MÁRAI SÁNDOR ESZTER HAGYATÉKA ÉS HÁROM KISREGÉNY © Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) TARTALOM A MÉSZÁROS ESZTER HAGYATÉKA DÉLI SZÉL SZÍVSZERELEM
A MÉSZÁROS I. Közel húszesztendei együttélés után, mikor már minden reményt feladtak, született meg Ottó, váratlanul s a túlboldog, buzgón vallásos protestáns családnak égi csodaként. Az apa, Schwarcz János, nyerges volt egy apró városában a brandenburgi rgrófságnak,Teltow körletben, Berlin közelében. A nagyapa, '70'71-ben a poroszok szénaszállítója s kés bb óvatosan sáfárkodó paraszt, élt még, és kegyes alapítványt tett a líceumnál a fiú születése alkalmával. A fogantatás körülményeit a nyerges maga elbeszéléseinek során egy vándorcirkusszal hozta kapcsolatba, ami, - a múlt század utolsó évtizedének kezdetén - egy sszel fölkereste barangolásában a kisvárost is. Az unatkozó helység estére megtöltötte közönséggel a sátrat. Az els sorban ott ült a nyerges, iparos önérzettel, fölcsavart bajusszal, sötét ünnepl ben; mellette, mint a rossz lelkiismeret, meghúzódva a terméketlen, mindig szomorú asszony. Az artisták elvégezték kötelességüket, s mikor az Augustok is elbúcsúztak, a kövér és frakkos olasz igazgató tört németséggel jelentette be a m sor utolsó és nagy attrakcióját, Miss Bellinit, szabadon el vezetett, idomított jegesmedvéivel. Szolgák ugrottak el , és hevenyészett vasrácsokkal kerítették körül a porondot, majd vasbotokkal behajtottak négy óriás, fehér fenevadat, melyek az acetilénlámpák nyugtalan fényét l vakon s idegesen szaladgálták be az arénát. A közönség izgatottsága elismer morajban tört föl, tapsoltak, az anyák térdeikre vették kicsinyeiket, s még a jobb módú, tekintélyes polgárok is fölállottak helyeikr l, s szakszer arckifejezéssel magyarázták egymásnak a szörnyek jellegzetességeit. A nyerges nyugtalanul fészkel dött.
- Figyelj - mondta és megérintette a felesége karját -, ezek igazi vadállatok. Miss Bellini, az idomítón , egy fiatal és szénfekete hajú, felt n en csinos hölgy, fehérre púderezett arcában nagy és délies szemekkel, a balett-táncosn k piruettmozdulatával ugrott be a porondra, ujjaival negédesen csókot hintett a közönség felé, s egy rövid vasbottal igyekezett összeterelni állatait. Ez, mint hamarosan érezhet lett, ma este talán nehezebben sikerült, mint különben: az állatok idegessége a közönség nyugtalanságával n tt, s nem lehet tudni, az es s, szeptember végi szi klíma, az új, szokatlan környezet vagy a fegyelmezetlen publikum, melynek jó része még képeskönyvekb l is alig látott ilyen különlegességeket, okozták-e, hogy a fenevadak ellenszegültek úrn jük rövid, parancsoló ütlegeinek, s Miss Bellini kénytelen volt a vasbotot kiadósan és er szakosan alkalmazni, ha az egyszer , mindennapi mutatványoknál eredményt akart elérni. A négytagú társaság kett je öreg volt, egy megdöbbent en szép és kifejlett hím példány s egy hasonlóan jól tartott n stény; a másik kett fiatal és hím. Ezek lassan beletör dtek az este nyugtalanító tüneteibe, az idomítón tejesflaskákkal itatta ket, görgették a golyókat, létrán másztak, és a dresszúra más unalmas csodáit engedelmesen végbevitték. Az id sebb pár közben egymással viaskodott. Az el adás kett s volt, s a publikum figyelme megoszlott; igen, a két nyugtalan, öreg fenevad viaskodása talán jobban lekötötte az érdekl dést, mint a fiatal hölgy minden mesterkedése, ki, lila atillájának lebeg szárnyait maga után húzva, ugrált az arénában, egyszerre tartotta szemmel négy páciensét, s az öregebb párt egyel re kedvük szerint engedte. A két vadállat belemelegedett a játékba, s csakugyan pompás látványt nyújtottak; lompos és imbolygó mozdulatokkal kerget ztek, sárga acélfogaik egymás sz rét cibálták, súlyos és er szakos lábaik mohó karmokkal vágtak össze; valami elemi volt ebben a játékban, mint a természet tüneményeiben. Az állatok rekedt ordítása tompán ver dött föl az arénában, s azon túl a kisvárosi éjszakában, s ezek a hangok, ez a vad cirkuszi játék egy idegen világ ingerl üzenetét hozták. A f részpor, az acetilén és az állatok nehéz, testi kipárolgása f szeres, terhes szaggal töltötték el a leveg t. A n k kitágult orrcimpával hajoltak el re, sikongtak, kísér ik karjába akaszkodtak, s egy tömegizgalom, ami ellenállhatatlanul rántotta magával az egyesek érdekl dését, elektromos hullámként szaladt a padsorokon át, s összekötözött mindenkit a szenvedélyes és megmozdult tömeg láncába. A lila atillás hölgy bejelentette, hogy a mutatványok betet zéséül birkózni fog az egyik medvével. A zene, ami eddig négy taktusú ütemben, rézfúvós hangszereken népdalokat játszott, most elnémult. Az artistan eldobta a vasbotot, hosszúkás és finom kezével néhányszor végigsimította dolmányát a csíp n, miközben, a színpadi emberek diszkrét mozdulatával, nyújtózkodott, lefelé feszítve karjait... Aztán a haját igazította meg, járás közben két kézzel hátrasimította homlokából
a fürtöket, s a n stény medve felé tartott. Ez kitért el le, keringeni kezdett az arénában, mindig a rács mellett meglapultan és féloldalas futással. Az istállók bejáratánál, a rácson túl, a kövér igazgató állt, aggodalmas és sárga arccal, s szolgai libériákba bújt artisták unatkozva és részvétlenül. A miss a vadállat elé került, és cukorral kínálta. "Tomy engedelmeskedni fog" - mondotta félhangosan, inkább a medvének, mint a közönségnek, s kinyújtotta a kezét, hogy az állat fejére veregessen. De Tomy elugrott az érintés el l. Meglapultan, vontatott és óriási lépésekkel futott, inkább ugrott odébb, a miss egyre mellette, s csitító és parancsoló szavakat kiáltott feléje. Fogja meg, ordították a karzatról és nevettek. Az idomítón közben fölkapta a vasbotot, és er teljes ütést mért a fenevad gerincére, mire az, a fájdalom rekedt fölhorkanásával, két lábra állt. Ami most következett, az pillanatok alatt történt, sokkal gyorsabban és váratlanabbul, mintsem hogy valaki segíthetett, közbeszólhatott volna. Szemközt álltak egymással, s a két test között alig volt tér, a fiatal n s a két fejjel magasabb, liheg és nyelvét lógató medve. A n az állat vállait ragadta meg, mint a birkózók, s a medve két óriási mancsával derékon átölelte t. Ez még a dresszúra el írása szerint történhetett, mert sem az igazgató, sem a miss kollégái nem mozdultak; úgyszintén az is, hogy a medve föltátotta kerekre hosszúkás óriási száját; s pislogva a szemeibe hulló er s fényt l, lihegve körbefordította a fogaknak - amik tiszta sárga rajzzal váltak el a rózsa ínyb l - ezt a kiállítását. Majd egy pillanatig összenéztek az állat és a n , apró, sikolyszer vezényszó pattogott föl, az állat szétfeszítette állkapcsát, és Miss Bellini villámgyors mozdulattal betolta sápadt arcát ebbe a g zölg barlangba. A következ pillanatban a medve összecsukta a száját. Ez hang nélkül történt, és senkinek nem volt érkezése, hogy valami más jelb l következtessen az irtózatra, minthogy a n karjai lankadtan aláhulltak a medve válláról, s a láb állása észrevehet szögben, térdnél megtörött. De a következ másodpercben egy lövés dördült a rács mögül, amit rögtön követett az iszonyat ezerhangú ordítása. A rácsajtót feltépték, és szolgák rohantak ég fáklyákkal és vasbotokkal; elöl az igazgató, ostorral s revolverrel a kezében, nyomában egy Auguszt, már polgári öltözetben, de még vörösre és fehérre kimázolt arccal, ahogy egy függöny mögül ugorhatott el . A medve a földön fetrengett a halál rángatózásában, még mindig fogai között a testtel. Körös-körül már vörös volt a f részpor. A közönség egymáson gázolva rohant a kijáratok felé, s a nyerges, aki odaszögelve, kerek szemekkel ült ólmosan a helyén, s minden tagjában reszketett, csak most vette észre, hogy a felesége félrebillent fejjel, hamuszürkén és eszméletlenül ül mellette; az izgalom ájulásba ejtette. Ezen az éjszakán megfogant Ottó. Tíz hónapra és fogakkal született. Az anya életét elvitte a szülés, s a szótlan és sovány asszony sz kös helyét a házban egy
pomerániai dajka foglalta el, aki vállalkozni mert rá, hogy a hatkilós kölyköt szoptassa. Ez a n , a húsoknak és csontoknak valami groteszk túltengésével, mintha a természet megkísérelte volna, hogy két ikret egy testbe fonjon össze, lassan elfoglalta az anya és a feleség helyét a házban; jóindulatú, tunya és munkabíró volt, mint a háziállatok, s másféle bánásmódot nem is igényelt. A gyerek, a bocs, ahogy apja boldog dölyffel nevezte, közel egy esztendeig szopott. S mert az apa és a szolgáló ebben az id ben már együtt éltek, a n t, ki tejével táplálta a fiút, s kinek vére elkeveredett az apjáéval, Ottó a nagyapa, s az összes érdekeltek hallgatólagos megegyezésével úgy ismerte, mint igazi anyját. Gyermeksége azokra az évekre esett, mikor Németországban a századvégi nagy pénzkeresés id szaka kezd dött el. A város, mi '70 el tt csak néhány ezer lelket számláló nagyközség volt, néhány év múltán húszezer lakossal rendelkezett, s küls arca felvette azokat a gépies vonásokat, miket a néhány órára fekv Berlinb l küldtek le szakadatlanul tehervagonokban: volt egy Bismarck-szobra, állami tervek szerint épített iskolája, két temploma, egy hotelje a Porosz Császárhoz, amiben, három emelet magasra, a felvonó járt, higiénikus házikói s néhány modern utcája, amiket sokszorosított kópiákban küldtek le a berlini tervez építészek, habarcsos házak a jugend stílus díszítéseivel, sok új és fürge üzlet az utolsó divatok kirakataival, s t egy áruháza is, amiben minden kapható volt, amerikai nadrágtartótól halhólyagokon át Goethe olcsó kiadású m vei s a császár színes nyomatú arcképéig. Ebb l az arcképb l egy ott lógott a nyerges tisztaszobájában is, szemben az ajtóval, a feszület fölött. A császárt soha nem látták. Akadtak emberek, akik beszélték, hogy Berlinben néha végigautózik a Hársak alatt, s ilyenkor szabad köszönni a járdáról Neki. De a nyerges soha nem járt Berlinben; s ezt, hogy t látni is lehet, a szíve mélyén, nem is nagyon hitte el. A nimbusz minden porcikájában élt; ha reggelenként a tükör el tt bajuszát fölpödörte, s közben alázatos pillantást vethetett a magas példakép felé, az olyan volt, mint az istentisztelet. De ünnep volt az is, ha Nevével koccinthattak a korcsmában, ha az újságokban egy kijelentését olvashatták, ha a képeslapokban egy új felvételt láttak róla. Ottó ötéves volt, az iskolába került, és hízott. A nyerges esténként a térdére vette, a gyerek húsát tapogatta, s csámcsogó elégedettséggel mondta: - Ha Nagy Frigyes élne - mondta gyakran -, gránátos lehetne nála. Amivel körülbelül meghatározott mindent, ami szemében érett és betelt emberi állapot lehet. maga lúdtalpú volt, és a trénnél* szolgált; az obsitja ott lógott az ágy felett. A szobában már villany égett. A nyergesnek voltak évei, mikor kétezer márkát is félretehetett. Sz ken és összeszorulva éltek, egy új ház habarcsos falú szobájában, a m hely mellett, ami sötét volt, s a fölhalmozott árutól, a nyers b rt l mindig savanyú szagú. A fiú az ágy lábánál aludt, a kett s ágyban a nyerges és a pomerániai n , aki az évek során beköltözött ide a konyhából.
Az oktatásnál nem volt se jobb, sem rosszabb a többinél, csak éppen valamivel lustább. Olvasásra, írásra és számtanra kevés eredménnyel tanították. Különösebb öröme csak az énekórákban telt, mikor kiengedhette a hangját. Énekelni nem tudott, de a bömbölés, ami látható kielégülést szerzett neki, valami fölszabadult mámorba ejtette, minek odadobta egész nagy testét, egész egzisztenciáját. Erre a hazafias daloknál, kórusban, sok alkalma volt; s ez a képessége még a tanfelügyel nek is felt nt, ki a császár anyjának születésnapján végighallgatott egy zenével és szavalatokkal ékített iskolai ünnepélyt. A fiú szenvedélye az ordításnál nem ismert határt. A fekete kabátos hivatalnok a vállára veregetett. - Tanuld meg - mondta neki -, hogy a jó honpolgár els kötelessége a lelkesedés. * trén (fr.-ném.): hadtáp, utánpótlás, szállítóoszlop Egészen csöndesen éltek, s a létezés állati szaga párolgott bel lük, kenyér, krumpli és sör kipárolgása. A város tejet, zöldséget, ökröket és dajkákat szállított a közeli Berlinnek. Mikor Ottó tizenöt éves volt, a város arca valami gépies grimasszal változott el. Az utcákon hirdet oszlopok álltak, s a városnak épült egy könyvtára s egy bordélya. Utóbbiban nemi betegséget kapott, mit lustaságból és szégyenérzetb l csak hiányosan kezeltetett ki. De er s és szívós fiúteste küls leg lebírta a bajt. A továbbképz iskolából kimaradt; apja bevette a m helybe inasnak. Még gyermekkorára, talán kilenc-tíz éves lehetett, esett egy élmény, mi elhatározó er vel hatott ki egész életére. Nagyapja élt még akkor, nyáron néha bekocsizott a közeli tanyáról, s az aratási munka heteire magával vitte a gyermeket. Így utaztak egyszer a szekérrel, a brandenburgi táj szelíd, füzes rétein keresztül, pörköl augusztusban. Egy korcsmában megpihentek itatni. Az udvaron fuvarosok szekerei álltak, s a gyermek elcsavargott az ivóból a fészerek felé, ahol több paraszt sürgöl dése közt, egy sovány és ellenszegül tehenet húztak szarvára er sített kötéllel a kút felé. Ott állott a község vágója, piszkos kötényben és taglóval a kezében. Az ökör minden lépésnél megtorpant. Lábait négyfelé feszítette, farkát felcsapta a farára, s görcsösen elfordított testtel, a tehetetlen menekülésvágynak ösztönös dühével vonakodott megtenni a néhány lépést a kút felé. A gyerek ezt a játékot nézte, bámészan és sok érdekl déssel; minden mozdulatát követte az ökörnek, s bár nem volt sok fogalma arról, ami itt készült, az érdekl dés, mi egész lényét hirtelen eltöltötte, majdnem olyan ösztönös sejtéssel, mint az ökröt, nem hagyta nyugodni; a tagló csillogott a napban, mint az ökör szeme, amit egész közelr l nézett, s minek recehártyáján nyugalmasan ver dött vissza a fészer, az ivó, a szekerek s önmagának képe. A pillanat, mikor a taglót megvillanni s rögtön utána az ökröt, hang és rángatózás nélkül, elesni látta,
úgy vés dött belé, mint valami diadalmas öröm emléke. Homályos kielégülést érzett, hogy sikerült az ökröt megölni - ami ugyan nem volt kétséges, de maga a tény, az ölés ténye mint föltétlen pozitívum s egy helyzetnek végleges elintézése, egyszerre fölvilágított benne. Ég szemekkel állt a tetem mellett, nézte, mint esnek neki f résszel és késekkel a nyaknak, vér csorgott b sugárban, a belek kipattantak a bordák közül, s az ökör feje hamarosan lenyiszáltan, külön feküdt a törzs mellett. A mészároslegények közül az egyik kitépte a szemeket a fejb l, s az udvar közepére dobta. Ezeket a szemeket fölszedte, kíváncsian tapogatta, s visszament velük az ivóba. Nagyapja tanácsára, kiben valami gyermekkori emlék ébredhetett, megkérték a korcsmárost, engedje meg, hogy a szemeket a t zhely átizzott vaslapjára ráhelyezhessék. Ez, a félrészeg fuvarosok elismer biztatása közben, meg is történt; az ökör meztelen, magányos szemei világítottak egy pillanatig a vörös lapon, s azután éles durranással szétpattantak. A gyerek tántorgott az örömt l. Ezt a részletet kés bb, feln tt korában is, mint kedves és mulatságos emléket, sokszor elmesélte, bizonyos sz kszavúsággal, amin mindig átvillant az öröm és a megelégedettség: "A dög már künn feküdt szokta nehézkesen és lassan mesélni -, és a szemek benn feküdtek; a dög már hallgatott - de a szemek durrantak még. Így: hu-u-u!" - s egy nagyot ordított, a hallgatók ijedelmére, s utána boldog röhögésben tört ki. Ennek az élménynek még azon a nyáron folytatása is volt, mint ezt, sok évvel kés bb, a f tárgyaláson, egy paraszt ismer se el adta, aki, vele egykorú, akkor ott élt a nagyapa tanyája közelében. A módos paraszt unokája az aratás és az azt követ földmunkák heteit a munkások gyerekei közt élte le, kik, vele testre és lélekre egyid sek, de társadalmi ranglétrára alatta állottak, amit ösztönösen tudott, s közös játékaiknál ellentmondást nem t r módon ki is használt. Segítette ebben testi ereje is, mert minden lustasága mellett súlyos és kövér tagjai valami latens er vel rendelkeztek, egy terméketlen er vel, ami legtöbbször csak abban nyilvánult meg, hogy eltörött, amire rátette kezét. A suhancok a gyermekek örök játékait játszották a learatott földeken, a kazlakban és a gépek között, míg egy napon Ottó, kezdetben a többiek álmélkodása, kés bb valamennyinek lelkesed helyeslése mellett, ajánlotta, hogy játsszanak ökörvágást. A játékot szemléltet en írta le, lesz a mészáros, és valaki másik az ökör, akit egy kötéllel hozzá húznak, s majd levágja. Ebben megállapodtak, s az ökör keresésére indultak, kit hamarosan megtaláltak egy vézna és angolkóros, nyolcéves kisleány személyében, aki a falu mostoha gyermekének jól ismert szerepét játszotta mindenben, s egy iszákos lakatos porontya volt. Ez, durvaságokban és ütlegekben edzetten, ellentmondás nélkül t rte, hogy kötelet vessenek a nyakába, s bámész és riadt, buta szemekkel engedte, hogy odavonszolják Ottóhoz, aki egy gereblye törött nyelével várta a kút mellett. Ott levágta az ökröt, t rhet gyöngén sújtva a kisleány vállaira, aki el írás szerint
a földre esett, s moccanás nélkül elterült. Ezt a játékot kétszer-háromszor elismételték, s kit n en mulattak. De negyedszer, pajtásai elbeszélése szerint, Ottó arca az ütés el tt vérvörösre változott, rekedt ordítást hallatott, s a dorongot olyan er vel ejtette a nyomorult fejére, hogy az kifordult szemekkel rogyott a barázdákra, s fülén, orrán, száján rögtön eleredt a vér. A kisleányt feküdni hagyták a tarlón, s Ottó parancsára mind elfutottak. Így lelték meg, alvadt vérrel arcán s eszméletlenül, néhány órával kés bb a kalászszed asszonyok. A gyerek sokáig betegen feküdt, s mikor fölépült, hebegve beszélt, s a fél szemére hibásan látott. Az eset folytatása egy kihallgatás volt a jegyz nél, s a nagyapa kényszerült néhány márkát fizetni a lakatosnak. De Ottó a vallatásra, hogy miért bántotta a nyomorékot, hosszas és konok hallgatás után csak azt a választ tudta adni, hogy "meg kellett ütnie, mert olyan nyavalyás volt". Különben nem volt vereked s természet, inkább szelíd és tunya, s szenvedélyes halász, ki naphosszat el tudott hasalni a napsütésben a folyó partján, egyenletes szuszogással, maga is része a tájnak, egy darab lélegz test, majdnem tökéletesen gondolatok és érzések nélkül. Így élt a m helyben is, az emberek között is, nem volt öntudata közösségr l és osztályról, néha éhes volt, akkor sokat evett, néha akadt egy cselédleány, aki szívességére volt, sokat aludt, és kerülte a munkát. Szenvedélyei nem voltak, inkább negatív és jóindulatú hajlamai, nem volt pazarló, de nem is áldozta fel kényelmét a keresésnek. Apja kénytelen volt hamarosan átlátni, hogy a mesterség, amihez bizonyos üzleti életrevalóság s társadalmi ügyeskedés is szükséges volt, valamilyen okból, amit nem tudott volna magának jól elmagyarázni, másféle embert kíván, s ezért iparkodott társat és utódot keresni a jólmen m helyhez s a fiának foglalkozást. De kérdéseire, hogy van-e valami különös hajlama, vágya, csak kedvetlen válaszokat nyert, s a tehetetlen piszmogás, ahogy a m helyben dolgozott, valami szinte képtelenség, a legcsekélyebb épít munkát végbevinni - valamit, ami konstruktív, összeállító, létrehozó tevékenység lenne -, arra a belátásra bírták, hogy a fiából nagyon jó katona, de mindenesetre els rend ember lenne olyan helyen, ahol elég puszta létezésével betölteni egy feladatot, például ha hivatali szolga, egyházfi vagy valaminek az re. Ebben az irányban tettek is néhány kísérletet, melyek mind kudarccal végz dtek; Ottó az els hetek után elkedvetlenedett, és visszatért a m helybe. Közben sor alá került, és egy szomszédos gyárváros garnizonjában* szolgálta le az idejét, ahol nem vitte ugyan semmiféle katonai rangra, de nem is akadt különösebb panasz ellene. jól érezte magát, és elégedett leveleket íratott haza, mert arra nem lehetett volna rábírni, hogy maga vessen akár csak egy szót is a papírra. Szolgálati éve alatt a nagyapa meghalt, és vagyonát, ami az ingatlanok értékesítése után nyolcezer birodalmi márkát tett ki, unokájára
* garnizon (fr.-ném.): hely rség, laktanya hagyta; a pénzt, kiskorúsága idejére, az apa vette magához, és óvatos üzletekben gyümölcsöztette. Mikor kiszolgált és hazatért, húszesztend sen, egészségt l és er t l kicsattanóan, el ször történt meg, hogy élete formájára vonatkozóan valami vágyat kifejezésre juttatott. A garnizonban, beszélte, együtt szolgált egy emberrel, akinek mészárszéke volt, s nagyon jól élt. Mészáros akarsz lenni? - kérdezte valami enyhe megdöbbenéssel az apa. A családban ez a mesterség még nem fordult el , és ezért, inkább csak ezért, csodálkozott el kezdetben a fiú új hajlamán, nem a mesterség furcsasága miatt. De hamarosan is megbarátkozott a gondolattal, belátta, hogy a mesterség tisztességes és jövedelmez , s Ottó nála egészen szokatlan b beszéd séggel vázolta neki a mészárosélet örömeit, rábeszél és türelmetlen hangon, mint az olyan ember, aki valamir l egészen önmagán át, a személyéhez kötötten nyert tudomást, és minden ellentmondást azzal a türelmetlenséggel fogad, mintha idegen nyelven beszélnének hozzá. tudja jól, hogy mit akar, mondta, az egy jó mesterség. Az ember, ecsetelte, hajnalban bemegy a székbe, behajtanak egy ökröt, aztán jól odasújt a taglóval az ökör fejére, s az megdöglik. Ha jól vág az ember, azonnal megdöglik. Aztán még egyet hoznak, arra is odavág, az is megdöglik. És így. - Ezt logikusan beszélte el, széles mosollyal, s látszott rajta, hogy érti és átérzi az összefüggést az ökör halála és a tagló sújtása között. Míg végre az apa, szívében bizonyos megkönnyebbüléssel, beleegyezett. Ám a terv kivitele több nehézségbe ütközött, mint gondolták: a városkának mindössze öt húsvágó széke volt, amik, virágzó üzletek különben, legényekkel és inasokkal untig ellátva, csekély kilátással sem biztattak, hogy rövid id n belül Ottó alkalmazást lelhetne. De most már nyugtalankodott, teljes tétlenségben, s szemrehányó várakozással töltötte napjait, panaszkodó kedvvel beszélt a balszerencsér l, ami meggátolja t, hogy hivatásának élhessen; már régen mészáros lehetnék, szokta mondani, már régen kitanulhattam volna, ha ti nem akartok mindenféle mást csinálni bel lem - nyergest - mondta megvetéssel -, miféle mesterség az? Ez így tartott heteken át, míg végre az apa, sz elején, megunta hallgatni, s egy ismer sük tanácsára, hosszas megbeszélések után, rászánta magát, hogy Ottóval Berlinbe utazik, ahol a városi vágóházakban bizonyosan talál részére foglalkozást. Ottó ezt a változatát a tervnek közönyösen fogadta, a körülmény, hogy Berlinben fog élni, nem volt reá különösebb hatással, annál inkább, mert semmiféle fogalma, képzete nem akadt Berlinnel kapcsolatban, amir l legföljebb annyit tudott, hogy ott vágják a legtöbb marhát, és ott él a császár. Mindenbe beleegyezett, és sürgette, állapítsák meg miel bb a kétórás utazás napját. Nem így az apa, akit, mikor végleges bizonyossággal fölmerült a kényszer, hogy ha néhány órára is csak, el kell hagynia a helyet, hol
mozdulatlanul leélte egész életét, valóságos láz fogott el s a gondolat, hogy Berlinbe utazik, amit valami óriási és ellenséges gyártelepnek képzelt el legszívesebben, izgalmas boldogtalansággal töltötte el. S azon a hajnalon, mikor sötét ünnepl ikben, a fiú katonaládáját vállán cipelve, a vonathoz ballagtak, el ször támadt homályos érzése az életr l, amiben oktalan és idegen er k dolgoznak, s ellenséges és közönyös forgatagban dobálnak embereket és sorsokat, t is és a fiát. II. De Berlinben minden zsinórra ment. Áttekintésük nem volt; s mégis, a biztonság, hogy az utcákon rend rök állanak s az irtózatos tömeg ház, ember és szerszám, megszabott parancsok szerint igazodik, hálás megillet déssel töltötte el ket. Az apa, ki kezdetben elfogódottan, hallgatagon lépdelt, s a vonaton szótlanul rágta a hideg pipát, fölélénkült, és kötelességszer oktatásokat köpdösött id nként a fiú felé. Az Alexander-Platz gonosz forgatagában állapodtak meg, kissé támolyogva vártak a villamosra, ami a városi vágóhídhoz szállította ket, s fölvev képességük lassan megsz nt m ködni a benyomások ez irtózatos zubogása alatt. A Landsberger-Allee lármás, hosszú tárnája fenyeget ordítással tépte fel magához ket, s nem tudtak róla, hogy az osztályrend titokzatosan szelektáló kényszere folytán akaratlanul is olyan vidéket látnak, ahol élniük kellene, ahová valók, s a nagy és sokrét város már kijelölte és osztályozta ket a nekik megfelel negyedbe. Az els lépések, amiket tettek, már besorozták ket a tömegek fulladt városrészébe, s a csillogó és parancsoló Berlint, a város nagyvilági és szalonképesre fésült arcát soha, kés bb se, nem is látták. Ezeken az utcákon, amerre vitte ket a járm , mechanikusan ordított a gyökértelen élet, a szisztematizált nyomor, füst, köd és piszok röpültek sötét fellegekben az emberbolyok torlódása körül, a sisterg zúgás egy végtelen zsibvásár, egy zsúfolt végeladás üzleti lármája volt, a boltokban s az utcák sarkain már korán reggel kínálta mindenki mindenét eladásra, az egyik két kezét, a másik a cip t a lábáról, rejtelmes búgással lopott boutont* vagy tiltott gyönyört, a járdán férges bútorokat, s a járda alatt, érezhet en, mint a sötét gombái, amik tömegbe ragadva össze fizikai életerejükkel f ldagasztják és néha szét is repesztik a rendezett világkép aszfaltját, egy másik élet és másik társadalom zúgott, szervesen tapadva a fels höz, része annak és mégis külön és külön törvények szerint, mint a b nben elbetegedett szervezet titkolt nyavalya-daganatja. És az egész ordított és élni akart. Ottó, a kocsi sarkában, mely bevonszolta t a vég nélkül sokasodó utcák labirintjába, megtorpanva hallgatott, s néha, az atmoszferikus nyomástól kiváltott homályos életösztön sürgetésére, olyasféléket gondolt, hogy itt aztán alaposan oda kell sújtani az ökör fejére
annak, aki boldogulni akar. Szemei elfáradtak, s a füle zúgott. De ment l tovább utaztak, elhatal* bouton (fr.): bimbó masodott rajta a bizonyosság sz köl sejtése, hogy a rengetegb l nincsen visszaút. A házak repedezett, lapos homlokát nézte, melyek alatt élnie kell majd, s a nagyvárosi emberek látástalan nézése, a pillantásnak az a gépies közönye, ami tagjaik mozdulatát is dirigálta, s ami egészen személytelen volt, mintha mindegyik csak egy nagy gépezet apró csápja, parányi látó- vagy tapintószerve lenne, aminek önálló céljai nincsenek is, katonaélete z rzavaros emlékeit ébresztették fel benne, mikor is parancsra emelgette a lábát, parancsra nézett s parancsra pihent. Akkor egy rmester parancsolt, de hogy itt és most ki az, aki után igazodnak, még nem tudta. A húsbörze monumentális csarnokaiba vasárnapi érzésekkel léptek. Határtalan üvegházakon vándoroltak át, hol barmok és emberek b gtek, s az állathangokat nem annyira intenzitásuk, mint inkább valami természetesebb és értelmesebb hangszínezés következtében lehetett csak az emberhangoktól megkülönböztetni. Bementek a börzére, hol a dohányfüst, a friss étel- és savanyú sörszag meg emberi kipárolgás keveredésében ezernyi b rkabátos, sapkás, rövidbotos ember ordított, keskeny utazótáskákból szedték el a pénzt, az aranyat és ezüstöt, vastag kötegekben a papírt, és szakadatlan tolakodással csereberélték egymás között. Itt lépést sem mertek tenni, a büfé egy sarkában, a kijáratnál állottak meg, kalappal a kezükben, tökéletes elveszettségben. Pillantásuk riadozva repdesett a nyüzsg csoportokon át, a sárga és szennyes falak között támpontot keresve, ami ismer s és meghitt képzet, s valamiképpen rokon az életükkel. A tanácstalanság e pillanataiban végre felmerült, mint egy látomás, szemközt a falon, egy elektromosan szabályozott óra és néhány, az állatok egészségére és életére vonatkozó illusztrált plakát felett, élesen világító színekben, a jól ismert kép: egészen nagyban, sujtásos egyenruhában, kalpag nélkül, fél kézzel csíp jén s a varázsos arcon a villogó szemeknek imádott szigorával a kissé alacsony homlok alatt, parancsolóan s magasan a kavarodáson s minden üzlet horizontján túl, a fiatal uralkodó arcképe, tölgyfa rámában. A nyerges lélegzet után kapott, s egyszerre biztonság töltötte el. A tudat, hogy itt is van, eltiporta minden lehet ségét valami veszélynek azok számára, akik övéi voltak. Megmarkolta fia karját, és a képre szögezett szemekkel, mindketten hang nélkül, némán katonás állásba merevedtek. Hirtelen megjött az étvágyuk és a szavuk. S minden meglep en egyszer és könny volt tovább, egy asztalhoz telepedtek, sörözés közben szóba ereszkedett velük egy hajcsár, ki tudott inasi állást a fiú részére, mindjárt itt a csarnokban, egy sógoránál. A sógor is hamar el került, s egymás társadalmi és vagyoni körülményeinek tisztázása után, ami a nyerges részér l a szükséges önérzettel s a mészáros részér l a
nagyvárosi embernek a vidékiek vállára vereget fölényével történt, egy pohár pálinka és kézfogás mellett megkötötték a szerz dést. A mester megfogdosta Ottó izmait, s elismer en csettintett. Kés bb átmentek a vágóházba. Keskeny bokszokban, amikb l állatok haláltfél b gése, tompa csattanások és káromkodások ver dtek ki, s a kövezetbe vájt hosszú csatornákon s r fekete sugarakban áradt a vér, fiatal s a hajukig véres arcú suhancok állottak, hosszú csizmákban, amik a lágyékig fölértek, mint a halászok lábty i, mocskos és véres kötényekben s felgy rt ingujjban f részelték szét a tet r l lelógó, szétfeszített óriási állattetemek gerinceit, mások kecskelábakra fölfektetett birkák nyakát vágták át görbe késekkel, mit sem tör dve a b séges ívben arcukba szökell vérrel, fejtették a b rt a párolgó húsról, ahogy egy gyümölcsöt hámoz ki héjából az ember. A bokszok kapui el tt inasok mosták a beleket s a vérnek, a g zölg húsnak s rothadó zsigereknek és bélürüléknek fojtogató, áporodott szaga mint egy érintés csapta meg a belép t, ha az különben nem volt már otthonos benne. Csontok recsegtek, s mindenfelé, amerre néztek, taglók villantak s állatok buktak el, mereven égnek szegett lábakkal, néha egy b dülés zavarta csak a munka monoton ütemét. A gyilkolásnak ez a mechanikus és hivatalos képe éles ellentétben állott a bámészkodók és gyelg k gyámoltalan csapatával, kik, többnyire aggastyánok és öregasszonyok, bögrékkel, fazekakkal karjaikban ólálkodtak a bokszok el tt: a nagyváros kiselejtezett tehetetlenjei, kik az éhség alázatosan és kínosan vigyorgó csillogásával szemükben iparkodtak ellesni a vágólegények egy könyörületes pillantását, s baromi igyekvéssel tolakodtak az ellökött zsigerek, apró, nyers húskoncok után, amik itt-ott csöppentek. Ilyen toprongyos nénikék leskel dtek a karámoktól a bokszokhoz vezet rövid udvaron, hol a vágásra kijelölt marhákat hajtották át, hogy elcsíphessenek egy sovány tehenet, melyet gyorsan, még utolsó útja közben, egy pár mozdulattal megfejtek a hajcsárok hallgatólagos beleegyezése mellett. Vijjogva taszigálták egymást a néhány csöpp tejért, s mozdulataikban volt valami a ragadozó dögmadarak féktelenségéb l. A nyerges ezt a vad, idegen, borzalmasságában is üzleti s közönyös képet nézte, meghorkant idegenkedéssel. Nem így Ottó, aki fürgén és felélénkülten járta sorra a bokszokat, mindent megnézett, minden érdekelte, s általában úgy viselkedett, mint aki tévutak és céltalan barangolás után végre hazaért. Az undornak vagy elképedésnek legkisebb rezzenése nélkül parolázott a véres tenyer suhancokkal, s orrát sem fintorgatta a képtelen szagokra, amik apjának már gyomrát is felkavarták. Mestere a hosszú séta után vállára veregetett, s a biztos szem szakember felismerésével biztatta, hogy jó mészáros lesz bel le. A délután további részét az apa és a fiú együtt töltötték, míg estefelé el nem érkezett a vonatindulás órája. A szürkületet átbolyongták a Spree partján, mozdulatlanul ültek egy padon a gyér lombú, sárgás fák alatt, nézték az elrobogó teherautókat,
a vontatóg zösöket a folyón s a rakodópart fényl hombárjait a gyönge ködben. A nyerges többször nekikészült, hogy valamit mondjon a fiának, ami az alkalomhoz ill , ünnepélyes és oktató lenne, valamit, ami kifejezné az érzéseit, s a fiúnak, kit l ezekben az órákban, ezt egyre er sebb, félelmes biztonsággal tudta, örökre búcsúzott, megmaradhasson vezérelvnek, apai tanácsának az életre, ami jó és rossz órákban elkíséri és világít el tte. De bármint er lködött is, nem jutott az eszébe semmi. Többször már odáig jutott, hogy a torkát köszörülte, de utolsó pillanatban meggondolta magát és kiköpött. Kés bb bementek egy korcsmába, ahol, egyedül a homályos söntésben, egy vízt l szortyogó gázlámpa világításában sokáig ültek, nézték egymást, majd szótlanul és sokat ettek, kolbászt, sajtot, és almabort ittak hozzá. Egyedül voltak, a gazda hátul motozott a söntésben, a nyerges felgombolta mellényét és ingét, s egy keblére akasztott viaszosvászon zacskóból nyolcvan márkát szedett el , egyenként megnyálazva átszámolta a bankjegyeket, s átadta fiának a gondos intéssel, hogy takarékoskodjon, s ne engedje, hogy a nagyvárosi zsiványok becsapják. Majd meghatott krákogással még öt márkát adott neki apróban. Ez volt utolsó beszélgetésük. Ottó cip jébe rejtette a pénzt, aztán lassan, minden utca sarkán kérdez sködve, gyalog kimentek az állomáshoz, egy otthoni keresked jóvoltából eligazodtak a pályatestek között, s a vörhenyes világítású csarnokban sokáig álltak még a negyedik osztályú vasúti kocsi el tt, Ottó bámészan s az apa elsötétült arccal nézte a tolakodó embercsoportokat, míg a vonatkísér figyelmeztetésére végre beszállott. Akkor fia vállára veregetett egyszer, aztán még egyszer, s közben a csizmáját nézte. Így váltak el, egyetlen szó nélkül. Az induló vonatból még egyszer kitolta az apa kalaptalan fejét, intett a fiának, mintha beszélne, de a nagy lármában, a g zcsövek sistergése, lánccsikorgás s a búcsúzók kiáltásai közt Ottó nem értett semmit. S ahhoz, hogy utánafusson, már kés volt. Az apa két évvel kés bb, a nagy háború els hónapjaiban, meghalt, anélkül, hogy Ottót látta volna, aki csak a temetésre ért le, s néhány nap alatt rendezte a hagyaték apró ügyét-baját; akkor tudta meg, a végrendeletb l, mi néhány év el tt a helybeli közjegyz el tt készült, s amit a halott nyakán találtak a papírpénz és értékpapírok között, hogy a n , akivel különben senki nem tör dött az apa életében sem a háznál, s akit Ottó ugyan anyjának ismert, de soha gyermeki vagy akárcsak barátságos érzései sem voltak iránta, idegen személy, kire a nyerges csak csekély járadékot hagyott; különben minden, a kamatokkal tisztesen felnövekedett nagyapai örökség is, a fiára szállt. A m helyt eladták, s Ottó huszonnégyezer márka készpénzzel tért vissza Berlinbe, hol rögtön megvásárolta egykori gazdájának egy mészárosfiókját a Schlesischer-Bahnhof közelében, egy elég rosszhír utca egyik nagy bérházában, hol az üzlet mellett kétszoba-konyhás lakást is bérelhetett. De alig bútorozta be magát, mikor a berendezést s az üzletnyitást követ napokban már meg is kapta a behívó parancsot id közben mozgósított
ezredéhez. Így hagyott ott mindent, az üzletet bezárták, s leutazott a gyárvárosba, ahonnan néhány napos kiképzés után levitték a szerb frontra. A nyomozás, mely el életére is aprólékos gonddal terjedt ki, az államügyész határozott kívánságára megállapította, hogy Ottó ebben a két esztend ben, a háború kitöréséig, berlini tartózkodása alatt normális szexuális életet élt. Szerelmi ügyletei nem sokszor igényeltek mást, mint a nagyváros sötét utcáin gyelg hivatásos papn k olcsó jótékonyságát, kik között már ekkor jól ismert, s ereje és szépsége következtében dédelgetett gavallér volt, s akadt sok tanú, elvirult és meglep en jó memóriájú utcai szépségek, kik emlékeztek rá, és bizonyítani tudták, hogy Ottóval sokszor töltöttek együtt ebben az id ben bizalmas órákat, de nem tudtak semmi meglep t vagy szokatlant mesélni róla; nem ismerték különös vágyait, és sohasem követelt a n kt l semmit, ami beteges hajlamokra engedett volna következtetni. A porosz államügyész, ki fontosságot tulajdoníthatott ennek a kérdésnek, több ilyen n t hallgatott ki részletesen arra, hogy nem tartozott-e Ottó a "korbácsolók" közé, nem óhajtotta-e ütlegelni ket "els vérig", s más ilyen kérdéseket intézett hozzájuk, amikre a n k, kiknél hamis szégyenérzetr l szó sem lehetett, kivétel nélkül tagadó választ adtak. Inkább nagyon egészséges, lehet leg húsos, kövér hölgyeket választott barátn iül, kikkel rendszertelenül, de mindig sok örömmel és intenzitással közlekedett. Nem vallhatott egyebet róla a néhány cselédleány sem, kik ebben az id ben Ottó önzetlen, személyes barátn i közé tartoztak s az egyik, ki gyermeket kapott t le, bizonyos meghatottsággal beszélhetett csak a nagylelk ségr l, amivel Ottó a gyermek járadékát szabályozta. De a mészárosmester egy távoli rokona is, egy már nem egészen fiatal varrón , ki a City egy nagy áruházának m helyében dolgozott, s a család féltitkos közvetítése mellett félig-meddig már jegyben járt Ottóval, és mint kiderült, viszonya is volt vele, azt állította, hogy a férfi, ha csapodár természet is, de mindig jellemes és barátságos volt vele szemben. Ezek a vallomások, hangsúlyoznunk kell, mind a két esztend re, a háború el tt Berlinben leélt id re vonatkoztak csak; mert kés bb, a forradalmi hónapokból s az azt követ békeévb l már egymásnak ellentmondó, zavaros és tudatlan tanúk léptek fel, kik, ha bizonytalanul is, de más értelemben vallottak. Ez a különválasztás Ottó életének két periódusa között, melyeket a háború szelt széjjel, fontos lehetett az államügyésznek, de minden kutatás Ottó el életében csak enyhít adatokat hozott napvilágra. Ismer sei és kollégái ebb l az id b l nem tudtak rendkívüli dolgokra visszaemlékezni. Mestere vallomása szerint jó munkás volt, pontos és megbízható. Az államügyész kérdéseire elmondta ez az ember, hogy soha er szakos tüneteket nem vett észre legényén, ami a mészárosok között, kik általában meglehet sen rabiátus emberek, ritkaság. Itt, az egyik esküdt kérdésére, a tárgyalás során kitértek a mészárosmesterség pszichikai rugóira is, s a mester bizonyos
vonakodás után elmondta, hogy gyakorta el forduló szenvedély a vágóknál az utálatos virtuskodás, amit a nagy vágóházak rendelkezései különben szigorral, de hasztalanul tiltanak, az ún. "véráldomás", ami nem másból áll, mint hogy a frissen leölt marha párolgó vérét néhány nagy korttyal fölisszák, még az állat rángatódzó testéb l szívják magukba az undorító ned t, abban a régi és hagyományos hitben, hogy az növeli testi és f ként szexuális erejüket. A tárgyalóterem idegenked moraja mellett az államügyész faggatni kezdte a mestert, ki növekv derültség közepette vallotta be, hogy régebben maga is elkövetett ilyesmit, de most már, el rehaladott éveiben nem érzi többé szükségét. De Ottó, folytatta, minden ugratás és biztatás dacára sem volt kapható soha erre. Különben is csak a legjobbat mondhatja róla, becsületes volt és türelmes s a két évben, míg nála lakott, s a három legényével egy szobában aludt, soha nem akadt baj vele. Ezek a megállapítások csak növelték a z rzavart, amit a homályos eset körül egészen eloszlatni sohasem sikerült. maga az els hónapokban semmi változást nem vett észre két élete között, különösen, mert a küls rugók is, melyeknek engedelmeskedett, ugyanazok maradtak. A háborút belülr l fogta föl, s minden, a környezet, a hang, az élet tempója és formája hozzájárultak a megnyugtató tudathoz, hogy a rendszer megy tovább s benne és vele, s talán csak térbeli eltolódásról lehet szó a sorsa körül. A rendszer most kitágult, kibontotta és csapkodta gépies, óriási vasszárnyait egy irtózatos hangár végtelen kupolája alatt, tehát a békés termelés dimenzióin messze túl, az egész földön megmutatkozott. Ezt nem fogta föl egészen, de ahol találkozott vele, természetesnek találta. Mindazok a hatalmak, amiket élete els pillanatától abszolútnak és kikerülhetetlennek megismert és elismert, az állam, az isten kegyelméb l való államf , a vallás, a haza, ami hozzá hasonló és rendeltetés egyedek szövetségéb l állott egymás védelmére és a mások b rére, fogalmi s távoli csillogása arcukról elvetették most a maszkot, közelebb léptek, s érthet bbek, parancsaikban és követeléseikben foghatóbbak lettek; az ideák, a bár betanult, de életének mégis egyetlen ideái most testet öltöttek és összefogtak egyetlen nagy parancs kiabálására, ami ellen öntudatában egy rezzenés sem tiltakozott.Természetes emberi állapotnak érezte, hogy tömegben, amihez vér és nyelv szerint tartozott, egy es s mez n fekszik másfél méter mélyen a föld alatt, ás vagy lapátol, s id nként fegyveréb l lövéseket ad le a ködös táj felé. A menetelésben, a fegyvertöltésben, az állásban és a pihenésben, a föladatokban és kivitelükben a rendszer régi tempója élt tovább, csak felfokozva, óriásiabban, gépiesebben és követel bben. B séges ideje volt ilyenekre gondolni, mert az els hónapok diadalmas el renyomulásában ezredének a hátvéd szerepe jutott, heteken át mozdulatlanul feküdtek egy sorszámmal megjelölt névtelen és ismeretlen pontján a földnek, s mögöttük a hegyek és el ttük az erd k mind sorszám voltak csak, amiken k átkeltek vagy pihentek. Az életr l személyes tudata nem volt, s ezért a halálról sem: nem
tudta, hogy él, s így sohasem gondolhatott arra, hogy meg is halhat. Ilyen gondjai nem akadtak. Ezenfelül az a körülmény, hogy mozgatták t, vitték, országokon át, és letették valahol, ruházták és etették, s t szórakoztatták, és cserébe semmi mást nem követeltek, mint hogy ne forduljon fel, csak éppen legyen, különös megelégedettséggel töltötte el. A gépek ütemes zakatolását, ami a rendszer régi s agyába és vérébe fölszívódott ritmusa volt, most fölváltották, nem, továbbcsinálták hangosabb s öntudatosabb ütemben a harci eszközök, amiknek fokozott lármájához csak a fülének kellett hozzászoknia - az értelmének, ami ezt a lármát ismerte és elfogadta, nem. Nagyon sokan voltak, és mind egyformák, s hogy a szürke zubbonyokban lépdel testek régebben milyen célokkal éltek, nem kérdezte most senki; s amit talán sokan emberi degradálásnak érezhettek, ezt a nivellálását a sorsoknak, föltétlen és megbékít demokráciának fogta föl, lelkesít egyformaságnak, s ha a zsidó ügyvédre nézett, akivel néhány hete test test mellett együtt feküdtek az árok tócsájában, nem tudott visszafojtani egy elégedett, kissé büszke mosolyt: itt mindenki vakondok volt a föld alatt; némelyik próbált még cvikkert hordani vagy könyvet olvasni, de estefelé mindenki tetvészkedett. Az sz vastag sárral dagasztotta be az utakat, s a köd heteken át néhány tépett barázdát hagyott meg csak a tájból, öt lépés térben az arcuk el tt. Az ágyúzás perg t zbe fejl dött át, s most napokig odaragadtak tárnákban a földhöz, mint a férgek. A tisztek a gránátbiztos dekungokban* cigarettáztak, idegesen másztak az árkokon át, büntettek, vagy kutyaengesztel barátsággal bátorítottak. Hogy mir l van szó, még sokáig nem tudta. Egyszer módjukban volt felfejl dni a mez n, néhány száz lépést rohantak el re a ködben, kétszer elsütötte a fegyverét, a gépfegyver kattogott el tte a homályban. Néhány perc múltán egy új árokban ültek, amiben sár, piszok, szennyes tárgyak között szerb hullák feküdtek. A hullákat kidobták maguk elé a szántóra, éjjel elföldelték, az új árokban berendezkedtek, s másnap reggel megtudták, hogy gy ztek. Ezt senki nem értette, de a tisztek bort és szivart osztottak szét, s este meleg ételt kaptak. Mikor beszélgettek az eseményr l, néhányan megjegyezték, hogy halálveszedelemben voltak mindannyian. S mert valahogy ez eddig senkinek eszébe nem jutott, a megjegyzést általános csodálkozással és elképedéssel fogadták. Ottó különösen meglep dött, mert a halálveszedelemb l sem az adott pillanatokban, sem el bb nem érzett semmit. Jólesett rohannia a hosszú, tétlen veszteglés után néhány métert, s a roham után fölfrissülve és megkönnyebbülten ült újra az árokban. Ilyenkor sokszor látott egy képet, ami maradó benyomással vés dött emlékébe, a teret a kaszárnya el tt, hol induláskor föleskették az ezredet; az ablakokban díszes és virágos közönség ült, k vadonatúj ruhákban álltak négyszögben a téren, hol egy emelvényr l a tábori lelkész intézett lelkesít beszédet hozzájuk, s megáldotta a zász-
* dekung (ném.): fedezék lót. A díszes ornátusú lelkész a halálról beszélt, ami a katona életének megdics ülése - ezt nagyon szépen mondta el, s Ottó teljesen megértette t, nem ugyan a halált, de valami díszes, fölemel és magasztos alkalmat, ami el ször életében lehet séget nyújt neki, hogy kiemelkedjen a szürke standardból, s közel kerüljön a hatalmasakhoz, vagy legalább azok érdekl désére méltó lehessen egyszer. S ezt a lelkész mondta, s a tábornokok állottak körben, fekete ruhás urak és el kel hölgyek, a zene szólt, s mindebben az ünnepeltetésben neki is része volt; éppen ezek a hatalmak, ezek a dönthetetlen tekintélyek, az egyház és a föllebbvalók ünnepelték t, a senkit és semmit, már életében elképzelhet , gondolta kellemes megrendüléssel, mit fognak majd csinálni, ha miattuk, érettök meghalok... s egy ablakból virágot dobtak reá. Ez életének legfényl bb perce volt. Hogy néhány hét múlva a tisztek, akik ezekben a napokban maguk is elfogódott barátsággal kerülgették a legénységet, már kutyakorbáccsal jártak, ennek a szükségességét hamarosan felismerte és méltányolta; egy gyülevész népséget, amiben bátortalan, s t gyáva emberek, kényes hivatalnokok, vaskalapos tanárok s másféle úri fajta is ver dött össze, kik néhány órai menetelés után már leveg ért tátogtak, s a perg t z ideje alatt viaszos sárga arccal, üveges szemekkel bámultak maguk elé - ilyen és hasonló embereket csak kegyetlen szigorral, könyörtelen fegyelmezéssel lehetett megfelel önuralomra segíteni, s ezt a könyörtelen fegyelmet a tisztek fáradságot nem ismer buzgalommal ápolták is. És így ment minden, kattogó és jóles rendben; míg egy délután, október vége felé lehetett, rohamra kaptak parancsot. A táj fölött irtózatos, nedves, ködös csönd ült. Néha varjak szálltak át az árok fölött, hallani lehetett szárnyalásuk, s tompa, vijjogó károgásukat a ködben. A parancsot fél órával indulás el tt kapták. Hangtalan rendben állottak föl az árok során, kilométerhosszat ezt csinálta most minden ember a föld alatt, meghúzta hasán a szíjakat, megvizsgálta fegyverét, töltényt rakott be, s fölszegezte a szuronyt. Az utóbbi mozdulatot Ottó különleges, aprólékos gonddal végezte el. De munka közben szinte és nagy csodálkozással vette észre, hogy a keze reszket. Ezen módfelett meglep dött. Nem érzett semmit, s tudatában, ami kikapcsoltan s üresen hevert benne, egy gondolat szikrája sem fénylett. S a keze mégis reszketett. Most megkísérelt gondolkozni, mert másféle tünetek is jelentkeztek hirtelen, valami görcsszer szorulás facsarta meg a hasát, s szaporán, aprókat kellett nyelnie. Rendszeresen és nyugodtan akarta összeszedni az okokat: most rohamra megyek, gondolta, itt szemben feküsznek a szerbek, azokat kell
kipusztítani az állásaikból. Ugyanekkor eszébe jutott, amit már napok óta suttogtak, hogy az ellenség is rohamra készül, s valószín leg egyszerre indulnak majd egymás felé, és szuronytusára kerül majd sor. Sok gyöngédséggel nézte a szuronyt, ami zsírosan, a vadonatúj acélholmik kékes árnyalatával fénylett. Olyan volt, mint egy vágókés. Ilyen késekkel kellett felvágni a barmok hasát. Mikor ez eszébe jutott, tompán, félhangosan felnyögött. A világképben az összefüggés föllángolt el tte mint egy robbanás. Én mészáros vagyok - gondolta, dadogva a hirtelen fölismerést l -, a szomszédom is mészáros, mind mészárosok vagyunk, s a barmoknak föl kell vágni késsel a hasát. Mészáros kés - has... - a vonal primitív és egyszer volt. Élete ebben a pillanatban nyert értelmet. Fölvágni a barmok hasát, gondolta lelkesedve, mindenkinek a hasát fölvágni a... itt megakadt... a hazáért. Kés bb kijavította magát: és a császárért. De a hasában facsart a szorítás, és a keze még mindig reszketett. nem félt, ezt tudta, de a hasa félt, egészen külön t le, gyáván és görcsökben vonaglott. S a kezei is féltek. Az egész olyan, iparkodott megnyugtatni magát, mintha hajnalban bemennék a vágóba. A barmok jönnek, s én letaglózom ket. Nem történhet semmi bajom. Ezt a "nem történhet semmi bajom"-ot, ezt kés bb, a roham közben is, de akkor már hangos ordítással mondta magának. El z leg halálos csöndben figyeltek, is, társai is, a táj is. Az ágyúzás már délben elhallgatott. Gyorsan sötétedett. Akinek órája volt, azt nézte. Mikor a mutató a tizenkett höz ért, messze el ttük, a kígyóárok vége felé magnéziumos fény rakéta vágta föl magát a homályba. Ebben a pillanatban gyenge morajlás, emberordítás indult az árokban, mit rögtön követett a gépfegyver kattogása, míg az ordítás mindenki torkához elért, s Ottó egy hurrát hallott a torkából el buggyanni, idegenül, mintha nem is kiáltaná. Akkor már kint álltak a sáros, agyagos földön, körülötte bukdácsoló alakok szaladtak guggolva el re, a köd vastagon ragadt kezein és ruháján, a sárban ügyetlenül lépett súlyos bakancsaival, s fels testét el rehúzta a fegyver. Szaladni akart, de lábai nem engedelmeskedtek, néhány ügyetlen lépést tehetett csak és megtorpant. Ez a mozdulat, ez a megállása a lábaknak, a testnek, ez a meggyökeresedése a fizikumnak ismer s volt neki: így torpantak meg a marhák, melyeket vágásra hajtottak, a bokszok ajtajai el tt... De akkor puskatussal gerincbe vágták, hátranézett, egy rmester zilált arcát bámulta egy pillanatig, csodálattal, mintha tükörbe nézne. Erre futni kezdett. A ködben nem láthatott mást, csak el renyújtott kezeit és a gépfegyvert. Most már az egész mez ordított, a gépek, a láthatatlan emberek, a köd is ordított és lábai alatt a nehéz föld. S egyszerre egész teste ordítani kezdett. A ritmus megint a kezeiben volt, ahogy a barmot ölni kell, már helyesen fogta a szuronyt, lendületre és döfésre alkalmasan, a régi lendülettel. Ez a lendület vitte. A köd megs r södött, magva lett, ebbe a magba beleszúrt. A kés puhán szaladt, aztán elnehezedett, valami húzta a földre a fegyvert s utána t, egy meleg testre esett, és
két kéz hadonászva zubbonyába kapott. Így feküdtek egymáson, test a testen; szakállas idegen arcot látott, két csukott szemet. Egy id múlva tántorogva felállott. A bajonettet kihúzta a testb l, szórakozottan nézte, s aztán, talán hogy letisztítsa, beleszúrta a földbe. Mikor visszahúzta, fölszakított a földb l egy darabot, s véres és sáros volt a kés. Akkor futott tovább. * V. helységbe, aminek rövid, sok mássalhangzós szerb neve mint valami szenvedélyes dühkitörés csengett, hajnalban vonultak be, s a hírre, hogy a városkában franktir rök* pusztítanak, kik az el futárokra a zsalus ablakok mögül lövéseket adtak le, a tisztek szabad prédára adtak engedélyt, s bizalmasan kiszivárgott az a hír is, hogy foglyokra nincsen szükség. Ennek az instrukciónak megfelel en, indulás el tt néhányan felt zték a bajonettet. Ottó is. Ekkor már híres volt róla, hogy kézitusában verhetetlen. De amit V-ben m velt - ugyan itt nem éppen fegyveres ellenfelekkel, csak elvadult és gyámoltalanul jajveszékel parasztokkal akadt dolguk -, arról legendákat beszéltek, s legteljesebb mértékben kivívta följebbvalói elismerését. A V.-i bevonulás után káplárrá léptették el , és felterjesztették a vaskeresztre. De a véletlen úgy hozta magával, hogy a kitüntetést, amivel akkor még sz kösen bántak, csak kés bb kapja meg, másfél év után, a Marne mellett, mikor már rmesteri rangban harcolt, s ezredén túl a környez csapatszárnyakban is jól ismert legény volt, nem annyira magasabb értelemben vett katonai képességei miatt, ha szabad magunkat egyáltalán így kifejezni, hanem könyörtelen készsége következtében, aminek a Marne-nál, s azel tt, a belga városokban, hová gy ztesen bevonultak, hírhedt hasznát tudta venni; halálraítélt falvak gyökeresebb és alaposabb "átdolgozásához" kevesen értettek úgy, mint . Így jutott mégis a kitüntetéshez, a háború második évében, különösen szerencsés körülmények között. Ez eseményekben gazdag háborús életének egyik jelent s epizódja után * franktir r (fr.): idegen megszállók ellen harcoló francia szabadcsapat tagja történt; egy flamand tanyán, hol néhány paraszt eleséget dugott el a rekviráló idegen katonák el l, s gyermekeiket és asszonyaikat egy pincébe rejtették, hová, mikor a büntet expedíció Ottó vezetésével keresni kezdte ket, maguk is bezárkóztak. A pince vasajtaját Ottó kézigránáttal nyitotta fel, s a bombázás ideje alatt a föld alatti helyiségb l olyan fülsiketít állati vonítás, gyerek- és asszonyhangok eszel s b gése s férfiak rekedt hadarása csapódott fel, hogy az épületet körülálló különítmény tagjai meghökkent arcokkal tudták csak hallgatni a huszonöt-harminc emberi hangnak e pokoli, minden fegyelmezett hangskálából kivetk zött sikolyait. Mikor a vasajtó felpattant, s Ottó három társával belépett az üregbe, az ordítás egy pillanatig er södött még, aztán egyre szakadozottabb és
szórványosabb, gyöngébb s végre egészen halk lett, egy gyereksírás maradt csak vissza bel le, ami vékonyan vitte az el z hangok szólamát tovább, s aztán az is megsz nt. Kés bb, mikor Ottó újra megjelent a tanya udvarán, a pincében tökéletes volt a csend. Ezt követ en felterjesztették másodszor is a vaskeresztre. Hetekig nem jött válasz. Míg egy napon, mikor állásuk új csapatmozdulatok következtében mélyen eltolódott a front mögé, a tisztek izgatott és ünnepélyes sürgöl déssel kezdték rendezni a századokat, a régi s elfelejtett kaszárnya-el írások megint életbe léptek, gombokat pucoltak, cip t f ztek, s délutánra szabályos kockákban állott föl az ezred, hosszú id n át mozdulatlan várakozással; a zászlós, a dobos, a kürtös elhelyezkedtek a századok el tt, a tisztek tornisztereib l* el kerültek a fehér keszty k s a monoklik. Úgy álltak ott, egy erd mentében a fölvájt mez n, mint a kaszárnyaudvaron nagy gálanapokon. S amikor a távolban, az országút kanyarulatánál, négy gépkocsi t nt fel, két fekete elöl s nyomában két óriási szürke, félhangos vezényszavak kattogtak végig a századon, s a csapatok cövekbe merevedtek. A zászlók meghajoltak, a dob pergett. A két fekete autó begurult a tisztásra, porköpenyes generálisok szállottak ki, az ezredes, két id sebb r* torniszter (cseh): katonai hátizsák nagy, egy kapitány futólépésben indultak az érkez k elé, s feszes, katonás állásban tisztelegve üdvözölték ket. Majd az érkezettek is sorfalat alkottak, s így várták a rögtön nyomukat követ két másik autót, az els b l tisztek ugrottak ki, és siet s mozdulattal feltárták az utolsó, vagonszer en nagy túraautó ajtaját. Egy szárnysegéd karjánál fogva segített kilépni egy alacsony termet , hegyes poroszsisakos, szürke tábornoki köpenybe öltözött embert, s most percekig tisztelg t fújtak a kürtösök. Az egész csoport elindult a tisztáson, elöl a szürke köpenyes, kissé meghajlott járású tiszt, nyomában a négy vezérkari adjutáns, leghátul az ezredes és kísér i. Szótlanul és sebesen léptek el a csapatok mozdulatlan arcéle el tt, az emberke egyik hátrarejtett karját id nként el vonta köpenye alól, s az egyes századok tisztjeinek hangtalan üdvözlését fogadva szalutált. Kés bb fölállottak a tisztás közepén. Az rnagyok egyike, a vezérkari tisztek intésére, egy fehér lapról néhány tucat nevet olvasott fel, köztük Ottóét is, s az így kijelöltek tisztjeik utasítására a front elé léptek, ahol továbbra is szoborszer "vigyázz"-ban várakoztak. A kistermet ember elindult feléjük, mellette szárnysegédje egy bársonyládikával, amit aranykoronás monogram ékített. Ett l a szárnysegédt l vette át az érmeket, gyakorlott és feszes mozdulattal t zte a kijelöltek mellére, s néhány szót intézett hozzájuk. Mikor Ottó a sorban közeledni látta, talán két ember lehetett még el tte, csak er feszítéssel tudott legy zni egy egész testében induló reszketést. Behunyta
a szemét, majd fölnyitotta, s az emberke most el tte állt. De a képmáshoz, amit róla ismert, ez az arc, ami fél méter távolban rémlett most szeme el tt, csak kevéssé hasonlított. A bajuszviselet ismer s volt ugyan, de az arc ráncos, öregemberes, apró és keszeg vonásokkal; a szemek idegesen hunyorítottak. Könny levendulaszag áradt a jelenségb l, s lakkcsizmái és vörös nadrágja villogtak. Egy kéz nyúlt feléje, egy szürke keszty s kéz, s a mellén babrált egy pillanatig. Aztán érezte, hogy ez a kéz könnyedén, kétszer a vállát érinti. A jelenség a vállára veregetett. Vékony és fakó hangot hallott, ami ezt mondta: "Jól csináltad a dolgodat, fiam." A dobok veszekedetten peregtek, a zászlók derékszögben hajoltak, s a kürtös kifújta a lelkét. Ottó körül lassan forgott a táj. A jelenség már odébb járt, de a levendulafelh még itt úszott nyomában. És most, hogy megtörtént, s elismerték a mesterségét, nyilvánosan, hallatlan nyomatékkal, s olyan valaki ismerte el, kinek a véleménye nem t rt ellentmondást, alázattal nézett a földre, s eltelt hálás odaadással a nagy jutalmazó iránt. Éjszakánként látta az ideges szemeket, s hallotta a fakó hangot, ami feléje kiáltja: "Jól csináltad a dolgodat, fiam" - én, mondogatta, a mészáros, jól csináltam a dolgomat. Értek hozzá. A háborút mint változatlanul kit n katona, két könny sebesüléssel harcolta végig. A felbomló front els forradalmi csapataival tért vissza Berlinbe. Ott minden segítette, hogy a régi egzisztencia fölvételét, minek föladataira, gondjaira és örömeire csak mint homályos és jelentéktelen árnyékéletre tudott visszagondolni, kibúvókkal és ürügyekkel elodázhassa. Számadással nem tartozott bár senkinek, s régi ismer sei tunya örvendezéssel ha fogadták is, amennyire az id k nehézsége engedte, hogy az emberek saját gondjaikon túl mások iránt is érezzenek valamit, de az egykori kapocs elpattant, s nem is iparkodott újra összeigazítani. Berlin akkor hónapokon át üres kezekkel és bomlott lüktetéssel futott, a gépekben meglazultak a srófok, emberek feküdtek az utcán és bámulták az eget, kik néhány hónap el tt a fegyelem korbácsa nélkül el sem tudták volna képzelni az életüket. Ottó, mint olyan sokan, kik visszajöttek, idegen világot talált, amiben bizalmatlanul kereste a helyét, ismer söket, kik megöregedtek vagy gyanakvó és kapzsi szomjúsággal vetették magukat az új áramlatba, s a csorda mindenestül éhesen legelte a romok közül kiütköz új életet. Egészen új szavak kerültek forgalomba, amiket mindenki, egyik dühvel, a másik lelkesedve kiabált, s valami rendszertelen és szervezetlen formában folytatódott a háború még egy ideig az utcákon, hol torlaszok mögül l tték egymást fegyelmezetlen csapatok, házakat ostromoltak, hadisarcot vetettek ki a bankokra és keresked kre, majd a másik oldalon pincében végezték ki foglyaikat - az egész z rzavaros csetepaté, amit forradalomnak neveztek, az szemében jelentéktelen, utolsó hullámverése volt csak a nagy viharnak, s az egésznek nem tulajdonított különösebb
jelent séget. Ebben az id ben régi lakásában tanyázott, s naphosszat nem mozdult ki onnan, és nem eresztett be senkit, amit annál is könnyebben tehetett meg, mert a bizonytalan id kben csak kevesen keresték föl. A lakás, miben a négy év el tt frissen vásárolt s akkortól nem használt bútorok teljes árvaságban kallódtak és porosodtak távolléte alatt, sz k és dohos leveg jével mellére feküdt, a félhomályos szobában döng léptekkel járkált föl és alá, idegenül és sötéten nézett meg egy bútordarabot, s a sivár lomok, az eseménytelenség, ezek a zsibáruk, amik félbemaradt, régi életére emlékeztették, ingerl en hatottak reá; mintha egy más ember otthonában élne, amivel neki nincs is semmi közössége, ezt érezte. Egészen új szemekkel nézte a márványlapos, olcsó mosdót, az ágyat, a szekrényt - ezekhez a tárgyakhoz éveken át nem volt semmi köze, nem aludt ágyban és nem mosakodott mosdóban, amennyiben egyáltalán tisztálkodott - most ruhástól hevert az ágyon, vagy leült a mosdó elé, s ujját elgondolkozva húzta végig a porlepett fed lapon - bet ket irkált, jeleket és figurákat -, nem tudta, mi van benne, unalom, düh, elégedetlenség, fáradtság - és emberek után nem kívánkozott. A vízvezeték nem m ködött azokban a napokban, s a villanyos fény sem gyulladt föl - gyertyaláng mellett ült, könyökölt az asztalon, és nézett maga elé. Az üzlethelyiség fel l, melynek leeresztett red nyeit megdöngették néha az arrajárók, tompa ágyúzás sz r dött be a sötét utcákról. Ha arra gondolt, mit kezdjen most magával, törni és rombolni indult kedve, de nem tudta, kire haragudjon. Elvonult el tte régi élete, egyforma, eseménytelen hónapok és évek - s ez most már mindig így legyen, ebben a néhány sötét lyukban élje le a hátralev id t, vásárlókat szolgáljon ki délel tt, délután szaladjon az üzlet után, s estére talán n süljön meg, egy unott és alázatos n személlyel kösse össze napjait, akit elébe hoznak tálcán? Ez itt súlyos és érzékeny pontja volt mérlegelésének - az asszonyoktól elszokott a háború alatt, s most, mikor újra módjában volt válogatnia közöttük, csak ki kellett mennie az utcára, félt és bizonytalan volt. Egy férfiúi bátortalanság, amit a kénytelen megtartóztatásban eltöltött hosszú hónapok váltottak ki nála s egy beteges hajlam, ami elaludt serdül kora óta, s a fronton újra föléledt benne, hozzájárultak ehhez az idegenkedéshez, bizonyos pillanatokban irtózattá fokozódó vonakodáshoz, amivel most az asszonyokra gondolt. Nem bízott magában. A fronton sok különös dolgot látott és élt meg, órákat, mikor a tisztek a barátságnál is közelebbi kapcsolatba léptek a legénység közül egyesekkel - ez nem undorította, de nem is érdekelte. Ám a n kt l félt. Mi történt velem, te isten? - rágta magát. Lassan utána kellett mennie, hogy fölnyissa az üzletet. De mindenben nehézkes volt és kedvetlen. A bankban feküdt még pénze, nem sok és nem kevés, elég t kének arra, hogy az üzletet elkezdhesse, de arra is, hogy néhány hónapot munka nélkül
heverhessen át. Közben az utcákat megtisztították a barikádoktól, s azt lehetett hinni, a normális élet tért vissza, a béke és blokádnélküliség. Ekkor szabaddá tették a lisztet, zsírt és húst, s a nagy konjunktúra elkezd dött. Volt mestere felkereste, és iparkodott rábeszélni egy üzletre, amihez t ke kellett, s amivel egészen rövid id alatt sok pénzt lehetett keresni. De Ottó érdekl dés nélkül hallgatta. nem akar pénzt keresni, mondta végre vontatottan, t hagyják békében ezekkel a dolgokkal, neki nem kell semmi az ilyen vacak munkából, az egész vircsaft nem érdekli t. Bolond beszéd, korholta a mester, a pénz nem érdekelné? Most itt az id , a régi kopók kénytelenek behunyni szemüket, a fegyelem meglazult mindenfelé, a mérleget nem vizsgálják grammra, mint régen, egy-pár kék cédulával el lehet intézni az új embereknél sokat, és ismer valakit, aki tud szerb disznókra behozatali engedélyt szerezni, bizalmasan... Ottó vérvörös fejjel csapott az asztalra, ez az, ordította, a fegyelem meglazult, minden kutya azt teheti, amit akar, de majd visszajönnek még, akik rendet csinálnak, s azokra vár! A mester türelmesen hallgatott, míg kitombolja magát, s összehúzott félszemmel, ravaszul csucsorított szájjal leste, hogy szóhoz jusson. Így is jó, folytatta, talán igaza is van Ottónak, ha többre becsüli a nyugodt és lassú üzletet, ami állandó, bár a pénznek nincsen szaga, különösen most nincsen, mikor mindenki mással van elfoglalva. Persze, most fel fogja nyitni az üzletét, azt helyesen is teszi, de egyedül vezetni bajos lesz, valakinek a kasszában is kell ülni, a kuncsaftok körmére is vigyázni, és sok asszonydolog akad másképpen is a házban, az csak természetes, hogy Ottó most ebben az irányban tapogat, vagy talán biztosra is megy már valahol? Mert , a mester, tudna éppen ezt illet en Ottó részére valamit, a régi barátság hozta hozzá. Itt a beszélgetés bizalmas és tréfás formában folytatódhatott volna, ha Ottó minden eszmecserének végét nem veti a goromba leintéssel, hogy esze ágában sincsen az üzletet fölnyitni, és az asszony-cupringolással* hagyják t nyugton, tudja legjobban, mit szándékszik és hogyan. A látogatót, ki kész tervvel jöhetett, megsértette és elkedvetlenítette ez a hang, s néhány hiábavalóan megismételt célzás után vállát vonogatta, s eltávozott a vállvereget tanáccsal, hogy verje ki az ostobaságot a fejéb l, a hosszú távollét alatt, úgy látszik, elcsavarták a gondolkodását, s aztán, ha kialudta magát, jöjjön át egy jó szóra, s rendbehoznak mindent. Ottó dünnyögve maradt egyedül, érezte a mester szavainak igazságát, ahhoz kevés kedve volt, hogy pénze fogytán más ember szolgájának, legénynek álljon valahová, pedig hamarosan cselekednie kellett különben, mert a néhány heti veszte* cupringolás (ném.): helyfoglalás, munkaközvetítés gelés er sen megfogyasztotta már maradék pénzét. De nem tudta elszánni magát semmi biztatóra. Kiszámította, hogy ez a pénz még
négy, ha óvatosan él, öt hónapra elégséges neki, s berendezkedett arra, hogy ebben az id ben semmit sem csinál. Mondogatta magának, hogy vár valamire. A nappalokat el gyelegte a Schlesischer-Bahnhof környékének sikátoraiban, s lassan ismert figurája lett néhány utcának és lokálnak, ahol nem tör dtek vele, s nem is tudták, hol és hová könyveljék el. De akkor sok ilyen sétáló járt az utcákon, s minden keresztbe ment, az utcák érdekes életet éltek. Éjjel a pincében ült, egy pohár bouillon-leves* vagy sör mellett, s mert nem volt sz kmarkú, és nem sajnált egy tábla snapszot, ha fölszólították ilyesmire, hamarosan társaság alakult körülötte ezeken a tanyákon, pálinkabarátságokat kötött, s meghatározhatatlan jelleg emberek csapkodtak a vállára, ha esténként megjelent. Így került lassan megint n i társaságba is, új barátai az asztalhoz ültették n ismer seiket, kik id nként bejöttek a pincébe az utcáról, fölmelegedni, pihenni, beszámoltak az üzleti eredményr l barátjuknak, vagy a segítségüket kérték, s a csinos és kövér mészárost, aki jómódú ember hírében állott, s lakása is volt, nem egy vágy keringte körül; de Ottó, csak általa ismert és mélyen elhallgatott okokból, hideg maradt. Lassan megismerkedett az éjszaka társadalmával, ahol senki nem akart semmit, és egyszerre lesett mindent, mindenki sétált és hevert, s ez a környezet beleillett a kedvébe és életmódjába most, csak közöttük tudta igazán jól érezni magát. Itt hálás hallgatósága rekrutálódott néhány snapsz fejében új cimboráiból, kik elismeréssel nyugtázták kalandjainak elbeszélését, s soha nem kérette magát, szemmel látható élvezettel adta el h stetteit, s igazolásul el rángatta néha a vas-keresztet - a körülmények, ahogyan és akit l kapta, áhítatra késztették persze a legszájasabb hallgatóságot is. Egy napon kedvet kapott úgy öltözködni, ahogy ezt az utca megkívánta, ing helyett csíkos, nyakban b kivágású trikót * bouillon-leves (fr.): er leves húzott, gallér helyett kend t csavart nyaka köré, s katonafövegét fölcserélte egy lapos civil sapkával, ami egyszerre új bélyeget nyomott egész megjelenésére. A küls változást párhuzamosan követték új szokások, a város fölszabadult izgatottsága hozzáért és elkapta, s szaladt lépést tartani vele. Akkor mindenki kártyázott Berlinben, a játék rülete kicipelte józan polgárszobákból a bútorokat, háziasszonyok kártyáztak a kosztpénzzel, s a föld alatti világban sok elégedettséget keltett a hír, hogy egy híres államügyész is behódolt a szenvedélynek, s egy éjszakai klubban milliókat nyert és vesztett heteken át baccara-játékon. Ottó megismerkedett a színes lapokkal, s valami örökölt parasztóvatosság rizte ugyan, hogy erején felül soha ne merészkedjen, de különben áhítatos és szorgalmas látogatója volt a föld alatti verekedéseknek, hol egzisztenciák gurultak magasba és mélybe, s ahonnan mindig ki tudta halászni a maga apró halait. Ez mind néhány hónap leforgása alatt történt vele, az utca
megfogta, er sebben, mint maga is hitte. Egy ilyen éjszaka régi pajtásával találkozott, egy vágólegénnyel, ki künn dolgozott a nagytelepen, s a viszontlátás örömére átcehhelték az éjszakát. Hajnalban a legény, kinek munkába kellett mennie, felszólította Ottót, hogy tartson vele, hátha kedvet kap megint a régi mesterséghez, vagy talán már nem is ért hozzá? Ottó vele ment. Künn a telepen már állott a munka, s a hajnali elfoglaltságban régi barátai csak néhány siet s szót válthattak vele. Ottó lassan és urasan sétált a vágóházak el tt, nézte a lázas munkában izzadó embereket, s határozott elégültséget érzett fölényes és kényelmes életmódja elgondolása fölött a krajcáros tevékenység láttán; szájasan felelgetett, ha megkérdezték, mivel keresi most a kenyerét - van neki mib l élnie, fecsegte, nem is marhavágással, s majd csinál hamarosan valamit, ami kirántja a vízb l, s egész életére elkergeti feje fel l a gondokat. Ezt persze a leveg be beszélte, és nem gondolt maga sem mellette semmit. De hogy a többiek nemigen ügyeltek reá, mentek a dolguk után, s hamar egyedül maradt, rosszkedve kerekedett, ellenségesen sétált az ismer s csarnokokon át, és többször visszatért a vágók háza elé. Az egyik bokszban éppen juhokat vágtak. Az elfelejtett hangok és szokások, a munka régi tempója növelték rosszkedvét, s az er s és átható vérszag orrát facsarta, idegenül és terhesen, csaknem undort érzett egy id múltán. Hogy lehet juhokat vágni? dohogott magában mérgesen -, micsoda unalmas, oktalan élet az ilyen, nap nap mellett barmot, juhot vágni? S nem értette, hogy telhetett ilyen silány munkában kedve valamikor. A háború, t n dött kés bb, az persze más volt. De az egész valahogy messze mögötte feküdt, s a rágondolás fölizgatta és szomorú türelmetlenséggel töltötte el. A vágóházi látogatást követ napokon nyugtalan volt, naphosszat otthon feküdt, ivott és hánykolódott az ágyán, s csak este indult el körútjára, ami négy-öt tanyán át vezetett, hogy valamelyik kártyabarlangban fejez djön be. Egy ilyen éjszaka után, mikor nála lév pénzéb l kifosztották, s a sok er s és mérgez italtól nehéz és csömörös fejjel járkált még másnap is, valami józanodás és tisztánlátó kedv szállotta meg - kisikáltatta a szobáját, egy asszonnyal meleg ebédet f zetett, amit otthon fogyasztott el, s felöltötte régi ruháit, miket meglelt a láda alján. Fészkel dve ült odahaza, s id nként hangosan káromkodott. Elégedetlen volt önmagával, s nem tudott számot adni, hol és mikor csinálta a hibát? De alapjában avval sem volt tisztában, csakugyan hiba történt-e nála, vagy pedig rendben van az élete úgy, ahogy van, és ma csak egy rossz napja akadt? Ilyen tépel dések között merült föl az az ötlete, hogy leutazik szül városába, körülnéz, s esetleg magával hoz onnan valamit. Ez a terv annyira megnyerte tetszését, hogy habozás nélkül lecsukta lakását, és a pályaudvarra indult, ahonnan, mint homályosan emlékezett, óránként mentek és jöttek vonatok a közeli város vonalain. Csak mikor már a vasúti kocsiban ült, sok megkönnyebbüléssel és gyerekes örömmel a sikerült és mindent megoldó gondolat fölött,
kezdett el tépel dni, hogy tulajdonképpen mit keressen ott, kihez forduljon, és mit kérjen? - apja régi üzlete már évek óta idegen kézen volt, a lakást és a hozzá tartozó berendezést is eladták, s az új tulajdonost jóformán alig ismerte, csak a vételnél kerültek össze egyszer. Hosszas és nyugtalan t n dés után végre eszébe jutott, hogy egy ládája fekszik még a padláson, amit a temetés utáni napokban vitetett fel, hasznavehetetlen holmival teli, és úgy hagyta ott, hogy majd egyszer visszajön érte. A város elváltozott, megfiatalodott arccal fogadta. Mindenfelé új épületekkel s egészen idegen arcokkal találkozott. Egypár ismer s kereskedés volt csak a régi még. Nadrágzsebekbe süllyesztett kézzel, az újonnan tanult flangérozó járással kószált az utcákon át, homlokba húzott sapkával, s aki így látta, nem kapott róla kellemes benyomást. Ez lehetett az érzése a nyergesnek is, aki sz kszavú bemutatkozását kezdetben értetlenül fogadta, majd lassan ismergetni kezdte a jövevényt, de akkor is tartózkodó, majdnem elutasító maradt. Kérdésére, hogy mi hozta ide, Ottó, aki növekv ingerültséggel érezte a közönyt és ellenszenvet, amivel szül városa fogadta, követel és hányaveti hangon felelte, hogy neki itt még járandósága van, bizonyos értékek, amiket itt letétben hagyott, abban a hitben, hogy jó helyen maradnak, s nem csavarogni jár erre, hanem a dolgait követeli, ha ugyan egyáltalán megvannak még. Ezzel a hanggal persze elrontott mindent. A nyerges felfortyant, s egy inast felszalajtott a padlásra a láda után, amit aztán odalökött Ottónak az ajtó elé, s a továbbiakban hegyeset köpött, és dühösen mormogva valamit visszament az üzletbe, rábízva a jövevényre, hogy csináljon most már a holmijával, amit tud. A ládában természetesen csak moly és egérrágta, hasznavehetetlen ruhadarabok akadtak, néhány kalendárium, amiket Ottó a könyvek iránt érzett múlhatatlan idegenkedéssel lökött félre, egy vekkeróra, egy zsebkés s más ilyen fölösleges és értéktelen házi holmi. A zsebkést és a vekkert magához vette, s egy utolsó mozdulattal a láda fenekén, valami hideg üveget érintett, amit el rángatott a ruhák közül, s egy poros és törött üveg , keretezett képet pillantott meg, egy ismer s képet, ami visszahozta egész gyermekkorát: ott lógott a bejárattal szemben a tiszta szobában, a feszület fölött. Kabátjával letisztogatta az üvegr l a port, s növekv gyöngédséggel és kedvteléssel tartotta és forgatta maga el tt az ábrázolatot, a kék és piros színekben tartott olcsó nyomású uniformist, a jól ismert arcot, ami, most látta csak, mennyire különbözött az igazitól... Rövid keresés után meglelte a feszületet is, s az így visszaszerzett kincsekkel gyorsan elment egy közeli korcsmába, hol megtisztogatta és újságpapirosba csomagolta ket, s egész id alatt megbékélt és örömteljes hangulatban volt. Egy éjszakai vonattal visszautazott Berlinbe, s a képet s a feszületet még az éjszaka fölszögelte lakásában az ket megillet helyre, szemben az ajtóval, hogy a belép tekintete mindjárt rájuk essen szakasztott úgy, ahogy az már apja életében is a házirendhez
tartozott. De megmutatkozott, hogy míg a különben eredménytelen és lehangoló kirándulással szerzett kép egyrészr l valami erkölcsi tartalmat adott a lakásnak, otthonára emlékeztette, s különben is kellemes és emelkedett gondolatkör szemlél désekre adott alkalmat, máskülönben zavaróan és terhesen nyúlt bele az életébe. Ez a kép volt az egyetlen kényszer most életében, minek szemlélésénél megmozdult lelkiismerete, s türelmetlen és elégedetlen volt önmagával. A képmás személyével akkor sokat és kimerít en foglalkoztak az újságok, a közönség is, és Ottó az ilyen hírek hallatára összeszorult ököllel, tehetetlen szemrehányással illette önmagát, bámulta a képet, hangtalanul fogadkozott, hogy nem t ri a gyalázatot tovább, s valami homályos szándék motoszkált benne, hogy tennie kellene valamit a képmásért, vagy ha már nem az érdekében, úgy szellemében legalább, valami neki tetsz cselekedetet vinni végbe, amire megbólintaná a fejét, s a vállára veregetne, s hallaná a fakó hangot s a dicséretet. Így élt bele a télbe, tétlenül, s egyre er sebb kábítószerekkel, míg a pénze lassacskán az utolsó részletekig elszivárgott. * Akkor már kezdték a társaságában beszélni róla, hogy beszámíthatatlan; mindenesetre valaki, akivel ujjat húzni nem jó, mert nem lehet soha tudni, micsoda milyen visszhangot kelt benne. S ezért is, meg pénztelenségét szimatolva, elhúzódtak t le; de ez csak annyiban érintette és ingerelte, hogy a hitelét is fogyni látta. Különben egyedül és magának élt; s néha napokig látni sem lehetett a lebujaiban, ahol evett és gyakran aludt is. Mártával egy novemberi napon ismerkedett meg a Bülow utcai földalatti vasút árkádjai alatt; mikor már minden pénze elfogyott, s dideregve kószált és keresett valakit, aki megvendégelné egy italra. Azt állította, hogy a leány szólította meg. Ez az állítása nemcsak a leány mestersége miatt, hanem azért is valószín volt, mert a leány ebben az id ben, mint ezt kés bb barátn i vallották, egyedül állott és a szükséges barát nélkül; nem volt "oltalmazója", az utcai mesterségben kisegít társa, aki vigyáz reá, megóvja zsarolás, kihasználás és támadások ellen, s akit a leány e szolgálatokért szerelemmel és készpénzzel fizet meg. Így megállta a helyét a feltevés, hogy Márta oltalmazót keresett Ottóban, aki nemcsak a szükséges, uniformisszer küls utcai megjelenéssel rendelkezett, de különben is jókép , er teljes ember benyomását keltette, kit a lányok közül sokan szívesen vallottak volna gavallérjuknak. Ottó az els megszólításra szokásához híven goromba elutasítással felelt. De mikor a lány értésére adta, hogy van valami pénze, s szívesen látja vendégül éjszakára a kávéházban, rövid megállapodás után vele ment. Azon az éjszakán s még kés bb néhányszor együtt látták ket a "jószív Sof rhöz" címzett éjjeli kávéházban, s a belvárosban is ilyen helyeken. A lány fiatal volt még és csinos, s gyakran volt pénze, amit nem sajnált Ottótól. Azt, hogy másféle kapcsolat
nincsen közöttük, persze nem sejtette senki. Az éjszakai társadalom, pontosan számon tartva tagjainak sok apró ügyét, hamar elkönyvelte ket együvé tartozóknak, s mindenki rendben találta, hogy a küls leg is összeill pár találkozott. Csak a rend rség éjjeli ügynökei jegyezték fel, hogy a "mészáros", kit tiltott kártyajátékok körül ismertek meg, belépett a fizetett "oltalmazók" sorába - ami önmagában véve egyébként nem volt még ok semmilyen beavatkozásra. k ketten elég jól megértették egymást, s t Ottó meg is kedvelte a lányt, aki tudott mulatságos és kellemes lenni, sok szórakoztató részlettel tudta el adni kalandjait, s egy üres és nyomorult élet minden vonzódásával kapaszkodott a férfiba. Hogy ebben a vonzódásban mennyi része volt a hiúságnak - mert a lány az els sz kszavú elutasítás után nem pendítette meg többé az együttélést -, s a férfi érthetetlen hidegsége fölött érzett megbántódásnak, azon Ottó sohasem gondolkozott. De t rte maga mellett Mártát, s minden nagyobb összekoccanás nélkül éltek, ha nem is meghitt barátságban. Ez már heteken át tartott, míg egy estefelé megjelent a lány Ottó lakásán. Erre a férfi soha nem adott neki engedélyt, s t az is merészség volt Márta részér l, hogy kiszimatolta idegeneknél a címét. Ezért, s különben is álmából felzavarva s rossz hangulatban, gorombaságokkal fogadta; míg a lány egy százast nem helyezett, minden más magyarázat helyett, az asztalára. A százas akkor már ritka pénz volt Ottó életében, s így hamar megsz nt szitkozódni, barátságosabb lett, s t fölszólította a leányt, hogy estére maradjon nála. Márta csak erre várt, s rögtön fölolvadt. Mikor meggyújtották a lámpát, Ottó elégedetten látta, hogy nincsen az arca kifestve, tehát a látogatás egyedül neki szólt. Kiderült az is, hogy a lány számított a meghívásra, és ételt hozott magával és kávét, amit gyorsan kipakolt és felterített az asztalon. Közben szünet nélkül mesélt egy kalandos históriát, ami el z éjszaka esett meg vele s egy külföldi úrral, ki részegségében váratlanul nagy összeget hagyott nála. Ottó mindezt komolyan meghallgatta, s elvette a pénzt. Aznap éjszaka a lány nála aludt. Márta, megtudva a férfi tartózkodásának igazi okát, jó tanácsokkal szolgált tapasztalataiból és vigasztalta. Mikor a leány elaludt, Ottó még sokáig virrasztott mellette, majd fölkelt az ágyból, meggyújtotta a lámpát, s a takarót félrevonva a testr l, sokáig nézte a szunnyadó n t. Esztendeje el ször látott meztelen n i testet. Kés bb sétált a szobában, a fejét rázta, és félhangosan beszélt. Éjfélkor felköltötte a leányt, gorombán és durván, s megparancsolta neki, hogy takarodjon haza. Mikor az álmából kivert leány ellenkezett, kirántotta az ágyból, ölébe lökte a diderg nek ruháit, s féktelen dühvel ordított reá; aztán nagy felindulásban ment el hazulról, s nyitva hagyta maga után a lakás ajtaját. Márta várt egy ideig, hogy visszajön-e, kés bb lassan felöltözött
és elment. Másnap este újra megjelent a lakásban, de a férfi közben még nem járt otthon; az ajtó nyitva állott, az ágy vetetlen. A leány rendbe hozott mindent, várt egy órát, majd elindult s kereste Ottót mindenfelé, kávéházakban és pincékben, amerre találni vélte. Ám csak harmadnap éjjel lelte meg újra, a lakásban, hol közben már többször kereste, de Ottó a két éjszakán nem aludt otthon. Barátságos volt hozzá és udvarias. Ezen az estén hozott vacsorát és megvendégelte Mártát, s kérdéseire elmondta, hogy a két napon állást keresett; de elküldték, s a jöv hétre biztatták, amikor talán lesz üresedés. Nagyon nyugodt volt és kedves a leányhoz, aki kissé meghökkent a szokatlan fordulaton, hogy a férfi munkát keres, de szótlanul beletör dött. Vacsora után kávét f ztek, az asztalnál ültek, s Ottó beszélt. Meglep en beszédes kedvében volt, s a leány odaadással hallgatta, míg beszélgetés közben az arca rángatózni kezdett, s rákiáltott a leányra: - Menj el! - Minek - kérdezte Márta és nevetett. Ottó hallgatott. Kés bb azt állította, hogy akkor még nem tudott semmit; de egy pillanatban irtózattal vette észre, hogy a kezében mozog valami. Ezt nem tudta pontosabban meghatározni. Kés bb jobbkedv lett, és mindenfélér l beszélt. Az apjáról, s hogy is nyerges lehetett volna, a mészároséletr l. Mikor háborús élményei elbeszélésébe kezdett, akadozott, s többször t n dve, mintha megbotlana gondolatmenete valamin, ami állandóan közbetolakszik, elhallgatott és a leányra nézett. - A szerb fronton is voltam - mondta aztán folyékonyan. - Így feküdtek az állásaink. Nézd. - A körmével rajzolt az asztalon. A leány el rehajtotta a fejét, és figyelmesen követte mozdulatait, "c, c"-kel és helyesl bólogatással. - Itt fekszünk mi - magyarázta vontatottan Ottó. - Ott szemben feküsznek a kutya szerbek. - Elgondolkozott. - Akkor délután - s fölemelte a kezét és figyelmesen nézte jön a parancs, hogy készüljünk rohamra. Mi készülünk. Én fölt zöm a bajonettemet. - A bajonett egy hosszú kés. Olyan, mint - ez. A kenyérvágó kés után nyúlt, fölemelte, játszott vele. A lány nem vette le kezeir l a szemét. - ...és elindulunk - beszélte kés bb tovább. - Futok a sárban, s egyszerre hallom, jön a szerb velem szemben... akkor fölemelem a szuronyt... így... A leány felugrott. De Ottó mosolyog, a szeme a távolba néz, át a leányon, s idegen csillogás benne. A leány hátrál a fal felé karika-szemekkel, s Ottó emeli a kést, és valakinek beszél. - ...akkor fogom a bajonettet... és beledöföm... így... Az ordítást hallja és mosolyog. A kés elnehezedik a kezében, valami húzza lefelé, utánahajol, nézi az idegen arcot. Elengedi a kést, s a test a földre zuhan. Ottó mozdulatlanul áll mellette. Majd a fejét csóválja, és végigmegy a szobán. Hosszan, mélyen
lélegzik. Folyton a testet nézi, s a torz vigyor könnyebb lesz, az arc feszültsége enyhül: a szemek komolyak és értelmesek. Gyorsan elvonja tekintetét a tárgyakon. Aztán peregni hallja a dobot. És egy ropogó melódiát, amit a kürtös fújt. Tekintete a képet keresi. Alázatosan és figyelemmel néz föl. Az orra, a szeme, a füle, az érzékei eltelnek könny levendulaszaggal. Így áll még sokáig, és várja, hogy egy kéz kétszer megérintse a vállát. A vádirat hét, így és ilyen módon eltüntetett n meggyilkolását rótta terhére, általában két hónapos id közökben, megfontolt és körülményes rafinériával, különösen, ami az áldozatok tetemeinek eltüntetését illeti, amiket egyes tagokban, újságpapirosban cipelt és dobált a Spree-be. A pszichiáteri vizsgálat el nyösen végz dött reá nézve. A tettet minden egyes esetben habozás nélkül, s t öntudatosan beismerte, míg az államügyész kérdésére, hogy b nösnek érzi-e magát, nagy és szinte elcsodálkozással tagadó választ adott. A szenzációsnak ígérkez f tárgyaláson, amelyen a sajtó, a pszichiátriai társulatok s a büntet jog el kel reprezentánsai jelentek meg, a fényes és nagyszámú laikus közönségen kívül, az elnök megnyitójában csak azt jelenthette be, hogy a vádlott elmúlt éjszaka önként egy magasabb bíróság ítél széke elé állott: börtönében egy óvatlan pillanatban fölakasztotta magát. A tárgyalás költségeit a kincstár terhére írták.
