MÁRAI SÁNDOR SIRÁLY A SZIGET HELIKON KIADÓ © Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)
SIRÁLY A tölt tollra gondosan reácsavarta az ebonitkupakot, nagyon lassú és óvatos mozdulattal, körülbelül, ahogyan egy sebész veszi kézbe az éles m szert vagy egy vegyész az üvegcsét, melyben élet és halál van; gyógyító anyag vagy méreg egész falvak számára. Egy ideje minden mozdulata ilyen felt n en óvatos volt. Ujjai, ezek a zongorán, írásban, vívásban és labdaütésben gyakorlott, csontos, hosszú és fehér ujjak, tétlenül, csaknem kimerülten pihentek most az íróasztalon, mintha egyfajta párviadal, kemény és férfias mérk zés után pihennének. M vészek keze pihen így, mikor leírták az utolsó szót, felkenték a vászonra az utolsó ecsetvonást, vagy leütötték a búcsúzó hangot a zongorán, s tudják, hogy most véget ért valami, ami egyszeri és nem ismétl dik meg soha többé az id ben. De mégis, inkább úgy pihent a kéz, mintha valamilyen nagy ellenállást kellett volna leküzdenie. Mintha viaskodott volna valakivel. Milyen lehet a gyilkosok keze, közvetlenül a tett után? - gondolta most és figyelmesen nézte kezét. El ször nézte így életében. Az ember rettenetesen keveset tud önmagáról. Már testünkr l is alig tudunk valami megbízhatót. Mit remélhetek lelkemt l, melynek természetét egyáltalán nem ismerem, csak megnyilvánulásait érzékelem? S a többiek lelkét l, kiket nyilvánvalóan még sokkal kevésbé ismerek, mint önmagamat. Mit remélhetünk egymástól, emberek?... A nedves kézírás fölé hajolt. Vörös ceruzát keresett el a tolltartó aggályosan rendbe rakott írószerei közül, s az árkus papír szélére erélyesen odaírta: Szigorúan bizalmas. Most mindjárt csönget, átadja a kéziratot a gépírón nek, aki tisztába írja a szöveget, szigorúan és bizalmasan. Aztán borítékba zárja a kéziratot és átviszi a miniszternek. Aztán elkezd dik valami: néhány írott szó, mely e pillanatban nem száradt föl még a papíron, élni kezd. A nyomdákban a nagy körforgógépek zsíros, fekete festékkel nyomtatják majd e szavakat, a rádióban egy érces, mesterségesen megrendült hang kiáltja világgá e mondatokat, millió és millió ember sápadtan olvassa és hallgatja a szavakat, melyeket vetett az imént papírra. Kezét nézte és elégedetten látta, hogy hosszú
ujjai remegnek, mint valamilyen különös er feszítés, párbaj vagy Beethoven-szonáták egyórás gyakorlata után. Párviadal után remeg így egy férfi keze vagy alkotás után a m vészek keze - de mi volt ez, alkotás vagy párviadal? Végre is csak parancsot teljesített. Ez a néhány mondat elhangzik majd holnap. A telefonok csörömpölnek. Egy asszony sápadtan hallgatja a rádió el tt e szavakat, gyermekét szívéhez szorítja, sírni kezd. Munkások abbahagyják gyárakban a munkát, a szavak élni és cselekedni kezdenek. A szavak áthatolnak az élet szövetébe, s keringeni kezdenek az óriási test vérkeringésében, mint egy oltás anyaga a vérpályán. A nagy gépezet, az állam, millió és millió hajszál finom áttételében m ködni kezd e szavak hatása alatt, s a nagy szervezet, a nemzet, dobogó szívvel kezd élni, mikor e szavak elhangzanak. A nagy és finom üzemben fegyelmezett emberek élnek, s mindannyian apró hajszálrugói csak annak a bonyolult szerkezetnek, mely e szavak következtében most összes lendít kerekeivel eszeveszett ütemben kezd forogni. Felállt, az ablakhoz ment, lenézett a városra. Éjjel hó esett. A hó mindig a meséskönyv egyik lapjának emlékét idézi fel. Kis házak dideregtek a hóban, s lenn a folyó már jégtáblákkal zajlott. A folyón túl a nagy város, palotáival, a kupolás házzal. Homlokát simogatta ideges mozdulattal, mint mindig, mikor modorral és magatartással iparkodott leplezni valami áradót, kínzót, embertelent, ami a mélyb l tört el , az emlékek és az érzések lucskos, bányaléggel telített tárnáiból. Mi lesz holnap, ha elhangzanak e szavak? És holnapután? S mi lesz e szavakból abban a homályosabb, tapinthatatlanabb valamiben, amit általános szóval id nek neveznek, s aminek sajátsága, hogy nem engedi el azt, amit magába fogadott egyszer: mint egy eszel s szeret , halálos öleléssel szorít magához mindent, ami egyszer karjai közé tévedt. Amit elkezdtek, az id zsákmánya marad... Az ablak egyik sarka megtelt jégvirággal, bonyolult és túlrajzolt ábrákkal, mintha egy japán fest a maga gyönyör ségére cselekedne valami céltalant és fönségeset. S lenn a folyó és a házak. S messzebb, a ködben, az ország, sok millió ember. S messzebb, a ködben és az id ben, más országok, mint tenger, oszló és emelked rétegek egymást követve e különös elemben, az id ben. Németek. Oroszok. Az óceán. A kis népek, hisztérikus izgalomban. S valahol, még sokkal messzebb, a történelem mögött, az egyén, érthetetlen sorsával: egy kínai most megy ki a mez kre, két bombatámadás között nyugodtan dolgozik a rizsföldön, arcán mosoly, eszméletében egy verssor vagy egy erkölcsi parancs értelme. Negyvenöt éves vagyok, gondolta. Ajka némán számolt. Egy napon vége lesz a háborúnak, gondolta még. S akkor már nem leszek fiatal ember. Végigmegy a szobán, hátán összefont kezekkel. A szoba langyos, a minisztériumban szorgalmasan f tenek. A ház régi, a szobák boltívesek, a falak vastagok. Nem is hivatalszoba
ez, egyfajta úri társalgó inkább. Biedermeier ül készlet a fal mellett, sárga selyemhuzattal. A falon a miniszter arcképe. S egy másik kép, halászok a Tiszán. A miniszter szigorúan nézi a szemközti falról a tiszai halászokat. Az íróasztalon minden aggályos rendben. A sarokban egy állványon, vaskosárban zöld ével növények. Nem, mire vége lesz a háborúnak, már nem lesz többé fiatal ember. Mikor elkezd dött... nem szívesen mondja ki a szót, még gondolatban sem. Mikor elkezd dött, ebben a szobában tartózkodott, reggel kilenckor. Akkor megfogadta, hogy nem mozdul innen, nem megy külföldre, amíg nincs vége az egésznek. Mi volt e fogadalom tartalma?... Mi az értelme minden fogadalomnak? Félelem, sértettség, egyfajta merevgörcs, menekülés. Mindenki menekül ilyenkor valamibe. Nem megy vissza a városokba, melyeket ismert és szeretett, amíg nem tisztogatnak meg újra mindent, nem áll minden megint helyén, a városokban és az emberek lelkében. Ezt fogadta meg. Meddig tart még a fogadalom s mindaz, ami feltétele e fogadkozásnak? A köd vastagon fekszik az ablak el tt, a folyó, az ország, a világ felett: kénytelen visszaállani az ablakhoz és a ködöt nézni, mintha ez lenne az egyetlen felelet az életre. Mennyit vitatkoznak, jósolnak és hazudnak! Két éve, mindennap, otthon és a hivatalban, társaságban és utcán, hidegen és jólértesülten, halkan és bizalmasan! S mindig ugyanaz a remeg bizonytalanság, a fölény, a hidegen el adott értesülések mögött: bizonytalanság, hogy az emberi szándékon túl is történhet valami az emberi világban... S mennyi hazugság, szóban és írásban! Ezek a "jó helyr l hallottam" kezdet hazugságok, melyek "minden józan emberi számítás szerint"-tel végz dnek! Ezek a jelentések, melyek így kezd dnek: "Tegnap beszéltem valakivel". S a bizonyosság, hogy ez a "valaki" nincs és nem is lehet sehol, mert mindaz, ami történik, már nem valaki és valakik szándéka, hanem emberfölötti er k akarata. Este elmegy az operába. Felöltözik sötét ruhába és elmegy az operába. A kürtök rikoltanak. N k ülnek a páholyban, fehér húsuk ragyog a fekete bársony kivágásában, keszty s kezük a látcsövet emeli, szemük csillog a sötétben, mint a fenevadak szeme. A néz téren testek meleg, fülledt szaga leng. A színpadon egy férfi énekel, mély hangon, a becsületr l és a szerelemr l. Ez volt Európa legmélyebb értelme, mikor is?... Tegnap még vagy két év el tt. Milyen szép volt minden: a városok, az utazás a gyorsvonattal, havas tájak, deklamáló hegységek és üvöltöz vízesések között, a nagy szállodák villanyfényes, meleg rejtettsége, a telefonszámok a régi jegyz könyvben: számok, melyek mögött egy ember élt, egy müncheni, párizsi vagy oxfordi lakásban, s a szám egyszerre életre hívta az embert. S mindenféle képek, okos könyvek, gyönyör n k, csodálatos használati tárgyak, versek, melyeknek olvastára a hideg zsibbadás bizsereg végig testünkön. S mind e mögött valamilyen félelmes hazugság és kegyetlenség, s a milliók és százmilliók, egyre többen, áradó és sarjadzó tömegek,
melyeknek mind kevesebb részük volt e képekb l, könyvekb l, n kb l és verssorokból. S vita, a lapokban, minden nyelven, a parlamentekben, minden országban, egyfajta állandó zsinat és zsibongás, mely minden nappal szenvedélyesebben és harsányabban zsongott. S aztán, egy reggel, ez a különös csend. Mikor vége van valaminek, mindig olyan különösen csend lesz: a világban és az ember szívében. Ezt gondolta. Nem, ha teljesen vége lesz, s megint lehet utazni, nem leszek már fiatal ember. Erre gondol. S az ötletet nem tudja elhessegetni. Mintha ez fontosabb lenne, mint az asztalon száradó sorok. Én is vagyok, nem csak a világ, gondolja most. Ha viszontlátom a tengert, ötvenéves leszek. A hajók reggel indulnak Triesztb l. A nagy, fehér hajók, melyek fedélzetén a fehér zekés, aranypaszomántos stewardok sorfala között vonul fülkéje felé az utas. A kabinfolyosók ünnepélyes, olajfestékes, tiszta illata. S a kabinban minden olyan csodálatosan a helyén, mint egy tökéletesen megoldott mennyiségtani képletben. A hajó elindul és a világban is minden csodálatosan helyén van: az id ben és a térben, minden a helyén. Itt egy délkör, s mögötte az id és Kína. S egy másik délkör és mögötte, számtani haladvány és mértani képlet szabályai szerint rögzítve, Sidney. Csodálatos rend volt a világban. S a tenger sötétzöld volt vagy világoskék, mintha néha kiadta volna dühét: mint egy epés ember, aki, két dühroham között, emlékezik a gyermekkorra. Az ember felébredt reggel a világban, a kabin ablakred nyén át éles sugarakkal t zött be a déli nap, mintha orgyilkosok feszegetnék egy szoba titkát, aranyt rökkel. Kiugrott az ágyból, feltárta a barna lakkal fényezett red nyöket, s beáradt a tenger és a nap nyers illata a kabinba. A hajó állt, a gépek halk zúgással jártak, mint egy pihen , alvó ember szíve. A parton fehér kövek villogtak és fekete emberek, rongyokban. Valaki énekelt, galagala. Egy Ford-autó döngött a pálmák alatt, az árnyékban, s messzebb egy háromezer éves templom roskatag oszlopai. Csodálatosan helyén volt a világban minden. Igaz, hogy minden mögött a b n volt?... Sokszor kérdi ezt magától. A b n, melyet ember az ember ellen, népek népek ellen rendszeresen, tudatosan szerveztek és elkövettek?... A b n vagy valamilyen törvény, mely er sebb, mint az ember?... Nem tud felelni erre. Néha eszébe jut ez a kérdés az operában vagy munka közben vagy amikor az embereket hallgatja, amint a felel sségr l vitatkoznak. Közben múlott az élet. Nemcsak az a másik, bizonytalan és általános élet, népek és állatfajok, csillagok és hüll k élete, nem: a személyes, mely csak az övé. Egy ideje érzékletesen észlelte ezt a tüneményt, ezt a "múlást", mintha nagyítóüveg alatt figyelné egy él lény szerves elváltozásait. (S különös, hogy nem vagyok szomorú - gondolja most.) Valami történt, s nemcsak a világban történt: b re, idegei, vérsejtjei feleltek arra, ami történt. Az külön világháborúja is lezajlott ez években, az személyes világtörténelme. Minden megtörtént, ahogyan kellett, s most itt áll, egy boltíves szoba közepén,
negyvenöt évesen; s különösen nyugodt. Semmiféle tiltakozás a szívében. Semmiféle érzelgés. Ha nem ölik meg, ha nem követ el durva hibát, ha sportol és tárgyilagos, jó könyveket olvas, ha nem dobja oda magát egyfajta eszel s félelemnek és szenvedélynek, a múló ifjúság fölött érzett dagályos és mohó kétségbeesésnek, van még tíz elég jó éve. Nem túl jó, de elég jó. Figyelmesnek és udvariasnak maradni, önmagunkkal szemben is. Ötvenéves lesz, mikor újra láthatja a tengert vagy Kínát vagy azt a teaszobát Oxfordban. Közben megtörténik és elmúlik a háború. Most itt van, egészen közel, a háború. Tegnap még olyan messze volt, mint a másik ember sorsa. A szomszéd szobában ül egy ember és rákja van: s tud e rákról, s nem érez semmit. Részvétet, igen. A szomszéd országban dúlt még tegnap a háború, s reggel elolvasta a lapokat és bólogatott. A csapatok valahol el rementek. Párizs elesett. Utoljára éjjel látta Párizst, négy év el tt, a taxi ablakán át, amint a pályaudvarra hajtott. A Louvre udvarán hajtottak át, a Tuileriák kertjének virágágyai el tt gurult a kocsi: nyár volt, a sugárúton, a diadalív körül fények csillogtak. Akkor még fiatal volt, zavarosan és reményked en fiatal. De mit akarok én még az élett l? - kérdi. Csönget. A kisasszony belép és átveszi kezéb l a kézírást. - Délutánra kérem - mondja h vösen. S parancsoló hangon: - Szigorúan bizalmas. Kérem, adja át négykor, nekem, személyesen. Mikor egyedül marad, behunyja szemét, visszaül az íróasztal elé, két tenyerével elfedi arcát. Sokáig ül így. Most elkezd dött, gondolja. Mi kezd dött el?... Ami tegnap még hír volt és révület, itt van ma a szobában, az ablak el tt; a folyóra is tartozik s a házakra, lenn a mélyben. Most legépeli a kisasszony a szöveget, s délután átadja a miniszternek. S nincs emberi er többé, mely másítani tudná azt, ami egyszer elkezd dött, mert nem lehetett másként cselekedni, mert okok, érvek, vélemények, tények kényszerítették az embereket, hogy elkezd djék. Sokáig ül így, fehér keze teljesen elfedi arcát. Nem láthatja most ezt az arcot, a hivatalban nincs tükör, nem ismeri igazán arcát. Mindig egy gyermek arca dereng az szes úr hivatalos és fegyelmezett arcvonásai mögött. voltaképpen csak ezt a gyermeket ismeri, homályosan, ahogyan egy elhalt kedves gyermek arcára emlékezünk. Így ül, s a nagy épület lépcs in sebesen halad fölfelé egy n . Könnyen lép, mint a madarak, mintha ugrana egyik lépcs fokról a másikra. Ez a n hozzá siet: de nem tud err l. Nem ismeri ezt a n t, soha nem látta. Most az asztal el tt ül még, két kezével elfedi arcát. A háborúra gondol, s iparkodik elképzelni, mit jelent ez a szó holnap vagy esztend múltán, a valóságban? Akik eddig csak a mozgókép-színházban látták a háborút, most megismerik majd, mint egy embert, kinek nemcsak
neve és híre, hanem teste is van. Szeretne segíteni valakinek. Talán leghelyesebb, ha ilyen pillanatokban az ember kiválaszt egy embert a világmindenség összes él lényei közül, s minden erejével segít neki. Egy férfit vagy egy n t, aki érdemes erre. De ez a szó: "érdemes" - most, szemközt a valósággal, egyszerre értelmetlen lesz. Minden ember egyformán "érdemes" arra, hogy teljes legyen a sorsa. S a nagy sorson, a háborún belül is megtörténik az emberekkel a másik sors, a kicsi, a teljes. A n már az els emeleten lépdel. Most megáll, a fordulóban; egyedül van; óvatosan körülnéz, mint a zsebtolvajok, táskájából gyors mozdulatokkal púderdobozt keres el , keszty s kezével letörli a kis szelence tükörlapjára tapadt rizsport, s púderezni kezdi orrát. Pillanatok alatt végzi ezt a m veletet, s komolyan, aggályosan vizsgálja arcát a parányi tükörben. Izgatott, gyomrában azt a vizsga el tti facsarást és nyugtalanságot érzi, mint a diákok, mikor a végs vizsga-jegyért felelnek. Lépteket hall és egyszerre ünnepélyes lesz, dáma. Most már lassabban megy a fels emelet felé. Id s férfi jön szemközt vele, megáll az egyik lépcs fokon, férfipillantással, hosszasan néz utána. "Jó n " - gondolja az id s férfi. S halkan füttyent, így megy tovább. Igen, a n is tudja, hogy "jó n ". Ma különösen tudja, lábujja hegyét l orra hegyéig. Reggel sokáig t n dött, öltsön-e hócsizmát? Éjjel vastagon esett a hó. Aztán mégis csizma nélkül eredt útnak, testszín harisnyában, melyet óvatosan iparkodott tisztán rizni meg az út menti latyaktól, kivágott, vékony talpú fókab r félcip ben. Most lúdb rösen fázik, a vékony harisnyában és a finom kis cip ben, de lábait, hosszú, keskeny, szép lábszárait éppen ma igazán nem rejthette a hócsizmákba. Egy férfihez megy, akit soha nem látott még. A második emeleten megáll, kifújja magát. Az épület belseje kellemesen meleg, a boltíves, fehér folyosó olyan, mintha egy kolostorba vezetne. A falon régi városmetszetek lógnak, aranykeretben. Minden nyugalmas itt és fölényes. A n sóhajt, röviden és mellékesen. Nem lát senkit. Rövid, prémes kabátkája zsebéb l összehajtogatott papírszeletet húz el , bet zve olvas egy nevet. Aztán rövidlátóan, hunyorító pillantással körülnéz. Egy ember közeledik feléje, libériában. A n kimondja a nevet. El ször életében mondja ki hangosan ezt a nevet. Mikor egy nevet kimondunk, a világegyetemben láthatatlan huzalok és er k kapcsolnak két embert, mint egy telefonközpontban. A libériás ember bólint. - A tanácsos úr csak tizenkett ig fogad - mondja az altiszt. - A névjegyem - mondja a n rossz magyarsággal. - Kérem, vigye be a névjegyem. Kedvesen beszél, halkan, s a mód, ahogyan töri a magyar szót, hízeleg az altisztnek. Minden kis nép fia megtisztelésnek érzi, ha egy idegen iparkodik anyanyelvén szólani hozzá. Az altiszt udvarias, férfimódra kínálja hellyel az idegen hölgyet és elmegy a névjeggyel. A n leül egy zöld huzatos pamlagra. Kezét szívére szorítja.
Szíve idegesen dobog. Az ajtót halkan becsukták mögötte, azzal a hangfogós nesztelenséggel, mely mindent jellemzett ebben a langyos leveg j , kolostorszer , nagy épületben: itt az írógépek is halkabban ketyegtek, mintha végtelenül bonyolult rendtartás, néma szolgálatkészség és g gös tapintat fegyelmezne minden mozdulatot, a gépek zörejét is. Megállt a küszöbön és nem mozdult. Mereven állt, egy iskoláslány ügyefogyott fegyelmezettségével, mintha tornagyakorlat után várná, hogy elhangozzék a "pihenj"-vezényszó. A nagy, fehér ajtóban a nyúlánk alak magasabbnak látszott, mint a valóságban. A férfi felállt az asztal mell l, kezében a névjeggyel. - Milyen sápadt - gondolta a n . S félig összehúzta szempilláit, így bámulta az eleven, keskeny kémlel résen át a férfit, rövidlátóan és figyelmesen, h vös és kissé ellenséges pillantással. - Sápadt lehetek - gondolta a férfi: mert szemben állott az ablak fehér fényözönével, s érezte, hogy leszalad a vér fejéb l. A vér "szíve felé árad", így érezte; de ugyanakkor tudta, hogy ez csak irodalmi túlzás, így olvasta a felületes könyvekben. A valóságban ez az "áradás" élettani képtelenség. A vér természetesen mindig a szív felé árad, de e szédülésnek nincs semmi köze a vér keringésének üteméhez. Az ember olvas ilyen érzelmes közhelyeket. Sápadt vagyok, gondolja újra, s kiegyenesedik, óvatos félhomályban áll, mert nem akarja, hogy a n lássa sápadtságát. Most ezt gondolja: "Nem, ez már túlzás." S egyszerre jókedv lesz. Heveny, túlzott, ideges jókedv járja át testét, mintha valamilyen oltás anyagát döfte volna testébe egy ördöngösen ügyes kéz: egy oltás anyagát, melyt l bizseregve árad szét a tagokban ez az rjöng és félelmes jókedv. Most nagyon kell vigyáznom, gondolja, mert botrány lesz. Egy pillanat még, s ha nem sz nik ez az átkozott bizsergés és viszketés, valahol a testemben vagy lelkemben vagy az idegpályákon: ha nem vigyázok, s ha a nevetési inger nem sz nik, rögtön nevetni... nevetni? Nem, hahotázni, harsogni és röhögni kezdek. Az asztalt csapkodom, két ököllel, úgy röhögök majd. A díványra fekszem, két öklöm hasamra szorítom, a véknyam markolom, úgy vihogok, nyerítek! Olyan botrány lesz, ha nem sz nik ez az inger, amilyen még soha nem volt; botrány, hogy beszaladnak a hivatalnokok a szomszéd szobából, áthívják a minisztert és a ment ket, szanatóriumba és nyugalomba küldenek. Rögtön röhögni kezdek, teli pofára, gondolja; s arra gondol, hogy nem szereti e szavakat. De a szavak most önként köszöntenek be, jókedv en és teli t d vel harsogva közönséges értelmüket, mint akik végre, hosszú szám zetés után, hazatérhetnek és polgárjogot nyernek; a szavak elterpeszkednek lelkében, helyet foglalnak és bukfencet vetnek agyában és szájában; egy pillanat még, s nevetés alakjában kiköpi a szavakat, ide köpi e lány elé, a sz nyegre, a szoba közepére, az Isten és a világ elé. Mert ez már csakugyan
sok, gondolja még egyszer. Mindjárt nevetni kezdek, de úgy, mint aki egyszerre neveti ki önmagát a földet és az eget, a Teremtést. Az ördög nevethet ilyen kajánul és kétségbeesetten, mikor üres óráiban eszmélni kezd, hogy arca és homloka a szarvakkal, torzan és borzalmasan, távolról és félelmesen, de mégis hasonlít Isten arcára. Egy pillanat még és menthetetlenül hahotázni kezd. A n akkor megriad, elszalad. De végre is, miért szaladna el? Mit képzelt ez a n , mikor beállított hozzá, az utcáról, visszajött az id b l s az id nél is félelmesebb térfogatból, amely van valahol, a nagy térfogaton túl, ahol már nem is a szabályos testek élnek s az ábrák és fogalmak, hanem a zagyva z rzavar, mely összekever testeket, ábrákat, tüneményeket és emlékké h vösödött érzéki benyomásokat. Ok nélkül nem áll itt a küszöbön, ez bizonyos. S bármily harsányan nevet majd szemébe, mindenre tud válaszolni: a ténnyel, hogy van, él és itt áll a küszöbön. S most egyszerre mérhetetlen kíváncsiság lepi el egész testét; olyan ez az érzés, mint egyfajta érzéki izgalom. Végre is, nem közönséges dolog ez. Nem esik meg mindenkivel, gondolja, hogy eltemet valakit, s aztán az illet kikél abból a bonyolult sírból, ami valóság is, emlék is, s három födele van, mint a pogány királyok sírjainak, s egyszerre itt áll a küszöbön, délben, egy óra húsz perckor. Mert most megnézte az órát s szemközt a falon a naptárt: csütörtök, egy óra múlt húsz perccel. Milyen nap is számára csütörtök? Általában nem rossz és nem jó, amolyan közömbös nap, mikor az élet jó angyalai nem tör dnek különösebben vele, de az apró démonok, a mindennapok kaján kis ördögei sem figyelnek oda sorsára és nem vetnek életének gáncsokat. A kísértetek, gondolja, úgy látszik, nemcsak éjszaka látogatnak el a világba. Délben is jönnek, fényes téli délben. Ez a kísértet csont és hús. Nagyon tetszet s csont és hús, állapítja meg, gúnyosan. Mert most, mikor múlni kezd ez a viszket s, fájdalmas nevetési inger, nem érez semmiféle csodálkozást; inkább csak gúnyos sért döttséget és megrendülést érez. E pillanatban megért valamit, amit nem tudott eddig. Körülbelül úgy érez most, mint az emberiség, mikor Kopernikusz, majd Darwin és Freud arcul ütötték a megállapítással, melynek értelme mindig csak az volt, hogy az ember nem a világ közepe. Hiszen is gyanított valami hasonlót. A Föld nem az egyetlen csillag a világ-mindenségben, az embernek kevéssé el kel rokonsága is van a világon, s értelmünk úgy viszonylik csak az értelemmögötti ösztönterülethez, mint Európa Ázsiához. S , személy szerint, nem értelme és központja a mindenségnek: ezt gyanította már régebben is. De ilyen gorombán nem mondták még szemébe soha, mint ez a n most, szemközt, némán, a küszöbön. Sért döttsége egyre mélyebb. Elvörösödik. S most hall egy hangot, egy szoba mélyér l, a homályból, egy kedvesen rekedt, félelmesen ismer s hangot, amely egy nagy hever titkos függönyei közül szólal meg és ezt mondja: - Tell me, my Heart, if this be Love?... * S hallja tulajdon hangját, amint a szoba másik sarkából felel:
- Ki írta ezt? Byron?... - No, sir - mondja a hang, iskolásan és pedánsan. - Lyttelton. Lord volt és verseket írt. S aztán csend lesz. Csak a verssor él. Mindketten - és a hang, a kerevet félhomályában - elgondolkoznak, mi a szerelem? De ez már nagyon régen volt. * Mondd, szívem, ez a szerelem?... Olyan régen volt, hogy most, mikor megszólal lelkében a hang, egyszerre elfárad. Ezt a fáradtságot soha nem érezte még. A n nagyon régen áll a küszöbön, talán eltelt már egy pillanat is. Most már illene szólani hozzá. S még mindig mozdulatlan, kezében a névjeggyel. Most, lassú mozdulattal, közel emeli szeméhez a névjegyet és megnézi. Nem siet, ráér. Különös biztonságérzet hatja át egész lényét, mintha minden szabad és megengedett lenne végre számára: nem kell udvariasnak lenni, nem kell megtartani a szabályokat és formákat, nem kell sietni, bókolni, civilizált urat játszani. Ez most a pillanatok egyike, mikor az élet felrúgja a megegyezéseket, mikor a játékszabályok nem érvényesek. S ebben a tudatban van valami megalázó, de van benne egyfajta megkönnyebbülés is. Az rült érezheti így magát, az els pillanatban, mikor az értelem elválik az ismert törvények és a rend világától. Most leülhetek a padlóra, gondolja, s lehúzhatom a cip met. Félelmes megkönnyebbülés ez. Mintha minden, ami a helyén volt, egyszerre dülöngeni és tántorogni kezdene, valamilyen vad és boldog önfeledtségben. Mert nemcsak a törvény van a világon s a házak s a jogszokások. Van a rend fordítottja és van az, hogy aki meghal, kikél a sírból, s aki azt hitte, hogy a világ középpontja - képzeljük csak el, egy ember! -, egyszer en játékszer olyan er k számára, melyek még csak nem is értelmesek. Mindenesetre el húzza szivarzsebéb l pápaszemét, kényelmesen és körülményesen orrára illeszti a szemüveget, s mintha egyedül lenne a szobában, elolvassa a névjegy szövegét. Persze, álarcot visel, gondolja elégedetten. Neve az álarc. Idegen név. S halkan, bet zve olvassa. Aztán, pápaszemén át, rövidlátóan és kissé öregurasan, kezében a névjeggyel, kérd en pillant a látogatóra: - Mademoiselle?... A n kimondja nevét. A hangot mintha kissé elváltoztatta volna. "Milyen ravasz" - gondolja és mosolyog. - "Mindig ilyen volt. Nem, ezek nem változnak." - Tessék helyet foglalni - mondja. S lassan elébe megy, leül a n vel szemközt, a sárga selyemmel áthúzott karosszékbe. A látogató halkan és folyamatosan ad el , kissé elfogódottan, mint aki leckét mond fel. Egy méter hatvannyolc magas, állapítja meg. És ötvenkét kiló. Nem változott. Hallgatja az idegen csengés beszédet és bólogat.
Szó se róla, mindez eléggé kellemetlen, gondolja most; kellemetlen, s ugyanakkor mulatságos. Mintha a m helybe pillantana az ember, ahol az élet készül: most végre látok valamit a m hely titkaiból, ahol készülünk, férfiak és n k, nevetséges titkainkkal. Ez a n egyszer már élt és meghalt. Nem rültem meg, tudom, mit látok és mit gondolok? Ez a n egyszer már belépett szobámba, pontosan így, öt év el tt, s egy méter hatvannyolc magas volt és ötvenkét kiló. Azt akarta, haljunk meg együtt. Kívánságát nem teljesíthettem. Nem, a kívánság túlzott volt, jogosulatlan. De a n éppen azt bizonygatta, hogy az élet más is, mint jogi kérdés, az élet valami egyszeri, föltétlen és értelmetlen is, olyan, mintha Isten hirtelen grimaszt vágna. Ez is lehetséges végül, mondta. Vallásos n volt, sírt, mikor ezt mondta. Minden reggel templomba járt, buzgón imádkozott. És Luther azt mondja: Alle Kreaturen sind nur Gottes Larven und Mummereien. * Komor szó ez, emlékszik, a hideg végigment hátán, mikor el ször olvasta: Huizinga idézi, a játékos emberr l vagy az emberi játékról írott könyvében. Hazamegy és megkeresi ezt a részt. Mummereien. Mi is e szó magyar fordítása? Valami torz és fintorszer van abban, ahogyan az ember Istenre hasonlít. A n aztán meghalt, egyedül, s eltemették, jó mélyen, a sírba, mert ma már kit n en tudnak temetni. Mostanában sok embert temetnek, koporsó nélkül is. De ez most visszajött. Talán csak a teste jött vissza? S mi volt fontosabb, a teste vagy * Minden teremtmény Istennek csak lárvája és álarca. mindaz, ami áradt bel le, beszédje, mosolya, nézése, mozdulatai? Kétségtelen, hogy a teste is fontos volt, gondolja tárgyilagosan. És érzi, hogy ideges reszketés villanyozza meg egész testét, keze különösen elzsibbad. Amíg a n beszél, s udvariasan, bólogatva hallgatja e tört magyar beszédet, egy arcot lát. Ez az arc a látogató arcának vonásaival tökéletesen egyezik. El vehetné a fényképet tárcájából, a n elé tarthatná a képet és reákiálthatna: "Kisasszony, Ön csal. Miféle álarcosjáték ez? S mifajta gúnyos illetlenség, Isten és az emberek színe el tt?... Urin nem jelenik meg egy halott kedves testi alakjában!" Vagy valami hasonlót mondhatna, erélyesen. Becsöngethetné az altisztet, megparancsolhatná, hívjanak rend rt, igazoltassák ezt a szép kalandorn t... mert bizonyosan egyfajta kalandorn ez, hiszen másként nem jelent volna meg az elhalt n testi álruhájában. Pontosan tudta, hogy ide kell jönnie, hozzám, s így kell jönnie, ezzel az arccal. De engem nem csapsz be másodszor, gyermekem, gondolja most. Már el ször sem sikerült becsapnod... igaz, a végén volt egy pillanat, mikor magam sem tudtam már, mi a játék és mi az igazság? A végén a n mindenesetre meghalt... miért is? Mikor Talleyrand meghalt, Metternich ezt kérdezte: "Mit akarhatott vele?..." Hasonlót érzett is, mikor megtudta a n halálhírét, délután, a hivatalból jövet, az esti lapból. Igen,
mit is akarhatott vele, a meghalással, miféle gyermekes és reménytelen ötlet volt ez megint, ellene vagy egymásért, a bonyolult, kínos és szégyenletes, hároméves harcnak micsoda új trükkje, cselfogása?... Sokáig nem értette, mit akart a n a halállal? Általában bosszút akarnak az öngyilkosok. Minden öngyilkos bosszút akar állani valakin vagy egyszer en csak a világon: azt akarja, hogy holtában sajnálják, visszasírják. A kávéházi sanzonénekesn k is ezt éneklik: "Fog maga még sírni utánam." Nem, nem sírt utána. Ha ez volt a n célja, akkor tévedett, egyetlen pillanatig sem sírt utána. S nem is halt utána, amint a valóság bizonyítja. Hát visszajött, gondolja. S megint ez a mély fáradtság: a halál el tt fárad el így az ember. S megint kezd dik minden, elölr l? A szégyen, a gyalázat, a megalázás?... Nem, kedvesem, gondolja, dobogó szívvel; elkésett, kisasszony; akármilyen okból tért is meg ide a sírból vagy az ismeretlen térfogatokból, ahol az élet anyagával, az arcokkal és testekkel játszik ötletszer en Valaki: nekem már nem tud fájdalmat szerezni. Hallod, my Heart: nem engedem, hogy még egyszer fájdalmat szerezzél! Mi is a neved?... Elolvassa, bet zi a nevet. Ismeretlen nyelven csengenek e szavak. A n elhallgatott. Egyfajta stipendiumról beszélt s arról, hogy itt akar még maradni az országban. - Ön észt, kisasszony? - Nem, uram. Finn vagyok. Finn, igen. Nem hasonlít a finn n kre. Magas, csontos és sz ke. Északi fajta, de inkább svéd lehetne. - Azt hittem, svéd. - Az anyám svéd, uram. - Mi a neve? - kérdi ötletszer en, kíváncsian. A n elmosolyodik: - Anyám neve? Ranghild... - Bocsásson meg. - De kérem, uram. Kérdezzen. Így társalognak. A n engedelmesen, aggályos pontossággal felelget, mintha vizsgálóbíró el tt mondaná tollba személyi adatait. Hangja idegen, nem emlékeztet a halott n hangjára. Hiányzik bel le az a titkos, rekedt csengés, amely úgy zengett ki a másik hangból, mintha sötét szobában, gúnyosan és fojtottan nevetne valaki. Hallgatja a n t s ezt gondolja: "Nem, a hangját nem tudta kölcsön kapni. A hang a lélek." E pillanatban cinkosi együttérzéssel gondol a halottra, aki meg rizte hangját, a szép, idegen kalandorn csak testi emlékét lophatta el. Nyugodtan társalognak, hivatalos udvariassággal. - Szabad megkérdeznem, hány éves, kisasszony? - kérdi és mosolyog. - De természetes, uram. Huszonkett múltam, a nyáron. Hazudsz, gondolja és bólogat. A tested huszonöt múlt. Ezt én jobban tudom. - Nagyon hasonlít az édesanyjára, kisasszony? - Nagyon - mondja élénken a n . Önkéntelen mozdulattal kézitáskája után nyúl, mintha fényképet akarna mutatni. De aztán
zavartan, szemérmesen visszahúzza és ölébe ejti kezét. Most elpirult. Valamit megérintett a kérdés, talán nem szívesen emlékezik anyjára. Izeg, mozog helyén, most nem olyan iskolás és gépies, mint volt az els percekben. Látnivaló, hogy szeretne mondani valamit. De csak ezt mondja: - Anyám most ment férjhez. - Igen - feleli. - Apám meghalt. Családi ügyek. Gépiesen kérdi: - Gyógyszerész volt? A n tágra nyitott, szürkészöld szemekkel néz reá. - Gyógyszerész? Nem - mondja meglepetten, kissé egy-ügy en. Miért lett volna gyógyszerész? Halász volt. Megint nevetnek, zavartan. Csakugyan, miért is lett volna az idegen n apja gyógyszerész? A halott n apja az volt, de a dolgok nem ismétl dnek ilyen nevetséges azonossággal. Mégsem röstelli a kérdést, semmit nem röstell. Soha életében nem érezte még ezt a szabadságot és feszélyezetlenséget. - Most megkérdezhetek mindent, mert az élet játszik velem - gondolja. Most véget értek a szabályok, valaki játszik velem. Kérdezhetek, amit csak akarok... - Halász? Bottal és horoggal? - Nem, uram - mondja a n , komolyan. - Halász, hajókkal és halászokkal. Nem hasonlítok reá. Kék szeme volt, szemüveget viselt, s legszívesebben mindig olvasott. A Kalevalát is elolvasta, többször. A nevem is onnan való. A névjegyet nézi: - Laine?... - Nem. Aino. Ez a név el fordul a Kalevalában. Azért szerette apám. - Mit jelent ez a név, kisasszony? Anna? - Nem. Egyetlen, ezt jelenti. Egyetlen - mondja hirtelen, s a zöldesszürke szem sötét lesz, a hang mélyebben cseng, mintha elborult volna a lélekben valami. - Egyetlen - mondja még egyszer, kissé bocsánatkér csengéssel. - Szép név - mondja készségesen. - És Laine? Ez is jelent valamit a Kalevalában?... De hiszen maga valósággal mitikus lény, kisasszony. Mintha egy északi mondából érkezne, Egyetlen... - Laine - mondja a n és nevet. - Nem, Laine már földi név. Nagyon közönséges név. Olyan, mint maguknál Nagy vagy Kovács. - Egy monda h sn jének nem lehet közönséges vezetékneve mondja komolyan. - Hullám. Ennyi a nevem értelme magyarul. Aino Laine, Egyetlen Hullám. - Egyetlen Hullám - mondja. - De hiszen ez nagyon szép. A n vállat von: - Nálunk közönséges. Olyan, mint itten Kovács Zsuzsika. - Igen - mondja. - De már idegennek lenni is olyasféle
állapot, mintha mondából érkezne valaki. S a tetejébe ilyen szép neve van... Mikor tanult meg magyarul? - Két éve, az egyetemen. Mikor elhatároztam, hogy idejövök. - Mit akar itt? - kérdi nyersen. A n cip je orrát nézi, keszty jével játszik: - Mit akarok itt? - mondja, mintha egyedül beszélne. Most nagyon komoly: arca csaknem eltorzul egyfajta gyermekes, aggályos komolyságtól. - Mi, finnek néha vágyunk ide. - Ma nem utazik az ember hangulatok kedvéért, kisasszony mondja hivatalosan. - Nem, igaza van. - A n sóhajt. - De mi, finnek csakugyan vágyunk ide. Mikor a háború kitört, apám házát a tengerparton bomba érte. Az els bombák egyike a mi házunkra hullott - mondja társalgó hangon, egyszer en. - Aztán meghalt apám, s anyám most férjhez ment. Tanítón vagyok és megtanultam magyarul. Állást akarok - mondja bizalmasan, egyszer en. - Miért nem tanít otthon? - kérdi szigorúan. A kérdés értelme ennyi: "Miért nem maradtál messze t lem? Menj az utamból, gyermekem. Fáradt vagyok és nyugodt. Mondom, hogy már nem tudsz fájdalmat szerezni, akármilyen fintorokkal környékez is az élet." De a lány pontosan felel: - Csak északra mehettem volna, a lappok közé, a sötétbe. De én csak városban tudok élni. Kell minden, ami a városban van... a könyvtárak, a színház... Az üzletek is - mondja szintén. Élni egy faluban, Északon, a lappok között... Nem, uram. Akkor inkább a halál. - Miért nem ment férjhez? Már nem beszélgetnek "hivatalosan": a lényegesr l beszélnek, követel és erélyes hangon, mint két vitatkozó, hangos és nyers szinteséggel. Átmenet nélkül a lényegesr l kezdettek beszélni, s mindketten természetesnek érzik ezt a követel hangot. - Mert nem bírtam elviselni! - Mit? - A lényét és a modorát. - Nevetni kezd: - Mindig ezt mondta: "Kérem figyelmét." Nem - mondja és megrázza fejét -, nem bírtam. - Hány éves volt? - Ó - mondja könny , szánakozó hangon -, már nem volt fiatalember. Ötven volt azon a nyáron. - Nem - mondja udvariasan, beleegyez en -, ötvenéves korában már nem fiatal az ember. És most mit akar itt? Lassan beszél, az ablakon át a ködöt nézi. A köd felé mondja: - Itt? De hiszen megmondtam. Vízumot. A tartózkodási engedélyt. A konzul azt mondta, Ön segíthet. Ha lehet, állást. Tudok franciául, angolul. - És magyarul. Sokan tudnak odafönn magyarul, kisasszony? Most már teljesen kihallgatásszer a beszélgetés. Egy hivatalnok beszélget egy finn n vel, aki tartózkodási engedélyt és állást szeretne Magyarországon. Közömbös ügy, gondolja és mosolyog. - Sajnos, nem olyan egyszer , mint képzeli, kisasszony. Háborúban élünk, mit is gondolt?... Térjen haza, kérem,
Finnországba. Ott szükség van most mindenkire. Álljon be lottának. Mindenesetre hasznosabb lesz, mint ha itt ténfereg Magyarországon, kísértet módjára. Most megkérdezhetem még, vajon átérzi-e a finn-magyar rokonságot, ha egyedül van, egy szobában, es s éjszakán? Esetleg finn-ugor nyelvgyököket is keresgélhetünk együtt. A n udvariasan feleli: - Az egyetemen tanítják a magyar nyelvet. - Feláll. - Óhajt még valamit tudni, uram? Folyékonyan beszél magyarul, idegen csengéssel, de pontos szórenddel. S mégis úgy, mint aki aggályos-gondo-san válogat ki minden szót egy nem túlságosan gazdag készletb l. Takarékosan beszél magyarul, mint aki fél, hogy szókincse id el tt elfogy. Néha megörül egy szónak, s er sen hangsúlyozza, mint elébb a "Hullám"-ot. Nyugodt és udvariasan készséges. De most, mintha megértett vagy megérzett volna valamit, egészen hölgy lesz, hideg és tartózkodó; s búcsúzni kezd. Fejét hátravetette, keszty jét húzza, nagyon társadalmian és h vösen. - Bocsásson meg - mormogja a férfi. Miféle ügyetlenség ez? - t n dik. Miért kérek bocsánatot? S ha elmegy? Miért ne menjen el? Menjen csak vissza Finnországba, a tavak és a nyelvgyökök közé. - Kérem - mondja a n . De nem ül le. - Nincs mit megbocsátanom. Számíthatok a segítségére, tanácsos úr? Francia és angol szakos vagyok. Tessék, a papírjaim. S átadja az útlevelet és két okmányt. Kézbe veszi az útlevelet és az okmányokat, de nem mozdul. Nem err l van szó, kisasszony. Az okmányok talán valódiak; mégsem err l van szó. A másiknak is voltak okmányai, kit n ek és igaziak. - Kérem, üljön le - mondja zavartan és határozottan. A n lassan és körülményesen leül. Most a férfi néz a ködbe, az ablakon át. Feláll, az ablakhoz megy, hátán összefonja kezeit. Mire vége lesz, már nem leszek fiatal ember, gondolja gépiesen. Így mondja, vállán át, a n és a köd felé: - Akar eljönni velem ma este az operába? - Igen - mondja nyugodtan a n . S mikor a férfi hallgat: - Nagyon szeretem a magyar zenét. Most mindketten, felszabadultan, nevetni kezdenek, ahogy álarcosbálban nevetnek egymásra a táncosok, a leleplezés pillanatában. Megfordul és a n arcába nevet. A n mosolyogva állja pillantását és könnyedén vállat von, mint aki ezt mondja: "Te akartad így. Tessék." - Merre megy most? - kérdi, s meglep dik, milyen árulkodóan cseng ki szavából a gondatlanság, a jókedv önfeledtség. Mintha minden szavával ezt mondaná: "Nem tudsz, hiába minden, nem tudsz többé fájdalmat szerezni." A n ugyanilyen cinkosi hangon, jókedv egyetértéssel feleli: - Vissza a városba - az ablak felé int. - A hídon át. - Elkísérem, ha megengedi. - És csönget.
