit az élete. De semmi sem jutott az eszébe. Az idő koloncként lógott a nyakán. Nem volt semmi dolga, és nem volt senki, akivel eljátszadozhatott volna. Aztán egyszer csak eszébe jutott Amy. Rémülten döbbent rá, hogy a lány már – mennyi ideje is? – négy napja nem jelentkezett. Lorcan négy napja nem kapott tőle vidám, komor vagy részeg üzenetet. A férfi észre sem vette. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A karrierjére kellett összpontosítania. De most, hogy minden más elveszett, a lány hirtelen borzasztóan fontossá vált a számára. Ne adja isten, hogy Amy lemondjon róla, vagy kiszeressen belőle. A férfi pánikba esett. Ideje visszaszerezni a lányt. Aztán jól meggyötörni, mint régen. Lorcan az órájára pillantott. Ha most elindul, a munkaidő végére még pont odaér Hammersmithbe. Duzzadozva a tetterőtől, megnézte magát a tükörben – a haja még mindig pazar, ha jól viseli magát, később kaphat egy kis fénypakolást –, majd elrohant otthonról. A metró felé menet rámosolygott egy nőre, és nézte, ahogy az áldozat elsápad. Vagy csak képzelődött? Lehet, hogy nem érzi magát ugyanolyan jól, mint régen? Lehet, hogy egyre nehezebben fogja bírni az iramot?

Tizenegy nap telt el azóta, hogy Amy rászabadította Lorcanre a rendőröket. A lány úgy érezte, ez volt élete leghosszabb tizenegy napja. Maga a pokol. Amy teljesen elvesztette az eszét, tudta, hogy vége az életének. Am az elválás okozta gyötrelmek közepette is volt valami, ami némi vigaszt nyújtott neki – egy különös megkönnyebbülés-morzsácska. Lorcant nem volt könnyű megzabolázni. Gyermeteg játszadozásai önmagából kivetkőzött, elviselhetetlen hárpiává változtatták a lányt, aki abban bízott, most legalább visszanyerheti a lelki egyensúlyát. Mindezek ellenére meg kellett kérnie a testvérét, Cindyt, hogy jöjjön át hozzá, és őrizze a telefont. – Ígérd meg – könyörgött Amy –, hogy akkor sem, ismétlem, akkor sem engedsz oda a telefonhoz, ha azt mondom, hogy leszakadt a lábam és mentőt kell hívnom. – És bár jó néhány késő esti birkózómeccsbe került, Cindynek sikerült megtartania a szavát. Amy már éppen indulófélben volt, és lélekben megpróbált felkészülni az újabb eseménydús estére, amikor nem hívja fel Lorcant, ám ekkor megpillantott valamit az előcsarnokban, amitől forogni kezdett vele a világ. Lorcant. A magas, daliás Lorcant, aki oldalát a falnak vetve, kezét a tarkójára szorítva álldogált; szétnyitott dzsekije láttatni engedte lapos hasát és széles mellkasát. Ó, micsoda édes öröm áradt szét a lányban, amikor rájött, hogy még nincs minden veszve. Lorcan öt másodpercig tartotta ki a pózt, amíg a – képzeletbeli – kamera végigpásztázta a testét. Aztán minden mozdulatát tökéletesen időzítve – miközben az egész nem létező képernyőt az ő arca töltötte be – elmosolyodott, Amynek pedig elhomályosult a tekintete. Egy ugrás, és a kettes kamera máris Amy karcsú hátát mutatta, és szorosan a lány mögött maradt, amint az kábultan, öntudatlanul a férfi felé indult. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Amy nem bír ellenállni a kísértésnek. Hirtelen változik a kép: Lorcan szerelmes pillantást vet Amy zaklatott arcára. Mindjárt megszólal – de még ne, még ne, figyelmeztet a nem létező filmrendező. Most! – Hiányoztam, bébi? – kérdezi Lorcan, pontosan a megfelelő mennyiségű gyengéd pajkosságot vegyítve a hangjába. Amy némán bámul rá, mire a férfi szerelmesen felkacag. A kamera távolodni kezd, látjuk, amint Lorcan hatalmas kezével erősen átfogja és a mellkasára húzza a lány fejét. Amy arca jelenik meg a képen: a lány szeme lehunyva, vonásai elragadtatásról árulkodnak, amikor beszívja a Lorcan antilopbőr dzsekijéből áradó illatot, és érzi, amint a férfi kemény combja befurakodik a lába közé.

Lorcan kibontakozott az ölelésből, hogy az ujja hegyével lassan, szinte csodálkozva végigsimítsa Amy ajkát. Gyönyörű, gondolta magában. Gyönyörű mozdulat! Majd még egyszer jó erősen magához szorította a lányt, miközben édesbús dallam hangzott fel a fejében, a képernyőn pedig megjelent a stáblista. Tara, aki ebben a pillanatban sietett el mellettük, egyszerre érzett meghatottságot és irigységet. Ez volt a leggyönyörűbb jelenet, amit életében látott. Az erős, jóképű férfi szívbe markoló gyengédséggel öleli magához a törékeny szépséget. Később így lelkendezett a Fintan ágya körül összegyűlt tömegnek: – Tisztára olyan volt, mint a filmeken!

35 Fintan péntek délutánra várta a mellkasröntgen, a csontvelő- meg a CT-vizsgálat eredményét. Péntek délutánig Tara, Katherine, Sandro, Liv és az O’Grady család arra volt kárhoztatva, hogy a kínok kínját állja ki, és semmi másra ne tudjon gondolni. Úgy vélték, a világ péntek délután megszűnik létezni. Utána már semmi említésre méltó dolog nem történhet velük. Valahogy sikerült meggyőzni magukat, hogy nem kell különösebben aggódni a férfi rákos nyirokcsomói miatt. Ha az elváltozás nem jelent meg a mellkasban, a csontvelőben vagy a belső szervekben, Fintant gyógyultnak lehet nyilvánítani. Minden energiájukat abba ölték, hogy kivárják, mennyire súlyos Fintan betegsége. Miközben a páni félelem és a remény ádáz csatát vívott egymással, harcuk komoly rombolást vitt véghez az alvás, az étvágy, a koncentrálóképesség, a türelem, valamint a csirkés és sajtos szendvicsek közötti döntés képességének a frontján. A rendelkezésre álló idő alatt a barátok és hozzátartozók mindent elolvastak, amit csak a Hodgkin-kórról találtak, és felvásárolták az összes alternatív gyógyászatról szóló könyvet. Fintant annyi kollégája és barátja látogatta meg, hogy a férfi egy elkeseredett pillanatában azt találta mondani: – Csak azért jönnek, hogy megtudják, AIDS-es vagyok-e. De hiába derült ki, hogy Fintan nem AIDS-es, esténként továbbra is jókedvű látogatók tömege szállta meg őt. A kemény mag, azaz Tara, Katherine, Liv, Fintan családja és élettársa pedig gyakorlatilag vég nélküli vigíliát üit a férfi ágya mellett; JaneAnn és Sandro még abban is megállapodtak maguk között, hogy felváltva fogják Fintan kezét. Szerdán, O’Gradyék első Londonban töltött reggelén Tara bevitte Katherine-t meg a családot a kórházba, ahol Sandro és Liv várta őket. – Jó reggelt! – csicseregte Tara eltökélt vidámsággal. – Már miért lenne jó? – kérdezte Fintan mogorván, sértődött arckifejezéssel heverve az ágyon. A kollektív jó hangulat azonnal szertefoszlott, mindenki idegesen toporgott Fintan ágya körül, és a szokásos beteglátogatói kérdésekkel bombázta őt. – Jól aludtál? – puhatolózott Katherine. – Finom volt a reggeli? – tudakolta Tara. – Kérsz egy fürt szőlőt? – kedveskedett Sandro. – Mi baja a szomszédodnak? – kérdezte Milo. – Egyáltalán nem aludtam jól, a reggelit kihánytam, a szőlőt nyugodtan dugd fel a seggedbe, és ha az érdekel, mi baja a szomszédomnak, menj és kérdezd meg tőle. Mindenki kényszeredetten mosolygott, és kacifántos kérdéseket tett fel egymásnak – hogy érzi magát Sandro, hogy aludt JaneAnn az idegen ágyban, nem baj-e, hogy Tara és Katherine nem ment be dolgozni, Milo és Timothy milyen korán szokott felkelni otthon, vannak-e tehenek Svédországban. – Na tessék, már megint! – méltatlankodott Fintan hangosan, amikor megpillantotta a felé közeledő ápolónőt, aki az aznapi első véradagot jött levenni tőle. – Mi vagyok én, tűpárna? Ötpercenként idejön valaki, hogy belém döfjön egy fecskendőt. – Fintan kinyújtotta a karját, és az összes jelenlévő hátrahőkölt, amikor meglátta a férfi kék, lila, zöld és sárga színekben pompázó könyökhajlatát. Zúzódás zúzódás hátán, és a sornak még korántsem volt vége. Tara vérző szívvel azt kívánta magában, bárcsak magára vállalhatná Fintan szenvedéseit, ám ugyanakkor mindent elsöprő, mélységes megkönnyebbüléssel mondott hálát Istennek, amiért nem ő fekszik az ágyban, élő tűpárnaként. Még mielőtt a gondolat testet ölthetett volna, Tarát elborította a szégyen. Mi ütött belé? – Ha lehetséges, tizedszerre azért találja el a vénámat, jó? – mondta Fintan gúnyosan a nővérnek.

– Viselkedj! – sziszegte JaneAnn. Fintan büntetlenül pimaszkodhatott vele, szegény öreg anyjával, aki tizennyolc órát vajúdott vele azokban az időkben, amikor a tudósok még álmodni sem mertek volna a szakrális érzéstelenítésről, de ez a nővér idegen volt. Méghozzá angol idegen. – Szép napunk van ma – csicseregte a nővér. – A saját nevében beszéljen! – A csípője miatt szomorkodik annyira? – Nem. A diagnózis miatt, amit a mintából állapítanak meg – válaszolta Fintan. Tara előrehajolt, és megszorította a férfi kezét. Nem csoda, hogy ilyen paprikás hangulatban van. Fintan hangulata egész nap kiszámíthatatlan és labilis maradt. Alig egy órával a goromba, barátságtalan fogadtatás után észrevehetően jobb kedvre derült, aminek köszönhetően a többiek is felvidultak. Olyannyira, hogy a kórteremben szokatlan bulihangulat alakult ki. Akkora volt a ricsaj, hogy a nővérnek meg kellett kérnie őket, csendesebben vigadjanak, mert a végén még a többi beteget is felvidítják. A látogatók egyike-másika időnként rádöbbent, mennyire nincs összhangban a mulatozás a helyzet komolyságával. Furdalta őket a lelkiismeret, amiért nem szomorkodnak. Egészen addig, amíg, bizarr módon, egykettőre ismét felizzott a hangulat. De miközben egyenként mindannyian meg-megkönnyebbültek egy pillanatra, testületileg nem bírtak megszabadulni a rettegéstől. Katherine nézte, hogyan cirkál a rémület a jelenlévők között. Miközben mindenki élénken társalgott egymással, egyvalaki biztosan sóbálvánnyá merevedve, szinte megrökönyödött arckifejezéssel ült a székén. Mit keresek én itt? Azért jöttem ide, mert Fintan beteg? Mert Fintan meg fog halni? De hát ez nevetséges! Aztán feltámadt bennük a reménység – minden rendben lesz –, és a rémület szépen lassan valaki másnak a szívébe költözött át. Tizenegykor Fintan az ágya mellett álló kistelevízió felé fordult. – Mindjárt kezdődik a Bevásárlóroham. Ugye megbocsátotok? – Persze – dünnyögték a többiek, és magukban felkészültek a legrosszabbra. De pár perc múlva, azon a fura módon, ahogyan a valóság alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, már mindenki úgy érezte magát, mintha valamelyikük nappalijában nézné a tévét. JaneAnn, például, egészen belefeledkezett a műsorba. – Amarra, amarra! – kiabálta bosszúsan, ökölbe szorított kézzel, amikor a szerencsés versenyző már harmadszor ment el egy flakon öblítő mellett. – Vak vagy? Figyelj már, ott van! – Talpra szökkent, és megkocogtatta a képernyőt, ám ekkor hirtelen magához tért, és szégyenkezve visszaült a helyére. – Nálunk nincs ilyen műsor – súgta oda a nővérnek, aki ferde szemmel méregette. Mire eljött az ebédidő, mindenki elment dolgozni, Milo és Timothy pedig kisurrant, hogy elszívjon egy cigit. JaneAnn egyedül maradt az alvó Fintannel. Az asszony mereven bámulta a férfit, a legkisebbik fiát, a mindenét, és könny gördült le pergamenszerű arcán. Kézbe vette a rózsafüzérét, némán imádkozni kezdett, és közben azon töprengett, vajon Isten miért pont egy ereje teljében lévő fiatalemberre csapott le. Amikor Milo és Timothy visszajött, kivettek egy-egy sonkás szendvicset abból a halomból, amelyet JaneAnn reggel hatkor készített, de egyiküknek sem volt étvágya. – Járjunk egyet a friss levegőn – vetette föl Milo. – Valahol csak találunk egy kis füvet. – De hideg volt, és egy parkot sem találtak a közelben, így hát végigsétáltak a Fulham Roadon, és az összes útjukba eső luxusbutik személyzetét az őrületbe kergették. – Nézzétek! – kiáltotta JaneAnn, azzal felmutatott egy parányi, cirádás lakkdobozkát. – Tizenöt font egy ilyen kis vacakért. – Talán inkább ötszáz – mondta az eladónő leereszkedően, és gyengéden elvette a dobozkát JaneAnntől. Megvető viselkedése azonban nem érte el a kívánt hatást: Milo, Timothy és JaneAnn a térdét csapkodta nevettében.

– Ötszáz font! Ezért a mütyürért! Ennyi pénzért földet lehet venni! – Jó, hogy eljöttünk ide – szólalt meg JaneAnn, amikor kiléptek az utcára. – Már nem fáj annyira a szívem. A következő antik bizsuüzletnek azonban zárva volt az ajtaja, és O’Gradyék hiába nyomták meg a csengőt és kukucskáltak be megnyerő mosollyal a kirakatüvegen, nem engedték be őket. – Lehet, hogy zárva vannak – jegyezte meg Timothy. – Nem, én látom, hogy van bent valaki – felelte JaneAnn, azzal megkocogtatta az üveget, és integetni kezdett a boltban tartózkodó elegánsan öltözött nőnek, aki egy aranyozott rokokó íróasztal mögött ült. – Hahó! – kiáltotta JaneAnn. – Szeretnénk bemenni. Yasmin Al-Shari elborzadva mérte végig a két tagbaszakadt, loncsos hajú férfit meg az aprócska, ősz hajú öregasszonyt, akik mindenáron bebocsátást akartak nyerni pazar üzletébe. – Sicc innen! – kiáltotta, és tehetetlenül hadonászni kezdett. – És a te lelkeddel – mondta automatikusan Milo, Timothy és JaneAnn. Yasmin utálkozva nézte a kompániát, és Milo hirtelen a nő szemén keresztül kezdte látni saját magát, a testvérét meg az édesanyját. Nemkívánatos személyek voltak itt. Milyen elkeserítő, milyen megalázó! Ők hárman nem illenek ebbe a városba, mégis itt kell lenniük. – Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. – Milo ügyelt rá, hogy vidáman csengjen a hangja. – Még hogy mi? – képedt el JaneAnn. Tudomása szerint ő volt a világ egyik legtiszteletreméltóbb embere! Milo tölcsért formált a kezéből, és bekiabált a kirakatüvegen: – Különc milliomosok vagyunk. De maga megsértett bennünket, úgyhogy máshol fogjuk elkölteni a pénzünket. – Széles vigyort erőltetett az arcára, és a többiekhez fordult. – Gyerünk! – adta ki az utasítást. – Menjünk át abba a virágboltba, nézegessük meg a virágokat, és képzeljük azt, hogy otthon vagyunk. Yasmin Al-Shari nyugtalanul nézte, amint a kis csapat továbbáll. Az az öregasszony tényleg nagyon hasonlított a nagymamára a Beverly Hills-i diliből. Lehet, hogy most óriási summától esett el? – Nem vihetnénk haza Fintant? – mondta ki JaneAnn azt, amire mindannyian gondoltak. – Haza, Clare megyébe? Késő délután, amikor Tara és Katherine újra megjelent a kórházban, Fintan megint borús hangulatban volt. A kétségbeesett Tara előadta, hogyan békült ki Amy az észveszejtően jóképű pasijával az előcsarnokban. – Gyönyörű volt! – áradozott, miközben fél szemmel azt figyelte, vajon Fintan jól szórakozik-e a történeten. – Mint a filmeken. Katherine és Liv is gyorsan előrukkolt saját könnyed anekdotáival. Minden olyan napi történést elraktároztak az agyukban, amely csak egy kicsit is érdekes vagy szórakoztató volt, hátha Fintan rosszkedvű lesz. De Fintan csak Sandro érkezésekor kapott új erőre, aki egy köteg utazási prospektust lengetett a kezében. – Luxusutak – közölte Sandro. – Most hirdették meg őket. Tizennégy új úti cél Ázsiában és a Karibszigeteken. Este, amikor a családtagoknak és a barátoknak el kellett hagyniuk a kórházat, hogy helyet adjanak az új látogatók tömegének, senkinek sem volt kedve egyedül maradni, ezért mindannyian fölmentek Katherine-hez, ahol pizzát rendeltek, és folyamatosan, megállás nélkül azzal nyugtatgatták magukat, hogy minden rendben lesz. – Szerintetek hogy érezte ma magát Fintan? – tudakolta JaneAnn nyugtalanul. – Ha megússza azzal, hogy csak a nyirokmirigyeiben találnak valamit, nyert ügye van. Azt olvastam, hogy az ilyesmi könnyen kezelhető, és nagy az esély a gyógyulásra. Szerintetek hogy érezte ma magát Fintan? – Egy kicsit fáradt volt – kockáztatta meg Sandro. – Kicsit fáradt? Igen, én is úgy láttam, de mindannyian azok vagyunk. Ez még nem jelent semmi

rosszat. Az nem jó jel, hogy sokat alszik? Az alvás nagyon egészséges. – És az ebédjét is megette – szólalt meg Timothy. – Mit számít, hogy a vacsoráját otthagyta? – mondta Milo. – Mindenkivel előfordul egyszer-kétszer, hogy nincs kedve vacsorázni – bólogatott JaneAnn. – Hat órakor evett egy szem Smartiest – kockáztatta meg hősiesen Liv. – Kettőt – toldotta meg Sandro diadalmasan. – Egy kéket meg egy narancssárgát. – És majdnem egész nap remek formában volt – jegyezte meg Tara. – Eltekintve attól, amikor mérges volt ránk és olyan csúnyán el akart kergetni bennünket – szomorkodott JaneAnn. – A szociális munkással is összeveszett – mondta Timothy. – De nem is csoda. Az a nő csupa tolakodó kérdést tett föl neki, pedig akkor látta először. Hogy érzi magát? Dühös-e? Fél-e? Ha Fintan nem küldi el, én tettem volna meg helyette. Ez volt a leghosszabb megnyilvánulás, amit Timothy valaha is megengedett magának. – Az a jó, hogy Fintan sokat mérgelődik – csitítgatta többieket Milo. – Ti nem aggódnátok, ha egyfolytában mézédes lenne? Az ilyesmi nem normális dolog! – A többi látogató majd fölvidítja. – JaneAnn a könnyekig meghatódott, amikor Frederick, Geraint, Javier, Butch, Harry, Didier, Neville és Geoff két kiló szőlővel, három könyvvel, tizenkét magazinnal, két Barbie nyalókával, két csomag csipsszel, négy szelet sárgabarackos lepénnyel, öt liter ásványvízzel, egy üveg narancsos pezsgőkoktéllal és egy Kinder tojással a hóna alatt hét órakor libasorban betipegett a kórterembe. – Jó érzés lehet neki, hogy ennyi látogatója van. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egyszerre nyolc fiatalember üli körül a betegágyukat – jegyezte meg JaneAnn büszkén. – És mind a nyolcan kitettek magukért. – Alaposan kitettek magukért – bólogatott Milo. – Csak az a szörnyű ricsaj! – sóhajtotta JaneAnn. – Olyan volt a fejem, mint a méhkas. Mit gondoltok, nem lett kisebb a duzzanat? – Most, hogy belegondolok, mintha tényleg lelappadt volna – füllentette Tara. – Fintan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy haldokló, ugye? – kérdezte JaneAnn kedélyesen. – Mint egy haldokló? Ugyan már! – hangzott a gunyoros válasz. – Egy haldokló nem morog összevissza. Minden részletet, ami Fintannel volt kapcsolatos – jót, rosszat, semlegeset –, olyan kedvező fényben próbáltak feltüntetni, hogy az alátámassza saját elképzelésüket a dolgok alakulásáról, azt, amely szerint Fintan meggyógyul. De JaneAnn nem sokáig bírta tartani magát. A pozitív gondolkodás kellős közepén könnyekben tört ki, és ezt zokogta: – Bárcsak én lennék a helyében! Rémes látni, ahogy ott fekszik az ágyban, betegen és legyengülve. Olyan fiatal még, én viszont fél lábbal már úgyis a sírban vagyok, a másikkal pedig egy banánhéjon taposok. – Tudjátok, mit mondok? – kérdezte dühösen. – Az egész az én hibám. Nem lett volna szabad megengednem neki, hogy Angliába költözzön. A négy bátyja otthon maradt, és egyikük sem rákos. Miközben mindenki vigasztalni próbálta az asszonyt, meghozták a pizzákat. És amikor JaneAnn megtudta, hogy a pizzát önmagában kell enni, krumpli és zöldség nélkül, még jobban felháborodott. – Ezt komolyan mondjátok? – kérdezte. – Ez nem vacsora. Nem csoda, hogy Fintan megbetegedett, ha csak ennyit evett esténként. Ha házi koszton él, megelőzhettük volna a bajt. Valamivel később JaneAnn hivatalos hangnemre váltott. – Lányok, beszédem van veletek – mondta. – Mind a ketten fontos állást töltötök be, nem venném a lelkemre, ha azért bocsátanának el benneteket, mert állandóan minket pátyolgattok. Nem kell autóval

hurcolni bennünket, nekünk az a vacak metró is jó lesz. Tara és Katherine vadul tiltakozni kezdett. De akkor lendültek csak bele igazán, amikor Timothy megszólalt: – Azok a kórházi liftek csuda klasszak, igaz? – Ööö, igen – felelte Katherine óvatosan. – Tegnap utaztam először lifttel – nyögte ki nagy nehezen Timothy. – Én is – mondta JaneAnn. – Jó kis móka volt, igaz? – Akár egész nap föl-le utazgathatnánk vele – bólogatott Milo. – Majdnem olyan jól éreztem magam, mint a kilkee-i búcsúban. – Nem engedhetjük szabadjára őket a londoni metrón – súgta oda Katherine Tarának. – Előtte leckéket kell venniük. Egész nap föl-le utazgatnának a mozgólépcsőn, eltörnék a jegykezelő automatát, beesnének a szerelvény alá, beszorulnának az ajtóba, vagy mit tudom én. Előre látom! Lehet, hogy még a híradóban is benne lennének.

36 Valaki lefektette Angie-t. Katherine a héten nem sok időt töltött az irodában – két kórházi látogatás között gyorsan beszaladt, hogy dolgozzon egy-két órát, és amikor bent volt, akkor is máshol járt az esze –, ezért a szokásosnál hosszabb időbe telt, amíg feltűnt neki, új becenév forog közszájon a férfiak között, Gillette. A Fintant ért csapások ellenére Katherine meglepetten tapasztalta, hogy még mindig érez valamit Joe Roth iránt. Annak a pár alkalomnak a során, amelyet a munkahelyén töltött, elfogódottan kerülgette a férfit, és éberen figyelte, felfedezhető-e szexuális kapcsolatra utaló jel közte és Angie között. Katherine nagyon szégyellte a dolgot, de annyira azért nem, hogy uralkodni tudjon magán. Torkában dobogó szívvel, nyugtalanul hallgatta a férfiak beszélgetését, hogy kiderítse, ki az a Gillette, és amikor a legrosszabb félelme beigazolódni látszott, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Angie-ről van szó, tompa, kellemetlen nyomást érzett a gyomrában, mintha nyers kenyértésztát evett volna. Gillette – miért pont Gillette? Miféle rafinált szexuális praktikákhoz folyamodott Angie, hogy egy borotválkozó-szerszám nevét kapta az új keresztségben? Katherine-nek elszabadult a fantáziája, amikor eszébe jutott az a történet, amelyet az egyik ismerőse mesélt neki, aki részt vett egy thaiföldi sztriptízműsoron, és a saját szemével látta, amint a lányok állítólag zsilettpengéket húztak elő a hüvelyükből. Lehetséges, hogy Angie is ezt csinálta? Hol leshette el a trükköt? Vajon Joe-nak tetszett a produkció? Katherine-ben csak úgy kavarogtak a különféle érzelmek – a féltékenység, a nyugtalanság, de leginkább az önutálat, amiért ő olyan unalmas az ágyban. Azt se tudná, mit kezdjen egy zsilettpengével – félne, hogy megvágja magát. És, őszintén megvallva, fogalma sincs, miért izgalmas az ilyesmi. A harisnyatartó, a falatnyi bugyi meg a csukló- lekötözés már smafu? Lehet, hogy Angie azért kapta a Gillette nevet, mert borotválja a szeméremszőrzetét. Ez elképzelhető. Katherine azon morfondírozott magában, vajon Angie saját elhatározásból szánta-e rá magát erre a lépésre. Vagy Joe kérte meg rá? Esetleg segített is neki? Joe lekötözte a lányt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő végezhesse el a műveletet? Katherine, akit a jelenet egyszerre töltött el féltékenységgel és különös izgalommal, észre sem vette, hogy Darren háromszor nyújtotta be ugyanazt az éttermi számlát a költségvisszaigényléshez. A továbbra is lázasan hallgatózó Katherine egyszer csak rádöbbent, hogy már legalább tíz perce nem gondolt Fintanre, és elvörösödött szégyenében. Hogy rágódhat ilyen nehéz időkben Joe Roth és Angie ügyén? Micsoda barát az ilyen? De képtelen volt uralkodni magán. Amikor újabb mondatfoszlányok jutottak el hozzá Gillette-ről, hegyezni kezdte a fülét. Félbehagyta a számolást, így még hallhatta, amint Myles ezt dudorássza maga elé: – Gillette! Férfiasan tökélete-e-es! Aha! Katherine mindent megértett. A becenév nem arra utalt, hogy Angie borotválja a szeméremszőrzetét vagy zsilettpengékkel zsonglőrködik. Azért kapta a Gillette nevet, mert – a reklám szerint – férfiasan tökéletes. A férfi kollégák újrakeresztelési szokásaitól eltérően a Gillette kedves, hízelgő név volt. Katherine-t egyre hevesebben mardosta az irigység. Angie férfiasan tökéletes. De melyik férfi állapította meg ezt róla? Egyáltalán nem biztos, hogy Joe. Katherine hiába tartott folyamatos őrszolgálatot, nem találta egyértelmű jelét annak, hogy Angie-nek bármi köze lenne Joe-hoz. Ráadásul egyszer sem kapta rajta a férfit, hogy az Gillette-ként emlegette volna Angie-t. Katherine azonban ettől még nem nyugodott meg. Mindig mindenkiről a legrosszabbat feltételezte, hogy megkímélje magát a csalódástól. Inkább meghalt volna, minthogy álmodozáson kapják. Csütörtök reggel Katherine úgy jelent meg az irodában, mintha ruhástul aludt volna. Mindannyian nehéz napokat éltek át, miközben a csontvelővizsgálat eredményére vártak, a lánynak pedig sem kedve, sem energiája nem volt ahhoz, hogy a szokásos gondossággal válogassa össze az öltözékét. Bár

O’Gradyék csak kedd este szállásolták be magukat hozzá, úgy tűnt, mintha öröktől fogva nála laktak volna. Mivel a fiúk hozzászoktak, hogy már pirkadatkor fel kell kelniük a gazdaság miatt, Katherine-t minden áldott reggel a tévé hangja ébresztette fél hatkor. Amikor pedig elérkezett az idő, hogy a lány kivasalja a blúzát, a két fiú teljesen eltorlaszolta a vasalódeszkához vezető utat, mert szalonnát sütött a konyhában. Katherine ráadásul a fekete utcai cipőjét sem találta. Elnyelte a vendégek és a holmijaik keltette rendetlenség, így a lány szürke kosztümben és barna cipőben volt kénytelen munkába menni. Bár kába volt és kimerült, legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Amikor Katherine benyitott az irodába, feszültségtől terhes hangulat csapta arcul. A levegő áporodott volt a dohányfüsttől, a „kreatív” részlegben szanaszét hevertek az üres kávéscsészék és ételdobozok, Joe és vagy négy-öt beosztottja borzasan, hamuszürke arccal, kialvatlanul kornyadozott az ötlettábla körül. – Csak nem töltöttétek itt az egész éjszakát? – kérdezte a lány. Normális esetben megjegyzésre se méltatta volna a dolgot, de pár napja szokatlanul engedékeny hangulatban volt, és átmenetileg megfeledkezett az elveiről. – Ráhibáztál – felelte Darren elcsigázottan. – Ma reggel bemutatót kell tartanunk a Magos Müzliről. Azok a szemetek elfelejtettek tájékoztatni bennünket, hogy csokidarabkákkal gazdagították a receptet, tegnap délután ötkor derült ki. Át kellett írni az egész tervezetet. Katherine önkéntelenül is Joe-ra pillantott – most, hogy a férfi szóba sem állt vele, minden rezdülését éberen figyelte. Joe borostás volt és rosszkedvűnek tetszett. Egy hűvös pillanatig Katherine szemébe nézett, majd felállt, és kinyújtózkodott. Katherine megbűvölten bámulta, amint a férfi inge kiszabadul a nadrágból, egy röpke, lélegzetelállító pillanatig közszemlére téve a Joe lapos hasát borító gyöngyházfényű bőrt és a szőrcsíkot, amely kirojtosodott zsinórként burjánzott elő a köldökéből. Joe leengedte a karját, mire eltűnt a gyönyörű látomás. Katherine vigasztalhatatlan volt. – Elmegyek zuhanyozni – jelentette be a férfi, azzal kivonult az irodából. A Breen Helmsford férfimosdójában volt egy zuhanykabin, állítólag az ilyen és ehhez hasonló esetekre – bár a rossz nyelvek szerint az igazi ok a nagyfőnöknél, „Nevezz csak Johnnynak” Denningnél volt keresendő: ő ragaszkodott a zuhanyzó fölszereltetéséhez, hogy legyen hol lemosnia magáról a munkahelyi szex nyomait, mielőtt hazamenne a feleségéhez. Katherine leült, és megpróbálta összeírni Breda aznapi teendőit. De Tara megrendítő hétfői telefonhívása óta képtelen volt a munkájára összpontosítani. Ezúttal azonban, ahelyett hogy Fintan sorsán kesergett volna, Katherine arról ábrándozott, mi történne, ha – pusztán csak elméletileg – követné Joe-t a mosdóba. Szinte érezte a gőzt, a szappan síkosságát, ahogy testével hozzádörgölőzik a férfi combjához, hasához, ágyékához. Látta maga előtt, amint mozdulatai nyomán Joe merev fütyköse keményen, súlyosan bukdácsol jobbra-balra. Szinte érezte, amint a férfi széles tenyerével végigsimít a derekán, a fenekén, felhabosítja a szappant, és benyúl a… Szent isten! A lány megborzongott, és nagyot sóhajtva megpróbálta összeszedni magát. Ez itt egy munkahely. És ő azért van itt, hogy dolgozzon. Katherine-nek szörnyű gondolata támadt. Hol a fenében van Angie? Visszafojtott lélegzettel körülnézett az irodában, de legnagyobb megkönnyebbülésére Angie az asztalánál ült. Helyes. Ha ő nem zuhanyozhat Joe Rothszal, Angie Hiller se tegye. Joe-t fanyar tisztaságillat lengte körül, amikor vissza jött az irodába. Öltönyt viselt, sötét haja nedvesen simuli a fejére. A nyakkendője viszont kibontva lógott a nyakában, az inge pedig félig nyitva volt. Katherine megigézve bámulta a résből előkandikáló szőrszálakat. Haragudott magára. Mélyen megrendítette, hogy ilyen leplezetlen vágy kerítette a hatalmába, méghozzá egy ilyen, a bujálkodásra teljesen alkalmatlan helyen. És meg is rémült saját heves érzelmeitől. Elgyengülve nézte, amint Joe begombolja az ingét és megragadja a nyakkendő két végét. – Kéne egy tükör – kapott észbe a férfi, és már indult is volna vissza a mosdóba, ám Angie, egy kis púderkompaktot lengetve a kezében, azon nyomban ott termett az asztalánál. – Itt egy tükör. Majd én tartom neked – ajánlkozott.

Joe egy pillanatra zavarba jött, aztán elmosolyodott: – Kösz! – Azzal – egy hajtás itt, egy csomózás ott – fürgén hozzálátott, hogy megkösse a nyakkendőjét; előrehajolva, erősen összpontosítva nézte magát a tükörben. Katherine rémülten rándult össze. Úgy vélte, Angie túlságosan is intim testhelyzetben tartja a tükröt. De közben vágytól elgyengülten nézte, amint Joe előre-hátra, jobbra-balra ingatva a fejét, nagy, kövér csomót köt a nyakkendőjére. Mi ebben az izgató? Az elmélyült arckifejezés, amellyel a férfi a feladatára összpontosít? A tudat, hogy ez afféle férfidolog? Vagy az önkielégítésre emlékeztet? Joe könnyedén szorosra húzta a csomót. Katherine- ben újjáéledt a vágy. Amikor a férfi még egyszer utoljára megigazította a csomót és széles tenyerével végigsimította a nyakkendő lelógó végét, a lánynak kiszáradt a szája. Joe ragyogóan festett. Gallérja hófehéren világított simára borotvált álla alatt, nyakkendőjét kövér, tetszetős csomó díszítette. – Kösz! – mosolygott rá Angie-re. – Nincs mit – viszonozta a lány Joe mosolyát, azzal összecsukta a púderkompaktot. Idétlenül vigyorogva illegette magát a férfi előtt. Katherine fémes ízt érzett a szájában. A vak is láthatja, hogy ezek ketten bizalmas viszonyban vannak egymással. Joe Roth a titokzatos férfi, Mr. Gillette. Katherine szörnyen érezte magát. De ki a hibás? Csakis ő. Ő szúrta el az egészet. Megszerezhette volna a férfit, de elszalasztotta a lehetőséget. Ekkor eszébe jutott Fintan, aki a kórházi ágyán fekve még abban sem lehet biztos, hogy életben marad-e, és várta, hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Legnagyobb döbbenetére nem tértek vissza. Joe és Angie ügye továbbra is erősen bolygatta.

37 A beteglátogatás olyan óraműpontossággal zajlott, hogy a csütörtök nagyjából ugyanúgy telt, mint a szerda. Tara a kórházban töltötte a délelőttöt, Katherine pedig a délutáni műszakot vállalta magára. Amikor Tara meg O’Gradyék reggel kilenckor beléptek a kórterembe, Sandro már ott volt: összedugott fejjel sutyorászott Fintannel. A két férfi olyan mély egyetértésben beszélgetett, hogy senkinek sem akaródzott megzavarni őket. – Elnézést a zavarásért – szólalt meg JaneAnn, azon morfondírozva magában, hogyhogy nem féltékeny Sandróra. – Semmi gond – mosolyodott el Sandro. – Már órák óta itt vagyok. – Nem bírt aludni – magyarázta Fintan. – Üres az ágy nélküle – mondta Sandro, ám hirtelen halálos rémület suhant át keskeny arcán. Csak nem botránkoztatta meg JaneAnnt? Bár az asszony kissé összerezzent, nem bírt haragudni a fiúkra. Egyikükre sem. Nem ez a lényeg, bármit is gondol a katolikus egyház erről a kérdésről… Liv toppant be, aki csak rövid ideig tudott maradni, mert Hampshire-ben volt dolga. – Nem fogod látni a Bevásárlórohamot – ugratta Milo. – Nézd meg helyettem is, aztán meséld el, milyen volt – mosolyodott el a lány szégyellősen. A Bevásárlóroham kihagyhatatlan délelőtti programponttá vált, akárcsak délután a Tizenöt egy ellen. Naponta kétszer fél órára a valóság megszűnt létezni. Ilyenkor legalább nem a rettegés kapcsolta össze a jelenlévőket. – Próbáljuk normálissá tenni az abnormálist – magyarázta Liv, a lélekbúvár. – Ez is egyfajta túlélési technika. – Azt hittem, azért nézem, mert szeretem Dale Wintont – jegyezte meg Sandro. – Ne butáskodj! – förmedt rá a férfira Liv. – Így próbálod meg feldolgozni a borzalmas traumát. Az előző nappal ellentétben Fintan teljes letargiába süllyedt. Hirtelen mindenkinek hiányozni kezdtek a férfi epés megjegyzései, Fintan csupán egyetlenegyszer kapta fel a vizet: amikor egy nővér lépett a kórterembe, és automatikusan feltűrte a pizsamaujját. Fintan kezdi megszokni a betegek különös világát, gondolta magában Tara, aki már-már kirekesztettnek érezte magát, mert látta, hogyan nő a fal kettejük között, közöttük, akik azelőtt olyan közel álltak egymáshoz. Soha nem osztozhat teljesen Fintan fájdalmában, és a nővérrel sem kerülhet olyan kapcsolatba, mint a férfi. Már a másik oldalhoz tartozik.

Fél kettőkor, amikor Katherine az asztalánál ült, és képtelen volt eldönteni, sajtos vagy csirkés szendvicset egyen-e ebédre, megszólalt a telefon, félbeszakítva a dilemmát. Sajtos! Sajtos szendvicset fog enni. Most már egészen biztos benne. Hacsak nem dönt mégis a csirkés mellett… Desmond, a portás volt a vonal túlsó végén, közölte a lánnyal, hogy egy „úriember” várja őt az előcsarnokban. A férfi hangját átható maró gúny arra a következtetésre juttatta Katherine-t, hogy a látogatója minden, csak nem úriember. Zavartan lement a földszintre, ahol az idétlenül vigyorgó Milo várt rá. Egy London-térkép állt ki a nadrágzsebéből. – Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte Katherine elképedve. – A Piccadilly vonalon elmentem a Piccadilly Circusig – felelte a férfi. Lágy Clare megyei akcentusa egyáltalán nem illett ezekhez a szavakhoz. – Aztán a Bakerloo vonalon elmentem az Oxford Circusig. Fintan alszik, JaneAnn buzgón imádkozik, Timothy olvas, úgyhogy arra gondoltam, kirándulok egy kicsit. – Ismeri ezt az embert? – kérdezte Desmond, megvetően méregetve Milo kusza frizuráját, kopott kertésznadrágját, hatalmas csizmáját.

– Igen, Desmond, köszönöm. Miközben Desmond hitetlenkedve csóválta a fejét – lassú víz partot mos, lehetett kiolvasni eltúlzott gesztusaiból –, Katherine ismét Milóhoz fordult. – És egyszer sem tévedtél el? Ezt nevezem! – Dehogynem. South Kensingtonnál pont az ellenkező irányba indultam el, de Earl’s Courtnál leszálltam, és megkérdeztem egy asszonyt, merre kell menni. – És segített? – sóhajtott fel Katherine megkönnyebbülten. – Nem. Várjunk csak, mit is mondott pontosan? Ja, igen: „Mi vagyok én, kispajtás, beszélő térkép?” – Jaj, Milo! – Katherine vigasztalóan megsimogatta a férfi karját, és közben észre sem vette, hogy Joe Roth és Bruce vág át az előcsarnokon. – Nagyon sajnálom. – Semmi probléma! – jelentette ki Milo. – Igazán mulatságos volt. Kezdem megszokni ezt a Londont, itt mindenki azt mondja, amit gondol. Kész felüdülés. – Mi vagyok én, kispajtás, beszélő térkép? – vihorászott magában Milo. – Beszélő térkép? Jó, mi? Ilyet még nem pipáltam. Most pedig indulok Hammersmithbe Tarához. A District vonalon kell menni a Piccadillyig. És, ööö, Livet is meglátogatnám, ha tudnám, hol dolgozik. Katherine elnéző mosollyal nézte Milót. – Leugrott Hampshire-be. – Az melyik vonalon van?

JaneAnn megállás nélkül imádkozott. Le nem tette volna a rózsafüzérét, és nagy előszeretettel látogatta a kórház kápolnáját. Sandro is gyakran elkísérte. Annak érdekében, hogy elnyerje az asszony jóindulatát, Sandro körmönfont hazugságokat agyait ki saját vallási élményeivel és különböző katolikus kegyhelyeken tett látogatásaival kapcsolatban. De csak akkor döbbent rá, mekkora fába is vágta a fejszéjét, amikor félreérthetetlen célzásokkal próbálta meggyőzni JaneAnnt, hogy időnként látomásai vannak. – Gyermekem! – kapkodott levegő után JaneAnn, és lázasan belekapaszkodott Sandro gallérjába. – Feltétlenül szólj a plébánosnak. Kötelességed. Nem hallgathatod el, amit tudsz. Sandro sietve visszakozni próbált, és végül sikerült meggyőznie JaneAnnt, hogy a látomások alighanem a mértéktelen italozásnak tudhatók be. Az asszony olyan csalódott volt, hogy a férfi vigasztalásul még több időt töltött vele a kórház kápolnájában. – Annyit imádkoztok Fintanért – jegyezte meg Katherine –, hogy most már semmi baj nem történhet. – Ne hidd – szipogta JaneAnn. – Nem sokat érhetnek az imáink, mert a kórházi kápolna nem katolikus. – Nem mindegy, ha Istenből úgyis csak egy van? – kérdezte Tara óvatlanul. JaneAnn megsemmisítő pillantást vetett a lányra. – Tanuld meg a katekizmust, gyermekem – dünnyögte. – Sandro, mondd el neki. Péntek reggel, amikor a kis csapat kilépett Katherine lakásából, JaneAnn bedobta a nagy hírt. – Alig várom, hogy vasárnap legyen – mondta mohón. – Semmi sem fogható egy jó kis miséhez. Lehet, hogy többre is elmegyek. Katherine és Tara elborzadva meredtek egymásra. Mise? Azt sem tudták, hol van a legközelebbi katolikus templom. Napok óta most először nyugtalanította őket valami más is Fintan leletein kívül. Az első adandó alkalommal kisurrantak a kórterem elé, hogy kupaktanácsot tartsanak. – Mondjuk meg neki, hogy fogalmunk sincs, hol van a templom — javasolta Katherine. – Azt már nem! – makacskodott Tara. – Nem bírná elviselni a megrázkódtatást. Most biztos fogódzókra van szüksége. Ha rájön, hogy nem vagyunk szentfazekak, összeroppan. Liv lépdelt feléjük a folyosón, hosszú haja úszott a levegőben. Amikor megpillantotta az idegesen sutyorgó párost, megtorpant. – Megvan az eredmény?

– Nem, ne aggódj. Elég, ha mi aggódunk. Vasárnapra fel kell hajtanunk egy katolikus templomot. JaneAnn misére akar menni. Liv meglepetten nézett rájuk. – Miért, mi bajotok a Szent Dominik-templommal? A Maiden Roadon van, egy saroknyira Katherine lakásától. Tara és Katherine szólni sem bírt döbbenetében. Honnan tud ilyeneket Liv? – Te buggyant! – sopánkodott Tara. – Még a végén kiderül, hogy néha be is szoktál ugrani oda. – Így igaz. – De hát nem is vagy katolikus. – Na és? Mivel a boldogságot keresem, gyakori látogatója vagyok a zsinagógáknak, a mecseteknek, a kvéker imaházaknak, a hindu templomoknak, a szamaritánusok központi irodájának, a pszichiáterek rendelőinek és a Harvey Nicholsnak*. És mindenhol nagy szeretettel fogadnak. Kivéve talán a Harvey Nicholsot – tette hozzá. *nemzetközi luxusáruházlánc

– Nehogy azt mondd, hogy a plébánost is személyesen ismered – kockáztatta meg Katherine. – Dehogynem. Gilligan atyának hívják. Mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm. Ki kell mennem a mosdóba. Mindjárt jövök. Amikor Liv visszatért, már az összes szék foglalt volt Fintan ágya körül. Milo felpattant. – Ülj le ide. – Nem, köszönöm. Miközben Milo tovább erősködött, JaneAnn így szólt: – Akkor ülj rá Milo térdére. Liv arca céklavörössé változott. – Túl nagy vagyok hozzá. Milo remekül szórakozott. – Én is nagy vagyok. Van itt hely bőven. – Azzal megcsapkodta kertésznadrágba bújtatott térdét. – Igazán nem akarok kellemetlenséget okozni. – Gyerünk! – adta ki az utasítást Fintan reszketeg hangon. – Igen, Liv – kiáltotta kórusban Tara és Katherine. – Ne kéresd magad. Így hát Liv lángoló arccal elhelyezkedett Milo térdén, miközben a többiek jelentőségteljesen oldalba böködték egymást. JaneAnn ezt motyogta maga elé: – Ha Isten becsuk egy kaput, kinyit egy másikat. Látom, hogy haszna is van ennek a látogatásnak, még ha ez foglalkoztat is most a legkevésbé. Ahogy közeledett a végső határidő, még a társaság legelvetemültebb ateistái is – pedig volt belőlük épp elég – vadul imádkozni kezdtek magukban. Fintannek azt ígérték, hogy négy óra körül kapja meg a leleteket. Kettőtől kezdve tehát minden szempár az ajtóra szegeződött. Valahányszor egy fehér köpenyes alak lépett be a kórterembe, a várakozók halványan, de azért észrevehetően összerezzentek. A társalgás is ellaposodott. Végül, tíz perccel négy óra előtt, amikor már mindannyian a tűrőképességük határán voltak, dr. Singh megjelent Fintan ágya mellett. Kissé hátrahőkölt, amikor megpillantotta a falfehér arcokat. – Négyszemközt szeretnék beszélni a beteggel. – Nem, azt akarom, hogy ők is hallják – követelte Fintan elhaló hangon. Dr. Singh jóváhagyólag bólintott. – Sajnálom, de rossz hírem van. Katherine szíve dörömbölni kezdett. A lány nem mert a többiekre nézni. – Mára nem lesz meg az eredmény. Nem győzik a munkát a laborban – folytatta dr. Singh. – Hétfőig

várniuk kell.

38 – Szerintem állást keres – mondta Bruce. – Ugyan már, haver – méltatlankodott Myles. – Szerintem beteg. – Nem néz ki betegnek – mutatott rá Bruce. – De nem is csattan ki az egészségtől – felelte Jason. Katherine hiányzásai lázas találgatásokra késztették a Breen Helmsford dolgozóit, mivel a lány három éve, amióta a cégnél dolgozott, egyetlen nap szabadságot sem vett ki. Darren azt állította, Katherine hétfő reggel sírva fakadt telefonálás közben, de mindenki túlzásnak vélte a dolgot, olyan valószínűtlennek tűnt az egész. Nem ez volt az első eset, hogy Darren szemenszedett hazugságokkal állt elő. Fred Franklin később azt az információt szivárogtatta ki, hogy a lány kedd reggel bement „Nevezz csak Johnny-nak” irodájába, hogy „személyes okok” miatt elkéredzkedjen tőle. Amikor a hír eljutott az irodába, mindenki a térdét csapkodta nevettében. – Micsoda? Személyes okok miatt? Na, ne már! – hahotázott Myles. – Az a nő egy robot! – Biztos bedöglött a mosogatógépe – találgatott Bruce. – Jégkirálynő ezt valódi tragédiaként élheti meg. Péntek délben Joe csapata A Béka és az Őzben üldögélt, és megpróbálta számba venni a lehetőségeket. – Lehet, hogy férjhez megy – vetette föl Bruce. – A nők óriási feneket tudnak keríteni az ilyesminek. – Lehet, hogy megnagyobbíttatta a mellét – mondta Jason reménykedve. – Olyankor sokat kell pihenni. – Az is lehet, hogy válófélben van – jegyezte meg Myles. – Eléggé össze van zuhanva, ordít róla, hogy nehéz időket él át. – Máskor úgy néz ki a csaj, mint akit skatulyából húztak ki, de ezen a héten csupa gyűrött szar lógott rajta – helyeselt Bruce. – Új mellel nehéz vasalni – emlékeztette a többieket Jason. – Egy ideig minden mozdulat fáj. – Szerintem nem sokat alszik mostanában – mondta Bruce. – Csak azért, mert hanyatt kell feküdnie, amíg be nem gyógyulnak a vágások a cicijén – magyarázta Jason. – Mi a francot brekegsz itt? – esett neki Myles magából kikelve. – Szerinted nagyobb lett a melle? Na? – Asszem, nem – ismerte el Jason durcásan. – Szerinted mi baja a nőnek? – kérdezte Myles Joe-tól, aki komoran hallgatta a találgatásokat. A férfi vállat vont. – Fogalmam sincs – felelte kurtán. „Ennek meg mi baja?” – nézett össze Myles Bruce-szal és Jasonnel. Joe Roth egyáltalán nem volt formában. – Tegnap délben Joe meg én láttuk, amint egy fickóval társalog – dobta be a nagy hírt Bruce. – Valami menő popsztár lehet a csávó. – Micsoda? Miért nem ezzel kezdted? – Myles és Jason csupa fül volt. – Ez mindent megváltoztat. Ki az illető? – A nevét nem tudom – vallotta be Bruce. – De szerintem a Dexy’s Midnight Runnersben énekel. Igazi nagymenő, valami redvás kertészgatya volt rajta, biztos szalonban csináltatta. Úgy nézett ki a tag, mintha átment volna a fején a fűnyíró. – Csak popsztár lehet – bólogatott Myles. – Hol vannak már azok az idők, amikor az énekeseink büszkék voltak a jólöltözöttségükre!

– Aha. A mi Jégkirálynőnk feltűnően negédesen cseverészett Dexyvel – mondta Bruce. – Ami csak tovább erősíti a gyanúmat, hogy férjhez megy. – Egek! – pislogott Myles döbbenten. – Lehet, hogy igazad van. Semmi ízlése nincs a csajnak – sandított idegesen Joe-ra. Darren rontott be az ajtón, egy papírlapot lobogtatva a kezében. – Ezt nézzétek meg! – kiáltotta. – A Jégkirálynő elszámolta a költségeimet. – Na és? Ez a dolga. – De én háromszor adtam be ugyanazt a számlát. Kettő közülük ordenáré fénymásolat volt. Csak azért tettem be a többi közé, hogy felhúzzam a csajt. És mind a hármat elfogadta! – Te hazug disznó! – gúnyolódott Myles. – És sírt is közben, mi? – Alan Shearer életére esküszöm, hogy hétfő reggel tényleg bőgött, plusz a fénymásolatokat is elfogadta – bizonygatta Darren sértődötten. – Hajlandó vagyok elismerni, hogy nem fektettem le egyszerre Martinit és Florát, ám most az egyszer igazat mondok. – De hát a Jégkirálynőt képtelenség átverni – mondta Jason. – Én is azt hittem – felelte Darren. – De isten az atyám, a csaj kezd begolyózni. Nézzétek csak meg közelről. A bizonyíték éppen ebben a pillanatban sétált el a tamáskodók előtt. A tény tagadhatatlan volt. – Lehet, hogy ideg-összeroppanást kapott – szólalt meg Myles nyugtalanul. – A szilikon hatása – magyarázta Jason. – Olyan puha lesz tőle az agya, mint az új melle. Mmmmm, pont ilyen nőci kell nekem! – Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk! – mutatott rá Bruce. Mindenki lázasan keresgélni kezdett a pénztárcájában: számlák után kutattak, amelyekkel átvághatják Katherine-t. Mindenki, kivéve Joe-t.

39 – Mi az, hogy nem tudsz eljönni? – siránkozott Thomas. – Értsd meg, hogy nem tudok – magyarázkodott Tara. – Gondolnom kell a többiekre is, nem lőcsölhetek rá mindent Katherine-re. – Egész héten velük voltál. Szombat este van, és én azt akarom, hogy találkozzunk Eddie-vel meg az új nőjével. Vita lezárva. – Thomas, nem hagyhatom cserben O’Gradyéket. – És velem mi lesz? – biggyesztette le Thomas az ajkát, mint egy durcás kisfiú. – Rám mikor lesz időd? Tara megingott. Az utóbbi időben úgy kiéleződött a helyzet közte és a férfi között, hogy a lány szinte megkönnyebbült Thomas követelőzése láttán. – Úgy érzem, kötelességem gondoskodni O’Gradyékről – próbálkozott újra. De amikor Thomas arca elsötétült mérgében, Tara beadta a derekát. – Jó, nem bánom. De szégyellhetnéd magad – zsörtölődött nem túl nagy meggyőződéssel. A férfi kihúzta magát, és pimaszul rávigyorgott a lányra. – Én már csak ilyen vagyok. Választhatsz: megszoksz vagy megszöksz. – Egyszerre megint nyeregben érezte magát, Tara pedig, megmagyarázhatatlan módon, izgatónak találta ezt a zsarnoki viselkedést. Tara öltözékét is Thomas állította össze, remélve, hogy sikerül túllicitálnia Eddie-t meg az új barátnőjét. – A fekete miniszoknyádat vedd föl, igen, azt a nagyon rövidet, a legmagasabb sarkú cipődet meg azt a V kivágású topot. És húzd be a hasad. Tara különös gondot fordított a frizurájára, a sminkjére meg a kiegészítőkre, de egy vödörnyi kék hajszínező festék sem tudta elvonni Thomas figyelmét a lány körméreteiről. A férfi savanyú képpel szemlélte a kész művet. – Múlt hét óta még kövérebb lettél. Ez a vége, ha nem jársz rendesen tornára – siránkozott. Tara egész héten nem jutott el az edzőterembe, mert a kórházi látogatások fenekestül felforgatták a napirendjét. – Fogadni mernék, hogy a fogyókúrát is abbahagytad – vádaskodott Thomas. Igaza volt. Túl sok ennivaló hevert szanaszéjjel Fintan ágya körül ahhoz, hogy egy akaratgyenge nő vissza tudja fogni magát. Mindenki csokoládéval, brióssal, csipsszel, pattogatott kukoricával, édességekkel és szőlővel traktálta a beteget, hátha sikerül felszednie néhány kilót. JaneAnn jobban bízott a napi sonkásszendvics-adag hatékonyságában, mint a napi gyógyszeradagéban. Fintan azonban rá sem bírt nézni a körülötte tornyosuló finomságokra, és másnak sem volt étvágya. Kivéve Tarát, aki egyfolytában evett. Zaklatottan, megállás nélkül tömte magába az ételt, így próbálva meg befoltozni a mardosó félelem égette lyukat. Tara reménykedett benne, hogy Thomas, a megpróbáltatásokra való tekintettel, hajlandó lesz engedményeket tenni, és különös kegyként beleegyezik, hogy a lány felfüggessze a diétát, amíg az élet visszatér a rendes kerékvágásba. De súlyosan – hogyan másként? – csalódnia kellett. – Nehéz hetem volt, Thomas – próbálkozott Tara. – Mi lesz így belőled, Tara? – tudakolta Thomas boszszúsan. – Nemsokára mutogatni fognak a cirkuszban. Én csak segíteni szeretnék, de, az igazat megvallva, nagyon hálátlanul viselkedsz. – Sajnálom, és hálás vagyok. – Gondolod, hogy szívesen játszom a szőrösszívűt? – kérdezte Thomas. Hát persze, gondolta magában Tara. Ám azonnal meg is bánta. Thomas nehéz ember volt – néha egyenesen brutális –, de a lány egyfolytában arra próbált gondolni, hogy minden az ő érdekében történik. Beryl vonult be a szobába. Thomas azonnal hozzá fordult.

– Hogy vagy, gyönyörűségem? – gügyögte. – Hogy vagy, drágaságom? Bárcsak velem is ilyen kedvesen bánna, gondolta magában Tara sóvárogva. Egyszer talán ezt is megéri. Ha sikerül összeszednie magát, és nem eszik annyit. – Hívjak taxit? – kérdezte elcsigázottan. – Azt hittem, kocsival megyünk. – Nem, Thomas. Inni akarok. – Inni? És ezzel mi lesz? – Thomas Tara hasára helyezte a tenyerét, és amit megcsipkedett, az egyáltalán nem volt vékonynak nevezhető. – Csak most az egyszer, Thomas! – könyörgött Tara kétségbeesetten. – Borzalmas hetem volt... – Na, jó, most az egyszer – adta be a derekát a férfi. – Tekintve, hogy a barátod haldoklik – tette hozzá. Ekkora kegyetlenség hallatán Tara hirtelen rádöbbent, hogy torkig van Thomasszal meg a rideg, lelketlen viselkedésével. A könyörtelen, igazságtalan kegyetlenségével. Azzal, hogy sosem az övé, Taráé az utolsó szó. Azzal, hogy a férfi mindig megbántja és a földbe döngöli. A nagy feloldozó erő, az őszinteség nevében. – Téged nem is izgat az egész? – Tara hangja reszketett a dühtől még a fájdalomtól. – Egy veled egykorú férfi súlyos beteg, lehet, hogy meg fog halni. – Nem, egyáltalán nem érdekel – felelte Thomas meglepett, kissé bárgyú arckifejezéssel. Tara átható pillantást vetett Thomasra, remélve, hogy a férfi ettől elszégyelli magát. – Nem ismerem olyan jól – magyarázta Thomas zavartan, de továbbra sem jött ki a sodrából. – Ha a barátom lenne, lehet, hogy másképp gondolkodnék. Tara mereven bámulta a férfit. Várt valamire. – Nem vagyunk barátok – védekezett Thomas, a megszokottnál jóval alázatosabban. – De azért meg tudod érteni, min megyek most keresztül? Valami felvillant a férfi szemében. Nem szánalom volt, csak annak a kénytelen-kelletlen elismerése, hogy Tara nehéz időket élhet át. Thomas zavartan vonogatta a vállát. – Ne haragudj, nem tudok úgy tenni, mintha lerágnám a körmömet izgalmamban. Én csak... – Tudom – fejezte be a mondatot Tara, némi megvetéssel a hangjában őszinte vagy. A férfi bizonytalan pillantást vetett a lányra. Milyen furán viselkedik ma Tara! Csak mert a haverja beteg. Ha tudná, milyen az, ha az embert elhagyja az anyukája! Mielőtt elindultak volna, Thomas zsebre vágta a kis barna pénztárcáját. Tara döbbenten állapította meg, hogy végtelenül szánalmasnak találja a jelenetet. – Adj egy húszast, Tara – kuncsorgott a férfi.

Eddie új barátnője, Dawn vékony, mutatós teremtés volt, hosszú, izmos, bronzbarna lábakkal és fekete, átható szemekkel. Tara százkilós sütőtöknek érezte magát mellette. Nyugtalanul figyelte, amint Thomas tekintete ide-oda ugrál közte és Dawn között. A férfi jegyzeteket készített, összehasonlításokat tett, és megállapította, hogy Tara komoly fogyatékosságokkal küzd. Tara rajtakapta a férfit, amint az a fenekét méregeti, amely úgy dudorodott ki kétoldalt a szoknya alól, mint egy-egy jól megtermett díványpárna. A lány egészen kimelegedett, szíve összeszorult a félelemtől. Korábbi idegenkedését mintha elfújták volna, rettegett, hogy elveszti Thomast. Alaposan berúgott, olyan részeg volt, hogy kezdte jobban érezni magát. A klubban, ahová beugrottak, részeg táncot adott elő Dawnnal, és a mennyekben érezte magát. Úgy döntött, kedveli Dawnt. Később, hazafelé menet, a taxiban, a részeg és felajzott Thomas megfogta a kezét, és cirógatni kezdte a haját. – Miért szeretsz te engem? – kérdezte Tara ravaszkásan. – Ki mondta, hogy szeretlek? – felelte a férfi széles mosollyal, amiből a részeg, bizakodással teli

Tara azt a következtetést vonta le, hogy Thomas csak viccel. – Akkor miért vagy velem? – Mert tele vagy pénzzel. A férfi fölnevetett, és ezzel sikerült balzsamot csöpögtetnie a sebre. Tara boldog volt – most éppen úgy ugratják egymást, éppen úgy évődnek, mint a szerelmesek. – Aha! – ment bele a játékba a lány. – Szóval azért vagy velem, mert tele vagyok pénzzel. Hogy is nevezik az ilyen alakokat? – Selyemfiúnak! – nyögte ki végül, és megjátszva a döbbentet, tágra nyílt szemmel meredt Thomasra. – Prostituáltnak! Kitartalak téged. A férfi azonban nem mosolyodott el, még csak nem is válaszolt a játékos sértésre. Ehelyett elkomorult, és a gondolataiba mélyedt. Nem volt hajlandó visszavágni. Jaj, Istenem, gondolta magában Tara, miért romlik el mindig minden, miért fajulnak el ennyire a dolgok? Az összetartozás szívet melengető érzése darabjaira hullott. Nem bírom tovább, gondolta magában Tara elcsigázottan. A gyötrelmes hét után képtelen volt lenyelni a keserű pirulát. Minden erő, jó szándék és remény elszállt belőle.

40 – Milyen misét szokott tartani ez a Gilligan atya? – kérdezte JaneAnn. Katherine megnémult. Most mit mondjon? – Szépet – kockáztatta meg. – Hosszút? Az a jó, ha hosszút? Elképzelhető. – Nagyon hosszút. – Helyes – biccentett JaneAnn elégedetten. Csöngettek. Sandro állt az ajtóban, a legjobb öltönyét viselte. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Katherine meglepetten. – Elkísérem JaneAnnt a tizenegyes misére. Katherine felkacagott, de amikor megpillantotta JaneAnnt a háta mögött, ijedten elhallgatott. – Csodálkozom rajtad, Katherine Casey, gúnyt űzöl egy fiatalember hitéből? – Bocsánat – suttogta a lány leforrázva. Sandro meglepetten konstatálta, hogy Katherine mindig makulátlanul tiszta, ízlésesen berendezett lakása az előző este óta még siralmasabb állapotba került. Mintha bombatalálat érte volna. Mindenütt ruhák, cipők, bőröndök és ágyneműk hevertek. A tévé tetejéről egy pár zokni lógott alá, az egyik cserépben egy felfordított teáscsésze pihent, az előző estéről megmaradt borosés whiskysüvegek a földön porosodtak, és bár a kihúzható kanapét helyre tolták, egy jó tenyérnyi lepedődarab lógott ki belőle: olyan volt, mint egy kinyújtott nyelv. A konyhából vad csörömpölés és sercegés hallatszott, és égettzsír-szag terjengett a levegőben. – Mintha húsz egyetemistával laknál egy fedél alatt – sóhajtott fel a férfi, végignézve a rendetlenségen. – Ugye? – nevetett Katherine keserűen. – De te mindig olyan pedáns voltál – mondta számon kérőén Sandro. – Minek törjem magam? – tárta szét a karját a lány. – Ha kitakarítok, öt perc múlva megint felforgatnak mindent. – Jól érzed magad? – fürkészte Katherine arcát a férfi. – Remekül! – kiáltotta a lány éles hangon. – Nagyszerűen! Csak egy kívánságom van – folytatta még vékonyabb, még élesebb hangon –, nem bánnám, ha egyszeregyszer sikerülne bejutnom a fürdőszobámba. Állandóan foglalt. Mit nekem, hogy JaneAnn a luffakesztyűmmel sikálta föl a konyhapadlót, vagy hogy Timothy úgy mosta el a tapadásmentes serpenyőmet, hogy az egész teflonréteget levakarta róla, így most teljesen használhatatlan az egész. De ma reggel, miután végre sikerült bejutnom a saját fürdőszobámba, kissé elszállt az agyam, amikor kiderült, hogy valaki, szerintem Milo, elhasználta az egész flakon Kerastase hajkondicionálómat. – Miből gondolod, hogy Milo volt a tettes? – Nézd csak meg a haját! – süvöltötte Katherine. – Szerinted mitől olyan rohadt fényes? – Pipacsvörös arccal bámult Sandróra, aki azon nyomban letett róla, hogy megpróbálja jobb belátásra téríteni a lányt. – Ne haragudj! – nyüszített föl Katherine, és sírva fakadt. – Ne haragudj, ne haragudj! – Patakokban folyt a könnye. – Önző dög vagyok. Hogy akadhatok fönn ilyen hülyeségeken, amikor Fintan betegen fekszik? Ismét csöngettek. Ezúttal Liv állt az ajtóban, szolid öltözékben. – Ne is szólj – nevette el magát a szipogó Katherine. – Ha jól sejtem, te is elkíséred JaneAnnt a tizenegyes misére.

Katherine képtelen volt rászánni magát, hogy elmenjen a templomba, bár pontosan tudta, hogy kötelessége lenne. Túl zaklatottnak érezte magát. – Ha zaklatott vagy – mondta rosszallóan JaneAnn mindenképpen a misén a helyed. Milo sem ment el a templomba, ami nagyon elszomorította JaneAnnt. Ám amikor két óra múlva hazaért, csúcsformában volt, és még hevesebb imádattal csüngött Liven, amiért az személyesen ismerte Gilligan atyát. – Gyönyörű miséről maradtatok le – áradozott az asszony. – A szentbeszéd pedig különösen szép volt. A Tékozló fiúról szólt. Nem számít, mennyi időt töltöttél távol a Jóistentől, ő mindig kész szó nélkül visszafogadni a nyájába. – Itt jelentőségteljesen Milóra nézett. Nem sokkal ezután Tara is megérkezett, ideje volt tehát meglátogatni Fintant. Amint Tara belépett a kórházba, minden ereje elhagyta. Cefetül érezte magát, teljesen kimerítette a sok idegeskedés, nem bírta elviselni a ruháiból meg a hajából áradó orrfacsaró kórházszagot, fárasztotta, hogy kemény székeken kell ücsörögnie, és igazi tortúrának tartotta, hogy órákig nem gyújthat rá. Egész héten egy sort sem kötött, nem tudott elmenni az edzőterembe, a munkáját kínszenvedésnek találta, és nem bírta abbahagyni az evést. Egy nyugodt estére vágyott, arra, hogy egyedül ülhessen otthon, a tévé előtt, és senkihez se kelljen szólnia. Tara Katherine-re sandított, és látta, hogy ő is hasonló cipőben jár. – Fura – mondta ki JaneAnn azt, amire mindannyian gondoltak. – Mintha öt perce se lenne, hogy utoljára itt jártunk. Mintha nem is aludtunk volna. – Úgy érzem magam, mint egy alvajáró – nevetett Tara elcsigázottan. – Pedig még csak... ötödik napja, hogy ezt csináljuk – osztott-szorzott Liv. – Tudom – fejezte be a mondatot Milo. – Mégis úgy tűnik, mintha már az egymilliomodik lenne. – Talán holnap végre hazaengedik Fintant – bizakodott JaneAnn. – Talán – bólogattak a többiek, és most az egyszer nem akarták áltatni magukat. Ha elmúlik a légi veszély, Fintan akár járó betegként is kezeltetheti a nyirokmirigyeit. Mintha a szerencse is melléjük állt volna: Fintan aznap sokkal jobban érezte magát, mint azelőtt bármikor. Bár a nyakán még mindig ott éktelenkedett a dudor, a férfi nem látszott olyan kedvetlennek és sárgának, mint korábban, ráadásul az étel is megmaradt benne. Felpezsdült a hangulat. Úgy tetszett, minden rendben lesz. – Thomas mikor jön be meglátogatni? – heccelődött Fintan. – Nem tudom. – Tara fülig vörösödött. – Nagyon sok a dolga, a tanítás meg a foci minden idejét leköti... – Mondd meg neki, hogy látni szeretném – vigyorgott Fintan. – Sokat lendítene az állapotomon, ha bejönne. – Megmondom. – A te kedvedért biztosan megteszi – folytatta a férfi. – Hiszen szeret. – Jó – ígérte Tara zavartan. Már többször is szólt Thomasnak, kísérje el a kórházba és ismerkedjen össze O’Gradyékkel, de ő határozottan visszautasította a kérést. „Nem stílusom a képmutatás” – jelentette ki, és ezzel lezártnak tekintette a vitát. Fintan meg miért erősködik ennyire? Hiszen ki nem állhatja Thomast. – Szép jó napot mindenkinek! – szakította félbe Tara gondolatait egy érces kiáltás. Amikor a lány felpillantott, Fintan haverjait, Fredericket, Claude-ot és Geraintt látta maga előtt, amint finomságokkal megpakolva, izgatottan benyomakodnak a kórterembe. Mindenki összébb húzta magát. Csakhogy nemsokára betoppant Harry és Didier. Aztán Butch és Javier. Fintanhez annyi látogató járt, hogy egy részük gyakran kiszorult a folyosóra, ahol élénk terefere, jókedvű mulatozás és lázas pasizás folyt. Egy Davy nevű fickó, Javier barátja, már együtt is aludt Harry barátjával, Jimbobbal, akivel Fintan kórterme előtt találkozott. – A tizenhetes kórterem – hahotázott Fintan – a szerelem melegágya. – Nevetve mesélte, hogy a

látogatók némelyike be sem jön hozzá, annyira fergeteges buli zajlik a folyosón. Sőt nem átallotta azt állítani, hogy a látogatóba érkezők egy része még csak nem is ismeri őt. Végül, hogy enyhítsen a zsúfoltságon, Liv, Tara és Katherine kivonult a társalgóba, ahol Liv végre föltehette azokat a kérdéseket, amelyek már régóta foglalkoztatták. – Timothy nős, ugye? – tudakolta csak úgy mellékesen. – Igen. – És Ambrose? És Jerome? – Ők is. – Hogyhogy Milo nem nősült meg? Ő is meleg? – Nem – felelte Tara. – De egyszer nagyot csalódott egy lányban. – Csalódott? – kiáltott fel Liv. – Ezt meg hogy értsem? Ez is egyike a fura ír eufemizmusaitoknak? – Azt jelenti, hogy dobták a pasit – magyarázta Katherine. – Milo eljegyezte Eleanor Devine-t, mert állítólag „jól megértették” egymást, de a lány lelépett. – Miért? – Nem akart gazdafeleség lenni. Elutazott San Franciscóba, és felcsapott absztrakt festőnek. – Hogy nézett ki? – kérdezte Liv felvillanyozva. – Ronda volt? Kövér? – Szerintem csinos volt – felelte Katherine. – Mennyire volt csinos? – faggatózott tovább Liv. – Ha egytől tízig kéne pontozni? – Ötös. – Inkább négyes, sőt hármas – bökte oldalba Tara Katherine-t. – Mondd csak, Liv, miért érdekel ez téged ennyire? – Milo százkilencven centi magas – felelte Liv ábrándosan –, olyan masszív, mint egy fagyasztószekrény, hosszú, csillogó, fekete haja van... Katherine megmerevedett. – …kék a szeme és gyönyörű a mosolya. – Liv felocsúdott. – Igazán semmi különös... – Mind a hárman elnevették magukat. – Ugye, csak viccelsz? – kérdezte Tara. – Nem én. – De hát – mondta Tara nyugtalanul –, de hát te svéd vagy, követed a divatot, lakberendezőként dolgozol, ő meg... Ő meg Milo O’Grady. – Kertésznadrágot hord – dobta be az adu ászt Katherine. – Azt se tudja, ki az a Tricia Guild*. *modern lakberendezési könyvek szerzője

– Te meg azt se tudod, mi az a májmétely. Mi sülne ki ebből? – Milo a vidék szülötte – mondta Liv csillogó szemmel. – A két kezével teremt új életet, vet és arat. Hát van ennél nemesebb hivatás? – Agysebészet – vágta rá Katherine. – Szociális munka – mondta Tara. – Könyvelés. – Cipőtervezés. – Ő a két kezével keresi a kenyerét. A két nagy, erős, férfias kezével. Hát nem értitek, milyen csodálatos ez? – Nem – felelte Tara egyszerűen. – Liv, túlságosan felizgattad magad – csitítgatta a barátnőjét Katherine. – A mostani helyzetben egyikünk sem tud világosan gondolkodni. Különben se feledkezz meg a szerelmedről, Larsról. – Arról a tetűről? – kérdezte Liv szórakozottan. Ám hirtelen magához tért a kábulatból, és megsemmisülten nyögött fel: – Hogy tehettem ezt? Hogy járhat férfiakon az eszem, amikor ilyen nagy

bajban vagyunk? Utálom magam. – Erre semmi szükség – csitítgatta Tara. – Ne edd magad. Nagyon furcsa helyzetbe csöppentünk. Ha ez megnyugtat, én is aggódtam Thomas miatt, és azóta is halálosan szégyellem magam. Olyan értelmetlen az egész! Katherine-nek hatalmas kő esett le a szívéről. – Hála az égnek, hogy ezt mondod, Tara. Ezen a héten más is foglalkoztatott Fintan dolgán kívül, és már kezdtem azt hinni, biztosan velem van a baj, amiért ilyen önző vagyok. Gyűlöltem magam. – Tényleg? Én is gyűlöltem magam – kiáltott fel Tara. – Úgy örülök, hogy ezt mondjátok. Én is gyűlöltem magam – ismerte el Liv. A három nő félénk megkönnyebbüléssel bámult egymásra: most, hogy fölfedték szégyenletes titkukat, szinte súlytalannak érezték magukat. – Vagy mind a hárman szívtelen dögök vagyunk – jelentette ki Tara –, vagy teljesen normálisan viselkedünk. – Azért sajnálom Fintant – mondta Katherine. – Vajon hogy érzi magát? Ti hogy éreznétek magatokat, ha egyfolytában az járna az eszetekben, már csak pár hónapotok van hátra? Próbálok Fintan fejével gondolkodni. – Én is – mondta Tara. – Én is – mondta Liv. – Képzeljétek el, hogy csak fél évetek van hátra – vetette föl Tara. – Hogy jövő májusra meghaltok. – Na? – kérdezte, amikor Katherine és Liv döbbenten meredt rá. Katherine vonakodva lehunyta a szemét. Milyen érzés lenne? – próbálta beleképzelni magát a helyzetbe. Ez lenne az utolsó karácsonya. A nyarat már nem érné meg. Száznyolcvan nap, a helyett a sokezernyi helyett, amely addig előtte állt, évek hosszú sorát alkotva, eljuttatva őt az öregkorig. A lány meglepetten tapasztalta, hogy valami megváltozott benne. Egyetlen nap, amely egyébként – mivel annyira magától értetődő – teljesen érdektelen, amely nem számít semmit, mert még annyi hasonló követi, hirtelen ott tündökölt Katherine szeme előtt. Ott tündökölt a maga teljes valójában, úgy tárva fel minden egyes pillanatát, hogy azok mindennél gyönyörűbbnek és értékesebbnek hatottak. Olyan felbecsülhetetlennek, mint egy drágakő, a reggeli várakozásteljes ébredéstől egészen az alkonyi fényben való elpihenésig. A lány sürgető vágyat érzett magában, hogy értelemmel töltse meg ezt a napot, okosan használja fel, azt tegye, amire vágyik, ami igazán fontos. Minek viselkedjen felelősségteljesen, ha úgysem nyeri el méltó jutalmát? De ami még fontosabb: minek legyen óvatos, ha úgysem kell számolnia a következményekkel? Katherine szinte pánikba esett, amikor számba vette, mi mindent szeretne csinálni a hátralévő fél évben – isteni csoda lenne, ha mindent bele tudna zsúfolni ilyen kevés időbe. A lány fojtogatónak érezte a saját maga által felállított szabályokat és korlátokat. Nem is fojtogatónak, inkább tébolyítónak. Minden vágya az volt, hogy belevethesse magát az élet sűrűjébe. A tapasztalás a lényeg. Élvezd az életet. Amennyire csak lehet. Szeretkezz. Joe Rothszal. Atyaég! Katherine rémülten nyitotta ki a szemét. Tara is, Liv is őt nézte. – Félelmetes, ugye? – suttogta Tara, és megborzongott. – Mondok én nektek valamit. Ha csak fél évem lenne hátra, egy percig sem aggódnék, vajon Thomas elvesz-e feleségül, hogy ne maradjak egyedül öreg napjaimra. Mert már nem fenyegetne a magányos öregkor veszélye! – Ti mihez kezdenétek? – kérdezte Katherine kíváncsian. Örült, hogy végre nem magával kell foglalkoznia. – Kirúgnám Larsot, és bedobnám magam Milónál – felelte Liv. – De hiszen amúgy is ezt fogod tenni – jegyezte meg Tara. – Ehhez nem kell meghalnod. Ami engem illet, én fölszednék egy pasit. – Kit?