ESZTER HAGYATÉKA I. Nem tudom, mit tartogat még számomra az Isten? De miel tt meghalok, le akarom írni a nap történetét, mikor Lajos utolszor járt nálam és kirabolt. Három esztendeje halogatom e följegyzést. Most úgy érzem, mintha egy hang, amely ellen nem tudok védekezni, sürgetne, írjam le e nap történetét - s mindent, amit tudok Lajosról -, mert ez a kötelességem, s már nincs sok id m. Az ilyen hang félreérthetetlen. Ezért engedelmeskedem, Isten nevében. Már nem vagyok fiatal, egészséges sem vagyok, s nemsokára meg kell halnom. Félek még a haláltól?... A vasárnap, mikor Lajos utoljára járt itt nálunk, kigyógyított a halálfélelemb l is. Talán az id , amely nem kegyelmezett, talán az emlék, amely csaknem oly kegyetlen, mint az id , talán valamilyen különös
kegyelem, amely, hitem tanítása szerint, néha a méltatlanok és dacosak része is, talán, egyszer en, a tapasztalás és öregség okozza, hogy nyugodtan nézek a halál elé. Az élet oly csodálatosan megajándékozott, és oly tökéletesen kirabolt..: mit várhatok még? Meg kell halnom, mert ez a törvény, s mert teljesítettem kötelességem. Tudom, nagy szó ez, s most kissé megijedtem, mikor leírva látom. G gös szó, amelyért helyt kell állni, valamikor, valaki el tt. Milyen sokáig tartott, amíg felismertem kötelességem, s milyen ellenkezve, igen, sikoltozva és kétségbeesett tiltakozással engedelmeskedtem. Akkor éreztem el ször, hogy a halál lehet megváltás, akkor tudtam meg, hogy a halál feloldás és béke. Csak az élet harc és gyalázat. Milyen különös volt ez a harc! Ki parancsolta, miért nem lehetett kitérni el le? Mindent elkövettem, hogy elszökjek el le. De az ellenség utánam jött. Most már tudom, hogy nem tehetett másként; kötve vagyunk ellenségeinkhez, s k sem menekülhetnek el lünk. II. Ha szinte akarok lenni - mi más értelme lehet még ez írásnak? -, meg kell vallanom, hogy életemben és cselekedeteimben nyomát sem lelem annak a bibliai haragnak, indulatnak, igen, még a határozottságnak és keménységnek sem, mely idegenek el tt jellemezte Lajossal és sorsommal szemben sokszor hangoztatott nézeteimet. "Kötelességem teljesíteni" - milyen kemény és színpadias szó! Az ember él... s aztán egy napon észreveszi, hogy "teljesítette" vagy "nem teljesítette" kötelességét. Kezdem hinni, hogy azok a végzetes, nagy elhatározások, melyek megszabják életünk jellegzetes sorsvonalát, sokkal kevésbé öntudatosak, mint kés bb a visszapillantás, emlékezés óráiban hisszük. Én akkor már húsz éve nem láttam Lajost, s azt hittem, vértezve vagyok az emlék ellen. Aztán egy napon megkaptam táviratát, mely olyan volt, mint egy operaszöveg, pontosan olyan színpadias, veszedelmesen gyermekes és hazug, mint minden, amit Lajos húsz év el tt s még régebben nekem és másoknak írt és mondott... Olyan kinyilatkozásszer , sokat ígér , sejtelmes s átlátszóan hazug, hazug! - kimentem Nunuhoz a kertbe, kezemben a távirattal, megálltam a tornácon, és hangosan mondtam. - Lajos visszajön! Nem tudom, milyen lehetett e pillanatban hangom. Valószín leg nem sikongtam a boldogságtól. Úgy beszélhettem, mint az alvajáró, akit felébresztettek. Húsz évig tartott ez a holdkóros alvajárás. Húsz évig jártam valahol a meredély szélén, egyenletesen, nyugodtan és mosolyogva. Most felébredtem és megláttam a valóságot. De már nem szédültem többé. A valóságban, az élet, mint a halál valóságában, van valami megnyugtató. Nunu a rózsákat kötözte. Úgy nézett fel reám, alulról, a mélyb l, a rózsák közül, pislogva a napban, öregen és nyugodtan:
- Hát persze - mondta. Tovább kötözött. Ezt kérdezte még: - Mikor jön? - Holnap - feleltem. - Jó - mondta. - Majd elcsukom az ezüstöt. Nevetni kezdtem. De Nunu komoly maradt. Kés bb leült mellém a k padra, elolvasta a táviratot. "Gépkocsival érkezünk" - írta Lajos. E többesb l következtettük, hogy a gyermekeket is magával hozza. "Öten leszünk" - táviratozta még. Nunu csirkékre gondolt, a tejre, a habra. Ki lehet a másik kett ? - t n dtünk. "Estig maradunk" - jelentette még a távirat, s aztán valamilyen fellengz s szópocsékolás következett, szavak, melyekkel Lajos soha nem tudott takarékoskodni, akkor sem, ha táviratozott. "Öt személy - mondta Nunu -, délel tt érkeznek, estig maradnak." Öreg, vértelen szája hangtalanul mozgott, számolt, összeadott. Az ebéd, a vacsora költségeit számolta. Aztán ezt mondta: - Tudtam, hogy még egyszer visszajön. Már nem mer egyedül jönni! Segítséget hoz, a gyerekeket, idegeneket. De itt már nincs semmi. Ültünk a kertben és néztük egymást. Nunu azt hiszi, mindent tud rólam. Talán csakugyan tudja az igazat, azt a végs , egyszer igazságot, melyet annyi ronggyal kend zünk az életben. Kissé sértett mindig Nunu "mindentudása". De oly jó volt hozzám, s oly szárazon, okosan volt jó! Végül mindig megadtam magam neki. Abban a láthatatlan, nyirkos ködben, mely életemet elborította az utolsó években, Nunu volt a lámpás, valamilyen szelíd, gyönge fény, amelynek sugarához igazodni lehetett. Tudtam, hogy nem következtet most sem olyan veszélyes és félelmes lehet ségekre, mint én, tudtam, hogy tréfál, mikor a távirat tartalmának hallatára els szava az ezüstnek szól, melyet el kell csukni, mert Lajos érkezik.Túlzás, gondoltam, Nunu gúnyolódik. S ugyanakkor tudtam, hogy Nunu végül, utolsó pillanatban, csakugyan elcsukja majd az ezüstöt, s még kés bb, mikor már nincs szó semmiféle ezüstr l, mikor az egészr l lesz szó, amelyet nem lehet rejtegetni, Nunu itt lesz valahol a közelemben, kulcsaival, fekete ünnepl jében, ráncosan, hallgatagon és pislogó óvatossággal. S ugyanakkor tudtam azt is, hogy e pillanatban már senki emberfia nem segíthet rajtam, Nunu sem. De mindezt hiába "tudtam"; s egyszerre jókedv lettem, mint akit nem fenyeget semmiféle veszély. Emlékszem, tréfálkoztam Nunuval. Ültünk a kertben, hallgattuk az szi ittassággal dongó darazsakat, s csendesen, sokáig beszéltünk Lajosról, a gyermekekr l,Vilmáról, halott n véremr l. A ház el tt ültünk, az ablak alatt, amelynek zsalui mögött régen, huszonöt év el tt meghalt mama. A hársakkal szemközt ültünk, apa méhesével szemben; de a méhes már üres volt. Nunu nem szeretett pepecselni a kaptárokkal, s egy napon eladtuk mind a tizennyolc méhcsaládot. Szeptember volt, szelíd és langyos napok. Abban az ismer s biztonságban ültünk, amely kissé a hajótörés s kissé a vágytalan boldogság biztonsága. Ugyan, gondoltam, mit is vihet még el innen Lajos?... Az ezüstöt? Nevetséges gyanúsítás, mit ér az a pár
horpadt ezüstkanál? Aztán kiszámítottam, hogy Lajos már elmúlt ötvenéves. Azon a nyáron múlt ötvenhárom. Ezüstkanalakkal alig lehet már segíteni rajta; s ha ilyesmi segíthet még, vigye. Nunu is hasonlókat gondolhatott. Aztán sóhajtott, felállt, bement a házba, a tornác küszöbér l mondta: - Ne maradj sokáig kettesben vele. Hívd el ebédre Lacit, Endre bácsit, Tibort, egészen úgy, mint más vasárnapon, mikor együtt vagytok és bolondoztok a szellemekkel. Endrét l mindig félt Lajos; azt hiszem, még tartozik is neki valamivel. Kinek is nem tartozik? - kérdezte és nevetni kezdett. - Elfeledték - mondtam; s én is nevettem. Már védtem. Mit is tehettem? volt az egyetlen ember életemben, akit szerettem. A távirat, mely a vészhírt vagy örömhírt hozta, szombat déltájban érkezett. A délutánra és az éjszakára, mely Lajos érkezését megel zte, homályosan emlékezem csak. Nem, Nununak igaza volt, már nem féltem Lajostól. Félni lehet valakit l, akit szeretünk vagy gy lölünk, aki nagyon jó vagy nagyon kegyetlen, vagy céltudatosan aljas volt hozzánk. De Lajos nem volt hozzám soha gonosz; igaz, jó sem volt, abban az értelemben, ahogy az iskolakönyvekben a jóságot értelmezik. Aljas volt? Soha nem éreztem annak. Igaz, hazudott; úgy hazudott, ahogy a szél süvölt, valamilyen természetes er vel és jókedvvel. Hihetetlen színesen tudott hazudni. Nekem például azt hazudta, hogy szeret, csak engem szeret. Aztán elvette húgomat, Vilmát. De kés bb észrevettem, hogy mindezt nem tervelte ki, ármány, agyafúrt szándék, gonosz értelem nem vezették soha Lajost. Azt mondta, engem szeret - s ma sem kételkedem szavaiban -, csak éppen elvette Vilmát, talán, mert csinosabb volt, vagy mert éppen aznap keleti szél fújt, vagy mert Vilma úgy akarta; soha nem mondta meg, miért. III. Aznap éjjel, mikor hazavártuk Lajost - tudtam, utoljára az életben -, sokáig nem aludtam el, emléktárgyakat rakosgattam, készültem a látogatásra, s elalvás el tt Lajos régi leveleit olvastam. Ma is babonásan hiszem - s e régi levelek olvasása közben különös, meggy z er vel éreztem megint e sejtelmet -, hogy Lajosban valamilyen er forrás rejt zött, mint a nagy hegységekben azok az apró folyamok, amelyek át- és átjárják a hegyet, s céltalanul és nyom nélkül vesznek el a barlangok mélységeiben. Ezt az er t nem használta, irányította senki. Most, mikor kísérteties látogatásának el estéjén leveleit olvastam, elcsodálkoztam e céltalan er buzgásán. Minden levélben olyan er vel szólt hozzám, er vel, mellyel nemcsak egy embert - hozzá még egy érzelmes n t! -, hanem embercsoportokat, talán tömegeket is meg lehetett volna mozgatni. Mondanivalója e levelekben nem volt különösen "mély", írói készséget sem éreztem soha e
fogalmazásokban, jelz i hanyagok és irálya pongyola - de a mód, ahogy megszólalt minden sor írásában, félreérthetetlenül annyira az övé volt, csak az övé! Mindig a valóságról írt, valamilyen elképzelt valóságról, amelyet éppen megismert és sürg sen tudatni akart velem. Soha nem írt érzelmeir l, még terveir l sem - leírta a várost, ahol éppen tartózkodik, olyan elevenít er vel, hogy a levél olvasója látta az utcákat, a szobát, ahol Lajos levelét írja, hallotta az emberek hangját, akik el tte való nap valami mulatságosat vagy okosat mondtak neki, felvázolta a nagyszabású tervet, mely éppen most foglalkoztatja eszméletét - mindez csodálatos valószer séggel kelt életre Lajos levelében. Csak éppen - s ezt a botfül olvasó is érezhette - mindez nem volt igaz, pontosabban valahol, valamiben másképp volt igaz, mint ahogy Lajos leírta s a város, melyet egy térképész h ségével ábrázolt a levélíró, nyilvánvalóan a Holdban létezett csak. Ezt a hazug valóságot aggályos gonddal elevenítette meg leveleiben. Ugyanígy rajzolt le embert, tájakat, komolyan és szakért gondossággal. Olvastam e leveleket, s elérzékenyültem. Talán, talán gyöngék voltunk hozzá, gondoltam. Éjfél felé meleg, heves szél járt a ház körül; felkeltem ágyamból, s becsuktam az ablaktáblákat. Ebben az éjféli órában, oly n i gyöngeséggel, melyet nem is akarok menteni, megálltam a nagy tükör el tt, mely még mama fésülköd asztala fölött villogott valamikor, s alaposan megnéztem magam. Tudtam, hogy még nem vagyok öreg. Az elmúlt húsz esztend , a sors különös, fanyar kedvezéséb l, kevés nyomot hagyott küls mön. Nem voltam soha rút, de nem voltam az a fajta szépség sem, amely vonzza a férfiakat; inkább csak tiszteletre és bátortalan epekedésre késztettem ket. Nem híztam el, hála a kerti munkának, vagy szervezetem sajátosságának: magas voltam, egyenes és arányos. Hajam az utolsó években kissé meg szült; de az sz hajszálak felt nés nélkül vegyültek abban a világos sz keségben, amely mindig is a legsajátosabb volt rajtam. Szemem és szájam körül már apró, nagyon finom ráncokat rajzolt az id ; kezem sem a régi többé, kissé eldurvult a házimunkában. Most mégis úgy néztem magam, mint egy n , aki szerelmesét várja. Ez a pillanat persze nevetséges volt; elmúltam negyvenöt éves, Lajos már régen mással élt, talán meg is n sült. Utolsó években egyáltalán nem hallottam többé fel le. Néha olvastam a lapokban nevét, egyszer valamilyen politikai botrányperrel kapcsolatban. Nem csodálkoztam volna, ha Lajos nevét egy napon - jó vagy rossz értelemben - szárnyára veszi a hír. De a botrány lármája hamarosan elcsitult; egyszer olvastam még, hogy párbajozott valahol, egy kaszárnya udvarán, a leveg be l tt, s nem sebesült meg! - s mindez oly csodálatosan illett hozzá, a párbaj s az is, hogy nem sebesült meg. Nem tudok arról sem, hogy valaha komolyan beteg lett volna. Más a sorsa, gondoltam. S visszafeküdtem az ágyba, leveleimmel, emlékeimmel, s elmulasztott ifjúságom fanyar öntudatával.
Hazudnék, ha azt vallanám itt, hogy különösen szerencsétlennek éreztem magam ez órában. Voltak évek, igen: húsz, huszonkét év el tt szerencsétlen voltam. De aztán megalvadt bennem az érzés, mint ahogy a sebben megalvad a vér. Az er , amely lekötözte bennem a fájdalom buzogását, ismeretlen volt számomra. Vannak sebek, melyeket nem "gyógyít az id ". Tudtam, hogy én sem gyógyultam meg. Csak néhány évvel a "válás" után - nagyon nehéz pontos szavakat találnom mindarra, ami Lajos és közöttem történt - az elviselhetetlen egyszerre természetesebb volt, egyszer bb. Már nem éreztem mindegyre szükségét, hogy segítségül hívjak valakit, nem kiabáltam rend rért, sem orvosért vagy papért. Valahogy éltem... Egy napon megint emberek gy ltek össze körülöttem, emberek, akik bizonygatták, hogy szükségük van reám. Aztán feleségül akartak, kétszer is; Tibor, aki valamivel fiatalabb, mint én vagyok s Endre, akit csak Nunu "bácsiz", pedig semmivel nem id sebb Lajosnál. E finnyás, balesetszer közjátékot valahogy elsimítottam. A kér k megmaradtak jó barátnak. Ez éjszakán arra is gondoltam, hogy az élet, csodálatos módon, irgalmasabb volt hozzám, mint valaha reméltem. IV. Éjfél után bejött szobámba Nunu. A mi házunkban még mindig nincs villany - mama nem t rte ezt a találmányt s kés bb, halála után, takarékosságból mindig halogattuk bevezetését -, s Nunu éjféli látogatásai éppen ezért mindig kissé színpadiasak. Most is úgy állott meg, kezében a pislogó ég vel, borzolt sz hajával, éjszakai lepelben, mint valamilyen éjféli tünemény. "Lady Macbeth - mondtam mosolyogva. - Jer közelebb, ülj ide." Tudtam, hogy ez éjszaka még benéz hozzám. Nunu a rokon, aki átvette az összes rokonok szerepkörét a házban. Harminc év el tt érkezett, abból a családi népvándorlásból, mely minden rokonság mondakörében kísért: az skorból érkezett, nagynénik és unokahúgok bonyolult törzsi szövevényéb l, látogatóra, néhány hétre. Aztán itt maradt, mert szükség volt reá. Még kés bb megint csak itt maradt, mert a családi rangsorban mindenki elhalt el le, s Nunu évtizedenként lassan el lépett, mint egy hivatalban, a szamárlétrán: egy napon elfoglalta nagymama helyét, beköltözött az emeleti szobába, és átvette az elhalt hatáskörét. Aztán meghalt mama, majd Vilma. Nunu egy napon észrevette, hogy már nem "helyettesít" senkit; észrevette, hogy a jövevény, a maradék, az igazi család. E bonyolult pályafutás sikere nem szállt soha fejébe. Nunu soha nem akart számomra "anya" lenni, s nem játszotta a családi nemt szerepét sem. Az évekkel mind sz kszavúbb lett, józan, oly kegyetlenül és szárazon józan, mintha az élet kalandjából már mindent megízlelt volna, s olyan tárgyszer en közömbös, mint egy bútordarab. Laci mondta egyszer, hogy Nunu már kissé politúros, mint egy régi diófa szekrény. Mindig egyformán öltözött, télen
és nyáron, valamilyen sima, fekete anyagból készült ruhába, amely nem volt selyem, de nem volt daróc sem, s mindig kissé ünnepiesen hatott, reám is, az idegenekre is. Az utolsó években már csak a legszükségesebb szavakat beszélte. Életér l nem mondott soha semmit. Tudtam, hogy részt kér minden gondomból, bánatomból; de szótlanul kért részt, s mikor aztán megszólalt, mintha már hónapok óta vitatkoztunk volna, hevesen és indulatosan, ugyanarról a tárgyról, s Nunu mintegy pontot tett egy rövid mondattal a hosszú vita után. Így mondta most, s leült ágyam szélére: - A gy r t megnézetted? Felültem az ágyban, halántékom dörzsöltem. Tudtam, mire gondol, tudtam azt is, hogy igaza van: soha nem beszéltünk err l, talán nem is mutattam neki soha a gy r t, s mégis tudtam, hogy megint igaza lesz, a gy r hamis, jól sejtettem. Ilyesmiben kísérteties volt Nunu. Mikor hallott a gy r r l? - t n dtem; de aztán elhárítottam a kérdést, mert egészen természetes, hogy Nunu mindenr l tudott, ami a házhoz, a családhoz, személyemhez és életemhez tartozott, mindenr l, ami a pincében, a padláson vagy halott n vérem életében rejt zött; s így tudott a gy r r l is. E gy r történetét már-már elfeledtem, mert kényelmetlen volt gondolni reá. Mikor Vilma meghalt, Lajos nekem adta ezt az ékszert, nagymama gy r jét. Ez a középnagy, platinába foglalt gyémánt volt a család egyetlen értéktárgya. Nem is értem, hogyan maradt meg birtokunkban - még apa is tisztelte a gy r t, babonás óvatossággal, apa, aki oly könny kézzel vált meg birtoktól, értéktárgytól. Mint a híres gyémántok a királyi családok birtokában, a Kohinoorok,* vagy efféle lajstromozott drágakövek, melyek gyakorlati értékesítése senkinek nem jut eszébe, s mind* Kohinoor (perzsa-.ang.): egy indiai eredet nagy gyémánt neve össze arra jók, hogy a dinasztia hivatalos ünnepnapjain fölragyogjanak egy el kel családtag ujján vagy homlokán, úgy riztük mi, négy nemzedéken át, a "gy r t". E k igazi értékét soha nem ismertem. Mindenesetre jelent sebb érték lehetett, ha nem is oly becses, mint a családi legenda tanította. Nagymamáról mamára szállt, anya halála után Vilma kapta. Mikor Vilma meghalt, Lajos, elérzékenyült és patetikus pillanatai egyikében reám tukmálta. Jól emlékezem a jelenetre. Vilmát délután temették. Mikor hazatértünk a temet b l, kimerülten lefeküdtem a sötét szobában egy díványra. Lajos belépett, talpig gyászban - oly gonddal öltözött gyászba, mint egy katona a parádéra, emlékezem, külön fekete kézel gombokat is csináltatott ez alkalomra -, s néhány komor szó kíséretében átnyújtotta a gy r t. Oly fáradt és zavart voltam, hogy nem is értettem pontosan szavait; szórakozottan néztem, amint leteszi a gy r t az asztalkára, mely a hever mellett állott, s ellenállás nélkül engedtem, hogy kés bb figyelmeztessen a gy r re, s felhúzza ujjamra. "A gy r téged
illet" - mondta nagyszer en, komoran. Kés bb észbe kaptam. A gy r Éváé, természetesen; a gy r elhalt n vérem leányáé, ez csak természetes. De Lajos különös élességgel kelt ki e felfogásom ellen. Az ilyen gy r , mondotta, nem értéktárgy, hanem jelkép, a családi rangsor jelképe. Anya és Vilma halála után tehát engem illet, a legid sebb leányt. Nem tudtam vitatkozni vele. Hallgattam és eltettem a gy r t. Természetesen pillanatig sem akartam megtartani ezt az értéktárgyat. Lelkiismeretem s a levél, melyet halálom esetére írtam - ott rzöm a gy r mellett, fehérnem s szekrényemben -, tanú reá, hogy a gy r t Éva számára riztem meg, s intézkedtem, kapja meg halálom után. Majd úgy határoztam, hogy elküldöm Vilma leányának, eljegyzésre vagy esküv re, ha egyszer férjhez megy. A levél, mely szegényes vagyontárgyaimról intézkedik, félreérthetetlenül Vilma árváit jelöli meg örökösül, azzal a kikötéssel, hogy a házat és kertet nem szabad eladniok, amíg Nunu él. (Valahogy úgy képzelem, Nunu még nagyon sokáig él - miért ne? Nincs semmi oka a halálra, ahogy nincs különösebb oka az életre sem! -, s engem mindenesetre túlél majd. Ez az érzés számomra kalandos és megnyugtató.) Eltettem a gy r t, mert nem akartam vitatkozni Lajossal, s mert úgy éreztem, ez a szerény értéktárgy, mely a mi viszonyaink között mégis segítségére lehet egyszer valakinek - azt hiszem, vételárából fedezni lehetne egy fiatal leány kelengyéjét -, jobb helyen lesz nálam, mint abban a rendetlenségben, mely Lajos körül oly természetes b séggel virult, mint a dudva a megfelel éghajlatban. Eladja, elkártyázza, gondoltam; s kissé meghatott, hogy nekem adta. S abban az órában - Istenem, adj er t, hogy szinte tudjak lenni! -, igen, abban az órában, mikor n vérem koporsóját a földbe eresztettük, csakugyan élt bennem a remény, hogy Lajos, a gyerekek, talán a magam életét is rendbe lehet még hozni. A gy r már nem számított sokat, az egészr l volt szó... Így tettem el a gy r t. Így hoztam el, kés bb, mikor elváltunk, s elrejtettem végrendeletem és emléktárgyaim között. S közben, az éveken át, mikor nem láttam Lajost, nem néztem meg soha a gy r t, tudtam az alvajáró biztonságával, tudtam, hogy a gy r hamis. "Tudtam", micsoda szó! Soha nem vettem kézbe a gy r t. Féltem t le. Féltem e tudattól, melyet soha nem öntöttem szavakba. Tudnom kellett, hogy minden, amit Lajos megérint, elveszti eredeti alkatát, elemeire bomlik, megváltozik, mint a régi varázslók görebeiben* a nemesfémek... Tudnom kellett, hogy Lajos embereket is meg tud hamisítani, nem csak egyszer köveket és fémeket. Tudnom kellett, hogy egy gy r nem rizheti meg nemes ártatlanságát Lajos kezei között; Vilma sokáig volt beteg, * göreb: vegyi folyamatok megfigyelésére és folyadékok párolására használt edény; oldalából nyíló hosszú szára, csöve lefelé hajlik (másik elnevezése: retorta)
nem tör dhetett a házi dolgokkal, Lajos felügyelet nélkül rendezkedett a házban, hozzájutott a gy r höz... e pillanatban, mikor Nunu kimondta, tudtam, hogy igaz. Lajos megcsalt a gy r vel, mint minden egyébbel. Felültem az ágyban, sápadt lehettem: - Te megnézetted? - Igen - mondta Nunu nyugodtan. - Egyszer, mikor nem voltál itthon, s rám bíztad a kulcsokat. Elvittem az ékszerészhez. A platinát is kicserélte. Valamilyen fehéres fémre cserélte ki a foglalatot, fémre, amely értéktelenebb, mint a platina. Fehérarany, így mondták. A követ is kicserélte. A gy r , így, ahogy évek óta rzöd, nem ér öt krajcárt. - Nem igaz - mondtam. Nunu vállat vont: - Ugyan, Eszter - mondta rosszallóan, szigorúan. Hallgattam, néztem a gyertya lángját. Persze, ha Nunu mondja, akkor igaz. S miért tagadom önmagam el tt, hogy mindig is sejtettem valami hasonlót, régen, a pillanattól, mikor Lajos átnyújtotta a gy r t, mindig gyanítottam, hogy hamis. Minden hamis lesz, amit megérint. S a lehelete, mint a pestis, gondoltam; s ökölbe szorult a kezem. Nem a gy r ért... mit számított már életemben egy vagy több ilyen gy r ? Minden hamis, amihez hozzáért, gondoltam. Aztán ezt gondoltam még, s ki is mondtam: - Lehet, hogy számításból adta? Félt, hátha keresik egyszer, a gyerekek vagy más... s mert a gy r már hamis volt, ideadta a másolatot, hadd keressék rajtam? S ha egyszer kiderül, hogy hamis, hadd vádoljanak engem?... Hangosan gondolkoztam, mint mindig is szoktam, Nunu társaságában. Ha valaki ismeri Lajost, az öreg Nunu aztán igazán ismeri, veséjét, minden gondolatát, azt is, amit nem is mer szintén elgondolni. Nunu mindig igazságos. Szelíden, szárazon mondta: - Nem tudom. Lehet. De ez már nagy aljasság lenne. Lajos nem ilyen számító. Lajos soha nem követett el b ntényt. Téged szeretett is. Nem hinném, hogy a gy r vel be akart volna rántani valamilyen piszkosságba. Csak éppen eladta, mert kellett a pénz; aztán nem volt bátorsága bevallani, hogy eladta. Hát megcsináltatta a másolatot. S az értéktelen gy r t odaadta neked... miért? Számításból? Aljasságból? Talán csak nagylelk akart lenni. A pillanat oly nagyszer volt: Vilma temetésér l érkeztek haza, s , Lajos, els mozdulatával átnyújtja neked a család egyetlen értéktárgyát. Mikor elmesélted a szép jelenetet, mindjárt gyanút fogtam. Ezért nézettem meg kés bb. Hamis. - Hamis - mondta szürkén, gépiesen. Aztán megkérdeztem: - Miért mondod csak most? Nunu elsimította homlokából az sz tincseket. - Nem kell mindent rögtön megmondani - mondta, csaknem kedvesen. - Kaptál te már elég rosszat Lajostól. Felkeltem az ágyból, a szekrényhez mentem, megkerestem a titkos
fiókban a gy r t. Nunu segített keresni az imbolygó gyertyafény mellett. Aztán a lánghoz tartottam a követ, és alaposan megnéztem. Nem értek a kövekhez. - Karcold meg vele a tükör üvegét - kérte Nunu. De a k nem vágta az üveget. Felhúztam a gy r t az ujjamra, néztem. A k hidegen, üres fénnyel csillogott.Tökéletes utánzat volt, mester csinálhatta. Egy ideig ültünk még az ágy szélén, bámultuk a gy r t. Aztán megcsókolt Nunu, sóhajtott és szótlanul elment. Sokáig ültem még így, nézegettem a hamis követ. Arra gondoltam, hogy még nem érkezett meg Lajos, s már elvett t lem valamit. Úgy látszik, nem tehet másként. Ez a törvény, az törvénye. Szörny törvény gondoltam; s dideregni kezdtem. Így aludtam el, libab rösen, a hamis gy r vel ujjamon, kábultan, mint aki sokáig szobaleveg ben élt, s egyszerre elszédül a reázúduló kegyetlen, er s leveg t l, a valóság szélcsapásától. V. A nap, amikor Lajos visszatért hozzánk, szeptember végi vasárnapra esett. Csodálatosan langyos, üvegszín nap volt; ökörnyál úszott a fák között, s a leveg oly páramentesen csillogott, oly tiszta, híg oldatként vonta be nemes zománcával a tárgyakat, mintha mindent, a láthatár jelenségeit, az eget is vízfestékes ecsettel húzták volna át. Korán reggel kimentem a kertbe, s vágtam három vázára való dáliát. Ez a mi kertünk nem túlságosan nagy, de teljesen körülállja a házat. Talán még nyolc óra sem lehetett. A nagy csendben, a harmatos kertben álltam, s hallottam, amint a tornácon beszélnek. Megismertem bátyám és Tibor hangját. Csendesen beszélgettek, s a reggeli némaságban minden szavuk tiszta csengéssel jutott el hozzám, mintha valamilyen láthatatlan hangszóró visszhangozta volna. Els pillanatokban szerettem volna közbeszólni, jelt adni, hogy hallom ket, nincsenek egyedül. De már az els , fojtott hangon el adott mondat, melyet meghallottam, kényszerített, hogy néma maradjak. Laci, a bátyám, ezt kérdezte: - Miért nem vetted el Esztert? - Mert nem jött hozzám - hangzott a válasz. Megismertem Tibor hangját, s megdobogott a szívem. Igen, ez volt ,Tibor, ez a csendes és nyugodt hang, ez a jóságos, kissé szomorú igazság, amely minden szavából kicsengett, ez a türelem és tárgyilagosság. Miért kérdez ilyesmit Laci? - gondoltam sért dötten, izgatottan. Bátyám kérdéseiben mindig van valami számon kér , t rhetetlenül bizalmas és támadó kicsengés. Laci nem t r titkot maga körül. De az emberek rzik titkukat. Más ember e kérdésre talán kitér válasszal felel, vagy tiltakozik e bizalmaskodás ellen. Tibor csendesen felelt, oly szakszer en és szintén, mintha valaki egy vonat menetrendje fel l érdekl dött volna.
- Miért nem ment hozzád? - hallottam bátyám támadó hangját. - Mert mást szeretett. - Kit? - hangzott a tompa, kegyetlen kérdés. - Lajost. Most elhallgattak. Gyufa sercent, valaki rágyújtott. A nagy csendben hallottam, amint Tibor elfújja a gyufa lángját. A kérdés, amelyre vártam, oly pontosan érkezett, mint a mennydörgés villám után. Megint Laci kérdezett. - Tudod, hogy ma idejön? - Tudom. - Mit akar itt? - Nem tudom. - Neked is tartozik pénzzel? - Hagyjuk ezt - mondta egy kedvetlen hang. - Régen volt. Már nem fontos. - Mert nekem tartozik - mondta Laci, gyermekes büszkeséggel, dicsekedve. - Elkérte apa aranyóráját is. Azt mondta, adjam kölcsön egy hétre. Ennek már tíz éve. Nem, várj, tizenkét éve. Még mindig nem adta vissza. Egyszer elvitte az összes lexikonokat. Kölcsönbe. Soha nem láttam többé a lexikonokat. Egyszer háromszáz koronát kért. De nem adtam neki - mondta a hang, gyermekes elégültséggel. S a másik hang, a mélyebb, csendesebb, egykedv en felelte, szerényen: - Az sem lett volna nagy szerencsétlenség, ha adsz neki. - Azt hiszed? - kérdezte megszégyenülten Laci. Álltam a virágágyak között, s mintha láttam volna pironkodó, zavartan vigyorgó, öreg gyermekarcát. - Mit gondolsz, szereti még Esztert?... Erre a kérdésre sokáig késett a válasz. Most már szerettem volna közbeszólni; de elkéstem. S e nevetséges helyzetben, egyedül, megöregedve, kertem virágai között, mint egy régies költeményben, azon a reggelen, mikor vártam a férfi látogatását, aki becsapott és kirabolt, a házban, ahol mindez történt, ahol egész életem eltelt, ahol egy szekrényben Vilma és Lajos leveleit rzöm s a gy r t, melyr l elmúlt éjszaka óta biztosan tudom, amit homályosan mindig is gyanítottam: hogy hamis - ilyen színpadias helyzetben hallgatózva egyszerre észrevettem, hogy e kérdésre, az egyetlen kérdésre, amely engem még érdekelhetett, késik a válasz. Tibor, a lelkiismeretes bíró, mérlegelte szavait. - Nem tudom - mondta aztán. - Nem tudom - ismételte csendesebben, mintha vitatkozna valakivel. - Reménytelen szerelmek nem múlnak el - mondta végül. Halkabban beszéltek, s bementek a házba. Hallottam még, hogy engem keresnek. A virágokat letettem a k padra, elmentem a kert végébe, a kúthoz, leültem a padra, ahol Lajos huszonkét év el tt megkérte kezem, szívem fölött összefontam karjaimat, összehúztam mellemen a horgolt kend t, mert fáztam, kinéztem az országútra, s egyszerre nem értettem Laci kérdését.
VI. Amikor Lajos, sok-sok év el tt, hozzánk került, Laci volt az els , aki heves rokonszenvekkel fogadta. Akkor még mindketten úgy szerepeltek a családban, mint "nagy ígéretek". Senki nem tudta egészen pontosan megmondani, mit "ígérnek" Laci és Lajos - igaz, ha beszédüket hallgatta valaki, kétségtelenül sokat ígértek. Ami jellemükben egyezett, a valóságérzék teljes hiánya, hajlam a szertelen ábrándozásra, öntudatlan hazudozások kényszere, mindez oly ellenállhatatlan er vel hajtotta ket egymás közelébe, mint a szerelmeseket. Laci büszkén vezette be családunkba Lajost. Küls leg is hasonlítottak: mindkett arcában dereng az a múlt századbeli romantikus, fürtös valami, amit Laciban mindig szerettem, s amit Lajosban rokonszenvvel láttam viszont. Egy id ben egyformán öltöztek, s a város hangos volt komolytalan, nagyhangú kalandjaiktól. De mindenki megbocsátott nekik, mert kedvesek, fiatalok voltak, s végre is nem követtek el soha becstelenséget. Félelmesen hasonlítottak, lélekben és testben. Ez a barátság, mely az egyetemi évek alatt már nyugtalanító bens séggel jelentkezett, nem sz nt meg, mikor Lajos érdekl dni kezdett irántam; nem sz nt meg, csak különösen átalakult. A vak is látta, hogy Laci nevetségesen féltékeny Lajosra; mindent elkövetett, hogy a barátot a családhoz kapcsolja, s ugyanakkor rossz szemmel nézte Lajos udvarlását, lehet leg megzavarta félszeg együttléteinket, gúnyolódott a fejl d vonzalom bátortalan jelei fölött. Laci féltékeny volt, de csodálatos vagy talán nem is olyan csodálatos módon ezzel a féltékenységgel csak felém fordult; mikor Lajos elvette Vilmát, mintha örült volna, s mindvégig a leggyöngédebben, áldozatkészen viselkedett. Mindenki tudta a családban, hogy én vagyok Laci kedvence, "gyöngéje". Kés bb arra is gondoltam, hogy Lacinak, vonzalmának és ellenszenvének talán része volt Lajos h tlenségében. De ezt a föltevést nem tudtam soha, magam el tt sem bizonyítani. A két hasonló ember, a két, csaknem azonos jellem vetélkedve kereste egymás barátságát. Egy id ben, mikor Lajos megkapta örökségét, együtt is laktak a f városban, valamilyen pompás legénylakásban, melyet nem láttam soha, de Laci el adásában ez a lakás volt a korszak legjelent sebb szellemi és társadalmi találkozásainak színhelye. Minden okom megvan reá, hogy e társadalmi élet jelent ségében kételkedjek. Mindenesetre együtt éltek, volt pénzük - Lajos ez id ben csaknem gazdag volt, s Laci gyermekes sért döttséggel emlegetheti csak az aranyórát s a kölcsönkért százasokat, mert Lajos, a múló jólét id szakában, mindenkire költött, természetesen cimborájára is - kiválogattak a századvég boldogan semmittev társadalmából néhány készséges aranyifjút, s amennyire kés bb megítélhettem, regényes életet éltek. Nem mintha tivornyáztak volna. Lajos például soha nem szerette a bort, Laci kerülte az éjszakázást. Inkább valamilyen költséges, bonyolult és igényes semmittevésben éltek, oly
semmittevésben, melyet az avatatlan, küls szemlél k könnyen összetéveszthettek elmélyült, céltudatos tevékenységgel, választékos életformával vagy éppen újfajta "életstílus"-sal ez volt Lajos kedvenc szava -, amelynek megvalósítására két különlegesen tehetséges ifjú szövetkezett. A valóságban hazudoztak és álmodoztak. De ezt csak sokkal kés bb tudtam meg. Lajossal, az új baráttal, regényes nyugtalanság vonult be házunkba. Vidékies szórakozásainkat, életmódunkat jóindulatú, kissé fejcsóváló elnézéssel szemlélte. Éreztük fölényét, s megszeppenve iparkodtunk jóvátenni mulasztásainkat. Egyszerre "olvasni" kezdtünk, különösen szerz ket, kiknek jelent ségére Lajos hívta fel el ször a családtagok figyelmét - "olvasni", oly buzgalommal, oly megszégyenülten, mintha az élet dönt vizsgájára készülnénk. Kés bb megtudtuk, hogy Lajos soha vagy csak egészen felületesen olvasta e szerz k s gondolkodók munkáit, kiknek m veire és eszmevilágára oly nyomatékkal, oly jóságos szigorral és fejcsóváló korholással hívta fel figyelmünket. B völete gyorsan hatott mint gonosz, vásári igézet. Szegény anyánk volt az els , aki elkábult e bódulatban. Minduntalan "olvastunk", Lajos hatása alatt s tiszteletére, majd "öltözködtünk", egészen másképp, mint azel tt, majd "társas életet éltünk", de valahogy másképp, mint addig; s a lakást is újra bútoroztuk. Mindez sok pénzbe került, s mi nem voltunk gazdagok. Anyánk mindegyre Lajost várta, s készült látogatásaira, mint valamilyen vizsgára: újkori német bölcsel k m veit magolta, mert Lajos egyszer leereszked en érdekl dött, ismerjük-e bizonyos heidelbergi B. m veit? Nem, dehogy ismertük. Sürg sen olvasni kezdtük a magas, kissé ködös eszmefuttatásokat, életr l és halálról. Apánk is összeszedte magát ez id ben. Kevesebbet ivott, különösen vigyázott magára, ha vendégeink voltak, s elbújt foltozott, szomorú életével Lajos vizslaszemei el l. A vendégek, bátyám és Lajos, minden hét végén leérkeztek hozzánk látogatóba. Ilyenkor hangos népséggel telt meg a ház. A régi társalgó egyszeriben átalakult "szalon"-szer valamivé, ahol Lajos fogadta a város érdekesebb embereit; embereket, kik addig inkább gyanúsak voltak számunkra, mint érdekesek, igen, kiket nem is fogadtunk addig házunkban. Most egyszerre szabad belép höz jutottak. Apám félszegen döngött hétvégi vendégei között, kopott szalonkabátjában, ósdi szívélyességgel - még pipára sem mert gyújtani e napokon... S Lajos fogadott, kihallgatott, pillantással megrótt vagy helybenhagyott, az egekbe emelt, jutalmazott vagy a pokolba döntött. Három éven át tartott ez így. Nem voltak k, bátyám és különös barátja, közönségesen duhaj és otromba legények. Az els év végén az idegen is észrevette, hogy Laci éppen olyan függ ségi viszonyba került Lajossal, mint anyám, mint Vilma s kés bb én is. Most elmondhatnám, hogy én voltam az, aki e gonosz káprázattal szemben legtovább maradtam józan és ellenálló; de miért áltassam magam e szegényes diadallal? Igen, els pillanattól "láttam" Lajost: de nem siettem-e vakon és mohón szolgálatára? Oly komoly volt és gyöngéd. Egyetemi tanulmányait,
mint hamarosan észre kellett vennünk, Lacival együtt félbehagyta; azt mondta - emlékezem szavaira, egy alkonyattal az ablak mellett állott, fürttel homlokában, s mint aki nagy áldozatra szánta el magát, oly lemondóan csengtek szavai: - "A munkaszoba csendes és termékeny magányát föl kell cserélnem az emberi küzd tér veszélyes és zajos esélyeivel". Mindig olyasféle hangon beszélt, mintha könyvben olvasná. Ez a kijelentés megrázott, feldúlt. Úgy éreztem, Lajos valamilyen nagy, kissé homályos cél érdekében elhagyja hivatását, s valakiért vagy valakikért - valószín leg az emberiségért - nem a tudás, hanem a gyakorlati harc eszközeivel küzd tovább. Az áldozat nyugtalanított, mert családunkban jobb szemmel nézték, ha a fiúk elvégzik iskoláikat, miel tt kilépnek az "emberi küzd térre". De hittem Lajosnak, hogy az útja más, eszközei különböz k. Természetes, hogy a választott úton rögtön Laci is követte. Az egyetemr l harmadik évben kimaradtak. Én egészen kisleány voltam még akkor. Laci kés bb visszatért a "szellem világához"; családunk utolsó hitelével könyvkereskedést nyitott a városban, s a kezdet lelkes tervezgetései után tankönyvek és írószerek eladásával tengette életét. Lajos hevesen megrótta e lépésért. De aztán, mikor elragadta eszményünket a politika, nem hallatott többé magáról. Lajos politikai nézeteit soha nem ismertem meg egészen pontosan. Tibor, akit sokszor faggattam e nézetekr l, vállát vonogatta, s azt mondta, Lajosnak nincs semmiféle politikai meggy z dése, egyszer en széltoló és kalandot keres ott, ahol az emberek hatalmon osztozkodnak. Ez a vád igaz is lehetett; s mégsem volt pontosan igaz. Úgy sejtettem, Lajos csakugyan hajlandó áldozatokra az emberiségért vagy az emberiség eszméjéért - mert az eszméket mindig jobban szerette, mint a valóságot, valószín leg, mert az eszmék veszélytelenebbek, s könnyebb megalkudni velük -, s amikor "kalandot keres" a politikában, hajlandó b rét is vásárra vinni, nem annyira a zsákmányért, mint inkább a kaland lendületéért, amelynek pátoszát aztán teljesen átérzi és átszenvedi. Lajost olyan embernek ismertem, aki hazugsággal kezdi, azután hazudozás közben áthevül és elsírja magát; könnyekkel szemében hazudik tovább, s végül, mindenki legnagyobb meglepetésére, már az igazat mondja, oly folyékonyan, mint kezdetben a hazugságot... E képessége természetesen nem akadályozta, hogy széls séges, egymással ellentétes meggy z dés pártok el harcosaként mutatkozzon be az elmúlt évtizedben; s rövidesen kitessékelték mindenhonnan. Laci szerencsére nem követte ezen az úton. Megmaradt a "szellem világában", a rajzszerek és szamárfüles, használt tankönyvek kissé dohos légkörében. De Lajos elkallódott a veszélyek között; e "veszélyeket" senki nem tudta tüzetesen megnevezni, csak éppen mindig úgy gondoltunk reá, a messzib l, mint aki égzengéses, viharos tájon él, az istennyila közelében. Mikor Vilma meghalt, s közöttünk megtörtént a szakítás, elmaradt a család látóhatáráról Lajos. Akkor hazatértem ide, e szegényes, utolsó menedékházba. Nem várt itt semmi, csak fekhely és száraz
kenyér. De aki viharból érkezik, boldog, hogy fedelet tud feje fölött. VII. Ez a fedél - legalábbis kezdetben úgy tetszett - meglehet sen roskatag volt. Mikor apa meghalt, Tibor és Endre, a ház barátai, alaposan megvizsgálták az örökséget. Endre, a közjegyz , hivatalból is kénytelen volt e vizsgálatra. Anyagi helyzetünk els id ben reménytelennek látszott. Ami kevés megmaradt az utolsó megrázkódtatások, apa sért dötten hanyag és rosszkedv gazdálkodása, mama betegsége, Vilma kiházasítása és halála, Laci üzletalapítása után, azt Lajos láthatatlan hajszálcsöveken szívta el a családtól. Mikor már nem lehetett friss pénzre szert tenni, tárgyakat vitt el a régi házból - tárgyakat, "emlékbe", mint mondta, egy gyermek kíváncsiságával és gy jtési szenvedélyével. Kés bb, néha, Endrével és Tiborral szemben, védtem. "Játszik mondtam, mikor vádolták. - Van jellemében valami gyermekes. Szeret játszani." De Endre ilyenkor élesen kikelt. Gyermekek kis hajókkal vagy színes üveggolyókkal játszanak, mondotta indulatosan; de Lajos olyan "örök gyermek", aki legszívesebben váltókkal játszik. Nem mondta meg, de éreztette a szavak között, hogy e váltókat, Lajos váltóit, nem tekinti egészen tiszta és ártalmatlan játékszereknek. Csakugyan, apa halála után felbukkantak váltók, melyeket állítólag apa írt alá Lajosnak; de én soha nem kételkedtem ez aláírások valódiságában. Aztán elsikkadt ez is, mint minden egyéb, az általános összeomlásban. Mikor észrevettem, hogy nincs már senkim a világon - csak Nunu, akivel különös szövetségben éltem, mint a fagyöngy a fán, s egyikünk sem tudta, melyik hát a fa, s melyik az él sdi? - Endre és Tibor iparkodtak megmenteni számomra valamit az általános pusztulásból. Ebben az id ben történt, hogy Tibor feleségül akart venni. Akkor dadogtam, tiltakoztam; de nem mondhattam meg ellenkezésem igazi okát. Nem mondhattam meg, hogy titokban még mindig várom Lajost, várok valamilyen hírt, üzenetet, talán csodát. Lajos körül minden olyan csodaszer volt: egyáltalán nem éreztem lehetetlennek, hogy egy napon megjelenik, talán színésziesen, Lohengrin-szer en, s kivág valamilyen magasztos dallamot. De aztán, szétválásunk után, oly csodálatosan t nt el, mintha ködsapkát nyomott volna a fejébe. Évekig nem is hallottam fel le. Nem maradt más, csak a ház és a kert. A házat terhelte valami csekély adósság. Mindig azt hittem, szívós, dacos és gyakorlati természet vagyok. A pillanatban, mikor egyedül maradtam, észre kellett vennem, hogy valahol a felh kben éltem addig - afféle veszélyes villámokkal töltött felh ben -, s alig tudok a földi valóságról igazat és megbízhatót. Nunu azt mondta, a kert és a ház elég kett nknek. Ma sem értem, hogyan lehet "elég"? Igaz, a kert nagy, tele van gyümölcsfákkal, s Nunu szám zte a díszes és
regényes virágágyakat, a kanyargó, vörös agyaggal felhintett utakat, a regényes vízesést a mohás sziklákkal, s minden talpalatnyi helyet fölhasznált, oly mohó és élelmes gondossággal, ahogy a sziklás délvidéken becsülik meg a földet és a kertet, ahol minden négyzetméter agyagot kövekkel kerítenek körül, szélvihar és idegen betörés ellen. Ez a kert minden, ami megmaradt. Endre és Tibor egy id ben ajánlgatták, adjuk bérbe a ház egyes szobáit, fogadjunk kosztosokat. A terv, különösképpen, Nunu ellenállásán bukott meg. Nem mondta meg, miért, nem magyarázott, csak érzett szavain s még inkább hallgatásán, hogy nem hajlandó idegeneket fogadni a házba. Nunu mindent másképpen intéz, másképpen "old meg", mint ahogy az ember elvárná t le. Két magányos, ügyefogyott n a közhit szerint nyithat varrodát, kif zést, bíbel dhet kézimunkával - de Nunu nem is gondolt ilyesmire. Id be tellett, amíg megengedte, hogy zongoraleckét adjak néhány ismer s család gyermekének. Valahogy éltünk... Most már tudom, a ház tartott el minket, a kert, minden, ami szegény, kalandos apámtól megmaradt. Csak ez maradt még, csak ez tartott. A ház fedelet borított fölénk; a régi bútorokkal, így kifosztottan is, az otthont jelentette. A kert élelmet adott, nem többet s nem kevesebbet, mint amennyi kellett a hajótörötteknek. A kert valahogy megn tt körülöttünk, mert mindent nekiadtunk, munkát és reménységet, a kert néha valóságos birtoknak látszott, ahol gondtalanul elélhet az, aki idehorgonyozza életét. Nunu egy napon elszánta magát, s a kert hátsó, homokos részét, az egész másfél holdas területet, beültette mandulafákkal. Ezek a mandulafák úgy hajoltak életünk fölé, mint a titkos kéz, mely az éhez knek égi mannát dob le. A fák minden évben meghozták a termést, melyet Nunu titkolódzó módon és ünnepélyesen értékesített; s a termés árából valahogy megéltünk, olykor adósságot is törlesztettünk, néha még Lacinak is juttattunk valamit. Sokáig nem értettem ezt; de Nunu csak mosolygott és hallgatott. Néha megálltam a mi mandulafaerd nk el tt, s babonás csodálkozással néztem. Mintha csoda történt volna, a homokban, az életben. Valaki vigyáz reánk! - ezt éreztem. A mandulafaerd apa ötlete volt; de apa már fáradt volt megvalósítani ötleteit. mondotta egyszer, tíz év el tt, Nununak, hogy a kert hátsó, homokos része jó lesz mandulára. Apa nem tör dött az élet lehet ségeivel, idegenek szemében volt az, kinek kezén elhullott, elkallódott a család szerény vagyona. Mégis, halála után észrevettük, hogy a maga szótlan, sért dött módján rendben hagyott mindent, amit még reánk hagyhatott: a házat nem terhelte meg, hanem mama, Lajos kérésére, a kertet tartotta meg számunkra, volt az, aki utolsó pillanatig tiltakozott az elköltözés ellen. Mikor Nunuval egyedül maradtunk, nem is volt más dolgunk, mint elhelyezkedni a kertek között, melyeket apa épített számunkra. A házat tataroztuk, Endre jóvoltából, aki szerzett valamilyen olcsó kölcsönt a hagyatékra. Mindez tervezések nélkül történt így, különösebb szándék és
célszer ség nélkül alakult ilyképpen. Egy napon észrevettük, hogy fedél van fejünk fölött, néha tudok venni egy ruhára való anyagot, Laci megszerzi kölcsönbe a szükséges könyveket, s a magány, melybe oly féltékenyen vonultunk az összeomlás után, mint a sebzett állat odvába, eloszlott körülöttünk: már barátaink is voltak, a ház vasárnap esténként hangos volt beszélget férfiak szavától, az emberek elhelyeztek bennünket, Nunut és engem a világban, kiutaltak eszméletük kuckójában valamilyen zugolyt, ahol zavartalanul tengethettük életünket. Nem volt semmi olyan reménytelen és t rhetetlen az életben, mint ahogy képzeltem. Életünk lassan megtelt új cselekménnyel: voltak barátaink, igen, már ellenségeink is voltak, mint Tibor anyja, aki fiát, mint Endre felesége, aki férjét féltette házunktól, oktalan és nevetséges féltékenységgel. Néha már egészen olyan volt ez az élet, a házban és a kertben, mint valamilyen igazi élet, melynek célja, feladata, bels tartalma van. Csak éppen nem volt semmiféle értelme; eltarthatott még így évtizedekig, de nem tiltakoztam volna ellene, ha megparancsolják, hogy máról holnapra hagyjam abba. Sima és veszélytelen élet volt. Lajos Nietzschével tartott, aki azt parancsolta, éljünk veszélyesen. maga félt a veszélyt l; kalandba, a politikai kalandba éppen úgy, mint az érzelmesbe, szájas nagyhangúsággal, de titkos fegyverekkel indult, el re megfogalmazott védekez hazugságokkal, meleg alsónem vel, zsebében kozmetikai eszközökkel és ellenfelei meg rzött, botrányos tartalmú leveleivel. De az én életem csakugyan "veszélyes" volt egy ideig, Lajos közelében. Most, hogy e veszély elmúlt, észrevettem, nem maradt helyében semmi; észrevettem, hogy e veszélyesség volt az élet egyetlen, igazi értelme. VIII. Bementem a házba, elrendeztem a vázákban a dáliákat, s leültem vendégeim közé a tornácra. Laci minden vasárnap reggel hazaszökik hozzánk, reggelizni. Ilyenkor külön terítünk neki a tornácon, vagy, ha rossz az id , az egykori gyermekszobában, melyet most társalgónak használunk. A régi csészékkel és az angol ezüsttel terítünk neki, s a tejszínt abból az ezüstkancsóból önti kávéjába, melyet keresztel jére kapott, ötvenkét esztend el tt, egy buzgó és szerény ízlés rokontól. A pohárba rondírással vésték bátyám nevét. A tornácon ültek, Tibor szivarozott, s zavartan nézegette a kertet. Laci tele szájjal evett, mint kamaszkorában; e vasárnapi reggelik, melyeket nem mulasztana el, mintha a gyermekség emlékmozdulatait idéznék fel számára. - Endrének is írt - mondta tele szájjal Laci. - Mit írt? - kérdeztem és elképedtem. - Azt írta, legyen kéznél, ne utazzon el e napon sehová. Szüksége lesz reá. - Endrére? - kérdeztem és nevettem.
- Tibor, igaz? - kérdezte Laci, mert mindig szüksége volt e megbízható tanúra. Laci már maga sem bízik kijelentéseiben. - Igaz, igaz - mondta Tibor rosszkedv en. - Akar valamit. Talán - mondta, s felderült arca, mint aki végre megtalálta e kérdésre az egyedül méltó és tisztességes megoldást -, talán rendezni akarja adósságait. Gondolkoztunk. Hinni akartam Lajosnak, s most, hogy Tibor kimondta e feltevést, magam sem éreztem lehetetlennek. Egyszerre vad öröm és buzgó hit áradt el bennem. Hát persze, ha húsz év után hazajön! Idejön, ahol - miért is szépítgessük? - mindenkinek tartozik valamivel, pénzzel, ígérettel, esküvel! Idejön, ahol fájdalmas, feszélyez és kínos lehet számára minden találkozás: visszajön és szembenéz a múlttal, beváltja adott szavát! Mifajta er , reménykedés sugárzott e pillanatban bennem? Egyszerre nem féltem többé e találkozástól. Az ember nem megy vissza évtizedes távolságból a színhelyre, ahol megbukott. Sokáig tartott, amíg felkészült e nehéz útra! - gondoltam most részvéttel. Sokáig készült, s ki tudja, milyen szakadékokon és útveszt kön vándorolt át, amíg elszánta magát. Egyszerre felébredtem. Ez az eszeveszett, minden józan és kicsinyes gyanút elutasító reménykedés, ez a napkelteszer világosság, mely most megel zte számomra Lajos jövetelét, eloszlatott bennem minden kételyt. Lajos jön, a gyermekekkel, már úton is van, itt jár a közelemben. S mi, akik ismerjük t, tudunk gyöngéir l, fel kell készüljünk a nagy számvetésre, mikor Lajos mindenkinek megadja, amivel tartozik: bevált esküt és adóslevelet! Nunu, aki nesztelenül jelent meg az ajtóban, s köt je alatt összekulcsolt kezekkel hallgatta vitánkat, csendesen szólt közbe: - Endre üzent, hogy mindjárt átjön. Azt mondja, Lajos hivatalos min ségben kérette t. Ez a közlés csak élesztgette reményeimet. Lajosnak közjegyz re van szüksége! Összevissza beszéltünk. Laci szélesen és izgatottan adta el , hogy a városban már tudnak az érkezés hírér l. Éjjel, a kávéházban, egy szabó lépett hozzá, s régi számlákról beszélt, Lajos beváltatlan ruhaszámláiról. Egy városi tanácsos emlegette a betonpadokat, melyeket tizenöt év el tt, Lajos rábeszélésére rendelt; el leget is adtak, de a padok aztán soha nem érkeztek meg. E híradás most már nem sértette emlékeimet. Lajos múltja tele volt ilyen könnyelm tettekkel és ígéretekkel. Mindezt most gyermekes, kamaszos könnyelm ségnek láttam. Közben eltelt az élet néhány nehéz szakasza; Lajos elmúlt ötvenéves, már nem játszik szavával, helytáll a múltért, már útban van felénk. Elmentem, hogy felöltözzek valamilyen rendes, ünnepies ruhába. Laci ábrándozott: - Mindig kért valamit. Emlékszel, Tibor, mikor utoljára láttad, a nagy összeveszés után, mikor szemébe mondtad, hogy jellemtelen, felsoroltad b neit, mindent, amit a család és barátai ellen vétett, utolsó embernek nevezted: akkor sírt, aztán mindenkit megölelt, s t led búcsúra pénzt kért? Százat vagy kétszázat? Emlékszel?...