A portás tiszteleg, a nagy ház kapuját becsukják mögöttük. A hegyoldal keskeny sétaútján mennek le együtt, a friss hó csikorog léptük alatt. Szótlanul mennek, a n jókedv en nézel dik, szimatolja a havat, a ködöt. Gyalog mennek át a hídon. Még mindig hallgatnak. A híd közepén egy öregember a sirályokat eteti. Szótlanul megállanak, a híd korlátjának könyökölnek, nézik a vijjogó madarakat. - Milyen éhesek - mondja a n . Nem felel. A nagy folyó befagyott éjszaka, olyan most, mint a hömpölyg szenvedély, melynek áradását megállította egy fagyos és közömbös er . Talán egy fennkölt értelem. Néhol áttör a fagyos felszínen a víz, kis, zöldes tavakat alkot a jégsziklák között. A sirályok ez apró tavak partján ülnek, innen repülnek fel, érthetetlen ötletek vagy értesülések szavára hallgatva, mintha eszükbe jutott volna valami, mintha valaki hírt súgott volna, az életr l, a táplálékról, az esélyekr l. Hármas, négyes csoportokban repülnek föl, a híd karfájának szintjét súrolja szárnycsapásuk, s magasabban is keringenek. Vijjognak és aláhullanak, mint az öngyilkosok. Most az egész csapat felrepül, eszel s riadalomban, harmincan vagy negyvenen. Kelet felé szállanak, majd a magasból a híd fölé zuhannak, széttárt szárnyakkal, érzelg sen, lengve, imbolyogva. - A maga hazájából érkeznek - mondja. - Igen - feleli a n közömbösen. - Inkább anyám hazájából. Ott sok van, a fjordokban, Norvégia felé. Nagyon falánkok - mondja tárgyilagosan. - Mit gondol, fáznak? - kérdi, mintha szakemberhez fordulna kérdésével. - Biztosan - mondja a n . Szürkészöld szeme hidegen, közömbösen nézi a vijjogó, az életért, a táplálékért vereked madarakat. Az öregember ütemesen, minden két percben morzsát szór a mélybe, nagy mozdulattal, ahogyan a halász lendíti karját, mikor kidobja a horgot a víz fölé. A madarak már ismerik mozdulatai ütemét, s ugyanabban a pillanatban zuhannak a morzsák után, eszel s pontossággal és libegéssel. De mások is etetik a sirályokat: néhány lépéssel arrébb egy magányos n dobál kenyérdarabokat a mélybe, a folyó apró jég-szigetei felé. A járókel k dideregve megállanak, felt rik kabátgallérjukat, a korlátra könyökölnek, s hosszan elnézik ezt a néma drámát, a sirályok koldulását és diderg táborozását a befagyott folyón. - Itt szeretik a sirályokat - mondja a n . - Mindennap látom, mikor átjövök a hídon. Mindig akad valaki a hídon, aki a sirályokkal tör dik. Legtöbbször férfiak - mondja tárgyilagosan. - Igen - mondja. - Gondolja csak el, milyen messzir l jönnek. Jeges országokon, tengereken át. S megpihennek itt a Dunán. Zsiradékra van szükségük. S milyen céltalan az életük! Nem?... A n hideg, szürke szemével felpillant, a férfi szemébe néz. Rekedten mondja:
- Céltalan?... - vállat von. - Élnek. Nagy er vel élnek. Nézze csak... Igen, a sirályok szemmel láthatólag nagy er vel élnek, s nem sokat kérdik, van-e célja a sirályéletnek? Idegen, messzi, jeges országokból érkeztek éjszaka, a tél és a háború fölött repültek, néma er vel, szimatolva és tapogatva a leveg ég végtelenségében azt az ösvényt, mely néhány fokkal enyhébb éghajlatú tájak, laza jégtáblákkal áradó folyók fölé vezeti ket. Vijjognak, nyersen és rekedten, érzelmesség nélkül. S milyen szépek!... Most nézi el ször életében figyelmesen a sirályok szárnyalását. Évtizedeken át mindennap kétszer végigutazom e hídon, s most látom el ször a sirályokat, gondolja. Ennek a n nek szemével látom. Ennek is ilyen szürkészöld szeme van, mint a másiknak volt... mint egy madárnak vagy állatnak. Most köhécsel a n . Keszty s kezét szája elé emeli. Van benne valami egy tüd -csúcshurutos rénszarvasból is, gondolja - van benne valami karcsú, izmos és remeg . De a szeme, milyen közömbös, csaknem kegyetlen! Mint a sirályok szeme. Mintha a táplálékot kémlelné e pillanatban, mint társai és rokonai, az Északról érkezett madarak. Hideg és kémlel ez a pillantás: a ködbe néz, a várost nézi, a marakodó madarakat nézi, cinkosi és üveges pillantással, mint aki tud valamit a sorsról általában, a madarak és az emberek kemény sorsáról. Nem, ez a n nem érzelmes. De most lágyabb és enyhültebb hangon ezt mondja a n : - Nézze, milyen szelíden hullanak le. Mint egy kéz... Nem fejezi be a mondatot. Mindketten a ködbe néznek. A férfi a folyó fölé hajol, nem néz a n re, így kérdi: - Maga szereti a szelídséget?... - Igen - mondja a n . - Az a legtöbb. S mint akinek nincs több dolga itt, a híd közepén, megindul hosszú madárlépteivel, a túlsó part felé. Szótlanul mennek, a sirályok még egyszer átrepülnek el ttük, a híd karfái között. A pesti oldalon a n megáll, lehúzza keszty jét. Keze hideg, sima, mint egy elefántcsont tárgy. - Este, az operában - mondja és mosolyog. - Fél nyolckor - mondja a férfi. - Eljöhetek magáért?... - Nem - mondja vontatottan a n . - Majd találkozunk... Öt perccel kezdés el tt, az el csarnokban. - Kérem - mondja sért dötten. A n nevetni kezd, kezét nyújtja: - Nem szabad rögtön megsért dni, uram - mondja. - Nem - mondja a férfi. - Igaza van, egyáltalán nem szabad megsért dni. Mindent inkább, mint megsért dni. - Igen - mondja a n . - Örülök, hogy tudja ezt. Félig összehúzott szempillák alól, komolyan és figyelmesen nézik egymást. A n bólint, kissé félszegen, ugyanakkor nagyvilágian. S elmegy. Fáj a feje. Egy espressóban, e divatos, kórosan elsarjadzott falatozók egyikében odaáll a körpult mellé, apró csésze feketét
iszik, s harap hozzá néhány vékony karéj, gyanús ízelít kkel megkent hadikenyeret. A helyiség olyan, mint egy doboz, melyet ideges ujjak megtömtek színes rongyokkal, hulladékkal: n k, tarka ujjasokban, rövid bundákban csivognak az asztalok mellett, férfiak, két sandwich között, egy pohárka ürmössel kezükben, félreérthetetlen pillantással tartanak mustrát a bárpult mell l, azzal a kényelmes és válogató pillantással, mint a rossz hír házakban, ahol a vendéget a párválasztás pillanatában nem feszélyezik többé társadalmi el ítéletek. Nyílt piac ez, a szerelmi vásár zsibongó, fesztelen piactere. Polgári n k, vásárlás közben és ebéd el tt betérnek ide, hidegen és tárgyilagosan viszonozzák a férfiak kérd pillantásait, n k, akik már nem is a szenvedélyt, még csak nem is a nagyvárosi kalandot keresik itt, hanem egyszer en futó, alkalmi társat abban a kétségbeesett, idegbajos menekülésben, ami életük egyetlen értelme és tartalma: fodrászn k, bridge-szalonok és espressók között kóvályognak, s menekülnek a civilizáció unalma el l, mely lerágja életükr l a felhámot, mint egyfajta lepra. Az unalom. Az otthon nem otthon e n k számára többé, hanem az unalom egyik kínzókamrája, a szerelmi légyott annyi csak, mint a rákbetegnek a morfinos oltás: egy pillanatra nem érzik az unalom kínját, de aztán, a rövid és egyre megszokottabb, egyre közömbösebb mámor múltával, annál kínzóbb az unalom tompa fájdalma. Életük alján rág ez a fájdalom, s minden oltás, az ital, a pletyka, a kártya, a kaland, igen, a vegyi bódítószerek sem tudják közömbösíteni e mélyen parázsló, együgy és gonosz fájdalom tudatát. Kik ezek a n k és a hozzájuk tartozó, velük trafikáló, szemez , közöttük válogató férfiak?... Szórakozottan néz körül, néhány arcot megismer, néhány üdvözlést viszonoz. Finom doboz ez, mahagónifából készült, s válogatott anyagot zár magába. Ez a hulladék, ez az emberi rongy és kacat szerepel a képes újságokban, ez mutogatja vádliját a divatos fürd helyen készült fényképen, ez "volt jelen", mikor egy nyomorult fest képét nagy kínnal, jótékony-rémuralommal reákényszerítették valahol egypár újgazdagra, ezek tolonganak most a színházakban, ideges bámészkodással, s nyilvánítanak "vacak"-nak vagy "bájos"-nak nagy er feszítéssel vagy mohó sikervággyal és becsvággyal készült alkalmi m veket, ezek vásárolnak ma is méregdrága külföldi arcken csöket, ezer peng s bécsi rongyokat, mikor öreg bírák gondterhesen készülnek már reá, hogy megint egyszer pénzzé tegyék s élelemmé, gyermekruhává váltsák föl az élet munkájával épített gödi nyaralót... Miért csodálkozol? - kérdi és hidegen néz át e zsivajgó, tarka madárcsapat nyugtalan tollazata fölött. Ez k, a "tömeg" - nem tudod még? Az újkori bölcsel k ezekr l írták riasztó tanulmányaikat, err l a tömegr l, amely nem valamilyen néma és komor népgy lés egy gyárudvaron, hanem tömeg, mindenütt föllelhet és észlelhet , egy fogorvos várószobájában, az új házak garzonlakásaiban, magányosan is. Mind tömeg ez, akkor is, ha egyedül van. Lelkük egyszer en a tömeg lelkének egyik atomja: ez a sarjadzó, burjánzó személytelenség, melynek mindenr l van
"véleménye", s úgyszólván semmir l nincs valóságos ismerete, s riadtan, libbenve, csillámolva, céltalanul és tájékozatlanul keres valamilyen rajzási irányt... miért is csodálkozol? Egy civilizáció hulladéka ez a tömeg, ezek a festett arcú n k, mint az egyiptomi hullák, ezek a gonosz és merev pillantású férfiak, akik a divatos és kit n en szabott polgári ruhát is úgy viselik, mint egy titkos szövetség egyenruháját. Ez a jéghideg cinkosság mindenütt. Ez a mindenre elszánt, szemhunyorító, pillantással nemi, üzleti vagy világnézeti jeleket váltó vérszövetség mindenütt. Ez a vasalt és illatosított emberi piszok, melynek teste van, idegei vannak, beszédképessége van, csak lelke nincsen már. Mi a lélek? Szerv, anyagtalan szerv, amely felelni tud Erósznak, a nagy és igaz Erósznak, áramvezet a világ és Erósz között, kegyelem és csoda. Mit tudnak ezek Erószról? - gondolta, s a bárpultnak d lt, el kereste a t zszerszámot, gondos és szertartásos mozdulatokkal lassan rágyújtott egy cigarettára.Valaki, fojtott félhangon, az "anyag"-ról beszélt a szomszéd asztalnál, s egy n kéjesen nevetett, mintha csiklandoznák. Az "anyag", ez volt a varázsszó, mely bizsergette ennek az emberfajtának idegeit: anyag, tehát arany vagy textil vagy kávé, k olaj, valami, amit fogni lehet, amit el lehet dugni, s aztán, a b vész és mutatványos kézmozdulatával, a megrettent emberi nyomorúság közepette varázsosan el lehet húzni a semmib l. Az anyag. A szövet. A cip talp, a "b rtalpú lábbeli"... A szemek felvillantak. S az anyagot anyagért cserélték, a n k húst adtak a szövetért, fehér karokat az illatos szeszért, mellyel testüket locsolgatták. Ne háborogj, intette le magát. Emberek, mindig ilyenek voltak... Kifújta a füstöt, elnézett a n k és férfiak feje fölött, a télies, nagyvárosi utca suhanó árnyait nézte. Csakugyan, mind ilyenek és mindig ilyenek voltak?... Ötven év el tt még nem voltak ilyenek, gondolja most, dacosan és szigorúan. Új m faj ez, a tömeg-ember. Ötven év el tt Európában még mindenki a maga személyes és egyéni törvényei szerint volt buta vagy okos, jó vagy rossz, szegény vagy gazdag. Id közben történt valami. A kanalizáció, a prophylaxis s más ilyen, nemes találmányok jóvoltából az emberek az elszaporodás arányában adták fel egyéniségüket. A városok megn ttek, mint apokaliptikus cementszörnyetegek, s falták magukba az embereket. Ezek nem egyének már, csak adatok egy statisztikában. k maguk sem érzik sajátjuknak életüket sem halálukat. Rilke még azt mondta: Man muss seinem eigenen Tod haben*... Saját halálát valahogyan megszokja az ember. Mire eljön értünk - közömbös, gyorsan jön-e, lassan? -, ismer s lesz, valahogyan kibékülünk vele. De ez a statisztikai halál, mely ma dúl a földrészek tömegei között... nem, már nem élik meg saját halálukat az emberek. Születnek, élnek és halnak, mint egy vegyi tenyészetben a sejtek. De én nem tudok város nélkül élni. Milyen szintén mondotta ezt... Nem, bizonyos, hogy nem tud többé város nélkül élni. És a másik, sem tudott. Rajongott e divatos, kávé illatú találkahelyekért,
csillogott a szeme, mikor belépett, napjában többször, egy könyvvel vagy apró csomagokkal kezében, e füstös, párás, ismer s szagoktól és hangoktól telített helyiségek egyikébe, mosolyoghatott, rövidlátó, kissé gúnyos, félig összehúzott szempillák alól dereng pillantással, mintha megvetné az egészet, s ugyanakkor egy finom állat kényelmes mozdulataival keresve helyét a puha pamlagon, az alacsony, kerek asztalka és a csésze kávé fölé hajolva, * Mindenkinek megvan a saját halála... megvillantva ezüst öngyújtója lángját, átadta magát e rejtettségnek, ami számára a város volt... A másik sem tudott a város nélkül élni. Mikor a hegyek közé vitte vagy a tenger mellé vagy az erd kbe, mindig magával hozta poggyászában a várost. És én?... - gondolta. - Én tudok még város nélkül élni? Nem ez a legtöbb, amit az európai ember önmagának adhatott: ez a rejtettség, a falak, a szép kövek, a templomok tornya és homálya, ez a zsúfoltság, ez az élet-re-halálra való emberi közösség... miért ítélsz? Miért csalod magad? Az utolsó ezer év alatt nem a városokban gondolták mindazt, amit l az élet értelmessé és izgalmassá változott?... A n k legalább szinték. S most, mikor a városok emberfelettivé dagadtak, mikor az élet megsz nt emberszabású lenni, ez a mesterséges menekülés a falu és a természet felé szinte lesz? Nem hiszem - gondolta és fizetett. De még nem ment el. Néhányszor találkoztak itt, az esti órákban, színház vagy vacsora el tt - utoljára itt látta, este hétkor, néhány nappal az öngyilkosság el tt. A sarokban ültek, a puha kereveten, a tükörablak mélyedésében. A halálról beszéltek. A n megkérdezte, akar-e vele meghalni? - társalgó hangon kérdezte, a mahagónifával bélelt doboz akkor is telítve volt emberekkel, s csendesen beszélt, mint aki érdekl dik, ne menjenek-e moziba vagy sétálni. Akkor mellékesen felelt, mint ahogy tréfás kérdésre válaszol az ember. Nem, mondotta, nincs kedve meghalni vele - egyáltalán, úgy érzi, még nincs itt a halál ideje. Mellékesen, szórakozottan felelt, ahogyan egy gyermek unszoló, ny gös kérdéseire felel az ember, valamilyen lehetetlen és játékos kérdésre, este hétkor egy belvárosi espressóban... s ugyanakkor tudta, hogy a kérdés nem játékos, nem is gyermekes. Néhány nappal kés bb már a valóságot is tudta... de a valóság már csak következmény. A n akkor halt meg, abban a pillanatban, mikor a kérdést kimondta, mert a szavakban benne van az élet és a halál valósága is - ott a szögletben, az ablakmélyedésben, amíg nyugodtan cigarettázott és kávéját itta. Természetesen minden ilyen öngyilkosság gyermekes és tébolyodott bosszú, semmi más, s talán nem is tudta, ki az, aki ellen a bosszút tervezi. A költ nek van igaza, az ember várja meg a saját halálát. Nyugodtan felelte, hogy elfogadja a halált, ha eljön érette, de nem akar önszántából meghalni - sem vele, a n vel, sem egyedül. Mit akar még az életben?... - kérdezte a n .
(Mindezt társalgó hangon, mint amikor valaki cseveg egy szalon sarkában.) Az életben, felelte - pontosan emlékezik minden szóra -, semmi mást nem akar, csak teljesíteni kötelességét. A n nevetett. Hang nélkül nevetett, nem is gúnyosan, inkább rosszkedv en, mint aki tud valamit és nagyon sajnálja, hogy egy botfül férfinak nem adhatja át tapasztalatait. S mikor e nevetést hallgatta, csakugyan elszégyellte kissé magát. Ez a nevetés - néhány nap múltán megtudta - már a halálból hangzott át hozzá, s e hangtalan nevetésben elvesztette a férfias és nagyszer válasz, mellyel a n kérdésére felelt, minden értelmét. Mintha egy vezércikkben olvasta volna ezt a választ. Az ember teljesíti kötelességét... de a n mosolygott. S erre a mosolyra, akkor el ször életében, nem tudott felelni. A n mosolygott, mert kérdésére csak ilyen emberi választ tudott adni. Megint egyesre felelt, mint az iskolában, a hivatalban, az életben. Nem, mondta a n , az életnek nem csak emberi értelme van. A tüneményeknek, az emberi sorsnak, mindannak, ami az életben jó és rossz, talán van másféle értelme is - nem tud felelni a kérdésre, de bizonyosan érzi, hogy mindaz, amit az emberek félelmesnek vagy érthetetlennek éreznek, nem csak emberi módon ilyen vagy olyan. Az ember egészen vaksi lesz attól, hogy ember, mondotta és mosolygott. Valósággal belebutul abba, hogy ember. De nem gondolja, hogy a világ egy fa, egy k zet számára is van, legalább olyan végzetesen, mint egy államhivatalnok számára?... Lehet, felelte; de akkor a fa vagy k zet értelme is csak annyi, hogy teljesíti kötelességét. S ami az államhivatalnokot illeti... Ez volt a pillanat, mikor elhallgattak. A n el rehajolt, mohón szívta keskeny, ezüst cigarettaszipkájából a keser füstöt, gonosz pillantással figyelt. Sokáig ültek így. Aztán, szótlanul, hazakísérte a n t. Holnap? - kérdezte a lépcs házban, búcsúzás közben, amíg a kísérteties, neonfényes, kékeszöld alvilági félhomályban a felvonóra vártak. - Holnap? - kérdezte a n is. - Nem, holnap biztosan nem. - Holnapután?... Talán - mondta nyugodtan. Kezet szorítottak, hazament. Három nap múltán az újságokban olvasta, hogy meghalt, kéksavat vett be. Kés bb érdekl dött az orvosnál, milyen gyorsan végez egy emberrel a kéksav? Fél perc, mondta az orvos. Aztán, lelkiismeretesen és elgondolkozva, ezt mondotta még: talán egy perc... A n vegyész volt, könnyen szerezhetett kéksavat. Vegyész volt, bakfis kora óta szeretett mérgekkel babrálni, apja gyógyszertárának homályos kis vegykonyhájában s aztán kés bb, a tanár m helyében, az egyetemen... de milyen hosszú id egy perc? Nagyon hosszú id , gondolta komolyan. Egy perc rettenetesen hosszú id . Egy csillagászati perc alatt Isten megteremtette a világot, s egy perc alatt meghal valaki, ha gyógyszerész az apja, s maga vegyész és tud szerezni kéksavat. A halottat nem látta. Az öngyilkosság körülményeit részletesen leírták a lapok, a szobát, a helyzetet, melyben az öngyilkost megtalálták, s
megírták azt is, hogy nem találtak semmiféle búcsúlevelet, tettének oka ismeretlen... Fél évvel kés bb találkozott a n apjával, a gyógyszerésszel, egy elhagyott budai kávéházban: ijedten köszöntek egymásnak, az apa zavartan felállott asztala mell l, s mélyen meghajolt, süket zavarban és gyámoltalan igyekezettel, ahogyan egy, nagyúr vagy a végzet el tt hajbókol zavarában az ember. is meghajolt és megállott, kalappal és sétabottal kezében, mint aki egy pillanatra tiszteleg az emberi nyomorúság el tt, s mindjárt odébb is siet, mert más dolga van. De aztán mégsem ment odébb. A gyógyszerész helyet mutatott neki asztalánál, s leültek, szemközt egymással, szótlanul és figyelmesen. - A gazember - mondta kés bb, átmenet nélkül, rekedten a gyógyszerész, és sírni kezdett. Az öreg és beteg emberek szemérmes sírásrohama tört ki rajta: könnyek nélkül sírt, inkább csak fuldoklott. A lánytól tudta, hogy az apa szívbajos, s most, mikor viszontlátta, fél évvel a temetés után, volt valami szánalmas és tragikusan tehetetlen a kis, kövérkés, fehér arcú emberben, aki mindenféle orvosságot tartogatott és kevert odahaza, a gyógyszertárban, de a sokféle gyógyszer között egy sem akadt, amely a leány életét mentette volna. Szerette volna megkérdezni, hol szerezte a n a kéksavat? - de az öreg sírt, asztmatikusan, könnyek nélkül, egyfajta végs tehetetlenségben fuldokolva, mikor egy ember már nem vitatkozik és nem vár választ, csak átadja magát a tehetetlenség tudatának és hörögni kezd a düht l és a szégyent l... - Ki a gazember? - kérdezte nyugodtan. A síró férfi elhallgatott. Csaknem egyedül voltak az odvas kávéházban, egyik sarokban egy vénasszony olvasott többhetes képes újságokat. - Nem tudja? - kérdezte, olyan elképedéssel, mint egy gyermek, akiben összeomlik a hit és bizalom, melyet egy feln ttbe vetett. - De hiszen maga ismerte... Azt hittem, tudja - mondta szégyenkezve. Most már nem kérdezhetett semmit, várni kellett. - De hát ... - mondta az apa vontatottan. - Hiszen nekem azt mondta, hogy ön, tanácsos úr, mindent tud. Tudja, hogy Ilona G.-t szerette. - Sütött a nap, s a kávéház megtelt vakító, közömbös fénnyel. G. a leány tanára volt. - Azt hittem, tudja - ismételte, motyogva, az apa. - A gazember - mondta még egyszer, csendesen. Sokáig hallgattak. - Ha eljön egyszer hozzám, tanácsos úr mondta most váratlanul, nyugodtan, társalgó hangon -, megmutatom a leveleket. Tudom, milyen jó barátja volt Ilinek. - Az öreg most már barátságosan, megkönnyebbülten beszélt, mintegy roham után. Tátott szájjal bámult az apára. Az élet valóban meglep , gondolta, mint aki arra ébred, hogy megnyerte a f nyereményt vagy gumibottal fejbe verték este, amíg a házmesterre várt a kapuban. Kezet szorított és szótlanul ment el. Két hónap beletellett, amíg az apát meglátogatta a gyógyszertárban. Id közben megszerezte a tanár fényképét. Egy képeslapból vágta ki, G. egy külföldi egyetemen adott el e hónapokban, s a képeslap valamilyen új, vegyi találmány
alkalmából közölte a tudós arcképét. A kép természetesen hamisított ifjúkori felvétel volt, talán tizenöt-húsz év el tt készült, s a harmincéves G.-t ábrázolta, a húszas évek fellengz s fényképezési modorában. A vegyész e képen inkább hasonlított egy fiatal, vasárnapiasan öltözött iparosra, mint egy tudósra. Pedert bajuszt viselt, lehajtott gallért, készen kötött nyakkend t. A fiatal arcból komor pillantású, gyanakvó és kérdez szemek bámultak a világba. A fényképet egy ideig tárcájában hordozta. Egy napon az újságban olvasta, hogy G. felolvas laikusok számára valamilyen népm velési tanfolyamon, este hatkor. A rosszul világított teremben meglep en sokan tolongtak; fiatalok és öregek, emberek, kikkel még sohasem találkozott, s akik szemmel láthatóan egyfajta titkos népszer séget ünnepeltek itt, csaknem izgatottan várták G. megjelenését. Az el adó pontosan érkezett. Hat órakor lépett a pódiumra, nem nézett senkire, pillantással sem figyelt a terem közönségére, rögtön a fekete tábla elé állott, s krétával vegyi képleteket rajzolt fel. Aztán beszélni kezdett, mint egy rült; mintha egyedül lenne a teremben. A táblára nézett vagy a mennyezetre, s nem figyelt a kés i érkez kre sem, kik csoszogva és köhögve keresték helyüket a padsorokban. Mintha közömbös lenne számára a hallgatóság: de ebben a közönyben a hallgatók részére nem volt semmi sért . Áhítatos csendben hallgatták. Rekedten beszélt, agyoncigarettázott, bronchitises férfihangon. Alacsony ember volt, kissé már hasas, tokás. szes hajfürtjei zord rendetlenséggel hullottak homlokába, mintha napok óta nem fésülködött volna. Szürke utcai ruhát viselt, kitérdelt nadrágot, kabátot, mely fényes volt és tükrözött. S ez a lompos, zömök, hízásnak indult, bozontosan sz fej férfi a pillanatban, mikor rekedt hangján megszólalt - oly messziségben hallgatóitól, mint egy ismeretlen vallás papja, aki a hív k feje felett szónokol -, figyelmességre kényszerített mindenkit. Soha nem tudtam, hogy ilyen tömegek érdekl dnek vegyészet iránt gondolta, s szeretett volna e szakmai buzgalom láttára elnéz en mosolyogni. De nem tudott mosolyogni, sem elnéz en, sem másképp, mert figyelnie kellett. Egy szót sem értett abból, amit a tanár a táblára felrajzolt, s szavaiból sem értett sokat. Bizonyos, soha nem hallott, rendkívül bonyolult összetétel vegyi anyagok átváltozási folyamatairól beszélt, s annyit megértett, hogy ez az ember rögtön a közepén kezdte mondanivalóját, pontosabban el sem kezdte, csak folytatja ezt az el adást, melyet magával hozott a terembe életéb l és m helyéb l, a tanteremb l; s mindaz, amir l beszél, teljesen kitölti életét. Ha felköltik álmából éjjel, pontosan így tudja folytatni mondókáját, ilyen folyékonyan, rekedt fahangon, s mégis egyfajta rejtélyes, fojtott szenvedélyességgel, melynek vonzása el l a hallgató nem tudott kitérni. Lompos volt, már nem volt fiatal, jócskán elmúlt ötvenéves. Olyan volt, mint egy szegény olajügynök valamelyik külvárosi kávéházban, mikor facéran kibicel a biliárdozóknak... s mégis, más is volt. Minden volt és lehetett, csak nem az a
férfi, aki Ilonhoz illett. El tudott képzelni valamilyen ünnepélyes tudóst a n oldalán, egyfajta hírességet, aki teniszezik is, elnöke több tudományos egyesületnek, s tet teraszos családi házban lakik valahol a Gellért-hegy egyik lankáján. De ez az ember mintha mélyen a társadalmi rangja alatt élne, s a tetejébe igazán és szívb l fütyülne mindenre, ami társadalmi rang, s f ként arra az elképzelésre, melyet az emberek róla, a híres tudósról alkotnak. Ilyen emberek aludtak békében, hajnal felé, a bohémkávéházak hátsó termeiben, gy rött külföldi újságok fölé hajolva - exforradalmárok, elkallódott sakkozó zsenik, kiugrott papok, akik éjszaka hosszat szivaroznak egy kávéházban, két életforma között, teljes otthontalanságban. A vegyész is ezek közé illett. De ez a rekedt, fülledt hang, melyen úgy derengett át a szenvedély, mint egy józan és napsütötte táj mögött dereng és morajlik a távoli földmozgás tompa robaja... Vegyi anyagokról beszélt, a laikus is érezte, hogy nem mond egyetlen fölösleges szót sem, számokat és képleteket nevezett meg, s mintha az ember, aki e tárgyilagos és ellen rizhet valóságról beszél, közben fenevad módjára morogna, mintha feladata és mondanivalója mögött állandóan valami másról is szó lenne. Ez az ember telítve volt szenvedéllyel. Lehet, hogy a szenvedély a zseni föltétele, gondolta: s most már megértette a tömeget a teremben, a tolongó, feszülten figyel sokaságot, mely valószín leg nemcsak a vegyi képletek iránt érdekl dött e pillanatban, hanem sokkal inkább és els rend en az el adó személye iránt. Ez a komor, barátságtalan modorú, id s és lompos ember tudott valamit: valószín leg nem ok nélkül emlegették nevét a világban. De tudni valamit mindig egyértelm a szenvedéllyel: mintha ez lenne els rend értelme minden emberi tüneménynek, a szenvedély, mellyel egy ember a világnak felel. Szünetben elment. Mikor a nagy épület lépcs házában a szélesen aláhulló lépcs kön lefelé lépdelt, már nem érezte lehetetlen, képtelen feltevésnek, hogy a n szerette ezt az embert, pontosan ezt. De akkor, ki és mi voltam én neki? - kérdezte a kapuban és intett egy taxinak. A gyógyszertár elé hajtatott, belépett a színpadiasan, díszletszer en berendezett boltíves helyiségbe, ahol a polcokon, az üvegszekrényekben elhelyezett porcelán- és üvegtárgyakon, a régi, ritka és mulatságos gyógyszerészeti kellékek kiállításán még a n keze érzett, megállt a pult el tt és várt. Egy segéd és egy kisasszony pepecseltek porokkal és folyadékokkal; egy karosszékben, a poros pálma tövében fejkend s, dagadt arcú fiatal n ült; a gyógyszertári helyiség hátsó, nyitott ajtaján át meglátta a vegykonyhában az apát, aki mozdulatlanul könyökölt íróasztala mellett, egy lámpa fénykörében, tenyerébe hajtotta kopasz fejét, s elmerülten olvasott. Id be tellett, amíg megkérdezték, mit akar? Végre is, kérhetnék valamilyen gyógyító port... - gondolta és elmosolyodott; de most felnézett asztala mell l az apa, rövidlátóan kémlelt a küls helyiség felé, megismerte a jövevényt, s lassan, mintha rosszkedv ellenállást küzdene le, felállott és elébe lépdelt. Mozdulatain, egész
magatartásán mély fáradtság érzett, mint aki ezt mondja: "Tudom, miért jöttél, de mindez egészen céltalan." Én is tudom, hogy céltalan, gondolta, kezet szorított a gyógyszerésszel, s bement vele a vegykonyhába. Az ajtót becsukta az apa, mellékes mozdulattal helyet mutatott, s maga is visszaült az íróasztal elé, egy nádfonatú karosszékbe. Az asztalon számlák, vények hevertek, gyanús rendetlenségben: mint mikor egy ember már nem tör dik igazán mindazzal, ami életének feladata és tartalma volt. A rendetlen íróasztal úgy hatott, mint egy alkalmi csatatér, ahol elvesztett valaki egy dönt ütközetet. S az íróasztal fölött a falon, vékony fekete keretben, a lány arcképe függött: a kép, melyet néhány héttel az öngyilkosság el tt készített a lányról, s aztán felnagyíttatta egy hivatásos fényképésznél, a kép, melynek egyik nagyított példányát is rzi odahaza, szobájában, álló keretben, egy asztalon, ahol olvasásra váró könyvek hevernek. Arckép volt, s a nyak gyöngéd, fiús vonalából is mutatott még valamit... Mindketten némán nézték a képet. Az apa nadrágzsebéb l kulcsokat húzott el , öreges, szívbajos, reszket mozdulattal felnyitott egy fiókot. Az acéldobozt, melyet a fiókból kiemelt, ünnepélyes mozdulattal helyezte az íróasztal közepére a számlák és vények rendetlen halmaza fölé. "Ezek a levelei" - mondta. - "Nincs er m elégetni ket. Azt akarom, hogy a bizonyíték utolsó pillanatig az enyém legyen." - Hangján érzett, hogy valamilyen érzelmes rögeszmér l ad hírt, egyfajta detektívtörténetet szerkesztett zavarában, fájdalmában és sért döttségében a lány halála köré. - "Akarja olvasni a leveleket?" - kérdezte és készségesen nyúlt a kulcsok felé. - "Nincs jogom hozzá" - felelte csendesen. - "Eh, a jogok..." mondta rosszkedv en és türelmetlenül a gyógyszerész, megint az ember hangján, aki siet, halaszthatatlan útja van, s bosszankodik, mert útközben az emberek hazug és esetlen kifogásokkal tartóztatják. - "Nem jogi kérdés ez. Megölte" - mondta egyszer en. - "Valamit meg kell mondanom Önnek, gyógyszerész úr" - mondta most is, meglep dve, mintha egy idegen hangját hallaná. - "Azt hiszem, nem gazember." - A gyógyszerész beteg, fehér keze a kulcsokkal babrált. - "S valamit meg kell kérdeznem" folytatta, különös nyugalommal. - "Igaz, hogy Ilon családjában több öngyilkos volt?..." - Az öreg ember felnézett a fényképr l. Levette orráról pápaszemét, nyugodtan törölgetni kezdte az üveget, s tárgyilagosan, kissé unottan felelte. - "Az anyja. S egy nagybátyja." - Nézték az arcképet. Aztán egyszerre beszéltek, siet sen, egymás szavába vágtak. - "Nem hiszem, hogy gazember" - ismételte nyugodtan, mintha ez nagyon fontos lenne. - "Nemsokára meghalok" - felelte ugyanilyen nyugodtan a gyógyszerész, s pépekt l, savaktól kimart, fehér ujjai puhán doboltak az asztalon -, "nem leszek öngyilkos, nem. Három öngyilkos elég egy családban. Meghalok, mert meghalok. Szeretném, ha a leveleket elolvasná addig, tanácsos úr." - Szigorúan
beszélt, mint aki csakugyan "intézkedik" s nem kíváncsi semmiféle érvelésre, ellenvetésre. - "Mit kezdhetek én a levelekkel?..." - kérdezte rosszkedv en. A gyógyszerész most izgatottan, hangosan beszélt. A szívbajos emberek rohamszer izgalmában kezdett szólani, elfulladva, halálsápadtan. - "Nem tudhatja" - mondotta rekedt nyugtalansággal -, "mikor lesz szüksége a levelekre. Az igazság kiderül, tanácsos úr. Ön barátja volt Ilinek, mondotta nekem, hogy Ön az egyetlen barátja. Most már megmondhatom, hogy néha reménykedtem, bíztam a maguk barátságában. Ili ezt a gazembert szerette, de Ön is ott volt a közelében, a barát, az úriember. Nem, kérem, ne tiltakozzék, a h séges és korrekt úriember, igen... s én néha reménykedtem, hogy lányom magához tér, meggyógyul ebb l a gonosz betegségb l, s Önök ketten megértik egymást. Mindent tudtam" - mondta teljesen tájékozatlanul és öntelten. - "Mert ez az ember úgy hatott Ilire, mint valamilyen fert z betegség. Egy betegség, melyben a beteg elpusztul; s mégsem akar szabadulni a nyavalyától. Vannak ilyen betegek és betegségek" mondta elégülten, a szakember tárgyismeretével. - "Ilyenkor csak a csoda segíthet. Ebben a csodában bíztam" - mondta röstelkedve. - "Nem, kérem, engedje meg, hogy most már elmondjam végre. Mindent tudtam, Önr l és err l az emberr l, mindent, a négy esztend ben, mikor Ili az egyetemre került, de azt igazán nem tudhattam, hogy a fert zés ilyen veszélyes. Nem tudhattam, hogy ez a gazember megöli. Ha elolvassa a leveleket, mindent megtud." - Nehezen lélegzett, láthatóan roham el tti állapotban volt. - "Mit tudok meg?" - kérdezte nyugodtan. - "Azt, hogy milyen finoman lehet ölni. Egy embert meg lehet ölni méreg és gyilok nélkül, igen, szavak nélkül, egyszer en magatartással lehet ölni..." - felelte a gyógyszerész, csaknem együgy en és ijedten, mint aki maga is megdöbben felfedezése jelent ségét l. - "Egy ember meg tud semmisíteni egy másik embert azzal, hogy nem engedi el, de nem is enged neki teljesen, magához köti és nem adja vissza a világnak, de ugyanakkor nem engedi teljesen közel magához, nem köt vele semmiféle szövetséget. Akit így kiválasztanak és elkülönítenek a világtól, elpusztul. Mert egyedül marad, s még sincs teljesen egyedül, mert egyfajta megkötözöttségben él, de a rabtartó nem tör dik vele... érti ezt? S mindezzel nem szaladhatok a rend rségre. Nem, a rend rség nem tud mit kezdeni a levelekkel. Udvarias levelek ezek, nem talál a sorok között semmiféle min síthet fenyegetést... csak éppen érzik a romlott er , minden sorból, a levelek minden szavából, az er , mellyel ez az ember megb völte, magához kötötte, s aztán nem engedte el Ilit, s ugyanakkor nem engedte egészen közel magához. Csak úgy tartotta, rövid kötélen, s nem engedte el soha egészen... S így verg dött, igézetben. Nem hiszi? Nem érezte meg soha? Ön szerette, ne tagadja, tudom jól. Mindent tudok magukról,
talán többet, mint Ön, többet, mint ez a gyilkos tudhat. Mikor Ili anyja meghalt - fölvágta ereit, mint a rómaiak, s mintha nem bízott volna a mérgeimben, érti ezt? -, iparkodtam minden lenni számára, anya és apa egyszerre, valaki, akihez minden titkával eljöhet, aki soha nem ítél, nem prédikál, nem akar mást, csak segíteni neki. Hát nem sikerült" - mondta kimerülten, egyszer en. Még hosszan beszéltek. A gyógyszerész kezdett elfáradni: a roham rángása már jelentkezett szervezetében, merev pillantása, szakadozott légzése, kezeinek markoló, tétova riadtsággal tapogató mozdulatai elárulták, hogy az ismer s rémség már ott lopakodik szíve körül. De a puha, fehér, kövérkés ember most meglep en er s maradt. Hosszan beszéltek, suttogva, mintha évek óta várták volna ezt a találkozást: két csalódott szerelmes, az apa és . Elmondotta, hogy látta a tanárt és nem tud mit kezdeni emlékeivel. De bizonyos, hogy ez a férfi nem gazember, nem skalpvadász, nem hideg és önz csábító... a feltevés is lehetséges. Ez az ember minden, csak nem csábító. Lompos, már nem fiatal, esetlen, riadt és zord, magányos, bezárva valamilyen rögeszmébe vagy szenvedélybe, ami lehet a munkája, melyet talán csak végezhet el... igen, úgy érzi, sokkal inkább a munka és a rögeszme, mint kalandok rabja ez az ember. S mintha nem tudna a világról semmit. Mintha valamilyen mérges, ugatós és harapós magányban élne, képletei és görebei között, az élet és a halál veszélyes anyagával pepecselve, elkeseredetten és kíváncsian. Így hatott reá ez az ember. Igaz, tévedhet. Meg kellene ismerni mondotta elt n dve; mert e pillanatban már nem érezte olyan képtelennek és lehetetlennek ezt az ismerkedést, mint a múltban. Mintha vonzaná t is ez az ember, mintha köze lenne hozzá. Például - s ez elég különös, nem? - egyáltalán nem tud reá haragudni, most már, mikor látta... nem tud indulatosan gondolni reá, mint azel tt, mert ez az ember nem jókedv , nem örül semminek a földön, érezni a magányt hangján és megjelenésén, nézésén és mozdulatain is. Ez az ember olyan magányos, mint egy eltévedt égitest, mondta váratlan pátosszal. Az apa hallgatott, vértelen alsó ajkát harapdálta, s keze most már felt n en reszketett. Ez az ember nem h sszerelmes, aki "játszik" egy n érzéseivel - s Ili pontosan tudta ezt. De valamit meg kell mondania - s most az ajka és keze is reszketni kezdett -, amit talán nem tud az apa: Ili egyáltalán nem volt olyan bizalmas hozzá, mint az apa hiszi; néha beszélt a tanárról, de mindig mellékesen, kissé gúnyos hangsúllyal, mint aki egy torz, különc alakról beszél, afféle mord tudósról, ahogyan az élclapokban ábrázolják a szórakozott és világtól elmaradt tudományos embereket. S nem szólt soha, egyetlen szót sem arról, hogy a tanárhoz másféle köze is van, mint lehet egy nagyon fiatal és becsvágyó növendéknek. - Mert Ili rendkívül becsvágyó volt - mondta halkan, mintha bocsánatot kérne a bírálatért a halottól; s mindketten a fényképre pillantottak. Az apa bólintott, hidegen és tárgyilagosan; mint aki legnagyobb fájdalmában is elismer egy igazságot.
Igen, Ili sok mindent akart: nemcsak a boldogságot, hanem valami mást is, egyféle többletet, amire n k általában nem vágynak és nem is vállalkoznak. Például tudni is akart... nemcsak pletykákat, társadalmi ismereteket, nem is afféle unatkozó gazdag lányok számára való fény zési tananyagot akart megismerni, mint a m vészettörténet vagy a kísérleti lélektan népies változatai - Ili nem az idejét akarta valamilyen fontoskodó elfoglaltsággal agyonütni, hanem csakugyan tudni akart; s ha egy n tudni akar, ez csaknem tragikus - mondta önkéntelenül. És ez az ember talán ezt a lehet séget nyújtotta neki - mondta fáradtan, mint aki megért valamit. Az apa hallgatott. - "Bocsásson meg" - mondta, nagyon fehéren, s felállt és reszket mozdulattal kezet nyújtott. - "Talán igaza van. Azt mondja, nem gazember?..." - Reszket keze megállt a leveg ben. - "Nem" - mondta határozottan. - "Most, hogy láttam és hallottam, bizonyosan tudom. Nem gazember. Egy férfi, akinek feladata van, s nem bír szabadulni a szenvedélyét l, nem tud menekülni ett l a feladattól..." - S mikor kezet szorítottak, érezte a puha kéz remegésén a halálosan veszélyes roham közeledtét. - "Rosszul van, gyógyszerész úr?" - kérdezte és az ajtóra pillantott. - "Tessék csak elmenni" - mondta a beteg ember, szigorúan. - "Mi ismerjük már egymást, a betegség és én. A levelek... nem akarja a leveleket?..." Nem vitte el a leveleket. A gyógyszerész négy hónappal kés bb meghalt. Egy ideig várt valamilyen híradásra. Talán mégis intézkedett az apa, hogy küldjék el neki az acéldobozt a levelekkel... De nem jelentkezett senki. Még egyszer körülnéz a zsongó helyiségben. Igen, utoljára ott ültek a sarokban. A n azt mondta, hogy nem lehet mindent, ami történik, emberi szempontból megítélni. Megállít egy kocsit az utcán és hazamegy. Fél három; ha most rögtön beveszi a görcsoldó port, lefekszik a sötét szobában, mozdulatlanul pihen egy órát, talán elmúlik az érgörcs, s négyre mindenképpen ott lesz a hivatalban. Át kell adni a miniszternek a fogalmazást. Milyen egyszer szó, fogalmazás... Estére megindul a gépezet. Házvezet n je fogadja, szótlanul nyújtja át kabátját és kalapját, belép a lakásba, egy pohár vizet kér, semmi mást. S fél négyig kapcsolják ki a telefont. A szoba langyos és fénylik, mintha a bútorokat belakkozták volna, a téli napszak fehér világításában. A háló felé indul, de útközben megáll az íróasztal el tt. A lány arcképe fölé hajol. Két kézzel emeli föl a bekeretezett képet, rövidlátóan, hunyorító nézéssel, közel emeli szeméhez, figyelmesen nézi. A n itt ült, a nyitott ablak párkányán, mikor a felvételt készítette. Kockás utcai ruhát viselt, le tudná rajzolni: az ablakpárkányon ül, fejét kissé hátrahajtja, lenéz a térre, kezében keszty . A világítás
megfelel volt, a fej az éles fényben minden titkos vonalát megmutatta. Figyelmesen nézi a kérdez , gúnyos pillantású szemeket, a száj fanyar mosolyát. Itt ült, keszty jével játszott, lenézett a térre, a tanárra és a halálra gondolt. De hiszen terhelt volt, gondolja, s úgy nézi a képet, mint aki végs bizonyítékot, perdönt leletet remél az utolsó arcképt l. Egy szép, egészséges n huszonkét éves korában nem lesz öngyilkos egy lompos, öreg vegyész miatt, ha nincs valamilyen más oka, ami kényszeríti, hogy kéksavat igyék. Egy n , hozzá még Ili fajtájából való, becsvágyó n , aki úgy vitte végig a városon szépségét és fiatalságát, mint egyfajta nyilvános követelést és parancsot, nem hal meg, ha nem kényszeríti valami vagy valaki. Igaza volt az apának? Talán beteg a tanár: a beteg emberek közül való, akik sötét er vel magukhoz kötnek egy embert, s aztán fekete mágiával követelik, hogy a beteg kedvük parancsa szerint éljen és haljon. A képen fény hull a n homlokára és szemére, hunyorít... Nem, nincs szüksége a kép bizonyságára. Ili még egy példányban él a földön. Ma délel tt találkozott ezzel a másodpéldánnyal. Nemcsak a szem, az orr, a nyak hajlása, a homlok, a száj és a szemöldök, nem: az arc, egészében, tökéletes mása Ilinek. Talán egy vonallal, egy árnyalattal nyersebb, faragatlanabb a másik, elnagyoltabb, mintegy parasztos kivitele és utánzata egy finomabb mester m vének. De a rend ri leletszer hasonlóság nevetséges... igen, csaknem sért . Visszaállítja a képet helyére. Bemegy a fürd szobába, házikabátot ölt, megmossa kezét, leengedi a hálóban a red nyöket, beveszi a görcsoldó port, led l a sötét szobában a hever re. A házvezet n már odaállította a hencser mellé, a kis asztalra a forró feketét. Van még egy kiló nyers kávéja, gondolja szórakozottan. Valószín leg ez sem lesz a jöv ben. Mi nem lesz még? Egy világ lassan elkölti készleteit, a szappant és az inzulint, a cip talpat és a szemes kávét; ez csak természetes, mikor az életet, a tömegek életét is elköltik. Kérdés, most, mikor ilyen nagyban és két kézzel pazarol a világ, marad-e az emberi léleknek erkölcsi és érzelmi tartalékja? Most gy jtenek majd mindent, mohón és eszeveszetten, a tört aranyat és a selyemharisnyákat - de gy jtik az élményeket is, sietve, két bombatámadás között iparkodnak tárolni azt a nyavalyatör s izgalmat, melyr l szentül hiszik, hogy egyértelm az élménnyel és a szerelemmel. De err l tudok már valamit, gondolja a sötét szobában, csukott szemekkel; s homlokára szorítja hideg kezét. Az érgörcs most viaskodni kezd az értágító por vegyi hatásával... ismeri ezt a folyamatot, le tudná rajzolni a grafikon hullámvonalát, amint a forró, komisz fájdalom a kisagyban enged a vegyi hatásnak, a nyomás pimasz er feszítése enyhül, kellemes, fekete üresség képzete lép fel ott, ahol elébb a fájdalom tüzes harapófogója roncsolt és parázslott... igen, a kevert por megbízható. Még Ili adta. Nagy dolog a vegyészet. - Tehát több élményt és szerelmet akarnak majd, jóllehet eddig sem voltak szerények és válogatósak. De holnap kezd dik a másik sors,
melynek változatait még sokkal kevésbé tudják kiszámítani, mint eddig számolhattak az élet és a halál esélyeivel. Holnap kezd dik az a s r és személytelen végzet, melyben az egyes ember már csak statisztikai számadat. Egy embert lehet sajnálni, de egymillió vagy tízmillió embert már csak szemlélni lehet, tárgyilagosan, mint egy nagy számsor személytelen adatát... s a számadat érzi ezt és élményt akar. Most minden színház megtelik majd, minden vendégl zsúfolt lesz, s mindenki élményt és szerelmet akar. És te, mit akarsz te?... - kérdi a félhomályban. A kevert por már hatott. Békét akarok, feleli. Elég volt. Ha a világ nem akarja a békét, nem segíthetek rajta. De én a békét akarom, búcsúra, akár közeli ez a búcsú, akár van még módja és esélye a halogatásnak... Mit akarok? Szeretném még egyszer látni a tengert. Szerény lettem. Már beérném azzal a sétaúttal, Abbázia és Lovrana között, a babérfák alatt. Nemrégen még lenéztem ezt a sétautat, túlságosan közel volt a városhoz, ahol élek, sok volt a hazai ismer s ezen az úton, nem volt finom, sem el kel dolog, sétálni Abbázia és Lovrana között, a szívbajos t zsdeügynökök között... Sznob voltam. Fanyalogva haladtam végig ezen az úton, ujjheggyel turkáltam Európában, Párizs éppen csak jó volt, Londonban, a svájci szállodás kísértetiesen csendes fogadójában, a Brompton Road sarkán, letagadtatta magát hazai ismer sök telefonhívása el l az utas, s reggel gyorsan odébb utazott Skóciába, egy fürd helyre, ahol pokolian unatkozott az ürüfaggyú szagú szállodában, egy kis város és egy nagy, ködös és nyirkos erd közelében, emberek között, kiknek tájszólását nem lehetett megérteni, s akik vastag gumicsizmákban, es szagú gyapjúkabátokban ballagtak pisztránghalászatra - mentek meghalni vagy élni, a maguk módján, valamilyen rejtélyes módon... Szó se róla, rejtélyes volt az élet. S milyen finomak voltunk, s milyen megsértettek, mintha valamilyen kisméret , kézitáskában hordozható bánatot cipelnénk poggyászainkban, két háború között: bánatot, versekb l, zenéb l, a kortörténetet és a "válság"-ot magyarázó könyvekb l, újságcikkekb l lepárolt, kétezer év keresztény kultúra emlékeib l s rített személyes bánatot, amely csak a miénk volt, a beavatottaké, Made in Europe. S nem volt semmi eléggé messze... messze, mit l? - kérdezték néhány évvel kés bb, fanyar élccel, a kivándorlók és szám zöttek. Az európai ember sért dötten élt, utazott, járkált, hallgatott zenét, olvasott könyveket, szeretkezett és szakított kedveseivel a maga európai végzetén belül - mintha megsértették volna. A m velt ember sért döttsége volt ez, aki gyanítja, hogy a barbárok felemelt buzogánnyal ott állanak már a nemes mív kapuk el tt... Sokan és sokféleképpen írtak err l. Bizonyos csak az, hogy mindannyian, akik hozzátartoztunk bizonyos ismeretekhez, hangulatokhoz, tapasztalatokhoz, a módhoz, ahogyan reggel fürödtünk és este beültünk egy színház néz terére, mi, a cinkosok, sért döttek voltunk. Ülni egy skót szállodában, édeskés illatú virginiadohányt szívni, Pepys naplóját olvasni és megsért dni: ez volt a program. De k, a többiek, a "barbárok"
a kapuk el tt, nem voltak-e sért döttek k is?Talán k is szerettek volna pisztrángot halászni és Pepyst olvasni, egy öreg, b rbútorokkal megtömött szálloda társalgójában, a kandalló el tt, Skóciában... Most aztán vége a sért döttségnek. Most összetartozik minden, ugyanabban a sorsban, életre és halálra. S ez csaknem megnyugtató. A fejgörcs mindenesetre elmúlt. Valami, ami eddig - minden borzalmasságában és valóságában - távoli képzet volt, holnap valóság lesz, kedden és pénteken is fogni és tapintani lehet. Milyen lesz?... Bizonyos, hogy éppen olyan borzalmas, mint a hallottak után elképzelték, s ugyanakkor sokkal egyszer bb. Csodálatos élet, csodálatos rendje az élet valóságának, hogy a gyakorlatban minden egyszer bb, a halál is, a háború is. Negyvenöt éves vagyok, s elképzelhetném, hogy az élet mindenkit kielégít az utolsó pillanatban: tenger helyett visszaadja az életérzést, amit a szerelem jelentett, még egyszer elküldi hozzám azt a n t, akinek testére, mosolyára, szeme pillantására testem és lelkem teljes árammal felelt. Ez az ajándék, búcsúra... ha misztikus lennék, így is érezhetném. De valószín bb, hogy csak vak véletlen az egész. Véletlen akkor is, ha ilyen képtelenül és ostobán, olcsón és vadregényesen valószer . Mintha egy n , akit szerettünk, kikelne a sírból. Egy n , akit szerettünk, aki itt feküdt ebben a szobában, ezen a hencseren, s hangja, messzir l és tompán, ezt kérdezte angolul a félhomályban: "Mondd, szívem, ez a szerelem?..." - s akir l kés bb megtudtuk, hogy nemcsak az a bizonyos Ili, akivel telefonál és találkozik az ember, akivel zenét hallgat a f iskola kistermében, kinek társaságában, a bemutató-színházak második emeleti páholyában megnézi a híres amerikai mozgóképeket, kinek testét úgy véli ismerni, mint az ikrek ismerhetik valamilyen születés el tti emlék kényszerképzete árán egymás testét. Nem, Ili más is volt. Sorsa volt és saját halála, s egy napon elszökött ezzel a halállal, mint egy alkalmi csábítóval. És titka volt, valamilyen szomorú és torz titka a nagy városban, titka, melyet gondosan rzött, de a halálba mégsem vitt el - a föld vagy egy acélkazetta kidobta ezt a titkot... Szomorú, alvilági titok. Mit keresett Ili a magányos embernél? Mi az, amit , a szeret , nem tudott adni a n nek? Néha már gondolt arra, hogy talán az anyját kereste, az rült anyát, aki elszökött Ili el l a halálba, s megsértette férjét, a gyógyszerészt, mert nem a családi gyógyszertár mérgeivel élt az utolsó pillanatban, hanem a beretvakéssel; s a gyógyszerész sért dötten emlegette ezt a módszert, mintha ezt fájlalná leginkább Ili anyjának elhatározásában. Ilyenek az emberek. De Ili jó kisleány volt, bízott az apai méregben - vagy inkább a vegyész mesterségének anyagában bízott? Csak a halál árulta el a titkot; Ili hallgatott, este is, mikor a vegyészt l érkezett, s kissé gúnyosan beszélt a "mester"-r l, mint egy nem teljesen beszámítható felettesr l, akit l sokat lehet tanulni, de nem lehet teljesen megbízni benne, mert különc, öreg és bolondos. Lehet, hogy Ili anyját kereste a vegyészben? rült kérdés, melyet