– Nem tudom. Valakit, akit vonzónak találnék, valakit, aki vonzónak találna engem! Féktelen, szenvedélyes viszonyt kezdenék vele, egy percre sem szállnánk ki az ágyból, még az éjszaka közepén is arra ébrednénk, hogy rettenetesen kívánjuk egymást. – Tara megborzongott az elégedettségtől. – Tehát egészen más élményekben lenne részed, mint Thomasszal? – kérdezte Katherine szárazon. – Tudod, hogy a harmadik hónap után teljesen ellaposodik a szex – felelte Tara. – És ne nézz így rám. Szeretem Thomast, ez csak játék. – Most mondtad, hogy még csak nem is vonzódsz hozzá. – Nem igaz! Csupán annyit mondtam, hogy ha netalántán... Ne vedd ennyire komolyan, csak elszabadult a fantáziám. – Igazad van – kapott észbe Katherine. – Nekünk nem fél évünk van hátra, mi nem fogunk meghalni, ez egy hülye és szánalmas beszélgetés. – Örömmel hallom – kiáltott fel Tara. – Éppen azon gondolkoztam, mi lenne, ha faképnél hagynám Thomast, összeállnék valaki mással, aztán a végén nem halnék meg. A fejemet verném a falba!

41 Hétfő reggel, nem sokkal tíz óra után, miközben az állandó gyanúsítottak megint ott csoportosultak Fintan ágya körül, dr. Singh lépett be az ajtón. Izgatott viselkedése arra engedett következtetni, hogy fontos hírei vannak. A levegő megtelt feszültséggel, a már így is túlterhelt idegek pattanásig feszültek. Istenem, add, hogy ne legyen semmi baj! – Megkaptam a csontvelővizsgálat eredményét – nézett az orvos Fintanre. Mondd már, mondd már! – Szeretné, ha négyszemközt közölném önnel? – Nem – felelte Fintan. Reszketett a visszafojtott fe-szültségtől. – Jobb, ha mindenki hallja. Legalább nem kell fölösleges ismétlésekbe bonyolódnom. Dr. Singh mély levegőt vett, de nem bírt megszólalni. Nem volt egyszerű dolga. – Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önökkel. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Nyolc krétafehér arc fordult esdeklően az orvos felé, remélve, hogy az téved. – A betegség megtámadta a csontvelőt – folytatta dr. Singh nyugtalanul. Én csak közvetítem az üzenetet. – Mennyire? – kérdezte rekedten Katherine. – Attól tartok, a betegség meglehetősen előrehaladott állapotban van. Katherine Fintanre pillantott. A férfi szeme tágra nyílt és sötéten csillogott, mint egy riadt gyereké. – A CT-vizsgálat eredményei is megérkeztek – tette hozzá dr. Singh bocsánatkérőleg. Nyolc halálra rémült arc fordult felé. – Amelyek szerint a betegség a hasnyálmirigyben is kimutatható. Ezenkívül – dr. Singh azt sem tudta, hova bújjon szégyenében – a mellkasröntgen eredményeit is megkaptam. Az arckifejezése mindent elárult. – A mellkast is megtámadta? – kérdezte Milo. Az orvos bólintott. – A létfontosságú szervekben, a májban, a vesében és a tüdőben viszont nem mutatható ki – tette hozzá. – Az már igazán súlyos lett volna. Fintan most szólalt meg először. – Meg fogok halni? – kérdezte érdes hangon. – Azonnal megkezdjük a terápiát – engedte el a füle mellett a kérdést dr. Singh. – Most, hogy már tudjuk, mivel állunk szemben, azt is tudjuk, milyen terápiát alkalmazzunk. – Éppen ideje – szólalt meg Tara keserűen, mindenki legnagyobb megrökönyödésére. Nem így szokás beszélni az orvosokkal. – Fintan minden egyes nappal egyre roszszabb állapotba került – mondta a lány vádlón. – Maguk pedig fütyültek az egészre. Hagyták, hogy itt feküdjön, miközben a tetves laborjuk arra sem volt képes, hogy időben kiderítse, mi baja. Mi van, ha pont ezen a pár napon múlik, hogy életben marad-e vagy… vagy… – A lány sírva fakadt, szaggatott, panaszos zokogás rázta az egész testét. Fintan felé fordult. – Fogadni mernék, hogy nem mostanában fedezted föl magadon a tüneteket – zihálta, miközben patakokban folyt a könny az arcán. – Hanem már hónapokkal ezelőtt. – Így van. – Akkor miért nem mentél el orvoshoz? – Tara dühösen, elkeseredve kapkodott levegő után. – Sandro miért nem küldött el orvoshoz? – Mert azt hittük, tudjuk, mi bajom. Néha úgy elkapott a hidegrázás, hogy ki kellett cserélni a lepedőt. Megállás nélkül fogytam. Egyfolytában hányingerem volt. Sandro egyszer már átélte ugyanezt. Iszonyatos volt elgondolni, amint Sandro és Fintan némasági fogadalmat tesz egymásnak. Fintan

egyre betegebb, de a két férfi a kisujját sem mozdítja, mert azt hiszik, tehetetlenek. – Idióták! – borzongott meg Tara. – Címeres ökrök! JaneAnn elkapta Tara karját, és elvonszolta a lányt az ágy mellől. – Most már aztán elég legyen, Tara Butler! – morogta fenyegetően. – Fintan még nem halt meg.

Fintan gyógykezelése még aznap délelőtt megkezdődött. A férfi a kórházban maradt, hogy öt napig célirányos kemoterápiának vessék alá. Mindenkit hazaküldtek. – Az anyja vagyok! – JaneAnn ellenállása kezdett megtörni. – Itt kell maradnom. – Gyere, mami! – vezette az ajtóhoz az asszonyt Milo. – Majd este visszajövünk.

A csapat – JaneAnn, Milo, Timothy, Liv, Tara, Katherine és Sandro – feloszlott. Ők, akik a várakozási idő alatt szinte elválaszthatatlanok voltak, a megrendítő hír hatására szerteszét futottak. Különös elfogódottság lett úrrá rajtuk, egymásra és önmagukra is nehezteltek. Mire mentek a görcsös, mindenáron való bizakodással? Minek vesződtek azzal, hogy lelket öntsenek magukba és Fintanbe, miközben megingathatatlanul a legjobbakat remélték? Hiszen – egészen a kezdetektől fogva – minden erőfeszítésük teljesen hiábavaló volt. Már nem látták értelmét, hogy két lábon járó amulettként továbbra is ott üljenek Fintan ágya mellett, így próbálva meg elűzni a balszerencsét. A férfi sorsa az erős gyógyszerektől függött. Olyan mérgező anyagoktól, hogy a nővéreknek, akik beadják őket, védőruhába kell bújniuk. Olyan durva mellékhatásokat okozó szerektől, hogy Fintan sokszor inkább a halált választaná majd, mint hogy végigkínlódja a kúrát. Mindannyian nekiveselkedtek a gigászi feladatnak, hogy külön-külön, apránként feldolgozzák az egymásra torlódott érzelmeket. JaneAnn bevette magát a Szent Dominik-templomba, ahol megpróbált alkut kötni Istennel, és felajánlotta, ha valakinek mindenáron meg kell halnia, ő örömmel feláldozza magát Fintan helyett. Timothy visszament Katherine-hez, ahol tévézett, egymás után szívta a cigarettákat, és szanaszét hagyta a bakancsait a padlón. Milo kiadós sétát tett, ellátogatott a Harvey Nicholsba, a Történeti Múzeumba, a Victoria és Albert Múzeumba, de egyéb jelentős épületeket és turistalátványosságokat is megtekintett. A többiek dolgozni mentek. Amíg Fintan felett őrködtek, szinte kötelességüknek érezték, hogy elhanyagolják a munkájukat. Aztán bekövetkezett a legrosszabb. És ahelyett, hogy ettől még jelentéktelenebbnek érezték volna a teendőiket, hirtelen mindennél fontosabbá vált a számukra, hogy összeszedjék magukat.

Verőfényes, hideg októberi délelőtt volt, és amint Katherine taxija végiggurult a Fulham Roadon, a lány egy vele egykorú fiatal nőt pillantott meg a járdán andalogni. A nő egy műanyag reklámtáskát lóbált a kezében, amelyből egy doboz narancslé és egy üveg tej kandikált ki. Katherine megigézve bámulta a jelenetet, még hátra is fordult, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt, aki nem tűnt különösebben gondtalannak, inkább olyan képet vágott, mint aki egyáltalán nem gondol semmire. Katherine boldogan cserélt volna vele. Volt idő, amikor ő is így andalgott az utcán, egy finomságokkal teli szatyrot lóbálva a kezében. Több százszor része volt már hasonló élményben, de sosem méltányolta ezt a kiváltságot, a gyötrelmektől mentes élet kimondhatatlan boldogságát. Amikor belépett az irodába, döbbenten nézte az általános sürgés-forgást. Gyorsan, gyorsan, gyorsan. A kollégái saját farkukat kergető marslakóknak tűntek a szemében. A lány a szakadék szélén egyensúlyozott, ahonnan minden érthetetlennek, torznak és különösnek tetszett. Mit számít ez az egész? Miközben kábán átvágott az irodán, a kollégák sorban odabiccentettek neki. Amikor odaért az asztalához, meg kellett állnia, hogy megbizonyosodjon róla, ez tényleg az ő helye-e. Minden gondolatát és reakcióját hungarocell réteg borította, amitől azok tompává, megfoghatatlanná váltak. Még le sem ült, máris Joe Rotht kereste a szemével. Tudta, hogy uralkodnia kellene magán, de, szokásától eltérően, nem érzett magában elég akaraterőt, hogy megtegye. A férfi telefonált, hátradőlve ült a székén, és egy tollat forgatott hosszú, kecses ujjai között. A

telefonkagyló egyenesen az arccsontjának nyomódott, amely olyan alakú volt, mint a knockavoyi tengerpartot borító hosszúkás, domború késhüvelykagylók. Katherine kívánta Joe-t. Ez volt a lány egyetlen kristálytiszta gondolata ebben a homályos, elérhetetlen világban. Úgy vakított, mint világítótorony fénye a ködben. Katherine szenvedélyesen, hevesen kívánta Joe Rotht. Úrinőhöz nem illően. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Hogy tehetem ezt? A lázas munkát, mint később kiderült, az váltotta ki, hogy a hírek szerint a Magos Müzli átpártolt az egyik konkurens reklámügynökséghez. Ez volt Joe Roth első baklövése a Breen Helmsfordnál. – Egyszer fent, egyszer lent – vonta meg a vállát Joe méltóságteljesen, így próbálva meg fölvidítani a csapatát. – Az üzleti életben nincs ilyen – felelte Fred Franklin kegyetlenül. – Egyszer fent, és máskor is fent. Egyszer lent, és lent találod magad a szarban. Katherine akár örülhetett is volna, mivel Joe-t a megbízás elvesztése miatt az elbocsátás veszélye fenyegette, de ő inkább vigasztalgatni szerette volna a férfit – az ölébe vonni a fejét, és beletúrni a hajába. – Ez nem a te heted – vihogott Fred. – A hőn szeretett Arsenalod is kikapott szombaton. Ideje munkához látni, határozta el magában Katherine. Az előtte heverő adatokra tekintett, de azok akár urduul is lehettek volna. A lány fejjel lefelé fordította a papírlapot, hátha úgy jobban el tudja olvasni. Breda rémülten meredt rá. – Mindjárt megyek, Breda. – Katherine megpróbált úgy tenni, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mit csinál. – Csak befejezem ezt. – Szedd már össze magad, dünnyögte maga elé. Nem Joe Roth lesz az egyetlen, akit páros lábbal rúgnak ki, ha így folytatod. – Van egy kis ideje? – A lány felkapta a fejét, és Joe Rotht pillantotta meg a feje fölött. – Mire? – dadogta kalapáló szívvel. – Számlákra. – Már megint? – Már megint – mosolygott kényszeredetten a férfi. – Jobb, ha most adom le őket. Hátha délutánig megkérnek, hogy ürítsem ki az íróasztalomat. – Ugye csak viccel? – kérdezte a lány elborzadva. – Ilyen a reklámipar. Ember embernek farkasa – mosolygott a férfi. – De hiszen most fordult elő először, hogy melléfogott – tiltakozott Katherine. – Ez nem ér. Joe a lány asztalára támaszkodott. – Katherine – mondta csendes határozottsággal –, higgadjon le. – Nevetés bujkált a szemében. Katherine orrát megcsapta a férfi fanyar, friss, ápolt illata. A lány szappanés citrusszagot érzett, de egy egészen halvány nyers illatfoszlány is ott lengedezett a levegőben. Joe fölegyenesedett, amitől Katherine becsapottnak és elveszettnek érezte magát. – Üljön le egy picit – nyögte ki nagy nehezen. Örült, hogy ez a mondat jött a szájára. Lazának és egyszerűnek hatott. Joe leült elé a ropogósra vasalt fehér ingében. Simára borotvált, beesett, fakó arccal. Miközben a lány végigpörgette a kis köteg számlát, ujjai, a férfi jelenlétének köszönhetően, eszeveszett táncot jártak a számológépen. Katherine többször is a százalékvagy a négyzetgyökgombot nyomta meg az összeadásgomb helyett. – Hallottam, mi történt a Magos Müzlivel. Sajnálom. Ha a férfi meg is lepődött a lány példátlan szókimondásán, nem mutatta. Csak megrántotta a vállát. – Ilyen az élet. – Joe jól adta a nyeglét, de Katherine mindig is sejtette, hogy ez az állás nagyon sokat jelent neki. – Nem történhet minden úgy, ahogy mi szeretnénk. – Ezen a ponton mélyen a lány szemébe nézett. Katherine csak képzelődött, amikor szándékosságot vélt kiolvasni Joe arckifejezéséből? – Bár lehet, hogy magának mások a tapasztalatai. Katherine mindig megkapta, amit akart?

Joe átható pillantására Katherine-nek könnybe lábadt a szeme, és a kis cseppecskék egyenes, rendezett sorokban gurultak végig a lány sima arcán. Ez mindkettejüket megdöbbentette. – Elnézést – suttogta a lány, azzal lehajtotta a fejét, és a kézfejével megtörölte az arcát. – Nagyon… rossz hírt közöltek velem ma reggel. – Ezt sajnálattal hallom. – A férfi hangja őszinteségről árulkodott. Katherine-nek ettől még inkább bőghetnékje támadt. Minden vágya az volt, hogy odamehessen Joehoz, keskeny hátán érezhesse a férfi acélos karját, odasimulhasson a férfihoz, odaszoríthassa arcát a kasmírzakó hajtókájához, a ropogós vászoningbe fúrhassa a fejét, és beszívhassa az abból áradó illatot. – Nincs kedve…? – Joe már majdnem megkérdezte a lányt, nincs-e kedve meginni egy kávét, de aztán meggondolta magát. Persze hogy nincs kedve. Katherine arra lett figyelmes, hogy Angié sétál el mellettük, lehetetlen szögben fordítva hátra a fejét. Katherine rájött, hogy a lány Joe pillantását próbálja elkapni. Most, hogy jobban belegondolt, homályosan emlékezett rá, hogy Angie az utóbbi pár percben legalább kétszer sétált el az asztala mellett. Ez meg mit jelentsen? – Minden rendben – mutatott Katherine a számlákra könnyes mosollyal. – Néhány napon belül átutaltatom a pénzt. Amikor Joe visszament az asztalához, felajzott küldöttség állta az útját, élükön Mylesszal. – Jól láttam, hogy a Jégkirálynő sírt? – kérdezte Myles mohón. – Nem – felelte Joe kurtán, és elfordult.

42 Fintan megbuggyant. Nem volt más magyarázat a viselkedésére. Odarendelte Tarát és Katherine-t a betegágyához, mert mind a kettejüktől kérni akart valamit, a lányok pedig, amikor meghallották, Fintan mit vár tőlük, biztosra vették, hogy a rák már a férfi agyát is megtámadta. Öt nap telt el a diagnózis felállítása óta, és Fintan kemoterápiáját, a nagy megerőltetésre való tekintettel, egy napra felfüggesztették. Az orvosságkoktél teljesen padlóra küldte a férfit, óriási fekélyek keletkeztek a szájában, és a haja is hullani kezdett. – Jesszusom! – motyogta, amikor végre meg bírt szólalni. – Inkább vinne el a rák. A hagyományos orvoslásról alkotott véleménye hallatán mindenki lázasan tanulmányozni kezdte az alternatív gyógymódokról vásárolt könyveket. – Normális esetben csak röhögnék az egészen – vallotta be Katherine, felpillantva a könyvből, amelyik azt javasolta, Fintan, a gyógyulás érdekében, képzelje azt, hogy sárga fényben lubickol –, de nincs vesztenivalónk. Fintan, amikor a többiek azt tanácsolták neki, képzelje azt, hogy kristálytiszta, gyógyító, ezüstös fény áramlik a testébe az orrán keresztül, illetve, hogy a rákos sejtek úgy robbannak szét benne, mint a gonosz szörnyek a videojátékokban, csak ennyit mondott: – Csesszétek meg, halálos beteg vagyok! Ma viszont, amikor csak sóoldat csöpögött belé – annak ellenére, hogy olyan gyenge volt, mint a harmat, zörögtek a csontjai, az arca pedig sárgászöld színben játszott –, sokkal jobban érezte magát, mint napok óta bármikor. – Gyertek közelebb! – parancsolta rekedtes hangon. A férfi színpompás eleganciája már csak gyenge utánzata volt a réginek. – Állandóan azt mondogatjátok, csak szóljak, ha segíteni tudtok valamiben… Tara és Katherine buzgón bólogatott. – Helyes. Megígéritek, hogy segítetek? – Megígérjük. – Egészen biztos? A két lány égnek emelte a tekintetét – mintha nem pontosan azt csinálnák mindig, amit Fintan akar! – Egészen biztos. – Jó, kezdjük veled, Tara. A lány készségesen figyelt. – El kell hagynod Thomast. Tara arcáról továbbra sem olvadt le a mosoly, ám a fénye kialudt. A lány tekintete riadtságot tükrözött. – Hogyan? – nyögte ki végül. Azt hitte, Fintan új pizsamát vetet majd vele, vagy, isten ne adja, megkéri, járja végig a temetkezési vállalatokat, és gyűjtsön össze pár prospektust, vagy a szavát veszi, hogy vigyáz Sandróra, ha bekövetkezik a legrosszabb. De erre álmában sem gondolt volna. – Azt akarom, hogy hagyd el Thomast – ismételte a férfi. Tara oldalba bökte Katherine-t. – Legközelebb azt kéri, hogy másszam meg a Mount Everestet – nevetett bizonytalanul –, és ha már úgyis benne vagyok a svungban, egyenesítsem ki a pisai ferde tornyot, vagy… – Hagyd abba, Tara! – fojtotta a lányba a szót Fintan. – Ez nem vicc. Tara, akit egészen megrémített ez az ellentmondást nem tűrő hang, döbbenten fürkészte a férfi beesett arcát. Amikor látta, hogy Fintan komolyan beszél, hevesen kalapálni kezdett a szíve. – De miért? – kérdezte félénken. – Mert azt akarom, hogy boldog légy. – A férfi hangja erőtlen volt ugyan, de meglepően határozott.

– Én boldog vagyok. – A Thomas viselkedése nyomán fel-felbukkanó megmagyarázhatatlan elégedetlenség abban a pillanatban elpárolgott. – Nagyon boldogtalan lennék nélküle. Nem igaz? – fordult a lány segélykérőén Katherine felé. – Katherine-t hiába is kérdezed – gúnyolódott Fintan érdes hangon. – Ő is velem ért egyet. – Mi közöd neked Thomashoz és hozzám? – próbált meg védekezni Tara. Fintan kinyitotta, aztán becsukta a száját. A pokrócára pillantott, látszólag abból próbált ihletet meríteni, aztán így szólt: – Ha meghalok, sosem bocsátanám meg magamnak, hogy hülyeségekre fecsérled el az életed. Tara meghökkent, elszégyellte magát – és dühös lett. Hogy merészel Fintan beleavatkozni a magánéletébe, csak mert meg fog halni? – Tudom, szemét vagyok – mondta ki Fintan vidáman a lány gondolatait. Tara zavarba jött. – Szégyentelenül visszaélek a helyzetemmel. De miért is ne próbálnám meg a legtöbbet kihozni belőle? Isten a megmondhatója, milyen kevés reményem maradt. – Sajnálom, hogy nem kedveled Thomast. – Csak azért nem kedvelem, mert rosszul bánik veled. – Fintan csillogó tekintete Taráéba kulcsolódott. – Arra sem vette a fáradságot, hogy bejöjjön hozzám, pedig már majdnem két hete itt vagyok. Még Ravi is meglátogatott. Tara gyanította, hogy Ravit ugyanazok az érzelmek vezérelték, amikor bement a kórházba, mint azokat az autósokat, akik kocsányon lógó szemmel lassítanak le, ha balesetet látnak, de csak ennyit mondott: – Thomas hozzád volt rossz, nem hozzám. Ha annyira találkozni szeretnél vele, Fintan, elintézem neked. – Örülök, ha nem látom. Jesszusom, már a puszta jelenlététől súlyosan romlani kezdene az állapotom. Arra próbálok kilyukadni, hogy Thomas nem tisztel téged. – Fintan, bármit megteszek, amit kérsz tőlem – csattant fel Tara –, de Thomast nem vagyok hajlandó elhagyni. – Megígérted. – A férfi megjátszott sértődöttséggel biggyesztette le kicserepesedett alsó ajkát. – Ide süss! – nyújtotta ki a nyelvét. – Akarod látni a fekélyeket a számban? Elragadóak. – Fintan… – Nézd meg ezeket, itt, a nyelvemen. Jó nagyok, mi? Nézd! – parancsolt rá a lányra. – Nézd! – Tényleg nagyok – felelte a lány színtelen hangon. – Fintan, ne kérd tőlem, hogy hagyjam el Thomast. Nem direkt bánik rosszul velem… – Nem! – Fintan megpróbált felülni, de nem volt hozzá ereje. – Nem akarjuk hallani, hogy Thomas merő jó szándékból pocskondiáz téged, s ez nála a szeretet jele. És azt sem akarjuk hallani, nem ő tehet róla, hogy ilyen visszataszító alak lett belőle. Ha úgy bánt volna az anyjával, mint ahogy veled bánik, ki szólta volna meg a nőt, amiért megpattant? Azt mondtad, bármit megtennél értem. Akkor tedd is meg. – Bármit, csak ezt ne. – Pedig mi sem egyszerűbb – kardoskodott Fintan elgyengülve. Amint elcsitult benne a hév, újra visszahanyatlott a párnájára. – Nem igaz, Katherine? Pakold be a cuccaidat a kocsiba, és hajrá! Tara most először képzelte maga elé a jelenetet, és elfogta a pánik. Mintha arra szólították volna föl, hogy vesse le magát egy szikláról. Fintan oldalra fordította a fejét, egy vastag, fekete hajcsomót hagyva a párnán. Észre sem vette, mi történt, ami valahogy még elviselhetetlenebbé tette az egészet. – De mi lenne velem Thomas nélkül? – nyöszörögte Tara, akit teljesen elborzasztott a látvány. – Soha többé nem lenne senkim, én pedig utálok egyedül lenni. – Persze erre nem vagyok büszke – tette hozzá gyorsan. – Hánynom kell – vágott hirtelen a lány szavába Fintan. – Katherine, add ide azt a tálat!

A férfi egy darabig öklendezett, majd csapzottan és kimerültén visszahanyatlott a párnára. Néma csönd támadt, a két lány már éppen azon volt, hogy feláll és elmegy, amikor Fintan megszólalt: – Honnan tudod, hogy utálsz egyedül lenni, Tara? Összesen egy hétig voltál facér, akkor, amikor tizenkét évvel ezelőtt Londonba költöztél! Az egyik pasi jön, a másik megy. Gyerünk, Tara – nógatta a férfi a lányt –, törj ki a félelem fogságából! Tara úgy vergődött, mint egy horogra akadt hal. – Nem, Fintan. Harmincegy éves vagyok. Kutyából nem lesz szalonna. Én is az Utolsó Esély Szalon tagja lettem, és… – Te meg az Utolsó Esély Szalon! – nevetett föl Fintan keserűen. – Ha létezik valaki, aki az Utolsó Esély Szalon tagjának mondhatja magát, az én vagyok. Tara képtelen volt megszólalni. Harag, bűntudat és félelem kavargott a szívében. Ez zsarolás! – Úgy akarsz járni, mint az anyád? – kérdezte Fintan. Tara felkapta a fejét. – Egy hibbant vénemberrel akarod leélni az életedet? – tudakolta a férfi somolyogva. – Akinek, ha a fejed tetejére állsz, akkor sem tudsz a kedvére tenni? Hiszen már most is ez a helyzet! Tara méregbe gurult. Igaz, hogy gyakran panaszkodott az apjára, de azt nem tűrte, hogy valaki, legyen az akár egy olyan közeli barát, mint Fintan, így beszéljen a családjáról. Ő különben sem olyan, mint az anyja, aki kedves asszony ugyan, de kétségtelenül akaratgyenge. Bár időnként Thomasszal sem volt könnyű, Tara nem érezte magát befolyásolhatónak. Ő modern, független nő, aki szabad akarattal és kellő határozottsággal rendelkezik. Nem igaz? – Nem tagadhatod meg tőlem ezt a kérést. Rákos vagyok. – Fintan végül bedobta az adu ászt. – Ha nem hagyod el Thomast – hunyorgott ravaszul –, bosszúból meghalok. Tara legszívesebben megfojtotta volna a férfit. Egyszerre volt dühös és bánatos. Zúgni kezdett a feje, de még hallotta, amint Fintan így szól: – Jól van, velem lehet tárgyalni. Kérdezd meg Thomastól, hajlandó-e elvenni feleségül, és ha igent mond, akkor áldásom rátok. De ha visszautasít, lapátra kell tenned. All az alku? – Esetleg – motyogta Tara, de közben ezt gondolta magában: Szó sem lehet róla. Gebedjek meg, ha megteszem. Nem ettem meszet. – Helyes! – Fintan elégedett volt, már amennyire a kimerültség és a gyomorgörcs engedte. Amíg rá nem döbbent, hogy, bár ennek kicsi az esélye, Thomas akár igent is mondhat. Jaj, ne! – Most pedig te következel, Katherine – jelentette ki Fintan. – Megkérem, kisasszony, ébredjen föl végre a tetszhalálból. Katherine udvarias arckifejezéssel figyelt, mintha el sem tudná képzelni, miről van szó. – Szerezz magadnak egy pasit – foglalta össze a lényeget a férfi. Tara dühösen csattant fel. – Ő persze kellemes feladatot kap, én meg ássam el magam! – Nem hiszem, hogy Katherine is így gondolja. – Katherine azon nyomban kényszeredett mosolyt erőltetett magára. Olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. – Nem fedeztél fel valami törvényszerűséget a dolgaidban? Mert én igen – mormolta Fintan. Lehunyta a szemét, és úgy folytatta a mondókáját, mint aki magában beszél. – Évente egyszer feltűnik melletted egy észveszejtően jóképű férfi. Pár hétig veled van, aztán egyszer csak, bumm, eltűnik, te pedig közlöd velünk, hogy nem akarsz beszélni a dologról. Nem kéne olyan barátot választani magadnak, aki csak átlagosan jóképű? Ne ítélj rögtön halálra minden kapcsolatot, amibe csak belekezdesz. Ne hidd, hogy nem tudom, miért teszed. – A férfi most már olyan halkan beszélt, hogy a lányoknak egészen közel kellett hajolniuk hozzá. – Olyan vagy, mint az anyád. Egyszer csalódtál egy férfiban, és azóta csirkeként éled az életed. Pak-pak-pak-pak-pak! – Fintan csukott szemmel behajlította a könyökét, és erőtlenül csapkodni kezdett a karjával. – Csirkeként – ismételte jelentőségteljesen, majd kinyitotta a szemét, és egyenesen Katherine-re nézett. – Semmiben sem hasonlítok az anyámra – mondta Katherine, és nagyot nyelt.

– Szakasztott olyan vagy, mint ő! Úgy hajtod el magadtól a férfiakat, mint egy nagy, erőszakos macska. – Az anyám nem normális. – Te sem végzed másként, ha így folytatod. – Fintan – Katherine hangja nem árulkodott érzelmekről –, nem törvényszerű, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha van mellette valaki. – Ó, a francba, a hányótálat! A lányok mozdulatlanul ültek, fohászkodtak magukban, bárcsak minél hamarabb megszabadulhatnának, miközben Fintan, megint csak sikertelenül, hányni próbált. – Ha sikerülne hánynom, sokkal jobban lennék – dünynyögte a férfi, amikor másodszorra is felhagyott az erőlködéssel. Katherine és Tara a padlóra szegezte a tekintetét, és azt kívánta, bárcsak álmodná az egészet. – Nos, Katherine – törte meg a csöndet Fintan –, egyetértek veled, hogy egyesek sokkal boldogabbak egyedül. De te nem tartozol közéjük. Tara meséli, hogy van valami pasi a munkahelyeden. Katherine gyilkos pillantást vetett Tarára, minden haragját, amelyet Fintanen nem tölthetett ki, a barátnőjére zúdította. – Már nincs – felelte kéjes örömmel. – Felmondott? – Nem, már nem érdeklem. – Miért? Katherine egy szót sem szólt. – Légy szíves, mondd meg! – parancsolta a férfi. – Rákos vagyok. Lehet, hogy meghalok! – Valószínűleg azért, mert amikor randira akart hívni, szexuális zaklatással vádoltam meg – felelte bosszúsan Katherine. – Miért tetted? – Nem akartam randizni vele. – Miért nem? Rossz ember? – Nem! Olyan kedves, hogy az már fárasztó! – Aha! – Fintan felélénkült. – Ezek szerint ha síkbunkó lenne, szívesen randiznál vele. Aztán szépen lapátra tenne, te meg újra biztonságban érezhetnéd magad: facér maradhatnál, és zavartalanul becsmérelhetnéd tovább a férfinemet. Katherine, ezt aztán szépen kigondoltad! A lány megszégyenülten vállat vont. – Nős? – Tudomásom szerint nem. – Mennyire jóképű? – Nagyon. – Elképesztően? Eszveszejtően? – Nem, csak nagyon. – Véletlenül nem dolgozik modellként is? – Nem. – Helyes, máris megkedveltem a fickót. Tetszik neked? Rövid csönd támadt, aztán Katherine bizonytalanul bólintott. – Mi a neve? – Joe Roth. – A te feladatod, Katherine Casey, már amennyiben meg tudunk egyezni – és hidd el, neked is ez az érdeked, ha még valaha is életben akarod látni Fintan O’Gradyt –, az lesz, hogy cserkészd be ezt a Joe

Rotht. – Barátnője van – tiltakozott Katherine. – Te szereted a kihívásokat! A lány nem válaszolt. – ígérd meg – könyörgött Fintan erőtlenül –, ígérd meg, hogy megpróbálod. – Még meggondolom. – Tudom, hogy most mind a ketten utáltok – vigyorgott a lányokra Fintan de ha tudnátok, amit én tudok, nem győznétek szörnyülködni, mire vesztegetitek el az életeteket. A legválogatottabb borzalmakat is hajlandóak vagytok elviselni, mert azt hiszitek, egyszer eljön egy pont, amikor végre minden a helyére kerül. – Most pedig menjetek haza, teljesen kifárasztottatok. És ne feledd, Tara, minél előbb pakold össze a cuccaidat, te pedig, Katherine, a legszebb bugyidat vedd föl hétfőn! De ami a legfontosabb – pattogott, mint egy futballedző sipirc innen, és éljetek, éljetek, éljetek! A két nő hűvös búcsút vett Fintantől. Amikor összeszedelődzködtek, Neville és Geoff lépett be az ajtón. – Bocs, lányok! – nyöszörögte Fintan. – Most nem vagyok abban az állapotban, hogy látogatókat fogadjak. Tara és Katherine némán tette meg a kijárathoz vezető utat, éppen csak odaintettek Harrynek, Didiernek és Willnek, akik virágcsokrokkal, magazinokkal és sörrel föszerelkezve, óriási lármát csapva éppen Fintan kórterme felé tartottak. A virágot és a magazinokat Fintannek hozták, a sört maguknak. Amint Tara bogárhátúja kikanyarodott a parkolóból, újabb kocsi érkezett. Katherine átintegetett az utasainak – Javier-nek és Butchnak. – Kíváncsi vagyok, Didier összejön-e Butchcsal? – merengett el. – Én is. Majdnem húsz percig egy szót sem szóltak egymáshoz. Végül Tara így fakadt ki: – Fintan teljesen bedilizett. – Kényszeredetten elnevette magát. – Nincs magánál. Katherine visszafojtott lélegzettel ült. Vajon tényleg hiábavaló volt gúzsba kötnie magát? – Gondolod, hogy csak viccelt? Tara rosszalló pillantást vetett Katherine-re. – Hát persze. Ki veszi komolyan ezt a sok baromságot? Teljesen megbuggyant a pasi. Katherine nyugtalanul nézett Tarára. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Fintan csak ugratni akarta őket. De akkora megkönnyebbülést jelentett azt képzelni, hogy a férfi… – Megbuggyant – bólogatott Katherine hevesen. – Azt se tudja, mit beszél. A nevetés, amely ezután harsant fel, végre őszintének hatott. – Ha elgondolom… – Mit képzel ez magáról… – Teljesen begolyózott. – Fintan meg az agyament ötletei! – De mi sem vagyunk különbek nála, egy ideig még komolyan is vettem, amit mondott – vallotta be Katherine. – Láttam rajtad – felelte Tara. – Engem persze nem tudott átverni. Harsány hahotával nyugtázták Fintan bájosan átlátszó ugratását.

43 Lorcan egy két lábon járó heroinreklámmal feküdt az ágyban: egy Adrienne nevű világosszőke, huszonhárom éves, „méltatlanul mellőzött” színésznővel, aki előrehaladott anorexiában szenvedett. A lány szentül hitte, hogy a szellem úrrá tud lenni a testen – csak így volt képes elviselni az állandó éhséget. Lorcant is ugyanígy rohanta le. Minden meghallgatáson ott volt, és bár jól tudta, hogy a férfinak barátnője van, nem tágított. Elképzelte magát Lorcan mellett – ugyanúgy, ahogy képzeletben naponta három főétkezést evett végig, a tízórairól és az uzsonnáról sem feledkezve meg –, és az álomból végül valóság lett. Adrienne meg volt győződve róla, csupán annyi a dolga, hogy kellően hevesen kívánja a férfit, és eléri a célját. A módszer bevált! Ami kellemes meglepetésként hatott, mivel a lány ugyanezt a technikát alkalmazva próbált munkát keresni, de olyan látványos kudarcot vallott, hogy a végén kénytelen volt felcsapni kozmetikusnak, hogy a felszínen tartsa magát. A párocska szeretkezés utáni zsibbadtságba süppedve, összegabalyodott végtagokkal hevert a kiszolgált futonon. Semmiféle gömbölyded idom nem zavarta az érintkezésüket. Adrienne szinte dorombolt az elégedettségtől. Most, hogy megszerezte Lorcant, el sem tudta képzelni, hogy valaha is kételkedni mert az akció sikerében. Nem szerette volna, ha a férfi port hint a szemébe. Aki a-t mond, mondjon b-t is. A lány csontos könyökére támaszkodott: alultáplált karizmai enyhén megremegtek, amikor a tenyerébe támasztotta testéhez képest aránytalanul nagy fejét. – Remélem, ez nem egyéjszakás kaland volt – mondta évődve, és lenézett a férfira, aki teljes meztelen pompájában feküdt alatta. Lorcan a tarkójára kulcsolta a kezét, felfedve aranybarna hónaljszőrzetét. – Egyéjszakás kaland? – visszhangozta eltúlzott sér-tettséggel. – Viccelsz? Az önelégültség meleg ragyogásba vonta Adrienne-t. A lány biztos volt benne, hogy sikerült célt érnie Lorcannél, de azért sosem lehet tudni… – Meg sem fordult a fejemben, hogy csak egy éjszakára kellenél – folytatta Lorcan. – Nem hiszek az ilyesmiben. Adrienne dagadt a büszkeségtől, és mély megvetéssel gondolt azokra a nőkre, akik hagyják, hogy a férfiak ágybetétnek használják őket. Ez vele sosem fordulhatna elő. Nem bizony. – Úgy értem – mondta Lorcan ragyogó mosollyal egy egész éjszakára? Meghibbantál? Ki akar ennyire elköteleződni? Még mielőtt Adrienne aránytalanul nagy fejében egyáltalán összekavarodhattak volna a gondolatok, Lorcan kecsesen felkelt a futonról. – Mit csinálsz? – pánikolt a lány. – Felöltözöm. – De miért? – Adrienne, aki képtelen volt elhinni, hogy ekkora kudarc érte, megpróbált felülni. – Így azért mégsem mehetek haza – nevetett kajánul a férfi, nagy, meztelen testére mutatva. – De hát hajnali egy óra van. Most nem mehetsz el – dadogta Adrienne, miközben a férfi az alsónadrágja után kutatott a padlón. A lány túl fiatal és túl szép volt ahhoz, hogy mesterien tudja leplezni a csalódottságát. Még nem volt gyakorlata a dologban. Sebaj, idővel az is megjön. – El kell mennem – bizonygatta Lorcan színlelt ártat-lansággal. – Miért? – Azért – üvöltött fel a férfi, mintha még soha életében nem hallott volna ilyen ostoba kérdést –, mert a barátnőm már biztosan aggódik, hogy hol vagyok!

– Nem is éltek együtt. – Megígértem neki, hogy fölmegyek hozzá. Adrienne szíve mélyén még ott pislákolt a remény, hogy Lorcan esetleg viccel, de amikor a férfi észveszejtő gyorsasággal magára kapkodta a farmerját meg a bakancsát, a lány rádöbbent, hogy a helyzet véresen komoly, őt pedig leírták. Több szempontból is. Sírás markolászta a torkát. – Csak sajnálni tudlak – vetette oda a hátat fordító Lorcannek, aki már felöltözve illegette magát a tükör előtt. – Miért? – A férfi hangja őszinte aggodalomról árulkodott. – A hajam miatt? Adrienne, akit a válasz egy pillanatra eltántorított a „te aztán nagyon boldogtalan ember lehetsz, ha ilyen kegyetlenségekre vagy képes” kezdetű hegyi beszédtől, döbbenten meresztette ki a szemét. – Nem – nyögte ki a lány nagy nehezen –, nem a hajad miatt. Őszintén sajnállak, mert nagyon nehéz életed lehet, ha ilyen… – Itt elhallgatott. Győzött a kíváncsiság. – Mi van a hajaddal? – Nézd csak meg – nevetett Lorcan elnézően, kezével képzeletbeli glóriát vonva a feje köré. – Tisztára összegubancolódott. A hancúrozásnak köszönhetően a férfi frizurája kétségtelenül rendezetlen benyomást keltett. Lorcan bal és jobb halántékánál is felállt egy-egy fürt, amelyek a porig alázott, döbbent Adrienne szemében mármár szarvaknak tűntek. Lorcan örömmel fedezett fel egy kis tégely hajzselét a lány fésülködőasztalán. Ő ugyan nem ezt a kevésbé megbízható márkát szokta használni – emlékei szerint a termék csak két csillagot kapott a lehetséges ötből a Profi fodrászat című lap felmérésében –, de szükség törvényt bont. – Jó ez az izé? – mutatta oda Adrienne-nek a fukszialila tégelyt. – Azt hallottam, hogy jó tartást ad, de ragadóssá teszi a frizurát. – Hogy foglalkozhatsz most a hajaddal? Én a kapcsolatunkról szeretnék beszélni! Lorcan széles jókedvre derült. – Hogy miről? A lány nem felelt. Már bánta, hogy egyáltalán megszólalt. – Egész életedben boldogtalan leszel – jelentette ki Adrienne ostobán, ugyanazt szajkózva, amit Lorcan már ezerszer hallhatott a többi faképnél hagyott áldozatától. Lorcan vállat vont, majd, a használati utasításnak megfelelően, fürgén szétdörzsölt egy mogyorónyi rózsaszín zselét a tenyerében. – Miért csinálod ezt? – kérdezte vádlón a lány. Miért is? A férfi gyöngéd szeretettel szétoszlatta a zselét a hajszálain. Tessék, kicsikéim, tessék, gyönyörűségeim! – Nem hallod? – kiáltotta a lány tehetetlen dühvel. – Mit vársz az élettől? Mit akarsz elérni? Mi a CÉLOD? Lorcan egy hosszú pillanatig elgondolkodva bámulta saját tükörképét. – A világbéke.

Amikor Lorcan kilépett Adrienne lakásából, furcsa ürességet érzett. A Krémium Vaj-fiaskó óta eltelt három hétben semmilyen munkát nem sikerült felhajtania. Arra sem volt lehetősége, hogy kitörjön a beugró színész szerepköréből, és Hamletként ámulatba ejtse az egész világot. Számtalan imája közül, amelyekben azt kívánta, Frasier Tippett törje ki a nyakát vagy kapja el az agyhártyagyulladást, egy sem talált meghallgatásra. Miféle Isten az ilyen? – dühöngött magában Lorcan. Miféle beteg világ ez? Hát nincs igazság a földön? Hogy befoltozza a magabiztosságán támadt lyukakat, Lorcan folyton azt ismételgette magában, hogy ellenállhatatlan hatást gyakorol a nőkre, akik, a többi embertől eltérően, nagyon is fogékonyak ajátékára. De amint hazafelé bandukolt Adrienne-től, nem égett örömmámorban, és nem érezte úgy, hogy sikerült

elégtételt vennie. Inkább enyhe émelygés fogta el. Adrienne tett rá ilyen hatást? Ki más? A férfi azonban ráébredt, hogy az Adrienne iránt érzett megvetésének Amyhez is köze lehet. Lorcan, miközben megpróbálta kideríteni, mi lehet a baj, szokatlan érzésekkel találta szembe magát. Végül megnyugodott: Adrienne-nek nagyobb tiszteletet kellett volna mutatnia Amy iránt, döntötte el magában. Lorcan nem találta túl tapintatos lépésnek, hogy Adrienne ezekkel a szavakkal csúsztatta a combjára a kezét: – Naponta száz medenceemelést szoktam csinálni. Igen, cicergett magában az álszent Lorcan, így nem lehet bánni Amyvel.

44 Szombat este Liv és Milo hivatalosan is egy pár lett. Kapcsolatuk indításaképpen szégyellősen bejelentették, hogy moziba mennek, amit Timothy kitörő lelkesedéssel fogadott. – Frankó! Nézzünk meg egy jó kis cowboyos filmet. Olyat, amiben Clint Eastwood szerepel. Zavart csönd támadt, majd Liv elpirult. – Az a helyzet, hogy kettesben szeretnénk menni Milóval – motyogta. JaneAnn magánkívül volt örömében. – Minden zsák megtalálja a foltját – nyilvánította ki a véleményét. – Tudtam, ha már nagyon szorul a hurok, Milo csak megembereli magát. Derék gyerek a fiam, de Knockavoyban nem talált kedvére való menyasszonyt. Igaza volt annak, aki azt mondta, az utazás tágítja a látókört. Milo megérdemli, hogy egy rendes lány legyen a párja. Főleg azután, hogy – itt elhallgatott, úgy tűnt, mintha a könnyeivel küszködne – akkorát csalódott Eleanor Devine-ban. Én persze figyelmeztettem – folytatta. – Mondtam neki, hogy egy percig se bízzon meg abban a quinardi csürhében. Úgy ismerem őket, mint a tenyeremet. Nem átallnák ellopni az ember tehenét, aztán másra kenni egészet. De mindenki követhet el hibát – mosolyodon el ábrándosán az asszony. – Liv nagyon jól fogja érezni magát Knockavoyban. Tara és Katherine döbbenten nézett egymásra. JaneAnn legszívesebben azonnal megtartotta volna a lagzit. – Annak örülök a legjobban, hogy Liv hithű katolikus – mondta JaneAnn. Noha Liv, ha úgy adódott, hithű buddhista, hindi, Jehova tanúja, zsidó és ateista is tudott lenni, ahogy éppen a kedve tartotta. De senki sem akarta kiábrándítani JaneAnnt. Tara nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: – Nem tetszik gondolni, hogy Liv nehezen fog megszokni Knockavoyban, távol az otthonától? – De hiszen már most is távol van az otthonától – mutatott rá JaneAnn kikezdhetetlen logikával. – És mit fog dolgozni? – Milo éppen eleget keres ahhoz, hogy mindkettejüket eltartsa. Liv semmiben sem fog hiányt szenvedni a fiam mellett. – Lehet, hogy Milo fog Londonba költözni – vetette föl Katherine óvatosan. JaneAnn harsány hahotában tört ki. Az oldalát fogta nevettében. – Légy észen, gyermekem! – mondta a szemét törölgetve. – Légy észen! És mi lenne azzal a sok földdel? Még hogy Milo Londonba költözik, micsoda badarság!

– Miért csinálja ezt velem, ó, Bölcsek Bölcse? – kérdezte Tara Livtől. – Ó, te svéd zseni, mondd meg nekem, miért akarja tönkretenni az életem? Hiszen állítólag a barátom. Vasárnap délután volt. Tara, Katherine és Liv kiszökött a kórházból, és beült egy közeli kocsmába. A nagy riadalmat az okozta, hogy Fintan elölről kezdett mindent – megint előállt a lehetetlen kívánságaival. Aztán, hogy még tovább borzolja a kedélyeket, mindent elmondott Sandrónak meg a családjának. JaneAnn kétségbeesetten nézett Taráról Katherine-re. – Lányok – dadogta –, azt kell tennetek, amit Fintan mond. Másképp hogy tudnátok elszámolni a lelkiismeretetekkel? A két lány szövetségest keresve pillantott körbe, de csak Milo, Timothy, Sandro, Liv és persze JaneAnn volt jelen, akik mind úgy néztek rájuk, mintha anyagyilkosok volnának. – Fintan rádöbbent, hogy ő is halandó – magyarázta Liv Tarának, szó szerint idézve éppen aktuális kedvenc ol-vasmányából, a Tejó Istenből. – Mert ha időszűkében vagyunk, hirtelen minden pillanat felbecsülhetetlen értéknek tűnik. Nemcsak a mi életünkben, hanem mindenkiében.

A három nőben feltámadt az együttérzés, de csak rövid időre. – Az a helyzet – szólalt meg Tara bizakodva –, hogy Fintannek nincs alapja ilyeneket mondani, mert nem fog meghalni. Intenzív kezelésnek vetik alá, és a Hodgkin-kórból amúgy is ki lehet gyógyulni. Liv ezt nem hagyhatta annyiban. – A duzzanat Fintan nyakán nem lett kisebb, a vizsgálatok pedig kimutatták, hogy a betegség nem reagál a gyógyszerekre. Saját magadat is becsapod, nem vagy hajlandó szembenézni a tényekkel. – Pár nap, és minden rendben lesz – virgonckodott Katherine. – Fintan nehéz időket él át. Nem csoda, hogy becsavarodott. Liv arca elsötétült. – Egyáltalán nem csavarodott be. Szerintem igaza van. Ha jót akarsz, elhagyod Thomast – biccentett a lány Tara felé –, ami pedig téged illet – fordult Katherine-hez ordítva –, jó lenne, ha ÖSSZEKAPNÁD MAGAD! Az egész kocsma őket nézte. Mielőtt a gutaütés szélén álló Tara és a halálra rémült Katherine elküldhette volna Livet melegebb égtájakra, a lány már kiviharzott a helyiségből. – Ennek meg mi baja? – fortyant föl Tara. – Honnan a francból tudjam? – felelte Katherine hevesen. A két nő rosszkedvűen hallgatott, Tara cigarettázott, Katherine pedig Tara kocsikulcsait babrálta. – A kurva életbe, hagyd már abba! – csattant fel Tara, és teljes erőből ráütött Katherine kezére. – Az agyamra mész! Katherine sértődött képet vágott, de letette a kulcscsomót. – Vissza kéne mennünk a kórházba – szólalt meg végül Tara. – Még ne. – Jó, nekem sincs kedvem hozzá. Rettegek, hogy megint nekünk esnek. – Csesszék meg! – horkant föl Katherine. – Mi lenne, ha te hagynád el Thomast – vetette föl Tara –, és én feküdnék le Joe Rothszal? A két nő idegesen felkacagott. Megenyhült a hangulat. – Ugye te sem hiszed… – Tara elhallgatott. Tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. – Ugye te sem hiszed, hogy Fintan azért találta ki ezt az egészet, mert elkeseríti, hogy miközben ő nagyon beteg, mi egészségesek vagyunk? Ugye te sem hiszed, hogy így akar bosszút állni rajtunk? Hogy így akarja tönkretenni az életünket? Ez már Katherine-nek is sok volt. – Szerintem csak múló szeszélyről van szó – felelte kimérten. – Fintan nehéz időket él át, egy kicsit összezuhant. – Őszintén remélem – mondta Tara fenyegetően –, mert ha nem hajlandó összeszedni magát, nem fogom meglátogatni. – Ez kegyetlenség! – kiáltott fel Katherine, aki maga is hasonló terveket dédelgetett magában. – Könnyű neked – lendült támadásba Tara. – Te jól jártál. Egy fantasztikus pasival kell ágyba bújnod, miközben nekem megparancsolják, hogy hagyjam el a férfit, akit szeretek. – Nem úgy van, ahogy képzeled – felelte Katherine boszszúsan. – Már a gondolat is irtóztató. – Tényleg? Ne mondd! – Tényleg! Tudod, hogy képtelen vagyok rá. – Mire vagy képtelen? Zöld utat adni egy helyes pasinak, aki már amúgy is teljesen odavan érted? Azt próbáld meg elképzelni, milyen érzés feldúlni egy kétéves kapcsolatot, és harmincegy éves vénasszonyként egyedül maradni. Ez az irtóztató. Tulajdonképpen miért is nem akarsz kikezdeni ezzel a Joe-val? Mielőtt Katherine megtagadhatta volna a válaszadást, Tarát váratlanul elöntötte a pulykaméreg. Hirtelen pontosan tudta, mit kell mondania.

– Őszinte leszek, Katherine – szólalt meg, és átható pillantást vetett a barátnőjére. – Nem akartam szólni, de muszáj. Fintannek igaza van. Jó lenne, ha belevetnéd magad az életbe. A pasizásba. – Már nem tudott megálljt parancsolni magának. Amikor dühösen felsóhajtott, egy halom elfojtott érzelem szabadult föl benne. – Egyszerűen nevetséges, ahogy élsz, gondolj csak a bugyijaidra, a kimért viselkedésedre, a patyolattiszta lakásodra meg a nem létező pasijaidra. Fintan egyáltalán nem zuhant össze, inkább egyenesen a vesédbe lát! Szeret, és azt akarja, hogy boldog légy! Amint Katherine arca elsötétült, Tara izgatottan hadarni kezdett. – Bármi is történt annak idején Limerickben, nem takarózhatsz vele örökké, nem mintha tudnám, min mentél keresztül. Én vagyok a legjobb barátnőd, mégis sötétben tapogatózom. Katherine végre megtalálta a hangját. – Igen? – üvöltötte magából kikelve. – Azt mondod, a vesémbe lát? Te ostoba liba! Eddig nem akartam szólni, de most már nem bírom tovább. Fintan csak a javadat akarja. Te is tudod, hogy el kéne hagynod Thomast, ezért vagy mérges Fintanre… – Nem ezért vagyok mérges rá… – És még te mondod, hogy nevetségesen élek? Nézd csak meg magad! – ordította Katherine céklavörös arccal. – Inkább hajlandó vagy együtt élni egy borzalmas alakkal, mint hogy egyedül maradj. Szánalmas vagy! És nézd meg, hogy meghíztál! Tara összerezzent – valahol, nagyon mélyen, Katherine is, de csak mondta tovább, feltartóztathatatlan volt, akár egy expresszvonat. – Azért eszel ennyit, mert Thomas megkeseríti az életed. És ezek után még van pofád azt állítani, hogy Fintan tönkre akar tenni, pedig mindenki látja, hogy csak segíteni próbál, mert szeret téged. – Hogy mondhatod, hogy szeret? – Az elmúlt emberpróbáló hetek dühe szökőárként tört a felszínre. – Amikor azt kéri tőlem, hogy hagyjam el a férfit, akit szeretek? – Nem tudok szebb dolgot elképzelni, mint hogy végre szakítasz Thomasszal. – Katherine-ből csak úgy sütött a mélységes rosszindulat. – Mit nem adnék érte, ha láthatnám, hogy nyúlik meg a képe. – Miért vagy ilyen gonosz vele? – süvöltötte Tara vicsorogva. – Még mindig megvan a kis barna pénztárcája? – kérdezte Katherine utálkozva. – Miért ne lenne meg? – Erről beszélek. – Megyek. – Tara felmarkolta a kocsikulcsait. – Nem vagyok hajlandó végighallgatni, hogyan ócsárolsz és hogyan sértegeted a barátomat. – Nem is ócsároltalak. – Ostoba libának neveztél. – Tara hangja megbicsaklott. – És azt mondtad, meghíztam. – Te kezdted – kiáltotta Tara után Katherine. – A bugyijaimat szapultad. De Tara már messze járt: a pokolba kívánva Katherine-t, kiviharzott a kocsmából. Katherine egyedül maradt. Egész testében reszketett. Mi történt? Ezekben a nehéz időkben inkább össze kéne tartaniuk. Miért fordultak egymás ellen? Amikor mindig jó barátnők voltak.

45 Joe Roth azt hitte, hallucinál. Csütörtök reggel, amikor a szokott időben belépett az irodába, Katherine „Szexuális Zaklatás” Casey rámosolygott. Rámosolygott. Rá, Joe Rothra. És a lány nem úgy viselkedett, mint akit a rosszindulat vezérel. Nem is azt a hírt próbálta bevezetni ezzel a mosollyal, hogy elkeverte Joe számláit, vagy hogy föntről leszóltak neki, számolja ki a férfi végkielégítését. Nem, egyszerűen Joe-ra villantotta apró, gyöngyházfényű fogait, máskor szigorúan komoly tekintetében különös fény villant, szeme egy hajszálnyival hosszabb ideig pihent meg a férfin, mint amennyit az illendőség megkívánt volna, és – barátságos hangon! – így szólt: – Jó reggelt, Joe! Mi folyik itt? Tíz nap telt el azóta, hogy a lány sírva fakadt a férfi előtt, és bevallotta neki, rossz híreket kapott, de rögtön ezután visszatért a már megszokott távolságtartó, lekezelő stílusához. Ez a kora reggeli bizalmaskodás úgy érte Joe-t, mint derült égből a villámcsapás. Amint Katherine ringó léptekkel az asztalához vonult, a férfi valami furcsát vett észre az öltözékén. Rövidebb lett a ruhája? Vagy szűkebb? Bármi is történt, Joe el volt ragadtatva. Ha nincs tisztában a helyzettel – márpedig ha más nem, ő aztán tökéletesen tisztában volt vele –, még azt hihette volna, a lány ki akar kezdeni vele. Katherine, mire odaért az asztalához, egész testében reszketett. Mi lesz, ha nem válik be a taktikája? Mi lesz, ha kiderül, a férfi annak idején éppen a megközelíthetetlensége miatt kedvelte meg? Lehet, hogy teljesen fölöslegesen játssza itt a kedves, mindenre kész nőt. Nem érezte jól magát ebben a szerepben, de nem volt más választása, mert mindig mindenről neki kellett gondoskodnia. Örült, ha feláldozhatta magát. Senki másra nem számíthatott. Mindig ő rendezte a számlákat, ő adott kölcsön a barátainak, ő tartotta fejben a születésnapokat, ő vezetett, amikor mindenki más a sárga földig leitta magát. Most pedig meg kellett mentenie Fintan életét. Arra várhatna, hogy az a megbízhatatlan, önző és sunyi Tara Butler a kisujj át is megmozdítsa. Amikor eszébe jutott Tara, háborogni kezdett a lelkiismerete: a legelemibb szabályt hágta át, amikor a barátnője képébe vágta, hogy kövér. Bár csak egy nyilvánvaló tényt állapított meg, próbálta mentegetni magát Katherine. Nem hazudott. Úristen, gondolta magában a lány, kezdek olyan lenni, mint Thomas. Ami a szívemen, a számon. Négy nap telt el a szörnyű veszekedés óta, és bár a két lány Livvel már tisztázta a helyzetet, egymással nem volt hajlandó kibékülni. De O’Gradyék jelenlétében hűvös udvariasságot mutattak egymás iránt. Bár Katherine jól tudta, egyszerűen nevetséges azt állítani, hogy az életvitele befolyással lehet egy rákos beteg gyógyulására, ha elég sokat mondogatnak valamit, azt előbb-utóbb mindenki elhiszi. Az volt a rögeszméje, hogy O’Gradyék, Sandro és Liv neheztelnek rá. Minden nappal egyre jobban elhatalmasodott rajta a paranoia, úgy érezte, az ápolónők megvető pillantásokkal sújtják, de nemcsak ők, hanem a betegek, a látogatók, az egyszerű járókelők is… Csak tovább bonyolította a helyzetet, hogy Katherine túláradó szeretetet érzett Fintan iránt. Eszébe jutottak azok az idők, amikor Fintan még boldogan élhette az életét – amikor még egészséges és életerős volt, mint egy nemes állat, a bőre ragyogott, a haja dús volt és fényes, a szeme csillogott. Aztán ránézett az ágyban fekvő összeaszott, homályos tekintetű, kedvetlen emberi roncsra, akinek foltokban hullott a haja és egy hatalmas duzzanat éktelenkedett a nyakán, és nem bírta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a férfi már soha nem fog meggyógyulni. A rettegés és az elviselhetetlen szomorúság idején Katherine bármit hajlandó lett volna megtenni Fintan kedvéért. Bármit. Máskor – viszonylag ritkábban – elfogta a „csak fél évem van hátra” érzés: ilyenkor Fintan szemével látta a világot, és maga előtt is őszintén elismerte, muszáj kiélveznie minden egyes napot. Pezsgő szerelmi életet képzelt maga elé, amelyben minden olyan gyönyörűségesen, megnyugtatóan egyszerűnek tetszett.

Naná, hogy bedobja magát Joe Rothnál! De a pillanat varázsa hamar elszállt, és Katherine viszszasüllyedt a földhözragadtság mocsarába. Ugyanaz a feladat, amely öt perccel korábban még a világ legegyszerűbb dolgának tűnt, most elviselhetetlen teherként nyomta a vállát. Amíg újabb hangulatváltozáson nem ment keresztül, és más szemszögből nem kezdte látni Fintan kérését. Fintan szereti őt. Csak a legjobbat akarja, meg kell bízni benne. De biztos ez? Katherine-nek időnként sikerült erőt vennie magán, amíg a meggyőződése végül ismét semmivé nem foszlott. Fejében egyre hangosabban lármáztak a felbátorodott hangok. Mindenki – néha még saját maga is – Joe Roth felé próbálta terelni, és végül rájött, addig nem lesz nyugta, amíg legalább egy kísérletet nem tesz. Természetesen, mivel óvatos lány volt, napokig viaskodott magában, mielőtt meghozta a végső döntést: a „szó sem lehet róla” helyét lassan átvette a „nem is olyan rossz ötlet”, majd a „nincs más vágyam”, aztán minden kezdődött elölről. A lány, a bűntudatra, a külső nyomásra, a félelemre és a lelkiismeretességre való tekintettel, végül arra a megállapításra jutott: egyszerűbb, ha beadja a derekát. De volt még egy tényező. Az érzelmek kavalkádjának legmélyén ott bujkált egy sejtelem, amelyet még harapófogóval sem lehetett volna kihúzni Katherine-ből: az, hogy kívánja Joe Rotht. Fintan, bármennyire szégyenletes is ezt mondani, akaratán kívül szívességet tett neki.

Csütörtök reggel, mint akinek a fogát húzzák, Katherine, minden bátorságát összeszedve, a „dögös” – ez eddig fel sem tűnt neki – fekete, testre simuló miniszoknyáját vette föl. Olyan magabiztos volt ebben az öltözékben, mintha meztelen lett volna, és bár a bokáig érő télikabátját kanyarította magára, alig mert kilépni az utcára. Biztosra vette, hogy a Breen Helmsford összes férfi dolgozója könnyedén rájön, mire megy ki a játék. Katherine persze tisztában volt azzal, hogy az ő fogalmai szerint rövid és szűk szoknya szűzies öltözék azokhoz a pimasz textildarabokhoz képest, amelyek épphogy elfedték egyes kolléganői fenekét, de mint minden, ez is relatív megállapításnak számított. Munkába menet a lány azon imádkozott, hogy Joe ne legyen bent. Rúgják ki, essen ágynak, esetleg haljon meg. De amint belépett az ajtón, az első ember, akit megpillantott, Joe volt. Ott terpeszkedett a székén, a beesett arcával meg a hórihorgas termetével. Katherine-t páni félelem fogta el. Hogy flörtöljön ezzel az emberrel? Alihoz túlságosan is tetszik neki. A lány egy pillanat alatt megmásította a tervét. Nem csinál semmit, határozta el magában, ugyanúgy fog viselkedni, mint máskor, és levegőnek nézi Joe-t. Ekkor eszébe jutott a kórházban fekvő Fintan, és úgy érezte magát, mint John Malkovich a Veszedelmes viszonyokban. Nem szegülhetek ellen, mondogatta magában Katherine. Nem szegülhetek ellen. Nem volt visszaút. Kezdetnek talán fölfedhetné pimasz kis szoknyáját a kíváncsi tekinteteknek. Te jó ég! A lány egy őrült pillanatig úgy gondolta, talán kabátban is elvégezhetné a napi munkát, de aztán kelletlenül el kellett ismernie, hogy ez csak még inkább fölkeltené a többiek érdeklődését. Szenvedő arckifejezéssel kezdte lehámozni magáról a kabátot, először az egyik ujját, aztán a másikat. Idegesen tekingetett jobbra-balra, vajon a férfiak már most sikamlós megjegyzések kíséretében böködik-e egymást, majd lélekben felkészült rá, hogy megtegye az íróasztaláig vezető utat. Viseld méltósággal a sorsodat, biztatta magát a lány. Gondolj a kivégzőosztag előtt álló Padraig Pearse-re, a máglyán pörkölődő Jeanne d’Arcra. Miután összeszedte a bátorságát, kihúzta magát, fölvetette a fejét, csírájában elfojtotta magában a vágyat, hogy lejjebb ráncigálja a szoknyáját, és elindult a férfi felé. Szemkontaktust létesít! – pattogott magában, mint egy tábornok.

A parancsot tett követte. Mosolygáshoz felkészül! Elmosolyodott. Érzéssel! Érzéssel. Így marad… Így maradt. Megszólal! Hangosan! Katherine, aki úgy érezte, mintha a nyelve a tízszeresére dagadt volna, félénken megszólalt: – Jó reggelt, Joe! Ez minden? Hallatlan! Nem maradt más hátra, riszálja meg a fenekét. A lány mereven, karót nyelten ringatni kezdte a csípőjét, míg végül, legnagyobb megkönnyebbülésére, elérte a székét és megpihenhetett. Egész testében reszketve leült az asztalhoz, és várta, hogy erőfeszítései meghozzák a gyümölcsüket. Ledér viselkedésével egyértelmű felhívást intézett a férfihoz. Joe vajon veszi a lapot és elhívja randevúra? Még az is lehet, hogy nem, ébredt rá a lány, ha Joe annak idején éppen az elérhetetlensége miatt kedvelte meg őt olyan nagyon. Aztán itt volt az Angie-tényező. Katherine még mindig nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Joe és Angie találkozgat egymással, de ha igen, az rossz hír. Nemcsak neki, Fintannek is. Katherine egész délelőtt kétségek között őrlődött, izgatottan várt, és közben lopva a férfit figyelte. A hosszú, érzéki ujjakat nézte, amint eltűnnek Joe hajában, és azt kívánta, bárcsak a testén érezhetné őket. Bizsergett a vágytól, hogy a férfi keskeny csípője köré kulcsolhassa a karját. Joe ebédidőig sem szánta el magát, ezért a lány, minden bátorságát összeszedve, ismét rámosolygott, és így szólt: – Jó étvágyat az ebédhez! – Ne mondja senki, hogy Katherine Casey elhanyagolja a kötelességét! A lány egész délután izgatottan várta, hogy Joe odamenjen hozzá. Lopva szemmel tartotta a férfit, aki az íróasztalánál ült. Katherine-t elbátortalanította, mennyire vonzónak találja Joe-t. Amikor az a székében hátradőlve telefonál, és jóízűen nevet azon, amit a beszélgetőtársa mond. Vagy amikor valamelyik beosztottjával tanácskozik, és különféle érzelmek suhannak át az arcán. Vagy amikor elgondolkodva, távolba meredő, töprengő tekintettel rágcsálja a tolla végét. A lány meleg, izgatott, várakozó morajt hallott a gyomra felől. Joe azonban továbbra sem mutatkozott. Ezért Katherine öt órakor ismét rámosolygott a férfira, így jelezvén, nem lenne ellenére, ha munka után beülnének valahova. De csupán annyit ért el, hogy Joe, félig – de nem teljesen – fölfedve fehér fogsorát, óvatosan viszonozta a mosolyt, és egy szót se szólt, mire Katherine, némi nehezteléssel, kezdte úgy érezni, kettejük közül csak ő igyekszik. Joe-ról egyáltalán nem lehet elmondani, hogy minden követ megmozgat, gondolta magában a lány sértődötten. De még azt sem, hogy csak a megfelelő pillanatra vár. Amikor a különösen hosszúra nyúlt nap a végéhez kö-zeledett, és Katherine összepakolta a holmiját, a teste ezt az üzenetet sugározta a férfi felé: Indulok. De tényleg. Utolsó lehetőség egy bizonyos Joe Rothnak, hogy meghívjon egy bizonyos Katherine Caseyt egy italra. De hiába. Most mi legyen? – gondolta magában a lány. Teperjem le? Gomboljam ki a blúzomat az egész iroda előtt? Nem volt mit tenni. Katherine csalódott, de meg is könnyebbült – és nem lepődött meg különösebben. Valahol a szíve mélyén érezte, hogy Joe Roth kemény és makacs ellenfél. Ha egyszer kereken elutasítják, nem közeledik újból. Legalább megpróbáltam, gondolta magában Katherine. Ahogy jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy kicsit félvállról vette a feladatát. Nem csoda, hogy nem érte el a kívánt hatást. Viszont nem

kell hazudnia Fintannek, amikor azt mondja, mindent megtett az ügy érdekében. Fintan remélhetőleg nem fogja szándékosan késleltetni a gyógyulást, úgy, mint a kliensek szokták visszatartani szándékosan az ügyvédi honoráriumot, ha elvesztenek egy pert. Ha nem győzünk, nincs fizetség. Ha nem dugtok, nincs gyógyulás.

46

Amikor Katherine beért a kórházba, a barátok és rokonok hadának kivételesen nyoma sem volt, Sandro és Fintan pedig elmélyülten beszélgetett egymással. Összedugott fejjel, kézen fogva ültek, és olyan meghittség áradt belőlük, hogy a lány nem szívesen zavarta meg őket. Sandro dünnyögött valamit, mire Fintan elmosolyodott. Amikor Katherine közelebb lépett az ágyhoz, még sikerült elkapnia a mondat végét. – …hideg vizes úszómedence, állandó masszőr, díjnyertes mesterszakács, esti szórakozási lehetőségek, kirándulások a közeli dzsungelbe, ahol akár elefántháton is folytathatjuk az utunkat. – Sziasztok! – suttogta Katherine, és halkan az ágy mellé húzott egy széket. – Thaiföld – görbült mosolyra Fintan szája. – Az Orchid Palace Chiang Maiban. – Jól hangzik. – Körbeutazzuk Thaiföldet – magyarázta Sandro. – A következő állomás Phűket. – Ötcsillagos szállodában töltjük az éjszakát. – Vízisízünk is. – Ha Fintan meggyógyul, igaziból is elmegyünk. – A kenyai szafari után. Meg azután, hogy két hetet töltöttünk a grenadai La Source-ban. Sandro, mutasd meg Katherine-nek a prospektust. Sandro keresgélni kezdett a széke mellett tornyosuló utazási prospektusok között, majd előhúzta a La Source brosúráját, amelyet Katherine udvariasan megcsodált. Ezután Sandro elment innivalóért, Katherine pedig egyedül maradt Fintannel. – Jó hírem van a számodra – jelentette be ünnepélyesen a lány. – Ráhajtottam Joe Rothra. A „ráhajtottam” talán nem a legpontosabb megnevezése volt három mosolynak és hét szónak, de Fintannek ezt nem kellett tudnia. – Szuper! – Fintan örömében megpróbált felülni, de aztán rájött, hogy nem tud. – Jól vagy? – kérdezte Katherine nyugtalanul. – Miért vagy így legyengülve? Csak három napja kezdték el a kemoterápiát. – Teljesen tropára ment az immunrendszerem, az összes fehérvérsejtem kinyúlt. – A férfi égnek emelte a tekintetét. – A kemoterápia mellékhatása. Bár az orvosok mindenre ezt mondják. Ha leesnék a létráról és eltörném a lábamat, szerintük az is a kemoterápia mellékhatása lenne. – Jaj, te szegény, akkor semmit sem javult az állapotod? – Á, ne is beszéljünk róla! – A férfi az örömteli dolgokra próbált összpontosítani. – Mesélj, mi van Joe Rothszal? Jártok? Mikor találkoztok? Hova visz? – Ööö, sehova. – Katherine pocsékul érezte magát, amiért csalódást okoz Fintannek. – Nem hívott randira. – De hát az előbb azt mondtad, jó híreid vannak a számomra. – Így igaz. – Katherine ragyogó mosolyt erőltetett az arcára. – Megtettem, amire kértél. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam kedves lenni Joe-hoz. Tudom, hogy nem értem el semmit, de ez egyáltalán nem az én hibám. Fintan némán ült. – Megtettem, amire kértél – ismételte a lány erőtlenül. – Így nem leszünk jóban – jelentette ki Fintan ellentmondást nem tűrő hangon. – Így nagyon nem leszünk jóban. Katherine-nek elállt a szívverése, és hirtelen eszébe jutott, milyen lenne Fintan barátsága nélkül élni. – Bocsánatot kértél tőle, amiért szexuális zaklatással vádoltad meg? – kérdezte Fintan.