- Nem emlékszem - mondta Tibor kínlódva, szégyenkezve. - De igen! - kiabálta Laci. - S mikor nem adtál, elrohant, egészen megrendülten, mint aki a halálba megy. Akkor is így álltunk, ebben a kertben, csak tíz évvel fiatalabban, s Lajossal foglalkoztunk. De a kapuból még visszatért, és csendesen, nyugodtan kért húszat - "valami aprót", így mondta -, mert nincs pénze vasúti jegyre! Akkor aztán adtál neki. Ilyen ember még nem volt! - mondta Laci lelkesen; és tovább evett. - Adtam, adtam - mondta röstelkedve Tibor. - Miért ne adtam volna? Nem tudtam soha megérteni, miért ne adjon az ember, ha van mib l? Aztán Lajosnál nem is ez volt a legfontosabb - mondta elgondolkozva, és rövidlátóan nézett a mennyezetre. - A pénz nem volt fontos Lajos számára? - kérdezte szinte megdöbbenéssel Laci. - Mintha azt mondanád: a vér nem fontos a farkas számára. - Nem érted - mondta Tibor és elvörösödött. Mindig vörös lesz, mikor küzd szerepével, a bíró, a meg rz és ítél ember szerepével; ki kell mondania az igazságot, akkor is, ha tudja, hogy nem egyezik azzal az igazságképlettel, melyben az emberek hisznek, s melyre , a bíró, felesküdött. - Nem érted - ismételte makacsul. - Sokat gondolkoztam Lajoson. A szándék minden. De Lajos szándéka nem aljas. Tudok egy esetet... egyszer, mulatozás közben pénzt kért, nagyobb összeget... s véletlenül megtudtam, hogy ezt az összeget másnap reggel, érintetlenül, átadta egy bajba jutott tisztvisel mnek. Várj, még nem végeztem. Természetesen nem valami h sies cselekedet, ha valaki a más pénzéb l emberbarát. De ugyanakkor Lajosnak éget szüksége volt a pénzre, váltói jártak le, hogy is mondjam... szóval, kínos váltói. Ez az összeg, melyet kölcsönkért, italos fejjel, s aztán másnap, józanon és hidegen, odaadott egy idegen embernek, segíthetett volna rajta is. Érted? - Nem - mondta szintén Laci. - Én, azt hiszem, értem - mondta Tibor; s aztán, ahogy szokta, mintha megbánta volna szavait, dacosan elhallgatott. Nunu még ezt mondta: - Vigyázzatok, mert pénzért jön. De hiába vigyáztok. Tibor megint ad majd neki. - Nem, én többet nem - mondta Tibor, s nevetett és fejét rázta. Nunu vállat vont: - Dehogynem. Mint a múltkor. Valamit. Azt a húszast, még egyszer. Adni kell neki. - De miért, Nunu? - kérdezte mély csodálkozással és irigységgel Laci. - Mert er sebb - mondta Nunu közömbösen. S visszament a konyhába. Amíg öltöztem, a tükör el tt állva, meg kellett támaszkodnom; látomásom volt. A múltat láttam, de oly er sen, ahogy a jelen valóságát látja az ember. Láttam a kertet, ugyanezt a kertet, ahol most várjuk Lajost - a nagy k risfa alatt állunk, húsz évvel
fiatalabban, s szívünk megtelik kétségbeeséssel és haraggal. Er s, indulatos szavak zúgnak a leveg ben, mint az szi dongók. Akkor is sz volt, szeptember vége felé. A leveg illatos, párás. Húsz évvel fiatalabbak vagyunk, rokonok, barátok és fél idegenek, s körünkben áll Lajos, mint a tetten ért tolvaj. Nyugodtan áll, pislog, néha leveszi szemüvegét, és gondosan megtörli. Magánosan áll az izgatott kör közepén, oly nyugodtan, mint aki tudja, hogy a játszmát elvesztette, minden kiderült, most már nem is tehet mást, mint türelmesen állani és várni, amint fejére olvassák az ítéletet. Aztán egyszerre elt nik a körb l Lajos. Mi élünk tovább, olyan gépies, viaszbabaszer életet. Mintha csak jelképesen élnénk: igazi életünk a harc, az indulat, mely eltölt Lajossal szemben. Most láttam t, a régi kör közepén, a régi kertben: s mind élni kezdünk, a régi indulattal. Fölvettem lila ruhámat. Mintha a régi jelmezek egyikét öltöttem volna fel, az élet jelmezét. Éreztem, hogy mindaz, ami egy embert jelent - az az er és sajátos magatartás -, felidézi ellenfeleiben az életérzés egy különös képletét. Mind hozzá tartozunk, szövetségben éltünk ellene, s most, hogy közeledett, másképp éltünk, izgalmasabban, veszedelmesebben. Ilyen érzésekkel álltam szobámban, a régi jelmezben, a tükör el tt. Lajos az id t hozta vissza s az élet id tlen élményét. Tudtam, hogy nem változott. Tudtam, hogy Nununak lesz igaza. Tudtam, hogy nem tehetünk semmit ellene. S ugyanakkor tudtam, hogy még mindig nem sejtem az igazat az életr l, a magam életér l s másokról sem, s Lajoson keresztül tudhatom csak meg az igazságot - igen, a hazug Lajoson keresztül. A kert megtelt ismer sökkel. Valahol tülkölt egy gépkocsi. Egyszerre csodálatosan nyugodt lettem; tudtam, hogy Lajos megérkezett, mert nem tehetett másként, s mi fogadjuk, mert nem tehetünk másképp, s az egész éppen olyan félelmes, kellemetlen és elodázhatatlan az számára, mint nekünk. IX. De a valóság, ez a csodálatos, jéghideg zuhany, felébresztett látomásomból. Lajos megérkezett, s elkezd dött a nap, Lajos látogatásának napja, melyr l Tibor, Laci és Endre haláluk órájáig mesélnek majd, összecserélve szavait, helyesbítve emlékeit, idézve és tagadva a valóság képeit. Szeretném e nap történetét h ségesen elmesélni. Id be tellett, míg megértettem e látogatás igazi értelmét. Úgy kezd dött, mint egy vándorcirkusz mutatványa. S úgy végz dött - nem, a végét, a távozást nem tudom semmihez hasonlítani. Olyan egyszer en végz dött. Lajos elment, vége volt a napnak, az élet egy részletének. Éltünk tovább. Lajos valósággal menazsériával* érkezett. Már a gépkocsi, mely megállt a ház el tt, felkeltette a városiak figyelmét. Vörös volt s felt n en nagy, mint egy társaskocsi. A kocsiból, mint kés bb hallottam - mert az érkezés pillanatát, ezt a nehezen várt
pillanatot, elmulasztottam, s csak Laci szertelen és Tibor óvatosan helyesbít el adásából tudom összerakosgatni a jelen töredék képeit -, a kocsiból els nek egy ismeretlen, különösen öltözött fiatalember szállott le, karjában sárga sz r , oroszlánpofájú kutyával. A kutya, valamilyen értékes tibeti fajta, mérges volt és harapós. Aztán leszállt még egy id sebb, de fiatalosan öltözött és festett asszony, b rkabátban, majd Éva és Gábor, s végül, a vezet mell l, Lajos. Érkezésük megzavarta a várakozókat; senki sem sietett üdvözlésükre. Álltak a kertben, s nézték a vörös gépet, mozdulatlanul. Lajos a kocsi-vezet vel tárgyalt, majd belépett a kertbe, körülnézett, megismerte Tibort és köszönés nélkül mondta: - Tibor, adj ide húszat egy pillanatra. A sof r olajat akar venni, s nincs apróm. S mert pontosan azt mondta, amit e pillanatban vártak t le, senki nem tiltakozott, senki nem háborodott föl; mintegy igézetben álltak, a kertben, ahol utolszor látták, húsz év el tt, a fa alatt, ugyanabban a világításban; s mert ugyanazokkal a szavakkal köszöntötte ket, melyekkel búcsúzott, megértették, hogy mindebben van valami törvényszer ; s elhallgattak. Tibor némán nyújtotta át a kért bankjegyet. Egy ideig álltak még, mint egy némajátékban a szerepl k. Aztán Lajos kifizette a kocsivezet t, visszatért a kertbe, s bemutatta az érkezetteket a háziaknak. Így kezd dött. Kés bb sokszor t n dtem, volt-e mindebben valami megrendezett, valami színpadias? Azt hiszem, igen; csak ez a színpadiasság nem volt öntudatos. Máskülönben nem tudna hatni Lajos; elébb-utóbb kiutasítanák mindenün* menazséria (fr.): állatsereglet nen mint szemfényveszt t, erkölcsi csep rágót, aki egy ideig talán mulattatja környezetét, talán felháborítja ket, de végre is megunják és elfordulnak t le, mert minden szándék és fogás unalmas. De Lajostól nem fordultak el, mert apró rendezései tele vannak meglepetésekkel, melyeket maga is élvez, nem készít el , s a csattanó pillanatában, legszívesebben álmélkodva nevetne és tapsolna önmagának. Lajos gyakran szavalta Shakespeare egy drámai versszakát, mely így kezd dik: "Az egész világ színház." Játszott e színházban, s mindig vezet szerepet játszott az id szer jelenetben, s nem magolta be soha a szöveget. Most, az érkezés pillanatában, szemmel látható örömmel rendezett, alakított és szavalt. A két gyereket bizonyos nehezen min síthet s mégis hazugan drámai mozdulattal mutatta be, mint afféle árvákat. Már els szavaiban vád hangzott fel, vád és számonkérés. Íme, az árvák! - így mutatta Tibornak és Lacinak a két gyermeket, akik id közben feln ttek, Gábor végzett mérnök, elhízott, lomha, pislogó és alamuszi fiatalember, s Éva kis hölgy, nagyon városias, nagyon mai sportruhájában, nyakában két rókával, kissé gúnyos, sért dött és várakozó mosolyával. Íme, az árvák! - mondta
mégis Lajos mozdulata és pillantása, mikor bemutatta Vilma gyermekeit, akik csakugyan árvák, félárvák, de er sebbek voltak, mint a sors ármánya: feln ttek, s megnyugtató testi állapotban tértek vissza hozzánk az id b l. Nehéz ezt megmagyaráznom. Zavartan álltunk, kés bb is, az árvákkal szemközt, lesütött szemekkel. Lajos mindegyre mutogatta ket, szemközt és oldalt, mintha az utcán találta volna ez Istent l és embert l elhagyott, toprongyos gyermekeket, s mintha itt a házban valaki - Tibor vagy Nunu, vagy éppen én - felel sek lehetnénk az árvák sorsáért. E vádat nem mondotta ki szavakkal, de els pillanattól ilyen hangnemben mutogatta Évát és Gábort. S ami legkülönösebb, mind éreztük, hogy e két ápolt, szemmel láthatóan jólöltözött, s t gyanúsan érett és beavatott fiatalemberrel szemközt, akik a Holdból estek le életünkbe, mi, itt a kertben, csakugyan felel sek vagyunk valamennyire - felel sek, a szó gyakorlati értelmében, mintha nem osztottuk volna meg kenyerünket vagy érzelmeinket valakivel, akinek joga van hozzá s reászorult. A két árva nyugodtan és várakozóan állott, olyan pillantással, mint akik már megszokták Lajos rendezett jeleneteit, tudták, hogy nem lehet kitérni e mutatványok el l, meg kell várni, míg m sorszer en lezajlik minden, s aztán felcsattan a taps. Lajos, kis, mesterséges szünet után, mikor már megteltünk b ntudattal "az árvák" miatt, kett t köhintett, régi szokása szerint, s gyorsan elkezdte b vészmutatványait. Ezek a mutatványok teljesen kitöltötték a délel ttöt. Lázasan dolgozott; látszott, hogy a legtöbbet és a legjobbat nyújtja, amit egyáltalán nyújtani tud, egész szívvel, igazi könnyekkel, forró csókokkal dolgozik, és csodálatos emlékez tehetséggel adja el az egyes m sorszámokat; képessége mindenkit elkápráztatott. Nunut is. Az els órában egyáltalán nem jutottunk szóhoz. Elakadó lélegzettel bámultuk mutatványait. Nunut megcsókolta, kétszer is, jobbról és balról, aztán el vette tárcájából egy államtitkár levelét; a magas rangú hivatalnok értesítette Lajost, kedves barátját, hogy megkapta a levelet, melyben erélyesen sürgeti Nunu postamestern i kinevezését, s iparkodik teljesíteni a kérést. Az iratot magam is láttam; hivatalos papíron írták, pecséttel és vízjeggyel, s a levélpapír bal fels sarkában domború nyomással ez a szó volt olvasható: "Államtitkár." A levél valódi és eredeti volt; Lajos csakugyan tett valamit Nunu érdekében. Csak éppen arról nem beszélt senki, hogy tizenöt év el tt ígérte meg Nununak e közbenjárást, csak éppen arról hallgatott mindenki, hogy Nunu már hetven felé közeledik, régen felhagyott postamestern i ábrándjaival, nem is alkalmas többé e szolgálatra, nem is alkalmazhatják már aggkorában ilyen felel sségteljes munkára, s Lajos elkésett e nemes cselekedettel; pontosan tizenöt évet késett. Erre nem gondolt most senki. Körülálltuk ket, Lajost és Nunut, csillogó szemekkel, megkönnyebbülten és diadalmasan. Tibor büszkén nézett körül, s szemüvege csillogott az elégedettségt l: "Lám, csalódtunk! Lajos mégis megtartja szavát!" - ezt mondta pillantása. Laci zavartan mosolygott; de szemmel láthatóan is
büszke volt e pillanatban Lajosra. Nunu sírt. Harminc évig volt kisegít postamestern odahaza, a Felvidéken; harminc éven át hasztalanul remélte, hogy véglegesítik; s mikor reménye id vel szertefoszlott, ideköltözött hozzánk, és feladta hivatalos ábrándjait. Most, könnyezve és megrendülten olvasta a sorokat, melyek nevét idézték; az államtitkár még nem ígért semmi biztosat, csak éppen megcsillogtatta a reményt, hogy jóindulatúan foglalkozik majd Nunu ügyével, és "megvizsgálja a lehet ségeket". Mindennek nem volt már semmi gyakorlati értelme. De Nunu mégis sírt, s csendesen mondta: - Köszönöm, Lajoskám. Talán kés már. De nagyon boldog vagyok. - Nem kés - mondta Lajos. - Majd meglátod, nem kés . Oly nagyszabásúan mondta ezt, mint aki nemcsak az államtitkárral tegez dik, hanem Istennel is, s mindent el tud intézni, így az öregség és a halál ügyét is. Megrendülten hallgattuk. Aztán mindenki összevissza beszélt, Endre bácsi is megérkezett, s kissé tartózkodóan és zavartan állott a k pad mellett, mint aki nem egészen önszántából jött ide, csak Lajos felszólítására, "hivatalos min ségben". Lajos rendezkedett. Bemutatott és csoportképeket állított össze, kis jeleneteket rögtönzött, a viszontlátás jeleneteit, az örvendez és meghatott kibékülés jeleneteit - mindezt félszavakkal, a találkozások igazi értelmét és tartalmát elrejtve a mesterséges csoportkép ügyefogyott és színpadias hangulata mögé; s mindenki engedelmeskedett, zavartan mosolyogtunk, Endre bácsi is; hóna alatt valamilyen akta-táskával, melynek igazi tartalmát soha nem ismertük meg, s melyet valószín leg csak jelképesen hozott magával, védekezésb l, ezzel is mutatva, hogy önként nem jött volna, csak éppen kötelességét teljesíti. S mindenkin látszott, hogy nagyon örül Lajosnak, örül, hogy itt lehet e találkozásnál. Nem csodálkoztam volna, ha a kerti rács mögött kisebb tömeg gy l össze, s énekelnek valamit. De az általános zavar oly áradással tört reánk, hogy minden részlet elmosódott e kedélyállapot dagályában. Kés bb, alkonyat felé, mikor felocsúdtunk, csodálkozva bámultunk egymásra, mint akik az indiai fakír b vészmutatványának voltak elvarázsolt szemtanúi; a fakír kötelet dobott az égbe, felmászott a kötélen, s elt nt a felh k között szemeink el l. Az égbe néztünk, ott kerestük; s elképedve láttuk, hogy már itt hajlong el ttünk, a földön, s tányéroz. X. Nunu felszolgálta a villásreggelit, a vendégek leültek a tornácon, ismerkedtek és idegesen étkeztek. Mindenki érezte, hogy az indulatokat csak Lajos b vészetének varázsereje tartja féken. Mintha minden szó, melyet kiejtettek, szerep-szer en hangzott volna. S minden órának olyan mesterséges tartalma volt; "els jelenet": az étkezés, kés bb "a kert megtekintése". Lajos néha,
a rendez szemével, észrevette valamelyik csoport lankadását, s tapsolt és beintette az ütemet. De aztán egyedül maradt velem a kertben. A tornácról lehallatszott Laci hangja, amint önfeledten és elragadtatva, tele szájjal lelkendezik, mert Laci volt az els , aki rögtön megadta magát, feledte kételyeit, s boldogan és önfeledten sütkérezett az ismer s sugárzásban, Lajos jelenlétének áramában. Az els szó, mellyel Lajos hozzám fordult, így hangzott: - Most rendbe hozunk mindent. E szóra szívem hevesen, idegesen kezdett dobolni. Nem feleltem. Szemközt álltam vele, a fa alatt, a k pad mellett, melyen annyit hazudott nekem, s végre jól megnéztem. Volt benne valami szomorú. Valami egy kiöregedett fényképészb l vagy politikusból, aki már nem tud az id új fogásairól és eszméir l, s makacson és sért dötten kitart régi ügyeskedései, nyájas, szemfényveszt gyakorlata mellett. Volt benne valami egy kiöregedett állatszelídít b l is, akit l már nem félnek fenevadjai. Öltözéke is oly különösen divatjamúlt volt: mint mikor valaki dacosan lépést akar tartani a divattal, s valamilyen bels ellenállás megakadályozza abban, hogy olyanformán legyen el kel vagy divatos, ahogy felfogása szerint illik, s ahogy szeretne. Nyakkend jében, mely egy árnyalattal rikítóbb volt, mint ahogy ruhájához, lényéhez és az évszakhoz illett, volt valami enyhén kalandorszer . Világos ruhát viselt, afféle divatos, b útiruhát, amilyet a képeslapokban viselnek az átutazó külföldi mozgóképgyárosok. Minden kissé új, alkalmian összeválogatott volt rajta; cip je és kalapja is. S mindebben volt valami tehetetlenség. Összeszorult a szívem. Talán, ha kopottan jön, tör dötten és reménytelenül, nem ejt meg ez az olcsó részvét: betelt a sorsa, gondolom. De ez a szégyenteljes, reménytelen hetykeség szánalommal tölt el. Néztem, s egyszerre megsajnáltam. - Ülj le, Lajos - mondtam. - Mit akarsz t lem? Nyugodt voltam és jóindulatú. Már nem féltem t le. Ez az ember megbukott, gondoltam; s nem éreztem e gondolatra elégtételt, nem éreztem semmi mást, csak szánalmat, mély és megalázó szánalmat. Mintha észrevettem volna, hogy festi a haját, vagy valamilyen más, hasonló illetlenséget: legszívesebben megszidtam volna, a múltért, a jelenért, komolyan, de különösebb szigor nélkül. Egyszerre sokkal id sebbnek, érettebbnek éreztem magam; Lajos megállt a fejl dés egy pontján, beleöregedett abba a nyegle, jogászos svihákságba, mely nem különösebben veszélyes, és - ez talán a szomorúbb - nem is különösebben céltudatos. Szeme tiszta volt, szürke és tétova, mint régen, mikor utoljára láttam. Hosszú szipkából szívta a cigarettát - keze a kidagadt erekkel különösen megöregedett, s mindegyre remegett -, s is oly figyelmesen nézett reám, olyan tárgyilagosan és nyugodtan, mint aki tudja, hogy most az egyszer hasztalan és hiábavaló minden szemfényvesztés, ismerem mutatványait, tudom mestersége titkait, s akármit mond is, végül felelni kell, szavakkal vagy szavak
nélkül; de most az egyszer az igazat... Természetesen hazugsággal kezdte: - Rendbe akarok hozni mindent - ismételte gépiesen. - Mit akarsz rendbe hozni? Szemébe néztem és elnevettem magam. Mindez már nem lehet komoly többé! - gondoltam. Bizonyos id teltével nem lehet emberek között semmit "rendbe hozni"; e reménytelen igazságot megértettem, abban a pillanatban, amikor ott ültünk a k padon. Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de id múltával észreveszi, hogy az egész, úgy, ahogy hibából és véletlenségb l összeállott, másíthatatlan. Lajos itt már nem tehetett semmit. Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy "mindent" rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az id már "rendbe hozott" mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján. Ezt feleltem: - Hagyd el, Lajos. Természetesen mind örülünk, hogy látunk... a gyermekeket, téged is. Terveidet nem ismerjük, de örülünk, hogy megint látunk egyszer. A múltról ne beszéljünk. Nem tartozol senkinek, semmivel. Mihelyst kimondtam, észrevettem, hogy a pillanat lendülete engem is elragad; én is afféle "els szavakat" mondok, melyek igazi tartalmukban hazugok. Csak az érzelmes túlzás és fellengz s zavar állíthatta, hogy a múlt nincs többé, s Lajos "nem tartozik senkinek". Mindketten éreztük a hamis hangot, s lesütött szemmel bámultuk a kavicsokat. A hangnem, melyen egymáshoz szólani kezdtünk, túlságosan magas volt; magas, rezg és hamis. Egyszerre észrevettem, hogy vitatkozni kezdek, nem nagyon következetesen, de legalább igazi szavakkal, indulattal, melyet hiába akartam volna elfojtani: - Valószín leg nemcsak ezért jöttél - mondtam halkan, mert féltem, hogy a tornácon, ahol néha elhalkult a beszélgetés, mintha figyelnének reánk, meghallják szavaimat. - Nem - mondta és köhögött. - Nemcsak ezért jöttem. Eszter, még egyszer az életben beszélnem kell veled. - Nincs már semmim - mondtam önkéntelenül és merészen. - Nem kell már semmi - felelte; s nem sért dött meg. - Most én akarok adni neked. Nézd, húsz év telt el, húsz év! Olyan sok húsz év nincs már az életben; talán ez az utolsó. Húsz év alatt minden tisztább lesz, átlátszóbb, érthet bb. Már tudom, mi történt, azt is tudom, miért történt. - Milyen utálatos ez - mondtam rekedten. - Utálatos és nevetséges. Itt ülünk a padon, emberek, akiknek valaha közük volt egymáshoz, s a jöv r l beszélünk. Nem, Lajos, nincs semmiféle jöv ; úgy értem, kett nk számára nincsen. Térjünk vissza a földre. Van valami, amit te nem ismersz, valami szerény méltóság, a létezés méltósága. Elég volt a megalázásokból. Már az is gyalázat, hogy a múltról beszélünk. Mit akarsz? Mi jutott eszedbe? Kik ezek az idegen emberek? Egy napon csomagolsz, összegy jtesz embereket és állatokat, s beállítasz, nagyszer en,
a régi szavakkal, mintha az Úr szólana a mennyekb l... de itt már ismernek. Már ismerünk, barátom. Nyugodtan beszéltem, nevetséges ünnepélyességgel, s minden szót oly határozottan ejtettem ki, mint aki megfontolta mondanivalóját. A valóságban persze nem fontoltam meg semmit. Egyetlen pillanatra sem hittem, hogy itt még "rendbe jöhet" valami, nem óhajtottam Lajos nyakába borulni, nem is akartam vitatkozni vele. Mit is akartam? Szerettem volna közönyös lenni. Itt van, megérkezett, ez is hozzátartozik az élet különös m sorához, valamit akar, valamiben töri fejét, de aztán elmegy majd, s mi élünk tovább, mint eddig. Nincs már hatalma fölöttem! - ezt éreztem, s biztonsággal és fölényesen néztem reá. Nincs már hatalma fölöttem, a régi, érzelmes értelemben. De ugyanakkor észrevettem, hogy az izgalom, mely eltölt ez els beszélgetés alatt, mindenre hasonlít, csak a "közöny"-re nem; észrevettem, hogy az indulat, mellyel Lajoshoz szólok, jele egy kapcsolatnak, mely egyáltalán nem regényes, nem szenvelg , nincs benne ábránd, nem sugározza be a múlt és az emlékezés mereng holdfénye. A valóságról beszéltünk. S mintha sürg s lenne, hogy annyi köd és homály után a valóságban kapaszkodjunk meg, gyorsan feleltem, és nem válogattam meg a szavakat: - Te nem adhatsz nekem semmit. Mindent elvittél, mindent tönkretettél. Azt felelte, amit vártam: - Igaz. S nyugodtan, tiszta, szürke pillantással nézett reám; majd a leveg be bámult. Gyermekesen mondta ezt a szót, csaknem örvendezve, mintha megdicsérték volna egy vizsgán. Megborzongtam. Miféle ember ez? Oly nyugodt volt; most körülnézett a kertben, s a házat vizsgálta, tárgyilagosan, mint egy építész. Aztán társalogni kezdett: - Anyád ott halt meg, a fels szobában, a csukott zsalu mögött. - Nem - mondtam, s elámultam -, anya lent halt meg, a nappali szobában, ahol most Nunu lakik. - Érdekes - mondta. - Elfeledtem. Aztán eldobta cigarettáját, felállt, sétáló lépésekkel a házfalhoz ment, megtapogatta a téglákat, fejét csóválta. - Kissé nedves - mondta rosszalló hangon, szórakozottan. - Tavaly tataroztuk - mondtam, még mindig abban az önfeledt ámulatban. Visszatért hozzám, mélyen szemembe nézett. Sokáig hallgatott. Bámultuk egymást, félig összehúzott szempillák alól, figyelmesen és kíváncsian. Most komoly volt az arca, áhítatos. - Egy kérdést, Eszter - mondta halkan, komolyan. - Egyetlen kérdést. Behunytam szemem; h séget éreztem, szédülést. Ez a szédülés pillanatokig tartott. Kezem védekez en nyújtottam ki. "Most megkérdi - gondoltam -, Istenem, most megkérdi. Mit? Talán, hogy miért történt az egész? Talán, hogy én voltam-e a gyáva? Nem,
most felelni kell!" Mélyen lélegeztem, s ránéztem, készen a válaszra. - Mondd, Eszter - kérdezte most csendesen, bens ségesen -, tehermentes még ez a ház? XI. A délel tt eseményei, legalábbis mindaz, ami e mondat után következett, kissé elmosódtak eszméletemben. E pillanatban lépett hozzánk Endre bácsi. Lajos megzavarodott, és nagy hangon hazudni kezdett. Mint aki túl akarja kiabálni félelmét, a magas "c" hangnemében kezdte, mesterkélt kedélyességgel, üres fölénnyel, mely nem fogott Endrén. Amolyan "öreg barátom"-hangot ütött meg Lajos; karon ragadta Endrét, mulatságos történeteket mesélt, s egészen úgy viselkedett, mint aki szívesen látott, el kel vendég egy házban, ahol minden és mindenki kissé a vendég rangján alul való. Endre nyugodtan hallgatta. Endre az egyetlen ember a világon, akit l Lajos fél, akin nem fog Lajos b völete, valahogy belülr l közömbös a sugárzással és igézettel szemben, mely Lajosból, az hite szerint, mindenre és mindenkire kiárad, az állatokra és a holt tárgyakra is. Endre figyelmesen hallgatta Lajost, mint aki ismeri a b vész titkait, ismeri a mutatványok rejtett szerkezetét, nem lep dik meg akkor sem, ha Lajos nemzetiszín zászlót húz el cilinderéb l, vagy hirtelen eltünteti az ebédl asztal közepér l a gyümölcsöstálat. Ilyen szakszer , érdekl d figyelemmel hallgatta; rosszindulat nélkül, szemmel látható érdekl déssel. Mintha mindegyre ezt mondaná: "No, mit tudsz még?" Lajos az egyes mutatványok között szünetet tartott, s gyors oldalnézéssel, óvatos pislogással figyelte Endre bácsit. Ezt a verg dést talán csak én láttam; Tibor és Laci elmerültek a mutatványok szépségeinek csodálatában. Kés bb, délután megtudtam, hogy a kis Éva is észrevette Lajos zavarát. Mintha Endre tudna valamilyen egyszer és tagadhatatlan igazságról, mellyel minden pillanatban falhoz állíthatja Lajost. De nem gúnyolódott, még csak barátságtalan sem volt hozzá. - No, Lajos, megjöttél? - mondta; s kezet fogtak. Ez volt minden. Lajos zavartan nevetett. Természetesen fesztelenebbül m ködhetett volna, ha nincs szemtanúja a viszontlátás perceinek. De végre is maga hívta, "hivatalos min ségben", mint megtudtuk. Expressz-ajánlott levélben kérte, ne utazzék el Endre e napon, szeretne beszélni vele. Endre eljött, zsebében Lajos meghívásával, s kövéren és nyugodtan állott a kert közepén, jóindulatú türelemmel pislogott, s hallgatta Lajost, fölény nélkül, s mégis oly megsemmisít biztonsággal, mint aki röstell élni hatalmával, mert tudja, elég egy pillantás, elég felemelni mutatóujját, s Lajos rögtön csendes lesz, elkullog, és vége a mutatványnak. Úgy látszott, Lajos mégsem nélkülözheti ezt a kellemetlen tanút. Mint aki hosszú tépel dés után végre elszánja magát, s szembenéz a valósággal -
Lajos számára mindig Endre volt az életben a valóság, a megkerülhetetlen bíró és tanú, az a kegyetlen, ellenálló valami, amelyr l lepereg Lajos b völete - s azt mondja: "Essünk túl rajta". Így nézte Lajos az öreged Endrét. Endre csak három-négy éve öregedett meg. Mindaz, ami súlyos és nehézkes volt jellemében és természetében, az a rejtélyes ellenállás a világgal szemben, mely soha nem engedte az embereket közel hozzá, az a papos rangosság és szótlan szemmeltartás, mely fiatal korában is jellemezte, néhány esztendeje idegenek számára is megnehezítette a vele való érintkezést. Nem volt éppen barátságtalan; csak mindig úgy érezte magát az ember társaságában, mintha Endre tudna a világról valami törvénybe ütköz t; s e tudását megtartja magának. Jósága nehézkes volt, félénk és esetlen. Most is úgy nézett Lajosra, mint aki mindent tud, s esze ágában sincs ítélni vagy megbocsátani. Az a "no, Lajos", mellyel húsz év után üdvözölte, nem volt éppen leereszked , sem g gös vagy szigorú, s mégis éreztem, hogy Lajos e szavakra bizonytalan lesz, idegesen néz körül, kapkod, zsebkend jével törli homlokát. Így beszéltek, azt hiszem, a politikáról vagy a termésr l. Aztán Endre vállat vont, mint aki eleget látott és hallott, leült a k padra, s öreguras mozdulattal összekulcsolta hasán kezeit. E napon, kés délutánig, mikor megszerkesztette az okiratot, melyben felhatalmaztam Lajost a ház eladására, egy szava sem volt többé a vendéghez. Természetesen mindannyian tudtuk, hogy Lajos az életemre, pontosabban Nunu életére és az én utolsó éveim nyugalmára tör. A ház itt állott még fölöttünk, kissé megroskadva az id t l, de mindenest l mégis hatalmasan; a ház, az utolsó értéktárgy, amit Lajos még nem vitt el, s most eljött érette. A pillanatban, mikor megkaptam Lajos táviratát, tudtam, hogy eljött a házért; ilyesmit nem gondol el az ember szavakkal, s mégis tudja. Utolsó pillanatig hitegettem magam. Endre is tudta, Tibor is. Kés bb mind csodálkoztunk, milyen védtelenül és er tlenül adtuk meg magunkat Lajosnak - s belenyugodtunk, hogy az életben nincsenek félig érvényes megoldások, valami elkezd dött egyszer, régen, tizenöt év el tt, s most végre be kell fejezni. Lajos is tudta ezt. A házról megállapította, hogy kissé nedves, s aztán mindjárt másról beszélt, mint aki elintézte a legfontosabbat, a részletekre már nem érdemes sok szót vesztegetni. Tibor és Laci kíváncsian állták körül. Valamivel kés bb, ebéd el tt, megérkezett egy szabó, Lajos régi szabója, s zavartan és hajlongva átnyújtott egy huszonöt éves számlát. Lajos megölelte és elküldte. Az urak ürmöst ittak, hangosan beszéltek, és sokat nevettek Lajos adomáin. Kit n hangulatban ültünk ebédhez. Csak az idegen n jelenlétét nem értettem. Öreg és dísztelen volt ahhoz, hogy Lajos kedvese lehessen. Id be tellett, míg végre megértettem, hogy a b rkabátos fiatalember, ki els nek szállott le a vörös gépkocsiból, elmorogta a bemutatkozás udvarias szavait, s aztán nem szólt senkihez - mindegyre csak az
oroszlánpofájú kutyát nevelgette -, fia ennek az asszonynak. Mindebben volt valami megállapodásellenes. A fiatalember sz ke volt, világossz ke, afféle ezüstsz ke; mintha csupasz lenne arca, szempillái színét alig lehetett megkülönböztetni az arcb r fehérségét l; s állandóan pislogott. Haja göndör volt, mint egy gyapjas, öreg néger haja. Kés bb sötétkék pápaszemet rakott fel, s egészen elt nt e sötét üvegek mögött. Csak estefelé tudtam meg, hogy ez a fiatalember v legénye Évának; s az asszony, valamilyen méltóságos asszony, aki mindegyre rosszul hangsúlyozott francia szavakat kevert a beszédbe, esztend k óta vezeti Lajos háztartását. Az els órák zavarában mindezt nem értettem. Az asszony, akit a gyermekek Olgának szólítottak, inkább zavart volt és szomorú - nem tolakodott társaságunkba, a bemutatkozást követ órában csendesen ült a reggeliz asztal mellett, naperny jével játszott és tányérját bámulta. Kalandorn , gondoltam els pillanatban. De kés bb észrevettem, hogy fáradt és rosszkedv kalandorn ; valaki, aki már nem hisz igazán a kalandban, legszívesebben felhagyna minden vállalkozással, s megtérne valamilyen csendes foglalkozáshoz, a horgoláshoz vagy iparm vészethez. Férfias, sárga fogsorát néha kesernyés mosollyal mutogatta. Mikor végre szembekerültem vele, nem is tudtam mit mondani. Méregettük egymást, el ször mosolyogva, kés bb már mosoly nélkül, kemény pillantással, leplezetlen gyanakvással. Édeskés illatszer felh je gomolygott ruhájából, festett, sárga hajából. - Kedves Eszter - mondta. De én hangosan és tiltakozó hangsúllyal így feleltem: - Nagyságos asszony. Aztán elnevettem magam. A ház ez ebéd el tti órában csaknem lebegett, mint a délibáb színes fényházai. Ajtókat csapkodtak, Lajos egy dobozból tekn sbékát húzott el , s mutatta, hogy az állat érti a zenét, füttyszóra mozdul, rusnya nyakát nyújtogatja és sziszegve ad jeleket. A hüll t elhozta ez útra, mint érdekességet, mint kelléket, mint páratlan idomítókészségének egyik bizonyítékát és diadalát. A tekn sbékának nagy sikere volt. Mindenki lelkendezve állotta körül a mutatványt, a komoly Endre is, leküzdhetetlen kíváncsisággal. Aztán ajándékokat osztogatott Lajos: karköt órát Lacinak, két b rbe kötött, ritka, francia kiadású verseskönyvet Nununak - a köteteket ajánlósorokkal díszítette, s mit sem tör dött azzal, hogy Nunu egyetlen szót sem tud franciául! -, Tibornak és Endrének drága külföldi szivarokat, s nekem egy nehéz, lila selyem vállkend t. Az izgalom általános volt és forrponton sistergett. A kerítés el tt már idegenek és kíváncsiak gyelegtek; ezért bevonultunk a szobákba. A ház megtelt forró és f szeres ételszaggal, azzal az ünnep-szaggal, amelyben van valami örök és feledhetetlen, valami az élet egyszeri izgalmából, valami abból a sietésb l, terítészörejekb l, ajtócsapkodásból, tányércsörömpölésb l, érkez vendégek fojtott társalgásából, sikolyokból, valami testi és zenei fortissimóból, abból, hogy az
élet csodálatos, ünnepies! Ez történt, amerre néztem. Az idegen n leült egy sarokban, és egyhangúan beszélt. Elmondta, hogy nyolc év el tt ismerkedett meg Lajossal, mikor elhagyta férjét. Fia valamilyen hivatalnok; nem mondta meg pontosan, hol és miféle hivatalnok. Én ilyen-fajta embereket, mint ez a n és fia volt, addig közelr l még nem is láttam. Képeslapokban bámultam néha fényképeket, melyek az új fiatalságot mutatják, vagy annak egy válfaját, azt a bizonyos emberfajtát, aki széles vállú ruhákban táncol délután a szállodák el csarnokában vagy repül gépet vezet, vagy motorkerékpáron siet céljai felé, a pót-ülésen fiatal n vel, kinek szoknyája felcsúszott térden felül. Tudom, él egy másfajta fiatalság is, az igazi. Ez csak a torzrajz, melynek emléke bennem él - idegen és nyugtalanító fajta, akir l nem tudok semmi biztosat. Csak annyit tudok, hogy nekem nincs már közöm ehhez az emberi válfajhoz. A zavaron, tájékozatlanságon át, mely elfog jelenlétükben, tudom, hogy él egyfajta ember a világon, kihez nincs utam, valamilyen motoros és tánczenés, moziképekben föllép alak, aki kissé túl van azon a megegyezésen, melyet még szüleim és én kötöttünk a társadalommal. Volt ebben az emberben valami, ami nem illett a köznapok színpadára; lehet, hogy regényh s, gondoltam, de akkor inkább detektívregény h se lehetne. Keveset beszélt; s ha megszólalt, a mennyezetre nézett és tagolt, énekl hangsúllyal ejtette a szavakat. is szomorú volt, mint anyja; kietlen szomorúság áradt bel lük. Soha nem éreztem még, hogy emberek ilyen harsányan, ilyen sért en idegenek is tudnak lenni. Nem cigarettázott, nem is ivott. Bal keze csuklóján vékony arany karköt láncot viselt, id nként villámgyorsan, mintha meg akarna ütni valakit, felkapta kezét, s a láncot megrögzött mozdulattal néha feljebb csúsztatta karján. Megtudtam, hogy nemrég múlt harmincéves, és titkár valahol, egy politikai párt irodájában; de ha levette sötétkék pápaszemét, s vizes szemekkel végigbámult a szoba tárgyain és alakjain, Lajosnál is id sebbnek látszott. Miért is tör dsz velük! - gondoltam. De észre kellett vennem, hogy szemmel tartja a társaságot. Már nevét sem szerettem, ezt a közömbös és mindennapos nevet: Bélának hívták. Nevekre mindig er sen felel bennem valami, helyeslés vagy ellenkezés. Ez az érzés kezdetleges, igazságtalan. De ilyen kezdetleges érzések döntik el viszonyunkat a világhoz, rokonszenveinket és gy löletünket. Nem sokat tör dhettem vele, mert anyja ebéd el tt teljesen elfoglalt. Kérdés nélkül elmondta életét. Ez az élettörténet egyetlen, égrekiáltó, isteni és földi hatalmakat igazságtételre hívó vádirat volt, n k és férfiak, rokonok és szeret k, gyermekek és férjek ellen. Vádjait egyhangúan, kerek és perg mondatokban adta el , mint aki fújja a leckét, fölmondja a betanult szöveget. Mindenki megcsalta, mindenki ellene tört, s végül mindenki elhagyta: nagyjából ennyit értettem a vádbeszédb l. Néha megborzongtam; mintha egy rült beszélne hozzám. Aztán átmenet nélkül Lajosra tért át. Bizalmasan, cinikusan beszélt. Ezt a hangot nem bírtam. Most megalázva
éreztem, hogy Lajos cinkosok társaságában tört be hozzám; és az embernek végre is van valamilyen rangja. Felálltam, kezemben a lila selyemkend vel, Lajos ajándékával: - Nem ismerjük egymást - mondtam. - Talán ne beszéljünk err l. - Ó - mondta közömbösen és nyugodtan -, sok id nk lesz még beszélni err l. Majd megismerjük egymást, kedves Eszter. Rágyújtott, a füstöt hosszan kifújta, s oly nyugodtan bámult reám a füstfelh n át, mint aki már mindent elintézett, mindenr l döntött, tud valamit, amir l én nem tudok, s nincs is más dolgom, mint engedelmeskedni. XIII. Három beszélgetést kell itt följegyeznem. Mindössze ennyi történt e délután: egymásnak adták a kilincset, Éva, Lajos s végül a "hivatalosan" idehívott Endre. Ebéd után a vendégek elszéledtek. Lajos lefeküdt aludni, oly természetesen, mint aki odahaza van, s nem enged megrögzött szokásaiból. Gábor és az idegenek elindultak a gépkocsin várromot, környéket és templomot nézni; csak alkonyatkor érkeztek vissza. Éva rögtön ebéd után átjött szobámba. Az ablak elé álltam vele, két kezembe fogtam fejét és hosszan néztem. Nyugodtan, tiszta, kék szemekkel állta nézésemet. - Segítened kell, Eszter - mondta aztán. - Csak te segíthetsz. Édes hangja volt, kissé énekl ; mint egy iskolásgyermek hangja. Mindössze vállamig ért. Megöleltem, de aztán magam is túlságos érzelmesnek éreztem e jelenetet, s örültem, mikor könny vonakodással kibontakozott karjaimból, a fiókos szekrény elé lépett, cigarettára gyújtott, halkan köhögött, s mint aki nem éppen szinte helyzetb l szabadul, könny zavarral nézel dni kezdett a szekrény támlapján felállított tárgyak és keretes fényképek között. Ez a polc, a fiókos szekrény fels része, olyasféle kegyhely az én számomra, mint a kínaiaknak a házi oltár, amely el tt hajlongva az sök emlékét tisztelik. Hosszú sorban pillant reám mindenki, akit szerettem, akinek köze volt életemhez. Melléje léptem, s figyeltem szeme motozását. - Ez itt anya - mondta halkan, derülten. - Milyen szép. Fiatalabb lehetett, mint én most vagyok. A képr l a tizennyolc éves Vilma nézett reánk; kissé pufókon, a kor divatja szerint öltözve, fehér csipkeruhában, magas szárú fekete cip ben, kibontott, homlokába fésült és fürtökbe csavart hajjal, kezében virággal és legyez vel. Afféle ünnepélyes kép volt, elfogódott és természetellenes. Csak a sötét, kérd pillantású szemek árultak el valamit a kés bbi, haragos és szenvedélyes Vilmából. - Emlékszel még rá? - kérdeztem, és éreztem, hogy bizonytalan a hangom. - Homályosan - felelte. - Egyszer bejön valaki a sötét szobába, felém hajol, s olyan meleg, ismer s illat árad bel le. Ennyi az emlék. Hároméves voltam, mikor meghalt.
- Három és fél - mondtam zavartan. - Igen. De igazán csak reád emlékszem. Mindig igazítasz rajtam valamit: a ruhám vagy a hajam, mindig jársz a szobában, örökké dolgod van. Aztán te is elt nsz. Miért mentél el, Eszter? - Hallgass - mondtam. - Hallgass, Éva, te még nem érted. - Még?... - kérdezte és nevetni kezdett, azon az énekl , vontatott hangon, tudatosan elhúzott, kissé színpadias hangon, melynek színezését l csodálatos fontosnak és öntudatosnak tetszett minden szava. - Te még mindig a kismamát játszod, Eszter? Kedvesem - mondta jókedv en, fölényesen és szánalommal. S most volt, aki - egy feln tt mozdulatával - átölelte vállam, a pamlaghoz vezetett és leültetett. Most úgy néztük egymást, mint két n , akik ismerik vagy éppen találgatják egymás titkait. Egyszerre forró izgalom áradt el bennem. Vilma lánya! - gondoltam. - Vilma és Lajos lánya. Éreztem, hogy elvörösödöm, a féltékenység, mely oly mélyr l tört el , hogy megrettentem hevét l és erejét l, egy féltékeny hang kiabálni kezdett bennem. Nem is akartam elhallgattatni ezt a hangot. A te lányod lehetne! - ez volt a hang értelme. - A te lányod, a te életed tartalma lehetne. Miért jött vissza? Lehajtottam fejem, és izgatott mozdulattal kezeimbe temettem arcom. A pillanat, er sebb volt, mint a szégyenkezés, melyet e mozdulat miatt éreztem. Tudtam, hogy most kiadom valaki el tt titkomat, néz valaki, és szánalom nélkül figyeli szégyenem és verg désem. S ez a fiatal n , aki leányom lehetett volna, nem oldozott fel, és nem mentett meg e szánalmas helyzetb l. Egy id múlva, mely végtelenül hosszúnak tetszett, megint hallottam érett, különös, öntudatos és közömbös hangját. - Nem kellett volna elmenned, Eszter. Biztos, hogy nem lehetett könny apával. De tudnod kellett, hogy csak te segíthetsz rajta. Aztán ott voltunk mi is, Gábor és én. Bennünket is szépen sorsunkra hagytál. Mint mikor kitesznek két gyereket a kapu elé. Miért tetted ezt? S mikor hallgattam, nyugodtan mondta: - Bosszúból tetted. Miért nézel így reám? Rossz voltál és bosszúból cselekedtél. Te voltál az egyetlen n , akinek hatalma volt apa felett. Te voltál az egyetlen n , akit apa szeretett. Nem, Eszter, ezt én is tudom, legalább olyan jól tudom, mint te és apa. Mi történt köztetek? Sokat gondolkoztam ezen. Volt id m gondolkozni, egy hosszú gyermekkoron át. Ez a gyermekség, elhiheted, nem volt különösebben der s. Ismered a részleteket? Szívesen elmondom. Azért jöttem, hogy elmondjam. S végül megkérjelek, hogy segíts. Úgy érzem, ennyivel tartozol nekünk. - Mindennel - mondtam -, mindennel segítek, amim van. Kiegyenesedtem. A nehéz pillanat elmúlt. - Nézd, Éva - mondtam, s most már én is megnyugodtam. - Apád nagyon érdekes, nagyon tehetséges ember. De mindaz, amir l most beszélünk, kissé elmosódhatott emlékezetében. Tudnod kell, apád gyorsan felejt. Ne hidd, hogy vádolom. Nem tehet róla. Ilyen a természete...
- Tudom - mondta. - Apa nem emlékszik a valóságra. Költ . - Igen - feleltem megkönnyebbülten. - Lehet, hogy költ . A valóság elmosódik eszméletében. Ezért nem szabad mindent elhinni, amit mond... rosszul emlékezik. Az id , amelyr l beszélsz, életem legnehezebb, néha csaknem elviselhetetlenül fájdalmas és bonyodalmas ideje volt. Azt mondod, bosszú! Micsoda szó ez? Ki tanított reá? Nem tudsz semmit. Mindaz, amit apád elmondhat err l az id r l, csak káprázat, homályos káprázat. De én a valóságra emlékszem. A valóság más. Nem tartozom senkinek számadással. - De én olvastam a leveleket - mondta tárgyilagosan. Most én hallgattam el. Néztük egymást. - Miféle leveleket? - kérdeztem elképedve. - A leveleket, Eszter - mondta élénkebben. - Apa leveleit, mind a három levelet, melyeket abban az id ben írt hozzád. Tudod, mikor idejárt a házhoz, mikor veled foglalkozott, mikor könyörgött, hagyjatok mindent itt, szökjetek el együtt, mert nem bírja másképp, nem bír önmagával, a jellemével, nem bír Vilmával, aki er sebb nála, s aki gy löl téged, Eszter... mert anya gy lölt téged... Miért? Mert fiatalabb voltál? Vagy szebb, igazibb? Erre csak te tudnál felelni. - Mit beszélsz, Éva? - kiáltottam és megráztam karját. Micsoda levelek? Mir l ábrándozol? Kiszabadította karját, finom gyermekkezével végigsimította homlokát, és nagy szemekkel nézett reám: - Miért hazudsz? - kérdezte keményen és hidegen. - Soha nem hazudtam - feleltem. Vállat vont. - A leveleket olvastam - mondta és összefonta karját, mint egy vizsgálóbíró. - Mindig ott hevertek a szekrényben, anya fehérnem s szekrényében, ahová elrejtetted... tudod, abban a rózsafa dobozban... Nincs három éve, hogy megtaláltam. Éreztem, hogy sápadt leszek, a vér leszalad agyamból. - Mondd el - kértem aztán. - Gondolj, amit akarsz, gondold, hogy hazudok. De mondj el mindent a levelekr l. - Nem értem - mondta most élénken és csodálkozó hangon. Arról a három levélr l beszélek, melyeket apa írt hozzád, mikor jegyben járt anyával, s könyörgött, szabadítsd ki ebb l az érzelmi rabságból, mert csak téged szeret. Az utolsó levél esküv je el tti estér l kelt. Összehasonlítottam a keltezéseket. Ez a levél, melyben megírja, hogy nem tud veled él szóval beszélni, gyönge hozzá, szégyelli magát anya miatt. Azt hiszem, soha nem írt apa ilyen szinte levelet. Megírja, hogy sérült és elesett ember, csak benned bízik, csak te tudod még visszaadni önérzetét és egyensúlyát. Kéri, szökjetek el, ne tör dj semmivel, utazzatok külföldre, teljesen átadja sorsát a te szándékodnak. Kétségbeesett levél. Eszter, lehetetlen, hogy ne emlékezzél. Ugye, lehetetlen, Eszter? Valamilyen okból nem akarsz velem e levelekr l beszélni... talán fáj neked, anya miatt, vagy röstelled el ttem az egészet. Én mindent megértettem, mikor e leveleket olvastam, egészen más szemmel nézem néhány éve apát.
Már elég az is, ha valaki egyszer az életben er s és jó akar lenni. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Miért nem feleltél? - Mit kellett volna felelnem? - kérdeztem, azon az egykedv és tárgyilagos hangon, mint aki beismeri hazugságát, s mintha csakugyan tudnék e levelekr l. - Felelni?... Istenem. Mindenesetre illett volna felelni. Ilyen levelekre illik felelni. Az ember csak egyszer az életben kap ilyen levelet. Azt írta, reggelig vár válaszodra. Ha nem felelsz, tudja, hogy nincs er d megtenni... s akkor sem tehet mást, itt marad és feleségül veszi anyát. Minderr l nem tudott veled beszélni. Félt, hogy nem hiszel neki, mert sokat hazudott. Én nem tudhatom, mi történt köztetek... nincs is jogom kérdezni. De te nem feleltél a levélre, s aztán minden olyan szörnyen elromlott, Eszter, ne haragudj... most, mikor már vége mindennek, azt hiszem, te is tehetsz arról, ami történt. - Mikor írta apád e leveleket? - Az esküv el tti héten. - Hová címezte? - Hová? Ide, hozzátok, haza. Itt éltél akkor, anyával együtt. - Rózsafa dobozban találtad a leveleket? - Igen. Egy dobozban. Anya fehérnem s szekrényében. - Volt kulcsa valakinek a szekrényhez? - Csak neked. És apának. Mit felelhettem? Elengedtem karját, felálltam, a fiókos szekrény elé léptem, magasra emeltem Vilma arcképét és hosszan néztem. Régen tartottam kezemben ezt a képet. Most megbámultam az ismer s és mégis félelmesen idegen szemet és homlokot, s egyszerre megértettem. XIV Vilma n vérem gy lölt engem. Éva igazat szólt: valamilyen sgy lölet lobogott közöttünk, valamilyen névtelen, sötét indulat, melynek értelme elveszett az években. Nem lehetett vádiratszer en megmondani, miért gy löljük egymást - mert én is gy löltem, s nem kerestem okot és ürügyet az indulathoz! -, nem lehetett pontosan megmondani, ez vagy az a cselekedete bántott meg, ezt vagy azt mondta a másik, s ezért törünk egymás ellen. Mindig volt az er sebb, a gy löletben is. Ha megkérdezik, miért gy löl hát ilyen engesztelhetetlenül, sisteregve tudott volna felsorolni vádat és érvet; de mindez nem magyarázta e gy löletet. Az ürügyeket elfeledtük. Maradt az indulat, ez a forró, s r érzés, mely iszapos áradásával minden emberi vidéket elborított, s mikorVilma meghalt, afféle sivár árterületek maradtak csak a rokoni kapcsolatok helyén. A fényképet közel tartottam rövidlátó szememhez, és figyelmesen néztem. Milyen er sek a halottak! - gondoltam tehetetlenül. E pillanatban megint élt Vilma, a létezésnek azzal a rejtélyes változatával, ahogy a halottak tudnak csak néha beleszólni
életünkbe, a halottak, kiket mélyen a föld alatt tudunk, az enyészet vegyi bilincsei között. De egy napon jelentkeznek és cselekednek. Talán ez Vilma napja, ez a mai! - gondoltam. S eszembe jutott a délután, mikor halódott, mikor már csak pillanatokra ismerte meg környezetét, mikor ott sírtam ágya el tt, s vártam egy szavát, a búcsú, a béke, az engesztelés szavát, s közben tudtam, hogy a halál küszöbén sem bocsátottam meg neki, s a halál szédületében sem tud megbocsátani nekem. Elfödtem kezemmel arcom és sírtam. Akkor azt mondta: "Majd gondolsz még rám!" Már önkívületben beszélt. Megbocsátott! gondoltam reménykedve. De titokban ezt éreztem: "Fenyeget." Aztán meghalt. A temetés után hónapokig ott maradtam még a lakásban. A gyermekeket nem lehetett egyedül hagyni, Lajos akkor elutazott külföldre, néhány hónapon át elmaradt. Éltem az üres lakásban, és vártam valamire. De Vilma szekrényét, azt a bizonyos szekrényt, ahol Éva kés bb megtalálta a leveleket, soha nem nyitottam föl. Ha megkérdeznék, miért, talán lovagiaskodom, kongó szólammal felelem, hogy nincs jogom halottak titkait bolygatni. A valóságban gyáva voltam, féltem e szekrény tartalmától, féltem Vilma emlékét l. Mert akkor, hogy meghalt, s ilyen egyoldalúan befejezte az örök, szenvedélyes párbeszédet, kett nk vitáját, mintha egyszerre különös tilalom alá vetett volna mindent, ami közös emlék volt életünkben, közös cél és indulat. Lajos elutazott a temetés után, s én ott éltem a gyermekekkel a lakásban, ahol semmi nem volt az enyém, s kissé mégis mindent t lem vettek el, ahol a használati tárgyakat mintha egy titokzatos végrehajtó pecsétje bélyegezte volna meg - akkor még csak ilyen titokzatos végrehajtó jelenlétét észleltük a lakásban, az igazi, a köznapi és valóságos csak kés bb állított be, Lajos tartozásainak számlájával! -, ahol gazdálkodtam, de nem mertem megérinteni semmit amúgy igazán, tulajdonszer en, neveltem a gyermekeket, de bátortalanabbul, mint egy fogadott nevel n . Minden ellenséges volt ebben a lakásban, minden tilalom alatt volt, mindenen tapadt az a rejtélyes, ellenséges valami, amely meghatározza az enyém-tiéd mélyebb értelmét a világban. Itt nem volt semmi az enyém többé. Vilma elvitt mindent magával, amit szerettem volna, elrontott mindent, megtiltott mindent, amire vágytam. A halottak önkényével és hatalmával uralkodott fölöttünk. Egy ideig bírtam ezt. Vártam Lajost, a csodára vártam. Külföldi útjáról ritkán írt, s legtöbbször csak képeslapokat. Akkor már színészkedett megint; afféle "nagy pillanat" volt ez számára, végzetes pillanat, melyet illett nagy mozdulatokkal és tökéletes jelmezben eljátszani. A jelmez a gyász volt, a nagy mozdulat ez a külföldi utazás. Úgy kelt útra, mint aki nem bírja el a fájdalmat, menekül az emlékek el l. A valóságban, azt hiszem, kit n en szórakozott a külföldi városokban; üzleti kapcsolatokat ápolt, "munkába temette magát", mint mondta, más szóval néha csakugyan elment egy múzeumba vagy könyvtárba, de inkább csak kávéházakban és vendégl kben üldögélt,
s gyöngéd kapcsolatokat szövögetett. Lajos rugalmas lélek, gondoltam. De e hónapokban, mikor vártam, megértettem, hogy nem lehet élni vele, hiányzik lényéb l, cselekedeteib l az a köt anyag, mely nélkül nem lehet emberi kapcsolatokat felépíteni. Könnyei igazi könnyek voltak, de e könnyek nem oldottak fel benne semmit, ami emlék vagy fájdalom; Lajos mindig teljes készültséggel örült vagy búslakodott, de igazában nem érzett semmit. Mindebben volt valami embertelen. Mikor négy hónap után hazaérkezett, nem vártam meg; néhány nappal el bb hazautaztam, a gyermekeket egy megbízható asszony gondjaira bíztam, s Lajosnak levelet írtam, megmondtam neki, hogy nem óhajtom ezt a mesterséges anyaszerepet, nem akarok tudni dolgairól, nem akarom t látni többé. Erre a levélre nem érkezett válasz. Az els hetekben, igen, az els években, vártam levelét; kés bb megértettem, hogy nem felelhet, a világ, amelyben mi ketten éltünk, elemeire bomlott. Aztán nem vártam többé semmit. Most, mikor Éva ez ismeretlen levelekr l beszélt, szenvedélyes és számonkér hangon, egyszerre eszembe jutott a rózsafa doboz. Ez a doboz csakugyan enyém volt; Lajostól kaptam, tizenhatodik születésnapomra, de Vilma egyszer elkérte. Nem szívesen adtam oda. Akkor még nem ismertem Lajos igazi természetét, nem ismertem hozzá való érzéseimet sem. Vilma elkönyörögte a dobozt, s én végül odaadtam, vonakodva, de különösebb ellenállás nélkül; valószín leg meguntam könyörgéseit. Vilma általában mindent elkért t lem, amihez hozzájutottam: ruhadarabokat, könyveket, hangjegyfüzeteket, mindent, amin észrevette, hogy kissé fontos vagy kedves nekem. Így kérte el a rózsafa dobozt is. Egy ideig tiltakoztam, aztán elfáradtam és odaadtam; át kellett adnom, egyszer en, mert volt az er sebb. Kés bb, mikor már sejtettem valamit Lajosról és magamról, kett nk igazi kapcsolatairól, kétségbeesetten kértem vissza a dobozt; de Vilma azt hazudta, hogy elveszett valahol. Ez a rózsafával berakott, lombf résszel készült, f szeres illatú, kissé fojtó szagú, vörös selyemmel bélelt dobozka volt az egyetlen ajándék, melyet Lajostól életemben kaptam. A gy r t soha nem tartottam igazi ajándéknak. A doboz elt nt életemb l. Most került el , évtizedek után, Éva el adásában, ezzel a különös tartalommal, Lajos három levelével, melyekben könyörgött, szökjünk meg esküv je el l, mentsem meg. Visszatettem a fényképet helyére. - Mit akartok ti t lem? - kérdeztem és a szekrénynek d ltem. XV. - Nézd, Eszter - mondta most, kissé zavartan, s megint rágyújtott. - Apa majd elmondja. Azt hiszem, igaza van. Gondolhatod, hogy sok minden történt, mióta elhagytál bennünket; sok minden történt, s nem mindig örömteljes fordulatokkal. Az els id re nem emlékszem. Aztán iskolába kerültünk, s mozgalmas élet következett. Minden esztend ben lakást változtattunk,
lakást, iskolát, nevel n ket cseréltünk. Ezek a nevel n k... Istenem... gondolhatod, hogy apa nem volt túlságosan válogatós. Legtöbbje elszökött, s elvitt magával néhány berendezési tárgyat, vagy mi szöktünk el t lük, otthagyva bútort és otthont, bérelt lakásokba. Egy id ben, akkor tizenkét éves lehettem, szállodaszobákban tanyáztunk. Nagyon érdekes élet volt. A f pincér öltöztetett, a liftesfiúval írtuk leckéinket, apa elment, néha napokra, s a szobaasszonyok vigyáztak reánk és neveltek. Néha napokon át tengeri rákot ettünk a szállodaszobában; aztán napokon át alig ettünk valamit. Apa nagyon szereti a tengeri rákot. Így nevelkedtünk. Más gyermeket aludttejen nevelnek vagy tápszereken... De legtöbbször mégis jól mulattunk. Csak kés bb, mikor apának jobban ment a sora, s megint visszatértünk a polgári életbe, lakást béreltünk, háztartást vezettünk, apa valamilyen vállalkozásba kezdett, s én már gyermekkoromban reszkettem apa vállalkozásaitól - ilyenkor néha visszasírtuk a szállodai id t, mert a "polgári életben" is úgy éltünk, mint egy nomád család a pusztaságon. Apa, tudod, nem városi ember. Ne tiltakozz; én talán jobban ismerem. Apában nincsen semmi ragaszkodás tárgyakhoz, néha azt hiszem, az sem fontos neki, hogy estére fedél legyen feje fölött. Van benne valami a halász-vadász emberb l: reggel felül lovára - gépkocsit mindig tartott, a legrosszabb id ben is, s legtöbbször maga vezette -, elindul abban a különös pusztaságban vagy erd ségben, ami számára a város, szimatol, lesben áll, elejt egy százast, hazahozza, megsüti, s akkor mindenkinek ad egy falatot; de aztán, amíg a zsákmány tart, napokig vagy heteken át nem érdekli semmi... Tulajdonképpen ez az, amit szeretünk apában; ezt szereted benne te is, Eszter. Apa úgy el tud dobni egy zongorát vagy egy jó állást, mint egy használt keszty t; nem tiszteli a tárgyakat és értékeket, tudod. Ezt mi, n k, nem értjük... Én már sokat tanultam apától; de igazi titkát, ezt a könny séget, ezt a bels kötetlenséget soha nem tudom megtanulni. Semmihez nincs igazán köze, csak a veszély érdekli; az a különös veszély, az élet... Isten tudja, Isten érti ezt... Ez a veszély kell neki, az élet az ember között, az élet, megegyezések nélkül, igen, úgy, hogy kíváncsian feltöri és szórakozottan eldobja a megegyezéseket. Te ezt nem értetted, mikor...? Szóval, nem érezted meg? Én már gyermekkoromban úgy éreztem, állandóan sátorlakók vagyunk, átvonuló törzs, néha veszélyes, néha nyájas vidéken haladunk át, apa, kezében íjjal és puzdrával,* elöl megy, kémlel, a telefonhoz siet, hallgatódzik, különös jelekre ügyel, aztán egyszerre csodálatosan eleven lesz, csupa éberség és megfeszített készenlét... valahol elefántok közelednek a forráshoz, s apa felemeli a bozótban íját. Kinevetsz? - Nem - mondtam száraz torokkal. - Beszélj csak. Nem nevetlek ki. - Tudod, a férfiak - mondta most okos és oktató hangon, könny sóhajjal. Elnevettem magam. De aztán rögtön elkomolyodtam. Észre kellett
vennem, hogy Éva, Vilma leánya, ez a gyermek, akivel szemben oly könnyedén ütöm meg a feln tt és beavatott n hangját, tud valamit a férfiakról, mindeneset* puzdra: nyílvessz tartó tok (tegez) re többet és biztosabbat, mint én, aki anyja lehetnék. Elröstelltem magam e nevetés miatt. - Igen, igen - mondta, s ártatlanul, komolyan tágra nyitotta nagy, kék szemét. - A férfiak. Vannak ilyen férfiak is. Akiket nem köt család, tárgy, birtok. Ezek vadászok vagy halászok lehettek valamikor. Apa néha hónapokra elutazott. Ilyenkor intézetekben nevelkedtünk, apácák között, akik ijedten és jóindulatúan iparkodtak tisztába rakni bennünket, mintha az útszélen találtak volna, mintha az serd minden gubanca ragadna hajunkban, mintha addig majmokkal ettünk volna a kenyérfáról. Tudod, azért színes, változatos gyermekkor volt a miénk... Nem is panaszkodom. Ó, csak ne hidd, hogy panaszkodom apára. Én szerettem t, s nekem talán akkor volt a legkedvesebb, mikor visszajött több hónapos kalandorútjáról, kissé csapzottan, teljesen kifosztva, mintha vadakkal verekedett volna. Ilyenkor nagyon jó volt egy ideig. Vasárnap délel tt múzeumba vitt, aztán cukrászdába és moziba. Elkérte leckefüzeteinket, monoklit csíptetett szemébe, komoly arccal korholt és oktatott... Mindez nagyon mulatságos volt: apa mint pedagógus, elképzelheted! - Igen - mondtam. - Szegény. De nem is tudtam, kit sajnálok jobban, ket, a gyermekeket vagy inkább Lajost - s Éva nem kérdezte. Most láthatólag elmerült az emlékek változataiban. Barátságos és közönyös hangon mondta: - Tulajdonképpen nem is éltünk rosszul. Amíg egy napon meg nem érkezett ez az asszony. - Ki ez? - kérdeztem, s iparkodtam csendesen és közönyösen szólni. Vállat vont: - Végzet - mondta gúnyosan, elbiggyesztett szájjal. - Tudod, az a n , aki a kell pillanatban érkezik. Az utolsó pillanatban... - Miféle pillanatban? - kérdeztem száraz torokkal. - Abban a pillanatban, mikor apa öregedni kezdett. A pillanat, mikor a vadász észreveszi, hogy már nem éles a szeme és reszket a keze. Egy nap megijedt apa. - Mit l? - Az öregségt l. Önmagától. Eszter, nincs annál szomorúbb, mint mikor egy ilyen ember megöregszik. Akkor reátörhet, aki akar. - Mit csinált vele? Halkan beszéltünk, suttogva, mint a cinkosok. - Hatalma van fölötte. Aztán ezt mondta: - Pénzzel tartozunk neki. Hallottad, hogy hozzámegyek? - A fiához?
- Igen. - Szereted? - Nem. - Miért mégy hozzá? - Meg kell menteni apát. - Mit tud róla? - Valami rosszat. Váltók vannak a kezében. - Mást szeretsz? Most hallgatott. Rózsaszínre lakkozott körmeit nézte. Aztán csendesen mondta, okosan és éretten: - Apát szeretem. Ketten szeretjük apát ezen a világon: te, Eszter és én. Gábor nem számít, olyan más. - Nem akarsz hozzámenni? - Gábor sokkal nyugodtabb - mondta kitér en. - Mintha bezárkózott volna egyfajta süketségbe. Nem akar hallani semmit, s mintha nem látná, ami körülötte történik. Így védekezik. - Van valaki - kérdeztem és közelebb léptem hozzá -, akit szeretsz, s ha rendezni lehetne a dolgokat... valahogyan... nem könny ... én már szegény vagyok, Éva, tudnod kell, Nunu, Laci és én már szegények vagyunk... De talán tudok valakit, aki segíthet. - Ó, te segíthetsz - mondta megint azon a hideg hangon, biztosan és mellékesen. De most már jó ideje nem nézett szemembe. Háttal az ablaknak állott, nem láttam arcát. Ebéd után elborult az ég, s a kert fölött, az ablak el tt vastag, sötétszürke, szeptemberi felh k vonultak föl. A szoba megtelt félhomállyal. Az ablakhoz léptem, és egyik nyitott szárnyát behajtottam, mintha félni lehetne, hogy a súlyos csendben az es t váró kertb l kihallgat valaki. - Meg kell mondanod - mondtam, s azt a különös szívdobogást éreztem, mint már nagyon régen nem, mint utoljára talán azon az éjszakán, mikor anya meghalt. - Ha van valakid, akit szeretsz, ha csakugyan menekülni akarsz ezekt l... te és apád... Ha lehet pénzzel segíteni... Most mondd el. - Azt hiszem, Eszter - mondta földre szegzett szemekkel s egy iskolásleány ártatlan hangján -, pénzzel, úgy értem, csak pénzzel már nem lehet segíteni. Te is kellesz hozzá. De apa nem tud err l - mondta gyorsan, csaknem ijedten. - Mir l? - Err l... Amit mondtam. - Mit akarsz? - kérdeztem türelmetlenül, hangosan. - Meg akarom menteni apát - mondta egyhangúan. - Ezekt l? - Igen. - És magadat? - Ha lehet. - Nem szereted? - Nem. - El akarsz menni? - Igen. - Hová?