csak egyedül, a sötét szobában intézhet magához egy ember. De az id mindent elhoz, fölvet, megcsillogtat, minden egyszer és képtelen lehet séget, s amint múlik a rejtélyes elem, az id , melyben minden új értelmet kap, néha már is kérdezi magától, mi a szerelem, mit keres egy ember a másik ember karjai között?... s egyre kínosabb és fájdalmasabb felelni a kérdésre. "Mondd, szívem, ez a szerelem?..." Egyszer kérdés. Egy költ fogalmazta meg így, pontosabban egy lord, aki verseket is írt, ezt Ilit l tudja. Egyszer kérdés, s mintha a n kissé gúnyosan kérdezte volna - elterülve ezen a hever n, feloldva egy helyzet bizalmasságában, mely egyid s az emberrel, megengesztelve és megajándékozva, s ugyanakkor mégis gúnyosan és sért dötten, mint aki kételkedik a helyzet és az élmény igazi értelmében. Alvilági kérdés, s csak most érti igazán, évek múltán, mikor nincs már többé az, aki kérdezte - a szoba itt van még, s a hever , s az ablak, melynek párkányán ült, s a fénykép, melyet a nyúlánk, ablakpárkányon üldögél és mereng alakról készített. De a kérdést csak most érti - eddig csak verssor volt, játékos hanglejtés közhely. Úgy látszik, Ili akkor komolyan kérdezett, gondolja most. Mert a kérdés kicsengésében csalódottság volt; a megengesztelt és megajándékozott lény hirtelen eszmélésének csalódott kérdése ez, a kreatúra kérdése, aki egyszerre felocsúdik a teremtmények közös életének z rzavarában, egy hencseren, egy férfi lakásán, s messze túl a férfin és a helyzeten a Teremt höz intézi ezt a naiv-gúnyos, megrettent és kétked kérdést. Alvilági kérdés, igen - aminthogy minden szó, az öntudat minden villanása az alvilág felé fordul a szerelem pillanataiban. Az embernek van teste, lelke és vannak ösztönei; s aztán van ez a kérdés, mely a földi helyzeten túl a létezés alvilági tárnái felé fordul. Mert van alvilág is. Például ez a nap, a mai, alvilági nap... Most kocsit kell hozatnia, mert néhány perc múltán várja a miniszter. Aztán fordul a föld... az él kkel és a halottakkal fordul, s egy világban, mely bizalmas és végzetesen ismer s, holnapra minden kísértetiesen megváltozik. Ma kinyíltak az alvilág kapui, gondolja, s gúnyosan elmosolyodik, mert a kép fellengz s. De a hideg borzongás, mely átjárja egész testét, figyelmezteti, hogy a fellengz s szókép mond valamit, ami lehet pátosz, de lehet igazság is. Mintha minden eltorzult volna: a béke nem béke többé, s a halottak valamilyen gonosz fintorral tovább is élnek e földön, visszajárnak. A valóság új arcát mutatja... s ez az arc szívdobogtatóan ismer s. Hát nyugodj bele, gondolja; s mintha elszédülne, átadja magát e vágy és e percek sötét révületének. Most igazán él, hevesebben, érdekesebben, mélyebben és kalandosabban, mint valaha is életében - igazibban és érdekesebben, mint utazás közben, a skót erd ben vagy a n k karjaiban, igazibban, mint a gyermekkor tündéri díszletei, halványkék és enyhén rózsaszín derengései között. Most él, negyvenöt évesen, e délután, mikor az élet fintorszer , torz arcát mutatja, a halottak és az él k arcának vegyülését, a létezés és a halál vegykonyhájában el állított, kísérteties
álarcot, a szerelem testet öltött arcát, amely még egyszer visszatért, otrombán és sejtelmesen, élettani valóságában és életfölötti valószer tlenségében, a halál sötét szárnysuhanásának árnyékában, a háború komor és er s karjain... "Valahol a világban" vagy az alvilágban derengeni kezdett egy arc, melynek értelme és üzenete számára egyértelm a szerelemmel. De én már nem vagyok fiatal ember, gondolja komolyan, mintha felelne valakinek. Nem vagyok még öreg, s nem vagyok már fiatal: s most felelnem kell még egyszer e kérdésre. Akarom én ezt a találkozást, igazán?... Vagy akarja valaki velem ezt a komor tréfát? Mert már az is torz és félelmes tünemény, hogy az arc, alak és jelenség, akit szerettem, még egy példányban él a földön - s talán sok Ili van még, Finnországban, Svédországban vagy Barcelonában, valahol. Mint a konfekciós raktárakban a próbabábuk, úgy hevernek az egyforma szabású arcok és termetek valahol... nem sért ez?... Az ember azt hitte, egyvalakit szeret, valami személyeset szeret, végzetesen és nagyszer en egyénit. S lehet, hogy én is több példányban mászkálok, id kön és országokon át? Igen, már volt úgy, hogy találkoztam magammal: Párizsban, a társaskocsiban, hat év el tt. A választék nem olyan nagy, mint hisszük, gondolja. Az ember úgy képzeli, egyetlen példányban készült, s egy napon meg kell tudnia, hogy szokványos és útszéli másolat: volt valahol, valamikor egy modell, melyet a természet közömbösen és szakszer en másol, ismétel csaknem gépiesen, az id kön át. Egy g gös ember belé rülhet a tapasztalásba - szerencse, hogy az én g göm másféle... Én tudom, hogy a lelkem különbözik. S a lélek nem "jobb" és nem "bölcsebb", s nem is különb, mint a többiek lelke, de más - s ezen még az Isten akarata sem tud változtatni. A test, igen. Hát a test több példányban is szaladgál a földön: Ili teste s az én testem is. Szem, orr, fül, száj, fejforma, mindezek csak kellékek, melyekb l nap mint nap, minden pillanatban, gyúr és teremt a végtelen m helyben jellegzetes mintákat a természet, millió és millió változatban, s mégis csodálatosan egy kaptafára. Mi más ez a "hasonlít-valakire", mint a teremtmény meglep dése, mikor látnia kell, hogy mindaz, amit végzetesen személyes és jellegzetes tüneménynek érez, egyszer ismétlése néhány mintának? S nincs is olyan túl sok minta a földön. Már a fajták ismétlik önmagukat, s a fajtákon belül a teremtmények ismétl dnek: a tömpe orrúak és húsos szájúak, a vékony arcúak, a madárfej ek, a kosarcúak s a néhány ritka példány, az emberszabásúak... igen, ismételnek minket. S a norvégek között járkálnak eltévedt, ferde szem kínaiak, s franciák között vastag ajkú négerek, s az utcán vagy a földalattin, a létezés z rzavarában, az egyéniség öntudatának nyugtalan önkívületében néha találkoznak, felnéznek, megismerik önmagukat egy másik arcban, felhorkannak, kínos vonzódással pillantanak a másodpéldány arcába, s rossz érzéssel sietnek tovább. Csak a lelkem különbözik. Testemmel megtörténik a létezés, egyfajta formanyelven, melyhez nincs sok közöm. Ili valószín leg nem csak egy példányban él és hal a világban - van
a példány, a minta, mely id nként, Iliken át, itthon vagy Finn-országban, ismétl dik és testet ölt. Bele kell nyugodni, ha még oly sért is, hogy Isten nem talált fel tiszteletünkre külön modellt, csak ismételte és kissé másította a bevált és régt l feltalált mintát. S így vannak ikrek, millió és millió, akik nem egy anyaméhben születtek - pontosabban, két anya testén át, ezer és ezer kilométer távolságban, titokzatos, közös mintázóm hely, rejtélyes, egyazon anyaméh szülte hasonlónak ket. Hasonlóság, félelmes szó; az ember beleborzong. Minden, ami sors, elfér ebben a szóban, alvilági szó, levilágít a mélybe, ahol, a borzongásra késztet m helyben, az emberi lét sformái hevernek, milliárd és milliárd lárva. Talán egy tucat vagy tíz tucat mintát csereberélnek ebben a m helyben - nem, az ember testében tehetetlen. Csak a lélek vitatkozik Istennel. Hát ez van, Ilivel. Visszajött?... Már ez is elég félelmes, de mindenestül természetes tünemény - a lélek és a tapasztalás nem tud tiltakozni a testi tények ellen. Sok Ili van még, nyugodj meg. Délen is élnek Ilik, s talánVeracruzban is él egy. "Kisasszony, Ön megszólalásig hasonlít valakire" - ez végre is minden aszfaltbetyár, szerelmes és udvarló si közhelye, az ismerkedés útszéli ürügye; de ez a "megszólítás", ha jól odafigyelünk, nagyon régi közeledési képlet, nemcsak ember és ember, hanem Isten és ember között is. Valahogy hasonlóan "szólította meg" Isten az anyagot, mikor a saját képére és hasonlatosságára embert alkotott bel le... Nagy rokonságok vannak itt, mindenféle, ha gondosan szétnézünk az emberi, az emberfölötti és - ha néha mód van reá, mint a mai napon - az ember alatti világban. Mert a pokoli tréfákat valóban ott eszelik ki, valahol a mélyben, az alvilágban, az ember alatti világban: s ehhez is közünk van. Mintha valamilyen hátborzongató álarcosbál zajlana az élet alvilági napjain és éjszakáin - bál, n kkel és férfiakkal, akik gyermekesen rémes, ismer s és riasztó lárvákat viselnek. Már az is félelmetes, hogy Ili több példányban él a földön, aminthogy én sem vagyok olyan végzetesen egyéni és egyedülvaló teremtmény, mint néha reggel, beretválkozás közben, a tükör el tt hiszem. Nézd csak meg jobban az álarcot, milyen ismer s! Mintha máshol is láttad volna már magad, nem csak a tükörben... Szegény Narcisszus, ne bízd el magad! Végül is, tucatáru vagy, te és minden ember. Talán csak a rútság egészen egyéni, mikor a sors és egy karakter megjelölnek torz jelekkel egy arcot. Mindezt nem jó bolygatni: az ember az sanyagban vájkál, remeg ujjakkal, mikor a "hasonlóság", az "én" és " " határvonalait tapogatja. De félelmes az is, hogy a másodpéldány megtalált engem, ebben a városban, ahol egymillió ember él: bejött a szobába, egy városban, ahol idegen, a n pontosan belépett ahhoz a férfihoz, akihez egy másik, hasonló testi végzet n nek már köze volt. Azzal a biztonsággal keresett meg, az idegen városban, ahol millió ember él, ahogyan a vad madarak keresik táplálékukat a végtelen térben... igen, mint a sirályok, melyek eltalálnak ide, Északról húzza ket e város légi körzetei
felé ösztönük, mert az élet viadalában itt remélnek találkozni a táplálékkal, melyre szükségük van. Ez már nem útszéli tájékozottság, nem mindennapos... igaz, már megint emberi módra akarom megérteni a tüneményeket és jelenségeket. De mit tehetek mást, hiszen ember vagyok. Megtalált, a másodpéldány lenyomta a kilincset, s az alvajáró biztonságával belépett hozzám, az emberhez, kinek számára ez az arc, termet, nézés és mosoly mást jelent, mint a többi egymillió embernek az idegen városban. Ez már csakugyan alvilági bravúr... úgy látszik, ügyesen rendezik a pokoli négyest, az álarcosbál nagy fordulóit ilyen napokon, odalenn. Miféle ösztön vezette hozzám ezt a n t?... Tudja, kit jelent nekem? Tudja, mit érint meg bennem arca, nézése, s a mód, ahogyan - kissé rekedten - ezt mondja: "A szelídség... Igen, ez a legtöbb!" - s elnéz, rövidlátó, kissé gonoszan és sért dötten hunyorító pillantással, a híd karfáján át, a ködbe és a sirályok felé. Valószín leg tudja mindezt: nem eszével tudja, hanem annak a sorsnak személytelen öntudatával, mely megteremtette mindezt, t és engem, több példányban, emléknek és valóságnak. Mély rend van itt, a felszínen és az alvilágban. És most?... Mi történjen most? De semmi. Este elmegyek a másodpéldánnyal az operába. Felül, az órát nézi, csenget, megkéri a házvezet n t, rendeljen taxit. Fél négy. Haját keféli a fürd szoba tükre el tt, s amíg a tükör fölé hajol - életében el ször -, kíváncsisággal nézi arcát. Aha, hát ilyen. Nagyon sápadt, gy rött és megnyúlt. Sok példány van még ebb l a raktáron? - gondolja érdekl dve. S aztán, a hajkefével kezében, ezt gondolja még: nem, ez az ember már nem fiatal. Mit is reméltél, az eredetit l, s mit remélsz most, a másodpéldánytól? A boldogságot? Boldogság nincs, szegény fiam. Az élet alján az unalom van és a tunyaság - s Isten sem tudott többet tenni, mikor megalkotta a világot; kifejezte az er feszítést, mellyel túlemelkedett a tunyaság törvényén. Ennyi az élet, a teremtés... Ami az emberek dolgát illeti, amit egyszer elkezdtünk, azt múlhatatlanul folytatni kell, s aztán egyszer, ha itt az ideje, be kell fejezni. Ez a törvény. Nem lehet rejt zködni el le. Ezért tudnod kell, ha elmégy a másodpéldánnyal az operába, ez a lépés csak egy a számlálhatatlan sok lépés között, melyek a másodpéldányt a világ zavaros útjain csalhatatlanul hozzád vezették, s ezt a lépést újabb lépések követik majd, melyek a másodpéldányt is, téged is kényszerítenek, hogy továbbhaladjatok a földi utakon, egymás és a halál felé... Mert ez a találkozások értelme és rendje. S te, mit remélhetsz e találkozástól, melyet ilyen csodálatosan rendezett Valaki, az id ben és a térben, halálon és országhatárokon túl, keverve eredetit és másolatot - mit remélhetsz a másolattól, mikor az eredeti se tudott mást adni, mint az öntudat kikapcsolását egy pillanatra, s aztán zavart, fájdalmat, sértést és halált? A négyes egyik táncosn je elment, hárman maradtok, a másodpéldány, a vegyész és te, a z rzavaros világban és az id ben. S még egyszer mondom, már nem vagy fiatal. Vigyázz, az alvilág kapui,
úgy látszik, kissé megnyíltak... Itt a kocsi? Megyek, köszönöm. Az operába egy perc késéssel érkezik. A nagy feljáró már üres, félhomályos. A n magányosan áll a lépcs legalsó fokán, vállán különös, krémsárga prémkabáttal, amilyent még soha nem látott: a rókák és rágcsálók divatos sz rméi között ezen a tájon nem látott a kirakatokban soha ilyesféle prémet. Mintha egy északi vadász állana a lépcs aljában, vállán egy elejtett poláris vadállat bundájával, jegesmedve vagy valamilyen jégkorszakból ittmaradt, kósza eml s sz rzetével. Nyúlánkan, kamaszosan áll, rövidlátóan és kémlel , nyugodt pillantással nézi az üres, fellengz s el teret. A s r bunda könnyedén hull le vállairól, s a háttérben az emelked lépcs és az oszlopok kiemelik a fehér prémbe burkolt, karcsú és magas alakot - magányosan és büszkén pillant maga elé. A jelenség nem feltétlenül n ies. Ez a kémlel , karcsú alak a bundában férfi is lehetne: északi vadász; lesben, a nagy ködök, tavak és erd k rejtekében; fiatal vadász, amint figyel az éjszakában, a zsákmányra és a veszélyre. Rövidre vágott, fényes, fekete haját simán fésülte és oldalt választotta, mint... igen, mint a másik. Kalapot nem visel, s a fiatal arc komoly és aggályosan figyelmes. A testtartás, amint a lépcs alján megállt, a várakozás készenlétének testtartása ismer s és nem teljesen n ies, nem is nyugat-európai: egy francia vagy angol n másként állana itt. Vadászok és halászok ivadéka áll a lépcs alján, lesben, hunyorító és kémlel pillantással: egy nép ivadéka, ahol férfiak és n k évezrede harcban élnek a természettel, minden pillanatban felkészülnek egy soha nem sz n , csendes és szívós ütközet esélyeire. Vadászok állanak így, a kedélybajra hajlamosító tavak és ködös síkságok valamelyik zugolyában, évezredeken át, a nagyon hosszú telek magányában. A testtartás ismer s: ha botra d lne, magyar pásztor is lehetne; fiatal pásztorlegény az alföldi pusztaságon, nagy, kócos bárányb rbundájában, fedetlen f vel, kissé el rehajolva és két kézzel a pásztorbotra támaszkodva, amint mozdulatlanul, érzelgés nélkül figyeli a táj, az élet közömbös és konok színjátékát, melynek végs és számára egyáltalán nem tragikus értelme a halál. Rokon nép... s egy pillanatra megáll, nézi a fiús tüneményt, s elmosolyodik. Határeset, gondolja; határeset, rokonságban s nemiségben is. Fiús leány, de lehetne szemérmes, lányos fiú, aki megnyúzza a hiúzt, ám elpirul, ha n höz vagy id sebb férfihoz kell szólnia. S mégis rokon valahogyan ez az északi leány, a pesti opera lépcs jének alján, a készenlét és várakozás tartásában. Rokon, nemcsak finnugor alapon, s nemcsak, mert Egyetlen Hullám a neve, s valahonnan a Kalevalából lépett el . Rokon, mert elhozta magával az idegen városba egy nép pillantását és testtartását, s ez a nép éppen olyan közel él még lelkében a természethez, a tájakhoz, az északi csendhez, az éjféli fényhez, a megszámlálhatatlan tavak csillogásához és fodrozásához, a sarkvidéki fenevadak életritmusához, mint ahogy a magyar sem
tökéletesen városlakó még, ma sem, amikor már opera van Pesten és sok szép város a Kárpátok oltalma alatt... Egy nép, melyet még ma is fogva tart az élet régi élményének komoly varázsa, a vadászat, a puszta, az erd k és hegyek esélyei, a halászat, a föld, az állatok. Azt mondják, sok közöttük az idegbajos, gondolja most hirtelen, s meglepi ez a képzettársítás; statisztikák jutnak eszébe, melyeket nemrégen olvasott, számadatok, melyek bizonyítják, hogy ez a nagyon egészséges nép rendkívül ideges, a természettel folytatott harcában sokszor kap finom sebeket, a mély magány, a nagy távolságokban épített lakhelyek magánya megérinti a lelkeket... Ez a nép, melynek teste olyan egészséges, mint az északi erd k fenevadjainak teste, ez a sokat fürd z , békében és háborúban kit n en vereked , bátor és magányos nép ideges. S most oly sok férfi esett el, az aránytalan küzdelemben, s a n k folytatják a férfiak mesterségeit... lehet, hogy ennek a n nek is, aki itt mintegy rhelyen és lesben áll az idegen város operájának lépcs házában, valamilyen férfifeladata van a világban? Most megismerte a n , s lassú, könny és ütemes léptekkel elindul feléje. Az ismer s arc mosolyog; de a szemek figyelnek és komolyak maradnak. Elkésett és bocsánatot kér, s a n udvariasan biccent; sok a dolga; s hogy mindig ilyen sok dolga van, estefelé is?... Lábujjhegyen mennek fel a lépcs kön; mikor a jegyszed n felnyitja el ttük a páholy ajtaját, a mély, sötét barlangból a zene s r , szenvedélyes hulláma árad feléjük. A színpadhoz közel ülnek, magányosan a nagy páholyban, mely minden este várja a hivatalos személyek látogatását. A n leül és leejti válláról a különös prémkabátot; fekete selyemruhát visel, s a férfi megkönnyebbüléssel érzi, hogy a ruha és a n együtt hibátlan. Nem tudná megmondani, mi az, amit l félt. Talán egyfajta vidékiességt l, valamilyen ösztöndíjas, diákleányos félszegségt l vagy, ami sokkal rosszabb, a riadt túlöltözöttségt l, amellyel n k néha helyzetükön és sorsukon túl cicomázzák magukat. De a n eddig nem követett el hibát. Nagyon egyszer és - a férfi megnyugodva érzi - kit n helyen készült, nemes anyagból remekbe szabott fekete selyemruhában ül itt, abban a pazarlóan egyszer ruhában, ahogyan csak a legdrágább divatszalonok varrón i öltöztetik a nagyvilágban villogó n ket. Ez a kivágott fekete selyemruha teljesen dísztelen, s a n nyaka és feje fehéren emelkedik ki a ruha kivágásából, ékszer nélkül, büszkén és nemes vonalakkal. Nem, a másodpéldánnyal nem vallok szégyent, gondolja megkönnyebbülten. S leül melléje a félhomályban, a páholy vörösbársony peremére könyököl. A nagy függöny eltakarja még a színpadot. Csak a fényszóró tüze játszik a bársonyfüggönyön, s a mélyben egy karcsú, frakkos, kopasz alak hajlong nagy, úszó mozdulatokkal egy örvény, a nyitány vad áradása fölött. A néz tér még nem helyezkedett el véglegesen; a földszint és a páholysor nyugtalan. Minden hely foglalt, a páholyok is zsúfoltak, mint ez divat és szokás mostanában, mikor hetekkel elébb nem lehet az operába jegyet
kapni, mert az emberek oly mohón és kétségbeesett buzgalommal fogyasztják a zenét, mint a kenyeret, a tápszereket, mintha élni sem tudnának zene nélkül. Egy ideje minden hangversenyteremben így tolonganak. S így a kávéházakban, ahol olcsó zenét mérnek, híg f zetet és émelyg s löttyöt kotyvasztanak abból a s r , nemes méregb l, melynek hatása mélyebben roncsol az emberi idegzetben, mint az eleven szó. Zenét akarnak, mintha a szavaknak már nem lenne értelmük, mintha a zene lenne az a tömegmákony, mely a megsértett emberi idegzetet még zsibbasztani és bódítani tudja. A n egyenesen ül, két kezét a kis, fekete gyöngyökb l f zött szatyorral a páholy bársonyperemén nyugtatja: fegyelmezetten és nagyon figyelmesen néz le a mélybe. Még nyüzsögnek és szuszognak a mélyben és a magasban; de a zene már megérintette a tömeget. A nagy test, a közönség lassan elzsibbad, mint mikor valaki ópiumos oltást kap: a pillantások merevebbek, és üveges fénnyel, delejes igézetben tapadnak a bársonyfüggönyre, a kezek megsz nnek a színlappal és látcs vel babrálni, a kopasz ember az örvény fölött kitárt karokkal, lassan úszik az els ismer s, híres tétel dallamában; az oltás kezd hatni; a nagy, gyermekes tömeg elcsöndesedett. A fels csillárokat már leoltották, de a hatalmas terem még félhomályban dereng; a férfi áthajol a páholy peremén, arcokat ismer meg az els sorokban, a szomszédos páholyokban, óvatos bólintással köszöntést küld a mélybe és viszonoz üdvözléseket. Több látcs érdekl d mozdulattal a páholy keretében kiállított idegen jelenség, a fekete-fehér fiatal n felé fordul. A n érzi és észleli a pillantásokat, s mereven és mozdulatlanul t ri a vizsgát, egy fiatal állat megigézett mozdulatlanságával, mely érzi, hogy már szemügyre vették, s még nem döntött, elmeneküljön-e?... A férfi, óvatos mozdulattal, kissé hátrább húzza székét, a páholy mélyébe vonul, s innen szemléli, társadalmi pillantással, az idegen n bemutatkozását az operában. Sikere van - gondolja elégedetten. A jelenség idegen, meglep en szép és másféleképpen szép, mint az itteniek, a szomszéd páholyokban. Mintha elhozott volna magával valamit a világból, melyben otthon van. Mintha valamilyen vadság áradna a jelenségb l, a karcsú, fekete selyembe bújtatott testb l - a fehér váll, a nemes vonású nyak és fej, az arc különösen szabálytalan vonalai, melyeknek összhangját a fejtartás, nézés, a száj nyugodt, kissé gúnyos kifejezése teremti meg, mindez idegen, nem idevaló. Nehéz megmondani, mi az, ami nem idevaló rajta? - szép n , fiatal, kifogástalanul öltözött, pontosan olyan, mint a többiek, a szemközti és fenti páholyokban. S mégis, a jelenségb l árad az a "más", melyet nem tudna szavakkal kifejezni; de ha nem kísér je, csak szemlél je lenne a tüneménynek, kényszerítené t is, hogy látcsövét reávillogtassa. Ez a kezdetleges férfielégültség teljesen eltölti; ugyanakkor mosolyog e hiúság felett. Minden férfi érzi ezt a lámpalázat, mikor a kiválasztott n vel megjelenik a világ el tt, s mintegy férfiúi hitelének igazolását reméli az elismer , sóvár és
kíváncsi idegen pillantásoktól. A másodpéldányt éppen úgy megnézik, mint az eredetit nézték - gondolja riadt elégültséggel, mulattatva és szomorúan. Ili is így vonzott férfi és n i pillantásokat, irigy és sóvár tekintetek vigyázták minden mozdulatát, fanyar, egyszerre fiús és lányos szépségének igézete mindenütt vágyakat és indulatokat keltett... s soha nem tudta a birtokos fölényes nyugalmával figyelni ezt a világba állított szépséget, mindig oldalt állt, mint egy kísér , mint egyfajta udvarias hivatalos személy, aki rzi a kiállított tárgyat... De akkor szenvedett, mert Ili szép volt, s szerette ezt a szépséget. Most csak gyönyörködik és csodálkozik, a páholy homályából, hátrahúzódva, elégedetten és érdekl d figyelemmel. Mert a másodpéldány nagyon szép, h mása az els nek. De már nem tud fájdalmat szerezni. S ez a szomorú bizonyosság egészen áthatja. Nézi a szép, ismer s n t, aki az élet fonák-nevetséges, megdöbbent és útszéli akaratából még egyszer útjába került, s titkos fellélegzéssel, megkönnyebbülten s ugyanakkor mégis szomorúan gondolja: "Nem, tünemény, már nem tudsz fájdalmat szerezni..." A fájdalom elmúlt. Az élet csinált valamit a fájdalomból; az ember megismerte, felnyögött, aztán elrejtette a világ el l, mintegy preparálta, díszes múmiaként rzi az emlékek halotti csarnokában. A fájdalom is elmúlik, melyet a szerelem okozott, ne csald magad. Marad a gyász, az idegeneknek és az emlékezésnek valamilyen hivatalos szertartása. A fájdalom más volt: állati üvöltés volt, némaságában is. A vadállatok üvöltenek így, mikor nem értenek valamit a világban - a csillagok fényét vagy az idegen szagokat -, s félni és vonítani kezdenek. A gyász már értelem és gyakorlat. De a fájdalom egy napon átalakul, minden, ami hiúság és sért dés volt a hiányérzetben, kiszikkad a fájdalom tisztítótüzének makacs-konok lobogásában, s marad a kezelhet , idomítható, elhelyezhet emlék. Minden emberi képzettel és indulattal ez történik. S mert ezt tudod, hasztalan játszik az élet ilyen különös négyest, hoz el és mutat föl ismétl d , testet öltött emlékeket, valósít meg kísérteties és alvilági hasonlóságokat, vezet hozzád a világ sötét útjain másodpéldányokat - ez a találkozás mindent adhat, élményt, meglepetést; csak fájdalmat nem tud adni többé. S ezért nyugodtan ül, a páholy homályos hátterében, megkönnyebbülten kihúzza magát. A n , valószín leg törzsét l örökölt ösztöneivel, érzi ezt a megkönnyebbülést. Fejét negyedmozdulattal a férfi felé fordítja, kérd pillantással. Ezt kérdi: "Nem buktam meg? Elégedett vagy, méltóságos férfiú?... Nem hoztam szégyent reád, férfiúi méltóságodra?... Igen, szép vagyok. Ilyen nyugodt vagy? Nem félsz egy kicsit?..." Az ismer s szem felvillan s egy pillanatra világít a félhomályban. S mosolyog, gúnyosan és udvariasan, mintha fiatal törzse meghajolna kissé, ezzel a gunyoros meghajlással fejezve ki az odaliszk alázatát, aki megkönnyebbülten bókol, mert sikerült elnyerni a pasa tetszését. "Milyen fölényes" - gondolja a férfi, mikor a n visszafordul a
néz tér és a színpad felé. - "Ili nem volt ilyen fölényes. Inkább fáradt volt, s mikor gúnyolódott, mikor kézmozdulattal vagy szemvillanással elárulta, hogy mulat kettejük fölött, mulat mindenen, amit az élet rendez és mutat, inkább szomorú volt, gúnyos der jében is... Ez a n fölényes. Nem árt vigyázni. De mindez nem ér sokat, mert nem tud fájdalmat szerezni." Lenéz a mélybe. A kopasz, frakkos ember b vészpálcája már elvarázsolta a tömeget, ezt a gyermekes fenevadat... de a varázslat még nem tökéletes. A néz tér nyugtalan. Csendesen, szavak nélkül nyugtalan, s a kimondatlan kérdés úgy zsong e dallamos várakozásban, mint mikor a beteg, akit az orvos akarata delejes álomba kényszerít, öntudata utolsó, maradék ellenállásával küzd még a zsibbadás és elalvás ellen, összefüggéstelen szavakat mormol, szótagokat dadog, melyeknek egyetlen értelme a félelem és tiltakozás. Mintha a varázslat, mely a kopasz ember varázspálcája nyomán elárad a nagy épületben, nem hatna még tökéletesen: a páholyokban fejek hajolnak össze, valaki köszön és kérd en bámul a magasba, a hivatalos páholy felé, üveges és riadt pillantással. Most észleli, hogy a díszpáholyok üresek. De hiszen nem tudhat senki bizonyosat... gondolja zavartan. Összefonja karját, iparkodik elt nni a páholy homályában, számol és t n dik. Öten, talán hatan tudnak e pillanatban arról, ami holnap reggel valóság lesz, hír és értesülés mindenki számára... de e pillanatban még csak hatan tudják az igazat. Emberek, kiknek megbízhatósága, hallgatása föltétlen. Csakugyan, föltétlen?... - gondolja. És: "Mondd csak így: emberek." Feleséggel, kedvessel, baráttal, azzal az egyetlenegy emberrel, aki el tt nincsen titkuk, tehát leküzdhetetlen kapcsolatban a világgal, mely nem t ri többé a titkokat. Ezek itt lenn, a néz téren és a páholyokban, bizonyosan nem tudják még az igazat: de úgy tetszik, nincs többé titok a világban. A feszültség a néz téren oly nagy, érezhet , tapintható, mint az élet nagyon ritka pillanataiban, mikor az emberek, átmenet nélkül, megérzik a végzet valóságát. S egyszerre különösen izgatottak és nyugodtak lesznek. Még nem tudnak semmit, nem hallgatták a rádiót és nem olvasták a lapokat... de úgy látszik, az emberek rádió és lapok nélkül is tudják azt, aminek lényegesen köze van sorsukhoz. E pillanatban, mindenesetre, itt ülnek az operaház néz terén... Nagy kép. Minden benne van, ami egy m veltség szertartását jelenti: zene, építészet, estélyi ruhás n k és férfiak, bizonyos áhítat és igézettség, a M vészet templomi hangulata. Ez volt Európa... - gondolja, s áthajol a páholy peremén, lenéz a mélybe, a félkör alakban futó fénysorokra, a zenekarra és a karmesterre, a vörös bársonyfüggönyre, az épület pompás díszeire: egészen úgy, mint egy turista nézhet egy elpusztult ókori város színházának maradványaira, ahol valamikor Szophoklész remekeit játszották, s a láva elpusztította a házakat és embereket, akik e m veltséghez tartoztak és e színházat látogatták. Most itt vannak még, az emberek és a m veltség, s a végzet tartja közömbös
tenyerén az egészet. S valamit éreznek és sz kölnek a szép ünnep, az operael adás nyitányának pillanataiban. Érzik, hogy sorsuk nem teljesen az övék többé - minden európai ember sorsa átalakult statisztikai adattá. Most már nemcsak Péterrel vagy Emmával történik meg az élet, hanem els rend en az egésszel, melyhez Péter és Emma a sors szerint tartoznak... s ezt az érzést még nem szokták meg. Valószín , hogy nem is lehet teljesen megszokni. Milyen édes ez a zene! Mit is játszanak ma este?... Már néhány perce, hogy felment a függöny, s most kezd csak a színpadra figyelni: szikla és akasztófák állanak a háttérben, egy férfi komoran énekel. Szórakozottan nyúl a színlap után, most kezdi ismergetni a zenét. Verdi, igen. Milyen s r , milyen b ségb l árad és csurran ez a zene. Az Álarcosbál... Nézzük végig? És aztán? Mit kezdjek vele? Mondom, hogy békét akarok, mert a lelkem csak az enyém, mert meg kell halnom, holnap vagy nemsokára, mert vissza kell adnom Istennek ezt az álarcot és lényemet, mert elég volt az érdek, az önzés, a hiúság e parázsló gyalázatából, ami a férfi és n ügye, amit a hazug és pontatlan irodalom szerelemnek nevezett el; elég volt. Most már békét akarok, halljátok, eredetik és másodpéldányok! Elég volt - s a zene most kiárad - az emberi anyag ismeretéb l. Keleten ilyenkor elt nnek az emberek otthonukból, s elmennek a hegyek közé. Egy sors, amely mélyebb és közömbösebb, mint minden, amit ember magának építhet, egy napon visszafogadja a bölcseket és szerényeket. Elég volt a húsból, amely libab rös lesz és megremeg a zene és a szerelem érintésére, elég volt a vágyból és a kielégülésb l, elég volt abból, hogy meghalhat az, akit szeretünk, elég a gyalázatos alkuból, a kéj, a gyöngédség és a reménytelen magány zsarolásának alkujából... Mint aki elszégyelli magát egy tivornya-szer álarcosbál forgatagában, s egy fordulónál eldobja az álarcot és a jelmezt, melynek rejtettségében kering zött. Elég volt gondolja -, hölgyeim és uraim: haza akarok menni. Haza, a magányba. Elég volt ebb l a pojácaszerepb l, nem öltöm fel többé a Szerelmes jelmezét, sem a Csábító álarcát: két tenyerembe akarom rejteni arcom és hallgatni akarok, mert férfi vagyok. Az édes zene s r n és melegen árad el a nagy teremben, mint a déli szél. Egy id múltán felgyújtják, s aztán megint leoltják a lámpákat. Egy hang, eszel s makacssággal, ezt énekli a színpadon: Oszkár tudja, de nem mondja... Nevetni kezd. A n hátrafordul, kérdez és mosolyog: - Volt már álarcosbálon? - kérdi. - Egyszer - feleli. - Kölnben, diákkoromban. - Gyönyör lehet egy igazi álarcosbál - mondja a n . - Hajnal felé mindenki részeg volt és öklendezett - feleli h ségesen. Elhallgatnak, mert a zene közbeszól. Ezek az els szavak, melyek a páholyban elhangzottak: úgy ülnek egymás mellett, mint a rabkocsiban a fegy r és a foglya, mikor áthaladnak a városon.
- Nagyon szép este volt, köszönöm - mondja a n és leül, háttal az íróasztalnak, az alacsony b r karosszékbe. Rágyújt: fekete estélyi táskájából apró arany öngyújtót vesz el . Érdekes, gondolja, ez a n nem is olyan szegény, mint a stipendiumos skandináv tanítón k szoktak lenni. De lehet, hogy ezt az aranytárgyat még a halásztól örökölte, kinek hajói voltak és a Kalevalát is olvasta. - Van még kávém... - mondja ügyetlenül. - De azt hiszem, darálni kellene, s a házvezet n már lefeküdt. - Kérem, maradjon nyugton - mondja a n . - Tíz percig maradok, amint ez illik a regényekben és a mi helyzetünkben, mikor egy hölgy el ször megy föl éjjel egy idegen úr lakására. Ne szóljon közbe - mondja franciául -, most az én dolgom, megmagyarázni maga helyett ezt a helyzetet. A záróra kényszerített rá, hogy feljöjjünk magához, igaz? Ennek az éjjeli látogatásnak nincs különösebb jelent sége; ezt én jobban tudom, mint maga. Tehát feljöttem. Kérem, töltsön egy pohárral abból a hosszú nyakú üvegb l. Köszönöm... S tíz perc múltán telefonáljon taxiért. Egy kecses fenevad vackot keres mozdulataival elhelyezkedik az alacsony karosszékben; figyelmesen, komolyan nézi a férfit és megint magyarul mondja: - Ebben a tíz percben szeretnék mondani magának valamit. - És én - mondja a férfi - ebben a tíz percben szeretnék kérdezni magától valamit. - Tartsunk sorrendet - mondja a n . - Az este nagyon szép volt... Utoljára Párizsban voltam az operában. Egy éve ennek, igen... Lengyelország már elbukott, de Párizs még nem tudott semmit. A dr le de guerre, a "különös háború" néhány hónapja tartott, és Párizs egészen gondtalan volt. A páholyok ragyogtak és a színpadon kering zött a balett és mindenféle magas rangú katonák látcsöveztek, díszruhában, diplomaták és politikusok frakkban s n k, mintha Párizs még egyszer megmutatta volna minden kincsét, miel tt a világ sötét lesz... Tavasz volt, különösen langyos éjszaka. Az úttesteken, künn az éjszakában, kéken és sejtelmesen világítottak az irányjelz lámpák. Ez volt az utolsó pillanat, mikor Párizst és azt a másik életet, amely a mi számunkra talán nem is lesz többé, még egyszer láttam, utoljára, teljes gondtalanságában és ragyogásában. Nem hittek a "különös háborúban". S ma este, hosszú id után el ször és még egyszer láttam ezt a szép képet: gyönyör n ket és jól öltözött férfiakat, a háború közepén, valamilyen viszonylagos önfeledtségben, mintha a háború messze, messze zajlana valahol, mintha minden, amit l az élet szép és csillogó volt, m ködne még, mintha nálunk otthon és mindenfelé a világon nem is lángolnának házak ez éjszakán, anyák nem kaparnák a földet, mert kicsinyeiket eltemette a beomlott pince törmeléke... mintha az élet valamilyen álomszer , könny és szép ünnep lenne ma is. Régen láttam és éreztem ezt. Csodálatos város a maguké, kedves rokon - mondja és udvariasan, kissé gúnyosan mosolyog. - Az ég világban ez az operael adás, s utána ez a szép óra a finom étteremben, ahol
gyönyör n k és el kel férfiak gondtalanul vacsoráznak. Gondtalan város - mondja röviden, hideg hangsúllyal. A férfi a könyvespolcnak támaszkodik, karját összefonta. - Azt hiszi? - kérdi lassan. - Talán nem is olyan gondtalan. Operael adások mindenütt nagyon megveszteget ek, háborúban is. De az élet és a gondok nálunk is máshol láthatók, kisasszony. Nem az operában. - Erre gondoltam - feleli élénken és készségesen a n , egy iskolásleány lelkendezésével. De a csendes gúny minden szaván áttetszik. - Természetesen én is gondoltam arra, hogy amit látok, nem a város igazi arca. Ön tehát azt mondja, ez a város nem gondtalan? Milyen érdekes - mondja, csaknem együgy en. - De hiszen Önök békében élnek, nincs semmi közük a háborúhoz. - Azt hiszem - feleli oktató hangon -, ehhez a háborúhoz mindenkinek köze van, aki ma él. S önkéntelen szigorúsággal néz a n re, mint egy tanító, aki helyreigazítja egy érdekl d gyermek szavát. - Ó, bizonyos - mondja a n . Különös hangsúllyal beszél: ezt az "ó"-t úgy mondta, ahogyan angolok kezdik a mondatot. Látniés hallanivaló, hogy sokat és sokfelé élt külföldön, gondolja a férfi. S a n , udvarias készséggel, így folytatja a mondatot: - De azért a valóság más. A másik háborúban én még egészen kis gyermek voltam. De hallottam, hogy az a háború más volt. Aki nem élt a harctéren, nem is tudta, milyen az igazi háború... Így volt? Ön jobban emlékezhet. A férfi komolyan felel: - Jobban emlékezem, mert... egyszóval, ott voltam a Piave mellett. Igaz, én is fiatal voltam. De nem akarom háborús történetekkel szórakoztatni, kisasszony. A tíz perc gyorsan elmúlik, s Ön kérdezni akart valamit. - Igen. - Nyugodtan cigarettázik, mint aki ráér. - Ragaszkodik a tíz perchez? Lehet tizenöt is? Úgy értem, ha ráér, ha nem kell korán kelnie, ha nincs dolga még ma éjszaka... S mikor a férfi mosolyog, társalgó hangon: - Mert a valóság más. Önök még nem ismerik a valóságot. Remélem, nem ismerik meg soha. De mikor én a pincében arra ébredtem, hogy apám háza összed lt fejem fölött, egyszerre megértettem, mi a valóság. S minden, amit addig hallottam, gondoltam vagy olvastam, csak álom volt, olyan ködös és zavaros, mint az álomképek... az egész világ. Ez volt a valóság, az els valóság életemben: a dübörgés, mikor összed lt a tengerparton a ház, ahol nagyszüleim és szüleim éltek. S aztán megéreztük lenn a pincében a füstszagot. - Nagy ház volt? - kérdezi csendesen, bens ségesen. A n vállat von: - Nem volt nagy ház. De a miénk volt... érti, ugye? Az egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban, s a nagy szobában, a kandalló mellett, ott állott a karosszék, melyben meghalt nagyanyám, s melyben apám üldögélt minden este, mikor hazajött az irodából és olvasni kezdett. S még sok minden volt
a házban. S volt benne egy szoba, melynek ablakából a tengert lehetett látni, a vitorlásokat: ez a szoba az enyém volt. S minden más, ami egy házhoz tartozik, melyben a nagyszül k és a szül k éltek, s ahol az ember született, s csaknem meghalt - mert bennrekedtünk a pincében, s a füstszagtól mindenki émelygett. Ez volt a valóság. S aki nem élte meg, aki nem tudja, milyen érzés, ülni egy pincében, mikor összed l a fejünk fölött és hamu lesz minden, ami egy család életéhez tartozott, ami a gyermekkort jelentette, az talán mégsem tudja úgy igazán, milyen ez a háború. - Err l hallottunk egy és mást - mondja csendesen, helyreigazító s ugyanakkor bocsánatkér hangon a férfi. - Hallottak és olvastak, igen - mondja hidegen a n . - S talán látták is a képeket az újságokban és a moziban... De hallani azt a zörejt, mikor összed l minden, amit egy család épített és gy jtött: ez megint más. Ne higgye, hogy nagyon hangos ez a zörej. Az ember már fél órája hallja a lég-elhárító ágyúk rekedt kiabálását, oly közelr l, mintha minden egyes ágyú ott ropogna a pincében. S aztán egyszerre csend lesz. Egy pillanatra csend lesz, olyan csend... nem, ezt nem lehet elmondani, sem megismerni a képeslapokból vagy a moziból. Ezt a csendet hallani kell, egyszer az életben, mikor az ember feje fölött összed l a szül i ház. Félelmes ez a perc? Nem tudom... Nem is félelmes. Egészen más, mint minden, amit az ember valaha képzelt vagy megismert. Olyan, mint a születés lehet vagy a halál, valami, ami csak egyszer van az ember életében... érti? Mert szül i ház is egy van csak az ember életében, egyetlenegy, s csak egyszer d lhet össze, mikor telitalálat éri. S a kutya... különös, erre emlékezem leger sebben. Tudnia kell, a kutyák megérzik a veszélyt. A pókok is. Nem hiszi?... Én megéltem ezt a jelzést, aznap este, a kutyánkkal s a fürd szobában a pókokkal. Mert akkor már három este bombázták Helsinkit, s legtöbbször a pincében aludtunk, anyám, a dajka, én és az öreg kutyánk, egy dán dog. S nem féltünk. Három héten át csaknem minden este támadtak a repül k, s minden éjjel lementünk riasztás után a pincébe, mert sok ház d lt össze a környéken is. A kutya neve Castor volt, s mindent tudott, ami a családra tartozott. Tizenhét éves volt, a szeme már csipás volt és folyt, de apám s kés bb én nem engedtük agyonlövetni, mert úgy élt a családban, mint egy öreg rokon, aki mindent tud, kissé zsémbes, de ugyanakkor hozzátartozik ahhoz a különös szövetséghez, ami er sebb, mint az emberi szándék... hogy mondják? Sorsközösség?... Köszönöm. Hát ehhez tartozott Castor, a dán dog. S apám halála után nálam maradt, ott aludt a szobám küszöbén. Aznap este velünk volt az a férfi, aki aztán elvette feleségül anyámat, mert én nem akartam a felesége lenni. De ez talán nem érdekli Önt... Castor gy lölte ezt a férfit, de oly okos volt, oly fegyelmezett - természetesen a kutyáról beszélek -, hogy nem mutatta gy löletét. Hideg volt és udvarias, mikor ez a férfi hozzánk érkezett látogatóba. Aznap, mikor a ház összed lt, korán sötétedett. sz elején volt ez, szeptember vége felé. Délután esett. A férfi nálunk vacsorázott és nem sokat
beszéltünk azon az estén. Tudnia kell, ha már err l beszélünk, hogy ez az ember egyid s volt apámmal, s mindent akart, amit apámnak juttatott az élet... együtt nevelkedtek, kés bb közös üzletük volt, közösen udvaroltak anyámnak, s az élet minden küls sikert ennek az embernek adott, a pénzt, a hatalmat... de mindez kevés volt. Neki az kellett, ami apámé volt: a ház, az anyám, kés bb én. Élnek ilyen emberek, kiknek egyetlen vetélytársuk van, s nem érdekli ket igazán semmi más, csak a vetélytárs háza, üzlete, ágya, asszonya. S én biztosan tudom, hogy ennek az embernek része volt apám halálában... olyan helyzeteket teremtett körülötte, hogy , a szelíd, szomorú és kék szem , aki legszívesebben csak olvasott, nem tudott kitérni a helyzetek el l és a halált választotta. De err l nem beszéltünk soha. Be akart feküdni apám ágyába, mellém vagy anyám mellé, a házat akarta, ahol apám és mi boldogok voltunk... s anyám is tudta ezt, mind a hosszú éveken át, tudta, mikor apámmal élt. De hát ez... bocsásson meg... csak azért mondom, hogy lássa, milyen tökéletesen együtt volt akkor este minden, amit ez az ember akart, amire vágyott: a ház, apám nélkül, anyám és én. Akkor már minden este eljárt hozzánk. S Castor és én tudtuk, miért jön, s mi dolga az életünkben. Nem ugattuk meg, de tudtunk mindenr l és hallgattunk. Sok minden múlott ezen az emberen. Kissé féltem is t le, ahogyan egy rültt l fél az ember - nem is az rültt l, személyesen, hanem attól a szótlan, vad er t l, melyet az rült megszemélyesít. Vacsora el tt kimentem a fürd szobába kezet mosni, s akkor megláttam a pókokat. Soha nem tudtam, hogy a mi házunkban pókok is vannak... nem akarom itt a ház tisztaságára g gös kisasszonyt játszani, de higgye el, kérem, hogy a mi házunkban nem t rték a pókokat. S most egyszerre, a villanykörte fényében, ott másztak és szaladgáltak, tucatjával, a fehér falon, a tükör és a mosdó fölött, mint valamilyen eszel s, felriasztott raj, nagy, undorító pókok, szemmel látható pánikban... s én két kezem szívemre szorítottam a mosdó el tt, néztem a pókokat és mindent tudtam. Mindent, mit?... Csak ennyit: "Itt van." Ezt gondoltam. De mi van itt? A halál? A pusztulás? Az is s még valami sokkal rosszabb. Valami, ami csak egyszer van az életben, mikor az ember érzi, hogy iszonyatos nagy er k megmozdultak és összefogtak, a nap, a hold, a csillagok, minden sugár és szándék célba vette t és életét... ez a pillanat s a pókok egyszerre megjelentek a mi tiszta házunkban a fehér falon, s szaladgálnak és másznak, mint az rültek. Mint a Bibliában a fenevadak, mikor jelt adnak az Ítéletnapján... Néztem a pókokat. Abban a pillanatban én már elbúcsúztam a háztól, mert tudtam, hogy "itt van"... Nem az eszemmel búcsúztam el. Forró vizet csorgattam kezemre, s a kezem jéghideg volt. Visszamentem a szobába, ahol már felgyújtották a lámpát, s a kutyát kerestem. A kutya rögtön hozzám jött és vinnyogott. Tudnia kell, hogy egy ilyen öreg dán véreb rendkívül méltóságteljes él lény, s nem szokott ok nélkül vinnyogni, mint az ölebek. De most odaült elém, csipás fejét emelte, mintha szimatolna valamit, s vinnyogott, halkan vonított.
Aztán elhallgatott. De nem mozdult ez este többé mell lem. Hallgattam a pókokról, leültem vacsorázni anyámmal és azzal a férfival, a kutya ott hevert lábamnál az asztal alatt, némán ültem és tudtam: "Itt van." De ezt nem mondhattam meg senkinek. Hallgattam, s némaságom idegesíteni kezdte a többieket. A dog eddig még soha nem viselkedett így, a légitámadások, a hangszórók b gése, a bombák robbanása, mindez nem idegesítette, s nem jött le velünk még soha a pincébe: mint egy szuverén él lény, járt és kelt a támadások alatt éjszaka a házban, kiment a kertbe, szemlélte a röppenty k fénycsóváit, nem félt. Most félt... S amint ültem az asztalnál a kutyával, éreztem a nagy, öreg test melegét lábaimnál, s tudtam, hogy valaminek, ami nagyon jó volt, vége... a gyermekkornak vagy a szül i háznak, annak a melegségnek, amely eddig áthatotta az életem. Er ltettem az evést, de a falat megakadt torkomon. Lehajtottam fejem, a tányér fölé hajoltam, hogy ne lássák ezt az izgalmat. S mintha a szoba megtelt volna mindazok szellemével, akik valaha éltek e házban, s mintha minden tárgy és minden cselekmény, mely valaha megtöltötte a szobákat, még egyszer megjelenne a falak között, úgy láttam mindent, ami volt, a gyermekkort és apám gyermekkorát, halott nagyapámat s egy karácsonyestét, az utolsót, mikor apám élt még. Így hallgattunk. Akkor anyám, nagyon sápadtan, vértelen, remeg szájjal, félelmében mosolyogva és dideregve ezt mondta: "Azt hiszem, ma este lesz valami." S a férfi ezt mondta: "Igen, én is azt hiszem" - s mindketten megéreztük hangján, hogy fél, az iszonyat dobog a szívében. S a dog morogni kezd az asztal alatt. A pókokra gondoltam és tudtam, hogy itt van. Ön érti ezt? A pókokat, a kutyát és a veszélyt? Hogyan tartoznak össze a világban a dolgok? Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudom megfejteni... Párizsban és Londonban, a múzeumokban, a könyvtárakban, kerestem valamilyen választ, kés bb... igen, mert aztán, mikor ez az éjszaka elmúlt, Párizsba s onnan Londonba utaztam. Miért? Ez más kérdés. Csak elutaztam... A primitívek történetét akartam megismerni, az emberek vallását és történetét, akik még hittek a földi er k, az állatok és az emberi ösztönök összefüggéseiben, akik hisznek abban, hogy minden ember egy állat védelmébe tartozik, akik még közvetlenül szólnak a haragos er khöz, melyek az emberek sorsát intézik, s hisznek abban, hogy áldozattal meg lehet engesztelni a sorsot. De a primitívek sem feleltek. Megtudtam, hogyan lehet megölni egy embert a távolból, egyszer en akarattal és szándékkal... de err l a mi világunkban nem beszélnek, csak éppen érzik a titkot, a magányos emberek, a sámánok, az égi utazók leszármazottai, a magányos házakban, a ködös tavak mellett... Még nem végeztünk a vacsorával, mikor megszólaltak a szirénák. Aznap már a harmadik riasztás volt ez: az els délután kett kor hangzott el, a második hat óra felé, s mindkett rövid ideig tartott. És Castor, a kutya, mindkét alkalommal nyugodt maradt. De most, a b g hangra felugrott, sz re égnek meredt, csipás szeme zavaros, zöldes fénnyel világított, félelmes volt félelmében szegény öreg
kutyánk, mint a sátán kutyája... s vinnyogva szaladt az ajtó, a pince felé. Mind lerohantunk utána. S néhány perccel kés bb hirtelen csend lett. S aztán reánk d lt a ház. Minden más, mint ahogy az ember elképzeli - mondja egyszer en, csendesen. - Igen - mondja a férfi, s összefont karokkal, mozdulatlanul áll a n vel szemközt, egy könyvesszekrénynek támaszkodik. - Erre gondolt ma este, az operában?... - Erre is - mondja a n és hosszú ujjaival eloltja az agyagtálkában a cigaretta parazsát, hátrad l a karosszékben, s is összefonja karját. - Néztem a szép ruhába öltözött n ket, az elegáns férfiakat, s arra gondoltam, hogy nálunk a férfiak és a n k már esztendeje nem érnek reá szépen felöltözni, mikor színházba mennek. S nappal is, az utcákon, más itt minden... olyan gondtalan és sétáló... Nálunk mindenki úgy siet a dolga után, mintha sürg s lenne az élet minden mozdulata. Ez itt még a béke - igaz, nem a tökéletes béke, de mégiscsak valami hasonló. Ezért mondom, hogy aki nem élte meg, nem tudhatja, milyen ez a háború, s mit érez az ember, mikor összed l feje fölött a ház, ahol született... A férfi a hosszú nyakú üvegb l er s illatú italt tölt két keskeny pohárba. Mikor az egyik poharat a n felé nyújtja, mellékesen mormogja: - E pillanatban még nem ismerjük. De most gyorsan jár az id ... nem is jár, repül. Ma sehol nem állanak a házak biztonságosan, kisasszony. A n átveszi a poharat, s élénken, különös színezéssel hangjában, nyugtalanul kérdi: - Azt hiszi? - Körülnéz, mosolyog. - Uram, ebben a szobában szépen helyükön állanak a bútorok. Látom, mind régi bútorok. Itt, amerre jár az ember, biztonságot érez. Ezt már világszerte csak kevés lakásban és kevés országban érezni. Egymás felé emelik a poharakat és kiisszák az er s italt. - Reméljük - mondja csendesen a férfi -, hogy minden a helyén marad, a lakásban és az országban. S visszateszik a poharakat az üvegtálra. - Ó, igen, reméljük - mondja udvariasan és kíváncsi hangon a n . - És aztán - mondja a férfi -, elment Párizsba, az operába?... - Aztán?... - kérdi a n . A leveg be néz, mintha látna valamit, kerekre nyitott szemekkel. Most olyan, mintha nem figyelne ide, a helyzetre és a férfira. - Igen - mondja mellékesen, mint aki magához tér. - Aztán elmentem Párizsba és máshová is. Már nem volt miért otthon maradnom. Pontosabban, már nem volt otthon, ahol maradjak. Miért is maradtam volna, igaz?... - Bizonyosan igaz - mondja udvariasan a férfi. - Azt hallottam, a finn n k csodálatosan kivették részüket ebb l a háborúból... ezt mindenfelé elismerik a világban, még a tengeren túl, Amerikában is. Sokat segítettek otthon, mikor a házak kezdettek összed lni.