– Nem… – Mégis milyen alapon várod el, hogy bármi is történjen köztetek, ha nem tisztáztad vele az ügyet? – zsörtölődött Fintan. – Kapd össze magad, Katherine Casey! – Mit tehetnék így utólag? – kérdezte Katherine csökönyösen. – Ami történt, megtörtént. – Kérj bocsánatot tőle! – Nem bírok! – Még hogy ő megalázkodjon Joe előtt! A lány megborzongott. – Nem bánhatsz így az emberekkel – mondta Fintan komolyan. – Nagyon bunkón viselkedtél Joe-val. – Talán ott voltál? – csattant fel Katherine ingerülten. – A pasi egyfolytában nyomult, nem akart leszállni rólam… – Amit tett, kimerítette a szexuális zaklatás fogalmát? – kérdezte Fintan. – Veszélybe került volna az állásod, ha nem engedelmeskedsz neki? – Nem, de… – Fogdosott? Vagy kétértelmű célzásokat tett? – Igen! – felelte Katherine határozottan, mert eszébe jutott, hogyan áradozott Joe az akcentusáról és milyen bókokkal halmozta el. – Az udvarlás más tészta. – Néha úgy tűnt, Fintan gondolatolvasó. – És nem ment el azonnal, ha megkérted rá? – De igen, addig viszont egyfolytában nyomult – felelte Katherine makacsul. – Azt akarta, azt akarta, hogy… beszélgessünk. – Komolyan mondom, ez már kóros! – És legalább négyszer hívott meg ebédelni. – Egyre elképesztőbb, amit csinálsz. Ha így folytatod, ugyanolyan ütődött leszel, mint az anyád. Pedig pofonegyszerű a képlet: kérj bocsánatot a pasitól, aztán hívd meg egy italra. Kit érdekel, ha nemet mond? Attól még nem dől össze a világ. Gyerünk, tudom, hogy te is ezt akarod – kacsintott rá a férfi Katherine-re ravaszkásan. – Nem igaz – kötötte az ebet a karóhoz a lány. – De igen. Ismerlek, olyan makacs vagy, mint az öszvér. Ha tényleg nem tetszene neked a pasi, eszed ágában sem lett volna, hogy kedves legyél hozzá. Én csak felgyorsítom az eseményeket. Annak ellenére, hogy egyfolytában panaszkodsz rám, nagyon jól jött neked a betegségem, Katherine Casey. A kínosan feszengő Katherine azon töprengett, vajon Fintan komolyan beszél-e. – Kész főnyeremény vagyok a szerelmi életed szem-pontjából! – nevetett Fintan. – Hogy mondhatsz ilyet? – tiltakozott Katherine hevesen. – Teljesen el vagy tévedve. Csak azért voltam kedves Joe Rothhoz, hogy végre leszáll] rólam. – Rendben – felelte Fintan vidáman. – Ha így állunk, vedd úgy, hogy még mindig a nyomodban lihegek. Hát sosem lesz már vége? Katherine kétségbeesetten próbált kimászni a csávából. – Katherine – fogta könyörgőre a dolgot Fintan –, benned van az utolsó reményem! Semmi esélyt nem látok rá, hogy a tutyimutyi, nyúlszívű Butler otthagyja azt a rémes Thomast. Ha akarsz valamit, szólj Katherine „Megbízható” Caseynek: benne nem fogsz csalódni. Katherine, akit egy pillanatra elöntött a büszkeség, hirtelen rájött, hogy egyre jobban szorul körülötte a hurok. – Megváltoztál – sóhajtott fel. – Követelőző lettél. – Azért megpróbálod? Mi mást mondhatnék? – gondolta magában Katherine. – Meg. – Most pedig nézz meg jól, Katherine – szólította fel a lányt Fintan. – Egy léha aranyifjút látsz magad előtt.

A „léha aranyifjú” fogalma kellemes, urbánus képzeteket keltett Katherine-ben: David Nievenbajuszkák, cigarettatárcák, martinispoharak, motorcsónakok, sportkocsik jelentek meg lelki szemei előtt. Végignézett Fintan halálfejszerű arcán, véreres szemén, percről percre gyérebb haján. Te jó Isten! – Hogyhogy? – Kirúgtak! – Kicsoda? – A főnököm, ki más. Talán dr. Singh? Vagy Dale Winton? Vagy Richard és Judy? Vagy Rikki Lake*? Úristen – csodálkozott el egy pillanatra a férfi –, hogy beszűkültem! *brit televíziós műsorvezetők

– Úgy értem… – Carmella. Személyesen. Szigorúan méretre szabott ruhában, kokaintól elködösült aggyal. – Azt akarod mondani, hogy bejött a kórházba, és itt a kórteremben közölte veled a hírt? De miért? Egyáltalán ki lehet rúgni egy beteg embert? – Ezt figyeld: meg van győződve róla, hogy rossz hírét kelteném a cégnek. Katherine hirtelen mindent megértett. – Azt hiszi, hogy HIV-pozitív vagy? Fintan bólintott. – Ez igazságtalanság! – háborgott Katherine. – És én még azt hittem, hogy a divatvilág megértő a HIV-fertőzöttekkel. – Lehet, hogy Carmella azért tett lapátra, mert nem vagyok HIV-pozitív – jegyezte meg Fintan fanyarul. – Ki tudja? – A férfi szája szigorú vonallá változott. Arcáról leolvadt a lázadó kifejezés, alsó ajka rángani kezdett, és könnyek szöktek véreres szemébe. – Mi lesz velem? – zokogta. – Mi lesz velem? Nemcsak a pénzről van szó. – Katherine szólni sem bírt tehetetlenségében. – Nyolc évig dolgoztam ennek a nőnek – mondta Fintan elkeseredetten. – Azt hittem, a barátom. Azt mondta, sehol sem tartana nélkülem, most meg elhajított, mint egy darab szemetet. Nem én tehetek róla, hogy megkaptam ezt a szörnyű betegséget, a munkámat is szeretem. Olyan egyedül vagyok! Ha AIDS-es lennék, legalább összeismerkedhetnék néhány emberrel, akik hasonló cipőben járnak, és beszélgethetnék velük a Tlimfocitákról, meg lelkizhetnék kedvemre… és… még kézimunkaszakkörbe is járhatnék! – A Hodgkin-kórban szenvedőknek is vannak önsegítő csoportjaik – mondta Katherine. Amióta Fintannél először diagnosztizálták a betegséget, Liv egyfolytában arra próbálta meg rávenni a férfit, keressen olyan embereket, akik hasonló problémával küszködnek. Sőt azt hangoztatta, hogy mindnyájuknak részt kellene venniük valamilyen csoportfoglalkozáson – legyen az akár a Rákbetegek Szülei, a Rákbetegek Partnerei, a Rákbetegek Testvérei vagy a Rákbetegek Barátai Klub. – Katherine, tudom, hogy erősnek kell lennem, és azt is tudom, hogy nem szabad sajnáltatnom magam, de muszáj mondanom valamit – közölte Fintan. – Mi az? – Félek a fájdalomtól, rettegek, hogy embertelen kínok között fogok meghalni, mert nem adnak majd elég morfiumot. – Ez sosem fog bekövetkezni – felelte Katherine elerőtlenedve. – Ó, már itt is van Sandro! Sandro csak egy pillantást vetett Fintanre, és máris letette az italokat, felkapott egy prospektust, majd fürgén olvasni kezdett: – Sans Souci Lido, Jamaica. Ötcsillagos luxushotel, magánstrand, vízi sportok, reflexológia, aromaterápia, karibi és európai éttermek…

47

– Thomas, elveszel feleségül? Thomas csillogó szemmel nézett Tarára. – Tara – búgta érzelmesen nem is tudom, mit mondjak. – Csak annyit, hogy igen – felelte a lány fátyolos hangon. – Ebben az esetben: igen! Örömömre szolgálna. Megtiszteltetésnek venném. Hatalmas kő gördült le Tara szívéről. Miközben a lány Beryl tálkáját pakolta be a mosogatógépbe, a macska elismerően rámosolygott. De várjunk csak egy percet – nincs is mosogatógépünk, gondolta magában Tara. És Beryl sosem mosolyogna rám, mivel gyűlöl. Ebben a pillanatban Thomas felkiáltott: – Egy pillanat, azt kérdezted, elveszlek-e feleségül? Azt hittem, arra vagy kíváncsi, rám hagyhatod-e az összes pénzed. Kicsit süket vagyok. – Tara kalapáló szívvel riadt fel. Az utóbbi időben állandóan rémálmok gyötörték, sokszor napközben is. Mind arról szólt, hogy megkéri Thomas kezét. Tara Fintant hibáztatta. És persze Katherine „Köpö-nyegforgató” Caseyt. De legfőképpen a munkatársait. Mindenekelőtt Ravit. Szerdán, ebédidőben, a szinte teljesen kihalt irodában Ravi ezt harsogta oda a lánynak: – Fel a fejjel! Nem akarod lenyalni a csokoládéhabos doboz tetejét? – Kösz! – Tara elcsigázottan nyúlt a kerek alumíniumtetőért, és lagymatagon nyalogatni kezdte a belső oldalát, miközben Ravi hátravetette a fejét, és az egész doboz tartalmát a szájába zúdította, rutinos mozdulatokkal terelgetve össze az állára tévedt renitens cseppeket. Majd felbontott egy mézben pácolt sonkaszeletekkel teletömött szendvicset. – Megszagolod a papírt? – kérdezte tisztelettudóan. A lány némán bólintott. A férfi, miután szempillantás alatt bekebelezte a szendvicset, egy szelet csokit vett elő. – Csoki! Tele van erőt adó tápanyaggal! Tara irigykedve nézte, amint Ravi két harapással eltünteti a finomságot. – Hogy van Fintan? – csámcsogta a férfi teli szájjal. Tara elgondolkodott. Jó kérdés. Tényleg, hogy van Fintan? A kőkemény dudor a nyakán semmivel sem lett kisebb. A hasnyálmirigyén sem húzódtak vissza a csomók, amit bárki könnyedén ellenőrizhetett – nem mintha ki akarták volna próbálni –, ha erősen megnyomogatta a férfi bal oldalát. A lány azon töprengett, megemlítse-e, mennyire felzaklatta magát, amikor megtudta, hogy a kemoterápia meddőséget okoz. Megemlítse-e, az onkológus mennyire félvállról vette a dolgot, lévén, hogy Fintan meleg. – Szombaton kiengedik a kórházból – határozta el magát Tara. Ez tűnt a legmegnyugtatóbb válasznak. – Ezek szerint túl van a nehezén. Állat! – Egyáltalán nincs túl a nehezén! – nézett föl Vinnie a papírjaiból, és rendreutasító pillantást vetett Ravire. – Nem a karját törte el vagy a benőtt körmét operáltatta ki. A fickónak rákja van, az pedig nem múlik el két hét alatt. Hónapokba telik, míg helyrejön! – A férfi idegesen vakargatta meg kopaszodó feje búbját, majd ismét a számítógép képernyője felé fordult. Taráék összedugták a fejüket, és sutyorogni kezdtek. – Vinnie-nek agyára ment a MelChel-projekt – állapította meg Ravi. – Most, hogy tényleg a lét a tét, nem bír megbirkózni a problémával. – Ne is törődj vele – felelte Tara szelíden – Lehet, hogy Fintan tényleg túl van a nehezén. Még nem tudhatjuk biztosan. Előfordulhat, hogy kilenc hónapig kell kezelésre járnia, míg kiderül, hatott-e a terápia.

– Akkor miért engedik haza? – Nem szükséges bent maradnia. Mostantól fogva havonta kétszer kell kemoterápiára mennie. – Havonta kétszer? – kérdezte Ravi szkeptikusan. – Az nem elég. Ne aprózzátok el. Duplázzátok meg az adagot. Az biztosan segít. Tara kellemetlen nyomást érzett a gyomrában. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész! Ha Fintan ennél több kezelést kapna, belehalna. – Az anyja meg a testvérei kilenc hónapig itt lesznek? – Nem, vasárnap hazamennek. Legalábbis JaneAnn meg Timothy. Ravi izgatottan rázta meg Tara vállát. – Úgy érted…? Úgy érted, Milo pajtás itt marad? – Nem is az a lényeg, hogy itt marad-e – bólintott Tara jelentőségteljesen –, hanem az, hogy kinél. Ravinek elakadt a szava. – Csak nem Livnél? – cincogta. – Hát ez szuper! – De csak pár hétre – tette hozzá Tara. – És Lars? Liv elküldte már a búsba? – Igen. Tegnap este. – Úúú, kár, hogy nem hallhattam. – Akár hallhattad is volna. Liv kihangosította a telefont, amikor benyögte a hírt. Ravi savanyú képet vágott. – Miért nem szóltál? Én is szerettem volna ott lenni. – Bocs! Bocs! Bocs! Olyan szétszórt vagyok mostaná-ban. Biztosan neked is feltűnt. Különben nem volt túl érdekfeszítő a dolog, mivel mind a ketten svédül beszéltek. – Menj a francba! – Ne haragudj, Ravi, komolyan sajnálom. – Liv sírt? Tara egy pillanatig habozott, aztán bólintott. – Ó, a fenébe! Lars felajánlotta, hogy elválik, mire Liv azt felelte, túl késő? Ravi vádló tekintete láttán Tara behúzta a nyakát. – Nem beszélek svédül, de azt hiszem, így történt – ismerte el. – Lars azt is mondta, hogy bármit megtesz, mire Liv azt felelte, itt már nincs mit tenni? Tara szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Az a legrosszabb, hogy még az ismétlést sem tudom megnézni vasárnap délután -jegyezte meg Ravi keserűen. Mind a ketten némaságba burkolóztak. – Összevesztél Katherine-nel? – szólalt meg Ravi hirtelen. – Miért kérdezed? – Mert az egy napra jutó telefonhívásaid mennyisége tizenhét egész négy tized százalékkal esett vissza múlt péntek óta. Teddy összeállított egy programot, azzal számoltuk ki. Mi történt? – Semmi. – Nekem elmondhatod. Nem fogom megérteni. Micsoda megkönnyebbülés egy olyan normális ember társaságában lenni, mint Ravi! Tara hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy könnyítsen a lelkén. Kinyitotta a száját, és ömleni kezdett belőle a szó. Fojtott hangon, de szórakoztató, lebilincselő stílusban számolt be Ravinek a felháborító ultimátumról, miszerint ha nem hagyja el Thomast, vagy nem veszi rá a férfit, hogy házasodjanak össze, Fintan bosszúból fogja magát és meghal. Elmesélte, hogyan kapott hajba a barátnőjével – bár arról nem tett említést, milyen sértést vágott a fejéhez Katherine. Elmondta, hogy O’Gradyék úgy viselkednek vele, mintha húsvágó bárddal támadt volna Fintanre. Egyre erősödő gyanújának is hangot adott.

– Nem is kételkedem benne – vallotta be –, hogy Fintan képes meghalni és kísérteiként visszajárni hozzám, ha nem teszem meg, amit kér. Hát nem flúgos a pasi? – fejezte be vidáman a mondókáját. Ravi egy szót sem szólt. Arcán egymást követték az érzelmek, mint ahogy a gyorsan vonuló felhők takarják el és fedik fel a napot a hegyekben. – Csak bólintanod kell, Ravi – mondta Tara nyugtalanul. Ravi sima, kisfiús arca tanácstalanságot tükrözött. – De Fintan mégiscsak a haverod – szólalt meg gyötrődve. – Nem valószínű, hogy át akarna vágni. Tizennégy éves korotok óta ismeritek egymást, nem? Tara kelletlenül bólintott. – És most hány éves is vagy, huszonnyolc? – Harmincegy, te, nagyon hülye! – A szencsóját, tényleg? Olyan öreg? – Igen, olyan öreg. – Aha. Nos, ha ilyen hosszú ideje barátok vagy tok, csak volt időtök kiismerni egymást – magyarázta Ravi győzedelmes mosollyal. Sikerült kibogoznia a rejtélyt. Fura, hogy Tara még mindig így el van kámpicsorodva. – Ravi, azt hiszem, félreértettél – nyöszörögte kétségbeesetten a lány. – Azt akarja, hogy hagyjam el Thomast. Beteg, azt se tudja, mit beszél. – Ezt nem venném olyan biztosra – felelte Ravi elgondolkodva. – Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy pasasról, aki viharba keveredett a csónakjával, hét hétig volt a nyílt tengeren, lefagyott a füle, deszkát evett, majdnem feldobta a prakkert! Egy halászhajó mentette meg, megtért, megváltozott az élete. Mindenkihez kedves volt, feladta a vállalkozását, élvezte az életet. Azt mondta, mindenkinek ezt kéne tennie. Úgy látom, neked is ez a problémád Fintannel. Újabb túsz az eltérített repülőgépről… – Nem, Ravi, nem! – Tara vigasztalhatatlan volt. – Azt akarom, hogy kisfiú legyél. Érzelmi analfabéta. Nem tetszik nekem, hogy egyik pillanatról a másikra megvilágosodtál. Te voltál az egyetlen fekete folt ebben az idegesítően tiszta, csillogó-villogó világban. – Bocsika! – Azt kellett volna mondanod, hogy Fintan bedilizett, és ne is törődjek vele. – Kérésed parancs, Tara. Fintan bedilizett. Ne is törődj vele. – Már késő. – Tudom. – Ravi használható ötletek után kutatott az agyában. – Hazudhatnál is Fintannek. Mondd azt, hogy elhagytad Thomast, nem muszáj, hogy igaz legyen. – Erre már én is gondoltam. De Fintan is. Azt mondta, úgyis rájön, ha hazudok. Megfenyegetett, hogy szúrópróbaszerűen be fog csöngetni Thomashoz, kábeltévé-szerelőnek adva ki magát. Közölte velem, hogy még egy szerelőkocsit is fel fog hajtani. – ’sza meg! – Ravi elgondolkodva szívogatta a fogát. – Tudom már! Hagyd el Thomast, mondd meg Fintannek, várd meg, amíg meggyógyul, aztán menj vissza Thomashoz. – És ha Thomas nem vár meg? – Akkor úgysem volt olyan nagy a szerelem – felelte Ravi vidáman. Tejó ég, még előtte is nyilvánvaló! Tara tompa, baljóslatú fájdalmat érzett a gyomrában. Ravi végig ellentmondott neki. Hát már senkire sem számíthat? – Ha ez egy film lenne – mondta elcsigázottan –, minden további nélkül elhagynám Thomast. Olyan világos lenne, mint a nap. De a valóságban semmi sem világos. Szeretem Fintant, és mindennél, mindennél jobban kívánom, hogy gyógyuljon meg, és ha nem így lesz… De meg kell értened, hogy Thomast is szeretem.

– Lehet, hogy mégsem kell elhagynod Thomast – állt elő újabb ötlettel Ravi. – Igazad van – felelte Tara agresszívan. – Senki sem kötelezhet rá. – Úgy értem, van még egy lehetőség. Kérd meg, hogy vegyen feleségül, ahogy Fintan is javasolta. Ha Thomas igent mond, nyeregben vagy. Tara közönyösen megrántotta a vállát. – Kérdezd meg Thomastól, mik a szándékai. Tarának azonban esze ágában sem volt ezt tenni. Nagyon is jól sejtette, mik lehetnek Thomas szándékai. Azt volt az érzése, a férfinak nincs semmiféle szándéka. A születésnapját követő este óta nem sok kétség maradt benne afelől, hogy ez a helyzet. De amíg nem lát tisztán, nem jelentheti ki, hogy igaza van. Mégsem bírta elhessegetni magától a gondolatot, hogy az összeomlás elkerülhetetlen. Hogy olyan görcsösen kapaszkodik ebbe a kapcsolatba, mint bajba jutott a szakadék szélébe. Milyen egyszerű is lenne lazítani a fogáson, elengedni a peremet, lezuhanni a mélybe. A lány elkeseredetten temette a kezébe az arcát. – Ravi, nem hagyhatom el Thomast – suttogta. – Ennek a kapcsolatnak működnie kell. – De miért? – kérdezte Ravi pánikba esetten. A síró nők látványa mindig halálra rémítette. Kétségbeesetten igyekezett felvidítani Tarát. – Mi van, ha mégsem működik? – kérdezte vigasztalóan. – Ez a fickó teljesen elveszi az életkedvedet, Tara. Amikor Tara elhűlve kapta fel a fejét, Ravi hirtelen rátalált a legmegfelelőbb érvre. – Emlékezz csak vissza – mondta mézesmázos hangon –, milyen boldog voltál Alasdairrel. Alasdair! AlascLair! Miközben Ravi nem győzte dicsérni magát fürge észjárásáért, Tarát hirtelen megrohanták az emlékek. Ő és Alasdair. Te jó isten! – Alasdair jó fej volt – mondta Ravi melegen. – Aztán lelépett, és összeállt egy ringyóval. – Tara álla megfeszült. – Nem győzte hangoztatni, milyen bomba nő vagy. Még engem is folyton ezzel traktált. Amikor céges bulit rendeztünk, mindig el kellett bújnom előle. – Aztán lelépett, és összeállt egy ringyóval – ismételte Tara színtelen hangon. – Ő legalább eljött a céges bulikra. Ellentétben egyesekkel. – Aztán lelépett, és összeállt egy ringyóval. – Amikor Alasdairrel jártál, egyáltalán nem érdekelt a fogyókúra. – De igen. – Nem igaz. Állandóan étteremben ettetek. Nem emlékszel? Minden áldott hétfő reggel azzal próbáltál megríkatni, hogy elmesélted, melyik elit étteremben ebédeltetek Alasdairrel. – Aztán lelépett, és összeállt egy ringyóval – zsolozsmázta Tara. De hirtelen a múltban találta magát. A tündöklő, csodálatos múltban. Az Alasdairrel töltött idő ragyogó napsütésben fürdő virágos rétnek, míg a jelen ólomszürke fellegektől beárnyékolt sivár pusztaságnak tetszett. Rendben, Alasdair lelépett, és összeállt egy ringyóval, de addig legalább jól szórakoztak. Alasdair bármit hajlandó lett volna megtenni a kedvéért, bármit. Mielőtt lelépett, és összeállt egy ringyóval. De ez akkor volt, most pedig most van. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, aki lelép, és összeáll egy ringyóval. Alasdair már régen a múlté, míg Thomas még mindig jelen van. – Ravi, ha ezzel segíteni szerettél volna, attól tartok, nem sikerült. – Én csak egy kisfiú vagyok – nyöszörgött a férfi két-ségbeesetten. – Tudtam, hogy elszúrom. – Nem is kérdéses, mit kell tenned – vágott a szavukba egy dühös hang. Tara és Ravi meglepetten nézett fel. A hang Vinnie-től eredt, aki talpra ugrott, feltűrte vasalatlan ingujját, és fel-alá kezdett járkálni. – Az én meglátásom szerint – Vinnie, aki lázasan keresgélte az ötleteket, egy golyóstollat pattogtatott az ujjával – először is meg kell kérdezned Thomastól, hajlandó-e elvenni feleségül.

– Hát már semmi sem szent? Ez egy bizalmas beszélgetés. – A MelChel óránként száz fonttal díjazza a szakértelmemet – válaszolta Vinnie. – Örüljetek, hogy ingyen a rendelkezésetekre állok. Hol is tartottunk? Gondolkozzunk logikusan. – A férfi az irodai táblához rohant, és egy csikorgó hegyű filctollal egy diagramot rajzolt fel rá. – Ez itt a kiindulási pont – bökött rá egy csálé piros téglalapra, majd egy kifelé mutató nyilat rajzolt az oldalához. – Addig, amíg Thomas vissza nem utasít (ami persze nem fog megtörténni), semmi probléma. Úgyhogy meg kell kérned a kezét. – Miért? Ha nem teszem meg, kirúgsz? Vinnie meghökkent. – Miért is ne? – dünnyögte maga elé Tara. – A barátom megfenyegetett, hogy meghal, ha nem engedelmeskedem. Már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy te ugyanezért lapátra akarsz tenni. – Ne haragudj. – Vinnie hirtelen ráébredt, hogy tapintatlanul viselkedett. – Elkapott a hév. Nem szabadott volna hallgatóznom. De olyan érdekes ez a helyzet… akkora kihívás… Az az igazság, hogy nem sokat aludtam az éjjel, a babának jön a foga… – Igaza van – dünnyögte Ravi, amikor Vinnie, fejének ékességét simogatva, visszaült az íróasztalához. – Nem szívesen mondom ezt, de van valami abban, amit mond. Kérd meg Thomast, hogy vegyen el feleségül. Nem is rossz ötlet! – De… – Tara nem tudta, hogyan magyarázza meg Ravinek, rettenetesen fél, hogy ha beleavatkozik a dolgok folyásába, az egész tákolmány összeomlik. – Ideje munkához látni – jelentette ki Ravi az órájára pillantva. – Kimegyek kezet mosni. Abban a pillanatban, ahogy Ravi kitette a lábát az irodából, Tara felkapta a telefonkagylót, és vadul tárcsázni kezdett. – Halló! A segítségüket szeretném kérni. Attól tartok, ellopták a pénztárcámat, és a Visa-kártyám is benne volt. Szeretnék új kártyát igényelni.

48

A Katherine bensőjében kavargó érzelmek között ott volt az a sejtelem is, hogy már nincs vesztenivaló. Az elmúlt hetek szörnyű történései fenekestül felforgatták a lány életét, és a biztos fogódzók is régen eltűntek mellőle. Liv, Sandro és O’Gradyék haragudtak rá. Tara nem volt hajlandó szóba állni vele. És, bizonyos szempontból, Fintan is kezdett eltávolodni tőle. Egyedül maradt. Mit veszíthet vele, ha bocsánatot kér Joe Rothtól? Lehet, hogy rémes alak, de mit számít még egy ember? Szokatlan vakmerőség támadt fel a lányban. Kalandvágy, amit eddig mindig megtagadott, elfojtott, rejtegetett. Végül is az anyja lánya volt, elkerülhetetlennek tűnt, hogy előbb-utóbb az asszony nyomdokaiba lépjen. Mindezek ellenére Katherine péntek reggel remegő gyomorral ment dolgozni. Tegnap hitte azt, hogy fél? Hát tévedett! A semmitmondó mosolyai meg a jól megválogatott szavai csupán a nem túl meggyőző főpróbát jelentették. Csak most jön a java. Ezúttal igazi töltények vannak a fegyverekben. Lehet, hogy valaki meg is sebesül. A lány szédelgett a félelemtől. Joe ma szűk, sötétlila öltönyt viselt hófehér inggel. Lélegzetelállítóan jóképű volt. Katherine, felfokozott idegállapota ellenére, minél hamarabb túl akart esni a feladaton. A várakozás még idegölőbb, mint a cselekvés. A lány tehát attól a perctől kezdve, hogy – nagy nehezen – levette a kabátját, azon igyekezett, hogy négyszemközt beszélhessen Joe-val, nehogy a fél Breen Helmsford szemés fültanúja legyen a jelenetnek. Ez azonban lehetetlennek tűnt. Joe elfoglalt, népszerű ember volt, aki állandóan megbeszélésekre járt, több száz telefonhívást bonyolított és tömérdek kollégával állt le beszélgetni. Minden egyes alkalommal, amikor a férfi egyedül maradt, Katherine összeszedte magát, hogy óriási erőfeszítések közepette fölemelkedjen a székéről. De még ki sem egyenesítette a térdét, Joe-nak máris megcsörrent a telefonja, vagy egy újabb kolléga lépett oda hozzá, és Katherine, mivel emberfölötti erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, kénytelen volt visszaereszkedni a székre. A lány egész délelőtt nem csinált semmit: a végén már sikítani tudott volna tehetetlen dühében, adrenalinszintje az egekbe szökött. Ebédidőben Joe az ügyfeleivel találkozott, Katherine pedig arra használta ezt a néhány idegtépő órát, hogy, szinte erőszakot téve magán, hű maradjon az elhatározásához. Amikor a férfi háromkor visszatért az irodába, a látogatók meg a telefonhívások ismét szédítő gyorsasággal kezdték követni egymást. A lány legszívesebben sírva fakadt volna. Tudta, hogy hamarosan kifut az időből, és nem tudja teljesíteni Fintan kérését. A fölösleges adrenalin kikezdte az idegeit, reménytelennek és levertnek érezte magát. Négy óra előtt húsz perccel azonban, amikor Katherine kilépett a mosdóból, Joe-t pillantotta meg a kis üvegkalitkában, amelyben a spirálozógép foglalt helyet. A férfi egyedül volt. Most! Most! A lány lélekszakadva végigsietett a folyosón, amely olyan végeláthatatlannak tűnt, mint a Szerengeti-síkság, nehogy más is lecsapjon Joe-ra. Minden jó, ha a vége jó. Senki más – csak Joe. De nem! Katherine lépteket hallott a háta mögött. A cipőkopogásból ítélve nő lehetett az illető. Ő is sietett. Amikor Katherine az ajtóhoz ért, hátrafordult. Hát persze hogy az a hülye Angie jött mögötte, egy köteg papírlappal a kezében. Joe érdektelen pillantást vetett Katherine-re. – Már végeztem is – mutatott a gépre. – Parancsoljon. Abban a pillanatban, hogy Katherine ráébredt, egy darab papír sincs a kezében, amely azt bizonyítaná, hogy használni szeretné a spirálozót, Joe és Angie is gyanút fogott. A spirálozószobában

pedig semmi mást nem lehetett csinálni, csak spirálozni. Joe is, Angie is Katherine üres kezére pillantott. Tekintetük megmerevedett, mire a lány úgy érezte, a keze nőni kezd és egyre nagyobb lesz, akkora, mint egy péklapát. – Bent felejtettem… – mondta Katherine elvékonyodó hangon – bent felejtettem a jelentést. Angie bólintott, és gyanakodva méregette Katherine-t. – Aha. – Menj csak előre – tessékelte előre Katherine Angie-t, majd az ajtó felé indult. – Ne aggódj – felelte Angie jelentőségteljesen. – Én is így gondoltam. Joe, megmutatod, hogyan kell használni ezt a szerkentyűt? Amikor Joe visszaült az asztalához, csodával határos módon sem telefonhívások, sem látogatók nem zaklatták. De Katherine-t már ez sem érdekelte. Minek törjem magam? – gondolta magában. Mire nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, jön valaki, és beleköp a levesembe. Ám amikor pár perc múlva ismét a férfi felé sandított, az még mindig egyedül volt, és rosszkedvűen rendezgette a papírjait. Még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, Katherine talpra ugrott, és mintha egy rossz álom kellős közepébe csöppent volna, tenyérnyi szoknyájában elindult Joe felé. És már ott is állt a férfi asztala mellett. Egész testében reszketve kinyitotta a száját, és így szólt: – Beszélhetnék magával? Joe gáláns mozdulattal egy székre mutatott. Kíváncsian nézett a lányra. Szinte gyanakvóan. Katherine bódultán leült, könyökével az asztalra támaszkodott, aztán hirtelen beléhasított a felismerés. Jaj, istenem! – Talán még emlékszik rá – kezdte vontatottan –, hogy nemrégiben, ööö… A férfi arca barátságtalan maradt. Segítőkész, sugárzó mosolynak, biztató bólintásnak, meleg tekintetnek nyoma sem volt rajta. A lány taktikát változtatott. – Pár héttel ezelőtt – kezdte amikor odajött az asztalomhoz, ööö, mondtam magának valamit. Valamit, aminek a hallatán talán azt hihette, hogy… – Hirtelen elhallgatott. Még saját magának is az agyára ment. – Szexuális zaklatással vádoltam meg – mondta ki kertelés nélkül. – Nem vád volt, inkább célozgatás – szegte le a fejét Joe. – De emlékszem rá. A férfi nem nevette el magát, és vicces megjegyzést sem tett, pedig a lány titkon ebben reménykedett. Joe mogorván, komoran ült, és Katherine hirtelen az ő szemszögéből kezdte látni a történteket. Kevesebbért is elbocsáthatják az embert. – Bocsánatot szeretnék kérni – mondta a lány, és most először érzett valódi megbánást. – Ne haragudjon. Meggondolatlan voltam, nem szabadott volna ilyesmivel vádolnom. A férfi arca kifejezéstelen maradt. – Bocsánatkérés elfogadva. – Egyébként – folytatta Joe hideg tekintettel – én is bocsánatkéréssel tartozom magának. Túl erőszakos voltam. Elsőre bele kellett volna nyugodnom, hogy semmi esélyem. Ez volt az utolsó dolog, amit a lány hallani akart! – Nem, nem! – tiltakozott. Amikor a férfi kérdőn nézett rá, Katherine-t egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse a fejét és kitálaljon. A hangja egércincogásnak hatott, amikor hirtelen így szólt: – Ha áll még az ajánlata, szívesen megiszom magával valamit. A lány majd elsüllyedt szégyenében. Gyűlöllek, Fintan O’Grady! Joe Katherine-re pillantott, kíváncsian fürkészte a lány kipirult arcát. Katherine farkasszemet nézett vele, a férfi arcvonásaiból próbálta kiolvasni, mi lapulhat a hideg tekintet mögött, és várakozás közben százszor is elátkozta magát, amiért ilyen sebezhető. Gyűlölte, ha más kényekedvétől függött a sorsa. Főleg, ha férfi volt az illető. De azt gyűlölte a legjobban, ha az illető férfihoz gyengéd szálak fűzték. Joe végre megszólalt.

– Még meggondolom – mondta. Fürkésző tekintete egy pillanatra sem csusszant le a lány arcáról. Katherine legszívesebben megfojtott volna valakit. Bólintott, elvörösödött, kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára, majd remegő térdekkel felállt. Egész testében reszketve a haragtól és a megrázkódtatástól, visszatántorgott a helyére. Nem bírt az irodában maradni. Elment a Hanover Square-re, aztán az Oxford Streetre, és közben érzelgős hangon újra meg újra ezt ismételgette magában: – Még meggondolom. Még meggondolom. Miközben az érzelmek vírusként lepték el a testét, megesküdött magában, hogy Fintan O’Grady nem viszi el szárazon. Visszament az irodába, fogta a dzsiggruháját, amely azóta nem volt rajta, hogy Fintan megbetegedett, és elment a konditerembe. Általában hidegen hagyta a testépítés, de ma sürgető vágyat érzett, hogy laposra püfölje a bokszzsákot, mivel Joe Rothszal, jogi akadályok miatt, nem tehette meg ugyanezt. És, ha már itt tartunk, Fintan O’Gradyvel sem. Az edző hiába magyarázta Katherine-nek, hogy a cipője nem felel meg a célnak, a lány felfokozott idegállapota valahogy nagyon meggyőzőnek tűnt. És amikor Katherine nekiesett a bokszzsáknak, a karja úgy mozgott, mint a cséphadaró. A lány céklavörös arccal, trapézszabású sortban és lakkbőr tánccipőben, széles támadóállásban bokszolta ki magából szörnyű haragját, amelyet Joe, Fintan, Tara és az a személy keltett benne, aki a leginkább tehetett róla, hogy idáig fajultak a dolgok. A vendégek, főleg a férfiak, kíváncsian állták körbe Katherine-t. Ilyen pici lány, és mekkora erő van benne! – Simán bevennék az olimpiai csapatba – jegyezte meg csodálattal egy tagbaszakadt izompacsirta. Katherine megmerevedett. Rendes körülmények között a hármas (mélységes megvetés, némi durva ellenségességgel spékelve) vagy a négyes (még mélységesebb megvetés, még durvább ellenségességgel spékelve és kevés csendes fogvicsorgatással megbolondítva) fokozat is megtette volna, de a fenébe is, ez rendkívüli nap volt. így hát a lány ötös fokozatú pillantással (amely a súlyos testi sértés vérfagyasztó fenyegetését hordozta magában) sújtotta a férfit, és még egy gúnyos mosolyt is megengedett magának, amikor az elborzadva tántorodott hátra. Majd újra belevetette magát a harcba, kiöklözve magából a sebezhetőséget, a megalázkodás okozta dühöt. Mindent ki akart adni magából, hátha sikerül visszatalálnia régi énjéhez. Hirtelen – az összeverődött kisebb tömeg legnagyobb bánatára – megállt. Már tudta, mit kell tennie. El kell mennie valakihez. Valakihez, aki talán jobb kedvre tudja deríteni. Valakihez, aki mindenben segíteni fog neki. Valakihez, aki eddig is, így vagy úgy, de mindig mindenben segített neki. Tarához.

49

Amikor Tara ajtót nyitott, Katherine majdnem elájult az orrfacsaró bűztől, de még ez sem bírta eltántorítani a céljától. – Bocsánatot kérek! – mondta Katherine gyorsan, mielőtt Tara bevághatta volna az ajtót az orra előtt. – Bocsánat, hogy veszekedtem veled. Bocsánat, hogy olyan szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez. Rettenetesen sajnálom. – Nagyot nyelt, mire a fájdalmasan lüktető gombóc eltűnt a torkából. – Ez a tiéd. – Egy szedett-vedett virágcsokrot nyomott Tara kezébe. Tara összevonta a szemöldökét. – Bocs, hogy ilyen gagyi – Katherine hangja megremegett –, de az összes virágüzlet zárva volt. – Nekem tetszik. – Tara szeme könnyben úszott. – Én is bocsánatot kérek mindenért, Katherine. Nem volt jogom kioktatni téged. – Minden okod megvolt rá – kiáltotta Katherine. A túlcsorduló érzelmek hatására a két nő egymás karjába borult, és zokogva összeölelkezett. – Ne haragudj, ne haragudj. – Jaj, Tara, mondj valami kedveset! – lehelte Katherine Tara nyakába. – Szívesen. Mi történt? – Joe Roth szörnyen viselkedett. Annyira szégyellem magam! Soha többé nem megyek be dolgozni. -Jaj, istenem, csak nem… O, szegénykém! Tara addig ölelgette és ringatta Katherine-t, amíg az már nem bírta tovább. – Tara! – szólalt meg halkan. – Mi ez a bűz? Tara keserveset sóhajtott, tekintete a távolba meredt. – Gyere be, és mindent elmesélek. Katherine követte őt a barna barlangba. – Olyasmit tettem, amit nem szabadott volna – vallotta be Tara. – De teljesen el voltam keseredve. – Csak nem… ? – kérdezte Katherine rémülten. – Csak nem…? – Csak nem mi? – Csak nem ölted meg Thomast? Tara felkacagott. – Még nem. Nem, a régi nóta. Azt hittem, létezik csodaszer, amivel eltüntethetem ezt a rengeteg hajat. Katherine legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. – Ne haragudj, hogy a múltkor azt mondtam… ööö… nem vagy vékony. – De hiszen ez az igazság – felelte Tara szomorkásán.

Az elmúlt három hét alatt, amióta Fintan beteg volt, Tara annyira meghízott, hogy péntek reggel, amikor belenézett a tükörbe, ismerős félelem fogta el. Most már igazán tennie kell valamit. Állandóan rosszul érezte magát, minden feszült rajta, a blúzok rátapadtak a testére, a kosztümkabátjai olyan kicsik voltak, hogy a karját sem bírta fölemelni bennük, a derékpántok mélyen belevágtak a húsába, és egyfolytában dőlt róla a víz. A ruhák az ellenségeivé váltak. Egy csomó embernek sikerült már nagy súlyfeleslegtől megszabadulnia, vigasztalta magát a lány. Vegyük csak Oprah Winfreyt. Nem ördöngösség, de gyors eredményt kell elérni. Tara a masszázsasztalfiaskó után egy darabig elkerülte a kígyóolajjal házaló ügynököket. De radikális beavatkozásra volt szükség. Ismét. – Ha diszkontáron hirdetnének zsírleszívást, már rohannék is – vallotta be a lány. Ám ekkor eszébe jutott, hogy nem messze a munkahelyétől van egy szépségszalon, amelynek bejárata előtt hatalmas tábla hirdeti: „Izzadja le magáról a fölösleges centikét iszappakolás segítségével.” Tara

úgy megkönnyebbült, hogy majdnem sírva fakadt. Hallott már az iszappakolásról, és jó véleménnyel volt róla. A gondolat, hogy nyaktól lefelé meleg, sűrű, csokoládészerű anyagot kennek az emberre, amíg eleven Bounty szelet nem lesz belőle, majd az összes zsír erőfeszítés nélkül kiolvad a testéből, és szinte varázsütésre felszívódik a vastag, krémszerű iszaprétegben, több volt, mint kecsegtető. Fogyás és kényeztetés egyben. Mi kell még? Tara, amint beért a munkahelyére, azonnal felhívta a szépségszalont, ahol közölték vele, legalább húszcentis körméretcsökkenést garantálnak. Húsz centi! A csillogó szemű Tara, aki szinte már látta is maga előtt, amint a hasa tíz, a két combja pedig egyenként öt-öt centivel zsugorodik össze, még aznap délre bejelentkezett. Ha minden jól alakul, hétfőn megint elmegy, és újabb húsz centitől szabadul meg, aztán másnap elölről kezdi az egészet. Egészen addig, amíg olyan vékony lesz, mint újdonsült barátnője, Amy. – Egy régi közmondás jut az eszembe – szólalt meg Ravi komoran, amikor a lány letette a kagylót. – A sikert nem adják ingyen. – Törődj a magad dolgával. Olyan ez az iroda, mint egy akvárium. – Azt akartam kérdezni, nincs-e kedved megszagolni a szendvicsem papírját, de most már nem lényeges. Letérdeltél már Thomas előtt, hogy megkérd a kezét? – Abban reménykedtem, ha sikerül lefogynom, 8 kéri meg az enyémet. – Tara elnevette magát, nehogy szánalmasnak tűnjön. Fél egykor Tara tánclépésben indult a Poppy’s szépség-szalonba. Ahol egy Adrienne nevű, agárkutya soványságú, fehér köpenyes kozmetikus fogadta, akinek olyan erős smink borította az arcát, hogy ha valaki jól tarkón vágja, az alapozója papírmasé maszkként hullott volna le a fejéről. – Mi a foglalkozása? – kérdezte Adrienne ridegen, miután bevezette Tarát egy kopár, jéghideg helyiségbe. – Programozó vagyok – felelte Tara. – Nekem nem ez a főfoglalkozásom. – Adrienne remegett a dühtől, amiért ilyen méltatlan helyen kénytelen dolgozni. – Igazság szerint színésznő vagyok. Ha volna igazság a földön – mint ahogy nincs, nekem elhiheti –, nem kéne itt robotolnom. – A lány keserű szavai hallatán Tara is elkedvetlenedett. De csak akkor kedvetlenedett el igazán, amikor Adrienne ráparancsolt, hogy vetkőzzön le meztelenre. Micsoda megaláztatás! – Meg akar motozni? – jegyezte meg Tara halk, ideges kacajjal, és közben megpróbálta elterelni a figyelmet rengő hordóhasáról. Adrienne-nek a szeme se rebbent, alig palástolt megvetéssel erősen marokra fogta a mérőszalag két végét. Azért tanult három évet a színiakadémián, hogy most itt szenvedjen? Következett a méretvétel. – Muszáj ezt? – tudakolta Tara nyugtalanul. Micsoda szégyen, hogy ez a nő megtudja a méreteit. – Másképp honnan találjam ki, hány centimétert fogyott? – kérdezett vissza Adrienne. A hülye! – Jó, de ne árulja el, mekkora a fenekem. Meg a hasam – könyörgött Tara kétségbeesetten. – Meg a combom. Meg a felkarom. Meg a… – Nem mondok semmit – vágott közbe Adrienne. Az járt a fejében, vajon körbeéri-e a centiméter Tara csípőjét. Miért ilyen lusták a kövér nők? Csak egy kis akaraterőre volna szükségük. Egyheti koplalás még senkinek sem ártott meg. A kínos csöndben Tarát vagy negyven helyen mérték meg – csak a karját négyszer. A lány rémülten ébredt rá, ha minden megmért pontja fél centivel lesz kisebb, nagyon könnyen összejön a garantált húsz centi, az összkép azonban mit sem változik. Ó, jaj! Amikor minden méret lejegyzésre került – ez beletelt néhány percbe –, Adrienne egy műanyag flakont fogott a kezébe, olyat, amilyennel Katherine szokta permetezni a virágait, és vizet spriccelt Tarára. Tara fájdalmasan rándúlt össze. A lány már régen abbahagyta a mozgolódást, amikor a hája még javában rengett.

– Nincs meleg víz – pillantott le Adrienne kárörömmel a vacogó Tarára. Úristen, gondolta magában undorral, ennek a nőnek annyi is elég, hogy libabőrös legyen, már akkor úgy rázkódik a teste, mint Stevie Wonder feje! – Hozom az iszapot. Tara, valahányszor az iszappakolásról hallott, mindig úgy képzelte el a jelenetet, hogy sűrű, csillogó krémmel borítják be a testét, amelyben aztán kedvére dagonyázhat, akár egy vidám kismalac. Ehelyett azonban, miközben dideregve állt a helyiség közepén, egy keverőtálat meg egy fakanalat pillantott meg Adrienne kezében. – Tortát sütünk? – poénkodott Tara. Adrienne lesajnáló pillantást vetett a lányra, majd meleg, orrfacsaró szagú keveréket kotort ki a tálból, amelyet aztán Tara combjára halmozott és a fakanállal elsimított. Találomra vakolt, amíg – egy büdös trutymócsík ide, egy büdös trutymócsík oda – kiürült a tál. Tara végignézett magán: fehérborét egyenetlen, kusza barna csíkok borították. Úgy nézek ki, mint egy környezetvédelmi aktivista, gondolta magában a lány. – Most jön a fáslizás – mondta Adrienne. – De még nem vagyok mindenhol bekenve – cincogta Tara. – Nem baj. A „fásli” hat szakadozott, lazacrózsaszín sebkötöző pólya volt, az a fajta, amelyet Tara anyja használt, amikor az elsősegélynyújtást gyakorolta. Adrienne betekerte Tara hasát, combját és kaiját, majd egy-egy nagy biztosítótűvel rögzítette a végeket. Tara el sem merte képzelni, hogy nézhet ki. – Most pedig – adta ki az utasítást Adrienne – feladok magára egy speciális gumiruhát, amely felmelegíti az iszapot, és így elősegíti a méreganyagok távozását. – Tara szíve kétségbeesett bizakodással telt meg, mert a kozmetikus szavai tudományosnak és hihetőnek hatottak. Sokkai tudományosabbnak és hihetőbbnek, mint a műanyag virágpermetező vagy a sebkötöző pólya. Tara legnagyobb bánatára azonban a speciális gumiruha egyáltalán nem az volt, aminek lennie kellett volna. Csak egy ócska műszálas melegítő, amit tizenkét éves lányok szoktak viselni, amikor lopni mennek a városba. Tarának sírás markolászta a torkát. Adrienne közölte, hogy a zsírégető folyamatok körülbelül egy óra alatt indulnak be. Azzal kiment, Tara pedig magára hagyatva feküdt a sivár helyiségben, és hallgatta, hogyan tépik le a gyantacsíkokat egy másik vendég lábáról a gipszkarton fal túlsó oldalán: még egy ócska női magazint sem talált, amelynek a segítségével megfeledkezhetett volna megalázó helyzetéről. Egy ponton elszunyókált, de nemsokára saját fülsértő horkolására riadt. Kezdtek elfajulni a dolgok. Egy idő után a fáslik kihűltek, és nyirkosán bújtak meg a melegítő alatt. Az átázott, nedves alsónemű az óvodai évekre emlékeztette Tarát, amikor folyton bepisilt, de úgy tett, mintha mi sem történt volna. Egy óra múlva Adrienne visszajött, leparancsolta a lányról a melegítőt, lehámozta a fáslikat, és újból megmérte Tarát, ezúttal fullasztóan szorosra húzva a mérőszalagot. – Igen – mondogatta, teljesen elszorítva Tara vérkeringését. – Most már sokkal kevesebb. – Miután összeadta a számokat, ünnepélyesen bejelentette: – Huszonnyolc centimétert fogyott. – Na persze – suttogta Tara. Lehet, hogy kövér vagyok, de hülye azért nem, gondolta magában. – Hol találom a zuhanyozót? – Nincs zuhanyozó – felelte Adrienne gyorsan. – De hát csupa kosz vagyok! – A ragacsos kutyulmány időközben rászáradt Tara bőrére, és a legkisebb mozdulatra is apró darabokban pergett alá. – Oöö… az iszap még huszonnégy óráig méregteleníti a szervezetet – győzködte a lányt Adrienne. Jé, tényleg? – sugallta Tara arckifejezése. – Az egésznek semmi köze ahhoz, hogy nincs meleg víz? De miután negyven fontot fizetett a kezelésért, a legteljesebb mértékben ki akarta használni a benne

rejlő előnyöket. Az iszap tehát maradt, ő pedig felöltözött. Természetesen busás borravalót adott Adrienne-nek, mivel rettenetesen szégyellte, hogy jóval kövérebb a lánynál. Amikor elhagyta a szalont, önbecsülése és a szép jövőbe vetett hite romokban hevert. Abban a pillanatban, hogy belépett az irodába, a kollégái riadtan szimatolni kezdtek. – Mi ez a bűz? – kérdezte Ravi. Tara csöndben lapított az asztalánál, megpróbált mozdulatlanul ülni, mert minden rezdülésére száraz sárdarabok peregtek le a bőréről. – Valaki kutyagumiba lépett – mondta Vinnie. – Nézzétek meg a cipőtöket. Mindenki feltápászkodott, és megvizsgálta a cipője talpát. – Te is, Tara – mondta szigorúan Ravi. Tara lassan, óvatosan megmozdította a lábát, de mégsem vigyázott eléggé, mert hirtelen porfelhő csapott fel a ruhájából, és mindenki elől eltakarta a kilátást. – Mi folyik itt? – tudakolta Ravi. – Most exhumáltak? – A lány mellé lépett. – Pfúúúj! – kiáltott fel, és drámai mozdulattal befogta az orrát. – Mindenki üljön vissza – jelentette be ünnepélyesen. – Tara zsírleszíváson volt. – Nem zsírleszíváson! – ágált dühösen Tara, majd kihúzta magát, mire még több száraz sárdarabka potyogott le róla. – Hanem iszappakoláson. Jót tesz a bőrnek. Ne adja isten, hogy a többiek megtudják, mire képes, hogy lefogyjon. Ravi tüntetőleg hátrébb húzta az íróasztalát. – Kénytelen vagyok. Nem tudok koncentrálni a szagtól – jelentette ki. Végül, közkívánatra, Tara a szokásosnál korábban ment haza, barna porcsíkot hagyva maga után, mintha oszlásnak indult volna a teste. – Addig ne is gyere vissza, amíg rendesen meg nem mosakodtál – mondta Vinnie elcsigázottan. Éppen elég baja volt a saját négy gyerekével… Tara hazament. Eredetileg föl kellett volna ugrania Katherine-hez, hogy elvigye O’Gradyéket a kórházba. De túlságosan levert volt – és büdös. Egyedül, pityeregve gubbasztott Thomas sötét lakásában, és Louise L. Hay Gyógyítsd meg a tested című könyvét próbálta olvasni, amely egyike volt annak a tömérdek alternatív gyógyászatról szóló műnek, amelyet az elmúlt néhány hétben vásároltak össze. De máshol jártak a gondolatai. Ahelyett, hogy azt képzelte volna maga elé, hogyan foszlanak semmivé Fintan rákos sejtjei, azon töprengett, milyen érzés lenne elhagyni Thomast. Túl sokan rágták a fülét ahhoz, hogy továbbra is a homokba dugja a fejét. Szerette Fintant. Nagyon is. A férfi beteg, lehet, hogy meg fog halni, és arra kéri őt, hagyja el Thomast. Tara kelletlenül elismerte, sejti, milyennek láthatja a helyzetet Fintan. A kapcsolata Thomasszal, összehasonlítva azzal az időszakkal, amelyet Alasdairrel töltött, érzelmi menetgyakorlatnak tűnt. Legalábbis a kívülállók szemében. Tara körülnézett a nappaliban, elképzelte, amint öszszepakolja a képeit, a könyveit, a négy cédéjét, még egyszer utoljára becsukja maga mögött a bejárati ajtót, és támasz nélkül kilép a hideg, kegyetlen világba. A lány megborzongott. Újból feltámadt benne a félelem. Képtelen megtenni. Az tartotta benne a lelket, hogy Thomas talán mégis elveszi feleségül. Csak meg kell kérnie rá. De most még nem… Kár, hogy Katherine nincs itt. Tarának hiányzott a barátnője, és valamilyen oknál fogva a harag, amit eleinte érzett iránta, már régen elpárolgott. Ekkor megszólalt a csengő, és mintha Tara gondolatai keltek volna életre, a küszöbön ott állt Katherine, egy viharvert virágcsokorral a kezében, szokatlanul zaklatott idegállapotban.

50

Szombat délután Tara és Sandro hazavitte Fintant. A férfi majdnem három hetet töltött kórházban. Fintan pocsékul nézett ki, és olyan gyenge volt, hogy csak az ápolóra és Sandróra támaszkodva bírt kibotorkálni a kocsihoz. Szó, ami szó, a maga százhatvanöt centis magasságával Sandro inkább hátráltatta, mint előrelendítette a dolgokat, de ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen. Az érzelmek pedig annyira a tetőfokukra hágtak, hogy nem lehetett visszautasítani egy ilyen kérést. Tarát mélységesen megrendítette, hogy a kinti világban látja Fintant. Rájött, a kórházban még el lehet siklani afölött, ha valaki úgy fest, mint egy haldokló: a beteg beleolvad a környezetébe. A való világ azonban, ahol az emberek nagy többsége egészséges, már más tészta. Egyvalamit azért Tara is örömtelinek talált. Fintan azt a pisztáciazöld irhakabátot viselte, amit annak idején a raktárból csórt el. – Gondolom, ezt már nem viszed vissza – szólalt meg a lány kacsintva. – A végkielégítésem – felelte Fintan komoran. Tara és Sandro elcsigázott pillantást vetett egymásra. Amikor beléptek az üres Notting Hill-i lakásba, meglepetten tapasztalták, hogy amíg nem voltak otthon, JaneAnn alapos nagytakarítást csapott Fintan hazajövetele tiszteletére. A konyhában akár uzsonnázni is lehetett volna a műpadlóról. JaneAnn, a lázas porszívózásnak köszönhetően, majdnem kikoptatta a Purves and Purves szőnyegeket, és majdnem ledörzsölte a laminált járólapokról a védőborítást. Kész szerencse, hogy az alabástromkeretes tükrök nem repedtek meg az erélyes suvickolástól. A nappali rozsdamentes acélból készült ajtaja fölött egy hatalmas, rózsaszínű, repedezett tábla függött. „Isten hozott itthon!” – állt rajta. Az olajfestményeket, a japán lámpákat és az ipari jellegű fiókos szekrényt ragasztószalaggal felerősített léggömbök és papírszerpentinek borították. A Philippe Starck polcokon üdvözlőkártyák sorakoztak. Minden szobát friss virágok díszítettek. Fintan kábultan lerogyott a cserzett bőr kanapéra, amelyet annak idején külön megrendelésre hozattak New Yorkból, miközben Sandro úgy sertepertélt körülötte, mint egy öregasszony: a virágokat rendezgette, felrázta a bőrpárnákat, megigazította az eredeti, hetvenes évekből származó műanyag dohányzóasztalt. Majd elővett egy skót kockás takarót, amelyet mindenáron Fintan térdére akart teríteni. – Ezt külön neked vettem. Az édesanyád azt mondta, a skót kockás takaró jó hatással van a betegekre. – Szedd le rólam! – Fintan ingerülten lerántotta magáról a pokrócot, és a sarokba hajította. – Jaj! Pedig JaneAnn állította, hogy tetszeni fog neked. – Harminckét éves vagyok. Nem nyolcvankettő. Meg sem fogom érni azt a kort – tette hozzá a férfi keserűen. – Ööö, lehallgatom az üzeneteket. – Sandro kihátrált a szobából. – Nem is örülsz, hogy végre itthon lehetsz? – kérdezte Tara nyugtalanul. – Minek örüljek? És vidd ki innen ezeket az undorító gazokat. Úgy érzem magam, mintha még mindig a kórházban lennék. – Ööö, Katherine-nek fontos híre van a számodra. – Eredetileg Katherine-nek kellett volna beszámolnia róla, hogyan kért bocsánatot Joe Rothtól, de Tara minden igyekezetével azon volt, hogy feldobja a hangulatot. – Tegnap bocsánatot kért Joe Rothtól! Elutasító ajakbiggyesztés. Sandro jött vissza, és büszkén sorolni kezdte: – Ethan, Frederick, Claude, Didier, Neville, Julia és Stephanie keresett telefonon. Mindenki fel akar jönni, de megmondtam nekik, hogy legyenek türelemmel. Fintan majd szól, ha már jobban érzi magát.

– Carmella Garcia nem keresett, hogy visszavenne a céghez? Sandro sértődött képet vágott. – Ő az egyetlen ember, akire kíváncsi vagyok. Tudjátok, mit szeretnék? – Mit? – Sandro azonnal készenlétbe helyezkedett. – Le akarom inni magam a sárga földig. – Ezt nem teheted! – Tara alig talált szavakat döbbenetében. – Beteg vagy. Meg kell gyógyulnod. – Úgysem fogok meggyógyulni. – Dehogynem. Csak gondolkodj pozitívan – mondta rábeszélőleg Tara. Az ápolónők is folyton ezt sulykolták beléjük. Az optimista életszemléletű betegeknek nagyobb esélyük van a gyógyulásra. – Gondolkodjak pozitívan? – nevetett föl Fintan keserűen. – Nincs hozzá erőm. – Egy csomó finomságot vettem neked – csábítgatta a férfit Sandro. – A kedvenceidet. Epret. Disznóhúspástétomot. Gyümölcsös túrókrémet. Mézes kukoricapelyhet. Karamellás kekszet. – Nem kérek semmit. – De, bambino, muszáj enned. – Nem kérek semmit! – üvöltötte Fintan. – Már ezerszer megmondtam, hogy mindennek ocsmány íze van. És tudhatnád, hogy csak nyerskosztot ehetek! Sandro felzokogott, és drámaian kirohant a konyhába. Tara feldúltan követte a férfit, aki az izlandi lávakőből készült pultra borulva sírt a (használaton kívüli) halványzöld Alessi gyümölcscentrifuga mellett. – Mindent elrontok. – Fintan nincs jól. Nem tehet róla. Ha semmit sem csinálnál, azon is felkapná a vizet. – Nem ismerek rá, egyfolytában csak morog, mint a bolhás kutya. Mintha nem is Fintant látnám. – Nehéz időket él át – felelte vigasztalólag Tara. – Ezt én is elmondhatom magamról. – Gyere! – terelte vissza Tara a férfit a nappaliba, ahol kínos hallgatásba burkolózva várták, hogy Katherine megjöjjön a bevásárlókörútról, ahova JaneAnnt és Timothyt kísérte el. – Elmegyek zuhanyozni. Hetek óta erre várok – jelentette be Fintan. – De hiszen alig állsz a lábadon. – Majd megoldom valahogy – felelte a férfi, gyilkos pillantást vetve a többiekre. Sandro és Tara görcsbe rándult gyomorral ült a nappaliban: azon töprengtek, hová tűnhetett a Fintan hazajövetele fölött érzett örömük. Hirtelen furcsa nyüszítést hallottak a fürdőszoba felől. A másodperc törtrészéig zavartan meredtek egymásra, majd talpra ugrottak és az ajtóhoz rohantak. Fintan a zuhanykabin mellett kuporgott, meztelen, csontsovány testéről víz csurgott a fürdőszobakőre. Érthetetlenül motyogott magában, arckifejezése mélységes undorról tanúskodott. Itt valami nem stimmel, gondolta magában Tara. Mintha nem is Fintant látta volna maga előtt. Aztán rájött, mi zavarja. A férfi kopasz volt. Vállára és mellkasára hajtincsek tapadtak. De a fején egy sem volt. Sandro és Tara arra nézett, amerre Fintan mutatott az ujjával. A zuhanykabin aljára. Három habos tusfürdőcsík vezetett a lefolyóig. Amely el volt dugulva. A hajtincsektől. Rengeteg volt belőlük. Feketék voltak, vastagok, és vizesen csillogtak. Szivárványszínben tündököltek a sampontól, amit Fintan már nem tudott lemosni, mielőtt a hajszálai elváltak volna a fejétől. – A hajam! – nyögte ki nagy nehezen a férfi. Tara bőgni tudott volna. – A hajad – bólintott.

– Kopasz lettem. – Majd visszanő, ha meggyógyultál. – Sandro hangja remegett a döbbenettől. – Nem mondták a kórházban, hogy ez is benne van a pakliban? – kérdezte Tara gyengéden. – De igen, csakhogy eszembe sem jutott, hogy velem is megtörténhet… Nem gondoltam volna, hogy idáig jutok… az összes hajam – dadogta Fintan. – Nézzétek csak meg. Kész horror! – Gyerünk innen! – Sandro egy óriási fürdőlepedőt akasztott le a fogasról, és gyengéd mozdulatokkal törölgetni kezdte Fintant, mint anya a gyermekét. A kezét, a karját, a hónalját, a mellkasát. – Emeld föl a lábad. – Sandro a padlón térdelt, és Fintan lábujjait szárítgatta, miközben Fintan reszketve lapult a falhoz. – Most a másikat. Tara sajgó szívvel szedegette össze a nedves hajtincseket. Ez már a vég. A szomorú vég. Fintan turbánt kanyarított a feje köré, majd a hálószobába ment, levetette magát az ágyra, és sírva fakadt. Fél órán keresztül úgy üvöltött, mint egy csecsemő, miközben Tara és Sandro tehetetlenül tördelte a kezét. – Szörnyen nézek ki – zokogta Fintan el-elcsukló hangon. – Ször. Nyen. Né. Zek. Ki. – Ugyan már! – De igen. – A férfit ismét elfogta a kétségbeesés. – Ször. Nyen. Né. Zek. Ki. Ször. Nyen. Né. Zek. Ki. – Majd visszanő, ha meggyógyultál. – Soha nem fogok meggyógyulni. Kisvártatva Fintan felkelt, és a tükörhöz lépett. Kínzó lassúsággal lehámozta a fejéről a törülközőt, és kényszerítette magát, hogy – először profilból – alaposan szemügyre vegye új képmását. – Te jó isten! – vonaglott meg az arca, amikor végül szemből is megnézte magát. – Mindjárt megőrülök! – Keserű, csillapíthatatlan kétségbeeséssel simított végig tükörsima koponyáján. – A fejem ékessége. Eltűnt. Eltűnt. Olyan ronda vagyok nélküle, mint a bűn. – Ugyan már, ugyan már! – Jézus, Mária! – Fintan észrevett valamit, majd a kezébe temette az arcát. – Az egyik fülem magasabban van, mint a másik. – Ugyan már! – De igen. Nézzétek csak meg. A férfinak igaza volt. – Nem is tudtam, hogy ilyen göcsörtös a fejem. Tejó isten, milyen ronda vagyok! És ez még csak a kezdet. A következő a szempillám lesz. Meg a szemöldököm. Meg a „tudjátok micsodám”. – Szerzünk neked parókát. – Tara le volt sújtva. – A „tudjátok micsodádra” nem fogunk kapni, de a fejedre biztosan. – Hé! – kiáltott fel a lány erőltetett vidámsággal. – Végtére is meleg vagy. Szégyen, gyalázat, hogy még parókád sincs! – Most, hogy mondod – vidult fel Fintan –, valahol lennie kell egy Pamela Anderson-parókának. – Nem kellett volna zuhanyoznod – siránkozott Sandro. – Lehet, hogy akkor nem hullott volna ki a hajad. – Már úgyis csak a szentlélek tartotta – vallotta be Fintan. – Kívülről úgy látszott, mintha volna hajam, pedig valójában már régen hullani kezdett. Csak idő kérdése volt, mikor kopaszodom meg teljesen. Egyszerűen nem bírtam szembenézni a ténnyel. Mire is emlékeztette ez Tarát?

Időközben Katherine is nehéz perceket élt át. A barátok abban állapodtak meg, nem lenne okos rögtön a hazaérkezése után túlterhelni Fintant, ezért Katherine kapta azt a feladatot, hogy egy darabig foglalja le JaneAnnt és Timothyt. Milo is szívesen segített volna, de sajnos nem tudott elszabadulni.

Szó szerint. Liv igazi boszorkány volt. Mivel JaneAnn és Timothy másnap készültek hazamenni, és ajándékot akartak venni Ambrose-nak, Jerome-nak meg az összes szomszédnak, aki gondját viselte a gazdaságnak, amíg ők nem voltak otthon, Katherine bevásárlókőrútra vitte őket. A lány a Harrods áruház mellett döntött, mert ez volt a turisták kedvenc helye, de alaposan melléfogott. JaneAnn megállás nélkül azt kántálta, milyen drága minden, és mekkora erkölcstelenség ilyen borsos árakat megállapítani, Katherine pedig nem volt abban az állapotban, hogy lecsillapítsa az asszonyt, mivel egyfolytában azon járt az esze, hogyan menjen be hétfőn az irodába, és hogyan nézzen ezután Joe Roth szemébe. Micsoda szégyen! Miközben JaneAnn fennhangon azon morfondírozott, mi kerül huszonöt fontba egy kenyérvágó késen, amikor biztosan tudja, hogy Knockavoyban, a Fő utcán, Tully vasáruboltjában négy ötvenért gyönyörű késeket lehet kapni, Katherine éppen azon rágódott, mi lesz, ha Joe, miután „meggondolja” a dolgot, úgy dönt, hogy nem akar beülni vele egy italra. – És ha kicsorbul, Curly Tully ingyen megfeni – hallotta távolról JaneAnn hangját. – Úgy látom, Katherine, ez itt nem szokás. Szólok is annak a lánynak – mutatott JaneAnn a pénztárosnőre –, hogy beszéljen az apjával. – Fölösleges – felelte Katherine elcsigázottan. – Az a lány csak alkalmazott. Nem hiszem, hogy rokonságban áll Harrodsékkal. Timothy mindenáron ajándékot akart venni a feleségének, Esthernek. – Foglald le JaneAnnt – súgta oda Katherine-nek –, én addig körülnézek a fehérneműosztályon. Timothy negyedóra múlva tért vissza, egy piros-fekete fehérneműszettet dugdosva a háta mögött, amelyet Esther a békesség kedvéért egyszer magára erőltet, aztán úgy tesz, mintha ellopták volna. Amikor kiléptek a Harrodsból, JaneAnn odament egy utcai árushoz, és vett tőle két „Az anyám Londonban járt, de csak ezt a ronda pólót kaptam tőle”, három „Az anyósom Londonban járt, de csak ezt a ronda pólót kaptam tőle” és hét „A szomszédom Londonban járt, de csak ezt a ronda pólót kaptam tőle” feliratú pólót. Sikerült rávennie az árust, hogy hatvan fontért adja a tizenkét pólót, amelynek darabja hét font ötven volt. Miután elköszöntek az összezavarodott férfitól, akiben erős volt a gyanú, hogy ráfizetéssel adta el az áruját, taxiba ültek és Fintan lakására hajtattak. Ott egy furcsa szerzet köszöntötte őket, aki a megszólalásig hasonlított Fintanre, de derékig érő szőke haja volt.

Vasárnap reggel mindannyian kivonultak a repülőtérre, hogy útjára bocsássák JaneAnnt és Timothyt. JaneAnn csak a magas színvonalú egészségügyi ellátás miatt volt hajlandó beleegyezni, hogy Fintan Londonban maradjon. Volt idő, amikor az asszony még megvetéssel beszélt a gyógyszerekről, és egyedül az ima erejében hitt, különösen, amikor valaki más betegedett meg, nem a közeli hozzátartozója. Számtalanszor megtörtént, hogy ezeket a varázslatos szavakat motyogta maga elé Knockavoy főutcáján: – Az orvosok hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt, az igazi gyógyulás a hit erejében rejlik. A hit ereje csodákra képes! Most azonban semmit sem bízott a véletlenre. Megkérte Sandrót, vigye el Fintant Lourdes-ba (vagy Knockavoyba, ha nem telik franciaországi utazásra), de azt is a férfi lelkére kötötte, hogy Fintan próbálja ki az összes létező gyógyszert. JaneAnn hosszasan köszöngette Katherine-nek a szíves vendéglátást. – Adok neked valamit. – Észrevétlenül egy pici, nehéz csomagot nyomott Katherine kezébe. – A Prágai Kis Jézus szobra. Ne ijedj meg, ha leesik a feje. Szerencsét hoz. – Az asszony egészen közel hajolt Katherine-hez. – Vigyázz Fintanre. És hívj fel gyakran. Karácsonykor várunk benneteket. – Még közelebb nyomakodott Katherine-hez. – És minél előbb próbálj meg összemelegedni azzal a fiatalemberrel – utasította a lányt. – Szerelem nélkül nincs élet. Nézd csak meg, milyen boldog Milo Livvel.

– Megteszem, ami tőlem telik – dünnyögte Katherine. JaneAnn Tarához lépett, és megeskette a lányt, hogy az élete árán is megvédi Fintant. – És mondd meg annak a fiatalembernek, sajnáljuk, hogy nem ismerhettük meg személyesen. Hirtelen éles fájdalom hasított Tara szívébe. Mélységesen szégyellte magát Thomas tapintatlansága miatt. – Nagyon sok a dolga. – Hát persze hogy sok, hiszen tanár. Nagyon felelősségteljes munkát lát el. Remélem, karácsonykor el tudod hozni magaddal. Hacsak – tette hozzá az asszony kedvesen – meg nem teszed, amire Fintan kér. Akkor biztosan nem találkozunk. Tara elkeseredetten állt egyik lábáról a másikra. Jól tudta, bármi történik is, JaneAnn nem fog találkozni Thomasszal.

51

Hétfő reggel Katherine torkában dobogó szívvel, megsemmisülten lopakodott be az irodába. Hogy nézzen Joe Roth szemébe? És ami még rosszabb: mi lesz, ha a férfi szóra sem méltatja az átlátszó meghívást? Akkor megölöm magam, gondolta magában a lány. Katherine-nek még az is megfordult a fejében, hogy beteget jelent. Már-már meghaladta az erejét a feladat, hogy eldöntse, erősen kifesse-e magát, hogy az arca hetyke nemtörődömséget sugalljon, vagy egyáltalán ne viseljen sminket, abban a reményben, hátha sápatag arcával sikerül beleolvadnia a környezetébe. Megpróbált pozitívan gondolkodni. Miután hazaért a repülőtérről, végre megint összebújhatott a távkapcsolójával. Fintant pedig kiengedték a kórházból. Csupa jó hír. Még akkor is, ha Fintan savanyú és rosszkedvű volt – amikor a lány szomorúan elmesélte neki, hogyan alázkodott meg Joe Roth előtt, csak egy kurta horkantásra méltatta. Katherine hiába fogadta meg magában, hogy nem néz Joe-ra, amikor levette a kabátját, egy pillanatra összevillant a tekintetük. A lány villámgyorsan lehajtotta a fejét. De nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi mosolyog. Mosolyog? – kérdezte egy paranoid hang. Vagy nevet? Katherine egész hétvégén és most is azon imádkozott, bárcsak az egész megalázó helyzetet egyszer és mindenkorra semmissé tenné a férfi azzal, hogy randevúra hívja őt. Maga elé képzelte, amint Joe könnyedén odalépdel hozzá, felül az asztalra, és cinkosan, jelentőségteljesen így szól: – Mi legyen a projekttel, amiről pénteken volt szó? Nem beszélhetnénk meg egy ebéd mellett? De semmi ilyesmi nem történt. A férfi makacsul a helyén maradt, és ahogy telt-múlt az idő, a lány kezdte lejjebb adni az igényeit. Nem muszáj együtt ebédelniük. Egy ital is megteszi. Aztán arra gondolt, hogy az ital sem lényeges. Egy egyszerű, frissítőktől mentes séta is elegendő. És az sem fontos, hogy a férfi személyesen hívja meg. Egy telefonhívás is megfelel a célnak. Vagy egy e-mail. Vagy egy cetli. Egy órakor már bárminek örült volna. Mondjuk, egy papírrepülőnek, amelyen az áll: „Nincs kedved lefeküdni velem?” De hiába reménykedett. Joe délután sem mutatkozott, miközben Katherine lázasan próbált mentséget találni a férfi viselkedésére. Lehet, hogy Angie-vel találkozik – bár ez nem tűnt túl valószínűnek. Ebben az esetben Joe azt mondta volna: „Barátnőm van”, nem pedig azt: „Még meggondolom.” De ha nem Angie jelenti az akadályt, akkor csak egy magyarázat marad: a férfi egyszerűen fütyül Katherine-re, ami elég rémisztő gondolat. így hát a lány villámgyorsan ismét azon kezdett morfondírozni, vajon Angie lehet-e az oka mindennek. De akkor Joe miért nem említette, hogy barátnője van? Katherine egyfolytában ezen törte a fejét, mintha mókuskerékbe szorultak volna a gondolatai, amíg le nem telt a munkaidő. Megvan a magam élete, nem szorulok mások könyörületére – próbálta sugallni a testtartásával, amikor elhagyta az irodát. Kedden fölkelt, és elölről kezdte az egészet, amíg egy óra múlva Tara föl nem hívta, hogy a nem létező fejlemények felől érdeklődjön. – Még mindig undok veled? – kérdezte. – Nem, elég barátságos, amikor sikerül elkapnom a pillantását. Ami nem fordul elő túl gyakran – vallotta be Katherine. – Föl se merem emelni a fejem. – Ha barátságos, az jó jel – vigasztalta a lányt Tara. – Nem a barátságára vágyom. Éppen elég barátom van! Szerdán Katherine végre maga előtt is hajlandó volt elismerni, hogy minden hiába. Éppen elég időt adott Joe-nak, a végsőkig kitartott. Az utolsó csepp reménye is elpárolgott. A férfi kikosarazta – méghozzá végérvényesen. Meggondolta a dolgot, és arra az elhatározásra jutott, hogy nincs kedve az egészhez.