- Külföldre. Messze. - Vár valaki? - Igen. - Igen - mondtam én is megkönnyebbülten; s kimerülten leültem. Kezem szívemre szorítottam. Megint azt a szédülést éreztem, mint mindig, valahányszor kilépek a várakozás és a szemlél dés tárgytalan világából, az árnyékok közül, s találkozom a valósággal. Mennyivel egyszer bb a valóság! Éva szeret valakit, el akar menni hozzá, tiszta és szinte életet akar élni. S nekem segítenem kell. Igen, mindennel, amim van. Csaknem mohón kérdeztem: - Mit tehetek, Éva? - Majd apa megmondja - mondta nehézkesen, mintha röstellené kiejteni e szavakat. - Kész terve van... azt hiszem, kész tervük van. Majd meghallod, Eszter. Ez az dolguk és a tied. De rajtam külön segíthetsz, ha akarsz. Van itt valami ebben a házban, ami az enyém. Úgy tudom, az enyém... Bocsáss meg, látod, elvörösödtem. Err l nagyon nehéz beszélni. - Nem értem - mondtam, és éreztem, hogy hideg lesz a kezem. Mire gondolsz? - Nekem pénz kell, Eszter - mondta most rekedten és nyersen, támadásszer en. - Pénz kell, hogy elmehessek. - Igen, hogyne - mondtam tanácstalanul. - Pénz... Valami pénzt egész biztosan tudok szerezni. Azt hiszem, Nunu is... Talán beszélek Tiborral. De Éva - mondtam, mint aki magához tér, kiábrándultan és tehetetlenül -, félek, nagyon kevés az, amit én szerezni tudok. - Nekem nem kell a te pénzed - mondta most hidegen és g gösen. - Nekem nem kell semmi, ami nem az enyém. Csak az kell, amit anya nekem hagyott. Most hirtelen, ég és számonkér pillantással szemembe nézett: - Apa megmondta, hogy te rzöd az örökségem. Nekem csak ez maradt anyától. Add vissza a gy r t, Eszter. Most, rögtön. A gy r t, hallod? - A gy r t, igen - mondtam. Éva oly támadóan állott el ttem, hogy meghátráltam. Véletlenül úgy alakult, hogy a szekrény el tt álltam meg, melyben a hamis gy r t riztem. Csak hátra kellett volna nyúlnom, felnyitni a fiókot, s átnyújtani a gy r t, melyet ilyen hangon s ennyi gy lölettel követelt t lem Vilma leánya.Tehetetlenül álltam, összefont karokkal s elszántan arra, hogy mindenáron meg rzöm Lajos aljasságának titkát. - Mikor beszélt apád a gy r r l? - kérdeztem. - Múlt héten - mondta és vállat vont. - Mikor megtudtam, hogy idejövünk. - A gy r értékér l is beszélt? - Igen. Egyszer megnézette. Akkor, sok év el tt, anya halála után... Miel tt átadta neked, megbecsülték a gy r t. - És mennyit ér? - kérdeztem nyugodtan. - Sokat - mondta, hangjában azzal a különös rekedtséggel. -
Ezreket. Talán tízezret is. - Igen - mondtam. Aztán ezt mondtam, s csodálkoztam, milyen nyugodt és csaknem fölényes a hangom: - Hát a gy r t, fiam, nem kapod meg. - Nincs? - kérdezte és végignézett. Aztán halkabban kérdezte: - Nincs meg, vagy nem adod? - Erre a kérdésre nem felelek - mondtam, és a leveg be néztem. E pillanatban megéreztem, hogy Lajos, nesz nélkül, ahogy mindig is szokott, azzal a színészies, könny járással, belépett a szobába, s ott áll közelünkben valahol. - Menj el innen, Éva - hallottam most Lajos hangját. Beszédem van Eszterrel. Nem pillantottam hátra. Hosszú id telt el, amíg Éva bizalmatlanul méreget , sötét fény pillantással, mely különösen emlékeztetett e pillanatban Vilma tekintetére - lassú lépéssel, a küszöbr l visszanézve, aztán vállat vonva, gyors és indulatos lépésekkel kiment a szobából. De az ajtót már csendesen húzta be maga után; mint aki nem teljesen biztos a dolgában. Egy ideig álltunk még a szobában, és nem láttuk egymást. Aztán megfordultam, és - tizenöt év óta el ször - szemközt álltam és egyedül maradtam Lajossal. Mosolyogva nézett reám, valamilyen furcsa, szerény mosollyal. Mintha azt mondaná: "No lám, nem olyan nagy dolog az egész!" Nem lepett volna meg, ha kezét dörzsöli e pillanatban, az elégedett keresked mozdulatával, aki valamilyen különösen jól sikerült üzletkötés után egyedül marad családtagjaival, s felpezsdült hangulatban új terveken, új, még sokkal sikerültebb és kecsegtet bb vállalkozásokon töri fejét. Szégyenérzet, röstelkedés nyoma sem látszott arcán. Jókedv volt és gyermekesen derült. - Kit n en aludtam, Eszter - mondta elégedetten. - Mint aki végre hazaért. Mikor nem feleltem, karon fogott, egy karosszékhez vezetett, és udvariasan leültetett. - Most végre megnézhetlek - mondta gyöngéden. - Nem változtál. Ebben a házban megállt az id . Hallgatásom egyáltalán nem zavarta. Fel és alá járt, fényképeket nézegetett, néha, amolyan olcsó m vészmozdulattal végigsimította ritkuló, szes sörényét. Elfogulatlanul mászkált a szobában, mint aki az elébb - huszonöt év el tt - kis id re eltávozott innen, mert éppen elhívták valahová; de most már visszatért, s kissé szórakozottan folytat egy párbeszédet, inkább csak a rend kedvéért. Egy régi velencei üvegpoharat emelt föl az asztalról, s gyönyörködve nézte. - Ezt apádtól kaptad, születésnapra? Emlékszem - mondta barátságosan. - Mikor adtad el a gy r t? - kérdeztem. - A gy r t? A mennyezetre nézett, t n d és figyelmes arckifejezéssel. Ajka
hang nélkül mozgott, mintha számolna. - Nem is emlékszem - mondta aztán nyájasan. - Dehogynem, Lajos - biztattam -, emlékezz csak. Majd eszedbe jut. - A gy r t, a gy r t - mondta kedvesen, és fejét csóválta, mint aki szívesen kielégítene egy szeszélyt, egyfajta szeszélyes kíváncsiságot, melynek nincs jelent sége -, csakugyan, mikor is adtam el a gy r t? Azt hiszem, néhány héttel Vilma halála el tt. Tudod, akkor olyan sok pénz kellett... Az orvosok, a közélet... Igen, abban az évben lehetett. S mosolyogva, sugárzó szemekkel, tiszta pillantással nézett reám. - De Eszter - mondta -, miért érdekel téged ez a gy r ? - Aztán nekem adtad a másolatot. Emlékszel? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. - Neked adtam? - mondta gépiesen; s önkéntelenül hátrált egy lépést. - Lehet. Igazán neked adtam? Még mindig mosolygott, de már kissé bizonytalanul. A szekrényhez léptem, felnyitottam ajtaját, s biztos mozdulattal megkerestem a gy r t. - Most sem emlékszel? - kérdeztem és átnyújtottam neki az ékszert. - Igen - mondta csendesen. - Most már emlékszem. - A gy r t eladtad - mondtam; önkéntelenül én is csendesebben beszéltem, ahogy csak arról beszél az ember, amit az életben mélyen kell szégyellni és titkolni, mindenki el tt, talán még Isten el tt is -, s mikor hazajöttünk a temetésr l, átnyújtottad nekem, nagy mozdulattal, mint Vilma hagyatékát, mint a család egyetlen értéktárgyát, mint valamit, ami csak engem illet. Kissé csodálkoztam is. Tiltakoztam is, emlékszel? De aztán elfogadtam, s megígértem, hogy elteszem és odaadom Évának, ha feln és szüksége lesz reá. Most sem emlékszel? - Úgy, ezt ígérted? - kérdezte könnyedén. - Hát add oda most, ha kéri - mondta félvállról. Sétálni kezdett és rágyújtott. - Múlt héten elmondtad Évának, hogy én rzöm számára a gy r t. Évának pénz kell; az ékszert el akarja adni. A pillanatban, mikor értékesíteni akarja, kiderül, hogy a gy r hamis. Természetesen csak én lehetek az, aki a gy r t meghamisítottam. Ezt csináltad mondtam rekedten. - Miért? - kérdezte egyszer en és mély csodálkozással. - Csak te? Más is lehetett. Például Vilma. Hallgattunk. - Hol a te határod, Lajos? - kérdeztem. Pislogott, cigarettája hamuját nézegette: - Miféle kérdés ez? Mi a határ? - kérdezte bizonytalanul. - Mi a határ? - ismételtem. - Úgy képzelem, minden embernek van valamilyen bels határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak. Egyáltalán, mindennek, ami lehetséges az emberek között. De neked nincs határod. - Ezek csak olyan szavak - mondta, s mintha unatkozna, legyintett. - Határ, lehet ségek. Jó és rossz. Ezek csak szavak,
Eszter. - Gondoltál már arra - folytatta -, hogy cselekedeteink legnagyobb része nem értelmes, nem is célszer ? Az ember elkövet valamit, akkor is, ha nincs haszna, sem öröme bel le. Ha visszanézel az életre, észreveszed, hogy sok mindent megtettél, éppen csak, mert módod volt megtenni. - Ez kissé magas számomra - mondtam lehangoltan. - Dehogy magas. Csak kényelmetlen, Eszter. Az élet végére az ember rettenetesen elfárad minden célszer t l. Mindig szerettem az olyan cselekedeteket, melyeknek nincs magyarázatuk. - De a gy r t... - kezdtem újra, makacs hangon. - A gy r t, a gy r t! - mondta ingerülten. - Ne kezdd most a gy r vel! Azt mondtam Évának, hogy te rzöd a gy r t? Lehet. Miért mondtam? Mert olyan volt a pillanat, hogy ezt kellett mondani, ez volt a legegyszer bb, a legértelmesebb. Te a gy r t emlegeted, Laci valamilyen váltót... mit akartok? Mindez elmúlt, nincs többé. Az élet mindent megsemmisít. Nem lehet állandóan vád alatt élni. Ki olyan ártatlan, ki olyan hatalmas, belülr l, mint te mondod, hogy joga van egy életen át körözni másokat? Még a törvény is tud az elévülésr l. Csak ti nem akartok tudni. - Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy? - kérdeztem csendesebben. - Lehet - mondta is csendesebben. - Határ! Bels határ! De mikor az élet határtalan. Értsd meg végre. Lehet, hogy mondtam Évának valamit, lehet, hogy hibáztam, tegnap vagy tíz év el tt, pénzzel vagy gy r kkel, vagy szavakkal. Soha nem határoztam el cselekedeteimet. Az ember végül is csak azért felel s, amit kitervel, amit akar. Az ember csak szándékaiért felel s... A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. Az ember ott áll és nézi, amint cselekszik. De a szándék, Eszter, a szándék a b nös. Az én szándékaim mindig tiszták voltak mondta elégedetten. - Igen - mondtam bizonytalanul. - Lehet, hogy szándékaid tiszták voltak. - Tudom én - mondta szelídebben, kissé sért dötten -, hogy nem illek a világba. Mit akartok velem? Ötvenhat éves koromban változzak meg? Mindenkinek csak jót akartam. De a jó lehet ségei korlátoltak e földön. Az életet meg kell szépíteni, különben elviselhetetlen. Ezért mondtam Évának a gy r r l, amit mondtam. Ez a lehet ség abban a pillanatban megnyugtatta. Ezért mondtam tizenöt év el tt Lacinak, hogy majd megadom, mikor tudtam, hogy soha nem fogom megadni, ezért mondtam embereknek sok mindent, s a pillanatban, mikor kiejtettem a biztató vagy tetszet s szavakat, már tudtam, hogy soha nem fogom e szavakat betartani. Ezért mondtam Vilmának is, hogy szeretem. - Miért mondtad? - kérdeztem, s meglep dtem, milyen nyugodt és közömbös a hangom. - Mert szerette volna hallani - mondta könnyedén. - Mert az életét feltette arra, hogy ezt mondjam neki. S mert te nem akadályoztad meg, hogy mondjam. - Én? - mondtam rekedten és zavartan, különös zavarral, mely
fojtogatta a torkom. - Mit tehettem én? - Mindent, Eszter - mondta most, oly ártatlan, csaknem gyermekes hangon, a régi hangon, az ifjúság hangján. - Mindent. Miért nem feleltél leveleimre? Miért nem szóltál kés bb sem, mikor már lehetett volna? Miért felejtetted ott a leveleket, mikor elmentél t lünk? Éva megtalálta. Most egészen közel lépett hozzám, s fölém hajolt. - Te láttad e leveleket? - kérdeztem. - Én láttam...? Nem értem, Eszter. A leveleket én írtam. S éreztem hangján, hogy most az egyszer, talán el ször életében, nem hazudott. XVII. - Most hadd mondjak el neked valamit - mondta, és a fiókosszekrénynek d lt, rágyújtott, és a gyufát szórakozott mozdulattal beledobta a névjegytartóba. - Valami történt közöttünk, amit nem lehet többé hallgatással elintézni. Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba. De néha módja van elmondani... s ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. Azt hiszem, effajta hallgatás lehetett az eredend b n is, melyr l a Biblia beszél. Van valamilyen shazugság az életben; sokáig tart, míg észreveszi az ember. Nem akarsz leülni? Ülj le, Eszter, hallgass meg. Nem, bocsáss meg, most az egyszer én szeretnék vádló és ítélkez lenni. Mindeddig te voltál, aki ítélt. Ülj le, kérlek. Udvariasan, csaknem parancsoló hangon beszélt. - Úgy, tessék - mondta, és széket tolt elém. - Nézd, Eszter, mi húsz éve másról beszélünk. A dolog nem ilyen egyszer . Te fejemre olvasod b neimet - te és mások -, s e b nök, sajnos, igazak. Gy r r l beszélsz és hazugságokról, ígéretekr l, amelyeket nem tartottam meg, váltókról, melyeket nem váltottam be. Van más is, Eszter. Van rosszabb is. Fölösleges mindent tudni... nem mentegetem magam... de ezek a részletek már nem döntik el sorsomat. Mindig gyönge ember voltam. Szerettem volna csinálni valamit a világban, s azt hiszem, nem is voltam egészen tehetségtelen. De tehetség, szándék, mindez kevés. Most már tudom, hogy kevés. Az alkotáshoz kell valami más is... valamilyen különös er vagy fegyelem, vagy a kett együtt, s azt hiszem, ez az, amit általában jellemnek neveznek... S ez a képesség vagy tulajdonság hiányzik bel lem. Különös süketség ez. Mint aki pontosan ismeri a zenét, melynek dallamát fújja; csak éppen nem hallja a hangokat. Mikor megismertelek, még nem tudtam ilyen pontosan ezt, mint ahogy neked most elmondom... nem tudtam azt sem, hogy te vagy számomra a jellem. Érted? - Nem - mondtam szintén. Valahogy nem is szavain csodálkoztam, hanem hangján, a módon, ahogy beszélt. Soha nem hallottam még ilyen hangon beszélni. Úgy
beszélt, mint egy ember, akinek... nem, csaknem lehetetlen ezt a hangot jellemeznem. Úgy beszélt, mint egy ember, aki lát valamit, egy igazságot vagy felfedezést, a legjobb nyomon jár, még nem mondhatja el az igazat, de már közeledik a látomáshoz, s görcsös er lködéssel kiabálja világgá benyomásait. Úgy beszélt, mint egy ember, aki érez valamit. Lajostól nem szoktam meg ezt a hangot. Szótlanul figyeltem. - Milyen egyszer - mondta. - Mindjárt megérted. Te voltál, te lettél volna számomra az, ami bel lem hiányzott: a jellem. Az ember tudja az ilyesmit. Az ember, akinek nincs jelleme, vagy nincs tökéletes jelleme, erkölcsi értelemben kissé nyomorék. Vannak ilyen emberek. Mint aki különben tökéletes él lény, csak hiányzik egyik keze vagy lába. Ezek m végtagot kapnak, s egyszerre munkaképesek, tudnak használni a világnak. Ne haragudj a hasonlatért, ilyen m végtag lehettél volna számomra... Erkölcsi m végtag. Remélem, nem sértettelek meg? - kérdezte gyöngéden, és felém hajolt. - Nem - mondtam -, csak nem hiszek ebben, Lajos. Jellemet nem lehet pótolni. Erkölcsöt nem lehet mesterséges átültetéssel eljuttatni egyik embert l a másikhoz. Ezek elméletek. Ne haragudj. - Nem csak elmélet. Az erkölcs, látod, nem valamilyen átörökölt, hanem szerzett tulajdonság. Az ember erkölcstelenül születik. A vadak erkölcse, a gyermekek erkölcse más, mint egy hatvanéves kúriai bíró erkölcse Bécsben vagy Amszterdamban. Az ember megszerzi az életben erkölcsét, ahogy megszerzi modorát, m veltségét. - Papoló hangon beszélt, szakszer en. - Vannak emberek, akik fogékonyabbak a jellem iránt, igen, vannak jellem-zsenik, mint ahogy vannak nagy muzsikusok, költ k. Te is ilyen jellem-zseni vagy, Eszter; nem, ne tiltakozz! Ezt éreztem rajtad. Én erkölcsi kérdésekben süket vagyok, csaknem írástudatlan. Ezért menekültem hozzád; azt hiszem, leginkább ezért. - Nem hiszek ebben - mondtam makacsul. - De ha így is lenne, Lajos, nem kívánhatod, hogy valaki egy életen át dajkaságba vegyen erkölcsileg tökéletlen lényeket. Egy n nem lehet egész életén át erkölcsi szárazdajka. - Egy n , egy n - mondta és legyintett. - Rólad van szó, Eszter. Rólad van szó - mondta gyorsan és udvariasan. - Egy n - mondtam és éreztem, hogy a vér arcomba tódul. - Tudom, hogy rólam van szó. Nekem elég volt abból, hogy egy életen át valamilyen hazug eszmény mintaképe legyek. Tudd meg végre. Most már nincs semmi értelme, hogy ezt mondjam... de talán igazad van, nem lehet egy életen át hallgatni. Nem hiszek elméleteidben, de hiszek a valóságban, Lajos. A valóság az, hogy becsaptál; régebben, regényes nyelven, így mondták volna: "játszottál velem." Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál és odább mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad. Ez az igazság. Ez az
irtózatos, az erkölcstelen igazság. Egy n t el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy n höz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból... ez több, mint aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen. Érted most már? - De hiszen én hívtalak, Eszter - mondta egészen csendesen. Nem emlékszel? Igen, gyönge voltam. De aztán, utolsó pillanatban észbe kaptam, megtudtam, hogy csak te segíthetsz; hívtalak, könyörögtem. Nem emlékszel leveleimre? - Nem tudok semmiféle levélr l - mondtam, s ijedten hallottam, hogy hangom éles, amilyen talán soha nem volt, csaknem rikácsoló. - Mindez hazugság. A levelek hazugság, mint a gy r , mint minden, amit nekem mondtál vagy ígértél. Nem tudok a levelekr l, nem is hiszek semmiféle levélben. Az elébb tudtam meg Évától, hogy talált efféle leveleket... a rózsafa dobozban... honnan tudjam én, mi igaz ebb l? Nem hiszek neked! Évának sem hiszek! A múltnak sem hiszek! Mindez hazugság, összeesküvés, megjátszott színpadias jelenet, színpadi kellékekkel, régi levelekkel és eskükkel, melyek soha nem hangzottak el. Én nem járok már színházba, Lajos. Tizenöt éve nem járok színházba, nem járok sehová. Én a valóságot tudom, érted? - a valóságot! Nézz reám! Ez a valóság! Nézz a szemembe! Öreg vagyok. Az életnek vége, mint te mondtad az elébb, olyan meghatóan és színpadiasan. Igen, vége, s te vagy az oka, hogy így múlt el, ilyen üresen, ilyen hazugan, hogy itt maradtam egyedül, mint egy vénkisasszony, aki takarékoskodott érzéseivel, s végül kutyát és macskát tart magának. Te tudod, hogy én nem takarékoskodtam soha, nem tartottam magamnak kutyát, sem macskát... Én embereket tartottam magamnak. - Igen - mondta tárgyilagosan, b ntudatosan, lehajtott fejjel. - Az nagyon veszélyes. - Veszélyes - mondtam én is, önkéntelenül csendesebben, s elhallgattam. Soha nem beszéltem még egyhuzamban ilyen terjedelmesen s ilyen szenvedélyesen. Most elfogyott a lélegzetem. - Hát akkor hagyjuk - mondtam. Egyszerre gyenge lettem. Nem akartam sírni; összefont karokkal ültem, egyenesen, de nagyon fehér lehettem, mert Lajos ijedten kérdezte: - Akarsz egy pohár vizet? Hívjak valakit? - Ne hívj senkit - mondtam. - Nem fontos. Úgy látszik, nem vagyok már egészséges. Nézd, Lajos, amíg az ember ott tart valakivel, hogy kételkedik szavaiban vagy érzéseiben, addig fel lehet építeni az életet vagy egy kapcsolatot valamilyen laza talajra. Lehet "ingovány" ez a talaj, ahogy mondani szokták, vagy "futóhomok". Tudod, hogy amit építettél, egy napon összed l... mégis, van a vállalkozásban valami valóságos, emberi és sorsszer . De akit azzal vert meg a végzet, hogy reád épített, annak mindennél rosszabb a sorsa, mert egy napon észre kell venni, hogy a leveg be épített bele mindent, a semmibe. Más ember
hazudik, mert ilyen a természete, vagy mert így parancsolják érdekei, vagy a pillanat kedvéért. De te úgy hazudsz, ahogy az es esik; tudsz könnyekkel hazudni, tudsz cselekedetekkel hazudni. Ez nagyon nehéz lehet. Néha már azt hiszem, csakugyan lángész vagy... A hazugság lángesze. Te szemembe nézel vagy megérintesz, s könnyeid csurognak, s érzem kezed remegését, s közben tudom, hogy hazudsz, mindig is hazudtál, els pillanattól. Életed hazugság volt. Halálodban sem hiszek, az is hazug lesz. Igen, zseni vagy. - Tessék - mondta nyugodtan. - Mindenesetre elhoztam neked a leveleket. Végre is, neked írtam. Itt van. S egyszer , szolgálatkész mozdulattal el húzta kabátja zsebéb l a három levelet és átnyújtotta. XVIII. A levelek tartalma abban a pillanatban nem érdekelt túlságosan; ismertem Lajos levélírói képességeit. De a borítékot gondosan megnéztem. Mindhárom boríték az én nevem és címem mutatta, Lajos kézírásával, s a postabélyegz kelte bizonyította, hogy a leveleket csakugyan huszonkét esztend el tt adták fel címemre, Vilma és Lajos esküv jét megel z héten. Bizonyos, hogy e három levelet soha nem kaptam kézhez. Valaki elsikkasztotta. A tolvajlás nem lehetett különösebben nehéz feladat: a leveleket mindig Vilma vette át a postástól, különös kíváncsisággal, s rizte a levélszekrény kulcsát is. Figyelmesen megvizsgáltam a három borítékot, aztán odadobtam a fiókosszekrény lapjára, Vilma arcképe mellé. - Nem akarod elolvasni? - kérdezte Lajos. - Nem - mondtam. - Minek? Elhiszem, hogy az áll bennük, amit mondtál. Nem számít sokat. Te - mondtam, csaknem megörülve a szónak, mint aki végre felfedezett valamit - tényekkel is tudsz hazudni. - Soha nem kaptad meg e leveleket? - kérdezte Lajos nyugodtan, mint akit nem érdekelnek túlságosan vádjaim. - Soha. - Ki lopta el a leveleim? - Ki lopta el? Vilma. Ki más? Kinek volt érdeke? - Persze - mondta. - Más nem tehette. A szekrényhez lépett, figyelmesen megnézte a levelek bélyegét és keltezését; aztán Vilma arcképe fölé hajolt, szivarral ujjai között, bodor füstfelh ket eregetve, kedélyesen és érdekl d mosollyal; elmerülten nézte a képet, mintha ott sem lennék a szobában, fejét csóválta, s halkan füttyentett, amolyan elismer füttyentéssel, ahogy egy betör dicsérheti a másik betör munkáját. Így állt, szétvetett lábakkal, egyik keze kabátzsebében, másik kezében a füstölg szivar, szakért en és elégedetten. - Szép munka volt - mondta aztán, s felém fordult, s
egy lépés távolban megállott el ttem -, de hát akkor mit is akarsz t lem? Mi az én b nöm? A tartozásom? Az én nagy mulasztásom? Miben hazudtam? A részletekben. De volt egy pillanat - a levelekre mutatott -, mikor nem hazudtam, mikor kinyújtottam kezem, mert szédültem, ahogy a kötéltáncos mutatvány közben szédülni kezd. Akkor nem segítettél. Nem nyúlt utánam senki. Hát táncoltam tovább, ahogy lehetett, mert az embernek harmincöt éves korában nincs kedve lezuhanni... Tudod, hogy nem vagyok különösebben érzelmes, igen, szenvedélyes ember sem vagyok. Engem az élet érdekelt... az esélyek... ahogy te mondtad elébb, a játék... Nem vagyok, soha nem voltam az a férfi, aki egy n re, egy érzelmes szenvedélyre föltesz mindent... Hozzád sem valamilyen ellenállhatatlan szenvedély sodort, most már megmondhatom. Látod, nem akarlak megríkatni, nincs szükségem arra, hogy ellágyulj. Nevetséges is lenne. Nem kérni jöttem. Követelni jöttem. Érted most már?... - kérdezte csendesen, komolyan és barátságosan. - Követelni? - mondtam hangtalanul. - Érdekes. Hát követelj. - Igen - mondta. - Majd megpróbálom. Természetesen papír és törvény szerint nincs rajtad semmiféle követelni-valóm. De van másféle törvény is. Talán nem tudod még, de itt a pillanat, mikor meg kell tudnod, hogy az erény törvénye mellett van egy másik is, éppen olyan hatalmas, éppen olyan érvényes... hogy is mondjam... Gyanítod már? Az emberek általában nem bírják el ezt az öntudatot. Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz... Mint a cinkosoknak. Ez a törvény szabta meg, hogy nekem közöm van hozzád. Én tudtam e törvényr l. Húsz év el tt is. Mikor megismertelek, rögtön tudtam. Nincs értelme, hogy szerénykedjek most: azt hiszem, Eszter, kett nk közül mégis én vagyok a keményebb jellem. Persze, nem a "jellemesebb", abban az értelemben, ahogy az erkölcsi kézikönyvek hirdetik. De mégis én, a tántorgó, a h tlen, a szökevény, én vagyok az, aki belülr l és minden akarattal h séges tudott maradni ahhoz a másik törvényhez, melynek nincs nyoma a könyvekben és a törvénytáblákon, s mégis ez a törvény az igazi. Kemény törvény ez... Figyelj reám. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezd dött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem el bb, csak amikor megértek e találkozásra... Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülr l, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és id ben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az másodpercük az évmilliárdok
és a tér végtelenségei között. Nem hiszek véletlen találkozásokban. Férfi vagyok, és sok n t ismertem... bocsáss meg, de beszélnem kell err l... ismertem szépeket és lelkeseket, ismertem olyanokat is, akikben mintha az ördög lehelete tüzelt volna, ismertem h sn ket, akik hóban, Szibériában tudtak vánszorogni egy férfi után, ismertem nagyszer n ket, akik tudtak segíteni, és rövid id re eloszlatták az élet irdatlan magányát. Igen, mindezeket ismertem - mondta csendesen, inkább csak önmagának, mint aki emlékezik. S mikor most elhallgatott, kényszeredetten mondtam: - Örülök, hogy egy napon mégis eljöttél hozzám, s beszámolsz ismeretségeidr l. De rögtön megbántam e szavakat; nem illettek hozzám, nem illettek ahhoz sem, amit Lajos az imént mondott. Nyugodtan nézett reám és szórakozottan bólintott: - Mit csináljak, ha mindig téged vártalak - mondta, csaknem kedvesen, hangsúly nélkül, elegánsan és szerényen. - Mit csináljak - mondta hangosabban -, s mit kezdhetsz te ezzel az elkésett vallomással, melynek a mi életkorunkban nincs már tartalma, sem erkölcse? Nem is illik ilyesmit mondani. De illik, nem illik, milyen keveset érnek az illemszabályok, mikor a valóságról kell beszélni! Látod, Eszter, a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az els találkozás... Már régen tudom ezt.Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszert l zetve, mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami, s nem csak a levelekkel történt baleset, a levelekkel, melyeket ellopott Vilma. Ezen nem múlhatott. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. S ez a te b nöd, mert a férfi bátorsága nevetséges a szerelemben. Ez a ti munkátok, a szerelem... Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék h siesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit n tehet, megsért dtél, megfutamodtál. Elhiszed most már? - Mit ér ez? - kérdeztem. - Mit ér ez, hogy elhiszem vagy bevallom, vagy belenyugszom? Mit ér ez most már? - kérdeztem, s hangom olyan idegen volt, mintha a szomszéd szobában beszélne valaki. - Ezért jöttem el - mondta csendesebben, mert a szobában is szürkült, s önkéntelenül halkabban beszéltünk, mintha a szürkülettel minden elhalványodna, a tárgyak s az is, amit egymásnak mondunk. - Azt akartam, tudjad, hogy nem lehet semmit önkényesen befejezni, id el tt abbahagyni, emberek között... Nem
lehet! - mondta, és elégedetten felnevetett. Most olyan volt, mintha kezét dörzsölné örömében, mint aki kártyázás közben legnagyobb csodálkozására és örömére észreveszi, hogy megnyert egy játszmát, melyet már elveszettnek hitt. - Neked közöd van hozzám, most is, mikor id és távolság már mindent megsemmisített, amit valamikor építettünk egymás között. Érted most már? Te felel s vagy mindazért, ami velem történt az életben, ahogy én is felel s vagyok miattad és éretted... a magam módján... igen, egy férfi módján. Egy napon meg kellett tudnod ezt. El kell jönnöd velem, velünk. Elvisszük Nunut is. Hallgass ide, Eszter, egyszer mégiscsak hinned kell nekem. Mi érdekem lehet még, hogy mást mondjak, mint a valóságot, a végs , a halálosan igaz valóságot?... Az id mindent kiéget bel lünk, minden hazugságot. Ami megmarad, az a valóság. Megmaradt, hogy közöd van hozzám, hiába menekültél el, hiába voltam és vagyok olyan, amilyen... Igen, én sem hiszem, hogy egy ember megváltozik... Közöd van hozzám, akkor is, ha tudod, hogy nem változtam, hogy a régi vagyok, a veszélyes és megbízhatatlan. Nem tagadhatod le. Emeld föl a fejed, nézz a szemembe... Miért hajtod le a fejed? Várj, meggyújtom ezt a lámpát... Még mindig nincs itt villany?... Nézd csak, már egészen sötét van. Az ablakhoz ment, kinézett, aztán behajtotta az ablak-táblákat. De nem gyújtotta meg az asztali állólámpát. Így kérdezte, a sötétben: - Miért nem nézel reám? S mikor nem feleltem, a távolból és a félhomályból mondta: - Ha olyan nagyon igazad van, miért nem nézel reám? Nincs semmiféle hatalmam fölötted. Nincsenek jogaim. Mégsem tehetsz ellenem semmit. Elküldhetsz és nem tehetsz ellenem semmit. Bevádolhatsz, és közben tudod, hogy te vagy az egyetlen ember, aki el tt ártatlan vagyok. S egy napon mégis én jöttem vissza... Te még hiszel ilyen szavakban, mint büszkeség? Emberek között, akiket egymáshoz kötözött a végzet, nincs büszkeség. Eljössz velünk. Mindent elrendezünk. Mi lesz? Élünk. Talán még tartogat valamit az élet. Majd csendben élünk. A világ már elfeledkezett rólam. Ott élsz velem, velünk. Nem is lehet másképp - mondta hangosan, ingerülten, mint aki végképpen megértett és felfogott valamit, ami oly egyszer , napnál világosabb, hogy röstell vitatkozni fel le. - Nem kérek t led mást, csak annyit, hogy egyszer, utoljára az életben maradj h séges ahhoz a parancshoz, amely életed értelme és tartalma. Most alig láttam a sötétben. - Megértettél? - kérdezte messzir l, csendesen. Mintha a múltból beszélt volna. - Igen - mondtam önkéntelenül; s mintha álomban beszélnék. E pillanatokban kezd dött az a különös zsibbadás, amilyet az alvajáró érezhet, mikor elindul a veszedelmes sétára; mindent értettem, ami körülöttem történt, értettem cselekedeteim és szavaim jelent ségét, élesen láttam magam körül az embereket s azt is, amit modor és a megszokás fátyla eltakar bel lük; s
ugyanakkor tudtam, hogy önkívületben cselekszem ilyen értelmesen és határozottan - kissé álomban és kissé önkívületben. Nyugodt voltam, csaknem jókedv . Könny nek és gondtalannak éreztem magam. Valamit csakugyan megértettem e pillanatban: Lajos szavain át, valamit, ami er sebb, értelmesebb és parancsolóbb volt, mint minden, amit ellenem vagy terve mellett összehordhatott. Természetesen egy szavát sem hittem el... de ez a hitetlenség mulattatott. Amíg Lajos beszélt, megértettem valamit, s nem tudtam volna következetes szavakkal kifejezni e megnyugtató, egyszer igazság értelmét. Lajos természetesen most is hazudott... nem tudtam, hol és miben, de hazudott. Talán nem is szavakkal és érzelmekkel hazudott, csak lényével, azzal a ténnyel, hogy , Lajos, nem tehet másként, most sem, mint azel tt. Egyszerre észrevettem, hogy nevetni kezdek; fölnevettem, de nem "gúnyosan", hanem szintén és jókedv en. Lajos nem értette ezt a nevetést. - Miért nevetsz? - kérdezte gyanakodva. - Semmi - mondtam. - Tessék, mondd tovább. - Beleegyeztél? - Igen - mondtam. - Mibe? Hogyne, beleegyeztem - mondtam gyorsan. - Jó - mondta. - Hát akkor... Nézd csak, Eszter, nem szabad azt hinned, hogy ellened vagy károdra történhet valami. A dolgokat el kell rendezni, egyszer en és becsületesen. Eljössz velem. Nunu is... talán nem rögtön... valamivel kés bb. Éva férjhez megy. Ki kell váltani - mondta halkabban, cinkosan. - Engem is... Még nem értheted... De bízol bennem? - kérdezte halkan és bizonytalanul. - Beszélj csak - feleltem ugyanolyan halkan, az összeesküv k bizalmas hangján. - Természetes, hogy bízom benned. - Csak ez fontos - morogta elégedetten. - Ne hidd - mondta hangosabban -, hogy visszaélek bizalmaddal. Nem akarom, hogy négyszemközt döntsél. Megyek és felhívom Endrét. a ház barátja. Közjegyz , hivatalos személy. El tte írjad alá mondta nagylelk en. - Mit? - kérdeztem súgva, azon a cinkosi hangon, mint aki már beleegyezett, vállalkozott a feladatra, s csak a részletek iránt érdekl dik. - Ezt az írást - mondta. - Ezt az iratot, amely módot ad arra, hogy mindent elrendezzünk, s eljöhess velünk, és ott élj... - Veled? - kérdeztem. - Velünk - mondta bizonytalanabbul. - Velünk... A közelünkben. - Várj csak - mondtam. - Miel tt felhívod Endrét... S aláírom... Talán ezt az egyet megmondhatnád még világosabban... Te azt akarod, hagyjak itt mindent és menjek veled. Ennyit megértettem. És aztán, mi lesz? Hol éljek, a közeledben... - Mi úgy gondoltuk - mondta lassan, megfontoltan és kissé általánosan -, hogy a közelünkben. A mi lakásunk, sajnos, nem alkalmas... De van egy otthon a közelben, ahol magános úrin k... Egészen közel. S gyakran láthatjuk egymást - mondta jóindulatúan, bátorító hangon. - Valamilyen szegényház, nem?... - kérdeztem nyugodtan.
- Szegényház! - mondta sért dötten. - Micsoda szó! Mondom, hogy otthon, ahol igazi úrin k laknak... Mint te és Nunu. - Mint én és Nunu. - mondtam. Egy ideig várt még. Aztán az asztalhoz ment, gyufát keresett el , s gyakorlatlan, tétova mozdulattal felgyújtotta az állólámpát. - Gondold meg - mondta. - Gondolkozz, Eszter. Felküldöm Endrét. Fontold meg jól. S olvasd át ezt az írást, miel tt aláírod. Olvasd el figyelmesen. Kabátja bels zsebéb l négyrét összehajtogatott ívpapírt húzott el , s szerény mozdulattal az asztalra helyezte. Még egyszer végignézett, bátorító és jóindulatú mosollyal, kissé meghajolt, s gyors és fiatalos járással kiment a szobából. XIX. Mikor Endre néhány perc múlva belépett hozzám, már aláírtam azt a szerz désféle iratot, melyben felhatalmaztam Lajost, hogy eladja a házat és a kertet. Komoly szerz dés volt ez, tele jogi szavakkal, s a szöveget valamilyen dagályos szakszer séggel fogalmazták, mint a végrendeleteket és a házassági szerz déseket. Lajos "kétoldalú szerz dés"-nek nevezte az iratot. Az egyik szerz d fél én voltam, a másik Lajos, aki, cserében a ház és a kert birtokáért, kötelezte magát "életfogytiglan méltó keretek között" gondoskodni Nunuról és rólam. E "gondoskodás" feltételeit nem jelölte meg részletesebben. - Lajos mindent elmondott - mondta Endre, mikor leültünk egymással szemközt, a kerek asztal mellé. - Kötelességem figyelmeztetni, Eszter, hogy Lajos gazember. - Igen - mondtam. - Kötelességem figyelmeztetni, hogy a terv és a szándék, mellyel betört magukhoz, akkor is veszélyes, ha Lajos betartja a szerz dés feltételeit. Maguk, kedves Eszter, hála Nununak és a kertnek, szegényesen, de nyugodtan éltek itt, Lajos tervei egy idegen számára talán érzelmesen hangzanak... De én nem hiszek Lajos érzelmeiben. Ismerem jól, huszonöt éve ismerem. Ilyenfajta ember, ilyen jellem, mint Lajos, nem változik. - Nem - mondtam -, is azt mondja, hogy nem változik. is azt mondja? - kérdezte Endre. Levette szemüvegét, és rövidlátó szemekkel, pislogva és zavartan nézett reám. - Mindegy az, amit mond. Most szinte volt? Nagyon szinte? Nincs jelent sége. Megéltem már ilyen szinte jeleneteket Lajossal. Húsz év el tt, ha emlékezik, Eszter... Húsz éven át hallgattam. De most itt a pillanat, mikor el kell mondanom. Húsz év el tt, mikor az öreg Gábor, a maga édesapja, kedves Eszter... bocsásson meg, jó barátom volt, testvérien jó barátom... szóval húsz év el tt, mikor édesapja meghalt, s nekem, a barátnak és a közjegyz nek jutott a keserves feladat, hogy a maguk hagyatéki ügyét elrendezzem, kiderült, hogy Lajos váltókat hamisított az öreg nevére. Tudott err l?
- Homályosan - mondtam. - Valamit beszéltek... De nem lehetett bizonyítani. - Éppen ez az, hogy lehetett - mondta, és szemüvegét törölgette. Soha nem láttam még ilyen zavartnak. - A hagyatékban megleltük a bizonyítékot, hogy Lajos hamisította a váltókat. Ha akkor nem rendezzük a dolgot... ez a ház és kert nem maradt volna meg, kedves Eszter. Most már megmondhatom. Nem volt könny ... Elég annyi, hogy akkor megéltem ilyen szinteségi jelenetet Lajossal. Er sen emlékezem reá; ilyenfajta jelenetet egy hosszú életen át nem lehet elfeledni. Ismétlem, Lajos gazember. Én voltam az egyetlen maguk között, akin nem fogott az b vészete. Tudja ezt, tudja jól... Fél t lem. Most, mikor betör ebbe a házba, s a jelek szerint el akar rabolni mindent, ami megmaradt, el akarja rabolni a maguk életének nyugalmát, ezt a szerény kis szigetet, ahol meghúzódtak a hajótörés után, kötelességem, hogy figyelmeztessem. Igaz, most óvatosabban dolgozik Lajos. Váltók nélkül. Úgy látszik, megint kutyaszorítóba jutott, nincs más menekvése, mint búcsúra visszatérni ide, és kirabolni mindent, ami még itt maradt... Ha nekiajándékozza a házat és a kertet, hivatalosan nem tehetnek ellene kés bb semmit. Senki nem tehet ellene semmit. Csak én... ha akarja. - Maga mit tehet, Endre? - kérdeztem csodálkozva. Lehajtotta fejét, ormótlan, gombos cip it nézegette. - Hát én... - mondta, nagyon zavartan és röstelkedve. - Tudnia kell, hogy én akkortájt voltam olyan könnyelm , s megmentettem Lajost. A börtönt l mentettem meg. Hogyan? Nem is fontos már. A váltókat akkor ki kellett fizetni, hogy maguk itt maradhassanak a házban... Nem Lajost akartam én megmenteni. Elég az hozzá, hogy a váltókat rendeztük. S maguk itt maradtak, békében és nyugalomban. S Lajost futni engedtem. De a váltókat, a b nügy minden bizonyítékát eltettem és meg riztem. Mindez ma elévült már a törvény számára. De Lajos tudja, hogy hatalmamban van, akkor is, ha a törvény már kiengedte karmaiból. Kérem, kedves Eszter mondta most, csaknem ünnepélyesen és felállott -, hatalmazzon fel, hogy beszéljek Lajossal, visszaadjam neki ezt a... Szóval, ezt az írást... s kitelepítsem innen a látogatókat. Elmennek, ha én akarom. Higgye el - mondta nyugodtan. - Elhiszem - mondtam. - Hát akkor... - mondta elszántan és megmozdult. - Elhiszem - mondtam gyorsan, elakadó lélegzettel. Éreztem, hogy Endre ezt nem értheti, nem nyugodhat bele, soha nem értheti igazán. - És nagyon köszönöm... Csak most értem és nem is tudom megköszönni. De hiszen akkor mindent, ami itt megmaradt apa halála után, magának köszönhetünk, kedves Endre? Ha maga nincs, akkor már húsz év el tt... akkor nincs ez a ház, nincs a kert, nincs semmi. És minden másképp alakul, az én életem is... Máshol, idegenben élek... Így van? - Nem egészen - mondta zavartan. - És nem csak én voltam, egyedül... Most már talán megmondhatom. Tibor megtiltotta annak idején. is segített. Mint az öreg Gábor barátja, szívesen és
örömmel segített. Mind tartoztunk ezzel - mondta kínlódva, csendesen és zavartan. - Ó,Tibor... - mondtam, és idegesen kezdtem nevetni. - Így él az ember - mondtam aztán gyorsan -, és nem tud semmit. Nem tud arról, hogy valami nagyon rossz, s arról sem, hogy ugyanakkor valami nagyon jó történt vele. Nem is lehet ezt megköszönni. De annál nehezebb... - Elküldeni Lajost?... - kérdezte komolyan. - Elküldeni Lajost... - ismételtem gépiesen. - Igen, most már nehéz lesz. természetesen mindjárt elmegy innen, gyermekeivel s ezekkel az idegen emberekkel... Nemsokára indulnak, még világosban akarnak útra kelni. Lajos elmegy innen. De a házat és a kertet... hát igen, mindezt nekiadtam. Aláírtam ezt az írást... s magát megkérem, Endre, beszéljen vele, hogy gondoskodjék Nunuról. Ezt az egyet meg kell ígérnie. Nem, az ígérete természetesen nem ér semmit, igaza van... Ezt valahogy jogilag kellene megcsinálni... hivatalos írásban, de olyanféle írásban, mely érvényes... Az eladási összeg egy részét kösse le Nunu számára. Neki már nem kell sok, szegénykének. Meg lehet ezt csinálni?... - Igen - mondta. - Mindent meg lehet csinálni. De maga, Eszter, magával mi lesz? - Igen, mi is lesz velem - mondtam. - Éppen err l van szó. Lajos felajánlotta, hogy menjek el innen és éljek a közelében... Nem éppen vele... Ezt nem mondta meg egészen pontosan. De ez nem is fontos - mondtam most gyorsan, mikor láttam, hogy komoran néz rám, felemeli kezét és szavamba akar vágni. - Szeretném megmagyarázni, Endre, magának és Tibornak, s Lacinak is, akik mind olyan jók voltak hozzánk... Nununak nem kell magyaráznom, megérti... az egyetlen, aki talán, a végén, megérti, hogy mindent pontosan így kellett csinálni, húsz év el tt, mint ma. talán megérti. Azt hiszem, csak n k érthetik ezt meg igazán, olyan n k, akik már nem fiatalok, s nem várnak többé semmit az élett l... Mint Nunu és én. - Nem értem - mondta rosszkedv en. - Nem is akarom, hogy megértse - mondtam, és szerettem volna megfogni a kezét, vagy ujjheggyel megérinteni öreg, szakállas, gondterhes arcát, ezt a szomorú és okos férfiarcot, egy férfi arcát, aki soha nem tolakodott közelembe, s mégis neki köszönhetem, hogy életem húsz évét emberhez méltó, tisztességes körülmények között élhettem le. - Maga férfi, Endre, kit n és igazi férfi, s mindvégig kénytelen következetesen gondolkozni, úgy, ahogy a törvény, a szokás vagy az értelem bölcsen el írják. De mi n k nem lehetünk mindig ilyen bölcsek és következetesek... most már értem, hogy nem ez a dolgunk. Ha én igazán bölcs és szinte vagyok húsz év el tt, akkor egy éjjel megszököm ebb l a házból, Lajossal, n vérem v legényével, Lajossal, a váltóhamisítóval, a notórius hazuggal, az emberiség söpredékével, mint Nunu mondaná, aki szereti az ilyen er teljes kifejezéseket. Ezt kellett volna tennem, ha
bátor, bölcs és szinte vagyok, húsz év el tt... Mi történt volna? Nem tudom. Valószín leg semmi különösen jó vagy der s. De akkor legalább engedelmeskedtem volna egy törvénynek vagy parancsnak, amely er sebb, mint a világ és az értelem törvényei... Érti most már? Mert én már megértettem... Annyira megértettem, hogy odaadom Lajosnak és Évának ezt a házat, mert tartozom nekik vele... Mindennel, amim van még, nekik tartozom... S aztán majd lesz valami. - Elmegy innen? - kérdezte csendesen. - Nem tudom - mondtam; s egyszerre elfáradtam. - Nem tudom még, ilyen menetrendszer en, mi lesz velem. Csak megkérem mindenesetre, adja át Lajosnak ezt az írást... igen, már aláírtam... s maga, Endre, írjon bele valamilyen kemény és hivatalos záradékot, hogy az a csekélység, ami Nununak kell, ne veszhessen el Lajos kezén. Megígéri? De nem is felelt kérdésemre. Átvette a szerz dést, két ujjal, mint egy piszkos és gyanús tárgyat. - Hát igen - mondta csendesen. - Ezt persze nem tudtam. Megfogtam kezét, de rögtön el is engedtem: - Bocsásson meg - mondtam -, de senki nem kérdezett err l, húsz éven át. Maga sem,Tibor sem... S talán én magam sem tudtam olyan biztosan, olyan kegyetlen biztonsággal, mint ahogy megtudtam ma délután. Lajosnak van igaza, Endre, Lajosnak, aki azt mondja, hogy az életben van valamilyen láthatatlan rend, s amit egyszer elkezdett az ember, azt végül be is kell fejezni... Ahogy lehet... Hát most befejeztük - mondtam, és felálltam. - Igen - mondta, kezében az irattal, lehajtott fejjel. - Azt talán fölösleges mondanom, hogyha megbánná... most vagy a jöv ben... Mi itt vagyunk mindig, Tibor és én. - Ezt igazán fölösleges mondani - mondtam én is; és iparkodtam mosolyogni. XX. Éjfél felé meghallottam Nunu lépteit; lassan mászott fölfelé a csikorgó, korhadt falépcs kön, minden harmadik lépcs fok után megállt és köhintett. Mint tegnap éjjel, ebben az órában, most is megállt a küszöbön, kezében a lobogó gyertyával, nappali öltözetében, egyetlen, fekete díszruhájában, melyet még nem ért rá levetni. - Nem alszol - mondta, és leült mellém az ágyra; a gyertyacsonkot az asztalkára állította. - Tudod, hogy a bef ttet is elvitték? - Nem - mondtam; s felültem az ágyban, és nevetni kezdtem. - Csak az szibarackot - mondta tárgyilagosan. - Mind a húsz üveget. Éva elkérte. A virágokat is elvitték, a maradék dáliákat a kertb l. Nem baj. A hét közepére már elvirítottak volna. - Ki vitte el a virágokat? - kérdeztem. - Az asszony.
Köhintett, összefonta karjait, s egyenesen ült, nyugodtan és öntudatosan, mint mindig, az élet minden helyzetében. Megfogtam csontos, se hideg, se meleg kezét. - Hadd vigyék, Nunu - mondtam. - Persze - mondta is. - Vigyék csak, fiam. Ha nem lehetett másképp. - Nem tudtam lemenni a vacsorához . - mondtam még, és kérlel mozdulattal megszorítottam kezét. - Ne haragudj. Nem csodálkoztak? - Nem. Inkább csak hallgattak. Azt hiszem, nem csodálkoztak. Most a gyertyacsonk lobogó lángját néztük. Fáztam. - Nunu, drágám - kértem. - Csukd be a red nyöket. S ott, a fiókosszekrényen, van három levél. Add ide, kedves. Lassan járt a szobában, s árnyéka néha óriásira n tt a falon. Becsukta az ablakokat, elhozta a leveleket, betakart, s visszaült az ágy szélére, összefont karokkal, kissé ünnepélyesen, díszruhájában, mintha az életnek valamilyen különös, torz ünnepségén jelent volna meg... ünnepségen, mely eltér a szokástól, nem esküv , nem is temetés. Így ült és hallgatott. - Te megérted, Nunu? - kérdeztem. - Értem, értem, fiam - mondta, és átölelt. Így ültünk, és vártuk, hogy a gyertya csonkig égjen, vagy hogy elálljon a szél, mely éjfél óta vonított a ház körül, és tépte a fák csatakos lombját, vagy hogy reggel legyen; magam sem tudom, mire vártunk még. Dideregtem. - Fáradt vagy - mondta, és betakart. - Igen - mondtam. - Nagyon fáradt vagyok. Tudod, sok volt az egész. Szeretnék elaludni. Nunu, kedvesem, olvasd fel nekem ezt a három levelet. Köténye zsebébe nyúlt, el kereste drótkeretes szemüvegét, s figyelmesen nézegette a leveleket. - Lajos írta - mondta. - Megismerted az írását? - Igen. Most kaptad meg? - Most. - Mikor írta? - Húsz év el tt. - A posta tehet róla, hogy csak most kaptad meg?... - kérdezte kíváncsian és féltékenyen. - Nem, nem a posta - és mosolyogtam. - Ki tehet róla? - Vilma. - Ellopta?... - El. - Igen - mondta, és sóhajtott. - Nyugodjék békében. Sose szerettem. Megigazította orrán a pápaszemet, a láng felé hajolt, és énekl , iskolás hangon, halkan olvasni kezdte az egyik levelet: - "Édes egyetlenem - olvasta -, az élet csodálatosan játszik velünk. Nincs más reménységem, csak az, hogy örökre megtaláltalak
téged..." Abbahagyta az olvasást, feltolta homlokára a szemüveget, és csillogó szemekkel, meghatottan és elragadtatva fordult felém: - Milyen gyönyör leveleket tudott írni! - Igen - mondtam. - Olvasd tovább. Kit n levélíró volt. De a szél, ez a szeptember végi szél, mely eddig alattomosan csattogott a ház körül, most feltépte az ablakszárnyakat, meglobogtatta a függönyöket, s mintha hírt hozna valahonnan, mindent megérintett és elmozdított a szobában. Aztán kioltotta a gyertya lángját. Erre emlékszem még. S homályosan arra is, hogy Nunu becsukta kés bb az ablakokat, s elaludtam. (1938)
DÉLI SZÉL - "Mais voyons, Marie-Christine, qu'est-ce que c'est que cela, cet kanárizöld?..."* - kérdezte a kisasszony. Az ablakhoz állt, s csontos ujjaival óvatosan és szakértelemmel bontotta szét a spanyol kend t. Igen, a kend csodálatos volt. Krémszín , nehéz, régi selyem s oly nagy, mint egy leped : tet t l talpig beborította Mária-Krisztinát. S milyen csodálatosan "esett" ez a régi anyag, mint a képeken, a múzeumokban, a régi hölgyeken a selymek és brokátok. Talán százéves is lehetett. S körös-körül bojtok és finom selyemszálak szegélyezték, s minden sarkában különös virágok nyíltak, sötétkék és dáliavörös virágok, s aztán az a különös, harsány zöld, melyet a kisasszony megcsodált, és kit n magyar kiejtéssel kanárizöldnek nevezett. "De nem, Ernestine, ez nem kanárizöld" - mondta Mária-Krisztina, és kézbe vette a nehéz selymet. "Ez olyan zöld, mint mikor nagyon haragszik valaki. Ugy is nevezzük magyarul, haragoszöld. Játsszunk Carment, akarja?..." Ernestine mindig akart játszani. Negyvenéves volt, és még mindig szeretett játszani. "Ó, Carment" - mondta boldogan; s a folyosó felé figyelt. De apa ilyenkor aludt, s különben sem nyitott be soha Mária-Krisztina szobájába; s anya telefonált négyt l ötig, minden délután telefonált. Mária-Krisztina a tükör elé állt, s t rte, hogy Ernestine gondosan összehajtogassa és vállaira csavarja a kend t, á la Carmen. A kend , apa születésnapi ajándéka, Mária-Krisztina tizenhatodik születésnapjának nagy eseménye és dísztárgya, b ségesen omlott végig a nyúlánk és sovány * Nézzük, Marie-Christine, mi ez a kanárizöld? testen, körülcsavarta az ünnepelt derekát, s amíg Ernestine, vállban és a csíp n, a red ket rendezgette, Mária-Krisztina egy
fekete tincsb l kérd jelet nyálazott homlokára, a kisasszony nagy hajfés jét hajába f zte, egy rózsaszín rózsát, nagyapa gáláns ajándékát, letépett a csokorból, és fogai közé harapta, s aztán fél szemmel mindig a tükröt kémlelve, nagyon lassú és egészen új mozdulatokkal, amilyet Ernestine soha nem látott azel tt, a tükört l az ablakhoz ment, fél kezét csíp jére illesztette, könnyedén nekid lt az ablakpárkánynak, és lenézett az utcára. Ernestine halkan, forró kis nevetésekkel, nagy kezét szája elé kapdosva nevetett. Hol találta apa a kend t? Olyan komoly valami volt, idegen és szomorú tárgy, tele bánattal, mint minden selyem és bársony, melyet egyszer, régen, már viselt valaki. MáriaKrisztina, fogai között a rózsával, szórakozottan és komolyan nézte a régi selymet. - Most megcsinálja a latint és a fizikát, chérie - mondta a kisasszony. - S ötkor átkísérem Albához. A bientöt. * - Nem, demoiselle - mondta Mária-Krisztina. - Miért kísérne?... - Parce que la méltósága n'aime pas...** - kezdte Ernestine. De elnémult és az ajtó felé hátrált. Mária-Krisztina leugrott az ablakpárkányról, ledobta vállairól a kend t, és fél kézzel lassan tolta ki a szobából. - "Mama soha nem kéri - mondta az ajtóban. Ma születésnapom van, Ernestine. Mindig elfelejti, hogy már feln ttem és születésnapom van. Lehet, hogy holnap férjhez megyek." Ernestine szomorúan mondta: "Ó, férjhez! Ön ne badine pas, chérie..."*** S elment aludni. Mária-Krisztina becsukta mögötte az ajtót, és az ágyra dobta a kend t. Micsoda nap! A férfiak érezhetik így ma* Viszlát! ** Mert a méltósága nem szeret(i)... *** Nem tréfálkozunk, drágám... gukat, mikor kinevezik vagy elítélik ket, s olvasni lehet nevüket a lapokban. Mária-Krisztina ma délel tt tizenegy órakor töltötte be tizenhatodik évét, s mindenki, a postás is, aki az üdvözl lapokat hozta, átérezte a nap jelent ségét. Ernestine sírt reggel, leült Mária-Krisztina ágyának szélére, s nem lehetett egészen pontosan tudni, mit sirat: azt, hogy már elmúlt negyven, vagy azt, hogy a gyermek, akit tíz éve nevelt, nemsokára csakugyan feln tt lesz? Anya azt mondta reggel, ez a kor még nem számít, s Mária-Krisztina érezze továbbra is gyermeknek magát, mint tegnap és mindig azel tt. De a kép, mely nagymamát menyasszonyi ruhájában örökíti meg, az édes, világoskék és krémsárga színezett fénykép, a mirtuszkoszorúval, egy leányt mutat, aki nem sokkal múlt tizenhat éves. Apa szórakozottan és zavartan, mint mindig, s ünnepélyesen, azzal a megható és egyáltalán nem félelmes ünnepélyességgel, amelyet Mária-Krisztina nagyon jól megértett, mintha örökké ezt mondaná: "Elnökigazgató vagyok, és hatvan leszek tavasszal, de én minderr l, becsületszavamra, egyáltalán nem tehetek!" - apa szintébb volt, s jobban megértette, mi történt e napon. A kend már
feln ttajándék volt, olyan, amilyet egy férfi, apa vagy más férfi - Mária-Krisztina ásított - egy n nek ad. Gyermeknek nem adnak ilyen kend t. Igen, valami történt a házban, a hivatalos ünnepség mellett, mögött és annak árnyékában! Mindenki érezte ezt. A postás érezte és a szakácsné és Magdolna n vér az Intézetben. Mária-Krisztina reggel anyával és apával misét hallgatott a kis kápolnában, s az oltár tele volt virággal, s Magdolna n vér ott állott a homályos mellékoltár el tt, és imádkozott MáriaKrisztina lelki üdvéért és földi boldogságáért, s aztán megcsókolta, és kedves, kövér arca egészen más volt, mint különben, más napokon és más ünnepeken: szigorú volt és aggodalmas, s ugyanakkor jó és szelíd, ahogy csak az tud egyszerre szigorú és szelíd lenni, aki szeret és félt valakit. "De mit l félt - gondolta Mária-Krisztina, s hasra feküdt a díványon, és fél kézre könyökölve szemlélni kezdte a zongorán elhelyezett ajándékokat, a nap jelképeit és diadalmas zsákmányát -, miért félt, mikor engem mindenki szeret és mindenki vigyáz reám, mert én vagyok Mária-Krisztina, és papa elnökigazgató, és Ernestine itt alszik ágyam el tt a földön, ha beteg vagyok, és Vércse is súg nekem a katedráról számtanból, és mindig vörös lesz a szakálla és cvikkere mögött, ha er sen és sokáig reánézek... miért félt, mikor mindenki szeret és vigyáz reám?" Magdolna n vér elhízott és esetlen, kacsázó léptekkel járt a h vös folyosókon, s mindig csörgött rajta valami, a rózsafüzér vagy a kulcsok, s mindig mosolygott, és ez a mosoly megtelt aggodalommal és gyöngédséggel, valahányszor Mária-Krisztinára nézett. Magdolna n vér aggódott e növendékért; Mária-Krisztina érezte ezt az aggodalmat, s kitért el le, mint aki lesüti szemét, és nem ad jelt egy kínos helyzetben, melynek igazi tartalmát nagyon jól érti. Magdolna n vér tudta, hogy Mária-Krisztina az a növendék, aki talán nem csinál majd soha goromba hibát, s nem kell büntetni és nem kell biztatni, sem megszégyeníteni, penitenciákkal sem kell ösztönözni; de tudott valami mást is. Mária-Krisztina érezte, hogy valaki szereti és félti t, másképp, mint Ernestine, másképp, mint apa, aki mindig kissé szórakozottan és olyan furcsán, igen, b ntudatosan volt jó mindenkihez, másképp, mint anya, aki soha nem figyelt egészen oda, mert mindig telefonált és várt a telefonra, és örökké azt mondta: "Nézzék meg, visszajött-e már a kocsi?..." - mintha ez lenne a legfontosabb, mintha örökké útra készen állana szegény anya, a fodrász és a dögönyöz -n és a szabón között, örökké készen, valamilyen útra, mely végre értelmet ad az egésznek és végleges... nem, mindezt nem lehetett egészen pontosan megérteni. De Mária-Krisztina értette. És Magdolna n vér is értette, s butus és kövér arcával zavartan mosolygott; de a növendékek, Magdolna n vér növendékei, már tudták, hogy a n vér egyáltalán nem buta, és mindent tud, csak nem szól, mint aki azt is tudja, hogy semmi nem olyan nehéz, mint segíteni. "Majd imádkozom érted" - mondta a n vér, minden héten egyszer-kétszer, ha éppen elment Mária-Krisztina mellett. "Ó, köszönöm, kedves n vér, nagyon hálás leszek" - mondta
ilyenkor, nem egészen szabályosan, kissé illetlenül, MáriaKrisztina. Hangsúly nélkül mondta ezt, de nem meggy z dés nélkül. Csakugyan szükségem van reá, hogy imádkozzék értem valaki, gondolta néha. Mert Magdolna n vér tudta, amit apa, anya és Ernestine nem tudtak, tudta, a szeretet értesülésével, hogy Mária-Krisztina körül veszély van - veszély és pompa, gondolta most a fiatal lány, nem éppen elégedetlenül. S a magasba emelt, fekete harisnyás lábát kezdte nézegetni. Nagy nap volt ez, és senki nem tudott semmit. Ez a nap volt Mária-Krisztina ünnepe; s mama még mindig azt hiszi, hogy tortákkal, bef ttel és valamilyen gyermekes ünnepélyességgel be lehet érni e napon. Érezte tizenhat évét, az ujjakban és karjában, s megérintette haját, és a haj villanyos zizegéssel felelt ez érintésre. Milyen szép nap! - gondolta meghatottan és elérzékenyülten, mint mindig, valahányszor önmagáról gondolkozott. - Milyen szép nap, gondolta, és milyen pompás teremtés ez a tizenhat éves Mária-Krisztina; azt csinál, amit akar, a feln ttek számára még gyermek, ha nekik ez így esik jól, de mindent tud már, és csodálatosan beavatott. Elragadtatva gondolt magára. Most minden olyan volt, mint télen, reggel, felébredés után, mikor Ernestine ott térdelt az ágy el tt, és papucsot húzott Mária-Krisztina lábaira, hogy aztán kiemelje az ágyból és a hattyúprémes pongyolába burkolja, és átvonszolja a fürd szobába - ebbe a "saját", világoskék csempékkel és ezüstcsapokkal kirakott fürd szobába, amely apa ajándéka volt három év el tt, s amilyen senkinek nincs itt a környéken, a villákban és a kis palotákban sem, Albának sem, még a hercegn nek sem, három házzal arrébb, pedig náluk szarvasagancsok is lógnak a lépcs házban. Mária-Krisztina szerette a pompát. Valami volt mindebben, a világoskék csempékkel kirakott és ezüstcsapos fürd szobában, s az inas kabátján az ezüstgombokban, s a mozdulatban, ahogy a sof r megemelte sapkáját, és nem nézett jobbra, sem balra, hanem így tartotta, mozdulatlanul, magasba emelt kézzel a sapkát, amíg anya, apa vagy Mária-Krisztina beszállott a kocsiba, s a nagy, aranykeretes képben, mely a kandalló fölött függött apa szobájában, s egy angol hölgyet ábrázolt, lila bársonyban - nagyon el kel hölgyet, mint MáriaKrisztina, a szül k és a vendégek mulatságára, régebben, mikor még gyermek volt, néha bizonygatni szokta -, mindebben volt valami vonzó és nagyszer , s ugyanakkor volt benne valami félelmes is. Ezt a félelmet jól ismerte Mária-Krisztina; ez is a dolgok, érzések, szavak, jelenségek közé tartozott, melyekr l nem lehetett és nem illett beszélni az emberekkel. Talán csak Magdolna n vérrel tudott volna beszélni err l; de a n vér ilyenkor elhallgatott, sóhajtott, és Mária-Krisztina fejére illesztette kövér, puha kezét - mintha a "pompa" valamilyen illetlenség lenne, a feln ttek dolga, tehát mély és érthetetlen illetlenség, s , a kedves n vér, nem beszélhetett err l. Mert ez is volt a tárgyakban, az ezüstcsapokban és az aranykeretes lila hölgyben a kandalló fölött: félelmes és mégis vonzó, komor
és idegen tartalom vagy értelem. Mária-Krisztina mélyen sóhajtott, gondterhesen. Mindez olyan volt, mint amikor séta közben, észrevétlenül, egy ház, egy híd, egy domb vagy egy fasor, mely a séta kezdetén homályosan és bizonytalan körvonalakkal derengett csak, egyszerre valóságosabb lesz - már látni a hídon az embereket, a valóság el válik a ködb l, és tapintható lesz. Így jutott az ember közelebb a valósághoz, az évekkel. "Az ember", gondolta MáriaKrisztina, bölcsen és öregesen, s "az évekkel", gondolta, mert most egyszerre átérezte az évek súlyát, mind a tizenhat esztend súlyát s azt, hogy közelebb jutott a valósághoz; s ezért is sóhajtott. És csakugyan, egy ideje minden olyan éles és fényes volt körülötte, mintha lámpákat gyújtottak volna. Mária-Krisztina élt a pompában, és örült, hogy mindenki szereti és vigyáz reá nem is lehet másképp, mert hiszen róla volt szó, apa leányáról, valakir l, aki egészen kivételes és idegeneket is hódolatra és kíméletre késztet jelenség -, s ugyanakkor gyanakodott. Ezt a gyanút nem tudta szavakkal elmondani. Mintha a tárgyaknak kétféle értelmük lenne, az egyik, melyet mutatnak, a szépség és kellemesség, s a másik, amelyet mélyen rejtenek, s mintha minden, ami az életben szép, kissé valaki vagy valakik ellen lenne szép és kellemes - s Mária-Krisztina elpirult, ha erre gondolt, mintha illetlenség jutott volna eszébe. Tizenhat éves volt, és érzett valamit: mikor Ernestine reggel átölelte és a fürd be vonszolta, mikor a sof r megemelte sapkáját és nem nézett közben MáriaKrisztina szemébe, mindig gyanakodott, hogy a feln ttek elhallgatnak valamit. De err l nem lehetett beszélni senkivel, még Magdolna n vérrel sem - mintha valamilyen illetlenség tapadna a tárgyak, az emberek és az összefüggések mögött, rejtélyes illetlenség, nemcsak a férfiak és a n k dolga, mégcsak nem is az, amir l hallgatni kell, nem a gólya, amiben nem hitt senki, mert Mária-Krisztina, nem egészen pontosan, de tudta már, hogyan születnek a gyermekek nem, az "illetlenség", melyet MáriaKrisztina érzett és gyanított az emberek között, az a titok, amelyr l hallgattak, valami más volt. Talán a pénz, gondolta most Mária-Krisztina gondterhesen. A pénzre sokszor gondolt, mert mindig err l volt szó, s valahányszor apa belépett a szobába, a pénzre kellett gondolni, ahogy a koromra és kéményekre kell gondolni, mikor a kéménysepr jön szemközt az utcán, vagy édességre és tejszínhabra kell gondolni, mikor fehér kötényben és vászonsüvegben kiáll néha a szemközti cukrász az üzlet ajtajába. Apa soha nem beszélt a pénzr l, de mindenki tudta, hogy mindig erre gondol, reggel is, mikor kávéját issza és a lapokat olvassa s ebéd után is, mikor megsimogatja Mária-Krisztina fejét és tréfásan kérdez valamit. Ilyenkor tudni és érezni lehetett, hogy apa közben másra gondol. Ezért méltóságos, gondolta Mária-Krisztina. És ezért elnökigazgató, gondolta szorongva, s mégis büszkén és elégedetten. Mert mindebben volt valami szorongó és félelmes, apa méltóságában, s Mária-Krisztina régen, mikor még gyermek volt,
tehát három-négy év el tt tudta már, hogy apa gazdag, nagyon sok pénze van, egyszer meg is mondta Albának, aki a villanyos jégszekrénnyel hivalkodott, hogy apának mindenütt pénze van, a fiókokban és a bankban, s megszámlálhatatlan sok villanyos jégszekrényt vehetne, ha akarna. "Van neki - mondta akkor MáriaKrisztina, vörösen a sértést l, mint egy kis pulyka -, van neki nyolcszáz-negyven peng je is". Ezt a számot találomra mondta akkor, de a kijelentés nem maradt hatás nélkül, s Alba elvörösödött a szégyent l és tehetetlenségt l; erre aztán nem felelhetett semmit, mert Alba apja csak miniszter, s nem is igazi miniszter, csak olyan, aki régen és rövid ideig volt egyszer miniszter, s a jégszekrényt is ajándékba kapták Albáék egy gazdag nagynénit l - s ezért hallgatott, tehetetlenül és vörösen. MáriaKrisztina most, mikor már feln tt, csak mosolyogni tudott e gyermekes kijelentésen - a pénzr l most már majdnem mindent tudott Mária-Krisztina, hála Ernestine-nek, aki suttogva és kerekre nyitott szemekkel, elragadtatva és ájtatos hangon tudott csak a pénzr l beszélni, s hála az életnek, mely megtanította Mária-Krisztinát a számok igazi értékére, s most már, hogy feln tt, tudott az ezresekr l és a millióról is. De err l sem illett beszélni. Ernestine elsápadt, ha pénzr l beszélt suttogni kezdett, nevetett, elkomolyodott, összevissza fecsegett, kissé bolondosan, s Mária-Krisztina megértette, hogy a pénz, ez a titok, különös érzéseket kavar föl a bolondos Ernestine-ben, szemérmes és visszás érzéseket, olyasfélét, mint a szerelem - de Ernestine-nek nem volt pénze, és elmúlt negyvenéves. Erre gondolt, és mély részvétet érzett. Talán a pénz, gondolta. Talán az, amit mama mindig keres, s örökké telefonál - mintha azt, ami olyan aggodalmasan hiányzik mamának, meg lehetne rendelni telefonon, ahogy a pástétomot rendelik vagy a pezsg t és a borokat. Mama örökké úton volt a városban, vagy telefonált, vagy várta, hogy szabad legyen a kocsi, vagy a dögönyöz asszonyt várta, vagy a postát - bizonyos csak az, hogy mama várt valamit. Szegény mama! Mária-Krisztina szintén sajnálta. Sóhajtott, mert tudta azt is, hogy nem lehet mamán segíteni, ahogy apán, Ernestine-en, egyáltalán senkin nem lehetett segíteni - Magdolna n vér volt az egyetlen az emberek között, akinek társaságában Mária-Krisztina biztosan tudta, hogy nem is kell rajta segíteni, egyszer en mert nincs szüksége semmiféle segítségre. Pedig Magdolna n vér szegény volt szegényebb, mint a koldusok az utcán, mert nem volt egyebe, csak a fehér-fekete ruhája a keményített f köt vel s a rózsafüzér és a kulcsok, s szobájában egy vaságy, egy kisasztal és egy szék. Ez volt minden. S mégsem volt szüksége semmire. Magdolna n vér kedvelte a virágokat, de az embereket is szerette - nem beszélt err l, de társaságában nem érezte az ember azt a kínos bizonytalanságot, mint mama társaságában, nem érezte, hogy vár vagy keres, vagy telefonon szeretne rendelni valamit. Mindez meglehet sen érthetetlen volt, mert Magdolna n vérnek nincs pénze. Az ember nem lát tisztán, gondolta Mária-Krisztina. Mama
folytonosan pénzt adott ki, láthatatlanul és érthetetlenül, úgy, hogy az ember lélegzik. Milyen szép volt mama még tavaly is - de az idén történt vele valami, nem volt beteg, nem, csak mintha elfáradt volna, mintha belefáradt volna a telefonálásba, a shopingba, az örökös barangolásba, belvárosi üzletek, délutáni és esti kártyázások, délel tti fodrászn k és szabón k szövevényébe; mintha elfáradt volna, mert állandóan várt valamit. k ketten, mama és apa, soha nem beszéltek a pénzr l, MáriaKrisztina nem emlékezett, hogy anya valaha is pénzt kért volna apától, s mégis, mintha örökké err l volna szó közöttük reggelinél, mikor apa az újságot olvassa vagy vacsora el tt, mikor mennek valahová, s apa sötét ruhában ül és várja, hogy mama elkészüljön, mintha örökké a pénzr l lenne szó, akkor is, mikor hallgatnak. Mély titok volt ez. Mert titok az is, hogy a sof r minden reggel elviszi Mária-Krisztinát a kocsival az intézetbe felviszi a hegyre, s délben megvárja és lehozza a villába, de mindig távolabb áll meg, a mellékutcában, nem az iskola bejárata el tt, ahol láthatják. S Mária-Krisztina soha nem említi az intézetben, hogy t reggel hozza és délben megvárja a kocsi otthon nem parancsolták meg a hallgatást, de érzi, hogy a kocsit el kell rejteni a többiek el l, akiket nem vár senki, s minden reggel gyalog vagy villamossal érkeznek, és gyalog mennek haza. Miért?... Ez az a másik szemérem, amelyr l nem lehet senkivel beszélni. A sof r is érzi, hogy így helyes, s néha, mikor esik az es , Mária-Krisztina és a sof r halkan megbeszélik, hogy a kocsi valahol közelebb várja majd, a szomszéd ház el tt, s MáriaKrisztina ilyenkor meglesi, amíg a többiek elmennek, éppen csak Albának ad jelt, hogy várjon is, mert Alba cinkos, és tud a kocsiról és minden egyébr l - s aztán együtt lopakodnak le a lépcs kön, végig az üres folyosókon, egészen úgy, mint aki tilosban jár... miért? Alba érti ezt, és a sof r is érti; soha nem beszéltek err l, de értik. Mária-Krisztina tudja már, hogy sok mindent el kell rejteni a világ el l; elrejteni és kulcsra zárni, s lehúzni a red nyöket, mert a világ nyugtalan és rosszindulatú. S valahányszor becsöngetnek a nagy, rácsos kapun, a cseng vijjogása különös érzéseket kelt Mária-Krisztinában; mintha a cseng kis vészjel is lenne, a világ jelentkezik, ott áll a rácsos kapu el tt, akar valamit. De legtöbbször csak a szállítók csengetnek, mamának hoznak kalapot vagy ürmöst, és a borokat hozzák vagy a postát. Apa különösen szeret mindent, ami kulcs és zár és red ny - a kapu szerkezete olyan, hogy a vészjelz egyszerre kezd csöngetni a kertésznél, a személyzeti szobákban és apa dolgozószobájában, s ha avatatlan kézzel érinti meg valaki a küls kapu zárószerkezetét, mindenfelé vijjogni kezd a ház. Ezt a cseng t és zárat apa rendelte így, s nagyon örült, mikor felszerelték. Máskülönben is zár és rács és red ny van a házon mindenfelé összehúzható, acélred nyös ajtó, amely elválasztja a földszinti teraszt a társalgótól, rács a földszinti ablakokon és acélred ny a folyosó végében, mely apa és anya emeleti szobáihoz vezet -
anya néha gúnyosan emlegeti apa biztonsági szerkezeteit és intézkedéseit, s egyszer azt is mondta, hogy apa legszívesebben páncélszekrényben lakna, olyan föld alatti acélvárban, mint amilyet a bankban látott egyszer Mária-Krisztina -, a nagy, vastag acélajtók puhán és lomhán nyíltak, s az egyik kulcs ez ajtókhoz mindig ott van apa tárcájában. Mária-Krisztina mindebb l annyit ért, hogy van az életben valami, amit el kell rejteni a rosszindulatú világ el l - ez a valami talán a pénz, talán valami más, talán csak egy érzés, amelynek szüksége van páncélra, kulcsokra és acélred nyökre; nem értem, gondolja most, fáradtan. S minderr l hallgatni kell, mert van valamilyen elhallgatott és titkos "illik" és "nem illik" az emberek között - van egy másik illemtan, melynek szabályait Mária-Krisztina már kezdi megtanulni. A kend t nézi, a zongorát, a virágokat az alacsony asztalon, a bútorokat, és apára gondol. Mindezt apa adta, és Mária-Krisztina nagyon hálás a szép dolgokért; hálás és zavart, mert apa mosolyában és mozdulatában is van valami zavart, mindig úgy ad el , úgy lép be a szobába, mint aki éppen jóvá tesz valamit, s nem tudja, hogyan fogadják majd a jóvátételt és adományt... Apa nyugtalan és szomorú, gondolja Mária-Krisztina. Mindig olyan ünnepélyes, mintha örökké feketében járna; talán, mert elnökigazgató. Egészen sz már, platina sz, gondolja MáriaKrisztina. S mindig olyan tökéletesen elegáns, Mária-Krisztina nem emlékszik, hogy valaha is köntösben látta volna apát, a reggelihez is feketében ül le, gondosan megfésülve és beretváltan, mintha a bankban ülne le tanácskozni, más ezüst hajú és fekete ruhás urakkal, a nagy, díszes, arannyal és barna fával borított teremben, a hosszú zöldasztal mellett, s a képekkel teleaggatott falak tövében, ahol apa arcképe is lenéz a falról, szomorúan, szigorúan és ünnepélyesen. Már reggelinél ilyen apa de Mária-Krisztina nem fél t le. Inkább sajnálja; s ez az érzés, mely er sebb minden más érzésnél, ez az egyetlen lehetséges érzés, mely eltölti apával szemben, nyugtalanítja MáriaKrisztinát, mert mindig gyengébbnek is érezzük azt, akit sajnálunk. Mária-Krisztina szeretné, ha apa a valóságban is olyan hatalmas, ünnepélyes és megközelíthetetlen lenne, mint amilyennek látszik. De a valóság más, gondolja most. Apát sajnálni kell, s ez az érzés kínozza és megalázza Mária-Krisztinát. Szeretne büszke lenni apára. Hálás is szeretne lenni, és rajongani is szeretne érette - de valami nincsen itt egészen rendben, MáriaKrisztina nem tudja, hol, mikor, miben romlott el apa tekintélye vagy a ház békéje vagy anya jókedve és szépsége; biztos csak az, hogy az egész ház, az egész élet, apa és anya s a sof r, a kertész, az inas, Ernestine, mindez nem tartozik egészen természetesen és önkéntesen együvé. Valami nincs itt rendben, gondolja, még ezen a napon is Mária-Krisztina; s körülnéz a szobában és rosszkedv lesz. Szeretne segíteni apának. Szeretné megtudni az igazat - mert most már, mikor feln tt, s mindent tud, s egészen okos és beavatott,
tudja azt is, hogy az igazságról még senki nem beszélt vele; a franciaórán éppen olyan kevéssé beszél Ernestine az igazságról, mint ahogy a zeneórán sem beszélnek err l, s egyáltalán, senki, soha nem beszél err l. Olyan kíváncsiságot érez, amely csaknem testi gyötrelem; mintha éhes vagy szomjas lenne, úgy érzi magát. Körülnéz a szobában, s minden olyan szép, válogatott és ritka körülötte; Mária-Krisztina tudja már, mi a szép, s elfordítja fejét, ha utcán vagy "odakünn", az "életben", úgy általában, a homályos és megbízhatatlan külvilágban rútsággal vagy ízléstelenséggel találkozik. Mária-Krisztina tudja, hogy t a szépre és illedelmesre nevelik, egészen kivételes eszközökkel, s kissé úgy érzi magát, mint a szép állatok a cirkuszban, melyek karikán is átugranak, és engedelmesen felmásznak a létrán. Hálás apának, s ugyanakkor szeretne egyszer már beszélni vele - de apa nem t ri Mária-Krisztina kérd pillantását, szigorúan elfordítja fejét, vagy a tányérra bámul, vagy anyával beszél, csendesen és ünnepélyesen. "Ez így nem lesz jó!" gondolja most Mária-Krisztina. Nem tudja megmondani, mi az, ami "nem lesz jó" hiszen minden, ami körülveszi az életben, szép, jó és kényelmes. Olyan biztonság van mindenben, a házban és a tárgyakban - s nem csak a zárak, kulcsok és acélred nyök adják e biztonságérzetet. Mária-Krisztina homályosan tudja már, hogy záraknál és kulcsoknál is hatalmasabb er k rködnek a ház és kert biztonsága fölött; nemcsak a rend r a sarkon, nemcsak a sof r és a kertész, nemcsak az a különös, félig civil, félig katonaszer ember, aki pisztoly-táskával oldalán, mellén kitüntetésekkel és tányérsapkában vigyáz itt az utca házaira és kertjeire, mint afféle magánrend r, akit az el kel emberek, az elnökigazgatók tartanak a házak védelmére. Nem, valami vagy valaki er sebb is vigyáz mindenre. Mária-Krisztina tágra nyitott szemekkel bámul a mennyezetre. Csak arra kell vigyázni, ami veszélyben van, gondolja még. S most egyszerre elvörösödik. Mária-Krisztina nem érti ezt a "veszélyt", csak annyit tud, hogy van valahol - a falakban vagy az emberekben, vagy a telefonban van, vagy a levélhordó hozza a házba vagy talán az újságok. Ennyit ért csak. De talán az álmokban van a veszély, s azokban a pillanatokban, mikor nem beszélnek a háziak, hanem hallgatnak. "Asztalnál nem illik a veszélyr l beszélni" - gondolja MáriaKrisztina, és nevetni kezd. Nem, asztalnál egyáltalán nem illik semmir l beszélni. Álmait már jó ideje nem meséli el Ernestine-nek, egyszer en, mert nem emlékezik álmokra. Két éve ujjain számolja -, nem, három éve még emlékezett. Akkor egyszer en és könnyen álmodott, éles és kerek, színes képekben mintha álmában is a valóságot látta volna, apát és anyát, a bútorokat; minden olyan világos volt, tiszta és egyszer . De néhány éve másképp álmodik, az éjszaka zavaros, néha félelmes is, szeretne felébredni és nem tud, néha felsikolt, és arra ébred, hogy Ernestine ott térdel ágya el tt, és cukros vízzel itatja. "Ifjúság" - mondja a háziorvos, mikor Mária-Krisztina nyugtalan álmait panaszolják el tte, s mosolyog. Mélyen álmodik, és