- Mikor egy otthon bajba jut, sokféleképpen lehet segíteni mondja röviden, szárazon a n . - Van, aki otthon marad. Van, aki elmegy. Én elmentem - mondja, csaknem szigorúan. - Finnországnak vannak barátai a világban, s ezeket a barátokat nem árt felkeresni. S egyszerre elhallgat. Most nagyon szép. Kiegyenesedett ültében, a karosszékben, szürkészöld szeme fénylik, két hosszú, finom kezével szórakozottan igazítja haját. Fejét rázza, elmosolyodik. - Önök is barátaink, igaz?... Ha nem is harcolnak... Mert nem harcolnak, igaz?... S mikor a férfi hallgat, merev, üveges pillantással nézik egymást. - Figyeljen ide - mondja átmenet nélkül, halkan és gyorsan a férfi. Nem mozdul, összefont karokkal, kissé el rehajolt fels testtel áll a könyvesszekrény mellett. - Tíz perc vagy tizenöt perc vagy egy félóra ebb l az éjszakából... már nem sokat számít egyikünknek sem. Azt mondja, ebben a szobában biztosan állanak helyükön a bútorok. Ezt én szívb l remélem, nem csak a bútorok miatt. De mondtam az elébb, s amíg beszélt, nemcsak az eszemmel, hanem a szívemmel is megértettem, amit mondtam, jobban, mint valaha is azel tt: semmi nincs többé biztosan a helyén ebben a világban. Nem zavarja ez a nagy fény?... Bocsásson meg... Így. Kérem, ne értsen félre, nem akarom hangulatvilágításokkal szórakoztatni. De talán kényelmesebben ül, az asztali lámpa szelíd fényében, ha nem vakítja a csillár... Hát maradjunk így. Köszönöm. S most hallgasson ide, kedves rokon és éjszakai látogató, Egyetlen Hullám... Most, mikor kimondta a n nevét, s elhallgat, a szoba megtelik s r csenddel. A név ott lebeg közöttük, mint valamilyen könny , anyagszer tünemény. A n mozdulatlanságában van valami a növények tikkadt, várakozó némaságából, mikor - szélcsendes pillanatban - sorsuk, a szél és a nap felé fordulnak. S a férfi, önkéntelen mozdulattal, fél karját kinyújtotta a n felé, mikor a nevet kimondta: mintha megérintene valamit, ami testet öltött a leveg ben, a homályban és az id ben. - Egyetlen Hullám - mondja még egyszer, inkább csak mormogja, szórakozottan. - Valamit kérdezni akartam magától. - Tessék - mondja ugyanolyan halkan a n . - Mert ez az éjszaka talán nem is olyan nyugodalmas, mint a többi - mondja maga elé a férfi. S mintha ködbe nézne; ajka szótlanul mozog. Aztán magához tér, er sen a n szemébe pillant és átmenet nélkül kérdi: - Hogyan érzi magát nálam?... Úgy értem, ebben a szobában és karosszékben? - Hogyan? - A n hangja elnyújtott, csodálkozó. - De hiszen látja... kit n en. A szoba csendes, a karosszék kit n , s a házigazda figyelmes, mint... - Mint általában a magyarok - vág szavába a férfi és legyint. - Bocsásson meg, nem azért kérdeztem, hogy nemzeti bókokat
kapjak. Meg akartam kérdezni, nem ismer s-e magának ez a szoba? És ez a helyzet? Az, hogy itt van velem?... Nem érti? Szó szerint képzelem ezt az ismer sséget - tehát nem úgy, mint mikor egy helyzet hasonlít, mint mikor, valamilyen téveszme pillanatnyi káprázatának hatása alatt, úgy képzeljük, egyszer már megéltünk egy idegen helyzetet, egy szobát, egy embert a szobában, s viszonyunkat ehhez az emberhez... igen, azt is tudjuk, mi történik majd a következ pillanatban, mintha a jelenben emlékeznénk valamire, ami különös módon volt is, s mégsem volt a valóságban... Ez ismert tünemény. Nem erre gondolok most. A valóságra gondolok, a kéz-láb valóságra, melynek pontosan ilyen keze és lába van, mint magának... bocsásson meg és kérem, engedje el az udvarias jelz ket. Nem ismer s magának ez a helyzet? Úgy értem, ez a valóságos helyzet itt nálam? Itt ül megint, a könyvekkel szemközt, a lámpa félhomályában, ebben a karosszékben, s hátrahajtja fejét, a szék támlájára... s talán megint megtapad valami a hajának illatából ezen a támlán. - Nem értem - mondja lassan a n . - Nem érti? Vagy nem emlékezik? - Emlékezni? Mire? - kérdi a n ; s nehezen szól, mintha elalvás ellen küzdene, s kissé már a félálomból beszélne. Most nagyon sápadt. - Nem emlékezik, hogy járt már ebben a szobában? - Én? - mondja a n . S egy pillanatra lehunyja szemét, s könny , tiltakozó mozdulattal szíve felé emeli kezét. - Nem - mondja aztán, rekedten, nagyon messzir l; s lehunyja szemét. Így hallgatnak egy ideig. S mintha elt nne körülöttük a szoba egy pillanatra. Mintha egy erd mélyén vagy a tenger mélységeiben hallgatnának. Mintha a zöldes félhomály az élet egyik régi, ismer s térfogata lenne, víz vagy emlékezés... s emlékek, melyek régibbek, mint k, olajos-súlyos uszonyokkal, nesztelenül úsznak ebben a zöld homályban. Csakugyan, együtt voltak már k, ketten, abban a félelmes és közömbös véletlenben, ami az élet, a tünemények és esélyek összefüggései? Most nagy és mély a szoba, mint a múlt. Ebben a múltban, amely áttöri súlyos áradásával a jelen pillanatának gátját, egy csukott szem n és egy férfi fuldokolnak. Felettük valahol, a padláson és a falakon túl, nagy, fekete hullámveréssel harsog a felszín törvénye, az élet. De kettejüket a mélyben sodorják egymás felé áramok, melyek zajtalanok és komorak, mint minden lényeges esemény, mint a csók, az éhség vagy a halál. A felszín mögött ez van - a többi csak hullámverés. A férfi fels teste kissé el red l, mint aki elengedi magát; mint az úszó, az utolsó pillanatban, miel tt vízbe ugrik, az ismer s elembe, ahol van h s hullám és langyos simogatás, van százezer évek el tti érintés emléke, van cápa, ólmos mélység, boldog megsemmisülés és halál. A gyöngyhalász hajol a parton ilyen mozdulattal el re, a pillanatban, mikor a föld vonzásának
tartóereje enyhül számára, s a vízbe veti magát... a vízbe, ahol nagyon pici az esélye annak, hogy a cápák, örvények, sások és moszatok, a feketezöld föveny puha kinövései között megtalálja a kagylót. A gyöngyhalász?... Tegnap este betévedt egy kávéházba, s a dobogón, a zenekar érzelmes dünnyögését l kísérve, egy patetikus kávéházi énekes hörögte a hangszóróba a gyöngyhalász édeskés-émelyít keservét. A pillanatnak mindjárt vége lesz, s kezd dik a társalgás, aztán a búcsú, aztán, reggel az élet: az él kkel, akik mennek a halál felé, s a halottakkal, akik áthajolnak az él k vállain. De ez a pillanat még az enyém, s egyszer van az életben. Most nem vagyok fiatal, sem öreg, nincs múlt, se kötelesség, nincs ismer sség, sem idegenség: most csak a pillanat van. A n fölé hajlik, könny és természetes mozdulattal, s megcsókolja. Mikor a pillanatnak vége, kerekre nyitott szemekkel nézik egymást. A férfi összefont karokkal támaszkodik a könyvesszekrénynek, mozdulatlanul és komolyan néz maga elé. A n hátrahajtotta fejét a karosszékben, két keze tárgyszer en hever a karfákon, fehéren és felfelé fordított tenyérrel, mint aki kér vagy áldozati mozdulattal felajánl valamit. S mert hallgatnak, ez a hallgatás pillanattal mélyebbre ássa e csók emlékét. A csók megtörtént, s lehetne a csókok egyike, amilyet a pillanat varázsában férfiak és n k milliárd és milliárd alkalommal váltottak már: csók, mert az emberi élet alján a csók van; csók, mert a testek csak így tudják elmondani, amit egy életen át keresnek; csók, mert férfi és n között minden más szó felesleges. A csók megtörtént, mert itt volt a pillanat, a csók elodázhatatlan pillanata, amikor minden értelmetlen, ami történt és történhet a csók nélkül; ez a tehetetlen és szomjas mozdulat, két tikkadt-száraz epidermisznek ez a torz-nagyszer találkozása, szokások, hajlamok és rítusok felett, ez a szelídített harapás, ez a domesztikált ragadozómozdulat, melyet az ember riz idegeiben és ajkában, mint egy emléket valamir l, ami az id k és az emberi élet elején félelmes, véres és halálos volt... Most megcsókolták egymást, mert nem tehettek mást. És hallgatnak. Pátosz nélkül hallgatnak, mint aki fél, hogy hallgatásával is hamis értelmet adhat a csóknak: másféle, torzabb vagy hazugabb értelmet, mint ahogyan e pillanatban érzik, mikor a csók árama sugározni kezd testükben és idegeikben. Milyen ez a csók? gondolja a férfi. Van csók, amely köt, s van, amely rögtön magyaráz, kiderít, elválaszt. Az els csókot követ pillanatban már tudják, akik elkövették a csókot - elkövették?... az igazi csók inkább csak megtörténik -, kötött-e ez az érintés valamit vagy elválasztott? S a könny csókok, melyek az emlékezés lomtárában libegnek, mint egy báléjszaka színes szalagdíszei... ez is egy volt a könny csókok közül, melyeket a pillanat néha úgy szór reánk, mint egy isteni kéz a konfettit hajnalban a kering bálozókra. Nem tud felelni s ezért hallgat.
Ismer s csók volt, gondolja most. S egyszerre különös nyugalmat érez. Vannak pillanatok, mikor az élet teljesen megérik, s minden olyan s r és egyszer lesz, mint a halál pillanatában lehet. Így érzi most magát s hallja tulajdon hangját, amint csendesen beszél. - Talán mégis ez az éjszaka - morogja. - Azt mondtad, Egyetlen Hullám, van egy éjszaka, melyet nem lehet elképzelni, s csak az ismeri, aki megélte. Éjszaka, amilyen csak egyszer van az életben, mikor az ember érzi, hogy iszonyú er k mozdulnak meg és fognak össze ellene, s az égitestek is célba vették t, az embert és életét... s te megéltél a házban, ahol meghalt apád és éltek, meghaltak seid, ilyen éjszakát. Azt hiszem, ez igaz: vannak ilyen éjszakák... A te éjszakád után elkövetkezett az enyém, ez a mai, mikor eljöttél megint egyszer hozzám és én megcsókoltalak, ahogy megcsókol az ember valakit, akit egyszerre búcsúztat és üdvözöl. Messzir l jöttél és mindig nagyon közel voltál hozzám. Tudtad ezt? - Mir l beszélsz? - mondja csukott szemekkel a n . - Az ember mindig útban van a másik felé, aki majd megcsókolja egyszer. - Így érzed? - mondja élénkebben a férfi. - S ez minden, amit érzel?... Mikor beléptél hozzám, nevetni szerettem volna. Úgy éreztem, alvilági er k otromba tréfát znek velünk, veled és velem. Tudnod kell, hogy te már jártál nálam. - Álmodsz - mondja a n . - Én Északról jövök és nem jártam nálad soha. - Északról vagy messzebbr l - mondja komolyan a férfi. - De ha álmodok, olyan álom ez, amely az életet és a valóságot is alakítja. Vannak ilyen álmok, s félelmes erejük van. Az sapák álmodtak ilyen álmokat, igen nagy er vel, közel az Istenhez, a világ közepén: álmokat, melyek a valóságot szülték a világra, a törzseket, városokat és az emberi helyzeteket. Nem is értem, miért éppen én álmodom ezt az álmot - én, aki nem vagyok senki és semmi, s egészen biztosan nem vagyok sapa. Egy ember vagyok, akinek sorsa van, s ezen belül hivatala, s mindenféle nagyon közönséges képessége és feltétele ahhoz, hogy éljen és vele is megtörténjenek az álmok. De úgy kell lennie, hogy az élet a csodálatost is egészen közönséges anyagokból habarja össze - már egy ember teste is milyen közönséges anyagokból készül, igaz?... - s aztán az egész, az ember, milyen csodálatos! Te és én alkatrészek vagyunk csak ez éjszaka egy játékban vagy alkotásban, melynek igazi értelmét talán soha nem tudjuk megérteni. Két alkatrész csodálkozik ma éjszaka... Engedd, Egyetlen Hullám, hogy jól csodálkozzunk, méltóak legyünk arra, hogy éppen bennünket választott ki az élet valami rendkívülihez: tehát ne érzelegjünk, de ne is gúnyolódjunk a csodálatos fölött. - Mi a csodálatos? - kérdi nyugodtan a n . - A csodálatos? - A férfi elgondolkozik. - Az, hogy a sötétb l és a világból, amely lángol a sötétben, megtaláltad az utat, és még egyszer eljöttél hozzám. - Eljöttem - mondja a n -, ez bizonyos. S nem volt könny ,
mert útlevél, vízum, vasút kellett hozzá, s mindez ma ügyes-bajos és bonyolult vállalkozás... De nem az alvilágból jöttem, s egyáltalán nem biztos, hogy hozzád akartam jönni. Nem, kedvesem kedves idegen vagy kedves barát, ezt még nem tudom biztosan -, mindebben nincsen semmi csodálatos. Talán az lesz egyszer, ha... - Most hallgass - mondja szenvedélyesen a férfi. - Most hallgass, ha már eljött ez az éjszaka. Olyan ez a helyzet, mintha a tested és a testem akaratunk ellenére találkát adott volna egymásnak a létezés z rzavarában - de mi ketten, te és én, akik függetlenek vagyunk öntudatunkban testünkt l és lelkünkt l is, nem állapodtunk meg el zetesen a találkában. Érted ezt? Meg kell értsed, mert ez az éjszaka értelme, s talán egész életünk igazi értelme ez lesz, ha egyszer megértjük... Ne hidd, hogy elvette az eszem valamilyen alkalmi szenvedély, ostoba izgalom. A valóságról beszélek. Err l a valóságról, amit tested és arcod jelent, s ami te vagy és mégsem vagy egészen és teljesen te. Ki vagy te? Talán az a másik is, aki viselte ezt a valóságot, mint egy b vös ruhát, de egyszer, ebben a szobában, ezt kérdezte: Teli me, my Heart, if this be Love?... - ismered ezt a verset? - Nem - mondja ellenséges hangon a n . - Mondd tovább. - Nem fontos - feleli a férfi. - Egy angol írta, aki lord volt, de verseket is írt... Aztán egy napon ezt mondtad: "Maga szereti a szelídséget?..." S mindez te voltál, de annyira csak, mint a körmöd vagy a hajad, melyet levágsz, s újra n , s te is vagy és mégsem vagy egészen a körmöd és a hajad... Úgy látszik, sokféleképpen tudunk létezni, emberek. De mindezt mi csak nézzük és éljük. Magam sem értettem ezt, a mai napig: csak ma értettem meg, mikor beléptél szobámba, s visszahoztál valamit, ami eddig bennem élt, mélyen és valószín tlenül, mint egy régi t z egy bányában, melyre a fölszínen már csak az öregek emlékeznek. - Azt akarod mondani - kérdi kíváncsian a n -, hogy én nem vagyok egészen én? Miféle ötlet, barátom!... - Gonosz ötlet - mondja a férfi. - Engem is megdöbbent. De nem mondhatok mást. - És te?... - kérdi a n . - Te honnan jössz akkor és ki vagy, magadnak és nekem? Eltévedünk, ha így bolyongunk, magunkban és egymás között. Nem félsz ett l? - Kissé félek - mondja komolyan a férfi. - Azt hiszem, csak ett l félek az életben, semmi mástól. S el kellett érkezni ennek az éjszakának, hogy megtudjam ezt. Most már tudom. Mást is megtudtam az elmúlt órákban: az emberek semmit l nem félnek úgy, mint ett l a felismerést l: a pillanattól, mikor az élet felfedi álarcait, s meg kell tudniok, hogy amit az álarc alatt oly görcsösen és féltékenyen riztek, az "én", nem olyan feltétlenül személyes valami, mint g gös becsvágyukban hitték. Az "én" valami közös, Aino Laine, valami ismétl d , sokszor másolt, örökké vegyül és újuló, s nem egészen föltétlenül személyes. S mikor az elébb megcsókoltalak, tudjad, hogy nemcsak téged csókoltalak, egy n t, aki a világ útveszt in visszatért hozzám, hanem egy
másik n t is, akinek te része voltál, s aki halottan és elhamvadtan is része a tüneménynek, melyet te így szólítasz: "én". - Mit beszélsz? - mondja rekedten, tiltakozó és rosszkedv hangon a n . - Mindez zavar. Én egészen biztosan én vagyok, s tudom, hol kezd dök és hol végz döm... Nem élünk a mondákban többé. A földön élünk és sorsunk van, mely csak a miénk. - Ez az - feleli nyugodtan a férfi -, amiben egy ideje kételkedem. - Ha ez így van - folytatja a n -, akkor nem te kételkedsz, hanem az éjszaka rajtad keresztül. Vannak ilyen éjszakák, mikor álarcosbálba mennek az emberek... Az éjszaka megszólított és te zavartan felelsz. Ébredj fel, barátom. - Az éjszaka megszólított - mondja a férfi -, és felelni kell. De a csodálatos éppen a valószer mindebben. Csodálatos, hogy a csodának húsa és csontja van, a sorsnak, mikor ilyen valószín tlen változatokban jelenik meg, vízuma és útlevele van... s ez majdnem csodálatosabb, mint ha a sors és a tünemény kénköves g zben jelennek meg, mennydörgés és égzengés közepette. Csodálatos és csoda-szer az, hogy a csoda mennyire közönséges és valóságos. Ezt, bevallom, nem tudtam. Ahogyan sokat nem tudtam eddig... a könyvek, látod, Egyetlen Hullám, a könyvek, melyek itt sorakoznak a polcokon, nem beszéltek err l. S én olvastam e könyveket és éltem, s azt hittem, a bet és az élet megtanítottak a földi és mennyei titkok ismeretére, már amennyire ez embernek az én koromban és élethelyzetemben megadatott. Mert csodálatos az is, Aino Laine, hogy a csoda éppen velem történt meg, aki nem vagyok kiválasztott ember, tehát azok közül való, akik személyesen beszélgetnek m veiken vagy cselekedeteiken át az istenekkel és az alvilági hatalmakkal. Egy ember vagyok, akinek neve a telefonkönyvben áll, s aki hivatalos ügyiratokat meglehet s pontossággal tud megfogalmazni, így mondják... ennyi az egész. Amiben hittem, egy kicsit - mert szerep nélkül mi, szürke emberek sem tudunk élni, kell valamilyen pátosz is az élethez -, hogy elfogulatlanul és élesen tudom megfigyelni a valóságot, s a megfigyelés elemeib l következtetni tudok a szándékra, mely a tüneményeket felidézi... ez volt a szerepem, ha nem is éppen feladatom a világban. De most már ebben sem hiszek feltétlenül. Bevallom, kedvesem, összekavarodott szemem el tt a világ... nemrégen, néhány órája csak. A pillanatban, mikor ma délben beléptél a szobámba. - Nem értem - mondja fáradtan a n . Mintha elhalkulna hangjában a szorongás, megdöbbenés és tiltakozás, mellyel eddig felelt a férfi szavaira. - Mindebben igazán nincsen semmi csodálatos. Eljöttem hozzád, mert azt mondták, te vagy az, aki az én világi ügyeimben talán segíteni tud. S most megcsókoltál. Mindezt nem így képzeltem, de most, hogy megtörtént, megvallom, nem vagyok bosszús, sem csalódott. Ez minden, amit mondhatok, s ez még nem vallomás. Ennyi az egész. - Ennyi az egész - visszhangozza a férfi. - S még valamivel
több. Te nem jöttél önként hozzám, kedves Egyetlen vagy kedves Hullám - bocsáss meg, nem tudom még e pillanatban, hogyan szólítsalak? - Mindegy, hogyan szólítsz - mondja kissé zavartan a n . Személyesen szólítsz meg, s ez a fontos. A többi csak szó és fogalom. A férfi elneveti magát: - N vagy, kedvesem. Ezt csak n mondhatta így. Nem tudod, hogy a szó és fogalom valamikor egyértelm volt a cselekedettel és a valósággal? Az ember megszólította a világ tüneményeit, szóval és fogalommal, s a világ egyszerre átalakult cselekménnyé és valósággá. A szónak rettenetes hatalma volt, az id elején, mikor alakot adott a világnak. S ezt a hatalmát, torzabban, de kegyetlen er vel, meg rizte a mi id nkben is. Néhány szó elhangzik, s megváltozik a világ... például ez a szoba nem áll többé biztosan a helyén. Ez megeshet, hamarább, mint gondolod. És fölnevet, szomorúan. A n figyelmesen néz reá: - Mir l beszélsz? - kérdi vontatottan, tompán. - Mir l? - a férfi fölnéz, a mennyezetet bámulja. - Természetesen a szóról és a fogalomról, s ami ebb l következik, ha szavakat megfelel módon kötnek, és fogalmakat minden következményekkel szavakba öltöztetnek és kimondanak... De talán nem is a mi feladatunk, hogy ezen az éjszakán, amely egyetlen, de rövid, tisztázzuk a szavak jelent ségét és a fogalmakat... Azt mondtad, mindegy, hogyan szólítlak? De látod, neved semmi esetre sem véletlen, még ha úgy hangzik is finnül, mint Kovács Zsuzsika. Nem véletlen, mert két fogalmat zár magába, melyek izgalmasak és becsesek az ember számára: az egyetlent, ami pátosz és rögeszme de milyen nagy pátosz és milyen fontos rögeszme, férfiak és n k számára, akik örökké úton vannak egymás felé, hogy az egyetlent megtalálják! S a hullámot, amely nagyon régi fogalom, el bbvaló, mint a föld és az ember - a hullámot, amely a végtelenségben örökké hozza és viszi a dolgokat, egymás felé tereli azt, ami véletlen és esély, kötést csinál abból, ami egyetlen és esetleges. Nagyon szép neved van, Aino Laine. Nem véletlen, hogy a te neved. - Végre valami - mondja bizonytalan mosollyal a n -, amir l feltétel nélkül elismered, hogy az enyém. - A tied - mondja a férfi -, mert téged szólított meg ez a név a világban. De te magad... nem, igazad van, kedves vendég és rokon, ne tévedjünk el. Maradjunk a rend ri tényeknél, akarod? Tehát eljöttél, Északról, csak úgy, vízummal és útlevéllel, hozzánk, Délre. Ez csak véletlen volt, ötlet és kivitel: így hiszed? - Véletlen? - mondja vontatottan a n . - Ha van véletlen, szándék és ember nélkül, aki keresi helyét a világban. - És te - kérdi udvariasan a férfi -, keresed a helyed a világban, mert a ház, ahol születtél és otthon voltál, összeomlott ebben a gépi és emberi földrengésben? Mit remélsz,
Egyetlen Hullám? Hol a te partod?... - Ezt nem tudhatom - mondja komolyan a n . - Talán ebben a szobában. S mikor a férfi hallgat, vigasztalóan: - Ne félj. Tíz, legfeljebb tizenöt percr l beszéltem, igaz? Tudom, a vendéglátásnak is vannak határai, még a baráti országban is. S a tíz perc letelt. Kiegyenesedik, s keres tapogatással kinyújtja kezét a fekete gyöngypikkelyes táska felé. A férfi megmozdul, tiltakozó és sebes mozdulattal: - Maradj - mondja rekedten és hangosan. - Mire gondolsz? Most nem percekr l beszélünk, hanem valami nagyon lényegesr l, ami semmiféle id ben nem tér vissza többé. Mondom, maradj. Tehát szándékosan jöttél hozzám, Északról? Engem kerestél a világban? - Túlzás - mondja a n . - Nyugtalan a hangod. Mi, északiak is nyugtalanok vagyunk, mindig útra készek... de vigyázunk, hogy hangunkon, modorunkon ne érezzék ez a nyugtalanság. Remélem, jól vigyázok?... - mondja egy ravasz gyermek hangján, érdekl d és barátságos hanglejtéssel. - Kit n en - mondja elismeréssel a férfi. - Egész este figyellek. Milyen fegyelmezett vagy... nincs egyetlen felesleges, elhamarkodott mozdulatod! Tanulhatunk t led, aki Északról jössz, mi, déli rokonok. - Köszönöm. - A n elhallgat. Kezét a leveg be emeli, figyelmesen nézegeti, mint egy fehér tárgyat vagy virágot. - Én nem jövök most Északról - mondja csaknem önfeledten, mellékesen. - Nem? - kérdi meglepetten a férfi. - Igaz, mondottad, az éjszaka után, mikor a pókok szaladgálni kezdettek a fürd szobában, s a férfi, aki apád helyét akarta a világban, izgatottan viselkedett... az éjszaka után te Párizsba mentél. Onnan jössz? Milyen most Párizs?... - Nem tudom - mondja. - Már régen eljöttem onnan. Másfelé jártam, messzebb... - s megint keres mozdulattal, tájékozatlanul és általánosan mutat a leveg be. - Tudod, ha az embernek nincs otthona, egyszerre olyan kicsi lesz a világ... Útra kelhetsz, mint a madarak, mint a... igen, mint délel tt láttuk, mint a sirályok. Csak éppen mi, emberek, nem utazhatunk olyan könny poggyásszal - mondja most komolyan. Kell fogkefe, estélyi ruha, s elvisszük az emlékeket is. Ezért nem tudunk olyan könnyen repülni. Az emlékek néha lehúznak. Kár. - Nagy kár - mondja udvariasan a férfi. - Igen, az emlékekr l én is mesélhetnék valamit. - Majd elmondod, egyszer - feleli a n , olyan hangon, mint aki elhárít valamit. - Azt kérded, milyen volt Párizs, mikor utolszor láttam?... Ma este eszembe jutott. Mert éppen így láttam, utoljára, mint ahogy a te városodat láttam ma este. Az operában voltam, a balett táncolt - mondja és elhallgat. - Igen - mondja a férfi és mosolyog, elnéz en. - Voltak ilyen szép dolgok a világban, mint egy üvegszekrényben: este a párizsi
operában, mikor a balett táncolt. A bolíviai milliomosok a néz téren, s közöttük a kis, fehér hajú, öreg franciák, rosszul szabott szmokingokban, a becsületrend piros vércsöppjével a gomblyukban, mérhetetlen vagyonokkal a páncélszekrényben, szívükben az önzéssel, s lelkükben az értelemmel és Pascal gondolataival... S aztán, el adás után, megindult a kocsisor, végig az opera el tti sugárúton, a Rivoli úton, a Champs-Elysées-n, a vendégl k felé, ahol találkozott mindenki, aki a másik világhoz tartozott, a világ nagy, napos oldalán sütkérezett. Néha én is elnéztem ezt. S néha gondoltam arra is, hogy mi, kis népek fiai és leányai, örökké megt rt, szegény vendégek vagyunk csak ebben a csillogó áradásban, ahol a vagyon, a hatalom Golf-árama melegíti a szerencsés népek hazájának tengerpartjait... Erre nem gondoltál, véletlenül, utolsó este Párizsban? - Talán - mondja a n . - Sok mindenre gondoltam akkor este. S tudnod, értened kell, hogy ez az utolsó este Párizsban csodálatosan hasonlított a mai estére. Igen, úgy látszik, a tünemények nem olyan egyedülvalóak, mint hisszük... ha erre gondolsz, mikor azt mondod, én nem vagyok egészen és föltétlenül én, talán igazad lehet. Mert ma egész este úgy érzem, mintha ismétl dne valami, s Párizsra kell gondolnom. Szép este volt, az operában... akkor is a páholyban ültem, s mindenki ott volt, aki mutogatni akarta magát. Nem, az Elnök nem volt ott ez este... talán már más dolga volt, szegénynek. Mert az éjszaka, mikor utolszor voltam a párizsi operában, nem volt közömbös éjszaka... elmondom ezt, hogy tudjad. - Ha akarod - mondja a férfi és figyel. - Mondd csak el. Bizonyosan okod lesz reá, hogy elmondjad. - Okom?... - a n elbiggyeszti száját és nyúlánk teste elnyújtózik a karosszékben. - Okom, azt mondod... ez meg olyan férfi-szó. Az ember néha mond vagy csinál valamit ok nélkül, éppen csak, mert lehet, mert módja van mondani, vagy elkövetni valamit. Nem ismered ezt a kényszert? - Nem - mondja a férfi. - Úgy tanultam, helyesebb csak azt mondani vagy tenni, aminek oka van. De a könyvek - s könny mozdulattal a színes terhükt l roskadozó polcokra mutat beszélnek err l is. Ott hagytuk el, Párizsban - mondja figyelmeztet hangon, barátságosan. - A kocsisorokról beszéltél - mondja a n , lassan, kényelmesen. Gondosan válogatja a szavakat, ahogy idegenek szedegetik el az emlékezés készletéb l mutatósabb szókincseiket. - El adás után megindult a kocsisor. Meleg éjszaka volt. Láttad a háborúban Párizst?... Nem láttad? Sajnálhatod. Olyan nagy volt, oly bizonytalan, remeg ... Mint egy nagy test, amely megérti a végzetet, s szomorú lesz, mert tudja, hogy mindaz, amit az újságok és politikusok kiabálnak, már nem számít sokat. Egyszerre megérti, hogy történik valami, amit emberi er nem tud megváltoztatni. A sok beszéd a parlamentben, a sajtóban, a kocsmákban és kávéházakban, a sok beszéd, száz éve, a sok
szenvedés, nagyszer ötlet és indulat, mindez s r lesz és összetapad a sorsban. S a nagy, arányos és hatalmas test egyszerre megremeg a nyár eleji éjszakában. Az emberek utaznak a kocsikkal a Bois felé, a kék fények mesésen égnek az utcasarkon, a holdfényben olyan a sötét Párizs, mint egy csodálatos szörny a mesében: csak alakja van, súlya nincsen. Talán soha nem volt ilyen szép Párizs, mint ezen az éjszakán, a sötétben. Az ember érezte mindazt, ami e falak között történt, amit e házakban valaha gondoltak, hallotta az alvó-éber város szívdobbanását... s ezen az éjszakán éreztem, hogy ez a város minden önzésében is nagy, a szíve nagy. De már nem tehet semmit. Mert senki nem tudott biztosat, s az éjszakában megteltek a vendégl k elegáns tisztekkel, angolokkal és franciákkal, frakkos urakkal s hölgyekkel, selymekben, prémekben, meghintve drágakövekkel és illatokkal, egy gazdag világ minden mesebeli túlzásával... s a pincérek imbolyogtak Fouquet-nál az ezüsttálakkal, s a borosfiúk kék kötényükkel törölgették az Ezüst Torony termeiben a hatvanéves bordeaux-i borospalackokat. De mindez olyan volt csak, mint mikor valaki hangosan beszél a sötétben, mert fél. S a kék fények az utcák sarkain úgy imbolyogtak, mint kísérteties éjszakákon a temet k útjain a lidércfények. Párizs félt... mikor kijöttünk az operából, s végighajtottunk a sötét városon, megborzongtam a meleg, fekete leveg ben, mert a sötétségb l a félelem lehelt reám. Okosan félt, szomorúan, mint aki mindenen gondolkozott már, s egyszerre megérti, hogy van valami, ami er sebb, mint az önzés, a hazugság, a pénz, a kapzsiság, er sebb, mint a nagylelk ség és a szenvedély. Nagy kocsiban utaztunk, mely zaj nélkül hajtott át a sötét, félelmében hallgató Párizson: a kocsinak diplomáciai rendszáma volt, s a követségi kocsit szótlan készséggel engedték ki a rend rök a városból... mert messzebb mentünk ez éjszaka, tudod. Elhagytuk Párizst és átmentünk Versailles-on is, St. Cloud felé. Az erd ben mentünk. Különös éjszaka volt. Olyan illatos és meleg, mintha a föld álmában kitárná karjait a nyár felé; így éreztem. Bocsáss meg, ezt talán nem kellett volna mondanom... de szinte leszek, ezek nem az én szavaim, valaki mondta ezt, a kísér m, aki mellettem ült a nagy kocsi hátsó ülésén, egy ember, aki már nem volt fiatal, s nagyon szeretett mindent, ami szép: az éjszakát, az erd t, Párizst, a szépen helyezett szavakat... mondta ezt, mikor az erd be értünk, s a kocsi lassított, a fényszóró egy pillanatra fellobbant és keresni kezdte a fák között az utat, s a fák fehér teste megmozdult a kísérteties fényben, egy pillanatra, mintha a fény érintése elvarázsolt él lényeket könny , riadt mozdulatra késztetett volna. Így utaztunk, akkor éjszaka. Miért nézel így reám?... Tudni szeretnél valamit? De miért is, barátom?... Vannak éjszakák, mikor semmi nem számít, ami régebben volt... te is így gondoltad az elébb, mikor megcsókoltál, igaz? Mert máskülönben nem volt nagyon udvarias a csókod, ezt meg kell mondanom. Vannak éjszakák, mikor nem konganak hamisan a szép szavak... mintha nem is mi, az
éjszaka szerepl i beszélnénk, hanem az éjszaka maga. Így szólalt meg egy hang mellettem, mikor a nagy, csendes kocsival az erd be értünk, s azt mondta, olyan ez a pillanat, mintha a föld álmában... de nem ismétlem. Látod, ehhez is az egyszeri, soha nem ismétl d pillanat kell, az ilyen szavakhoz! Versailles-t már elhagytuk, a park világított a holdfényben, a kerítések aranyozott hegy lándzsái mellett siettünk el, s aztán egyszerre nem tudtam, hol vagyok. Felnéztem az égre - nyitott kocsiban utaztunk -, s a csillagok között az fényszórók lila-ezüst fénysugarai imbolyogtak, mintha szellemkarok tapogatnák a sötét eget. Mély csönd volt, egész Franciaország aludt... csak a katonák és a szerelmesek virrasztottak. Senki nem tudott semmit. De az ember, aki mellettem ült, a nagyon kevesek egyike volt, aki ez éjjel tudott valamit... tudta, hogy ez az éjszaka talán az utolsó nyugalmas éjszaka Párizsban. A nagy város és a szép, hatalmas ország aludt, gondtalanul, mert sajtójuk és politikusaik félelmükben rekedt és rikoltó érveléssel magyarázták hónapok óta, hogy a boche-ok tehetetlenek, a Maginot-vonal bevehetetlen, Franciaországot nem lehet legy zni, s a legfontosabb, hogy játékkártyát és unalom z puzzle-öket küldjenek a néma arcvonalra a szegény katonáknak... Aludtak, de álmaik nyugtalanok voltak, mert az emberek szívük mélyén tudják az igazat, ha nem is adatokkal és szavakkal. Az emberek tudták, hogy sorsuk fordul e napokban, valamit elkezdettek, er k megmozdultak és cselekedni kezdettek a világban... s a szerelmesek közelebb húzódtak egymáshoz ez éjszaka. S ez az ember, aki mellettem ült a meleg éjszakában, a nagy gépkocsi mélyén, a nagyon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy két nap múlva a német hadsereg megindul Belgium és Hollandia felé. El veszi az arany öngyújtót a fekete gyöngypikkelyes táskából, egy kis, négyszögletes arany cigarettatárcából angol cigarettát keres el , s rágyújt. Az édeskés dohányfüsttel megtelik a félhomályos szoba. A férfi mozdulatlanul figyel. Mintha a n szeme el tt változna el, minden szóval, melyet kiejt, minden mozdulattal... ismer s, fájdalmasan és félelmesen ismer s, s mégis, mintha álruhákat öltene fel és vetne le, álruhákat és álarcokat, minden pillanatban. - Érdekes - mondja halkan, rekedten. - Nagyon érdekes helyzet lehet... együtt lenni valakivel, aki tudja, amit a többiek nem tudnak azon az éjszakán, senki az országban. De neked megmondta, amit tudott, igaz, Egyetlen Hullám?... - Kés bb - mondja a n , s félig összehúzott szempillák alól bámul az illatos, édeskés-émelyít füst után. - Reggel felé. Igen, a helyzet érdekes volt. Mert az autó megállott a St. Cloud-i erd közepén, egy palota el tt, s most igazán olyan varázslatosan alakult minden, mint a mesében. Akarod, hogy elmondjam? Érdekel?... - Nagyon - mondja udvariasan a férfi, s önkéntelenül nyel egyet. - Minden nagyon érdekel, ami reád vonatkozik és veled
történt. - Ó, minden - feleli hanyagon a n , s legyint, kezében a cigarettával. - A "minden" soha nem nagyon érdekes... mindig csak a pillanat érdekes. A mindenb l a végén anyakönyvi adatok lesznek: született, élt, meghalt. De a részlet és a pillanat csakugyan érdekes néha. Mert akkor is úgy történt, hogy Párizs és Franciaország nem tudott semmit, s Európában mélyen, ha nem is nyugodtan, aludtak az emberek. A sors már ott van a kapuk el tt és az ember alszik, tudod... ez is milyen csodálatos. Néha csakugyan több és más az élet, mint létezés. Néha cselekmény az élet... felocsúdsz a létezés szuszogó révületéb l, s egyszerre látod, hogy egyfajta cselekmény középpontjában vagy, szegény, készületlen színész... Így éreztem akkor éjszaka. Egy palota el tt állott meg a nagy kocsi, a sötét erd közepén, messze Párizstól és Versailles-tól. Kiléptem a kocsiból, s még hallottam a nagy zenét, a kürtöket és heged ket, amint megtelt hangjukkal az opera néz tere s az emberek szíve a néz téren: mintha az emberi fajta örök pátoszát hörögné a világba a nagy zene, s ez lenne a legtöbb, amit ember mondani és érezni képes. S az éjszaka, a májusi éjszaka az üde erd ben, s a fényszórók lila sugarai a sötét égen, s az ember mellettem, aki csendes volt és er s, közel volt a halálhoz öregségében, s talán er sebben élt e pillanatokban, mint mind a fiatalok a nagyvilágban... és tudott valamit. S én nem tudtam, mi az, amit tud - de kíváncsi voltam. Mert ez a titkos tudás úgy áradt bel le, mint a feszültség és áram egy er telepb l. A férfiak különös lények, kedves rokon, fogadd el ezt a bókot, hadd viszonozzam én is valamivel a lovagias vendéglátást... s nem akkor a legérdekesebbek, sem a legvonzóbbak, mikor cselekednek. Ez a szép férfi-rögeszme, a cselekvés... de mi n k tudunk valami mást is, s a férfiak, ha megérnek és megtelnek az élettel és tapasztalással, néha tudják ezt a másik titkot. S nem tudom, mit hoz az élet, s nem tudom, mi és ki vagy te nekem, s látlak-e még ez éjszaka után - most figyelj! S nem tudom azt sem, mi és ki vagyok én neked, s akarsz-e még látni ez éjszaka után? Mert az emberek viszonya egymáshoz néha órákon belül változik, s talán észrevetted az elmúlt kevés id ben, hogy már nem vagyok egészen ugyanaz a stipendiumos északi tanítón , aki vízumot és segítséget kért t led délben, egy hivatalban - ahogy te sem vagy az ünnepélyes és meglepett hivatalnok e pillanatban, mint voltál délben, mikor anyám nevét és születési évemet tudakoltad. Most másképpen nézünk egymásra, mert megtörtént a változás. S ez az öreg férfi, a francia erd ben, megváltozott akkor éjszaka, s elmondhatom neked, hogy vonzó volt és nagyon érdekes... igen, mert titka volt, melyet akkor még jól rzött, tehát ereje volt. Mert a titok, melyet jól rzünk, er . S még egyszer az életben találkoztam egy férfival, aki nem volt már fiatal, s értett valamihez a világban, s titka volt és hallgatott... Jól mondom a magyar szavakat?... Vigyázz reám, ha beszélek, kérlek - mondja kér hangon, egy iskolásleány hangján.
- Kit n en - mondja a férfi és nem mozdul. - Kissé vigyázva és gondterhesen, de kit n en. Mondd csak, kérlek. Tehát, akinek titka van, annak ereje van... s találkoztál még egy ilyen férfival? - Még eggyel, igen - mondja csendesen, nyugodtan a n . Nemrégen. De ez a történet már teljesen mindennapos, s nem hiszem, hogy téged érdekel. - Talán mégis érdekel - feleli egyszer en a férfi. - Igen, azt hiszem, érdekel - mondja, mintha önmagával vitatkozna. - Elmondod majd, ha megkérlek?... - Talán - mondja a n . - Nem biztos. Ez a másik történet már magánügy... lehet, hogy elmondom, ha akarod és itt lesz az ideje. - Ez nagyon megvigasztal - mondja komolyan a férfi. Nem lehet tudni, gúnyolódik-e? - s a n a cigarettafüstön át éles pillantással vizsgálja. Aztán vállat von: - Ha ez megnyugtat... - s oldalt hajtja fejét, t n dve bámul a férfira. - De most másról beszéltünk. Egy éjszakáról, amely nem volt egészen magánügy. Elmondjam? - Türelmetlenül várom, hogy elmondjad - feleli azon a komoly hangon a férfi, amelyr l nem lehet pontosan tudni, mennyi benne a gúny, a közöny és az érdekl dés. - Ott maradtunk az éjszakában, messze Párizstól, az erd ben, a sötét kastély el tt, egy kocsi mellett, melynek diplomáciai rendszáma volt, egy férfi oldalán, aki már öreg volt s ereje volt, mert tudta meg rizni titkát. Legalábbis egy ideig - mondja gyorsan, mint aki helyesbít. - Mert reggel felé, ha jól emlékszem, elmondta - mondja még, társalgó és érdekl d hangon. - Kit n en emlékszel, barátom - mondja tárgyilagosan és óvatosan, elismer hangsúllyal a n -, és pontosan tudsz csoportosítani. - Ez a mesterségem - mondja szerényen a férfi. - Ez a mesterséged - ismétli elgondolkozva a n . Most hallgat, látszik arcán, figyel , ragyogó szemein, hogy méregeti a férfit, megvizsgálja, elt n dik. - Hát igen, akkor halljad. Tudod, a reggel még messze volt. Beléptünk a házba... s én nem tudtam addig, hogy ilyen vendégfogadók is vannak a világon. Mert szállodába érkeztünk... de milyen sokféle értelmük van a szavaknak! Ez a ház úgy volt csak szálloda, ahogy Napóleon is hadvezér volt és Blücher is... de Napóleon a tetejébe még Napóleon is volt, érted? Nem tudom másképpen megmondani. Empire-kastély volt, hetven kilométer távolban Párizstól, az erd közepén. Vasúttal nem lehetett ezt a szállodát megközelíteni, csak gépkocsival. S akik ismerték, úgy rizték ezt a címet, mint egy államtitkot. Angolok például nem jártak ide, csak franciák... tudod, azok a másféle franciák, ahogy k nevezik magukat, tehát nem a házmesterek, kapzsi keresked k, lármás újságírók és ingujjas, keménykalapos s életjáradékos kispolgárok, hanem a láthatatlanok, kik valóban riztek odahaza, lakásukon és életükben, valamilyen másfajta franciaságot, féltékenyen, ahogy régi, halott vallások papjai riznek titokban rítusokat és
kultuszokat... Cook utasai és a külföldi újságírók, akik három hetet töltöttek el Párizsban, terjesztették hírét egy Franciaországnak, ahol csak önz életjáradékosok élnek, a keresked k modortalanok és a pincérek gorombák, mert örökké a borravalón jár az eszük. S mintha Párizs már csak a múzeumokban és a régiségkeresked k m tárgyaiban lenne igazán, változatlanul Párizs... De voltak még franciák is, valahol. H sök voltak? A maguk módján, talán... Mert kísér m azt mondotta, mikor elhelyezkedtünk az étteremben egy asztal mellett, s a maitre d'hötel magunkra hagyott, hogy h snek lenni annyi, mint megvédeni valamit, önzetlenül: egy országot, egy életformát vagy egy emléket és kultuszt. Ebben a teremben, melynek minden bútordarabja remekm volt, h sök vacsoráztak, a maguk módján. Minden olyan volt itt, mint egy regényben, igen, képzeld csak, a szálloda egy Balzac-regényt l kérte kölcsön elnevezését. Így nevezték: A völgy lilioma. Ismered a regényt?... Romantikus, olyan regényes regény... S akik e szálloda éttermében ültek, mind riztek valamit. Nem akarlak szobaberendezésekkel untatni, sem azzal, hogy bútorokról mesélek neked ez éjszaka... mindez rendkívüli volt e szállodában, de éppen olyan különös és ritka, egyedülvaló volt a pincérek és a maitre d'h tel modora, az ételek, melyeket felszolgáltak, hetven kilométer távolban Párizstól, az új világháború kell s közepén... oly messze mindent l, ami a világban történt, mintha egy mondakörbe szálltunk volna alá, kísér m és én, a történelem egyik mélyebb rétegébe ereszkedtünk volna le, valamilyen titokzatos id gép segítségével. Itt béke volt, ebben a szállodában: de nem az a másik béke, melyet künn a világban már összetört az id , a politizáló ügyvédek és tájékozatlan, zsugori életjáradékosok békéje. Mintha egészen mélyre hatoltunk volna az id ben... és kísér m azt mondta, ez a szálloda a kevés helyek egyike még a világban, ahol megtalálni valamit abból az érzésb l, melyet Talleyrand az "élet édességé"-nek nevezett, s melyet - így mondotta - csak az ismerhet, aki élt még a francia forradalom el tt. A kastély empire volt, de mi úgy éreztük, mintha a francia forradalom mögé rándultunk volna ki ez éjszakára. Az asztaloknál hölgyek és férfiak ültek, akik ismerték kísér met és kíváncsian néztek reánk... azzal a kíváncsisággal, ahogyan történelem, események és életformák fölött üdvözli örökké egymást egy rokonság, fajták és id fölött, egyfajta családiassággal, mely nem is a rang, a társadalmi modor, hanem az életformák történelmi emlékeinek családiassága... S kissé úgy is néztek reánk, kíváncsian, ahogy a Conciergerie pincéjében nézhettek egymásra a bebörtönözöttek. Tudod, akiknek reggelre közös sorsuk lehet. Így néztük egymást, s így néztek a törzsvendégek bennünket, idegeneket - természetesen inkább kísér met, mint engem. Mert kísér m híres ember volt, s akik a gyönyör teremben vacsoráztak, tudták, hogy ez az ember a világ kivételezettjeinek egyike, valaki, kinek számára most, a háborúban sincs országhatár, sem akadály, szava, akármilyen nyelveken beszél, messzire szól... s
hunyorogtak, áhítattal nézték. S persze úgy is nézték, mint akik nem látják, tapintatosan és fölényesen: de szívükben mit nem adtak volna érette, ha ez éjszakán, ebben az órában ott ülhetnek helyemben, asztalunknál!... S én is éreztem, hogy ez az éjszaka csak egyszer van, soha többé nem lesz, s a világ titokzatos gépezetében most én is egy pici csavar vagyok, valaki, akinek szerepe van... s ez csodálatos érzés volt. S a vacsora is rendkívüli volt: mintha minden, ami háború és nyomorúság, szenvedés és reménytelenség, ismeretlen lenne ezen a szigeten... A völgy lilioma még nem szenvedett a háborútól. Amit a tenger, a francia föld s a tengerentúl adni tud, illatban, ízben, ételben és borban, azt feltálalta még vendégeinek ez a szálloda. S a n k, akik a híres franciákkal ültek és vacsoráztak, szemérmetlen kíváncsisággal vizsgáltak engem, az ismeretlent, aki ott ülhettem a kivételezett férfi oldalán, az asztalnál... s ez nem volt egészen megszokott érzés számomra, de szintén megvallom, nem volt különösebben kellemetlen sem. Mert az emberek, akik a néma francia erd közepén e palotában ott ültek a vacsoraasztalok körül, Franciaország titkos vagy híres hatalmasságai voltak: kísér m ismerte ket, halkan megmondta nevüket, s egyeseket én is megismertem: a kövér politikust, aki itt is pipázott, a képvisel ház elnökét, a világhír francia hadiszergyár tulajdonosát, az állami színház öreg és híres színészn jét, mind e muzeálisan híres vagy hírhedt gazdagokat, hatalmasokat, kiválasztottakat, akik mintha mind Madame Tussaud panoptikumából léptek volna el , akik tudtak sok mindent, de az igazat nem tudták. Az igazat csak kísér m tudta. S ebben volt valami félelmes. Hátrahajol egy karosszékben, fehér kezével egy pillanatra befogja szemét: - Ismered ezt az érzést? - kérdi, csaknem nyersen, önkéntelenül, önfeledten. - A hatalomnak ezt a fajtáját? Emberek között lenni, akik azt hiszik, hatalmasok, s tudni, hogy ezek az emberek holnapra vagy holnaputánra kevesebbek, gyöngébbek, szegényebbek lesznek, mint a legnyomorultabb azok között, akik eddig szolgálták ket, s vakon és alázatosan lesték parancsaikat?... Ismered ezt? Különös érzés. A földi hatalomnak sokféle lehet sége van, s ez a néma tudás az emberek között nem a legkevésbé csábító. Aki megkóstolta egyszer ezt az érzést, nehezen nélkülözi. Élni emberek között, megjátszani a társadalmi színjáték valamely szerepét, beszélgetni és mosolyogni az ismert szabályok szerint, s közben tudni az emberek sorsáról, mást, többet, végzetesebbet, mint amit k tudnak... izgalmas szerep ez. Nem nagyon emberi, ezt gondolod? Talán túlságosan emberi. Azt hiszem, nincs az a hangos izgalom, mutatós veszélyesség, sem bódító mákony, amely fölérne ennek a helyzetnek és tudásnak izgalmával, komoly erejével. Józan mámor ez, a legkülönösebb... nem nagyon el kel mámor, így gondolod? A mámor, a nagy életérzés, kedves barátom, soha nem el kel . Az élet lucskos valami, így tanultam, nem szobatiszta, nem is kölnivízzel
meglocsolt... a nagy emberi helyzetekben mindig van valami megdöbbent en és vonzóan közönséges, mint mindig a valóságban. Így tanultam, mikor eljöttem hazulról, mert nem volt többé ház, tudod, az a bizonyos ház, ahol sokáig minden valóban szobatiszta volt s levendula illatú, s a pókok egy este mégis szaladgálni kezdettek a tiszta falakon. Ez az ember tudta, amit tudott, s valószín leg teljesen átérezte a helyzetet, mint egy mérget élvez az, aki már nagyon er s mérgekhez szokott. Ültünk a szép terem egyik szögletében, az asztalnál, rákot ettünk és régi bort szörpöltünk, halkan társalogtunk, közömbös dolgokról... s ez az ember tudta, hogy mindez, a palota, vendégei s az életforma, mely e palotához és emberekhez tartozott, ég és föld között lebeg, van is már, s nincs is. Nyugodt volt, csendes és jókedv . Gyönyör éjszaka, mondotta többször; kezében a fekete borral megtöltött kristálypohár úgy csillogott, mintha felmutatna valamilyen pogány áldozati kelyhet... s az asztaloktól óvatos pillantások szállottak felénk. Ez az ember, csak ebben a teremben, tudta, hogy ezek a híresek és gazdagok, kiket az élet eddig valamilyen mesebeli sz nyegen repített a valóság tájai felett, néhány hét múltán, valahol az országutak mentén, szénakazlakban vagy matracokkal megtömött, elakadt autókban töltik majd az éjszakát, elvegyülve millió és millió emberrel, akik gyermekkocsit tolnak az országúton vagy targoncán húzzák azt, ami vagyonukból és családjukból megmaradt. Tudta ezt, s mosolygott, udvarias fejbólintással viszonozta a híres politikus vagy az országrészek fölött uralkodó nagyiparos diszkrét üdvözlését, s ezt gondolta: "Holnapután." Nem, igazad van, ez az érzés nem túlságosan el kel . De már maga az élet sem túlságosan el kel , ha meggondoljuk... nem ez a véleményed?... A férfi komolyan figyel. Vállat von. Udvariasan mondja: - Az én véleményem, hogy hallgatni és tudni valamit sokféleképpen lehet. Például úgy is, ahogy te mondod, s ahogy kísér d tudott valamit és hallgatott: mintha ez a tudás egyfajta élvezet lenne. S aztán lehet úgy is hallgatni és tudni valamit, mintha kötelességet teljesítene az ember... Ez a másfajta tudás persze nem olyan izgalmas, nem is mulatságos. Így gondolom - és felelek, mert kérdeztél. A n most csillogó szemekkel, der s fölénnyel néz reá, mint aki jól mulat egy gyermek feleletén. Ültében bókol, kissé meghajtva fels testét, mint aki tiszteleg valamilyen nagykép ünnepélyesség el tt, de közben kit n en mulat a helyzeten. Így mondja, visszafojtott, de nem túlságosan leplezett jókedvvel: - Ó, ezt nem is képzeltem másképp... Te olyan komoly vagy, a testet öltött fegyelem és kötelesség. Kit n hivatalnok lehetsz. Te bizonyosan nem árulnád el soha titkodat, soha... Úgy értem mormogja, mintha önmagával beszélne -, kés bb sem, reggel felé sem. A férfi kiegyenesedik, a vívó mozdulatával húzza ki magát. Hideg pillantással nézi a n t:
- Nem ígértem semmit, Egyetlen Hullám - mondja nyugodtan. Sem titkot, sem másféle meglepetést. Sajnálom, ha nem tudlak olyan módon szórakoztatni, ahogy megszoktad, odakünn, a nagyvilágban. Mi itt vidéken, tudod... - mondja gúnyos, sajnálkozó mozdulattal. A n nevet. Felhúzza lábát térde alá, kényelmesen elhelyezkedik a karosszékben, csillogó szemekkel, halkan mondja: - Túl udvarias vagy, tehát gúnyos és szigorú... Nincs okod erre. Ha ez megnyugtat, elmondom, hogy kit n en szórakozom nálad, kedves rokon. De látod, te még fiatal vagy, ha néha úgy érzed is, hogy már búcsúzni kell, elébb-utóbb, ett l a szép állapottól. Az ember, akir l beszélek, már elmúlt hetvenéves az éjszakán, mikor körülnézett a Völgy lilioma éttermében, éjfél felé, s ezt gondolta: "Holnapután." Egy férfi, ha elmúlt hetven, másképpen örül a szavaknak és helyzeteknek az életben... így képzelem. Jól képzelem? Felelj. - Rögtön - mondja készségesen a férfi. - Rögtön felelek. Nem is lehet másképp, hiszen te oly sokat tudsz, Aino Laine, oly meglep en sokat, ha meggondolom, hogy a lappokat készültél tanítani fenn Északon, de aztán mégis a várost választottad... most, hogy hallgatlak, azt hiszem néha, mindent tudsz rólunk, férfiakról, akár elmúltunk hetven, akár innen vagyunk még e nagy évszámon. Tudod, hogy mi férfiak végül mindig felelünk, ha egy n helyesen és idejében kérdez, s elmondunk minden titkot, ha máskor nem, hát reggel felé... Mert ez a férfi is elmondta, reggel felé, bár elmúlt hetven. A szobák bútorzata is empire volt ebben a szállodában?... - kérdi barátságosan és mellékesen. A n g gösen, idegesen hajtja hátra fejét, rövidlátóan néz reá, mintha egy tárgyat vizsgálna messzir l: - Ez a kérdés - mondja hidegen - nem volt nagyon udvarias, kedves rokon. - Bocsáss meg - mondja nyugodtan a férfi. - Azt mondtad, már az élet sem el kel dolog. De a kérdések, melyeket az élet néha hozzánk intéz vagy ajkunkra ad... A kérdések sem lehetnek mindig és feltétlenül udvariasak. - Így gondolod - mondja elutasító hangon a n . Karköt óráját nézi: - Éjfél elmúlt. Azt hiszem, ideje, hogy továbbmenjek. - Tovább, hová?... - kérdi melegebben a férfi. Visszavonulsz, Egyetlen Hullám, a térfogatba, ahol nincs otthon, s ahonnan el t ntél és megjelentél egy napon? Amíg beszéltem, úgy éreztem, kés ... - Kés , mert éjfél elmúlt - mondja hidegen, gyorsan, szárazon a n - vagy kés , mihez?... - Kés , elhatározni kett nk között valamit - mondja megnyugtató hangon a férfi. - Valaki vagy valami már határozott helyettünk. S minden ezért volt - ne haragudj, így éreztem, amíg beszéltél, a pókokról és az öreg emberekr l, akik tudnak hallgatni, s a végén mégis mondanak valamit. S az éjszakáról, amely csak egyszer van s arról, milyen nagyszer érzés együtt lenni valakivel, aki tud valamit, amir l a többiek nem is
álmodnak. Kés , kedvesem - mondja határozottan -, ezt egy ideje pontosan tudom. Néhány perce csak. Mert hiába mégy el most, s én hasztalan engedlek el... a személyiségek és helyzetek, akik voltunk és vagyunk, amiben éltünk, haltunk és élünk, bolond körtáncba kezdettek, veled, velem és másokkal, s ezt a táncot most már végig kell táncolni, ezen az éjszakán vagy más éjszakákon. Ördögi tánc - mondja nagyon komolyan. S mikor a n hallgat, átmenet nélkül, nyersen és határozottan: - Hát akkor figyelj ide. Lassan elsétál a könyvespolc el tt, lehajtott fejjel, mintha egyedül lenne a szobában. A n mozdulatlanul néz utána - térde alá vont lábakkal, mellén összefont kezekkel, egyenesen ül a karosszékben, mint egy filigrán, egzotikus szobor, melyet ritka és törékeny anyagból faragott egy unatkozó mester könny keze. Most nagyon kell vigyázni, gondolja a férfi, amíg végigmegy a könyvespolcok el tt. Lehajtott fejjel, lassan vándorol az ismer s úton, nem néz a könyvekre, mint aki tudja, hogy nem kaphat már senkit l tanácsot. Most vigyázz, gondolja szórakozottan, gépiesen. Boszorkánytánc ez... a nappal és az éjszaka egyformán kivételes, ugyanazzal a tartalommal terhes. Valami történik ma, velem, a világgal, amelyhez tartozom... s ez nagyon ritka jelenség, mikor csakugyan, valóságosan "történik valami". Általában, legtöbbször csak úgy lebegnek az emberek és a dolgok. De ma történik az egész... Ezért vigyázz... Mert ha történik valami, akkor úgy van jól, s nem tehetsz ellene semmit: az Isten szól ilyenkor hozzád, személyesen. De ha te közbeszólsz, mikor az Isten beszél vagy beleavatkozol valamilyen hebehurgya mozdulattal abba, ami isteni okból történik, akkor már emberi lesz minden, tehát zavaros és alkalmi. Ezért nagyon vigyázz. S még ezt gondolja: - Így ült a másik, ebben a karosszékben, pontosan. is szerette a fekete színt, mint minden nagyon fehér b r n ... de mindig hozzátett a feketéhez egy rikító apróságot, csatot vagy szalagot, vérvörös vagy halványkék vagy világoszöld apró díszt, mint egy szinkópát, mely meglep egy komoly és ünnepélyes dallamban. Aino Laine fegyelmezettebb, mint a másik volt, aki most visszajött... de vigyáznom kell, mert érzem, hogy eltévedek. Csakugyan visszajött a másik? A teste hasonlít, igen... de most már hallottam a hangját is, amely nem álruha és álarc, s személyesen az övé, mint a neve és a sorsa. Meg kell értenem: az élet csakugyan akar ma velem valamit... Mintha kilépnék mindenb l, ami biztos térfogata volt életemnek, s magam is repülök e boszorkánytánc keringésében, helyzetek, személyek, végzetek kavarognak bennem és körülöttem... mi lesz reggelre? Elmegy a tünemény? Megint egyedül maradok, egy emlékkel, s tudni fogom, hogy az emlék egyszerre van a halálban és az életben, egyszerre enyészet és valóság, fájdalom és lehet ség... nem, ez sok lenne, még egyszer nem tudom elviselni. Nem akarom, hogy még egyszer elmenjen, reggelre.