Katherine már várta, mikor zuhan vissza a kétségbeesésbe. Amikor csalódás érte, mindig egy lépéssel közelebb került a halálhoz. Egy kicsivel haloványabb lett az életkedve. Ezúttal azonban, furcsa módon, nem érzett keserűséget. Vajon miért nem? – morfondírozott magában. Mert máshol jár az esze, nevezetesen Fintannél? De hiszen a Fintan miatt érzett aggodalma sem akadályozta meg abban, hogy felajánlkozzon Joe Rothnak. Bármi is történt, a lány, furcsa módon, biztos volt benne, hogy az élet megy tovább, ő pedig nem fog összeomlani. Tudta, hogy ígéretes jövő vár rá. Joe Roth kikosarazta ugyan, de amíg él, minden lehetőség nyitva áll előtte. Aznap este hat hét óta először ment dzsiggórára, utána pedig Tarával, Liwel és Milóval találkozott az All Bar One-ban – Sandróék kettesben akarták tölteni az estét. Amikor a bárban körbeülték az asztalt, Katherine meglepődve tapasztalta, hogy kitörő öröm fogja el. Boldog volt, hogy nem kell otthon gubbasztania, alig várta, hogy kiereszthesse a gőzt. Nemcsak a Joe Roth-ügy okozta görcsös nyugtalansága foszlott semmivé, hanem a Fintan miatt érzett aggodalma is – amely hetek óta súlyos teherként nyomta a vállát. Milo a felismerhetetlenségig megváltozott: már nem az a falusi surmó volt, aki kevesebb mint egy hónappal azelőtt Londonba érkezett. A frizuráját szépen formára igazították, aminek köszönhetően az végre nem úgy festett, mint amit láncfűrésszel nyírtak le. A férfi ráadásul vadonatúj szerelésben feszített, amelynek minden öltése a trendi, divatbolond Liv keze nyomát viselte magán. Milo elképesztően jóképű volt: dús, göndör, fekete haja és tengerészkék szeme mindenkit megbabonázott. – Ezt nézzétek meg! – mutatott nevetve extravagáns, aszimmetrikus cipőjére. – A leggázosabb cipő, amit valaha is láttam. Valami hülye helyről való. Mi is a neve: Tilos Balos? – A férfi segélykérőén nézett Livre. – Tilos a Piros – dünnyögte a lány. Kivételesen ő volt az, aki kijavította a másikat, nem fordítva. Nagyon élvezte a helyzetet. Milóék a szerelem kezdeti, antiszociális szakaszában jártak, és miközben kelletlenül beszélgetést próbáltak kezdeményezni Tarával és Katherine-nel, egyfolytában öszszebújva sutyorásztak és vihogtak, egymás ujjaival babráltak, vagy futó csókokat leheltek egymás ajkára. Milo odasúgott valamit Livnek, mire a lány lesütötte a szemét, szélesen elmosolyodott, megböködte Milo Diesel-ingbe bújtatott oldalát, és tettetett felháborodással így szólt: – Hagyd abba! Milo tovább dünnyögött. Nagyon pimasz ajánlatot tehetett, mert Livnek még szélesebb mosolyra húzódott a szája. – Hagyd már abba! – suttogta a lány kuncogva, és megint oldalba bökte a férfit. Amikor Milo ismét Liv füléhez hajolt, és Liv jó erősen megszorította a férfi Carhartt-nadrágba bújtatott térdét, Tara és Katherine döbbenten nézett össze. – Az isten szerelmére! – fakadt ki Tara. – Mit kértek inni? – kérdezte Katherine Milótól. A férfi a füle botját sem mozdította: továbbra is Liv hajába fúrta az orrát, úgy sutyorgott. – Mit kértek inni? – kérdezte Katherine, valamivel hangosabban. A negyedik próbálkozásra Milo kábultan felé fordult. – Jaj, bocs, kérdeztél valamit? – Úgy tűnik, okosabb, ha magunk gondoskodunk a szórakozásunkról – jegyezte meg Tara. Amikor kihozták a bort, Tara lázas faggatózásba kezdett. – Még mindig magad alatt vagy Joe miatt? – Nem, egész jól érzem magam – felelte Katherine. – Úgysem vallanád be az ellenkezőjét – jegyezte meg Tara szomorkásan. – Sosem szoktad. – Nem, komolyan beszélek. – Katherine arcáról sugárzott az őszinteség. – Jól vagyok. Nagyon fáj,

hogy Joe kikosarazott, de azért nyertem is az üggyel. Bátor voltam, és mertem kockáztatni. – Csak azért mondod, hogy rávegyél, hagyjam el Thomast. – Tara akkorát slukkolt a cigarettájából, mintha mérget szívna ki egy sebből. – Ordít rólad, hogy meg vagy elégedve magaddal. Engedelmeskedtél Fintannek, és most az orrom alá akarod dörgölni, micsoda gyáva nyúl vagyok. – Ugyan már! – legyintett Katherine. – Várj csak, megpróbálom elmagyarázni. Emlékszel arra, amikor igyekeztünk elképzelni, mihez kezdenénk, ha csak fél évünk lenne hátra? Tara összeráncolta a homlokát. – Amikor azt mondtuk, az élet arra való, hogy élvezzük? – folytatta Katherine. – Amikor azt mondtuk, minden pillanatot ki kell használni? Emlékszel? – Az élet nem főpróba. Éppen eleget fekszünk majd a sírban. Minden pillanatot ki kell élvezni. – Tara hangjából csak úgy áradt a gúny. – Pontosan! – Nem veszed észre, hogy gúnyolódom? – kérdezte Tara nyugtalanul. – Jaj, tényleg? Észre se vettem. Mindegy, én akkor is úgy érzem, hogy újjászülettem. És boldog vagyok – felelte Katherine egyszerűen. – De hát te mindig olyan cinikus voltál – kiáltott fel Tara gyámoltalanul –, ráadásul kosarat kaptál egy jó pasitól. Minden normális nő ki lenne akadva. – Ki tudja – felelte Katherine ravaszkásan –, lehet, hogy nemsokára megismerkedem valakivel. – De… – Tarának zúgott a feje. Katherine nem szokott így beszélni. – Például vele – bökte oldalba Tarát Katherine, és a bárpultnak támaszkodó jóképű, szőke férfi felé intett a szemével. Amikor Tara odanézett, a férfi egyenesen Katherine-re mosolygott. Tara Katherine felé fordult, aki ahelyett, hogy egyes (hűvös megvetés) vagy kettes (hűvös megvetés, némi ellenségességgel vegyítve) fokozatú pillantással sújtotta volna a fickót, viszonozta a mosolyt. Nem ért fülig a szája, de kétségtelenül mosolygott. Ebben a pillanatban Tara rájött a megdöbbentő igazságra. Katherine nem viszonozta a szőke férfi mosolyát. Ő kezdeményezett. Mi folyik itt? Katherine-t szokatlan, kissé frivol hangulat lengte körül. A lány nem úgy viselkedett, mint máskor, ami valahonnan ismerős volt Tarának. Kire is emlékeztet Katherine? Egy távoli ismerősre. Aha! Hirtelen minden a helyére került. Milyen különös! Az anyjára, Deliára.

Csütörtökön Katherine kissé másnaposan ment dolgozni, és továbbra sem bánkódott túlságosan, hogy Joe Roth nélkül kénytelen leélni az életét. Csalódott ugyan, mégis meg volt győződve arról, hogy minden rendben lesz. A munka segített elterelni a gondolatait. De a fix aktívák számolása közben hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Joe felé pillantson. Minden idegszálával a képernyőre összpontosított, megpróbált ellenállni. És ellenállni. De a vágyakozás olyan erővel gyötörte, hogy végül megadta magát. Észrevétlenül oldalra fordította a fejét, és a szeme legcsücskéből egészen röpke pillantást vetett a férfira. Lángba borult az arca, amikor meglátta, hogy a férfi is őt figyeli. Lopva, suttyomban, de teljes intenzitással. Aztán, amikor egymásba fonódott a tekintetük, Joe elmosolyodott. Szélesen, cinkosan, jelentőségteljesen. Ez meg min vigyorog? A lány újra a számítógép felé fordult. A képernyő bal felső sarkában egy kis boríték villogott. Új üzenete érkezett. Katherine rákattintott az egérrel, és kinyitotta. Egy e-mail volt. Joe-tól.

52

A bocsánatkérés napján Joe Roth azt ígérte Katherinenek, még meggondolja a dolgot. És Joe Roth állni szokta a szavát. így hát meggondolta a dolgot. Gyakorlatias ember lévén, amikor Katherine szexuális zaklatással vádolta meg, azon nyomban elfojtotta magában a lány iránti érzéseit. De nem öntötte nyakon őket keserű epével, hogy azok felismerhetetlen undormánnyá bomoljanak szét. így hát, bár alaposan elhalványultak, tökéletes épségben maradtak fönn, és bármelyik pillanatban készek voltak a megújulásra. Joe nem pusztán randevúra akarta hívni Katherine-t: valami elképesztően különleges helyre szerette volna vinni a lányt. Olyan helyre, amelynek varázsa van. Olyan helyre, amely kivételes jelentőséggel bír. Olyan helyre, amely kifejezi, mennyire nem közömbös neki a lány. De hová? Egy osztályon felüli étterembe? Hőlégballonozni? Hosszú hétvégére? Egy vidéki panzióba? Rejkjavikba? Vagy Barcelonába? Csak a legeslegjobb jöhet számításba. A férfi hiába törte a fejét egész hétvégén. Hétfőn és kedden is elkerülte az ihlet. Szerdán azonban végre világosság gyúlt az agyában. Nagyszerű ötlete támadt. Pontosan az a fajta program volt, amely megfelel egy Katherine-kaliberű nőnek. De mikorra tudja kivitelezni? Jövő szombatra? Az ilyesmi rendszerint hónapokba szokott telni – még a várakozólistán lévőknek is nyolc hetet kell várniuk. A férfi rájött, hogy a haveija, Rob segítségére lesz szüksége, másképp semmire sem megy. Magától nem tudja elintézni a dolgot. Még aznap este felugrott Robhoz, mert egy ilyen óriási kérés személyes látogatást kívánt. – Megismerkedtem egy lánnyal – bocsátotta előre Joe. – Tudom. – Nem, most egy másikról van szó. – Ejha! – Katherine-nek hívják, és egészen különleges nő. – Örülj neki, haver. – Egy óriási szívességre szeretnélek kérni. Rob szemhéja idegesen rebbent meg. – Miről van szó? – A szombatról… – A szombatról! – kiáltott fel Rob. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy… – De igen – felelte Joe jelentőségteljesen. – Azt már nem, haver – üvöltötte Rob, és hátrálni kezdett. – Szó se lehet róla. Nem vagyok hajlandó megtenni, ne is próbálj rábeszélni. Tudom, hogy fájdalmas a visszautasítás, de… – Egy balegyenes még fájdalmasabb. – Á, szóval így állunk. – Csak mert mindenre el vagyok szánva. – Te vagy a legjobb haverom. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmire vetemedsz. – Bocs, haver, de ez van. Nincs más választásom. – Ki ez a nő? Pamela Anderson? – Még nála is tutibb. Na, mit döntöttél? Igen? Vagy igen? – Nem akarod inkább máshova vinni? – Nem. Katherine a legjobbat érdemli. Gyerünk, Rob. Nem leszek hálátlan. Bármennyit hajlandó

vagyok fizetni. – Sokra megyek a pénzeddel. Vérig sértettél. – Ezt vegyem igennek? – Még meggondolom. – Nem, most azonnal tudni akarom. Rob elképedve bámult Joe-ra. – Ejha! Te aztán rendesen bepörögtél. – Lehet. – De én is – vakkantotta oda Rob agresszívan Joe-nak. – Az baj. Ne csináld már! Kétszáz rongy? Rob felsóhajtott. Ez nem az ő napja. – Na jó. Kétszázötven, és kvittek vagyunk.

Csütörtök délután Tara íróasztalán megcsörrent a telefon. Katherine volt a vonal túlsó végén, a hangja szomorúan csengett. – Mi baj? – kérdezte Tara visszafojtott lélegzettel, és fegyelmezetten várta a Fintannel kapcsolatos rossz híreket. – Kaptam egy e-mailt az emberünktől. – És? – Szombaton találkozni akar velem. Tara majdnem szívszélhűdést kapott. – Ezt nem hiszem el! A múltkor még azt mondtad, a pasi szörnyen bunkó volt, és egész héten levegőnek nézett. Most meg közlöd velem, hogy szombat este randiztok! Szép kis barátnő vagy! – Nem szombat este. Szombaton. – Párizsi kiruccanás? Katherine nevetésébe különös keserűség vegyült. – Ó! Ebéd? Valami elit helyen? – Nem. – Akkor mi? Az állatkert kilőve. November van. – Nem, ööö… – Katherine alig bírt megszólalni, anynyira szégyellte magát. – Hová mentek? – Hát… izé, ööö… izé… – Mondd már! – Focimeccsre – nyögte ki nagy nehezen Katherine, émelygő gyomorral. Nehezen tűrte a nyilvános megaláztatást. – A foci nagyon menő mostanában – jegyezte meg Tara óvatosan. – Ne strapáid magad. – Ki játszik? – Minden ezen múlott. Vajon Katherine egy felázott külvárosi pálya szélén fog ácsorogni harmadmagával, hogy szemtanúja legyen, amint két névtelen csapat mindenkit halálra untat a játékával? Vagy egy hatalmas, szexi stadionban – ahol van minden: ülőhely, hamburger, műsorfüzet és csapatjelvényes bugyi – izgul végig egy első ligás mérkőzést, amelyre többe kerül a jegy, mint egy színházi premierre a West Enden? – Nem is tudom. Az Arsenal meg még valaki. – Az Arsenal! – Tudom. Jaj, Tara, bárcsak soha ne keveredtem volna bele ebbe az egészbe! Legszívesebben a föld alá bújnék szégyenemben. Micsoda pofátlan alak! Ha nem Fintanről lenne szó… – De hát az Arsenal meccseire egy vagyonba kerül a jegy!

– Tényleg? – Katherine kezdte jobban érezni magát. – Az Arsenal meccsére nehezebb jegyet szerezni, mint engem belepréselni egy 36-os farmerba. – Honnan tudod? – Ravi is az Ágyúsoknak szurkol. – Kiknek? – Az Ágyúsoknak. Az Arsenalnak. Úristen, rengeteget kell még tanulnod. Jobb lesz, ha elvégzel egy gyorstalpalót Ravinél. Ravi elhúzta az ujját a torka előtt, és rémülten forgatta a szemét. Rettegett Katherine-től. Nem hatotta meg a lány titokzatossága, inkább borsózott tőle a háta. – Mióta vagy ilyen tájékozott fociügyben? – kérdezte Katherine. – Amióta Ravi lett a totófelelős. Mit ír Joe az e-mailben? – Tara izgatottan markolászta a telefonkagylót. – Szóról szóra akarom hallani. Katherine lopva körülpillantott az irodában, és még jobban lehalkította a hangját. – Olvasom: „Szombat délután, Highbury. Egy pofa sör, az Arsenal-Everton meccs és te. Mit szólsz hozzá? ígérem, utána elmagyarázom a lesszabályt és elviszlek vacsorázni.” Tara alig bírt megszólalni, úgy meghatódott. – Gyönyörű! – szipogta. – És még vacsorázni is elvisz! Ezt nevezem! – Hááát… – Katherine szívét elöntötte a büszkeség. – Hát bizony! – Azt szeretném kérni tőled – mondta Katherine ravaszkásan –, hogy szombatig még ne hagyd el Thomast. Lehet, hogy szükségem lesz a lakásra. – A fene egye meg! – siránkozott Tara. – Pedig pont ma este akartam szakítani vele. – Na, persze! – Mit veszel föl? – kérdezte Tara virgoncán. — Vegyél farmert! Bárcsak én is megtehetném! Szigorúan megparancsolom, hogy farmert vegyél föl. Jó? Cipzáras csípőfazont. Négyszeresen megparancsolom. Ötszörösen megparancsolom. – De mi van, ha…? – Ha? – Ha, tegyük fel… tudod, izé, összejövünk? – Katherine Casey! Az első randin? Meg vagyok döbbenve! – Az egész lábam meg hasam csíkos lesz. Ami nem túl izgató látvány. És milyen fehérneműt vegyek? – kérdezte Katherine pimaszul. Tara elképedt ennyi nyíltságon. – A harisnyatartóra meg a többi cuccra célzol? – Ühüm. – Támogatom az ötletet. Éppen ideje, hogy végre férfiszem is lássa őket. De igazad van, nem farmer alá valók. Miért nem szerzel egy „Highburyben lőttem kapura” feliratú bugyit? Joe-nak biztosan tetszene. Vagy tudod mit? Ne is vegyél bugyit. Ha még a punciszőrödet is leborotválod, a pasi el lesz ragadtatva. Ha-ha-ha-ha! Katherine már bánta, hogy annak idején megosztotta Tarával a Gillette-incidenssel kapcsolatos aggályait. – Fintan odalesz a gyönyörűségtől – mondta Tara éneklő hangon, és közben szinte repdesett örömében. Minél közelebb kerül egymáshoz Katherine és Joe, Fintan figyelme annál kevésbé fog rá összpontosulni. Bár, ha jobban meggondolja, a férfi éppen a minap hozta elő újra a témát. De az már majdnem egy hete volt. Nem mintha ettől bárki is nyugodtan ülhetne a babérjain.

53

– Nahát! – kiáltott fel Ravi, amikor Tara letette a kagylót. – Nahát – helyeselt Tara. – Szóval sikerült összehoznia a randit azzal a fickóval. – Sikerült bizony. – És a csákó az Arsenalnak szurkol. Máris megkedveltem. De ami a nőket illeti, nincs túl jó ízlése. – Ravi! – Tara egy pillanatra felfüggesztette a zsörtölődést, és a hasára szorította a kezét. – Jaj, Ravi… – Mi van már megint? – Mandulaillatot érzek. Manduláskeksz-illatot. Tara ismét csökkentett fejadagon élt. Már nemcsak a képek és a hangok emlékeztették őt az evésre, hanem a szagok is kísértették. Az egész reggel kezdődött, amikor az eperillatú autóillatosító a gumicukorka édeskés aromáját juttatta a lány eszébe. Tara sürgető vágyat érzett arra, hogy lefékezzen egy újságosbódé előtt, és fölvásárolja az egész készletet. Amikor kiért a Westwayre, minden megváltozott: ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy végignyalja magát, ínycsiklandó, édes Bountyés kókuszfagyiillatot érzett. Egészen addig nem bírt magával, amíg rá nem jött, hogy a testápoló, amivel a reggeli zuhanyozás után kente be magát, kókuszillatú volt. Amikor a lány beért az irodába, majdnem elepedt egy kis citromos túrótortáért. Az egész épületben érezni lehetett az illatát. Tara már attól félt, kezd becsavarodni, amikor Ravi felvilágosította, hogy a takarítónők citromillatú tisztítószerrel mosták fel a folyosót. – Hol érzed a mandulás kekszet? – kérdezte Ravi. Tara Teddy és Evelyn felé mutatott, mire Ravi felállt, hogy körbeszaglássza őket. – Mit csinálsz? – tudakolta Teddy. – Tarának segítek. Használ valamelyikőtök mandulás parfümöt? Vagy mandulás szappant? – Igen – felelte Evelyn döbbent hangon –, ma reggel mandulás samponnal mostam hajat. – Megkérhetlek, hogy használj más márkát, amíg Tara helyre nem jön? – kérdezte Ravi. – Valami nem ehetőt. – Persze. – Evelyn szánakozva méregette Tarát. – Az eukaliptusz megfelel? – Bocs – dünnyögte Tara megsemmisülten. – Ne is figyelj rá… Tarát egész nap üldözték az ennivalók. Amikor Ravivel együtt kimentek a Hammersmithbe, hogy ismét céltalan ődöngéssel üssék el az ebédidőt, a lány átmenetileg egy újfajta tartós Clinique rúzsra lett figyelmes. Olyannyira, hogy rögtön kettőt is vett belőle. Am amikor kiléptek az utcára, a jelzőlámpa zöld, sárga és piros fényei olyan kísértetiesen emlékeztettek egy-egy óriási gumicukorra, hogy Ravinek szinte erőszakkal kellett visszatartania a lányt, nehogy felkússzon a rúdon, és nyalogatni kezdje az üvegköröket. – Veszek neked egy kis sült krumplit – ajánlotta fel a férfi. Tara megrázta a fejét. – Tegnap este az egész heti kalóriakeretemet kimerítettem. Milo O’Grady az oka. Az ivászatután elcipelt minket egy vietnami étterembe. Mindent ki akar próbálni, amit csak London nyújthat. – Muszáj enned – mondta Ravi, tőle szokatlan bölcsességgel. – Most, hogy Fintan beteg, nem egy habos torta az életed. – Az élet megy tovább. – Nagyon kemény vagy. – Egyáltalán nem. Teljesen felőrlődöm Thomas és Fintan között. – Hogy állnak a dolgok Thomasszal?

– Szörnyen! Nem tudom, miért, de feltűnően udvariasak vagyunk egymáshoz. Egyfolytában attól rettegek, hogy valami borzalmas dolog fog történni. – Lehet, hogy csak Fintan miatt aggódsz. – Nem – felelte a lány. – Illetve, nem egészen. Ami csak tovább súlyosbítja a helyzetet. Hogyan görcsölhetek a kedvesem miatt, amikor az egyik legjobb barátom beteg? De az a helyzet – tette hozzá gyorsan Tara –, hogy bár Fintan pocsékul néz ki, még nyolc hónapig kezelésre fog járni, tehát rengeteg ideje van, hogy meggyógyuljon. És mivel szemmel láthatóan nem romlott az állapota, minden olyan, mint… nos, azt azért nem mondanám, hogy mint régen – dünnyögte Tara –, de kezdem megszokni a helyzetet. Katherine ugyanígy érez. Liv szerint ez is egy túlélési technika, mivel az ember nem bírja elviselni az állandó rettegést. így válik az abnormálisból normális. – Jaj, ezek a nők! Miért kell mindent túlbonyolítani? – Te jó ég! Most bevillant! – Tara hirtelen megtorpant, útját állva ezzel a karácsonyi vásárlók első hullámának, akik már nyitották volna a szájukat, hogy az ünnep hangulatához illő válogatott sértésekkel illessék a lányt, de aztán megpillantották az arcán tükröződő mély döbbenetet. – Lehet, hogy Fintan nem fog meggyógyulni. Még elképzelni is pokoli. Egyszerűen… rémes. – Igyunk valamit! – Ravi karon fogta a lányt, bevezette a legközelebbi kocsmába, leültette, és hozott neki egy gintonikot. – Fintan jobban van, amióta kiengedték a kórházból? – Á, dehogy! – Tara belekortyolt az italba, és megkönnyebbülten rázkódott össze. – Kösz, Ravi, megmentetted az életemet. Fintan nagyon rosszkedvű. Biztosan hallottál már olyan emberekről, akik a halál torkában egyenesen kivirulnak. Nos, Fintan nem tartozik közéjük. Attól a pillanattól kezdve, hogy hazajött, mindenkinek az idegeire megy: undok, követelőző, zsémbes. Persze nem tehet róla, majdnem öngyilkos lett, amikor kihullott a haja. – A lány bosszús grimaszt vágott. – Rosszul fejeztem ki magam. Fintan pocsékul érzi magát – folytatta mert a fehérvérsejtjei teljesen tropára mentek az erős dózisú kemoterápiától. Dühös és fél. De nem könnyű egyfolytában kedvesnek lenni hozzá. Tara könnyes szemmel fordult Ravihez. – Néha fel tudnám pofozni, mert én is dühös vagyok, és félek. És furdal a lelkiismeret! Ravi zavartan megcirógatta Tara kezét. – Biztos, hogy ez a normális. – Valójában fogalma sem volt róla, igaz-e, amit mond, de mindenáron segíteni akart. – Még egyet? – kérdezte reménykedve, bár Tara pohara még majdnem tele volt. – És abban is biztos vagyok, hogy Fintan nagyon fog örülni, ha meghallja, hogy Katherine becserkészte azt a fickót. – Nagyon remélem. Én sosem leszek képes megtenni, amire kér. Részben ezért is vagyok mérges. – Csak akkor tudod meg, mire vagy képes, ha kipróbálod magad. – Én igenis tudom, mire vagyok képes. Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Nem bírom elhagyni Thomast, kész, vége. – De hát az előbb mondtad, hogy nem jöttök ki egymással. – Igen, de… ez csak átmeneti állapot. Thomas féltékeny Fintanre, és ettől én is ingerültebb vagyok, de… Ne aggódj, minden rendbe jön. Nemsokára. – Ha te mondod – felelte Ravi melegen. – Edd meg, amit főztél. – Főzés – mondta Tara vágyakozva. – Evés. Másra se bírok gondolni. – Lazíts egy kicsit. – Olyan aranyos vagy! – Tara hálásan a férfi vállára hajtotta a fejét. Ravi idegesen karolta át a lányt. – Mmmm! – Tara a férfihoz simult. – De jó illa… – A lány riadtan hőkölt hátra. – Főzött krém! Főzöttkrémillatod van. Vaníliarúd, karamella. Milyen arcszeszt használsz? – JPG-t. Danielle-től kaptam. Most jut eszembe, hogy Danielle szerint a fejjegyében vanília van, bár fogalmam sincs, mi az a fejjegy.

Munka után Tara meglátogatta Fintant, elvitt neki egy kínai természetgyógyászról szóló újságcikket,

amelyet Vinnie-től kapott. Sandro megállította az ajtónál. – Fintan éjjel-nappal a TV-shopot nézi – suttogta a férfi. – Már vett egy hasizomfejlesztő gépet, egy countrywestern albumot, amit lemezboltban nem lehet kapni, egy borzalmas aranyláncot karkötővel meg egy sífutógépet. Állandóan a telefonon lóg, és a kártyaszámunkat diktálja be! Fintan morcos képpel trónolt a kanapén, Diana Vreeland-turbánnal a fején. Amióta kiengedték a kórházból, savanyú volt, mint a romlott tej. Éppen csak rápillantott Vinnie cikkére, és már dobta is el. – Tara, valahányszor eljössz hozzánk, mindig újabb és újabb baromságokat akarsz kipróbáltatni velem. A homeopátiát, az akupunktúrát, a nyerskosztot, a masszázst, a színterápiát, a meditációt, most meg a kínai természetgyógyászatot. – De Fintan – mondta Tara elkeseredetten –, mit veszítesz vele, ha kipróbálod valamelyiket? Ártani nem árt. – Kapcsold be a tévét! – vágott közbe Fintan udvariatlanul. – Nézzük, milyen szórakoztató marhaságot kínálnak mára. Az unalmasakkal ellentétben. – Fintan – tördelte a kezét Sandro könnyes szemmel –, nagyon kérlek, ne csináld ezt. A végén egy barátod se marad, mindenkit vérig sértesz… – Tara miatt nem aggódom – felelte Fintan pimaszul. – Minél kegyetlenebből bánnak vele a férfiak, ő annál inkább ragaszkodik hozzájuk. Tara úgy rezzent össze, mintha arcul csapták volna, Fintan azonban, aki észre sem vette, mekkora fájdalmat okozott, buzgón nyomogatta a távirányítót. A tévé villódzó fényénél Tara némán ült a székén, arca lángolt a szégyentől. Gyűlölte, ha mások szánalmukban rajta köszörülték a nyelvüket. De mit tud tenni? Katherine is megérkezett – szokatlan módon csak kilenc után – a számológépével fölszerelkezve, hogy segítsen Fintannek és Sandrónak pénzügyi tervet összeállítani, amíg Fintan meg nem kapja a végkielégítését meg a betegágyi segélyt. – Nem szabad többet költened – könyörgött Sandro, mire Fintan vasvillaszemekkel nézett rá. – Jut eszembe! – Katherine a táskájába nyúlt, és egy újságlapot húzott elő belőle. – Találtam egy cikket a mai Independentben a csakragyógyászatról. Nem lenne butaság kipróbálni… Fintan hősiesen – bár keserűen – mosolygott. Remélve, hogy Katherine szenzációs hírei Joe e-mailjéről átbillentik Fintant a mélyponton, ahol megragadt, Tara hazarohant Thomashoz. Amikor befordult a Holloway Roadra, és parkolóhelyet keresve elkezdett körözni a háztömb körül, váratlan gondolat sejlett föl benne. Ha elköltöznék innen, olyan helyet választanék, ahol minden lakáshoz tartozik parkoló. Döbbenten ocsúdott fel. Amikor Fintan először kérte meg, hagyja el Thomast, automatikusan nemet mondott. De a férfinak sikerült bogarat ültetnie a fülébe. Aztán arra gondolt, milyen lenne egyedül, és jeges rémület töltötte el. Belépett a lakásba. Miután hazaért, mindig az volt az első dolga, hogy kiszimatolja, Thomas aznap milyen hangulatban van. A férfi ma egy csomag dolgozat fölött görnyedt, könyörtelen piros tolla minden egyes papírlapot véres mezővé varázsolt. – Hol voltál? – Fintannél. – Khhhmmm. – Hogy van Fintan, Tara? – hallotta Tara a saját, gúnytói csöpögő hangját. – Nem túl jól, Thomas, de azért köszi, hogy megkérdezted. – És velem mi lesz? – kérdezte Thomas. – Rám mikor óhajtasz időt szakítani? Thomas egyre jobban neheztelt Tarára, amiért az annyi időt és figyelmet pazarol Fintanre. Mert

bizonytalan volt saját magában. Tara azonban belefáradt, hogy kifogásokat keressen – pontosan azok is, döbbent rá a lány rémülten, kifogások. – Gondoltam, elmehetnénk valahova ma este – mondta Thomas. – Bekaphatnánk egy curryt a sarkon. – Én nem ehetek. Thomas óriási dilemma előtt állt. – Nagyon helyes, Tara. – Viszont nem volt kedve egyedül vacsorázni. – De ma estére fölmentelek a fogyókúra alól. A lány határozottan megrázta a fejét. – Bezzeg amikor annál a hülye Fintannél voltál a kórházban, bazeg, minden este telezabáltad magad! Szereznem kell egy teherautót, gondolta magában a lány. A kocsiba nem férnek be a cuccaim. De amint arra gondolt, hogy egyedül marad, elsötétült a kép. Tara bekapcsolta a tévét, ahol, érdekes módon, éppen olyan nőkről volt szó, akik többévnyi megaláztatás után meggyilkolták a társukat. – Én is így fogom végezni – nevetett Tara, és kíváncsian figyelte Thomas reakcióját. – Talán inkább én – vágott vissza a férfi magabiztosan. Miközben a férfi piros aláhúzásokkal látta el a kamaszok dolgozatait, Tara hirtelen rádöbbent, hogy amióta Fintan megbetegedett, egyre jobban irtózik Thomastól. Szokásos felindultsága megmagyarázhatatlan módon elpárolgott, amitől vakmerőnek és gátlástalannak érezte magát. Elég vakmerőnek és gátlástalannak ahhoz, hogy – furcsa módon – eszébe jusson, talán ez a megfelelő pillanat, hogy föltegye azt a kérdést. Amikor kinyitotta a száját, a szíve úgy zakatolt, mint egy gőzmozdony. Tara sokáig gondolkodott, hogyan öntse szavakba a mondandóját. – Thomas! – szólalt meg. A hangja idegesen remegett, amitől egyáltalán nem volt elragadtatva. – Na! – A férfi még csak föl sem nézett a dolgozatokból. – Semmi. Ismét hallgatásba burkolóztak. Ám az érzelmek újabb próbálkozásra sarkallták a lányt. – Thomas! – Na! – Nem házasodunk össze? A férfi, aki továbbra is lehajtott fejjel ült, fölnevetett. – Ne beszélj hülyeségeket. – Ó! – Ez jó! – kuncogott magában a férfi. – Még hogy összeházasodni! A barna földszinti nappalira súlyos, szomorú csönd borult. Tarát, különös módon, elkerülték az érzelmek – nem észlelt magán sem kiábrándultságot, sem csalódottságot, sem meglepődést — semmit. Korábban azt hitte, vigasztalhatatlan lesz. – Miért? – kérdezte Thomas kisvártatva. – Bekaptad a legyet? – Azt erősen kétlem. – Tara születésnapja óta, több mint egy hónapja nem voltak együtt. Újabb tíz perc telt el néma csöndben. – Pedig úgy nézel ki – szólalt meg a férfi. – A kurva életbe, te sem vagy egy Kate Moss! – vágott vissza Tara. Thomas felnézett a dolgozatokból, pillantása döbbenetről és sértődöttségről árulkodott. – Ez nem volt szép tőled – mondta meglepetten. – Most már legalább tudod, mit érzek. – Én csak a javadat akarom. – Én is. Thomas a lányra nézett, és a rá jellemző gyors, száz-nyolcvan fokos hangulatváltozás hatására, sokat

sejtetően elvigyorodott. – Nagy test, nagy élvezet. – A lány felé fordította az ágyékát, az arcáról sugárzó kéjvágy mindent elárult. Tara zavartan meredt a férfira, úgy ráncolta a homlokát, mintha apró betűs szöveget kellene elolvasnia. Miért fest úgy Thomas, mint egy gnóm? Tara nem akart lefeküdni a férfival. Ebben az egy dologban egészen biztos volt. – Amikor megkérdezem, összeházasodunk-e, kiröhögsz, aztán elvárod, hogy lefeküdjek veled. Nem látsz ebben semmi furcsát? Thomas őszintén meghökkent. – Jaj, Tara, most miért csinálod ezt? – siránkozott. – Teljesen rád vagyok kattanva. Nem lehetsz ilyen szemét! – Ha problémád van, oldd meg magad. – Azzal a lány felállt, és kivonult a szobából. Nem volt ideges. Maga sem tudta, mit érez. Az éhségen kívül. De már az étel puszta gondolatára is émelygés fogta el. Régen, amikor nem bírt elaludni az éhségtől, két szem altatóval szokta kiütni magát. Ez a módszer, mint mindig, most is bevált. Tara, mielőtt kábult álomba merült volna – kivételesen –, nem arra gondolt: Úgy megennék egy sonkás szendvicset! Hanem arra: Kíváncsi vagyok, mi van Alasdairrel.

54

Pénteken Tara rosszkedvűen ébredt, sajgott az állkapcsa, olyan erősen csikorgatta a fogát álmában. Megalázónak tartotta Thomas csúfondáros szavait. Mi olyan vicces abban, hogy férjhez akar menni? Már két éve együtt van a férfival. Néha megesik, hogy egy pár összeházasodik, kár gúnyolódni rajta. A lány szenvedett a visszautasítástól, még ha Thomas nem is sejtette, milyen hatást váltanak ki meggondolatlan szavai. Bár Tara, nem sok meggyőződéssel, azt hajtogatta magában, hogy igazából o sem akar férjhez menni – végtére is egész kamaszkorában azt hangoztatta, milyen kispolgári intézmény a házasság –, látni akarta, hogy Thomas komolyan veszi a kapcsolatukat. Munkába menet idegesen találgatta, mi lesz a következő lépés. Semmiképpen sem hagyhatja ennyiben a dolgot. Vagy igen? Az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy a saját érdekében muszáj tennie valamit, muszáj kiállnia az igaza mellett. Már egy hónappal ezelőtt ezt kellett volna tennie. De semmi kedve nem volt hozzá. Legszívesebben lábujjhegyen osont volna végig az életén, mintha egy lebontásra ítélt házban járna. Félt, ha rossz helyre lép, egy korhadt parkettadarabra téved, vagy egy ingatag gerendának támaszkodik, és az egész épület összeomlik. Régebben jól érezte magát Thomas mellett. Minden csodálatos volt. Lehet, hogy fölöslegesen aggódom, győzködte magát a lány hirtelen támadt bizakodással. Nem is robbant szét a kapcsolatunk. Alapvetően semmi sem változott, az alapok továbbra is szilárdan állnak. A szilárdan talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, ismerte el magában. De minden olyannak tűnt, mint régen. Attól függően, mit értünk mindenen.

– Milyen az új rúzs? – ordított fel Ravi, amikor Tara belépett az irodába. – Csókálló? – Azt sosem fogom megtudni. – Szeretnéd kipróbálni, hogy fánkálló-e? – A férfi egy porcukorral megszórt karikát lengetett meg a lány orra előtt. – Kávét? Ravi egy bögre kávét nyújtott át Tarának, Vinnie, Teddy, Evelyn, Sovány Cheryl és Szunyás Steve pedig önkéntelenül is félbehagyta a munkát, hogy szemtanúja lehessen, mi történik, amikor a lány ajka közvetlen érintkezésbe kerül az edény peremével. Tara a szájához emelte a bögrét, aprót kortyintott a kávéból, majd feltartotta a bögrét, hogy mindenki jól lássa. A többiek csalódottan sóhajtottak fel, amikor megpillantották a sárga mázon éktelenkedő fáradt rózsaszín ajaklenyomatot. – Azt mondták, tartós – szólalt meg Ravi vigasztalóan. – Nem azt, hogy letörölhetetlen. Tara felsóhajtott. – Azt hiszem, ez volt az utolsó próbálkozásom. Szélmalomharc az egész. Munka után a lány elkísérte Ravit meg a többieket a közeli kocsmába, ahol egy szó sem esett Thomasról, Fintanről vagy más kellemetlen dolgokról. De Tarának, aki képtelen volt megszabadulni a meghatározhatatlan, mégis állandóan jelen lévő rettegéstől, folyton elkalandoztak a gondolatai. Így hát hazament, és abban a pillanatban, ahogy meglátta Thomast, még a korábbinál is elviselhetetlenebb megalázottságot érzett. Végül erőt vett magán, és könnyedén így szólt: – Képzeld, mi történt! Katherine holnap randira megy. A férfi felhorkant. – Mi a szösz: hajlandó levenni az erényövét? A lány összeszorította a száját. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kijöjjön a sodrából. De akarata ellenére is kívülről kezdte látni önmagukat, és azt gondolta magában, milyen furcsa, hogy két

ember, aki állítólag szereti egymást, így viselkedik. Micsoda bizarr élet! Micsoda időpocsékolás! Bár Tara nem tudta volna megmondani, mikor lépték át a bűvös határt, érezte, hogy régen minden másképp volt. Hullafáradt lett. Már eddig is éppen elég sorscsapással kellett megküzdenie. – Hozz valamit inni – kérte. – Egy pohár fehérbort. A férfi meghökkent, de engedelmeskedett. Tara úgy érezte, valami visszavonhatatlan dolog áll a változások mögött. Csak még nem tudta, mi az. És nem volt biztos benne, elég erős-e ahhoz, hogy kiderítse az igazságot.

55

Tara már régen megtanulta, hogyan függetlenítse egymástól az élete különböző szeleteit – Thomas ugyanis nem volt hajlandó szóba állni a barátaival. így hát amikor a lány szombat reggel átment Katherine-hez, hogy felkészítse őt a délutáni randevúra, könnyedén meg tudott feledkezni a Thomas okozta megalázottságról és rettegésről. Könnyedébben, mint hitte. Az élete barátságtalan hely volt, ahol nem tudott mit kezdeni magával. Örömmel szakadt ki belőle egy rövid időre. Izgatottan csöngetett be Katherine-hez. Katherine melltartót és szűk farmert viselt, amelynek cipzáras eleje kihangsúlyozta a lány lapos hasát és kiálló csípőcsontját. – Ugye azért vettél farmert, mert tudod, mennyire irigyellek érte? – kérdezte Tara vidáman. – Merő jóindulatból. – Azért vettem farmert, mert fekete miniruhában mégsem mehetek focimeccsre – válaszolta Katherine. – Á, csak örömet akartál szerezni dagadt barátnődnek, hogy ha ő maga nem is viselhet farmert, legalább hadd gyönyörködjön a látványban. Bárcsak olyan lennék, mint te – mondta Tara sóvárogva lapos fenekű, vékony combú. Szerencséd, hogy a barátnőm vagy, máskülönben már régen kikapartam volna a szemed. Tara körülnézett a lakásban. Valami nem stimmelt. Még mindig óriási volt a rendetlenség, pedig O’Gradyék már kis híján egy hete elutaztak. A szőnyegre ráfért volna egy alapos porszívózás, a berendezési tárgyak, amelyeken vastagon állt a por, szanaszét hevertek a szobában, és a nyitott konyhaajtón keresztül látni lehetett, hogy a mosogatóban hegyekben áll a szennyes edény. – Igen – legyintett szórakozottan Katherine. – Tudom. Úgy terveztem, ha O’Gradyék hazautaznak, nagytakarítást csapok, de… – A lány hangja elhalt. – Mindegy. Ez is megteszi. Rendetlen, de legalább tiszta. Ebben spéciéi nem volt igaza. Tara nyugtalanul nyelt egyet, de egy szót sem szólt. – Képzeld, hiányoznak – vallotta be Katherine. – Már úgy megszoktam őket. – De hát az idegeidre mentek – kiáltott fel Tara. – Milo elhasználta az összes Coco Chanel testápolódat. – Nem biztos, hogy ő volt – mondta Katherine védekezőn. -JaneAnn vagy Timothy is lehetett. – Minden szag Milóra utalt. Azt hiszem, a fickó nagyra értékeli a minőségi cuccokat. – Úgy csapott le Liv életmódjára, mint gyöngy tyúk a takonyra – helyeselt Katherine. Tara beleszimatolt a levegőbe. – Mi ez az égett szag? – Újra szaglászni kezdett. – Besütötted a hajad? Katherine zavart képet vágott. – Túl sokáig hagytam benne a hajkiegyenesítőben. – Te jó isten, látom, teljesen ráálltál a Joe Roth-projektre. De mi lesz, ha összejöttök? Nem zavar, hogy egy kicsit… – a lány habozni látszott – rendetlen a lakásod? – Vettem néhány vadonatúj, méregdrága fehérneműt – vallotta be Katherine. – Éppen eleget kísértettem a sorsot. – Fehérneműt? Már megint? – kapkodott levegő után Tara. – Ha mostantól kezdve a halálodig mindennap másik bugyit vennél föl, akkor is maradna két fölösleges darab! – Na, tessék, már megint azt képzeled, hogy örökké fogunk élni – felelte Katherine könnyedén. Tara azon nyomban elsápadt. – Akárhányszor jut eszembe, mindig ugyanazt a rettegést énem, mint legelőször. Fintan meg fog

gyógyulni, ugye? – Talán. Remélhetőleg. Halálváró hangulat telepedett rájuk, míg végül Katherine ezekkel a szavakkal törte meg a csöndet: – Hé, nem ezért hívtalak ide, légy szíves, segíts felöltözködni. A történtek ellenére Tara önkéntelenül is felvillanyozódott. – Melyik felsőmet vegyem föl? – töprengett Katherine. Tara végignézte Katherine tökéletes ruhatárát. – Te meg a mintaszerű szekrényeid! – dünnyögte tanító nénis hangon. – Semleges színű ruhákat vásároljunk, győződjünk meg róla, hogy a kiválasztott darab illik-e a többi holminkhoz, szezon elején válasszunk ki néhány alapdarabot: egy szürke nadrágkosztümöt, egy sötétkék kosztümöt, egy fekete ceruzanadrágot meg egy fekete szoknyát, és ezekre építsük fel a ruhatárunkat. – Tara már az összes akasztót végignézte. – Sajnálom, Katherine. Itt egy szexi felsőt se látok. Fehér blúzt mégsem vehetsz a farmerodhoz. – A lány tanácstalanul tette csípőre a kezét. – Gondolom, nem melltartóban akarsz menni. Legnagyobb meglepetésére Katherine egy reklámszatyrot húzott elő az ágy alól. – Az a helyzet, hogy ma elmentem vásárolni… – mondta feszengve – és ezt vettem. De nem nagyon illik hozzám – tette hozzá bocsánatkérőleg. – Kész időzített bomba. Tara zavartan pislogott. – Úgyhogy vissza is cserélem – magyarázta Katherine. – Hadd nézzem! – Katherine egy parányi, málnavörös felsőrészt húzott elő a szatyorból. – Vedd föl! – parancsolta Tara. – Most rögtön! – De… – Egy-kettő! Katherine feszengve állt meg Tara előtt. Gyönyörű volt. A sötétvörös szín olyan ragyogó fénybe vonta az arcát, mintha reflektorokkal világították volna meg. A selyemszerű anyag szorosan tapadt a karjára, mellkasára, és éppen elég rövid volt ahhoz, hogy kivillantsa izgatóan homorú hasát. Tara arra gondolt, bárcsak időben eszébe jutott volna rávenni a barátnőjét, tetessen karikát a köldökébe – ő maga is kacérkodott a gondolattal, de félt, ahhoz, hogy sikerüljön átlyukasztatni a hasán csúfoskodó hájréteget, legalább akkora szerszámokra volna szükség, mint amilyenekkel annak idején a Csalagutat vájták ki, a karikának pedig olyan kerületűnek kellene lennie, mint egy lapostányérnak. – Ezt vedd föl! – Tara alig bírt magával. – Nem lehet! – ellenkezett Katherine. – Túl kihívó. És túl fiatalos. – Kérlek! – esdekelt Tara. – Szexi vagy és ennivaló. A pasi eddig úgyis csak az illedelmes kosztümjeidben látott, állig begombolkozva, nem is sejti, hogy kifogta Amerikát. – De november van. Megfázom. – A megfázást vírusok okozzák. Különben is, kabát lesz rajtad. Melyiket akarod fölvenni? Kínos csönd támadt, Katherine arcáról ordított a bűntudat. – Amikor vásárolni voltam, megláttam ezt – vallotta be töredelmesen, újabb reklámszatyrot húzva elő az ágy alól. – De nem kellett volna megvennem. Hétfőn vissza is viszem. Csak átmenetileg élvezheti a vendégszeretetemet. Nem is tudom, mi ütött belém… Tara kikapta a szatyrot Katherine kezéből, és egy háromnegyedes, petrolkék, selyempapírba csomagolt, pehelykönnyű tolldzsekit húzott elő belőle. – Jesszusom! Mit rejtegetsz még előlem? – Tara úgy vetette le magát a földre, mint egy túsz bankrablás idején. – Semmit – felelte Katherine sietve. – Csak egy csizmát. Meg néhány ékszert. Meg egy kis arcfestéket. Ja, és pár darab fehérneműt. De egyik sem az én stílusom, sikerült hülyét csinálnom magamból.

– A-a-i-a! – Tara az ágy alatt hasalt, a hangja fojtott volt, de elragadtatott. Katherine ebből azt a következtetést vonta le, hogy barátnője megtalálta a Prada-csizmát. – Gyere elő, légy szíves! Tara kidugta a fejét az ágy alól. – Szóval ezért késtél el Fintanéktől csütörtökön. Vásárolni voltál! Áliítattal széthajtogatta a kabátot. – Úristen, nem hiszem el! – kiáltott fel, amikor meglátta a címkét. – Dolce és Gab… – Egy szót se! – vágott közbe Katherine határozottan. – Azóta is furdal a lelkiismeret. Tara megkönnyebbült. Katherine alaposan kivetkőzött magából, ha ilyen fölösleges, drága holmikra szórta el a pénzét, de legalább volt benne annyi méltóság, hogy röstellje magát miatta. Katherine végül elkészült: új felső, dzseki, csizma, sál, fülbevaló, tangabugyi, csipkés melltartó, rúzs, szemfesték és egy csepp Boudoir a nyakán, a csuklóján meg a szolid dekoltázsán. Még azt is megengedte, hogy Tara varkocsba fogja a haját. – Úgy nézel ki, mint egy tizennégy éves – mondta Tara. – Menj és vétkezz, gyermekem! – Arra mérget vehetsz. – Ne hülyéskedj! Az első randin? – Úgy jó az élet, ha zajlik! – feleselt Katherine. – Lehet, hogy holnap meghalunk. Látszott, komolyan is gondolja, amit mond, mire Tarát ismét elfogta a nyugtalanság. Már csak az hiányzik, hogy Katherine is begolyózzon! Amikor kiléptek az ajtón, Tara lopva körülnézett. – Vársz valakit? – Ravit. Kitelik tőle, hogy leüt, ellopja a ruháidat, és a te nevedben elmegy a meccsre. – Ilyen komoly az ügy? – Katherine-nel madarat lehetett volna fogatni. Katherine Fintant is meghívta magához, hogy segítsen az előkészületekben, de a férfi kereken visszautasította a javaslatot. A lányok ezért, remélve, hogy ezzel sikerül felvidítaniuk a barátjukat, úgy döntöttek, megmutatják neki munkájuk gyümölcsét, mielőtt Katherine elmegy a randevúra. Sandro nyitott ajtót, sápadt volt és feszült, és csak úgy sugárzott belőle az elnyomottság. Szó nélkül, összeszorított szájjal a nappali felé intett a fejével. Fintan a kanapén hevert, Diana Ross és a Supremes méhkasparókával a fején. Az első pillantás, a férfi hamuszürke arcának a látványa mindig sokkoló volt. Noha Fintan kinézetét a kemoterápia utóhatásainak, illetve a fehérvérsejtek megfogyatkozásának lehetett betudni, a két lány nem bírta elhessegetni magától a gondolatot, hogy személyesen a halált látja maga előtt. De hamar sikerült túltenniük magukat az első sokkhatáson – tudták, a férfi minél rosszabb állapotba kerül, annál látványosabb lesz a gyógyulása. – Hogy vagy? – kérdezte Tara. – Szarul! – jelentette ki Fintan. – De, remélem, nem érzed magad rosszabbul – aggodalmaskodott Katherine. – Nem – vakkantotta a férfi rosszkedvűen. A lányok alig néhány hete még fél órát szenteltek annak, hogy megvitassák Fintan egészségi állapotát, de miután meggyőződtek róla, hogy nem jelentkezett újabb tumor, duzzanat vagy titokzatos eredetű fájdalom, szinte úgy érezték, mintha minden visszazökkent volna a rendes kerékvágásba. – Kényelmesen ülsz? – tudakolta Tara, drámai feszültséget keltve a kérdésével. – Nem. Már nincs is seggem. – Látod, hogy dicsekszik? Készen vagy, Katherine? A lány bólintott, mire Tara felkiáltott: – Ta-dam! íme, Katherine Casey, az überbébi, a bombázó, a Joe Roth-rajongó! Kétségtelenül ígéretes

tehetség. Katherine a szoba közepére szaladt, és rövid táncot rögtönzött: bemutatta az új öltözékét, szétnyitotta a dzsekijét, és jobbra-balra riszálta a csípőjét. – Mindig is szarul táncoltál – jegyezte meg Fintan, sóbálvánnyá meresztve a döbbent, megbántott Katherine-t. Ekkor Tara egy doboz sört pillantott meg a férfi előtt az asztalon. Ijedtében meghűlt benne a vér. Katherine-re nézett. Ő is észrevette a sört. – Katherine ma randizik Joe Rothszal. – Tara akaratlanul is azon a lassú, anyáskodó hangon beszélt, amelyet az elmeháborodottaknak vagy a betegeknek tartogatnak az emberek. – Miattam igazán ne fáradj, drágaságom – undokoskodott Fintan. – Nem is örülsz? – Tara elbizonytalanodott, Katherine pedig némán állt. – Nem is izgulsz? Hiszen te találtad ki az egészet. Mármint… – Azt hiszem, összekevertek engem azzal a rákos faszival, aki szarik az egész alkotmányra. – De hát Katherine mindent a te kedvedért tett. – Tara majd elepedt egy cigiért. – Egy frászt! – vágott vissza Fintan. – Kizárólag a saját szórakoztatására csinálta. – Tényleg a te kedvedért tettem – bizonygatta az igazát Katherine rekedtes hangon. – Most már abbahagyhatod. – Túl késő. – Ugyan már! Jobb későn, mint soha. Leszállhatsz a pasiról. Nem akarom, hogy találkozz vele, megparancsolom, hogy hagyd békén – forgatta meg a kést Katherine szívében Fintan. – Ezt nem teheted! – nyüszített fel Tara. – Dolce és Gabbana-dzseki van rajta. Meg Agent Provocateur fehérnemű. Meg Prada-csizma. Mutasd meg neki a csizmádat, Katherine, húzd fel a farmerod szárát, nézd ezt a tűsarkot, Fintan! Igaz, hogy a pulcsi csak a French Connectionből való, de… Amint Katherine engedelmesen felhúzta a farmerja szárát, az arca rémült, esdeklő kifejezést öltött magára. Elviselhetetlen csalódás lenne, ha nem randizhatna Joe-val. – Látod? – Fintan szája keserű mosolyra torzult. – Ugye, hogy találkozni szeretnél vele? Az egésznek semmi köze hozzám. Én csak felpörgettem az eseményeket. Katherine-t elfogta a kétségbeesés. Ő nem is akart öszszejönni Joe-val. Jó, gondolkozott rajta, de semmit sem tett az ügy érdekében. És őszintén aggódott, hogy Fintan állapota romlani fog, ha nem teljesíti a kérését. De most maga előtt is kénytelen volt elismerni, hogy a szíve mélyén örömmel csapott le a kínálkozó lehetőségre, amelynek a leple alatt rávethette magát Joe-ra. És most már nem is akart visszavonulót fújni. Érezte, hogy Fintannek már semmi köze az egészhez. Meglehet, azon kívül, hogy a betegségével felgyorsította az eseményeket, soha nem is volt. Katherine kínosan feszengett, és hirtelen rájött, mit érezhetett Tara, amikor Fintan arra kérte, hagyja el Thomast. – Minek kérsz tőlem ilyeneket, ha a végén meggondolod magad? – suttogta a lány. – Rákos vagyok, drágám. Azt teszem, amire kedvem szottyan. – Fintan hangja hirtelen elcsigázottá vált. – Pár hete még jó ötletnek tűnt, Katherine. Komolyan. Úgy gondoltam, ha ti meg Liv kihasználjátok, amit az élet kínál, meggyógyulok. Liv szerint a betegségre adható válaszok harmadik stádiumában voltam: alkudoztam. – Mi az első kettő? – kérdezte Tara. – Tagadás és depresszió. – És most melyik stádiumban vagy? – A negyedikben dagonyázom. – És az mi? – Önsajnálat. Nem egyértelmű? – Ha jól tudom, nem önsajnálat – Liv Katherine-t is kiokította. – Inkább düh.

– Hívd, aminek akarod. – Van ötödik stádium is? – kérdezte Tara óvatosan. Nem árt tudni, mire számíthatnak. – Igen. A beletörődés. De addigra már régen halott leszek. Tara már nyitotta volna a száját, hogy automatikusan tiltakozni kezdjen, de Fintan leintette. – Ne! Rettentően idegesít, ha hülyének néznek. Nézz csak rám: a kivinyakam az embertelen, megkopaszító kemoterápia ellenére sem tűnt el. Két lábon járó tumor vagyok, miben bízhatnék? – A férfi Katherine felé fordult, és félig bocsánatkérően így szólt: – Menj csak nyugodtan. Találkozz Joe-val, és érezd jól magad. A lány habozott, nem szívesen vallotta volna be, hogy azért randevúzik Joe Rothszal, mert randevúzni akar vele. Mindenáron örömet akart szerezni Fintannek, ezért így felelt: – Ha jól alakulnak a dolgok, bemutatom neked. – Ne fáradj. – Ööö, akkor megyek is – mondta Katherine. – Különben elkések. Elindult a metróállomás felé, szapora léptekkel haladt a tízcentis sarkú csizmában, így próbálva lerázni magáról a zavart és a dühöt.

Tara egyedül maradt Fintannel. Feszélyezve érezte magát a férfi mellett, ahogy Sandro is, aki be sem jött a nappaliba. Fintan élete régen csordultig volt mámoros örömmel. Most kicsi, elszomorító, jelentéktelen valamivé zsugorodott össze. Tara rettegett, hogy Fintan esetleg szóba hozza Thomast. Bár a férfi Katherine-t futni hagyta – annak ellenére, hogy undok viselkedése miatt a tette egyáltalán nem tűnt feloldozásnak –, Tara nem volt biztos benne, vajon ő is egérutat nyerhet-e. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ezek után minden teher az ő vállára kerül majd, ezért nem is mert rákérdezni a dologra. – A tiéd az a sör? – intett a fejével az alumíniumdoboz felé. – Miért? Kérsz belőle? Kicsit korán van még az ivászathoz, nem gondolod? – Ezt én is kérdezhetném tőled. – Igaz, de én rákos vagyok. Tara alig hallhatóan felsóhajtott. – Akkor pláne. – Minden bátorságát összeszedve a férfi felé fordult. – Nincs kedved egy vizualizációs gyakorlathoz? – Mihez? – Egy vizualizációs gyakorlathoz. A könyvből. Tudod, amikor elképzeljük, hogy az egész testünk – a lánynak elcsuklott a hangja, amikor Fintan villámló tekintettel nézett rá – megtelik jósággal, tisztasággal, fénnyel satöbbi satöbbi. – Hogy van Thomas? – szegezte neki a kérdést a férfi. A rettegett kérdést. – Ööö, beszéltem vele, és úgy látom, ami a házasságot illeti, nincs változás, de nem felejtettem el, hogy azt kérted tőlem, hagyjam el, ööö, gondolkodom is rajta, már nekem is többször megfordult a fejemben, ami azt illeti… Legnagyobb meglepetésére a férfi közbevágott, és ugyanazt felelte, amit nem sokkal korábban Katherinenek is. – Miattam igazán ne fáradj, drágaságom. – Ezt meg hogy érted? – Magasról tojok rá, mit csinálsz. Felőlem akár egész életedben vele maradhatsz. – Nem akarod, hogy elhagyjam? – Nem, Tara. Fütyülök rátok. Menj hozzá feleségül, ha akarsz. Maradj vele, legyél továbbra is a csicskása. A te életed, nem az enyém, azt kezdesz vele, amit akarsz. Pazarold el hülyeségekre: úgyis mindenki ezt csinálja. – Értem.

– Az élet – mondta Fintan lassan – egy nagy időpocsékolás. – Akkor elmúlt a veszély? – puhatolózott Tara. – Szabad a pálya. – Hát, ööö, akkor jó – mosolyodott el kényszeredetten a lány. – Nem tudtam, csak Katherine-nel kapcsolatban gondoltad-e meg magad. De… azért koszi. Tara várta, hogy a hatalmas kő végre legördüljön a szívéről, várta, hogy végre könnyűnek, gondtalannak, felszabadultnak érezze magát. Minden rendben. Nem kell elhagynia Thomast. Fintan az áldását adta rájuk, addig maradhatnak együtt, ameddig csak akarnak. Juhé! – ujjongott magában Tara. Örökre együtt maradhat Thomasszal. Örökre együtt maradhat Thomasszal. Miért tűnt ez hirtelen fenyegetésnek, beteljesült álom helyett?

56

Joe a megbeszélt helyen, a Finsbury Park-i metróállomáson, a jegypénztárak előtt várta Katherine-t. Annyi Arsenal-mezbe öltözött szurkoló tolongott a csarnokban, hogy a lány először észre sem vette a férfit. Végül megpillantotta: zsebre dugott kézzel támaszkodott a falnak. Koptatott farmert, ormótlan bakancsot és méretes bőrdzsekit viselt. Egy sötét hajtincs a homlokába lógott, barna szeme a távolba révedt. Amikor a lány idegesen elindult Joe felé, a férfi arca rezzenéstelen, szinte szoborszerű maradt. Katherine kezdte megbánni, hogy eljött. Már egészen közel voltak egymáshoz, amikor Joe elutasító arckifejezése hirtelen megváltozott. – Katherine! – Joe ellökte magát a faltól, és fölegyenesedett: így már jóval magasabb volt, mint a lány. – Alig ismertelek meg. – Alig ismertelek meg – ismételte, miközben leplezetlen élvezettel mustrálgatta Katherine frizuráját, dzsekijét, farmerját, csizmáját. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét, hatalmas sóhajtására meglebbent a homlokába lógó tincs. – Ejha! A lány félszegen izgett-mozgott. – Annyira azért nem változhattam meg. – Nem, de… – A férfi egyre szélesebben vigyorgott, mintha nem is próbálná leplezni elégedettségét. A lány Joe-ra mosolygott, de zavarában és örömében megint el kellett fordítania a tekintetét. – Elnézést a késésért – mondta. A férfi ciceregve pillantott az órájára. – Három és fél perc, Katherine. Már halálra aggódtam magam. – Ez tulajdonképpen igaz is volt. – De az a fő, hogy itt vagy. Erre! – Joe kivezette a lányt az utcára. A stadion felé menet egy ujjal sem ért hozzá. Még a kezét vagy a könyökét sem fogta meg. De szorosan Katherine mellett maradt, élő pajzsként védelmezve őt. Pontosan ugyanolyan kedves volt, mint a régi szép időkben, de Katherine már nem gondolta úgy, hogy emiatt gonoszul vagy lekezelően kellene bánnia vele. A stadion hatalmas volt. Miután bemutatták a jegyüket, gyorsan beugrottak a büfébe. Majdnem tíz percbe telt, amíg a járdákon meg a lépcsőkön lökdösődő tömeggel együtt kiverekedték magukat a szabad ég alá, a hidegbe, ahol közel és távol minden énekszótól volt hangos. A jegyek számozottak voltak, és Katherine-éket hatalmas tető védte az időjárás viszontagságai ellen. Minden nagyon kulturáltnak tetszett. Nem kellett zuhogó esőben hadakozni a lelátón ajobb ülőhelyekért, mint ahogyan azt a lány eredetileg képzelte. Ráadásul rengeteg nő ült a nézőtéren – egész sereg. Katherine nem volt egyedül! Joe-val együtt végigverekedték magukat a műanyag székek tengerén. Amikor megtalálták a helyüket, leültek, combjuk majdnem – de csak majdnem – összeért, karjuk egymáshoz préselődött. Joe széles fekete válla Katherine kecses kék háta fölé tornyosult. A lány elképedve bámulta a sűrű tömeget. Több ezer ember vette körül. Ha maga elé nézett, a fejek hosszú sora egészen a pálya széléig ért. Ha hátrafordult, a többhektárnyi torzó szinte függőleges vonalban kúszott a fém-mennyezet felé. Ha előrehajolt, jobbra is, balra is seregnyi térd sorakozott egymás mellett, kilométereken keresztül. A másik három szektor is tömve volt: az emberek olyan messze ültek, hogy összehangolt mozgásukkal vízben hajladozó vörös hínárcsomóknak tűntek. Félelmetes látványt nyújtottak. A stadion fémtetejéről visszaverődő taps és dübörgés fülsiketítő és magával ragadó volt. Erőteljes és nagyon férfias. Katherine szíve a mennydörgő dobogás ütemére vert. Még a gyomra is beleremegett. Joe a lány felé fordult. – Jól vagy? – kérdezte súgva.

– Jól – bólintott a lány, icike-picike mosollyal az arcán. – Meleg a kabátod? Katherine másodszor is biccentett. – Jól látsz? Újabb bólintás. – Nem mintha lenne mit – tette hozzá a férfi. – Kérsz egy hamburgert? – kérdezte kisvártatva. – Vagy odaadjam a műsorfüzetet? Joe kissé aggódott, hogy a lány talán nem is élvezi anynyira a randevút, mint ő. A férfi nyugtalanságából önbizalmat merítő Katherine így szólt: – Nem hittem volna, hogy ilyen lesz… Joe aggodalmaskodva nézett rá. – Milyen? – Ilyen izgi – vallotta be a lány. A férfi bensőjének minden zugát hála és öröm töltötte el. Végig igaza volt Katherine-nel kapcsolatban! A hűvös külső elfojtott tüzet és szenvedélyt takart. – Azt mondod? – vigyorodott el Joe. – Ha tudnád, mi lesz később! A lány döbbenten meregette a szemét. Micsoda beképzelt alak! – Úgy értem, a kezdőrúgás után – dadogta a férfi. A körülöttük ülők nótára gyújtottak. Az apám Azt mondta, szurkolj az Evertonnak, komám, Mire én azt mondtam: „Kapd be a faszom, te…”

Joe, szerencsére, nem énekelt. Katherine nem tudta biztosan, mit tett volna ebben az esetben. De a csordaszellem elsöprő erejű, nagyon férfias és szexi hatást keltett. Bár hideg volt, senkin sem látszott, hogy fázna. – Régóta jársz meccsre? – kérdezte a lány félénken. – Aha. Jóval azelőtt kezdtem el, hogy Nick Hornby a középosztály körében is felkapottá tette volna a focit. Négyéves korom óta a Torquay United rendíthetetlen szurkolója vagyok. Katherine elképzelte Joe-t négyévesen, és összefacsarodott a szíve a vágyakozástól. – Az jó csapat? – A! – vigyorodott el a férfi, és hevesen megrázta a fejét. — Inkább… Hogy is fogalmazzak? Siker terén kihívásokkal küszködő. Jobban mondva, tehetség terén kihívásokkal küszködő. A harmadik osztályban játszanak. – Akkor miért szurkolsz nekik? Szolidaritásból? Joe ismét megrázta a fejét. – Nem. Inkább azzal van összefüggésben, hol születsz és hol nősz fel. Én torquayi vagyok, tehát nincs más választásom. – Erre rendelt a sors. – Katherine végre képben volt. – Így van. – Micsoda nő! – A végzet. A fátum. – Joe eddigi nőismerősei, függetlenül attól, honnan származtak, mind a Manchester Unitednek szurkoltak, és őt is erre próbálták buzdítani. Joe cinkosan Katherine-re mosolygott. Valahányszor találkozott a pillantásuk, a lány gyomra ideges várakozással rándult össze. – Akkor hogyhogy az Arsenal meccseire jársz? – kérdezte Katherine. – Mert amikor Londonba költöztem, nem tudtam volna minden hétvégén hazautazni Devonba. És történetesen száz méterre laktam az Arsenal-pályától. Ez is jobb, mint a semmi… – Értem – felelte Katherine komoran. – Ezek szerint nem azért, mert szereted az Arsenalt.

– Most már szeretem – sietett megnyugtatni a lányt Joe. – De akkoriban még ide-oda sodródtam – mondta kacsintva. – Miért is ne tettem volna: fiatal voltam, szinte kölyök. Nem érdekelt a hűség. – És azóta sikerült megkomolyodnod? – viszonozta a férfi mosolyát Katherine. – Ó, nagyon. – Ezt örömmel hallom – felelte a lány komolyan. – Nehezen jött össze, de a végén csak sikerült megismernem a szerelmet. – Joe nagyot nyelt, majd sietve hozzátette. – Mármint az Arsenal oldalán. A szemük előtt ott nyújtózkodott a hatalmas, smaragdzöld, fehér csíkokkal szabdalt és egyelőre üres pálya. – Lassan kezdhetnék – jegyezte meg Joe. Azzal oldalra fordult, lazán fölemelte a lány karját, és megnézte rajta az órát. Jelentéktelen mozdulat volt, amit bárki bármikor megengedhet magának. De ez volt a legbizalmasabb, legbensőségesebb pillanat, amit Katherine valaha is átélhetett a férfi mellett. Elakadt a lélegzete, amikor Joe hideg ujjai körülzárták a csuklóját. – Köszönöm – mondta a férfi, azzal gyengéden elengedte Katherine kezét, és a varázslat szertefoszlott. Beletelt némi időbe, amíg a lány légzése lecsillapodott. Hirtelen felpezsdült a hangulat. – Kezdődik – súgta oda a lánynak Joe, amint a stadion közönsége, óriási üdvrivalgás közepette, egy emberként felpattant a helyéről. A jelek szerint az Arsenal csapata szaladt be a pályára, de Katherine csak tarkókat és hátakat látott maga előtt. Majd, a pfújolást és a fütyülést hallva, arra a következtetésre jutott, hogy az Everton csapata is felsorakozott. A közönség leült, és attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdődött a játék, az egész szektorban felizzott a hangulat, a levegő feszült várakozással volt teli. Az eddig szunnyadó agresszió a felszínre került, a Katherine bőre alatt cikázó elektromosság a félelemre emlékeztetett, de sokkal kellemesebb volt annál. – A piros-fehér mezesek a mieink – súgta oda Joe a lánynak. – Tudom! – Tara átadta Katherine-nek a legalapvetőbb ismereteket. – Akkor jó – örvendezett Joe. Egyre ígéretesebb a helyzet. A Katherine másik oldalán ülő férfi nem fért a bőrébe: szemmel láthatóan személyes ellenérzéseket táplált az Everton csapata ellen. Percenként felugrált a helyéről, és így ordítozott: – Ide gyertek, ha olyan tökös gyerekek vagytok! Amikor az Everton rögtön a meccs elején kihagyott egy helyzetet, a pasas kárörvendő, érces hangon elüvöltötte magát: – Kétballábas köcsögök! – harsogta. – Kétballábas köcsögök! Majd, Katherine legnagyobb rémületére, oldalba bökte a lányt, és így szólt: – Hé, kislány, kiabálj te is! Mocskos Everton! Kétballábas köcsögök… – Fáj a torkom – dünnyögte a lány. – Nem tudok. Joe nem kiabált, de feszült figyelemmel, őszinte érdeklődéssel követte a játékot. Katherine úgy érezte, akár meg is sértődhetne – minek hozta ide a férfi, ha nem is foglalkozik vele? –, de nem tudott haragudni rá. A férfi szeme összeszűkült, tekintete éberen követte a labda útját. Joe a meccset nézte, Katherine pedig Joe-t: késmarkolat keménységű pofacsontját, érintésre csábító bőrét, szokatlanul borzas haját. Joe időről időre meggyőződött róla, Katherine jól érzi-e magát. Aggódott, hogy a lány megfázik, de, bár Katherine arca kipirult a hidegtől, ez nem jelentett különösebb problémát. Húsz perc telt el a meccsből, amikor a férfi szorosan a lány mellé húzódott. Ügyetlenül mozgott a bőrkabátjában. – Jól vagy? – kérdezte, ki tudja, hányadszor. – Igen. – Katherine csábosan elővillantotta parányi fogait. – Nem hallom – mondta Joe halkan, és a lány felé hajolt. – Gyere közelebb.

Katherine azt hitte, az éneklés zavarja Joe-t, ezért közelebb hajolt a férfihoz. – Azt mondtam, igen – felelte másodszor is. – Még mindig nem hallak – ismételte a férfi elsötétült tekintettel. – Gyere közelebb. Katherine, akit zavarba hozott, hogy Joe betört az intimszférájába, még közelebb húzódott a férfihoz. – Igen, jól vagyok – mondta. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a lány egészen Joe bőre alá látott, ahol a borostakezdemények maszkszerűen vonták körbe az állát és száját. – Még mindig nem hallak – ismételte a férfi. Most már szinte hangtalanul beszélt, Katherine-nek a szájáról kellett leolvasnia a szavakat. A lány zavartan még közelebb nyomakodott Joe-hoz, már az arcán érezte a férfi leheletét. – Jól vagyok – mondta. – Még mindig nem hallak – tátogta a férfi. Tíz centire voltak egymástól, Joe meleg, almaillatú lehelete lágyan csiklandozta a lány hideg arcát. Katherine ennél közelebb már nem is lehetett volna hozzá. Egymásba fonódott a tekintetük: a férfié heves vágyat, a lányé zavart tükrözött. Katherine hirtelen mindent megértett… Valahol, egy másik dimenzióban, az Everton újabb nyilvánvaló helyzetet hagyott ki, és miközben a lány fülében harmincezer Arsenal-szurkoló énekelte hamisan: – Szarok vagytok, és tudjátok is! – Joe Roth még egy picivel előrébb hajolt, eltakarva a kilátást Katherine elől. Aztán megcsókolta a lányt.

57

Rob sírva fakadt volna, ha látja, a széke bitorlója arra pazarolja az értékes jegyet, hogy az egész meccset végigsmárolja. Szerencsére, a pár csak egy csókot váltott. De az, amint azt Katherine is megjegyezte magában, nem akármilyen csók volt. A lány lehunyt szemmel ült, kezét Joe arcán nyugtatta, miközben a serkenő szőrszálak gombostűként szurkálták az ujjbegyét. Különleges, citromosán savanykás, tiszta férfiillat csapta meg az orrát, és kábultan arra gondolt, milyen kemény és száraz Joe szája. A férfi közelebb vonta magához Katherine-t, kezét a lány selymes tarkójára csúsztatta. A csók egyre vadabbá és szenvedélyesebbé vált, tüzelő ajkuk éles kontrasztot képezett hideg arcukkal, még bensőségesebbé és édesebbé téve a pillanatot. De hamarosan ennek is vége szakadt. Vonakodva ki-nyitották a szemüket, és a túlcsorduló szenvedély határán egyensúlyozva elhúzódtak egymástól. Ismét a valóságé lett a főszerep. – Ne haragudj, nem kellett volna… Ez nem a megfelelő hely – dünnyögte Joe, elhomályosult, kába tekintettel. – Igazad van – helyeselt a lány bódultán. Zavartan vette tudomásul, hogy nem egyedül vannak a világon. A meccs hátralévő részét gyötrelmes várakozástól elködösült aggyal nézték végig. Majd taxiba szálltak, és Katherine lakására hajtattak. Amikor megérkeztek, Katherine pánikba esett. Fél hatra járt az idő, korán volt még a hancúrozáshoz. Hibát követtek el. Joe jelenléte az egész lakásban érezhető volt, és a lány mindenáron meg akart szabadulni a férfitól. Magának sem szívesen vallotta be, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, túlbecsülte a saját képességeit. – Ez itt a nappali – mutatott körbe, miközben majdnem elájult az idegességtől. – Ülj le, teszek föl teavizet… Amikor Joe bedugta az ujját Katherine farmerjának övtartójába, a lánynak torkán akadt a szó. – Gyere ide – suttogta a férfi lágyan, és magához vonta a lányt. Katherine érezte a rántást, érezte, amint a lába elindul Joe felé, érezte, amint a teste a férfi testéhez ér. Amikor Joe fölé hajolt, némán fürkészte a férfi bensőséges, sokatmondó arckifejezését. Bőrén érezte édes leheletének melegét, és a férfi szája máris az övére tapadt. Amikor Katherine lehunyta a szemét, a teste úgy nyílt ki, mint egy virág. Még korai, mondta magában, és kényszerítette magát, hogy kibontakozzon az ölelésből. Még korai, mindjárt abba is hagyom. De végül Joe volt az, aki elhúzódott tőle. A férfi, miközben azon igyekezett, hogy visszanyerje a lélegzetét, bánatosan elmosolyodott. – Tudnod kell, hogy senkivel sem fekszem le az első randevún. – Én sem – felelte a lány gőgösen. – Kész szerencse, hogy ma este újból találkozunk – vigyorgott Joe. – Egy percig se gondold, hogy… – Nem gondolok semmit – vágott közbe a férfi sietve, bűnbánóan. – Akár hiszed, akár nem, csak vicceltem. – Ó, tehát mégis létezik olyan nő, akit már az első randin lefektetsz. – Nem… Á, már értem, ez is vicc volt. – Egymásra mosolyogtak. – Mi a helyzet a második randival? – kérdezte a lány közömbösen. – Azt ígértem, elviszlek vacsorázni. – És? – Úgy gondoltam, elmehetnénk valahova. Benne vagy?