elfelejti reggelre az álomképeket - de ilyen napokon zavart, és nem tud odafigyelni Ernestine oktatására, nem érti az iskolában az el adást, értelmetlenül felel Magdolna n vér kérdéseire. Ilyen éjjeleken a "veszélyr l" álmodik, err l a megnevezhetetlen veszedelemr l, amely ott lappang a szép, fényes és der s élet mögött, mint a szürkület a nappal mögött. De szerencsére hamar megfeledkezik a veszélyr l és a gonosz álmokról - elég egy barátságos szó, egy mosoly, valamilyen nevetséges jelenet, s Mária-Krisztina magához tér, elfeledi az éjszakát és az árnyakat. "Ifjúság" - mondja a háziorvos, s két hüvelykujjal lehúzza MáriaKrisztina alsó szemhéját, mosolyog és vasbort rendel, fanyar és pezsg íz vasbort. Mária-Krisztina sápadtan mosolyog, és örül az ifjúságnak. Tudja, hogy nem szép, és mégis szeretik - nem szép, inkább torz és embertelenül csúnya, legalább úgy hiszi, mikor reggel, mosdás után, csapzott fejjel és vörösen a hideg vízt l, a tükörbe pillant; egy villanásra néz csak a tükörbe, mert Ernestine gondosan vigyáz, hogy Mária-Krisztina ne bámészkodjon fölöslegesen és illetlen kíváncsisággal a tükörbe. MáriaKrisztinát szigorúan tartják odahaza és az intézetben - szeretik, de olyan szigorúan szeretik, mintha állandóan megbüntetnék valamiért. Tudja, hogy nem szép, inkább nagyon is sovány és csontos, s talán nem is anyára hasonlít, mint inkább apára. Nem, apa nem éppen szépség, gondolja szomorúan. Anya szép, de olyan aggályosan és el kel en szép, mint a hölgy az aranykeretben, a kandalló fölött; Mária-Krisztina néha áhítatos elfogódottsággal és gyanakodva szemléli anya szomorú és elzárkózott szépségét, ezt a m remeket, amellyel állandóan foglalkozni kell, minduntalan ünnepelni kell, mint egy ritka és becses tárgyat, mely egyetlen példányban fordul csak el a világon. Anya m remeknek érzi szépségét, s minduntalan tör dik vele, mintegy leporolja és ápolja, s megfelel világítást keres hozzá, reggel és este. Mária-Krisztina úgy érzi, ez az állandó odafigyelés nagyon fárasztó lehet. Anya néha olyan gondterhesen beszél szépségér l, mint egy idegen, személytelen jelenségr l. Mindennap újra és újra megállapítja e szépség értékét és pillanatnyi jellegzetességeit s a szakemberek, akik rködnek anya szépsége fölött, egymásnak adják a házban a kilincset, halkan és bizalmasan, titokzatos mosollyal t nnek el anya öltöz jének kárpitos ajtaja mögött, villannyal, csendesen zúgó gépekkel, ken csökkel, festékkel és más, titkosabb eszközökkel ápolják anyát. Állandóan történik valami a m remek, anya szépsége érdekében. Néha úgy hat anya szépsége Mária-Krisztinára, mintha nagybeteg lenne a házban, nagybeteg, akit állandóan, nesztelenül és felt nés nélkül kell ápolni. S néha örül, hogy , Mária-Krisztina nem szép, inkább ilyen esetlenül csúnya és csontos, olyan, mint egy fiú, aki még nem határozta el, milyen pályát választ... - nem, Mária-Krisztina fél anya szépségét l, és nem szeretné utánozni semmiben. Erre gondol, a napon, mikor végre "feln tt", s felkel, óvatosan az ablakhoz megy, és kinéz a függönyök mögül az utcára. Anya már
reggel fejfájásról panaszkodott. "Sirocco!" - mondta, és ebédnél fehér port vett be. Ernestine suttogva magyarázta, hogy a sirocco déli szél, meleg légáramlás, mely felkorbácsolja és elernyeszti az idegeket. A fák még lombtalanok, az ég halványszürke és felh s - Mária-Krisztina felnyitja az egyik ablakszárnyat, s egyszerre beárad a szobába ez a párás, meleg lehelet, ez az ellenszenves és forró sóhajtás, amely olyan s r és utálatos, mintha egy idegen ember, utcán vagy a színházban hirtelen egészen közelr l reálehelt volna. A szoba megtelik ezzel a meleg áramlással, a fehér függönyöket lobogtatja a szél. Mária-Krisztina védekez mozdulattal becsukja az ablakot. A nagy, fehér ajtós szekrényhez megy, lassan vetkezni kezd, leveti a matrózgalléros iskolai egyenruhát, mert délutánja szabad, s különben is, ünnepnap van ma, az saját és magányos ünnepe, mikor joga van a szabálytalanhoz és a kivételekhez. Leveti a matrózgalléros ruhát, megáll a nagytükör el tt, hosszan szemléli fejletlen tagjait Mária-Krisztina tudja, hogy hiába "feln tt", a valóságban még nagyon is fejletlen, sokkal kevésbé lányos és kellemes idomú, mint például Alba, akit már többször nagyságos asszonynak szólítottak az üzletekben. Melleit, vállát, csíp jét szomorúan nézi; gyermekkorában sokat cipelték fürd kbe, egy id ben azt a borzalmas olajat is itatták vele, s fehér és rózsaszín labdacsokat is nyeldekelt az étkezések el tt - de a valóság, így szemközt a tükörrel, mindig elszomorítja. Ernestine-nek igaza van, mikor nem engedi sokat és hosszan tükörbe bámulni MáriaKrisztinát. A fehér selyemblúzt választja most s a sötétkék szoknyát és kabátkát; ez a ruha igazán feln ttes, nem éppen nagyságos asszonyos, mint Alba titkos ruhái, melyeket felölt, valahányszor színházba megy, vagy szülei, a miniszterék, vendéget fogadnak; nem, inkább olyan, mint egy nagyon fiatal tengerésztiszt egyenruhája, sötétkék, kétsoros kabátka, s a körgalléros fehér selyemblúz a fekete csokornyakkend vel - olyan, mint egy fiú els szmokingja. Világosszürke harisnyát húz MáriaKrisztina, felveszi új, fekete csatos cip jét, sötétkék keszty t keres el , s homlokára simítja keskeny karimájú, fekete filckalapját. A jelenség, mely a tükörb l bámul reá, most már nem olyan ellenszenves; igen, feln ttem, gondolja Mária-Krisztina, és vállat von. Aztán becsukja a szekrényajtót, és lábujjhegyen megy ki a szobából. Apa már elment ilyenkor, a kocsit nem látja a ház el tt. Lábujjhegyen megy végig az emeleti folyosón, anya szobái el tt, a keskeny lépcs mellett, mely felvezet az emeletre, a vendégszobákhoz, ahol Ernestine is lakik. "Átmentem - mondja a kertésznek, aki felnyitja el tte a rácsos kertajtót - a kegyelmesékhez. Mondja meg a kisasszonynak, hogy ott vagyok, ha keresnek. Hétre hazajövök." Nyugodtan beszél, mint aki intézkedik. A kertész nem csókol kezet Mária-Krisztinának, de már így felel: "Igenis, kezét csókolom!" - s Mária-Krisztina elégedetten érzi, hogy ez is valami. Elmegy a hosszú kerítés mellett, lefelé tart a lejt s utcán, könnyen jár, s egyszerre úgy
érzi, mintha valamilyen er megemelné könny testét: gyorsan lépdel, mintha nagyon sietne valahová. Nincs még öt óra, de az id felh s, és a szürkület árnya lappang a kertekben. A fák lombtalanok még, s a meleg pára, a sirocco párája finoman begöngyöli a kerteket; olyan minden, mintha sz lenne. A fákon, sápadt aranyfénnyel, még csillog néhány elszáradt levél. Az ismer s házak mellett megy el, végig az ismer s utcán, ahol minden házban barátok és félbarátok laknak, emberek, akik gazdagok, vagy tegnap még gazdagok voltak, s most már nem igazian, csak olyan fanyalogva és sért dötten gazdagok. MáriaKrisztina mindent tud e házakról. Az ablakok mögött emberek élnek, akik talán utánanéznek most a könny léptekkel siet Mária-Krisztinának, s ezt gondolják: "Nézd csak, itt megy MáriaKrisztina. Ma jó napja van. Milyen könnyen jár, mintha repülne! S mennyire feln tt ez a lány, mi történt vele?... Nem is olyan csúnya. Nem, ahogy itt szalad, a sötétkék kosztümben, csaknem csinos. Azt mondják, nagyon jóindulatú, kedves és okos leány. Apja el kel ember, mert elnökigazgató, s minden nagyon szép náluk, van kandalló a lakásban és szök kút a kertben, s a lánynak három éve külön fürd szobát építettek, kék csempével és ezüstcsapokkal. Igen, az anyja nagyon szép, de a lány is kedves." Ezt gondolja Mária-Krisztina, mert különösen utcán, járás közben szeret így gondolkozni önmagáról, kerek és elismer mondatokban, lelkesen. Elmegy az ismer s házak el tt, ahol mindenki csak jót és elismer t gondolhat fel le - így érzi -, egy pillanatra megáll a sarkon, ahol elkanyarodik az utca a másik villasor felé, melynek végében Albáék háza áll, lehajol, és villámgyors mozdulattal megigazítja harisnyaköt jét. Ebben a másodpercben, amíg harisnyaköt jével babrál, s a vér fejébe tódul, és halvány pirossággal színezi meg sápadt arcát, e pillanatban, mikor megint fölegyenesedik, s gyors léptekkel, mereven maga elé pillantva, sem jobbra, sem balra nem nézve, mintha elkésett volna valahonnan, útjára indul, már meglátta és tudja, hogy a hirdet oszlop mellett megint ott áll az ember. Kissé görnyedten áll, a meleg szél lobogtatja különös, b , körgallérszer kabátja szárnyait; így áll, és elmerülten olvassa a színházak kiragasztott m sorát. Mária-Krisztina most egyszerre megnyugszik. Az ember ott áll, mint az álomban az alakok - éles fényben, teljesen valóságszer en, s mégis úgy, mintha nem lenne igazi, hús és vér ember, mintha rögtön valamilyen álomszer furcsaságot csinálna, megmozdul, s egyszerre kiderül, hogy három szeme van, vagy repülni tud, s egyidej leg borzalmas és nevetséges. Mária-Krisztina nem tud félni t le, ahogy az álom alakjaitól sem fél igazán az ember, akármilyen borzalmasak és különösek - felénk hajolnak, de tudjuk, hogy nincs igazi erejük fölöttünk, mindjárt csöngetnek, hozzák a reggelit, s az alak egyszerre átváltozik, drótsz r kutya lesz bel le, s az ember nevet és felébred. Mária-Krisztina nyugodtan halad a hirdet oszlop irányában, az ember felé, tudja, hogy mindjárt leér a sarokra, ahol már a villamosok járnak, s megveszi Albának azt
a francia divatlapot, melyet tegnap kért t le mint gazdagtól. Nyugodtan lépdel, s tudja, hogy semmi baj nem érheti e világon, amely tele van tányérsapkás emberekkel, akik mind vigyáznak reá, és "különben is". Ezt a "különben is"-t kissé hetykén gondolja Mária-Krisztina; s ez a hetyke, nem nagyon illedelmes szókötés, melyet az intézetben tanult, lányoktól, akik id r l id re felkapnak egy szót, egy mondásfélét, valamilyen cinkosi és szemtelen modorosságot, ez a ki nem mondott elszólás figyelmezteti, hogy titokban, úgy látszik, mégis fél valamit l. Talán a szélcsapástól vagy a világítástól az alkonyodó utcán, vagy a fák árnyékától, vagy az ember lobogó kabátszárnyaitól, vagy - s ez a meglepetés mély s nem is egészen örömtelen csodálkozással tölti el - önmagától. A csodálkozás, a felfedezés, hogy az ember önmagától is félhet, olyan új, olyan érdekes, hogy meg kell lassítani lépteit. Most el ször érzi ezt a félelmet, s az új érzés úgy hat reá, mintha ajándékba kapott volna valamit, éppen ma, tizenhatodik születésnapján, mintha meghívták volna valahová, ahol örömteljes, új és meglep , de nem egészen veszélytelen dolgok történnek az emberekkel, mintha elárultak volna egy titkot, amely olyan új és érdekes, hogy Alba is visongani fog az izgatott kíváncsiságtól, ha majd elmeséli neki; s ugyanakkor érzi és tudja, hogy ezt a titkot, amelynek nincs neve, ezt az érzést, amelyet nem ért, ezt a félelmet, mely egészen oktalan, soha nem meséli majd el Albának, sem Mademoiselle-nek - soha nem beszél róla, mert ez éppen az értelme, ez a felfedezés varázsos és félelmes tartalma, hogy hallgatni kell róla, sokáig, az életen át. Mária-Krisztina elmegy az ember mellett, nem néz reá, nyugodtan megy odébb, s fél valamit l. Nem az embert l fél, ezt most már tudja biztosan. S nyugodtan, egyenletes léptekkel, der sen és közönyösen pillantva maga elé, s ezzel az álomszer érzéssel, mintha repülne kissé nem repül nagyon magasan, talán csak öt centiméter magasban a járda felett -, elhalad a hirdet oszlop és az ember mellett. Úgy, most már tovább is ment, s mindjárt odaér a könyvkereskedés elé, melynek ablakában Alba megpillantotta a francia divatlapot, rögtön befordul a zajos és fényekt l nyugtalan utca szögletén. Az ember elmaradt mögötte; s Mária-Krisztina most megérti, hogy a nap értelme az ember s a félelem, melyet e nevetséges és jelentéktelen találkozás kiváltott bel le, egyértelm a kíváncsisággal, mellyel e találkozásra készült. Már tegnap is készült e találkozásra, tegnapel tt, egész héten át, mindennap el ször délben pillantotta meg az embert, iskolából jövet, mikor Albával átmennek az úttesten, az autó felé, mely illedelmes félreállással várta ket az átellenes utcasarkon; az ember ott állott egy hét el tt, igen, elmúlt szerdán, a villamosmegálló mellett, és újságot olvasott. Mikor Mária-Krisztina beszállt az autóba, észrevette az embert - s nem tudja majd soha megmagyarázni, akármilyen hosszú és érdekes is lesz az élet, miért kellett e pillanatban, fél lábbal már a kocsiban, visszanéznie, miért nézett a villamosmegálló irányába, miért
érezte úgy, mintha ruhája beleakadt volna valamibe, mintha megérintette volna valaki. Az ember ott állott, ebben a körgallérszer lebernyegben, melyet Mária-Krisztina már egészen jól ismer, mint ahogy ismerjük az életünkhöz tartozó, mellékes jelmezeket, mint ahogy megismeri az utcán, tömegben is, apa barna kalapját vagy Vércse széles karimájú fövegét, ezt az edényszer alkotmányt, mely valamikor fekete keménykalap lehetett, de az élet és az id járás s talán Vércse jelleme is rendkívüli tüneményt alakított bel le. Az ember összehajtogatta az újságot, s egy pillanatra, nyugodtan és nem is felt n en, MáriaKrisztinára nézett . Aztán rögtön elfordította fejét, és felszállt a villamosra. Így kezd dött. De mi kezd dött így, boldogságos Sz zanya? - kérdezi MáriaKrisztina. Mi kezd dött így? Mit akar az ember? Mária-Krisztina természetesen tudja, hogy az ember akar t le valamit. A fiúk néha a lányok után lopakodnak, s van a szerelem, s van az is, hogy az embernek gyermeke születik. De mindehhez szerelmesek szükségesek, mint a moziban vagy egy repül tiszt és egy lány, mint Alba, akit megcsókolt már a repül tiszt a jégen, a homályos sarokban, ahol már olvad a jégpálya, s a zenekar éppen ezt a zenedarabot játszotta: "Gonda édes, Gonda drága, lépjünk egy kis házasságra." Mindezt jól tudja Mária-Krisztina, s nem csodálkozik. Tudja azt is, hogy a szerelem, nem is olyan sokára, megérinti t is - s ezt az érintést valóságosan képzeli el, mintha a szerelem még mindig Amor lenne, a pufók, kövér istenke, aki nyíllal és tegezzel jár az emberek között, mint a tréfás, régi rajzokon. De ez a férfi egészen biztosan nem repül tiszt, s ezenfelül nem akarhat MáriaKrisztinától semmi hasonlót, mint a szép repül tisztek a lányoktól - nem akarhat semmit, mert nagyon öreg. Milyen öreg?... Egészen öreg, gondolja bizonytalanul és általánosan MáriaKrisztina. Olyan öreg, mint apa, nem, még annál is öregebb, s amellett olyan különösen vén, mintha nem is ebben a világba öregedett volna. Mária-Krisztina tudja ezt, s értesülése annál különösebb, mert soha nem nézte meg alaposabban az idegen embert. Egy pillanatra látta csak, mindig csak egy szemvillanás káprázatában látta, mintha elrohant volna mellette az ember. De ez a szemvillanás értesítette mindenr l, ami fontos. Az ember itt áll és vár valamire - s Mária-Krisztina tudja, hogy az ember t várja, egészen érthetetlenül, mert nem fiatal, szó sem lehet arról, hogy repül tiszt, s nem akarhat semmi hasonlót, mint általában a fiúk a lányoktól. Miért vár és mit akar?... Mert egészen biztos, hogy akar valamit; talán apával akar beszélni; hiszen szemmel láthatóan szegény. Mária-Krisztina nem ismeri az embert, és nem tud róla semmit, még a szeme színét és ruháját sem ismeri; de bizonyos, hogy az ember a szegényekhez tartozik, és akar valamit. "A szegények" Mária-Krisztina számára határozott és öntudatos népcsoportot jelentenek; Éva, a szobalány, aki nem "szegény", a csöngetésre néha a kertajtóhoz megy, kinéz a rácson át, aztán mellékesen jelenti: "Semmi, csak egy szegény." Mária-Krisztina "pontosan" és "mindent" tud a
szegényekr l, akik között vannak jóindulatú és tisztességes szegények, s aztán vannak mások, akik elisszák a pénzt, melyet a gazdagok adnak nekik, és verik gyermekeiket. A szegények, Mária-Krisztina számára, népes csoportban, lehet leg együtt élnek, valahol a külvárosban, tehát egészen messze, mint a kínaiak Kínában, s nagyon kevés pénzük van. Ez minden, amit eszével tud a szegényekr l. De a szívével - Magdolna n vér mondta egyszer, hogy az ember a szívével is megtud dolgokat, melyeket értelmével nincs módja követni - tud már valami mást is. MáriaKrisztina megérzi az utcán a szegényeket, akkor is, ha nem koldulnak, csecsem vel ölükben, az utcasarkon; megérzi ket, ahogy a szelet vagy a napfényt érzi az ember, mintha a szegénység is valamilyen elemi tünemény lenne, természeti jelenség, inkább rossz, mint jó, olyasféle, mint a köd vagy a jéges . Ez az ember szegény, gondolja most határozottan. S gyorsan megy odébb. De tudja azt is, hogy ez a szegény ember, aki küls leg egészen olyan, mint egy úr - csak kabátszárnyai lebegnek kissé, de máskülönben lehetne hivatalnok is apa irodájában, egyike az uraknak, akik délután néha apa lakására jönnek, irattáskával kezükben, s krákognak, miel tt belépnek a fogadóba, s mindig olyan furcsán öltözködnek, mintha éppen temetnének valakit, egyike az uraknak, kiket apa ülve és "mit hozott, kedves barátom"-mal fogad! - ez az ember nem akar apától semmit. Tudja, hogy ez a nagyon öreg és úriasan öltözött szegény ember t le, Mária-Krisztinától akar valamit. Ez a tudat félelemmel és büszkeséggel tölti el, mert Mária-Krisztinától soha nem akart még senki semmit. Egy hete tudja, hogy él a világon egy ember, egyetlenegy, aki t le, személy szerint, akar valamit - s MáriaKrisztina most buzgalmat érez, már szeretné, ha az ember megmondaná kívánságát, heves készséget érez segíteni e szegény, öreg emberen, aki id nként itt áll a sarkon vagy az iskola bejáratával szemben, s várja t. Mégis, milyen öreg? - gondolja most a fiatal lány. - Öregebb, mint apa? Igen és nem. Apa ötvennégy éves, s mindig nagyon finom kölnivízfelh úszik körülötte, s esténként, mikor szmokingban megy valahová, simára fésült sz haja úgy csillog, mintha fiatal és sz ke lenne. Apa csodálatos kedvességgel tud kezet csókolni a hölgyeknek, tiszteletteljesen, de mégis úgy, mintha egy kanárit becézne az ember, kissé mellékesen. Nem, az ember, aki egy hete várja MáriaKrisztinát, másképp öreg - talán negyvenéves, nem több, talán csak harminc; mert húsz és ötven között Mária-Krisztina nem tud egészen határozottan tájékozódni. Biztos csak az, hogy olyan ember, aki a másik párthoz és a másik világhoz tartozik. Az ember másképp öltözködik, nem úgy, mint a szegények, de nem is úgy, mint az urak; valószín leg úgy öltözködik, mint a moziban az ijeszt arcú emberek, akik kissé aranyat ásnak Kanadában, és bikát ölnek Madridban, és bankárokat rabolnak el Chicagóban; de viseletében van valami egy más századból is, mintha hetven vagy nyolcvan év el tt egyszer felöltözött volna, s aztán megfeledkezett az egészr l. Tehát harminc vagy negyven, gondolja
Mária-Krisztina, és - járás közben, egészen könnyedén és nagylelk en - vállat von. Bizonyos az, hogy sz, talán szebb, mint apa. És a másik párthoz tartozik, ez egészen biztos. És a másik világhoz. Ez a "párt" és ez a "világ" oly élesen elkülönzött terület a fiatal lány számára, mint a térképen a lila Ázsia és a tengerkék Európa: valahol érintkeznek, egy ponton, e világok, de a két színfolt nem vegyül, s a lilán és a tengerkéken belül két párthoz tartozó emberek élnek, mindenki másféle kalapot visel, és másképp is temetik ket. Ez a másik párt természetesen nincs olyan messze apa házától és Albáék villájától, mint a térképen a világok, s a két párt nem olyan nyugtalanítóan idegen egymás számára, mint a kínaiak és az európaiak: egyszer en arról van szó, hogy van egyfajta ember, aki nem csönget be a vasrácsos kertajtón, nem kér alamizsnát, és Éva nem mondja láttára: "Semmi, csak egy szegény!" - s mégis egészen idegen és ellenséges. Apa azt mondja néha, ezek az emberek gyanúsak, és udvariasan, de óvatosan kell bánni velük. Ilyenkor rosszkedv , és sért dötten néz maga elé. Mária-Krisztina tudja ezt. S nem lép be a könyv-kereskedés ajtaján, melynek kirakatában ott függ a francia divatlap, gyorsabban megy odébb, most már kissé ismeretlen irányba, gyorsabban és határozottabban, mint aki elunta az ácsorgást, s idejében Albához akar érni. Gyorsabban lépdel, mert néhány perce tudja, hogy az ember követi. Lépteit nem hallja, egyszer sem fordította vissza fejét, az utcakeresztezésnél nem nézett hátra. Nem hall és nem lát semmit. Csak azt tudja, hogy a veszély, az a nehezen meghatározható veszély, melyre annyit gondolt, ébren és álomban, melyr l Magdolna n vérrel sem tudott beszélni, itt van, egészen közel. "Nem olyan nagyon veszélyes! - gondolja reménykedve. Dobog a szíve. - Gyorsan járok! - gondolja. - Talán lassabban kellene járni, mert azt hiheti, hogy menekülök el le!" - Ez a lehet ség megijeszti és szégyenkezéssel tölti el, mert semmiképpen sem szeretné megbántani az idegen embert, aki követi lépteit - nem szeretné megbántani, mert különös módon, érez irányában valamit, egy addig soha nem ismert, félelmes érzés terjeng mellében, és összefacsarja torkát. Mi ez az érzés? Mária-Krisztina nem tudja. Semmi esetre sem barátság, még csak nem is készség, jónak lenni és segíteni az emberen; más, félelmesebb és mégis vonzóbb ez az érzés, van benne tartózkodás, nyugtalanság és kíváncsiság, s van benne valami más is, valamilyen ismeretlen anyag, valami, amit l megfeszül az ember melle, és szíve a torkában dobog. Nem akarja megbántani az embert. A veszély itt van, egészen közel, de az ember nem veszélyes - ennyit ért csak az egészb l. S most megint érzi, hogy fél valamit l, önmagától fél, ett l az ismeretlen Mária-Krisztinától, aki most töltötte be tizenhatodik évét, s akire egy világ vigyáz, az összes rend rök és nevel n k, s Magdolna n vér és a revolveres, tányérsapkás emberek az utcákon, ahol a gazdagok és el kel ek laknak. Ez a világ gondosan vigyáz Mária-Krisztinára, aki mégis fél. Mit l fél? Elhatározza, hogy er s lesz. Magdolna n vér mindig az er re és a jóra való
készségre biztatja a fiatal kedvencet, s Mária-Krisztina úgy érzi, itt a pillanat, mikor végre "példát mutathat", és elköveti azt a bizonyos "nagy cselekedetet", amely meger síti az emberi szívet. Szeretne elszaladni, de ugyanakkor tudja, hogy valami történt, vagy történik e pillanatban; hiába szaladna el. Ezért csak odébb megy, az alkonyat árnyaiba göngyölt utcákon, kétség és félelem között. A világ nagy és lármás ez alkonyati órában, s Mária-Krisztina különösen elhagyottnak érzi magát. Az a védettség és rejtettség, mely eddig körülvette, mintha nem óvná többé, nem ölelné most olyan biztos karokkal. Sötétedik és meleg van. Arca áttüzesedett e párás, langyos esti leveg ben, szíve gyorsan ver, mint télen, a megh lések szép estéin, mikor borogatással nyaka körül, az ágyban fekszik, s Ernestine felolvas a kedves könyvekb l, Andersen meséib l, az anyáról, aki elment halott gyermeke után, s a csodálatos eserny r l és sárcip r l. Dobogó szívvel jár az ismer s és biztos világban, s a házak oly nagyok és sötétek most, mint a meséskönyvben a csodálatos házak, ahol szomorú és rejtélyes emberek laknak, akik valamilyen világoskék fordulatra várnak. Elmegy a nagy épület el tt, melynek komoly és ünnepélyes homlokzata mögött, több udvaron, fegyházépületek sorakoznak nappal, a kocsiból, látni a magas házakat, az apró, rácsos ablakokat. Ezek az ablakok most már sötétek. Mária-Krisztina arra gondol, hogy a légrések, a vaksi ablak mögött sok száz ember ül most a padon vagy az ágyon, s várja az estét és az álmot; s most egyszerre személyesen néznek reá a sötétb l ezek az emberek, több száz ember, hallja morgásukat és köhécselésüket. "Soyez sage!"* hallja Ernestine hangját. Igen, szeretne bölcs lenni. Szeretne megfordulni, nyugodtan és határozottan elmenni az ember mellett, visszatérni a világba, ahonnan néhány perc el tt elindult. Most mehet jobbra, a nagy folyó felé, vagy fel a meredek utcán, a domboldal sétányán indulhat tovább, a kis paloták között, s mindenütt égnek a lámpák, és vigyáznak a rend rök a házakra. De Mária-Krisztina érzi, hogy ez az egész készültség és el vigyázat er tlen e pillanatokban. "Nem tudnak megvédeni!" - gondolja most. S jártában, hirtelen és önkéntelen mozdulattal, gyorsan dobogó szívére szorítja keszty s kezét. Nem tudják megvédeni, mert az ember itt jön valahol nyomában; nem gyorsan, nem is lassan, inkább lomposan és nehézkesen, mintha nehezére esne követni Mária-Krisztina fürge lépteit - igen, a fiatal lány úgy érzi, ellenkezve és kelletlenül megy nyomában az ember, mintha kellemetlen kötelességet teljesítene, mintha utánaszaladna * Légy bölcs! egy járókel nek, aki elvesztett valamit, s most bosszús, mert nem tudja utolérni... A fiatal lány úgy érzi, az, aki hívja ezt az embert; s ez az érzés félelmes. Úgy lépdelnek itt, mintha megbeszéltek volna valamit, mintha lihegve és önfeledt sietéssel
hamarosan el kellene jutni valahová, egy lámpa alá vagy egy ház elé, ahol az ember majd sebtében és rekedten mond valamit, átad egy üzenetet, fülébe súg egy szót, azt a bizonyos szót és üzenetet, melyre Mária-Krisztina már régen vár. Mintha hívta volna az embert, ma és tegnap és egy hét el tt, mindennap, mikor kilépett a kertajtón vagy az intézet kapuján, Albával vagy anyával, vagy Ernestine aggályos társaságában. Mintha megbeszélt volna ezzel az emberrel valamit. S most egyszerre tudja, hogy e nap értelme ez a találkozás - ez a nagy ajándék, egészen feln ttes dolog, nem tárgy, nem is örömteljes esemény, más, félelmesebb és mégis vonzóbb mindennél, amit eddig ismert és elképzelt. Mária-Krisztina eddig úgy hitte, hogy a szerelem lesz az életben a legnagyobb ajándék - Albával is így beszélték meg -, de néhány perce tudja már, hogy van másféle kapcsolat és ajándék is férfiak és n k között, más, félnivalóbb, érthetetlenebb, ismeretlenebb. Most már oly gyorsan jár, hogy lassítani kell lépteit; csaknem szalad, s egyszerre fél, hogy ez a gyors járás felt n lesz, s az öreg ember nem tud majd lépést tartani vele. Fél, hogy az ember, aki nyomában lopakodik, elmarad. Fél, hogy nem tudja meg e találkozás értelmét. Az ember természetesen nem áll szóba idegen emberekkel. Az ember sok mindent nem csinál: s most egyszerre úgy érzi Mária-Krisztina, hogy Ernestine, Magdolna n vér, anya, s mind a tanítón k és nevel n k, elfelejtették megtanítani az igazi tilalomra, mindig csak az illetlen miatt intették meg, a szokatlan és a veszélyes ellen óvták s figyelmeztették, mindig csak arról beszéltek, mit szabad és mit nem szabad. De most, e pillanatokban, megérti a fiatal leány, hogy "szabad"-on és "nem szabad"-on túl van még valami, s err l soha nem beszélt senki. Van az is, hogy egyszer en lehetséges valami, teljesen függetlenül attól, szabad-e vagy nem szabad - s ez a fölfedezés megdöbbenti. várta az embert, akarta, hogy ott várja a sarkon ma délután, mikor elindult Albához, akarta, hogy visszanézzen, mikor egy hét el tt kilépett Albával az iskola kapuján. Most itt van az ember egészen közel. Hallja lépteit, s ezek a lépések bátortalanok és er tlenek, olyan ember léptei, aki nem szeret, de nem is szokott sokat járni - s Mária-Krisztina, azzal a finom hallással, melyet Ernestine zongoraóra közben mindig dicsér, észleli, hogy az ember bizonytalanul lépdel, mint egy részeg vagy beteg, mint valaki, aki elszokott a járástól. Érzik e léptek ütemén, hogy az ember vonakodva és ellenkezve követi. MáriaKrisztina nem tudja e pillanatban, ki itt igazán a támadó, s ki védekezik... Csak azt tudja, hogy e másodpercekben történik valami, s nincs emberi szándék, er , mely e pillanatot megakadályozza, nem lehet sehol megállítani az órát, mely e pillanatot jelzi. Most az útkeresztezéshez értek. Itt, ha szaladni kezd, s átrohan az úttesten, egyenesen eljut a meredek, rosszul kövezett mellékutcába, mely Albáék házához vezet. A rend r az úttest közepén éppen most mutatja, hogy szabad az út. Mária-Krisztina, kissé magasba emelt vállakkal, olyan
mozdulattal, mint egy fiatal állat, mely ugrásra készül, megfordul, s egy lépéssel a járda felé siet. - Nem, most nem mehet tovább - mondja az ember. Egymás mellett állanak, s nem néznek egymásra. A férfi mer en nézi az úttestet, a villamosokat, a rend rt, s Mária-Krisztina követi pillantását. - Most ne nézzen reám - mondja a férfi. - Kérem. Viselkedjen úgy, mintha együtt érkeztünk volna. Induljunk el, talán a lépcs k felé. Egészen nyugodt lehet. Kérem, feleljen vagy bólintson. Jó lenne, ha mosolyogna. Értse meg, ha most felkiált vagy elszalad, vagy a rend rt hívja, akkor nagy bajt hoz reám. Kérem, feleljen. Induljunk el. Nem fél - mondja és elindul. Mária-Krisztina megindul mellette. - Nem félek - mondja. Együtt mennek fel a lépcs kön. E lépcs fokok a magasba vezetnek, az elhagyott utcák, a kis paloták utcái felé. Egyszerre lépnek, Mária-Krisztina könny és lebeg járással, a férfi nehézkesen, mintha súlyokat cipelne, mintha minden lépésnél ellenállást kellene leküzdenie. A lépcs fokok alacsonyak, s a férfi minden harmadik fok után megáll egy pillanatra, és nehezen lélegzik. - Nagyon köszönöm - mondta. - Nem vártam mást, de nagyon köszönöm. A felel sség persze az enyém, akármi történik is. De ha maga megijed az elébb, ha felsikolt vagy elszalad, talán észreveszi valaki a jelenetet, megszólítanak, odahívják a rend rt, kihallgatnak. Akkor elvesztem - mondja nyugodtan. - Igen - feleli Mária-Krisztina. - A férfi egyhangúan beszél, halkan és bizalmasan, de hangjában, mely fátyolos és mély, nincs semmi er , sem tolakodó. Oly egyszer en beszél, mintha folytatna egy társalgást, melyet k ketten kezdettek el, nagyon régen, s aztán abbahagyták, mert bejött valaki a szobába. Most, mikor egymás mellett lépdelnek, Mária-Krisztina megnyugvással észleli, hogy a férfi nem is olyan magas és vállas, mint hitte; talán fél fejjel magasabb, mint Mária-Krisztina, s nincs lényében, sem hanghordozásában semmi félelmes. Csendesen beszél, s a hangja ismer s. Oly nyugodtan beszél, mint aki tudja, hogy MáriaKrisztina nem fél t le, mintha semmi nem lenne természetesebb, mint ez a séta, kettesben, fel a lépcs kön, a régi házak utcája felé, ez a lehetetlen és esztelen séta, a meleg szélben és párás sötétben. - Nem hiszem, hogy követtek - mondja a férfi. - Sikerült úgy jönni át a hídon, hogy elvesztették nyomomat. Fölmentem a szigetig, ott vártam egy ideig, s mikor már sötétedni kezdett, villamosra szálltam, és úgy jöttem át. Egészen nyugodt lehet, hogy egyedül vagyunk, nem követ most senki. De néhány napja figyelnek. Igen, itt egyedül vagyunk - mondja, s megáll egy pillanatra, kalappal kezében, az égre néz, aztán MáriaKrisztinára pillant, s mosolyog. - Milyen kedves - mondja könny , nyugodt, barátságos hangon. Milyen kedves, hogy nem szaladt el. A lépcs k fels kanyarodójánál állanak; két sor fa között látszik innen a mélyben a város, a folyó és a lámpák. Örült, gondolja
nyugodtan Mária-Krisztina. Egészen biztos, hogy rült. Azok mondják, hogy figyelik ket. Ha Ernestine tudná! Ha anya látna!... Csak az rültek tudnak ilyen nyugodtan beszélni arról, hogy követik ket. És mit akart mondani a hídról és arról, hogy elveszett, ha sikoltozni kezdek, és igazoltatja a rend r?... Igen, rült - gondolja Mária-Krisztina, csaknem megkönnyebbülten. - De mi ez az egész? Miért ez a találkozás, jóságos Istenem? Miért t röm, hogy beszéljen hozzám? S miért nem szaladok el? S csakugyan, miért nem hívtam a rend rt? S miért, miért nem félek?... - kérdi most még egyszer, dobogó szívvel, olyan mély és elemi izgalomban, mely átjárja egész testét, mint a forró szél, ez a párás és tikkadt érintés. Szíve dobog és teste megremeg, mintha valaki váratlanul megérintette volna; de máskülönben nyugodt, komolyan és félelmesen nyugodt... MáriaKrisztina megáll, kis kézitáskáját szorosan megmarkolja, lehajtott fejjel cip je hegyét nézi. Most már nem lehet elmenni gondolja. S ez a "lehet" vagy "nem lehet" egészen egyszer ... egyszer , mint az élet, mint a házak, mint minden, amit eddig megismert, minden, ami valóság és tapintható. - Meg kell magyaráznom - mondja most a férfi. Hangja bens séges, aggódó, csaknem tiszteletteljes. - De talán menjünk arrébb. Ez az utca csendes - mondja mély hangon. Egy kézmozdulattal mutatja az utat; s Mária-Krisztina engedelmesen elindul. Igen, az utca csendes, gondolja a leány. - Gondoltam, hogy lejön ma - folytatja a férfi. - Öt felé mindig sétálni viszik, ugye?... Néha a kisasszony. Vagy a mama? Nem, azt hiszem, a kisasszony, hiszen a mamával még nem láttam. Hasonlít magára?... Úgy képzelem, nem hasonlít magára. - Nem - mondja készségesen Mária-Krisztina. - Én apára hasonlítok. - Apára? - kérdi a magasból a férfi. Most olyan a hangja a sötétben, mintha nevetne, s ugyanakkor könnyen, mellékesen sóhajtana. - Valami szomorú és magányos van a maga fiatal arcában - mondja tárgyilagosan. Mária-Krisztina lehajtott fejjel lépdel mellette, nem néz a férfi arcába, hallgatja ezt a messzir l érkez , tárgyilagos és ismer s s mégis oly érthetetlenül idegen hangot. - Vannak fiatal leányok, akik a mamára hasonlítanak, s az ember rögtön érzi, hogy jó nekik otthon. Mindig olyanok, mintha kissé borzasak, tollasak és pihések lennének, mint a kis csibék, melyek éppen kibújtak a tyúk szárnya alól. De maga nem ilyen. Mikor el ször láttam, megsajnáltam. Milyen magányos! - gondoltam és elcsodálkoztam. Talán, mert sokat gondolkoztam a magányról, mely az emberek között van, a magányról, mely az élet legnyugtalanítóbb és legtitokzatosabb helyzete. Sokféle magány van. Én már valamennyit ismerem. Elhallgat, mintha mondott volna valamit, egy szót, melynek igazi értelmét Mária-Krisztina nem ismerheti, s most meg kell keresni a segít fogalmakat. - Ismerem azt a szégyenletes magányt az emberek között, s ismerem a
másikat, mely egészen mély, süket és vak, mint a sír. De a maga gyermeki magánya meghat. El ször ezt éreztem magán, ezért kellett odanéznem, mikor... az iskola el tt... Véletlenül mentem arra mondja. S mintha röstelkedne. - Ma éjjel elutazom - s bekanyarodnak a platánokkal szegélyezett sétány északi útvonalára, ahonnan nem látni már a várost. Holnap ilyenkor már a hajón leszek. Ne féljen. Holnap ilyenkor már a hajón leszek, tizenöt év után megint a hajón, s látni fogom a tengert. Aztán negyven napig utazom. Nem jövök vissza többé. Délre megyek, egészen messzire, délre, a nagy városba, ahol nem ismer senki. Mindezt elmondom most magának, éppen magának. De nem szeretném megijeszteni. Éjjel gondolkoztam magáról, mert nem tudok aludni, s mert ez volt utolsó éjszakám ebben a városban, ahol születtem, s ahol nem jártam tizenöt éve... igen, pontosan... akkor jártam itt utoljára. Maga akkor élt már, de egészen kicsi lehetett... pólyás, nem? Erre is gondoltam. Most nincsen sok id m, s meg kell válogatnom a szavakat, mert nem szeretném, ha megijedne t lem. De elhatároztam éjjel, hogy megszólítom, ha lehet, beszélek magával, mert szeretném, hogy éljen valaki a városban, akinek megmondom, s aki él itt tovább, és tud rólam valamit. Csak a nevem nem mondom meg... nem haragszik? - Most megint felnevet, olyan különösen, horkanásszer en, sért dötten, hogy Mária-Krisztina e nevetés hallatára kissé megborzong. - Nem szeretném, ha túlságosan titokzatosnak érezné azt, amit mondok. Nem szeretném, ha félreértené... Milyen fiatal maga! Hány éves?... De Mária-Krisztina nem felel rögtön. Az ember hallgat, várja a választ, lehajtott fejjel lépdelnek egymás mellett, mintha mély t n désbe merültek volna. - Nem felel - mondja az idegen, megállapító hangon. - Nagyon fiatal... talán tizennyolc éves. Vagy tizenhét. S amint így találgatja az évszámokat, Mária-Krisztina óvakodik az idegenre pillantani, fejét mélyen lehajtja, mintha keresne valamit az utcakövek között, fél, hogy az idegen ember vallomásra kényszeríti, fél, hogy a valóság megijeszti az embert... s most már érzi, hogy nem akarja ezt az embert megriasztani, nem akarja, hogy most rögtön szétváljanak, nem akarja, hogy az idegen hazaküldje, mint egy elcsavargott gyermeket, nem akar szánalmat sem könyörületet... s ez a sok "nem akar" egyetlen dacos tiltakozássá s r södik Mária-Krisztina szívében és eszméletében. Mint aki soká keres valamit, s egy napon ott áll végre az ajtó el tt, melynek le kell nyomni kilincsét, s akkor megtudja... mit? Miféle titkot?... Ó, ez nem a szerelem, nem Alba titka, nemis a szép, fiatal lányok és nem a moziszínészek titka! Mária-Krisztina hallgat. Mi táplálja ezt a s r , fojtó nyugalmat, mely megejti e pillanatokban szívét? - Vihar lesz - mondja az idegen, mint aki megfontolt valamit, és másról akar beszélni. - Talán jó lenne, ha felhajtaná kabátja gallérját. Igaz, meleg szél... az ilyesmi csak elfáraszt. Odabenn
is tudtuk, mindig megéreztük, a falakon át is. Most mintha megfeledkezne Mária-Krisztina jelenlétér l, halkan mormog valamit; a fiatal lány visszafojtja lélegzetét, úgy figyel. - Azel tt sokszor jártam ezen az úton - mondja most élénkebben a férfi. - Régen, nagyon régen. Tizenhat év el tt, igen... Maga talán akkor tanult járni. Mindennap jártam erre, végigmentem a platánok alatt, akkor még cserjék voltak csak... régen, igen. De erre nem szabad gondolni. Nem lehet úgy élni, hogy mindent folytonosan az id höz mér az ember - mondja most hangosan, mintha vitatkozna valamivel. - Nem lehet mindegyre mérni az id t, nem lehet úgy járni a világban, mintha titkos mértéket venne az ember mindenr l és mindenkir l, az id mértékével hasonlítaná az emberek, a fák, a házak sorsát. Mert a házak is titkosan megváltoztak az elmúlt id ben... például ez itt! - mondja, s megáll, s nagy mozdulattal egy palotára mutat, melyet nemrégen csinosíthattak, sárgára mázoltak, s kapuja fölött ötágú korona díszlik és a címer. - Ide jártam egyszer - mondja az ember, s összevont szemöldjei alól, szúrós pillantással figyeli a palota homlokzatát, mint aki tetten ért valamit vagy valakit. - Nem fázik? - kérdi most és megáll. - Nem fázom - mondja Mária-Krisztina. - Nemsokára haza kell mennie - mondja a magasból az ember. Barátságosan mondja ezt, fenyeget , kérlel , titkos hangsúly nélkül. Most úgy beszél, mint egy feln tt a gyermekkel. - Még nem - mondja hirtelen Mária-Krisztina. - Ó! - mondja az idegen. S mintha mosolyogna. Feln ttesen, megért en és megbocsátóan mondja: - Még nem akar hazamenni?... Sétálni akar velem, az elhagyott utcában, ahol jártam valamikor, nagyon régen, azel tt?... Milyen kedves! Milyen bátor! És nem fél t lem, most már látom, nem fél t lem. De miért nem fél?... Nem értem... Nem vagyok félelmes? Egy fiatal leány, akit még óvnak és becéznek odahaza, aki még nevel n vel jár sétálni, s akinek arcán nagyon finoman meglátszik a magány, egy fiatal lány, mint maga, talán tizenhét, tizennyolc éves, nem fél az idegen embert l, aki megszólítja az utcán, s elmegy vele sétálni a régi utcán, az elhagyott fasoron át, a sötétben? Ez nem helyes! mondja tréfásan, könnyedén korholó és megróvó hangon, s MáriaKrisztina úgy érzi, mégis nagyon komolyan. - Bizonyosan érzi, hogy nem történhet semmi baja, ha velem van... De máskor ne tegye ezt soha! Figyel reám?... Nem szabad idegenekkel sétálni. És nem szabad egyedül járni a sötéted utcán. És nem szabad visszanézni... hallja?... Maga még gyermek, kisleány. Nem szabad visszanézni, mikor az iskolából kilép, s magános úr áll a villamosnál... Nem szabad visszanézni, azzal a nézéssel, amelynek értelmét maga még nem ismerheti, amely egyszerre hívás és üdvözlet, amely üzen, a z rzavarban és a magányban, mintha éjszaka, mikor minden egészen sötét és reménytelen már, hirtelen fény gyulladna ki valahol. Maga még nem tudja, hogy a pillantás is van olyan cselekedet, mint a mozdulat. Máskor süsse le a szemét. De én - mondja, mintha ez lenne most
a legfontosabb - elutazom éjszaka. Mária-Krisztina megáll. Kiegyenesedik, és a férfi arcába néz: - Kérem - mondja. -, Hangja, ez a tisztuló gyerekhang, most kemény és éles. - Én nem szoktam nézni senkire. A vastag homályban állanak, a s r , meleg szélben, s MáriaKrisztina most a férfi arcába néz. Két lámpa ég az utca két oldalán, s e párás, homályos fényzuhatagban kíváncsian megnézik egymás arcát. A feln tt és a gyermek komolyan nézik egymást; de Mária-Krisztina érzi, hogy e pillanatokban kettejük viszonya megváltozott, a mondat, mely elébb elhangzott, ez a kemény és éles mondat megsemmisített valamit, kettejük között és a világban: , Mária-Krisztina, e mondat után már nem olyan gyermek többé, s a férfi nem olyan titokzatosan és nyugtalanítóan feln tt, mint volt az elébb, néhány pillanattal elébb. Figyelmesen nézik egymás arcát; aztán az ember elfordítja fejét. A mondat jó volt, gondolja Mária-Krisztina. Mama is mondhatta volna, vagy talán még inkább apa, tárgyalás közben, mikor a pénzr l beszél az idegenekkel. Nagyon nehéz az életben, gondolja, olyan komolykodással, melyet maga is nevetségesnek érez. Most itt az élet, ez az ember. Most megtudja majd... S az arc, amely föléje hajol, az idegen férfi arca, az els férfiarc, melyet Mária-Krisztina figyelmesen, éles pillantással, bátran és nyugodtan megvizsgál, szemt l szemben, azzal a kíváncsisággal és nyugalommal, ahogy a félelmes és ismeretlen titkával néz szembe az ember: az arc nem félelmes, nem ismeretlen. A férfi sz, egészen sz, olyan hirtelen- sz, mintha vegyszerrel mosták volna haját. S a férfi öreg, nagyon öreg: de Mária-Krisztina tudja e pillanatokban, hogy a férfi korát nem lehet a naptár id egységei szerint mérni, ez az öregség mesterséges, gyermekek tudnak ilyen öregen pillantani, szomorú és magános gyermekek, a szegények porontyai... s Mária-Krisztina behunyja egy pillanatra szemét, mintha látott volna valamit és szédülne. Így kérdi, félig hunyt szemekkel, csaknem álomban: - Maga hány éves?... A kérdésben van valami támadó és illetlen. De a férfi készségesen és engedelmesen felel, azon a mély és kissé rekedt hangon: - Negyven. Negyven, mennyi az?... - gondolja Mária-Krisztina; s a két szempár most már leplezetlen kíváncsisággal mélyed el egymásban. A férfi szeme olyan, mintha mindjárt kialudna - apa szobájában hunyorgott így a kandalló parazsa, a maradék parázs, melyet már hamu borít, s néha, a légvonat egy fuvallatára még lobban egyet. Mária-Krisztina szereti nézni apa szobájában a parazsat. Az idegen ember szeme is ilyen álmosan parázslik - van valami erjed és zavaros e pillantásban, s ugyanakkor mintha rettenetes álmossággal küzdene a férfi, mintha nagy er feszítéssel tudná csak nyitva tartani szemét, mintha valamilyen nehezen elképzelhet , minden emberi akaratot és képességet felülmúló er feszítés után lenne, s most mindjárt elalszik, már csak a kötelesség és a szándék tartja ébren - igen, legszívesebben
lefeküdne ide a padra, mint a koldusok és csavargók; csak az udvariasság tartja ébren, ezért nem hunyja be szemét. Nagyon fáradt, gondolja Mária-Krisztina. Nem lepné meg, ha a férfi tántorogna járás közben, mint a részegek. De nem tántorog, egyenesen áll; csak fejét hajtja oldalt, valamilyen nevetséges és szánalmas, s mégis rokonszenves és szomorú mozdulattal. Olyan fáradt, gondolja Mária-Krisztina, mintha reggel óta gyalogolt volna. Olyan fáradt, mint néha apa, este, mikor azt hiszi, nem látja senki, s egyedül ül a kandalló vagy íróasztala el tt, tenyérbe hajtott fejjel, s a sz nyeget nézi, s nem tudja, hogy Mária-Krisztina figyeli a sarokból. Úgy látszik, gondolja Mária-Krisztina, a férfiak elfáradnak. Negyven év, mennyi az?... Sokkal több, mint harminc és sokkal kevesebb, mint ötven vagy hatvan?... Mária-Krisztina bizonytalanul mérlegeli e számokat. A számok nem mondanak semmit. De az arc és a szemek, e hunyorgó, fáradtan kialvó, s aztán félelmes lobbanással szikrát vet szemek, ez a fejtartás, ez a félig nyitott szempár, ezek a keskeny, óvatosan és keményen összezárt ajkak, a férfi sz haja, melyet nemrégen nyírtak rövidre - s az öreg arc, az sz fej a nyírás után valamilyen kisfiús árnyalattal változott el -, a férfi ruhája, a puha gallér, a nyakkend , amely nem egészen finom, de nem is olcsó és vacak, inkább csak olyan, mint mikor nem ügyel valaki vásárlás közben az árura, mert egészen közömbös számára a ruha és a nyakkend ... igen, mintha a férfi nem viselt volna mindig ilyenfajta ruhákat, mintha nemrégen vásárolta volna azt, amit most visel, s apa mondta egyszer, hogy a katonák, tengerészek, rend rök polgári ruháján mindig megérzik valahogyan az egyenruha, akkor is, ha a legfinomabb szabónál dolgoztatnak... Mintha a férfi is egyenruhát viselt volna sokáig, évtizedeken át. Lehet, hogy katona?... Így állnak, és Mária-Krisztina nézi a férfit. - Nem szabad - mondja messzir l a férfi. - Kis leány... Nem szabad visszanézni. Így mondja, két szóban, s a második szót két mássalhangzóval, melyeket élesen különválaszt és pontosan hangsúlyoz: "kisle-ány" - s most nem mosolyog e szavakhoz. Most Mária-Krisztina az, aki lassan elindul. Az út két oldalán a platánok meztelen karjai szenvedélyes, fenyeget mozdulattal nyúlnak egymás felé, mintha viaskodnának. Az ég felh s és sötét. Mária-Krisztina most tehernek érzi e sötét eget; mintha valami lenyomná vállait. A szél zúg a háztet k fölött, az ablakok már világosak, egy földszintes ház ablakai mögött nem húzták össze a függönyöket, Mária-Krisztina látja az alacsony, boltíves szobát, a cserépkályha tetején lábast melegítenek, egy asszony magányosan ül a kerek asztal mellett, két könyökkel támaszkodik az asztalra, így néz maga elé. Mindez súlyos és veszedelmes, gondolja MáriaKrisztina; nem szavakkal gondolja ezt, inkább csak azzal a gyorsírásszer képlettel, melyet kitalált, amely az titka, s amellyel egyetlen szóba, mint "súlyos" vagy "sötét", össze tudja foglalni egy helyzet tartalmát. A férfi jön mellette és beszél.
A szél csapkod a fák között, a háztet k felett, valahol nyitva felejtettek egy ablakot, s fém és üveg csörömpöl a magasban. Mindez súlyos és anyagszer , mintha ez az idegen, titokzatos, sötét anyag, melyb l készült a világ, megolvadna a forró szélben, s mintha a beszéd, a férfi hangja s a szél csattogása a sötétben, a férfi forró hangja és a meleg szél süvöltése ugyanazt mondaná elmennek a régi, kihalt vendégl el tt, mely csukott, zöld red nyeivel, magas, csúcsos háztet jével oly ravaszul áll itt, mint a házak Andersen meséiben, s Mária-Krisztina pillanatokra nem tudja egészen biztosan, a férfi beszél-e vagy a sötét, meleg szél. S mintha megemelné valami, egy világban, melynek törvényei nem tökéletesen érvényesek többé; nem érvényesek az illem, sem a nehézkedés törvényei... Így mennek tovább. - Mi a keresztneve? - kérdi a férfi. Mária-Krisztina megmondja nevét. - Igen - mondja a férfi. - Nem jó. Nem illik magához. Olyan f hercegn s. Tartok t le, hogy sok minden, ami történik magával, nem illik, nem magához való... Hány éves? - Tizenhat - mondja Mária-Krisztina. - Elpirul, mintha mondott volna valamit, ami nem helyénvaló; s elfordítja fejét. - Tizenhat - mondja a férfi, gépiesen. S aztán, udvariasan és megdöbbenten, ezt mondja még: - Bocsánat. - Éppen ez - mondja kés bb -, éppen ez a tizenhat év... Amikor magát kivették a pólyából, amikor maga járni és élni tanult, én már nem éltem. Éppen ez a tizenhat év, a maga életének tizenhat éve hiányzik nekem. Én huszonöt éves voltam akkor, pontosan... Maga megszületett és élni kezdett, óvták a szélt l és a napsütést l, s felébredt reggel, és látta a napfényt a szobában, növekedett és megismerte az életet, megtudta, mi a h ség és mi a fagy, mi az ember és mi a nyár, megismerkedett az ételekkel és a játékkal, s ahogy maga tanulta az életet, úgy felejtettem én el. Éppen ez a tizenhat év, amikor maga megismerte a világot, ez volt az id , mikor én lassan elfelejtettem a világot. Most, hogy kimondta, megint érzem a fájdalmat, amelyr l azt hittem, hogy nem él már bennem, megfojtottam, ott lenn, a másik, a sötét világban, megfojtottam, mint egy fenevadat, amellyel összezártak a ketrecbe, a reménytelenségbe. Sokáig volt er sebb, a fenevad. Viaskodtunk a sötétben, marcangolt engem, néha már egészen sebes voltam, nemcsak úgy képletesen, hanem orvosi értelemben is, mert az ember néha összetöri magát... Nem akarja, nem tehet róla, a fenevad er sebb, karmait belemélyeszti az ember vállába, hemperegnek a padlón, minden életre-halálra történik e pillanatokban. Tizenhat év, igen... Az el zményekkel pontosan annyi, tizenhat év... Magában tovább élt ez években a világ, amelynek számára én meghaltam. Maga elkezdte az életet, és pontosan ott folytatta, ahol én elhagytam, mert nem bírtam tovább, mert meg kellett mondani és meg kellett tenni, mert mindent el lehet viselni, a szégyent, a magányt, a betegséget és a nyomorúságot, csak egyet, Mária-Krisztina, egyet nem lehet elviselni az életben, egybe nem lehet belenyugodni, egyért
érdemes elt rni mindent, azt is, hogy elveszik az embert l a világot és az életet. Egyet nem lehet elviselni. - Mit nem lehet elviselni? - kérdi Mária-Krisztina. - Az árulást - mondja könnyen, készségesen a férfi. - De ezt nem mondhattam meg nekik. - Igen - mondja Mária-Krisztina. - Egy napon megfojtottam a fenevadat - mondja a férfi. - Ez a negyedik évben volt, a negyedik év vége felé. Magának akkor már szép, hosszú haja volt, igaz?... Szép haja, melyet minden reggel fésültek, s aztán szalagot kötöttek a hajfonatba. Akkor én már nem éltem igazán, csak úgy, mint az álom alakjai vagy az alvilágban a lelkek. Mert a fenevad, melyet megfojtottam, a sötétben, a negyedik év vége felé, az élet volt, az élet emléke. Az ember nem tudja, milyen nehéz ez. S hallgatnom kellett, nem mondhattam meg nekik, el kellett viselnem az egészet, a tévedést és a rágalmat, a borzalmas tévedést és a végzetes rágalmat, a min sítést, mint k mondták... el kellett viselnem, mert nem védekezhettem, nem beszélhettem az árulásról. Ha beszélek, én is áruló vagyok, s másokat is magammal rántok az alvilágba... Ez mind olyan régen volt, hogy most már lehet beszélni róla, ha máshol és másnak nem is, de magának igen, Mária-Krisztina, egyedül a sötét utcán, a forró szélben, magának, akit néhány pillanat múlva elengedek, vissza az életbe, s aztán nem látom többé soha. Maga az els és az utolsó ember ebben a városban, akivel err l beszélek. S ez talán jó lesz így... az ember nem bírja el a teljes hallgatást, nyomot kell hagynunk a világban, s maga tizenhat éves. Majd gondolok néha magára, a másik világban, a tengerentúl, s talán átsegít a legnehezebben, ha tudom, hogy él és világít a múltban egy fiatal lélek, akinek megmondtam, aki tudja... Most ne menjen még el; maradjon egy pillanatig. Menjünk lassabban, akarja? Ott, az utca végében, ég egy lámpa, ott megállunk majd egy pillanatra, s akkor maga elmehet, amilyen gyorsan vagy amilyen lassan akar. Menjünk lassan, a lámpa világít. Álljunk meg néha egy kis id re, szabad?... Tudni kell, Mária-Krisztina, hogy nekem már nincs közöm az emberekhez - s ez nemcsak szó, hanem valamilyen borzalmas és érthetetlen valóság, mellyel nem tudok mit kezdeni; négy hónapja, mikor elengedtek, megtudtam ezt; el ször nem hittem el, úgy képzeltem, csak zsibbadtság gyötör, mintha elzsibbadtak volna tagjaim, mint aki sokáig feküdt az ágyban, betegen, s aztán nem tud járni, dörzsöli térdét, inait... De nem segít semmi. Az els héten, mikor elengedtek, nem mozdultam ki a szállodaszobából; azok, akiket nem árultam el, vártak reám, adtak pénzt és ruhát, s k adják most a pénzt és a jegyet az úthoz, mert van h ség is a világon, kedves leány, tudja meg, ha nem tudná, van h ség is... S ezért talán mégis érdemes élni, talán... Van árulás, melyet nem lehet elviselni, s van h ség és részvét, mely egészen h sen és gyöngéden érinti meg a sebet, melyet a fenevad vállunkba harapott... De segíteni a h ség sem tud. Az els hét elmúlt, és kimentem az utcára. Minden a helyén volt, de
olyan szánalmasan és érdektelenül; a világ csak bennünk van igazán, minden, amit a kövek és házak mutatnak, gyatra utánzata csak e másik, igazi világnak. Mentem a házak között, és nem volt hová menni. Beültem egy vendégl be, és nem volt mit enni. Elmentem a régiek közé, a h ségesek és ártatlanok közé, és nem volt mit beszélni velük... Vettem egy újságot az utcasarkon, és nem volt mit olvasni benne. Érti ezt?... Ez a négy hónap nagyon nehéz volt, nem merem hangosan mondani, de voltak pillanatok, mikor csaknem nehezebb volt, mint az utolsó tíz év odabenn, mikor már megfojtottam a fenevadat... Mert aztán tíz év következett még, tíz év, Mária-Krisztina, már az emberi naptárban is nagyon tekintélyes id szak, divatok változnak tíz év alatt, életformák, emberi megegyezések, társadalmi szokások elhalnak tíz év alatt, új nemzedék lép föl, fiatal emberek, akik másképp akarják a jót és a rosszat, másképp, mint tíz év el tt... De ez a tíz év már nem fájt úgy, mert nem volt többé igazi emlékem a világról, nem volt többé valóságos közöm a világhoz. Tíz év az alvilágban, háromezer-hatszázötven nap és éjszaka, s nem tudok számot adni ez id r l. S el tte még ezerötszáz nap és éjszaka, MáriaKrisztina, adja össze, maga most tanult számolni, fiatalabb... Ez volt az id , melyet odalenn töltöttem, s az els ezer reggel és ezer délel tt és ezer dél és délután és ezer éjszaka maradt csak meg emlékbe ez id b l. Aztán megtanultam, hogy vannak másféle reggelek és alkonyatok, van más éghajlat, titkos égbolt, másféle id . Akkor már nem fájt úgy. Mert az ember végtelen, kedves leány, s minden benne van, az id is, mindent elölr l kezdhet, ha egyszer van miért, újrateremti az id fogalmát, másféle id t csinál, melynek más az érvénye és törvénye a világ és az emberi lelkek fölött, mint a naptárbelinek, a gregoriánusinak. És már nem hallottam hangjukat. Már nem láttam tájaikat. Fekete tájakat láttam, s valamilyen sötét fény sugárzott e tájak fölött. Néha gondoltam arra, hogy leírom e tájakat, odabenn; de a szó és a kép er tlen, mikor alvilágban él az ember, nem lehet játszani a szavakkal, ez a fekete valóság er sebb, nem t ri el, hogy felbontsák és rakosgassák elemeit. Tizenhat év, az el zményekkel, a vizsgálattal, a készül déssel, azzal az id vel, mikor már nem éltem az emberek között, mert már csak az árulás nyomait kutattam... tizenhat év, a maga élete. S az én életemb l egy szakasz, melyet általában így neveznek: a férfikor. És a hallgatás. A vak hallgatás, amikor a tapintás is vak, a tárgyaknak nincs formájuk, a szék, ha megérintem, olyan, mint a kenyér vagy a vizeskancsó, a nappal homályos fénye olyan, mint az éjszaka halvány fény homálya, minden elveszíti igazi formáját és tartalmát. Maga akkor ismerte meg a tárgyak igazi formáját és tartalmát, az illatokat, az emberek hangjának dallamát, a pillantások sugárzó fényét, minden reggel arra ébredt, hogy ünnepély készül a világban, ünnepély, zenével és sugárzással, a maga gyermekkora, leánykora. De az utolsó tíz év már nem volt olyan elviselhetetlen. A lélek egy napon becsukódik, süket lesz és vak. Csak az emlék fáj, Mária-Krisztina, de az
emlékek is elfakulnak lassan abban a sötét tisztítót zben... Egy napon már nincs illatuk, nincs tarkaságuk. S mikor kiléptem a világba, tizenöt év után, nem találtam az emlékek helyén semmit, ami különösen vonzana, a kenyér és az es , a zene és a könyvek, az, hogy végig lehet menni egy utcán, mint most megyünk, minden értelmetlen volt, reggel fölkeltem, mint azel tt, ültem az ágy szélén, a magasba néztem, a mennyezetre, s lassan megértettem, hogy az alvilág és a felvilág számomra nincsenek már külön, a kett érintkezik valahol, s én egyformán otthon vagyok, és egyformán otthontalan vagyok mindkét világban. Akkor elmentem és megnéztem a szobát. Gyorsan beszél, mintha siettetné valaki, mintha nagyon régen készülne elmondani mindezt, mintha akkor, az id pont el tt, melyet "tizenhat évnek" és az "alvilág" kezdetének nevez, nem beszélhetett volna emlékeir l. Mária-Krisztina mereven figyel maga elé, nem néz jobbra, sem balra, nem pillant a férfira, mindig csak el renéz, a lámpa irányába, melyet megjelölt az idegen férfi, mint célpontot, ahol majd el kell válni egymástól. - A szoba - mondja a férfi - üres volt. Csak a bútorok állottak benne, a régi bútorok, azzal a közönnyel és fölénnyel, ahogy csak a tárgyak tudják túlélni az embereket. A ház sem változott e tizenhat évben. A ház, Mária-Krisztina, egyike a házaknak, melyeket látni kell egyszer az életben; az ilyen finom leány, mint maga, nem láthatta még a házat, talán az utcát sem. Minden ház egyforma az utcában, egyforma magas és széles, s egyformán szennyes, mintha es soha nem mosta volna, mintha lenne utca, ahol moslék zuhog az égb l. A kapualjat valamikor sárgára meszelték, egy postás lakott itt, volt a házmester is, az els emeleten hiányzott a lépcs házban a karfa egy részlete, erre emlékszem, s most, mikor felmentem a lépcs n, megismertem az újonnan betoldott karfa világosabb rúdját. Más nem változott a házban. És a szag, Mária-Krisztina, ez a s r , ragacsos szag, már a lépcs ház és a kapu alatt, igen, már az utcán, a szag, amelyet földrengés és számum* sem tud kiszell ztetni innen, a szag, amely megül a falak repedéseiben - egyszer, Mária-Krisztina, egyszer az életben be kell lélegezni ezt a szagot, s aztán járhat a világban, szimatolhatja a tengert és a napsütést, s a mimózák és a nemes virágok illatát, s a mesterséges illatszereket - de mindez gyenge lesz és er tlen, mindez nem fojtja el a szag emlékét. Most is megcsapott, mikor beléptem a kapu alá, olyan er vel, mintha megérintett volna valaki. Fölmentem a lépcs kön, végig a hosszú folyosón, áthajoltam a vasrácson, és lenéztem az udvarra. Tizenhat éve nem meszelték a házat, már nem is szürke, nem is sárgás, ez az s szín, minden emberi reménytelenség és szomorúság színe. Aztán becsöngettem. A konyhában motozott valaki. Az asszony, aki bérbe adta a szobát, tizenhat év el tt, meghalt már; de az örökös, aki helyében maradt, ugyanolyan rongyokban jött felém, éppen olyan id tlen volt, mintha nem is az egyén, csak a fajta élne tovább, azonos rongyokban, azonos indulatokkal és hanghordozással. A szobának nem volt most
bérl je. Átmentem a konyhán, és jól megnéztem mindent. Ez a szoba az utcára nézett, s most is rendes volt és tiszta, mint a múltban: kissé dohos, de olyan mélybarna és komoly, az ágy, az asztal a vörös posztóterít vel, a falon, üveg alatt, a viaszk-Mária, a két szekrény, a cseresznyefa polc, a horgolt kefe-tartó a fal mellett... A helyszín nem változik, akkor végre megértettem. A helyszínben mindig van valami végzetes; nem véletlen, hogy ebben vagy abban a szobában történik valami... Ebben a szobában volt komolyság és rejt zés is, a * számum: forró, száraz, viharos erej sivatagi szél szegények szomorú becsvágya, mellyel megbecsülik a tárgyakat, egy kefetartót, egy széket, mindent, ami anyag. E tárgyakban volt valamilyen megható és ügyefogyott ünnepélyesség is, tiltakozás az ocsmányság ellen, ami az élet és a szegénység... Nem tudom jól megmondani... Ellenállás volt a szobában. Megálltam az ablak el tt, és lenéztem az utcára; esett az es , mint akkor délután, s el vettem órámat és megnéztem: fél négy múlt hét perccel, pontosan, mint tizenhat év el tt. Tudom, az ilyesmi nem véletlen. Az ember készül erre, megrendezi, s aztán nem is csodálkozik, mikor a rendezés pontosan m ködik, s egy napon, tizenhat év után, ott áll, abban a szobában, abban az órában és percben, s a bútorok és a szoba riznek valamit, ami él bennünk, egy emléket, amely az élet tartalma. Fél négy múlt hét perccel, mikor beléptem a szobába, s felállt az asztal mell l, egyik kezét felém nyújtotta, s a másikkal gyorsan zsebébe rejtett valamit. Akkor már két hónapja figyeltük, és én még mindig hittem neki. Talán ha elmarad ez a mozdulat, ha kopogok, mikor belépek, s nyugodtan lép elém, mosolyogva, azzal a sugárzó mosollyal, mintha az életet ünnepelné - volt valami n ies és gyermekes mosolyában, nem lehetett elzárkózni el le -, s a levelet, amely egyszerre volt b njel és ítélet, heverni hagyja az asztalon, leckefüzetei és könyvei között, nem figyelek oda, másról beszélünk, talán megmenekülünk, is meg én is... De akkor már nem engedhettem el; hozzáléptem és megfogtam a karját. Csendesek voltunk, az asszony künn motozott a konyhában. Egyszer, New Yorkban, a néger városrészben láttam két négert, amint késekkel kergették egymást, a csapszékben leoltották a villanyt, a rend rök már az ajtó el tt gyelegtek, a két néger a sötét szoba sarkába szorult, s ott keresték egymást, egyik kezükkel a falat tapogatták, másik kezükben a kés, nem láttunk és nem hallottunk semmi mást, csak két ember visszafojtott lélegzetét, ezt a néma és vak párbajt, ezt a szótlan viaskodást, ezt a hangtalan ugrást a halálba, a megsemmisülésnek ezt a tornamutatványát... Most is így volt. is tudta, hogy nem szabad kiáltani.Talán ha kiált, megmenekül, futni engedem; egyedül voltunk, átszaladhat a konyhán, ki az utcára, a világba, elt nhet, éjjel hajóra szállhat, volt útlevele és pénze, mint nekem most, mert el akarjuk küldeni, egy fontos és különös megbízással, Brazíliába. Tanult spanyolul, mikor
beléptem, éppen a spanyol leckét készítette, a füzetben még nem száradt meg a kék tinta nyoma. Megfogtam karját és el akartam venni a levelet. Soha nem tudtam, hogy ilyen er s. Mindig vézna volt, kis termet és sovány, inkább fiús, mint férfias, modorában, hanghordozásában, nevetésében volt valami az örök diákból, a többiek így is nevezték, volt a filozopter, a jó tanuló, örökké készenlétben - elolvasni és megcáfolni egy könyvet, melyr l beszélt valaki, megtanulni egy nyelvet, mely segítségére lehetett, nem volt komoly feladat számára. Gyorsan és könnyen tanult, mert lángész volt. Igen, igen, lángész volt, úgy égett a szelleme, mint a láng, fogalom és képzet valamilyen eszményi hamuvá olvadt e szellem lángolásában. Ma is hiszem, hogy a legnagyobbra tört, minden és mindenki csak eszköz volt számára, párt, mozgalom, eszme, személyek, minden csak eszköz. De azt a nagyobb célt, amelyre tört, nem nevezte meg soha. Én csak azt láttam, hogy mindent megragad, s minden megsemmisül, amihez hozzáér. Vad volt és kemény - s amellett olyan simulékony és elszánt, egyszerre fiús és n ies, volt benne valami az örök kamaszból, s volt benne valami egy fiatal leányból is, aki még nem döntötte el szerepét az emberek között... igen, MáriaKrisztina, bocsásson meg, mikor el ször megláttam magát, egy pillanatra úgy éreztem, mintha lépne elém. Magában is van valami kamaszos és fiús... de hiszen ezt nem értheti. - Értem - mondja Mária-Krisztina. - Igen? - kérdi a férfi. S megáll, és oldalt hajtott fejjel, komolyan néz reá. - Mert én sokáig nem értettem - mondja aztán rekedten. Tudnia kell, Mária-Krisztina, hogy volt az egyetlen ember az én életemben, az egyetlen ember, akit szerettem. De ezt csak kés bb tudtam meg, odalenn, az alvilágban. Csak kés bb értettem meg, hogy van egyfajta ember, akit mindig elárulnak, s aki végül kénytelen megölni az árulót, kénytelen megölni azt, akit szeret. - Kénytelen megölni azt, akit szeret - mondja Mária-Krisztina iskolás, ismétl hangon, mintha leckét mondana fel. Most már egészen besötétedett fölöttük. Nem látják egymás arcát többé. - Az árulót - ismétli a férfi. - Ma is azt hiszem, hogy nem szabad elengedni az árulót, nem szabad megbocsátani neki. De kés bb, sokkal kés bb, megtudtam, hogy szerettem is. Miért szerettem? Mert lángész volt? Mert az a vad és nyers er lobogott benne, s ugyanakkor simulékony volt, mint egy okos n , s mindenre elszánt, mint egy alvilági kalandor, s er s és bátor, mint egy igazi férfi... Milyen sokféle egy ember! Milyen ritka ez az alvilágban és a felvilágban, egy színes lélek, egy kiszámíthatatlan, igazi és nyugtalan er kkel telített ember! Mindenfelé csak a megrettent és szelídített kispolgár sz köl már, s az agyafúrt idegbajosok... De ez az ember nem volt szelídített, s nem volt idegbajos sem, ez az ember még a vadonból érkezett közénk, betöretlenül, minden kellett neki, az élet és a gondolat, a szellem és a test, a hatalom és a kaland. Talán ezért
szerettem. Mikor megfogtam a karját, tudtam, hogy nem engedhetem el többé. is tudta. Nagyon sápadt volt. Mondom, hogy abban a pillanatban még menekülhetett volna. De az els rend emberekben van becsület akkor is, ha cselekedeteik homályosak, az els rend ember tudja, hogy csak az egész fontos és érdekes, az egész, az igazi siker, amely legtöbbször nem más, mint a h tlenség egyik fels foka... Menekülhetett volna - miért nem menekült? Egészen csendesek voltunk. Mikor a földön feküdt, föléje hajoltam, átkutattam zsebeit, megtaláltam a levelet, amely az én fölment ítéletem volt, magam el tt és egy másik világban... fölmentés, milyen könny szavak ezek! Fölmentés és ítélet! Az én dolgom most már, hogy végeztem az árulóval, más volt - igazolnom kellett azt is, ami történt, b njeleket kellett teremteni önmagam ellen, ezért emeltem ki zsebeib l a pénzt és az útlevelet, amit kés bb aztán megtaláltak nálam. Soha nem tudta volna meg senki, hogy miért... érti, Mária-Krisztina? Sikerült megmentenem valamit, ami mondhatatlanul becses volt, talán fontosabb és becsesebb, mint a kett nk élete, sikerült megmentenem a titkot, melyet már csaknem elárult. Ezért kellett meghalnia. S ezért kellett nekem élni még, hamis min sítéssel, tizenöt évig, az alvilágban. Érti már?... - Értem - mondja Mária-Krisztina. A lámpa már a közelben világított el ttük. - És egy napon megláttam magát - mondja a férfi. Most csendesebben beszél, mint az imént, halkan, elmorzsolt szavakkal; s Mária-Krisztina kénytelen feléje fordítani fejét, mert fél, hogy elmulaszt szavaiból valamit. - Az elébb azt mondtam, hogy hasonlít reá. De ez a hasonlat egészen távoli, nem testi, ne értsen félre. Csak úgy hasonlít, mint az emlék arra, aki valamikor valóság volt. Így lépett maga elém, Mária-Krisztina, abban a különös sötétségben és süketségben, amivel megtelt az életem, mióta elengedtek onnan, az alvilágból - s ez a világ most már süket és vak marad számomra örökké, hiába megyek el tengerentúlra, hiába lesznek körülöttem pálmák, és hiába lesz a forró napsütés. Az ember másképp b nh dik, nem úgy, ahogy a világ tervezi... Ebben a süketségben meghallottam a maga hangját, egy gyermek hangját, aki éppen búcsúzik gyermekkorától, s egyszerre, egy pillanatra, megint tudtam emlékezni, a világ megnyílt el ttem, s én elszédültem, csaknem féltem... Tizenöt éve most féltem el ször, mikor meghallottam a maga változó gyermekhangját. Mondom, hogy hasonlít reá, de csak úgy, mint az álomban, mikor ismer s alakok olyan különösen elváltoznak. Aztán reám nézett. Miért nézett reám?... Kedves gyermek - mondja, s most egészen meleg a hangja, olyan meleg, mint a déli szél érintése, mely ott csattog körülöttük súlyos, ernyedt-bizalmas szárnycsapásaival -, mi van az emberek között?... Maga nem tudja még, hányféle kapcsolat van, az emberek négy-öt fogalommal gondolkoznak, van barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom... De van más is, aminek nincsen neve. Van titkosabb és érthetetlenebb kapcsolat is, ami nem barátság, nem is szerelem, s mégis olyan forró és eleven,
hogy nem lehet kitérni el le. Most menjen vissza - mondja tompán, és megáll. Parancsoló hangon mondja ezt, suttogva, s mégis olyan hangsúllyal, mintha végzetes parancsot mondana ki. - Most menjen vissza, Mária-Krisztina, és éljen tovább. Ezt az órát felejtse el. De vigyázzon, hogy jól válasszon, ha eljön az óra, mikor az emberek között választania kell, mert minden emberi érzés között van egy, mely a legveszedelmesebb, nagyszer és félelmes érzés, nagyszer bb, mint a szerelem és félelmesebb, mint a vágy. Van egy érzés, mely egyszerre roncsol és megtisztít... vigyázzon. Néha már azt hiszem, ez az érzés minden emberi dolog alja. Ez az érzés a részvét. Mária-Krisztina nem felel. Most már odaértek a lámpához. Itt lejt sen tárul az út, az alsó város, a nagy kert felé. - A részvét - mondja még egyszer a férfi. - Még nem ismerheti ezt az érzést. Kés bb, sokkal kés bb majd megismeri. Veszedelmes érzés, minden igazi, nagy tragédiának, minden kegyetlen és félelmes emberi bonyodalomnak ez van az alján. Az utolsó szavakat csaknem suttogva mondja. Mária-Krisztina feléje fordul, lábujjhegyre áll. Ágaskodva lép közelebb a férfihoz, arca közeledik a férfi arcához, amely most megn , életnagyságon túlra, s különösen sápadt és fehér a lámpafényben. - A részvét - leheli Mária-Krisztina. Két vékony, fiús karját könny mozdulattal a férfi nyaka köré fonja, forró arcát a férfi arcához szorítja. A férfi nem mozdul. Egy pillanatig így állanak, szótlanul és mozdulatlanul. Akkor a férfi két kézzel, er s s mégis ügyetlen mozdulattal a magasba emeli Mária-Krisztinát, s aztán óvatosan, mint egy törékeny tárgyat, visszahelyezi a földre. - Most menjen el - mondja rekedten. A hang idegen, az alvilágból érkezik, s Mária-Krisztina megérti, hogy ezzel a hanggal nem lehet vitatkozni: most el kell menni. Megfordul és sietve indul a lejt s úton lefelé. Mikor a kanyarodóhoz ér, ahonnan lépcs k vezetnek a nagy közkert felé, egy pillanatra felnéz még a lámpa irányába. A lépcs kön már lihegve szalad végig. A kert útjain is futva megy tovább, két kezét szívére szorítja, így rohan a sötétben. Ebben az órában nem jár senki a kertben. A villamos messze csörömpöl a kerítés mögött, s Mária-Krisztina hallgatja az ismer s zörejt, meghallja a csöngetésen át egy templom harangjának kongását, számolja az óraütéseket. Hét óra. Alba már nem lesz odahaza; most végigszalad majd a homályos mellékutcákon, el az ismer s házak mellett, néhány perc még és hazaér, mama talán nincs is odahaza, s Ernestine-t megnyugtatja majd valamilyen jámbor kifogással... Nem, nincs semmi baj, minden rendben lesz néhány perc múlva, gondolja Mária-Krisztina. S kilép a kertb l a megvilágított úttestre, lassabban és illedelmesen lépdel, kezét már nem szorítja szívére, egy mozgóképszínház mellett megy el, egy pillanatra megáll a színes falragasz el tt, egy férfi és egy n életnagyságon túl méretezett arca hajol a rajzon egymás fölé. Mária-Krisztina megáll a rajz el tt, várja, hogy az a vad