Hirtelen megáll, a szoba közepén. A n elé lép, leül a nagy karosszék támlájára, két kezébe fogja az ismer s arcot. A n mozdulatlanul t ri az érintést. A félhomályban nem látják tisztán és élesen egymást. Az arc fölé hajol, így beszél: - Nem akarom, hogy még egyszer elmenj - mormogja, lassan és félhangosan. - Ha már eljöttél, a sírból, Északról vagy Nyugatról... maradj itt. Akarod?... Biztosan akarod, máskülönben nem jöttél volna. Mert nem is jöttél, Aino Laine, hanem küldöttek. Ki küldött? Az Isten?... Nem frivol, azt hinni, hogy a végtelen esélyek között Istennek, aki a végtelenség, ideje és kedve van a mi gyanús, alvilági sorsunkkal, tehát a részlettel is tör dni?... Vagy talán ez az igazi vallásosság, ez a jámbor-esztelen hit és meggy z dés, hogy Isten a végtelenben velünk is tör dik, személyesen, legalább olyan m gonddal, mint ahogy a világegyetemmel tör dik?... A szerelem körül mindig volt kultusz, Északon és Délen, szertartás, vallásos cselekmény, mintha a szerelmesek közvetítenének Isten és a földön magára hagyott ember között. Csak Nyugaton alakult át a szerelem játékká és idegállapottá... de nyugatiak vagyunk mi, te meg én? Néha kételkedem. És néha én is azt hiszem, a szerelem nem más, mint egyfajta kóros, heveny idegállapot, mely nem "adni" és "kapni" akar, mint a szerelmesek hiszik... idegállapot, mely lehet tragikus is, idegroham, melyen túl kell esni. Néha így érzem. De aztán történik valami, s meg kell tudnunk, hogy ez az idegállapot kitölti az életet - nem úgy, mintha szerelem és önkívület maradna -, csak éppen cselekmény marad az életünkben, lassú és makacs, lappangó cselekmény, mint egy testi folyamat, mint egy természeti törvény, mely mindennél er sebb. Az emberek valószín leg nem egészen ok nélkül hiszik, hogy a szerelem er sebb, mint a halál, feltöri a sírokat... s én néhány órája megborzongva kezdem hinni, hogy ez az avítt és vásott költ i kép valóság is, cselekmény és gyakorlat. Ki vagy?... Mutasd az arcod, te ismer s... Igen, ilyen a szemed, ez a szájad, ez a vonás a szájad mellett kétoldalt, a megbántott és csalódott gyermek kissé gonosz-kegyetlen, sért dött ajkbiggyesztése, mindez a visszatér valóság, melyet nem engedek el még egyszer. Nyugodj meg, akármi is szándékod a világban, velem vagy magaddal, nyugodj meg, hogy nem tehetsz semmir l, s akármilyen titkos vagy görbe utak vezettek hozzám, külföldr l vagy az alvilágból: nem jöttél, hanem küldtek. Ne félj magadtól és szándékodtól, Egyetlen Hullám... látod, én sem félek magamtól és szándékaimtól többé. Nem akarom, hogy még egyszer elmenj... s ez nem könny szó, ha meggondolom, hogy az ismétl dés törvénye éppen olyan kemény és változhatatlan parancs, a jelek szerint, mint a változás törvénye, s aki elfogadja a változást, készüljön föl az ismétl désre, tehát mindarra, ami egyszer már fájdalom és megalázás volt, s ami bizonyosan visszatér most is. Hát térjen vissza. Hetvenéves még nem vagyok, s a titkom nem nagyon érdekes: sajnálom, Aino Laine, hogy nem tudlak oly magasfeszültség mutatványokkal szórakoztatni, mint bölcs és nagyszer barátod,
hasonló helyzetben, az erd ben, a szép kastély híres kísértetei között. A helyzetek ismétl dnek, mondtad te is, s a helyzeten belül ismétl dnek a személyek és titkaik... de az árnyalatok különböznek, s ennyit már megtanultam hetvenéves korom el tt is, hogy az árnyalat nagyon fontos. Az árnyalat, látod, az vagy te, személyesen... az a többlet, az egyéniség, ami csak a tied, s amiben nem hasonlítasz és nem ismétl dsz, nem osztozol senkivel. Mert ami különben vagy és vagyok, s a helyzetünk és titkunk, ha van ilyen, mindez törvény szerint van és ismétl dés - de az árnyalatban különbözünk, az árnyalatban leszünk bizonyos halvány, árnyékszer személyiségek, tehát önkényesek. Itt kezd dünk, te és én, az árnyalatban. A többi törvény. Ezt a törvényt csak alázattal lehet szemlélni, mint mindent, ami Istenhez tartozik s vannak emberek, akik az emberi fajta történetét sem tudják másként látni, mint az ismétl dés törvényének kezdetleges földi megnyilatkozását, vannak természettudósok, történetírók és költ k, akik az embert végig a tragikus színjátékon egy és ugyanazon tünemény megismétl désének látják, személytelenül. G gös szemlélet ez, minden színleges alázatosságában is az. Maeterlinck azt mondja, ha mód lenne reá megörökíteni az embert a történelem pillanatain át, a mozgófénykép eszközeivel, mindig ugyanazt az alakot látnók fellépni az apró képeken, amint ugyanazon mozdulatokat végzi... a milliárd apró kép összegéb l egy alak és egy cselekmény állana össze, személytelenül. Hát most éppen mi lépünk fel a filmkockán, te meg én, s végezzük a mozdulatot, melyet az ember, aki mindig egy pár, az id k eleje óta végez, g gösen, a személyiség csalóka önkívületében. Ez az egyik részünk. A másik, az árnyalat... Tudod, ahogy Leonardo da Vinci is "árnyalat" volt, tehát valamiben különbözött mindazoktól, akikkel egy id ben élt, s akik el tte éltek. S ahogy Dante és Beatrice is az árnyalaton át lettek jelképek és különböztek... Mi ez az árnyalat? Egy életérzés h foka, a válasz bens sége, mellyel az örök színész az örök mozgóképen felel a helyzetre, az ember és a világ helyzetére... ez a különbség alkotja a személyiséget. Ezt adta Isten, hogy felel sségünk is legyen; s aztán magunkra hagyott. S néha, mikor nézem mindazt, ami lázad bennem, az emberekben és - így mondják, s így dereng az emberi öntudat alján - az angyalokban is az Isten ellen, érzem, hogy ezt a felel sséget, az árnyalati különbözés, tehát a személyiség felel sségét elviselni csakugyan emberfeletti feladat. Isten irtózatosan megajándékozta és megverte az embert, mikor az ismétl désen és a makacs-rögzített személytelenségen túl - mert tucatáru is vagyunk, mindig kett ad ki bel lünk egyet, az "ember" nincs külön, nem állítható el önmagában, csak a férfi és n vegyülékének terméke, s már ez is szerénységre kényszeríthetne! -, igen, az Isten adott büntetésnek és ajándéknak valamilyen csekély többletet, árnyalatot, amit l Leonardo da Vinci az lett, aki, s te, Egyetlen Hullám, csakugyan te is vagy, nem csak folytatás és ismétl dés... Ezt viseljük el
ilyen nehezen, mi, a vegyület, az emberek... Ezzel viaskodunk, ezt faggatjuk, ez merészeli arcát a lázadás pillantásával Isten felé fordítani, ez vagy te és ez vagyok én. S ezt keressük a másikban, féltékeny szenvedéllyel, az árnyalatot és különbözést, s ez ellen harcolunk ilyen eszeveszett féltéssel. Nézd meg ket, a férfiakat és n ket, lapozz fel egy újságot, olvasd el az emberi történetet, a nagy párválasztások világhír históriáit s mindazt, ami ilyen kapcsolatokból alkotásban vagy emberi szerencsétlenségben következett... mindig ez ütközött, mindig ezt kereste, vítta, taszította, ölte és ölelte egymást, az árnyalat! Nincs érdekesebb és tanulságosabb olvasmány, Egyetlen Hullám, mint a párok története. Lapoztad néha ezt a másik történelemkönyvet, mely a csaták, békék, sallangos-lobogós küzdelmek mögött lappangó valóságról ad hírt?... Mindig ott áll a pár a nagy, a mutatós történet mögött: a felfedezés, a hódítás vagy a szerencsétlenség mögött. A pár, amely az ismétl d ember ismétl d helyzetein túl alakul és különbözik minden más emberi kapcsolattól. A pár, Ádám és Éva, Caesar és Kleopátra, József és Putifárné, Manon és des Grieux,Trisztán és Izolda, Napóleon és Josephine, a párok, makacson és elkülönzötten, tragikus árnyalati létezésükben, kristályos magányukban. Az ember talán soha nem olyan magányos, mint amikor a végzet kiemeli a tömegekb l és résznek jelöli meg egy páron belül. Ezt jó lesz tudni, most, mikor itt az éjszaka, mikor történik valami, veled, velünk, ezzel a házzal, az emberekkel itt az utcában s a világban; s mikor az arcod ilyen közel van az enyémhez... A nagy páron belül mindig magányos a rész, s kétségbeesetten véd valamit: az árnyalatot, a személyiséget. Ezek a nagy párok, a nagy személyiségek, a kiválasztott, legendás hír párok ezt védik, a személyiséget, a különbözést, tehát az istenit az emberben, akib l máskülönben kett megy egy párra és hat pár egy tucatra. S talán ezért éreznek az emberek a nagy párválasztások körül egyfajta h siességet, ezért a nagy szerelmek misztikus h störténete az emberi történeten belül, s ezért a sok napihír s az évek százezrein belül még a napihír említését sem érdeml száz- és százmillió emberi tragédia, a párok érzelmes rémregénye az emberi fajta történetén belül, a sok félreértés, menekülés, gyilkosság, meghasonlás és öngyilkosság, a sok elpazarolt er és tehetség. Ez a másik háború, a látható mögött: a párok háborúja. De ennek nincs történetírója. Kár... Ez is háború, Aino Laine, s nincs is kevés halottja. S aki ezt tudja, bizonyos korban, s egyfajta tanulság és tapasztalás után, megfontolja az élet és a halál esélyeit, mikor egy másik emberi arc fölé hajol, hogy megcsókoljon egy embert, aki ismétl dik is, de, sajnos vagy hál istennek, különbözik is. S aztán mégis megcsókolja, látod... hiába volt a tanulság és tapasztalás. S azt mondja: "Te" és azt mondja: "Maradj itt." Kinek mondja? A rész a páron belül a résznek vagy az árnyalat a különbözésnek? Nehéz kérdés. Talán úgy érzed, hiú kérdés... n vagy, közel élsz a tényekhez. A n k a tényeket szívesen fogadják el válasznak: megcsókolt, gondolják,
ez a tény. Hát akkor miért beszél még?... De férfi vagyok, s számomra a tény nem válasz. Nem, a tény az igazi kérdés, melyet szét kell feszítenem az értelem feszít vasával, hogy választ kapjak; máskülönben nem tudok élni. Most villant egyet a szemed. Szánalmas rögeszme, így gondolod?... Hát kérdezz, szegény férfi így gondolod?... "Kérdezz, ha azt hiszed, máskülönben nem tudsz élni"... ó, te szegény! Látom a szemeden, ezt gondolod. A tény a test, a tény a csók, a tény a pár, akkor is, ha pontosan hat megy bel le egy tucatra - mit akarsz még?... Ezt gondolod; igaz? és bölcs vagy, mikor ezt gondolod, Egyetlen Hullám, a magad módján. S mi sem lenne számomra kényelmesebb, mint belenyugodni e bölcsességbe, elfogadni a tényt, s aztán élni vele vagy benne, a tényen át és a tényben, mint általában cselekszik az emberek, mikor történik velük valami. Lényed, mosolyod, szemed fénye, a mosoly szájad körül, a szánakozó, fölényes és gúnyos mosoly mind ezt mondja: miért er lködsz, szerencsétlen? A tény annyival egyszer bb... Ezt mondja lényed és mosolyod, els pillanattól, mikor beléptél az életembe, vagy pontosabban, újra megjelentél az életemben - mert ebb l nem engedek, látod, ha rögeszme, hát legyen igazi és er s rögeszme!... Te válasznak érzed a valóságot, én kérdésnek... ez a különbség köztünk, a páron belül, ez a különbség n és férfi között, egyebek között. Engedd meg hát, t rd el, hogy én is a magam módján feleljek. Egyszer en akarok felelni: maradjunk a tényeknél. Ki vagy te?... Nevedet már t rhet en tudom és folyékonyan ejtem, ez kétségtelen. Nevedet, mely föltétlenül a tiéd, s amellyel én a többletet és árnyalatot szólítom meg benned, a személyiséget. Északról jöttél, ahol elpusztult a ház, melyben születtél és gyermek voltál, mert egy napon szaladgálni kezdtek a pókok a fürd szoba falán, s a dán véreb nyugtalan volt és bújt a szoknyádhoz... ez csak tény, nem? Egyszer , igaz?... De látod, a tények néha félelmesen összetettek. Nincs az a körmönfont, emberi értelemmel kiagyalt kérdés, melyet az ember a világhoz intézhet, nincs kérdés, mely bonyolultabb lehet, mint egy tény, mint a darabos valóság. A tények kezdetének kezdetén mi nyüzsög már a valóságban, Egyetlen Hullám!... A férfi, aki apád helyét akarta oldaladon s a házban s aztán anyád oldalán, s aki mindig ezt mondta: "Kérem figyelmét." S az er k, melyek megmozdultak egy napon a világban, s aztán a pókok és a kutya nyugtalankodni kezdettek. Az er k, melyek egyetlen mozdulattal elsöpörték a házat, mely a tenger partján állott, ahol te gyermek voltál, s apád a Kalevalát olvasta, a h skölteményt, melyben szép nevek vannak. Az er k, melyek a tengerparti ház romjai közül elvittek téged a világba, Nyugatra, Párizsba vagy messzebb, elvittek az otthonból - miért is? Volt valami célja a bombának, mely elpusztította az ismer s házat? Az volt a célja, hogy te útra kelj? Elmenj az országból, ahol nagy erd k vannak és tavak ezrei, mint ezt az útikönyvekb l tudjuk, mi, a felületesen értesült rokonok is, akikt l elváltatok egyszer, nagyon régen, a népvándorlás idejében, ha igaz... Mert
kissé homályos történet ez a mi rokonságunk, Egyetlen Hullám... ne érts félre, nem tagadom az atyafiságot, csak megemlítem, hogy mindez kissé homályos, dacára az ismer s és rokon szavaknak, melyeket tudósaink elemeznek az egyetemen, Helsinkiben és Budapesten. Rokonok vagyunk, feltétlenül, s nemcsak bizonyos szavak gyökeinek azonossága bizonyítja ezt a rokonságot. Az érzés mindig er sebb, mint egypár szógyök... s abban a nagy rendetlenségben, ami a népvándorlás lehetett, mikor fajták, törzsek és nyelvgyökök útra keltek, keveredtek, szétváltak, hazát kerestek ebben a világban, melyet akkor még nem neveztek hivatalosan Európának, e nagy rendetlenségben sok rokonság szöv dött, olyan népek között is, melyeknek nem voltak közös nyelvgyökeik, s elszakadt sok rokoni szál olyan népek között, melyek az si sz kszavúságban értették egymás nyelvét és összekeverték háborúban és a szerelmi nyoszolyákon egymás vérét... Nagy id volt, hasonlatos a maihoz, a mi id nkhöz. Vér, nyelv, szokás, életmód, érdek, minden kavargott és dagadt, kelt, ebben a nagy tekn ben, Európa fennsíkjain, a Földközi-tengert l az északi serd kig, gyúrták és dagasztották vad er k a népeket, s minden áradt, ami emberi, egyetlen hullám és áradás volt a világ... Igaz, egyetlen hullám!... A neved valamikor cselekedet és történelem is volt, most látom! Emlékszel erre a kalandos id re, kedves rokon? Én csak homályosan, abban a mélyebb álomban, melyet nem az agyvel és az idegek álmodnak, hanem a személy el tti személyiség, az a bizonyos slény, aki egyforma mozdulatokat végez az emberiség történetének oktató mozgóképén... Lehet, hogy találkoztunk már, két-három ezer év el tt, Zeusz és Odin között valahol, egy pillanatra, egy kelta vagy vandál csorda közepette: te a kétkerek kordé függönyei közül néztél ki a vereked kre, s én beseny k és avarok között bizonygattam a magam igazát. S egy pillanatra összenéztünk. Lehet?... De lehet, hogyne lehetne! Kis család vagyunk, Egyetlen Hullám, a múltban és a jelenben rettenetesen összekeveredett család, szutykos a vért l és kótyagos a mítoszok emlékeit l, mint minden család, melynek dolga és vállalkozása volt a világban. Aztán megültünk, ki itt, ki ott, egy-két ezer évre. Nyugtalan család az európai, így gondolod?... Hát szó se róla, eléggé nyugtalan. S mind az el kel rokonok, tudod, Nyugaton, akik a kelták t zhelyeinek romjain építettek föl családot és államot, mit tudtak rólunk, akik elmaradtunk a népvándorlás országútján, valahol lejjebb vagy föntebb, tehát nem a szerencsés területeken, ahol a langyos viz hullám és áram melegíti a tengert és a partokat. Nem sokat tör dtek velünk. S azért mi, akik másképp választottunk, emlékeztünk. Egymásra emlékeztünk s a családra. S kés bb megtaláltuk a nyelvgyököket. S még kés bb te beléptél egy este e város operaházának küszöbén, s ott állottál a lépcs házban, válladon ezzel a fehér prémmel, nyúlánkan és idegenül, s mégis oly otthonosan, mint az én népem fiai és leányai állhatnak lesben egy patak partján vagy az erd szélén, mikor az állatokra vigyáznak vagy a zsákmányra és prédára
lesnek. Lehet, hogy te is zsákmányra és prédára lestél e pillanatban, ha már útnak eredtél, Északról... Mindez tény, Egyetlen Hullám, igaz? Tény és nem ábránd, nem boszorkánytánc és lidércfény. Tény - de milyen különösek a tények! Nincs félelmesebb, különösebb, igen, érthetetlenebb, mint a tények s a rend és rendszer, ahogyan egymásba kapaszkodnak a valóság elemei. Nincs az a mese és monda, amely izgalmasabb és valószer tlenebb lenne, mint az egyszer tények. Ma este értem ezt... Mert mennyi mindennek kellett történni a világban, hogy te végül megállj ma este egy idegen város operájának lépcs házában, lesben! Egy kis népnek harcba kellett szállni s egy másik népnek... de várj csak, ne kóvályogjunk, maradjunk a tényeknél! Aztán te elmentél Párizsba, s vacsoráztál egy éjjel, valahol Versailles és St. Cloud között, egy vendégl ben, melynek regényes neve volt, egy emberrel, aki már er s volt, mert a végén volt mindennek és titka volt, melyet elég jól rzött. Elég jól, mert reggelig meg rizte, míg mások talán már hamarább is elmondták volna. Ez is tény. S az étteremben empire bútorok voltak, s feltehet en a szálloda szobáinak is empire bútorzata volt, nem tévedek?... Ne haragudj, ha kérdésem nem túlságosan udvarias.Végül is, tényekr l beszélünk. S valahol csak meg kellett hallanod a titkot, az érdekes öreg titkát, melyet neked adott reggel, mint ez szokás bizonyos alkalommal, régi társadalmakban, ahol a n az els éjszakát követ reggelen értékes ajándékot kap a férfit l, kivel az éjszakát eltöltötte. Nagy és szép ajándék volt, elismerem... Rendkívüli élmény lehet, felébredni a varázsos szállodában, s tudni, hogy a finom és szépen bútorozott szobákban, mindenfelé, alusznak még a vendégek, a világ híresei, gazdagjai, romlottjai, fölényesei, és nem tudják, amit te tudsz, kissé álmosan nyújtózva az ágyban - nem tudják a titkot, amit elvettél a kiválasztott embert l, s e cselekedettel mintegy megfosztottad erejét l is, mert nem volt többé titka, tehát nem volt igazi ereje sem. Nagyszer érzés lehetett... ez is tény. És aztán, Aino Laine?... Mi történt aztán, a felvilágban és az alvilágban, hogy minden úgy következzék, ahogy a törvény megkívánja, s te egy napon itt ülj, ebben a karosszékben, s mulass rajtam, aki azt hiszem, a szavak és fogalmak alakítják a világot? Miért hiszem ezt? De hiszen fogalmazó vagyok, semmi más, s nem valamilyen magas rang és hivatás ez az emberek között... noha azt hiszem, nem is a legutolsó, mert fogalmazni az emberi világban - minden korban s minden nagy emberi családon belül - titkos és vajákos mesterség is volt. Végül is, ha meggondoljuk, Platón is fogalmazott, mint erre bizonyosan emlékszel még az egyetemi évekb l, s nem is fogalmazott rosszul. Valamit is mondott a személyiségr l és a szerelemr l, ha jól emlékszem.Tudod, mikor Phaidrosz és Szókratész délid n az árnyas fa alatt hevernek, Athén közelében, s azt vitatják, jól szeret-e, aki a lángoló szeret nek adja magát vagy inkább azt szeressük, aki józan marad és nem szeret viszont?... Fogas kérdés, ha emlékezel. Én szerettem valakit, ez
is tény. S most egyszerre értem, hogy az idegbajos találkákon túl, melyeket a napi hírek, a mozgóképek és a regények írói szerelemnek neveznek, csakugyan van valami végzetes, egyszeri és törvényszer férfi és n között, személyesen, túl a földön és túl a síron. S ha például kéksavat innék ma éjszaka - képtelen ötlet, nem? -, ez sem változtatna a törvényen és nem segítene rajtam. Valami kényszerítene, hogy fölkeljek a sírból és szeresselek téged, pontosabban azt a valakit, akit most te jelentesz a földön és a síron túl is. Nem tiltakozol? Örülök, hogy nyugodtan hallgatsz és nem tiltakozol, mikor iparkodom megfogalmazni, mesterségem gyakorlata szerint, ami a tényekb l következik. Az asztrológusok, akik már nem viselnek hegyes süveget, s legtöbbször szorgalmas matematikusok csak, azt mondják, három tény van, melyen az emberi szabad akarat nem tud változtatni: a születés, a halál és a nagy párválasztás tényei ezek... Ez a három tény, mely er sebb, mint minden szándék és er , amivel az ember önkényesen rendelkezik, igen, er sebb, mint Erósz der s és nyugodt akarata a földön. Mert vannak párok, Aino Laine, párok, kiket valóban egyetlen hullám sodor egymás felé a világ rben, s e pároknak végül is találkozniok kell, nem szökhetnek meg egymás el l, sem Északra, sem Nyugatra, de talán még Indiába vagy a sírba sem... Vissza kell térniök a térben és az id ben, hogy találkozzanak. Múlt az id , s gyakran elszédültem mindattól, amit mutatott, amíg megtudtam ezt... De most már tudom. Ez is tény, kedves rokon. S aki ezt mondja neked, nem vár t led semmit - csodát éppen olyan kevéssé, mint megváltást. Nem vár semmit, mert nem olyan öreg még, mint a te bölcsed, aki el re tudta a végzet egy pillanatát. De nem is fiatal már... s figyelj jól, nem mondom ezt szenvelegve, sem szomorúan. Nyugodtan mondom, Egyetlen Hullám: az ifjúság most ment el, nemrégen, az elébb még itt volt valahol, ebben a szobában vagy ebben a testben. De most már nincs itt. Nemrégen ment el, talán tegnap, talán egy éve... ha nagyon figyelünk, te meg én, talán meghalljuk még léptei fürge kopogását valahol a lépcs kön vagy a csendes, sötét utcán, az éjszakában, mely - most már én is hiszem, egyre makacsabban - más, mint a többi. S a világ számára talán nem olyan jelentékeny éjszaka, mint volt az, melyet te St. Cloud közelében, a Völgy lilioma szép szobájában töltöttél... de ennek az éjszakának is értelme van, egy vagy több nép s a kett nk számára. Ezért éljük át. Az ifjúság elment s ne higgyél soha a férfiaknak, Egyetlen Hullám, akik szenvelg hangon mondják ezt, kacéran szül fürtjeikre mutatnak... a férfiak, ha azok, nem búcsúznak érzelmesen, sem meghatottan az ifjúságtól. Tudom, hogy titkot árulok el, s ez a titok nem olyan nagyszer , mint volt vetélytársamé a múltban, a másik éjszakán - szerény titok, amilyen egy kis nemzet fiától telik, s hozzá még valakit l, aki nem tartozik a világ kivételezettjei közé. De titok ez is, s odaadom, hódolatom és vallomásom jeléül, az éjszaka közepén, gavallérosan, hogy én is adjak neked valamit. Mert amit l ti olyan halálosan szenvedtek,
n k, s eszeveszetten rohantok a templomba és a fodrászhoz, könyörögtök Istennek és a kozmetikusnak: a pillanattól, mikor elhagy az ifjúság, mi, férfiak nem szenvedünk igazán. Talán mímeljük a búcsút, talán kelletjük kissé magunkat, de szívünk mélyén nem szenvedünk. Minden férfi fellélegzik, mikor elmegy az ifjúság - fellélegzik és titokban a markába nevet. Ez a meghatározás nem fennkölt, de ez az igazság. A világ el tt tragikusan állunk e pillanatban, de ez a tragikus magatartás igazában kacér és nem szinte. Nem, minden férfi megkönnyebbül, mikor végre elváltozik életéb l és szervezetéb l, testéb l és lelkéb l ez a különös, vadóc és nyugtalan társ, az ifjúság. szül halántékunkra mutatunk, negédesen komor mozdulattal, de lelkünk mélyén tapsolunk és örvendezünk. Végre elment! gondoljuk. Végre elment, ez a vad és boldogtalan, kiszámíthatatlan és számító, meglep és nyugtalanító, kedves és izgalmas rült, az ifjúság! Végre egyedül maradunk magunkkal, egy férfi a lényével, mintegy férfiak egymás között. Végre nem kell attól tartanunk, hogy elmulasztunk valamit, amit az ifjúság olyan eszel s-nyugtalan kódorgásokban keresett! Végre nem kell e szeszélyes társ ösztönzéseire utaznunk vagy felállanunk munkánk mell l, mert az ifjúság kerget, mintha az életet csakugyan elmulasztani is lehetne!... Végre odafigyelhetünk munkánkra, egészen! Vagy a világra, teljesen! Vagy az Istenre, de minden er nkkel és komolyan - mert mikor az ifjúság elmegy, egyszerre megérzed, hogy e nyugtalan és vadóc, eszel s társ helyett megérkezett az életedbe, s áthajol válladon az Isten. Nagy rend van a mi dolgainkban, Aino Laine... félelmes rend, a síron innen és túl. Ez a pillanat, mikor a férfiak vallásosak lesznek, másképpen, mint voltak eddig, ha azok voltak, s igazán, ha addig egyáltalán nem voltak szintén vallásosak. Nem úgy, mintha felekezetek rituáléja vagy vallások parancsszavai különös er vel szólnának e pillanattól hozzájuk, nem. Vallásosak lesznek, mint aki nincsen többé egyedül, mert megtudta, hogy az id k elejét l az id k végéig nem volt és nem lesz soha egyedül, hiszen Istenben minden benne van: is, az ember s az id is, ez a titokzatos elem, melyben az ember megmutatkozik, mint bizonyos savak egyfajta reagens anyagokban... Ez a pillanat, mikor elbúcsúzol az ifjúságtól, s fogadod vendéged, az Istent. S még sok mindent fogadsz életedbe e pillanatban, mikor az ifjúság elmegy: minden, aminek képzete addig lebeg volt és villanó, állandósul, így a halál és a szerelem képzete is. Az élet egyszerre gazdag lesz, mikor elmegy az ifjúság, megtelik Istennel, a halállal és a szerelemmel. Addig csak nyugtalanság és változás volt benne... Ilyen pillanatban jöttél te hozzám, s ezért fogadtalak el. Mert elfogadtalak, kedvesem - mondja most csendesen, rekedten, s egészen közel hajol a n arca fölé -, elfogadtalak és megismertelek, mint ezt a Bibliában mondják, kétértelm szóval. Abban a pillanatban jöttél, mikor kellett; ez nem is történhetett másként. Mikor beléptél a szobába, nevetni volt kedvem, mert azt hittem, valamilyen gonosz és olcsó tréfát játszik velem egy
törvény, a számok és az ismétl dés útszéli törvénye. Hasonlítsz, Istenem... nem "hasonlítsz", te " " vagy, személyesen, most már tudom. Engedd meg, hogy bemutassalak magadnak... ne reszkess, ne félj, bízd rám magad, akkor is, ha tudod, hogy ezek a találkozások önmagunkkal mindig a legfélelmesebbek. A jó pillanatban jöttél, mikor elment az ifjúság. Mert az elébb, a múltban, mikor találkoztunk, nem volt még itt a pillanat - ezért történt minden olyan félelmesen. Még nem voltam készen arra, hogy elfogadjalak, s még te is reméltél és kerestél az életben valami mást, eljöttél hozzám és elmentél a másikhoz, bolyongtál kett nk között, s aztán megsért dtél és elhagytál mindkett nket. Ez történt. S most, mikor a jó pillanatban jöttél vissza, nem ismétl dhet meg a gonosz baleset, mert a másiknak már nincs ereje fölöttünk. Mert is itt van még valahol, köztem és közted, ezt tudom jól... de már nincs igazi ereje fölöttünk. Igaz?... Nem felelsz? Azt mondtad, ha itt lesz az ideje, elmondod még találkozásod a másikkal, tudod, azzal, aki szerinted már magánügy volt és nincs jelent sége... Így mondtad, ha jól emlékszem. Hát itt a pillanat, mondd el. S aztán múljon el ez az éjszaka, s kezd djék mindaz, ami még hátra van: a te ügyed és az enyém, az árnyalat és a különbözés személyes magánügye. S természetesen a világ ügye is, az emberek sorsa, akik a tavak között élnek, s hasonló nyelvgyököket használnak, mint azok, kiknek nyelvén beszéltem hozzád... S bizonyosan nem véletlen, hogy a sorsuk is hasonló. Kis népek sorsának nincs nagy képzel ereje: mindig ugyanaz a végzet készteti megszólalásra és cselekvésre ket, ugyanazok az er k és ellenfelek, örökké... Mert ha ennek az éjszakának vége, mi is megismerjük a háborút, amely - most már értem - általános törvény, mint az Isten, a szerelem és a halál. Akartál mondani valamit?... S elhallgat, mert megszólal a telefon. Csendesen szól, tompított, inkább morajló, mint csenget berregéssel. Két keze elengedi a n arcát. Gépiesen az órát nézi csuklóján: fél egy. "Bocsánat" mondja. Megkerüli az íróasztalt, felemeli a hallgatókagylót. "Halló" - mondja. - "Igen, igen, én személyesen. Parancsolj." Most sokáig hallgat; két perc is beletelik, míg újra megszólal. Különös, mély hangon, mintha idegen beszélne, egyfajta hangon, melyben az elfogódottság, a megkönnyebbülés, a bizonytalanság hangszínei vegyülnek, ezt mondja: "Értem. Igen, értem." Aztán gyorsan, csaknem lelkendezve: "De természetes. Nem, senki. Senki a világon. Hát akkor..." S gépiesen, hivatalos hangon: "Mély tisztelettel." S lassan, t n d mozdulattal visszaakasztja a villára a fekete kagylót. Így áll, az íróasztal el tt, mereven nézi a telefonkészüléket. Két kezét felemelte, s önfeledten halántékához szorította ujjait. Sokáig áll így, mint aki teljesen elfeledkezett egy helyzetr l: a szobáról, ahol most tartózkodik, a n r l, aki most kiegyenesedett a karosszékben, s fényl szemekkel figyeli mozdulatait.
Aztán felocsúdik. Zavartan mosolyog a n re. - Bocsánatot kérek - mondja. - Megzavartalak. - Ó, tessék csak - mondja társadalmi hangon a n . - Bizonyosan fontos hír, ilyen kés éjszaka... Én kérek bocsánatot, ha zavartam. Feláll, hirtelen és határozott mozdulattal vállára borítja a fehér prémet, ujjai összeszedik és a fekete kéziszatyorba gyömöszölik az öngyújtót és a cigarettatárcát. - Mindez nagyon érdekes volt - mondja s a távozó pillantásával néz körül. - Nagyon érdekes és számomra igazán meglep . - S rövidlátóan hunyorít, g gös és kérd pillantással. - Azt hiszem, okosabb, ha most elmegyek. Úgy értem, miel tt reggel lesz. S mikor a férfi, tiltakozó és hívó mozdulattal, kinyújtja feléje karját, s mintegy elállja útját, mosolyogva és barátságosan mondja: - A reggelt nem tanácsos mindig megvárni, kedves rokon... Néha meglepetéseket hoz, melyeket okosabb elkerülni. A hír, melyet az elébb hallottál, bizonyosan fontos a te számodra s talán mások számára is. Egészen megváltoztál, amíg a telefont hallgattad... A szemed csillog. Azt hiszem, okosabb, ha most elhagylak. Mindaz, amit mondottál, természetesen érdekes volt számomra, s nem megyek el olyan tudatlanul innen, mint ahogy beléptem e szobába... Tudom, hogy én nem vagyok egészen én, s valaki küldött hozzád. Ez bizonyosan igaz, s talán nemcsak úgy, ahogy te hiszed... Mert nekem is van titkom, így reggel felé, s ha nem is vagyok er sebb e titok birtokában, mégis titok és az enyém. S aztán mit is tudok még?... Meghívtál, egyfajta kirándulásra vagy társasutazásra, az életedbe, s ez az utazás csaknem sepr nyélen kezd dött, mint a boszorkányok utazása a kivételes éjszakákon, holdfényben... s számomra ez is érdekes és új válfaja az utazásnak. S megtudtam, hogy a jó pillanatban jöttem, most az egyszer, mert búcsúzol a fiatalságtól, s a férfiak ilyenkor markukba nevetnek... így mondtad, igaz? S megtudtam, hogy ebben a szobában és ebben a városban sem állanak többé olyan biztosan helyükön a házak, s a házakban a bútorok és emberek, mert a háború törvény, mint Isten, a szerelem és a halál. S ez a törvény itt is érvényes, a rokonok országában. Mindezt megtudtam, s most már elmehetek, mert tudok valamit. - Sokat tudsz, Aino Laine - mondja mosolyogva, elfogódottan és zavartan a férfi. - És jól emlékezel, mert jól figyeltél. Úgy látszik, értesz ehhez: kit n en tudsz figyelni. - Talán ez a mesterségem - mondja mosolyogva a n . - Tudod, mint ahogy a te mesterséged a fogalmazás. Egy n , mikor összed l a ház és az élet, melyhez tartozott, elmegy a világba, s mit is tehet ott?... Figyel. Ez is mesterség, kedves rokon. - Figyel, igen - mondja a férfi. Hangján érzik, hogy másra gondol, nem hallgat egész lelkével oda. - De valamit nem említettél. Megtudtad azt is, hogy jókor jöttél, s megkértelek, maradj velem. - Veled - mondja nyugodtan, hideg pillantással a n .