– Hova akarsz menni? – Ööö… az Ivyba – felelte a férfi, és elpirult szégyenében. De Katherine csak ennyit mondott: – Rendben. Ugye nem haragszol, ha ott találkozunk? A gondolat, hogy Joe egész végig a lakásban lesz, amíg ő készülődik, olyan bensőséges kapcsolatot feltételezett, amilyenre a lány még nem volt felkészülve. A férfi csalódottnak tetszett, de csak ennyit válaszolt: – Nyolcra foglaltattam asztalt. Viszlát este! Arcon csókolta a lányt, aki abban a pillanatban, hogy becsukta az ajtót Joe mögött, a Katherine-re egyáltalán nem jellemző táncot lejtett az előszobában. Tudta, milyen nehéz asztalt szerezni az Ivyban. Átrohant a hálószobába, újabb reklámszatyrot húzott elő az ágy alól, és egy fekete, szűkített ujjú ruhát vett elő belőle. A ruha nem volt kifejezetten rövid, de Katherine annak tartotta. Tisztesség ne essék, Joe mégiscsak az Ivyba viszi vacsorázni. Katherine izgatottságában azonnal kiszakította az első pár fekete selyemharisnyát. Szerencsére az a fajta nő volt, akinek mindig van tartalék harisnyája a fiókban. Ezek után elfogta a bizonytalanság, nem tudta eldönteni, a magas sarkú fekete szatén bokacsizmáját vegye-e föl vagy a fekete lakkszandálját, de végül a csizma mellett határozott, mert a szandál túl törékennyé tette az alakját. Aztán magára kanyarította a meseszép Jil Sander-kabátját, amelyet a januári leárazáskor vett, és máris indulásra készen állt. Nem bírta megállni, hogy föl ne hívja Tarát. Tudta, hogy a barátnője tűkön ülve várja a jelentkezését. De amikor a túloldalon fölvették a kagylót, Katherine azt hitte, rossz számot tárcsázott. Alig ismerte meg a rekedtes, összefüggéstelenül dadogó, ziháló hangot. – Halló! – Tara? – kérdezte Katherine bizonytalanul. – Jaj, Katherine! – A hang elhalt. Katherine ekkor ráébredt, hogy mégis Tara van a vonal végén, és alig bír megszólalni, úgy rázza a zokogás. – Mi a baj? Fintannal történt valami? – Nem, nincs semmi. – Azt azért nem hiszem. – Á, csak Thomas! Az a rohadék! – Mit művelt? – Katherine halálra rémült. Nem tartotta lehetetlennek, hogy Thomas esetleg viszonyt kezdett valakivel. – Hülye barom! – Jó, de… – Katherine nem tudta, mit mondjon. Thomas természetesen hülye barom. Ez nem újdonság. Valami más is történhetett. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy barátnője van? – Miért? Gondolod, van még egy olyan buta liba a világon, mint én? Jaj, most jut eszembe – kiáltotta Tara könnyáztatta hangon –, neked randid van. Nagyon kérlek, ne szomoríts el mésr jobban. Minden a terv szerint halad? – Most ne ezzel törődj. Mondd el, mi történt. – Majd holnap. Katherine, légy szíves, komolyan tudni szeretném, minden jól megy-e. – Kétszer megcsókolt, és az Ivyba visz vacsorázni. – Az Ivyba! De örülök! Ezek szerint nagyon nyomul a pasi. – Tarának minden erejét össze kellett szednie, hogy vidámnak tűnjön a hangja. – Gondolj rám, amikor a dupla csokoládékrémet eszed. – Nem akarod, hogy átmenjek? – Katherine megfeszítette az ujjait, a karját, a lábát, még a lábujjait is, majd lehunyta a szemét, és buzgón imádkozni kezdett. Még Tara is elnevette magát. – Ne szórakozz már!

– Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – Persze hogy nem. Ne haragudj, ha elrontottam a kedvedet. Erezd nagyon jól magad ma este, és ragaszkodj a házastársi jogaidhoz. – Ha tényleg így akarod… – A nagyim életére esküszöm. Amikor Katherine kiszállt a taxiból az Ivy előtt, alig múlt nyolc óra, így hát a lány kénytelen-kelletlen úgy döntött, sétál egyet. Ha Tarával vacsorázna, szívesen várakozna az étteremben, de most más a helyzet. Minden akaraterejét latba vetve, sikerült tíz percet késnie. Nem kifejezetten szupermodellekre jellemző lazaság, de neki akkor is úttörő kezdeményezés. – Mr. Rothszal vacsorázom – közölte a lány a főpincérrel. A férfi kétszer is végigfutotta a listát. – Sajnálom, de ilyen névre nem foglaltattak asztalt. Katherine gyomra idegesen rándult össze. A lány két-ségbeesetten nézett körül a helyiségben, és legnagyobb megkönnyebbülésére az egyik válaszfal mögötti asztalnál Joe-t pillantotta meg. A férfi is ebben a pillanatban vette észre, sietve talpra ugrott. – Ó, már itt is van – biccentett Katherine mosolyogva Joe felé. – Ő Mr. Stallone – közölte vele a főpincér kifürkészhetetlen arckifejezéssel. – Igazán…? Joe a lány mellé lépett. – A vendége megérkezett, Mr. Stallone – mondta a főpincér udvariasan. – Ööö, igen, köszönöm. Erre parancsolj. – Mr. Stallone? – suttogta Katherine, amikor Joe kihúzta neki a széket. – Csak így tudtam asztalt foglalni ilyen rövid idő alatt – dünnyögte a férfi. Rövid, döbbent csönd támadt, majd a lányból kirobbant a nevetés. – Mr. Stallone! – Katherine alig bírta abbahagyni a kacagást, az asztalra támaszkodott, és közben potyogtak a könnyei. A férfi türelmes, elnéző mosollyal figyelte a jelenetet. – Te jó ég! – lihegte a lány, a szeme alját törölgetve. – Régen nem nevettem ilyen jót. – Reméltem, hogy nem derül ki a turpisság. Fél szemmel a bejáratot figyeltem, de ez a bazi nagy válaszfal teljesen eltakarta a kilátást. – Én örülök, hogy kiderült. – Katherine áthajolt az asztal fölött, az arcáról sugárzott az őszinteség. – Esküszöm az élő Istenre. Kihozták az étlapot. Katherine és Joe leadta a rendelést. Bár alig ismerték egymást, szinte egész idő alatt az ételről beszélgettek. A férfi elmesélte, milyen a rántott Brie, a lány pedig a lehető legérzékletesebben próbálta bemutatni a sonkasalátát, amelyet rendelt. Mintha Tarával vagy Fintannel beszélgetnék, gondolta magában a lány meglepetten. Inkább Tarával. Kezdte jól érezni magát. Amikor kihozták a főfogást, Katherine őszinte érdeklődéssel kérdezte meg Joe-tól: – Finom a nyelvhal? – Igen – felelte Joe. – Megkóstolod? – És már emelte is a villáját. – Ööö… nem – feszengett a lány lángoló arccal. – Na! – duruzsolta a férfi behízelgő hangon. – Izleni fog. – Ez a legelcsépeltebb mondat, amit valaha hallottam – jegyezte meg Katherine. Zavarában meg akarta sérteni Joe-t. De nem járt sikerrel. – Na! – ismételte a férfi. Katherine, akit egészen izgalomba hozott Joe hangja meg a bensőséges gesztus, előrehajolt, és hagyta, hogy a férfi a szájába dugja a villát.

– Finom? – kérdezte Joe jelentőségteljesen. – Finom – bólintott a lány félénken. A férfi éberen figyelte Katherine minden mozdulatát, nézte, a lány hogyan kapja be a falatot, perzselő tekintettel bámulta a száját, miközben rágott. Katherine egyszerre volt zavart és izgatott, a főfogás után ki kellett menekülnie a mosdóba, hogy egy rövid időre megszabaduljon a vacsoraasztalt körüllengő szexuális vibrálástól. Amikor eljött a desszert ideje, a lány, Tarára való tekintettel, dupla csokoládékrémet rendelt. Miközben egy kanálnyi fehér és sötétbarna csokoládémasszát lapátolt be a szájába, felnézett, és látta, hogy Joe meredten figyeli. A nyelvén szétolvadó csokoládétól és a férfi tekintetéből áradó ígérettől olyan heves bizsergést érzett a testében, mintha miniorgazmust élt volna át. Úgy pezsgett a vére, hogy szinte megijedt saját magától. Lehet, hogy ma este megtörténik. Egészen elképzelhető.

58 Vacsora után tanácstalanul álldogáltak a hideg éjszakában. Most mi legyen? – Eljössz hozzám egy kávéra? – kérdezte Joe. – Battersea-be? – kérdezett vissza a lány. A hangjából érezni lehetett, hogy nevetségesnek tartja a felvetést. Sikerült visszavedlenie tanító nénivé. – Miért ne? – vonta meg a vállát a férfi, akit szemmel láthatóan nem hozott zavarba a lány gúnyos megjegyzése. Várj még, győzködte magát Katherine. Várj még. Ne add meg magad ilyen könnyen. – Nem – jelentette ki. Amikor meglátta, hogyan olvad le a várakozó mosoly Joe ajkáról, jóleső öröm töltötte el. – Menjünk inkább hozzám – mondta. A taxiban némán szorongatták egymás kezét. Katherine szó nélkül engedte be Joe-t a lakásba, majd óvatosan becsukta az ajtót. Lelkiekben felkészült az érzéki élményre, amelyben két év óta először fog részesülni. Úgy estek egymásnak, mint két vadember. Még le sem vették a kabátjukat, máris egymás karjában találták magukat, hevesen, eszeveszetten csókolóztak a bejárati ajtóban. A lány homályosan érezte, hogy Joe fürgén lehámozza róla a kabátot, amely gombócba gyűrve hullott az előszoba padlójára, majd a nappaliba, a kanapéhoz vezeti őt. A férfi, csókok közepette, gyengéden ránehezedett Katherine vállára, és a kanapéra fektette a lányt. Aztán hosszú percekig csókolta. Valahányszor Katherine megpróbált felülni vagy mondani valamit, a férfi visszanyomta a kanapéra, és elölről kezdte az egészet. Teljesen átadta magát a pillanatnak, a lánynak. A csókolózás igazi művészet, gondolta kábultan Katherine. Nem csupán a nagy esemény bevezetése. Lehunyta a szemét, szinte transzba esett. Gondolatban tarka rétek és csillagmezők fölött lebegett. Kinek kellenek a drogok? Régóta nem csókolták már így. Jobban mondva, régóta nem csókolták már sem így, sem máshogy. Hogy is volt képes lemondani az érzésről? Katherine alig tudott magáról, és amikor kinyitotta a szemét, meglepetten nézett körbe a sivárnak tűnő nappaliban. Joe csókolózás közben lassú, őrjítő mozdulatokkal si-mogatta a lányt. Hosszú, érzékeny ujjaival pehelykönnyű köröket írt Katherine bőrére, arcára, nyakára, karjára. A ruhán keresztül végigsimított a lány hasán, majd ujjaival lassan felkúszott a bordákig. Aztán még följebb merészkedett, már majdnem a lány mellénél járt. Katherine mellbimbói megkeményedtek a csipkés melltartó alatt. Feszülten várták a férfi érintését, de Joe először a lány melle alatt futtatta végig az ujjait, aztán a keblek puha bőrrel borított oldalán, majd a dekoltázs bemélyedésén. Joe keze egyre kisebb köröket írt le, és lassan elindult befelé, míg végül elérte a lány jobb mellének halmát. Idegtépő lassúsággal egyre beljebb araszolt a szűk ruha alatt. Amikor a férfi végre megérintette és a mutatóujjával gyengéden megcirógatta Katherine mellbimbóját, a lány úgy érezte, mindjárt elélvez. Joe félig Katherine-en feküdt, kemény pénisze a lány csípőcsontjába fúródott. Fájdalmasan gyönyörű érzés volt. Amikor a férfi Katherine lábára tette a kezét, benyúlt a szoknya alá, és meggyőződhetett róla, hogy a lány – reményeinek megfelelően – nem harisnyanadrágot, hanem harisnyát visel, kis híján elvesztette az önuralmát. Körkörös mozdulatokkal Katherine combját kezdte simogatni. Először az elülső, majd az oldalsó részét, aztán a belső comb puha, szűzies bőrét, végül ismét az elülső felét.

– Nem! – mondta határozottan, amikor Katherine fölemelte a csípőjét, azzal a lány szeméremcsontjára tapasztotta a tenyerét, és visszanyomta őt a kanapéra. A lány testében édes gyönyörűség áradt szét. Katherine alig várta, hogy megérinthesse Joe-t, szétterpesztett ujjaival végigsimíthasson a férfi mellkasán, hüvelykujjával megcirógathassa a hasát, érezze a combjában megfeszülő izmokat. Reszkető kézzel kigombolta Joe ingét, majd felült, és a férfi göndör szőrrel borított mellkasára helyezte a tenyerét. Olyan erővel lökte meg Joe-t, hogy az, legnagyobb meglepetésére, hátradőlt a kanapén. Katherine föléje hajolt. Némán, bódultán egymásra mosolyogtak. Joe teljesen kigombolta az ingét. A lapos hasa és a farmerja korca között támadt rés olyan hívogató volt, hogy Katherine azonnal belecsúsztatta a kezét. Tenyerét a zsinórszerűen tekergő szőrcsíkra tapasztotta, majd körkörös mozdulatokkal lejjebb csúsztatta az ujját. Aztán még lejjebb. Amíg elérte Joe ágyékszőrzetét. – Katherine… – nyögött fel a férfi. Amikor Katherine-re nézett, nyomát sem látta rajta annak a szolid lánynak, akit az irodából ismert. Ez itt egy tüzes vadmacska. Újból Katherine szájához hajolt, és a lány fölé hemperedett. Katherine nem bírta tovább. – Kérlek! – lehelte esdeklő hangon, azzal megragadta a szoknyáját, és megpróbálta felhúzni a dereka fölé. Joe felállt, gyorsan kioldotta az övét, majd leráncigálta magáról a farmerját, az alsónadrágját meg a zokniját. Bőre, mely olyan sápadt fénnyel derengett, mint a holdkő, éles kontrasztot képezett fekete ágyékszőrzetével. A dereka vékony volt, a hasa lapos és feszes, mintha alig érné körül a bőr, a combja hosszú és sovány, a csípője olyan keskeny, mint Katherine-é, meredező pénisze kemény és remegő. Gyönyörű látványt nyújtott. Lesegítette a lányról a ruháját, de az alsóneműjét, ki nem mondott, közös megegyezéssel, rajta hagyta. Joe Katherine lába közé térdelt, felráncigálta az óvszert, majd félrehúzta a lány csipkés bugyiját. Amikor Katherine-re nehezedett és beléhatolt, a lány azt hitte, meghalt és a mennyországba jutott. Utána Joe alig győzött csodálkozni. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk idáig – nézett le a lányra. – Nem? – kérdezte Katherine semleges hangon. – Annyira kívántalak. Még most sem bírom elhinni… Némán feküdtek egymás karjában. Kis idő múlva Katherine érezte, hogy a férfi keze ismét vándorútra indul. Joe gyengéden kikapcsolta a lány melltartóját, lecsatolta a harisnyáját, lehúzta a harisnyatartóját meg a bugyiját. Szétdobált ruháikat a nappaliban hagyva, amely már amúgy is úgy festett, mintha orkán söpört volna végig rajta, átmentek a hálószobába, ahol ismét ágyba bújtak. Utána Joe-nak esze ágában sem volt aludni, Katherine legnagyobb örömére. – Gyere! – bökte oldalba a férfit. – Hová? – A fürdőszobába. Zuhanyozni akarok. – Miért? Haza kell menned a feleségedhez? – Gyere már! Kuncogva átbotorkáltak a fürdőszobába, és bemásztak a kádba, ahol Katherine egy szivacsot meg egy flakon tusfürdőt nyomott a férfi kezébe. – Mosdass meg! – Jó – méregette Joe a lány karcsú alakját, majd a szivacsot. – De először benedvesítelek. Megnyitotta a meleg vizes csapot, és a zuhanyrózsa alá állította Katherine-t. A néma, fürkésző tekintetből, amelylyel Joe a lány testét, a melle gömbölyű ívén, a mellbimbója hegyén lecsurgó vizet

mustrálgatta, és a sokat ígérő mozdulatból, amellyel szétdörzsölte a tusfürdőt a szivacson, fülledt érzékiség áradt. – Mocskos vagy – mondta Joe szigorúan. – Tudom. – A lány alig bírt megszólalni. A férfi lassan Katherine nedvesen csillogó testéhez érintette a szivacsot, körkörös mozdulattal végigsimított a lány hasán, karján, lábán. Majd a mellkasán: addig szappanozta, amíg teljesen síkos nem lett. – Itt különösen koszos vagy – jegyezte meg. – Tudom – kapkodott levegő után Katherine. Joe a lány lába közé csúsztatta a szivacsot. Katherine megremegett a vágytól. – Maradj nyugton! – parancsolt rá a férfi. A lány megpróbált engedelmeskedni, de az erőteljes, lankadatlan masszázs ellenállhatatlan volt. A forró víz, a férfi nedves teste, a lány olajosan csillogó bőre mindkettejüket felcsigázta. Katherine a hideg csempének vetette a hátát, lábát Joe dereka köré kulcsolta, és hagyta, hogy a férfi újra beléhatoljon. Néhány csodálatos pillanatig vágytól összeszorított foggal tapadtak egymáshoz, miközben Joe ritmikusan mozgott. Amíg meg nem csúszott a vizes fürdőkádban, minek köszönhetően mindketten a padlóra zuhantak, ahol kiterülve, összegabalyodott végtagokkal, még mindig szorosan egymáshoz simulva percekig fetrengtek a röhögéstől.

Másnap reggel Katherine korán ébredt. Oldalra pillantott, és ott találta őt. Joe-t. Joe Rotht. Joe Rotht az irodából. Ruhátlanul. Az ágyában. A férfi aludt, és gyönyörű látványt nyújtott: a szempillája sűrű volt, az állán már kiütközött a borosta, az egész szobát körüllengte a mássága. Katherine olyan földöntúli örömet érzett, mint az a kisgyerek, aki karácsony reggelén arra ébred, hogy éjszaka nála járt a Mikulás. Most nem fogom elrontani, most nem fogom elrontani, most nem… fogadkozott magában a lány. Tudta, hogy ez a legkényesebb pillanat. Tara biztosította róla, hogy mindenki egyformán szenved a súlya alatt. Katherine azonban úgy érezte, ő különösen nehéz helyzetben van, hiszen neki a tartózkodó viselkedése a legfőbb vonzereje. Amely nyomban szertefoszlik, amint lefekszik valakivel – szeretkezés közben elég nehéz megközelíthetetlennek és fagyosnak maradni. Már ha élvezni is szeretnénk az együttlétet. Mégis, gyakran előfordult, hogy azok a férfiak, akik heteken, hónapokon keresztül üldözték Katherine-t, akiket megőrjített a lány elérhetetlensége, a sorsdöntő éjszaka után elveszítették az érdeklődésüket. Katherine-ről leolvadt a titokzatosság máza, és hirtelen ő is egy lett a sok közül. Lezuhant a talapzatáról, és ugyanúgy küzdött a választottja kegyeiért, mint a többi nő. De ami még rosszabb: a történtek rég elfeledett érzéseket lobbantottak fel Katherine-ben. A lány kétségtelenül kényes helyzetben volt. Joe kinyitotta a szemét, és ernyedt szemhéja alól jelentőségteljes pillantást vetett Katherine-re. – Szia! – mondta rekedtes hangon. – Szia! – suttogta a lány. – Milyen jó ilyen szép látványra ébredni. – A férfi ki-nyújtotta a kezét, és a paplan alatt magához vonta Katherine-t. A lánynak megdobbant a szíve, amikor megérezte Joe testének melegét. Mellkasa a férfi mellkasához ért, a Joe lábát borító szőr finoman csiklandozta bársonyos bőrét. Katherine lehunyta a szemét, hogy még jobban kiélvezhesse a férfi bágyadt, kora reggeli cirógatásait, és amikor egymáshoz bújtak, szeretkezésük jóval ráérősebb és érzékibb volt, mint előző este. Utána Joe kiment a fürdőszobába, miközben Katherine kétségbeesetten próbálta lesimítani a frizuráját, majd mutatóujjával végigtapogatta a szeme alját, hogy eltávolítsa róla a rátapadt szempillafesték-csomócskákat. Amikor a férfi visszajött a szobába, tanácstalannak tűnt. Elgondolkodva dörzsölgette a száját, pattanásig feszítette a bőrt, aztán elengedte.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta bizonytalanul. – Ahogy gondolod – felelte Katherine sugárzó mosollyal. De belül mélységesen csalódott volt. Mi lesz a rongyoskiflivel, a frissen facsart narancslével meg a fehér damasztszalvétával leterített aranyozott tálcával, amit a reklámokban látni? Abban a világban ő pizsamafelsőt viselne, Joe pedig pizsamaalsót. Abban a világban most visszahanyatlana a tükörsima párnára, Joe pedig fölé hajolna, hogy joghurtot kanalazzon a szájába. Aztán a férfi joghurtpöttyöt tenne az orra hegyére, mire mind a ketten jóízű nevetésben törnének ki. Abban a világban reggeli után sétálni mennének, kézen fogva andalognának, kacsákat etetnének, szerelemittas kacagásuk betöltené az egész parkot. Abban a világban Katherine beledugná a lábujját a vízbe, és mókás kalapot viselne, amely csak úgy maradna a fején, ha az egyik kezével jó erősen leszorítaná. Joe kiment a szobából, és felöltözve jött vissza. Katherine szívbe markoló ürességet érzett. – Majd hívlak – ígérte a férfi. – Igen? – mosolygott kifürkészhetetlenül Katherine. Arra törekedett, hogy semmi se ejthessen csorbát az önbecsülésén, hogy világossá tegye Joe előtt, ha nem akarja hívni, ő úgyis rájön. Ha pedig mégis hívni akarja, azt a titokzatos Katherine-t lássa maga előtt, akit annyira kedvel. Jaj, de fárasztó! – Az irodában találkozunk – mondta a férfi. – Efelől semmi kétségem – felelte a lány könnyedén. – Köszönöm a csodálatos estét. És napot – tette hozzá Joe. – Nincs mit – biccentett leereszkedően Katherine. Az ajtócsapódás zajára egyszeriben elviselhetetlen sivárság költözött a lány szívébe. Hát ennyi volt? De legalább sikerült kordában tartania túláradó érzéseit. Ügyes volt. Ügyesebb, mint legutóbb. Lehet, hogy végre sikerült kinőnie a túlzott ragaszkodásból. Ha sikerült, állapította meg magában Katherine bánatosan, tizenkét hosszú évbe telt.

59

Az első pofon a legnagyobb. És Katherine igazán nagy pofont kapott. Tizenkilenc évesen törték össze először a szívét – elég későn; talán ez is közrejátszott a dologban. A lány nem egészen egy hónappal később levelet írt az apjának, és megtudta, hogy a férfi meghalt. Ez csak tovább tetézte a kínjait. Így hát egy hét múlva, amikor Tara közölte vele: – Fintannel sikerült annyi pénzt összespórolnunk, hogy elköltözhessünk Knockavoyból. Gyere velünk –, a lány úgy érezte, megmenekült. Addig szentül hitte, mivel úgyis zátonyra futott az élete, teljesen mindegy, hol tengeti a napjait. De a menekülés lehetősége roppant csábító volt. – Hova mentek? – tudakolta. – Nagyon messzire – felelte sokat sejtetően Tara. – Csak nem Limerickbe? -csuklott el Katherine hangja. – Jesszusom, dehogy! Sokkal messzebbre. – Csak nem… csak nem New Yorkba? – Katherine alig tudta palástolni az izgalmát. – Ööö… nem… nem New Yorkba – válaszolta pirulva Tara. – Mit szólnál Londonhoz? Katherine jobban szerette volna, ha messzebbre mennek. Los Angelesbe, például. Vagy Wellingtonba. Vagy a holdra. De azért Londonnal is kiegyezett. 1986. október 3-án kora reggel a három barát megérkezett a Euston pályaudvarra, vett egy Evening Standardot, és egy Willesden Green-i lakásban kötött ki. A következő héten Tara állást kapott egy számítógépes cégnél, Fintan egy exkluzív férfiruházati áruház boltjában nyert elhelyezést, Katherine pedig könyvelőgyakornok lett, és ezzel új fejezet kezdődött az életében. Rengeteg férfi élt Londonban. Egész sereg. Tara és Fintan nagykanállal habzsolta őket, Katherine viszont mindig megtartotta a három lépés távolságot. Nem kellett erőszakot tennie magán. Az érdektelensége azonban nem mindig nyerte el méltó jutalmát. Bár nem kellett késsel vakargatnia magáról a férfiakat, olykor-olykor megesett, hogy valaki randevúra hívta. Ő pedig minden esetben gondolkodás nélkül nemet mondott, méghozzá olyan udvariatlanul, ahogyan csak tőle tellett. Senki sem próbálkozott nála másodszor. Egészen addig, amíg egy péntek este, tizennégy hónappal az érkezésüket követően, Katherine kocsmázni nem ment Tara kollégáival. Sok embernek bemutatták, többek között egy Simon Armstrong nevű férfinak is, akiről később kiderült, ő az iroda ügyeletes szívtiprója. A magabiztos, elbűvölő modorú, keménykötésű, jóképű, szőke Simon nagy népszerűségnek örvendett a nők körében. Katherine azonban levegőnek nézte. Mintha szemellenzőt viselt volna. Finom antennáinak köszönhetően Simon azonnal rájött, hogy a lány érdektelensége szívből jön – ilyesmit lehetetlen színlelni. Bármelyik jelen lévő nőt megszerezhette volna, ő viszont egyedül Katherine-t akarta, felcsigázta és megőrjítette a lány távolságtartó viselkedése, valami azt súgta neki, ő lesz – ő kell hogy legyen – az a férfi, aki megismerheti Katherine igazi arcát. Katherine nem volt olyan káprázatosán gyönyörű, mint az eddigi barátnői, de Simon ettől valahogy még fontosabbnak érezte, hogy meghódítsa. Pincsikutyaként lihegett Katherine nyomában, majd elállta a lány útját, és vigyorogva így szólt: – Nincs menekvés. A többi lány hitetlenkedve figyelte a jelenetet, és gúnyos megjegyzéseket tett Katherine hátrafésült hajára, szolid, minden feltűnéstől mentes megjelenésére. – Lehet, hogy az anyjára emlékezteti – vonták le a következtetést. Simon elkérte Katherine munkahelyi számát Tarától, majd telefonon randevúra hívta a lányt.

Katherine nemet mondott. A férfi újra próbálkozott. Katherine másodszor is nemet mondott. Simon közölte a lánnyal, ezt a szót nem ismeri. Katherine először megrémült a férfi erőszakosságától. Aztán felébredt benne a hiúság. Aztán felvillanyozódott. Simonnak heves ostrommal sikerült ledöntenie a falakat és felszínre csalni a rég elfeledett érzéseket. Katherine nagyon vágyott arra, hogy szeressék. És ha szerencséje lesz, gondolta, Simon Armstrong mellett az élete végre visszatalálhat a rendes kerékvágásba. Minden jó, ha a vége jó. Így hát elfogadta a férfi meghívását. És nem csak egyszer. Három hét múlva lefeküdt Simonnal. Mielőtt hazament volna, a férfi megígérte neki, még aznap este felhívja, de nem tartotta meg a szavát. Másnap korán reggel – talán túl korán is – Katherine feltárcsázta a férfit. És, megpróbálva nyugalmat erőltetni magára, fölvetette, találkozzanak aznap este. Amikor Simon kitérő választ adott, szorosan lehunyt szemmel könyörögni kezdett. – Nagyon kérlek, ne tedd ezt velem! – Amitől persze Simon legszívesebben kiszaladt volna a világból. Már amúgy is kiábrándult Katherine-ből. A lány túl fiatal és tapasztalatlan volt, hiányzott belőle a keménység, ő pedig amúgy is csak a skalpvadászat kedvéért bocsátkozott ebbe a kalandba. Katherine-t a megközelíthetetlensége tette vonzóvá a szemében, amely, miután lefeküdtek egymással, nyomtalanul eltűnt. Bár a lány karcsú és bájos volt, nem lehetett bombázónak nevezni, Simon Armstrong pedig élt-halt a bombázókért. Arról nem is beszélve, hogy Katherine túlságosan ragaszkodó fajtának tűnt, ami nyugtalansággal töltötte el a férfit. Messziről megismerte a piócákat. A következő hetekben és hónapokban Katherine teljesen visszahúzódott a csigaházába. Nem bírta megemészteni, hogy megint lapátra tették. Úgy tűnt, egyre kevésbé tud bánni a férfiakkal – ha egyáltalán tudott bánni velük –, ezért még nyomorultabbul érezte magát, mint addig. Ez volt az utolsó eset, hogy engedtem egy férfinak, fogadkozott magában. Le kell vonni a tanulságot. A következő néhány év során lassanként sikerült magára találnia. Éjt nappallá téve dolgozott, letette a könyvelői vizsgákat, Fintannel és Tarával lakott egy lakásban, keserű mosollyal figyelte barátai romantikus kalandjait, de ő maga sohasem bonyolódott szerelmi ügyekbe. Nem mintha teljesen leszámolt volna a szerelemmel: továbbra is — féligmeddig – divatos ruhákban járt, rengeteg pénzt költött a frizurájára, könnyed, távolságtartó beszélgetéseket folytatott a férfi ismerőseivel, és mindig elkísérte a lakótársait bulizni. Csak annyi volt a különbség közte meg a többiek között, hogy ő mindig egyedül ment haza. Amíg meg nem ismerkedett Alex Holsttal. Ekkor már majdnem négy éve éltek Londonban. Fintan ebben az időben került Carmella Garcia mellé. Alex modellként dolgozott a cégnél. Borostás arca, tökéletes fogsora, hollófekete haja és elbűvölő, huncut mosolya volt. Legnagyobb döbbenetére azonban, amikor bemutatták Katherine-nek, a lány tekintetében nem gyúltak kéjsóvár lángocskák. Katherine udvarias volt, de el-elkalandozott a figyelme, ami roppantmód bosszantotta a férfit. Mindig megerősítésre vágyó önbizalma a lány csodálatára szomjazott. Alex módfelett bizonytalan volt magában, mivel egész gyerekkorát kövér hájpacniként élte le. A súlyzózás és a bulimia hathatós kombinációjának köszönhetően felnőttkorára karcsú és szép lett, de nem bírt megszabadulni a régi beidegződésektől. Ő továbbra is undorító zsírhegynek tartotta magát, akit körberöhögnek és mindenhonnan kiközösítenek. Amikor Katherine ellépett Alex mellől, a férfi fejében felhangzott a gúnyos rikácsolás: „Hájgombóc! Hájgombóc!” Alex udvariasabb volt, mint Simon, de ugyanolyan kitartó. Állandóan telefonhívásokkal bombázta Katherine-t, virágcsokrot küldött a lány munkahelyére, még verset is írt, amelyben az állt, Katherine a legérdekesebb és legizgatóbb nő, akivel valaha is találkozott. Katherine ezúttal sokkal tovább tartotta magát, mint Simon esetében. Amikor Alex közölte vele, még

egy nőt sem üldözött ilyen elszántan, a lány gúnyosan elmosolyodott. – Fogadni mernék, hogy mindenkinek ezt mondod. Amikor a férfi megesküdött neki, hogy nem hajszolja a nőket, Katherine gonosz kacajt hallatott, és így szólt: — Teljesen hülyének nézel? Amikor Alex egyik este azzal lepte meg Katherine-t, hogy megvárta a munkahelye előtt, a lány hűvösen közölte vele, a zaklatás törvénybe ütköző cselekedet. A férfi azonban nem adta föl, Katherine pedig egyre engedékenyebbé vált. Nem tehetett róla. Alex igyekezete fölöttébb megnyerő volt, és a lány kezdte elhinni, a férfi nem ok nélkül bizonygatja ennyire hevesen az érzelmeit. Mert ezt akarta hinni. Aztán egyik este Alex feltárta előtte szégyenletes múltját, és a mély megrendülés az utolsó akadályokat is eltávolította az útból. Alex, Simonhoz hasonlóan, újabb lehetőséget adott a lánynak, hogy az kiköszörülje a csorbát. Katherine végül – miután mindenre elszántan, megacélozott akarattal, összeszorított fogakkal, sűrű esküdözések közepette elhatározta magában, hogy semmilyen körülmények között sem akaszkodik rá a férfira – elfogadta Alex meghívását. Ez a kapcsolat valamivel tovább tartott, mint a Simon-féle románc, de a lány egy idő után úgy érezte, Alex kezdi elveszíteni az érdeklődését. Amikor kérdőre vonta a férfit, az tagadta, hogy lanyhult volna a lelkesedése, de Katherine nem hitt neki. Tehetetlenül figyelte, hogyan válik az egykori hetyke, magabiztos lányból elkeseredett, gyanakvó, bizonytalan idegroncs. És sehogy sem bírta megfékezni magát. Azzal vádolta Alexet, hogy az más nők után koslat és nem törődik vele eleget. A férfi, nem túl meggyőzően, azzal védekezett, hogy igenis törődik vele, aztán három napig nem jelentkezett. És amikor végre kegyeskedett telefonálni, közölte Katherine-nel, hogy új barátnője van. Felszakadtak a régi sebek. Ismét heves önutálat és kínzó veszteségérzet kerítette hatalmába a lányt. Katherine mélységesen megvetette önmagát. A fájdalom elviselhetetlen volt. Úgy érezte, kész csődtömeg az élete. Ha nehezen is, de sikerült talpra állnia. És megesküdött magában, hogy soha többé nem kezd férfiakkal, de nem volt túlzottan elszánt. Kétszer is megszegte a fogadalmát. Állandóan attól rettegett, hogy cserbenhagyja az akaratereje. Amikor éppen nem volt senkije, kellemesen folydogált az élete. Okleveles könyvelő lett belőle, megvette a hőn áhított autót, és nagy nehezen lakást is szerzett magának. Ahogy egyre magabiztosabbá vált a szakmájában, a piros arcú falusi kislány fokozatosan vonzó, fiatal bestiává nőtte ki magát. De a vágy, hogy szeressék, nem csillapodott. Úgy tért vissza hozzá, mint a bumeráng. Időről időre újra felbukkant, rendszerint akkor, amikor egy vonzó férfi legyeskedett körülötte. – Jobb lenne, ha nem bájgúnárokkal kezdenél – célozgatott Tara óvatosan. – Az ilyenek annyira el vannak telve maguktól, hogy másra már nem jut energiájuk. – Nem akarok erről beszélni – csattant föl Katherine. – Tudom – sóhajtotta Tara. Katherine sosem kezdett hétköznapi férfiakkal. Nem is tehette. Nem álltak szóba vele. Joe előtt hat férfival feküdt le. A leghosszabb „románc” másfél hónapig tartott, és mind a hat férfi szakított vele. A lány egyszer sem érte el, amit akart – azt, hogy nyerő pozícióba kerüljön. Végül, attól való félelmében, hogy megint dobják, kétségbeesett erőfeszítésekbe kezdett, hogy megelőzze a bajt. Nem bírta volna elviselni, hogy ölbe tett kézzel várja, amíg a férfi szép fokozatosan kiábrándul belőle, miután észreveszi, hogy ő is csak egy hétköznapi nő, nem pedig az a titokzatos tünemény, akinek kezdetben mutatta magát. Katherine tehát felpörgette az eseményeket. Úgy viselkedett, mint egy fúria. Jobb minél hamarabb szembenézni az elkerülhetetlennel. Fásultan élte az életét, a hoszszú önmegtartóztatást időnként kurta románcok szakították meg, amelyeket elhúzódó sebnyalogatás követett. Valahányszor egy férfi elvesztette az érdeklődését Katherine iránt, és ezzel azt sugallta, a lány nem elég

értékes, régi fájdalmak lavináját indította el. Katherine józanabb pillanataiban hajlandó volt belátni, hogy túlságosan konokul ragaszkodik a múltjához, ami nem egészséges. Csak négy évvel ezelőtt, huszonhét éves korában töprengett el azon, vajon nem az küldte-e padlóra, hogy az első szerelmi csalódása után túl hamar értesült apja halálhíréről. Hiszen nincs olyan ember, akit ne dobnának legalább egyszer az élete során. Csak az igazán elvetemültek nem bírják túltenni magukat az efféle nehézségeken. De a dupla pofon bebetonozta, elszigetelte Katherine-t. Tizenkét év telt el, és a lánynak fogalma sem volt, mivel töltötte ezt a rengeteg időt. Aztán két hónappal ezelőtt elérkezett a nap, amikor Katherine-t bemutatták az új pénzügyi igazgatónak, Joe Rothnak, aki félelmetesen ismerős módon kezdte ostromolni.

60

Most az egyszer sikerült uralkodnom magamon, állapította meg magában Katherine büszkén, miközben szemügyre vette a feldúlt ágyat. Az üresség, amelyet Joe távozása keltett benne, nyomtalanul elpárolgott, a lány elégedetten, lázas izgalommal gondolt vissza az előző éjszakára. Felkapott egy párnát, az arcához szorította, és beszívta a belőle áradó halvány férfiillatot. Hirtelen elborították az emlékek, és jókedvre derült. Mindenáron a világ tudtára akarta adni, mi történt vele. Majdnem dél volt – vajon felhívhatja ilyenkor Tarát? Te jó ég – Tara! Mi történhetett vele tegnap este? Katherine felkapta a telefonkagylót, de csak Tara üzenetrögzítőjével tudott beszélni. Felhívta a mobilját, de az hangpostára volt állítva. Ezek után Livnél próbálkozott, őt sem érte utol. Üzenetet hagyott a rögzítőjén, majd feltárcsázta Fintan számát. – Halló! – vakkantotta a férfi. – Én vagyok. Atmehetek? – Most nem. Gyere este. – Értem. Ha meggondolnád magad, a mobilomon megtalálsz. Katherine nem tudott mit kezdeni magával. Hosszú idő óta ez volt az első vasárnap, hogy nem élvezhette az O’Grady család társaságát. Nem volt hozzászokva a tétlenséghez. Főleg amikor a nap fénypontját már a háta mögött tudhatta. Ha nagyon akarja, kívül-belül tisztára sikálhatta volna a lakást, de túlságosan zaklatottnak érezte magát ahhoz, hogy unalmas feladatokkal bíbelődjön. Vagy elnyúlhatott volna az ágyon, hogy megnézze az ismétléseket a tévében. De az a kényszerképzete támadt, hogy a távirányító szemrehányó pillantásokat vet rá. Ráadásul ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy kiengesztelje és olthatatlan szerelméről biztosítsa a szerkentyűt. így hát bement a városba, a Selfridges áruházba, de ahelyett, hogy a ruhaosztály felé vette volna az irányt, a férfiillatszerek között találta magát. Szórakozottan felkapott egy arcszeszes üveget, megszagolta, majd visszatette a helyére. És már nyúlt is a következőért. Azután a következőért. Kábultan haladt egyik polctól a másikig, végül felkapott egy üveget, megszagolta, és majdnem elájult. Hirtelen feltámadt benne az előző éjszaka minden öröme és vágyakozása. Mélyen beszívta az illatot, és ábrándosán lehunyta a szemét. Isteni! Harmadszor is mélyet szippantott az üvegből. Érezte a férfi bőrének tapintását, újra átélte az izgalmat, amely úgy fickándozott a testében, mint egy megvadult csikó, a férfi imádatát és becézéseit. Katherine kinyitotta a szemét, és megnézte az üveget. Davidoff For Men. Tehát ezt használja Joe Roth. A lány egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy megveszi az üveget, de végül sikerült lebeszélnie magát a dologról. Csak a buggyantak vetemednek ilyesmire. A szagolgatás még hagyján, de megvenni a parfümöt már szánalmas.

– Egy bukott nőt láttok magatok előtt – jelentette ki Katherine, szerelmes ragyogással. – Nem érdekel – fanyalgott Fintan. – Engem viszont igen – kardoskodott Tara, aki szokatlanul sápadt és nyúzott volt. – Minket is – vágta rá Liv és Milo kórusban. – Engem is – vallotta be szegény elnyomott Sandro. Vasárnap délután volt, a barátok Fintanéknél gyűltek össze, már a pizzákat is megrendelték. Katherine, annak ellenére, hogy nem sokat aludt és állandóan azon aggódott, vajon Joe felhívja-e, alig bírt magával örömében. Égett a vágytól, hogy az összes varázslatos részletet a barátai elé tárhassa. Miközben sorra vette a történteket – a focimeccset, a csókot, a vacsorát az Ivyban, a Mr. Stalloneepizódot a többiek egyfolytában keresztkérdésekkel bombázták.

– Milyen volt Joe illata? – kérdezte Tara. – Milyen érzés volt együtt lenni vele? – tudakolta Milo. – Ki tette meg az első lépést? – faggatózott Sandro. – Érezted, hogy meg fog csókolni? – firtatta Liv. – Megkóstoltad a csokoládékrémet? – érdeklődött Tara. – Akkor fizetett, amikor kimentéi vécére? – tudakolta Liv. – Nem izgultál? – kíváncsiskodott Sandro. – Megcsodálta a bugyidat? – kérdezte Tara. – Megvan az Agent Provocateur címe? – érdeklődött Milo. A barátok minden egyes részlet hallatán levegő után kapkodtak és megborzongtak a gyönyörűségtől, miközben Katherine sugárzott az elégedettségtől. – Ez majdnem olyan jó, mint a szex – nyüszített föl Tara, majd kis időre szomorú némaságba burkolózott. Nem volt hajlandó elárulni Katherine-nek, min izgatta fel magát előző este. – Nem akarok beszélni róla. Úristen – tette hozzá döbbenten –, kezdek olyan lenni, mint te. Katherine meséje közben a Mary Quant-parókát viselő Fintan merev, durcásan közönyös arckifejezéssel feküdt a kanapén. De a pikánsabb részeknél vonakodva ő is hegyezni kezdte a fülét (az alulsót). Majd felült, előrehajolt, álmélkodva hallgatta Katherine-t, végül önkéntelenül így szólt: – És te hagytad, hogy a Jil Sander-kabátod egész éjjel az előszobapadlón heverjen? Katherine büszkén bólintott. – Egész éjjel? Újabb önelégült biccentés. – Nem osontál ki két menet között, hogy felrakd a speciális akasztójára? Katherine diadalmasan rázta meg a fejét. – Igaz, tavalyi modell – mondta Fintan. – De akkor is. Mindenki hüledezve hallgatta Katherine beszámolóját. Amikor a lány ahhoz a részhez ért, hogy Joe, a szoba közepén állva, az összes ruháját ledobálta magáról, a többiek megszorították egymás kezét, és így sikoltottak fel: – ÚRISTEN! – Mindjárt elélvezek! – rikoltotta Tara. – Mindjárt magamhoz nyúlok! – süvöltötte Liv. Csöngettek. Meghozták a pizzákat. Sandro majdnem megpukkadt mérgében. – Pont a legjobbkor – zsörtölődött. – Egy szót sem szólhatsz, amíg vissza nem jövök – parancsolt rá Katherinere, majd dúlva-fúlva kirohant ajtót nyitni. Amikor visszatért, az arcát szinte teljesen eltakarták az egymásra tornyozott pizzásdobozok. – Lemaradtam valamiről? – tudakolta fojtott hangon. – Nem, de mindjárt kezdődik a Ballykissangel – fontoskodott Liv. – Dugulj már el! – förmedtek rá kórusban a többiek. – Ez sokkal érdekesebb. Folytathatod, Katherine. Tehát Joe kidagadó erekkel szívta magát a nappali közepén… – Igen, szívás is volt – csilingelte a lány. – Húúúúú! Barátom! Katherine még az éjszakai zuhanyozást is elfecsegte. – Zuhanyozás! Szűzanyám! – kapkodtak levegő után a többiek. Milo és Liv tüzes pillantást vetett egymásra. – Nem is szabadna erről beszélnem – vallotta be Katherine. – Lehet, hogy soha többé nem hív fel. Nem ez lenne az első eset. – Ha ő nem hív téged, majd te felhívod őt – szónokolt Tara. – Nem hinném, hogy… Milo és Liv már-már udvariatlanságnak ható sietséggel kapkodta össze a holmiját. Gyorsan

elbúcsúztak mindenkitől, majd távoztak. – Legalább egy órára hajlandóak voltak felfüggeszteni a szexet – jegyezte meg Tara. – Egy egész órára? – vigyorodott el Fintan. – Akkor szerintem ellobbant a láng és kihűlőfélben van a kapcsolatuk. Mindenki észrevette, de a világért sem mutatta volna: Fintan elmosolyodott! – Csak a gyerekek miatt maradnak együtt – nevetett Katherine. – Vagy az ágynemű miatt – szólt közbe Tara. – Tegnap új paplanhuzatot vettek. Azt hiszem, nagyon elszántak. – Ugye, most már örülsz, hogy annyit piszkáltalak? – kérdezte Fintan pimaszul Katherine-től. – Nekem köszönheted ezt a szenvedélyes éjszakát. – Azt hittem, nem érdekel, mit csinálok. – Nem is. Illetve, eddig nem érdekelt, de tekintve, hogy ilyen sikeresen zárult az akció, megint hajlandó vagyok beszállni a buliba. – Ki beszél itt sikerről? Lehet, hogy Joe csak egyéjszakás kalandnak szánta az egészet, ami nagy gáz, mert egy irodában dolgozom vele. – Mire hazaérsz, ott lesz az üzenet a rögzítődön – kiáltotta Fintan. – Lehet, hogy Joe ebben a pillanatban próbál hívni. Megadtad neki a mobilszámodat? A lány megrázta a fejét, de közben alig bírt magával. Lehet, hogy Joe ma este felhívja. Legnagyobb elkeseredésére azonban, amikor hazaért, a rögzítőjén található üzenetek száma egy nagy kövér nulla volt.

61

– Ravi, hol lehet teherautót bérelni? – kérdezte Tara. – Teherautót? Költözködéshez? – Igen, egy kisebb teherautót költözködéshez. – Nem t’om. Kérdezzük meg a nagyokat – intett a fejével a férfi Vinnie, Teddy és Evelyn felé. Amikor Ravi ráébredt a kérdés jelentőségére, idegesen rándult össze. – Miért? Mi történt? – Előbb elszívok egy cigit. – Irány a dohányzó! Tara a parányi sárga szoba közepén ült, és bőszen füstölt. Ravi, aki meggyőződésből ellenezte a dohányzást, kivéve, ha Taráról volt szó, csöndben nézte a lányt. – Elhagyod Thomast? – kérdezte hitetlenkedve. – Azt hiszem. – De miért? Tara fanyar félmosolyt erőltetett az arcára. – Jaj, Ravi! Hiszen még te is azt mondtad, Thomas teljesen ki fog készíteni, pedig te gyerek vagy! – Igen, de te mindig ki tudtad magyarázni magad. Tara összerezzent. – Istenem, azok a kifogások… – Azért hagyod el, mert Fintan megparancsolta neked? – Nem, éppen azért, mert Fintan nem parancsolta meg. Meggondolta magát, és fütyül rám. Én meg azt hittem, meg fogok könnyebbülni. De nem így történt. Teljesen letörtem, becsapottnak éreztem magam. Ravi alig hallhatóan felsóhajtott. A nőkön nem lehet kiigazodni. – Aztán amikor szombat délután hazamentem, kiborult a bili. Tara nagyot szívott a cigarettájából, és lelki szemei előtt felidéződött a jelenet. Alighogy belépett az ajtón, Thomas üvöltve esett neki. – Az, hogy egy buzi seggfej összeszedett valami undorító betegséget, bazeg, még nem jogosít fel arra, hogy megszegd a diétádat, Tara! A férfi egy Turkish Delight feliratú csomagolópapírt lobogtatott a kezében, amelyet a lány tornafelszerelése között talált. Tarát azon nyomban elöntötte a pulykaméreg. Mi köze neki ehhez az őrülthöz? – Tessék? – sziszegte. – Mondom – kezdte elölről Thomas –, az, hogy egy buzi seggfej… Egyre bicskanyitogatóbb és lekezelőbb hangot ütött meg, és ezzel végleg elvetette a sulykot. – Hogy merészelsz így beszélni a barátomról? – kérdezte Tara vészjóslóan. – De hát … – Hagyd abba, jó? – Jogom van hozzá, hogy kinyilvánítsam a véleményemet – hepciáskodott a férfi. – Nem gondolod? – Nem! Gonosz vagy, Fintan betegsége pedig nem undorító. Úgy viselkedsz, mintha ő tehetne az egészről. – Jogom van hozzá, hogy kinyilvánítsam a véleményemet vagy sem? – De… – JOGOM VAN HOZZÁ – üvöltötte a férfi – VAGY SEM? Igen vagy nem? – Ez nem vélemény kérdése – emelte föl a hangját válaszul Tara is.

– Ide figyelj! Fintan egy buzi seggfej. Ez az igazság. – Undorító, szemellenzős alak vagy – felelte Tara megtévesztően halkan. – Kőkorszaki, begyöpösödött, vaskalapos macsókirály. A lány legnagyobb meglepetésére Thomas elnevette magát. – Igen, az vagyok. Ez jó, ismételd meg! Tara nagyot nyelt, torkára forrt a szó döbbenetében. Hirtelen arra gondolt: ilyen barát mellett kinek van szüksége ellenségekre? – Na! – noszogatta a férfi vidáman. – Ismételd meg! – Nem bóknak szántam – mondta a lány előreszeeett állal. – Nem? Pedig úgy hangzott. Kőkorszaki, begyöpösödött macsókirály vagyok. – A férfi ismét elnevette magát, láthatóan remekül szórakozott. – De te pont ilyennek szeretsz. Ez az, amiben tévedsz. Minden egyes alkalommal, amikor Tarában feltámadt a gyanú, valami nem stimmel közte meg Thomas között, a lány minden erejével azon volt, hogy a szőnyeg alá söpörje a problémát, és a legkisebb áruló jelet is eltüntesse. A tomboló harag azonban szétoszlatta fejében a homályt; nem volt más választása, szembe kellett néznie a valósággal. És annak köszönhetően, amit látott, nemcsak Thomast, hanem saját magát is megutálta. Mindig is gyűlölte a véresszájú mocskolódókat, most pedig egy fedél alatt él az egyikükkel! Hová lettek az elvei? Félresöpörtettek, mert a szeretet utáni vágy sokkal erősebb volt náluk. A dominók egymás után dőltek föl, Tara pedig végre tisztán és világosan látta, milyen megbocsáthatatlan bűnt követett el a férfi, amikor nem volt hajlandó találkozni O’Gradyékkel. Amikor nem látogatta meg Fintant, amikor gyomorforgató célzásokat tett Fintan betegségére, amikor fittyet hányt kettejük közös jövőjére, amikor árgus szemekkel figyelte, mennyit hízik Tara, amikor csípős megjegyzéseket tett a lány alakjára, és ezzel szép lassan aláásta barátnője önbecsülését, amikor folytonosan pénzt kért kölcsön, amikor kijátszotta Tarát Beryl ellenében. De a legborzasztóbbak azok a kifogások voltak, amelyekkel a lány próbálta mentegetni a helyzetet. Tara mindig megvédte Fintant, amikor Thomasra rájött az ötperc. Saját magát sohasem védte meg. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy minden az ő érdekében történik. De tévedett, s most mérhetetlen önutálat és harag támadt fel a lelkében. Azon kapta magát, hogy sír. Szégyenében, dühében, bánatában. – Most miért bőgsz? – tudakolta Thomas. – Érik a paradicsom? – Micsoda? – Megjött a havid? – Nem. – A lány szívet tépően zokogott. – Jaj, Tara, ne bőgj már, bazeg! Kérsz egy teát? – Nem. Hagyj békén! Thomas vasvillatekintettel meredt a lányra. Mit nem merészel ez a liba? Nem tudja, mennyire érzékeny vagyok? – Jól van – mondta sértődötten. – Békén hagylak. Azzal kiviharzott a lakásból. Tara egyre csak sírt. Siratta az elfecsérelt éveket, az elvesztett illúziókat, Fintant, akit annyi sérelem ért, a szégyenletes szemfényvesztést, amelylyel saját magát is becsapta, a boldog életet, amely után hiába sóvárgott, a sivár életet, amely ezután vár rá. Amikor Katherine rátelefonált, alig tudott beszélni, mert még mindig gombóc volt a torkában. Tara cigarettára gyújtott, és a távolba meredve azon kezdett tűnődni, miért nem volt soha szerencséje az életben. Miért pont én? Miért nem élhetek boldog párkapcsolatban? Miért maradok mindig egyedül? Idáig mindig sikerült egy lépéssel a végső felismerés előtt járnia, amely egyre szembeszökőbbé vált, különösen amióta Fintan megbetegedett. De most már olyan nyilvánvaló volt, hogy Tara hiába próbálta félresöpörni.

Vajon Thomas mindig ilyen volt? Vagy a hátrányára változott? Vagy ő nem vette észre, mi történt? Nem akarta észrevenni? Tara le volt sújtva. Nem bírta megemészteni a történteket. A teste így próbált védekezni: lassanként adagolta az információkat. A lány azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy nincs nagy baj. Hiszen Thomas még azt is felajánlotta, főz neki egy csésze teát. Lehet, hogy mégsem olyan rossz ember. De Tara nem tudta meg nem történtté tenni a dolgokat, bármennyire is szerette volna. A megvilágosodás óriási terhet rakott a vállára; érezte, lépnie kell, még akkor is, ha ez azt jelenti, az egész addigi életével le kell számolnia. Néhány órával később Thomas hazajött, és mintha mi sem történt volna, megpróbálta rávenni Tarát, hogy menjenek el valahova. – Nem – mondta a falfehér arcú lány kérlelhetetlenül. – Menj egyedül. Egész szombat este a kanapén ült, és megpróbálta rászánni magát, hogy elköltözzön. Megpróbálta áthidalni a tényleges teendője és a hajlandósága között tátongó óriási szakadékot. A vasárnapot Fintanéknél töltötte, ahol egy szóval sem említette, mekkora lelki válságon megy keresztül. Nem azért, mert nem akarta megemlíteni – egyszerűen képtelen volt rá. Nem tudta szavakba önteni, milyen emberpróbáló feladatra készül, amely úgy lebeg fölötte, mint Damoklész kardja. Ehelyett kedvesen mosolygott Milóra meg Livre, végighallgatta Katherine káprázatos meséjét, és közben azt gondolta magában: Ennek így kell lennie. – Nos, Ravi – mosolyodott el Tara kényszeredetten –, most már tudod, minek kell nekem teherautó. – Azonnal utánanézek a Szaknévsorban – ígérte a férfi. – Ugye, szerinted is el kell hagynom Thomast? – ragadta meg Ravi gallérját a lány nyugtalanul. – De hát az előbb mondtad, hogy… – Reméltem, hogy azt válaszolod, csak én nagyítom fel a dolgot. – Csakhogy nem így van – felelte a férfi szomorúan. – Úgy félek! – Tara cigarettát dugott a szájába. Ravi tüzet adott neki. – Félek, hogy egyedül maradok. Hogy megöregszem és besavanyodom. Senkinek sem kellek majd. – Egyáltalán nem… – Honnan tudod? Egy ilyen hájas tehén ne ugráljon. Jaj, Ravi, látnod kellett volna Katherine-t szombaton! Az az izgatottság, az a reménykedés. Gyönyörű volt, mintha megint visszavedlettem volna csitrivé. – Igen, de az őrült lángolás nem tart sokáig – jegyezte meg a férfi nyugtalanul. – Nézz csak meg minket Daniellelel… – Lényeg a lényeg — vágott közbe a lány –, ha két ember együtt él, nem árt, ha legalább kedvelik egymást. – Te nem kedveled Thomast? – Nem. És ő se engem. Ha kedvelne, nem mondogatná állandóan, hogy hájas tehén vagyok. Te nem furcsállod, hogy mindenáron meg akar változtatni? – De igen. Rohadtul igazad van. Már akartam is mondani. Tara töprengő képet vágott. – Tudtam, és mégsem tudtam. Érted, amit mondok? – Tudtad, de nem akartad tudni. A lány életét megörökítő fekete-fehér némafilm hirtelen színes, szélesvásznú hangosfilmmé változott. Tara sikeresen túljutott az első megrázkódtatáson, a szomorúsága is csillapodott, most már csak dühös volt. De nagyon.

62

Amikor Katherine hétfő reggel belépett az irodába, Joe már ott volt, de még csak föl sem nézett. Ilyen az én formám, gondolta magában a lány mérhetetlen szomorúsággal. Elrontottam. Már megint. Gépiesen felakasztotta a kabátját, és az asztalához vánszorgott. Amelynek a közepén egy csomag hevert. Mivel kék-arany papír borította, nyilvánvalóan nem az új adótáblákat tartalmazta. – Ez meg mi? – kérdezte a lány Charmaine-től. – Gőzöm sincs, már itt volt, amikor megjöttem. Katherine kézbe vette a csomagot, és megtapogatta. Puha, hajlékony tárgy bújt meg a papír alatt. – Bontsd ki! – mondta Charmaine. – Jó… – felelte a lány lassan, azon morfondírozva magában, vajon most izgatottnak kellene-e lennie. Ki más küldene neki ajándékot Joe-n kívül? Katherine óvatos mozdulatokkal, nehogy elszakítsa a papírt, megpróbálta lehúzni a ragasztószalagot. – Tépd le! – türelmetlenkedett Charmaine. – Ne bénázz már annyit! A lány engedelmeskedett. Egy fehér műanyag micsoda bújt elő a papír alól. – Hát ez meg mi a…? – kiáltott fel Charmaine. Katherine jó alaposan szemügyre vette a tárgyat, majd széles mosolyra húzódott a szája. – Mi ez? – Charmaine majdnem megőrült a kíváncsiságtól. – Műanyag alátét, a fürdőkádba kell tenni – felelte vigyorogva Katherine. – Nehogy elcsússz. Leeresztett szempillája alól lapos oldalpillantást vetett Joe-ra, de az minden idegszálával a számítógépe képernyőjére koncentrált. Minden idegszálával. Katherine szinte látni vélte, hogyan rángatóznak a férfi nyakizmai a kényszerű erőfeszítéstől. – Ki küldte? – kérdezte Charmaine gyanakvóan. – Fogalmam sincs. – Üzenet? – Nincs. – Megáll az eszem! Amikor Katherine bekapcsolta a számítógépét, látta, hogy új levele érkezett. Ez állt benne: „Hogy legközelebb ne csússzunk el.” A lány villámgyorsan begépelte: „Mikor nem akarsz legközelebb elcsúszni?” Megnyomta az „Elküld” gombot, és várt. Aztán eszébe jutott, hogy talán túl frivol volt. Gyerünk, türelmetlenkedett magában. Válaszolj már! Három perc múlva látta, hogy a férfi az egeréhez nyúl. Igen, most nyitja ki a levelet, most olvassa el! Joe, aki továbbra is rezzenéstelen arckifejezéssel ült, gyorsan gépelni kezdett valamit. Katherine türelmetlenül dobolt az ujjaival, alig várta, hogy felvillanjon az „Új üzenet” felirat. Amikor megérkezett a levél, a lánynak kalimpálni kezdett a szíve. „Már alig várom, hogy ne csússzak el. Üzend meg, mikor érsz rá.” A lány lázasan osztott-szorzott, majd ezt írta vissza: „A szerda este megfelel?” – Úgy gondolta, ez kellőképpen könnyed válasz. Alig néhány másodperc múlva új üzenete érkezett. „Nagyon félek, hogy el fogok csúszni. A szerda este túl messze van.” „Megértem az aggodalmadat. Holnap este?” – válaszolta a lány. „Nagyon félek, hogy el fogok csúszni. A holnap este túl messze van” – állt az újabb levélben. Katherine reszkető ujjakkal kalapálta be: „Megértem az aggodalmadat. Ebben az esetben a ma este

tűnik a legkézenfekvőbbnek.” Mindeközben egy pillantást sem vetettek a másikra. Egész nap feltűnően udvariasan viselkedtek egymással. Egyszer összetalálkoztak az ajtóban, és amikor Joe hátralépett, hogy elengedje a lányt, mind a ketten kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz. – Elnézést! – mormolta Katherine az orra alatt. – Tessék csak! – Köszönöm. – Igazán nincs mit. Katherine időnként alig bírta türtőztetni magát, úgy érezte, szétreped a bőre a visszafojtott izgalomtól. Össze kellett dörzsölnie a lábát az asztal alatt, hogy megszabaduljon a hirtelen rátörő vágytól. Néha, amikor a magas, komoly, öltönyös Joe-ra pillantott, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felpattanjon és világgá kürtölje: – Láttam Joe Rotht pucéran. Úgy ismerem a testét, mint a saját tenyeremet. Észbontó a pasi! Délután megcsörrent Katherine telefonja. Tara volt a vonal túlsó végén. – Kérhetek tőled egy szívességet? – Hát persze – felelte Katherine könnyedén. Ma semmi sem állhat az útjába. – Odaköltözhetek hozzád? – Jaj! Te jó isten! – Bocs, bocs, ne haragudj! – mondta Tara nyomott hangon. – Tudom, hogy pont a legjobbkor abajgatlak. Végre sikerült összejönnöd a pasival, együtt akarsz lenni vele, ráadásul két évig nem volt senkid, én meg bármikor elhagyhattam volna Thomast, de persze pont most szánom rá magam. – Ezek szerint… elhagytad… Thomast? – Még nem. Majd munka után. Ma csak egy doboznyi cuccot vinnék át, de Ravi még a héten bérel egy teherautót a többi holmimnak. – Nem hiszek a fülemnek. Nagyon örülök, hogy így alakult – lelkendezett Katherine. Persze hogy örül, de az időzítés… Egy óra múlva Katherine levelet kapott Joe-tól: „Hogy még élvezetesebbé tegyük a nem elcsúszást, nincs kedved eljönni velem vacsorázni, kocsmázni, moziba, színházba, hamburgerezni, videotékába, éjszakai bárba, tekézni, jacuzzizni vagy a lakásomra? A döntés a tiéd.” Katherine viszont ezt volt kénytelen válaszolni: „Attól tartok, változott a program. A barátnőm, Tara élete komoly válságba került…”

Katherine kínosan ügyelt arra, hogy az irodában senki se tudjon kettejük kapcsolatáról, ezért Joe csak fél órával azután mehetett föl hozzá, hogy ő már hazaért. Amikor Katherine ajtót nyitott, a férfi széles, bensőséges mosolya éles kontrasztot képezett azzal a hűvös távolságtartással, amellyel napközben kerülgették egymást. Joe a kabátja két szárnya alá vonta a lányt, és vad megkönnyebbüléssel csókolta. – Remélem, nem követtek – mondta Katherine szigorúan. – De igen, csakhogy beszaladtam egy kínai mosodába, és megléptem a hátsó kijáraton keresztül. – És egy kartondobozokkal teli udvarra jutottál? – Tyúkok is voltak. Aztán felkapaszkodtam a tűzlépcsőn, és bemásztam egy ablakon. – Ahol egy férfi meg egy nő feküdt az ágyban? – Azt hiszem, két férfi volt. Úgyhogy udvariasan megemeltem a kalapom, és csak annyit mondtam:

„Pardon!” – Mire az egyik férfi így szólt: „Láttad ezt?” A másik meg így felelt: „Mit?” – De addigra már eltűntem! Elnevették magukat, örültek, hogy egy hullámhosszon vannak. – Köszönöm az alátétet – mondta a lány szégyellősen. – Mikor próbáljuk ki? Katherine megrázta a fejét. – Ma este vissza kell fognunk magunkat, mert Tara bármelyik percben betoppanhat a cuccaival. Ne haragudj. Biztosan másra számítottál. – Akkor marad a hamburger meg a videotéka – válaszolta a férfi pajkosan. – Nincs minden veszve. – Igen, de… – A lány úgy vélte, korai még a videó előtt tespedni egy zacskó gyorskajával. Alihoz legalább három hétig kell együtt járni. – Mi lenne, ha összeütnék valamit? – kérdezte bizonytalanul. – Inkább ne. – Na! – Annak idején te magad vallottad be, Katherine, hogy nem tudsz főzni. – Egy csésze teát azért elfogadsz tőlem? – Nekem jobb ötletem van. – A férfi egy üveg bort húzott elő a télikabátja zsebéből. – Ta-dam! A legfinomabb Oddbins’. – Hogy telt a tegnapi napod? – kiáltott ki a konyhából a lány, miközben a dugóhúzót kereste. – Eleinte jól – felelte a férfi megfontoltan. – De tizenegy után vészesen romlani kezdett a hangulatom. Az egyetlen említésre méltó esemény a Homebase*-be tett kiruccanásom volt. Ott vettem az alátétet. *brit lakberendezési és barkácsáruház

– Miért nem maradtál itt? – kérdezte incselkedve Katherine. – Ezt komolyan kérdezed? – A férfi hangja meglepetésről árulkodott. – Nagyon szerettem volna, de nem akartam visszaélni a vendégszereteteddel. Amikor a lány visszatért a konyhából, csak remélni tudta, hogy nem rí le róla, mennyire megkönnyebbült. Leugrottak a közeli gyorsbüfébe. Eleredt az eső. – Két napja sincs, hogy az Ivyban voltunk, és most itt kötünk ki – jegyezte meg Katherine szárazon, amikor belökte az ajtót. – Mit kérsz? – kérdezte a férfi, a műanyag táblára pillantva. – Virslit pongyolában? Sült csirkeszárnyat? Sajtburgert? – Attól függ, te mit eszel. – Két szafaládét meg egy sült krumplit. Veszünk közösen egy adag hagymakarikát? – Ha megfelezem veled a füstölt tőkehalamat – osztott-szorzott a lány –, adsz egy harapást a szafaládédból? – Annyit kapsz a szafaládémból, amennyit csak akarsz – mondta a férfi gyöngéden. Hirtelen elsüllyedt körülöttük a világ, csak ketten maradtak. Mozdulatlanná merevedve, néma egyetértésben bámulták egymást. Az üveggel ötvözött műanyag pult mögött sürgölődő Erno egy pillanatra megállt, és elérzékenyülten nézte a párt. Fiatal szerelmesek! Mindig megdobogtatják az ember szívét. Katherine és Joe két doboz üdítőt is rendelt a vacsora mellé. Erno, merő jóindulatból, négy csomag ketchupöt meg egy savanyú tojást is beledobott a zacskóba. így akart sok boldogságot kívánni a párnak. Ezután átmentek a videotékába, ahol Joe gondolkodás nélkül a Római vakációi emelte le a polcról. – Emlékszel még arra a napra, amikor együtt ebédeltünk? – A férfi zavartan elhallgatott. – Amikor rákényszerítettelek, hogy gyere el velem ebédelni? Most a lány jött zavarba. – Nem kényszerítettél semmire. – Akkor beszélgettünk az esős délutánokról meg a fekete-fehér filmekről, és mind a ketten a Római

vakációt említettük. Emlékszel? Katherine persze nagyon is jól emlékezett, de hangosan csak ennyit mondott: – Tényleg? Érdekes. Fél tízkor véget ért a film, Tarának azonban még hírehamva sem volt. Katherine és Joe egyre nehezebben tudta türtőztetni magát. – Nem szabad – szakított félbe kelletlenül Katherine egy szenvedélyes csókjelenetet. – Tara biztosan a legroszszabb pillanatban toppanna be! – Rendben – suttogta Joe kalapáló szívvel. Amikor viszszanyerte a hangját, megkérdezte: – Miért is akarja elhagyni a barátját? Apránként adagolva a legfontosabb tudnivalókat, Katherine a férfi elé tárta Thomas viselt dolgait. Aztán Joe mesélt Lindsayről Katherine-nek, arról a lányról, akivel három évig járt. – Ki hozta meg a végső döntést? – kérdezte Katherine közömbösnek szánt hangon. – A Saatchi és Saatchi* – nevetett Joe. – Lindsay remek állást kapott New Yorkban – magyarázta. – De már amúgy is kezdtünk eltávolodni egymástól. *nemzetközi reklámcéghálózat

– Nem érezted úgy, hogy… – a lány habozni látszott – cserbenhagytak? – Dehogynem. De ismered a mondást. – Miféle mondást? – Az idő minden sebet begyógyít. Aztán Katherine elmesélte Joe-nak, hogy Fintan rákos. – Egyik nap elpityeregted magad az irodában – mondta Joe feszengve. – A költségelszámolást csináltad, és azt mondtad, nagyon rossz hírt közöltek veled. Akkor tudtad meg, mi történt Fintannel? – Valószínűleg – felelte a lány szórakozottan. Nem akarta a férfi orrára kötni, hogy minden beszélgetésükre szó szerint emlékszik. Aztán Milo, JaneAnn ésTimothy londoni kalandjairól mesélt a férfinak. Elmondta, hogy Milo és Liv egymásba szeretett, annak ellenére, hogy Liv igazi divatbolond, míg Milo ruhatára egészen a közelmúltig egy ócska kertésznadrágból állt. – Kertésznadrág! – kiáltott fel Joe. Lehet, hogy a fickó, akivel annak idején együtt látta Katherine-t, csak Fintan testvére volt? – Igen, kertésznadrág – felelte Katherine döbbenten. – Nem hinném, hogy csak Írországban ismerik. Kék kezeslábas kicsatolható mellrésszel. – Tudom – vigyorgott Joe. – És mivel foglalkozik ez a Milo? – Gazdálkodó. – Micsoda hülye kérdés! – Nem játszik zenekarban? – Ki, Milo? Szórakozol velem? Tizenegykor megszólalt a telefon. Katherine legnagyobb meglepetésére Tara volt a vonal túlsó végén. – Hol vagy? – Még itthon. Betojtam – felelte Tara elkeseredetten. – Ne haragudj, hogy elrontottam az estédet. – Nem rontottad el, Tara. Jól szórakozunk. Ne aggódj. – Holnapra talán sikerül összeszednem magam. – Meglátjuk. Katherine lecsapta a kagylót. Vége a gyötrelmeknek! – Nem jön. Irány a fürdőszoba!

63

Kedd este hét órakor Tara a nappali közepén állt, a lábánál dobozok és szatyrok hevertek. Korábban eljött az irodából. Mindent össze akart csomagolni, hogy miután előadta a mondókáját, azonnal távozhasson. Előző este hiába próbálta átugrani az utolsó akadályt, nem tudott megbirkózni a hatalmas feladattal, úgy érezte, képtelen elhagyni a barátját, és magányos vénkisasszonylétre kárhoztatni magát. Sokkal egyszerűbbnek tűnt maradni és nyelni. Mi számít az önérzet a szerelemhez képest? Thomas természetesen nagyon rendesen viselkedett, mintha megsejtett volna valamit. Azt mondta, úgy látja, mintha Tara fogyott volna néhány kilót. Felajánlotta, hogy megfőzi a vacsorát. A lány hiába próbálta rászánni magát, hogy bejelentse a hírt, minden egyes alkalommal elborzadt a helyzet képtelenségén, és az egész ötlet őrültségnek tűnt a szemében. De a folyamatos „kettőt előre, egyet hátra” ellenére Tara végül elhatározta magát. Túl sokáig söpörte a szőnyeg alá a problémákat ahhoz, hogy továbbra is folytassa ezt a hagyományt. Miután fölfegyverkezett – felidézve magában azokat az eseteket, amikor a férfi porig alázta készen állt a csatára. Egymás után bukkantak elő az emlékek, friss, ádáz eltökéltséggel vértezve föl a lányt. Tara vérig akarta sérteni, a földbe akarta döngölni Thomast, ahogy a férfi tette vele. Mert megtehette. Kulcszörgés hallatszott a bejárati ajtó felől. Tara szája kiszáradt. A férfi, akit teljesen kimerített, hogy egész nap kamaszok fejét kellett leordítania, föl sem nézett, amikor a (barna) kanapéra hajította (barna) táskáját. Aztán feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Fura hangulat uralkodott a lakásban. És miért áll Tara a szoba közepén? Miért nem ül le? És hová lettek a könyvek? Betörtek hozzájuk? – Thomas! – Na? – Mondanom kell valamit. – Tessék. – Elmegyek. – Bazeg, Tara, mi van veled mostanában? – mordult föl a férfi. – Szörnyű napom volt, semmi kedvem a premenstruális nyavalygásaidat hallgatni! – Azt hiszem, félreértettél. Nincs mit megbeszélni. Elmegyek. Most. Thomas úgy tátogott, mint egy aranyhal. Kimeresztette a szemét. – Miért? – Csak ennyit bírt kinyögni. – Lássuk csak – felelte a lány elgondolkozva. – Talán azért, mert minden ok nélkül terrorizálsz engem? Vagy azért, mert betegesen sóher vagy? Vagy azért, mert mindenáron basáskodni akarsz fölöttem? Vagy azért, mert rémes alaknak tartalak és undorodom tőled? Nehéz megmondani, Thomas. Csak annyit tudok, nagy hülye voltam, hogy az elmúlt két év során kitartottam melletted. A férfi arca minden egyes mondattal sápadtabb lett. – De… – akadékoskodott Thomas, akit a váratlan támadás hatására elfogott a remegés – én ilyen vagyok. Mindig megmondom a véleményemet, de szeretlek, és csak a te javadat akarom. – Tudod – felelte a lány, hirtelen ötlettől vezérelve –, szerintem nem ártana, ha felkeresnél egy pszichológust. Teljesen téves elképzeléseid vannak a nőkről. – Baromság! – kiáltotta Thomas gúnyosan. Fura módon nem Tara volt az első nő, aki ezt a tanácsot adta neki. – Még csak nem is kedvelsz – mondta Tara. – Dehogynem.