zakatolás, az a fájdalmas-gyors dobogás mellében csendesedjék. Így áll, nézi a falragaszt, de nem ért az arcok alá írt szövegb l semmit. Most mindjárt elindul majd, nem túlságosan lassú, de nem is túlságosan gyors léptekkel, ahogy illik - elindul, haza, a házba, ahol cseng k, rácsok és red nyök vannak, s ahol szerz dtetett emberek vigyáznak a házra, s ahol nem érheti többé semmi baj. Elindul haza; s ahogy lépdel a világos utcán, a fények, házak és emberek között, lépése lassúbb lesz és bizonytalanabb. Hová megyek és honnan jövök? - kérdi egy hang, mélyen és messze valahol, Mária-Krisztina szívében. S tudja, hogy az út hosszú lesz - az út, melyen elindult, két órával elébb, mikor kilépett a rácsos kapun, az út, mely ez ünnepnapon elvezette valahová, az út, mely tele volt árnyakkal és a forró szél süvöltésével; s Mária-Krisztina most, járás közben, lehunyja szemét, mert érzi a meleg szél érintését; s mintha szédülne kissé. De ez a szédülés elmúlik; néhány pillanat múltán már nyugodtabban megy tovább. Majd rendelnek, gondolja, repül sót a szédülés ellen és rózsaszín labdacsokat... S tudja, hogy ez a nap csakugyan más volt, mint a többi; ez volt Mária-Krisztina napja, az "ünnep", mint reggel áhítatosan nevezte; de váratlan, érthetetlen ünnep, s van benne valami, amire nem számított, s amit nem lehet elmondani Albának, sem Ernestine-nek... - igen, Mária-Krisztina kételkedik e pillanatban, elmondhatja-e egy napon Magdolna n vérnek e nap történetét?... Könny léptekkel jár s mégis oly bizonytalanul; mint aki nem tudja egészen biztosan, merre tart és hová megy?... Csak azt tudja, hogy megismert valamit: egy érzést, melynek édességét és titokzatosságát, fájdalmas terhét és izgalmas szorongását most már viselni fogja egy életen át, egy érzést, mely igazán "feln ttes", de olyan másképpen az, mint ahogy MáriaKrisztina a feln ttek érzéseit és titkait elképzelte; s ez az érzés most már uralkodik majd cselekedeteiben és álmaiban is... Ez az érzés a részvét, gondolja, kissé iskolás ismétléssel MáriaKrisztina. S megáll az utcasarkon, ahol nagyon régen, két óra el tt, megállt egyszer; innen látja már a házat és a vasrácsos kaput; s nehéz a szíve. Megáll, s úgy érzi, feln tt. A szél elállt, h vösödik. Mikor megérinti a kapufélfán a cseng t, az égre néz, s a csillagokat látja, a szikrázó tavaszi égboltot, melynek felh it elkergette a szélvihar. Most nyugodtabb minden, az ég, a város, a világ; csak Mária-Krisztina nyugtalan. S tudja, hogy most már ilyen is marad, mert megismerte azt, amit senkinek sem mondhat el, s mert szívébe hullott egy csöpp abból a keser -forró érzésb l, ami az alján van minden emberi dolognak. Így lép a szobába, ahol Ernestine várja, izgatott és nyugtalan kérdésekkel. Felül az ágy szélére, kalappal fején, keszty s kezekkel, és nagyon fáradt. Szeretne sírni és szeretne beszélni. De nem sír és nem beszél; mert már feln tt. (1939)
SZÍVSZERELEM - krimi"Mint a t z amit Eldobott cigaretta szít" (Szabó L rinc) * Az eredeti kézirat helyenként olvashatatlan, ezt [...] jellel jelöljük. (A szerk.) I. - Üzenet van az ön részére. - Kérem. A portás nem nézett fel. Számlákat, leveleket rendezett. Mint aki zavarban van, mellékes hangsúllyal mondta: - A küldönc csak személyesen adja át. - Hívják ide. A régimódi zsakettbe öltözött id sebb ember ideges mozdulattal félretolta az iratféléket, és szemüvegét kezdte tisztogatni. - Azt hiszem, jobb, ha nem hívjuk ide. - Nem értem. A portás most orrára tette a csíptet s pápaszemet, és bizalmasan mondta: - Tudniillik, vendégeink számára... a látvány szokatlan lenne. A professzor körülnézett. A nagy el csarnokban az ebédezést követ sziesztázás statisztái már elhelyezkedtek. Egyik sarokban a konferencia résztvev i tereferéltek, akik a nagyhír dél-kaliforniai szállodában vitatták egy mexikói régészeti vállalkozás lehet ségeit. A portás intett a közelben álló egyenruhás legénynek. - Vezesd az urat a lobbiba! Mint aki nem akar tovább magyarázkodni, irományai fölé hajolt. A fiú - vörös libériás, sz ke kamasz - fürgén mutatta az utat. Kelletlenül indult a fiú nyomában. Már az els lépés után azt a szédülésszer bizonytalanságot érezte, amit kés bb nem tudott az orvosszakért nek megmagyarázni. Mintha földrengés mozgatná a szállodát, a tengerpartot. És t, személyesen. De nem a testét, hanem " t", a személyiséget. Dél-Kaliforniában gyakoriak a földrengéses pillanatok. Ritka a hónap, mikor a szeizmográf nem jelent kisebb-nagyobb földmozgásokat. A tárgyalás során a véd kívánságára utánanéztek, mit jelzett ezen a napon a földtani intézet. De nem találták nyomát semmiféle rengésnek. Valószín , hogy a véd csak jó benyomást akart kelteni az esküdtekben, amikor geofizikai aggályait fitogtatta. Tudálékosan megemlítette a bizonytalanságot, az enyhe tudathasadás-szer jelenséget, ami
ilyenkor jelentkezik az ideg-rendszerben. Az esküdtek az érvelést meggy z dés nélkül hallgatták. A pillanatra, mikor elindult a boy nyomában a kijárat felé, kés bb úgy emlékezett, mintha a szerz dés, amit az emberek általában - és személy szerint - a létezés feltételeit illet en kötöttek, nem lenne többé érvényes. ("Szerz dés, mikor és kivel?...") Eljátszott a visszatér ötlettel, mint a rab a cellában a pókhálóban leselked pókkal. Szerz dés hatszázmillió év el tt, mikor a gerinctelen, puhatest lények megjelentek a vízben? Az els növényállatok az óceánban? A szivacsok, az algák?... Vagy hetvenmillió év el tt, mikor már kúszni és röpködni kezdenek a gyíkok és a madarak? Szabványosan merültek fel tudatában a mesterségbeli fogalmak. Az emlékez id töltés megnyugtatta, mintha bizonyság lenne, hogy még van valahol személy szerint a tudós, aki " ". Egy ember, aki változatlanul tud a pleisztocénról, miocénról... Látta magát, amint egyenes tartással megy a boy nyomában a kijárat felé, ahol várja egy üzenet. Néhányan megismerték. A reggeli lapokban az fényképe is megjelent. A televíziós emberek félperces felvételt készítettek az összejövetel résztvev ir l. is helyet kapott a képen. A lapok nagybet s fejcímekkel hirdették, hogy az értekezlet eredményes volt, az amerikaiak támogatják a vállalkozást, és a mexikói kormány sszel elkezdi az ásatásokat. A sok el készít munka nem volt hiábavaló. Visszatért a pillanat emléke, amikor ment a lobby felé, és tudatában mintha váratlanul fekete fény terjengene. Mint mikor a villanykörte a gyújtás pillanatában kattan egyet, szikrázik és kiég. A baleset mindennapos, bosszantó. Megint kell egy új körte, ennyi az egész. Így látta magát a börtöncellában, a vizsgálati fogság idejében, amikor a f tárgyalásra várt. És mindig újra felrémlett a szálloda díszes nagyterme, ahol emésztenek a híres-neves vendégek. Egy n ül a bárpult mellett, múlt héten címlap volt a pornó hetilapban. A svéd, aki Mezopotámiában talált egy állkapcsot, és bizonygatja, hogy a lelet régibb, mint a pekingi ember. A féltékeny mexikói kolléga, aki nem nézi jó szemmel idegen vetélytársak turkálását a mélymúlt azték világ gödreiben. Francia és angol régészek, nagyhír tekintélyek, akik óvakodva szemlélik az olasz-amerikai kutatót, mintha rangon alul valónak éreznék társulni vele. A mennyezetr l szikrázó kristálycsillár lóg le, és a tropikus napsütés fényáradásával zuhanyozza az öblös karosszékekben megtelepedett vendégeket. Áthalad közöttük, és egyik-másik hunyorogva felpislant, néha kézlegyintéssel üdvözlést intenek. Amíg lépdel, úgy érzi, minden lépéssel elhagy valamit, amihez eddig tartozott - személyiségét és munkáját -, és átlép egy térfogatba, ahol , a személyiség már nem ugyanaz, mint aki volt. A fonák érzés olyan, mint a betegség el érzete egy szervezetben, amikor a leletek még nem mutatnak rosszindulatú tüneteket, de a páciens már tudja, hogy elkezd dött valami végzetes. Ezt az el érzetet viszi magával, amikor kilép az el csarnokba, ahol a
küldönc várja. A boy bizalmas kézintéssel figyelmeztette, hogy az üzenethozó a bejárat közelében ül egy padon. - Najado - súgta. - Nedves hátú... - és cinkosan vigyorgott. Nem kapott választ, és elsietett. Futtában még visszanézett, mint aki jó heccet remél. * A küldönc mozdulatlanul ült, mintha nem is eleven ember, hanem kitömött bábu lenne egy néprajzi múzeumban. Mint egy tünemény a mélymúltból, amely most itt merült fel Dél-Kaliforniában, a nagy szálloda el terében, mert üzenetet hozott. A peonkalapot* viselte, a cukorsüvegszer föveget, mint a parasztok a Rio Grande túlsó partján, mindenfelé Mexikóban. A széles karima alól kilógott az aggályos gondossággal körbenyesett és fekete homlokszalaggal leszorított zsíros hajzat. Vállát letakarta a rebozo, a színes gyapjúból sz tt és mértani ábrákkal élénkített vállkend , amit a peon csak akkor ölt fel, ha a városba megy, mert hivatalos tennivalója van, vagy istentiszteletre készül. Mint egy liturgikus kend , a viselet ünnepélyesen borította le a hétköznapok robotrongyait. Karját szertartásosan keresztbe fonta, és nem mozdult. A mongol pofacsontos arcban a fekete szempár - mint az üvegszemek egy vásári kegytárgyban - érzékelés jele nélkül fénylett. A professzor két lépés távolban megállott, és a szakért meglepetésével méregette a tüneményt. Serrano, gondolta, hegyi indián. Zapotec** - és elégedetten mosolygott. A régész és az embertan szakembere felfigyelt a példány sajátosságára, mint mikor terepkutatás közben az ásó felvet egy koponyát, melynek csontozata paleolit, skorszakbeli fejl déstüneteket mutat. Szép példány, gondolta elégedetten. Az alak megérezte, hogy nézik. Amikor felállott, úgy tetszett, mintha valahol a törpe és a feln tt ember között rekedt volna meg. A padka magasából, ahol ült, pipaszár lába nem érte a padlót. Mellén szorosabbra markolta a színes kend t: - Senor professore? - kérdezte. De mintha nem is emberi hang szólalna meg. Mintha egy madár csivogna. A portásnak igaza volt, mikor nem * peon (sp.): rabszolgasorban tartott mez gazdasági munkás ** Zapoték (indián): Mexikó déli részén él indián nép, mely si magas kultúrát hozott létre, de kés bb azték uralom alá került. engedte a terembe a látogatót. A szédülésféle bizonytalanság, mely a rövid ideúton megejtette, elpárolgott, és a tudományos ember józan érdekl dése m ködni kezdett. Mint a törpék általában - akik valahogyan egyszerre kisgyermekek és öreg emberek benyomását keltik -, ez az alak is ilyen peremlény volt. A vékony lábak kisebbfajta söröshordóra emlékeztet hasat és széles vállat hordoztak. Cs nadrágot viselt és elny tt tornacip t, melynek orrából kitetszett a láb hüvelykje. A rebozo ezt a törpeszer
jelenséget a színek és vonalak guzsalyos túlzásával borította le. A professzor oldalt hajtott fejjel, félig összehúzott szempillák alól méregette a tüneményt. Pislogott, mint aki nem hisz a szemének. Mert a pipaszár lábak és a hasas törzs fölött mintha egy cs rös madár nézne szemközt vele. Elevenben ilyet még nem látott, kitömött állapotban sem sokat. Els pillantásra úgy rémlett, a jelenség nem is a környez valóságból, hanem az Andok hegyláncolat havas madártávlatából vagy a közép-amerikai völgyek dzsungelmocsaraiból tévedt ide. Azték fej volt, amilyet az oltárok oszlopain k be vésett szörnypofák mutattak. De másféle is volt: mint a tolték, azték emberáldozatok zsugorított koponyái, amilyet a konkvisztádorok érkezése el tt - és aztán még sokáig - forró kövek között szárítottak a papok, amíg a fej ökölnyire zsugorodott. Ilyen állapotban a fej meg rizte a hajat, a szakállt, a bajuszt és a fogakat. A koponyaüreget tüzes homokkal töltötték meg, és a parányi emberarcok titokzatosan mosolyogtak, mert megragadt rajtuk az emberi arckifejezés. Zanza,* gondolta, és idegesen köhintett. Eleven zanza... Mint a préselt emberfejek a néprajzi gy jtemények polcain. De ez a fej - ilyen zsugorított állapotban - élt. A küldönc mintha megértené a szakért álmélkodását, és tudatában lenne a hatásnak, amit személyisége felidéz, kesernyésen mosolygott. Néhány fekete fog tetszett ki a * Zanza (indián): összezsugorított emberfej a dél-amerikai indiánoknál foghíjas száj üregéb l, ennyi volt a mosoly. Mint egy madár, gondolta a professzor. És mintha hideg szélfúvás érintené, megborzongott. Mert a jelenségben volt valami megegyezésellenes, viszolygásra késztet . Mint a k b l, csontból faragott pogány szobrokban. Mintha a természet alkotás közben grimaszt vágna. Felvillant emlékezetében a helységnév: Altamira. Azt a lúdb rz izgalmat érezte, mint mikor cselédkönyves régésznövendék volt, az embertan kamasz kuktája, és egy rövid élet régészkiránduláson Altamirában, a spanyol barlangban látott hasonlót - falirajzokat, melyeket jégkorszak el tti m vészek (ibérek? kelták?... a jó ég tudja, miféle szerzet lehettek) - könny kézzel és anatómiai h séggel mázoltak a barlangfalakra. A bölényt aggályos akkurátussággal ábrázolták, de az embert, aki husánggal zi a vadat, inkább csak ábraszer en. Mintha az ember nem is lenne fontos... A küldönc is ilyen szeszélyesen elrajzolt jelenségnek rémlett. És a gömböc has, a kissé púpos váll felett inkább madárfej, mint emberarc nézett a világba. Az ökölnyi fej mozdulatlan szájjal - inkább cs rrel, mint szájjal - mosolygott. "Még soha nem láttam mosolygó madarat"... Nézte az arcfélét, és felderengett Luther egy szólása, amit apja, aki áhítatos Luther-olvasó volt, néha idézett: "Minden teremtmény Isten lárvája és maskarádéja..." Lehet, hogy Isten még
kísérletezik?... És néha ilyen perverz-tréfás változatokat barkácsol, mint ez a madárember? Mintha egy kubista vagy szürrealista m vész m helyéb l kerülne el a hevenyészett vázlat. Lehet, hogy Isten alkot szabálytalant és fölöslegeset is, ahogyan a családf ebéd közben unalomból kenyérgalacsint gyúr, és figurákat rögtönöz? Lehet, hogy a Teremtés hobby?... Fanyaron elmosolyodott. Szájpadlása kiszáradt, köhintett. - Üzenet? - kérdezte röviden. A küldönc spanyolul felelt. De inkább csivogott, mint beszélt. - Carta, senor. - Kit l? - Gloriától. Így mondta: "Gloria" - merev szájjal, ahogy a preparált zanzafejek mintha némán is mondanának valamit. Cinkosi bizalmasság volt a hangban. A professzor zsibbadást érzett bal karjában. Mint aki nem hisz a fülének, megismételte a kérdést: - Mondd még egyszer! A küldönc nem nézett fel, a tornacip lyukas lábfejét figyelte. ("Ezek még emlékeznek, hogy tilos a fejedelem szemébe nézni... Montezuma idején halállal büntették a halandót, aki megsértette ezt az etikettet...") Az uszonyszer kéz matatni kezdett a rebozo belsejében. Levélborítékot húzott el , és mint aki élvezi a pillanatot, hogy most egyenrangú a gachupinnel, az "emberrel, aki cip t visel" - elégedetten mosolygott. A sokszor megalázott él lény hernyószer szája füléig szaladt, mint mikor a vásári bódéban a mutatványos megnyomja a gumibaba hasát. A professzor reászólt: - Add ide. De a küldönc nem sietett. Szertartásos mozdulattal nyújtotta át a hosszú és halványzöld levélborítékot. A levélke rövid volt. "Olvastam az újságban, hogy itt van. Ha ráér, szívesen látom ötkor. Pedro megmondja az utat." És az aláírás: "Gloria". Zsebre tette a levelet. - Pedro? Szemhunyorítás volt a válasz. Mint a legtöbb ideszivárgott "nedves hátú", a küldönc spanyolságán is áthangzott a "nahuatl", az si azték nyelvjárás felhangja, és mintha a bemutatkozás felesleges lenne, egymás szavába estek: - Hol van Gloria? Az uszonykéz a nadrágzsebb l térképet keresett el , amilyet a benzinkutasok osztogatnak az utak mentén. Fontoskodva mutatta a helységet és az utcát. - Messzi? - Negyven. A professzor megizzadt, kézfejével törölte homlokát. Kezében a térképpel leült a bejárat el tt a padra, és intett a küldöncnek, telepedjen mellé. Az él lény, mint egy kövér madár, jókedv en engedelmeskedett. Suttogva beszéltek: - Szálloda? A válasz g gös csivogás volt:
- Palacio. * - Egyedül van? - Si. - Vigyáz rá valaki? - Miszisz Liu f z és takarít. - Miszisz Liu, kicsoda? - Manager. - És te? - Én voltam a kertész. - Csak voltál? - Gloria visszamegy. - Hová?... A küldönc - fontoskodva, mint aki sok mindent tud, de nem árulkodik - intett: - Keletre. Repül. - És te? Pedro a mexikói határ felé mutatott. A mozdulatban volt valami egy madárszárny lendüléséb l. G gösen mondotta: - Haza. Mexikó - inkább a fogalom, mint a táj - homályosan derengett az ezüst ködb l. A sziget partjának mentében minden reggel g zölgött az óceán. A professzor köhintett, és mintha tartana t le, hogy meghallja valaki, csendesen kérdezte: - Mikor jött? - Három hete. - Egyedül? * palacio (sp.): palota - Si, SZ. - Mit csinál egyedül? A kertész - mint aki átérzi a kérdés fontosságát, és lelkiismeretesen akar felelni - ünnepélyesen mondta: - Fekszik. - Beteg? - Fekszik, mint egy... - kereste a szót, aztán felderült, mint aki megtalálta a pontos jellemzést -, mint egy lady. Kés bb, mikor visszaemlékezett a beszélgetésre, nem a szavak elevenedtek meg, hanem a hanglejtés. A bizalmasság, ahogyan rögtön az els pillanattól szóltak egymáshoz. A professzor faggatott egy emberféle lényt, aki inkább volt népm vészeti figura, mint ember. És ez a lény olyan egyenrangúan szólt hozzá, ahogy férfiak beszélnek bizalmasan egy n r l. Egy lény, aki felmerült a dzsungelb l, és üzenetet hozott Gloriától. És mintha a név említésére minden társadalmi korlátozás megsz nt volna közöttük. Kigombolta az ing fels gombját, mintha szorítaná valami a torkát. - Mondd el. - Reggel én viszem ki a partra az erny t. Délig fekszik az erny alatt. - Közel hajolt, bizalmasan súgta: - Gloria nem
szereti a napot, csak a hasa. Beköti a fejét. Sötét szemüvege van. Miszisz Liu hozza az ebédet. Paradicsom-levet. És cigarettát. - Sokat szív? - Mindennap egy dobozt. - Honnan tudod? - Megszámoltam. Tudom. - Iszik? - Délután sherryt. Nem iszik mást. - Ki jár hozzá? A küldönc felállott. Büszkén mondotta: - Csak én. És mint aki eljátszott egy szerepet, meghajolt. A svéd régész, az értekezlet egyik résztvev je a teraszra lépett, és a forgóajtóból érdekl dve szemlélte a látogatót. Aztán tapintatosan elfordult, mint aki nem akar zavarni egy nem egészen mindennapi helyzetet. "Ideje végezni. Ez a madárijeszt csakugyan felt nést kelt." Rendelkez hangon mondta: - Fél hatra idejössz a kocsival. Elviszel Gloriához. A küldönc kidüllesztette mellét, és g gösen mondotta: - Nincs kocsim, senor. - Nincs kocsid?... Mivel jársz? A madárember - mint egy ritka és becses m tárgyra - a falnak támasztott kerékpárra mutatott: - Ezzel. A professzor elmosolyodott. "Cortez idejében még nem volt kerék Mexikóban. A nagy köveket görg vel gurították a piramisokhoz." A szemináriumi adatok készségesen jelentkeztek tudatában. Számolta az id t. A záróülést ötre hirdették. Fél hatra vége a konferenciának. Kocsit bérel, és hatra odaér. De elébb üzenni kell, hogy késik egy órát. Bankjegyet vett el : - Visszamégy, és megmondod Gloriának, hogy ötre nem jöhetek. De ott leszek hatkor. - Átnyújtotta a bankjegyet. - Ez a tiéd. A válasz késett. A küldött lesütötte szemét. A hallgatásban volt valami alattomos és rosszindulatú. A professzor reászólt: - Érted? A következ pillanatban a madárfejb l teljes erej pillantás érte. Mint aki mellett elsuhan egy nyílvessz , felkapta a fejét. De a küldönc már nyájasan csivogott: - Értem. A senor ott lesz hatkor. Átvette a bankjegyet, és körülményes, óvatos mozdulattal elrejtette a rebozo red i között. De nem mozdult. A professzor idegesen reákiáltott: - Siess. - Muchas gracias - morogta a küldönc. Aztán mosolygott, és der sen mondta: - Senor könnyen megtalálja az utat. A benzines megmondja. Nézték egymást. Mint aki lelkiismeretesen elvégezte, amivel megbízták, a küldönc szó nélkül megfordult, és lassan, egy kövér madár totyogó kacsázásával felkapaszkodott a kerékpárra. Nem
nézett vissza, és mikor a kurta lábak már a pedált érintették, a professzor meghallotta tulajdon hangját. "Várj!..." kiáltotta. A szó messzir l hangzott, ahogy a süketek hallják a hangjukat. Látta a küldöncöt, amint sebesen karikázik a hosszú híd felé, amely a szigetet összeköti a part menti várossal. A tömzsi lábak fürgén nyomták a pedált, a cukorsüveg és a színes gyapjúzubbony elt nt az ezüstfény higanyos ködben. A professzor elindult a terasz irányába, ahol a színes erny k alatt fekv székek sorakoztak. Az óceán - mint egy belakott fenevad - tele hassal hevert a tropikus fényben. Lefeküdt egy fekv székre, és behunyta szemét, mert a nap olyan h vel perzselt, amilyet azel tt soha nem érzett. "Ilyen lehet a krematóriumban" gondolta csukott szemmel. Megnézte csuklóján az órát, fél négy múlt öt perccel. Elaludt a fényben, és mosolygott, mint aki álmodik. "Mert szükséges, hogy botránkozások essenek." (Máté, 17.8.) II. Azt álmodta, hogy a génuai lakóház lépcs házában lépdel fel az emeletre, és mérhetetlen büszke, hiszen élete els diadalát aratta: zsebében a diploma, amely bizonyítja, hogy az iskola évzáró ünnepélyén díjat nyert az amerikai indiánok vallásos praktikáiról írott dolgozatával. Tizennégy éves, és teljesen eltölti a diadalérzet. Kés bb, amikor összerakta a Pedro távozását követ félálom cserepeit, megértette, hogy ez a korai büszkeség és diadalérzet kamaszos, dacos válasz volt a nagy hiányérzetre, ami gyermekkorában kínozta: válasz a szegénységre. És most, negyven évvel kés bb, amikor zsebében érezte Gloria levelét, a hiányérzet megsz nt. Snyder professzor - a kivándorlást követ en, amikor megkapta az amerikai honosítást, ilyen angolosan kozmetikálta a német családnevet - most egy pillanatra látta magát, ahogy a korszer kitalálógépben, ahol a macskaezüst szemcsék mikroszkopikus tokjaiban emlékek milliói várják a hívást, gombnyomásra peregnek az adatok. Látta élete eddigi teljességét, amikor a rövidebb, másodpercmutatóval sem mérhet térfogatban megélte a pillanatokat, melyek életének jelent s tünetei voltak - olyan sebességgel, ahogy az atommag körül keringenek az elektronok. Schneider nagyapa nyerges volt, és a múlt század derekán Dél-Németországból vándorolt Itáliába. A honfoglalás legendája a családban elhomokosodott - "valami húzta" a nap felé, ahogy a m történészek Dürer és más híres-neves német vándor napsugár-honvágyát magyarázták. A kérdésre, miféle átöröklött nyugtalanság ösztökélte a sváb nyergest, hogy elhagyja szül hazáját és megtelepedjen a pápista Itáliában, a család nem tudott bizonyossággal felelni. A protestáns bevándorló a házasságkötés és a gyermekek érdekében katolizált, de életmódban,
társadalmi magatartásban meg rzött valamilyen alkati eretnekséget, mint a marránus zsidók, akik Spanyolországban kényszer en megkeresztelkedtek, de titokban zsidók maradtak. A honfoglaló nyerges ivadékai szétszóródtak Itáliában, legtöbbje kézm vesnek szeg dött. A másodszülött, Snyder professzor apja a becsvágyó nyerges akaratából fels bb osztályba lépett, egyetemre került. A bennszülött olaszok szemében mindenest l volt valami szokatlan a bevándorolt német család életében. A mamma, szicíliai kisbirtokos család származéka, aggályosan vigyázott, hogy gyermekeit pápista szellemben neveljék. Az apa a fasiszta, majd az azt követ demokratikus rségváltás idejében liberális és anti-klerikális maradt. Kissé dohos értelemben volt liberális, mintha valaki almáriumban rizne egy múlt századbeli szalonkabátot, ami tekintélyes ruhadarab, elrejti a pocakot, de inkább jelmez, mint mindennapos használatra való viselet. Mint az olasz polgári értelmiség tekintélyes személyiségei, is h ségesen kitartott politikai eszméi mellett, ugyanakkor tudta, hogy a liberális párt soha nem volt és nem is lesz politikai tömegpárt, beéri azzal, hogy társaskör marad. A Schneider család óvatos, színtelen és zörejtelen ellenzékiségben élte túl a fasiszta korszak bukását követ társadalmi átrétegz dés évtizedeit. A liberális hír professzort nem zaklatták színvallással a fasiszták. Az egyetemi környezet beérte azzal, hogy barátságos, vállvonogató közönnyel tedescónak* min sítették. A nagy génuai családok, a Pallavicinik, Balbik, Doriák ebben az id ben már inkább turisztikai látványosság voltak, mint hatalmi bástyák. San Matteo templomában, melyet a Doria család épített, az oltár felett ott lógott a t r, III. Pál pápa ajándéka - és a polgári értelmiség, így az apa is, jelképet látott a t rben, hogy a történelemben a cselekvés lehet másféle, mint handabandázó szófecsérlés. De ahogy a génuai patríciusok sereghajtói tartózkodóan sorakoztak fel a feketeingesek mögött, úgy a demokráciában is inkább megfigyel k, mint szerepvállalók maradtak. A helyi notabilitások mellett, akik a múltban világkereskedelmi összeköttetésekkel rendelkeztek, még mindig tekintélye volt Génuában a polgárságnak, amely kemény k b l rakott falakkal évszázadok el tt várost épített a kiköt környékén, és a ligúriai tengeröbölben megszervezte a nyugati kereskedelem egyik lüktet piacát. A fekete-fehér márványkövekb l rakott katedrálisok, a város tekin* tedesco (ol.): német télyes középületei - ahol m kincseket és Kolumbusz két levelét is rizték -, a negyed, ahol a második világháború után iparosodó Itália újgazdagjainak lakóházai sorakoztak, a hajdani dics ség és a jelenkori eltömegesedés sivár díszletei között a liberális polgárság még mindig jelét adta, hogy presente, szerepe van, és a botcsinálta proletár-parvenü rétegek karikatúrájától elkülönzi
magát. Mint ahogy hitt szerepében kétszáz év el tt, mikor a savoyai hercegek fenyegették a városállam függetlenségét. Az ellenség most nem a herceg volt, hanem a tömeg, amely ingujjasan rázta öklét a piacon, és rosszul megemésztett kommunista jelszavakat rikácsolt a Porta Pila vagy a Porta Laterna el tt. A polgár hallgatott, mint aki hiszi, hogy még mindig cselekv statisztája a történelemnek, csak ki kell várni az id t, amikor a kurjongató pártszónokok elrekednek. Az apa - a babbo, ahogy a családban bizalmasan szólították megvalósította a nyerges nagyapa becsvágyát: akadémiai karriert csinált, és minden héten vonattal zónázott Génuából a városkába, ahol a filozófiai tanszék számára is akadt néhány fanyalgó hallgató. Választott tantárgyát, az epistomológiát rezignáltan adta el , mert korán felismerte, hogy minden elmélet, amely a tudás eredetének és módszereinek elemzésével kísérletezik, bizonytalan. Beérte azzal, hogy levelezett a hazai és külföldi szellemi kiválóságok némelyikével - Nápoly nemzetközi hír bölcsével, Crocéval, az Amerikába emigrált, majd Európába visszazarándokolt spanyol filozófussal, Santayanával és a salamancai egyetem nagy pesszimistájával, Unamunóval. Iparkodott a szegénységben a szellemi kivételezettség arisztokratikus látszatával különbözni a környezett l, amelyben élt. De a hirtelen lombosodó gazdasági hejehuja, a miracolo economico* idejében hasztalan volt minden igyekezet: maradt, aki volt, sorvadásos szegénységben teng d értelmiségi. * miracolo economico (ol.): csodálatos gazdaságosság, takarékosság Els szülött fiát kés bb Amerikában - ahová egy ösztöndíjas meghívás segítette - lidércnyomásszer en kísérte a hazai szegénység emléke. Mikor sikerült megkapaszkodni az akadémiai szamárlétrán - és már nem kellett fontolgatni, a New York-i földalatti melyik útvonalán tud újabb jegyváltás nélkül átjutni Manhattan nyugati negyedéb l a keleti oldalra -, fojtogatta a génuai ifjúság légszomjassága, mint egy titkos betegség, amib l nem lehet tökéletesen kigyógyulni. A hazai szegénység emléke úgy kísértette, mint a vérzékenység, amely örökletes a családban mindenki tudja, de senki nem beszél róla. A New York-i neonfényes panorámán át mindig újra felrémlett az élet a génuai lakásban, ahol évtizeden át nem festették a falakat. Ahol a mamma szicíliai örökségéb l maradt múlt századbeli bútorok, vidéki vándor színtársulat kelléktárának díszleteire emlékeztet , aranyozott lábú, roskatag és göthös karosszékek, horpadt almáriumok helyet kaptak - minden olcsó hulladék, amivel a délolasz kispolgári sök a repedez falusi házakat ékesítették. A lomtár-szer díszlet nem tudta kend zni a sivárságot, amiben éltek, a valóságot, hogy a professore családjában egy pár cip , melyet a lányok megkívántak, törzsi vita tárgya volt. A horpadtra feküdt ágyak matracát minden tavasszal lapos háztet n a nyugati szélben szell ztették. A
családi ünnepek zajosságát, a vasalódeszkával hosszabbított ebédl asztal körül csámcsogó famiglia névnapot ünnepl zajos reménytelenségét. Derengett az szi nagy törzsi ünnep emléke, mikor a háziak és szomszédok a háztet n tüzet raktak a katlan alá, mert elkövetkezett a paradicsomszüret ideje, és az évhosszat gy jtögetett üres ásványvizes üvegekbe töltögették a vérpiros ned t. A rítus és becsület megparancsolta, hogy az év minden napjára jusson az elixírb l egy üveg... A karácsonyok és a befanák* a f tetlen * befana (ol.): az olasz nép mesevilágának alakja: tündér, aki vízkeresztkor a rossz gyermekeket megbünteti, a jókat megajándékozza szobákban, ahol az asztal alá rejtett parazsas kosárban hasztalan égették a forgácsot, mindenki didergett, mert nemcsak a lakás volt f tetlen, hanem a ház egésze... és aztán a város és Itália. A didergés a filléres bárokban, ahol a gy sz nyi csészékben párolgó, hörpintésre sem elég, méreger s espresso kávétól felvillanyzott döng fiatalok vitatkoztak Majakovszkijról és Quasimodóról, könyvekr l, melyeket legtöbbje nem olvasott, kommunizmusról és szabad vállalkozásról, amihez nem értettek. És arról, hogy nem segít semmi, ki kell vándorolni. De csak kevesen mentek. Egy nemzedék megragadt a várakozásban. Makacsul hitték, hogy a végén majd segít valaki az olaszokon, csak ki kell várni. Megegyeztek abban, hogy minden kevés, amit az amerikaiak adnak, és szapulták az oroszokat, mert tudták, hogy azok nem adnak semmit. A mindennapos létezés állandó ingajárat volt alkalmi munkák és munkanélküli-segély között. Nosztalgikusan emlékeztek, hogy a fasizmus meghirdette Itália történelmi nagyságát, de ugyanakkor sokan szégyellték magukat, mert olyanok, amilyenek. A forgóajtós kormányok "cseréljünk fácskát" játszottak, és a s r n ismételt választásokon sokan szavaztak fehér cédulával, mert a politikai pártok változatai elvesztették hitelüket. A politikusokat lenézték, a világnézeti védjeggyel márkázott emberrabló és értékharácsoló bandákat megvetették, de ritka volt, aki elszánta magát, hogy min ségi munkával keresse a boldogulást. Babbo megvárta, amíg els szülöttje ledoktorál antropológiából és archeológiából. A diploma nem sokat ígért a fiatal régésznek. Az embertan az egyetemen olyan id töltésnek számított, mint a szanszkrit nyelv vagy az ószövetségi textusok szemináriumi kér dzése. Az apa kimondotta a végs döntést, Frederico vándoroljon ki. Írt Crocénak és Santayanának. A válasz meglep gyorsan érkezett. A két nagy tekintély tudós óceántúli összeköttetések segítségével amerikai ösztöndíjat szerzett az olasz pályatárs fiának. Az összeg szerény volt, de futotta többéves amerikai koszt-kvártély ellátásra. Ez is több volt, mint minden, amit a fiatal régész hazájában remélhetett. A család hümmögött, de a mindennapos valóság végül ledöngölt
minden kishit tétovázást. Megértették az apát, aki követelte, hogy legalább egy családtag lépjen ki abból a cinikus reménytelenségb l, amely a törzs apraját-nagyját úgy árnyalta, mint egy biblikus ítélet, ami ellen nincs föllebbezés. Mert minden er feszítés hiába volt, a szegénység nem változott, akármilyen tarka rongyokkal takargatták. Hiába volt a szicíliai mamma er feszítése, a b vészmutatványok, ahogy kefével, varrót vel, tisztítószerrel és vasalóval tavasszal újjávarázsolta a családtagok viseltes öltönyeit s fényesre kefélt vedlett kabátokat és tükrös térd nadrágokat. Kisubickolta a roskadt, foszladozó pamlagokat és karosszékféléket, melyek egy tönkrement hidalgó rozoga jelmezeire, egy omladozó kastély roskatag díszleteire emlékeztettek. Hiába volt az er feszítés a génuai lakásban, a mindennapok a szegénységr l árulkodtak. Megértették, hogy babbónak igaza van, és megint útra kel egy olasz, mint elébb már milliók és milliók. Kontinensközi repül utakat közönséges halandó részére abban az id ben még nem szerveztek. Mikor elindult a nagy g zös a génuai kiköt b l, hogy átvigye az óceánon az els szülöttet, a parton ott állott - mint a görög tragédiában a jajongó kórus - a törzs: sírdogáló n k, toscanai, campaniai komor nagybácsik, akik eljöttek búcsúztatni, és évszázados rítusnak megfelel ajándékokat hoztak az új konkvisztádornak. És Frederico, ütött-kopott útitáskájában a rokoni buzgalommal összetákolt kelengyével, egyetemi dolgozataival elindult az Újvilág felé. De a konkvisztádorok nosztalgiáját nem vitte magával, nem vitt mást, csak a szegénység emlékét. Amerikában a másféle szegénység fogadta. A New York-i egyetem, ahol többéves tartózkodásra hívták meg a fiatal olaszt, közömbös udvariassággal látta vendégül, mint sok el djét, akik a második világháborút követ években távoli földrészekr l érkeztek Amerikába, ahol mást is reméltek, mint a megélhetés lehet ségét. Az egyetem Manhattan egyik negyedében, a Hudson folyó partján épült. A szoba, melyet az ösztöndíjas újonc egy harmadrend diákszállóban bérelt, nem volt tiszta, sem kényelmes. Az egyetem kávézójában tanárok és növendékek számára olcsón mérték a kotyvasztott ízetlen ételeket. Az amerikai színtelen és szagtalan tömegjólét az olasz bevándorló számára riasztóbb volt, mint a ricsajos és ugyanakkor depresszióra hangoló olasz szegénység. Itt b ségesen zubogott a forró víz a fürd szobában, a légf tés télen megbízhatóan ontotta a h t. A veszedelmes New York-i éghajlat, a lucskos-nedves nyári h ség ellen védett a mesterséges h tés. De a közlekedés fegyelmezettebb volt, mint az anarchikusan önkényes olasz utca életveszélyes tolongása. Egyórás földalatti-utazás után az utas eljutott Manhattanból az óceánhoz, ahol a megalopolisz fojtogató gázkamrájából menekül vándorok néhány lélegzetvétel sós leveg t kortyolhattak. A szálloda környékén írek és zsidók laktak. A viszolyogtató távolság ember és ember között az olasz ragadós és meleg ember-közelség után esztend múltával sem sz nt, amikor már ismergette föld alatt és
föld felett a reggeli és esti útitársak arcát. Génuában a szegénység olyan volt, mint egy lázbeteg testének h mérséklete. New Yorkban a szegénység f tött és h tött, kalóriával táplált és ugyanakkor személytelenül kondicionált volt. Az egyetemen hiányzott a könyökütés, aminek híján tanár és növendék nem találkoznak bizalmas cinkosságban, és a tanítás, tanulás inkább m szak, mint élmény. A tanteremben az el adó professzor - helyi tekintély vagy meghívott híres-neves külföldi - ritkán árulta el, hogy érdekl dik egyik vagy másik növendék iránt. Az idegenséget a campus, a pályatársak munkaközössége sem tudta feloldani. Els bben meghökkent, kés bb megcsömörlött az él sdi értelmiségt l, amely maffiózus tülekedéssel marta el a tehetségesek el l a pálya lehet ségeit. (Mint a sienai lóversenyen, a palión, ahol a versenyz k csak azon vannak, hogy a másik ne nyerjen.) Ez az eltorzult, üzletiesen fert zött sportszellem hurkot vetett azok nyakába is, akik többet és mást is akartak, mint megkapaszkodni az egyetemi szamárlétra valamelyik lépcs fokán. Az él sdiek kíméletlenül vadásztak ösztöndíjakra, és a tudományos potyázást kutató munkának nevezték. Vigasztalta magát, hogy az émelyít tolakodás közepette még mindig akadtak kritikus nevel k, akik vigyáztak a komputerizált paraziták világában is a min ségre. Egy új gyógymód vagy gyógyszer, egy fizikai törvény új értelmezése, társadalmi problémák id szer átfogalmazása néha visszhangot vert fel. De ahogy múltak az évek, és munkakörhöz jutott az egyetemen, tapasztalta, hogy az eszmény, amit a múlt század értelmisége vallásos meggy z déssel hirdetett: - a Haladás - már nem az embert, hanem az embert l idegen Rendszert szolgálja. És mind többet gondolt Olaszországra, ahol még mindig emberközelibbnek tetszett minden - kutatás is, a létezés is. A kétely, hogy a tudomány már nem az ember érdekében kutat, hanem könyörtelen er k használják az agy- és idegsejteket pontosan meg nem határozott, de szigorúan ellen rzött célok érdekében, lehangolta. Mintha a kutató, alkotó ember már nem is dinamóról, hanem batteriáról kapná a munkához és élethez szükséges áramot. Mintha egy titokzatos barbárság szervezkedne, amely meg akar semmisíteni egy civilizációt, hogy valami mást tegyen helyébe túl kapitalizmuson, kommunizmuson -, egy anticivilizációt, ami már nem emberszabású. Sajtóban, tudományos emelvényeken, tudós könyvekben kutatták a Fogyasztó Társadalomnak nevezett társadalmi életforma tüneteit. Ahogy a plantációs földeken a felügyel csattogtatta a korbácsot, mert a munkatöbbletet ki kellett sajtolni a rabszolgákból, úgy kényszerítette az embereket egy Rendszer, hogy már nem az Ember, hanem a Fogyasztó részére kutasson, termeljen és árulja a sok fölöslegességet, aminek fogyasztásához hirdetésekkel és más afrodiziákus* eszközökkel megteremtették a mesterségesen felcsigázott igényeket. Mintha lombikban és m helyben tökéletesíteni lehetne a Fogyasztót, hogy ne fáradjon el fogyasztani, mert a
civilizációnak már csak egyetlen célja van: forogjon a Kerék. Hiszen mindennek vége, ha megáll. Ezt ritkán gondolta el szavakkal, csak éppen mindennap megélte. Az egyetemen tessék-lássék megszilárdult helyzete. Mégis gondolt arra, hogy felad mindent, és visszakullog Génuába. A kísértés id nként megejtette. És végül maradt. Nem e megtorpanás viszolygása, nem is a bukás szégyene tartotta vissza. Maradt, mert mindenen átlüktetett egy er , aminek nem volt neve. Maradt, mert megérintette egy energia, ami egyszerre volt vonzó és taszító. Nem volt neve, de elfért egyetlen szóban. Amerika, ez volt a szó. A mindennapos jelen, amiben élt, émelyegtet en idegen volt. A hirdetések büfögése. A sportnak nevezett mutatványos üzlet, egyszerre cirkusz és nemzeti kábítószer. A politika arénájában a gladiátorjátékokra emlékeztet irgalmatlan emberirtás. A fogvicsorgató pletyka, amely hírközlésnek álcázva terjesztett elevenekr l és holtakról rágalmakat. De egy napon meglepetéssel észlelte, hogy minden ellenkezés hiábavaló: már nem kivándorló, hanem bevándorló. A pálfordulás váratlanul érte. Sokáig nappal és éjjel úgy érezte, állandóan eltávolodik valamit l. Nem volt honvágya, nem gondolt nosztalgikusan a családra, az olasz tájra. Néha megijedt, mint aki irányt nélkül járkál egy labirintusban, és minden lépéssel reménytelenül eltávolodik valamit l, ami fontos volt számára. De egy napon észrevette, hogy akaratlanul is közeledik valami felé. Nem tudta meghatározni, mi az, ami felé közeledik. Semmi esetre sem NewYork volt az úti cél. Mint akit megragadott egy gravitációs er , megdöbbenten észlelte, hogy * afrodiziákus (orv.): aphrodisiacum - a nemi vágyat fokozó szer (Aphrodité, a szerelem istenn jének nevéb l) már nem tud szabadulni. Asztronómusok bizonygatták, hogy az rben vannak "fekete lyukak", kiégett galaktikák, melyek vonzási energiája magába húzza a környez csillagvilág égitesteit. Meghirdették, hogy ennek a kozmikus gravitációs er nek a s r ségén fénysugár sem tud áthatolni. A "fekete lyuk" népszer fecsegés volt az újságokban. Egy napon úgy érezte, t is húzza valami, és nem tud védekezni. Mi volt ez a húzás? Egy kiégés állapotában sötéted civilizáció vonzási ereje? Babbóra gondolt, aki ilyen feltevéseket a ragione* nevében g gös lenézéssel utasított el. Védekezett, ahogy tudott. Zenét hallgatott - ahogy a lágerekben brómot kevernek az áldozatok csajkájába, úgy áradt mindenfelé a színtelen és szagtalan mákony, a konzervbe pácolt zene. Betársult a partynak nevezett egyetemi és peremvidéki bohémság, a GreenwichVillage elnevezés városnegyed szabadcsapataiba, ahol egy elkeseredettséget mímel nemzedék cinikus és érzelg s, elsz rösödött változata tiltakozott a civilizáció minden id szer játékszabálya ellen, és vitaestéken az együttélés higiénikus
feltételeit megtagadó próféták meghirdették Nietzsche vagy Marx félig megemésztett bölcsességeit. Sok szó esett az "identitástudatról". Ilyenkor eszébe ötlött, amit babbo mondott Unamunóról, a spanyol pesszimistáról, aki "mindig pontosan tudta, mi az, amit nem akar, de soha nem tudta megmondani, mi az, amit akar". Mindenen átlüktetett a ritmuskülönbség, ami fehéret és színest, vallásosat és hitetlent egyformán megakadályozott, hogy organikusan vegyüljenek - inkább csak mozaikszer en, színes kövecsek módjára helyezkedjenek el a nagy társadalmi térképen -, a tanteremben éppen úgy, mint a tömegek karavánszerájaiban, a mindennapos életben. Például az ágyban. Evelyn volt az els n Amerikában, aki elfogadta az ösztöndíjas olasz kolléga meghívását, és kirándult vele hétvégén a közeli tengerpart egyik fürd he* ragione (ol.): ész, értelem, ok eredet, igazság lyére. Evelyn New Englandban született, pónifarkszer kontyot viselt, és a bizalmas együttlétet követ pillanatokban felült az ágyban, és álmatag hangon kérdezte: "alhat do you feel?... "* A kérdésen áthangzott a jóindulatú és engedelmes, de tájékozatlan bennszülött amerikai n kíváncsisága, akinek fogalma nincsen, igazában mi történt... Hosszú hónapokon át házhoz jött telefonhívásra, mint egy lelkiismeretes ápolón , aki hivatásszer en sürög-forog az alkalmi páciens körül. Az olcsó vendégl ben udvariasan megette a csigalevest és a sült fasírthúst, amihez vitaminozott olasz l re bort ittak. Mindezt úgy fogyasztotta, mintha nem is étkezne, csak éppen kalóriát szedne. A motelben távozás el tt illedelmesen rendbe tette az ágyat, és máskülönben is úgy viselkedett, mintha a gáláns együttlét szorgalmi feladat és a testgyakorlás egyik változata lenne. Ezekben az években tört ki a nagy lelkendezéssel beharangozott, szexuális forradalomnak nevezett félreértés, olyan tünetekkel, mint amikor a kisleány el ször lát meztelen kisfiút, összecsapja kezecskéjét, és áhítatosan selypegi: "Jé, milyen praktikus!..." Ilyen meglepetést érzett Evelyn és aztán a többiek, az Andreák, Marjorie-k magatartásán, akik sorjában érkeztek, és néhány hétvégi együttlét után elmaradtak, mert kit nt, hogy a látogatóknak ágyban sem, asztalnál sem maradt mondanivalójuk a partner számára. Éjfélkor a kapuban illedelmesen csókkal búcsúztak, és úgy t ntek el a lobbaban, mint mikor a televízióban a hirdetés átmenet nélkül megszakítja a m sort, és nem marad a néz emlékében más, csak egy mosópor vagy lábsó emléke. De a könyvtárakban nem unatkozott, mert eleven szervezetek voltak, ahol a szellemi anyagcsere természetes ritmussal m ködött. A Szellemvilág ágyrajárói között naphosszat felt nés nélkül lehetett üldögélni. Mint télen a diderg hontalanok az Üdvhadsereg meleged iben, úgy menekült a könyvtárakba, és szemelgette mindazt, ami vá-
* Hogy érzed magad? lasztott tanulmányköréhez, a prekolumbiánus régészethez és embertanhoz tartozott. Az anyag óceánikus méreteit nem lehetett belátni. A könyvespolcokon felsorakozott minden, amit négy évszázadon át kalandorok és papok, keresked k, lézeng ritterek* a vállalkozásról, a nyugati félteke emberi településér l írásba tettek. És a civilizáció, ami itt készült, múzeumi érdekesség maradt... Az Andok hegyláncaitól a Rio Grandéig és Alaszkától a T zföldig építettek templompiramisokat, sz ttek és gyúrtak m vészi ornamentikájú szöveteket és cserepeket, öntöttek aranyból és bronzból félelmetes-g gös m tárgyakat és fegyvereket. És minden elpusztult, amikor kalandorok néhány tucat lóval és szakállas öreg ágyúkkal megjelentek a birodalom perifériáján. Mi történt?... A kérdés itt a "helyszínen" nyugtalanító volt, másképp, nem olyan iskolásan, mint Európában. Lehetséges, hogy a bevándorolt idegen, akit inkább szamaritánusi jóindulatból, mint szükségb l tartottak, mondhat valamit az amerikaiaknak a nyugati félteke scivilizációjának pusztulásáról? A pillanat, mint egy sugárütés, a New York-i nagy múzeum egyik dohányzó-szögletében érintette, ahol megpihentek a látogatók, hogy pöfékelve bámulják az alkonyat homályában a kilátóablak el tt parázsló tüneményt. A látvány a sötétkék égbolt burája alatt valószín tlen volt. Mintha nem is emberi szándék alkotta volna, úgy ragyogott a bazalttalapzatra kétszáz év alatt felépített New York. A fénykoszorú szikrázott, mint egy pogány istenség homlokára illesztett, drágakövekkel kirakott abroncs. A múzeum ablakkivágásában megvilágosodó városképet nézte, és mindaz, ami ifjúsága óta foglalkoztatta - a prekolumbiánus civilizáció pusztulása -, ebben a pillanatban úgy derengett, mint valamilyen pogány vallásos látomás. Ezek a villogó felh karcolók az óceán és a sötét égbolt keretében hatalmasan és biztosan állottak, de igazában csakugyan olyan * ritterek (ném.): lovag, nagylegény, felvágós alak biztosan állott a bazaltalapon ez a sugárzó energiával telített civilizáció, mint ahogy hivalkodva mutatta?... Emlékezett, hogy a földrengéstan tudósai titokzatos szeizmográfok segítségével megállapították a nyugati félteke egészének talajeltolódási ütemét, és meghirdették, hogy a Csendes-óceán nyugati partvidéke hetenként egy millimétert csúszik északnyugati irányban... A földrész "mozgásban" van, és lehet, hogy a mélyréteg milliméteres vándorlási üteme magával húzza mindazt, ami az id ben ráépül? Ezt a neonfényes civilizációt is?... Lehetséges, hogy már ez is sorvadásban szikkad, mint az inka, azték m veltség? És a talajmozgást nem kalandorok és terroristák idézik fel, hanem bels szikesedés, a vallási energia elapadása? Gibbontól Toynbee számvetéséig minden, amit err l olvasott, bizonygatta, hogy
túlérett vagy túl gyorsan fejl dött civilizációk pusztulását nem küls er k, hanem bels elfáradás idézi fel. Lehet, hogy az újkori amerikai civilizáció is lejt re jutott, mert a szellemi er k, amelyek megalkották és összetartották, elapadtak? Ez volt a pillanat, amikor elhatározta, hogy megírja a könyvet. Úgy érezte, becsületbeli tartozás ez a könyv. Tartozik a tanulmánnyal az amerikaiaknak, akik befogadták. És tartozik az olaszoknak is, ne szégyenkezzenek miatta, mert besettenkedett az idegen világba, és nem hozott az iszákjában semmi becseset. De ódzkodott beállani a libasorba, ahol az egyetem körül él sdiek lesték a koncot, a kutatási segélyeket. Éveken át odázta a könyvet, és az izgalom, ami a múzeum kilátóablaka el tt egy délután megejtette, olyan volt, mint egy inzultus és provokálás. Híre járt, hogy egy amerikai antropológus Kentucky és Tennessee barlangjaiban nyomát találta 4000 év el tti indián települések hulladékainak... F tt ételmaradékot, bányászat, orvoslás üledékeit tapogatták, egy srégi civilizáció lábnyomait. Csontok, szerszámok, arcfestéshez szükséges ásványok, használati tárgyak és k korszakbeli fegyverek... mind bizonyította, hogy a nagy vándorlás során az észak-amerikai indiánok és a hemiszféra déli térségében szétszóródott mongolok között nem szakadt meg a civilizációs összeköttetés. Úgy érezte, valahol itt lappang a könyv, amit írni szeretne: a vándortörzsek között nem szakadt meg a kapcsolat, de az ösztönzés, amely a prekolumbiánus civilizációkat megalkotta, elfonnyadt. Miféle talajcsuszamlás történt a mélyben? Az indiánok vallástörténetének adatai nem adtak hírt arról, amikor megbénult a birodalom társadalmi, hatalmi szerkezete. Ahogy ez minden civilizációban történt, a macedónok, rómaiak, egyiptomiak világában, amikor elég volt egy bels , jelentéktelen krízis, és a kolosszus megrendült, mert belülr l már nem tartotta össze a titokzatos er , amely a kultúrákat élteti. Írni arról, hogy a túlfinomodott, barbár és kegyetlen módszerekkel felépített indián civilizációkat nem néhány nyugati kalandor nevetségesen kis haderejének betörése semmisítette meg, hanem a kih lés, az apály - a pillanat, amikor egy birodalom befelé fordul, és önmagát kezdi emészteni. A folyóparti rozoga hotelszobában, ahol a honfoglalás szerény feltételei között valamilyen kétlaki életet élt - már nem olasz, de még mindig nem amerikai módra -, nem sz n hiányérzet gyötörte. Védekezett és rendbe rakta jegyzeteit, a megkezdett és félbehagyott kéziratokat, egyetemi el adásokat, el készít hevenyészett tanulmányokat. Meglepte, hogy a lelkiismeretes és minden apró részletet felkér dz tudósmunkák nem beszéltek meggy z en arról, igazában mi pusztította el a prekolumbiánus m veltséget. Fellapozta a forrásmunkák dagadt köteteit, és ritkán találta nyomát a feltevésnek, hogy nincs olyan hatalmi szerkezet, amely meg tud védeni egy civilizációt a felbomlástól, ha nem kap többé vallásos áramot a tömegeit l. Az egyetemen elvárták, hogy ír egy könyvet. De miféle könyvet?...
Újra elmesélni, szuszogva rendbe tenni, amit mások már elmondtak? Még egyszer eldarálni, hogy ezek a mongol törzsek évezredek el tt félállati életet éltek, és aztán, mintegy csillagfény érintésére, eszmélni kezdtek, és rövid id , évszázadok alatt alkottak egy civilizációt, amelynek elfinomodott formaérzéke, aggályos társadalmi hierarchiája, titokzatos babonái, torz istenképzetei és bestiálisan kegyetlen rítusai meghaladtak mindent, amit a félvad emberfajtától várni lehetett. Két meghívás jóvoltából hátizsákos, aprópénzes régészeti kirándulásra is volt módja. Járt Peruban és Yucatánban. Látta az inka és maja civilizáció maradékait, és a visszaúton futotta néhány napra Mexico Cityben, ahol a nagy múzeumban csucsujgatták a javát annak, ami azték védjeggyel megmaradt - az asztronómiai kereket, amely érthetetlen pontossággal és érzékletes jeladással rögzítette, amit félvad emberek kozmikus tüneményekr l m szerek segítsége nélkül felfedeztek. És a malomkerékszer k remekb l kihangzott egy kérdés... mib l szívta tudatosságát és energiáját ez a primitív m veltség? Írni kezdte a könyvet. Munka közben légszomjasan észlelte, hogy bajosabb elhagyni a könyvben mindazt, amit mások már rendbe tettek, mint megfogalmazni a következtetést. A prekolumbiánus kutatók a piramistemplomok méreteire emlékeztet könyvhombárokban gúlába raktak mindent, amit ennek a civilizációnak eredetér l tudni lehetett. Botorkálva támolygott a labirintusban, kereste a kiutat a sötétb l, de senki nem felelt a kérdésre, mi ösztönzött egy népet, amely a történelem el tti id kben indult el Ázsiából a Bering-szoroson át Nyugat felé, és két óceán között az irdatlan térségben alkotott egy m veltséget. Mi történt, mikor ez a mongol eredet emberfajta húsz-, talán huszonötezer év el tt leszivárgott Északról Délre, és vitt magával isteneket, szörnyeket, látomásokat és szellemeket. És mindig tökéletesítette, amit valahol az Andok hegylánc jeges barlangjaiban elkezdett? És kés bb, mikor elbotorkált a lapály, a mocsarak, az óceánpart felé, meg rizte a vallásos, sámáni összeköttetést az Északon maradt törzsekkel? Nap mint nap és cigarettától átmérgezett éjjeleken megcsömörlött a válogatástól, mert mint minden civilizációt alkotó kísérletb l, ebb l is el vigyorgott a kegyetlenség stimulusának kéjes szörnypofája. Tam Apó, az indián istenség és PUHA, a természetfölötti szellemiség a vándortörzsek tudatában látomások ködképe volt. A sámánok a keresztény rangyalt testesítették meg, és néha patetikusan, néha liturgikusan cifra leplekkel, de mindig a kínzást és a gyilkosságot prédikálták, mert úgy hitték, ezen az áron készül egy civilizáció. Mikor hajnal felé rendbe rakta jegyzeteit, és kinézett az ablakon, látta Manhattan ködös vízióját, és mindig újra hallotta a kérdést: miért vicsorog a napimádás mögött a vérimádás? Miért nem változik a kegyetlenségre való hajlam, amikor az emberek éghajlatot és földrészt váltanak? A maja istenképzetek, a Kígyó és a Hal, átszivárogtak a pueblo indiánok tudatába, és vigyorogva jelentek meg azték vallásos
víziókban. A kachina-tánc, az es istenek, akik számára skalpot kell ajándékba vinni, mert a lenyúzott skalpok er t hoznak és gyógyítanak... A skalpokat békíteni kell, ezért dohánnyal áldoznak tiszteletükre... A hazalátogató halottak részére szárított hallal és burgonyával megrakott tálat készítenek... de mit reméltek ilyen cifra ünnepiességt l? Felémelyedett, amikor összerakta mindazt, ami évszázadokon át szivárgott Északról Délre, és aztán megint vissza Északra. És útközben mindig ugyanaz maradt... A halottak táncoltak a túlvilágon... de err l csak titokban beszéltek, mintha illetlenség lenne. A vallási elemek Perutól Kanadáig vándoroltak, és mindig újra megdöbbent a józanság és elmebajos babona azonos habarékának változataitól. Magántulajdont nem ismertek, a Birodalom egyharmada a király, másik harmada a papok és a maradék a nép birtoka volt, amely eltartotta a királyt és a papokat... De mindennek alján volt valamilyen szociális felel sség. Voltak cs rök, és éhség idején gondoskodtak a betegekr l és az öregekr l... És mindenb l felszivárgott a fülledt, dohos vérszomjasság. Mert a vér kellett, mindig a vér. A kannibalizmus, ahogy a foglyok puha testrészeib l húst szeleteltek, és aztán irgalmasan vérrel locsolták a haldoklókat. Ahogy a férfi nemi szerveket smaragddal díszített aranytokba helyezték, a templomokban a férfiak fiúkkal aludtak, egész törzsek pederaszták voltak, és a földeken állati természetességgel mindenki szeme láttára éltek nemi életet. Ahogy szüntelen háborúkat viseltek, hódító szándék nélkül, mert foglyokra volt szükség, eleven húsra, amelyet feláldoztak a templomok oltárain Napistennek, Hadistennek, Huitzillopochlinak és Quetzelcoatlannak... Négy pap fogta le az áldozat lábát-kezét, és az ötödik ónixkéssel, egyetlen sújtással kitépte a mellkasból és k urnába hajította a szívet. A foglyok kivégzés el tt reggelire csokoládét kaptak, arcukat tarkára festették, és tiltakozásra, jajveszékel pánikra soha nem került sor, némán kígyózó hosszú sorban várták, hogy sorra kerüljenek. A konkvisztádorokkal érkezett keresztény papok adatait tartózkodással olvasta a professzor, mert mint sokan el tte kutatók, is gyanakodott, hogy ezek a szilaj papok gátlás nélkül, b kez en halmozzák feljegyzéseikben a kompromittáló adatokat. De valószín bbnek tetszett, hogy voltak napok, mikor ezrével áldozták Napistennek a foglyokat, és a vért l b zl vallásos mészárszék körül Montezuma, a nagy papok és a meghívott el kel környékbeli uralkodók naphosszat nem unták el szemlélni a spektákulumot. A derék Las Casas, a spanyol pap, a vérengz kolonista hittérít k útitársa elszörnyedve kiáltotta világgá, amit látott, és amikor Cortez és társai módszeresen irtani kezdték a bennszülött indiánokat, a jámbor atya nem tudott más megoldást ajánlani, mint a jajongó hívást, telepítsen Ferdinánd király a legyilkolt indiánok helyébe néger rabszolgákat... Mindezt újra és újra átkér dzte, és elcsüggedt, mert mindenen áttetszett a bizonyosság, hogy az emberi fajzat nem tud kegyetlenség nélkül vallást és m veltséget alkotni. Ismétl d
nyugtalansággal kérdezte magától, lehetséges-e, hogy a nyugati technikai civilizációban is elsorvad a Haladás mítoszába vetett hit? Mint az inka, azték kísérletben. Kibámult az ablakon. Manhattan felh karcolói, mint egy beton bölénycsorda ködös hajnalon az itatónál, komor tömegben állongtak az óceán partján. Vásárolt egy használt, olcsó írógépet, és megírta a könyvet. Hat hónapon át körmölt a kéziraton, és "a könyv" - inkább terjedelmes füzet, mint tudományos m elkészült. Bátortalanul házalt kiadóknál, mindenhonnan udvarias, gépies visszautasító leveleket kapott. Végül az egyetem kiadóvállalata megkönyörült rajta, és a tanulmány megjelent. Mindössze két akadémiai folyóiratban említették, néhány soros vállvereget bírálatot kapott. A kérdés, lehetséges-e, hogy a Holdat dönget amerikai civilizáció megközelítette a veszedelmes perifériát, amikor már nincs összhang a társadalmat alkotó tömegek és a hatalmi vezet réteg között - mint ahogy ez megtörtént az indián civilizációkban -, visszhangtalan maradt. De egy reggel elegáns meghívót talált a postaládában. Felkérték, tisztelje meg jelenlétével az egyetem évzáró ünnepélyét, délután hatkor, a Hudson folyó partján épült csónakház kertjében. Estélyi ruha kötelez . * Az évzáró ünnepély az egyetem életében szertartásos, liturgikus eseménynek számított. A meghívás felért a biztatással, hogy a jelölt feljebb léphet az akadémiai csigalépcs n. Társadalmi esemény volt, melyr l az újságok pletykarovatai is megemlékeztek. Közölték a jelenvoltak fényképét, estélyi ruhás hölgyek és urak csoportképeit. Akit így lefényképeztek, nem mindig tartozott a fémjelzett társasághoz, de jeladás volt, hogy az újonc kapott valamilyen alacsony sarzsit, mintha gyalogosból káplárnak lépett volna el . A meghívás alkalom volt, hogy árnyékban és hangtalanul közelébe juthasson annak a titokzatos hierarchiának, ahol a Társaság elnevezés Szentély méltóságai illegették magukat. A híres professzorok, fényképészek és újságírók mellett megjelentek az ünnepélyes összejövetelen azok a financiális nevezetességek is, akik az egyetemet nagylelk adományaikkal támogatták. Ott lenni, látni ket, szót váltani egyikkel vagy másikkal, odakerülni az újságoldalon a lefényképezett hölgyek és urak közé - ez mind indulás volt a Parnasszus felé. És kellett hozzá egy tuxedo. De tuxedója nem volt. Az ösztöndíjból, majd kés bb az egyetemi járandóságból soha nem futotta többre, mint kosztra és kvártélyra. Ezért elment a bal part egyik népes sugárútján egy olasz ruhakölcsönz üzletbe, ahol biztosíték ellenében kapott bérbe egy tuxedót, és ami még kellett a parádés öltözékhez. A ruhadarab nem volt felt n en viseltes, de látszott rajta, hogy már többször megjárta a tisztítót. Valahogy tükrösebb is, fakóbb is volt, mint a mérték után szabott öltönyfélék, helyenként vállban és derékban sz k, gallérja elállt, és a gyomortájon a
gombok egyikét magasabbra varrták, mint szükséges. Amikor a ruhakölcsönz reásegítette a kabátot, és buzgón húzogatta a kabátujjakat, rosszkedv en nézte magát a tükörben. De nem volt mit tenni, tuxedo nélkül nem mehetett az ünnepségre. A beszédes olasz keresked ráadásul még a gomblyukba t zött egy mesterséges kaméliát is. A ruhaprobléma része volt csak a megjelenés feltételeinek. Mehetett földalattin az ünnepségre, de tuxedóban fényes nappal lemenni a föld alá, és aztán gyalogosan érkezni a csónakházba, ahová marhavagon hosszúságú vadonatúj, fény z gépkocsik szállították a meghívottak jó néhányát - köztük a privilegizált egyetemi kollégák, módosabb tanárok egyikét-másikát -, feltehet en nem keltett volna jó benyomást. Kocsija nem volt, mert a tengerentúli, olaszhoni legenda, mely szerint Amerikában mindenkinek van autója, az els kocsitartási kísérletek után számára is megzápult. A használt autó, melyet ösztöndíjas éveinek kezdeti idejében részletre vásárolt, és aztán verejtékezve törlesztette a vételárat, az öreg szekerek önkényességével hol mozgott, hol megbicsaklott. Ilyenkor kitetszett, hogy a javítás költségei nem férnek el az ösztöndíjas létezés mérlegében. Ezért néhány hónapos használat után kénytelen volt veszteséggel túladni a rozoga járm vön, és az egyetemen, társalgás közben, óvatosan kerülte a közlekedés lehet ségeinek említését, mert röstellette megvallani, hogy mindenhová földalattival utazik. Kivétel volt néha a hétvégi rövid nászút, amikor Evelynt vagy Marjorie-t bérelt kocsin szállította a tengerparti üdülök valamelyikére ócska szekérrel és mégis a föld felett. És mert az egyetem évzáró ünnepsége a hónap végére esett, a tuxedo birtokában éppen csak annyi pénze maradt, hogy az ócskapiacon ilyen viharvert járm vet béreljen. Az alkalmazott, aki indulásra készen rendbe tette az autót, figyelmeztette, hogy ilyen kocsival nem lehet menyegz re menni, és megnyugodott, amikor megvallotta, hogy a kocsi nem esküv re kell. Felöltötte a tuxedót, a tükör el tt megkötötte a pillangós csokornyakkend t, és indulni készült, hogy a ház el tt egy roskadt konflisló türelmével várakozó járm vel elzötyögjön amerikai pályafutása egyik állomása felé, mikor azt a kesernyés, rossz szájízt érezte, mint mikor valaki tévedésb l rothadt almába harap. Megállott az ajtóban, visszafordult, és megnézte magát a tükörben. Középmagas, egyenes tartású, dús hajzatú negyvenkét éves férfi nézett vissza. Az alak divatos öltözéket viselt... és egyszerre úgy érezte magát, mint a clown, aki beöltözött a produkcióra, és reméli, a közönség megtapsolja, ha ügyesen vet bukfencet. Váratlanul olyan hiányérzet fojtogatta, mint mikor valaki hosszas szomjúhozás után körülnéz egy pohár víz után, mert már nem bírja tovább. Mi hiányzott? Itália?... Rajongott Itáliáért, és ugyanakkor szégyellette az olaszokat. Visszamenni a félszigetre, légszomjasan tátogni és hápogni ötven- vagy hatvanmillió olasz társaságában? Maffiózus intrikák gödrei között botladozni talpalatnyi helyfoglalásért? Politikai cinkosok
segítségével kikönyökölni valamilyen tanári állást egy vidéki egyetemen? Megn sülni, a lakásuzsora el l kiszorulni családostul a légköbméterre szabott városperemi menedéktanyák egyikére? Belefásulni a társadalmi anarchiába, az ember-rablók, a motorbiciklir l rend rökre, bírákra lövöldöz kentaurok alvilágába? És ugyanakkor nosztalgikusan rizni az Örök Itália illúzióját... És hümmögve hallgatni babbo ábrándozásait, amikor a risorgimento Itáliájának polgári eszményér l, a szabadelv ség álomvilágáról mesél?... Ha Olaszországra gondolt, nem "a nép" jutott eszébe, hanem egy elfelejtett verssor, egy régen elhangzott dallam, egy déli táj emléke. És néha egy arc. És mindig a megalázottság, ami a kétezer éves olasz történelemb l megmaradt az olasz tudatban. Eleven maradt azokban is, akik nem ismerték a történelmet, m veletlenek voltak, de sajgott a b rük alatt a megalázottság. Néha g gösen és zavartan hallgatott, mikor idegenben származása fel l kérdezték. Mint a középkori vándorénekes, a giocoliere a szép szavakat, úgy rizte a másik Itália emlékét. És közben mindig bélcsikaróan hiányzott valami. Az amerikai szegénység mindenest l mégis elviselhet bb volt, mint a másik, az olasz, amit elhagyott. Egy napon észrevette, hogy az egyetemen már nemcsak megt rik, hanem figyelnek is reá. A zörejtelen, de a mindennapokon is átlüktet nagy er , az amerikai társadalmi rendszer idomító energiája megragadta, és egy napon már nem tiltakozott a gépesített és félelmes tudatossággal m köd rendszer ellen. Már nem akart elmenni innen... De hiányzott valami. Megigazította a fekete pillangónyakkend t, kulcsra zárta a lakásajtót, és elindult a felvonó irányába, hogy elhagyja a házat, és a bérelt autóval elguruljon az egyetem csónakháza felé. Lehet, hogy ez a rövid út közelebb visz Amerikához, gondolta. De mint aki nem biztos abban, amit remél, vezetés közben gyors mozdulattal megérintette a tuxedo fels zsebét. A sovány pénztárca a helyén volt. Apillangónyakkend is helyén volt. A tuxedo hónaljban kissé vágott, de máskülönben az is a helyén volt. Csak nem volt a helyén, mert hiányzott valami. * A csónakház el tt hosszú sorban állottak a meghívottak nevetségesen terjedelmes, lakkozott kocsijai. A rácsos kapuban felmutatta a meghívót, és belépett a parkba, ahol már füstölögtek a barbecue-tüzek, a szabadban sütött pecsenyék, mint antik áldozati oltáron az ökrök, melyeket az istenek tiszteletére vágnak le a hív k. A félistenek és félistenn k sorba állottak az áldozati oltárok el tt, tányérral és pálinkáspohárral kezükben, nyájas és kissé zavart mosollyal. Bátortalanul közeledett a kivételezettek csoportja felé, iparkodott tájékozódni, hol és hogyan kezdje a bemutatkozást. A fakultás f nöke, öreg skót, megismerte, és leereszked mosollyal nyugtázta a tiszteletteljes köszöntést. Elégedetten észlelte, hogy mindössze ketten voltak külföldi tanárok, akik meghívót kaptak, tehát is a ritka választottak
közé tartozik. Önérzete emelkedett, amikor ellépdelt a díszesen terített, minden földi jóval megrakott büfé el tt, és az estélyi ruhás hölgyek egyike - a kiszolgálás szamaritánusi szerepét vállalta - szívélyes unszolással kezébe nyomott egy párolgó marhaszelettel megrakott tányért és egy pohár bort. A szívélyesség jeladás volt, hogy a meghívott nem gyelg statiszta, hanem vendég, akit ill udvariassággal fogadnak. Kezében a tányérral és a pohárral megállott az egyetem vezérkarának közelében, és iparkodott úgy tenni, mint aki villaheggyel elfogulatlanul turkál az ételben. Igazában nem remélte, hogy megszólítja valaki. A csónakház tekintélyes épületének konyhájából egyenruhás alkalmazottak ernyedetlenül hordták ki a szabadba az eldorádói b séggel tálalt ínyencségeket. A nyár közepi kés délutánok egyike volt, amikor szén-dioxidos sárga g z borítja a várost, és mindenki úgy érzi, fulladozik a félelmes gázkamrában. Manhattan északi végében épült a csónakház, és a nagy kert, amely körülvette, a Hudson folyó és az East Rivernek nevezett vízág összefolyásánál a város utolsó zöld menedékeinek egyike volt. Sekély viz öbölre nyíltak a csónakház siklói, ahol karcsú versenycsónakok iskolás rendben várták a trénereket és a növendékek versenycsapatait. Szemközt a mérföld széles folyó túlsó partján paleolit talajszakadásra emlékeztet sziklafal mentében jachtok és a vasárnapi kirándulók vízi járm vei szorongtak. Az alumíniumburkolású légh téses helyiérdek vonat itt kanyarodott a Hudson partjáról a belváros felé, nappal és éjjel szállította a robotoló ingázók százezreit a felh karcolók komor betonszakadékaiból az el városok felé. A park h vös volt, a nagy folyó mozgatta a part menti légréteget, és a koloniális id kb l itt maradt oldallapátos g zösök, a Stuyvesant és Hamilton minden este, most is, patríciusi lomhasággal úsztak el a csónakház el tt, és tülköléssel emlékeztették a partmentieket a múlt századbeli plantációs* Amerika ráér s kényelmére. A partrész, a csónakház volt a vége annak a homályos fogalomnak, amit New Yorknak neveznek - ugyanakkor történelmi értelemben itt volt a kezdete is, mert a tisztás el terében bronztábla rizte a pillanat emlékét, amikor az indiánok néhány ezüstdollárért eladták Manhattan szigetét a hollandus úttör knek. A nagy birodalom rövid történelmének egyik lábnyomát rizte ez a csalit. Kezében a borospohárral és a pecsenyés tányérral magányosan állongott a díszvendégek közelében. A vendégek körül fényképészek ugráltak, és id nként felvillanó fényjelzés adta hírül, hogy sikerült megörökíteni a jelenlev k híresebbjeit. Úgy tetszett, szép számmal érkeztek a híresek. A nagy büféasztal közelében megismerte a tereferél kivételezettek némelyikét - az egyetem elnökét, a katonát, aki erélyesen pályázott a birodalom elnökségére. Híres színészek és színészn k szórakoztattak kisebb társaságokat a reklámozás minden trükkjével, a köztudat emlékezetébe épített arcok, mint a
* plantáció (lat.): plantatio - ültetés; itt ültetvényeken szentképeken a szakállas Szentek és Boldogok, akik az üdvözültek mosolyával ígérik a kárpótlást a szenved emberiségnek. A majszoló és csivogó párok az alkonyat h vösében a platánok alatt húzódtak meg, melyek a manhattani sziget bazaltjára reátelepedett vékony földrétegb l szívták a növekedéshez szükséges tápanyagot. Az serdei lények lombkoronája mitikus operaházi díszlet túlzásával borította a terepet. Árnyékban állott, és úgy érezte, az ellenkezés, a gyanakvás, amit sokszor érzett Amerikában, most valamilyen elfogódott csodálkozásban olvad fel. Mint aki veszedelmes és fárasztó kapaszkodás után észleli, hogy csúcsra érkezett, és amit lát, teteje a világnak. Íme a Hatalom, gondolta, és fanyaron mosolygott. El kell indulni, és részt kérni, ahogy a honfoglalók indultak, szívósan és irgalmatlanul, a vadon s r jében. Nem szabad megsért dni, nosztalgiákat ápolni. Már az is elég, ha a jövevény jelét adja, hogy hajlandó részt venni a közös er feszítésben. Egy civilizáció összetartozás... Körülnézett, mint aki valamilyen jeladást keres, hogyan lehet közelebb jutni ehhez a civilizációhoz... A félhomályban langyos, puha zene szólalt meg - nem popzene, nem az idegbajos lárma, amit ez id tájt síppal-dobbal m velt egy nemzedék, hogy ritmikus rángatózással elkábítsa magát. A kvartettet az egyetem szerz dtette erre az estére, a zenészek a platánok alatt telepedtek meg. Haydn zenéje hangzott ki a homályból, és hajporos barokk hangok olyan otthontalanul szóltak ebben a környezetben, amilyen a néger rabszolgák éneklése lehetett nyári estéken a plantációkon. Megismerte, Piano in G Minor... És figyelt. A meghívott egyetemi hallgatók estélyi öltözéket viseltek, a lányok görög papn nek öltöztek, és leng leplekben mozogtak. Mindenen érzett egy újfajta civilizáció aggályos formasága. Ez a park és társaság nem a sznobok, a babbitok* * babbitok: kopásálló fehérfém-ötvözet csapágyak számára (Babbit amerikai feltalálóról); itt a dúsgazdagság szinonimája Amerikája volt, hanem a másik, amely tudatosan kísérletezett m veltséggel a sivatagban és a vadonban. Úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy ez a civilizáció már csak az övék - akkor is, ha importálnak hozzá a múltból kegytárgyakat. Például néhány taktus barokk zenét... És újra megszólalt a rekedt hang, mint annyiszor az elmúlt hónapokban... Csakugyan olyan er s és magabiztos ez a civilizáció, mint ahogy mutatja? Összetartja az a bens vonzás, ami az indián civilizációt még törzsi, katakomba létezésében is összetartja? Alattomosan sötétedett, a parkban lampionszer lámpák gyulladtak, és messzir l szikrázott a nagy híd színes fényekkel megt zdelt fémteste mint leng , fémb l és fényb l alkotott mitikus sállat fantomja. Érdekes itt élni, gondolta. De olyan is, mintha homokon járnék.