Keszty jét simogatja. - Meddig? Reggelig, amíg ideadod a titkodat? Vagy tovább, amíg vízumot és állást szerzel nekem, a szegény rokonnak?... Nyugodtan, gúny nélkül kérdi ezt. Keszty jével játszik, s olyan tartással áll a férfi el tt, mint aki udvariasságból vált még néhány búcsúszót. - Ritkán hívok meg valakit az életemben, Aino Laine - mondja nyugodtan a férfi. - De akkor úgy hívom, ahogy kell. S természetesen ilyenkor is a vendégre bízom, meddig marad... A n felhúzza bal kezére hosszú, fekete keszty jét, s az ujjakon elsimítja a puha b r ráncait. T n dve, lassan babrál a finom anyaggal, s oldalt hajtott fejjel, az asztali lámpa tejes-ködös fénykörébe bámulva mondja: - Mintha most komolyan beszélnél. Mert az elébb, hogy tudjad, néha úgy éreztem, olyan vagy, mint mikor valaki játszik a tüneményekkel. A telefon, amely az elébb megszólalt... mondott valamit, ami kett nkre is vonatkozik? Mellékesen kérdezi ezt, de hangján érzik a kíváncsiság. A férfi vállat von. Elfordul, végigmegy a szobán. A kályha el tt megáll, a kih lt cserepeket tapogatja. Így mondja, mintha egyedül lenne a szobában, a kályha felé fordulva: - A telefon mondott valamit, ami kett nkre is vonatkozik. Azt mondta, amit az ember szíve mélyén tud is, nem is, mindig remél, s nem hisz soha feltétlenül: hogy a sors néha tétovázik... Nem olyan föltétlen minden, amit sorsnak hiszünk, s f ként nem olyan kiszámítható. Megfordul: - Akarod tudni?... Könny megérteni a kíváncsiságodat, kedves vendég. Hát akkor tudjad. A háború törvény, err l már beszéltünk. S ma okom volt hinni, hogy ez a rettenetes és általános törvény betelik mindazok fölött is, akik hozzám tartoznak, akiket szeretek. Így ismétl dnek az éjszakák és a törvények, látod, operával, férfiakkal, akik tudnak valamit, amit mások nem tudnak azon az éjszakán. St. Cloud-ban vagy egy idegen városban... Okom volt hinni, néhány órán át, hogy a reggel, mely ez éjszakára virrad, megelevenít és hatni kényszerít egy törvényt, mely egyid s az emberekkel. S talán nem is csodálkoztam olyan mértékben, mint illett volna, hogy éppen ez éjszakán jöttél te vissza hozzám, mikor minden és mindenki egyedül maradt a mi világunkban is a sorsával. - Értem - mondja lassú ejtéssel a n , nyugodtan. - S az elébb megtudtad, hála a telefonnak, hogy a sors nem olyan föltétlen és közvetlen, mint hitted. Jól értettem?... - A sors néha bizonytalan, s a nagy emberi háromszögön belül, a születés, a halál és a párválasztás tényei között reábízza az emberekre, hogy döntsenek. Például ma éjszaka. Ez a döntés talán nem végleges... de én föllélegzem, Aino Laine, mert az id mindig élet is, élet, odázás, lehet ség, azok számára, akiket szeretek, akikhez közöm van. S itt a falakon nem látok ma éjjel semmiféle izgatott pókot... - mondja, fáradt mosollyal. - Legalábbis ma
éjszaka nem. S mindent el akarok követni, hogy távol tartsam hazámtól az er ket, melyek lerombolták az emlékezetes éjszakán a szép házat, Helsinkiben, ahol gyerek voltál. Ez a dolgom. Minden nap, minden hét, amellyel odázni tudjuk ezt a sorsot, nagy ajándék, s a fogalmazáson túl, ami mesterségem vagy annak segítségével, teljesíteni akarom ezt a másik kötelességemet: hogy a házak, ahol emberek laknak, akiknek sorsa közös az enyémmel, megmaradjanak helyükön, mindennel, amit a falak rejtegetnek. Természetesen nem tudhatjuk, meddig sikerül ez? - mondja sápadtan és nagyon komolyan. Kiegyenesedik. - Egy ember és egy nép bizonyos méltányossági feltételek mellett alkudozhat csak a sorssal... s a komor er ket, melyek ma éjjel is, mint egy ideje minden éjjel, letépik e földrész városaiban a föld színér l a házakat és ledöntik a templomtornyokat, szóval, akarattal, mindenféle értelmi mágiával bizonyos ideig lehet csak távol tartani. A sors eljön, Egyetlen Hullám, népek és emberek egy órában megtudják ezt... De nem jött el ma éjszaka, ahogyan féltünk ett l néhányan e városban, s talán nem jön el holnap és fél év vagy esztend múltán sem. Talán... A sors - mondja csendesen -, a népek sorsa a háborún belül s a népek sorsán belül az emberek sorsa, a tied és az enyém végül bizonyosan eljön. De néha vár, tétovázik... Ez minden, amit megtudtam, ez éjszaka s az elébb, mikor a telefonba beszéltem. S mikor a n hallgat: - Mit adhatok még neked, Egyetlen Hullám?... Titkom nincs több, s eljött a pillanat, mikor a szerény titkot, amely az enyém volt, odaadhattam neked, b ntudat nélkül. S ezenfelül mit adhatok?... Egy csésze kávét?... Ha nem vagy türelmetlen, s megvárod, amíg a török kávéf z t és földi kincseim közül a maradék kávészemeket megkeresem... A n mozdulatlanul áll, készen a távozásra, feketén és fehéren, nyúlánkan. Mintha nagy társaságban állana, egy terem közepén. Aztán biccent, átmenet nélkül, ledobja válláról és a karosszékbe ejti a fehér prémkabátot: - Egy csésze kávét. A könyvespolcok felé fordul, vállán át mondja: - Majd a könyveiddel beszélgetek addig. Ne siess... Egy könyvet vesz kezébe, a kötés arany címbet it vizsgálja: - Most már ráérek. Reggelig, ha akarod. Tehát a kávé. Átmegy a szomszéd szobába, becsukja maga mögött a nehéz ajtót, felgyújtja a villanyt, a pohárszék egyik fiókjában kutat. Nem ismeri itt túlságosan a járást; a házvezet n mélyen alszik a lakás hátsó, udvari szobájában; öreg már, s nem tanácsos felébreszteni.Talán felsikoltana, ha megpillantaná a vendéget, mint aki álmában kísértetet lát... mert is szerette Ilit. Féltékenyen szerette, s mégis úgy, mint aki hozzátartozik a közös élethez ebben a lakásban... s mikor meghalt, különös szeméremmel hallgatott a halál tényér l, nem sopánkodott, nem kérdezett és nem magyarázott. Meghalt, s a fénykép ott maradt az asztalon. S
a n most egyedül maradt a szobában a fényképpel... mi lesz, ha a könyvek között végzett vándorútja során az íróasztal elé lép és megpillantja a képet? Mert a szavak igazságán túl itt van ez a közönséges, tapintható és látható igazság, a fénykép. A rézhengerbe, melyet Mosztárban vásárolt egyszer, a mohamedán piacon, néhány kávészemet tölt, s keze megáll a leveg ben; a súlyos fémtárgyat ernyedten tartja; figyel. A bels szobában mély csend, nem hallatszik semmiféle nesz. Mit csinál a vendég? Olvas?... A fényképet nézi? Keresi helyét a lakásban, helyét, mely az övé, vagy nyomokat és jeleket keres, melyek bizonyítják, hogy az éjszaka varázslata kötve van a földhöz, a tárgyakhoz és a tényekhez is?... Mert csak az a jó varázslat - gondolja, s szórakozottan perget ujjai közül kávészemeket a török masinába -, amelynek a földhöz is köze van, melyben a mennyei és a hétköznapi elemek szerencsésen vegyülnek. A szerelem a földön is jár, keze és lába is van, a csodálatosnak és a tündérinek náthája és pénzgondjai is vannak... s most egyszerre egész testében érzi azt a különös, hideg villanyütést, melyet egyszer, régen érzett már: a napon, mikor megismerkedett Ilivel s kés bb, a másik pillanatban, mikor az utcán megvásárolta a hírlapot, s megpillantotta a fejcímet, mely hírt adott az "úrilány öngyilkosságá"-ról. Mintha különösen magasfeszültség , nagyon er s, hideg villanyáramot bocsátanának végig testén, a hátgerincen, a lábidegeken. Szerelem... Nem emlékszel? Már nyugalom volt benned és körülötted. Már leszoktál arról, hogy id nként, minden ok nélkül karköt órád mutatóját nézzed, felfigyelj, ha megszólal a telefon, idegesen forgasd fejed, ha lenyomják a kilincset, fél kézzel nyomozzál a reggeli posta levelei között, valamilyen esztelen-feszült kíváncsisággal kutatva az ismer s írás jeleit a borítékon... mindez elmúlt már. És most? Nem félsz, nem szégyelled magad, visszafogadni életedbe ezt a zavaros és megalázó nyugtalanságot? Platónról beszéltél neki, mert itt volt a pillanat, mikor beszélni kellett, s mert a rendkívülit és a tüneményt is a fogalmazott és rendszerbe foglalt szavakon át lehet csak igazán megérteni... De Platón mást is mond a szerelemr l. Hol is, mikor?... Igen, mikor Kephalosz beszél a s r szavú Szophoklésszel. Olyan szinte örömmel mondtam búcsút a szerelemnek, mintha csak egy rült és kegyetlen úr mell l szöktem volna meg. Ez az rült kegyetlen valami itt van most megint az életemben. A halálból jött és az élet minden akadályán át, megújulva és banálisan, szívdobogtató b vészmutatványként, melynek trükkjét nem merem megérteni... Még egyszer elszenvedni ezt a feszültséget, ezt a fönséges és megalázó, aljas és mennyei komédiát, még egyszer átélni a testet s mindazt, amit a lélek a testnek a szerelemben mondani tud... még egyszer megélni a szerelmet és a halált? Mert ha a kellékek ismétl dnek, bizonyosan ismétl dik, így vagy úgy, a cselekmény
is. Nem olyan változatos ez a m sor, mint kezdetben hisszük, s az egyén meglep dése mindig együgy , mert a valóságban nincsenek meglep változatok, csak tények vannak, s a tények ismétl dnek... Még egyszer elviselni azt, hogy tested és lelked tartozik valakihez, tehát tartozik valakinek, még egyszer kilépni ebb l a magányból, melyet élet és ismeret már jótékonyan válladra borítottak, mint egy sötét palástot, mely elkülönít a világtól, de óv is, mint a szerzetest a jelmeze... Még egyszer "teljesen élni", úgy, hogy félig élsz, mert mindent meg kell osztani egy kíváncsi és gyermekes tirannusszal, aki nem is tehet arról, hogy " rült és kegyetlen..." Ki ez a n , azon túl, hogy " " és visszajött? Ki ez az "árnyalat"?... Délel tt egy stipendiumos északi tanítón lépett be a szobámba; de este és éjszaka a jövevény elváltozott. Mi történt St. Cloud-ban, ki fizette ezt az átkozottan jól szabott fekete selyemruhát és fehér estélyi prémet, az arany öngyújtót és cigarettatárcát? Túl sok nyelven beszél, és túlságosan jól beszéli az idegen nyelveket. Túl sokat látott. Tud egy és mást, amit önkéntelenül elárul... fiatal még és büszke arra, hogy tud valamit és ereje van. Titok van körülötte, s titka nem csak az éjszaka St. Cloud-ban... mit bánod? Miért alkuszol? Miért szeded széjjel a csodálatos ajándékot, melyet a túlvilágban csomagolt számodra egy isteni kéz? Örülj, élj vele, a szónak mindenféle értelmében, most, a pillanatban, mikor elmegy az ifjúság, áthajol válladon az Isten, s megérkezik életedbe a szerelem és a halál. Lehet, hogy ilyen az Isten szándéka veled, s lehet, hogy ez a szándék teljesen közömbös?... Oly nagyszabású lehet odaát minden, a nagy kelléktárban, ahol a szerepl ket sminkelik és öltöztetik a földi szerepre... néha visszahívják egyik szerepl t, valamit változtatnak jelmezén, s aztán megint elküldik a régi bonyodalomba és az ismer s színre. Hát most itt van megint. Mit bánod, hozott-e még valami mást is fekete gyöngyház szatyrában, az angol öngyújtó és az arany cigarettatárca mellett? Másféle szándékot vagy akaratot?... Ne tör dj vele. Néhány óra el tt még azt hitted, az er , melyet végzetnek neveznek, s melynek a háború csak egyik álarcos változata, kinyújtotta kezét e táj után is... Most tudod, hogy ez a kéz még tétovázik. De holnap vagy fél esztend múltán tétovázik-e még? Van-e még számítás, valószín ség az életben természetesen nemcsak a te becses életedben, hanem kétmilliárd ember életében, akik benépesítik a földet? A dzsungelben a kenyérfák között esik gyanútlan bennszülöttek fejére a bomba, tájakon, ahol fehér ember nem járt soha, egy nap váratlanul égni kezd az afrikai vagy ázsiai bozót, mert egy foszforos palack pottyant egy kószáló gépr l a mélybe, orángutánok hördülnek fel, mert az afrikai serd ben bombaszilánk sebzi meg félelmes testüket, s ami él, n és nyöszörög, mert a végzet közömbösen lépdel át tájak, városok, erd k, sztyeppék, földrészek fölött, hiába búvik az eleven lény a tenger mélyébe, shalak bámulják káprázó szemekkel a vizek alvilági mélységeibe hulló emberek és
tárgyak komor z rzavarát, saskesely k szárnyalnak vijjogva, három-négyezer méter magasságban, a viaskodó gépek zúgása el l... minden er elszabadult, földön, vízben és égen! S hozzád eljött a szerelem, még egyszer... Mit bánod, mi az ára? S mindez valószín leg nem olyan rendkívüli, mint hiszed, te, személyesen, akit megérintett ma a tünemények varázslata. Millió és millió ember megélte már ezt a találkozást, az ismétl dést - fogadd alázattal! Menj vissza a szobába, f zz neki török kávét, s aztán fogadd el az egészet, kérdés nélkül. Mást nem tehetsz, s ki tudja, holnap vagy fél év múltán mit ér minden kérdés, mellyel a tünemény értelmét és jelent ségét mérlegeled?... Minden életnek van egy pillanata, melynek vad és szeszélyes ünnepélyességét csak a süketek és gyávák nem érzik meg. Ez a pillanat... Mi ez? Van itt valaki?... A sárgaréz kávé rl t a pohárszék támlájára fekteti, kiegyenesedik és figyel. Valaki beszél a szomszéd szobában. Idegen és fojtott hang szól; a vastag ajtón át érthetetlen szavak sz r dnek. Lábujjhegyen az ajtóhoz megy. Most megismeri a hangot: a n telefonál, egészen halkan, csaknem suttogva. Ha lehajolna, fülét az ajtóhoz szorítaná, talán megértene valamit e suttogó beszédb l. Egyik kezével az ajtónak támaszkodik, így áll. Végre is, nem hallgathatom ki a vendégem telefonbeszédét, gondolja. De nem tud elmozdulni. Mert ez a suttogó, különös, idegen beszéd bujkál el le, a távolságon, az ajtó elválasztó és szigetel spanyolfalán át is hallani és érezni lehet, hogy odaát a szomszéd szobában, tilosat és siet sen cselekszik valaki. Az éjszakában, egy idegen lakás telefonján át, idegen nyelven, melynek egyetlen szavát sem érti, súgva és lelkendezve beszél valaki egy ismeretlennel - s nyilvánvaló, hogy sürget és fontos lehet a beszél számára a néhány pillanat, mikor egyedül maradt az idegen szobában. Egyedül maradt, a telefonhoz lopódzott, gyorsan tárcsázott, talán már várta is valaki a hívást. Most beszélnek. Egy óra elmúlt. Mit mondhat? Nincs az a személyes mondanivaló, mely olyan fontos lenne, hogy egy n , ebben a helyzetben, éjszaka, egy idegen lakásban ilyen lopva hajoljon a telefonkagyló fölé, ha nem lenne végzetesen sürg s az, amit mondani akar... De mi lehet ilyen végzetesen sürg s? S kinek számára lehet valami ilyen fontos és éget en id szer , hogy közölni kell vele azt, aminek elmondását nem lehet reggelig halogatni... s mi az, ami olyan fontos, hogy reggel már nem érdemes elmondani?... Kiegyenesedik, összefont karokkal áll az ajtó el tt és figyel. Nem is fülével hallgatózik: egész teste figyel, mintha a test egyetlen érzékel membránná alakulna át; b rével hallgat és figyel. A hang most elhallgatott. Aztán megint rákezdi, sebesen perg szavakkal. Milyen nyelven beszél? Németül?... Nem, szó se róla, ez a hanglejtés nem német. Angolul?... - folytatja gépiesen a kérdést; s megint érzi a hideg villanyütést. Nem, az angol hanglejtés jellegzetesebb; megismerné az ajtón át is, ha angolul suttogna a n . Magyarul sem beszél, ez bizonyos. Finnül?... Talán. De ez a nyelv másféle zenéj , nem így hallotta a finnek
hanglejtését... puhább ez a nyelv, lágyabb, szlávosabb. Oroszul beszél?... Lehetetlen. Miért, kivel beszélne oroszul, ilyen sürg sen, idegen telefonon át, külföldön, ahol ellen rzik a beszélgetéseket... nevetséges feltevés! Bizonyos csak annyi, hogy idegen nyelven telefonál, most éjszaka, lakásomból, mikor megtudta, hogy az, amit l tartani lehetett, ma éjszaka nem id szer ... Bizonyos? Egészen bizonyos, hogy nem oroszul beszél? S most egyszerre úgy érzi magát, mint akit valamilyen váratlan zaj vagy esemény mély és zavaros álomból kegyetlen-gorombán felébreszt. Az ébred érzi ezt a hideg, félelmes józanságot, mikor az álom mély vizéb l a felszínre, a jeges tények közé parancsolja egy hang vagy egy robbanás, egy ember gonosz tréfája vagy kegyetlen akarata. Most olyan "józan", mintha az elébb csakugyan kapatos lett volna. Mintha valamilyen émelyg s bódulatból ébredne. Miféle nyelven beszél a vendég? Figyel. A hang szaggatott. Ezek a lágy és s r n következ mássalhangzók csakugyan szlávosak... de képtelen egyetlen szót megismerni. A szláv nyelv változatainak ismeretét elmulasztottam, gondolja b ntudatosan, mint a diák, akit felel sségre szólítanak egy óvatlan pillanatban. És nem is biztos, hogy ez a nyelv szláv... de mi lehet akkor, miféle madárnyelv? Közel lép az ajtóhoz, egészen közel, csaknem reáfekszik testével a nehéz tölgyfa lapra, így figyel. Most nagy a csend. Aztán halk, csengetésszer kattanás: valahol a távolban egy idegen kéz letette a kagylót. Így áll, forró fejét a h vös, lakkozott ajtónak szorítja. Odad l az ajtóhoz, mintha segítséget keresne. Hát ez aztán... gondolja. S rögtön ezt még: "És aztán? Nem éreztél egész id alatt - amíg ültél vele az operában s kés bb az étteremben, mikor helyet mutattál neki a szobádban, a karosszékben, ahol a másik szokott üldögélni -, nem éreztél valami hasonlót? Nem érezted, hogy más nyelven beszél... nem is szavain, hanem nézésén, pillantásán, nem érezted, hogy idegen és figyel? Jól figyel, s büszke is reá, hogy jól tud figyelni... S e világban, ahol már nem is emberi, hanem elektromos fülek neszelnek minden halk zörejt, amely veszélyes lehet, ahol emberek és népek kémlelik egymás szavát és mozdulatát, miért ne figyeljen jól , a magányos és szép vándor, aki eljött hozzád St. Cloud-ból, az erd b l, s aztán jól figyelt?..." Elmosolyodik, fejét rázza. S még egyszer, mint aki elhesseget egyfajta irdatlan képtelenséget: "Hát ez aztán..." De nem gondolja végig ezt a torz gyanút. Nevetséges gyanú. Túlságosan jól beszél nyelveket, ez igaz, magyarul is különösen jól beszél... lehet így megtanulni magyarul, még ha rokon is az ember? Igaz, vannak ilyen nyelvzsenik, n k között is... s hanglejtése mindvégig idegen maradt, csak szavai b ségesek és öntudatosak. Tehetséges n , a vendég és rokon, gondolja elismeréssel és vállat von. Most be kell menni hozzá, s meg kell kérdezni, milyen nyelven és kivel beszélt ilyen sürg sen, éjszaka, lakásom telefonján át?... Kellemetlen kérdés. S aztán? Felel valamit, ez bizonyos, s talán önként elmondja az igazat. De lehet, hogy hazudik. S lehet, hogy ez a n is a testet
öltött háború - mert a háborúnak sokféle álcázása van, s néha ilyen selyemruhában jelenik meg, vállán fehér prémmel, kezében arany öngyújtóval és tökéletes nyelvtudással. S megint: "Hát ez..." És rögtön: "S akkor is közöm van hozzá. Ha küldték, ha szerepe van itt, ha át kell adnom holnap a biztonsági szervezeteknek, ha személyesen kell két kézzel megfognom szép, fehér, ismer s nyakát, hogy belefojtsam a fölösleges szavakat, ha..." Most nem gondol semmit. Nagyon fáradt. Az a különös agyvérszegénység oltja ki eszméletében a fogalmakat, mely elalvás vagy ájulás el tt kapcsolja ki az áramot az emberi öntudatban. A falnak d l; arra ébred, egy pillanat múltán, hogy mélyen, kínosan szégyelli magát. A röstelkedésnek ez az öntudata oly nyers, mintha megütötték volna. Leoltja a villanyt, az ablakhoz lép és felnyitja az ablaktáblákat. A szél, a jeges éjszakai, téli fuvallat beárad a sötét utcákról a szobába, megmossa forró homlokát, hideg érintéssel tapogatja lázas arcát. A folyó fel l árad az éjszakai szél, ahol a sötétben, a jégtáblákon a diderg , vándor északi madarak tanyáznak, amelyek táplálékot keresnek a zord világban, távol otthonuktól... No, végezzünk, gondolja és mosolyog. Ha nem mondja meg önként, hogy telefonált, elküldöm és holnaptól figyeltetem, gondolja nyugodtan. Becsukja az ablakot és visszamegy a szobába. A n az íróasztal el tt áll. Kezében Ili fényképét tartja. Az asztali lámpa fényében keskeny arca halottfehér és komoly. A képet a lámpa fénykörébe helyezi, s rövidlátó, kissé g gös, sért dött, hunyorító pillantással vizsgálja. Mikor a férfi belép, nem mozdul; kezében a fényképpel, mozdulatlanul, szótlan kérdéssel bámul a házigazdára. A férfi melléje lép, hallgat. - Van még másféle képed is err l az arcról? - kérdi a n , nyugodtan. - Ez az egy maradt - mondja a férfi. - A többit eltéptem... Egy pillanatban, mikor gyönge voltam. - Ez hiba volt - mondja tárgyilagosan a n . - Hiba - feleli a férfi. - Mindenesetre gyöngeség. De fényképeken nem múlik semmi. - Azt hiszed? - kérdi a n . Óvatos mozdulattal, fél kézzel, gyöngéden visszahelyezi a képet a helyére, a lámpa alá, az íróasztal egyik szögletére; s oldalt hajtott fejjel figyelmesen nézi, mint egy m tárgyat. - Nincs igazad. A valóság mindig többet mond el, mint minden, amit szavakkal elmondhatunk a valóságról. Egy kép, egy írás... ez nagyon fontos. Például ez a kép. Most már értem. - Érted, igen? - kérdi a férfi. Mindketten összefont karokkal állanak a kép és a lámpa el tt. - Mindaz, amit mondottam neked, a hasonlóságról és a különbözésr l... mindez kissé meseszer volt, amíg nem láttad a képet? - Meseszer ? - kérdi a n . - Inkább olyan torzan ismer s... tudod, ahogyan álomban torzul el a valóság. Nem - mondja és fejét rázza -, nem is erre gondoltam, mikor azt mondottam, hogy most
már értem. Arra kellett gondolnom, hogy én már láttam egyszer ezt a képet. Nem valamilyen hasonló arcról készült felvételt, nem... Pontosan ezt. Nem tévedhetek. Igaz, futólag láttam csak, egy pillanatra... kinyújtottam kezem a kép után. De elkapták, egy fiókba dobták. S aztán másról beszéltek. - Másról? Mir l? - kérdi a férfi. - Rólad - mondja egyszer en a n . Megkerüli az íróasztalt, lassan megy a karosszék felé, kissé bizonytalanul jár, mintha imbolyogna. - Rólad, személyesen. Kimondták a neved. Valaki azt ajánlotta, keresselek fel, te biztosan segítsz majd rajtam. Így mondotta: biztosan, egészen biztosan... Nem is tehetsz mást, mondotta, segítened kell. De a fényképr l nem beszélt. A fényképet kikapta kezemb l, mikor megpillantottam, s az íróasztal fiókjába dobta. S aztán hozzád küldött és nevetett. De milyen különösen nevetett - mondja most és fázósan felemeli, vállára borítja a prémkabátot. - Mint egy rült vagy mint egy... nem tudom megmondani. - Mégis - kérleli barátságosan a férfi. - Kíséreld meg. Mint egy rült vagy mint egy... Mit akartál mondani? Mint egy gyilkos? Nem így gondoltad? - Gyilkos?... - A n nem ijed meg a szótól. Oldalt hajtja fejét, elgondolkozik. - Nem hiszem, hogy gyilkolt, a szó közönséges értelmében... - mondja aztán, bizonytalan hangsúllyal. - Igaz, gyilkolni sokféleképpen tud egy ember... mostanában tanultunk err l egy és mást. Te nem tanultál?... Én sokat, a világban. Most els rend foglalkozás ez, s oly találékonyak az emberek, mihelyst arról van szó, hogy el lehet pusztítani valakit vagy valamit... Mégsem hiszem, hogy gyilkolt - mondja határozottabban. - De igazad lehet, olyan különösen nevetett, már nem is emberi módon, mint ahogy az rültek nevetnek, akik tudnak valami szörny ségr l, vagy az emberi alakot öltött fenevadak, akikt l Spanyolországban és nálunk Északon félnek... mint a werwolf, tudod... Olyan fenevad nevetése volt, mintha egy farkas ugatni és nevetni kezdene. Kikapta kezemb l a fényképet, csaknem megütött. - Hol történt ez? - kérdi udvariasan, bátorító hangon a férfi. - A lakásán? - Nem, mit gondolsz?... A hivatalában - mondja egyszer en a n . - Az egyetemen, a m helyében? A férfi kérdése tárgyilagos, egyszer ; egy hivatalnok faggathat így valakit, mikor kényes kérdésekre kell választ kapnia. A n készségesen bólint: - Igen, az egyetemen... De nem a laboratóriumban. Egy kis, rendetlen szobában, a m hely szomszédságában... egy szobában, ahol rettenetes, maró szagok keveredtek, savak, vegyszerek orrfacsaró illata... S az asztalon, ahol a fénykép állott, félelmes volt a rendetlenség. - Hát így volt - mondja most elégedetten a férfi. - Látod, Aino Laine, milyen szépen összetartozik minden! Így aztán sok
minden egyszer bb lesz, mindkett nk részére. Most mondd meg szépen, ki küldött és hogyan jutottál el ehhez a férfihoz? - A férfihoz?... De hiszen ez nagyon egyszer történet mondja izgatott, rekedt hangon a n . - Nincs benne semmi titokzatos... pontosabban, nem volt benne semmi titokzatos. Csak az elébb, mikor megláttam itt az íróasztalodon ezt a fényképet... A férfihoz egy tanárom ajánlott, aki vegyész volt a helsinki egyetemen, apám jó embere. Mikor elhatároztam Párizsban, hogy ide jövök, hozzátok, rokonokhoz, írtam neki és ajánlást kértem. Ennyi az egész.T le tudtam meg, hogy ez az ember híres a szakmájában, és talán tud segíteni nekem. - Igen - mondja csendesen a férfi. - Kit n ember, a szakmájában. És segített neked?... A férfi hangja határozott, faggató, nyomozó. A n oldalt hajtott fejjel néz reá vissza, s most el ször felel bizonytalanul, megszeppent és tétova hanglejtéssel: - Mindenesetre elküldött hozzád - mondja. - És most majd megtudom, segített-e, mikor elküldött hozzád... igaz, kedves rokon? Iparkodik tréfásan és nagyvilágian kérdezni ezt; de magatartása olyan, mint egy tetten ért kamaszé, aki minden pillanatban kész a futásra. - Ez az ember... - mondja lassan, mintha fájdalmas ellenállást küzdene le - megismerted? Mit gondolsz, miféle ember ez? Elég er s vagy elég romlott, hogy megöljön valakit?... Mindketten a fényképet nézik, figyelmesen. - Ez az ember - mondja a n , s lassan elfordítja tekintetét, a mennyezetet nézi - a ritka emberek egyike, aki mindenre képes. Nemcsak hajlama és szándéka ilyen föltétlen, hanem képességei is. Ezek az emberek, akik valamilyen eszel s akarattal meg tudnak fejteni egy titkot, melyet az emberek addig, sok nemzedéken át, hasztalan feszegettek. Mikor a munkaszobában ülnek, megoldanak kérdéseket, melyek mások számára örökké megoldatlanok maradnak. Ha kimennek a világba, átadják akaratukat az embereknek, s pusztulás és szenvedés vinnyog mindenfelé, amerre járnak... Ha szeretnek valakit, az meghal. Vannak ilyen emberek. - S bizonyosan tudod, hogy ez az ember közülök való?... kérdi a férfi. - Ezt bizonyosan tudom - mondja közlékenyen a n . Megijedtem, mikor megláttam. Azt hiszem, is megijedt kissé... másként, mint te, ma délben. Úgy ijedt meg, mint aki felismeri, hogy vannak hatalmasabb er k is, mint az övé, s lehet, hogy félmunkát végzett... Most már értem - mondja és fellélegzik. Az elébb, mikor megláttam a fényképet, megértettem. De nem mutatta ijedtségét. Csak nevetett, torz és félelmes nevetéssel... S kikapta a fényképet kezemb l és elküldött hozzád. - A fénykép az íróasztalon állt? - kérdi a férfi. A n elcsodálkozik: - Igen... De fontos ez? - Te mondtad, hogy a valóság fontos.
- Az íróasztal sarkában, mint nálad itt... Megkérdezhetem, ki volt ez a n ? - Megkérdezheted - mondja lassan, nyugodtan és fáradtan a férfi -, s én felelhetek. De mit kezdesz nevekkel vagy rend ri adatokkal, Egyetlen Hullám? A valóság mégis szegényesebb, látod, mint amit mi, emberek alkotunk lelkünkben bel le... Mit akarsz tudni? Nevet, életkort, személyi adatokat? Mindezt megtudhatod a temet ben is, a fejfáról vagy az igazgatósági irodában, ahol a halottakat számozzák és iktatják vagy az anyakönyvb l... s mindennek nincs már semmiféle értelme. Aminek még értelme volt és van, az ember számára, ki farkasnevetést hallatott, mikor meglátott téged, s az én számomra, aki elhívtalak lakásomba, s az elébb kávét akartam f zni neked, éjszaka, de aztán megfeledkeztem err l... nem haragszol? - Nem - mondja a n -, beszélj csak. Kés van. Mi az értelme ennek, az számára, aki farkashangon nevetett, s a mi számunkra, akik ezt a fényképet bámuljuk, kés éjszaka?... - Annyi, hogy mindez több, mint a valóság - mondja most élénkebben a férfi. - Úgy látszik, az élet valóban több, mint a halál. S mindaz a nyomorúság, indulat, félreértés és szerencsétlenség, amivel eltelik id nk, nem igazi értelme és tartalma az életnek. Valamilyen többlet van itt, Egyetlen Hullám, valamilyen értelem van a tünemények mögött, s ez több, mint te és én... Akarsz még tudni valamit? A n elgondolkozik. Keszty jével játszik, a sz nyeget nézi. - Nem - mondja lassan. - És te?... Veled mi van és mi lesz, rokon és ismer s? Nem haragszol, ha így nevezlek?... Mert tudnod kell, hogy most már én is hiszem, ez az éjszaka csakugyan kivételes, mint a ritka éjszakák az életben, mikor az emberek megismerik egymást és egymáson át valamit a cselekményb l is, melynek szerepl i. Rokonnak és ismer snek érezlek. Most kérdezhetsz, ha akarsz még tudni t lem valamit... Úgy mondja ezt, nagylelk en, mint aki ajándékot ad. Fölveti szemét, s most el ször nyílt és meleg, barátságos pillantással néz farkasszemet. - Nem neheztelek - mondja csendesen és nyugodtan a férfi -, dehogyis. Köszönöm, hogy megértettél és türelmed volt megérteni. Mit is kérdezhetnék most, mikor ilyen nagylelk vagy, el ször ezen az éjszakán... mert hangodon és pillantásodon érzem, hogy most csakugyan nagylelk vagy, Egyetlen Hullám, s adni akarsz valamit. Ez szép és emberi, nagyvonalú, különösen, mikor én szórakozott és figyelmetlen voltam, s haragomban és meglepetésemben megfeledkeztem az er s, illatos kávéról, mellyel a kés éjszakában szolgálni akartam neked... Mit is kérdezhetnék? Megkérdezhetném, mi a véleményed arról, hogy egy áramkör, amely három embert és egy halottat összekapcsol valamilyen nehezen érthet közös cselekménybe, ilyen tökéletesen zár?... Megkérdezhetném, nem különös-e, hogy Helsinkiben egy idegen ember tud egy vegyészr l, a messzi idegenben, aki érti a mesterségét, s talán segíthet neked, mikor elszánod magad a rokoni
látogatásra. S csakugyan, segít is, bár közben farkashangon nevet, s kikapja kezedb l a fényképet, melyet íróasztala sarkában riz. S aztán elküld hozzám, a nagy városban, az egyetlen emberhez, aki e fénykép eredetijét ugyancsak szobájában rzi, az íróasztal sarkában... S ez a két férfi, látod, soha nem beszélt még egymással az életben. Igen, az egyik nem is tudta, hogy a másik is rzi ezt a fényképet... S te megindulsz a sötét világban, ahol már nem égnek éjszaka fények, eltalálsz, a vándorló madarak biztos képességével és ösztönével, az idegen városba, ahol két férfi kénytelen felfigyelni, mikor megpillantanak téged, mert úgy érzik, valamilyen olcsó tréfa és szemfényvesztés játszik velük. Így érzik, els pillanatban. Mintha a természet vásári trükkel ismétlené m veit és ötleteit... így érzik. S az egyik fölnevet és a másik csodálkozik. De most már minden a helyén van. Kissé torzan és valószín tlenül van a helyén, nem úgy, mint az életben, talán inkább úgy, mint a regényekben... persze, nem a jó regényekben, ahol minden egyszeri és rendtartó, hanem mint a kalandos, mesés történetekben, ahol a h sök a sárcip ben repülni is tudnak, s a boszorkánynak kolbász n az orra alatt, egyszóval minden megtörténhet, a lehetetlen és valószer tlen is. Ilyen könyvet, látod, nem is rzök e polcokon... megsért dnének e komoly könyvek, ha egyszer melléjök helyeznék egyet, melyben ilyen valószín tlen és torz történetet ad el a szerz , mint a kett nk vagy négyünk története... Hát így történt. S ez csak a miénk, ez a történet, igaz?... S már ez is éppen eléggé csodálatos, mennyire irodalomellenes és szabálytalan az élet! Vagy lehet, hogy az irodalom általában életellenes?... - úgy értem, az irodalom, tehát a fogalmazás és az értelem, fél az élet esélyeit l, melyek torzak is, szabálytalanok, s minden emberi akaraton és elképzelésen túl állanak össze valamilyen bels tartásba és rendbe, mint például mi négyen, a halott, te, az ember, akinek szobájában b zlenek a vegyszerek és én, aki már nem számítok sokat e történetben?... Így érzem. S megkérdezhetném, nem érzel-e egyfajta megillet dést és alázatot, hogy minden terv, agyafúrtság, emberi szándék fölött így történnek mégis velünk, emberekkel, a helyzetek és találkozások?... Mert én gyanítok valami hasonlót. Történt valami ma éjjel, Egyetlen Hullám, nemcsak a népekkel és országokkal, hanem velünk is, személy szerint... úgy látszik, van egy másik világtörténelem is, a csaták és békekötések mögött; például a tied és az enyém. S megkérdezhetném, melyiket érzed hát fontosabbnak, a nagy történelmet vagy a kicsit, a miénket - melyikhez van több közöd, a világ bonyodalmaihoz vagy a mi ügyünkhöz, melyik cselekmény fontosabb számodra?... S ha nagyon firtatnám, talán megtudnám azt is, nincs-e valamilyen összefüggés e történetben a nagy és kis bonyodalom, a világ és a népek dolga s a mi bonyodalmunk, a te ügyed és az én ügyem között?... - Miért mondod ezt? - kérdi lágyan, szelíden a n . - Tudnod kell, hogy ma éjjel a mi ügyünk különvált a világ ügyét l. Éppen
ezért csodálatos... Mert most már én is érzem a csodát ez éjszakában, kedves rokon. - Különvált, igen - mondja készségesen a férfi. - Valami történt velünk, s ez nagyon ritka az emberek életében... általában csak úgy megérkeznek és elmúlnak a dolgok, az egész élet. De velünk történt ma valami... például találkoztunk, pontosan te és én, s még Északon élnénk vagy a népvándorlás korában, talán arcra borulnánk e találkozás villámcsapása el tt, mint primitív seink, mikor megismerték a tüzet, az emberi sorsot, a lehet ségeket és összefüggéseket. Hát nem borulunk többé arcra a csoda el tt... de ez a magatartásunk nem változtat a csodaszer lényegén és természetén. Nem h kölünk meg a csoda el tt, hanem figyelmesen nézzük és vizsgáljuk, az emberi értelem módszereivel. Mert már megismertük a csodálatosban a banálist és használhatót, az id k folyamán, s tudjuk, hogy a villámcsapásnak gyakorlati célja van, például be lehet fogni az ember szolgálatára... világítani lehet vele vagy telefonon közvetíteni segítségével az emberi beszédet. S mikor a n mereven néz reá: - Mindez csodálatos is, veszélyes is, útszéli is - mondja barátságosan, közlékenyen -, mint minden, amihez az ember hozzányúl. Prométheusz lelopta az égb l a tüzet, s ez nagy cselekedet volt, de kés bb részvények és hadiszerek lettek bel le. Megkérdezhetném t led, ez éjszakán, mely vége felé közeledik - mert a csodának is van kezdete és vége, ha emberi térfogatba kerül, sajnos -, hogyan vélekedsz minderr l, a világ ügyér l és a mi kapcsolatunkról, s mit tudsz mondani minderr l, nekem vagy másnak, szemt l szemben vagy telefonon?... S talán felelnél, ha megkérdeznélek? Mit gondolsz, Egyetlen Hullám? - Azt gondolom - mondja a n -, hogy mindazok után, ami velünk történt, fölösleges és jelentéktelen ez a kérdés. A férfihoz lép, könny érintéssel vállára teszi keszty s kezét, arcát közel emeli a férfi arcához. Így mondja, meleg lehelettel, gyorsan és suttogva: - Ha megkérdeznél, mit is mondhatnék, rokon és ismer s? Mikor az elébb telefonon beszéltem, megpillantottam az asztalon ezt a fényképet... s bocsáss meg nekem, n vagyok, szükségem van a tényekre, hogy megértsem és elhiggyem a csodálatost. Telefonon beszéltem, mert Prométheusz ellopta az égb l a tüzet, s aztán részvény és hadiszer lett a t z és az ember viszonyából... s háború, mely ég és lángol minden id n át, mikor emberek élnek a földön. S te most kérdezhetnél t lem egy és mást, s mindenféle hangnemben kérdezhetnél... barátságosan és udvariasan, mint az imént vagy kevésbé képletesen, nyíltabban és hivatalosan is. Ehhez jogod van - mondja és vállat von. - Te is adtál nekem ez éjszaka ajándékba egy titkot, mely annyit ér, amennyit éppen ér... s most joggal megkérdezhetnéd, mir l beszéltem az elébb idegen nyelven a telefonba, e vendégszeret házban, s nem élteme vissza a házigazda vendégszeretetével és bizalmával?... Ez a kérdés jogos lenne. Mert a világban csakugyan történik valami a
mi id nkben, az éjszakai órákban is, a szavaknak értékük és tartalmuk van, mint a bombáknak. S mindaz után, ami történt, csakugyan nem lehetek bizalmat kelt jelenség szemedben... külföldi n , változásokra hajlamos, jól beszél idegen nyelveken, éjfélt l éjfélig más és más alakban mutatja magát, földi és földöntúli kalandok díszletei közül érkezik, s ismert egy férfit vagy többet is, férfiakat, kiknek titkuk volt az emberek között... Mindez gyanús. A telefon a tiéd, kedves rokon... rendelkezhetsz vele, akár ma éjszaka is. De mindez közömbös, mert kés már - mondja mellékesen, mintha sóhajtana. - Kés ? - kérdi a férfi. A n meleg lehelete arcát érinti. Miért kés ? Akár búcsúzunk most, akár ismerkedünk, Egyetlen Hullám... jólesne, ha megmondanád e pillanatban az igazat. - Most már könny megmondanom - mondja puhán és mosolyogva a n . - Mert láttam a fényképet, tudod. S megértettem, hogy a csodálatos csakugyan testet ölthet a földön. Ebben nem hittem eddig. Szavaidnak sem hittem, mert n vagyok. De most alázatos lettem, mert megértettem, hogy amit hiszek, amiben ügyeskedem, amit tervelek, mindez már régen elhatározott, s te és én s a harmadik csak alkatrészek vagyunk egyfajta tervben vagy szerkezetben, mely létrejön általunk, függetlenül szándékunktól és akaratunktól. Szeretnéd tudni az igazat... szeretnéd tudni, ki vagyok, mi a tervem és feladatom a világban, miért utazom a háborúban országokon át, hogyan találom meg a zárt ajtók kilincseit, miért beszélek sok nyelven és t rhet kiejtéssel, mit akarok t led, s mit ér számomra az, amit megtudhatok t led? Mindezt szeretnéd tudni. De mindez most már nem nagyon fontos, kedves rokon... úgy értem, kett nk számára csakugyan nem fontos többé. De ha másképpen fontos mindez neked, csak fel kell emelned a telefont... a földi hatalmak, melyek kíváncsiak és er sek, rendelkezésedre állanak. De ez a mozdulat - engedd meg, hogy barátságosan figyelmeztesselek - most már nem segít neked, sem rajtunk. Mert most már én is tudom, hogy mindaz, amit te a kett nk ügyének nevezel, nem láz és ködkép, hanem valóság. Néhány perce csak, hogy tudom... mondom, látnom kellett a fényképet, ilyen gyanakvó vagyok. Hát most tudom. S most már kérdezhetsz vagy cselekedhetsz, tetszésed szerint. Egy embert nagyon könny ma kérdezni és faggatni... sok módja van ennek. S a világ s azon belül az emberek, valóban gyanúsak... nem tudok védekezni e pillantás ellen, mellyel engem szemlélsz most, hogy visszatértél a szobádba, s meghallottad az ajtón át hangomat, amint idegen nyelven beszéltem valakivel az idegen városban és a sötét éjszakában. A világ gyanús, félelmes er k mérk znek, s nemcsak a hadiszíntereken mérk znek... S az emberek mintha nem is tartoznának már önmagukhoz, mintha mindenki szolgálatban élne, s egyfajta láthatatlan egyenruhát viselne a világban, nappal és éjszaka... mintha mindenki valamilyen titkos társasághoz vagy párthoz tartozna, különös jelvényeket viselne, s rejtélyes megbízással járkálna népek és országok, barátok és társadalmi osztályok, családok és szeret k között is... így gondolod? Azt
hiszem, igazad van, amikor így gondolkozol. S mindebb l olyan következtetést vonhatsz le, amilyent akarsz, mert én nem fogok e kérdésedre felelni... a kérdésre, melyet tapintatosan, de félreérthetetlenül intéztél hozzám, a kérdésre, mellyel tudni akartad, ki vagyok igazában, hová tartozom, s kivel és mit beszéltem az elébb, nagyon csendesen - sajnos, úgy látszik, kezd vagyok, mert nem eléggé csendesen!... - a telefonon át, amíg te kimentél a szobából?... Ilyen kontár vagyok, látod, kedves rokon!... - s most nevetni kezd, kedvesen, csaknem gyermekesen. Ilyen kontár és kezd . De mégsem felelek. Mert mindez most már fontos lehet egy hivatal vagy egy állam vagy egy titkosan szerz dött társaság tagjai számára... de nem fontos többé kett nk számára. Szeretnéd tudni, ki vagyok és hová tartozom?... Néhány perce hozzád is tartozom. Most már tudom. S kérlek, tudjad ezt. Arca egészen közel dereng a férfi arcához, szájának meleg lehelete a férfi homlokát érinti. Így mondja még, fényl szemekkel: - S ez nagyon sok, ha az ember tartozik valakihez. Több, mint minden más, amit egymástól megtudhatunk és kérdezhetünk... Még akkor is sok, ha külön és önmagunkban nem vagyunk jelentékenyek, s ketten együtt csak egy pár vagyunk, s hat megy a magunkfajtából egy tucatra. Nagyon sok s ritkább, mint az emberek hiszik. S meglep és szomorú; mert most már, hogy közöm van hozzád, el kell mennem t led. Kell, figyelj jól és értsd meg, amit mondok. Kell, miattad és miattunk, mert most már hozzád is tartozom... megértettem, hogy ez a kísérteties éjszakai játék, testekkel és találkozásokkal, éppen olyan komoly valóság, mint az a másik játék, mely nem kevésbé komoly és kísérteties, s melyet nappal játszanak az emberek, népekkel, országhatárokkal, csataterekkel, s mindenféle szín egyenruhába öltözött hadseregekkel. Egy órával elébb még úgy gondoltam, itt maradok a közeledben. De most megtudtam, hogy hozzád tartozom, csakugyan közöm van hozzád, test, végzet és hajlam szerint is... s ezért el kell mennem t led, hogy megkíméljelek. - Kit l vagy mit l akarsz megkímélni, Egyetlen Hullám?... kérdi a férfi. Mozdulatlanok, s a két szempár között alig van távolság: e pillanatban nem is látnak egymásból mást, csak saját tükörképüket a szemekben. - Természetesen magamtól s mindattól, ami ebb l a helyzetb l következik, ha nappal lesz, s egy napon nemcsak te, hanem mások is kénytelenek érdekl dni irántam. Nem bizonyos, hogy ez bekövetkezik, de nem is lehetetlen. S az ember szívesen ad ajándékot, ha végre tartozik valakihez a világban. Az én ajándékom, hogy elmegyek most t led. Nagy ajándék, fogadd szívesen. Két karjával szelíden, gyöngéd er vel átöleli a férfi nyakát, s arcát egy pillanatra a férfi arcához szorítja: - Most maradj csendben - mondja. - Maradj csendes, kedves
rokon, s tedd félre az értelem feszít vasát, kedves fegyveredet... egy pillanatig ne akarj semmit. Látod, a találkozás mégis megtörtént, s ez számomra félelmesebb csoda, mint lehet a te számodra... Ha törvény van közöttünk, ez a törvény érvényes lesz a jöv ben is. Most engedj elmenni, igen?... - Sötét van és éjszaka - mondja a férfi. - Hová mennél? Vissza az éjszakába? Vagy a világba, ahol lángolnak a városok, s ahol valamilyen feladatod van... jó vagy rossz feladatod, nem tudhatom, igaz?... Mi lenne, ha most már itt maradnál? Láttad és tapintottad, amit hinni nem akartál: láttad, hogy vannak még csodák... - Csodák, igen - súgja a n , s er sebben öleli át a férfi nyakát. Így mondja: - Talán, kedves rokon, talán van valamilyen nagy csoda is, túl az aprókon. Talán kialszik egy napon a világban minden gonosz láng és indulat, s a csoda, mely megérintett engem, s most kényszerít, hogy elmenjek t led és így adjak ajándékot neked, megnyilatkozik valamilyen általánosabb és magasztosabb alakban is... tudod, mire gondolok? Talán, egy napon, odakünn a világban, mely most sötét és veszélyes, az emberek nemcsak pusztítani és elválasztani, hanem kapcsolni és adni is akarnak... - Úgy gondolod, akkor találkozunk és visszajössz hozzám? kérdi a férfi. - Nem tudhatom - mondja komolyan a n -, mi a feladatom a világban? Hogy érted éljek vagy azokért, akik a másik, nagyobb csodát akarják? Két karja lehull, könny mozdulattal. Az ajtó felé indul: - Találkoztunk és elbúcsúztunk - mondja. - Nyisd fel az ajtót és engedj utamra. - Elkísérlek - mondja a férfi. - Tudod jól - mondja az ajtóban a n -, hogy a legnagyobb, az egyetlen udvariasság, ha nem kísérsz el. Még egyszer mondom mondja hangosabban -, engedj az utamra. Miattad mondom ezt és magam miatt. S kilép az ajtón. Eloltja az állólámpa fényét, felnyitja az ablakot. Az utca sötét. Esik a hó. A hóesésben imbolyogva, gyorsan halad a fehér, karcsú alak, a mélyben. Egy utcaszöglet fordulójánál látja még egy pillanatra, a lefelé világító ívlámpa homályos fényében, a hópihék mesés és csillogó fátylán át. A folyó felé siet, rebben és gyors léptekkel. Könnyen és otthonosan jár a hóesésben, mint valamilyen meghitt és ismer s elemben. Befordul a sötét utcában és elt nik. Sokáig áll a nyitott ablaknál, nézi a hóesést. Mintha a csönd hullana az alvó városra, a s r , puha csend, valamilyen földöntúli, mennyei csend, vastag és fehér hangtalanság. Mélyen lélegzik, beszívja a nedves, csíp s téléjszakai leveg t, ízleli ezt a fanyar illatot, hallgatja a csöndet. ...No, menj csak - gondolja. - Milyen könnyen jársz! Menj csak,
a sötét utcákon s még sokkal sötétebb országok és emberi szándékok tájain át. Haladj, könnyen, mint a sirályok az ég városok és sötét földi tájak felett, nyugtalan cikázással, az ösztön irányt jével szívükben. Látod, mégis eltaláltál hozzám. Hova mégy?... Mit és kit keresel? Majd felelsz egyszer. Mert van csoda, most már te is tudod, s az emberek egy napon találkoznak. ...Az emberek, te és én s talán azok a homályos tömegek is, melyek népeknek nevezik magukat, s minden indulaton és szenvedélyen túl keresik egymást és helyüket a világban... a népvándorlás korában vagy ma, s néha ilyen félelmes és irtózatos módon, mint most, s ilyen különös öltözékben, formaruhákban vagy fehér prémben és fekete estélyi ruhában... S az egészet egy láthatatlan kéz igazgatja. Így áll és t ri, hogy az éjszaka ködös párája és a hópihék nedvessége belepje arcát. Talán, gondolja. De most még minden nagyon sötét. Becsukja az ablakot. A sötét szobában tájékozatlanul áll; úgy érzi, soha nem volt még ilyen egyedül. De ugyanakkor érzi, hogy egy Kéz, mely a sirályok röptét és az emberek lépteit igazítja, vállán nyugszik. Végigmegy a sötét szobában, mint a vak - s mintha mégis vezetné valaki. Vége
A SZIGET
A feketét nyitott erkélyen szolgálták fel, színes naperny k alatt. Els nek a német asztaltársaság szóviv je és tréfamestere hagyta el a közös ebédl t, az er sen izzadó, kopaszra beretvált fej porcelángyáros, aki két ételfogás között, késsel és villával idegpezsdít en tudja kidobolni az asztalon vagy a tányér szélén a divatos zeneközhelyeket. "Nimm dich in Acht vor blonden Frauen "* - énekli a divatos moziszínészn modorában és hanglejtésével, valahányszor a ház úrn je, az Argentína szalmasárga hajú igazgatón je belép a terembe. Ez a kereskedelmi vonatkozásában rejtett értelm , pajkos célzás minden alkalommal megérdemelt derültséget idéz föl. A porcelángyáros nyári egyenruháját, sárga vitorlavászon nadrágját, dülledt, vörösre pörkölt és szes sz rökkel borított mellét megmutató nyitott, gallértalan sportingét, a bajor hímzéses, hevederszer nadrágtartót, csontkeretes sárga szemüvegeit s fehér mosósapkáját úgy viseli, mint valamilyen bohózatbeli álöltözetet egy m kedvel el adáson. A nyitott erkélyre nyíló ajtóban, melynek küszöbér l látni lehet
a tengert, csaknem iszonyodottan állott meg és visszatorpant. "Schon übertrieben" - mondta állandó, tagolt táviratstílusában, snájdig recsegéssel s oly hangosan, hogy behallatszott az ebédl be. Fejét forgatta, s mint aki váratlan katasztrófát pillant meg, sárga szemüvege mögül vaksin pislogott a tenger, az ég felé. Az ajtófélfára felszögelt h mér felé fordult s ágaskodva, rövidlátóan, mintha a magasba kúszó higanyoszlop csúcs* Óvakodj a sz ke n kt l! pontját földi méretekhez szokott tekintetével megközelíteni sem bírná, félhangosan, szinte tiszteletteljesen olvasta le a fokokat. "Achtunddressig"* - mondta asztomatikus dadogással, ütemesen. Hangjából a század emberének rekordok iránt érzett elfogultsága csengett ki. Fél lábbal hátrarúgta az ebédl terem üvegajtaját, és az ebédez k felé kiáltotta: "Achtunddressig im Schatten."** S mikor a láthatatlan kar e vészjelre sem adott választ, inkább maga elé: "Alle Achtung."*** Teniszcip iben lúdtalpúan csoszogva, vontatott léptekkel ment végig az erkély száraz h léget feláradó betonpadlóján s odalöttyedt az egyetlen fekv székbe, melynek a korláton áthajló olajfák valamelyes árnyékot adtak. Néhány percig egyedül feküdt így. Nadrágzsebéb l gondosan kivasalt, összehajtogatott német újságlapot húzott el . Mintha a vészhír megfontolásra bírta volna azokat, akik e pillanatban még viszonylag rejtetten, zizeg szélcsapók és leeresztett red nyök mögött, jégbe h tött ásványvizeik és szétolvadt, tócsákban elposványosodott fagylaltmaradékaik mellett szorongtak. Amíg ebédeltek, bennszülött árus jelent meg a ház el tt, s kiteregette kézimunkáit, a terít ket, vállkend ket és színes, házisz ttes ágytakarókat, az erkély k párkányára. Két függ kert esett még itt az erkély alatt, meredeken, teniszpálya és veteményeskert, utóbbi már közvetlenül a tenger szintjéhez ért le s az erkélyr l keskeny, szerpentinszer en kanyargó, kavicsokkal kirakott lépcs vezetett le a fürd höz. Az árus a lépcs n járt fel és alá, vontatott és el kel mozdulatokkal, hangtalanul. Kavicsokat hozott fel a kertb l, s e nehezékkel lerögzítette a lenge holmit, melyet id r l id re felgöngyölített a tenger fel l felcsapó, forró széláramlat. Az árus, fekete pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére kopott, fekete ördögb rnadrágban s karcsú fels testén derékig le* harmincnyolc ** Harmincnyolc fok árnyékban. * Minden elismerés. omló, vörös sújtással kivarrott rövid ujjú zekében, oly nesztelenül járt és kelt, együgy és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen különös gyász szertartásában venne részt. A hímzések és sz ttesek színei és mintái egyeztek a táj tompa
rajzával, a sziklák sivár és szomorú grafikonjával, a kiégett növényzet szürkészöld színárnyalataival. Az ember, holmijával és mozgásával, nem lépett élesebben el a tájból, mint az olajfák vagy a kövirózsák bokrai. Kés bb leült az erkély fels lépcs fokán, szerényen és várakozó, tanácstalan arckifejezéssel s maga elé mosolygott. A német asztaltársaság t nt föl az ajtóban seregszer en s oly hangosan, mint akiket már nem érhet veszély, mert tudják, hogy az egyesülésben er van. A házaspár vezetett, mint az asztalnál is, a csontos, barna és kellemes arcú asszony s férje, aki ebédhez is pizsamában jelent meg, tüntet fesztelenséggel, s az asszony el tt ment végig az erkélyen, tömpe orrán pápaszemmel, rövidlátó bizalmatlansággal lépegetve, de kemény pókhasát kitolva és tekintélyesen, mint a törzsf nök, aki népét céltudatosan vezeti át veszedelmes területeken. k is úgy észlelték, hogy nagy a meleg. Az asszonyok olcsó, színes és átizzadt szöveteket viseltek. A forróság oly terhes ebben az órában, fájdalmas és tapadó, hogy minden test a ny g és tisztátalanság képzetét idézi fel. Egy szürke szem , szürkéssz ke n virít csak fehéren és h vösen a német csoport közepén; a nagyon vérszegény és fehér b r n k otthonosságával mozog e ragadós, láthatatlan g zben, fölényesen, mint akinek ez az eleme, s mert tudja, hogy a másodrangú és lucskos testek között az egyetlen, aki dacolni tud az elemek ármányával. Teste, mintha b r helyén vékony azbeszthártya borítaná sovány izmait, visszaveri a h sugarakat. "Achtunddreissig.!" - állapítják meg az érkez csoport tagjai is, leveg után kapkodnak, kínos zavarban nevetgélnek és értékelik ezt a h fokot. Ha az évszakot nézzük, a h mérséklet csakugyan rendkívüli, még itt, az Adriának e legdélibb, leveg tlen és mindig tropikusan fülledt sarkában is. Egy úr, akinek négyszögletes, koromfekete negyedik Henrik-szakállából id nként egy-egy zsíros csöpp hull alá, egy belgrádi úr a minisztériumból emlékezik most, hogy tizennégy évvel ezel tt ebben a hónapban esett itt az es , hideg szél járt, s a bátrak fürdöttek csak a tengerben. A csoport nagyjából elhelyezkedett. A fekv székek párásan tapadnak. Az árus felállt, mint akinek elérkezett pillanata, sz ttesei mellé lépett és mosolyog. De a hölgyek bágyadt tanácstalansággal szemlél dnek, s végül is nem mozdul senki. Mint bizonyos rovarok, mozdulatlanságot és tetszhalált játszanak meg a veszély pillanatában. "Zepp - macht - Arktisfahrt!"* - mondja fel morzeszer en újságjából a porcelángyáros, aki az elemek e lázadása el tt sem h költ meg, s szükségesnek tartja, hogy e félájultakat rendszeresen tájékoztassa a civilizált világ híreir l. A híradás visszhangja néhány er tlen megjegyzés a földi éghajlatok különféleségér l s a német technika fölényér l. A h ség megbüdösödik a színes erny k alatt. Különös, a napot nem is látni. Mintha légf tés áradna észlelhetetlen tartályokból, semmi nem árulja el a h eredetét. Az árus alakja, fekete és karcsú fels teste oly élesen válik el a k párkány mellett a
világósszürke háttérb l, olyan törékenyen és hajladozón, mintha része lenne a flórának s együtt és egyszerre lélegzene, mozogna és virulna a tájjal, az olajfákkal és a kaktuszokkal, melyek a meleg leveg áramlat nyomása alatt nehézkesen meginognak néha. Ez a szélvonat nem hagy nyomot a tájon, nem üdít, csak átlobog és megpörköli az emberi és növényi testek felhámját - itt fenn az erkélyen úgy hat az idegekre e pörkölés, mintha lenn a mélyben valahol hajókazán ajtaját nyitották volna ki a füt k egy pillanatra, s onnan parázslik fel a fedélzetre e százfokos leveg . Érintése nyomán könny , els fokú égés fájdalma marad a b rön. Mindez rendkívüli, május végén. *Zepp az Arktiszra utazik! Benn az ebédl ben már felszolgálták az étkezés els fordulóját. Az Argentína vendégeinek egyik csoportja, kiknek napi beosztása a korai ebédezést kedveli, megtölti az erkély színes erny i alatt a padokat és fekv székeket. A tenger halványszürke s g zölög, mintha forrponton lenne. Az épület, függ kertjeivel, valamilyen nagy, sokfedélzetes vitorlás hajó káprázatát adja most - egy hajóét, mely felgöngyölt vitorlákkal, végtelen lassan úszik a szélcsendben a szürke táj s a szürke víz érintkezési vonala, a láthatár felé. Ez az Argentína a legjobb ház a parton; a f pincér els steward volt annak az idevaló, part menti származású, el kel úrnak kéjhajóján, aki, nem is olyan régen, fény z en s magáncélokra megépítette ezt a házat. A kéjhajó ma is jár a tengeren s mint elszegényedett fuvarozó úrkocsis, személyforgalmat bonyolít le Zara és Cattaro között; a finnyás tárgyakkal berendezett, pompás nyári lakot átalakították vendégfogadónak, s a tönkrement nagyúr, mint hírlik, vagyoni összeomlásának hatása alatt gyógyintézetbe vonult vissza, valahol Spalatóban. A vendégeket az idegenforgalmi irodák küldik ide, oly ígéretek csillogtatásával, melyeket az Argentína csak részben vált be. Az ígéretek között nagy szerepet játszanak a "függ kertek", a valóságban veteményeságyak s a "külön tengerpart", mely zárkózott és el kel valami, de használhatatlanul kavicsos. A valóságnak lassan híre kel, akármilyen életrevalóak is az idegenforgalmi irodák, s az Argentína, mely fény z célokra épült, id vel engedni kényszerült áraiból. Kispénz közönség látogatja e házat, turisták, akik hónapokkal el re és fillérre tudják, milyen pénzösszeget hajlandók az üdülés ideje alatt elkölteni. Így alakult át az Argentína kéjlakból tisztességes, "jó polgári" háznak, amely kénytelen alkalmazkodni vendégei életszintjéhez és b kez ségéhez. Gyümölcs után például már nem szolgálnak fel kézmosót. A társaság annak az osztálynak kényszer meghittségével vegyül el a jóhír ház erkélyén, melynek tagjai történelmi beletör déssel tudják, hogy bizonyos penzióáron alul nem követelhetik meg a finnyás magány és egyéni elkülönzöttség fény zését. Az étkezések közösek, az étrend mindenki számára
kötelez , a feketét legtöbbször langyosan szolgálják fel, s aki reggel kilenc órakor nem figyel a gongütésre, csak az egykori steward különös kedvezéséb l kaphat még kés bb is reggelit. De téved, aki azt hiszi, hogy az Argentína maradék nélkül feladta egykori rangját és fény z becsvágyait. A f pincér ma is franciául engeszteli meg a panaszos vendégeket, akik feszélyezetten kaparják el középiskolai francia nyelvemlékeik morzsáit, s a szerecsen-barna helybeli szobaleányok a tengerre nyíló és fürd szobás lakosztályok asztalaira másodnaponként friss virágcsokrot állítanak. A hajdani steward a számlát, akármilyen nyelven kérik is, konok eltökéltséggel facture-nak nevezi. S mivel az egykori kéjlak nem rendelkezik rendkívüli méret társalgótermekkel - eltekintve talán az ebédl t l, ahol a nap minden órájában terítenek vagy leszednek, s egy török kerevetekkel megtömött "hall"-tól, ahol az ebédl b l átszivárgó, áporodott ételg z elviselhetetlenné teszi a tartózkodást -, a vendég, aki három napnál tovább id zik itt, kénytelen mihamar elmerülni abban a kényszeredetten meghitt, kissé csámcsogó és testies összetartozásban, melyet a közös étkezések, közös tengerpart, közös terasz és közös fürd szobák kényszerítenek a ház lakóira. A légkör, mint minden ilyen helyen, a napi pletykák és bizalmas, éles megfigyelések villamos izgalmával telített. A párok szaggatott id közökben érkeznek, s megjelenésük csaknem színpadias hatásokat vált ki. "Mint a szárazlég a g zfürd ben!" mondja franciául a nyersselyem ruhás, halántékán gyanúsan, szinte mesterségesen szes, különben felt n en fiatal és kávészín úr, aki két napja gáláns társasági sikereket könyvelhet el. A horvát hölgynek suttogja ezt, akivel egyszerre lép ki az ebédl ajtaján, az el kel , fiatalmamásan gömbölyded zágrábi hölgynek, aki két gyermekével és nevel n vel nyaral itt, s több, tengerre nyíló szobát bérel az Argentína földszintjén. A kávészín úr, aki a közönségnek is akar juttatni diadalából egy morzsát, kéjesen ajkába harap, amíg útszéli észrevételét társn je arcába suttogja. A zágrábi hölgy szobájának ablakai közvetlenül az erkélyre nyílnak; már a szobaleányok is hangosan vitatják e földszinti elhelyezkedés el nyeit és hátrányait. Meg lehet érteni, hogy a népes ház polgári társadalma különösnek találja a zágrábi családanya szerelmi életének ütemét, aki csecsem gyermekei szomszédságában fogadta még három éjszaka el tt is a dalmát kereskedelmi flotta egyik alacsony rangú tisztjének éjféli látogatásait, a földszinti lakosztály ablakain át, ha az éles megfigyel knek hinni lehet. A szenvedélyes családanya, aki Rilke-verskötettel kezében sétál naphosszat a strand és a függ kertek között - a verskötetet a teniszpályára is magával viszi, ahol nem játszik ugyan, nem is olvas, ám élénken és kedvesen elbeszélget mindenkivel -, átmenet nélkül, alighogy a Dubrovnik II. nev teherhajó felszedte a kiköt ben a horgonyt, megajándékozta rokonszenve felt n jeleivel ezt az ötletszer en
felbukkant, kávészín idegent, akir l mindössze annyit lehet csak tudni, hogy török és nyersselyem ruhákat visel. A német társaság, melynek tagjai egyenként és négyszemközti érintkezésben inkább túlzottan félénkek és udvariasak - csaknem bátortalanok, ahogy e nagy nemzet fiai néha idegenben viselkedni szoktak, mintha állandóan tartanának t le, hogy valamilyen homályos, eredend b nért valaki felel sségre vonja ket -, de csoportban aztán annál vakmer bbek s hajlamosak a kritikára, most is szívesen kísérnék megjegyezésekkel a szenvedélyes horvát családanyának és gyanús kísér jének bevonulását; a hangzsivajból, mely az érkez ket fogadja, kicseng a "balkansitten"* is. Aztán mégis befogadják ket, a közös légköri végzet és természeti csapás nyomorúságának kijáró felebaráti mosollyal. A pillanat csakugyan válságos. Az id járás minden el ítéletet enyhít. "Csodálom" mondja halkan szom* balkáni szokások szédjának a kellemes arcú barna n , a kemény pókhasú, pizsamás német úr felesége - "csodálom, hogy a hölgynek ebben az éghajlatban még kedve van." A megjegyezés gyakorlati és emberi. Bólogatnak. A török úr helyet keres az el kel horvát hölgynek. "Mint nálunk" - mondja, amíg egy széket a párkányhoz gördít, kéjes mosollyal, mintha meghitt titkot súgna a hölgy fülébe, s otthonosan forgolódik a rendkívüli klímában. - "A török fürd k is ilyen melegek." Két fiatal, szerecsenbarna, ég állatszem szobaleány, kiket a porcelángyáros nyakas tréfakedvvel "bennszülötteknek" nevez, az egykori steward szemöldökrángató felügyelete mellett szétosztja a feketéket. A görög család, különösen a n tagok, aggasztóan szenvednek a h ségt l. A családf , egy kórosan elhízott pürroszi állatorvos, töredezett németséggel taglalja orvosi szempontból is a kérdést, milyen el nyöket nyújt nagy melegben a forró kávé és a forró tea? Egy magyar úr, akit ismer sei bizonytalanul csak "képvisel úrnak" szólítanak, kiegészíti e nemzetközien elismert és méltányolt tapasztalatokat a forró fürd dicséretével. Pillanatokra úgy t nik, mintha a h hullámban mindenki eszét vesztette volna: a béna csendet zsivaj, viháncolás, ideges nevetések és különféle nyelv szapora beszéd együgy zsivaja veri fel. Aztán, csaknem átmenet nélkül, kimerülten elcsendesednek. A bolgár nászutaspár jelenik meg most, a várnai ügyvéd és felesége, aki sárga margitvirágot visel csaknem koszorúslányi áhítattal tusfekete hajában; a pár úgy fonódik egymás karjába, mintha tartani lehetne t le, hogy az erkély hamarosan elsüllyed, s k a halálban sem óhajtják elhagyni egymást. A mostari katonatiszt, aki délel tt bérelt lovon üget fel és alá a tengerparton, a mesterségbeli ember lefegyverz makacsságával, most nyomatékosan, énekl hangsúllyal bocsátja embertársai okulására azt a különös megfigyelését, hogy ilyen rendkívüli h ségben "fanyar, kesernyés ízt" érez és szagol - "mintha
állandóan medvecukrot szopogatnék" - teszi még együgy lelkiismeretességgel hozzá. Egyesek a k párkányhoz lépnek s a láthatárt kémlelik, mintha segítséget várnának. A város déli bástyái homályosan válnak el a meleg, híg ködb l: a sárga k rakások dunsztban g zölögnek. Az id sebb angol hölgy, az egyetlen talán, aki a megpróbáltatásnak ez órájában is oly állig felöltözött, fegyelmezett és elfogulatlan, mintha szó sem lenne itt veszélyr l és elemek csapásáról, a párkány mellé lép s a sz tteseket kezdi vizsgálni. A porcelángyáros hangját is hallani id nként, aki csoportja közepén, tehát biztonságban, nagyon hangosan ócsárolja a helybeli népm vészetet, s óva int mindenkit, aki vásárolni szeretne "ezekt l" valamit. "Megannyi kalóz és franktir r" - mondja még, s az árust becsmérli így, az árust és fajrokonait, akik benépesítik a vadregényesen szónokias s mégis egyhangú tájat. A protestáns lelkész, aki hiányos és világos nyári öltözékében valahogyan hitehagyottnak t nik most, néhány szakszer megjegyzést ejt el a "kihaló balkánfajta" népszokásairól, egy hittérít lehangoló tájékozottságával. A magyar úr, aki id közben a horvát hölgyet is iparkodott meggy zni a forró fürd felbecsülhetetlen h sít hatásáról, hazai újságot nyit fel, de nem olvassa, csak legyezi magát. Egy kissé már kopasz, beretválatlan, szívbajosan sápadt, pápaszemes úr, aki néhány nappal elébb egyedül érkezett, de eddig oly kevés felt nést keltett, hogy még az Argentína kíváncsi népe sem ismeri nemzetiségét, pohár jéghideg vizet kér a kiszolgálóleánytól. A jéghideget remeg hangon ismétli, ideges nyomatékkal, mintha orvosságot zörgetne. A protestáns lelkész, aki fél füllel hallja a kérést, elmen ben nyájasan fordul az idegen felé, s megint csak egy hittérít gyakorlati jóindulatával, aki minden testi és lelki kínra tud írt e barbár környezetben, jegyzi meg: "A legrosszabb, amit tehet, ha most hideg vizet iszik." Németül mondja ezt, felebaráti közvetlenséggel. De mikor nem kap választ, még fejbólintást sem, sért dötten vállat von s odébb megy. Az általános figyelmet most az árus fellépése köti le, aki váratlanul odatérdelt az id sebb angol hölgy elé, így térdepl helyzetben mosolyog fel reá, mint a nemt k a szobrokon a nemzet nagyjaira; egyik kezével csíkos házi sz tteseit borítja a választott hölgy elé, mintha kérné, taposson rá s fogadja el mellékesen felajánlott életét és vérét. Ez a gyámoltalan némajáték mindenkit elb völ. Percek telnek el így. S egy pillanatra mind e sokféle, tagadhatatlanul kissé balkáni hanglejtés, melyek darabos, sokmássalhangzós szövegéb l a német szó úgy csattog ki, mint a hódítók parancsszava: a sóhaj, nyögés és ideges nevetés felf a forróságban, s egyetlen, összefolyó, bizonytalan zsivajban bugyborékol. Aki végigtekint most az Argentína erkélyén, különös némajátékot lát, mint egy édeskés, túlzott opera drámai jelenetében, a legfeszültebb pillanatban, mikor a délies jelmezekben tolongó és jajongó, zagyva kar elhallgat s mindenki várja, hogy végre el lépjen sért dött bánatával a tenor. De nem lép elé senki. Csak az étteremben
kondul meg a gong, s az egykori steward jelenik meg az ebédl ajtajában, melyet kissé színésziesen tár szét, mint a statiszta, aki apró szerepében is végzetet játszik s mellékesen kiáltja: - "MonsieurAskenasi!" Halkítva hangját, rögeszmés franciasággal teszi hozzá: - "On vous demande á l'appareil!"* Nem kelt különösebb meglepetést, hogy a felszólításra a szemüveges úr emelkedik fel karosszékéb l - a szívbajosan sápadt úr, aki az elébb a pohár jéghideg vizet kérte. Mellékes pillantással, de megnézik, mert úgy t nik föl, mintha most látnák el ször. Egy pillanatra utána is néznek. "Esist fasz-kaum-aus-zuhalten"** - mondja most váratlanul a porcelángyáros, és feláll. Az égre pillantanak, haragosan, mintha valaki, megegyezés ellenére, megcsalta volna ket. A porcelángyáros kiissza feketéje maradékát és az étterem felé indul. Az ebédl b l kihallatszik még hangja, amint * Önt kérik a telefonhoz! ** Ezt alig lehet kibírni. sz kszavúan, panaszos vinnyogással ismétli: "Kaumauszuhalten". Az emeleten egy szobaleány sorra behajtja az ablakok zöld red nyeit. A társaság elszéled a szobákba. A második tálalásnak legf bb ideje. ASKENASI? NEM OSTRAUBÓL? "Warten Sie mal, Askenasi!"* - mondta a porcelángyáros halkan, bizalmasan, s egyik kezét a portás karjára fektette. "Askenasi,Askenasi. Mir scheint, er ist aus Ostrau."** - De miel tt a portás felelhetett volna, felnyílt a telefonfülke ajtaja, s a pápaszemes idegen úr lépett ki bel le, elfulladtan köhögött, homlokát törölte, majd sietve a portáshoz fordult. Szegletes homloka felt n fehéren világított, a zsebkend t, egy ronggyá gy rt és facsarható zsebkend t kezében szorongathatta a hatperces beszélgetés alatt. A portásfülke felé indult, majd útközben megállt, bal keze négy ujját a gallér és nyaka közé illesztette, aztán szórakozottan nadrágja szárához dörzsölte tenyerét. - "Ma este el kell utaznom" - mondta kissé elfulladtan, rekedten. - "Ha kapok hálókocsit" - tette rögtön hozzá. A porcelángyáros a forgóajtó mellé lépett, s egy munkája közben csaknem rajtakapott magánnyomozó ártatlan-ravasz arckifejezésével a helybeli hajózási vállalat reklámjait kezdte bet zni. "Kellemetlen hír, nagyságos uram?" - kérdezte a portás, és a menetrend után nyúlt. S mikor nem kapott választ, h vösebben: "A hálókocsit csak Spalatóban kapcsolják. Reggel hétkor indul egy hajó. Az úr Zágrábnak megy vagy Velencén át?" Németül beszéltek, bizalmasan hajoltak egymás felé a portásfülke pultja fölött,
összedugott fejjel könyököltek. Az idegen, hosszan és csaknem elérzékenyülten, kifújta orrát a különben is facsarható zsebkend be. * Várjon, Askenasi! ** Askenasi, úgy t nik, Ostrauból való. E pillanatban a sz ke-szürke hajú n ment végig a hotel el csarnokán, a nagyon fehér b r n , aki szemmel látható fölénnyel viselte el az éghajlat gyötrelmeit; is a forgóajtó el tt állott, s gyelg tanácstalansággal bámulta az országutat, ahol a forró szél fehér porfelh ket kergetett. Az idegen és a portás, begyakorolt és megjátszott mozdulatokkal, egyáltalán nem "természetesen" - az idegen a "hotelhall"-hoz ill , valahogy moziemlékb l felelevenített, világfias magatartással -, menetrendekben és prospektusokban lapoztak. "Volna itt egy hajó" - mondta a portás, elragadtatott mozdulattal és bizalmasan, mint aki frivol ismeretséget ajánl, s szája vigyorba futott széjjel, szürke lapátfogait mutatta, de a homlok borús és ráncos maradt. "Egy hajó, mely kissé a ház tulajdona. A Kumanovo. Luxushajó... a legszebb hajó itt a vizeken" - tette hozzá hirtelen kitöréssel, mintha érzéki vallomásra szánta volna el magát. Hangjában csaknem szenvedély csengett. Az idegen összeráncolt szemöldökkel, kellemetlen arckifejezéssel meredt maga elé. "Kumanovo?" ismételte. - "Igen, az a keskeny..." Elhallgatott, kezével idegesen szájához nyúlt, tétova, csaknem gyermekes mozdulattal. Mit akartak ezek itt mind a Kumanovóval? A steward, a bérszolga, a barman és a szobaleányok mind a "Kumanovó"-t emlegették, "a" hajót, mikor els nap vízi járm vek iránt érdekl dött, hogy Cattaróba mehessen - s valamennyien izgatottan, lármás sért döttséggel tiltakoztak, mikor találomra más közlekedési eszközökr l kért tájékoztatást. A Kumanovo keskeny, imbolygó járású hajó volt, s mint kés bb észrevette, egyáltalán nem különbözött a part menti szolgálat g zöseit l; a luxust két pálma jelezte a szalonban. Engedve a személyzet terrorjának, a cattarói kiránduláshoz végül csakugyan ezt a hajót választotta, s engedékenységét keservesen megbánta kés bb, mert a keskenyen épített, imbolygó járású hajó fedélzetén tengeri betegséget kapott, mikor estefelé hazatértek Cattaróból. Helyi rögeszmének tetszett a Kumanovo; húsz évvel megépítése után az Argentína tulajdonosának hajdani kéjhajója a személyzet s a parti lakosság szemében ma is a luxus, a hajózás s egyáltalán, minden földi szépség betet zésének t nt fel. Zavartan pislogott. "Sajnos" mondta elhárító mozdulattal, mert kímélni akarta a portás érzékenységét, aki, mint a személyzet többi tagja, nem bírta volna el, ha ezt a karcsú bálványt kritikai megjegyzéssel illetik. - "Tudniillik... Egyszóval, holnap este Spalatóban kell lennem" - határozott. Halkan tárgyaltak tovább. A szürkéssz ke n , gyelg unalommal, kétszer körbesétált az el csarnokban.