– Hazudsz. Ha kedvelnél, teljesen másképp viselkednél. Thomas csak most vette észre a Tara lábánál heverő dobozokat meg szatyrokat, és arra a következtetésre jutott, ezek meg az üres polcok valamiképpen kapcsolatban állnak egymással. Az összes könyv, videó és CD eltűnt. A férfi komolyan megrémült. – Azok ott – mutatott a földre – mind a te cuccaid? – Csak egy részük. Még a héten visszajövök a többiért. – Ezt nem hiszem el! Tarának el kellett ismernie, Thomas úgy viselkedik, mint akit fejbe kólintottak. – Hova mennél? – Katherine-hez megyek – felelte a lány nyomatékkai. – Katherine-hez? – Egy darabig nála fogok lakni – mondta Tara könnyedén. – Aztán veszek magamnak egy lakást. – Egy lakást? – Visszhangosdit játszunk? – kérdezte gúnyosan a lány. – Beszéljük meg – javasolta hősiesen Thomas. Most, hogy úgy tűnt, Tara tényleg elmegy, a férfi hirtelen mindennél jobban szerette volna, ha marad. Újra visszavedlett hétéves kisfiúvá. – Már megbeszéltük. – Mikor? – A születésnapomon, például. Amikor közölted velem, ha teherbe esem, fel is út, le is út. – Ja, akkor! – És múlt pénteken, amikor fölvetettem, hogy házasodjunk össze. – Azt hittem, csak hülyéskedsz – dünnyögte a férfi. – Hát ez az! – Tara, ne menj el! – Thomas elhallgatott. – Édesem! – tette hozzá bizonytalanul. Tara megingott. A férfi eddig sosem szólította „édesem”-nek. – Elismerem, hogy néha rossz voltam hozzád – mondta esdeklő hangon Thomas. – Ezt ismételd meg, légy szíves! – Elismerem, hogy néha rossz voltam hozzád – ismételte a férfi kissé durcásan. – Ez jó! – nevetett fel gúnyosan a lány. – Néha rossz voltál hozzám. így is lehet fogalmazni. – Hé! Senki sem kényszerített rá, hogy velem maradj. – Tudom – vigyorodott el Tara. – Ciki, ugye? Ha hiszed, ha nem, magamra sokkal jobban haragszom, mint rád. – Hogy tehetted ezt velem? – Thomas teljesen összeomlott. – Hányszor mondjam még el? Mert rémes alak vagy. – De tudod, miért. Elmondtam, miért. Azóta, hogy az anyukám elhagyott, nem tudok megbízni a nőkben. Megint ugyanaz történt, mint azon a vasárnap reggelen. Bejöttem, és megláttam a dobozokat. Szörnyű érzés volt, Tara. – Ezt a lemezt már ismerem. Thomas nem hitt a fülének. Ilyen lefitymáló hangon beszélni a sebéről, amelyet olyan féltő gonddal ápolgatott, védelmezett, öntözgetett, táplálgatott! E felbecsülhetetlen értékű kincs segítségével tudta elérni, hogy az emberek úgy táncoljanak, ahogy ő fütyül. Mit képzel magáról ez a hájas tehén…! – Á, már értem! – kiáltotta dühösen. – Biztosan megismerkedtél valakivel. Innen fúj a szél. – Tévedsz. Itt nem egy másik férfiról szól a történet. Csak rólad. És, sajnálatos módon, rólam. – Ravi. Fogadok, hogy vele szűrted össze a levet. – Senkivel sem szűrtem össze a levet. Thomas keserű pillantást vetett a lányra. – Igaz is. Ki a fenének kellenél?

– Végre magadra találtál. Hát akkor, isten veled! – Tara magára kapta a kabátját. – Vége. Bármennyire hihetetlen is. A férfi sóbálvánnyá merevedve nézte, ahogyan Tara felnyalábolja a szatyrokat meg a dobozokat, és a kocsihoz viszi őket. Amikor a lány visszajött a második adagért, Thomas rémülten vonta össze a szemöldökét. – Hé! El a kezekkel a dohányzóasztalomtól, bazeg! – Kinek a dohányzóasztalától? – Az enyémtől. – Ki vette? A férfi nem válaszolt. – Én. Úgyhogy, Thomas – mondta a lány győzedelmesen –, ez az én dohányzóasztalom, bazeg.

64

– Juhé! – Fintan lekapta Marylin Monroe-parókáját, és megpörgette a feje fölött. – Még mindig nem bírom elhinni, hogy megtette! Hát te, Katherine? Katherine Tarára gondolt, aki az elmúlt negyvennyolc órában megállás nélkül itatta az egereket. – Én igen – dünnyögte. – Mindent tudni akarok. Thomas padlót fogott? – Azt hiszem, eléggé odavolt. – Húúúú! – Fintan ökölbe szorította a kezét. – Bárcsak ott lehettem volna! Kár, hogy Tara nem vette videóra a jelenetet. Hogy van a barátnőnk? – Teljesen összeomlott, hogy őszinte legyek. – Roy Orbison? – Nincs – mosolygott titokzatosan Katherine. Roy Orbison átmenetileg a ruhásszekrény tetején, négy fényképalbum alatt, egy cipősdoboz alján kuksolt. Ez volt Katherine első dolga, amikor Tara beállított hozzá, mert nem bírta volna elviselni, ha újabb két hónapig dübörög a fülébe a „Vééééééé-ége!” – Tara azt is mondta, hogy leszbikus lesz, mert soha többé nem bír fölszedni egy pasit sem? – Igen, mint a régi szép időkben. – Esti tanfolyamok? – Eddig csak mozaik-, portugálés bendzsókurzusról esett szó. Már most figyelmeztetlek, hogy téged is be akar szervezni. – Szent isten! Bendzsókurzus! Kész szerencse, hogy holnap vonulok be kemoterápiára, és még arra sem lesz erőm, hogy egyáltalán ránézzek egy bendzsóra. – Mázlista! – Ugye Tara nem fog visszamenni Thomashoz? – Thomas már telefonált neki, és azt kérte, maradjanak barátok. – Értem. Viszketett a dákója. És mi történt? – Tara azt válaszolta neki (hallanod kellett volna, Fintan): „Barátok? Hogyan maradhatnánk barátok, amikor soha nem voltunk azok?” – Fantasztikus! Túl fogja élni. De semmiképpen sem hagyhatjuk, hogy meggondolja magát. Emlékezzetek csak vissza, mi történt Alasdairnél. – Egyetértek. Mi az a doboz a sarokban? – A hasizomfejlesztő gépem. Ne izgulj, visszaküldöm. Hogy vagy? – Remekül – vigyorgott Katherine, mint a tejbetök. – Istenien. – Még mindig három órát alszol éjszakánként? – Nagyjából. – Nézzenek oda! Teljesen kivirultál. Mikor ismerhetem meg a lovagodat? – Amikor akarod. – Várjuk meg, amíg befejeződik a kemoterápia. Nem akarom már az első találkozáskor leokádni a pasit. Rosszul venné ki magát. – Megszólalt a telefon. – Fölvennéd helyettem? – kérdezte Fintan. – Te közelebb ülsz az asztalhoz. Ki lehet az? Jaj, biztosan az a hibbant szociális munkás! – Halló! – szólt bele a kagylóba Katherine. – Jó estét, Mrs. O’Grady! Nem, nem tudtam. Nem, fogalmam sem volt róla. Esküszöm az élő istenre. Értem, igen, ér… persze, ér… Tessék csak várni! Mielőtt gyilkossággal tetszene fenyegetőzni, kérdezze meg az illetékest. Katherine átnyújtotta a kagylót Fintannek. – Az édesanyád az. Tudsz róla, hogy Milo eladja a farmját és végleg Londonba költözik?



Tara kimászott az ágyból, és első dolga volt, hogy újabb pipát húzzon a Katherine-től kapott naptárba. Tíz. Sorrendben ez volt a tizedik éjszaka, amelyet Thomas nélkül töltött. Tíz végtelenre nyúlt, álmatlan éjszaka, amely – a tetemes mennyiségű alkoholnak köszönhetően, amit Tara azért fogyasztott el, hogy így csillapítsa az álmosítóan sivár jövője miatt érzett fájdalmat és aggodalmat – fenekestül felforgatta a lány bioritmusát. Mire Tara megérkezett Katherine-hez, már régen elszállt belőle a tetterő. Majdnem visszafordult. De tudta, azzal, hogy porig alázta Thomast, minden hidat fölégetett maga után. Mindenki azzal vigasztalta, hogy idővel elfelejti a férfit, de Tara érezte, hogy zsákutcábajutott az élete. Eszébe jutottak azok a mámorító, gondtalan napok, amikor, huszonévesként, még rengeteg ideje volt. Persze amikor Alasdair otthagyta, azt hitte, örökre lehúzhatja a rolót. De most már, két év után, tényleg vége mindennek. A lány már nem tudott olyan ruganyosan visszapattanni a falról, mint régen. Ez volt az utolsó esélye, és ezt is elszúrta. A gondolat, hogy visszamegy Thomashoz, veszélyesen csábító volt. Most, hogy különváltak, a férfi nem is tűnt annyira elvetemültnek. Az ingerlékenysége nem jelentett túl nagy árat a biztonságért cserébe. Bár Tara és Thomas sokszor összezördült, mind a ketten jól ismerték egymást. Megnyugtató volt ez a kedélyes pörlekedés. Még mindig jobb, ha van kivel veszekedni, mint ha nincs. A lány, őszintébb pillanataiban, még azt is hajlandó volt elismerni, hogy bár elsősorban Thomas hiányzik neki, azt is fájlalja, hogy senki nem áll mellette. Egyedül meztelennek és jelentéktelennek érezte magát. Magányossága ellenére Tara mégis mélyen meg volt győződve arról, ostobaság lenne visszamenni Thomashoz. Hacsak a férfi nem hajlandó megváltozni. A lány a világért sem akart volna még egyszer úgy megalázkodni, mint annak idején Alasdair előtt. Istenem, segíts, hogy ne hívjam fel Thomast! – imádkozott Tara napjában ezerszer. – Adj erőt, Istenem! Istenem, add, hogy Thomas felhívjon! Add, hogy azt mondja, más ember lett belőle! Katherine a konyhában volt, kávét főzött magának meg Joe-nak. – Szia! – csilingelte. Alig aludt valamicskét, mégis tombolt benne az energia. A tetszhalál és a lanyha ábrándosság állapotát friss tetterő váltotta föl. Katherine megváltozott, és ez mindenkinek szemet szúrt. Egyik nap az irodában Fred Franklin, látván, hogy egy feszes fenék ring el az üvegkalitkája előtt, ezekkel a szavakkal bökte oldalba Mylest: – Micsoda gyönyörű segg! Bárcsak megtapogathatnám! Fred ebben a pillanatban sóbálvánnyá merevedett. – Kié ez a segg? Nem létezik, hogy a Jégkirálynőé! Ó, hogy az a magasságos, mégis az övé! Megáll az eszem! A konyhában Tara kényszeredett mosolyt villantott Katherine-re. – Tara! – mondta Katherine lassan. – Mi van? – Nézd csak! – Katherine becsúsztatta az ujját Tara derékpántjába, és jó erősen meghúzta az anyagot. Tátongó rés támadt. – Ó! – hűlt el Tara. – Eszel rendesen? – Mindig ez a vége. Ha szakítasz a pasiddal, egy falat sem megy le a torkodon, szépen lesoványodsz, és összetalálkozol egy másik pasival. Természet Ősanyánk így akar kárpótolni bennünket a szenvedésekért – mondta halvány mosollyal Tara. – Tara, muszáj enned. – Nincs kedvem. – Ne hagyd el magad – makacskodott Katherine. – Az egész nem ér meg annyit. – Thomas nem is volt olyan rémes alak -jegyezte meg Tara. – Néha egészen kedves is tudott lenni.

– Mondj egy példát. Tara elgondolkodott. – Mindig ő töltötte ki helyettem az űrlapokat. A biz-tosításhoz meg az adóbevalláshoz. Tudta, hogy gyűlölöm az ilyesmit. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett érted, tekintve, hogy te fuvaroztad mindenhova. Mondj egy másik példát. – Lovagias volt. Kinyitotta előttem az ajtót, kihúzta nekem a széket. – Régimódi szexista trükk. Tara nagyot sóhajtott. – Ügyes keze volt. Amikor összegabalyodott az ezüstláncom, órákig bogozgatta, anélkül hogy elszakította volna. Nekem nem lett volna hozzá türelmem. Katherine harákolni kezdett, alig bírta visszafojtani a nevetését Thomas, az ezermester hőstettei hallatán. – Együtt cigiztünk, együtt próbáltunk leszokni, együtt szoktunk vissza – sóhajtott fel Tara bánatosan. – O meggyújtotta az én cigimet, én meggyújtottam az övét. Nagyon bensőséges érzés volt. Soha nem maradtam cigi nélkül, mert nála mindig akadt pár fölösleges szál. – Azt akarod mondani, hogy ingyen odaadta neked a cigijét? – Természetesen fizetnem kellett érte – felelte Tara halvány mosollyal. – De soha nem fosztott meg az élvezettől. – Fel a fejjel, örülj, hogy megszabadultál tőle. Azt talán te is hajlandó vagy elismerni, hogy nem ez volt a világ legszenvedélyesebb szerelmi kapcsolata – gúnyolódott Katherine. Katherine-nek igaza van, gondolta magában Tara. Nem volt sem elég tragikus, sem elég romantikus. De azért az ő kapcsolata volt. – Nézd – hajtotta le a fejét a lány –, tudom, hogy Thomas egy zsarnok, azt is tudom, hogy zsugori, és abban is egyetértek veled, jobb, hogy megszabadultam tőle. De ha az embernek levágják az üszkös lábát, attól még érez némi fájdalmat. Katherine mulatságosnak találta, hogy Tara üszkös lábhoz hasonlította Thomast. Ez jókora sértésnek számított az üszkös lábakra nézvést, de azért nem volt rossz. – Egyébként köszönöm, hogy tegnap este segítettetek – dünnyögte Tara. – Nincs mit. Bocs, hogy elszakítottam a pulóveredet. – Megérdemeltem. Hülyét csináltam magamból. Előző este, Katherine legnagyobb rémületére, Tara elővette a pulóvert, amelyet Thomasnak kötött, és így szólt: – Befejezem és odaadom neki. Kár lenne elpocsékolni a fonalat. – Nem! – Katherine felugrott, kitépte Tara kezéből a kötőtűket, lerántotta róluk az egyik félig kész ujjat, és őrjöngve nekiesett a fonalnak, sorról sorra bontva le a szemeket. – Ez csak ürügy, hogy találkozhass vele. Ugyanúgy, mint a pénz, amivel tartozik neked, meg a zuhanyfüggöny, amit elfelejtettél áthozni, meg az, hogy elfelejtetted seggbe rúgni Berylt, mielőtt eljöttél. Nem, Tara, nem! Tara döbbenten pislogott. – Jól van – suttogta. Katherine levetette magát Joe mellé, és odasúgta neki: – Bocs a közjátékért. – Félek! – nyöszörögte a férfi, mire mindenki elnevette magát, és ezzel megenyhült a hangulat. Istenem, gondolta magában Tara, micsoda klassz pasi! És olyan megértő. Tara gyanította, Katherineék azért töltik vele az idejük nagy részét, ahelyett hogy kettesben turbékolnának Joe-nál, hogy szemmel tartsák őt. Katherine még a telefont is átvitte a nappaliból a hálószobába, továbbá elkobozta Tara mobilját.

– Napközben nem tudlak megakadályozni abban, hogy felhívd – mondta –, de legalább este, amikor hullarészegen hazabotorkálsz, rajtad tarthatom a szemem. Joe-nak és Katherine-nek egyik este erőszakkal kellett megfékeznie a részeg Tarát, aki éjféli kocsikázásra akart indulni. – Eszemben sincs beugrani Thomashoz – magyarázkodott Tara dühösen. – Csak elhajtok a háza előtt. – Kizárólag abban az esetben engednélek el, ha azért hajtanál el a háza előtt, hogy lelődd – válaszolta Katherine. – Mars vissza az ágyba!

Tara kikecmergett az ágyból, és újabb pipát húzott a naptárba. Húsz nap. Kis híján három hét. Három hét, azaz kis híján egy hónap. Eddig sikerült megállnia, hogy felhívja Thomast. De ezt az emberfölötti eredményt csakis herkulesi erőfeszítéseinek köszönhette. Minden egyes nap ezer kilométeres erőltetett menetnek tűnt, amelynek során egymás után adódtak a lehetőségek, amikor a lány fölvehette volna a kagylót. Néha szó szerint kiverte a víz, olyan erősen kellett uralkodnia magán. Hétvégenként, amikor a munka nem tudta elvonni a figyelmét, megszázszorozódtak a gyötrelmei. Miután a kezdeti kínok valamelyest enyhültek, Tara ráébredt, nemcsak Thomas hiányzik neki, hanem mindaz, amit a férfi megtestesített: az elfogadás, a támogatás, a társ, akivel terveket lehet szövögetni, akinek mindenről be lehet számolni. A lány roppant hálás volt a barátainak, de a megkérdőjelezhetetlen összeszokottság nélkül, amely csakis a szerelmesekre jellemző, gyökértelenül lézengett a világban. Korábban nem jelentett nagy élvezetet a számára közölni Thomasszal, hogy későn ér haza. Ez csak most, amikor abból sem lett volna semmi baj, ha a lány nem otthon tölti az éjszakát, tűnt különleges kiváltságnak. És noha Tara soha nem ment nyaralni Thomasszal, most csak reménykedni tudott benne, hogy valamelyik pár – Milo és Liv vagy Katherine és Joe – megszánja, és elviszi magával. A lány, hiába tudta jól, mennyire méltatlanok hozzá ezek az érzések, nem lelt megnyugvásra. Bűnösnek és magányosnak érezte magát. Olyan mérhetetlen nosztalgiával gondolt vissza előző életére, hogy szinte hiányzott neki a rémes, barna, odúszerű lakás. Amely, bár Thomas tulajdonát képezte, az ő otthona is volt egyben. Most pedig menekültként húzta meg magát egy idegen lakás parányi szobájában, miközben folyton attól rettegett, hogy a házigazdái terhére van, és ettől képtelen volt elengedni magát. Aggódott, hogy túl sok időt tölt a fürdőszobában, azt gondolta, semmi joga beleszólni, mit nézzenek a tévében, furdalta a lelkiismeret, amiért túl sok áramot fogyaszt, és kínosan ügyelt arra, hogy a legkisebb porszemet is azonnal feltakarítsa maga után. Egyfolytában arról fantáziáit, hogy Thomas betoppan, és térden állva könyörög neki, térjen vissza hozzá. De attól az egy telefonhívástól eltekintve, amelyben arra kérte, maradjanak barátok, a férfi nem adott életjelt magáról. Őszintébb pillanataiban Tara készséggel elismerte, hogy nem is fog. A férfi megrögzött macsó volt, és szégyenletesnek tartotta, ha valaki gyengének vagy kiszolgáltatottnak mutatkozik. Ha belehal, akkor sem tett volna semmit. Tara, miközben összeszorított foggal próbálta élni Thomas nélküli életét, szinte teljesen fölemésztette magát Fintan miatt. A férfi három kemoterápiás kezelésen volt túl, de még nem mutatta jelét a gyógyulásnak. A vérvizsgálatok szerint semmi sem változott, és első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy Fintan kivinyaka továbbra sem hajlandó eltűnni. Az onkológusok váltig állították, hogy a gyógyuláshoz idő kell, Fintannek meg kell járnia a poklot, mielőtt felépülne, de Tara nem nyugodott meg, és továbbra is óriási érdeklődést mutatott mindenféle alternatív gyógyászati módszer iránt.

– Ma van a huszadik nap! – Katherine és Joe heves üdvrivalgásban tört ki, amikor Tara belépett a

konyhába. Tara elfintorította az arcát. – Hétfő reggel van. Minek örültök ennyire? – Halljuk a mai sirámodat! – mondta sugárzó mosolylyal Katherine. – Köszönöm. A mai panaszom az, hogy nincs senki, akivel megnézhetném A suttogól. – De Thomas úgysem ment volna el veled. – Nagyon kérlek titeket, engedjétek meg, hogy rózsás színben lássam a múltamat! – felelte Tara méltóságteljesen. – Mi nem akarjuk megnézni A suttogót – mondta Katherine. – Melyik este nem nézzük meg? – Joe káprázatos mosolyt villantott Katherine-re. A pár hosszú másodpercekig bárgyún vigyorgott egymásra. – Jövő kedden – nyögte ki végül a lány. – Nektek fölösleges megnéznetek – mutatott rá Tara. – A ti szerelmi életetek így is éppen elég romantikus. Na jó. Elmentem dolgozni. – Sok sikert a huszonegyedik Thomas-mentes napodhoz! – Későn jövök haza. – A lány elhallgatott, hátha a másik kettő megpróbálja rábeszélni, jöjjön haza korán, de mivel nem ez történt, így folytatta: – Tornázni megyek, utána pedig bulizni. – Kivel? – Bárkivel, akit meg tudok fűzni: Ravivel, egy hajlék-talannal, tökmindegy. Kocsmázom, táncolok, leiszom magam. Tudom, kicsit sablonosán hangzik. – De legalább abban sikerült eltérned a hagyományoktól, hogy nem keveredtél egy éj szakás kalandba – felelte Katherine együtt érzőén. – Egy olyan emberrel, akit egyébként messziről elkerülnél – tette hozzá Joe megértő mosollyal. – Várjátok ki a végét. Még nem énekeltem. Amikor Tara becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen arra gondolt – nem először –, milyen igazságtalan az élet. Miért más ajtaját nyitogatja-csukogatja, amikor pár kilométernyire ott van a saját bejárati ajtaja? Valahol arrafelé. A lány megállt az utca közepén, hogy szemügyre vegye azt a sok-sok házat, lakást, boltot és irodát, amely közte és az igazi otthona, az igazi élete között húzódik. Haza akarok menni. Nem lehet, hurrogta le saját magát. Nagy nehezen továbbindult, és odavánszorgott a kocsihoz. – Jó reggelt, Tara! – harsogott rá Ravi, amikor belépett az irodába. – Szenzációs hírem van! Azt olvastam az ES-ben, hogy a Max Factor új rúzst dobott piacra. Ugyan nem letörölhetetlen, de azt állítják róla, hogy színmegújító, ami, nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem tökéletesen megfelel a célnak. Érzem, hogy nemsokára indulunk a Bootsba! – Tényleg? – örvendezett Tara. – Mit írnak róla, Ravi? – Állítólag csak fel kell kenni, és amikor kezded úgy érezni, hogy elhalványodott a színe, csak összedörzsölöd az ajkaidat… – Ravi, a szemléletesség kedvéért, vadul összepréselte a száját – és kész! Ugyanolyan friss lesz, mint amikor föltetted. Tara íróasztalán megcsörrent a telefon. Liv volt a vonal túlsó végén. – Mi baj? – tudakolta Tara. – JaneAnn csinált valamit? Liv felsóhajtott. – Az a nő egy bosszúálló angyal. De nem róla van szó. Nincs nálad anyag? – Tessék? – Hasis. – Pillanatnyilag nem szolgálhatok vele. Mi történt? – Fintanről van szó. Még mindig szörnyen érzi magát a kemoterápiától, és valaki azt mondta neki, a

hasistól elmúlik az émelygése. De fogalmam sincs, honnan szerezzek hasist. Végtére is lakberendező vagyok! A kokain az egyetlen narkotikum, amit valaha is meg akartak kóstoltatni velem.

65

– Első osztályú vörös libanonit szereztem neked – mondta Tara megjátszott szakértelemmel, egy parányi barna lapocskát lóbálva a kezében. – Vagy marokkói feketét? Nem tudom megkülönböztetni őket. Hogy mi mennyit szervezkedtünk Ravivel, amíg sikerült nyélbe ütni az üzletet! Egy hammersmithi biliárdszalonban találkoztunk Ravi barátjának a barátjának a barátjának a nővérének a vőlegényének a kollégájával, tőle vettük a cuccot. Hé, mi ez az isteni illat? Süti? Fintan a konyhába terelte a lányt, ahol egy darab sütemény árválkodott a pulton heverő tepsiben. – Hasiskocka – magyarázta a férfi. – Bocs, Tara. Sandrónak ma délután sikerült szereznie egy kis anyagot. Nem kellett volna fáradnotok – tette hozzá. – O, miattunk ne aggódj, jól szórakoztunk. Evek óta nem csináltam ilyet. És a süti elmulasztotta a hányingeredet? – Csak most ettem belőle. De nagyon remélem, hogy segít. Unom már, hogy állandóan émelyeg a gyomrom. – Szorítok neked! Mi legyen a ma esti program? – kérdezte Tara. – Mi lenne, ha belőnénk magunkat, aztán elbotorkálnánk a benzinkúthoz és felvásárolnánk az összes raktáron lévő cső ki golyót… – …miközben meg sem bírnánk szólalni, mert minden hülyeségtől röhögőgörcsöt kapnánk. – Persze, szem előtt kell tartanunk, hogy a cucc pusztán orvosi célokat szolgál, és nem szabad visszaélni vele. De azért jó lenne kiütni magunkat. Már nem is emlékszem, milyen az. – Csupán az a bökkenő – jegyezte meg Fintan –, hogy elmegyek itthonról. – Elmész itthonról? Hova? – Sandróék karácsonyi bulijára. – Most? December elsején? – Csak ma estére tudtak asztalt foglaltatni a Nobuban. Gondoltad volna, hogy január negyedikéig minden hely betelt? – Biztos, hogy bírni fogod? – Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember – nevetett a férfi. – Ki akarok rúgni a hámból. Enni, inni, mulatni szeretnék. – Jól meggondoltad? Beteg vagy… – Ó, csöngettek, megjött a taxi. – Amikor Fintan feltápászkodott, Tara olyasmit pillantott meg, amitől azon nyomban elszorult a torka. – Jelmezbál is lesz? – Nem. – Akkor minek neked az a mankó? – Ja, ez? A nagy izgalmak közepette el is felejtettem mondani. – Mit? – A legutolsó kemoterápia kinyiffantotta az idegvégződéseket a lábamban. – Hogyhogy kinyiffantotta? – kérdezte a lány, és elfogta a rettegés. Kezdenek elfajulni a dolgok. – Bizsereg a lábam, és ha ráállok, fáj, de a mankó megoldja a problémát. – Amikor Fintan megpillantotta Tara arckifejezését, elnevette magát. – Jaj, Tara, ne nézz ilyen kétségbeesetten, ez csak átmenetileg van így. Helyre fog jönni, amint véget ér a kemoterápia. Nem ferde a parókám? Tara nézte, amint a Tina Turner-parókás vézna alak az ajtóhoz vonszolja magát, és azt gondolta magában: Csak egy évvel idősebb nálam. – Holnap este feljöhetek? – kérdezte, a férfi nyomában tipegve, aki sorra lekapcsolgatta a lámpákat. – Nem, bulizni megyek a huszonhét legközelebbi barátommal, de nyugodtan gyere el velünk.

– Micsoda? Bulizni mész? – Úgy van, Tara. Bulizni – felelte Fintan éles hangon. – Ember, küzdj, és bízva bízzál! Tehát küzdők, és bízva bízom. Tarának idegesen dobbant meg a szíve, amikor rájött, hogy Fintan nem is olyan higgadt, mint amilyennek gondolta. – Mérges vagy? – Nem kifejezetten. Pillanatnyilag nem. De ha már én is az Utolsó Esély Szalon tagja lettem, próbálom a legjobbat kihozni a helyzetből. Tara mukkanni sem bírt, elnémította a szégyen és a csodálat furcsa keveréke. – Megyek, és belevetem magam a harcba – fogadkozott a férfi. – Vagy ha más nem, a táncba. Amíg egy leheletnyi erőt érzek magamban és a Sister Sledge üvölt a hangszórókból, élni fogok.

66

– Munka – sóhajtotta Tara, amikor cigaretta és alkoholbűzt árasztva magából betántorgott az ajtón. – Elegem van belőle. – Nagy a hajtás? – kérdezte Katherine együtt érzőén. – Ne is mondd! – kiáltott fel Tara. – Tegnap este projektvacsora, tegnap délben csoportebéd, tegnapelőtt irodai ebéd, ma emeleti összejövetel, holnap osztályebéd, holnap délután forralt borozás a marketingesekkel, holnapután este pedig vállalati buli. Utálom a karácsonyt, teljesen tönkremegyek bele. A májam kegyelemért könyörög. – Tudom, miről beszélsz – sajnálkozott Katherine. Annak ellenére, hogy a Breen Helmsfordnál az ünnepek előtti partikavalkádot szabad szemmel alig lehetett megkülönböztetni az év többi napjára eső partikavalkádtól. Tara szempontjából nem is jöhetett volna jobbkor a karácsonyi buliszezon. Az alkohol meg a mulatozás távol tartotta tőle a sötét gondolatokat. – Úgy érzem magam, mint egy két lábon járó fejlődő ország – mondta Tara. – Teljesen le vagyok égve! – Te mindig le vagy égve – emlékeztette a lányt Katherine. – De most kilátástalan a helyzetem. Az a sok ital meg taxi meg… ital meg taxi. Meg ruha. A végén megint kénytelen leszek szétvagdosni a hitelkártyáimat. – Tara nem bírt ellenállni a ruháknak. Bár sovány vigaszt jelentett a számára, most azok a holmik is rámentek, amelyeket másfél hónapja még messze elkerült. – Még néhány hét szenvedés – fmtorgott, hogy aztán kényszeredett mosolyt erőltessen az arcára –, és farmert is hordhatok. Nézd, milyen cuki szoknyát vettem a holnapi ebédre! – Gyönyörű! – felelte áhítattal Katherine. – Hova mentek? Valami jó helyre? – Azt nem mondhatnám. Az illetékesek úgy döntöttek, házon belül bonyolítják le az ebédet, mivel a közeli éttermekben lehetetlen volt asztalt szerezni. Vagy már minden hely foglalt volt náluk, vagy hallottak egyet s mást a GK Software dolgozóinak előző évi viselt dolgairól, amikor is a karácsonyi ebéd alaposan elhúzódott, felborítva ezzel az esti asztalfoglalások rendjét, de a nyolc-kilenc fős kemény mag még ekkor sem volt hajlandó távozni. Az egyik közeli lengyel étterem dolgozója még most, egy év elteltével is inkább keresztet vetett és átment az utca túlsó oldalára, mint hogy elmenjen a GK Software civilizálatlan dolgozóinak helyet adó irodaház előtt.

Az idei ebéd nyugalmasan indult. Fél tizenegykor az összes nő felállt az asztalától, hogy rendbe szedje magát, noha az összejövetel csak egykor kezdődött. Az izgatottságra hivatkozva egész délelőtt nem dolgozott senki. Izgatottságról persze szó sem volt, de a dolgozók minden alkalmat megragadtak a lógásra. – Szerinted milyen, Ravi? – illegette magát Tara az új szoknyájában. – Micsoda? A ruhád vagy a rúzsod? – Még hogy a rúzsom! Attól tartok, az a színmegújító csoda még nem a végső megoldás. Már megint lejött. – Most jut eszembe, Tara, hoztam neked valamit. – Ravi kotorászni kezdett az asztalfiókban. – Ez minden problémádra megoldás lehet. Tessék. – A férfi egy újságkivágást dugott Tara orra alá. – Sminktetoválás. Van egy hely Kaliforniában, ahol tartósan be tudják festeni a szádat. Rohadtul fájhat, de legalább nem kell többet a rúzsod miatt aggódnod. – Kösz, Ravi, de nem érdekel. – Tara mélyen meghatódott. – Nagyon aranyos vagy, hogy ennyit

törődsz velem, de mi van, ha, mondjuk, egy új színt szeretnék kipróbálni? – Bocs. Azt hittem, örülni fogsz. – Örülök is! Egy órakor harminc ember csődült be a tárgyalóba, ahol már várta őket a sherry meg az újramelegített pulyka. Mindenki nyakló nélkül vedelt. Mint mindig, Tara és Ravi most is egymás mellé ült, és csak úgy ontotta magából a csipkelődő megjegyzéseket. – Nézd Vinnie-t! – hahotázott Tara kipirult arccal. – Teljesen elázott. Még a kopasz feje is vörös. – Nem sokat jár társaságba, úgyhogy nem ismer mértéket. – Önts nekünk még egy pohár sherryt, Ravi, nemes lovag! – Csak egy kortyot – affektált a férfi nyávogó hangon, majd félénken koccintottak. Kis idő múlva a megbízhatóbb emberek, mint például Vinnie, visszamentek dolgozni, de néhányan, beleértve a vígan mulatozó Tarát és Ravit is, egy tapodtat sem voltak hajlandók mozdulni. Fél öt tájban azonban Tara – aki már hetek óta nem evett rendesen, és akinek több alkohol keringett az ereiben, mint vér – kezdte elveszíteni az önuralmát. Először Fintant siratta meg, aztán Thomast, végül megint Fintant. – Sz-szörnyű! – zokogta. – R-rettenetes! Mi lesz, ha meghal? N-ne mongyátok, hogy n-em fog, mer’ n-nem tudni előre. Mintha kést döftek volna a szívembe. Rosszabb, mint amikor szakítottam Thomasszal, ezerszer rosszabb. – A lány esdeklő pillantást vetett Ravire. – Ravi, asszem… – Mindenki fedezékbe! – üvöltötte el magát a férfi, majd kivonszolta Tarát a mosdóba. – Elnézést! – szólt oda három döbbent lánynak, akik, a bérszámfejtés vacsorájára ké-szülődve, éppen a sminkjüket igazgatták a tükör előtt. – Vészhelyzet van. – Azt látjuk – felelték a lányok, azzal fürgén félreugrottak Tara útjából. – Egy óra múlva mi is így fogunk kinézni – jegyezte meg az egyikük reménykedve, és Ravit figyelte, aki, miközben Tara sietős búcsút vett a sherryjétől, hátulról fogta a lány fejét. – Lécci, Ravi, m-menjünk haza! – könyörgött sírós hangon Tara, miután mindent kiadott magából. – Elviszel? – Persze. Maradj itt, hívok egy taxit. Tartsátok rajta a szemeteket – szólt oda a férfi a három lánynak. Amint Ravi kitette a lábát, az egyik lány egy tubus fogkrémet varázsolt elő a táskájából, és ráparancsolt Tarára, hogy mossa ki a száját. – Hagyjál! – hessegette el magától Tara lagymatagon. – Aranyos fiú – jegyezte meg a lány. – N-nem aranyos. R-ravi. A fogmosás teljesen fölösleges erőfeszítésnek bizonyult, mert Tara kisvártatva másodszorra is kidobta a tacscsot. Aztán harmadszorra is. Amikor megérkezett a taxi, Szunyás Steve bekopogott a mosdó ajtaján. – Mielőtt elindulunk, nem akarsz… izé… ? – kérdezte Ravi diszkréten. De nem, Tara már mindent kiadott magából, legalábbis átmenetileg. Viszont ismét zokogásban tört ki. Nyílt az ajtó, és a sudár, meseszép Amy lépett be rajta. – Tara – kiáltott föl elhűlve –, mi történt veled? Miért sírsz? Bár már hetek óta nem találkoztak, Amy nem felejtette el, milyen rendes volt vele Tara, amikor rászabadította a zsarukat Lorcanre. – A b-barátom h-haldoklik, és a k-kedvesemmel is szszakítottam. A lesújtó hír hallatán Amy azonnal sopánkodni kezdett. – Jaj, ne! Ez borzasztó! Szakítottál a barátoddal? Ó, te szegény! – A lánynak hirtelen remek ötlete támadt. – Tudom már! A barátomnak van egy nagyon aranyos haverja. Pont hozzád való. Benjynek hívják. Januárban összehozhatnánk egy közös randit. – Ez jól hangzik – felelte Tara sírástól remegő hangon. – Ugye, Ravi?

– Aha. – Csak nehogy belezúgjál Lorcanbe – vihogott Amy idegesen. – Cs-csak nehogy. Ravi letámogatta az előcsarnokba a zokogó, romokban heverő Tarát, ahol egy csapatnyi öltönyös férfi a bérszám-fejtésről éppen indulni készült, hogy elfogyassza karácsonyi vacsoráját. Amikor megpillantották a kisírt szemű Tarát, leesett az álluk. – Gyomorrontás – közölte velük Ravi ellentmondást nem tűrő hangon. De miután Ravi letámogatta Tarát az előcsarnoktól a kijáratig vezető lépcsősoron, a lány ismét öklendezni kezdett. – Egy pillanat… – kapkodott levegő után Ravi, és két-ségbeesetten nézett körül, mit tarthatna Tara szája elé. – Még ne… De elkésett, mert Tara már be is terítette az alacsony fém lépcsőkorlátot a sherry maradékával. – Bocs, Ravi! – mondta a lány lassan forgó nyelvvel. – G-gusztustalan vagyok. – Semmi baj, drágaságom – csitítgatta a férfi, és magában azon imádkozott, nehogy a taxis megtagadja a fuvart. — Feltakarítaná ezt valaki? – szólt hátra a válla fölött. De persze senki sem mozdult. A bérszámfejtés dolgozói nem merték vállalni a kockázatot, hogy hányásfoltos legyen a szép ünneplőruhájuk. Az egyetlen hányásfolt, amelyet hajlandóak elviselni, saját maguktól kell hogy származzon. Ebben a pillanatban Alvin Honeycomb, a GK Software ügyvezető igazgatója vágtatott ki a liftből, és a kijárat felé indult. A magas, tisztességben megöregedett (azaz: ősz), jóképű férfi tengerészkék kasmírfelöltőben, kezében aktatáskával, fontoskodó arckifejezéssel vágott keresztül az előcsarnokon. – Jó éjt mindenkinek! – kiáltotta mély, zengő hangon, a kijárat felé igyekezve. Büszke volt magára, amiért ilyen udvariasan bánik az alkalmazottaival. Megvárta, míg felharsan a kórus: – Jó éjt, Mr. Honeycomb! A férfi mindig könnyed eleganciával szaladt le a kijárathoz vezető rövid lépcsősoron. A puha olasz papucscipőben megtett libbenő lépteknek köszönhetően Mr. Honeycomb mindig éppen időben ért ki az utcára ahhoz, hogy leinthessen egy arra járó szabad taxit. Ma este azonban, amint a lépcsőkorlát felé nyúlt, hogy kihussanjon az utcára, keze közvetlen érintkezésbe került Tara frissen felöklendezett sherryjével. Mr. Honeycomb karja, tulajdonosának legnagyobb rémületére, megcsúszott a hányásrétegen, és egyenesen a korlát végéig siklott, magával rántva a férfit, aki gyors csukafejessel követte testének többi részét. Az igazgató hiába kalimpált a lábával, egy szempillantás alatt lehengerbucskázott a hét lépcsőfokon, és kigurult az utcára, aminek köszönhetően lehorzsolódott a válla és csúnyán felrepedt az álla. Az aktatáskája végigszánkázott a jeges járdán. Mr. Honeycomb, aki túl kábult volt ahhoz, hogy fölkeljen, néhány pillanatig kiterülve feküdt a betonon: álla a földre nyomódott, feneke az égnek meredt. Egy jól öltözött pár haladt el mellette. – Szégyen, gyalázat, hogy egyesek így túlzásba viszik a karácsonyozást. Minek iszik, aki nem bírja?

Tara kipihenten ébredt. Kicsit zúgott a feje és nem érezte a lábát, de gond nélkül fölkelt, lezuhanyozott, felöltözött, és kikészítette az új fekete ruháját meg a fekete körömcipőjét az esti bulira. Úgy ment be dolgozni, mintha köd ereszkedett volna a fejére. Amikor belépett az épületbe, a lépcsőnél összetalálkozott Mr. Honeycombbal. Mi az a hosszú vágás a pasas állán? – morfondírozott magában a lány. Lehet, hogy az öreg berúgott és pofára esett? Jó példát mutat a beosztottjainak! Tara a vállát vonogatva, mosolyogva hárította el a többiek aggodalmaskodó kérdéseit. – Kösz! – súgta oda Ravinek, és hálát adott a sorsnak, amiért könnyedén meg tud birkózni a bűntudattal meg a szégyennel. Szerencsére teljesen érzéketlen maradt. Amíg meg nem tudta, hogy valaki – feltehetőleg Vinnie – tíz órára találkozót beszélt meg a nevében két morcos seggfejjel. Már meg is érkeztek, és komor arccal járkáltak fel-alá. Még szerencse, hogy

sikerült bejönnöm, gondolta magában a lány, és nem fetrengek egész nap az ágyban, lavórt követelve, amint az várható lett volna. De amikor Tara bevezette a két vendéget a tárgyalóba, hirtelen ráébredt, hogy még mindig hullarészeg. Ráadásul a beszéde is szaggatott. – Mr. F-forde, Mr. Ransome, örvendek a sz-szerencsének. Tara alig bírta lefeszegetni óriásira duzzadt nyelvét a szájpadlásáról. Félelmében kiverte a víz. – Igen, t-teljesen megértem a sz-szolgáltatásunkkal kkapcsolatos panaszukat – mondta kétségbeesetten. Ébren vagyok, vagy álmodom, kérdezte magától. Nem tudta megvédeni az álláspontját. Semmi sem jutott az eszébe. A központi idegrendszere romokban hevert, az ingerületek, amelyek normális esetben szélsebesen cikáztak az agyát behálózó idegvégződések között, most valami sűrű, ragadós anyagban vergődtek. A szűk helyiségben fullasztó volt a meleg. És akkor Tara megérezte. Az illatot, amelynek semmi keresnivalója nem volt a tárgyalóban, pláne délelőtt negyed tizenegykor. Alkohol. Alkoholszagot érzett. Nehéz, tömény alkohol-szagot. Amely az ő félelemtől kitágult pórusaiból áradt. Elég, határozta el magában a lány ott és akkor. Ebből elég volt. Eddig kedvére lubickolt a szinte kötelező, szakítás utáni, ivászattal és bulizással egybekötött, önsorsrontó tivornyában. De most már ideje összeszednie magát.

67

Valahányszor Frank Butler kiment a lánya elé a Shannon repülőtérre, mindig ez volt az első kérdése: – Mikor mész vissza? De most, szakítva a hagyományokkal, amikor a karácsonyt megelőző szerdán kiment Tara és Katherine elé a repülőtérre, ez csak a második kérdése volt. Az első így hangzott: – Igaz, hogy Fintan O’Grady AIDS-es? – Nem, apa, tévedsz. Fintan rákos. – Ha! Rákos a te fejed! Ezek teljesen hülyének néznek minket. Gyertek, ott állok. – Miközben átverekedte magát az érkezési csarnokban hömpölygő tömegen, így dörmögött az orra alatt: – Azt hiszik, nem olvasunk újságot, nem nézünk tévét? – Higgyen nekünk, Mr. Butler-vágott közbe Katherine, kellőképpen alázatos, ám ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangon. – Fintan nem AIDS-es. Frank megingott. Katherine Casey nem szokott hazudni. Jól nevelt lány. Bár mintha kicsit megváltozott volna. Olyan hetyke kis nő lett belőle. – Mikor mentek vissza? – vakkantotta oda Tarának. – Újév napján. – Gondolom, ki kell hozzalak benneteket a repülőtérre. – Jól gondolod. Aztán Frank Butlernek eszébe jutott valami, amitől azonnal felderült. Ezúttal teljesen biztos volt a dolgában. – Hallom, Milo O’Gradynek sikerült összemelegednie valami svájci elvált asszonnyal, aki rá akaija venni, hogy adja el a farmot. – Az a lány nem svájci! – És nem is elvált, Mr. Butler. – És nem akarja rávenni Milót, hogy adja el a farmot. Milo saját maga döntött így. – De, ha ez megnyugtatja, Mr. Butler, tényleg sikerült összemelegedniük. Frank komor némaságba burkolózva tört tovább utat a tömegben. Rosszkedvűen behajigálta a bőröndöket a Cortina csomagtartójába, majd elismerő pillantást vetett Tarára. – De girhes vagy! – Kösz, apa! – A múltkor még akkora voltál, mint egy víziló. Olyan volt az arcod, mint telihold a ködben, ha-haha! Déjá vu, gondolta magában Tara elhűlve. Thomas is pontosan így szokott beszélni velem. Hogy tűrhettem ezt? És most először biztosan érezte: inkább magányosan éli le az életét, mint hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljön.

Katherine és Tara tíz napra ment haza. Mivel a Londonból Írországba közlekedő járatokra karácsony környékén már nem lehetett jegyet kapni, a két barátnő még márciusban lefoglalta a helyét. Akkor Katherine gratulált magának bölcs előrelátásáért. Most alig győzött szomorkodni. Még elgondolni is szörnyű volt, hogy tíz napra el kell szakadnia Joe-tól. Fintan Londonban maradt, mert újabb kezelésre rendelték be. Ragaszkodott hozzá, hogy Tara és Katherine hazautazzon Írországba. – Nyüzsögni fognak körülöttem az emberek – panaszolta. – Sandro, Milo és Liv Londonban marad. Harry, Didier, Neville, Geoff, Will, Andrew, Claude, Geraint és Stephanie ragaszkodik hozzá, hogy átjöhessen karácsonykor. JaneAnn és Ambrose is átruccan hozzánk Írországból.

– Juj! – húzta a száját Tara. – JaneAnn és Liv! JaneAnn már megbocsátott Livnek, amiért elcsábította Milót Knockavoyból? – Azt nem mondhatnám. De uralkodnia kell magán.

– Anyu hol van? – kérdezte Tara az apjától, amikor hazaértek. – Itt! – rohant be Fidelma a szobába. Sugárzott a boldogságtól. Az egész testét tollak borították, és „A szomszédom Londonban járt, de csak ezt a ronda pólót kaptam tőle” feliratú pólót viselt. – Nem maradhatok – magyarázta. – Éppen csak beköszöntem. Pulykát kopasztok a nyári konyhában. Annyi a toll, hogy a végén még megtanulok repülni! – Te jó ég, micsoda girhes macska lett belőled! – jegyezte meg. – A barátod miatt fogytál le? Tara bólintott, majd rángatózni kezdett az arca, és könynyekben tört ki. De jólesett sírnia. Az anyja közelében volt. – És biztosan Fintan miatt is. – Fidelma maga is alig bírta visszatartani a könnyeit, de nem hagyhatta el magát. – Ne is gondolj rájuk – mondta vigasztalóan, azzal átölelte Tarát. – Mi majd a gondodat viseljük. Nem is akarsz majd visszamenni. Tara szorosan anyja puha, meleg testéhez simult, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megérezte az anyai szeretet gyógyító erejét. Végre elengedhette magát, mert az anyukája egy időre levette a válláról a mázsás terhet. Hosszú idő óta először biztonságban érezte magát.

Tara karácsonya csodálatosan telt. A lány örült, hogy otthon lehet, és örült, hogy viszontláthatja három öccsét, Michaelt, Gerardot és Kierant, akik arról voltak nevezetesek, hogy még mindig olyan idétlenül viselkedtek, mint a kamaszok, pedig már a huszonharmadik, a huszonnegyedik, illetve a huszonnyolcadik életévüket is betöltötték. Katherine viszont számolta a napokat, alig várta, hogy visszatérhessen Londonba. Órákig beszélt telefonon Joe-val, aki Devonban töltötte az ünnepeket. Egyikük sem bírta letenni a kagylót. – Most már tedd le. – Tedd le te. – Tedd le te. – Háromig számolunk, és letesszük. – Jó. – Egy… – …kettő… – …három! – Joe! – Igen? – Nem is tetted le. – Tudom. Ne haragudj. De te sem. Karácsony napjának reggelén Ágnes megkérdezte: – Kaptál ajándékot attól a fiatalembertől? – Igen, nagyi – dorombolta Katherine. – Egy csillagot. – Hogyhogy egy csillagot? – Új csillagot nevezett el rólam. Valahol fönn az égen – tekintett a mennyezetre a lány – van egy csillag, amit úgy hívnak, Katherine Casey csillag. Joe azt mondta, igazi csillag vagyok, érted? – magyarázta félénken. – így hát kézenfekvőnek tűnt, hogy rólam nevezzen el egyet. – A mi időnkben örültünk, ha egy gyöngyöt kaptunk a szerencsehozó karkötőnkhöz – dünnyögte Agnes. A fiatal Katherine, ha megkésve is, de egyre kísértetiesebben kezdett hasonlítani Deliához. Nem Frank Butler és Agnes volt az egyetlen, aki arra a megállapításra jutott, hogy Katherine

megváltozott. – Nem tudom, mi van vele, egyre jobban hasonlít az anyjára – sápítozott a knockavoyi boltok és kocsmák törzsközönsége. – De legalább nem ócska leplekben jár. – Nem! Nagyon takaros ruhái vannak. Nézzétek csak meg! A Forman’s férfi vendégei egymás sarkát taposták a bárpult előtt, hogy egy pillantást vethessenek a lakkbőr miniszoknyában és rövid, feszes kardigánban pompázó Katherine-re. – Mindenki téged néz – dünnyögte Tara. Katherine felpillantott: egy egész sor krumpliorrú arc nézett farkasszemet vele. Tara már várta, Katherine szeme mikor kezd villámokat szórni a bárpult fölött, megfagyasztva a vért a bámészkodók ereiben. De a lány kedvesen mosolygott. Tara felsóhajtott. Már el is felejtette, hogy egy új, átalakult Katherine Caseyvel áll szemben. A bárpult előtt a férfiak elismerően dünnyögték: – A szeme csillogása teszi. – …hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy. BOLDOG ÚJ ÉVET! Tara rápillantott a kezében füstölgő, félig elszívott cigarettára. – Ha elkezdtem, be is tudom fejezni – mormolta. Azzal ünnepélyesen kettétörte és a Forman’s egyik hamutartójába morzsolta a maradék tizenhat szál cigarettát. – Hű! – vonaglott meg Timothy O’Grady arca. – Ez biztosan fájt. – Á! – hazudta Tara könnyedén. – Számomra ezennel megkezdődött a böjt. Semmi étel, semmi alkohol és, természetesen, semmi cigaretta. Tizennégy órával később Katherine és Tara a Shannon repülőtér nemdohányzó szakaszában várta a gépét, hogy az visszarepítse őket a Heathrow-ra. – Tizennégy órája nem dohányzom – jelentette be büszkén Tara. – Tizennégy órája. – Ebből tizenegyet átaludtál – felelte Katherine szárazon. – Nézd azt a pasit! – mutatott Tara egy férfira a dohányzószakaszban, aki úgy szívta a cigarettáját, mintha az élete függene tőle. – Hát nem undorító? Hogy bánhat így saját magával? Hogy teheti kockára a saját életét? Tíz perc múlva Tara kibontott egy csomag nikotinos rágógumit. – Ennyi az egész – mondta, hevesen kérődzve. – Kell a fenének az a büdös bagó. – Húsz perc múlva Tara már a dohányzószakaszban ücsörgött, és még mindig a rágógumit rágta, miközben nagyokat slukkolt abból a cigarettából, amit a pasastól lejmolt. – Dohányos vagyok – magyarázta szomorúan a férfinak. – Okosabb lesz, ha megpróbálok megbarátkozni a gondolattal.

68

Tara beiratkozott néhány esti tanfolyamra. Most, hogy nem itta le magát a sárga földig a hét minden napján – csak minden második vagy harmadik napon –, valahogy agyon kellett ütnie az időt, és a torna meg a Fintannél tett látogatások nem tudták kellőképpen elterelni a figyelmét. De a bendzsótanfolyamra csak egyszer ment el. – Nagyon nehéz volt – panaszolta. – És van fogalmatok arról, mennyibe kerül egy bendzsó? Kész rablás! A mozaikkészítő tanfolyam sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. – Annyit kell szöszmötölni vele. Az agyamra ment az a sok kis kődarab. Ami pedig a portugáltanfolyamot illette: – Egy csomó hülye egy rakáson. De nem baj – mondta Tara vidáman –, a meditációs, a batikkészítő és a kenutanfolyamon még vannak üres helyek. Valamelyik csak jó lesz. Egyik sem volt az. – Meditáció! Dögunalom! Olyan csend volt, mint egy rosszul sikerült fogadáson, teljesen kikészültem tőle. A batikkészítő óra után Tara csak ennyit kérdezett: – Úgy nézek ki, mint egy hippi? A kenutanfolyamot már szóra sem méltatta. Csak leverten, csapzott hajjal bebicegett a szobába. – Milyen volt? – kérdezte Joe. – Nem túl jó. Felfordították a kenumat, azt hittem, megfulladok. Beütöttem a térdemet, és a frizurám is tönkrement. A lány aznap feltűnően nyomott hangulatban volt, és nagyon egyedül érezte magát. Szeretetre és vigasztalásra vágyott, arra, hogy valaki átölelje, és elfeledtesse vele, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül belökték a hideg vízbe, arra, hogy valaki megpuszilgassa szegény fájós térdecskéjét. Elég volt az esti tanfolyamokból, határozta el magában. Szerette a bizakodást, amely a tanfolyamok előtt támadt föl benne, az izgatott várakozást, amellyel az új tevékenység elé nézett. De hiába erőlködött. Az új időtöltések sem tudták feledtetni vele a magányát. Tarának csak egyetlen hobbija maradt: a Nem Hívjuk Fel Thomast, amely még mindig emberfölötti erőfeszítéseket kívánt tőle. Egy nap sem telhetett el anélkül, hogy ébredéskor ne a férfi lett volna Tara első gondolata. Katherine azonban váltig állította, hogy a kezdet kezdetén, tíz héttel azelőtt sokkal kilátástalanabb volt a helyzet. – Emlékezz csak vissza – mondta –, alig aludtál, és nem ettél. Tudom, hogy még most is pocsékul érzed magad, de sokat fejlődtél. Karácsony óta nem kell erőszakkal megakadályoznom, hogy meglátogasd Thomast. – Azt hiszem – felelte Tara lassan –, jó, hogy nem hívtam föl. Mert nagyon gyenge vagyok, annyi önbecsülésem sincs, mint egy bogárnak. – Nagyszerűen viselkedtél. Sokkal hamarabb elfelejted Thomast, ha nem tartod vele a kapcsolatot. Ha apránként próbálsz eltávolodni tőle, csak meghosszabbítod a szenvedést. Olyan ez, mint amikor lehúzol egy ragtapaszt. Ha brutálisan csinálod, először nagyon fáj, de hosszú távon sokkal kellemesebb. Katherine szavai megvigasztalták, ugyanakkor el is bátortalanították Tarát. A lány el akarta felejteni Thomast, de amikor arra gondolt, hogy a férfi már a múltjához tartozik, bármennyire is bizarrnak és paradoxnak találta a viselkedését, elszomorodott. Tara örömtelenül élte az életét. Néha elgondolkodott, ki is ő valójában. Egy harmincas nő, akinek jó állása van – még ha olyan szegény is, mint a templom egere, az nem a munkájának tudható be –, aki

keményen dolgozik, naponta jár tornázni, szép ruhákra költi a pénzét, egy valamirevaló pasival sem bír összejönni, és aki a barátai és a fehérbor segítségével próbálja elütni az idejét. A lány úgy érezte, ennél közhelyesebb és szánalmasabb már nem is lehetne az élete. Visszasírta azokat az időket, amikor még olyan duci volt, hogy meg sem vette a Vogue-ot, mert összefacsarodott a szíve annak a sok szép ruhának a láttán, amelyekbe ő nem fért bele – akkor legalább volt barátja.

A Fintannél tett látogatások automatikusan beépültek Fara, Katherine, Milo és Liv napirendjébe, olyan reflexszerűvé váltak, mint a reggeli fogmosás. A napi egy látogatás annyira megszokottá vált a számukra, hogy egyenesen rosszul érezték magukat, ha nem találkozhattak a barátjukkal. A szélsőséges érzelmek, amelyek a betegség első napjaiban támadtak bennük, lassanként elcsitultak. Noha továbbra is feszült, csillapíthatatlan várakozásban éltek, Untán testének minden egyes rezdülése heves izgalmakat váltott ki, ám a rettegés nem volt annyira kézzelfogható, mint korábban. A kétségbeesés fokozatosan alábbhagyott, az abnormális a normális élet részévé vált. Nem is történhetett volna másként, magyarázta Liv. – Az ember lassanként hozzászokik, hogy óriási terhet cipel a vállán. Továbbra is gyötrődik, de felszabadul a kezdeti rémisztő nyomás alól. A remény is elpárolgott – Fintanen a négy kemoterápiás kezelés ellenére sem mutatkoztak a gyógyulás jelei. Még a beteg dühe, elkeseredése és bizakodása sem öltött szélsőséges méreteket. A maga módján minden teljesen hétköznapinak tetszett. Csak időnként mutatkozott meg a helyzet bizarr felfoghatatlansága. Például aznap este, amikor Katherine, Joe és Fintan színházba ment, és hazafelé Fintan nem kapott taxit. – Micsoda hülyeség, hogy nem tudlak hazavinni – mérgelődött Katherine, miközben a járdán ácsorogtak, és a sorra elsuhanó foglalt taxikat figyelték. – Ez a baj a kétszemélyes kocsikkal. – És ha Joe ölébe ülnék? – vetette föl Fintan. Katherine elnevette magát, és már nyitotta volna a száját, hogy jól lehordja Fintant, amiért az folyamatosan Joe körül sündörög, de rájött, hogy a férfi komolyan beszél. Még tovább nőtt a nyugtalansága, amikor ráébredt, hogy az ötlet nem is kivitelezhetetlen. Fintan éppen elég vézna és töpörödött volt. A lány némán vezetett, miközben a valaha egészséges, életerős Fintan úgy ült Joe térdén, a férfi védelmező ölelésében, mint egy hasbeszélőművész bábuja.

Milo meghirdette a farmot, és bejelentette, hogy felcsap tájkertésznek. – Imádom Londont, de hiányzik a természet – mondta. – Szeretném az ujjaim között érezni a földet. Mindenkinek megvan a maga vesszőparipája. Liv majdnem elolvadt gyönyörűségében. – Boldog vagy, Liv? – tudakolta Tara ellágyulva. – Hogy boldog vagyok-e? – kérdezett vissza barátnője bizonytalanul. – Általában nem. De leszoktam a nyugtátokról, az orbáncfűteáról, az estikeolajról, a B-vitaminról, a fényterápiáról, és már régóta nem volt öngyilkos gondolatom. – De boldogok vagytok Milóval? Liv felderült. – Ó, Milo nagyszerű ember! Nem győzök hálát adni érte a sorsnak. Teljesen megváltoztatta az életszemléletemet. Amikor elered az eső, ahelyett hogy azon aggódna, elázik a frizurája, vagy észre sem veszi, hogy esik, vagy ilyeneket mond, hogy: „Jó kis csendes eső, ez kell a vetésnek.” De – tette hozzá Liv sietve, nehogy azt a látszatot keltse, hogy csupa móka és kacagás az élete – ne felejtsd el, hogy Fintan

betegsége hozott össze bennünket. Bizonyos szempontból közel kerültünk egymáshoz, más szempontból viszont… Félünk és bűntudatunk van. Ráadásul magamra haragítottam JaneAnnt. Semmi sem tökéletes. – Így igaz. – Tara elnyomott egy mosolyt. – De azért – tette hozzá az illendőség kedvéért Liv – nincs okom panaszra.

Február közepén kiderült, hogy Thomasnak új barátnője van. Marcy, az a nő, aki Eddie születésnapi buliján azzal szórakoztatta Tarát, hogy spermabankban próbál apát keresni a gyerekének. – Na, szép! – mondta Tara bátran. – Az a nő nagyon elszánt lehet. – Bár a barátai egy pillanatra sem hagyták magára, komolyan megrendítette a hír. – Megőrülök a féltékenységtől – vallotta be a lány. Sápadt és feszült volt az arca. – Egyfolytában arra gondolok, milyen kedves volt hozzám Thomas. – Thomas sosem volt kedves hozzád – próbálta helyretenni a barátnőjét Katherine. – De igen, Katherine. Az elején legalábbis. Megőrült értem, és úgy tett, mintha bombázó lennék. Mit gondoltok, miért jöttem össze vele? Mért tartottam ki mellette olyan sokáig? – Nem tudjuk. – Azért, mert azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint a legelején. Tudom, hogy már semmi közöm Thomashoz, de én még mindig úgy érzem, hogy ő hozzám tartozik. Most pedig azt a nőt ajnározza, nem engem. – Tönkre fogja tenni. – Ez engem nem vigasztal. Thomasnak az én életemet kellene tönkretennie. – Tara a kezébe temette az arcát. – Úgy unom már ezt az egészet! – nyöszörögte. – És ami még ennél is rosszabb, az a lány vékony. – Néztél mostanában tükörbe? – mérte végig Katherine Tara sovány, izmosra formált testét. – De ő mindig karcsú – suttogta Tara. – Olyan típus. Én csak egy ravasz szélhámos vagyok, és nemsokára megint kövér leszek. – Aztán összeszedte magát. – íme, az újabb akadály – mondta bátran. – Ha ezen is sikerül túljutnom, sokkal jobban fogom érezni magam. Csak az a baj – tette hozzá szomorúan –, hogy innen már nincs visszaút. – De, ugye, te nem akartál visszatáncolni? – kérdezte Sandro rémülten. – Nem, de… Ha az expasid becsajozik, az új dimenzióba helyezi a szakítást – magyarázta a lány halvány mosollyal. – Nehéz felfogni. És nem túl kellemes érzés arra gondolni, hogy Thomas nélkülem is jól megvan. – De hiszen te is jól megvagy nélküle – mondta vigasztalóan Liv. – Á! Nekem nincs senkim. Dühítő, hogy a pasik egy pillanat alatt fel tudnak csípni egy másik nőt. Thomasnak három hónapba se telt. Ez igazságtalanság! – Ha annyira akarnád, te is találnál magadnak valakit – mutatott rá Fintan. – A múlt hónapban két pasival is lefeküdtél. Tara megborzongott. – Alkoholgőzös egyéjszakás kalandok az északi félteke két legundorítóbb pasijával. Az Elefántemberrel meg az Elefántember bűnronda testvérével. Csak azért feküdtem le velük, mert kedvességre vágytam. – Ez a világ rendje – heherészett Fintan. – A nők azért fekszenek le a férfiakkal, mert kedvességre vágynak, a férfiak pedig azért kedvesek a nőkhöz, hogy lefektethessék őket. – Az egyéjszakás kalandoktól csak még pocsékabbul érzem magam. Nem érik meg a fáradságot – bizonygatta Tara. – És mi van a drága Ravivel? – kérdezte Fintan ártatlan képpel. – Ravivel? Ravivel az irodából? Azzal a Ravivel, aki három évvel fiatalabb nálam? Azzal a Ravivel, aki a Nintendo előtt tölti az éjszakát? Azzal a Ravivel, aki egy darabig azt hitte, a Die Hard dokumentumfilm? Azzal a Ravivel? Semmi különös, Fintan. Miért kérdezed? – Merő udvariasságból – somolygott a férfi. – Még mindig Danielle-lel jár?

– Nem, karácsonykor szakítottak. – Ez igaz? – vigyorodott el Fintan, és oldalba bökte Sandrót. – Ez igaz? Tehát facér a pasi. Nem kéne ráhajtanod? Tara sötét pillantást vetett Fintanre. – Ha ilyesmire vetemednék, lőjetek agyon.

Másnap Tara Amybe botlott az előcsarnokban. – Szia! – mondta Amy sugárzó mosollyal. – Hogy vagy? Karácsony óta nem láttalak. – Ó, te jó ég! – Tara a kezébe temette az arcát. – Már emlékszem. Azon a rémes napon találkoztunk utoljára, amikor istentelenül bepiáltam és mindent összeokádtam. De ciki! – Ne aggódj. Aznap este alkoholmérgezést kaptam, és injekciót kellett beadni a fenekembe, hogy abbahagyjam a hányást. Tara megkönnyebbülten kacagott fel. Félelemmel vegyes tisztelettel csodálta Amy angyali szépségét, és most örömmel hallotta, hogy ez a lány is csak ember. – Most már igazán összejöhetnénk valamikor – mondta Amy. – Feltéve, ha közben nem békültél ki a barátoddal. Tara szomorúan ingatta a fejét. – Nem tudom, említettem-e már, hogy a barátomnak van egy nagyon aranyos haverja, Benjy. Szerintem nagyon jól kijönnétek egymással. Nincs kedved egy közös randihoz? – De igen – felelte Tara, egyre növekvő érdeklődéssel. Talán tűrhető a pasi. – Mikor? – Szombat este? – Nem érek rá. Jövő szombaton? – Rendben. – Jóképű gyerek ez a Barney? – Benjy. Nagyon. – Ha csak egy kicsit hasonlít a te barátodhoz, már akkor is szívdöglesztő lehet – áradozott Tara. Azzal elsietett, így már nem láthatta, hogy Amy porcelánfehér arca idegesen rándul meg.

69

– Történetének harmincegyedik évében A Legjobb Molekulagyűjtemény-díj nyertese Katherine Casey – mosolygott le Joe Katherine-re, aki meztelenül és bágyadtan hevert az ágyon. – És ez nemcsak a Föld bolygóra érvényes – tette hozzá a férfi fontoskodó hangon. – Hanem az egész világegyetemre. – Föl kell kelnünk, mert elkésünk az irodából – mondta a lány, nem túl sok meggyőződéssel. – Itt marad, hölgyem! – felelte Joe szigorúan. – Nem mehet sehova, amíg a doktor bácsi meg nem vizsgálta. Katherine kacarászni kezdett, de a szíve hevesen kalapált. Ez a játék akkor az igazi, ha az ember fel van öltözve, de ne legyünk telhetetlenek, gondolta magában. – Mi a panasza? – kérdezte Joe rideg arckifejezéssel. – Fáj. – Hol? A lány habozott, majd a hasára mutatott. – Itt. – Tessék megmutatni – parancsolt rá a férfi szigorúan. – Kérem, én elfoglalt ember vagyok, mutassa meg, pontosan hol érez fájdalmat. – Itt – érintette meg magát a lány könnyedén. Zavarában és izgalmában fészkelődni kezdett. Joe Katherine szeméremcsontjára helyezte hűvös, szakértő tenyerét, majd a hüvelykujjával lassan cirógatni kezdte a lányt. – Itt? – Kicsit lejjebb. – Ms. Casey, szépen kérem, mutassa meg, pontosan hol! Katherine lehunyt szemmel megfogta a férfi kezét, és a megfelelő helyre irányította. – Itt? – tudakolta Joe. – Kicsit beljebb – lehelte a lány. – Itt? – Igen. – Most már tényleg föl kell kelnünk – hallatszott kis idő múlva Katherine fojtott hangja Joe alól. A lány a fürdőszobába menet majdnem elbotlott a szanaszét heverő kézi súlyzókban, amelyek az ajtó mellett porosodtak. Majd belépett a fürdőszobába, ahol egy régen elszáradt virág kornyadozott az ablakpárkányon, az egyetlen föllelhető sampon Head ’n’ Shoulders márkájú volt, hajkondicionálót pedig hiába keresett volna bárki is. Joe lakása tipikus agglegény tanya volt. De már nem sokáig. Katherine szilárdan eltökélte, hogy kézbe veszi a dolgokat. A kopott, bézs fürdőlepedőbe burkolózott lány fürgén visszaszaladt a hálószobába. – El fogok késni. Még a blúzomat is ki kell vasalnom. Joe megpróbálta lerántani Katherine-ről a fürdőlepedőt, de a lány ráparancsolt: – Ne! Hagyj békén, és indíts zuhanyozni, mert te is el fogsz késni. – Igenis, kapitány! A férfi leverten kullogott ki a fürdőszobába. Mire visszatért, Katherine már felöltözött. Joe szemügyre vette a lány karcsúsított halványkék kosztümjét. – Most már majdnem biztos, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő a világon – jegyezte meg lágyan. – Fogadjunk, hogy Carling Black Labelt iszol – felelte Katherine, mereven bámulva a férfi ágyékát. –

Öltözz fel. – Jó – sóhajtotta Joe. Katherine megszárította a haját, kisminkelte magát, majd kotorászni kezdett a pénztárcájában. – Jaj, Joe, nincs egy kis apród? Metrójegyre kéne. – Szolgáld ki magad. – A férfi szétnyitotta a zakóját, és előreszegte a csípőjét. – Nem – kuncogott a lány. – Nem nyúlok be a nadrágzsebedbe. – Ha metrójegyet akarsz venni – vigyorgott Joe pimaszul kénytelen leszel. Katherine egy pillanatig zavartan állt, majd becsúsztatta a tenyerét a férfi zsebének titkos barlangjába, végigsimított a csúszós, hűvös bélésen, Joe kiugró csípőcsontján, majd benyomakodott a legeldugottabb zugba, ahol a pénzérmék tanyáztak. De azonnal el is feledkezett a pénzről, mert valami furcsát tapintott a kezével. Egy buja, mereven duzzadozó halmot. Amely egyre feltűnőbben nőtt és mocorgott, bomladozott és keményedett, szinte külön életre kelt a lány érintése nyomán. Katherine keze vándorútra indult, egyre gyorsabban mozgott… – Nem! – kiáltott fel a lány. – így sosem érünk be az irodába! Kivett egy maréknyi aprót, kiválogatta a megfelelő érméket, a többit pedig visszapottyantotta a férfi zsebébe. – Ne haragudj – mondta félénken. – Később mindent bepótolunk. – Helyes – mosolygott Joe. – Mit szólnál egy gyors menethez a férfimosdóban? – Nem. – Ó! – Azt a születésnapodra tartogatom. Most elrontottad a meglepetést. – Komolyan mondod? – kérdezte a férfi kíváncsian. Sosem tudta, hányadán áll Katherine-nel, a lányban olyan furcsán keveredett a prűdség meg a feslettség. – Júliusban kiderül. – A lány összeszedte a holmiját. – A francba, ez a telefon legalább egy tonna. Katherine magával hozta az otthoni készülékét, hátha Tara a távollétükben arra vetemedik, hogy felhívja Thomast. – Az irodában találkozunk. – Szájon csókolta Joe-t. – Tíz perccel utánam gyere be. – Nem kell minden reggel a számba rágnod, Katherine – felelte a férfi szelíden. – Tudom. De miért kell titkolóznunk az egész iroda előtt? Szégyellsz engem? – Joe ugyan elnevette magát, de a kérdésének komoly éle volt. – Nem – tiltakozott hevesen a lány. – Egyáltalán nem szégyellek. Csak nem szeretem, ha mindenki belelát a dolgaimba. Meg kell őriznem a tekintélyemet, de ha a többiek rájönnek, hogy veled kavarok, még azt hinnék, hogy én is emberből vagyok. Innen már csak egy lépés, hogy felturbózzák a költségszámláikat, és vad költekezésbe kezdjenek… – Katherine egy pillanatra elgondolkodott. Lehet, hogy túl vaskalapos? Minek vergődik ennyit? – Jó, nem bánom, de azért ne érkezzünk egyszerre. Katherine már kis híján öt hónapja járt együtt Joe-val, és ami őt illette, minden egyes napot újabb csodaként élt meg. Bárcsak már novemberben tudta volna, hogy áprilisban még mindig együtt lesznek! Egy gyengébb idegzetű férfi sikoltozva menekült volna a Katherine életében zajló drámák láttán, de Joe csak feltűrte az ingujját, és bátran szembeszállt a nehézségekkel. Közvetlen közelről élvezhette Tara szakítás utáni egyszemélyes műsorát, lelkiisme-retesen végighallgatta a lány sirámait, és még a döntőbíró szerepét is magára vállalta az egyik késő esti csatározásban, amikor Tara megpróbálta kicsavarni Katherine kezéből a telefont. De ami még ennél is fontosabb, a férfi Fintant illetően is roppant megértően viselkedett. Soha nem hánytorgatta fel Katherine-nek, az miért tölt együtt annyi időt a barátjával, sőt a beteg kedvéért ő maga is boldogan feláldozta a szabad idejét. Még akkor sem tiltakozott, amikor Fintan az első találkozásukkor szemérmetlenül flörtölni kezdett vele. – Köszönöm – mondta Katherine, amikor beültek a kocsiba.

– Mit? – Hogy nem jöttél zavarba, amikor rád szállt. – Mit kell ezen köszöngetni? – csodálkozott Joe. – Egy jóképű férfi hajlandó kikezdeni velem? Hízik a májam. – Jobban tennéd, ha komolyabban vennéd a dolgot. Azt hiszem, Fintan kedvel téged. Az érzelmek és az események úgy összesűrűsödtek, hogy Katherine-nek és Joe-nak nagyon hamar sikerült összemelegednie. A lánynak még soha életében nem volt ilyen hosszú kapcsolata. És már régen nem bízott meg ennyire egy férfiban sem, mint most Joe-ban. Nem mintha túlzásba vitte volna a dolgot. – De annyira azért bízom benned, hogy be merem vallani, nem bízom benned – magyarázta Katherine nevetve. – Köszönöm – felelte Joe komolyan. – Ne siess el semmit. Ráérünk, és egy csomó ember van, aki megbízik bennem. Noha Katherine úgy dédelgette a múltját, mint egy felbecsülhetetlen értékű kincset, egy idő után úgy érezte, talán nem kellene annyira óvatosnak lennie a családi hátterét illetően. Joe már mindent elmesélt neki a saját családjáról, és a lány jelentőségteljes hallgatása, amikor a szülőkről esett szó, komoly túlzásnak tűnt. így hát Katherine egyik nap leültette a férfit, és mindent elmondott neki az őrült anyjáról meg a nem létező apjáról. – Én meg már azt hittem, hogy megöltél valakit! – kiáltott fel Joe, amikor a drámai bevezetést követően a lány végre hajlandó volt kibökni az igazságot. – Miért teszel úgy, mintha bármit is szégyellned kellene? – Szerinted nincs mit szégyellnem? – Persze hogy nincs. – De hát törvénytelen gyerek vagyok. – Te Katherine Casey vagy – válaszolta a férfi. Bár a kimerítő vallomás után le kellett dőlnie néhány órára, Katherine, ha kis lépésekkel is, de egyre közelebb jutott a félelmektől mentes élethez. Miközben Joe végre rájött, tulajdonképpen mi is bántja a lányt.