Egy kéz érintette vállát. Megfordult, és megismerte a fakultás nyugdíjas f nökét, a görög régészt, aki az ösztöndíjas években a mediterrán emberek vállvereget cinkosságával tör dött vele. Kopasz, örökké mosolygó emberke volt a professor emeritus*, akit nyugdíjas pozíciójában is megtartottak az egyetemen, mert kit n társadalmi összeköttetéseit használni lehetett, mikor pénzre volt szükség. A kistermet emberek fontoskodó, ágaskodó mozgásával járkált az asztalok között, és volt a ritka személy, aki nem öltött estélyi ruhát. Régies szabású fekete zakót és lobogó csokornyakkend t viselt, mint egy vidéki zenekar dirigense. Sokdioptriás szemüvege mögül tet t l talpig végignézte, élénk pillantással mustrálta a fiatal kollégát, mintha mértéket venne. Suttogva mondotta: - Jó, hogy itt van. Bemutatom Gloriának. És bizalmasan mosolygott. Híre járt, hogy az öreg kedvencei részére kutatási segélyt tud szerezni, ismeri az egyetem potyázóinak taktikáját. A "szürke kegyelmes" - benn* professor emeritus (ol.): kiérdemesült, nyugdíjba vonult professzor fentesek tréfásan így nevezték - pártfogoltjai közé fogadta Snyder professzort, aki meglepetten kérdezte: - Gloria, ki?... Az öreg titokzatosan szája elé illesztette mutatóujját: - Csendesen. Mrs. Williams. Biztosan hallotta a nevet. A férje nem jöhetett, mert éjjel-nappal pénzt csinál. Gloriát küldte maga helyett, a feleségét. Gloriát érdeklik az amerikai indiánok. Jó lesz, ha megismeri. Érdekes hölgy. Arisztokrata... Másképpen, mint ahogy arisztokrata valaki Európában. Tudnia kell - és bizalmas mosollyal közel hajolt -, Gloriában van indián vér. Nem sok.... Néhány csepp indián vér... ez megesik jó családokban is. Gloria nem titkolja... ha akarná, sem titkolhatná, hiszen van valami nyoma a nagymamának a pofacsont, a szemek körül... Az ilyesmi árulkodik. És Mr. Williams büszke, hogy a feleségében van egy csepp másféleség. A professzor figyelt. Csendesen kérdezte: - Mr. Williams? is indián származék? - Levantei. Gloria húsz évvel fiatalabb... Ezek a levanteiek... Senki nem tudja az igazi nevét. Harminc év el tt érkezett NewYorkba. Nem volt pénze, nem tudott angolul, nem járt iskolába. De most már évek óta a saját repül gépén jár nyaralni Gstadtba. Vagy Hawaiiba... Ahogy eszébe jut. Érdekes emberek. Akad közöttük tehetséges, aki mindent megengedhet magának, még azt is, hogy néha tisztességes legyen. Természetesen vallásos. De senki nem tudja biztosan, melyik felekezethez tartozik. Pártolja az irodalmat, és ha választása van, egyszerre ad pénzt a demokratáknak és a republikánusoknak. Néha megvesz egy kisebb
államot vagy egy nagy tudóst... Itt, New Yorkban minap megvásárolt egy takarékpénztárat, sz röstül-b röstül, az összes betétekkel. Szállodában laknak. Az Ötödik utca sarkán. Egész emeletet bérel. Ezt a csónakházat az pénzével építette az egyetem. Nem olvassa a társasági rovatot?... - Ritkán. Mrs. Williamst érdeklik a prekolumbiánus indiánok? - Minden érdekli, ami indián.Tudja, a távoli rokonok... Hasznos lehet, ha megismeri. Jöjjön, bemutatom. Pártfogóan karon fogta a fiatal kollégát, és a homályos kerti úton az épület felé vezette. A fordulónál megállottak, és szótlanul figyelték a színes erny k alatt beszélget csoportokat. "Ott balra - súgta az öreg. - "A pohár a kezében. Látja?..." Igen, "látta". A n , aki a színes naperny alatt ült, nem viselt kalapot. Fekete haját simára fésülték, és mintha a halántékon és a homlokon leragasztották volna. Elébb soha nem figyelt n i ruhákra, de kés bb emlékezett, hogy Gloria szürke ruhát viselt. Ha kerékbe törik, sem tudná megmondani, milyen anyagból készült a ruha... mintha valamilyen mesterségbeli egyenruha lenne, amilyet az ápolón k, a világias jelleg apácarendek növendékei viselnek. "Látta" a kezét is, amint magasba emeli az aperitifes poharat. És a kéz mintha nem is egy n , hanem egy kamasz keze lenne. A csuklóján nincs karóra, sem gy r az ujjakon. Ezt mind élesen "látta", kés bb is. Mert a ruha olyan g gösen, felt n en egyszer volt, mint egy zsák, amit kivételesen ritka anyagból, kígyób rb l vagy madártollból varrtak. Ahogy régen azték n k számára szabtak különös köntösöket, amikor Montezuma udvarában az ünnepségen hölgyek is megjelenhettek... Az anyag és a szabás árulkodott, hogy ez a zsákféle ruha méregdrága divatszalonban készült. G gösen és tüntet en volt egyszer , mint mikor a szabász remeket alkot, mell zi a díszít részleteket, egyetlen hasítással bontja ki az anyagból a formát. Ebben az egyszer ségben g g volt és kihívás. Ez volt els benyomása, amikor "látta"... És a cip . Az is olyan majdnem-láthatatlan cip volt, amilyet Rómában és Firenzében szabnak a kivételezett n k számára a cip m vészek, mintha nem is lábravaló lenne, hanem hártyaszer szerves része a n i lábnak. Kés bb, mikor szétszedte és összerakta mindazt, ami az els és egyetlen találkozásról emlékbe maradt, els bben nem a személyt "látta", hanem egy ékszerdarabot, ami a személyhez tartozott, mint egy testrész. Drágak b l kirakott boglárszer ékszer volt, melynek közepén galambtojás méret szív alakú rubin lángolt. A rubinszívet átszúrta egy parányi t r, és elfeketedett arany bet k idegen nyelv szövege körítette az ékszert. A szöveget nem tudta kibet zni, de a szürke alapon, a drágakövek keretében ez a rubinszív lármásan szólt ki a tüneményb l. Akkor is, kés bb is úgy érezte, mintha kihangzana az ékszerb l egy hang, amely a n testéb l kiabál. A következ percekben, amikor a beszélgetés vontatottan, csaknem udvariatlan lassúsággal megindult, nem a n arcát nézte, hanem az ékszert. Mintha nem is a n , hanem a vérvörös rubinszív szólana hozzá.
Minden, amit beszéltek, közhely volt. A n rekedten szólt, cigarettás hangon, és beszéd közben megismételte a modoros "indeed"-et,* a fehér angolszásznak min sített társadalmi réteg el kel sköd szóhasználatát. A görög régész végzett a patronizáló bemutatással, és Gloria leereszked en említette, hogy indeed t érdekli minden, ami hírt ad az észak-amerikai indiánok vallásos rítusairól. Mikor letette a poharat az asztalra, kissé remegett a keze, mintha valamivel többet ivott volna, mint illik. Professzor Snyder figyelt és hallgatott. Ez volt a pillanat, amikor mindketten megértették, hogy kettejük között nem az észak-amerikai indiánok vallásos rítusairól van szó. Akkor végre megnézték egymást. Kés bb úgy rémlett, Gloria haragosan nézett, mint aki feleszmél, hogy váratlan inzultus érte, elveszített valamit, vagy meglopták. Snyder professzor azt a zsibbadást érezte, mint amikor egy ember veszélyes helyzetbe kerül, és els meglepetésében nem tudja, mit csináljon. A görög régész nem figyelt reájuk, és tréfás történetet adott el . A vendégek egyike - platina sz hajzatot viselt és bohócosan pirosra mázolta száját, felvar* indeed (ang.): valóban, tényleg rott nyakráncait szemérmetlen nemtör dömséggel mutogatta lónyerítésre emlékeztet hangokat hallatott, így nevetett. A férfiak és n k, akik az asztal körül ültek, mind hírességek voltak. A színész, aki pattogó-borsó durrogására emlékeztet bemondásokkal szórakoztatta a kivételezetteket, a félelmes társasági riportern , aki a birodalom pikánsabb hálószobáinak titkairól kartotékot rzött egy bank páncéldobozában, a baljós hír politikai kalandor felesége, aki elvonókúráról érkezett az ünnepségre, és fesztelen közvetlenséggel mesélte asztaltársainak, mit érzett az els id ben, mikor az éjszakai önkívület pillanataiban kénytelen volt meginni a mentolos szájvizet, mert nem tudott másként szabadulni a kokainhiányt követ szomjúság kínjaitól... Sokan voltak, akik a társadalmi Olimposz bels köreihez tartoztak, és akikre a "nép" viszolygó áhítattal nézett, amikor megjelentek a színen a nagy vásár valamelyik mutatványos körmenetében. A pártfogó öreg kolléga eldurrantotta búcsúra az id szer pletykát, és odébb totyogott, mint egy vén bohóc, aki szórakoztatta a közönséget, és lelép a porondról. Mindenki nevetett. Csak k ketten nem nevettek. Komolyan és barátságtalanul nézték egymást, mint a gladiátorok a veszedelmes mutatvány el tt. Gloria váratlanul ezt kérdezte: - Igaz, hogy Montezuma udvarában a hölgyek vörösre festették a fogsorukat?... - Igaz - felelte szakszer en. - És a szemfogat türkizzel pótolták. Kés bb visszaemlékezett a hangra. De soha nem látta élesen az arcot - a kissé mongol pofacsontos, inkább indián, mint fehér
angolszász n i arcot. De látta - külön és mindig újra - a sötét fény , kutató és gyanakvó pillantású szemeket. A n pillantásában volt valami rémült és tiltakozó. Úgy nézett, mint aki nem hisz a szemének. Mint aki azt gondolja: "Ez nem lehet igaz." Látta a szájat, amelynek vonalában nem emberi, nem is puhán n i, inkább nyers, ragadozó vonás. És mindig újra látta a kezet, gy r és karóra nélkül. És a ruhával egybeöntött testet, mint mikor egy jelmezen áttetszik a test meztelensége. Látta külön a testrészeket, de a n t, akinek Gloria volt a neve, egészében nem tudta az emlékezés összerakni. Csak a drágakövekkel és fekete fémbet kkel övezett ég , vörös rubinszív maradt meg élesen emlékbe. Ezt mindig újra látta, amikor felvillant a találkozás. Hallgattak, mint akik már mindent megbeszéltek, és egyel re nincs egymás számára mondanivalójuk. Amikor Gloria felállt, asztalra tette a poharat, karjára f zte kézitáskáját, és azt mondta: "Menjünk le a folyóhoz." Úgy szólalt meg, átmenet nélkül és közvetlen szavakkal, ahogyan egy régi ismer shöz beszél valaki. Hangosan szólt, és nem tör dött vele, hogy asztaltársai is hallják. A n , aki lónyerítésszer hangokat hallatott társalgás közben, elnémult, és meglepetéssel bámulta kettejüket, amint elindultak a sötét kerti úton a folyó felé. És mintha valami rendkívüli történt volna, mások is szótlanul néztek a távozó pár után. Gloria egy lépéssel a professzor el tt lépdelt a kavicsos úton inkább mozgott, mint lépdelt, nesztelenül, kúszó mozgással. "Érdekes - gondolta Snyder professzor. - Úgy mozog, mint a kígyók." Engedelmesen ment a n nyomában, mint aki nem tehet mást. A folyó partján Gloria megállott. Kis ideig nézték a vizet. Aztán hirtelen mozdulattal - mint aki zuhanás el tt megkapaszkodik valamiben - két kézzel megragadták, átölelték és megcsókolták egymást. * A szálloda telefonközpontja gépiesen rögzített hangon darálta, hogy Mrs. Williams telefonja non listed, titkos szám. Három nappal a találkozás után levelet írt. Néhány udvarias és közömbös sorban megkérdezte Mrs. Williamst, mikor teheti tiszteletét, hogy az észak-amerikai indiánok prekolumbiánus vallástörténetér l írott könyvét átnyújtsa? A levélhez szerény virágcsokrot is mellékelt, és a borítékra ráírta lakáscímét és telefonszámát. Mikor nem érkezett válasz, egy kés délután körüljárta a szállodát. A nagy épületnek két bejárata volt, a f kapu az Ötödik sugárútra és a Central Park elnevezés egykori városi szemétlerakó telepre nyílott, ahol a New York-iak száz év munkájával a metropolis hulladékaiból dús közkertet létesítettek. A bejáratot, amely a nagy utcára tárult, egyenruhás, termetes portások rizték, láthatóan inkább fegyveres test rök, mint libériás szállodai személyzet. Az óriások néha naperny vel, néha eserny vel siettek a gépkocsival érkez vendégek elé, és segédkeztek a kiszállásnál. Megkísérelt belépni a szálloda
el csarnokába, de az egyenruhás rök egyike elébe állott, és figyelmeztette, hogy a lakókkal csak az beszélhet, akinek nevét a portásnál el jegyezték. Látnivaló volt, hogy egy középkori, felvonóhidas, bástyás és gyilokjárós várkastélyt nem rizhettek körültekint bb óvatossággal, mint ahogy rejtegették ebben a szállodának nevezett er dben a lakókat. Megértette, hogy er lködése hiábavaló, magafajta személy meghívó nélkül nem léphet az épületbe. Minthogy levél, telefon és személyes behatolási kísérlet eredménytelen maradt, legtöbb id t otthon töltötte és várt. Míg egy napon az egyik helyi újság pletykarovatában olvasta, hogy Mr. és Mrs. Williams Hawaiiba utaztak, és ott töltik a nyarat. A tuxedót visszavitte a ruhakölcsönz be, és amikor elhelyezte a ruhadarabot a plasztikzsákban, megütötte orrát a kesernyés vegyi szag, ami többszöri tisztítás után megtapadt a kabát anyagában. És megvilágosodott Gloria arca, amint a csókot követ két-három percen át farkasszemet néznek. És amikor egyik sem mozdul, Gloria végül elfordul, és lassú léptekkel elindul a kijárat felé. Arra is gondolt, talán az olcsó, árulkodó vegyi szag figyelmeztette a n t, hogy a férfi, akit eszeveszetten, szenvedélyesen átölelt és megcsókolt, nem más, csak ösztöndíjas olasz bevándorló, aki besettenkedett egy varázskörbe.Talán felocsúdott a n , mert a tuxedóból párolgó vegyi szag figyelmeztette, hogy ruhakölcsönz b l került el a parádés viselet... Amikor erre gondolt, úgy érezte magát, mint a színész, aki jelmezpróba után rosszkedv en gyanítja, hogy a szerep, amit reáosztottak, nem a testére szabott. De mert a Williams házaspár Hawaiiban töltötte a nyarat, Snyder professzor iparkodott feltápászkodni az ütésb l, amit kapott. Ez nem ment könnyen, mert az ütés er s volt. Megkísérelte valamilyen triviális félreértés, alkalmi hibás reflexmozdulat színvonalára szállítani le a találkozást. Újra és újra felidézte a pillanatot, amikor a sötétben, a folyó partján egy ismeretlen dáma valamilyen kétségbeesett szenvedélyességgel szájon csókolta. Iparkodott cinikus józansággal fontolgatni, hogy vannak nimfomániákus n k, akik állandó érzéki éhségben senyvednek, és mint a narkománok, kénytelenek mindegyre fokozni az adagokat. Mindenesetre - mint akit éjjel az utcán váratlanul f be vertek - iparkodott talpra állani. De a pillanat id tartamára - amikor átölelték és fuldokolva csókolták egymást - nem tudott emlékezni. Olyan pillanat lehetett, amit nem tud a stopperóra mérni, ahogy nem lehet a természeti tüneményeket, a hirtelen kerekedett szélvihart vagy égszakadást másodpercmutatóval méricskélni. És mert minden nem messze az ünnepl társaságtól történt, tartani kellett, hogy talán látta is egyik vagy másik jelenlev a jelenetet. Kés bb emlékezett, hogy a csók után úgy nézték egymást, mint akik már mindent elmondtak, és felesleges a beszéd. Elindultak a sötét kerti úton a fény, a társaság, a valóság felé. Lassan mentek, és egymás kezét fogták. Gloria a kijárat felé ment, ahol az autók várakoztak, és a sof r, mikor meglátta a párt, siet sen kiugrott
a kocsiból. De k ketten még mindig fogták egymás kezét. Mikor a motor morogni kezdett, a sof r gyanakvó pillantással tet t l talpig végigmérte a professzort. Gloria helyet foglalt a kocsiban, a kézitáskából kézitükröt vett el , és igazítani kezdte a száját. A kocsi elindult, és Gloria nem nézett vissza. * Bejárt az egyetemre, folytatta a mindennapos szabvány életet. Közben mintha állandóan ütemes ketyegést hallana. Ahogy a metronóm szerkezete ketyeg, mikor hang és dallam nélkül regisztrál egy láthatatlan cselekményt, a zenét. Iparkodott érthet , emberi nyelvre lefordítani ezt a zörejt. Talán nem is történt más, csak egy n - valamilyen napszállat el tti pillanat pánikjában - megcsókolt egy idegen férfit... "Vigyázz, Frederico. Vigyázz, mert lehet, hogy más is történt." A pillanat talán más is volt, mint önkívületben szikrázó sugárbeütés. Mintha a n mondott volna valamit. Mintha ezt kiáltotta volna: "Ments meg!..." nem mozdult, és a pillanat elmúlt. A n várt egy ideig, aztán visszalépdelt a sötét kerti úton a "társaság", az Ötödik sugárút és Hawaii felé. Egyedül a szállodaszobában hallotta néha Gloria hangját. Mit l félt?... Megijedt, hogy a találkozás végzetes, megsemmisül minden, amihez eddig köze volt? A mágikus kör, amit a b vös függöny, a pénz vont körülötte? A hotelnak álcázott fellegvár, ahol a személyzet liturgikus áhítattal gondoskodik minden elképzelhet szeszélyr l? A magánrepül gép, amely elrepíti télen Svájcba, nyáron Hawaiiba? A lebzsel olimposzi félistenn i életmód, a neonfényes szertartások, a világpletyka ópiumos merevgörcse? A mesebeli kincstár, aminek kisugárzó ereje a valóságos emberi életszint fölé varázsolja a mindennapokat? Félt, hogy ez mind füst és hamu lesz, mert szikrát vetett valamilyen esztelen indulat? A pletykalapok kesely inek vijjogásától félt?... Vagy attól, hogy érzéki függ ségbe kerül, a kondicionált paráznaság paralizáltja lesz, és az érzéki kényszerzubbonyból nem tud többé szabadulni?... És amikor ezt megérezte, egy serdei indián mozgásával futott vissza a sötét folyópartról Aladdin barlangja felé? Ha kalandot keresett, miért rémült meg? Lehet, hogy ami történt, nem volt kaland? Homlokát dörzsölte. "Nem értem." Rosszul érezte magát. Múltak a hetek, és tanácstalanul döngött New York-ban. Megkísérelte - mint egy baleset emlékét - félretenni azt, ami "történt" - vagy inkább nem történt... Elhárítani az emléket, mint a millió és millió emberi változattal megtömött városban a mindennapok egyik egzotikus pillanatát. Az iskolában tanulta, hogy az értelem mindenre tud felelni, így hirdették a régi római bölcsek. De most úgy rémlett, az értelem nem tud felelni. Mint az rrepül , aki a sztratoszféra légritka térfogatába került, szomjasan lélegzett. A hiányérzet, amely az amerikai honfoglalás els éveiben asztmatikusan fojtogatta, most a fuldoklás tüneteivel jelentkezett. És mint aki megdöbbenten észleli, hogy egy képessége sorvad, afrodiziákus gyújtásra sem
tud felelni, kalandokat keresett. Könny szerrel talált segít társakat az egyetemen, a New York-i m vésznegyed félértelmiségi találkozóhelyein. De az új Gwendolinek és Bettyk, akik készségesen siettek az alkalmi hívásokra, nem tudtak segíteni, mert az együttlétek bizalmasabb pillanatait vágytalanság el zte és követte. Egyik Gwendolin lélekbúvárlattal foglalkozott, analízisbe járt és ajánlotta, a professzor vesse alá magát egy ismer s szakorvos rendel jében a blitzkúrának,* ami rövid ideig tart, és nem költséges. Megköszönte a tanácsot, de nem tudta elszánni magát a rögtönzött kúrára. Amikor a cseng rikoltozott, és több napon át nem ment a telefonhoz, Gwendolin megértette, hogy a hallgatás válasz, és nem mutatkozott többé. Betty nem volt lélekbúvár, modell volt egy ruhaszalonban, és megért szakszer séggel ajánlott afrodiziákumokat. Egy diplomás ápolón szakképzettségével iparkodott segíteni a bajba jutott udvarlónak, és sajnálkozva búcsúzott, amikor a szamaritánusi kísérlet sikertelen maradt. Ezek a próbálkozások - aztán a megalázottság émelygése, ami a mesterkélt és er szakolt együttléteket követte - egy id * blitz-kúra (ném.): blitz - villanófény; itt fénykúra múltán a betegség tüneteivel jelentkeztek. Gyomra, érverése figyelmeztette, hogy valami baljós készül a szervezetében. Iparkodott elutasítani az el jeleket, és megkísérelt mérleget csinálni. Végül is mi történt?... Találkozás, nyáreste, Haydn... És a szmogos sárga g zfelh vel borított New York-i nyár sötétjében két ember egy pillanatra elszédült. Összerakta, ami emlékbe maradt a pillanatról, és mindenen áthangzott egy nyugtalanító kérdés, amit nem tudott megfogalmazni, sem megválaszolni. Míg egy éjjel a bal parti olcsó csapszékben, ahová betért egy pohár zsongító italra, kapatos emberek között hirtelen úgy érezte, mint mikor valaki tévedésb l villanyvezetéket érint a sötétben. Egy mese emléke világosodott meg, melyet kamaszfejjel az iskolában olvasott. Az emlék felvillant, mint egy zseblámpa, amit szórakozottan a felölt zsebében felejt, és aztán véletlenül megtalál valaki - az emlék Szókratészr l, aki a Lakomában arról beszél, hogy fiatalon találkozott egy Mantineiából való asszonnyal, mi is volt a neve?... Diotima, beugrott a név. És aztán visszhangzott minden, amit ez a n a fiatal Szókratésznek mondott Erószról, aki "nem istenség, hanem démon a Fels és Alsó Birodalom között". Érzékletesen derengett a mese a kettéhasított emberi fajzatról, a féltékeny istenek bosszújáról, akik az eredetében közös nem lényt - az istenek vetélytársát, az embert - kettészabdalták. És a két félember most már örökké keresi egymást, a n stény a hímet, a hím a n stényt. És ha találkoznak, megrémülnek, mert fel kell adni a személyiséget, együtt kell maradni... Ez a szó: "rémület", úgy parázslott el a meséb l, mint a rubin Gloria szíve táján. Felült éjszaka az ágyban, kinyújtotta a sötétben kezét, mintha keresne valamit.
Reggel kimerülten ébredt, mintha az álom folytatta volna a mesét. Az elkövetkez hónapokban véletlenül sem ment a szálloda irányába, ahol Mrs.Williamsék lakást béreltek. A démon Erósz megtette a szükségeset, a kettévágott él lény találkozott önmagával. Néha gúnyosan gondolt erre. * Eltelt egy félév, és a Williams házaspárnak nyoma veszett az újságok társasági rovatában. A közömbösségb l - amiben tapogatózó mozdulatokkal élt, mintha félhomályban keresne valamit felriasztotta a hír, hogy Mexico Cityben, a metropolis központjában megtalálták a prekolumbiánus id k nagy Azték Templomának alapjait. Snyder professzort nem a várható régészeti leletek érdekelték, hanem a lehet ség, hogy a civilizációk vallásos eredetér l írott feltevését sikerül bizonyítani. A könyv a megjelenést követ hónapokban nyomtalanul t nt el a szakirodalom zuhatagában. Amikor most az újságok világgá kürtölték a lelkesedést, amely eltöltötte Mexikó népét, mert szerencsés véletlen következéseképpen megtalálták a piramistemplom alapjait - amelyet négyszázötven év el tt Hernando Cortez és kalandorokból toborzott legénysége lerombolt -, Snyder professzor reménykedni kezdett, hogy akad szakember, aki kézbe veszi tanulmányát, és véleményt mond róla. A piramistemplom az egykori azték f város, Tenochtitlan központjában épült, és a régészek most felidézték részleteit a pusztulásnak, amit Cortez emberei m veltek. Tizennégy esztend n át módszeres barbársággal bontották le az épületet, melynek ormáról Montezuma megmutatta a hódító spanyolnak a dics séges azték f várost. A hírre, hogy a nagy archeológiai kincsesház nem került a sírrablók, a huaquerók kezére - mint mindenütt Közép-Amerikában, úgy Mexico Cityben is iparszer en ásták fel és rabolták ki a tolték, azték, majd az inka és maja civilizáció maradékait -, a mexikói nép nemzeti lelkendezéssel felelt. A nagy piramistemplom felfedezését egy vésett k nek köszönheti az utókor - így bizonygatták az újságok -, a rosettának, amely a Hadisten Huitzilopochli mitikus n vérének, Coyolxaubquinek és 400 fivérének hátborzongató történetét meséli el - baljós és véres történetet, azték istencsaládok kegyetlen vérbosszújának mítoszát, amelyben anyagyilkosság, testvérirtás, a mítoszokban kötelez vérfert zés elemei vegyültek. A rosettát véletlenül találták villanyszerel k, amikor a város Zócalo elnevezés negyedében talajmunkát végeztek, és a felfedezés nemcsak a mexikói nép számára volt lehet ség, hogy azték eredetének kulturális fölényét minden eddig talált leletnél meggy z bb remekm vekkel bizonyíthatja. Kiváló nemzetközi szakemberek is felfigyeltek a hírre, mert a felfedezés alkalmat nyújtott új ásatásokra, melyek feltárják Montezuma palotáinak és a prekolumbiánus id k m veltségének dús hagyatékát. Így írták az újságok. Az örömre és der látásra egyformán szüksége volt a népnek és a
kormányzatnak, mert a nagy közép-amerikai állam ebben az id ben gazdasági válságon esett át. Három évtized alatt az ország lakossága harmincmillióról hetvenmillióra szaporodott, és a szokatlanul b gyermekáldást a meghirdetett családi tervgazdálkodás nem tudta mérsékelni. Az újszülöttek libasorban követték egymást, mint a villanyos költ gépben a csibék. Az olajtelepek a kezdeti rivalgó der látást követ en nem váltották be a gazdasági reményeket. Infláció, külföldi eladósodás, munkanélküliség tünetei jelentkeztek, és néha úgy tetszett, mintha a társadalom egyensúlya megingott volna. Ezért is szükség volt a biztató, lelkesít tünetekre. A felfedezés, amely a világ elé tárja a spanyol hódítók érkezését, el z évszázadok azték mélykultúráját, nem enyhítette a gazdasági válságot, de pillanatnyi lélegzetvételhez juttatta a közvéleményt, mint mikor a nagybeteg bevesz egy aszpirint. A munka anyagi feltételeinek megteremtése nem volt könny . Szükség volt a külföld segítségére, idegen szakemberek együttm ködésére. Az archeológia nemzetközi kiválóságai felfigyeltek, és amikor megtörtént a döntés, remélni lehetett, hogy az ásatásokat szakszer stratégiával kezdik el. Neves külföldi régészek ajánlkoztak, hogy részt vesznek a munkában. Így amerikaiak is. Professzor Snyder figyelmesen olvasta a mexikói híreket, mint aki reméli, sikerül megszabadulni egy káros szenvedélyt l. Megkérdezte régész ismer seit, van-e célja, ha jelentkezik a tudósokat toborzó bizottságnál, és felajánlja szolgálatait? Az öreg görög, aki bemutatta Gloriának - az elmúlt hónapokban mintha kerülte volna a fiatal kolléga társaságát -, nem éppen barátságtalanul, de hümmögve mérlegelte a lehet ségeket. Bizonygatta, hogy minden ilyen régészeti felfedezés mozgósítja azt a szakmai alvilágot, amely nem tudományos, inkább nyerészkedési alamuszisággal közeledik a kincsesbányához. Végül telefonált pártfogoltja érdekében néhány nagyfej nek, és lep dött meg legjobban, mikor hamarosan biztató válasz érkezett. A fiatal olasz tudóst a nemzetközi szakemberekb l toborzott bizottság meghívta a dél-kaliforniai városba az összejövetelre, ahol döntenek az együttm ködés körülményeir l. Ez jó hír volt. Több mint érdekl dés... váratlan elismerés, bizonyság, hogy könyve búvópatak módjára átszivárgott a felület homokos közönyén. A meghívás olyan id ben érkezett, amikor ideje volt a biztatásnak, mert úgy érezte, személyiségét és munkáját, New York-i életét a Gloriával eltöltött pillanatot követ en úgy borítja el a lehangoltság, mint az atomhamu a területet, amelyet megsebzett egy támadás. A hívásra fellélegzett, és mindent megkísérelt, hogy a találkozón nemcsak gyelg , megt rt statiszta legyen, hanem valóságos szerepet kapjon. Könyvét, tanulmányait elküldte a nevesebb meghívottaknak, rendbe tette feljegyzéseit, melyek bizonygatták, hogy a dél-amerikai kultúrák és az észak-amerikai indián civilizációk között id n és távolságon túl is maradt vallásos összeköttetés. A közös eredet két civilizáció
mitikus kapcsolatai nem szakadtak meg akkor sem, amikor Északon a jenkik honfoglalása és Délen a spanyol hódítást követ id ben az slakos indiánok vallásos liturgiái katakomba sorsra jutottak. A textus, amire feltevéseit reáépítette, a vallási energia hatóerejének megmaradása volt. Mint a fizikai energia, melyet a tudósok szerint nem lehet teremteni, sem elpusztítani, úgy rzi a vallás a szellemi energiát - meg rzi akkor is, ha egy m veltség társadalmi reflexei már elsorvadtak. Ami Közép- és Dél-Amerikában történt, amikor a spanyol behatolás lerombolta a térbeli és id beli távolságból Nyugatra szivárgott ázsiai vallási elemeket, megtörtént Északon is - a vallási képzetek zsugorított változatban tovább éltek az északi indiánok rítusában. Ez volt könyvének tapogatózó, inkább kérdez , mint választ harsogó értelme. És most a szakmabeliek mintha váratlanul válaszoltak volna. A válasznak híre ment az egyetemen. A közömbös megt rtséget és patronizáló vállveregetést követ en érdekl déssel fordultak feléje olyanok, akik eddig csak félvállról váltottak szót vele. Soha nem hallott kutatóktól levelek érkeztek, kritikusok, akik a közelmúltban hallgattak könyvér l, most felfedezték, és igyekeztek közelebbr l megismerni a szerz t. Mint akit a part menti öböl hideg állóvizéb l elsodor egy hullám a melegvizes áramlásba, libab rz meglepetéssel észlelte, hogy felmelegedett körülötte az éghajlat. Gloria elt nése óta úgy érezte, állandóan "történik" valami. És nem tudta a nevét annak, ami - zajtalanul, szintelenül és szagtalanul - "történt". Néha megkísérelte összerakni az emlékek cserepeit. Egy n egy pillanatra elszédült... De ha ez volt minden, miért a szorongás, ami visszamaradt a találkozás után? A régi mese a kettészakított emberr l... Platón álmodta a szép történetet, a valóságban ilyesmi nincs. De múltak a hetek, és élete megtelt azzal a baljós szimattal, mintha a házban, ahol a lakók nyugodtan és önfeledten élnek, pincet z lenne, a savanyú, fojtogató füstszag felszivárog a fels bb emeletekre. Még nem csapnak fel a lángok, de a pincet z maró-savanyú szaga nem múlik. Még ha valamilyen viszket s, b réget s testi hívás maradt volna a találkozás után, kielégületlen vágyakozás!... Nem kívánt birtokba venni egy testet, amit nem ismert. De megtapadt ínyében egy ízesség... másféle, mint az érzéki kapcsolás utóíze. A n , aki ezüstszürke selyembe burkoltan, mellén rubinból metszett szív alakú ékszerrel egy pillanatra felt nt az életében, nem hagyott maga után testiséget, vonzást. A csók nem egy hisztérikus száj vonaglása volt. Inkább olyan, mint mikor egy szomjúhozó csukott szemmel szürcsöl néhány kortyot, és nem tör dik vele, miféle az ital, amit l enyhül a szomjúsága. Az indián nagymamától örökölt mongol vonások, a homlokszalaggal leszorított hajzat alatt állatias villogású szempár... ez mind úgy maradt meg, mint mikor valaki álomban gondol egy halottra. A sosoni indiánok legendái szerint a halottak lengenek és táncolnak, mert már nincsenek és mégis vannak. Az íz, ami a csók után megtapadt idegeiben olyan
volt, mint az indián világban elterjedt kábítószer, a peyote utóíze... Ez a gerinctelen kaktusznövény a Rio Grande partján tenyészik, és a nomád törzsek ebb l párolják a morfinszer mescaline-t, a kábítószert, amely színes látomásokat, hallucinációkat vált ki, és ugyanakkor fokozza a megfigyel képességet. Az a híre, hogy személytelenít hatása van... Peyote, emlékezett a növényre... Tanulmányában írt a kábulatról, ami a kaktuszlevél rágcsálását követi. Ilyen volt a csók emléke. Hallucináció, és ugyanakkor különös, hidegéles józanság. Mint mikor a dzsungelben (miféle dzsungelben? Az Amazonas partján vagy a New York-i betondzsungelben?...) egy él lény el ugrik a sötétb l és harap. Készült az útra, a dél-kaliforniai városba, ahol a nagyvilág tudományos intézeteib l összeharangozott tudósok eldöntik, igazában mi történt négyszázegynéhány év el tt Tenochtitlanban? Mindaz, ami a Nagy Templom üregeiben várt a kutatókra, válaszolhat a kérdésre, miféle er k végeznek egy civilizációval, amelyb l kiég a vallási energia? A vénség sterilitása következik, mint az egyén életében, mikor a szexuális energia nem ösztönöz többé?... Vagy az érettség ájult bénultsága? Mintha fordult volna a sorsa, ezekben a hetekben értesítette az egyetem, hogy véglegesítették. Címet kapott, mintegy beérkezett a másik Amerikába, amely már nemcsak tartózkodási hely a bevándorolt idegen számára, hanem otthon. Lakást cserélt, ami inkább megfelelt új egyetemi státusának. Visszatért önbizalma. Így hallotta egy éjjel a rádió fahangú bemondójának híradását, hogy Mr. Williams, a híres tycon, a nemzetközi vonatkozásban ismert pénznábob Hawaiiban, ahol a téli hónapokat töltötte, szívbénulásban elhunyt. Elhamvasztották, és hamvait elszórták az óceán felett. A hírt kés éjjel hallotta, és a reggeli újságban, aztán az elkövetkez napokon és heteken át a pletykalapokban Mr. Williams elhalálozása visszatér szenzáció volt, mint egy folytatásos rémregényben a találgatás, "mi történt az éjszaka, és ki a b nös?"... Mint a kesely a döglött zebrára, úgy vetették magukat a hírvadászok az elhunyt gazdasági híresség hullájára. Heteken át nagybet s címek rivalogva harsogták, hogy a nagy pénzember a valóságban titokzatos és bonyolult pénzügyi vállalkozások bandaf nöke volt. Halála nyugtalanságot keltett a t zsdén, a betev k megrohantak egy nagy New York-i takarékpénztárat, amely a váratlan követeléseket nem tudta kielégíteni. Az elhunyt nábob hagyatékát zárolták a hatóságok, és vizsgálat indult, hogy megtudják, miféle gonosztev k mutyiztak Mr. Williams üzlettársaival? A lárma a sajtóban egy néger temetési szertartás kannibáljainak dobolására emlékeztetett. Elhangzott a vád, hogy egy gazdasági rendszer, ahol levantei vagy másféle homályos eredet kalózoknak módjuk van fosztogatni jóhiszem kisembereket, megérett a tisztogatásra, és szigorítani
kell a hatósági ellen rzést, mert a társadalom biztonsági szelepei nem m ködnek megbízhatóan. És mert Mr. Williams neve fogalom volt a pénzvilágban - életmódja, különc el kel sködése, vallási kérdésekben meghirdetett fundamentalista szigora, a tudomány, az irodalom és a m vészet b kez patronálása, társadalmi kapcsolatai és politikai összeköttetései -, ez mind emberfölötti térfogatba emelte a személyiséget. Kitetszett, hogy a dollárok százmillióit a nagy egyéniség az organizált b nözés mesterkedéseivel harácsolta össze. Tevékenysége évtizedeken át titokban maradhatott, mert ismeretlen patrónusai hallgatással fedezték a kalózkodást. És mert a birodalmi választásokat közvetlenül megel z id ben robbant ki a Williams-botrány, hamarosan rengési tünetek jelentkeztek a politikában is. Mint mikor a csendes és sima óceán víztükre alatt a tengerfenéken egy t zhányó kitörése megbolygatja a víztömeg egyensúlyát, és szök ár önti el a partot, úgy rengett a számonkérés hullámverése a politikában is. Ellenzéki honatyák siettek kihasználni a Williamsbotrányt, és patetikus vádbeszédekkel ostorozták a kormányt, amely elt ri, hogy kis betev k nagy kalandorok áldozatai legyenek. Mi történt? - kérdezték képmutató sopánkodással a közvéleményt manipuláló prédikátorok. Miféle politikai rendszer az, amely elt ri az ilyen tüneteket?... Megszólaltak nagynev publicisták, nyilatkoztak veterán államférfiak, és egymást túlharsogva vitatták, milyen szilárd egy társadalom talpköve, ha egy kalandor beférk zhet a financiális szentélyekbe, és ott hosszú éveken át akadálytalanul harácsol. A számonkérések a választások légkörében szokásos pátosszal harsogtak. Íme a fehértógás evangélista, a kultúra egyik védszentje, jótékony intézetek mecénása, akir l kiderült, hogy közönséges levantei kalóz. És ilyenfajta ember szerepet kapott a társadalomban, ahol a pénz úgy narkotizálja az erkölcsi ítélkezést, mint ahogy az utcai árusok bénítják kábítószerekkel egy társadalom testi és lelki ellenállóerejét. A vádemelés karmesterei a sajtóban, az egyetemeken, a televízióban és a pártgy léseken hangszerelték a görög dráma kórusára emlékeztet vádakat. A Williams-eset hamarosan túln tt a személyen. Snyder professzor figyelmesen olvasta a pikáns rémhíreket, és megkönnyebbülten észlelte, hogy a szétteregetett vádakban Gloria nevét egyszer sem említették. Írtak mindenkir l, akinek valami köze lehetett a botrányhoz, de Gloria neve nem szerepelt a sajtóban, sem a képvisel házban. Mintha Gloria férje hamvaival együtt t nt volna el az óceánban. Senki nem emlékezett, hogy volt egy hölgy, aki hírhedt férje oldalán szerepelt a társasági rovatban. Aggódott, mi történt Gloriával. Eltüntették az elhunyt Nagy F nök cinkostársai, vagy véd rizetbe vették a hatóságok a tárgyalás idejére, mikor ország-világ elé teregetik a nagy és kis fosztogatók lajstromát? Mr. Williamsr l a hiénák lerágtak minden személyeset - mint az óceán falánk él sdi halai a vízihulláról a rostokat -, és a leleplezést követ hetekben a vádemelés karmesterei hangot váltottak. Bosszú-szomjas vetélytársak
elégtételt követeltek. A cs dbe jutott nagy takarékpénztár minden jel szerint titkos külföldi számlákra csempészett betétjeit a hatóságok a hajtóvadászat kopóinak szenvedélyes szimatolásával keresték. A kongresszusban ellenzéki képvisel k lármás számonkéréssel követelték, hogy a kormány kártalanítsa a károsultakat. És mert a nagy, meseszer pénzösszeg nem került el , felhangzott a hideglel s rikoltozás: hol a pénz?... Ahogy múltak a hetek, mind kevesebb szó esett Mr. Williams személyér l és viselt dolgairól. A t zsdén, a sajtóban már csak azt kérdezték: hol a pénz?... Hol lapul, hízik vagy sorvad a sok száz millió?... Karibi bankok páncélfiókjaiban? Svájci acélpincék számjegyekkel jelölt névtelen folyószámláin?... Mi történt a pénzzel, melyet tolakodó mohósággal helyeztek el a betev k Mr. Williams pénztárában, mert a Nagy Mágus minden épkézláb üzleti hasznot megtetéz magas kamatot ígért a spekulánsoknak? A pénz úgy t nt el, mint a part menti fény z en kitapétázott luxusnyaralók, amikor végigseper az óceánparton a tornádó, és mélységbe ránt embereket és otthonokat. A zátonyra jutott spekulánsok most egy pogány karének törzsi liturgiájának ütemes hörgésével üvöltötték: hol a pénz?... Végül is több száz millió dollárt nem lehetett elveszteni a lóversenyen, sem a bakkasztalon*. El merészkedtek a szemérmesek és óvatosak, akik az els viharjelekre pisszenni sem mertek, mert óvakodtak szót váltani az adóhivatal szemlészeivel, akik könyörtelenül firtatták, honnan, miféle szalmazsákból vagy annál is piszkosabb alvilági odúkból vándorolt a sok pénz Mr. Williams kezéhez... Mikor kitetszett, hogy az összeharácsolt mesés összegeket nem lehet megtalálni, mert - mint a halak, amelyek elnyelték Mr. Williams hamvait - hallgat mindenki, aki tud a titokról, a károsultak jajveszékelése túlhangzott a botrányos pletykák karénekén. Már nem a személyek alávalósága, inkább csak a titokzatos rejtekhely érdekelte az embereket - a barlang, ahol a pénz lapul -, a pénz, melyet sárkányok riznek, és csak titkos sípjelre vagy Aladdin varázslámpájának dörzsölésére felelnek. Felhívta a szállodát. Közömbös hang felelte, hogy Mrs. Williams elköltözött. Néhány hét múltával úgy tetszett, a közvélemény megfeledkezett a nagy színjáték szerepl ir l, és a köztudatban már csak számjegyek kóvályogtak, mint a mondákban a mesés elemek, az sfogalmak. És nem tudta senki, hol a pénz... * Irdatlan lármával hadirepül gép zúgott el feje fölött. Felült a fekv székben, és szemét dörzsölte. Megnézte az órát, háromnegyedet mutatott. "Tíz percet aludtam." Kés bb azt mondotta az ügyvédnek, ez volt a pillanat, amikor megértette, hogy elkövetett valamit, ami hiba volt. Didergett, mert h vös, alattomos széljárat, az óceán ko* bakkasztal (fr.): baccarat - francia kártyajáték, sorozatjelleg kártyával játszott összehasonlító hazárdjáték
ra délutáni horkanásainak egyike seperte végig a partot. Zsebébe nyúlt, és cigarettát keresett. Kezébe akadt Gloria levele. Újra elolvasta a sorokat, és alkudozni kezdett. "Még nem kés . Háromnegyed három..." Ha virágot küld, és néhány szóval mentegeti magát... Gloria idejében megkapja az üzenetet, és megérti, hogy nincs értelme a találkozásnak. "Hajnalban utazom Mexikóba, segítek kiásni Montezuma kincseit, költögetni a halott isteneket. Gloria visszamegy New Yorkba. A botrány elhomokosodik. Ha most elmegyek a palacióba és találkozunk... Mi lehet mindebb l? Együttélés? Valamilyen ütött-kopott akadémiai létezés?... A mindennapos körbenjárás alvilági taposómalmában?... Az öregedés vessz futása?" Visszarémlett a pillanat emléke a parkban. "Minden ilyen emlék elsápad az id ben, mint a halottak a fényképeken." Rosszkedv en nézett körül. A láthatáron már szürke tarajos hullámokkal közeledett a dagály. Az alagsoron át indult a kijárat felé. Menetközben megnézte a falba épített üvegketrecekben a kiállított kegytárgyakat. A múlt században épült viktoriánusi lomha kényelemmel berendezett öreg szálloda ilyen kicsinyített kirakatokban rizte a híresebb vendégek emlékét, ahogy a b nügyi nyilvántartókban mutatják a körözött személyek fényképét és ujjlenyomatát. Az angol királyt, aki egy amerikai n miatt lemondott trónjáról, és hosszú önkéntes számkivetettségének néhány hétvégi pihen jét töltötte itt. Figyelmesen nézte a történelmi idillr l készült látleletet. A király szigorúan, az asszony kozmetikált mosollyal bámult a képen. Közel hajolt az üvegketrechez, hogy agnoszkálja a két arcot - a férfit, aki a lovagias kötelességteljesítés személytelen pillantásával nézett a fényképez gép lencséjébe és a n t, aki amerikai kispolgári sorból félrelépett egy félhivatalos történelmi epizódszerepbe. És most a divatlapok háromszínnyomásos címoldalán rögzített papírmosollyal bámult a királyra, mint a vasárnapi vásáron, mikor a gyorsfényképész reáparancsol az alkalmi szerelmes párra: "Az úr a gépbe néz, a hölgy az úrra néz." Ez a házasság talán elhamarkodott volt. A király az etikett értelmében szabályosan cselekedett, amikor egy világbirodalom trónját sportszer kézmozdulattal átadta utódjának. De lehet, hogy ez is csak kényszercselekedet volt?... "A fényképek nem válaszoltak." A n trón helyett kapott életfogytiglani turistaságot luxusszállodák légh téses oázisai között abban a sivatagban, amit társaságnak neveznek. A maguk módján úgy viselkedtek, mint aki h sies szerepet vállal... De van groteszk h siesség is. A fényképeken a két alak hasonlított a viaszpanoptikumban kiállított hírességekre, mint a sarkutazók, akik útközben megfagytak a hómez n. A képeken megragadt a salétromszer tükrözés, ahogy azték sírokban tapad meg a múlt egy elkorhadt civilizáció kegytárgyain. Nézte a fényképeket, és mint akit váratlanul mellbe ütnek, görcsféle csikarást érzett a melle táján. "Akárhogy is, mikor itt volt a pillanat, és cselekedni kellett, a király cselekedett. Úgy látszik, az életben van egy pillanat, mikor minden
következménnyel meg kell ütni valakit. És van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ölelni valakit." A gyomortáji csikarás nem sz nt. És mintha nem is emlékezne, hanem egy szerkezet, melyben elraktároztak személyt, nevet, színhelyet, és aztán gombnyomásra lepereg a cselekmény, ami nem történt meg. Félhangon beszélt. "A pillanat. Amikor szikrát vet valami. Mint az atomkohóban a begerjesztett és felhasított elem. A pillanat a kertben." Megizzadt, kézfejjel dörzsölte homlokát. "Nevetséges... Mit tehettem? Elhurcolni a n t, aki begyújtotta a pillanatot? Egy jöttment olasz bevándorló magával vonszolja a híres-neves társasági dámát? Mint az utcai merényl az áldozatot? A sajtó és a rend rautó vonítanak... Ez rossz mozi." Légszomjasan nyeldekelt, két ujjal tágította gallérját. "Ezt kellett volna?" Hányingert érzett, mintha felborulna a szégyenkezést l a gyomra. "A pillanat elszikrázott, és kés bb nem lehet el venni, mint a tudományos h t szekrényb l a fagyasztott spermát." A falnak d lt, mert megint a rengést érezte. Az el csarnokban megállt a portás el tt. El kereste zsebéb l a vezet igazolványt és a hitelkártyát. - Kérek fél hatra egy kocsit. Vezet nem kell. A portás átvette az igazolványokat: - Vezet nem kell. A professzor elindult a felvonó felé. A falitükörben meglátta arcát, és megh költ, mert a szája hangtalanul mozgott. "Azt mondják, egy hiba tud rosszabb lenni, mint a b n." Hirtelen mozdulattal felemelte kezét, és tele tenyérrel arcul ütötte magát. "A gyáva fegyvere a csók. Az er sé a kard." (Oscar Wilde) III. A hídon, amely az alsó városból a parkba vezetett, Gloria félúton meghátrált, mintha valaki visszataszította volna. Tüntet tömeg vonult a hídon, és a népes csoport ellepte a gyalogjárdát. Arra eszmélt, hogy nem mehet tovább, mert a menetel k a híd korlátjának szorítják. Fél kézzel a vasrácsba kapaszkodott, és várta, hogy a tömeg utat nyisson. A kés déli órában a híd alatt a beton sugárúton végeláthatatlan autósor keringett. A magasból az útvonal kacskaringós hurokváltozatokat mutatott. Néha párhuzamosan, néhol egymással szemközt nem sz n gépi lüktetés hullámzott, mint a kígyótánc Japánban, mikor a tüntet k libasorban tekeregnek egymás nyomában. A látvány a magasból gépesített bibliai szök árnak tetszett. Mintha a célszer n és a szükségesen túl történne valami a mélyben, nemcsak munkahelyükr l hazatér vagy otthonukból a város felé kóválygó emberek mindennapos helycseréje, hanem keringés cél nélkül, motorikus kényszer-mozgás, idegbajos mozdulatismétlés. Úgy érezte, nincs menekülés, mert a mélyben a
megveszekedett gépek könyörtelenül legázolnak mindent, és nincs kijárat a hídról, mert a tömeg gravitációs ereje magához rántja az ellenkez irányba haladó személyeket. Megkapaszkodott a korlátban, és várta, hogy sz njön az alvilági és felvilági gépi és emberi szök ár. De a tüntet k hullámtaréja nem kushadt. Nemcsak sokan, de sokfélék is voltak, és s r sorokban meneteltek. Sárga és vörös léggömböket lengettek, magasba emelt rudakon arabs, hindu, kínai írásjelekkel telepingált táblákkal hadonásztak. Mintha egy mozaik, amelyet tarka kavicsokból raktak össze, egyszeriben mozogni kezdene. Szerette volna megkülönböztetni a fajtákat, de olyan sokan és olyannyira különfélék voltak, hogy inkább csak érzékelte, mintsem látta az arcokat. Mintha már látta volna egyiket vagy másikat a néprajzi múzeumokban vagy a képerny n, ahol évtizedek óta ugyanaz a tömeg vonult, más földrészeken, más városokban, de mindig ugyanaz a tömeg. Cammogva baktattak kövér indián n k és kísér ik, mongol pofacsontos férfiak. A mexikói indiánokat felismerte, de a többit, a salvadori, nicaraguai bennszülötteket vagy a messzibbr l érkezett koreai, fülöp-szigeteki bevándorlókat nem tudta megkülönböztetni. Zászlót lengettek a csónak-emberek, akik Kuba börtöneib l oldottak kereket. Mások táblákat mutogattak, melyek angol felírással igazságtevést és szabadságot követeltek. Legtöbbje a szomszédságból, Mexikóból érkezett, és engedély nélkül szivárogtak ide, gépkocsik poggyásztartójában csempészték ket, és a határ rség közömbös rutinnal csomagolta ki, és az éjjel-nappal készenlétben várakozó társaskocsikkal zsuppolta vissza a hívatlan vendégeket. De mindenki tudta, a settenked k és a határ rök is, hogy másnap ugyanazok a sumákok újra átmásznak a kerítésen vagy átúsznak a nagy folyón, igazában és tartósan nem lehet védekezni ellenük, ahogy a sáskák vagy a gyümölcsféregnek nevezett kártékony bogarak ellen sincs megbízható védekezés. A hídon lovasrend rök kísérték a tömeget, pisztolyt és gumibotot t ztek a derékövbe, de máskülönben inkább közömbösen vegyültek a tömeggel. Énekhangok rikácsoltak, spanyol és távol-keleti tájnyelveken gajdoltak, de nem kurjongattak forradalmi fenyegetéseket. A rend rök a nyeregb l úgy nézel dtek, mintha nem is felvigyázók, hanem a tömeg résztvev i lennének. Gloriát elmen ben többen megbámulták, de senki nem becsmérelte. Volt aki integetett, mások idegen nyelven kiáltoztak feléje. Meglepetten tapasztalta, hogy nem fenyegetik, nem is gúnyolják. Úti ruhában, melyet a New York-i ruhaszalon a Mr. Williams halála el tti héten küldött Hawaiiba, vállán a kígyób r kézitáskával, amely terebélyes volt, mint a peonok szatyrai, kalap nélkül, frissiben frizírozott hajzattal állott a korlát mellett, mint a divathölgynek öltöztetett bábu a kirakatban. Olyasmit l tartott, hogy a névtelen és arctalan tömeg letépi testér l a ruhát, leszakítja válláról a kézitáskát, és felel sségre vonja az osztályidegent... De egyetlen fenyeget kiáltás sem hangzott el, gúnyos vagy haragos pillantás sem érte. Az osztályharc, amir l
hangosan és feneked fenyegetéssel, néha orrhangon és tudálékosan beszéltek a népszónokok, itt a hídon megcsendesedett, mint mikor az óceán hullámverése partközelben megkushad, és a taréjos hullámhegy fodrozni kezd. Mintha a tömeg tudna valamit, amir l kár beszélni - mintha tudná, hogy az osztálynélküli társadalom, amit a hordó tetejér l ígértek, nincs sehol, nem is volt és nem is lesz, mert osztály nélkül csak tömeg van, nincs társadalom. Gy lölköd pillantások, rikácsoló szitkok, fenyeget kézmozdulatok helyett inkább elnéz közönnyel mentek el mellette. Akadt a tömegben, aki reámosolygott. Egy afrikai hajfürtökkel, kidüllesztett kebellel lépdel fiatal n barátságosan integetett, mintha biztatná, álljon közéjük. És mert nem mozdult, szótlanul mentek el mellette, mintha már eld lt volna valami, nem érdemes több szót vesztegetni, hiszen a tömeg már azt is megengedheti magának, hogy elnéz legyen. Néger kevés akadt a tüntet k között. A feketék külön csoportban baktattak, mint akik egyetértenek a tüntet kkel, de elkülönítik magukat, mert nem suba alatt beszivárgott idegenek, hanem otthonosak, házigazdák és amerikaiak. Ismergette a mozgó mozaik színes kockáit, az ázsiai, dél-amerikai menekülteket, akik kötelességszer en tüntettek, mint akik nem tehetnek mást, de a valóságban már nem tudják pontosan, mi az, ami ellen és mi az, aminek érdekében tüntetnek... Sok volt a közép-amerikai peon, akik nem politikai kényszer ségb l csúsztak át a határon, csak éppen néhány alkalmi dollárt reméltek. Figyelte az arcokat, és néha úgy rémlett, mintha fintorral, arcrándulással üzennék, hogy felismerték. Fél kézzel nyugtalanul szorította melléhez a kígyób r táskát, mintha attól tartana, hogy a tüntet k között akad valamilyen semberi szaglással rendelkez bennszülött, aki neszeli, amit a táskában rejteget. De nem bántotta senki. A tömeg békésen vonult a belváros felé, és Gloria megkönnyebbülten észlelte, hogy magára maradt. * Körülnézett, mert a tömeg olyan gyorsan t nt el, mintha nem is emberi, hanem természeti tünemény lenne, mint a forgószél vagy a tropikus zápores . A napsütés könyörtelenül zuhanyozott a hídra, és a parkban a bubifrizurás zsiráfokra emlékeztet pálmák aléltan lógatták nyeszlett fürtjeiket. Megkönnyebbülten és ugyanakkor viszolygó elégedetlenséggel nézel dött, mintha sajnálkozna, hogy a sárga, barna, fekete és olajosan síkos b r emberek nem vonszolták magukkal. Az elmúlt három héten, mikor a déli városban id zött, a reggeli órában az óceánt nézte, és néha gondolt arra, hogy a nagy vízben nemcsak fürd zni lehet, hanem elt nni is. És aztán nem marad utána más, csak az ékszer, amit a kígyób r táskában rzött, az egyetlen ékszer, amit az elmúlt években viselt. A rubinszív, amit az indián nagymama hagyatékában találtak, és nem tudta senki, hogyan jutott a becses drágaság az elhunyt birtokába. A férj, aki hasztalanul vadászott ezüstre Mexikóban, mintha belenyugodott volna, hogy van a családban egy
titok, amit jobb nem firtatni. Mellcsat volt az ékszer, másolata annak a rubin szívnek, amit Lamballe hercegn viselt, mikor kétszáz év el tt Párizsban a forradalmi cs cselék meger szakolta. Fejét levágták, a törzset lándzsákra t zték, így hordozták körbe az utcákon. A parányi lángoló rubinszívet filigrán aranyt r szúrta át, és a vékony kereten, mely a drágakövet övezte, elfeketedett ezüst bet kkel ez állott: CorJesu perymis salva me. * Gloria ezt viselte akkor este is az egyetem kertjében. Mikor Mr. Williams halálát követ en a hatóságok sebtiben zároltak mindent, pecséttel lezárták a New York-i bank páncélszekrényében talált ékszereket, drágaköveket, Mr. Williams ajándékait, a rubinszívet nem keresték, mert a kígyób r szatyorban rejt zött. Most megmarkolta a kézitáskát, tapintotta az ékszert. Lassan indult a múzeum felé. A napsütés sercegett, mintha parázs szikrázna a leveg ben. * A képet nem kellett sokáig keresni, az els emeleten állították ki, barokk és romantikus mesterek remekei, Velázquez egy infánsn je és Martinez del Nazo IV. Fülöpje között. A sötét teremben a mennyezetr l fénycsóvák sugároztak a képekre, mintha aranyt rök fenyegetnék a falnak állított személyiségeket. Marqués del Sofraga barokk asztalka el tt ült, fehér udvari egyenruhában, parókásan. Nyitott könyv hevert el tte, egyik kezét a könyv lapjára fektette. Mereven nézett, olyan távolságban mindent l és mindenkit l, mintha nem is egy képr l, hanem id tlen tá* Jézus szíve könyörülj rajtam volból pillantana a látogatóra. Mint fest növendék korában, mikor az egyetemen m vészettörténetet tanult, leült a padkára, melyet a múzeum látogatói számára készítettek, és a lelkiismeretes dilettáns aprólékosságával vette szemügyre a remekm vet. Ez volt , a márki - a távoli rokon, a "másik" a családban. Jobb keze középs ujján címeres gy r t viselt, nyakában vörös-kék szalagon érdemrend lógott, talán az aranygyapjasrend. Mindenesetre " " volt, majdnem életnagyságban: a család el kel kültagja. Másképpen el kel , mint az indián nagymama, de mindketten titokzatos személyiségek. Amikor az aggastyán Goya elszánta magát, hogy megörökíti Sofraga márkit, már ritkán festett portrét. Inkább csak háborús rémpofákat rajzolt, nem sokat tör dött hidalgókkal. De ezt az egyet, a Sofragaportrét még elvállalta, és valószín , hogy ezen a modellen is irgalmatlanul behajtotta a tiszteletdíjat, mint a többi nehézkez nagyúri rendel n, mert vénségében is szenvedélyesen gy jtögette a reálokat. Süketen, gyengül látással és kísértetiesen biztos kézzel tette vászonra ezt az arcot is. Mintha a süketséget akarná túlkiabálni a könyörtelen érzékeléssel, úgy mintázta meg az emberi valóságot. Gloria ölbe tett kézzel ült a padkán, oldalt hajtott fejjel nézte Sofraga bácsit. A márki nem illett a spanyol szabadságh sök galériájába. A
napóleoni id k után felt nés nélkül foglalta el helyét a Bourbon arisztokrácia sereghajtói között. Gloria emlékezett, hogy apja mindig respektussal beszélt a f nemesi oldalágnak err l a különc tagjáról. Nem volt érdemrendekkel csiricsárén cicomázott udvaronc. Bámulta a képet, melyet Goya mesterségbeli biztonsággal és ugyanakkor a legújabbkori fényképez gépet megszégyenít érzékeléssel festett. És amikor elkészült a kép, hozzáfestett a valósághoz még valamit... "Aha, egy úr!"... - gondolta áhítattal Gloria. Kezét szája elé emelte, így figyelt. Mert a barokk asztalka el tt csakugyan "egy úr" ült. Úgy nézte a tüneményt, mint aki életében el ször pillant meg ilyen múzeumi látnivalót. Gyerekkorában otthon és kés bb, mikor már Mrs. Williams volt, ismert embereket, akik úgy viselkedtek, mintha urak lennének. De ez a sovány ember a képen másféle "úr" volt. Mint aki már elmondta, amit mondani akart, és most hallgat, mert nem tehet semmit ahhoz, amit elmondott. A kép idekerült a dél-kaliforniai elegáns kis múzeumba, a megtollasodott helybeli családok egyike adta ajándékba. Sofraga márki soha nem ajándékozott remekm veket a múzeumoknak, mert nem érezte szükségét, hogy mecénáskodjon. Beérte azzal, hogy megbízta a m vészt, örökítse meg az utókor számára személyiségét, és aztán felakasztotta a képet a molyos és kopott aranyozású családi fogadóterem falára, ahol ritkán látta más, mint a családtagok. A márki halála után a képet elárverezték, és most itt lógott a múzeumban IV. Fülöp és a kissé bárgyú mosollyal illedelmes udvari díszben páválkodó Marguerita infánsn között. A New York-i ügyvéd, aki a bonyolult Williams-hagyaték rejtélyeit bogozta, elárulta, hogy van egy üdül ház Kaliforniában, ami egyel re elkerülte a hagyatéki zárolás kalodáját. A városnév említése felidézte Gloria számára a Sofraga-arcképet, és elhatározta, hogy elrepül a Csendes-óceán partjára, megnézi a személyt, aki a család perifériáján derengett. Most, szemközt a képpel, áhítatosan szemlél dött, és arra gondolt, a márki nem volt érzelmes ember. A fejtartás, a kéz a nyitott könyvoldalon, az arckifejezés és a pillantás mintha nem is a múlt századból, hanem mélyebb id rétegekb l maradt volna meg. "Nem volt szentimentális, és nem kínozta a szociális felel sségérzet..." - és felderült. Látnivalóan olyan ember volt, aki nem vállalt közösséget a "dolgozókkal", de nem is várta, hogy a "dolgozók" megbocsássanak neki. A sarcot, amit a feudális id kben hoztak a kastélyba a parasztok, a tyúkot, bort és malacot elfogadta és bólintott, mint aki biztosan tudja, hogy ez isteni rendtartás szerint való. Kés bb, mikor már nem a parasztok, hanem spekuláló iparlovagok és tengerentúli kalandorok fizették be a reálokat a kastély pénztárába, nem aludt nyugtalanul, és nem kínozta a lelkiismeret, mert nem vett részt a közteherviselésben. Ezt is odafestette az arcképre az öreg Goya - egy urat, aki nem vár elismerést a világtól, nem szereti a hízelgést, nem koslat semmiféle dics ség után, nem akar semmi mást, csak a föltétlen bizonyosságot, hogy senki és semmi nem tud változtatni a
személyiségén. Ez az ember csak [...] világban, ahol feje tetejére állott az emberi és isteni rend, maradjon ül helyzetben, ne álljon fel az aranyozott lábú redves karosszékb l. Nem volt hajlandó szerepet vállalni a megváltozott világban. Helytelenítette, hogy lefejezték a francia királyt és királynét, és a lehullott fejeket a csonka törzsek combjai közé fektették. Ez ízléstelen volt, gondolta szigorúan. Sok ezer hölgyet és urat fejeztek le, de , Sofraga márki, túlélte mindezt. És egy napon odaült a süket, öreg fest elé, hogy rögzítse meg az utókor számára a tüneményt: egy urat. És Goya, morogva és lelkiismeretesen, megfestette, amit látott: egy személyt, aki nem akar kárpótlást, és annyira megveti a világot, amelyben él, hogy bosszút sem akar. A fest a vászonra pingált egy urat, aki tudja, hogy a panoptikumban, amelyet történelemnek neveznek, nevetséges tünemény. De marad az, aki - olyan er vel, mint egy fa, amely nem tud változtatni jellegén és szerepén. Gloria nézte a képet, és szíve hevesen dobogott, mint már néhányszor az utolsó id ben. Mellére szorította kezét, és ujjheggyel tapintotta a bordák között a szívdobogást. "Különös, elébb még soha nem láttam urat." A csodálkozás átlüktetett testén, mint a heveny váltóláz, amely néhány pillanat múltán enyhül. A spanyol mesterek m veivel díszített teremben mintha nem is képz m vészeti, hanem természeti tüneményeket, kitömött sállatokat mutogatnának. Mert minden, ami a másik világból, Sofraga bácsi világából itt maradt, olyan volt, mint a balzsamozott szúnyog az skori gyantában. "Mr. Williams társaságában soha nem láttam ilyet." (Így gondolta: "Mr. Williams" - mert a férjét soha, gondolatban sem nevezte másképp, mint a vezetéknevén.) Az esküv t követ órákban, mikor átrepültek az óceán felett, a párizsi hotelszobában a szívroham vagy amit az orvos udvariasan szívrohamnak nevezett elszakította ket az ágytól, amiben együtt soha nem feküdtek. A "férj" helyében tizenkét éven át maradt Mr. Williams, aki most már por alakban létezik a mélyvízi halak emészt szerveiben. Nézte a márki arcképét, és megint szívére tette kezét, mintha szordínóval akarná csendesíteni a szívdobogást. "Sajnos, Mr.Williams nem volt úr. Csak úgy tett..." És az emberek, akik látogatták, a híresek és gazdagok nem voltak urak. Mintha most értené meg el ször - mint a gyerek, mikor Mikulást vagy krampuszt lát -, nyitva maradt a szája. "Lehet, hogy az úr olyan fajta, akit nem is lehet látni? Mert éppen az úri benne, hogy láthatatlan?..." Mikor a képet festették, az arany, amit sei, a kalandorok összeharácsoltak Peruban és Mexikóban, már elporladt az id ben. De a családi hagyomány szerint Sofraga bácsinak még joga volt feltett kalappal jelenni meg az uralkodó el tt. "Lehet, hogy ezt már csak mesélték." Bizonyos, hogy az uraságból nem maradt más, mint az arckép. "Úgy látszik, ez a fajta kihalóban van, mint a rénszarvasok és a bálnák." Maradnak helyében a címeres emberek, aztán az úgynevezett milliomosok és néha egy gengszter, mint Mr. Williams. "De úr... ilyen már
nincsen." Körülnézett a teremben, megmarkolta a szatyrot, melyben a rubinszívet rizte, és elindult az úton, amely a belváros felé vezetett. * A kiköt ben kocsit bérelt, és megkönnyebbülten d lt hátra az ülésen. Az egyórás visszaúton ideje lesz pihenni, és rendbe tenni a délel tt emlékeit. Reggel korán indult a helyi járatú társaskocsival, mert nem akarta taxihívással fölébreszteni a kínai házaspárt, akik a házra ügyeltek. A taxi az óceánparti m útra kanyarodott, és Gloria lábfejjel letolta lábáról a cip t, mint aki hosszú vándorlás után megérdemli a pihenést. A tengerparti út a nagy kiköt mellett vezetett, ahol az amerikai hadiflotta csendes-óceáni óriásai mint a bálnák, a vízi eml sök a párzás idejében - lomhán hevertek a part menti állóvízben. A kép nyugalmas volt, és ugyanakkor félelmes. A végzet, amit a lomha óriások hasában tároltak, a szorongás, amit a nagy flotta panorámája keltett, olyan volt, mintha az egyén már nem is lenne sorsáért felel s, hiszen az er k, melyeket felidézett a világban, már nem emberszabásúak... Rágyújtott, és kinyitotta a kocsi ablakát, hogy a sós leveg permetezze arcát, mint a kozmetikus szalonban az illatos pác, amit fecskend vel lehelnek a vendégre. A helyi újság innen-onnan rovatában olvasta, hogy a város, amelyen átkocsizott, a gazdasági pangás évtizedében az amerikai öngyilkosok becézett úti célja volt. A hatósági nyilvántartás ötszáz olyan személyr l tudott, akik a válságos években a nagy birodalom távoli városaiból idejöttek, hogy a tengerbe öljék magukat. A járványszer en ismétl d öngyilkosságok egy szekta rituális szertartásaira emlékeztettek. A taxi ápolt tropikus kertek, tarka virágokkal csinosított patiók* között rohant, és a dél-kaliforniai táj növényzete, az út mentében hivalkodva tárulkozó húsos kaktuszfélék pallosra emlékeztet leveleikkel, az ezüstös test , sima kérg nyírfák ligetei, minden a testiség túlzásával tárulkozott. Akadtak tisztások, ahol söreg fatörzsek vízszintesen meggörnyedve, mintegy hason fekve hevertek a talajon, mint görcsbe merevedett aggastyánok, akik ilyen kúszó-mászó er lködéssel kapaszkodtak fel mindenfelé a városban, a társaskocsiba. A vén n k és férfiak, akik a nagy birodalom zúzmarás tájairól tél idején idevánszorogtak napfényt cuclizni, ahogy a haldokló szopja az oxigénes töml csutakjából az élenyt**, mert élni akar még egy órát. * patio (sp.): udvar (színháznál a földszintet jelenti) ** éleny (régies, f név): oxigén A tömegöngyilkosok kísérteties karneválja elt nt, de az életet kolduló aggastyánok vánszorgó alvilági körmenete elszaporodott. A villogó és irgalmatlan fényben a pergamenszer en zsugorodott arcok, vaksin és csipásan hunyorgó szemek és az elaggott vitustáncosok tántorgó bicegésével vezekl aggok nyüzsögtek az
óceán partján a fényben, mint a sírhanton a dögbogarak. Évtizedek el tt idejöttek meghalni, akik féltek az élett l. Most itt totyogtak és kortyolták a napfényt, akik féltek a haláltól. Az út mentén kétnyelv táblák figyelmeztették az utast, hogy közel a mexikói határ. Volt itt valami a leveg ben, amit nem lehetett látni, sem hallani - csak éppen érzett mindenen. Mint mikor valaki belép egy szobába, ahol jóindulatú emberek der sen társalognak, és egyszerre megváltozik a légkör. Mintha kih lt volna a kályha, vagy nyitva felejtettek egy ajtót, és hideg légáramlat borzongatja a jelenlev ket, a társalgás elakad. Mexikó szivárgott át ilyen színtelenül és szagtalanul. A hívatlan szomszédok, akik Kaliforniában és Texasban nappal és éjjel százezerszámra csúsztak át az országhatáron. Nem voltak settenked forradalmárok, nem veszélyeztették a város békességét; munkát kerestek, amilyet az elkényeztetett amerikai munkás már nem vállalt, és a szerény zsákmánnyal a reboso* bélésében visszalopakodtak a mexikói hegyek, völgyek, mocsár-vidékek és óceánparti sivatagok s r jében. A burjánzóan tropikus és az enyészet érzett mindenen. Enyészet és valami tapinthatatlan, de mégis érzékelhet , ami felg zölgött a húsos, túláradó tömegb l, a nagyvárosok bádogfedel kunyhóiból - édeskés-rothadt volt, mint az serd szaga. Mintha fennmaradt volna valami az emberáldozatok, az évszázadokon át felkoncolt hadifoglyok oltárra hajított szívének füstpárájából. Mintha megtapadt volna a szag az állatistenekb l, a vigyorgó, tarkára mázolt * reboso (sp.): rebozo - eltakarás, kend ; átvitt értelemben köntörfalazás, kertelés istenszobrokból, a babona és a megigézettség, a sz köl alázat és a pöffeszked félistenkedés üledékéb l. Az enyészet szaga szivárgott át Mexikóból, és mindenen átvigyorgott a Hadisten és a Napisten iromba torzpofája, akik örökké áldozatokat, emberszíveket követeltek. Megérintette a kézitáskát, ujjheggyel tapogatta, helyén van-e a rubinszív? Megnyugodott, mikor megtalálta, és felt zte a szív táján a ruha anyagába. Fél kézzel eltakarta az ékszert, mintha rejtené a sof r pillantása el l, de úgy is, mint aki a veszedelmes világban megkapaszkodik valahol. "Tizenkét év szobafogság. Végre valami más..." A szabadulás szalonspicce bizsergett fejében, hasában, mint az éter mámora. A pillanattól, mikor az egyetem kertjének kapujában elvált Fredericótól, és a sof r - Mr. Williams test reinek egyike, vállas, vigyorgó fekete - visszavitte a szállodába, minden gyorsan történt, mintha vészjelz sziréna sürgetné a tennivalókat. Mr. Williams a szálloda el csarnokában várta, megragadta karját, és a felvonó felé vonszolta. A pillanatokra úgy emlékezett, mint mikor valakit váratlan utcai támadás ért, és nincs teljes öntudatnál. Még mindig látta Fredericót, amint az autó el tt áll, és fogják egymás kezét. Még mindig úgy érezte,
mintha a férfikéz érintését l meleg lenne a tenyere. Félálomban látta a sof rt, amint kancsin, megrökönyödötten bámulja a bizalmas együttest. Ez a néger is kém volt, mint mindenki Mr. Williams környezetében. Mint a fülöp-szigeteki inas, a kubai borbély... A szálloda el csarnokában a sof r el resiet, és néhány szót súg a f nöknek. Mr. Williams suttogva felel, mint mindig, mikor valami fellebbezhetetlent mond. Gloria ismerte ezt a hanglejtést. Így mondotta tizenkét év el tt, hogy feleségül veszi. És ezek a szavak akkor nem kérés voltak, nem is ajánlat, hanem rendelkezés - ahogy a f nök mond valamit egy alkalmazottnak. Látta az alakot, a magas növés , szül vagy szített halántékot, a fanyar mosolyt - mint mikor valami keser t ezüstpapírba csomagolnak, hogy ne legyen olyan émelyít en rossz íz . És szótlanul t ri, hogy Mr.Williams megcsókolja a kezét, aztán két karral átölelje és magához vonja, mint aki árverésen megvásárolt egy m tárgyat - vázát vagy szoborfélét -, és magasba emeli a remeket, hogy jobban lássa. Felderengett a pillanat emléke, amikor - tizenkét évvel kés bb - Mr. Williams karon fogja és húzza magával a felvonó felé. A szükségesnél keményebben markolja Gloria karját, mint aki nem engedi, hogy megszökjön egy alkalmazott. Mi történt a pillanatban?... Telefonált valaki a kerti ünnepély vendégei közül? Mr. Williams megáll a felvonó el tt, és csendes hangon bejelenti, hogy azonnal utaznak Hawaiiba. Halkan beszél, mert már mindent elintézett, nincs id csomagolni. Az inas és a komorna utánuk hozzák a szükségeset. A "Gloriá"-t, a négymotoros repül gépet már melegítik, és a csomagok megérkeztek a repül térre. Lehet, hogy hosszabb ideig maradnak. Inas és komorna is velük jön. Az utazás céljáról csak annyit mondott, hogy "üzleti út". A szálloda mellékutcai kijáratán át mentek az utcára, ahol várták az autó és a néger. A repül tér felé vezet hosszú úton nem esett közöttük egyetlen szó sem. Az elutazásban volt valami menekülésszer . A hideg, józan önkívület, ami a találkozás pillanatában, az egyetem kertjében megejtette, aztán a félelem, hogy talán nem is igaz, ami történt, és most már reménytelenül magára marad... a félelem, hogy nincs menekülés számára hideglel sen nyilallott át a testén. A repül téren már bemelegített motorral, útra készen állott a magánrepül gép, melyet Mr. Williams gálánsan "Gloria" névre keresztelt. A pilóta és a segédtiszt a feljárat tolólépcs je el tt állottak, és katonás tisztelgéssel fogadták a tulajdonost. A kabinban sürögtek az alkalmazottak - a test r, díjbirkózó külsej vietnami menekült, az olasz komorna, aki a poggyászokat rendezte és egy papos öltözet , kopasz, sárga öregember, aki hasas diplomatatáskából el húzott iratokat aggályos rendbe rakott. A konyhában sütött és f zött a belga szakács, aki a szállodában is ügyelt Mr. Williams diétás étrendjére. Mindenki a helyén volt, és sorfalat állottak, mikor a F nök és Gloria beléptek a kabinba. A pilóta sapkája ellenz jéhez emelt kézzel jelentette, hogy a
nagy madár útra kész. Mr. Williams egy f pap nyájasságával és egy hadvezér könyörtelen, mindenre figyel pillantásával nézett körül a pilótafülkében. A feszültség szikrázott a kabinban. Mintha mindenki gyanítaná, hogy nem kéjútra indul a "Gloria". Az utasok leszíjazták magukat, és a nagy gép taxizni kezdett. Hallgattak, mint történelmi pillanatokban, mikor nem illik beszélni. A pilóta reákapcsolt az els sebességre, és Mr. Williams gyöngéden, figyelmesen megigazította Gloria derekán a biztonsági övet. Mint felszálláskor mindig, most is azt a megkönnyebbülést érezte, mintha végre szabadulna valahonnan... Szemét befödte tenyérrel, mint aki tapogatja, maradt-e valami Frederico kezének melegéb l. Az inas hozta az étvágycsináló cseppeket és az ásványvizet. A rutinos felszállás pillanatában nem lehetett érzékelni, mikor váltak el a talajtól. A mélyben ezüstös, ködös fehérség hullámzott, mintha a felh zet összefolyna a Csendes-óceánnal. Az újságok kés bb megírták, hogy a jet, a sugárgyújtásos magánrepül gép, mely a Williams házaspárt az óceán felett lebegtette, négy és fél millió dollárba került. Megírták azt is, hogy a jacht, amely Hawaii egyik szigetének kiköt jében várt reájuk, a közelmúlt világháborúban csapatokat szállított Amerika és Ázsia között, kés bb olajat hajózott Brazíliába, és rozoga állapotban került Mr. Williams tulajdonába, aki a teherhajóból luxusnyaralót varázsolt, ahol a dohányzóban Murillo-kép lógott a kandalló felett, a fürd szobában arany csapokból csorgott a hideg és meleg édesvíz, a h t ház pincéjében ritka évjáratú francia és spanyol borospalackokat riztek, melyek min ségér l id nként dicséneket zengettek az angol és amerikai újságok társasági rovatai. A Gloria Hawaii egyik kisebb szigetének repül terén szállott le, ahol Mr.Williams évekkel elébb megvásárolta egy bennszülött hercegn roskatag, de még mindig tekintélyes palotáját. A szépséges Liliuokalani hercegn , aki kés bb királyn je is volt a szigetnek, valamikor itt lakott, és az árnyas folyosókon, a tágas termekben megtapadt egy elsorvadt hierarchia hervadt illata. Itt szállott meg az új tulajdonos, itt kaptak szállást a vendégek, akik néha éjszakára is maradtak. Gloria, mint New Yorkban és útközben mindenütt, külön hálót és nappalit kapott, termeket, melyeket több szoba választott el Mr. Williams lakosztályától. Az érkezés pillanatában és aztán a következ hetekben úgy érezte, valami történik a kastélyban, amir l senki nem beszél, de mindenki tud. Ez a "történés" inkább légkör volt, mint cselekmény. A vendégek nem sz ntek jönni és menni. Egyesek motorcsónakkal érkeztek a szomszédos szigetr l, és súlyos kézipoggyászt tettek partra, amiben lehetett arany vagy bomba, vagy néhány zsák kábítószer. Mások egyszemélyes sportrepül géppel lebegtek át a szigetre vagy luxushajóról, amely kivételesen lehorgonyzott a szigeti kiköt ben, szállottak csónakba. Akadt olyan is, akit a házigazda jachtja várt, és csak egy éjszakára maradt, bezárkózott Mr. Williamsszel az egykori trónterembe, és
hajnalban nesztelenül t nt el. Mr. Csu, az ünnepélyesen hasas kínai, akinek életkorát nem lehetett meghatározni, mosolygó testtartással fogadta és búcsúztatta, de soha nem szólította nevükön a vendégeket. Mintha nem is üzletfelek, társadalmi kiválóságok adnák egymásnak a kilincset, hanem egy világi rend felesketett tagjai, amilyenek a múltban a Templomosok lehettek. Legtöbbje középkorú, dércsípte úriember volt. Mindje a nagyvárosok tekintélyes közgazdasági egyéniségei számára szabott egyenruhaszer szürke flanelt viselte. Angolul beszéltek, de kiejtésükön érzett, hogy nem az anyanyelvük az angol, inkább csak táj-nyelv, amit amerikai nagyvárosok küls negyedeiben töltve tanultak, és néha, egy-két pohár szíver sít után olasz, spanyol, görög szavak is színesítették a társalgást, amire a házigazda mindig rendreutasító angolsággal válaszolt. A kapatos vendég ilyenkor bocsánatkér en krákogott, és szlenges tájszólással is angolra fordította a beszédet. Valami "történt" a hercegn lakában, és Gloria úgy figyelt, mint akit nem avattak be a cselekménybe - nem tudja, mikor nevet vagy hallgat helyesen. Politikáról soha nem esett szó. De a rosszhír társadalmi alvilág, a maffia, a cosa nostra, a mindenfelé terjeng és burjánzó "szervezett b nözés", a gengsztervilág legendás és patinás népségér l a házigazda és a vendégek megvetéssel emlékeztek. Modor, beszédtéma, minden árulkodott, hogy a vendégek egy kivételes társadalmi körhöz tartoznak. A liturgikus figyelem, ahogy a kövér kínai major domus fogadta a vendégeket, gondoskodott kényelmükr l, és rövid tartózkodás után elkísérte ket a jachthoz vagy a magánrepül géphez - mindenen érzett a gondosság, ami csak a kivételezetteket illeti. A telefon sokszor hajnal felé is csörömpölt a vendégek hálószobáiban, és félórás kontinensközi beszédek sustorogtak az óceánon át. A napirendet Csu és az apácaviselet-félébe öltöztetett id s titkárn , Gwendoline a szolgálattev kamarás és az udvarhölgy aggályos rendtartásával írták el . A délel tti fürd zést követ en a házigazda a vendégek társaságában jachtkirándulásra ment. Megnéztek egy szunnyadó t zhányót, és kivételes érdekl déssel többször felkeresték a közeli Walawao-szigeten a leprástelepülés maradványait, ahol a múlt században egy belga szerzetes, Damien atya h siesen viaskodott Honoluluból és más hawaii szigetekr l idetelepített bélpoklosok érdekében. A szerzetesr l, aki a minden közösségb l kitaszított és magukra hagyott betegekt l megkapta az irgalmatlan kórt és velük pusztult, a vendégek vacsora után tiszteletadással emlékeztek. Irgalmasnak kell lenni, ismételte Mr. Williams, és a vendégek megillet dötten bólogattak. A leprástelep láthatóan érdekelte ket, mint olyan tartózkodási hely, ahol ma sem tolonganak idegenek, és a hatóságok is kerülgetik a szomorú térséget. A beszélgetésekb l kitetszett, hogy a vendégeket nemcsak irgalmassági szempontok noszogatták, mikor a világtól elkülönzött helységet felkeresték. Kés bb - amikor Gloria összerakta mindazt, ami az utolsó együtt
töltött hetek után megmaradt emlékezetében meglepte, hogy a házigazda és vendégei pénzr l soha nem beszéltek. Az eszmecserék jellege legtöbbször vallásos volt - másképpen vallásos, mint amikor hív k vitatkoznak hitetlenekr l. Nem mérlegelték keresztény vagy zsidó, távol-keleti vallások fundamentális különböz ségét. De sok szó esett híres egyházi személyiségekr l, él és halott hitvitázókról. Vitatták babonás törzsek rituális rögeszméit. És mindig úgy beszéltek a vallásról, mint szükséges intézményr l, amit k - Mr. Williams és barátai - feltétlenül támogatnak. Éjszakahosszat vitatkoztak humánus tennivalókról. Visszaemlékezett és elcsodálkozott, milyen színesek és változatosak voltak ezek a szakszer viták. A vendégek mérlegelték, hogyan lehet egyetemet építeni egy afrikai államban, ahol még elemi iskola sincsen elegend . Mi a módja megjavítani a dél-amerikai dzsungelben semberi életszínvonalon vegetáló törzsek közegészségügyi feltételeit? Szükségük van-e Ausztráliában a bennszülött csurungáknak* pszichoanalízisre? Mert ilyen tervek is foglalkoztatták a látogatókat. De pénzr l soha nem esett szó. Az újságok kés bb megírták, hogy a humánus és szociális tevékenység, amit a Williams-banda kifejtett, a valóságban az összeharácsolt pénzek eredetét homályosította el, mert így küldték "tisztítóba" a narkotikummal összerabolt vagyonokat. De a házigazda és a vendégek mindig felháborodással emlékeztek az ifjúság megrontóiról, a kábítószerek csempészeir l és az emberrablókról. Mintha egy vészbíróság mondana szigorú ítéletet egy halódó társadalom erköl* csurunga (ered. ismeretlen): az ausztráliaiak fából vagy k b l készült, hal alakú, totemisztikus varázseszköze cse felett. Különös szigorral beszéltek a papfélék is, akik távol-keleti szabású zubbonyokat viseltek. De nem lehetett biztonsággal tudni, igazában miféle vallás peremterületén m ködnek ezek az ájtatos személyek. Csak éppen érzett beszédmodorukon és viselkedésükön, hogy tagjai egy szervezetnek, amely független a társadalomtól. Ez volt az id , amikor Gloria eszmélni kezdett, hogy Mr. Williams nem üzletember. Nem is az emberfelettien túlméretezett sznob, aki könyökkel és gyilokkal tör a társadalom magasabb szintjei felé. Rakosgatta emlékeit, és egyre kevésbé értette, miféle személyes szerepet kapott ebben az együttesben? Igazán nem volt soha feleség, sem szeret . Fétis volt, tabu, akit babonából füstölnek, fésülnek és öltöztetnek? Szükség van reá egy vajákos szertartásban? Vagy mascot,* amilyet kalózok cipelnek a hajókon?... Pogány istenn féle, aki a babonás hív kt l megkap mindent? Csak egy tilos: nem szabad n nek lenni?... De ezt nem mondta az ügyésznek, aki Mr. Williams hamvasztását követ en többször kihallgatta. Nem beszélt arról, ami a bennszülött hercegn rozoga szigeti palotájában derengeni kezdett
- nem is annyira eszméletében, mint inkább idegeiben -, hogy Mr.Williams udvartartásában tizenkét éven át mágikus szerepe lehetett... Néha visszaemlékezett els találkozásukra a New York-i múzeum spanyol termében. Akkor már évek óta élt másolásból. Az apa a század elején donkizsotti** elszántsággal vándorolt ki Spanyolországból, és groteszk vagdalkozással hadakozott az Ujvilág szélmalmai ellen. A bronxi otthonban, ahol a honfoglalás zátonyra jutott, mindennapos volt az ideges postabontás, a számlák, fizetési felszólítások, ügyvédi fenyegetések egyhangú következetességgel érkeztek. Szegény padre!... És a szomorú madre!... A bukás után nem maradt számukra más, csak egy régi spanyol * mascot (sp.): mascoto - amulett, kabala ** donkizsotti: helyesen donquijotti - átvitt értelemben a kilátástalan szélmalomharc jelz je név, amir l már lepattogott az aranyozás. De a Sofraga oldalágnak a kasztíliai nemesség rangsorában volt valamelyes jó hangzása, ami átderengett a kései jelen fakó valóságán is. A nagyapa, aki száz év el tt Mexikóban ezüstbányát vásárolt, hamarosan megtudta, hogy a bányából a hivatalnokok és a munkások már régebben kilopták az ezüstöt. Elkeseredett, és feleségül vett egy indián n t, akinek nem volt más hozománya, csak a homályos hercegi cím. És a rubinszív... Kit l és miért kapta a hercegn a becses darabot? És miért hallgatott az ajándékról egy életen át, miért nem mutatta senkinek? A hercegn megszökött a titokkal a túlvilágra, és az ékszer a családban maradt, mint egy fétis, amir l nem szabad beszélni. Az években, amikor Mr. Williams szobafogságában élt, mindig felt zte, ha emberek közé ment, ahogy babonás tárgyakat ápolgatnak a n k, profán kegytárgyakat, melyekt l csak a koporsóban válnak meg. Most megtapintotta a kígyób r táskában az ékszert,* aztán óvatosan el vette, és a mellére t zte. Tenyérrel elfödte, mert félt, hogy a sof r megpillanthatja a csatot. * Nézte a mozgó tájat, a mozgásában is rögzített végtelenséget, az óceánt. "Sofraga bácsi talán tudna felelni." Mi volt ebben a házasságnak álcázott együttélésben igazi szerepe? Miért választotta a Nagy F nök erre a szerepre éppen t, aki nem volt szépség sem társadalmi híresség? Az indián nagymama arcvonásai átütöttek a kasztíliai sök örökségén: a sofranaságot elfedte a szemek vágása, a pofacsont metszése. A kreol és az indián vegyültek az arcrajzában - az orr kissé tömpe volt, a szemek nem olyan szikrázóan feketék, mint a középtenger partján a spanyol n k szeme. Amikor Mr. Williams meglátta a huszonnyolc éves Gloriát, a n mint érzéki jelenség nem volt vonzó. Maszatosan kuporgott a háromlábú zsámolyon egy * értelemzavaró ismétlés (vö: 259. o.)