Szitaköt vértelenségével, zizeg hústalanságával, igénytelenül s mégis valamilyen passzív tolakodással lépdelt fel és alá. Az emeleten csattogtak az ajtók. A szieszta órájában itt is, mint minden olyan helyen, ahol semmittev , kipihent emberek adják át magukat b séges téli étkezés után szobájuk zárt ajtaja mögött az emésztésnek és a hitvestársi együttlét meghittségének, leplezetlenül és szemérmetlenül testies volt a hangulat. "Kumanovo vagy nem Kumanovo" - mondta végül az idegen, s legyintett. - "A kulcsot kérem. Hét húszkor, reggel. A hálóhelyért lemegyek a városba magam." Átvette a kulcsot és elindult a lépcs felé. "Zwoundvierzig"* - mondta e pillanatban, nagyon hangosan, a szürkéssz ke n . A portás megemelte sapkáját s átnyújtotta a negyvenkettes szoba kulcsát. A n , mint aki elszánta magát valamire, feladva a tolakodó némaság álláspontját s lényének rendes, zizeg észrevétlenségét, oly hangsúllyal mondta a szobaszámot, mint aki érett megfontolás után végre kijelent valamit; a közlésre nemcsak az idegen torpant meg a lépcs legalsó fokán, de a porcelán-gyáros is feléje fordult. Szemmel láthatóan történt valami. A portás, csaknem diszkréten, a szakember figyelmével, a mennyezetet nézte. Senkire nem ügyelve, nyugodt és egyenletes lépésekkel sétált el a n az idegen úr el tt, egyenes tartással, hátraszegett fejjel és pillantás nélkül; szemet * negyvenkett sért en vékony lábai oly könnyedén vették a lépcs fokokat, ahogy egy törékeny ízekb l összerakott rovar lépdelhet fel egy meredek faág rovátkáin. Az idegen az emeleti forduló kanyaráig nézett utána. A porcelángyáros, szemérmetlenül és közönségesen, ahogy ez természetéhez illett is, néhány lépéssel a lépcs k irányába sietett, hogy tovább láthassa az elt n alakot. "Nem neked való" - gondolta hirtelen kárörömmel Askenasi. Elmosolyodott, vállat vont. A porcelángyáros, hirtelen félreértéssel, e mosoly láttán már valamilyen ocsmány férfibizalmasságra nyitotta duzzadt száját; de az idegen, megel zve a kérdést, elindult a n nyomában a lépcs kön. "Tulajdonképpen nem is tetszik nekem" - gondolta most; s kés bb, mikor ez a megállapítás eszébe jutott, még évek múlva is, gyötr tanácstalanságot érzett, miért szövegezte abban a pillanatban benyomását ezzel a "tulajdonképpen"-nel? A fordulónál visszanézett; a portás fülkéjében állt még, sapkával kezében és mosolygott. A porcelángyáros nyitva felejtette száját, s csaknem felháborodottan pislogott, gyámoltalanul s zavartan, mint aki váratlan utasítást kapott, melynek szövegét nem érti teljesen. Az üzenet nem szólt határozott címre, s ez volt benne a feszélyez . Beavatottan s mégis bizonytalanul pillantottak egymásra; a portás lassan elfordult, mint aki nem vállalhat a következményekért személyes felel sséget. Askenasi most elindult az els emelet felé. A kanyarodónál azt a szédülést érezte - (s
erre kés bb, kevés eredménnyel bár, nyomatékosan hivatkozott, mint valamilyen nagy jelent ség körülményre, melynek igen nagy, talán dönt a fontossága, csak nem lehet közvetlenül egy másik embernek megmagyarázni) -, azt a szédülést, hogy egyszer már járt ezen a lépcs n, pontosan ebben a ruhában és cip ben, azonos körülmények között, akkor is a telefonfülkéb l lépett el , ahol azonos szavakat hallott a távolból, mint az el bb, s követte ennek a n nek a nyomát, aki a "zwei"-t berlinies telefontájszólással "zwo"-nak ejtette - az a szédülés, mintha délibábot élne meg, amely mégis valóság, tükörképet, melyben testileg is mozogni lehet, s az egész pillanat valahogy nincs megrögzítve az id ben a maga igazi helyén. "De hiszen ez egészen ismert tünemény" - gondolta szórakozottan, mellékesen. "Bergson." Gyorsabban lépdelt, járás közben levette pápaszemét s nedves tenyerével szemeit törülte. Most messzir l látta a n t, pápaszem nélkül, homályosan, talán tíz méter lehetett közöttük. A n nem fordult hátra, s a második emelet udvari szárnya felé tartott. A kanyarodó szögleténél mintha lassított volna. Askenasi úgy emlékezett, hogy kés bb, rövid beszélgetésük alkalmával meg is kérdezte t le, miért ment lassabban? - s emlékezett, mikor ezt kérdezte, rettenetes szomorúság fogta el. Lehetetlennek tartotta, hogy tévedett volna. Egy fontos jelenet részleteit nemcsak látja az ember - pillanatig maga is hajlandó volt rövidlátó, vaksi félreértésnek magyarázni a n nek ezt a hívogató, csábító lassúságát -, de összes érzékszervei nem csalhatták meg e válságos pillanatban: hallotta és tapintotta, mikor a n járásának üteme lassúbbodott. Volt egy pillanat, éppen az a pillanat, mikor Askenasi levette orráról pápaszemét, s a n ezzel a zizeg szitaköt -járással bekanyarodott a másodemeleti traktus udvari lépcs je felé - egy pillanat, amikor érezhet en lassabban, tétován lépdelt, bizonytalanabbul, mint általában szokás, mikor határozottan igyekszünk valamerre -, a kényelmes gyelgésnél is vontatottabb léptekkel haladt a n célja felé, s az ember végül is nemcsak szavakkal beszél. Utólag azt hitte, talán meg is állt a n egy pillanatra, miel tt végleg bekanyarodott volna a sötétes udvari folyosóra. De ez lehet képzel dés is. Persze, ha megállt volna gondolta kés bb Askenasi. mindenesetre megállt, megtörülte pápaszemét, s csak akkor kezdett éleslátóan vizsgálódni, mikor a n már elt nt szeme el l. Az a szédülés, az a délibáb-káprázat csodálatos módon még mindig tartott itt fenn az emeleten is; a néhány tucat lépcs fokot rendkívül lassan járhatta meg, talán percek is elteltek már, mióta elindult a portásfülkéb l, de a káprázat tartott még - volt benne emlék is, medd mászkálások idegen városokban, hotelek folyosóin egy-egy n után, aki nem néz hátra, vagy látni még ruhája szegélyét a liftb l, s a felvonófülke tele van még édes, tejszínes parfümjével, mert csak az imént szállt ki bel le - de ez a pillanat emlékszer ségében is ehhez az idegen n höz tartozott, személyesen. Amíg a kulccsal
a szobaajtó zárjában babrált, lassabban s ügyetlenebbül, mint az szükséges volt, fülelt a fels bb emelet felé. A kulcs most megbicsaklik - gondolta kíváncsian -, erre is emlékszem, a kulcs most beleakad a zárba, s vízszintesen kell babrálni vele, csak akkor tudom kinyitni az ajtót. - A zár halkan csettent, s Askenasi elégedetten mosolygott. Minden pontosan úgy ismétl dött, ahogy ezt a körülmények valamilyen tárgyi törvényszer séggel el írták. De ebben a pillanatban megint jelentkezett az a heves, görcsös testi fájdalom, mely az imént a telefonfülkében hasított belé, ez az egészen új, ismeretlen fájdalom, a testnek meg nem határozható pontján, valahol a gyomor és a szív között - az ütés, görcs vagy rángás, nem tudta, minek nevezze, oly er s volt, hogy hirtelen meggörnyedt s fels testével csaknem ráesett a kilincsre. Erre a váratlan támadásra az ajtó önként kinyílt. Egypár másodpercig mozdulatlanul markolta még a kilincset; aztán halk nyögéssel kiegyenesedett, belépett a szobába, s gyorsan kulcsra csukta az ajtót. - Nein, beileibe, doch nicht aus Ostrau - mondta a porcelángyáros. - Ich kenu' ihn doch. Ist wohl 'n Advokatenfritze!"* - Az úr Münchenb l érkezett - mondta a portás. S mint akinek nincs különösebb kötelezettsége a porcelángyárossal szemben, leült pultja mögött. Majd, amikor a gyáros elgondolkozva megjegyezte: * Nem, egyáltalán, mégsem Ostrauból. De ismerem t. Olyan ügyvédféle. - Ein Reichsdeutscher also? Heist wohl Karl? Ich kenn ihn doch.* - Viktor Henrik - fejezte be a portás, s a f könyv felé hajolt. - Viktor Henrik Askenasi. Wohnhaft in Paris.** - Ach, Paris - mondta befejezésül a porcelángyáros. A hangsúlyból, ahogy ezt odavetette, a portás nem tudta pontosan megállapítani, hogy a híradás örömmel és bizalommal tölti el vagy csalódást és tartózkodást vált ki bel le.
"NEVETSÉGES. EGY N MIATT..." Askenasi vagy ahogy a portás pontosan meghatározta, Askenasi Viktor Henrik belépett szobájába, kulcsra csukta az ajtót, s kis ideig mozdulatlanul állott a küszöbön. Aztán félhangosan ezt mondotta: "Nevetséges. Egy n miatt?..." Rögtön, mikor e szavakat kiejtette, ideges pillantással nézett körül, s fülelt, nem hallotta-e valaki? Az Argentína válaszfalai, mint el z éjszaka tapasztalta, vékonyak. Az ablakhoz lépett és becsukta a zsalukat. Az ablak párkányán fürd ruhája hevert kifacsartan, s a padlón, a fal mellett tócsában gy lt fel a ruhából lecsöpög tengervíz.
Homlokát a zsalu réseinek szorította, s így kémlelt ki a tenger felé. "Miért lenne nevetséges?" - gondolta most. - "Egy n miatt? Eliz néha azt mondta, mikor félt, szemtelenül és kihívóan: én csak egy n vagyok... Mintha azt mondaná valaki: én csak a Niagara vagyok." Innen az emeletr l már látni lehetett az öböl teljes karéját: a feketészöld szigetet szemben, melynek körvonalai éles sötét rajzzal váltak el a tenger szürke hátteréb l, s a háromkéményes angol kirándulóhajót, mely éjszaka érkezett, lehorgonyzott az öbölben, s hajnal óta szüntelenül szállította két fehér motorcsónakkal a partra a turistákat, kiket fehér ruhás tisztek kalauzoltak * Tehát egy birodalmi német? Karinak hívják? Ismerem t. ** Viktor Henrik Askenasi. Párizsi lakos. csoportokban a város sikátorain át. Egy kövér és alacsony tengerésztiszt, akit Askenasi délel tt a fürd b l távcsöve segítségével alaposan megismert már, három szürke ruhás, florentinkalapos hölgyet segített le e pillanatban a hajó oldalára függesztett lépcs r l a csónakba. "Ezek élnek" gondolta. S rögtön utána, reménykedve s makacs igazságszeretettel: "Kétségtelenül szenvednek k is." Kínos helyzetében is kedvtelve nézegette a hajót, amely tömzsi volt s makulátlan fehér; farán, a kabinablakok fölött, három aranycsillag jelzését viselte, árbocán az angol és a jugoszláv zászló röpködött s még egy, melynek színeit Askenasi nem ismerte. Mindez oly közel volt, s a világítás a vonalak oly élességét nagyította ki, hogy Askenasi, aki gyakorlatlan úszó volt, kísértést érzett körülúszni a hajót. Ezt a kísértést a parton érezte, mikor fekv székében pihent, s távcs vel vizsgálódott. Egyszer, valamelyik görög kiköt ben, nagyon régen - "azel tt", gondolta most - a fedélzet korlátjának d lve szemlélte, amint ketten az utasok közül, egy már nem is fiatal olasz n és kísér je, alkonyattal a vízbe vetették magukat, s a nyílt tengerben messze elúsztak, oly otthonos és kényelmes mozdulatokkal, ahogy Askenasi a földön sétálva sem tudott mozogni. Ovatosan úszott, hamar kifulladt, s ha mély vízbe ért, bizonytalanság fogta el. "Nem lehet mindent" - gondolta csüggedten. - "Igaz, korcsolyázni sem tudok." Délel tt, mikor elmerült az olajosan s r és meleg vízben, talán a fénytörés csalóka vonzásának engedve, nem tartotta lehetetlennek, hogy körülússza az angol hajót; de alig úszott néhány métert, már megdöbbenéssel vette észre, hogy a hajó, így a sima víz szintjér l nézve, elérhetetlenül messze van - a láthatár szélén, elmosódottan vonuló nagy g zösök t nnek ily távolinak, melyeknek már mozgási irányát sem lehet a messzeségb l megkülönböztetni. "Nem vagyok az elememben" - gondolta most -, "azért látszik minden másnak. Vízb l minden más. Vissza kell térni a partra." Ez a megállapítás iszonyattal töltötte el; mert, ahogy homlokát az ablak zsalujának szorítva a hajót szemlélte, amely most
egyszerre megint varázslatosan közelinek t nt, nem látta a legkisebb reménysugarat sem, hogy valaha is "visszatérhet még a partra". Iparkodott megszámolni a legfels fedélzet kajüt-ablakait, majd a szell ztet kürt ket. Mindezt felette szándékosan csinálta, mint aki id t akar zsarolni, miel tt a veszt helyre vagy a m t terembe viszik, ahol bonyolult és elháríthatatlan kezeléseken kell átesnie, melyek igazában sokkal kínosabbak, mint a végs procedúra. Lassú lépésekkel az ágyhoz ment és vetk zni kezdett. De minden mozdulatnál felszisszent. Mikor a kabátot s rögtön utána az inget lehúzta, kínos fintorokat vágott, s óvatos és körülményes mozdulatokkal vetk zött tovább, mintha egy törött testrészt, például könyökben eltörött kart kellene megszabadítania ruhadaraboktól - a legóvatosabb mozdulat is fájdalmat okozott, nevetséges és éget fájdalmat, mely csaknem elviselhetetlenül fokozódott, mikor például hátát súrolta vetk zés közben a nyersselyem ing. Halkan sziszegett. Félig meztelen fels testtel a félhomályos szoba közepén a ruhásszekrénybe épített tükör elé lépett, és csaknem örvendez elcsodálkozással fejét csóválta. A mell, a hát s mint oldalvást fordulva megállapíthatta, különösen a vállak rózsaszín en fénylettek, mint a nyers hús, amelyr l lehántották a b rt. "Els fokú égés" - gondolta elégedetten. Ujja hegyével óvatosan megérintett vállán egy pontot, s rögtön visszarántotta kezét, mintha parázsló, átizzott anyagot érintett volna: a hát, a mellkas, a karok felhámja lobosan feszült, csaknem keményen. Közel hajolt a tükörhöz, s elégedetten látta, hogy a mellkas, a has és a gyomor vágásában a vörös felületet hófehér csíkok vonalozzák, mert délel tt egy sziklának d lve övig leeresztett fürd ruhában napozott, s a mellkas és a hasi tájék feltüreml húsrétegeinek bevágásában a b r egyes csíkjait nem tudta lepörkölni a nap. Ha most kiegyenesedett, úgy festett, mint egy egzotikus zebra, piros és fehér csíkokkal - "rendhagyó zebra", gondolta, s rögtön utána: "a mesterség elkísér képzeteivel a tükör elé is." De ami e pillanatban els rend en foglalkoztatta, csaknem áhítatra késztette, az a test el relátása volt - a test már délel tt sejtett valamit, felkészült az el reláthatatlan, nagy fájdalomra, mintegy ellenmérget szerzett be a kis, másodrangú testi fájdalom formájában. "Testi fájdalom nagyon jó ilyenkor" - gondolta reménykedve -, "betegség, anyagi gondok, elemi csapás, kit n ilyenkor." Meztelen fels testtel ült a tükörrel szemben, az ágy szélén, ölbe ejtett kezekkel, s bámulta a kevéssé tetszet s képet, egy félmeztelen, már nem fiatal, hirtelenkopasz, rövidlátó pillantású, negyvennyolc éves ember tükörképét. A test valószín leg el re tudja az ilyesmit. Másféle m szerekkel, ismeretlen információkkal dolgozik a test. Még hat benne egy üteme az ösztönnek, mellyel az állatok, órákkal elébb, megérzik a vihart. Az ember nem égeti le magát vaktában, az olajosüveg, melyet reggel megvásárolt, délel tt ott hevert keze ügyében, nem nyúlt hozzá. Mozdult egyet és felszisszent.
"Nagyszer " - gondolta -, "hogy a test így gondoskodik az emberr l. Jó, okos test." Mélyen, gyermekesen sóhajtott. Ovatosan végigfeküdt az ágyon, közben halkan nyögött, fél kézzel leemelte orráról a pápaszemet, s így szemüveggel kezében terpeszkedett el, másik karját feje alá nyugtatta, s behunyta szemeit. Percek múlva csalódottan, nyugtalan meglepetéssel érezte, hogy nem vesz észre semmit. Ez olyan, mint a fogfájás - gondolta -, ha megfenyegeti az ember, alábbhagy. De nem is akart kitérni el le: "Át kell esni rajta, ha már ennyire vagyunk, ne maradjon semmi, minden részlettel és következménnyel át kell vészelni rajta, különben nem gyógyul meg soha. Hadd fájjon csak.", Mozdulatlanul feküdt és várta az ismer s fájdalmat. Úgy képzelte, hogy most, a közvetlen történtek után, szemt l szemben a bizonyossággal, a fájdalom, amely eddig csak ízelít t adott erejéb l, tájfunszer en csap reá, megpörgeti, a leveg be dobja, esetleg letépi karját vagy lábát. Volt már példa reá. De nem érzett semmit. Ásított. Kimondta az ismer s nevet, egyszer, nagyon csendesen, s mikor ez a merészség, ez a kihívás nem járt következményekkel, még kétszer egymás után, szemtelenül, félhangosan. Most nagyon kell figyelnem, gondolta. "Lehet, hogy belehalok, de egyik óráról a másikra nem történik az ilyesmi: mint aki pestissel oltja be magát, úgy kell figyelnem, minden tünetet fel kell jegyeznem, talán kés bb használhatok vele másoknak." szinte örömet érzett, mély és önzetlen jószándékot. Minden tünetet fel akart jegyezni, egészen az utolsó pillanatig, amikor a fájdalom elfojtja az értelem ellen rzését. Tudta, hogy ez nagyon nehéz lesz: ha a betegség kitör, els sorban az ellen rz szerveket bénítja meg. Mindenesetre számolnia kellett azzal, hogy a fert zést megkapta, s el volt szánva, teljesen átadni magát a betegségnek, s közben utolsó pillanatig megfigyel helyén maradni. Vannak orvosságok is, gondolta, de mit ér az? "Például módszerek. Lehet, hogy csak anekdota, de Kant állítólag módszeresen felejtett; Lampe nev szolgáját, akit nagyon szeretett, egy napon ki kellett dobni, mert lopáson érte. Kidobta, de fájt neki, mert szerette. A szeretett alany másodrend sége nem enyhíti a veszteség fájdalmát", gondolta. "Anna feltétlenül els bbrend , mint Eliz, mégsem szeretem." Kant kés bb krétával felírta egy táblára, nagy bet kkel, hogy Lampét el kell felejteni. Ezt a táblát mindennap egy óra hosszat nézte. "Lampét el kell felejteni." Utazás nem ér sokat. Utazás, búvárkodás, fokozott munka, változott éghajlat, szórakozások és társaság nem érnek sokat. Módszerek megbízhatatlanok. Valószín leg nincs is általános módszere a gyógyulásnak. Az ember meghalni is egyénien hal meg, önkényesen, fütyül a bevált módszerekre. Felemelte kezét, rövidlátóan orra elé tartotta, megnézte. Nem lepte volna meg, ha különös foltokat észlel, lilás szín lobot, stigmát. Valami jele lesz. Vakbél esetén elváltozik a vérkép. "Talán h mér zni kellene magam." Kényelmetlenül feküdt, s most bosszantotta, hogy ilyen kicsiségeket is észrevesz. Türelmetlenül várta a jeleket, most már hatni kell a fert zésnek,
egy-két perc múlva feltétlenül lesz valami nyoma, talán csak egyszer fejfájással kezd dik vagy mint a vérmérgezés és az orbánc, jelentéktelen pörsenéssel, a különben oly ártalmatlan streptococcusok a test egy pontján lobosodást okoznak. Talán valamilyen részletet kellene felidéznem, gondolta. Több részlet is felt nt e pillanatban, nem is egymás után, hanem egymásba tapadva, fürtben összecsomósodva, egy kéz, cip , hanglejtés, rácsos kerítés egy utcasarkon, valahol az Ecole Militaire közelében. A részletek készségesen jelentkeztek a hívásra, a fürt itt lógott szemei el tt, de nem érzett vágyat, se szomjúságot, letépni valamit bel le. Csaknem ijedtség fogta el. Talán meggyógyultam, gondolta és felült. Talán nem is igaz. Hisz itt nincs semmi, semmi. Ijedten ült fel, pislogott. Ebben a pillanatban megmarkolta a fájdalom - az a különös görcs jelentkezett, szív és gyomor között -, megmarkolta és visszacsapta az ágyra. Hanyatt esett. A pápaszem kihullott kezéb l. Rosszabb, mint gondoltam, jutott még eszébe, félájultan, valamilyen boldog rémülettel, hogy mégis "van valami". Térdét felhúzta gyomrához, mint aki görcsben vonaglik, s egyenletesen, halk hörgéssel, csuklani kezdett. * Askenasi Viktor Henrik négy nap el tt érkezett a régi városba; Spalatóban szállt hajóra, s útját eredetileg messzebbre tervezte, le a görög szigetek egyikéig. De már éjszaka a vasúton több jel figyelmeztette vállalkozása reménytelenségére. Mikor Münchenb l elindult, ahol három nyugodt, felt n en, csaknem gyanúsan békés és der s napot töltött el, jórészt szakmabeliek társaságában, akik közül néhányat eddig csak m veikb l és leveleikb l ismert, a pályaudvaron, amíg a poggyásszal és a hordárral bíbel dött, egyszerre az a képzete támadt, hogy a hotelben felejtett valamit. Az ijedelem, mely a hirtelen veszteségérzet nyomán elfogta, egyáltalán nem állott arányban az útra magával hozott tárgyak jelent ségével. Poggyásza ott hevert körülötte a pályaudvar betonpadlóján, a bajor hordár hiánytalanul hozta utána nagy útitáskáját, egy kézitáskát s a tevesz r takaróba göngyölt eserny t és sétabotot; megtapogatta zsebeit s pénztárcáját, az útlevelet, feljegyzéseit, s t még a menetrendet is helyén találta. A hordárra bízta holmiját, s mert a vasút indulásáig nyolc perc hiányzott még, visszament - nem, rohant, futólépésben szaladt át a téren - az állomásépülettel szemközti szállodába. A csodálkozó portás, a kissé méltatlankodva érdekl d maitre d'hötel kérdéseivel mit sem tör dve, a szoba kulcsát kérte, ahol a három békés és der s napot eltöltötte, a felvonót be sem várta, s gyalogolva szaladt fel, egyszerre két lépcs t is ugorva, a második emeletre. A szobát már takarították. Bérszolga állott, sepr vel kezében, a mosdó el tt, s a szobalány friss ágynem t húzott fel a vánkosokra. Kérdés nélkül az ágyhoz sietett, felemelte a paplant, aztán, az elképedt, majd ártatlanságuk tudatában mérsékelten felháborodott személyzet szeme láttára nekiesett az éjjeliszekrény, az asztal és a szekrény fiókjainak,
lázas sietséggel kutatott, bepillantott az ágy alá is, meglebbentette az ablakfüggönyöket és eltolta helyér l a díványt. De nem talált semmit. A bérszolga, majd az utána siet maitre d'hötel éles kérdésére, hogy itt felejtett-e valamit, zavart és kitér választ adott - igen, úgy emlékszik, hogy elhagyott valamit, de nem tudja biztosan, talán nem is a fogadóban maradt, hanem valahol másutt -, s mikor a személyzet sért dött megütközését látta, néhány bocsánatkér , menteget dz szót dadogott, hogy meg kell nézni zsebeit, talán estélyi ruhája bels zsebében maradt - de nem mondta meg, mi az, amit elhagyott valahol, s amit ilyen kétségbeesetten, életre-halálra keres. Hátráló lépésekkel távozott a szobából, mélyen röstellte hebehurgya fellépését, s lefelé haladva a lépcs n néhány kevéssé meggy z , menteget szóval csaknem bocsánatot kért a nyomában lépdel , most már összeráncolt homlokú és szigorú pillantású igazgatótól. Az úr teljesen nyugodt lehet, mondta az igazgató, s a szálloda kapujáig kísérte; a hotel híre els rangú, s ha az állomás közelében van is, nem szabad összetéveszteni a bizonytalan elemek látogatottságának örvend egyéjszakai szállodákkal; szigorúan családi jelleg ház, ahol soha nem t nt még el a személyzet kezén semmi, a német becsületesség különben is világhír , a személyzetért t zbe teszi kezét; ha valamit a szállodában felejtett, kérnie kell, jelölje meg tüzetesebben az elveszített tárgyat, s adja meg legközelebbi címét. , az igazgató, személyesen vezeti a kutatást és a vizsgálatot, s a szálloda költségén küldi utána a tárgyat, ha megkerül. Így álltak az ajtóban, s az igazgató most már csaknem követel hangon kérte a választ. Igen, igen, mondta Askenasi halkan és elfogódottan; ha az az izé, a tárgy nem kerülne el , táviratozik majd és kérni fogja, hogy okvetlenül küldjék utána; elnézést kér, utolsó id ben kissé szórakozott, gyakran megtörtént vele, hogy hálóingét hotelszobákban felejtette; szóra sem érdemes, most is csak úgy vette észre, a pályaudvaron, mikor poggyászait vizsgálta, hogy hiányosak útikészletei, elfelejtett valamit. "Ach, die Herren Professoren" - mondta félgúnyosan, joviális kötekedéssel az igazgató. Az esetlen tréfát futó vigyorral és fejbólintással nyugtázta, s magyarázat nélkül sietett vissza a pályaudvarra, ahol a hordár elhelyezte már poggyászát a vasúti fülkében. Felugrott az induló vonatra, s mit sem tör dve útitársai, egy pipás bajor földesúr s egy idegen külsej , valószín leg hollandus származású id sebb úr elképedésével, aki diplomáciai útlevéllel utazott, s kezdetben részvéttel, kés bb megdöbbenten s magasba rántott szemöldökkel, elképedve szemlélte útitársa ideges és különös viselkedését, poggyászainak esett és mohón kutatni kezdett hevenyészetten csomagolt tartalmukban. Hiányérzete oly kínzó volt, hogy pillanatig sem kételkedett benne, milyen fontos és értékes valami az, amelyet elhagyott útközben, a hotelban vagy talán még el bb. "Igen, a professzor urak", gondolta gúnyos sajnálkozással, amíg szétteregetett poggyászai között babrált, ideges kezekkel és
találomra turkálva ruhák, fehérnem és könyvek között. Céltalan és reménytelen kísérletét végül mégis feladta: itt a vasúti fülkében nem hajtogathatott szét minden egyes zsebkend t, s szorgos kutatás közben megállt a keze, mert hiába er ltette emlékezetét, nem tudta felidézni min ségét, térfogatát vagy jellegét annak a tárgynak, valaminek, melynek hiánya ennyire nyugtalanította, s amit ilyen életbevágó izgalommal keres és nélkülöz. Leült helyére, az ablak mellé, egyik kezét állandóan üggyel-bajjal összecsukott poggyászain nyugtatta, mintegy készen reá, hogy minden pillanatban újra nekiessen a kutatásnak, ha az elveszített, jelentékeny tárgy közelebbi adatai eszébe jutnak, s összeráncolt homlokkal, útitársaira ügyet sem vetve, szigorú és sért dött pillantással kibámult az ablakon. (Kés bb emlékezett, hogy útközben többször kiforgatta zsebeit is, átvizsgálta pénztárcája rekeszeit, de mindent a helyén talált.) Az éjszakát a vonaton csaknem mozdulatlanul töltötte; az ablak mellett ült, arcát eltakarta a fogasra felakasztott felölt szárnyával, s e védett és biztos állapotban, félálomban elbóbiskolva, majd hirtelen éberséggel fel-felriadva, étlen-szomjan utazott. Éjfél után kissé megnyugodott. Nem lehet tenni semmit; meg kell várni, amíg szállodai szobába ér, ahol apróra szétrakhatja poggyászai tartalmát, minden zsebet kiforgathat és átnézheti jegyzeteit; kétségtelenül eszébe jut majd s talán meg is találja. Ez az értelmetlen állapot - amelyet kritikusan és nagy figyelemmel vizsgált meg, órákon át, minden oldalról megvilágítva a tüneményt, kés bb, az esti izgalom csillapodása után s elfáradva az utazás robotjában, csaknem gúnyosan - egyszer en abból a hiányérzetb l állott el , amely a müncheni pályaudvaron, poggyászai között hirtelen elfogta. Az ijedelem, csaknem iszonyat, hogy elveszített valamit, méltatlan fellépése a hotelban, semmi esetre sem vonatkozhattak egy elfelejtett hálóingre. Leltárt készített emlékezetében, mit hozott magával, mire is készült útközben, gondolatban sorra vette a tenisznadrágot, a sárga szemüveget, Eliz fényképeit, kéziratpapirosát s egy svájci kartársa értekezését a réta nyelvemlékekr l, mely különösen érdekelte s el is hozta az útra, meg is lelte a kistáskában, a szájvíz és a beretválóinge társaságában; nem, láthatóan nem hagyott el útközben semmit a magával hozott tárgyakból. Van az így, gondolta szomorú beletör déssel, mikor a hosszú éjszakai utazás éreztetni kezdte bódító, megalázó hatását; az embernek nem jut eszébe... Legjobb nem er ltetni. De a hiányérzet, mint valamilyen biztonsági lámpa, állandó jelzéssel figyelmeztetette e z rzavarban, hogy nem ok nélkül ijedt meg a müncheni pályaudvaron. Hajnal felé, mikor a pirkadás els , szennyesen szürke és hideg világosságában kipillantott kabátja véd szárnyai alól az ablakon - a vonat a Karszt sivár tájának egyik apró állomásánál vesztegelt, vizet vett fel, egy kialvatlan hivatalnok gy rött arccal és piros szolgálati sapkával fején könyökölt az állomásépület ablakában,
mögötte, a szoba mélyén, még ki nem h lt ágy látszott, színes cihákkal, egy kakas kukorékolt, s az egész kép egy idegen élet reménytelen, megközelíthetetlen távolságából vált el homályosan -, a hiányérzet oly kínosan figyelmeztette, hogy az étkez be sietett, ahol reggelire terítettek, s szokása ellenére mértéktelenül és b ségesen étkezett, ásványvizet és utána egy pohár konyakot is ivott, abban a reményben, hátha testi idegesség gyötri, talán a szomjúság vagy éhesség egy neme, amelyr l nem tud. Ötven felé, amikor a test els nagy válságát éli, jelentkeznek ilyen tünetek - gondolta tanakodva. Jóllakottan, szomjúság nélkül, a testi és lelki vágytalanság üres és együgy állapotában könyökölt kés bb az étkez kocsi asztalánál, szokása ellenére szivarra is gyújtott, s a fellengz sen sivár tájat bámulta, amely kopár csúcsaival és szakadékaival úgy hatott reá, mintha valaki értelem nélkül, irtózatosan nagyot ordítana. Így ült, a szokatlan italoktól és dús étkezést l kissé kábultan, az emésztés könny , forró bódulatában, sokáig, fáradtan, és mint aki megadta magát er sebb hatalmaknak, beletör dve állapította meg, hogy ez az értelmetlen és bosszantó hiányérzet semmivel sem enyhült, éhességhez és szomjúsághoz nincsen semmi köze, s kár reménykedni is, most már biztos, hogy elfelejtett, elhagyott útközben valamit. Közönyösen bámult maga elé, amíg a pincérek udvarias motozása és hamutálcaváltása nem figyelmeztette, hogy illend most már távoznia s átengedni helyét a kölnivízszagúan és borotválatlanul érkez , éhes hajnali utasoknak. A nem túlságosan nagy, de csinos és tetszet s part menti hajó fedélzetére érve, a spalatói kiköt ben azzal az örömhírrel fogadták, hogy elfoglalhat egy kabint teljesen egyedül, mert a fels ágyat utolsó pillanatban lemondta tulajdonosa, s eddig még nem sikerült újra eladni. A hajó indulásra készen állott, s Askenasi azonnal a kabinba sietett, ügyet sem vetett a szitáló es ben ébredez kiköt , a diocletiani díszletekkel megtömött panoráma látnivalóira, fürd t rendelt, s bezárkózva a hajófülkébe, gondosan és aprólékosan kicsomagolt. Nem érzett fáradtságot a hosszú út nyomában, inkább ingerlékeny volt és szomorú - becsengette a szobapincért, ásványvizet hozatott vele, utasította, hogy foglaljon le számára egy fekv széket a fedélzeten, s mindenképpen úgy viselkedett, mint aki hosszú tartózkodásra rendezkedik be, ruháit felaggatta a faliszekrényben -, mintha át akarna kelni az óceánon, s szó se lenne arról, hogy másnap hajnalban el kell hagynia a hajót. Poggyásza tartalmát sietség nélkül rakta széjjel, még az ingeket is széthajtogatta, s csaknem megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy a szmokinggombokat s általában azt a "Tátrai emlék" felírású, égetett rovátkákkal díszített fadobozt, melyben évtizede tartott és gy jtögetett mindenféle inggombot, otthon felejtette. "Aha, ez lesz az" gondolta, csaknem vidáman, mikor észrevette a hiányt. S mint aki sokkal rosszabbtól tartott, mint aki végre biztosan tudja, hogy a testét borító foltok nem kiütéses tífusz, csak ártatlan csalánkiütés jelei, jókedv en sietett a fürd be, hosszan
élvezte a meleg tengervizet, gondosan borotválkozott, s lefürödve az utazás szennyét, legjobb, bár kissé gy rött ruháját kereste el , sportsapkáját homlokába húzta, gyapjúkend t csavart nyaka köré, s kezében a messzelátóval és a piroskötéses útikönyvvel, a müncheni napok jókedv és békés érzésével sietett fel a kényelmetlen lépcs kön, hogy az induló hajó fedélzetér l legalább udvarias pillantással búcsúzhasson az el kel és klasszikus hír várostól. A hajólépcs n, mikor cigarettát keresve tapogatta zsebeit, a nadrág hátsó, úgynevezett revolverzsebében négyszögletes, hosszúkás dobozt markoltak ujjai: ez volt a "Tátrai emlék", már a fogásán érezte, hiánytalanul tele a szmokinggombokkal s más, bonyolult és az inggombkészítés fejl dését évekre visszamen leg dokumentáló gombkészlettel, melyeket a kávéházban vásárolt alkalmilag a tolakodó zsibárusoktól. Hosszan nézte az idétlen dobozt, elkeseredetten és reménytelen arckifejezéssel, elmerültségében meg sem hallotta a bátortalan figyelmeztetést, egy id sebb hölgy halk és szégyenkezve selypít pardonját, aki, a forgalmi akadály vállain át, percekig bámulta vele együtt a varázsos dobozt, s nem tudta a komoly és jó megjelenés úr kétségbeesett arckifejezését mire vélni... El reengedte a hölgyet, lassan lépdelt fel nyomában a keskeny lépcs n, csaknem lehajtott fejjel, mint aki medd búvócska után végre szemt l szembe kerül az igazsággal, s nem hajlandó tovább védekezni, megadja magát. A rövid utazás huszonnégy óráját ébren töltötte, éjjel le se ment a kabinba, a fedélzet egyik szélmentes sarkában felállított fekv széken nyúlt el, szunyókálva és felriadva. Csillagos, felh tlen ég alatt utaztak. Másnap, déltájra eloszlott a meleg köd, s forró szél járt a víz fölött; csak a haladó hajó szélcsapása enyhítette a sirokkó idegesít légnyomását. Fanyalogva vette szemügyre a hajót, a régies el kel ség ebédl t, mely mindenest l egy osztrák vidéki pályaudvar vendégl jének els osztályú különtermére emlékeztette, a társalgót, ahol több év el tti német képeslapok hevertek az üveglappal borított asztalokon, szamárfüles, szerb nyelven írott élclapok kínálkoztak a vendégek szórakoztatására, s a falon a király és a királyné csaknem életnagyságúra felnagyított fényképei mellett a "Punch" berámázott, régi gúnyrajzai sorakoztak, derby-jelenetek s a tengeri élet der sebb mozzanatai; s lehangolta a környezet szerény, megterhelt és fullasztóan leveg tlen vidékiessége. Kételyek kínozták, csakugyan a leghelyesebb volt-e, amit tehetett, mikor engedett barátai rábeszélésének, beleegyezett a "két hét egy egészen kis helyen" elgondolásba, s leutazott ide, a világ egyik elfelejtett sarkába, ahol minden vidékiesnek t nt, a táj és valahogy a tenger is, ahol osztrák állomásvendégl k kerekednek fel és úsznak a tengeren, ahol forró szél jár éjszaka is, s ahol - ezt szomorúan érezte, rossz lelkiismerettel - t nem vonzotta különösebben semmi. Hanyatt feküdt a fedélzeten, tarkója alatt összekulcsolta kezeit, s órákon át mozdulatlanul nézte a meglehet s közelben elvonuló parti képet. Zsúfolt, apró középkori
városok t ntek fel a parton, a házak krétafehéren vakítottak a déli napsütésben, tiszta és bánatos városok, egy-egy campanile, s a házak homlokán farkát csóválta az ide is elkalandozott velencei szárnyas oroszlán; öreg papot látott az egyik kiköt ben, aki zöld bársonykalapot viselt és öregemberes mohósággal narancsot majszolt, együgy pillantással az érkez hajót bámulta, s narancslét l mocskos kezét id nként reverendája szegélyébe törülte; s az gyelg k csoportja fölött, a táj és apró, jelentéktelenségük sorsába szemmel láthatóan beletör dött városok fölött mint kegyetlen végzet lángolt az engesztelhetetlen napsütés. "Nincs irodalmuk" - gondolta közönyösen -, "ilyen klímában nem is lehet. Nyelvükben sok a mássalhangzó." Nem tartotta érdemesnek, hogy az apró kiköt k tiszteletére feltápászkodjon fekv székéb l s odakönyököljön a fedélzet korlátjának, a bámészkodó utasok közé. Kevesen utaztak; java része német turista, hangos viselkedés , gyorsan pajtáskodó nyaralóközönség, akik az indulást követ órákban már az újonnan kötött barátságokra ittak áldomást. Mindez kevéssé vonzotta. "Vidéki nép" - gondolta hanyagul, elnyúlva a kényelmes székben, nyitott szemekkel -, "vidéki hajó, vidéki táj, vidéki végzetek. Hiba volt idejönni." Hát ez mi? - gondolta aztán, csaknem felderülve, jókedv önváddal -, miféle új szempontok? Vidéki, mi az? A világ maga általában vidékies. Miért és mióta osztályoz hát tájat és sorsokat a metropolis emberének lekicsinyl fölényével? Miféle új néz pont ez, egy párizsi tánchelyiség el táncosának nyafogó szemlélete? Nem értette. "Mégis vidékies" - gondolta csökönyösen. Kényelmetlenül érezte magát. Valahogy sz k volt a világ, elhasznált, elragadtatott képeslapok olcsó világa volt ez... - s egyszerre gyanítani kezdte, hogy fél e sz k és csendes világtól, fél attól, hogy önmagára utalva kell élnie, szerény látnivalók között, amelyek nem térítik el figyelmét, s a "vidékies"-t l való új és szokatlan félelme nem más, mint heves és gyötr vágyódás a kényszeredetten, er szakosan elhagyott metropolis után. "Az ember megy az utcán és az már jó" - gondolta csukott szemekkel. De nem merte bevallani, miért jó, ha az ember egy bizonyos metropolisban megy az utcán? Mindenesetre félt az "egészen kis helyt l", amelyet családja és barátai olyan vonzó és biztató színekkel ecseteltek el tte; el re unta az egészen kis helyet. Ez is végzet - gondolta. Soha nem sikerült még máshol nyaralnia, mint unalmas, szolid és jelentéktelen helyeken. Egy ember lelki alkatából id el tt következtet környezete, de talán maga is, egy magatartásra, amely aztán az élet végéig kötelez . Mindenki természetesnek találta, szülei is s kés bb felesége, gyermeke, alárendeltjei és munkatársai, hogy , Askenasi Viktor Henrik, soha nem nyaralhat máshol, csak az egészen kis helyek egyikén, tehát távol a világfias nyárias örömök ordenáré zajától, valamely rendkívül komoly és hírhedten unalmas helyen, melyet a "komoly pihenést" lenéz s az útszéli szórakozásokat kedvel , lármás, táncos,
visítozó és könny erkölcs tömeg kerül, mint a lepratelepet. Ha betévedt egy utazási irodába, s az angol fürd helyekr l kért találomra felvilágosítást az ügyeletes hivatalnoktól, biztosra vehette, hogy a kit n , emberismeretre nevelt alkalmazott a nagy sziget számos és kellemes üdül -helyei közül azt az egyet ajánlja majd neki, ahová a beutalt magántisztvisel k is vonakodnak leutazni, amelyet magány és lelkigyakorlatok céljából el szeretettel keresnek fel anglikán lelkészek, s ahol a n k elhasznált háziruháikban fürödnek. Talán meg is sért dött volna, ha feltételezi valaki, hogy is a néger zsivajtól és olcsó meztelenségt l hangos tengerparti vásárok egyikén szeretné eltölteni pihenése idejét - mindenesetre kétségek fogták most el, hogy a "komoly pihenés" egyetlen ésszer megoldása-e, ha az ember ott tartózkodik huzamosabb ideig, ahol alapjában soha, rövidebb ideig sem szeretne tartózkodni? Kételyei támadtak, vajon elkerülhetetlen szükség-e, hogy a pihenés "komoly" legyen - s mint élete más megoldatlan kérdéseivel, érdemes-e éppen a "pihenés"-sel kísérletezni, érdemes-e "lázadni", s ha megtenné, vajon jól érezné-e magát?... Talán már kés - gondolta; nem tudok új jelmezeket viselni. Csakugyan elképzelhetetlen volt számára, hogy kilépjen a megszokott világból, s a lármás, szagos, másféle elemben merüljön el, abban a kissé közönséges "másik életben", amire titkos honvággyal gondolt ugyan, de különösebb reménység nélkül. "Megoldás egyáltalán nincsen" - gondolta csukott szemekkel, s csak néha pillantott fel, hogy szemügyre vegye, álmosan és ernyedten, a szigetvilág egyik alkalmi látnivalóját, amely mellett éppen elhaladtak -, "karmelitának lenni éppen olyan kevéssé megoldás, mint moziszínésznek lenni. A megoldás nem tartozik céljaink közé; el kell t rni, ennyi az egész. Talán a végén"... Ebben a szunyókáló állapotban, amikor a lélek feladja kritikai ellenállását, teljesen elterült a rövid út alatt; képek, távoli, az id ben elmerült, a jelen állapotával semmiféle kapcsolatot nem mutató jelenetek vonultak fel, megalázó, jogosan vagy méltatlanul elszenvedett sérelmes jelenetek emlékképei, melyeknek volt szenved h se ifjúkorában. S azt a különös, izgalmas fáradtságot érezte most, amit a versenyfutó érezhet néhány méterrel a cél el tt: "odáig" bírja még, feltétlenül, ahogy eddig is bírta, idegei és izmai m ködnek; biztosan befut a célba, csak aztán legyen ott valaki, aki idejében felfogja, miel tt összeesik... Ez az út, ez az "egészen kis hely", ez még a cél el tt az utolsó méter. A célszalagot homályosan sejtette, az er feszítés már nem tart sokáig, rövidesen megpihenhet. "Nem megoldás" - gondolta csökönyösen. - "Persze, a legkevésbé megoldás, ha Askenasi Viktor Henrik valaki." De talán lerövidíthetné a távot? Az ötlet felvillanyozta. A görög szigetre ifjúkori utazásaiból emlékezett - porlepte kaktuszok az országút mentén, por és áporodott, forró olajszag a városka f terén, kényelmetlen és kétes tisztaságú hotel, gyanús m emlékek, este térzene... Persze, a tenger. De a nagy, az egyetlen szórakoztató, mely ifjúsága óta különös meghittséggel
vonzotta t, a síkföldi és városi embert, itt terült el már körülötte - a "nagy közhely", mint mondta néha, amely "elborította a világot, mikor a természetnek már nem jutott semmi eszébe", a tenger már elébe sietett ezen a kínos úton; micsoda illemszabály vagy kötelezettség kényszeríti hát, hogy zihálva kitartson még tüd vel, izmokkal és eszmélettel a görög szigetig, mely végre is nem más, csak ötlet, s ahová nem vonzza egyéb, csak a hajójegy a zsebében? Ha nem tartja be az útiprogramot, ez persze kötelességmulasztás - de már az ötlet is vonzó, édes és szabados, mint minden apró b n -, s felderült. S milyen tiszta világ volt ez a part menti itt, ez a diocletiani! Irodalom nélküli világ volt, igaz! Az irodalom néhány görög órával arrébb kezd dött, a szigeten, az olajszaggal, az agorával, ahol most térzene szól este, ahol Homérosz gyelgett, az irodalom a kaktuszokkal, Platónnal és az ideával arrébb kezd dött. Ez itt sz z, boldog világ maradt, sok mássalhangzóval s ragyogó, apró telepekkel, a spenótzöld tenger partján sziklák közé húzódott, szerény és alig deklamáló szomorúsággal, a pusztuló fajták nevezhetetlen, nagyon finom udvariasságával, mely kiütközött az emberek pillantásában és modorában - a halálfélelemnek ez a meghatóan elegáns és ügyefogyott udvariassága, amelyet a kecskepásztorokon és a hotelszobalányokon is érzett itt. Néhány óra, s odaérnek a régi városba, amelyet csak hajóról látott valamikor, de pompás, tömzsi és m vészi aránya, zömök bástyái, fellépésének és megjelenésének agresszív ellenállása emlékében maradtak. "A görög szigetet elmulasztom" - gondolta örvendezve, mint a diák, aki a leckekönyvet a sarokba vágja. "A régi város, a lázadó és er s város, amely Velencével dacolt, majmolva a nagy riválist és mégsem hódolva be neki, talán nem is az "egészen kis hely", amire el vagyok ítélve; szerz désszegés és megállapodásellenes, tehát vonzó, mint egy kaland. S érdemes-e az útiprogramban következetesnek lennem, ha máskülönben úgyis baj van nálam a nagy, az eredend következetességgel?..." S mint ilyenkor szokás, megrögzött b nöz módjára, meglep b séggel talált érvet és ellenérvet, formás kis véd beszédet tartott az új útiterv mellett és könny szerrel megnyerte perét: új világ, ismeretlen táj, a nyelv, melyet nem ért, valamilyen primitív, idegpezsdít újszer ség vártak reá, ha elmulasztja a görög szigetet, s kiköt az idegen, vonzó hír városban, ahol végül is éppen olyan "komolyan" vagy komolytalanul lehet pihenni, mint Homérosz kóborlásainak színhelyein. Egy hajóstisztet rögtön megállított és felvilágosítást kért az érkezésr l; megtudta, hogy alkonyat el tt beérnek már a régi kiköt be. Rossz lelkiismerettel, de jókedv en és élénken tápászkodott fel, lesietett a kabinba, s otrombán, kapkodva kezdett csomagolni. Sok ideje nem is maradt már. Szétszórt ruháit találomra gyömöszölte a b röndökbe, s most nem sokat tör dött, együtt van-e minden holmija és nem felejt-e ki valamit? A hiányérzet, ez a kutató és várakozó nyugtalanság átalakult most várakozás-teljes izgalommá; oly elszántan csomagolt, mint akinek végre eszébe jutott