70

– Furcsa dolog történt velem – mondta Tara Katherinenek. – Micsoda? – Azt hiszem, sikerült túltennem magam Thomason. – Nagyszerű! Előbb-utóbb lecsillapodnak a kedélyek. Hogy Joe-t idézzem: „Az idő minden sebet begyógyít.” – Nem, most nem csak arról van szó, hogy megkönynyebbültem – magyarázta Tara felhevülten. – Amikor ma reggel felébredtem, semmit sem éreztem. Ez a reggel semmiben sem hasonlított azokhoz, amelyeken a félelem, miután az ébredés utáni első kábult pillanatokban észrevétlenül bújt meg a háttérben, hirtelen egyre élesebbé vált, mint az előhívó folyadékba mártott fénykép, amíg a kínzó gyötrelem, a maga teljes valójában, újra megjelent a színen. – Eltűnt, mint a kámfor – mondta Tara. – Mintha nem is én éltem volna együtt ezzel az emberrel. Ráadásul teljesen ésszerűnek tűnik, hogy kiábrándultam belőle, mert nem érdemelt meg engem. – Engem nem kell meggyőznöd. – Most már csak sajnálni tudom Thomast. – Ne is törődj vele. – De, Katherine, Thomas sosem lesz boldog. – Remek. Egy rendes pasival ez nem történhetne meg. – Teljesen mindegy lett volna, mit csinálok, úgysem tudtam volna a kedvére tenni. Ha lefogytam volna, akkor valami mással kezd nyaggatni. Mert nem bennem volt a hiba. Hanem benne. – Ugye ezt így is gondolod? – kérdezte Katherine gyanakvóan. – Igen! Hát nem csodálatos? A múltkor még el akartam sétálni a háza előtt, hogy megmutassam neki, milyen vékony lettem, de most már az sem érdekel, ha soha többé nem lát. És Marcyra is fütyülök. Teljesen igazad volt, Thomas tönkre fogja tenni azt a nőt. Biztosan azzal eteti, hogy mindig ingerült voltam vele, mint ahogy nekem is ezt mesélte a korábbi barátnőiről. így akarja elérni, hogy a lány, velem ellentétben, soha egy rossz szót ne szóljon rá. De mit foglalkozom ezzel? Sikerült kimásznom a gödörből, és végre jól érzem magam! A két lány összekapaszkodott, és rövid örömtáncot lejtett. – Nem mondom, hogy mindenáron gyereket szeretnék, de nekem legalább van választásom, nem úgy, mint szegény Marcynak. Egy hurkatöltővel sokkal jobban járt volna – mélázott el Tara. – Mindent köszönök, Katherine. Köszönöm, hogy elszállásoltál – még ezen a hétvégén elkezdek lakást keresni és köszönöm, hogy tartottad ben-nem a lelket. De mindenekelőtt szeretnék köszönetét mondani, amiért nem engedted, hogy felvegyem a kapcsolatot Thomasszal. – Sokkal jobban jártál így – helyeselt Katherine. – Különben csak meghosszabbítottad volna a szenvedést, és hiú ábrándokba kergetted volna magad. – Még most sem bírom elhinni – álmélkodott Tara. – Öt hónapja sincs, hogy szakítottam Thomasszal. Mindig azt hittem, a szerelmi csalódás hosszú évekre tönkreteszi az embert, amíg fel nem tűnik egy újabb pasi. Idáig mindig így történt – tette hozzá. – Tudom. – Katherine tíz éven keresztül volt szemtanúja, hogyan követik egymást a férfiak Tara életében. – Nincs ebben semmi különös. Régebben a melegváltás híve voltál. Alighogy szakítottál az egyik pasival, már jött is a következő. – Ennyire hülye lettem volna? – Ó, igen. – Amióta elhagytam Thomast, egyfolytában arra várok, hogy végre összejöjjek valakivel – vallotta

be Tara. – Elmondhatatlanul magányos vagyok. És, az igazat megvallva, több egyéjszakás kalandom is volt. – Az emlékek hatására megborzongott. – De legalább nem ragaszkodtál a folytatáshoz. Egyikkel sem kezdtél el randizgatni. – Mert mindegyik suttyó volt, és nekem már untig elegem van a suttyókból. Nincs kedvem hozzájuk. – Még most sem érted? – kérdezte Katherine izgatottan. – Korábban nem ilyen voltál. Inkább jártál volna egy suttyóval, mint hogy egyedül maradj. Megváltoztál. – Te is. – Mint mindenki. Liv is megváltozott. Te is megváltoztál. Azt hiszem, még én is megváltoztam. Miért? – Talán Fintan miatt? Katherine lázasan keresgélte a szavakat. – Talán amiatt, hogy megbetegedett. Tudom, sokan azt mondják, nem lehet mindig a mának élni, nem könnyű mindig minden pillanatot kiélvezni – vallotta be a lány bűntudatosan. – Néha olyan könnyen megfeledkezünk az egészről, mindent magától értetődőnek veszünk. – De néha, amikor Fintanre nézek – vágott közbe Tara –, eszembe jut, milyen fiatal, és mégis, mennyivel közelebb jár a halálhoz, mint én. Ilyenkor arra gondolok, mihez kezdenék, ha én lennék az ő helyében, és ettől úgy érzem… – A lány elhallgatott, majd felragyogott az arca. – Ettől úgy érzem, tartalmas életet kell élnem. – Pontosan! – kiáltotta Katherine sugárzó arccal. – Ettől úgy érzem, tartalmas életet kell élnem – ismételte. – Ha visszamegyek Thomashoz, nem élhettem volna tartalmas életet – mondta Tara. – És akkor sem, ha összeállók egy suttyóval. Ha viszont beleszeretek Joe Rothba, az már egészen más. – Már ne is hara… – Bocs, semmi közöm hozzá. Annyira azért nem változtál meg – mondta Tara bánatosan. – Tudod, mire jöttem még rá? – Mire? – Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is szerelmes voltam Thomasba. – Ez nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek. – És tudod, miért nem szerettem? – Miért? – Mert a mai napig nem sikerült túltennem magam Alasdairen. Sokat gondolkodtam, és tudod, mire jutottam? – Mire? – Felhívom Alasdairt. Katherine elszomorodott. Sejtette ő, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Már éppen azon volt, hogy visszaadja Tarának a mobilját. Szerencse, hogy nem tette meg. – De hát Alasdair nős ember – próbálta jobb belátásra téríteni a barátnőjét. – Évek óta nem beszéltetek egymással. – Jaj, nehogy azt hidd, hogy vissza akarok menni hozzá – mondta Tara könnyedén. – Csak egyszer és mindenkorra tisztázni akarom a dolgot. Mikor tegyem, ha nem most, amikor 38-as a méretem? Katherine gondterhelt képet vágott. – Ne izgulj – nyugtatgatta Tara. – Még ha mindenáron össze is akarnék jönni valakivel – ami egyébként nem felel meg a valóságnak –, szombat este randira megyek. A múltkor már meséltem neked arról a lányról, akit az irodából ismerek: az ő barátjának a haverjáról van szó. – Hiszen már hónapok óta erre az estére készültök! – Igen, de a lány influenzás lett, aztán elutazott, aztán én nem értem rá, de most szombaton, ha törik, ha szakad, találkozni fogunk.



Katherine nagyon szerette volna, ha Tara lemond a tervéről, vagy nem tudja utolérni Alasdairt. De legnagyobb rémületére barátnője bejelentette, hogy beszélt a férfival, aki még mindig ugyanott dolgozik, mint régen, és csütörtökön beülnek egy italra munka után. Csütörtök este fél tízkor Joe és Katherine a tévé előtt ült, bort szopogatva, amikor egyszer csak Tara rontott be a szobába. – Na? – Kövér, kopaszodik és úszik a boldogságban. Van egy kisfiúk, és a felesége augusztusra várja a második babát. – Értem. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedtem semmiben. – Ebben nem is kételkedtem. – De erre csak akkor jöttem rá, amikor megpillantottam Alasdairt. – Helyben vagyunk. – És választ akartam kapni néhány kérdésre. Hogy lehet az, hogy évekig járunk együtt, aztán ő fogja magát, és mást vesz el feleségül, méghozzá ripsz-ropsz? Azt válaszolta, hogy ezt ő sem tudja megmagyarázni. Azt mondta, amikor megismerkedett azzal a hogyishívjákkal, minden a helyére került. Tudta, hogy eljött a pillanat. Katherine és Joe nem mert egymásra nézni. – De ha láttátok volna, hogy néz ki! – sápítozott Tara. – Alig ismertem meg. Teljesen megöregedett. Pocakot növesztett! Emlékeztek, régen milyen vékony volt? Bocs, Joe, elfelejtettem, hogy te nem ismered Alasdairt, de nekem igazán elhiheted: olyan sovány volt, hogy zörögtek a csontjai. Azóta sikerült úszógumikat növesztenie. Azt hiszem, a boldogság teszi. Ha már itt tartunk, ti is fölszedtetek pár kilót. A pár kényelmetlenül feszengett a kanapén. – Azt mondta, jól nézek ki. – Igazat mondott. – De látszott rajta, hogy nem érdeklem. – Ó! – Ennyit a világmegváltó terveimről. – Nagyszerű!

71

– Ha már minden kötél szakad, tegyél úgy, mintha buzi lennél – szónokolta Lorcan –, vagy mintha kétségeid volnának a szexuális hovatartozásodat illetően. – Miért? – kérdezte Benjy. Vajon tényleg ez az utolsó lehetőség, ha az ember le akar fektetni egy nőt? – Azért – sóhajtott fel Lorcan, Benjy nehéz felfogása láttán –, mert a nők imádják, ha azt hihetik magukról, ők gyógyítottak ki egy férfit a homoszexualitásból. Kihívásnak veszik, és egyből megnő az önbecsülésük. A csaj bevonszol az ágyba, azt kérdezgeti: „Jó így, jó úgy?”, és ha megdugod, ahelyett hogy bemocskolva érezné magát, azt gondolja, megnyerte a csatát. – Ha te mondod. – Benjy nem volt biztos a dolgában. Lorcan tippjei soha nem szoktak bejönni. Soha. Még mindig éles fájdalom hasított a szívébe, ha eszébe jutott a múlt szombati buli, amikor is Lorcan kölcsönadta neki a nem működő varázsöngyújtóját. Amikor az öngyújtó nem gyulladt meg, a lány ahelyett, hogy elérzékenyült volna Benjy szolgálatkész ügyetlenkedése, aprólékosan kidolgozott megalázkodása láttán, fintorogva így szólt: – Balfácán –, azzal sarkon fordult és eltűnt. Lorcan kihajolt az előszobába, és bekiáltott Amyhez: – Mesélj valamit erről a Taráról. Ha jól emlékszem, azt mondtad, kicsit duci. – Igen, de már nem annyira, mint régen. Sőt most, hogy belegondolok, egyáltalán nem az. Nagyon csinos… – Igen, persze – vágott közbe Lorcan türelmetlenül, azzal behúzta maga mögött a nappali ajtaját. Nem akarta, hogy Amy fültanúja legyen annak, amit mond. – Jó, ezek szerint dagadt. – De hát Amy most mondta, hogy nem az. – Nem akart udvariatlan lenni, megpróbálta fölkelteni az érdeklődésedet. Nagy mázlista vagy, Benjy pajtás. – Tényleg? – Benjy semmi örömtelit nem látott abban, hogy egy kövér nővel kell együtt töltenie az estét. – Igen, tudok egy remek módszert, én magam fejlesztettem ki. Figyelj rám, Benjy, megmondom, mit kell tenned. Nehogy Tara képébe vágd: „Hű, de dagadt vagy! Nem baj, azért szánalomból hajlandó vagyok lefeküdni veled.” Mert a nő jól tudja magáról, hogy kövér, és te is tudod róla, hogy kövér. Meg ne említsd neki, hogy nem ártana leadnia pár kilót, inkább kezdj el siránkozni, hogy minden nő csontsovány akar lenni. Vágod? Benjy óvatosan bólintott. – Teljesen hétköznapi hangon azt mondod neki, mintha észre sem vennéd, hogy majdnem szétreped rajta a ruha, szóval azt mondod neki, az csak legenda, hogy a férfiak a vékony nőkre buknak. Aztán azzal folytatod, még egyetlen férfitól sem hallottad a következőt: „Micsoda bombázó az a nő, olyan vékony, hogy kilátszik az összes bordája, úgy néz ki, mint egy csontváz, vagy mint egy afrikai éhező, majdnem kettévágott a csípőcsontjával, már a puszta látványtól is feszülni kezdett a farkam.” Megjegyezted? Benjy bólintott. – Ezután, csak úgy mellékesen, a modelleket kezded szapulni. Közlöd a nővel, hogy egyetlen egészséges férfi sem vágyik olyan barátnőre, aki úgy néz ki, mint egy anorexiás tinédzser. Említsd meg Jody Kiddet. Persze mind a ketten tudjuk, hogy egy Jody Kiddel töltött éjszaka minden férfi vágyainak netovábbja, de ezt nem kell Dagadt Tara orrára kötni. Mert mielőtt még felocsúdnál, Dagadt Tara röpdösni fog a boldogságtól, és bármit hajlandó lesz megtenni a kedvedért. – Jesszusom, ez elképesztő! Micsoda gátlástalan fazon vagy!

– Kösz – rántotta meg a vállát Lorcan, majd szerényen így szólt: – Figyelj, öreg, nem kell hálálkodni. Mire valók a barátok? – Csak egy gond van – vallotta be Benjy pirulva. – Nekem nem nagyon jönnek be a kövér nők. – A kövér nőknek is megvan a maguk előnye. Mit papolok neked mindig? – Hogy kérdezzem meg a csajtól, milyen sampont használ. – Ezenkívül? Benjy bambán nézett. – Hát nem azt pofázom neked mindig, hogy a kövér nők jobban törik magukat? – fakadt ki Lorcan. – Ja, persze! – Kezdem úgy érezni, csak az időmet vesztegetem, Benjy. – Bocs. – Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? – Persze. Persze. Ne haragudj. – Á, mindegy! Legalább igyekszel. íme, egy újabb gyöngyszem, amit meg szeretnék osztani veled. Nem sokan tudják, de a kövér nők nagyon jók az ágyban. – Te lefeküdnél egy kövér nővel? – kérdezte Benjy reménykedve. Ha Lorcan, a mester hajlandó ilyesmire, akkor neki sem lehet kifogása a dolog ellen. – Hát persze – jelentette ki Lorcan nagylelkűen. – Hát persze. Bár – tette hozzá – nyilvános helyen nem szívesen mutatkoznék egy ilyennel. De otthon, meghitt körülmények között szívesen játszanék vele papás-mamást. – Király! Még az is lehet, hogy Tara tényleg csinos. – Benjy nem adta föl a reményt. – Ja – ráncolta a homlokát Lorcan. – Lehet, hogy az.

Lorcan bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Szokatlanul levertnek érezte magát. Mi történt vele? Az elmúlt fél évben új, aggasztó gondolatai támadtak, és Benjy kiokítása sem okozott neki akkora örömet, mint régebben. Sem energiája, sem gyomra nem volt hozzá. Amy mellett továbbra is a megszokott formáját hozta: azzal kergette őrületbe a lányt, hogy levegőnek nézte, vagy más nőkkel flörtölt a jelenlétében. De már ez sem villanyozta fel igazán. Régebben nevethetnékje támadt, ha a nősülésre vagy – ami még ennél is rosszabb – a családalapításra gondolt, de mostanában furcsa elérzékenyültség lett úrrá rajta, amikor elképzelte, milyen lenne az élete, ha volna egy kisfia. Vagy egy kislánya. Ki tudja? Maholnap negyvenéves lesz. Felsóhajtott. Kapuzárási pánik. Széles mozdulatokkal végighúzta Amy keféjét sűrű, selymes hajkoronáján, és máris jobb kedvre derült. A haja mindig fel tudta vidítani. Lorcan egy darabig az egyik kedvenc játékát játszotta, amely abból állt, hogy végigfuttatta a kefét a sörényén, egészen a hajvégekig, olyan erősen cibálva meg a tincseket, ahogyan csak az erejéből telt, majd hirtelen mozdulattal félrerántotta a kefét, és nézte, amint a haja ruganyosán visszaugrik eredeti helyzetébe. A férfi sosem tudta volna megunni ezt a látványt. Hosszasan szórakoztatta magát: felborzolta és lesimítgatta, átfésülte és formára igazgatta, az ujjára csavarta és helyrehúzogatta a tincseit, majd ismét a keféért nyúlt – ám ekkor megpillantott valamit, amitől meghűlt benne a vér. A kefe sortéi között hajszálak virítottak. Rengeteg hajszál. Vörös hajszálak. Az ő hajszálai. Lorcan ernyedt kezéből kiesett a kefe, és a férfi nekiállt, hogy tüzetesen szemügyre vegye fejének ékességét. Mindenkinek hullik a haja, de a kefe sortéi közé ragadt szálak vajon nem tekinthetők-e baljós előjelnek? Lorcan szőrszálhasogató alapossággal tapogatta végig a fejbőrét, és legnagyobb rémületére a feje búbján mintha vékonyabbak lettek volna a hajszálai, mint régebben. Kopaszodik! A férfi rémülettől kikerekedett szeme előtt fekete karikák táncoltak. Az nem lehet, hogy – még a gondolattól is elállt a lélegzete – megkopaszodjon. Szüksége van a hajára. Legfőképpen a munkája miatt. De most úgy tetszett,

mindennek vége – még mielőtt bármi is elkezdődhetett volna. Lorcan az apjára gondolt, és még jobban elfogta a kétségbeesés. Az öreg már fiatalon megkopaszodott, ami egy postás szempontjából nem túl nagy megrázkódtatás. Lorcan azonban nemzetközi hírű színész volt. A külsejétől függött a megélhetése. Mihez kezdjen, tette föl magának a kérdést elkeseredetten. Amikor a feje búbja már sima és csupasz lesz, továbbra is ragaszkodjon a hosszú hajhoz, á la Michael Bolton? Vagy borotváltassa le az egészet, hogy teljesen kopasz legyen, mint Grant Mitchell? A porig sújtott, könnyeivel küszködő férfi belenézett a tükörbe. És elcsodálkozott magán, amiért így kétségbeesett. Hiszen még mindig rengeteg haja van. Egy egész csomó. Sűrű, sima, sugárzó, selymes. Térfogatnövelő sampon. Csupán erre van szüksége. Egy kis tupírozás a homloka fölött. És ott van a folyékony haj a Wellától, most legalább kipróbálhatja. Itt a vissza nem térő alkalom. Lorcan a tükörképére mutatott az ujjával, kacsintott, csettintett egyet a nyelvével, és meleg, elismerő mosollyal így szólt: – Nehogy megváltozz!

– Hogy nézek ki? – pördült meg Katherine és Joe előtt a kacér, szexi fekete overallban pompázó Tara. – Állati jól, Tara. – Hátha ez a Benjy tényleg helyes pasi – mosolygott ábrándosan a lány. – Tara, mondanom kell valamit. Sandro telefonált, mialatt zuhanyoztál. – Úristen! – kapkodott levegő után Tara, és egy székre rogyott. – Ne félj, jó híreink vannak. A falfehér Tara reménykedve kukucskált ki az ujjai mögül. – Nagyon jó híreink. Sandro azt mondta, az elmúlt pár napban a tumor szemmel láthatólag zsugorodni kezdett. Tara mozdulni sem bírt, az ujjai félig még mindig eltakarták az arcát. – A Fintan nyakán lévő dudor feleakkorára ment össze, a hasnyálmirigyén pedig alig lehet kitapintani a többit. – Hála az égnek! – nevetett Tara könnyes szemmel. – Már éppen ideje volt. Mi a helyzet a csontvelővel meg a mellkassal? – Még el kell végezni néhány vizsgálatot, de ha a nyirokcsomók rendben vannak, reménykedhetünk benne, hogy máshol is javult a helyzet. – Ezt nem hiszem el! – lihegte Tara sírástól remegő hangon. – Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Olyan régóta nem történt semmi biztató, már kezdtem azt hinni, hogy, izé, hogy nincs, khm, izé, túl sok remény. – Tudom. – Már kezdtem beletörődni, jó, ez így nem teljesen igaz – tette hozzá a lány sietve –, de az sem lepett volna meg különösebben, ha Fintan nem gyógyul meg. Értitek? Katherine bólintott. – Nagyon örülök! – kiáltotta Tara könnyes szemmel. – Szerintem ne igyunk előre a medve bőrére – intett óvatosságra Katherine. – A rák teljesen kiszámíthatatlan betegség. – Jaj, ne csináld már, legalább egy kicsit örülhetnél. Átmegyünk Fintanhez? – Nem. – Katherine alig bírta leplezni a türelmetlenségét. – Majd holnap meglátogatjuk. Menj és érezd jól magad. Katherine örült, hogy végre megszabadulhat Tarától, mert már egy napja nyugtalanította valami, amit mindenképpen meg akart beszélni Joe-val. – Jó. Majd jövök. – Jó mulatást! Szia!

Becsapódott az ajtó.

72 – Joe! – Hmmm? – Történt valami közted és Angie között? Joe megmerevedett, mintha megfagyott volna benne a vér, majd megmozdult, és felült a kanapén. A lányra nézett. Az arca szomorúságot tükrözött. – Nem muszáj elmondanod – hazudta Katherine gyorsan. – Semmi közöm hozzá, de Angie tegnap reggel látta, hogy együtt jövünk be a kapun, és megkérdezte tőlem, járunk-e. Azt mondtam neki, hogy nem, de még így is feldúltnak tűnt. Úgyhogy… arra gondoltam, talán történt köztetek valami. Jól hiszem? Joe végtelen gyengédséggel pillantott a lányra, majd fájdalmas fintort vágott. Kinyitotta a száját. Katherine meredten nézte a férfit, azt kívánta, bárcsak tévedne. – Igen – felelte Joe, mire a lánynak óriási kő gördült le a szívéről. Ne kapd föl a vizet, mondogatta magában Katherine. Ne viselkedj úgy, mint egy fúria. – Mióta? – kérdezte kalapáló szívvel. – Úgy értem, mi tört… Úgy értem, sokáig jártatok együtt? Szerettétek egymást? – Nem – felelte a férfi elcsigázottan. – Semmi ilyesmiről nem volt szó. Csak egy éjszakát töltöttünk együtt. Egy éjszaka is éppen elég, gondolta magában a lány, és mardosni kezdte a féltékenység. Maga elé képzelte Angie hibátlan alakját, és legszívesebben megfojtotta volna Joe-t. Ráadásul az a szörnyű sejtése támadt, tudja is, melyik lehetett az a bizonyos éjszaka. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Aznap, amikor szexuális zaklatással vádolta meg Joe-t, a férfi meghívta Angie-t egy italra, és másnap ugyanabban a ruhában jött be dolgozni, amelyet előző nap viselt. Katherine már akkor rosszat sejtett, de most, ha lehet, még pocsékabbul érezte magát. Az elmúlt öt hónap során többször is meg akarta kérdezni Joe-tól, mi is történt pontosan, de nem volt hozzá bátorsága, hátha a válasz, amit hallani fog, nem lesz kedvére való. De miután a saját szemével látta, milyen állapotba került Angie, nem volt más választása. – Nem kellett volna megtennem – mondta Joe elkeseredetten. – Nem sűrűn szoktam ilyesmire vetemedni. De ember vagyok, én is követhetek el hibákat. – Biztos vagyok benne, hogy Angie Hiller nagyon meg lenne sértve, ha hallaná, hogy csak egyszerű hibaként emlegeted – felelte Katherine kimérten. – Tudod, hogy nem rá értettem. Hanem arra, hogy viszonyba keveredtem vele. – Viszonyba keveredtél vele? Azt hittem, csak egy éjszakát töltöttetek együtt. – Így is van. – Nagyon emlékezetes éjszaka lehetett, ha – a lány mély levegőt vett, mielőtt a férfi arcába vágta volna – viszonyként emlegeted. – Miért lovagolunk a szavakon? Rosszul fogalmaztam. Katherine visszafojtott lélegzettel ült, várta, hogy a férfi azt mondja, csak megcsókolta Angie-t, vagy a kanapén aludt, vagy túl részeg volt ahhoz, hogy említésre méltó teljesítményt nyújtson. De Joe hallgatott, ezért a lánynak kellett szóra bírnia. – Lefeküdtél vele? – Igen. – Úgy értem, szeretkeztetek? – Katherine attól félt, mindjárt elhányja magát. – Igen – bólintott a férfi. A lány gyomra egyre hevesebben kavargott. – Aztán körbejártál az irodában, és mindenkivel közölted, hogy Angie-t ezentúl Gillette-nek kell szólítani. Érett emberre valló cselekedet.

– Nem igaz. – A férfi arckifejezése ijedségről és undorról árulkodott. – Azt se tudom, ki kezdte el ezt a marhaságot, talán Myles, de nekem semmi közöm az egészhez. – De azért körbejártál, és mindenkinek elmesélted, hogy megdugtad Angie-t. Szép dolog, mondhatom! – Én nem mondtam el senkinek. Angie szólta el magát Myles előtt, ha tudni akarod. – Tehát többször is találkoztatok. – De nem úgy. Másnap reggel mindent megbeszéltünk. Elmagyaráztam Angie-nek, hogy sajnálom, ami történt, és többször nem fog előfordulni. – És szerinted hogy érezte magát Angie? – Katherinenek elborult az agya féktelen haragjában. – Az ágyadba csábítod, megdugod, aztán közlöd vele, hogy ennyi volt. Milyen lovagias cselekedet! – Sajnálom – felelte a férfi. – Mit sajnálsz? – kérdezte a lány fagyosan. – Szabad ember vagy. – Nagyon kérlek, ne legyél ilyen – mondta Joe szelíden. – Milyen? – Miért dühöngsz? Akkor még nem jártunk együtt. Történetesen pont azután történt az egész, hogy szexuális zaklatással vádoltál meg… Tudom, visított fel magában a lány. – …azt hittem, fütyülsz rám. És, hogy őszinte legyek, Katherine, teljesen magam alatt voltam… – És úgy gondoltad, azzal orvosolhatod legkönnyebben a problémát, ha lefektetsz egy másik nőt. Milyen férfias cselekedet! – Nem kellett volna megtennem – ismételte Joe. – Sajnálom, hogy így alakult. Nem akarom azzal mentegetni magam, hogy részeg voltam és elkeseredett. Nem tudtam, mit teszek, tévedtem, hibáztam. Előfordul az ilyesmi. Katherine szája egyetlen merev, vékony vonal volt. – Mindenkinek van múltja – mondta a férfi gyengéden. – Senki sem kezd tiszta lappal egy kapcsolatot. A lány még most sem volt hajlandó megszólalni. Végül mégis megtörte a csöndet. – Miért nem mondtad el? – mordult rá a férfira. – Én próbáltam. De te közölted velem, hogy nem akarod kitárgyalni a volt szerelmeinket, emlékszel? – Igen, de… én a saját szerelmeimre gondoltam. A tieid nagyon is érdekeltek volna. A férfi felsóhajtott. – Ez nem túl igazságos eljárás, Katherine. – Lindseyt is sokat emlegetted – mondta vádlón a lány, így próbálva taktikát változtatni. – Ha róla meséltél, Angie-ről miért nem? – Én próbáltam elmondani – kiáltotta a férfi. – De te közölted velem, hogy időre van szükséged, mert még nem bízol meg bennem. Én pedig tiszteletben tartottam a kérésedet. Semmit sem akartam erőltetni vagy siettetni… – Mit gondolsz, hogy érzem most magam? – vágott közbe a lány. – Minden áldott nap meg kellett jelennem az irodában, most pedig kiderül, hogy Angie Hiller végig rajtam röhögött, mert sikerült ágyba csábítania a barátomat. – Nem is tudott rólunk. És miért röhögne ki? Te vagy a barátnőm, nem Angie. – Én vagyok a szerencsés kiválasztott, ugye? – mosolygott gúnyosan Katherine. Tudta, hogy sikerült elvesztenie az önuralmát, tudta, ha nem vigyáz, a végén még mindent tönkretesz, de nem bírt magával. Hallotta az ajkairól áradó keserű, bántó szavakat, érezte, hogyan pukkannak szét és égnek el a levegőben, de nem bírt megálljt parancsolni magának. – Katherine – duruzsolta a férfi –, ha attól félsz, hogy máskor is lefekszem Angie-vel, vagy megcsallak, nagyon tévedsz. Nemcsak azért mondom ezt, mert haragszol rám, hanem azért is, mert amit

irántad érzek – Joe elhallgatott. Mintha kulcs fordult volna a zárban. Néhány pillanat múlva Tara rontott be a szobába, egy kisebb hadsereggel a nyomában. A férfinak összeszorult a szíve. Minél hamarabb talál magának saját lakást Tara, annál jobb. Miközben Joe megpróbált jó képet vágni a vendégekhez, Tara vidáman csacsogott, és a mögötte sorakozó három emberre mutatott. – Csak egy percre ugrottunk fel, gondoltam, talán szeretnétek megismerni egymást, mert már mindenki anynyit hallott a másikról. Ő Amy, a kolléganőm, ő Benjy… – itt elhallgatott. „Ő az” – tátogta vadul, Katherine és Joe felé fordulva, majd észrevétlenül a gyomorszájára szorította a kezét és égnek emelte a tekintetét, így jelezvén, hogy mindjárt elhányja magát. Majd folytatta a bemutatást. – Ő pedig… Joe majdnem szívszélhűdést kapott. Azonnal felismerte a harmadik személyt. Őt lehetetlen is lett volna elfelejteni. Széles vállával, magas termetével és hosszú, vörös hajával majdnem az egész szobát betöltötte. A faksznis színész a vajreklámból, Lorcan Izé. A jelek szerint Lorcan is felismerte Joe-t, mert ezzel a meglepett csatakiáltással szakította félbe a bemutatást: – Hé, én ismerlek téged! Joe felsóhajtott, és lélekben felkészült a rá váró kellemetlen beszélgetésre. Amíg megmagyarázhatatlan félelem nem lett úrrá rajta. Követte ugyanis Lorcan pillantását, és látta, hogy a férfi nem hozzá beszél. Hanem Katherine-hez.

73

Katherine falfehér volt. – Szia! – mondta elhaló hangon. – Szia! – vigyorgott Lorcan, és csettintgetve próbált visszaemlékezni a lány nevére. Nem tudta, honnan ismeri a nőt, de gyanította, hogy valamikor a múltban lefeküdt vele. Micsoda helyzet! Tarának azonnal a torkára forrt a szó, amikor rájött, hogy rajta kívül álló erők vették át az irányítást, és már nem ő szövögeti a szálakat. – Ti ismeritek egymást? – kiáltott fel, meglepetten nézve először Katherine-re, majd Lorcanre. – Úgy tűnik. – Lorcan cinkosan rámosolygott Katherine-re. – Igaz? A lány bólintott. Ezen a ponton, látszólag minden különösebb ok nélkül, hirtelen megváltozott a hangulat. Joe mereven, ijedt arccal ült a kanapén. Benjy, Amy és Tara némán, fancsali képpel ácsorgott a szoba közepén. Katherine baljós, megfoghatatlan érzelmeket sugárzott magából. – Nem ismertelek meg ruhában – kiáltott fel Tara vidáman, kétségbeesetten próbálva meg eloszlatni a vészterhes, komor hangulatot. De ezzel csak még tovább borzolta a kedélyeket. Tarának hátra sem kellett fordulnia, anélkül is tudta, hogy Amy fél. Rájött a szagból. – Te vagy… ööö… hmmm… – Lorcan minden igyekezetével azon volt, hogy felidézze a lány nevét. Jessica? Inez? Mary? Tejó ég, most mi lesz? A „bébi” gyűjtőnév már sokszor húzta ki Lorcant a csávából, főleg azokon a reggeleken, amikor a férfi arra ébredt, nem emlékszik, hogy hívják a mellette fekvő nőt, de ezt a trükköt itt nem tudta bevetni. És honnan a fenéből ismeri ezt a lányt? – Pocsék a memóriám – mosolygott le Lorcan bűnbánó arccal a kábultan pislogó Katherine-re. Aranyos kis nyuszika, nem ártana felfrissítenem a memóriámat, gondolta magában a férfi. A megrázkódtatás ellenére Katherine fortyogott a dühtől. Hányszor imádkozott magában, hogy eljöjjön ez a pillanat, hogy végre viszontláthassa a férfit, és úgy tehessen, mintha fogalma sem volna, ki áll előtte? Hány éven keresztül gyakorolta, hogyan változtasson meglett férfiakat ijedt óvodásokká tökéletes ívű szemöldökének egyetlen rándításával, hogy amikor eljön az idő, a férfin is kipróbálhassa a tudományát? Most pedig a fejét sem bírja fölemelni. Még a fizikai gyengeségénél is szégyenletesebb volt az a tény: mindennél jobban szerette volna, hogy a férfi emlékezzen rá. Reszketve figyelte Lorcant, és azon imádkozott magában, a férfi legalább a nevét találja el. De igaz, ami igaz, régóta nem találkoztak… – Katherine – suttogta a lány. Lorcan sugárzó mosollyal csapott a homlokára. – Hát persze! Katherine. Most már emlékszem. – Katherine, K-val – mondta a lány lassan és jelentőségteljesen. Lorcan elnéző mosollyal ismételte: – Úgy van, Katherine… – Hirtelen elhallgatott, és minden vér kiszaladt az arcából. Csak most jött rá, kivel áll szemben. Úristen! A férfi hirtelen azt is megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta a száját. – Megváltoztál – nyögte ki nagy nehezen. – Régen találkoztunk. – Igen, nagyon régen. Lássuk csak, legalább hét éve. – Van az tizenkét és fél is. – Katherine most már végképp elszégyellte magát. Hogy lehet ennyire ostoba? – Ennyire számon tartod? – nevetett Lorcan idegesen. Most már igazán mehetnékje volt, de amikor elindult az ajtó felé, egy férfit vett észre Katherine K-val mellett a kanapén. Szent ég, mibe keveredett! Ez

itt a nyálasszájú mama kedvence, aki elvette tőle a vajreklámot! Lorcan, akinek hirtelen jeges félelem kezdte markolászni a szívét, azon töprengett, vajon nem szándékosan csalták-e ide. Talán így akarják megbüntetni, így akarják szembesíteni a múltjával? Hát végül mégis utolérte a végzete? Lehet, hogy egy egész sereg bosszúéhes nő és volt kolléga lapul a hálószobában, a végszóra várva? Lorcan leintette magát. Véletlen egybeesés. Csupán erről van szó. — Hé – kérdezte érdes, lekicsinylő kacajjal, így próbálva leplezni, mennyire ideges –, csak nem Joe Joe Rothhoz van szerencsém? – Lockery Liggery! – biccentett Joe kimért udvariassággal. – Micsoda meglepetés! – A nevem Lorcan. – Nem ezt mondtam? – Joe ártatlan hangja senkit sem tévesztett meg. Lorcan szeme villámokat szórt. Nem felejtette el a megaláztatást, amelyet a forgatás napján kellett elszenvednie, a szegénységet, amelyben azóta élt, illetve azt, hogy derékba tört a karrierje. – Ti…? – mutatott Katherine-re és Joe-ra. – Mi van velünk? – kérdezte Joe. – Jártok? – Mi közöd hozzá? – kérdezte Joe udvariasan. – Ne is folytasd, férj és feleség vagytok! – hahotázott Lorcan. – Nem vagyunk házasok – szólt közbe Katherine halk, távoli hangon. – Nagyszerű! – kiáltotta Lorcan jókedvűen. Majd, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, leült Katherine mellé a kanapéra, és szándékos lassúsággal arcon csókolta a lányt. – Akkor még nekem is van egy kis esélyem. Amy kétségbeesetten nyögött fel. – Egy pill… – csattant fel mérgesen Joe. Ám ekkor a döbbenettől halálra dermedt jelenlévőknek azt kellett látniuk, hogy Katherine hátat fordít Joe-nak, és úgy fordul Lorcanhez, mint virág az éltető napsugarak felé.

74

Soha életében nem tudott ellenállni a férfinak, és most sem bírt. Majdnem tizenkilenc éves volt, és egy limericki bárban beszélgetett az egyik kolléganőjével, amikor Lorcan megpillantotta. A férfi unatkozott és morcos volt, mint a macska, amelyik elszalasztotta az egeret, de hirtelen felélénkült. – Nézd azt a helyes lányt! – bökte oldalba a barátját, Jacket. – Nem is a te eseted – válaszolta Jack meglepetten. – Lány – mutatott rá Lorcan. – Tehát az esetem. Fedezz, légy szíves. Bemegyek. Amikor Dolores, Katherine beszélgetőtársa elment cigarettáért, a lány meleg, édeskés hangra lett figyelmes a háta mögött. – Fájt? Katherine ijedten fordult hátra. És a leggyönyörűbb férfival találta szembe magát, akit – kétségkívül eseménytelen – életében látott. A férfi hanyag eleganciával támaszkodott a bárpultnak, és mosolyogva, leplezetlen csodálattal fürkészte a lány arcát. – Tessék? A férfi hatásszünetet tartott, és mogyoróbarna szemével átható pillantást vetett Katherine-re. – Fájt, amikor idepottyantál a mennyből? A lány elpirult, és azon morfondírozott magában, vajon „meg akarják-e dumálni”. Ha igen, ez volt az első alkalom. – Én nem a mennyből jöttem, hanem Knockavoyból. – Katherine mindig is tudta magáról, hogy nem vág valami élesen az esze, de még így is mérhetetlenül elégedetlen volt a válaszával. Lorcan azonban elnevette magát. – Ez jó! „Nem a mennyből jöttem, hanem Knockavoyból.” Haláli! Katherine szívében ismeretlen melegség támadt. – Mi a neved? – kérdezte Lorcan lágyan. – Katherine. Katherine K-val – tette hozzá a lány elbűvölő komolysággal. – Én Lorcan vagyok. Lorcan L-lel. A lány kuncogni kezdett, tetszett neki a válasz. – Nehezen lehetnél Lorcan K-val. Kivéve – mondta elgondolkodva –, kivéve, ha a K néma. Megint elnevette magát. Lorcan szemügyre vette Katherine apró fehér fogait, hamvas, festetlen arcát, egyenes, csillogó haját, kislányos termetét, és feltámadt benne a harci szellem. Tudta, hogy kényes feladat előtt áll, mert a lány szűzies volt és romlatlan. Nemcsak a külseje utalt erre, hanem a viselkedése is: nem rebegtette kacéran a szempilláit, nem tett kétértelmű megjegyzéseket, nem biggyesztette le kihívóan az ajkát. Lorcant mágnesként vonzotta ez a tisztaság. Mert be akarta szennyezni. – Mondd csak, Katherine K-val, mit keresel Limerickben? – Könyvelőgyakornok vagyok – felelte a lány büszkén. A férfinak sikerült úgy tennie, mintha élénken érdeklődne Katherine dolgai iránt, és nemsokára teljes bepillantást nyerhetett a lány életébe. Megtudta, hogy Katherine kiváló eredménnyel tette le az érettségit, kilenc hónapja él Limerickben, olyan szerencsés volt, hogy a Good és Eldernél kapott állást, egy kényelmes garzonban lakik a teáskannájával, nagyon sajnálja, hogy el kellett válnia a két legjobb barátjától, Tarától és Fintantől, de időnként azért fel tudja hívni őket az irodából, és minden második hétvégén hazautazik Knockavoyba. – Miért nem költöznek ők is Limerickbe? – kérdezte Lorcan. – Mert otthon dolgoznak a szállodában. Külföldi utazásra gyűjtenek. 

– Remélem, azért néha meglátogatnak. – Nem mondhatnám – magyarázta a lány zavartan. – Sokszor szombat este is szolgálatban vannak, én viszont nappal dolgozom, este pedig tanulok, úgyhogy nem sok értelme lenne… – És a kollégáid milyenek? Rendesek? – Igen. – Katherine sietve körbepillantott. – Csak egy kicsit öregek – suttogta összeesküvésszerű hangon. – Ezek szerint nincs túl sok barátod. – Nincs. Mindez nem gátolta meg Katherine-t abban, hogy bemutassa Lorcant a társaságában lévő vén kriptaszökevényeknek, akik mindenáron el akartak beszélgetni a férfival. Amikor Lorcan már nem bírta tovább, a lány füléhez hajolt: – Nem lépünk le? – suttogta. – Elmehetnénk valahova, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. – Amikor kiléptek az utcára, Lorcan könnyedén így szólt: – Menjünk fel hozzád. Katherine megtorpant. Minek nézi ez az alak: buta falusi libának? – Nem – felelte határozottan. – Beülünk egy másik bárba. Lorcan elnevette magát. – Téged aztán nem lehet átverni, Katherine K-val. Szép dolog, hogy óvatos vagy, de bennem megbízhatsz. – Mondod te! – Úgy nézek ki, mint egy kéjgyilkos? – kiáltott fel a férfi sértett ártatlansággal, és esdekelve tárta szét a karját. – Honnan tudjam, hogy néz ki egy kéjgyilkos? – kérdezte a lány fanyarul. Lorcan megtorpant, Katherine törékeny vállára helyezte hatalmas tenyerét, és magához vonta a lányt. – Egy ujjal sem nyúlok hozzád – ígérte mély, dallamos hangon. – Esküszöm. Katherine-t annyira meghatotta a férfi őszintesége, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Mindent elhitt. Borzasztóan örült, hogy magán érezheti Lorcan sugárzó férfiasságát; úgy tűnt, mintha mindig is erre várt volna. Életének utolsó mozaikkockája is a helyére került. – Jó – cincogta. – Feljöhetsz hozzám egy csésze teára, de semmi trükk, rendben? – Szigorúan megfenyegette Lorcant, aki játékos fogcsattogtatások és morgások kíséretében mindenáron meg akarta harapni az ujját. Katherine dőlt a nevetéstől. – Gyerünk! – Lorcan átkarolta Katherine derekát, és türelmetlenül rángatni kezdte a lányt. – Vigyázz! – nézett a férfi szemébe Katherine, miközben végigsiettek az utcán. – Csak semmi trükk! – Semmi – rázta meg a fejét Lorcan hevesen. De trükk volt bőven. Miután hazaértek, Katherine alighogy átnyújtotta Lorcannek a teáját, az egy tankönyvhalom tetejére helyezte a csészét. Majd határozottan kivette a lány kezéből a másik csészét, és azt is félretette. – Mit csinálsz? – kérdezte rekedtes hangon Katherine. – Nem akarom, hogy kilötyköld a teát. – Nem fogom kilötykölni. – Sosem tudhatod. Nagyon nehéz egyszerre teát inni és csókolózni. A lány halálra rémült. Hát mégis kéjgyilkossal van dolga! Kiáltani próbált, de a férfi magához vonta, és hatalmas karjával erősen átfogta a hátát. Majd lehajtotta gyönyörű fejét, Katherine szájára tapasztotta kívánatos száját, és megcsókolta a lányt. Katherine egy pillanatra hátrahőkölt, de mielőtt ellökhette volna magától a férfit, hatalmába kerítette a varázslat. Nem ez volt élete első csókja, de még sosem érzett ehhez foghatót, és egészen csalódott volt, amikor Lorcan elhúzódott tőle. Amikor vonakodva felnyitotta a szemét, arra ocsúdott, hogy egész testével a férfihoz simul.

– Holnap is találkozunk, Katherine K-val? – Igen – pihegte a lány. Régen, amikor az apácák megparancsolták nekik, soha ne viseljenek szoknyához lakkcipőt, nehogy a férfiak meglássák a bugyijuk tükörképét, még Katherine is gúnyosan húzta el a száját. Ennek ellenére a katolikus egyház bizonyos tanításai mélyen beivódtak a leikébe. Tara és Fintan életébe soha nem szólt bele, ő viszont szűzen akart férjhez menni. Szilárdan elhatározta, hogy nem adja oda magát Lorcannek – ehhez az egyhez ragaszkodott. De a csókokat örömmel fogadta. És azokban nem volt hiány. Minden estéjüket együtt töltötték, néha a férfi lakásán, de többnyire a lány garzonjában. Összebújtak az egyszemélyes rekamién – miközben Katherine tankönyvei a parányi íróasztalon porosodtak –, és órákig csókolóztak. Hosszú, forró, követelőző csókokat váltottak, a férfi félig Katherine-en feküdt, testének súlya egyszerre volt ijesztő és kellemes, lábát a lány combja köré kulcsolta, kezével lágyan cirógatta a szorosan hozzásimuló Katherine karcsú derekát. Az a Lorcan dzsekijéből áradó dohányés férfiillat, az a selymes haj, az a nyöszörgés, amelyet a férfi akkor hallatott, amikor Katherine a nyakszirtjét csókolgatta, az az ajak, amely forrón, izgatóan tapadt a lány ajkához! De amikor Lorcan Katherine melltartójával kezdett babrálni, a lány elborzadt: egyfelől a férfi arcátlanságán, másfelől saját magán, amiért mindennél jobban kívánja a folytatást. Kibontakozott az ölelésből, eltolta magától Lorcant, felült az ágyon, és közölte a férfival, ő nem az a fajta lány, ezért többé ne is próbálkozzon semmi hasonlóval. Lorcan nem győzött bocsánatot kérni. Legközelebb azonban újra megfeledkezett magáról. Katherine, akárcsak egy bosszúálló angyal, ráparancsolt a férfira: – Azonnal menj haza! Lorcan kétségbeesett. Még sírt is, és esküdözött, hogy soha többé nem tesz ilyet. De a lány csak ennyit mondott: – Menj haza! Amikor a férfi távozott, Katherine sírva fakadt, és magában megállapította, hogy mindennek vége. Bár csak két hete ismerte Lorcant, még sosem érezte magát ennyire becsapottnak és magányosnak. Másnap reggel hétkor azonban dörömbölésre ébredt, és amikor kinyitotta az ajtót, Lorcan állt a küszöbön, sápadtan és támolyogva az álmatlanul töltött éjszakától – maga volt a megtestesült bűnbánat. Némán borultak egymás karjába, majd a lány bevezette Lorcant a szobába, és kérte, feküdjön mellé az ágyba. Amikor a férfi kigombolta Katherine hálóingét, megfogta a mellét és a fogaival forró, kemény göbökké változtatta a rózsaszín mellbimbókat, a lány nem tiltakozott. Noha tudta, hogy vétkezik, élvezte a helyzetet. A szégyenérzet összekeveredett a piszkos, vad vágyakkal, és Katherine, amikor együtt volt Lorcannel, hiába próbálta megkérni a férfit, hogy hagyja békén. Végül azzal csillapította le háborgó lelkiismeretét, hogy úgy határozott, derékon fölül mindent szabad. Hiszen mindenki így gondolkodik – Tara már tizennégy éves korától megengedte a fiúknak, hogy megfogják a mellét. És amíg Lorcan nem csinál semmit „ott lenn”, minden rendben. Ráadásul a férfi majd megőrült Katherine-ért. Kedvesebben már nem is viselkedhetett volna. A lány minden porcikáját imádta. Egy bizalmas beszélgetés során, amelyre két forró csókcsata között került sor, Katherine megnyugodva állapította meg magában, hogy nem mindennapi kapcsolatban van része. Lorcan jelentőségteljes pillantást vetett rá félig leeresztett szempillái alól, és így szólt: – Fogadok, hogy legalább száz fiúd volt már. – Á! – A lány túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy hazugságra vetemedjen. – Nem volt túl sok. Csak kettő. – Teljesen féltékennyé tettél – húzta fel az orrát a férfi. És ezúttal nem színészkedett. – Ne butáskodj! – kiáltott fel a lány. – Azok a srácok csak a nyári vakációjukat töltötték Knockavoyban. Egyikük sem volt olyan, mint… te. – Akkor érdemes volt várni rám? – nevetett a férfi.

– Igen. – Katherine is pontosan erre gondolt: Lorcan volt a jutalma, amiért rendesen viselkedett. Türelem rózsát terem. – És neked – kérdezte a lány félénken – sok barátnőd volt már? – Rögtön meg is acélozta magát, mert biztos volt benne, hogy a válasz igenlő lesz. Főleg, hogy a férfi hét évvel idősebb volt nála. És elképesztően jóképű. – Egy vagy kettő – felelte Lorcan szórakozottan. – Semmi különös. Katherine suttogós telefonbeszélgetésekben közölte Tarával és Fintannel, hogy megismerkedett valakivel. A lány bizalmasan elmesélte a barátainak, hogy a férfi „csodálatos”, és mind a ketten „megőrülnek egymásért”. Mi az a legkorábbi időpont, amikor Taráék le tudnának ugrani Limerickbe, hogy a lány bemutathassa nekik Lorcant? De sem Tara, sem Fintan nem ért rá, mert egész hónapban éjszakások voltak. – Kár! – Katherine borzasztóan csalódott. – Ne haragudj. Ha rajtunk múlna, azonnal mennénk – mondta Tara. – Alig várjuk, hogy megismerhessük a fiúdat. Mennyire jóképű? Van olyan szép, mint Danny Hartigan? Katherine gúnyosan felkacagott. Danny Hartigan két hétig volt Tara barátja az előző előtti nyáron, és a lány számára ő jelentette az etalont: minden fiút hozzá hasonlítgatott. De Lorcanhez képest Danny falusi suttyó volt. – Sokkal szebb, mint Danny Hartigan. Úgy néz ki, mint egy filmsztár, amúgy pedig színész. – Szép Szűzanyám! – Tara alig bírta leplezni az irigységét. – Színész! Ezt nevezem! Katherine távolról hallotta, amint Tara odakiáltja Fintannek: – Színész! – Majd ismét normális hangon szólt bele a kagylóba. – Mi is ismerjük? – kérdezte izgatottan. – Láthattuk valamiben? – Igen. – Katherine-t elöntötte a büszkeség. – Emlékeztek arra az öblítőreklámra? Amikor focimeccs van és… – Ezt-nem-hiszem-el! – ájuldozott Tara. – Csak nem a bíró, aki ráparancsol a játékosokra, hogy vegyék le a mezüket? Az egy CUKIPOFA! – Cukipofa! – sikoltott fel a háttérben Fintan. – Nem, nem a bíró – vallotta be Katherine. – Hanem az egyik játékos, a pálya túlsó végében, a jobb sarokban. – Nyugi! – szólt hátra Tara Fintannek. – Nem a bíró. – El sem lehet téveszteni – mondta Katherine. – Az ellenkező irányba fut, ezért a kamera végig a hátát mutatja… Emlékeztek rá? – Talán – felelte Tara, nem túl sok meggyőződéssel. – Vörös haja van, és nagyon magas. – Vörös haja van? Ezt eddig nem is mondtad. És nagyon magas? Biztos, hogy jóképű? Szerintem inkább úgy nézhet ki, mint Beaker a Muppet Show-ból! – Egyáltalán nem – felelte Katherine sértődötten. – Bocs, nem akartam belegázolni a lelkedbe. És komoly az ügy? – Igen, nagyon komoly – vágta rá a lány magabiztosan. – Szent ég! Kérj tőle fényképet, és péntek este azonnal gyere át a hotelba, amint leszálltál a buszról. – Nem lehet – magyarázta Katherine sietve. – Úgy gondoltam, erre a hétvégére itt maradok. Vele akarok lenni. – Már megint?

Lorcan ellenállhatatlan vágyat ébresztett Katherine-ben. Amikor csókolóztak, a lányt elöntötte a forróság, amikor a férfi a szájába vette Katherine mellbimbóját, a lány úgy érezte, mindjárt szétrobban a gyönyörűségtől. Néha, amikor egyedül volt, Katherine simogatni kezdte magát a bugyiján keresztül, és elmerült a forró élvezetben. Bár már régóta nem járt gyónni, kíváncsi lett volna, mikor merészkedik újra a templom közelébe. Egyik nap, amikor szokás szerint az ágyon feküdtek és hevesen csókolóztak, Katherine hallotta, hogy

Lorcan lehúzza a cipzárját és babrálni kezd a sliccével. Aztán farmerés vászonsuhogást hallott, és mire felocsúdott, Lorcan már a nadrágját hámozta le magáról. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány rémülten. – Nem akarok semmit – suttogta a férfi rekedtes hangon, a szerszámát simogatva. – Csak érintsd meg. Egyetlenegyszer. – Nem! – Kérlek! Meglátod, jó lesz. – Nem szabad. – Miért nem? Szeretjük egymást. Katherine most először hallotta ezt az érvet, és el volt bűvölve tőle. De még ez sem tudta megváltoztatni az elhatározását. – Tényleg nem szabad… – De szabad. Szeretjük egymást. Katherine egész testében reszketett, s hagyta, hogy a férfi meredező péniszéhez vezesse a kezét. A lány szorosan lehunyta a szemét, és panaszosan felkiáltott, amikor ujjai hozzáértek a meglepően selymes bőrhöz. Azt már nem engedélyezte magának, hogy felmérje a szerszám keménységét vagy nagyságát. – Tessék – tolta el magától a lány kezét Lorcan. – Remélem, boldog vagy. Megígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Katherine igyekezett uralkodni magán, de Lorcan a következő alkalommal megint kicipzárazta a sliccét. Aztán ahelyett, hogy éppen csak hozzáérintette volna, erősen a pénisze köré kulcsolta a lány ujjait. Majd fel-alá kezdte rángatni Katherine kezét. – Ne! – nyöszörgött a lány. – Erősebben! – mormolta Lorcan. – Gyorsabban! Szeretlek! Gyorsabban! A keskeny ágy hangosan nyikorgott. Lorcan érdesen lihegett Katherine fülébe, a lány pedig hitetlenkedve bámulta a férfi kéjtől eltorzult, kivörösödött arcát. Úgy érezte, bemocskolták és elárulták, és amikor valami meleg folyadék lövellt a tenyerébe, majdnem elájult az undortól. De miután Lorcan hazament, ő pedig egyedül maradt és visszagondolt a történtekre, izgatottan rándult össze a gyomra – és az alfele. Alig bírta elhinni, hogy ilyen heves érzelmeket váltott ki a férfiból. Hódító, kívánatos, veszélyes, érett nőnek érezte magát, és újból át akarta élni a történteket. Ijedten tette fel magának a kérdést, vajon most már hivatalosan is a bűnösök közé soroltatik-e. Ha meghalna, vajon ő is arra lenne kárhoztatva, hogy a pokol tüzében égjen el? Bár az eszével sejtette, hogy a pokol csak ostoba babona, a szíve félelemmel és nyugtalansággal volt tele. Sosem lehet tudni. Mi van, ha az alvilág mégis létezik? Persze bármikor elmehetett volna gyónni, hogy feloldozást nyerjen és tiszta lelkiismerettel állhasson a bírái elé, ha váratlanul meghal. De jól tudta, a pap felszólítaná, hogy azonnal hagyja abba ezeket a bűnös játékokat, sőt lehet, hogy azt is megparancsolná neki, szakítson Lorcannel. Erre pedig képtelen lett volna. Teljesen elvarázsolta mindaz, ami az ágyán történt, és el sem tudta képzelni, hogy többé ne találkozzon a férfival. Ezért, igyekezve nem észrevenni, mennyivel lejjebb adta az igényeit, úgy döntött, az, hogy Lorcannel szeretik egymást, okafogyottá teszi a halálos bűn kérdését. Katherine állandóan azt ismételgette magában, nem számít, mit enged meg a férfinak, Odáig úgysem megy el vele. Hiszen Odáig még Tara sem ment el! De ahogy múltak a hetek, Lorcannek olyannyira sikerült megtörnie Katherine ellenállását, hogy a férfi már térdig letolt nadrággal, a lány pedig combközépig lehúzott bugyival feküdt az ágyon, és Lorcan engedélyt nyert, hogy Katherine hüvelybemenetéhez szorítsa meredező fütykösének hegyét. – Ennél tovább már nem megyünk, jó? – suttogta a lány. – Jó – suttogta vissza a férfi. De néha előfordult, hogy Lorcan bedugta a szerszámát a nyílásba, és ez mindkettejüknek olyan

elmondhatatlan élvezetet okozott, hogy a férfi egyre beljebb nyomakodott. – Ugye nem teszed be teljesen? – suttogta a lány. – Nem teszem be – suttogta a férfi. – Csak egy kicsit megmozgatom… így. Jó érzés? Katherine bólintott. Még soha életében nem érzett ehhez fogható gyönyörűséget. És amíg Lorcan nem nyomakodik beljebb, biztonságban van. – Megengeded, hogy egy kicsit beljebb menjek? – dünnyögte a férfi. – Jó, de ne tedd be teljesen. – Nem teszem be teljesen. Kisvártatva Katherine riadtan szólalt meg: – Biztos, hogy nem tetted be? – Biztos – felelte Lorcan rekedtes hangon, miközben apró, lökésszerű mozdulatokat végzett a csípőjével. – Kívül vagyok, és csak… A lökések azonban egyre nagyobbak, erőteljesebbek és gyorsabbak lettek, és rögtön azután, hogy Katherine rémülten tapasztalta, éles fájdalom rántja görcsbe a medencéjét, Lorcan diadalmasan felkiáltott: – Most már bent van! Katherine sírva fakadt. A férfi a karjába vette a lányt, a haját simogatta, és közben ezt duruzsolta a fülébe: – Semmi baj, bébi, semmi baj. A lány Lorcan felé fordította könnyáztatta arcát. – Ez volt az utolsó alkalom – mondta durcásan. – Ne is próbálj lebeszélni, mert nem fog sikerülni. Ez a legnagyobb bűn, amit valaha is elkövettem. Ha most meghalnék, a pokolra jutnék. De másodszor is megtették. Természetesen utoljára. Aztán harmadszor is. Amikor azonban Lorcan felajánlotta, hogy „elrendezi” Katherine-t, az csípősen azt felelte, hogy erre nincs szükség, mert nem lesz következő alkalom. De persze volt. Nem azért, mert Lorcan megfenyegette a lányt, szakít vele, ha nem akar belemenni a játékba. A férfinak a kisujját sem kellett megmozdítania. Katherine hűtlen teste volt az, ami a malmára hajtotta a vizet – a lány nem bírt ellenállni neki. A szégyen és az önutálat óráiban Katherine azzal vigasztalta magát, hogy a férfi szereti őt. Ha összeházasodnak, az visszamenőleg törvényesíti minden cselekedetüket. Nem mintha Lorcan említette volna a házasságot, de minden jel arra utalt, hogy hamarosan elérkezik a pillanat. A férfi felcsillanó tekintete, amikor meglátta Katherine-t, hangjának melege, amikor a lány fülébe súgta, szereti.

75

Benjy törte meg elsőként a Katherine nappalijában honoló síri csöndet. – Ööö – hebegte zavartan, miközben az járt a fejében, miért mindig neki kell kirángatnia Lorcant a szószból –, ezek szerint tényleg igaz, hogy csak tizenhárom ember él a földön, a többit pedig tükrökkel vetítik közéjük. De most már mennünk kell. Amy! Tara! Lorcan! – Igen, mennünk kell – mondta fojtott hangon Amy. Lorcan a füle botját sem mozdította. – Lorcan! – ismételte Benjy jelentőségteljesen. – Olyan jól ülök itt – felelte Lorcan lágyan, gonoszul. Majd rámosolygott Katherine-re, aki ernyedt tagokkal kuporgott közte és Joe között. A mosolya azt súgta: Még visszajövök. A többiek türelmetlenül várták, hogy a hanyag eleganciájú Lorcan végre feltápászkodjon a kanapéról. – Jó éjt! – mondta vontatottan, azzal az ajtó felé indult. – Jó éjt! – cincogta Tara és Benjy, egymás sarkát taposva nagy sietségében. Amy kinyitotta a száját, hogy elköszönjön, de csak enynyit tudott mondani: – Aaarrr! Amikor becsapódott az ajtó, beszédes csönd támadt, és bár a szoba majdnem üres volt, szinte tapintani lehetett a feszültséget. – Honnan ismered Lorcant? – kérdezte Katherine Jóétól tompa hangon. Kerülte a férfi tekintetét. – Egy reklámfilmben dolgoztunk együtt. Vagyis, nem dolgoztunk. – Hogy érted ezt? – Olyan értékes munkaerő volt, hogy másik színészt kellett hívnunk. – Nem vagyok meglepve. Lorcan már csak ilyen. Igazi sztár. – Joe nem tudta eldönteni, vajon a lány komolyan beszél-e. – Te honnan ismered? – Ő vette el a szüzességemet, és még mást is – felelte a lány síri hangon. Joe-t jeges rémület fogta el. Megpróbálta átkarolni Katherine-t, de az elhúzódott tőle. – Ne! – Ne? – Légy szíves, menj el! – mondta a lány fagyosan. – Ne tedd ezt velem! – könyörgött a férfi. – Légy szíves, menj el! Joe semmit sem értett. Csak annyit fogott fel, hogy valami végérvényesen megváltozott; hogy elvesztette Katherine-t. Lehet, hogy a lány túlságosan felkapta a vizet Angie miatt? Vagy Lorcan a hunyó? Joe gyanította, hogy inkább Lorcan áll a dolgok mögött, mint Angie. Amíg Lorcan a szobában volt, Joe úgy érezte, mintha nem is létezne. – Menj már! – förmedt rá Katherine. A férfi kétségbeesetten próbálta jobb belátásra téríteni a lányt, de az levegőnek nézte. – Holnap hívlak – ígérte Joe, azzal kénytelen-kelletlen távozott. Amikor Tara egy óra múlva hazaért, azt sem tudta, hova legyen szégyenében. – Katherine, rettenetesen sajnálom. Micsoda kellemetlen egybeesés! Ha tudtam, ha legalább sejtettem volna, hogy ismered Lorcant, még a környéket is elkerüljük. – Korán hazaértél – szólalt meg Katherine nehézkesen. – Igen… – Miután Taráék távoztak Katherine lakásáról, a hangulat meredeken zuhanni kezdett, Lorcan és Amy között olyan kézzelfogható volt a feszültség. – Jól sejtem, hogy Lorcan nem más, mint

Beaker a Muppet Show-ból? Ő volt a barátod, amikor Limerickben éltél? Katherine lassan biccentett. – És lapátra tett? – Igen. Lapátra tett. – Fintannel gyanítottuk, hogy csúnyán elbánt veled. – De én nem akartam beszélni róla. – Vettük észre – felelte Tara szárazon. – Bocs! – Nagyon jóképű – jegyezte meg Tara. – Nem csoda, hogy annyira fel voltál dúlva, amikor hazajöttél Knockavoyba. De különben egy undorító seggfej. Azt hiszi, ő fingta a passzátszelet. Volt pofája a barátnője szeme láttára flörtölni veled. – Igen, Lorcan már csak ilyen. Az elcsigázott nyöszörgés, amely beszéd helyett hagyta el Katherine száját, komolyan megrémítette Tarát. A lány ijedten mérte végig Katherine-t. – Füveztél? – Nem. – Ittál? – Nem. – Jól vagy? – Remekül. – Úgy festesz, mint aki… nincs teljesen itt. Bánt valami? Nagy megrázkódtatás volt újra találkozni Lorcannel? – Miért lett volna az? – Én nem tudhatom. – Tara gondterhelten fürkészte Katherine arcát. Hirtelen feltűnt neki valami. – Hol van Joe? – Joe bassza meg! Tara elhűlt. – Hogyhogy? – Joe lefektetett egy nőt az irodából. – Jaj, ne! Jaj, ne! Ugye, csak viccelsz? – Egyáltalán nem. – Ezt nem gondoltam volna róla. Azt hittem, teljesen odavan érted. Ezek a férfiak mind egyformák, kivétel nélkül. És végig csalt téged? Katherine kinyitotta a száját, de nem bírt megszólalni. Ó, a francba, nincs mese, meg kell mondania az igazat! – Még azelőtt történt, hogy összejöttünk volna. De ez semmit sem változtat a dolgon. Egy szót sem szólt nekem az egészről, nekem meg végig egy levegőt kellett szívnom a… – Hé, várjunk csak egy percet! Mondhatnék valamit? Katherine, te teljesen megbuggyantál? Azért vered magad, mert Joe lefeküdt egy nővel, még mielőtt összejöttetek volna? Azt hitted, szűz és neked tartogatja magát? – Nem, de… – Te is lefeküdtél más férfiakkal. Beakerrel a Muppet Show-ból, példának okáért. Semmi jogod felhánytorgatni Joe-nak, hogy ő is ugyanezt tette. Úristen! Mutass nekem egy embert, akinek nincs múltja, és máris megmondom róla, hogy unalmas fráter. Katherine közömbösen rántotta meg a vállát. – Nem lehet, hogy ez az egész Lorcannel van össze-függésben? – Tarát elfogta a rémület. – Ugye nem akarod, izé, újrakezdeni vele? Mert az kész öngyilkosság lenne, Katherine.

– Tudom. – Tizenkét és fél év telt el. Egy örökkévalóság. Neki barátnője van, neked meg itt van Joe. – Ha Joe telefonál – mondta Katherine hideg eltökéltséggel –, nem akarok beszélni vele, megértetted? – Meddig? – Azt én döntöm el. – De… – Ez itt az én lakásom. És ezzel véget is ért a beszélgetés. Joe másnap délelőtt többször is telefonált, és minden egyes alkalommal üzenetet hagyott a rögzítőn. – Miért nem állsz szóba velem, Katherine? – kérdezte, és még az udvariassága sem tudta elleplezni a kétségbeesését. Tarának a szíve szakadt meg. – Gyere! – mondta kettőkor. – Átmegyünk Fintanhez. – Micsoda? – rezzent össze Katherine. – Én nem megyek. – De hát… Miért nem? Nem akarod megnézni a dudort? Vagyis a dudor helyét? – Ma nem. – De, Katherine, fél éve arra várunk, hogy Fintan jobban legyen. Most végre eljött a pillanat. Nem is érdekel? – Érdekel. De ma nincs kedvem átmenni. Ne haragudj. – Nagyon sajnálom – tette hozzá Katherine, őszintének tűnő arckifejezéssel. – Katherine, miért nem engeded, hogy segítsek? – könyörgött Tara. – Olyan furcsán viselkedsz. Mondd el, mi liánt. – Egyedül is odatalálsz. Csókoltatom Fintant. A napokban meglátogatom. Tara, akit komor balsejtelmek gyötörtek, nagy nehezen elment, Katherine pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel. Örült, hogy egyedül lehet. Noha tudta, hogy furcsán viselkedik, úgy érezte, mintha kívülről figyelné saját magát, és hiába próbálna közbeavatkozni; mintha egy felhúzható játék babát látna maga előtt, amely vaktában cikázik ide-oda, veszélyérzet nélkül megy neki ajtónak, falnak. Olyan sokat fantáziáit Lorcanről, hogy alig bírta elhinni, a férfi egyszer csak az ölébe pottyant. Összekuszálódtak a gondolatai a megrázkódtatástól. Bár több mint egy évtized telt el, a lány azóta sem bírta elfogadni, hogy Lorcan szakított vele. A férfi elvarratlan szál volt az életében, és mivel a múlt határozta meg a jelent, Katherine számára a múlt sokkal fontosabb volt a jelennél. Az évek során több száz fantáziakép játszódott le a lány fejében. Ezek legtöbbjében Lorcan térden állva esedezett Katherine bocsánatáért, a lány pedig hagyta, a férfi hadd főjön a saját levében, majd nagy nehezen megbocsátott neki. A másik változatban Lorcan, a maga beképzelt módján, azt hitte, mindent ott folytathat, ahol abbahagyott, Katherine viszont, egy sereg aprólékosan kidolgozott megsemmisítő pillantás és elmés megjegyzés segítségével, a földbe döngölte a férfit. Katherine elhatározta, amikor Lorcan meglátogatja – mert biztosan tudta, hogy a férfi néhány napon belül felkeresi –, ő fogja kézben tartani a szálakat. Új befejezést kanyarít a történet végére, ezúttal a saját szája íze szerint. Még akkor is, ha egyelőre maga sem volt biztos benne, melyik befejezést fogja választani: azt, amelyikben kegyetlenül visszautasítja Lorcant, vagy azt, amelyikben a lenyugvó nap fényében kézen fogva elindul a férfival a messzeség felé. Ha lehet, mindkettőt. Egy dologban azonban biztos volt: a jelenlegi befejezés nem nyerte meg a tetszését. Megrohanták az utolsó találkozás emlékei: még most is fájdalmasan rándult össze az arca, amikor eszébe jutott az a rémes jelenet.

– El kell venned feleségül. – Katherine mereven bámulta Lorcant. – Miért? A lány habozott, majd gyorsan körbepillantott a kocsmában. Úgy gondolta, egy nyilvános helyen könnyebben elő tudja adni a mondanivalóját, de most már nem volt biztos a dolgában. – Azért, mert – nagyot nyelt, alig bírta befejezni a mondatot –, azért, mert gyerekem lesz. – Bár tudta, Lorcan soha nem hagyná cserben, önkéntelenül is összeszorult a gyomra, mert a közfelfogás szerint a férfiak ilyen kényes helyzetben azonnal felveszik a nyúlcipőt. De Katherine azzal nyugtatgatta magát, csak a buta, felelőtlen lányokat hagyják faképnél, ő viszont nagyon is előrelátó volt. – Szólj már valamit! – nógatta a férfit nyugtalanul. – Haragszol rám? Ha igen, nincs jogod hozzá, mert kettőn áll a vásár… Lorcan nem tűnt mérgesnek, csak halálosan fáradtnak. – Nem vehetlek feleségül – mondta szánakozó, elkeseredett hangon. – Miért nem? – kérdezte a lány élesen. Szeme mint két akna tátongott ijedt arcának fehér mezejében. – Azért – sóhajtotta a férfi bosszúsan –, mert már nős vagyok. Katherine majdnem elájult. A kocsma, fülsiketítő ricsaj közepette, eltűnt, és a pokol egyik bugyrává változott. Lorcan ismerős, megnyerő arca a sátán vonásait öltötte magára. A férfi telt ajka pengeéles vonallá vékonyodott, tökéletes orra hegyes csákánnyá vált, mogyoróbarna szeme helyén izzó széndarabok világítottak. – Nem értem – mondta Katherine, mert tényleg nem értett semmit. – Már nős vagyok – vakkantotta a férfi, akit ingerültté tett a bűntudat. – Nem vehetlek feleségül, mert már nős vagyok. – Nem lehetsz nős – kötötte az ebet a karóhoz a lány, így próbálva elhessegetni magától a rémisztő gondolatokat. – Soha nem mondtad. – Ugyan, ne kábíts! Tudnod kellett. – Nem tudtam. Akkor soha nem… akkor nem… – A, már értem, azért estél teherbe, hogy megfogj ma-gadnak – mondta vádlón Lorcan, aki mindenáron szabadulni akart szorult helyzetéből. – Nem igaz! – védekezett a lány vékony, szaggatott hangon. – De azt hittem, ha már, ööö, ha már – kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja, amit gondol –, ha már lefeküdtem veled, feleségül veszel. – Rosszul hitted. Nem tehetem – tette hozzá a férfi valamivel gyengédebben. – Nem bírom elhinni, nem bírom elhinni! – hajtogatta a lány, kezébe temetett arccal. Katherine Caseyt nem ejthette teherbe egy olyan férfi, akinek esze ágában sincs elvenni őt. Ez egyszerűen nem fér bele a tervbe. A lány előreszegte az állát. – Összeköltözünk. Méghozzá azonnal. – Korántsem ez a legideálisabb megoldás, szégyenletes dolog ilyesmire vetemedni, de ez is jobb, mint a semmi. – Gondolom – mondta Katherine –, külön élsz a feleségedtől. Lorcan nagyot sóhajtott. – Rosszul gondolod. A lány szeme előtt megint elsötétült a világ. – Nem törvényes különélésre céloztam. – Katherine a legutolsó szalmaszálat is meg akarta ragadni. – De hétköznapi értelemben, ugye, nem vagytok együtt? – Együtt élünk, ha erre vagy kíváncsi. – Lorcan az ajtó felé pillantott, azon töprengett, hogyan tudna meglépni. – Mit mondasz? – sikoltott fel a lány. – Többször is jártam nálad. Sehol sem láttam a feleségedet. – Elutazott. – Elutazott? – kérdezte Katherine kábultan. Eszébe jutottak a cserepes növények, a fűszertartó állványok, az illatos szárított virágokkal töltött tálkák, amelyeket a férfi lakásán látott. Akkor még azt

hitte, Lorcan keze nyomát dicsérik. – Igen, amikor feljöttél, mindig vidéken volt – magyarázta Lorcan elcsigázottan. Katherine elnémult, még lélegzetet venni is alig bírt, amikor ráébredt a helyzet súlyosságára. Szerető vagy. Szerető! Hogy a fenébe lehettél ilyen hülye! Lorcan az ehhez hasonló esetekben mindig azt kívánta magában, bárcsak féken tudta volna tartani a fütykösét. Jól érezte magát Katherine-nel, tetszett neki a lány. És nem győzött csodálkozni saját ördögi képességein, amelyeknek a segítségével pont a megfelelő tempóban sikerült elnyernie Katherine kegyeit, de most már nem volt biztos benne, hogy megérte a sok fáradozás. A lány ráadásul teherbe esett – te jó ég, micsoda pech! A férfi csak arra vágyott, hogy minél hamarabb leléphessen. Katherine-nek a mindent elhomályosító jeges borzalom közepette is akadt még mentőötlete. – Azonnal el kell válnod a feleségedtől. – Minden bátorságát összeszedve ráparancsolt a férfira: – Gyere, mondjunk el neki mindent! Most rögtön. Amikor Lorcan látta, hogy a lány már fogja is a táskáját meg a kabátját, pánikba esett. Katherine néha szokatlanul erőszakos, sőt kifejezetten rámenős is tudott lenni, ha a saját szája ízének megfelelően szerette volna alakítani a történéseket. Lorcan nem akart elválni a feleségétől, még nem. Az alkalmankénti félrelépései ellenére nagyon erősen ragaszkodott Fionához. Összeillő pár voltak. Arról nem is beszélve, hogy a felesége pénzelte. A férfi el sem tudta képzelni, hogy Katherine-nel és – te magasságos úristen! – a közös gyermekükkel éljen. Katherine a város peremére száműzné őt, ahol nyírhatná a füvet, járhatna a templomba, cserélhetné a pelenkákat, építgethetné a garázst, festegethetné a hálószobát, a többi borzalomról már nem is beszélve, miközben a lány kávézni járna, kertészeti prospektusokat nézegetne, és sorban megfúrná a szomszédok átépítési kérelmeit. Azok a tulajdonságok, amelyek korábban olyan vonzóvá tették Katherine-t, most hirtelen halálra rémítették a férfit. Ráadásul Lorcan már régen megkapta, amit akart. A vadászat izgalma elpárolgott, nem maradt más, csak a rettegés. – Nem – mondta a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Te csak hagyd békén Fionát. Amikor Katherine meghallotta, Lorcan milyen hevesen védelmezi azt a másik nőt, elviselhetetlen fájdalom hasított a szívébe. Nem is sejtette, hogy létezik ekkora gyötrelem. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy szereted? – kérdezte elfúló hangon. A férfiban ugyan nem merült fel ez a lehetőség, de kapva kapott az ötleten. – Persze hogy szeretem, hiszen a feleségem. – Nem szeretheted őt, amikor engem szeretsz. Amikor Lorcan egy szót sem szólt, Katherine nekiszegezte a kérdést: – Ugye szeretsz? Hiszen te magad mondtad. – Tudom, de… ne haragudj. Nézd, nagyon sokat jelentesz nekem, vonzó lány vagy… – feszengett a férfi. Katherine mindent félreértett. – Ne haragudj – ismételte. – Megint szemét voltam, de… – Megint? Úgy érted, máskor is történt már veled ilyesmi? Nem én vagyok az első? Lorcan alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem Katherine volt az első. – De én más vagyok, mint a többi, igaz? – A férfi nem is találhatott volna jobb alkalmat arra, hogy kiköszörülje a csorbát. Azonban csak ennyit mondott. – Helyes lány vagy. Ne haragudj. Mielőtt Katherine egyáltalán felfoghatta volna, milyen kínos következményekkel jár ez a kellemetlen értesülés, újabb iszonytató gondolat villant fel az agyában. Olyan sok szerencsétlenség érte, hogy azt sem tudta, melyikkel foglalkozzon először. – De hát gyerekem lesz! – kiáltotta hisztérikus hangon.