Murillo-csendélet el tt. Abban az id ben már átesett néhány szerelmen, és az egyetemen, majd a fest iskolában tapasztalta, hogy a férfiaktól végül nem kap mást, mint hamari búcsút és udvarias fejbólintást. Borisz, az orosz azt akarta, jöjjön vele Genfbe, ahol várja ket egy anarchista különítmény, amely egy napon felfordítja a világot. Amikor megvallotta, hogy nincs kedve felfordítani a világot, Borisz sért dötten faképnél hagyta. Edmund, az angol úgy bánt vele ágyban és asztalnál, mint az antropológus egy ritka eml ssel, amely nem éppen tányérajkú, nem is hasigsz rös, de semmi esetre sem a kaukázusi fajcsoportból való. Udvarias volt, sért en türelmes, ahogy az idomító bajlódik egy fiatal fenevaddal, melynek természetét és hajlamait csak el vigyázatosan lehet kitapogatni. Edmundot hagyta el, mert sértette az inkább emberbaráti, mint szerelmi érdekl dés. Pierre szívesebben beszélt, mint szeretkezett, és els éjszaka, mikor kettesben maradtak a manhattani hotelszobában, Racine színm veib l olvasott fel részleteket, és a francia szintaxis* törvényei szerint elemezte a klasszikus szöveget. Nem volt szerencséje a férfiakkal. De tudta, hogy egyszerre vonzó és taszító - amilyen az indián nagymama lehetett, a hercegn , aki elt nt a család serdejében, és sajátos, nyugtalanító atmoszférát hagyott maga után. Mr. Williams mint egy szakért és m gy jt , a felfedez mozdulatával nyúlt Gloria után. Az esküv t siet sen és meglep titoktartással rendezte, és Gloria családja már csak a szentesített tényr l értesült. Minden úgy készült, mint egy morganatikus frigy**, amir l avatatlan idegenek kés bb sem tudnak meg bizalmas részleteket. Mr. Williams pontos életkoráról senki nem hallott megbízható adatokat. Minden személyes vonatkozás varázslatosan elpárolgott körülötte, és a tizenkét évben, amikor együtt él* szintaxis (gör-lat): mondattan ** morganatikus házasság (germán-lat.): f nemesi családok férfi tagjainak olyan egyházilag érvényes házassága, melyben a feleség és gyerekei nem részesülnek a férj el jogaiban tek - inkább egymás mellett, mint valóságosan együtt -, Gloria soha nem tudta, ki ez az udvarias férfi, akinek nevét viseli. Soha nem jelentkeztek rokonok, és egy középkori hallgató rend következetességével maradtak némák a cselédek. Az újságok nem firtatták a nagyhír tycon* eredetét. Egy mozicsillag nem rizhette féltékenyebben születési évszámát és származása körül mindent, mint Mr. Williams. szes pofaszakállt viselt, és beszéd közben néha az égre vagy a szoba mennyezetére nézett, mintha tanácsot kérne felülr l. A nászéjszakát a párizsi szanatóriumban töltötték, ahová Mr. Williamset érkezés után a repül térr l ment autóval szállították. Szívroham, mondta az ügyeletes orvos, és az éjszakai ápolón gyöngéd figyelemmel adagolta az oxigénes cuclit és a nyugtató
gyógyszereket. Gloriának a szomszéd szobában vetettek ágyat. Mikor reggel megérkezett a sebtiben hívott híres-neves szívspecialista, Gloria rossz lelkiismerettel nyitott a betegszobába, mert éjszaka hosszat nyugodtan aludt, és nem zavarták baljós álmok. Meglepetéssel látta, hogy az ember, aki a papírok szerint a férje, pihenten feküdt a párnákon, jókedv volt, és egynapos feleségének - akit még soha nem látott másként, mint utcai vagy estélyi öltözetben - gyöngéden kezet csókolt. Élénken csevegett a nagyhír párizsi orvossal az id járásról, aztán a t zsde eseményeir l, és tanácsot kért, hol f zik Párizsban az ízes hallevest, a bouillabaise-t? Az orvostanár tudori méltósággal felelgetett, de ugyanakkor a sokat tapasztalt nagyvilági ember tapintatos kíváncsiságával méregette Gloriát, mint aki sok mindent látott, és a szívrohamról tartózkodó a véleménye. A leletek megnyugtatóak, mondotta, és rejtélyesen mosolygott. A röntgen, az elektrokardiogram, a vérnyomás normális, és remélni lehet, hogy a roham múló rosszullét volt, amit utazás közben az id zóna váltása idézett el ... Egyel re kerülni kell min* tycon (ang.): iparmágnás denféle izgalmat. Amikor ezt mondotta, hamiskás mosollyal fordult Gloria felé, mint aki nem mondhat többet, de ez éppen elég... A professzor távozása után Mr. Williams felült az ágyban, és elégedetten bólogatott, mint aki azt hallotta, amit akart. Még délel tt átköltöztek egy szállodába, ahol Miss Gwendoline, a titkárn két hálószobás lakosztályt rendelt számukra. A hálószobák között régi francia bútorokkal berendezett társalgóban férj és feleség ébredés után és lefekvés el tt találkoztak. Máskülönben ritkán voltak kettesben, mert Mr.Williamst a nászút idejében és kés bb is s r n látogatták üzletfelei. A divatos éttermekben mindig ült vendég asztaluknál, de az egymást követ látogatók ritkán jelentkeztek másodszor is. A párizsi szállodában kezd dött egy életmód, ami aztán eltartott tizenkét éven át: mindig két hálószobás szállodai lakosztályban, mindig nagyszámú és idomított személyzettel, akik a kolostori élet fegyelmére emlékeztet következetességgel teljesítettek liturgikus szokásokat. Évek teltek el - gyanakvással, néha megdöbbenéssel, mindig félelemmel telített évek -, amíg megértette, hogy minden, ami vele történt, és aztán a rögzített mindennapos valóság más, mint egy különc öregúr rigolyás kedvtelése. Néha úgy érezte magát, mint egy háremhölgy, akit elraboltak, és aztán korszer szerájban rzik. Néha, mint akit kísérleti célokra megvásárolt valamilyen titkos tudományos intézet, és etetik, villanyozzák, gyógyszerekkel tömik, mert ilyen mesterséges eszközökkel akarják megváltoztatni személyiségét. És egy napon - az évek úgy teltek, mint félálomban a felmerül és elvonuló tünemények - úgy érezte, a valóságban már nem az a személy, aki volt, nem a
Sofraga-ivadék, nem is az emigráns és elproletárosodott spanyol nemesi család származéka. Mint mikor egy régi képr l tudós kezek lekaparják a festéket, és a vásznon el t nik egy arc, amely rejtetten élt a külzet alatt. Volt id , amikor gondolt arra, hogy megszökik. De ahogy a táborokban az áldozatok, akiket állandó enyhe bódulatban tartanak, egy napon már nem tudnak menekülni, mert elsorvasztották bennük az ellenállást, is maradt. És egy napon már nem látta tisztán és élesen a személyt, aki volt, miel tt találkozott az idomítóval. A tükörbe nézett, és már nem Gloriát látta, hanem egy személyt, akit ismert valamikor, de aztán megfeledkezett róla, távoli volt, mint egy azték hercegn . Mr. Williams a fehér nászéjszakát követ napon meglep rugalmasan tért magához. Este már színházba mentek, és el adás után a nagyhír vendégl ben, az Ezüst Toronyban vacsoráztak, ahol az üzletvezet az igényes hír , ritka vendéget a híres kacsasülttel és más ínyencségekkel traktálta. Ez volt az este, mikor Gloria átlépett a térfogatba, ahonnan aztán nem tudott menekülni. Mr. Williams soha nem beszélt bizalmasan arról, mi igazi értelme kettejük együttélésének. Mintha a párizsi tanár egyszer és mindenkórra eldöntötte volna, hogy k ketten most már nem együtt, hanem egymás mellett élnek, mert "kerülni kell az izgalmakat", és kettejük között nem lehetséges a testi kapcsolat. De Mr. Williams soha nem említette a válást. Arról sem beszélt, hogy szüksége van egy személyre, aki spanyolfal közte és a világ között. És a személy igazában nem feleség, nem is szeret , csak éppen egy gondosan kiválasztott n i fenomén, akit a tulajdonos másféle szemmel néz, mint egy férfi a n t. Mr. Williams soha nem magyarázkodott. Mindig csak rendelkezett - nem a férj, hanem egy udvarias, de megközelíthetetlen f nök hangján. Az els években néha körülnézett az egyszemélyes háremben, van-e valamilyen rejtett tapétaajtó, amelyen át menekülni lehet. Szerette volna megtudni, mi értelme a kísérletnek, amire kiválasztották. Mert úgy öltöztették, fürdették, kenegették, dögönyözték, füstölték, mint egy vallásos szertartáson a személyt, akit l elvárják, hogy kívülr l és belülr l elváltozzon. Gondolt arra is, hogy bosszút áll, szeret ket tart, akik kárpótolják és védelmezik. Jelentkez akadt szép számmal. A party-élet, a kokainbódulatból, pálinkag zb l, kaján és irigy emberszólásból, alvilági és felvilági összeesküvésekb l szervezett lápos és hínáros society-kényszermunka úgy vette körül, mint a sárga gázfelh , a füstb l és ködb l vegyített mérgezett légkör, ami id nként beborította a városokat. A nagy pénzmágus egzotikus hitvesének hódolói néha tapintatosan, néha tolakodó jeladással mutatták, hogy várják a hívást, és készek lovagi szolgálatokra. De ezek a portyázó jelöltek - akadtak közöttük hírességek, m vészek és politikusok - az els tájékozódó kísérletek után nyomtalanul t ntek el, mintha valaki figyelmeztetné ket, hogy minden ilyen közeledés életveszélyes. Kik építették Gloria körül a láthatatlan
védövezetet?... Kik vigyázták - hangtalanul - lépését, társalgását, levelezését és telefonbeszélgetéseit? És miért rzött Mr. Williams ilyen aggályos féltéssel egy n t, akit l soha nem akart mást, csak azt, hogy mindig a közelében legyen? És úgy legyen és olyan legyen, ahogyan azt a Tulajdonos elhatározta? A szobafogságszer létezés mágikus és légszomjasságra késztet feltételei émelyegtették. Áthatotta testét, idegrendszerét a félelem, hogy az élete most már nem változhat. Mindent megkapott, amir l régebben csak a ponyvaregényekben olvasott. A mindennapok olyan valószín tlen meglepetésekkel teltek meg, mint egy keleti mesében, ahol dzsinnek és manók teljesítik a h sn szeszélyeit. Mint az óceán a szigetet, úgy vette körül nem sz n hullámzással éjjel és nappal egy áradó és hatalmas cselekmény: a Pénz. Ez a Pénz már nem bankjegy volt, nem is aranyérmék, hanem energia, aminek hatása föltétlen és ellenállhatatlan. A Pénz, aminek erejét állandóan érezte, mert mindenen áthatolt. A bronxi savanyú-sanyarú családi teng dést l, a tízpennys gondoktól fert zött zsugori mindennapokra emlékezett, és néha úgy érezte magát, mint az rrepül , aki az rhajó légszomjas térfogatából kilépett, és a semmiben kereng. Már nem tudja, hol van és hová megy, mert ebben a másféle térfogatban nem számít semmilyen földi érték és mérték. Elvesztette képességét, hogy számokban gondolkozzon, mint ahogy szagsüket lesz, aki naphosszat illatszergyárban tartózkodik. Mr. Williams úgy rendelkezett a pénzzel, mint egy nagy karmester a hangjegyekkel, melyek összessége kiadja a dallamot, de az egyes hangok nem számítanak. Soha nem írt alá csekket és - mint az államf k - nem fizetett készpénzzel. A finnyás üzletekb l, az éttermekb l, ahol nem volt ár az étlapon, mindenhol barátságos fejbólintással távozott, és a hajlongó személyzet sietett feltárni a távozó nagyúr el tt az ajtót, mert a számlákat a "központba" küldték, mint az uralkodóházak kabinetirodájába. Gloria vásárlóútjain a sof r fizetett, hangtalanul és kérdés nélkül, ahogy a ministráns szolgál ünnepélyes szertartás közben. Els években feszélyezte ez a zörejtelen terüljasztalkám. Kés bb megértette, hogy a pénztelenített életmódnak más értelme is volt: mintha selyempapucsos porkolábok riznék, hogy ne legyen módja megszökni. De a Pénz - amit nem látott, nem is tapintott - besugározta az életét. A Pénz mozgatott körülötte mindent, ahogy az elektromosság vagy a magnetizmus mozgatja a szerkezetet. Az esküv t követ id ben a család elt nt az életéb l. Mintha megértették volna, hogy Gloria olyan térfogatba került, ahol közönséges földi halandó nem tudja követni. A család nem zavarta a "fiatalokat", ahogy a padre óvatos gunyorossággal emlegette a házaspárt. Az új családtag, a v pontos életkorát k sem tudták, és belenyugodtak, hogy nem tanácsos firtatni az anyakönyvi tényeket, ahogy az istenek és a mondabeli lények személyi adatait sem illik piszkálni. Telefonálni nem mertek, mert a szálloda
központja gépiesen elutasította a hívatlan jelentkez ket. Gloria elt nt az életükb l, mint Danae, akit aranyfelh be burkolt és elragadott Zeusz. De a titokzatos új rokon, ez a félisten, mintha a távolból gondolt volna a családra. Az esküv t követ hónapokban, mikor az apa az utazási irodában donkizsotti hadakozással viaskodott az ügyfelek kegyéért, megélénkült a forgalom, mintha a távolból ügynökök irányítanák a turistákat, akik idegen, távoli országok gyanús útleveleivel jelentkeztek, és keresték Sofraga urat, vásároltak repül jegyet, el jegyeztek költséges szállodaszobákat, és hanyag mozdulattal térítették mindenféle úti kényelem költségét. A padre megértette, hogy valaki gondol reájuk. Zeusz elvitte Danaét, de az aranyfüstb l szitált valami a családra is. A narkotizált élethelyzetben Miss Gwendolin, a titkárn és Mr. Csu, a major domus a ministráló segédszemélyzet áhítatosságával, mintegy füstöl vel jártak Gloria körül. Mintha a ház úrn jének származása írná el , hogyan szervezzék meg körülötte a mindennapok órarendjét, a napok és esték protokollját. Elkövetkezett az id , mikor néha már Gloria is úgy érezte, inkább azték hercegn , mint kóbor spanyol Sofraga-ivadék. A kövér, szigorú, öreg titkárn - határeset egy hasas dáma és egy n imitátor között - úgy figyelt reá, ahogy egy kolostor f nökn je tartja szemmel az apácanövendéket, aki még nem telt el a kegyelemmel, és nem méltó felvenni a fátyolt. Mr. Csu, a protokollf nök az udvartartásban, perverz-kaján sárga mosollyal tartotta számon, a nappal és az éjszaka melyik órájában mikor és hol lesz party. Vigyázott, hogy Gloria megfelel jelmezben és a kiszámított pillanatban jelenjen meg az üzemesített társas összejöveteleken. Figyelt, mint a madarász egy ritka tollazatú színes egzotikus madárra, amelyet egy különc ornitológus aranyrácsos ketrecben riz. A vendégek, akik a partykat látogatták, másképpen voltak fontos személyiségek, mint a fényképes hitelességgel mutogatott közéleti nevezetességek, akik bárgyú mosollyal, pezsg spohárral kezükben bámészkodtak a folyóiratok oldalairól az olvasóra. Öntudatosan fölényesek voltak, hiszen pénzt adtak az éhez etiópiai négereknek és a biafrai járványkórháznak... Politikai, m vészeti és tudományos vállalkozásokat pártfogoltak, és nem kérdezte senki, honnan való a Pénz, amit ilyen ünnepélyesen és nagylelk en osztogatnak. Érzett rajtuk, hogy hisznek valamiben. A Pénzben hittek, ami már nemcsak fizetési eszköz volt számukra, hanem mágikus, misztikus energia. És úgy éltek, viselkedtek, mintha vallásos feladatot teljesítenének egy pogány fétis szolgálatában. Hittek abban, hogy a Pénz birtokában nemcsak az életkörülmények változnak meg, hanem az Ember is elváltozik. Testi hiba, születési hátrány, szellemi képességek hiánya nem számít, hiszen a Pénz varázsereje kárpótol, és helyére tesz mindent. Amit az istenek a születés pillanatában elfelejtettek az újszülött génjeibe csomagolni, pótolja a Pénz, amely emberfölötti embert tud csinálni a silányból és a hülyéb l is. És Mr. Williams,
amikor lila csíkos pizsamában holtan feküdt a hercegn ágyában, mosolygott, mintha udvarias kárörömmel gondolna arra, hogy elvitte magával, és elrejtette a Pénzt a maga egyszemélyes hádészi birodalmában, ahol több földrész pénzügyi nyomozói sem tudták megtalálni. Gloria térdelt az ágy el tt, mint a többiek, és arra gondolt, most már talán nem kell félni. Reménykedett, hogy testében a szív, a máj, a tüd , az agyvel élni kezdenek, ahogy a h t szekrényben tárolt emberi szervek, amelyek éveken át várnak az átültetés pillanatára, m ködni kezdenek, mikor már nincsenek a fagyasztóban. Ezt nem szavakkal gondolta, de tizenkét éven át remélt ilyesmit. Keze és lába hideg volt, amikor elnézte a mosolygó Mr. Williamst, mert úgy érezte, a halott még mindig hatalmas. "Mosolyog" - mondta ünnepélyes elégültséggel Mr. Csu. Halkan, suttogva imádkoztak. Ima közben a kínai protokollmester lábujjhegyen az ágyhoz lépett, és - mintha rendet csinálna - fél kézzel megtapintotta és az üres orvosságos fiolát, amely az éjjeliszekrényen hevert, selyemzubbonya zsebébe rejtette. A személyzet suttogta, hogy Mr. Williams agyondolgozta magát, hiszen a halálát megel z éjszaka is hosszan tárgyalt látogatókkal, akik hajnalban búcsú nélkül, lábujjhegyen t ntek el. Az újságok megírták, hogy a híres tycon esztend k óta altatókkal élt. A halottkém megállapította, hogy a halál oka szívbénulás volt. Mr. Williamst sürg sen elhamvasztották, és Miss Gwendolin gondoskodott róla, hogy a hamvakat elszórják az óceán felett. * Az elkövetkez hetekben, amikor a botrány már az amerikai parlamentben harsogott, Hawaiiban az ügyész kihallgatta Gloriát. A hivatalos személy tapintatos volt és udvarias. Elhitte - vagy úgy tett, mint aki elhiszi -, hogy Gloria nem tudott férje pénzügyeir l. Mintha nem államügyész, hanem nagyvilági ember beszélne gyászos körülmények között egy hölggyel, akinek soha nem volt más szerepe, mint a társasági tennivaló, és fogalma sincsen, igazában mivel foglalkozott a férje. Nem kérdezte, kik voltak a királyi palotában az utolsó napokban a jöv men látogatók, és nem firtatta, mi történt a százmilliókkal, amelyek Mr. Williamsszel egy id ben t ntek el, mintha az óceán a kincseket is elnyelte volna. Beérte azzal, hogy udvariasan beszélget egy hölggyel, aki baleset áldozata... és beszélgetés közben úgy figyelt, mint aki reméli, hogy az udvarias és megért szóváltás a legjobb módszer a hölgy bizalmába férk zni és lesni, mikor szólja el magát a tanú. De Gloria nem szólta el magát, mert nem beszélt másról, mint a környezetr l, a mindennapos életrutinról. És az ügyész megért en bólogatott. A Pénzr l nem faggatta... mintha a Pénz síron túli ereje még most is kisugározna mindarra, ami történt, ahogy naplemente után egy ideig még aranyvörös az ég. Gloria a kihallgatás végén didergett, mert úgy érezte, az udvarias ügyész tud valamit, és várja a pillanatot, amikor lesújthat reá.
"Viszontlátásra" - mondta a kihallgatás végén udvariassággal az ügyész, és az ajtóig kísérte Gloriát. Az el szobában várták Miss Gwendolin és Mr. Csu, de az ügyész ezeket a tanúkat ez alkalommal szóra sem méltatta. Mikor elhagyták a bíróság épületét, Mr. Csu besegítette Gloriát az autóba, és mosolyogva bólogatott, mint aki örül, hogy minden úgy történt, ahogy elképzelte. Miss Gwendolin és Mr. Csu a válságos hetekben úgy csucsujgatták Gloriát, mintha nem is egy összeomlott rosszhír birodalom özvegye lenne, hanem morganatikus hercegn , akit éveken át kényszerzubbonyba zártak, és most elérkezett a pillanat, hogy lazítsák a zubbony zsinórjait. És Gloria óvatosan mozgatni kezdette zsibbadt kezét és lábát. A félelem enyhült, de nem múlt el teljesen a pillanatban, mikor megpillantotta az ágyon Mr. Williamst, amint csukott szemmel kárörvend en mosolyog. A reménysugár, hogy végre szabad, elsötétedett, mikor visszagondolt a kárörvend mosolyra. Az óceánba hullatott hamvakról hivatalos írás tanúskodott. Gloria mégis félt... "Lehet, hogy még mindig az er sebb? Most, amikor már elt nt a föld színér l, még mindig az történik, amit akar?..." Mikor az ügyész megengedte, hogy visszautazzon New Yorkba, a félelem elkísérte az útra. Mr. Csu vitte a repül térre, ahol már nem a "Gloria" várta, a magánrepül gép, mellyel ideérkezett - azt is, mint a kastélyt Hawaiiban és minden ingó és ingatlan hagyatéki értéket lefoglalták a hatóságok -, hanem közönséges turisták részére biztosított ül hely. A változás szokatlan volt. Úgy mozgott, mint aki hosszú betegséget követ lábadozás után újra járni tanul. Meg kellett tanulnia, hogyan bánjon a pénzzel - nem a titokzatos energiával, ami Mr. Williams életében áramlott körülötte, hanem a valóságos pénzzel, amire már csak homályosan emlékezett, ahogy gyerekkorból marad meg a feln ttek ügyes-bajos használati tárgyainak és kényelmetlen szokásainak emléke. A közelmúlt években a Pénz mint egy gólem láthatatlanul szolgált körülötte. Most bíbel dni kellett a kevés pénzzel, amit a hatóságok engedélyeztek számára, és éppen csak arra futotta, hogy megéljen. New Yorkba utazott, és elkerülte a nagy szállodát, ahol éveken át mint egy várkastélyban éltek, csak a felvonóhíd és a környez vízárok hiányzott. A lármás New York-i bohémnegyed, a Greenwich Village egyik rozoga szállodájában bérelt szobát, ahol úgy élt, mint akit elvonókúrára fogtak. Amíg egy napon az ügyvéd, aki a bonyolult hagyatéki ügyeket kezelte, mellékesen említette, hogy van még egy vagyontétel, amit egyel re nem zároltak a b nüggyel foglalkozó hatóságok... Dél-Kaliforniában van egy szerény nyaraló, ahol özvegyi jogon tartózkodhat egy ideig. A nagy botrány kivizsgálása - az ügyvéd tapintatosan "folyó ügynek" nevezte a világraszóló b npert - elhúzódhat hosszú hónapokon át, és talán hasznos is lenne, ha Gloria egy id re átköltözne Kaliforniába, és ott marad, amíg hívják. A házat a vizsgálat befejeztével el kell adni, mert minden látható értéket a kárvallottak kártalanítására fordítanak. De addig is... Gloria
bólintott és azt mondotta: "Indeed", ahogy Miss Gwendolintól tanulta. "Viszontlátásra a tárgyaláson" - és az ügyvéd nyájasan mosolygott, mintha hétvégi kirándulásra hívná. "Az idézést továbbítom" - és pislogott, mint aki valami kellemeset ad útravalónak. Mrs. Liu, a kínai házvezet n , a kaliforniai kertes házban mandarin udvariassággal fogadta. Kövér volt, öreg, és mintha bizonygatná, hogy Kínában még mindig tisztelik az életkort, ünnepélyesen szólt, és a beavatott alkalmazott alattomos pillantásával méregette Gloriát. Érzett szavain, hogy mindent tud a botrányról, szorgalmasan olvasta és hallgatta az újságok és rádiók sopánkodását. "Milyen csapás" - mondotta, és bevezette a vendéget a nappali szobába. Leültek az alacsony üvegtetej kerek asztal mellé, melynek közepén kaliforniai orchideákból kötött virágcsokor pompázott, és figyelmesen nézték egymást. Mrs. Liu ferde vágású szeme úgy figyelt, ahogyan tízezer éves vagy még régibb társas együttélés tapasztalataival kémlel egy n egy másikat, akir l irgalmatlan látleletet készít. "Reggel teát vagy kávét?" - kérdezte nyájasan, mintha ez fontos lenne. És bólintott, mikor Gloria nem felelt. "Értem. Egyedül akar lenni. A szomszédban van egy mexikói vendégl . Kissé f szeres, nem mindenki szereti... De van a közelben amerikai konyha is. Mr. Williams onnan hozatta az ételt. Pedro mindent elhoz. Takarít is" - mondta pártfogó hangon. "Pedro, ki?..." - A házvezet n most felélénkült. "A kertész. Ötödik éve minden nyáron itt van két hónapra" - és fél kézzel a nagy ablak irányába mutatott. Gloria felállt, és szemügyre vette az él lényt, aki ásóval és gereblyével babrált az avokádófák, a citrom- és narancsültetvények, a hibiszkuszok és paradicsommadár-bokrokkal beültetett kertben. Els látásra olyan volt a jelenség, mintha nem is ember, hanem növény és madár keveréke lenne. "Tiszta és nem lop. Szeret énekelni." Merev pillantással tet t l talpig végigmérte Gloriát, mint aki mértéket vesz. "Hát akkor - mondotta barátságosan - reám most nincs szükség. Pihenjen... Olyan szomorú, ami történt. Mr. Williams agyondolgozta magát. Mikor utoljára itt volt, a titkár mindent becsomagolt. A ruhákat, a házikabátot... Csak a korbácsot felejtette itt." Csendesen beszélt, és jóságosan mosolygott. Nézték egymást, mint a vívók összecsapás el tt. "A titkárn ? Miss Gwendolin?..." - kérdezte Gloria rekedten. Mrs. Liu körülnézett a tágas, napfényt l lakkosan csillogó nappali szobában, aztán tipeg léptekkel, mintha még mindig elkötözött lábbal járna, a könyvekkel megrakott falipolchoz sietett. Fél kézzel leemelt néhány könyvet, és hosszú szíjakból fonott korbácsfélét húzott el , amilyennel a múlt században a felügyel k jártak a rabszolgák nyomában a gyapotföldeken. "Itt felejtette" - és megsuhogtatta a szíjakat, melyek ernyedten lógtak, mint a használatban megviselt tárgyak alkatrészei. "Ez minden, ami maradt. De nem a Miss csomagolt. A titkárok fiatal emberek voltak. Estefelé érkeztek, és Mr. Williams szobájában néha még hajnalban is égett a lámpa. Sok
dolguk lehetett... Az uram is mondta, hogy túldolgozta magát. Milyen szomorú." Gyöngéden letette a korbácsot a kerek asztal üveglapjára. »Takarítás közben találtam." A mosoly nem t nt el Mrs. Liu arcáról. "Ha kell valami, üzenjen Pedróval. Itt a házban nincs telefon. Mr. Williams nem szerette, ha munka közben zavarják." És mint aki mindent elmondott, búcsú nélkül megfordult, kilépett a kertbe, és elt nt az avokádófák között. Gloria óvatosan körülnézett, mintha félne, hogy meglesi valaki. Kézbe vette a korbácsot, megsuhogtatta, aztán visszahelyezte a polcra, a könyvek mögé. Bet zte a könyvek címlapján a szerz k nevét, de nem emlékezett, hogy valamelyiket is hallotta vagy olvasta volna. Vallásos és tudományos könyvek voltak, mindegyik új és láthatóan olvasatlan, sehol gy r dés, szamárfüles behajtás, ceruzajel. Martin Buber, olvasta az egyik címlapon a szerz nevét. És a másik Kirkegaard, erre emlékezett. Elhelyezte a korbácsot a Martin Buber- és Kirkegaardkötetek között, aztán a nagy ablakhoz állt, a sötéted óceánt nézte. Arra gondolt, hogy Mrs. Liunak igaza lehet, Mr. Williams agyondolgozta magát. * Pedro takarított, elhozta a mexikói vendégl b l az ebédet, és hangtalanul, fejbólintással nyugtázta a parancsokat. Járkált a kertben a gereblyével, nyesegette a gyümölcsfákat, és minden reggel virágot tett a vázákba. A ház és a környék süket nesztelenségben szunnyadt, mintha vattázták volna a falakat. Pedro hajnalban megf zte a kávét, kenyeret pirított, mézet és vajat készített a csésze mellé, és kivitte a kert aljába a fekv széket, és úgy állította, hogy Gloria pihenés közben bemárthatta lábát az óceánba. Gondosan elrendezte a nyugágy közelében a kecskelábú asztalkát és a hamutálcát. Aztán elt nt, és csak délben került el , mikor Gloria már úszott, és hason fekve száradt a homokban. Ebben a nesztelen testi közelségben volt valami egy háziállat bizalmasságából. Gloria úgy érezte, mintha egy él lény - nem ember, csak éppen él lény - társaságában telne az id . Nappal és éjjel sokféle él lény lopakodott át a határon, pumák és jaguárok is érkeztek. Pedro ritkán szólt, és beszéd közben olyan hangot adott, mintha egy madár csivogna, mert süt a nap, és talált egy ízes gyümölcsmagot. De énekelt, és mindig ugyanazt a dalt duruzsolta. A szöveg inkább selypegés volt, mint mikor a gyerek félálomban pusmog. Mikor Gloria kilépett a kertbe, a madárcs r bezárult, és a zanzafejben megvilágosodtak a madárszemek. A szavakat nem lehetett érteni, és a dallam úgy hangzott, mintha egyhúrú hangszeren cincogna valaki. Mosolygott, mikor parancsot kapott, és csiripelt: "Si, si." De a szavak, melyek kihangzottak a ciripelésb l, úgy szóltak, mint mikor az emberi beszéd még inkább csak hang volt, mint szókötés. Gloria feküdt a homokban, és csukott szemmel hallgatta a csivogást. Egy forró délután - mikor a rádiók rikoltozva óvták az embereket, hogy csak az menjen az utcára, akinek sürg s tennivalója van,
mert a széndioxidos sárga gázfelh , amely eláradt a partvidék felett, fojtogatja az öregeket és a betegeket - Gloria félálomban hallotta Pedro dünnyög motozását. Felállt, szemét dörzsölte, mert kábult volt a napfényt l. Az óceán higanyosan fénylett, mint a döglött halak pikkelyes teste a halpiac kosaraiban. Figyelte, amint Pedro rakosgat az asztalkán, és pohárba tölti a jeges narancslevet. Gloria két karral nyújtózott, és megkérdezte: - Mit énekelsz? A kertész vállat vont: - Otthon éneklik. - Ki?... - A fiúk. - Milyen nyelven? A válasz g gösen hangzott: - A másikon. - Nahuatl?... Pedro fejét rázta, nem felelt. Mint aki nem árulja el a törzsi titkot, a tolvajnyelv rejtjelét. Lehajtotta fejét, és tornacip je lyukas orrát nézte. - Ülj le. - Gloria a homokra mutatott. - Ide. Énekelj. De lassan. A kertész készséggel telepedett a fekv szék mellé, mint mikor a cukorsüvegszer föveget visel mexikói vándorénekesek gitárral és bendzsóval sietnek szórakoztatni az idegeneket. Tagoltan énekelt, és a cirpelésb l szavak váltak el : - Cadilla Ilani... Ounun qui... - Mondd spanyolul! - Énekelsz... És elalszol... - Aztán? - Campu tutu... Sanusac... - Ez mi?... - Éjfélkor veled leszek. Elhallgatott, és lassan, körülményesen felállott. Gloria türelmetlenül reászólt: - Mi van még? Pedro - mint aki lovagi kötelességet teljesített, és átnyújtotta az ajándékot - meghajolt. Ünnepélyesen mondta: - Ez minden, sersora. Elindult a garázs felé. "A trubadúr" - gondolta Gloria. És fanyaron mosolygott. - "Pedro udvarol." De hosszú id után el ször érezte az elégtételt, amit egy n érez, mikor bókot hall. A következ két napon Pedro elt nt. A kínai házvezet n vállvonogatva bizonygatta, hogy így t nik el néha a határvárosban vagy messzebb, ahová családi és más, homályosabb üzleti ügyek hívják. "Mindig úton vannak" - mondta rosszallóan Mrs. Liu. "Most készül vissza Mexikóba, mert lejárt a tartózkodási engedélye." Érzett hanghordozásán, hogy egyformán megveti az indiánokat és a fehéreket. És közben mosolygott. Az éjszaka fojtogatóan párás volt. Gloria forgolódott az ágyban, altatót vett be, és csak éjfél után aludt el. Hajnalban arra
ébredt, hogy sikoltást hall. Csapzottan és libab rösen ült fel az ágyban, dideregve nézett körül. A szoba üres volt, az éjjeli asztalkán égett a lámpa.Tapogatta a szívtájékot, és ebben a pillanatban megértette, hogy sikoltott. * Az álomra, mely az ébredést közvetlenül megel zte, kés bb úgy gondolt, mint akivel történt valami valóságos, ami ugyanakkor álom is volt. Mintha Pedro beváltotta volna a cirpel -dünnyög ígéretet, és éjfélkor testi valóságában eljött hozzá. De azt is tudta, hogy ez csak emléke valaminek, ami egyszer régen az élete el tt volt valóság, és most megismétl dött. Mert Pedro éjfélkor így emlékezett - eljött hozzá, az ágyra ugrott, mint egy nagy, vad madár, és testest l-lelkest l birtokba vette. "Mint Lédát a hattyú?..." Az ócska hasonlat eszébe jutott, és hányingert érzett. De az álom emléke visszatért, mint egy dallam vagy verses sor, ami váratlanul megszólal a tudatban, minduntalan ugyanazt nyöszörgi, és nem lehet elhessegetni. Látta Pedrót, amint kiterjesztett szárnyakkal reárohan, és az utálkozáson átderengett a félelem, hogy ez nemcsak álom, hanem valóság. Mert az ébredést követ en eltelt egy érzéssel, amilyet elébb soha nem ismert. Pedro az álomban csapkodott szárnyaival, leteperte Gloriát, és rikoltó, vinnyogó, haragos és diadalmas hangokat hallatott. És visszakarmolta a támadót, sikoltott és viaskodott. De Pedro nem kímélte, test markolta a testet, üldözték egymást az ágyban, a helyzetek olyan változataival, amir l elébb soha nem hallott, nem is olvasott. Iszonyodott és védekezett, de ugyanakkor megadta magát, mert minden egyszerre volt émelyegtet és vonzó. A jelenetek és helyzetek az ágyban - ahogy Pedro cifrázta az együttlét testi változatait, mintha nem is férfi és n , inkább egymást markoló, viaskodó slények lennének - rémülettel és borzongással töltötték el. De ugyanakkor minden olyan is volt, mintha nem Kaliforniában történne, hanem valamikor korábban, amikor még minden lehetséges volt az él lények között, mert nem volt jó és rossz, minden alaktalan és névtelen volt. És , Gloria, a spanyol úrleányka, Mr. Williams pácolt és fagyasztott fétise tud a korlátlan lehet ségekr l, melyek az elevenek között lappanganak. Mert az álomban egy hang kárörvend rikácsolással ezt kiabálta: "Így is lehet..."Visszagondolt a pillanatokra, és tapogatta mellét, combját, mint aki egy réges-régi, elfeledett sérülés hegét keresi. Az emlék másféle volt, mint amit érzékinek neveznek... olyan is volt, de más is. Ezért a pillanatban, amikor sikoltott és felébredt, iszonyodottan nézett körül az üres szobában. Aztán sírni kezdett. De Pedro elrepült a szobából, mint a vadmadár, mikor belakott a zsákmánnyal. Gloria ült az ágyban, és borzongott, mint aki macskajajosan ébred a bódítószer kábulatából. Másnap este találomra felcsavarta a televíziót, és közömbösen bámulta a képeket, melyek a helyi tudományos kongresszus résztvev it mutatták. Felismerte Fredericót, amint egy oszlop
mellett áll, és egy kopasz öreg emberrel beszélget. A képerny mutatta az el kel szálloda társalgójában gyülekezett amerikai és külföldi hírességeket. Frederico els pillanatban olyan idegennek tetszett, mintha nem is lenne más, mint egy személy, akivel egyszer véletlenül találkozott a folyó partján egy sötét kertben a platánok alatt. De a következ pillanatban megfogódzott a széktámlában, mert úgy érezte, elveszíti az egyensúlyt és lezuhan. Mintha valaki reákiáltott volna, megértette, hogy Frederico nem tehetett mást, utánajött, ahogy a madarak és a halak vándorolnak a leveg ben és a víz alatt, mert nincs számukra távolság, sem akadály, hiszen olyan er hajtja ket egymás felé, ami hatalmasabb mindennél. "Mi ez? Szívszerelem?... Nevetséges. Ilyesmi csak a regényekben van." Felocsúdott és megértette, hogy ennek az embernek Frederico a neve, és egyszer megcsókolták egymást. Aztán megvilágosodott minden, ami a csók után következett, Hawaii, Mr. Williams, amint az ágyon hever és gúnyosan mosolyog... Mint mikor az óceán fodrozni kezd, és tarajos hullámokat köpköd a partra, úgy látta sorjában Madridot, a gyermekkort, aztán Bronxot, az ifjúságot, a férfiakat, akik most elvonultak szeme el tt, és mindegyik ismer s volt, de úgy, mint a halottak. "Mi történt? Ki ez a Frederico?... Jézus Szent Szíve, mi történt?"... Kereste a szót, behunyta a szemét. Aztán csendesen, félhangosan kimondotta: "Passione."* A szó parázslott, mint a b r, a hús alatt a morfium vagy a kokain. És mint aki sokáig hiába keresett valamit, és végre megtalálta, amit keresett, most már ízlel , ismer s ízeket idéz ismétléssel még egyszer kimondta: "Passione." Egyszerre megnyugodott. "Frederico." Egy idegen elhozta, ami mindig mindenb l hiányzott. Látta magát a madridi leánynevelde közös hálótermében, amint éjjel zseblámpa fénye mellett paplan alá rejtett könyvet olvas. Látta a bet ket, a francia szöveget. Az ügyeletes apáca sétál az ágysorok között, és Gloria elrejti a könyvet, mert tudja, hogy az effajta olvasmány tilos. Maria Alcoforado írta a leveleket, a portugál apáca, aki kétszáz év el tt találkozott Lisszabonban egy átutazó francia lovastiszttel. Kis id múltával a kapitány továbblovagolt, és elfelejtett levelet írni. Vékony kis könyv volt, inkább füzet. Most látta a sorokat, mint mikor a képerny mutatja a futó szöveget. Az els négy levél jajongás, vijjogás. "Gyere vissza", írta az apáca. "Könyörgök, gyere vissza. Csak még egyszer lássalak. Csak letérdeljek az ajtód el tt, és átöleljem a csizmádat. Meg rülök, nem bírom, belehalok. Gyere vissza." Aztán az ötödik levél: "Még egyszer írok, mert meg akarom mondani, hogy most már ne gyere vissza. Sokat szenvedtem és megértettem, hogy én soha nem téged szerettelek. Én csak a szenvedélyemet szerettem." Eszébe jutott a szó - passione -, és mint aki valamilyen óvatlan falattal megégeti a nyelvét, felnyögött. * passione (lat.): vallási értelemben szenvedés, átvitt értelemben szenvedély, kedvtelés
"Passione... " nyögte. "Mi az?" Egyszerre megnyugodott, mint aki megérti, hogy minden próbálkozás hiábavaló, az egész élet értelmetlen, ha nincs passione. A televízió már hirdetéseket pergetett, és Frederico elt nt egy szájvízreklám zuhatagában. Az íróasztalhoz sietett, a fiókból levélpapírt és borítékot keresett el , mert Mrs. Liutól tudta, hogy ez volt a szoba, ahol Mr. Williams halálra dolgozta magát. Sebtiben írt néhány sort, és mikor leragasztotta a levelet, ujja hegye bizsergett, mint mikor valaki sebtében t heggyel óvatlanul megszúrja magát. * Pedro reggel útra készen lépett a szobába, és ünnepélyes meghajlással jelentette, hogy távozik. A kertész kezébe adta a levelet, és szigorúan mondotta: "Személyesen adod át. Érted?" A válasz késett. Pedro bet zte a címet, a nevet. Aztán rekedten cirpelte: "Értem." Az ünnepi viselet, a rebozo red i között aggályos figyelemmel, lassan, vonakodva rejtette el a borítékot. Gloria parancsoló hangon - mint mikor a hercegn rendelkezik az alantassal - reászólt: "Délután ötkor várom. Mondd meg neki az utat. Ismételd." De a kertész nem felelt. A némaságban volt valami alattomos és ellenséges. Gloria idegesen kotorni kezdett a kézitáskában. Bankjegyet keresett, és émelygésszer rosszullétet érzett, mert eszébe jutott az álom akrobatikusan parázna jeleneteinek egyike, és gusztustalannak érezte pénzt adni egy embernek, aki álmában szeret je volt, és most levelet visz egy másiknak, aki a szeret je lesz. Tétova mozdulattal el húzott a szatyorból egy bankjegyet, és szigorúan mondotta: "Ez a tied. Mondd meg a senornak, hogy ötkor várom. Siess." Pedro cs rszája felnyílt, a madárarc mosolygott. Lassan, szertartásos mozdulattal vette át a bankjegyet, és meghajolt. "A sersora nagyon jó." Aztán - hirtelen, mint mikor a ragadozó ugrik, mert zsákmányt pillantott meg - farkasszemet nézett Gloriával. Ismeretségük során most esett meg el ször, hogy egymás szemébe néztek. Gloria úgy érezte, a pillantás olyan, mint mikor röppenty robban vagy kés villan. De Pedro már magasba emelt kézzel vitte a bankjegyet, ahogy indián fejvadászok viszik a skalpot. Gyorsan lépdelt a kijárat felé, és nem nézett vissza. * A sof r mérgesen fékezett, és Gloria megkapaszkodott az ülés támlájában. "Sorry - morogta haragosan a vezet . - Ezek így hajtanak." A határ el tt torlódtak a gépkocsik, mint mikor a csorda érzi az istállószagot. "Nem tudják, mi a fegyelem", szitkozódott a sof r. A gépkocsik legtöbbjében indiánok ültek, azték sök leszármazottai, akik ebben a számukra újfajta kerekes civilizációban láthatóan jól érezték magukat. Gloriát többen megbámulták, és a pillantások bizalmasok voltak. "Érzik rajtam a törzsi szagot?" Elfordította fejét, nem viszonozta a pillantásokat. A napsütés aranyozása elhomályosodott, mint az opera-színpad,
amikor leengedik a fátyolfüggönyt, és kezd dik az el adás alvilági morajlása, a zárójelenet. A korai alkonyat szalonspicces bizsergése, a benzing z, a sós-jódos légáramlás, a s r , húsos és izzadt embertestek közelsége elkábította. Megnézte csuklóján az órát. "Négy húsz. Ötre jön. Még van id tusolni." Az óceán, a pálmák, a pallóslevelekkel fenyeget kaktuszok borzongtak az alkonyat fanyar h vösségében. Összehúzta mellén a zubbonyt, mert fázott, és nem sz nt szívtáján a zsibbadás. Fél kézzel markolta az ékszert, mintha kapaszkodna valamiben. Tapogatta combját, mellét. "Negyven. A mell, a has még kemény. Egy fog elment." A vezet rákapcsolt a sebességre, és Gloria mélyen lélegzett, mert köhögtette a köd. A part mentében hadihajók sorakoztak, és a fémtest óriás vízilények fedélzetén hosszú ágyúcsövek nyújtóztak, mint emészt óriásgyíkok és krokodilok. Elfordította fejét, mintha illetlenséget látna. Az autót a kerti bejárat felé igazította, és mikor fizetett, a keze reszketett. Gyengeséget érzett, és támolyogva lépdelt a bejárati ajtó felé. Az ablakok sötétek voltak, csak Mrs. Liu lakásából sz r dött fény. A nappali szobában felrántotta az ablakred nyt, és megh költ. Pedro állott a szoba közepén. - Jön? - kérdezte rekedten. Pedro - mint aki nem siet a hírmondással - ünnepélyesen csivogta: - Hatra itt lesz. Testközelben állottak. Az alkonyat vérvörös lángokkal szikrázott, mintha valami irtózatos történne a világban, és t z lobog mindenütt, t z, amit az óceán sem tud eloltani. A kertész haja parázslott az alkonyat vörös fényében. A mellcsatot nézte, és pillantása olyan volt, ahogy azték állat- és istenszobrok üvegszemei néznek a semmib l a semmibe. Gloria hátrált: - Mit akarsz még? - A szívet. Tapogató ujjakkal, ahogy a vakok bet znek, megérintette az ékszert, a fémbet kb l rakott szöveget. "Cor Jesu perymus"... Lekapcsolta és felmutatta a rubinszívet: - Ezt akarod? - Nem. A másikat. "A bírák tévednek, amikor feltételezik, hogy a vádlottak logikusan cselekedtek." - Még egy cseppet, inspektor? - Egy cseppet. Köszönöm. - A jelentést megkaptam. Kit n munka. De hiányzik két óra. Az esküdtek tudni akarják, mit csinált a vádlott este hat húsztól nyolc húszig? - Én is szeretném tudni. A nyomozás eredménytelen. Minden, amit tudni lehet, hogy délután hatkor érkezett a tett színhelyére. Negyedórát maradt kettesben az áldozattal. Aztán beült a bérelt kocsiba, és elhajtott az óceán felé. Nyolc húszkor érkezett vissza a szállodába, leadta a kocsit, felment a szobájába. Mit csinált közben? Lelkigyakorlatot tartott? Nem
valószín . Megbilincselték, nyugodt volt, el zékeny. A kihallgatáson az ügyésznek csak annyit mondott, hogy nem a tettes. Már holtan találta Mrs. Williamst. De akkor miért nem hívta a rend rséget? És mit csinált a következ két órában? Azt mondja, sétált az óceán partján. Egyszer kérdezte, volt-e földrengés akkor itt a környéken. - Féltékenység? - Megtalálták zsebében Mrs.Williams levelét. Nem volt viszonyuk. Ez kitetszik a levél hangjából és tartalmából. Közömbös társadalmi meghívás a levélke, egy hölgy látogatót vár délután. - Mrs. Williamst felboncolták. Van kórbonctani nyoma valamilyen szexuális molesztálásnak? - Nincs nyoma semmiféle ilyen... molesztálásnak. - Az áldozat férje egy b nszövetkezet bandaf nöke volt. Több száz milliónak nyoma veszett. Rutin a feltevés, hogy a b ntársak tették el láb alól Mrs. Williamst. Féltek, hogy énekelni kezd. - Ilyesmit diszkrétebben csinálnak. Autóbaleset, méreg... Nem bízzák a munkát egy neves értelmiségire. - A lakásban minden a helyén. Poggyász, pénz, értéktárgyak. És a szív alakú rubin, értékes darab. Ottmaradt a szív táján, ahová felt zte az áldozat. A merényl ... akárki volt... nem nyúlt semmihez. - Csak gyilkolt. Marad a kertész. - Tökéletes alibit igazolt. Mikor az újságban a merénylet hírét olvasta, önként jelentkezett. vitte a meghívó levélkét a vádlottnak. Átadta a levelet, és elkarikázott a határon túlra. Pedro a neve. Máskülönben sem késel típus... De hiányzik a kés. - A késelés mostanában mindennapos itt a határ közelében. - Divatos, mert csendes. Szerelmi perpatvar, marihuánás eszmecsere... elég egy hangos szó, és megvillan a kés. De ez a szúrás másféle. A merényl olyan anatómiai biztonsággal célozta meg az áldozat szívét, mint egy gyakorlott szívsebész. Néhány csepp vér szivárgott a szúrás helyén... ez minden. Montezuma papjai szúrtak ilyen szívtáji terepismerettel. Mint egy rituális szúrás... - Inspektor, ne ábrándozzunk. A szúrásnak mindig praktikus célja van. Nem kell hozzá rituális motívum. - De miért szúr egy ember, aki nem akar pénzt, sem ékszert? Nem akar szexet?... És nincs semmiféle politikai értelme a szúrásnak? Mexikóban a papok évszázadokon át emberszívekkel etették a haragos isteneket. Lehet, hogy ilyen népszokások talán rögz dnek, mint az átöröklött mozdulatok? - Manapság nincsenek istenek, akik villásreggelire emberszívet követelnek. - Nincsenek istenek, és az emberek olyan következetesen gyilkolnak, mintha még mindig egy haragos istent etetnének. Múlt héten... Itt a határon egy falatozóban... huszonhárom majszoló, uzsonnázó vendéget l tt szitává egy hétvégi turista. Nem ismert senkit a helyiségben, nem haragudott senkire. Szombat délután
elment hazulról, homlokon csókolta feleségét, tréfásan mondotta, hogy vadászni megy, mert ez a hobbyja. Az asszony utánaszólt, ne maradjon sokáig, estére gulyást f z ürühúsból. Miért ölte meg ez a nyárspolgár huszonhárom békésen uzsonnázó embertársát? - Lehet, hogy ideges ember volt. Sok ilyen van. - Olvastam az újságban, hogy ebben a században egy-százmilliónál több ember pusztult el úgynevezett természetellenes halállal. Háborúban, békében... Egyszázmillió gyilkosság. Miért?... - Én azt olvastam az újságban, hogy ebben a században az emberiség lélekszáma kétmilliárdról négymilliárdra növekedett. Amíg beszélgetünk, minden másodpercben születik egy gyerek. Per saldo* ez megnyugtató. - Per saldo talán. De egy ember er szakos halála éppen olyan teljes és titokzatos tragédia, mint százmillió ember halála. Az igazi áldozat mindig egyes szám els személy. Látom, görbén néz. - Sokan vagyunk. A hírközlés meggyorsult... Kétségtelenül vannak elgondolkoztató tünetek. Az emberek gyanakodva nézik egymást. Már az is elég, ha valaki helyet foglal az autóbuszban, a szomszéd idegesen összehúzza szemöldökjét, mert megérkezett a másik... Mintha mindenki gyanakodna a másikra. Káin kezdette... - És a példa ragadós volt. De Káin még tudta, mi a nézeteltérés oka. Az Uristen favorizálta Ábelt... Ilyesmi mindig feszültséget vált ki a családban. Egyedül vagyunk?... - Tökéletesen. - Nincs mikrofon az íróasztal alatt, ilyesmi?... - Ne tréfáljon. - Hát akkor elmondom, ahogy gondolom. Attól félek, kitört a világfrász. - Örülnék, ha részletezné a feltevést. - Híre jár, hogy jelentkezett egy vírus, ami megbénítja a szervezet ellenálló képességét. Egyel re nincs védekezés ellene. Morogják, ha nem lesz hamarosan véd oltás, olyan epidémia** tör ki a világban, mint volt a középkorban a pestis. - A tudomány halad. A természet agyafúrt, de a tudós sem alszik. De ez még nem ok, hogy kitörjön a világfrász. - A vírus már csak következmény. Az epidémia már kitört, mert a bosszúvágy világtünet. De most már nem az egyes ember akar bosszút. Jele van, hogy most már az emberiség egésze akar bosszút. * per saldo (lat.): kiegyenlítésül, egyenlegként ** epidémia (gör.-lat.): járvány, ragály - Már megbocsásson... A bosszú mint epidémia... A feltevés regényes. - Nem vagyok tudományos ember. Rend r vagyok, életem hosszat a nyomozás volt mindennapi kenyerem. Káint követte libasorban a többi... de sokáig úgy tetszett, az emberek tudják, miért gyilkolnak. Egyik bosszút akart, mert szerelmes volt és
elutasították. A másik bosszút akart, mert hatalomra vágyott, és valaki az útjában állt. A harmadik bejelentette, hogy nem lehet békében élni a földön, amíg akad ember, aki másképpen hisz Istenben, mint . Mások meghirdették, hogy nincs béke, amíg a kerekfej ek ki nem irtják a hosszúfej eket. És a tömpeorrúak a karvalyorrúakat. Közben az emberek felépítettek csodálatos templomokat, betértek imádkozni, letérdepeltek, és mellüket verték, hogy soha többé nem követnek el gonoszságot. Aztán felálltak, leverték térdükr l a port, és elmentek gyilkolni. Egyes szakemberek id nként megállapították, hogy az emberek mindenféle korban és m veltségben éppen olyan rosszindulatúak és bestiálisak voltak, mint az id k kezdetén, Káin idejében. De régebben fogadkoztak, hogy tudják, miért ölik egymást. Most elkezd dött valami új. A bosszúhoz már nincs szükség ürügyre. Az újságok most már csak mellékesen említik az áldozat nevét. Számokat írnak... Találtak hajnalban tízet, húszat vagy százezret... A globális hekatombából* már csak számjegyek látszanak ki, ahogy régebben kilógott az ágyból az áldozat keze vagy lába. A papok, politikusok és a világnézeti el imádkozók ilyenkor fejüket csóválják, de ez csak olyan, mint búcsújáráskor az öregasszonyok ájtatos sopánkodása. Az igazság, hogy az emberiség egészében bosszút akar, mert eliszonyodott, hogy valami nem sikerült. - Hajoljon közelebb. Mi az, ami nem sikerült? - A teremtmény. * hekatomba (gör.-lat.): emberek tömeges mészárlása - Maga? És én?... - Az ember. Olvastam valahol... talán detektívregény volt, már nem emlékszem... Elég az, hogy volt egy mese egy emberr l, aki fellázadt az istenek ellen, és ellopta a tüzet az égb l. Az istenek bosszút álltak, és megbüntették a lázadó embert... De most már nincsenek istenek. Az emberiség egyedül maradt a világban, és bosszút akar, mert megértette, hogy , az ember, nem sikerült. Ügyvéd úr, elment a kedvem a szakmától. Mindig voltak gazdagok és szegények, buták és jófej ek, csinosak és rútak. Az emberek mindig gy lölték és irigyelték egymást. De most már nem kell ürügy, hogy a bosszú terjedjen, mint a dögvész. - Kedves barátom, csendesedjen. Elragadja a szakmai buzgalom. Hivatalosan megállapították, hogy az emberiség Káin ideje óta morálisan fejl dött. Végül is vannak vallások, törvénykönyvek... - Hát kérem... mondhat ki mit akar... Én csak azt látom, hogy a bosszú kezd személytelen lenni. Például itt vannak a terroristák. Ezek nem ismerik áldozataikat, nem akarnak pénzt, dics séget... Csak bosszút akarnak. Néha felt znek valamilyen vallási vagy politikai fügefa-levelet, de ez csak szemfényvesztés. Fiatal koromban még ábrándoztam, hogy vénségemre mesterdetektív lesz bel lem. Szorgalmas voltam, felmásztam a kéménybe, álszakállt ragasztottam, piszmogtam a mikroszkóppal,
lombikkal, pipáztam, és elemeztem a gyanúsak vizeletét. A Nick Carter füzetekb l is sokat tanultam. Ennek a nagy detektívnek volt egy trükkje... mikor a gengszter azt mondotta: "Kezeket fel!..." - Nick a magasba emelte két kezét, és ugyanakkor a kabátujjába beépített sínen két revolver automatikusan felcsúszott a markába. És Nick már l tt... Ez remek volt. Ilyen körülmények között még érdemes volt nyomozni... a történelemben vagy a sötét nagyvárosi mellékutcában, mert a b nnek még volt arca. Most már csak számok vannak, amelyek úgy lógnak ki a b nb l, ahogy a haverek* nyakán lóg a számozás, mikor a rend rségi fényképeken megörökítik ket. Ügyvéd úr, attól tartok, nagy z r készül a világban. A tüzet már ellopta az ember, és lehet, hogy most a tetejébe valamilyen új betörésen töri a fejét. Mint a kasszafúró a páncélszekrényt, úgy fúrja meg a tudós ember valamilyen lézersugárral a mindenséget, mert el akarja rabolni a világ titkát... - Kérem, nyugodjon meg. Maradjunk a tényeknél. Ez még nem válasz a kérdésre... miért ölték meg Mrs. Williamst? - Itt a balhé. Miért?... Bosszút állt egy szivar? Lehet az is, hogy a puszta létezés már olyan sértés, amire bosszúval felelnek? A professzor azt mondja, nem a tettes, de lehet, hogy hibát csinált. Mi volt a hiba?... - A szent könyvek szerint hiba a jóra való restség. - Már vannak könyvek, amelyek meghirdetik, hogy hiba a rosszra való restség. - Ez a szemlélet mostanában divatos. Inspektor, ajánlom, vegyen egy komputert. Az talán megmondja, miért ölték meg Mrs. Williamst. - Vettem egyet. Ennek a mütyürkének az a híre, hogy nyomkodni kell a gombokat, és akkor kiugrik a tettes. Beprogramoztam Mrs. Williamst, a rubinszívet, a professzort... aztán nyomkodtam a gombokat. De nem ugrott ki senki. - Talán rosszul programozott. Ne kérdezze, ki a tettes! - Hát mit kérdezzek, könyörgöm? - Kérdezze, ki még az ártatlan? - Ne kívánjunk lehetetlent. Nincs komputer, ami felelni tud erre a kérdésre. - Lehet, hogy igaza van. Még egy cseppet?... - Egy ujjnyit. Köszönöm. San Diego, 1985. Márai Sándor * haverek (jiddis): 1. barát, pajtás 2. b ntárs, cimbora
JEGYZET
Ez az írás nem hattyúdal, mert nem vagyok hattyú, és nem tudok dallani. De egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya m faji kísérletei közben visszatér en megkísértett a kaland: írni egy krimit. Mert ne áltassuk az olvasót, a krimi az s-irodalmi m faj. Az Odüsszeia, mint a Hamlet, az Isteni színjáték, mint a Faust mind b nügyi remek is. Az említett m vekben - és aztán jó néhány klasszikus bestsellerben - a szerz hozzátett valamit a szöveghez, amit l a krimib l remekm lett. (Arany János ezt a "valamit" így nevezte: "Nem a valóság / annak égi mása.") De az ilyen metastasis ritka. Ami gyakoribb, hogy a valóságban és az irodalomban id nként vijjogni kezdenek a vészjelz szirénák, és elhangzik az idegborzoló kérdés: "Mi történt itt az éjszaka?" A kérdés pikáns. Az istenek és az emberek gyanakodva szemlélik egymást. Homérosz mint Conan Doyle, Vergilius mint Agathe Christie, Goethe mint Simenon, a rímes terzinák kényszerzubbonyában vonagló Dante mint Rejt Jen - iparkodnak felelni a kérdésre: "Ki a tettes?" Korunkban a krimi perspektívája is megváltozott. A h s és az antih s helyében megjelentek a vérszomjas számok. De számjegyekb l bajos ízes-borsos, zaftos krimit f zni. M. S.