Úristen, micsoda káosz, gondolta magában Lorcan fe-szengve. Még csak fel sem ajánlhatta a lánynak, hogy menjen el abortuszra, mert nem tudta volna fedezni a költségeket. – Most mihez kezdünk? – kérdezte a kétségbeesett Katherine esdeklő hangon. – Nem én vagyok terhes. – Lorcan undorodva húzta el a száját: haragudott a lányra, amiért az ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. – Micsoda? – Te kaptad be a legyet. Nem én kértelek rá. Mondtam, hogy én mindent elrendezek, de te hallani sem akartál róla. Úgyhogy azt csinálsz a gyerekkel, amit akarsz. Tartsd meg. Vetesd el. A te dolgod. – Miről beszélsz? – Katherine-nek volt néhány tippje, de az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy téved. – Szerintem az lesz a legjobb, ha én nem folyók bele ebbe az ügybe – mondta a férfi. Büszke volt magára, amiért ilyen kíméletesen közölte a hírt. – Pedig muszáj belefolynod – kiáltotta a lány. – Elkerülhetetlen. El kell válnod a feleségedtől, és… – Katherine, még egyszer mondom… – Az én nevem nem Katherine – vágott közbe a lány dúltan. Lorcan zavart pillantására őrjöngeni kezdett: – Hanem Katherine K-val. Mindig így neveztél. Most is nevezz így. – Katherine – emelte fel a hangját a férfi –, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többet. – NE! Ne hagyj el! – Ez a legjobb megoldás. – Lehet, hogy neked az, de én mihez kezdjek? – Minden rendben lesz – felelte a férfi sietve, és elfordította a fejét. – Minden rendben lesz, ne félj. – Kérlek! – zihálta a lány. Majd így folytatta: – Könyörgöm! De, mintha egy rossz álom közepébe csöppent volna, ahol minden kétszeres lassúsággal történik, Katherine azt látta, hogy Lorcan szedelődzködni kezd. A férfi felállt, és a kijárat felé indult. A lány tudta, ha Lorcan elmegy, mindennek vége, soha többé nem látják viszont egymást. Lorcan el akart lépni az asztaltól, de Katherine bele-csimpaszkodott a karjába, és akkor sem tágított, amikor a férfi az ajtó felé indult. Feldőlt egy szék, Lorcan pedig kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról a lány görcsösen kapaszkodó ujjait. Katherine beütötte a csípőjét, beleakadt egy asztallábba, de nem érzett fájdalmat. Az emberek döbbenten pillantottak fel a poharukból, mire a férfi kiabálni kezdett vele. Kemény szavakat vágott a fejéhez. Gonosz szavakat. Menj innen. Hagyj békén. Felborult egy söröskorsó, habos tartalma hangtalanul folyt szét a fényes faburkolaton. A csapos feléjük indult. – Már nem szeretsz? – visította Katherine. – Nem – felelte Lorcan. Nem.

76

Tara úgy tapogatta végig Fintant, mintha a drogkommandó nyomozója lett volna. Újra meg újra végigfuttatta a kezét a férfi testén, nem bírta elhinni, hogy eltűntek a dudorok. – Tudod, mit érzek? – kérdezte, Fintan oldalát simogatva. – Mit? – SEMMIT! – rikoltott fel a lány jókedvűen. — Semmit! – Hátralépett, és végigmérte a férfit: ezt a kopasz, csontsovány, botra támaszkodó alakot. De a duzzanat a nyakán már csak szőlőszem nagyságú volt. – Fantasztikusan nézel ki – lelkendezett Tara. – Enni való vagy. Hogy érzed magad? – Remekül. Tele vagyok energiával, és az étvágyam is megjött. Rózsaszínben látom a jövőt. De hol van Katherine meg a mi drága Joe-nk? – Kapaszkodjatok meg. Ilyet még nem pipáltatok. – Azzal Tara beszámolt Fintannek és Sandrónak az előző nap drámai történéseiről. – Beaker a Muppet Show-ból – ismételgette Fintan, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ennyi év után ki tűnik fel váratlanul? Nem más, mint Beaker a Muppet Show-ból! Amikor Tara elmesélte, mi történt Joe-val, a két férfi döbbenten meredt rá. – Ezt nem teheti Joe-val! – nyüszítettek föl, segélykérően fordulva egymás felé. – Mi ütött ebbe a nőbe? – Rettenetesen aggódom érte – vallotta be Tara. – Nem szívesen hagytam egyedül. Úgy viselkedik, mint egy holdkóros. – Ugye nem azért dobta ki Joe-t, mert megint beleesett Beakerbe? – kérdezte Fintan. – Nem! – kiáltott fel Sandro elhűlve. – Hogyan lehetne szerelmes egy olyan alakba, aki összetörte a kicsi bambina szívét? – Lehet, hogy törleszteni akar. Mit gondolsz, Tara? – mondta Fintan. – Lehet, hogy ágyba akar bújni a pasival, hogy aztán az utolsó pillanatban elrántsa az orra elől a mézes bödönt, és közölje vele, mikroszkóppal sem lehetne meglátni a fütyijét. – Én már semmit sem tudok – kesergett Tara. – Fogalmam sincs, mi járhat Katherine fejében. – Mindenki eljátszadozik a gondolattal, mi lenne, ha bosszút állna azon a szemét alakon, aki lapátra tette – merengett el Fintan. – Csak semmi pánik, Sandro! Minden rendben lesz. Beakernek barátnője van, ami máris megoldja a problémát. Tara nem vett volna mérget rá, hogy Amy különösebb akadályt jelentene Lorcan szexuális kalandozásai szem-pontjából. – Joe majd elrendezi a dolgot. – Amióta Joe elintézte, hogy Fintan találkozhasson Dale Wintonnal, Fintan szentül meg volt győződve arról, hogy Joe mindenható. Tara felderült. – Katherine nagy megrázkódtatáson ment keresztül, de előbb-utóbb úgyis rendbejön. – Milyen volt a randi, Tara? – Juuuuuuuj, borzalmas a pasi! Alacsony, kövér és kopaszodik. – Legalább aranyos? – Fogjuk rá, de én már nem érem be akármivel. Legközelebb csak olyan pasival vagyok hajlandó randizni, aki minden tekintetben megüti a mércét. Nem pazarolom az időmet suttyókra. Akkor inkább egyedül maradok. – Szent isten! – kiáltott fel Fintan. – Megváltoztál. Mi lett az Utolsó Esély Szalonnal, Tara? – Igen! – kérdezte Sandro kíváncsian. – Hova tűnt Tara „Nem bírok férfi nélkül élni” Butler?

– Tara „Inkább járok egy baromarccal, aki egyfolytábán azzal csesztet, hogy kövér vagyok, mint hogy egyedül maradjak” Butler? – kotyogott közbe Fintan. – Szánalmas! – fintorgott a lány. – Utolsó Esély Szalon? Ugyan, kérem! Előttem az élet. – A számból vetted ki a szót – nevetett Fintan jókedvűen. – Fogalmam sincs, mi történt velem – vallotta be Tara. – Csak annyit tudok, hogy amíg Thomasszal éltem, szinte nem is volt önbizalmam. Azt hittem, nem bírnám ki nélküle, de most rájöttem, hogy miatta nem bíztam önmagamban. Fantasztikus, hogy végre nem félek. – Mitől? – Attól, hogy egyedül maradok. Azt hittem, ez a leg-rosszabb, ami velem történhet, de most, hogy bekövetkezett, nem is érzem olyan rosszul magam. Sőt boldog vagyok. – Boldog? – húzta föl a szemöldökét Fintan. – Csak semmi túlzás. – Jó, azért nem mindig – ismerte el Tara. – Nem mondhatnám, hogy néha nem érzem magam egyedül. Úgy vágyom már egy klassz pasira! De amíg Thomasszal éltem, sokkal magányosabb voltam. Most legalább van rá esélyem, hogy megismerkedjek valakivel. És ez nem hiú ábránd. Nézzétek csak meg Katherine-t. Ő is megfogta az isten lábát, pedig idősebb nálam. – Hat héttel. De tetszik a hozzáállásod. Az élet egy nagy kaland. És mi van Ravivel? – Jaj, Fintan! Ravi a haverom. – Aha. Szerintem nagyon örülne, ha nem csak a haverod lehetne – kacsintott a lányra Sandro jelentőségteljesen. – Az egy Mars szelet ott a zsebedben, vagy ennyire örülsz, hogy láthatsz? – jegyezte meg Fintan, nem minden hátsó gondolat nélkül. – Maradjunk inkább a Mars szeletnél. – De azt te is elismered, hogy Ravi odavan érted? Tara elpirult. – Talán. Soha nem mond semmit, de… igen, lehet… Bár szerintem kövéren jobban tetszettem neki. Mázlija van. Erősen közelítek a 40-es méret felé. Ez a baj azzal, ha az embernek nincs semmi baja. Az elégedettség hizlal. – Most leszel jó – vigasztalta a lányt Fintan. – Néhány hete még borzalmasan néztél ki, tiszta csont és bőr voltál. Igen, igen, tudom, én sem indulhatnék a Duciszépségversenyen. De most ragyogóan nézel ki. Izmos vagy és vékony. Te is úgy gondolod – fordult Fintan Sandróhoz –, hogy Tara és Ravi összeillő pár lenne? – Ravinek észbontó a teste – bólogatott Sandro. – Jaj, ne! Annyira szeretem Ravit. De még nem vagyok felkészülve. – Tara lázasan keresgélte a szavakat. – Előbb ki akarom tombolni magam – kiáltotta. – Olyan sokáig éltem rabságban, még nem akarom feladni a függetlenségemet. – Ravi nem fog megvárni. – Fütyülök rá, Fintan! Fütyülök rá! – Fantasztikus! – kapkodott levegő után a férfi. – Egyszerűen fantasztikus!

Öt kilométernyire innen, London túlsó felében ádáz veszekedés zajlott. Amy fejhangon ordibált Lorcannel. A lány már torkig volt a folyamatos megaláztatásokkal; az utolsó cseppet a pohárban a szombat este jelentette, amikor a férfi vérlázító módon kikezdett Tara lakótársnőjével. A parázs vita az éjszakába nyúlt, és a hajnal első sugaraival újra felizzott. – Hogy alázhattál meg ennyire? – Amy könnyfoltos, gyönyörű arca eltorzult a dühtől. – Hogy? – felelte vontatottan Lorcan. – Könnyen. Nem vetted észre? Csak nyilvánosan flörtöltem

kicsit egy másik lánnyal. – De miért? – sivította Amy. – Nem értem. Minek vagy velem, ha mást se tudsz, csak bántani? A lány hangja egyre élesebbé vált, végül fülrepesztő visítássá fajult. – Miért csinálod ezt? Mit vársz az élettől? Mi a célod? Lorcan legalább ezerszer hallotta már ezt a kérdést. Úgy tett, mintha komolyan fontolóra venné a választ. Végül gonosz mosollyal csak ennyit mondott: – Az AIDS-ellenes vakcina. – Legutóbb, úgy két hete, amikor egy Colleen nevű elkeseredett gyógyszerésznő tette föl neki ugyanezt a kérdést, a következőt válaszolta: – Hogy mit várok az élettől? Hogy megszülessen az a nő, aki úgy kefél, mint egy nyúl, aztán hajnali kettőkor pizzává változik. Lorcan szakmányban gyártotta az elmés bemondásokat. A nőknek persze nem volt lehetőségük az összehasonlításra, de a férfi becsületbeli ügynek tartotta, hogy kétszer ne süsse el ugyanazt a választ. Ez a megjegyzés azonban túl sok volt Amynek. – Kifelé! – Teljes magasságában kihúzta magát, és egyenesen az ajtóra mutatott. – Tűnj el! Lorcan elnézően fölnevetett. – Gyönyörű vagy, amikor haragszol. – Szemenszedett hazugság volt. Amy úgy nézett ki, mint a mosott szar. – Kifelé! — ismételte a lány. – Részesedésed van a British Telecomnál? A lány haragos arcán kíváncsiság tükröződött. – Mert – magyarázta a férfi hahotázva – a BT-részvények árai az egekbe fognak szökni, ha megint hozod a formádat, és telefonon próbálod visszakönyörögni magad. – Kifelé! Lorcan az ajtó felé indult, de mielőtt végleg távozott volna, még hátraszólt: – Kábé fél óra, míg hazaérek, előbb ne is keress. A férfi ráérősen ballagott a metró felé, és magában nagyokat kacagott saját szellemes benyögésén. De kisvártatva furcsa, macskajaj szerű érzés fogta el. Túláradó jókedve szárnyát szegve pottyant vissza a földre, vidám hangulatát kellemetlen érzések mérgezték meg. Mindig ez történt. Ha a rosszfiú szerepét kellett eljátszania, soha nem bírta visszafogni magát. De amint az utolsó csepp izgalom is elpárolgott belőle, kénytelen volt fontolóra venni, vajon nem lenne-e tisztességesebb útjára bocsátania Amyt; abbahagyni a piszkálódást, és megszabadítani a lányt a szenvedéstől. Lorcan minél többet gondolkozott ezen, annál biztosabban érezte, már régen tovább kellett volna állnia – ezúttal azért, hogy boldoggá tegyen valakit. Lehet, hogy már találkozott is ezzel a valakivel… Eljött az ideje, hogy Lorcan Larkin komolyan és alaposan végiggondolja az életét. – Hé! – nevetgélt magában. – Még a végén felnövök!

Amy felemelte a kagylót, és tárcsázott. De nem Lorcan számát hívta.

77

Katherine hétfőn nem ment be dolgozni. Tarát kérte meg, hogy telefonáljon be az irodába. – Miért? Beteg vagy? – Egy kicsit. – Nem látszik rajtad. – Megteszed, amire kérlek, vagy sem? – Miért nem mész be? Még sosem csináltál ilyet. – Nem bírnék Joe szemébe nézni. – Miért nem beszélsz vele? Úgy szeret téged. – Kérlek, Tara! – És miért gubbasztasz a négy fal között? Szombat este óta ki sem mozdultál itthonról. – Jaj, Tara, szépen kérlek! – Katherine olyan kétségbeesetten könyörgött, hogy Tara komolyan megrémült. Tarának fogalma sem volt róla, mi történhetett Katherine-nel, de rettenetesen félt. Barátnője sápadt arca kívülről nézve teljesen kifejezéstelennek látszott, de a felszín alatt teljes erőből dúlt az égszakadásföldindulás. Tara nem szívesen hagyta egyedül őt. Hátha történik valami. Bár nem volt oka ezt feltételezni, kicsit attól is tartott, hogy Katherine esetleg öngyilkosságot kísérel meg. Valami szörnyűség lappangott a háttérben. Az egész szombaton kezdődött, de nem Joe-tól eredtek a bajok. Ő csak ártatlan szemtanúja volt az eseményeknek. – Kérlek, Tara! – Na, jó. – A tehetetlenség idegölő volt. Aznap Tara legalább annyiszor próbálta hívni Katherine-t, ahányszor Joe. Amikor a lány hazaért a munkából, Katherine felöltözve, kisminkelve ült a szobában. – Mész valahova? – kérdezte Tara, azt remélve, hogy Katherine talán Joe-val találkozik. – Nem. – Ó! Szép tőled, hogy ennyit fáradtál miattam. – Ha-ha! – Te csak ne nevess! Különös, feszült estéjük volt, fél szemmel a tévét nézték, és úgy tettek, mintha nem is hallanák a félóránként telefonáló Joe üzeneteit. Tara időnként lopva Katherine-re sandított. A feszült, várakozásteli hangulat, továbbá a tökéletes frizura és smink mindent elárult. Amikor véget ért a Panoráma, a felismerés olyan puhán ereszkedett le, mint az őszi falevél, és Tarának hirtelen világosság gyűlt az agyában. – Őt várod, ugye? Katherine összerezzent, és Tarára nézett. Ijedt volt a tekintete. – Hmmmm? – kérdezte idegesen. – Lorcant várod, ugye? Ezért nem mész el itthonról. A telefonszámodat nem tudja, csak a címedet, és félsz, hogy esetleg nem talál itthon. Katherine nem válaszolt, de Tara tudta, hogy rátapintott a lényegre. Barátnője lehetetlen viselkedése teljesen felőrölte az idegeit. Felugrott a fotelból, és Katherine elé ült. – Ide figyelj! – mondta komolyan. – Jaj, Katherine, nézz már rám! Katherine lassan felemelte a fejét. Ellenséges pillantást vetett Tarára. – Beszélni akarok veled – folytatta Tara erélyesen. – Lorcan volt az első szerelmed. Mi, lányok, soha nem felejtjük el az elsőt. Nagyon fiatal voltál, és egy kicsit naiv. Lorcan pedig elképesztően jóképű,

ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Kész vagyok elismerni, hogy nagy megrázkódtatás lehetett viszontlátni szombat este, és biztos vagyok benne, hogy most egy kicsit furcsán érzed magad. Mindenkivel előfordul az ilyesmi. Ha most összefutnék Thomasszal, biztos, hogy én is fel lennék dúlva, jogom lenne hozzá, hogy így érezzek. De csak egy rövid ideig, mert az élet megy tovább. A te esetedben pedig különösen, hiszen itt van Joe. Joe nevének hallatán Katherine-nek megvonaglott az arca, de aztán újra durcás kifejezést öltött. – Az ég áldjon meg, Katherine, annyi év telt el azóta! Szedd össze magad, és felejtsd el, ami történt. Ez a legokosabb megoldás. Még én is túl tudtam tenni magam Thomason. Ha én képes vagyok rá, akkor mindenki! – Te nem estél teherbe Thomastól. – Katherine ajkai alig mozdultak. Tara megvárta, amíg az utolsó hang is elhal. Azt sem tudta, hova legyen döbbenetében. – És Thomas nem volt nős – tette hozzá Katherine tompa hangon. – Azt akarod mondani…? – dadogta Tara, amikor Katherine szavai eljutottak az agyáig. – Teherbe estél Lorcantől? Aki nős volt? Tizenkilenc éves korodban? Katherine üres, elcsigázott tekintete mindent elárult. – Te jó isten, Katherine! Miért nem szóltál? Katherine, aki kétségbeesetten kereste a szavakat -bármilyen szót, amely kifejezhetné az érzéseit –, némán bámult Tarára. Hogyan is írhatná le a rettegést, amelyet a fiatalsága, a magánya, a terhessége miatt érzett? A földi poklot, amelybe belekényszerült? A gyötrelmet, amelyet Lorcan elvesztése okozott? És a legborzalmasabb igazságot, amely csak pár nap múlva tudatosult benne: azt, hogy mivel egyedül volt és egy nős férfitól várt gyereket, ugyanolyan lett, mint az anyja. Az anyja, akinek egész életében a szöges ellentéte próbált lenni. Tizenkilenc évnyi jámborság, szorgalom, vasalt ruha, megírt házi feladat, pontosság és tisztaság ment pocsékba. Ráadásul majdnem ugyanakkor történt a malőr. Az anyja húszévesen esett teherbe. – Mesélj el mindent – győzködte a halálra rémült Tara Katherine-t. – Tudom, nem könnyű. – Könnyebb, mint az akkori életem volt. – Katherine összeszorította a fogait. – El sem tudod képzelni, menynyire irtóztam a saját terhességemtől. Feküdtem az ágyon, lenéztem a hasamra, és üvölteni tudtam volna. Szó szerint úgy éreztem, Tara, szét tudnám üvölteni a fejem. – Miért? – Tara alig bírt megszólalni. – Mert valahol mélyen ott rejtőzött bennem egy parányi lény, az életem tönkretevője. Egy aprócska idegen növekedett a hasamban. Még soha nem éreztem magam ennyire becsapottnak. Mintha börtönbe kerültem volna: a saját testem foglya lettem. Nem volt menekvés. Tara szomorúan bólintott. – Mindenáron meg akartam szabadulni a hasamtól. Azt kívántam, bárcsak én volnék az a lány a cirkuszból, akit háromba fűrészelnek, és akinek a törzsét egy szép faládikóban kitolják a kulisszák mögé. Azt akartam, hogy az összes bűnös részt távolítsák el belőlem. Katherine kétségbeesetten Tarára pillantott, majd azt kezdte ecsetelni, végső elkeseredésében hányszor kívánta magában, bárcsak lenyúzhatná magáról a bőrt, hogy a tiszta, az igazi Katherine maradjon meg belőle. – Megcsináltattad az abortuszt? — kérdezte Tara végtelen gyengédséggel. Az abortuszt. – Tudod jól, hogy én nem hiszek, vagy legalábbis nem hittem az abortuszban. – Katherine nem bírt Tarára nézni. Eszébe jutott, az iskolában milyen fensőbbségesen hangoztatta – az apácákkal együtt hogy az abortusz gyilkosság, és senkinek sincs joga elvenni egy meg nem született gyermek életét. De a szörnyű rettegés minden addigi érzelmet kisöpört belőle. Attól a pillanattól kezdve, hogy Lorcan faképnél hagyta, el akarta vetetni a gyereket. Nem látott más kiutat. Tudta, hogy a pokolban fog elkárhozni, de ez sem érdekelte. Már így is pokol volt az élete.

Ha sikerül megszabadulnia a gyerektől, új életet kezd, és ő lesz a legjámborabb ember a világon. Minden igyekezetével azon lesz, hogy rendezett, istenfélő életet éljen. Tudta, más lányokkal is előfordul, hogy terhesek lesznek, és aztán megszülik a gyereküket, akit mindennél jobban szeretnek. De ő, Katherine Casey más eset volt. Valahol, nem is olyan mélyen, úgy érezte, hogy a terhesség az erkölcstelen, fehérmájú lányok büntetése. Mivel ő mindig kifogástalanul viselkedett, azt hitte, ez a legutolsó dolog, ami megtörténhet vele. A legutolsó dolog, amit megérdemel. – Katherine… – duruzsolta Tara. – Figyelsz rám, Katherine? – Nem mondhattam el senkinek – nyüszítette a lány. Sírás markolászta a torkát. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen egyedül. – Nekem és Fintannek nyugodtan elmondhattad volna. – Nem bírtam, Tara, nem bírtam. Ha nektek bevallom, magamnak is be kellett volna vallanom. Túl akartam lenni az egészen, és sokkal könnyebb volt rázárni az ajtót a múltra, úgy, hogy csak én tudtam, mi történt. – Jesszusom, ez iszonyú! – Tara falfehér volt. – Tehát egyedül próbáltad átvészelni az egészet. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Az anyukádnak igazán elmondhattad volna, ő nem ítélt volna el. – Nem – helyeselt Katherine, félig sajnálkozva. – Va-lószínűleg odalett volna a gyönyörűségtől. A végére járt volna a dolognak, talán még próbapert is kezdeményezett volna. Katherine azonban soha nem nyerhette volna vissza elvesztett becsületét. Éppen elég büntetés volt neki, hogy ugyanarra a sorsra jutott, mint az anyja – ha ráadásul Delia is megtudja, mi történt… – Mit csináltál? — tudakolta Tara szelíden. Meg volt győződve róla, most az a legfontosabb, hogy Katherine könnyíthessen a lelkén. Katherine elcsigázottan felsóhajtott, és lélekben felkészült rá, hogy időutazást tegyen a pokolba. – Fogalmam sem volt, hogyan szervezhetném meg – még ennyi idő elteltével is nehezen mondta ki a szót – az abortuszt. Csak annyit tudtam, hogy Írországban illegális, tehát Angliába kell mennem. Tara együtt érzően bólintott, remélte, hogy nem rí le róla túlságosan a szomorúság. Katherine mindent elmesélt. Elmesélte, hogyan utazott el Dublinba – émelygő gyomorral, reszkető lábakkal, kétszáz fonttal a zsebében –, ahol talált egy szervezetet, amely segíteni tudott rajta. Elmesélte, mennyire nem bírta felfogni a helyzet súlyosságát, illetve azt, mire is készül. Elmesélte, milyen szilárd eltökéltséggel próbált a jövőre gondolni, amikor véget ért a rémálom. Piruló arccal vonult be a központba, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb összetalálkozik egy ismerőssel. De mindenki nagyon kedves és megértő volt vele. Az orvos megvizsgálta, és megállapította, hogy a lány nyolchetes terhes, aztán Katherine-nek el kellett beszélgetnie egy pszichológussal, aki felvázolta előtte a lehetőségeket. – Nem érdekelnek a lehetőségek – mondta a lány elhaló hangon. – Én csak… Én minél előbb meg akarok szabadulni tőle. A pszichológus bólintott. Nem ez volt az első eset a praxisában: halálra rémült fiatal lányok, akik annyira félnek attól, ami történni fog velük, hogy nem is tudnak józanul gondolkodni. – Biztos benne, hogy ezt szeretné? Amikor Katherine bólintott, a pszichológus így szólt: – Rendben, tudok egy klinikát Liverpoolban. Felhívom őket. Mikor tudna odamenni? – Akár most is. – A lány megpróbált fegyelmezettséget erőltetni a hangjára. – Amilyen hamar csak lehet. A pszichológus egyedül hagyta a lányt, aki ijedten gubbasztott a parányi helyiségben. Negyedóra múlva a nő visszajött: széles mosoly ült az arcán, amelyről jól tudta, nem fogja megolvasztani a jeget Katherine gyomrában. – Mindent elintéztem – mondta a pszichológus csöndesen. – Ezen a papírlapon minden tudnivalót megtalál. A komp ma este nyolckor indul. Ez annyit jelent…

Katherine távolról hallotta a hangokat. Vonatok, térképek, taxi a klinikára, visszaút, terápiás beszélgetés. – Köszönöm – mondta, oda sem figyelve. A nap hátralévő részében céltalanul kóborolt Dublin utcáin, de később egyetlenegy részletre sem emlékezett. Mivel semmi dolga nem volt, jóval a komp indulása előtt ért ki a kikötőbe. Miközben a fészerszerű váróteremben ácsorgott, hirtelen valami meleg nedvességet érzett. Felkapta a kistáskáját, és lélekszakadva a női mosdóba rohant, ahol látta, hogy vérzik. Csak ekkor nyilallt belé a fájdalom. A komp nélküle futott ki a tengerre. Másnap reggel a már nem terhes Katherine felszállt a Limerickbe induló vonatra, de még mindig úgy viselkedett, mint egy holdkóros. – Ezek szerint az abortuszra már nem került sor – jegyezte meg Tara tettetett jókedvvel. – Nem, de ez nem az én érdemem – felelte Katherine tompa hangon. – Olyan, mintha megtettem volna. – Nem. – Én úgy érzem. – Aztán hazajöttél Knockavoyba, és egy szót sem szóltál az egészről – elevenítette fel az emlékeket Tara. – Teljesen el voltál keseredve. Most már legalább tudom, miért. – Aztán levelet írtam az apámnak – vallotta be Katherine. Aki a-t mond, mondjon b-t is. – És mit válaszolt? – Tara megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Ha a férfi közvetlenül a Lorcanügy után visszautasította a lányát, nem csoda, hogy Katherine feltűnően zaklatott volt. – Már nem élt – felelte Katherine egyszerűen. – Hat hónapja és hat napja halt meg. – Hogy fogadtad a hírt? Katherine habozott, nehezen talált rá a megfelelő szavakra. – Én is meg akartam halni. Tara elborzadva kapkodott levegő után. – Aztán ideköltöztünk Londonba, én pedig egyik ka-tasztrofális kapcsolatból a másikba sodródtam, és most itt állok megfürödve – állapította meg Katherine erőtlen mosollyal. – De hiszen én is egyik katasztrofális kapcsolatból a másikba sodródtam – bizonygatta Tara. – Nálad más volt a helyzet. Tara kénytelen volt egyetérteni. – Azzal lehetett a gond, hogy túl hamar értesültél apád halálhíréről, közvetlenül a Lorcan-féle szemétség után. – Előfordulhat. – Hála istennek, hogy végre elmondtad, mi bánt. Lorcan nem véletlenül keveredett ide szombat este. – Katherine szeme felvillant. Tara megrémült. – így legalább napvilágra került a múltad – tette hozzá gyorsan. – Végre elfelejtheted az egészet. – Értem. – Igazam volt? Azért kuksoltál itthon, mert vártad, hogy Lorcan meglátogasson? – Kérlek, Tara, próbálj megérteni. Soha nem éreztem úgy, hogy vége. Kísértett a múlt. – Miből gondoltad, hogy Lorcan meglátogat? – Megérzés. Tara ravasz tekintettel fürkészte Katherine-t. – Inkább hiú ábránd. De ha mégis feljött volna ide, mi hasznod lett volna belőle? Ugye nem akarsz mindent elölről kezdeni vele? Tara elborzadt, amikor Katherine nem kezdett azonnal tiltakozni. – Fogalmam sincs, mit szeretnék – kesergett Katherine őszinte kétségbeeséssel. – Egyszerűen nem akarok így érezni az életemmel és a múltammal kapcsolatban. – És azt képzelted, ezt úgy érheted el a legkönnyebben, ha megint összejössz Lorcannel? Azok után,

hogy olyan csúnyán elbánt veled, ez igazi extra, hiperszuper baromság lett volna! – Még bármi megtörténhet. Tarát már ettől is elfogta a nyugtalanság. Lorcan túl jóképű, túl megnyerő, túl szexi, túl veszélyes férfi volt. Minden helyzetből ő került ki győztesen. De még ennél is ijesztőbb volt az a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, amellyel Katherine beszélt – mintha Lorcan bármelyik pillanatban megjelenhetne az ajtó előtt. – Mi volt a terved? Katherine a fantáziaképekre gondolt, és szórakozottan így válaszolt: – Nincs konkrét tervem. Minden a körülményektől függ. – Ez az eshetőség úgysem fog bekövetkezni – mondta Tara vigasztalóan. – Ennek ellenére el fogod felejteni, ami történt. Kerítünk neked egy pszichológust. Én mindenben melletted állok, és természetesen Joe is. Liv pedig órákig tud beszélni ezekről a dolgokról. Bár, ha jobban belegondolsz, már most is sínen van az életed, vegyük csak Joe-t… Csöngettek. A két nő összerezzent. – Ki a…? – mordult föl Tara. – Tíz perc múlva éjfél. Katherine elvörösödött. – Azt hiszem, hozzám jöttek – mondta elhaló hangon. – Ki az? Joe? Lorcan állt a kapuban.

78

– Ezt nem hiszem el! – lehelte Tara, amikor Katherine megnyomta a kapunyitó gombot. Ezt a pofátlanságot! Katherine nem lehet ennyire hülye. Katherine ajtót nyitott. Amint megpillantotta Lorcant, aki a maga kemény, férfias valójában állt a küszöbön, remegni kezdett a térde. A férfi sötét, fürkésző tekintete visszarepítette őt a múltba. Lorcan ugyanolyan arrogáns mozdulattal dobta hátra oroszlánsörényét, mint régen. – Gyere be! – A lány kétségbeesetten próbálta felszítani magában a bosszúvágyat, mielőtt a férfi delejes szépsége teljesen elhamvasztotta volna azt. Katherine újra tizenkilenc évesnek érezte magát, és nem győzött csodálkozni, hogy Lorcan eljött hozzá. A férfi bevágtatott a nappaliba, ahol Tara várt rá, merev arckifejezéssel. – Szép jó estét! – mondta Tara hűvösen. – Nem vártunk vendéget. – De Katherine igen. – Lorcan jelentőségteljes, sajnálkozó mosolya azt volt hivatott közvetíteni, ha a férfit nem Tara lakótársnőjéhez fűznék gyengéd szálak, azonnal ráhajtana a lányra. – Honnan szerezted meg Katherine telefonszámát? – kérdezte Tara rezzenéstelen arccal. Lorcan észrevehetné végre, hogy ő már nem dől be az efféle cseleknek. – Nem hívtam fel – magyarázta a férfi, újabb „ó, te jó ég, hogy te milyen gyönyörű vagy” mosolyt villantva a lányra. – Aha. – Tara, megkérhetnélek, hogy…? — Katherine megpróbált udvarias lenni. Tara kiviharzott a szobából. Maga is megdöbbent, mennyire ideges. Lorcan egy seggfej, efelől nem lehet kétség. Tara csak most döbbent rá, milyen kínokat élhettek át a barátai, amikor arra érdemtelen férfiak után futott.

Amikor bevágódott a nappali ajtaja, Katherine és Lorcan leült: a férfi a kanapéra, a lány egy székre, a férfival szemben. – Hát, igen – szólalt meg Lorcan. – Hát, igen – bólintott a lány remegő ajkakkal. A homloka mögött félelmetes sötétség, nyugtalanító üresség támadt. Katherine szinte fel sem tudta fogni, hogy a férfi ott ül vele szemben. – Miért jöttél el? – kérdezte. Nagy erőfeszítést jelentett a számára, hogy metsző gúnyt vegyítsen a hangjába. Az első számú fantáziakép szerint, amely olyan komoly vigaszt jelentett az évek során, Lorcan ajkát a következő szenvedélyes szavaknak kellett volna elhagyniuk: „Soha nem tudtalak elfelejteni, akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, amikor hagytalak elmenni, borítsunk fátylat az elmúlt tizenkét és fél évre, így is annyi idő veszett már kárba…” Ami elegendő indokot szolgáltatott volna Katherine-nek, hogy közölje a férfival, kinyalhatja. Lorcan azonban csak ennyit mondott, magabiztos könynyedséggel: – Hé, tök jó, hogy így összefutottunk. Feleleveníthetjük a régi emlékeket. – Aztán, saját maga legnagyobb megdöbbenésére, így folytatta: – És azt is tudni szeretném… – Itt elhallgatott, és Katherine-re szegezte mogyoróbarna tekintetét. – Tudni szeretném, mi történt a gyerekkel. A harag mint csúszós angolna siklott ki a lány keze közül. Katherine-nek igazság szerint őrjöngenie kellett volna dühében, amiért a férfi csak most hajlandó érdeklődni a gyerek felől, de ő, furcsa módon, inkább megnyugodott. – Mi történt vele? – faggatózott Lorcan. – Megtartottad? Láthatom valamikor? A lány megrázta a fejét. – Elvetetted? – kérdezte a férfi.

Katherine habozott, majd így felelt: – Nem. – Nem? – Elvetéltem. – De el akartad vetetni? A lány szégyenkezve bólintott. Tehát nincs gyerek. Lorcan megkönnyebbült. Nem is értette, mi ütött belé, minek vetette föl a témát – valószínűleg kezdte beleélni magát a gondolatba, hogy létezik valahol egy helyes kiskölyök, aki az ő véréből való. De most őszintén: kinek hiányzik a felelősség? – Tehát így állunk. – Lorcan készséggel nézett a történések elébe. Semmi sem úgy alakult, ahogy Katherine azt a több millió fantáziaképben megálmodta. A férfi nem mutatott megbánást, és nem is pimaszkodott. A lány azt tervezte, Lorcan bármivel is próbálja mentegetni magát, az úgy fog leperegni róla, mint egy maréknyi kavics. Arra az esetre pedig, ha Lorcan megpróbálna kikezdeni vele, annyi rosszindulatú, borotvaéles megjegyzés van a tarsolyában, hogy azzal könnyedén porig tudja alázni a férfit. (A „Ki mondta, hogy hozzám érhetsz?”-től „A szexuális zaklatás törvénybe ütköző cselekedet” kezdetű régi slágerig.) De Katherine most úgy érezte, még egy papírzacskóból sem tudná kiverekedni magát a megjegyzéseivel. Lorcan jelenléte teljesen megbénította a lányt, aki a férfi minden szavát, minden pillantását mély hitetlenkedéssel fogadta. Katherine-nek komoly erőfeszítésébe telt, hogy uralkodjon magán. – Régebben, amikor Írországban nyaraltam, néha láttalak a tévében, a Briar’s Wayben. – A lány ravaszkás mosolyt erőltetett az arcára. – Nem hazudtoltad meg magad. – Ha-ha-ha! – A férfi egy elvetemült nőcsábászt alakított a sorozatban. – Igyekszik az ember. – Már nem szerepelsz benne, ugye? – Nem, meguntam. – Lorcan ijedten gondolt arra, vajon Katherine tudja-e, az elmúlt években mennyire leáldozott a karrierje. – Hamar meg szoktad unni a dolgokat – jegyezte meg a lány gúnyos mosollyal. – Mi van a feleségeddel? – Elváltak az útjaink. – Még akkoriban, amikor Lorcan kezdett megtollasodni, de a férfi ezt nem akarta Katherine orrára kötni. – Miért? – Hé! C’est la vie. Egyszer fent, egyszer lent. – De miért? Miért váltak el az útjaitok? Lorcan kényelmetlenül mocorgott a kanapén. Miért nem fogja már be ez a nő? A férfi még ennyi idő elteltével is jól emlékezett, Katherine mennyire makacs tud lenni. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, nehéz eltántorítani. – Meguntuk egymást – próbálkozott újra Lorcan. – Milyen kár, hogy ez nem akkor következett be, amikor teherbe ejtettél – csattant fel Katherine. – Van ez így. De figyelj csak – mondta a férfi sietve szeretném, ha tudnád, hogy teljesen kivirultál. Mindig is helyes csaj voltál, de most igazi bombázó lett belőled. Katherine már éppen meg akarta kérdezni Lorcantől, hogy van a barátnője, amikor a férfi hirtelen előrehajolt, és megérintette a lány arcát. Mintha elektromos áram csiklandozta volna Katherine bőrét. Minden idegvégződése bizseregni kezdett, és a józan gondolatok egy távoli mellékvágányra száműzettek. – Gyönyörű vagy – suttogta Lorcan rekedtes hangon. Tenyerével végigsimított Katherine arcán, egészen a haj vonaláig, miközben a lány mereven, lehunyt szemmel ült, akár egy szobor. Tudta, most szalasztja el a vissza nem térő lehetőséget, hogy végre megvalósítsa a kettes számú fan-táziaképet, amelyben könyökkel jól állón vágja az öntelt férfit. De annyira elvarázsolta az időutazás, hogy moccanni sem bírt.

– Ülj ide mellém – paskolta meg Lorcan a kanapét. A lány megrázta a fejét. – Na! – mondta a férfi ördögi vigyorral. Olyan sokáig kellett előrehajolva ülnie, hogy megfájdult a háta. Mostanában elég sokat fájogat, nem ártana megnézetni… Lorcan nem is sejtette, hogy ekkora ellenállással fog találkozni. Úgy érezte, Katherine szombat este bárhova követte volna. De a lányban időközben feléledtek a fájdalmas emlékek, elérkezett hát az idő, hogy a férfi bevesse a nehéztüzérséget. – Mondjak valami érdekeset, Katherine K-val? – kérdezte, és mélyen a lány szemébe nézett. – Soha nem tudtalak elfelejteni. – Hazudsz. – Ez az igazság. De Katherine csak a fejét rázta. – Esküszöm, hogy ez az igazság! – ismételte a férfi. – Nagyon szerettelek, és ha nem lettem volna nős… – A Lorcan tekintetéből sugárzó őszinteség kezdte meglágyítani Katherine szívét. – Hajlandó vagy végre ideülni mellém? – noszogatta gyengéden a lányt. Katherine pedig nem bírt uralkodni magán. Gépiesen felállt a székből, és átült Lorcan mellé. Nem tudta, mi hajtja. Az agyában teljes volt a káosz: a bosszúvágy szorosan összefonódott a többi érzelemmel – a vággyal, amelyet Katherine tizenkilenc éves korában érzett először, és az eltökéltséggel, hogy sínre teszi az életét. Alighogy leült, Lorcan két hatalmas, erős keze közé vette kicsike arcát, mintha meg akarná csókolni. Katherine érezte, hogy jól vesén kéne rúgnia a férfit, vagy tíz körömmel végigkarmolni az arcát, de az összes előre gyártott fantáziakép darabokra szaggatva hevert a vágószoba padlóján. A lány dühe és bosszúvágya végérvényesen elpárolgott. Helyüket átvette a remény, hogy Lorcan még mindig kész balzsamot csöpögtetni a régi sebre. De Katherine érezte, hogy valamit még meg kell tudnia… Mit is? Aztán eszébe jutott. – Mi van a barátnőddel? – Ne is törődj vele – nevetett föl Lorcan, „te vagy a legkülönlegesebb nő az egész világon” pillantást vetve a lányra. – Szakítottunk. – Azzal felkészült, hogy előadja Lorcan Larkin bűvészmutatványát. A csókot, amely az őrületbe kergeti a nőket: amely gyengéd, mégis határozott, édes, mégis férfias, erőszakos, mégis incselkedő, izgató, mégis megnyugtató. A sóbálvánnyá merevedett Katherine megigézve nézte, amint Lorcan olyan közel hajol hozzá, hogy már nem is lehet kivenni az arcvonásait. Mielőtt a férfi lecsapott volna, szórakozottan megjegyezte: – Nem is szerettem igazán. Nem is szerettem igazán. Nem is szerettem igazán. A szavak sokáig visszhangoztak Katherine fülében. Bár nem szívesen gondolt erre, hirtelen ráébredt, mit mondott volna róla Lorcan, ha a felesége rájön az igazságra: – Kicsoda? Katherine? Ne aggódj, csak futó kaland volt, nem is szerettem igazán. Hirtelen Joe jutott a lány eszébe. Joe sosem tenne ilyet. Sem vele, sem mással. Lorcan egészen közel húzódott Katherine-hez, és a lány szájára tapasztotta az ajkát. Katherine kétségbeesetten kapkodott levegő után, és kitépte magát az ölelésből. – Ki kell mennem – zihálta. Legnagyobb meglepetésére Lorcan nem is tiltakozott. Ám ekkor feltűnt neki a férfi elnéző arckifejezése, és rájött, Lorcan azt hiszi, csak fogat akar mosni a nagy összeborulás előtt. A lány remegő térdekkel az ajtó felé botorkált. Alighogy kilépett a folyosóra, Tara rögvest mellette termett, és betaszigálta a fürdőszobába.

– Mit művelsz? — suttogta Tara hisztérikus hangon. Katherine arca kétségbeesetten vonaglott meg. – Nem tudom. – Hadd emlékeztesselek, hogy szombat este még a nevedet sem tudta. A vezetéknevedre pedig mind a mai napig nem emlékezik, különben ki tudta volna nézni a számodat a telefonkönyvből. És mit keres itt éjnek évadján? Hol volt eddig? Nehogy azt mondd, hogy dolgozott, Amy-től tudom, hogy nem igaz. – Tara az elmúlt húsz percben a kínok kínját állta ki, és most minden elkeseredését ki akarta adni magából. – És ha már Amynél tartunk… – Szakítottak – mormolta Katherine. – Lorcan most mondta. – És te hittél neki? Te jó ég, ez a fickó aztán tudja, hogyan kell bocsánatot kérni. Katherine a másodperc törtrészéig habozni látszott, de Tarának ez is elég volt. – Jaj, ne! – kapkodott levegő után. – Ezek szerint még csak bocsánatot sem kért? Ébredj már fel! Katherine falfehér volt. – Én… azt hittem… – De bárhonnan is nézte a dolgot, nem tudta megvédeni a férfit. Tarának igaza van. Lorcan nem kért bocsánatot; Katherine pedig szó nélkül hagyta volna, hogy megcsókolja. Hova tette az eszét? Neki kellett volna diktálnia, nem Lorcannek. De ugyanolyan tehetetlen és alázatos volt, mint amikor tizenkét évvel ezelőtt a férfi kisétált a kocsmából. Lorcan, megnyerő külsejével és gyönyörű vonásaival, úgy elhomályosította Katherine érzéseit, hogy a lánynak egy ép gondolata sem maradt – pontosan úgy, mint annak idején. – Ne haragudj, hogy ilyen kegyetlen vagyok, de te is ugyanezt tennéd a helyemben. Mint ahogy ugyanezt is tetted, amikor nem engedted, hogy visszamenjek Thomashoz. – A kettőt nem lehet összehasonlítani – mondta Katherine, nem túl meggyőzően. Kikerülve Lorcan bűvköréből, tisztulni kezdett a feje: legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében, amikor arra gondolt, milyen könnyen beadta volna a derekát. – Lorcan Larkin egy szemétláda – kardoskodott Tara. – Elég csak megnézni, hogy bánik a barátnőivel. És, Katherine, kérve kérlek, gondolj bele, mit művelt veled. Újra meg fogja tenni. Ez az ember volt életed legnagyobb baklövése. – De a legkedvesebb is. – Mocskos strici. Nem is értem, hogy engedhetted be a házba. Elismerem, hogy nagyon jóképű, és azt is elhiszem, hogy még mindig tetszik neked, de azok után, amit veled tett… – Azt hittem, ha beszélek vele, sikerül lezárnom a múltamat. — Katherine egyre nehezebben tudta megindokolni a lépéseit. – Kész csődtömeg az életem, és ezt Lorcannek köszönhetem. Azt hittem, ha kedves lesz hozzám, vagy ha én bunkó leszek vele, minden rendbejön. – Az életed nem kész csődtömeg! – kiáltotta Tara felhevülten. – A múltad lezárult, csak te nem veszed észre. Ugyanúgy gondolkodsz, mint amikor Lorcan faképnél hagyott, de én kívülről látok mindent. Mindened megvan: jó állásod, menő kocsid, jó fej barátaid, de ami a legfontosabb, van egy működőképes kapcsolatod. Joe és te összeilletek! Öt hónapja jártok. A pasi teljesen odavan érted. Te is odavagy érte. Minden klappol. Kész sikertörténet! – Joe előbb-utóbb úgyis kiábrándul belőlem – mondta Katherine szomorúan. – Mindig ez a vége. – Nem. Azon a ponton már túl vagytok. Joe kiismert. – Miért más ez a kapcsolat, mint a többi? Tara lázasan törte a fejét. – Talán Fintan miatt – magyarázta hevesen. – Annyira aggódtál miatta, hogy nem volt időd a saját bajaiddal foglalkozni. Tara csak találomra húzta elő ezt az érvet, de, legnagyobb meglepetésére, Katherine lassan bólintott. – Jesszusom, igazad van! – Óvatosan leült a fürdőkád szélére. – Tejó ég, azt hiszem, igazad van!

– Ha nem kapod össze magad villámgyorsan, és nem küldöd el Lorcant a búsba, elveszíted Joe-t. – Elveszítem Joe-t – ismételte Katherine. Amikor elképzelte, milyen lenne az élete a férfi nélkül, majdnem leszédült a kád széléről. Nem bírná elviselni. Emlékképek peregtek le a szeme előtt. Eszébe jutott az este, amikor Joe-val a semmiből próbáltak vacsorát összeütni, és majdnem felgyújtották a konyhát; eszébe jutott, Joe mennyi időt volt hajlandó Fintanre áldozni, anélkül hogy akár egyszer is panaszkodott volna; eszébe jutottak a szkandermeccsek, amelyekben a férfi mindig szándékosan maradt alul; eszébe jutott, hogy Joe külön kérés nélkül videóra vette az Ally McBealt; hogy majdnem a megfelelő árnyalatú rúzzsal ajándékozta még; hogy mindenáron ő akarta megjavítani a kocsit, amikor az már ki tudja, hányadik alkalommal robbant le; hogy szó nélkül tudomásul vette a helyzetet, amikor ő végre rászánta magát, és mindent elmesélt az apjáról. Mennyi apróságból áll össze a teljes kép! És a dolog kölcsönös volt. Katherine-nek eszébe jutott, milyen együttérzéssel vigasztalta Joe-t, amikor az Arsenal öt-nullra kikapott a Chelsea-től; eszébe jutottak az új Wallace és Gromit zoknik, amelyeket ő vett a férfinak, mert a régiek már kilyukadtak; eszébe jutott a kesudióvaj, amelyből mindig volt egy üveggel a konyhaszekrényben, mert Joe egyszer megemlítette, mennyire szereti; eszébe jutott, mennyi időt és erőfeszítést ölt abba, hogy megtanulja az Első Liga felépítését, csak hogy örömet szerezzen a férfinak; eszébe jutott, mennyire hidegen hagyta, amikor Joe végül mégsem tudta megjavítani a kocsit, és Lionelhez, az autószerelőhöz kellett fordulni, aki közölte vele, Joe csak tovább rontott az autó állapotán. Mielőtt Katherine megismerte volna Joe-t, az élete hűvös, fehér papírlap volt, amely most varázslatos, lélegzetelállító színekben pompázott. A lány tudta, nem térhet vissza a múltba, mert abba belehalna. Hirtelen kristálytisztán látta maga előtt, milyen volt és milyen lett, és döbbenten állapította meg, mennyit fejlődött, mennyit változott, mennyire kiteljesedett és színes a jelene. Ha elgondolja, hogy mindezt kész lett volna feláldozni egy olyan férfiért, aki minden lelkifurdalás nélkül tönkretette volna az életét! Mintha mély álomból ébredt volna. Mély álomból, amelyben a legelképesztőbb dolgok is teljesen ésszerűnek tűntek. De amelyekről az ébredés pillanatában kiderült, hogy valójában ordítóan logikátlanok és nevetségesek. – Lehetek őszinte, Tara? – szólalt meg csodálkozva Katherine. – Azt hiszem, igazad van. Joe meg én összeillünk, ugye? Nem képzelődöm, ugye? Működőképes a kapcsolatunk. Joe szeret. Tara, most azonnal felhívom! – Khm! – intett a fejével Tara udvariasan a nappali felé. – Odabent egy vörös hajú emberke vár a sorára. – Mit csináljak vele? Nem vennéd kezelésbe? – Örülök, hogy nem látom. Mondd meg neki, hogy takarodjon innen. – Hagynád, hogy ilyen simán megússza? Azok után, hogy teherbe ejtett és faképnél hagyott? Nem bosszanthatnám fel? Csak egy picit – nevetett felszabadultan Katherine. Tara vonakodva vette fontolóra az ötletet. – Jó, nem bánom, de légy nagyon óvatos. Ha túl közeli kapcsolatba kerülsz ezzel a fickóval, teljesen megkergülsz. Ha öt perc múlva nem vagy itt, bemegyek érted. Katherine-nek nem is kellett gondolkodnia, mit mondjon. Már legalább kilencmilliószor elpróbálta a jelenetet. Kacér csípőriszálások közepette visszament a nappaliba. – Hol is hagytuk abba? – kérdezte Lorcantől doromboló hangon. – Valahol itt. – A férfi hatalmas, meleg tenyerével végigsimított Katherine haján, és egészen közel húzta magához a lány fejét. Majd Katherine szájára tapasztotta az ajkát, de mielőtt a csók elcsattanhatott volna, a lány kibontakozott az ölelésből. – Ne! – húzódott hátra Katherine.

– Ne? – bömbölte Lorcan. – Bocs – sóhajtott fel a lány sajnálkozva –, de nem tetszel. – Micso… – Már nem az vagy, aki régen voltál. Lehetek őszinte? – Katherine a férfira nézett, és látta, hogy nem is jár messze az igazságtól. – Kezdesz kopaszodni. Lorcan krétafehér lett. – Ez a drágalátos barátnőd műve, ugye? – csattant fel dühösen. – Mielőtt kimentéi volna a fürdőszobába, még teljesen be voltál zsongva. – Tévedsz, és a dolognak semmi máshoz nincs köze, csak a te megkopott vonzerődhöz – mosolygott a lány bájosan. – Bocsika! – Te hazug ringyó! – Ne merj így beszélni velem! – Katherine hangja azonnal fagyossá vált. – Mit képzelsz? Hármas fokozatú pillantást vetett Lorcanre, mire az hátrahőkölt a hirtelen megrázkódtatástól. Ez a nő egy állat! – Hogy merészelsz úgy bánni velem, mint annak idején? – Katherine négyes fokozatú pillantást lövellt Lorcan felé. A férfinak elállt a lélegzete. Ez a nő egy vadállat! Egy őrült! Egy veszett macska! – Hogy merészelsz idejönni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna? Mit képzelsz? A lány mély levegőt vett, és őszintén remélte, hogy nem hagyják cserben a képességei – az utóbbi időben kissé kijött a gyakorlatból. Összeszorította a fogát, és hatalmas erőfeszítések közepette Medúzapillantással sújtotta Lorcant. A férfi arcára kiülő mély rettenet nem hagyott kétséget afelől, hogy Katherine sikerrel teljesítette a feladatot. Lorcan reszketett a félelemtől. Ez a nő borzalmas. Borzalmas. – Megyek – szólalt meg a férfi. – Micsoda megkönnyebbülés! – Ringyó! – szitkozódott a férfi. Elviharzott Tara mellett, aki ugrásra készen ült az előszobában. – Ringyó! – ismételte Lorcan. – Strici! – felelte Tara vidáman. Roger, az alsó lakó majdnem szívszélhűdést kapott, amikor Lorcan bevágta maga mögött az ajtót. Tara és Katherine egymásra nézett. Katherine nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Amikor Tara harsány hahotában tört ki, ő is felkacagott. – Úgy örülök – nevetett Katherine, a hasát fogva hogy kipróbálhattam rajta a Medúza-pillantást. Eddig csak fejben gyakoroltam. – Én is örülök. Felhívod Joe-t, vagy inkább megkéred, hogy jöjjön át? – Szerinted megbocsássam neki az Angie-ügyet? – Katherine! – Jó, jó, már meg is bocsátottam.

79 Lorcan, háborgó önérzetétől vezérelve, dühösen vágtatott végig a hideg, sötét utcán. Mit képzel magáról ez a nő? Hogy nem sül le a bőr a pofájáról! Ő csak azért látogatta meg, mert elégtételt akart venni a nyálasszájú Joe Rothon, és mert unatkozott. Különben egy másodpercet sem vesztegetett volna erre a ribancra. Egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy Katherine Amy helyébe léphet. Hát persze hogy nem. Jó, kétségtelen, hogy a nő jól néz ki, egy gyors numerát azért le lehetett volna zavarni vele, és Lorcan arra is kíváncsi volt, mi történt a gyerekkel. De annyira azért nem. És milyen nő az, aki képes arra, hogy elvetesse a saját gyerekét? Pontosabban: milyen nő az, aki képes arra, hogy elvetesse az ő gyerekét? Biztos, hogy nem normális. Lorcan nagyvonalúan megfeledkezett arról a tényről, hogy ő is a „csak azután reteszeljük be az istállóajtót, hogy a ló már megszökött” fogamzásgátlási iskola híve, és öntelt mosollyal menetelt tovább az éjszakában. Arra ocsúdott, hogy egy púderkék Karmann Ghia robog el mellette. Lorcan, mint mindenki, imádta a jó kocsikat. A férfi Katherine-t pillantotta meg a volán mögött, aki vigyorogva beintett neki! Mi folyik itt? Hová jutott a világ! Lorcan fáradhatatlanul nyargalt tovább: a visszautasítás miatt érzett döbbenet újult erővel támadt föl benne. Még soha életében nem történt vele ilyesmi. Nem vicc: soha életében. Harminckilenc éves volt, és ha nem csal az emlékezete, még egyetlen nő sem bírt ellenállni neki. Elképedve, tétován túrt a hajába, így próbálva lecsillapítani az idegeit. Ám amikor az utcai lámpa fényénél megpillantotta az ujjaira tekeredett vörös hajcsomókat, rémülten torpant meg. Te jó ég! És még egyszer: te jó ég! Egy nő éppen az előbb koptatta le. Hullik a haja. Nincs munkája. Hirtelen minden dühe elszállt, és kétségbeejtően öregnek érezte magát. Öregnek, kiégettnek, és mindennek, ami ezzel jár. Elgyötörtnek, kimerültnek, levertnek. Ekkor eszébe jutott Amy. A drága Amy. A türelmes, béketűrő, hűséges Amy. Ő biztosan nem hagyja cserben. Tárt karokkal fogja várni, megvigasztalja, jobb kedvre deríti. Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy ideje visszaadni Amynek a szabadságát, gondolta magában Lorcan. Elment az eszem! A férfi a lehető leghamarabb Amynél akart lenni. Őrültség volt kikezdenie Katherine-nel. Meg azzal a Deedee nevű lánnyal, akivel a ma estét töltötte. Amy sokkal szebb náluk. Most, hogy belegondol, lehet, hogy… lehet, hogy… lehet, hogy szerelmes Amybe. Lorcan megszaporázta a lépteit, bosszankodott, amiért nincs nála annyi pénz, hogy taxiba üljön. Életbe vágóan fontos volt, hogy azonnal beszélhessen Amyvel, hogy a lány elé tárhassa az érzéseit. Eddig azt hitte, nem akar újranősülni. De most minden vágya az volt, hogy barátságos fészket rakjon Amyvel, ahova lehajthatja (kopaszodó) fejét. Talán még néhány kölyök is belefér a képbe. Felhagy a színészettel – komolytalan egy szakma, tele felszínes exhibicionistákkal. Rendes állást szerez magának. Tisztességes állást, tisztességes fizetéssel. Egy szabad taxi bukkant fel a kihalt utcában. Lorcan boldogan leintette. Amy majd kifizeti a viteldíjat. Amikor a taxi megállt Amy háza előtt, Lorcan odaszólt a sofőrnek: – Egy pillanat. Fölmegyek pénzért a barátnőmhöz. – Hagyja itt a dzsekijét zálognak. – Egy perc az egész. – A dzseki marad. – Jó, rendben.

Amy csak a harmadik csöngetésre nyitott ajtót. Egy szál fürdőlepedőben volt, és látszott rajta, hogy már aludt. – Szia! – mondta színtelen hangon. – Szia! – Lorcan ragyogó mosolyt villantott a lányra. Nem bírta abbahagyni a vigyorgást, annyira örült, hogy viszontláthatja a drágaságát, az angyalkáját, a szerelmét. Amy nem mozdult a küszöbről, így hát a férfi, továbbra is sugárzó arccal, megkérdezte: – Bemehetek? – Nem. – Jaj, bébi, ne haragudj! A múltkoriért meg azért a Katherine nevű lányért. Nem gondoltam komolyan, csak flörtöltem egy kicsit. Tudod, milyen vagyok – mondta Lorcan bűnbánó, „nem tehetek róla” vigyorral. – Igen, pontosan tudom, milyen vagy – bólintott a lány. — Benjy mindenről felvilágosított. – Benjy jelent meg Amy háta mögött. – Sz’asz, Benjy pajtás! – köszönt oda neki Lorcan szórakozottan, majd ismét Amy felé fordult. – Beszélnünk kell – jelentette ki sokat ígérő mosollyal. – Ahogy mondani szokás, jó hírem van a számodra. – A férfi bosszúsan állapította meg, hogy Benjy még mindig ott táblából az előszobában, úgyhogy neheztelő „kopj le, ne rontsd itt a levegőt” pillantást vetett a barátjára. – Négyszemközt szeretnénk beszélgetni Amyvel – mondta jelentőségteljesen. Amikor Benjy egy tapodtat sem mozdult, Lorcan újból összevonta a szemöldökét. – Haver, lennél olyan szíves? Lorcan csak ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel. Hajnali két óra múlt. Mit keres Benjy Amynél? Miért vannak mind a ketten egy szál fürdőlepedőben? Mi folyik itt? – Szeretjük egymást – jelentette ki Benjy ünnepélyesen. Lorcan keserű kacajt hallatott. – Azt tudom, hogy te szereted Amyt – gúnyolódott. – Mindig is odavoltál érte. De ő az enyém. – Tévedés – szólalt meg a lány. – Benjyé vagyok. Lorcan arcizmai úgy rángatóztak föl-le, ide-oda, mint egy tangóharmonika. Nem tudta, nevessen-e, ordítson, gúnyosan mosolyogjon vagy faggatózni kezdjen. – De én szeretlek téged, Amy – mondta ki végül kereken. – Én viszont Benjyt szeretem – felelte a lány egyszerűen. Ez nem volt teljesen igaz. Amy gyengéd érzelmekkel viseltetett Benjy iránt, és remélte, hogy idővel talán megszereti a férfit. Lorcanből teljesen kiábrándult, a férfi annyi sebet ejtett már a lelkén. Nyugodt életre vágyott egy olyan ember oldalán, aki még a lába nyomát is megcsókolja. Benjy azt ígérte, örökké szeretni fogja, és hűséges lesz hozzá. – Nem minden férfi szemétláda – bizonygatta Amynek. – Én például nem vagyok az. A lány egy percig sem kételkedett. Benjy nem volt elég jóképű ahhoz, hogy szemét legyen. – Csak nem…? – kérdezte Lorcan elfúló hangon, Benjyről Amyre nézve. – Csak nem tettétek meg? – De igen – bólintott a pár magabiztosan. – Nem hiszem el. – Lorcan csak ennyit tudott kinyögni. – Nem baj – felelte a lány. – Idővel majd elhiszed. – Szép kis barát vagy! – esett neki Lorcan Benjynek. – Azok után, amit érted tettem. Ez a hála, amiért kitanítottalak, hogyan kell nőket felszedni? Te rohadék! – Sokra mentem a tanácsaiddal. De nem is volt szükségem rájuk – felelte Benjy önelégült mosollyal. – Az Amy iránt érzett igaz szerelmem megtette a hatását. Amy már csukta is az ajtót. Lorcan rémülten döbbent rá, hogy újabb probléma vár megoldásra. – Hé! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nem tudsz kölcsönadni egy ötöst taxira? – Nem.

Azzal az ajtó becsukódott Lorcan orra előtt. A taxisofőrt már többször is kirabolták, ezért, a hasonló esetek elkerülése érdekében, egy jókora pajszert tartott az első ülés alatt. Nem volt rest használni. Lorcan Larkin pecsenyéjét nemcsak megsütötték, hanem fel is tálalták, megették, a maradékát pedig betették a hűtőbe, hogy másnap szendvicset, a harmadik napon becsináltat, a negyedik napon curryt készítsenek belőle, aztán a csontokból levest főzzenek a hétvégére.

Egy battersea-i lakásban Joe Roth kinyitotta az ajtót, és Katherine-t találta a küszöbön. – Szia! – mondta a lány. – Tudom, hogy késő van, de elmesélhetek egy történetet?

Epilógus

A csupa króm és üveg camdeni étteremben a girhes recepciós lány végigfuttatta türkizkékre lakkozott körmét a névsoron, miközben ezt motyogta az orra alatt: – Casey, Casey, merre is lehet? Megvan, tizenkettes asztal. Ön az… – Első? – fejezte be a mondatot Katherine. – Nem, azt akartam mondani, hogy ön az, aki az ablak melletti asztalnál ül. A barátai már itt vannak. Joe és Katherine átvágott a helyiségen. Tara, Liv és Milo már várt rájuk. – Bocsánat a késésért – mentegetőzött Katherine. — Frizuragondok. Boldog szülinapot, Tara! – Miről beszélsz? – vigyorgott Tara. – Te talán boldog voltál a harminckettedik születésnapodon? – Rettenetesen – mosolygott Katherine hamiskásan Joe-ra. – Én is – kontrázott Liv. – Én már nem is emlékszem a sajátomra, olyan régen volt – mondta Milo. – De állítólag nem panaszkodtam. – Hogy van a boldog kismama? – kérdezte Katherine. – Jól – felelte Milo büszkén. – Minden reggel úgy hány, mint a lakodalmas kutya, de ebédidőre azért sikerül összeszednie magát. Liv üdvözült földanyamosolyt villantott a többiekre, és anyás mozdulattal kulcsolta össze a kezét a rekeszizma tájékán, bár még csak kilenchetes terhes volt, és olyan lapos volt a hasa, mint a deszka. Csendes hullámokban áradt belőle az elégedettség. – Jól ülsz? – kérdezte tőle Milo aggodalmaskodva. – Ne tegyek párnát a hátad mögé? Már nem kívánod az újságpapírt? – Az újságpapírt? – Tegnap este megettem a tévéműsort — vallotta be Liv szégyellősen. – Milo szörnyen haragudott. – Ne mondj ilyeneket – korholta a lányt Milo gyengéden. – Nem is haragudtam. Csak annyit mondtam: „Legközelebb inkább a gazdasági híreket edd meg…” Á, megjött Fintan és Sandro! Az asztal körül ülők feszülten egyenesedtek ki. Fintannél három hónapja fejeződött be a kemoterápia, és az onkológus aznap délutánra rendelte be a férfit vizsgálatra. Mindenki abban reménykedett, hogy az eredmény negatív lesz. Fintan belépőjét a személyzet és a vendégek túlnyomó része is nagy figyelemmel kísérte. A magas, cingár férfi botra támaszkodott, feje búbját áttetsző, halványszőke pihecsomók borították. Bébihaj – JaneAnn szerint Fintan kisbabakorában szőke volt. – AIDS – suttogták az étterem péntek esti vendégei, és közben izgatottan bólogattak. – Biztosan AIDS. – Vagy kóros kopaszság. – Á! Nézzétek csak, milyen sovány. A nyakamat rá, hogy az ott a fiúja. Egy tízesben fogadok, hogy AIDS. Sandro szorosan Fintan mellett állt. Mind a ketten mosolyogtak. Ezek szerint jó híreket hoztak? – Boldog szülinapot! – borultak Tara nyakába. – Tudjuk, hogy csak holnap esedékes, de azért boldog szülinapot! – Á, ne is törődjetek velem! Inkább meséljetek. Mit mondott az onkológus? – kíváncsiskodott Tara. – Talán még kihúzom reggelig. – Ne hülyéskedj már! Mi a hosszú távú diagnózis? – A nagyon hosszú távú diagnózis szerint meg fogok halni. – Fintan végignézett az elképedt arcokon, majd elnevette magát. – Egyszer mindannyian meghalunk. – Ám a nevetése vidáman csengett, nem

keserűen. – De sikerült, izé, megállítani a rákot? – kérdezte Milo nyugtalanul. – Egyelőre jól viselkedik. Meghúzta magát. Nem ad életjelet. Az orvosok azonban nem győzik hangsúlyozni, hogy bármikor feléledhet. Nem biztos, hogy így lesz, de ez is benne van a pakliban. – Egyáltalán nem biztos, hogy így lesz – szólt közbe jelentőségteljesen Sandro. – Meglátjuk – bólintott Fintan. — Azt hiszem, még nem hagyhatom el az Utolsó Esély Szalont, ám azért nem panaszkodom. Tara Fintanhez fordult. – Nem zavar, hogy bizonytalanságban kell élned? – csúszott ki a száján. Mire rájött, mit is tett, a kérdés már elhangzott; a lány legszívesebben felpofozta volna magát, amiért ilyen tapintatlan volt. Fintan azonban elmosolyodott: a mosolya fényt, életkedvet és boldogságot sugárzott magából. – Nem. – Majd váratlanul visszakérdezett: – És téged? – Mi van velem? – Téged nem zavar, hogy bizonytalanságban kell élned? Tara már nyitotta volna a száját, hogy felháborodottan közölje a férfival, az ő várható élettartama felől nincs kétség, de aztán bűnbánóan harapott az ajkába. Milyen könnyen megfeledkezett mindarról, amit az elmúlt egy év során tanult! – Nem – vigyorodott el. – Inkább örülök neki. Ne nevessetek ki, de ha eszembe jut, minden sokkal értékesebbnek tűnik. – Ki nevet ki? – Erre iszunk! – jelentette ki Joe. – Pezsgőt! – Most pedig, Tara, halljuk – mondta Fintan izgatottan –, hogy sikerült a randid azzal a hogyishívjákkal. Talán Garethszel? Már alig bírok lépést tartani veled. – Igen, Garethnek hívják. Fogalmazzunk úgy: egy darabig még várhattok a nászajándékkal. – Nagyon gáz a pasi? – Annyira azért nem. De nincs sok humorérzéke. – Hogyhogy? – Gareth – sóhajtott fel Tara – az a fajta ember, aki azért visz el a dzsungelbe, hogy kimutathasson az ablakon, és azt mondhassa: „Ott a dzsungel.” Értitek? – Nagy a jóisten állatkertje – jegyezte meg vigasztalóan Katherine. – Milyen igaz! Az én állatkertem egyenesen óriási. – Az a lényeg, hogy jól vagy. – Jól vagyok. – Ha pedig kitomboltad magad, megnyugvásra lelhetsz a szerető Ravid mellett. – Jézus, Mária, Szent József, hagyjátok már abba! Ne merjetek Ravivel szekálni! A többiek megszeppenve húzták be a nyakukat. Végül Milo törte meg a csöndet: – Asszem, túl sokat tiltakozik. – Asszem, igazad van – bólintott Joe. – Asszem, jól látod a dolgot – helyeselt Katherine. – Beszéljetek normálisan! – könyörgött Liv. – Jól van, jól van, jól van! – adta meg magát Tara. – Legyen, ahogy akarjátok. Megőrülök Raviért, és össze fogunk házasodni. – Nem lep meg a hír – felelte Fintan higgadtan. – Abbahagynád végre? Kérem az ajándékaimat, Mr. De Miile. Remélem, mindenki szem előtt tartotta, hogy most rendezem be a lakásomat, és már unom, hogy lábasban kell vizet melegítenem és egy özönvíz előtti kihúzhatós kanapén kell aludnom.

– Mást se hallottunk az elmúlt egy hónapban. – Nagyszerű! Melyikőtök vette az ágyat? – Én? – kérdezte Fintan nyugtalanul. – Csak egy hónap múlva kapok rendes fizetést, ráadásul félállásban vagyok, úgyhogy nem dúskálok a pénzben. Tara egy csomagot tolt Fintan elé. – Nem, tőled ezt kaptam. Eljön majd a nap – mondta ábrándosán amikor Carmella Garcia térden állva fog könyörögni, hogy menj vissza hozzá. – Nem érdekel – felelte Fintan, azzal letépte a csomagolópapírt. – Sok szerencsét kívánok neki. Mi ez? Cápamintás terítő? – Zuhanyfüggöny. – Nagyon szép. Boldog szülinapot, kicsikém! Vajjegyet is elfogadsz? Miután Tara megcsodálta az új teáskannát, az elnyűhetetlen puffot, a zsiráf alakú cédétartót, az Aero vásárlási utalványt meg a zuhanyfüggönyt, Fintan megkérdezte tőle: – Bocs, hogy ennyit kíváncsiskodom, de Ravitől is kaptál ajándékot? Tara zavartan pislogott, majd így szólt: – Igen. – Megkérdezhetem, hogy mit? A lelkesedés végül felülkerekedett Tara elfogódottságán. – Ezt a gyönyörűséget. Tudjátok, milyen régóta kutatok tartós rúzs után. A többiek kissé elgyötörtén bólintottak. – Ravi szerzett egy Lipcote elnevezésű cuccot, amit a rúzs fólé kell kenni. Színtelen folyadék, egy perc alatt megszárad, és utána bombával sem lehet lerobbantani a szádról. És tudjátok, mi a legjobb az egészben? Tényleg hatásos! Baromira hatásos! Nézzétek csak! – A lány fogta a gin-tonikját, és így szólt: – Figyeljetek, most nekinyomom a számat a pohárnak. Mintha smárolnék. Látjátok? Nincs rajta rúzsfolt… na, jó, csak egy egészen halvány. Hát nem elképesztő a pasi? – De. Elképesztő. Kihozták a pezsgőt. Joe kihúzta a dugót, Fintan és Sandro pedig vihogva bökte oldalba egymást, amikor a fehér hab kibuggyant a palack száján. – Bocs, Liv, ebből most nem kaphatsz – mondta Katherine, miközben teletöltötte a hat poharat. – Mondjunk köszöntőt. – Fintan egészségére – kardoskodott Tara. – Nem, inkább Taráéra, neki van születésnapja – felelte Fintan nagylelkűen. – Nem, inkább valami nemesebb dologra – tiltakozott Tara. – Mire? – Az életre – emelte föl a tejjel teli poharát Liv. – Ez jó – helyeseltek a többiek hangosan, azzal felemelték a pezsgőspoharukat. – Meg a nagy dákójú pasikra – szólalt meg Fintan. – Még jobb! – Az életre! – Hét pohár koccant össze az asztal fölött, miközben hét hang zengte kórusban: – Meg a nagy dákójú pasikra!

Table of Contents 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44

45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 Epilógus