tennivalója, sietnie kell, hogy le ne késsen, mert fontos és elmulaszthatatlan dolga van az idegen városban. A "feladat"-nak ez az izgalma, ez a kötelesség-teljesít buzgalom nem is enyhült a négy nap alatt, amíg a városban tartózkodott. Egy állomással a régi kiköt el tt, a napszállat órájában, végzett a csomagolással, teát ivott, s egy ideig csaknem jókedv en, a cselekvésre elszánt ember vállalkozó kedv arckifejezésével sétált fel és alá a fedélzeten, s t távcsövét is el vette néha, s leereszked kíváncsisággal nézegette a vidéket, melyet most egy id re otthonának választott. Egy kis, talán ötven ház és egy harangláb szerény kellékeib l összerakott városka kiköt jében, ahol éppen csak a postát adták le, új utas szállott a hajóra. Ezt a jelenetet akkor, az érkezés után, rögtön elfelejtette; sokkal kés bb merült csak fel, kínos élességgel, mikor a különös utazás emléktöredékeit válogatta és összeállította. Délután hat óra lehetett. A társalgóban ült, s egy szerb élclap der jét iparkodott megérteni, inkább csak a rajzokból, mint az idegen szöveg számára mindig izgalmas szóképeib l; a félig leállított hajómotor helyben járó búgásán át morajt hallott a part fel l, majd hangos kiáltozást, parancsszavakat. Nem figyelt különösebben oda; de a szóváltást hirtelen meglep csend követte. A csend olyan váratlanul következett a parti zsibvásár zajára, oly meglep en és felt n en, mint egy jeladás. Felállt és az ablakhoz lépett. A középkori keret, a keskeny utcák, az egyemeletes, háromablakos házak hátteréb l csaknem fest ien elrendezett tömeg vált el suhancok, katonák, a kiköt hivatalnokai, fiatal és hiányosan öltözött leányok s n k, gyermekekkel karjukon - valamennyien mintegy megrettenve, nyájba húzódva össze, sz kölve és riadtan, még a katonák is védekez mozdulattal, meglapulva a móló mellett, a tér sarkában. Felemelte távcsövét, s az els benyomás hatása alatt, csaknem a m ért spontán gyönyör ségével, kedvtelve nézte a különös képet. Semmi nem hiányzott: a nagy hegy árnyéka a város fölött, a házaknak s az embereknek ez a menekülésszer zsúfoltsága, összebújása valamilyen állandó veszély el l, amely most, egy pillanatra, határozottabb formát öltött - s a különös világítás, a napszállat fénytörése, amely éles, narancsszín fénnyel emelte ki a kép élesebb vonalait és fontosabb mozdulatait. A tiszta, páramentes leveg ben látni lehetett a campanile vasrácsok között raboskodó, apró foglyát, a mozdulatlan harangot; s a megrettent arcok, a komor és h köl tömeg magatartása vajákos iszonyatot tükrözött. A kép elragadta. Kés bb alakok váltak el a tömegb l, és még mindig nagy csendben, sürg -forgó, egyenruhás emberek siettek a tér közepén nyíló sikátor felé. A jelenet, arányos mozgalmasságában, inkább megrendezett szabadtéri el adás benyomását keltette, mint egy piaci esemény z rzavarának képzetét. "Lázadás" - gondolta önkéntelenül, mikor a népet nézte, s a m élvez önkényével, a "cselekményre", tehát a sikátor irányába loholó f szerepl kre nem is ügyelve, távcsövét
a tömegre szegezte, kiválasztott arcokat s gondosan figyelte arcjátékukat; különösen egy fejkend s öregasszony vívta ki elismerését, aki, nyilván a nagyon szegény emberek hálás készségével, akik az élet legcsekélyebb változatának is örülni tudnak, elégedetten nevetgélt maga elé, s kezeit örömteljes várakozással dörzsölte össze. Percekig nem lehetett megállapítani, miféle jelenés igézete tartja megszállva a tömeget? "Lázadás" - ismételgette makacsul, a néz közönyével és önkényével, s páholyából lassan a sikátor felé fordult, ahol közben már kialakult a jelenet értelme. Csakugyan, lázadás volt, amit látott - idegei és ösztöne helyesen értelmezték a különös kép tartalmát; de milyen különös, szokatlan lázadás! Sem próféta, sem népvezér nem szállott le a sziklák közül, hogy az átutazó Askenasi jelenléte alkalmából figyelmeztesse az srégi városka lakosságát siralmas földi helyzetükre és örök kötelességeikre; a lázadó, mert most már megismerte, különös ruhában állott a sikátor küszöbén, széttárt karokkal, mintha megáldaná a tömeget vagy átkozódna. Alacsony ember volt, s mintha egyenruhát viselt volna, katonaruhát vagy szokatlan szürke csuhát; felt n en hosszú karjait mint nagy szárnyakat lengette. Csakhamar körülrajzották, s Askenasi elvesztette az alakot a távcs keretéb l. A tömeg lassan bomlott fel, s a bátrak nyomában lopakodott, a tér egyszerre megtelt mozgással, s a hirtelen ülepedett, elfogódott csendb l tisztán kihallatszott egy gyermek sírása. A hajó fedélzetére is kisugárzott a piactéri jelenet nyugtalansága és izgalma; nemcsak az utasok, még a legénység és a tisztek is ott szorongtak a korlátnál, mintha minden fegyelem felbomlott volna; egy sápadt asszonynak, aki rosszul lett a jelenet hatása alatt, amelyb l pedig mindeddig nem sokat érthetett, vizet hoztak, s a turisták izgatott kérdésekkel zaklatták a kapitányt, aki maga is ott állott, tisztjei közé vegyülve, a fedélzeten, összefont karokkal nézte a piac izgalmát, komolyan és tartózkodóan, s egyel re nem adott a kérdésekre semmiféle választ. Két csend r hozta a hajó felé a "lázadó"-t - s a tömeg alázatosan nyitott utat, sokan meghajoltak és keresztet vetettek. A kettévált tömegb l lépett el az alacsony ember, különös és borzalmas egyenruhájában, csetelve-botolva; a szürke zubbony két karcsú kabátujját a csend rök markolták, akik maguk is lassan haladtak a lépésben botorkáló, meghajlott fels testtel, mélyen lehajtott fejjel vánszorgó ember után. Elmebeteget kísértek, egy vállalkozása és fellépése hatásától megijedt, id sebb embert, akit ezzel a hajóval készültek a tökéletlen helyi menhelyr l a raguzai tébolydába szállítani. A beteg, akit észrevétlenül iparkodott kísér je a hajó egyik alsó, áruk és csomagok felvételére szolgáló nyílásán át a fedélzetre csempészni, ahol már gondosan elkülönített kabin várta, utolsó pillanatban csakugyan "fellázadt"; kitépte magát kísér je kezéb l, s szétszakítva a kényszerzubbony lazán összekötözött kabátujjait, futásnak eredt. A városka lakossága, amely, más szórakozás és id töltés sz kében, csaknem teljes létszámmal vonult fel e ritka
látványosság, egy kényszerzubbonyba öltözött rült elutazásának megtekintésére, kezdetben riadtan, majdnem babonás iszonyattal fogadta a beteg menekülési kísérletét - s talán a nagy csend, amely a szökevényt az els pillanatban körülvette, talán értelmének rövid, homályos és részleges megvilágosodása késztették a szerencsétlent, hogy megtorpanjon, s néhány siet s lépés után széttárt karokkal, ellenkezés nélkül várja be üldöz it. Most itt hozták már, nagyon óvatosan, s a csend rök, az utálat és iszonyat kifejezésének vegyülésével arcukon s mégis az rület területenkívüliségének kijáró tisztelettel és kímélettel, mintegy ujjheggyel érintették csak a kényszerzubbony hosszú kabátujját. A beteg önként és engedelmesen haladt a hajó felé, ahol már várták az alsó fedélzet feltárt vasajtaja mögött az rizetére kirendelt matrózok. Lassan, kullogva járt, nem is emberi mozgással, inkább egy fáradt állat mozdulataival, kopaszra beretvált fején tenyérnyi rózsaszín flastrom ragadt. Mikor a hajóhoz ért, megtorpant és körülnézett; nem is az embereket nézte, inkább - s Askenasi kés bb sokáig emlékezett e pillantásra - alulról felfelé nézett, meggörnyedt derékkal, anélkül, hogy kiegyenesedett volna, nevetséges er lködéssel csavarta fejét az ég felé, mintegy derékszögben hajolva, mintha a föld er sebben húzná, s mégis valamilyen kínos, nyakcsavaró kíváncsisággal forgatta fejét az ég tájai felé, amely e pillanatban már csak az imént lebukott nap rozsdaszín visszfényét l volt világos. Askenasi, aki a fedélzet magasságában csaknem közvetlenül az érkez felett állott, elfogta ezt a pillantást és viszonozta; a pillantás a mélyb l érkezett, szó szerint a mélységb l, s nemcsak a móló alacsonyabb szintjér l, hanem az élet s általában a létezés oktalan nyomorúságának legmélyebb szakadékából hatolt makacs fénnyel felfelé, a fedélzet, Askenasi és az ég felé. Mint az öntudatnak egyik csaknem teljesen kimerült er telepéb l, úgy világított még e szempárból a lélek fénytartalékának utolsó, hamvadó szövétnekmaradéka, s mint aki nem keres többé választ az élet értelmére vagy értelmetlenségére - a pillantás nem döntött e kérdésben -, vád és panasz nélkül, egy csecsem vagy egy magas rangú állat méltóságteljes kíváncsiságával tapadt még egy, utolszor, a világra. Ez a kíváncsiság - nem tudta kés bb másként meghatározni e pillantás értelmét -, a teremtménynek ez a tapintatosan szemrehányó beavatatlansága, ez a "no, beszélj hát", ez a nógatás, tájékozatlan érdekl dés, mely a szempárból lövellt feléje, megrendítette Askenasit; nem mulasztotta el, hogy a maga módján választ ne adjon, s ezért, bekapcsolva tekintetét az érdekl d szempár sugarába, udvariasan és mintegy bocsánatot kérve, alig észrevehet mozdulattal vállat vont. Mint egy személyes, gyámoltalan kérdésre, melyet az utca forgalmas z rzavarában intéznek hozzá, nem tudta megtagadni a másik, sokkal terhesebb és bonyolultabb z rzavarból feléje fordult tanácskérésre a választ; és könyökölve a kabáton, gyáván és óvatosan, hogy "a többiek" (ezzel a szóval jelölte e pillanatban útitársait) észre ne vegyék, egyik kezét kinyújtotta, s
megnyugtató, cinkosi mozdulattal jelezte, hogy nem kell a dolognak túlságos fontosságot tulajdonítani, rövidesen rendbe jön minden. Miel tt a beteg elszánta volna magát, miel tt fellépett a kurta tolóhídra, mely - apró sóhajok hídja - a hajó alsó vaskapujának szárnyaihoz odazsinegelve, az utolsó út volt számára a világ és börtöne között, a piaci népség, mely mindeddig meghökkenten, csaknem áhítatosan és megszeppent álmélkodással vette körül, hirtelen hangulatváltozással, kaján dühvel fordult feléje, becsmérl szavak, majd kés bb undok tárgyak is röpködtek irányába, rothadt répa, citromhéj, valamilyen keményebb tárgy is, talán kagyló vagy kavics. Most, hogy az rült elt nni készült szemeik el l, a tetvesnek, a világon-kívül menekültnek, az isteni bosszú jegyével megbélyegzettnek kijáró dühvel fordultak feléje, röhögve és káromolva sereglették körül, s a két csend rnek fáradságába került, amíg megértették a tömeg szándékát, s gyors elhatározással betuszkolták foglyukat a hajó belsejébe. Ami most következett, azt csak hatásaiban figyelhette meg Askenasi, mert a beteg elt nt e pillanatban szemei el l, s kés bb, a partraszállásnál Raguzában sem látta már, akármennyire kereste is; úgy látszik, megvárták a hatóságok, amíg az utasok, a parton várakozó fürd vendégek elszélednek, s csak aztán vették át kényelmetlen vendégüket. A beteg átlépett a hajó vaskapujának küszöbén - mint Askenasi kés bb hallotta -, s a hajónyílást az ügyeletes matrózok ajtó helyett ideiglenesen vasráccsal zárták el; a tömeg e nyíláshoz nyomult, s most, hogy a veszedelmes embert, aki a földi és az isteni törvényen kívül került, rövid id re még így, rács mögött láthatták, leplezetlen kárörömmel, megvetéssel és undorral zúdítottak feléje, a maguk idegen és érthetetlen nyelvén, becsmérléseket; a szitok visongó röhögéssel vegyült, valóságos mámor fogta el az embereket, s nyilván nagyon régi, életük helyzeti elzártságában ösztönösen meg rzött középkori hagyomány szellemében ócsárolták a beteget, a kitagadottat, a nyomorékot, az "egészségesek" dühével, rossz lelkiismeretével s a kiszolgáltatott és tehetetlen nyomorúságnak büntetlenül dukáló, jókedv és teli tüdej pimaszság kárörömével. Askenasi kés bb tudta meg, hogy a beteg, aki kezdetben közönyösen fogadta honfitársai átkait, utolsó pillanatban, miel tt elcipelték volna a hajó belsejébe, kitépte magát a matrózok kezei közül, a vasrácshoz rohant, mely a külvilágtól elválasztotta, testével szorosan a rácshoz tapadt, kiöltötte nyelvét, s kényszerzubbonya hosszú, elszabadult kabátujjaival kísértetiesen integetve, fintorgott és vigyorgott ellenségei felé, míg újból meg nem ragadták és el nem cipelték. Az újabb sérelemre a piaci nép természetesen fokozott felháborodással válaszolt; a kapitány gyorsan jelt adott az indulásra. "Kit n " - gondolta Askenasi. Megint odakönyökölt a fedélzet korlátjának, s a távolodó hajó biztonságából, megért en és elfogultság nélkül bámulta a parti képet, a móló peremén ágáló embertömeget, mely lassan oszlott szét a
házak és sziklák között. - "Végre egy útitárs" - gondolta még. "Az ember nincsen egyedül." A fedélzeten vitatkozó ingerült csoportok tárgyalták az utazásnak ezt a váratlan, illetlen mozzanatát. A körülmény, hogy egy hivatalosan, megbízhatóan rültnek min sített embertársuk is utazik a hajón, szemmel láthatóan fokozta számukra a hajóút varázsát. "Tömeggyilkos" hallotta fél füllel Askenasi; mert néhányan, a szorgalmasabbak, eljártak már és tájékozódtak. A "lázadó", ahogy Askenasi gondolatban csökönyösen becézte, vad r és sz l m vel itt a környéken, pillanatnyi elmezavarban állítólag kiirtotta családját; de senki nem tudott semmi biztosat. Ilyesmi gyakrabban fordult el , mint hinné az ember, állították egyesek; az újságok talán nem is írnak minden esetben róla. Askenasi szórakozottan figyelte a fecsegést; néha óvatosan, alig észrevehet , gúnyos mosollyal sandított feléjük, akiket az életnek ilyen köznapi rendellenessége, mint egy rült és családirtó, már heves tiltakozásra ingerel. A hajó, nagy csoport "egészséges" és egyetlen hivatalosan "beteg" utasával, bekanyarodott a nagy öbölbe, s a távolban, az alkonyat szürke vattájába csomagolva, fényleni kezdett tompa sugárzásával a becses ékk , Raguza. Askenasi mozdulatlanul állt mindvégig az út ez utolsó szakaszán, azon a helyen, ahol nemrég a váratlan útitárs kíváncsi pillantását élte meg; szigetek között úsztak, a part hegylánca a hajó közeledtére igazi, komor méreteit mutatta, s a tenger nikkelszer en sima volt, kemény, világosszürke és csillogó. "A világ" - gondolta Askenasi, s óvatosan, hogy észre ne vegyék, elbiggyesztette keskeny vágású száját. - "A másik élmény." Összefonta karjait. Nehezen kereste a meghatározást, napok óta kereste a meghatározást; az oktalan hiányérzetet, amely nem múlt el, csak enyhült, ahogy a nagy testi fájdalom enyhül a szenvedés bizonyos h fokán túl, id legesen, a hiányérzet, amelynek ingerl rossz ízét szájában is érezte, talán megválaszolható, ha formát tud adni a kimondatlannak, amely "itt van a nyelvem hegyén", mint gúnyosan, tehetetlen er lködéssel gondolta. "Tájak, világ, tömeg, emberek, a másik élmény" - gondolta kínlódva. Nézte a tájat, a világot, csaknem megvet pillantással. "Mindez csak következmény" - gondolta most hirtelen; s ez az egyetlen szó, melyet napok óta, talán már sokkal régebben is keresett, most, hogy megtalálta, boldog döbbenettel, nyilalló, csaknem kéjes iszonyattal töltötte el. "Platón!" - gondolta hálásan, megindultan. S mint aki valamilyen ájult állapotból ocsúdva, megint érti az összefüggéseket, a helyzetet, amelyben a világra ébred, könnyen és gyorsan f zte fel ennek az egyetlen szónak fonalára mind a csillogót, útszélit és önként rendbe sorakozót, amit látott; a tájat, a világító várost, a hajót embereivel, a "következményt" tehát, egy jóságos, harmonikus és teremt idea egyszer , csaknem banális következményeit. De van egy romboló idea is! - gondolta és megremegett. Lenn a pincében, ládák és más "következmények" között guggol, zubbonyában - mintha zubbonyba lehetne zárni az
ideát!... Egy másik, romboló, s nem kevésbé "értelmes" vagy "értelmetlen", mint a harmonikus és alkotó... "Van egy másik kaland is" - gondolta most; s mintha minden, amit eddig tanult, érzett, gondolt vagy olvasott, elhalványult volna a felfedezés közvetlenségének hatása alatt. A tájat nézte, lassan fordította fejét a kiszállásra készül d , sétáló és fontoskodó útitársak felé, csaknem szánalommal nézte mindezt, mint aki csak t ri már a "valóság" ügyefogyott korlátait, de málhája készen áll, hogy nagyobb utazásra induljon, s e sok és nyers ízelít után megkóstolja végre az igazit, amelynek mindez csak mellékterméke és párlata. Megborzongott és tenyerébe rejtette arcát. Sokáig állt így. A város, zárt tömegével, csukottságával, ahogy bástya és k fal, természetes és mesterséges gátak közé rejt zve iparkodott valamilyen bels tartalmat, nyilván magát az életet, megvédeni a világ el l - csillapítólag hatott reá. A keskeny utcák, az egy méter széles sikátorok, ahol a sétáló kinyújtott kezeivel a párhuzamos házsorokat érintette, ahol egyetlen ablak nem kíváncsiskodott a világ felé, s minden befelé fordult, az élet meghittebb, zártabb, lelkesebb, emberibb tájképei felé, tökéletes keretnek t ntek mostani állapotához. "Mindez csak keret" gondolta tartózkodó reménykedéssel -, "a téma kidagad bel le; egyáltalán, hol van keret, fából vagy k b l, amely övezni tudja a tárgykör tömegét, s nem roppan szét a téma rettenetes feszít erejét l?" A német miniat rökre gondolt, ahol üveg alatt s tenyérnyi területen, ezer ember kényelmesen elfér s a tetejébe háttérnek egy város és egy temet is; de egyetlen, igazi arc, minden titkával és vonalával, már nem férne el ott... Így érezte maga körül a várost, sz knek találta, rövidre szabott keretnek, s valahogy belülr l meggörnyedve, összehúzódva tudott csak elhelyezkedni arányai között. Különösen hatott reá az idegen nyelv dallamtalan titokzatossága; az nyelvterülete a másik part volt, a görög és a latin, tehát az irodalom; de itt, néhány óra távolságban az irodalom szigeteit l, mintegy megrekedt a lélek a primitív nyelv gyermekruhájában, satnyán fejl dött, s úgy tetszett, már elnyomorodott és nem is életképes többé... Ami itt forma volt - az építkezés, a sz k terek aránya, a védekezés elgondolása - azt kívülr l csempészték ide; s amit az emberek itt hozzáadtak, idegen maradt ett l a formától, melyet csak magukra öltöttek idegenben, messzire szakadva a családtól, mint egy vértet... Szánalmat érzett irántuk, de mindenestül inkább közönyt; az irodalmi ember beavatottságának leereszked fölényével járt-kelt a vonzó, de mégiscsak kölcsönkért és felvett formák között. Megérkezését követ éjjel felriadt; mélyen aludt, kimerülten és hideg verejtékben fürödve, csapzottan hevert ágyán; éjfél lehetett. Az ablakhoz támolygott, félig álomban még, mintha vészjelzést hallott volna, hajón vagy ég házban; mélyen kihajolt, neszelt a sötétbe, a holdfogyatkozás b beszéd
éjszakájába, a tenger és a város szapora hangjait hallgatta, melyek a láthatatlanból érkeztek, s nem volt görögre, sem latinra fordítható értelmük. "Idáig eljöttem" - gondolta -, "de mi lesz most?..."Tanácstalansága meglepte. A "pihenés", a komoly pihenés az "egészen kis helyen" különösen alakult. Körülnézett a homályos szobában, felmérte méreteit, mint a csapdába került állat. Ledobta hálóruháját, s meztelenül ült az asztalhoz, meggyújtotta a lámpát, találomra nyúlt a könyvek közé, s útleírás akadt kezébe, egy szaharai expedíció kissé ömleng s, regényes beszámolója, melyet találomra kezdett olvasni. Az utazás h se, egy francia repül tiszt, beszámol a kényelmetlen és különös érzésr l, mely elfogta a pusztaság közepén, mikor repül gépével leszállani kényszerült, s észrevette, hogy a víztartály megrepedt útközben, tartalma kifolyt... "Kellemetlen lehet" - gondolta szórakozottan, mikor idáig jutott az olvasásban, s elutasító mozdulattal eltolta a fellengz sen-h sies hanglejtés könyvet. "Kínos lehet, a Szahara közepén egyetlen csepp víz nélkül... Az ausztráliai slakók vért isznak ilyenkor" - jutott eszébe. Félálomban, döngve képzelete lazán sorakozó képei között, csaknem tántorogva gondolkozott. Egyes szavaknál megragadt, hosszan elnézte alakjukat, képszer en látta a bet ket. "Szomjúság" - gondolta, s a szó megtetszett neki, lefordította németre, angolra és franciára, s összehasonlította csengésüket. "Magyarul a legszebb" - döntötte el -, "ez a hosszú, vontatott, kétségbeesett "ú" a közepén..." Tikkadt és száraz torokkal a mosdóhoz ment, vizet és néhány csepp szájvizet csorgatott a pohárba, körülményesen öblögette torkát. Aztán megint az ablakhoz állt. Az a szomjas szárazság, kellemetlen íz nem múlt el szájából. "Idáig eljöttem" - gondolta megint. - "Az utazás alázatra tanít. A Szaharába is el lehet menni." Rágyújtott, s egyszerre megnyugodott. "Nincs értelme tovább" - döntötte el. "M hibát követtem el. Elölr l kell kezdeni az egészet." Visszafeküdt az ágyra, nézte a sötétb l bizonytalanul el váló, világosabb árnyalatot, az ablak négyszöge el tt homályosan dereng éjszakát, s mintha beszélne valakivel, formás és kerek mondatokban gondolkozott. "Felel sségem megsz nt. Amit ember tehet, megtettem. Kötelességemet teljesítettem. Kétségtelen, hogy er sen katolikus vagyok." Erre most gondolt el ször, s ez meglepte. "Minden kötelességemet teljesítettem. Legalábbis megadtam a császárnak, ami a császáré... Feltétlenül" - döntötte el. - "El is utaztam, pihenni. Most már nincs szó arról, mi a kötelességem, most már csak menteni kell, amit még lehet menteni." Sokáig feküdt így, nyitott szemekkel. Aztán, mint aki a rend rségen tollba mondja vallomását, éles és határozott hangsúllyal gondolta, s kerek szemekkel bámult a sötétbe: "Kétségtelenül kiderült, hogy jobb szándékom és belátásom ellenére, nem tudok nélküle élni. Milyen kár." Utolsót szívott a cigarettából, gondosan eloltotta a csutka parazsát az éjjeliszekrény márványlapján, a falnak fordult és rögtön elaludt.
* Reggel kés n ébredt, azonnal az asztalhoz sietett és három levelet írt. Az els t a táncosn nek írta, röviden és majdnem udvariasan, a meghittség lerövidített tolvajnyelvén, de különösebb ömlengés nélkül, csaknem üzletien és tárgyilagosan; tudtára adta, hogy jóslata bevált, célját elérte, s a maga részér l feladott minden védekezést; meggy z dött róla, hogy a kötöttség, amelybe került (ezt a törvénykezési m szót használta viszonyuk meghatározására), független akaratától és belátásától, végzetes számára, s kénytelen levonni a felismerés következményeit; a válópert egyidej leg beadja, s kéri, legyen a felesége. Mindenesetre különös levél volt; mikor elolvasta, meglep dött, mert a gyengédségnek egyetlen jelz jét sem találta benne. A másik levelet feleségének írta, sokkal barátságosabban és melegebben; mint közös szerencsétlenségr l, mely mindhármukat egyformán sújtja - kis leányukra gondolt -, úgy emlékezett meg elhatározásáról, amelyet magyarázni felesleges, mert az okokat talán legjobban ismeri. S még egy rövidebb, barátjának, a fiatal ügyvédnek, akit megbízott a válás részleteinek elintézésével, és gyors lebonyolítást kért, tekintet nélkül a feltételekre. A leveleket repül postával küldte el, s a várakozás három napját türelmetlen, kíváncsi állapotban töltötte. Negyedik nap déltájban felhívta Párizst. A komorna jött a telefonhoz; s a hatperces beszélgetésb l értesült, hogy Eliz két héttel ezel tt elutazott a spanyol impresszárióval, akinek nevére beszélgetéseikb l homályosan és mellékesen emlékezett. Sao Paulóba utaztak; a komorna maga is csomagol, s csak a táviratot várja, hogy utánuk menjen. Nem, Madame nem bízott reá leveleket. Üzenetet sem. Mit óhajt, Monsieur? Nem, ha mondja, Madame nem szólt semmit. * A táncosn vel esztend el tt ismerkedett meg, "méltatlan körülmények között", mint kés bb bizonygatta magának; a körülmények természetesen csak az ilyen nagyszer és kiváló emberek számára voltak "méltatlanok", mint amilyennek Askenasi bizonyult abban a pillanatban, mikor ez ismeretség következményeit levonta. Az ellenálláson, amelyet legsz kebb környezete, majd hivatalos és baráti köre, szóval egész világa kimutattak a "katasztrófával" szemben, megmérhette személye igazi jelent ségét, s utólag csodálkozott, hogy nem ejtette meg a nagyzási hóbort: mert, összeadva az érveket és ellenérveket, melyek e kapcsolattól óvták, igazán egyiptomi hercegnek képzelhette volna magát, aki számára talán méltatlan is minden más frigy, mint amit nem hercegn i vérb l származó ennen n véreivel köt. Azt kellett hinnie, hogy a társadalom megmozdult e rendkívüli és csodálatos emberpéldány, Askenasi Viktor megmentésére, aki megfeledkezve kiválasztottságáról és az emberiséggel szemben vállalt kötelezettségeir l, valamilyen aljas és undorító szenvedélynek dobja oda áldozatul magát; holott, az els id ben, maga nem tartotta ezt a találkozást ilyen végzetes fontosságúnak, s mindössze annyit értett bel le, hogy negyvenhét
éves korában, meglehet sen örömtelen szerelmi múlt után, fegyelemben és munkában eltöltött élet után találkozott egy n vel, aki, kétségtelenül nem a legszerencsésebb feltételek mellett, de hasonlíthatatlanul többet jelentett számára, mint minden n , akit azel tt ismert, s testi értelemben megifjodott és néha csaknem boldognak érezte magát e n társaságában. Ezt az egyszer tényt, egy öreged és válságot él férfi testi szenvedélyét egy fiatal n iránt, amelyhez hasonló baleset az emberiség történetében többször el fordult már, még olyan kiváló férfiakkal is, mint Askenasi, környezete súlyosabb jelent ség nek ítélte meg. Egy id ben, a maga kis világának határain túl is, olyan népszer ségnek örvendett "ügye", hogy nem csodálkozott volna, ha reggelenként a lapokban nyomát találja; s id be tellett, amíg megértette, hogy a társadalomnak ez a nagyfokú, lelkes és erélyes érdekl dése egy inkább kínos és szomorú, mint duhaj és parázna magánügy iránt, amilyen két ember törvényen kívüli testi kapcsolata általában, s amilyen az övé is volt, nem annyira a személynek szól, mint inkább az általános elvnek, melynek védelmére a civilizált társadalom összes fegyelmez eszközeit igénybe veszi. Lassan megértette, hogy környezete, családja, rokonsága, baráti köre, s t azok a kiváló emberek is, akikkel hivatása kapcsolta össze, s akikr l fel sem tételezte volna, hogy az általános filológia és összehasonlító nyelvészet mellett magánügyekkel is foglalkoznak, talán nem is t, a negyvenhét éves Askenasi Viktor Henriket akarják megmenteni, nem is feleségét és családi boldogságát óvják, nem is a "házasság szentségét" tartják szem el tt, hanem valamilyen kimondatlan s mégis mindenki által ismert megegyezést, amire az él k társadalma felesküdött, s amit nem szabad megsérteni, különösen olyanoknak nem, akik a társadalom alkotó és konzerváló elemei közé tartoznak. Megdöbbenése fokozódott, s talán a tet pontra hágott, amikor egy napon - ekkor már teljes volt életében a z rzavar, lakásáról elköltözött és együtt lakott a táncosn vel, s ami a legkülönösebb, a "méltatlan" állapotban "b ntudat" nélkül élt, tanított, dolgozott, s meglehet s jól érezte magát - felkereste annak a tudós társaságnak elnöke, amelynek Askenasi is egyik szerény, de elismert tagja volt. A rendkívül zárkózott, bibliai korú, g gös és megközelíthetetlen aggastyán szigorú polgári formák között vállalkozott e látogatásra; szalonkabátot öltött, névjegyét felküldte a másodrangú szálloda bérszolgájával a szobába, ahol Askenasi akkor már hónapok óta együtt lakott a táncosn vel, s kemény kalappal keszty s kezében, oly óvatosan és körülményesen lépte át a "b nbarlang" vagy "kéjtanya" küszöbét, mintha halottat jött volna látogatni, egy elpusztult, nemes barátot, akit ilyen "méltatlan" környezetben ért utol végzete. Askenasit el ször meglepte a látogatás, kés bb mulattatta, majd felháborította, de végül elgondolkoztatta s megrendítette. Az aggastyán, aki a tudós társaság hivatalos összejöveteleinek dísze volt, s szakkörökben
rendkívül tisztelt, nagyon alapos és megbízható, de felette korlátolt ember hírében állott, lesütött szemekkel hökkent meg a "kéjtanya" küszöbén, nem fogadta el a karosszéket, melyet Askenasi felajánlott, s izgalomtól remeg hangon kezdett vitatkozni. Askenasi, aki biztosra vette, hogy az id s úr nem jószántából mozdult ki pátriárkai magányából, hanem küldték valaki és valakik, az a nehezen meghatározható összeesküvés, az a "kis komité", mely ilyen esetekben mindig m ködni kezd -, türelmesen hallgatta, s a hosszú, akadozó, fátyolos hangon el adott, minden jel szerint kissé betanult szónoklat meghallgatása közben az a szédülés kísértette, mintha álmodna vagy pontosabban, mintha hosszú és kínos álomból most ébredne el ször a valóságra, melyr l eddig mit sem tudott. Meg kellett tudnia, hogy "magánügy nincsen" - nemcsak az ilyen kiváló férfiak számára nincsen, mint Askenasi, de a társadalom általában nem t r el "magánügyeket", ha azok a lázadás jellegét mutatják. Askenasi eljárása - tudniillik az a körülmény, hogy elhagyta feleségét, akit már nem szeret, s "méltatlan" feltételek mellett együtt lakik egy n vel, akit szeret vagy legalábbis ezt hiszi - a szó bonyolult értelmében teljesen kimeríti az állam és a társadalmi rend felforgatására irányuló kísérlet ismérveit; s ha nem is mondta ki, hangján érezni lehetett, hogy válságosabb id kben, például háborúban feltétlenül halállal büntetik az ilyesmit. Az a köt anyag, amely a társadalmat összetartja, rendkívül finnyás és minden behatásra érzékeny anyag; ha köt erejét piszkos kézzel megbontják, könnyen meglazul az egész szerkezet. "Minden magánügy fontos" - mondotta indulattól reszket hangon az aggastyán -, "s különösen fontos azoknak magánügye, kiket származásuk vagy szellemük kiválósága az emberiség elitcsapatába sorozott." E szavak hallatára Askenasi a nevet görcs kínos ingerét érezte, s rágyújtott, hogy elfordulhasson s elkerülje a nagyobb botrányt. A látogatás vége felé - melynek során az aggastyán levetette a bíró talárját, s elfogódottan, szinte megindultsággal könyörgött, hogy "kit n barátja ne tegye tönkre magát", térjen vissza munkájához és a családi otthonba, mert a nemes férfi kötelessége, hogy uralkodjon szenvedélyein - Szent Pált idézte. "Mi felvilágosultak" - mondta, mint aki engedményekre is hajlandó - "id nként talán gyarló értelmünk kételyével fordulunk a szentség misztériuma felé. De Szent Pál azt mondja: "A házasság titok." Gondolkozzon ezen." E pillanatban kinyújtotta kezét, s oly szomorúan és gyámoltalanul pillantott ez a sír szélén álló ember, hogy Askenasi mélyen megsajnálta. A lépcs ig kísérte, elgondolkozva tért vissza a szobájába, a magával hozott kevés könyv közül el kereste a Bibliát, felnyitotta Szent Pál leveleit. "A házasság titok" - olvasta elgondolkozva. A kifejezés ereje megrendítette. "Szent Pál jó író volt" - gondolta. "Egyszer bben már nem is lehet kifejezni valamit, ami kifejezhetetlen." Kezében a könyvek könyvével, átment a fürd szobába, ahová betuszkolta a táncosn t, mikor a különös látogatást jelentették, mert nem akarta az id sebb úr szemérmét
a "b nös n " jelenlétével sérteni. Elizt a kád szélén ülve találta; lehajtott fejjel ült, hiányos ruhában, s Askenasi megdöbbent, mert most látta el ször sírni. "Igaza van" - mondta siránkozva, s az aggastyán szavaira célzott; majd megeresztette a csapot, s a víz fölé hajolva, gyermekes, b ntudatos sóhajjal mondta: "Titok." Askenasi megértette, hogy a "b nös n " elfogad és elismer valamit, ami a n k értékelése szerint jogos védekezés a társadalom részér l. A táncosn különben nem id zött sokáig e megállapításnál; vállat vont és fürdeni kezdett. Ez a látogatás napokig foglalkoztatta; s elhatározta, hogy "módszeresen" utánajár a titoknak - a módszert a világ minden kincséért sem engedte volna el, mert megszokta. "Módszeresen" aztán nem sokat tapasztalt; de véletlenül és önkényesen annál többet. "Utánjárás" alatt a gondolkozást értette, ellen rz olvasmányokat s a közvetlen tapasztalást, ahol erre alkalma nyílott. Negyvenhét éves koráig nem ért reá e kérdésekkel foglalkozni. Amit most tapasztalt, oly mértékben rendítette meg, mintha egyik napról a másikra ismeretlen földrészen kötött volna ki, ahol más az éghajlat, az emberek idegen nyelvet beszélnek, különösen ruházkodnak, s külön, rejtett törzsi szertartásokkal tisztelik a természetfeletti hatalmakat. Mindenekel tt megismerte a n k társadalmának különös szervezettségét: azt a titokzatos hírszolgálatot, amellyel láthatatlanul, nem is értelmes szavakkal, inkább csak hangokkal és jelekkel, mint a vadak a s r ben, akik óvatos fényjelekkel vagy tompa dobszóval értesítik egymást nagy távolságra is a lappangó veszélyr l, állandóan készenlétben vannak, az idegen ügyet is magukévá teszik, s megdöbbent lelkiismeretességgel jegyeznek fel minden tünetet. Meg kellett tudnia, hogy minden lépését, tehát els sorban olyan cselekedeteit és elhatározásait, melyeket lényegtelennek gondolt, a nyilvánosság ellen rzésének reflektorfényében tartották számon a n k - s olyan n k is, s t azok els sorban, akiknek sem közük, sem érdekük nem lehetett ez az ellen rzés, inkább csak önzetlenül és ösztönösen buzgólkodtak. Lassan észrevette, hogy a "pletyka" más egyéb is, mint az embereknek egyik általános, egymás gy löletéb l fakadó, természetes és ordenáré hajlandósága megtudta, hogy a pletyka a társadalom biztonsági intézkedéseinek egyik bevált segédeszköze, s nem éppen el kel eszköze ugyan, de legalább úgy szükség van reá, mint ahogy a rend rségnek szüksége van a közjó érdekében a földalatti világ kitartottjainak és besúgóinak bizalmasságára. A társadalom, így különösen a n k társadalma, amelyet lassan mint államot az államban kezdett látni, minden rendelkezésre álló eszközzel védekezik a rendbontás és lázadás ellen; s alaposabb vizsgálat után igazságérzete késztette reá, hogy ezt a védekezést jogosnak ismerje el. A tulajdon védelmének egyik különös, finom változata volt ez, amint a n k egy lázadó férfit körülfontak intim hírszolgálatukkal; hatalmas er k m ködését látta az apró, szívós aljasságok között, s a látszólag piciny és jelentéktelen "magánügy" megszabályozására rohamszer en - néha ez volt az
érzése: nemzetközileg, mert külföldr l is kapott egy id ben jóindulatú, tanácsokkal gazdagon bélelt leveleket - életbe léptetett intézkedések méretei tiszteletre késztették. Nyilvánvalóan többr l volt szó, Askenasi "esetében" és minden alkalommal, mint egyszer magánügyr l, Jancsi és Juliska érzelmeir l, melyek kih lnek vagy átalakulnak; beláthatatlan érdekek szövevénye fonódott minden magánügy mögött, s a n k számára mindig az egészr l volt szó, a megegyezésr l, arról a szerz désr l, melyet egymással kötöttek a férfiak világán belül, s melynek titkosabb pontjait férfinak kiadni halálos b n és árulás; így gondolta. Egy ideig mulattatta ez a kifejezés, kés bb, mikor észrevette, hogy az ellen rzés el l nem lehet elszökni, se külföldre, se négy fal közé, nyugtalankodni kezdett. Meglehet sen hosszú id be telt, amíg észrevette, hogy nincsen menekülés a n k információi el l, s megadta magát. A férfiak, akikkel ebben az id ben találkozott, maguk is különösen viselkedtek; tudatosan vagy öntudatlanul, jórészt mind a n k szolgálatában állottak, s ha aljasabb szerepkörre nem is, arra feltétlenül vállalkoztak, hogy a férfi-morál hangzatos, szentesített érveivel kételyeket támasszanak benne lázadásának erkölcsi jogosultsága iránt. A n k az erkölcsi érvek hangoztatását lehet leg a férfiakra bízták; k maguk beérték, szerényebben, a lázadás céljának ócsárlásával. Ez a csökönyös, alapos, részletes és nagyon óvatos ócsárlás, mellyel a n k, minden hasonló esetben, csökkenteni iparkodnak a lázadó szemében vállalkozása értékét és várható eredményét, Askenasit sokáig mulattatta; kés bb észrevette, hogy még e durva eszközök is kezdenek hatni, s nem tud védekezni ellenük. Amíg a férfiak, ha alkalmuk nyílt reá, a n k megbízásából inkább csak a "méltatlanságot" hangsúlyozták - körülbelül olyan hangon, mint mikor megszidnak valakit, mert könnyelm volt és túlfizetett egy árut, amelyet, ha alkuszik, sokkal olcsóbban is megkaphatott volna -, a n k elvben és nagyjából, természetesnek találták ugyan, hogy egy férfi feláldozza magát, de végképp nem értették, hogy "éppen ezért a n ért" áldozza fel magát... Ez a bonyolult értékelés meghökkentette Askenasit. Sokáig t n dött, milyen n t kellett volna választania, hogy megbocsássák kitörését - talán, ha barnát választ sz ke helyett vagy spanyolt az orosz helyett vagy olyat, aki szeret hímezni vagy egy másikat, aki jól ellátja a háztartást vagy szépen zongorázik, akkor megértik és megbocsátják lépését? Nem tartotta valószín nek. Bele kellett nyugodni, hogy bárkit választ is, lázadására nincsen mentség a n k szemében, akik a vesztes társn vel tartanak, nincs szebb, jobb, önfeláldozóbb, nemesebb, érzékibb, mulatságosabb, szerelmesebb n , nincs érv, amely feljogosítaná a férfit a cserére. Ebbe a szemléletbe, melynek könyörtelen, megfellebbezhetetlen szigora tiszteletteljes ámulatra késztette, bele kellett nyugodni. Senki sem értette, hogy "éppen ezzel a n vel" találta meg, ha rövid id re is, a "boldogságot" - s a n k, akik az ellenpárton
felsorakoztak, nagyon finoman, alig észrevehet en, de gondoskodtak róla, hogy rövidesen kételyek fogják el szenvedélye tárgyának min sége iránt. Dicsérték a választott n kedvességét, szépségét, s csak mellékmondatban sajnálkoztak, milyen kár, hogy már "harmincéves" - ez az el rehaladott kor már veszedelmes egy táncosn re -, általában, a korral meggy z en tudtak érvelni, vagy túl fiatal volt egy n vagy éppen azon a határon volt ugyan, amely megfelelt, de "mi lesz tíz év múlva"? Kifogástalannak találták például a vetélytársn járását, amely - "bár az alakja kissé molett" - még mindig nagyon tetszet s; s elismerték, hogy "tulajdonképpen elég jól öltözködik", amit úgy is lehet érteni, hogy fogalma sincs ugyan az öltözködésr l, de annál meglep bb, hogy nem szaladnak a gyermekek utána az utcán. Meg kellett tanulnia, hogy nincs nagyváros a "magánügyek" számára - az óriási város, melyet otthonának választott, láthatólag nem is foglalkozott egyébbel, mint száz- és százezer magánügy állandó, mohó és vidékies ellen rzésével; minden nagyvárosi utca apró falu a valóságban, ahol számon tartják azt is, ha a szomszédban tiszta harisnyát húz reggel valaki. Szédülni kezdett. Mintha a férfiakról is csak most tudott volna meg valamit; életében el ször tudott meg kézzelfoghatót és biztosat arról a nyomorúságról, melyben a férfiak általánosan és életük hosszat sínyl dnek. Legtöbbje mintha csodálattal vegyes irtózattal tekintett volna ez id ben reá, mint egy rültre, aki h siesen cselekszik ugyan, de csak mert rült, aki nem tudja, mit csinál. Barátai rövid és vészjósló célzásokkal figyelmeztették, hogy gondolja meg a dolgot és vigyázzon - mintha valamilyen veszedelmes állatot tartana lakásában, oroszlánt vagy hiénát -, s legokosabb lesz, ha ketrecbe teszi s az állatkertnek ajándékozza, miel tt nagyobb baj történik. Egyesek utazást ajánlottak, mások, összeráncolt homlokkal, a pénz mindent megoldó erejére céloztak. Abban valamennyien megegyeztek, hogy "ki kell élni" ezt a kapcsolatot; de határozottan rossz néven vették, hogy Askenasi "kiélés" alatt szemmel láthatóan valami mást értett, mint illik és szokás; nyíltan és minden következménnyel cselekedett, ami talán "férfias" és "el kel " eljárás, de megegyezésellenes; mert a megegyezés az, hogy a táncosn vel hetenként kétszer, délután négyt l hatig találkozik a n s ember, titokban, s együttléteik után pénzt, lehet leg kevés pénzt ad neki. A szenvedélyt általában megértették és helyeselték a férfiak, de az "árat", amelyet érette fizetett, sokallták. (Askenasi sokáig nem vette észre, hogy árat fizetett valamiért; s t inkább úgy érezte, hogy az, aki váratlanul kapott valamit, s akit gazdagon megajándékoztak.) Mindenesetre intették, hogy vigyázzon b rére, állandóan ügyeljen és figyeljen a legcsekélyebb gyanús jelre is; s ha veszélyt lát, számíthat a társadalomra, amely pártját fogja és kiszabadítja a vámpír karjai közül... Rosszallották a választott n társadalmi helyzetét; s így kellett lassan megértenie, hogy emberfeletti küzdelemre vállalkozott,
amikor bizonyos megegyezések ellenére mert cselekedni; hogy a társadalom felel s elemek részér l a "b nözést" is csak bizonyos kialakult gyakorlat szerint, délután négyt l hatig, e célra kijelölt helyiségekben t ri el, s lehet leg kiközösíti azt, aki vét a szabályok ellen, s szabadosan és egyénien iparkodik "vétkezni"... Észrevette, hogy barátai meghökkenve, de bizonyos tisztelettel néznek reá; a hazugságok és legendák szövevényében lassan eligazodott és ámulással tudta meg, hogy semmi nem olyan ritka a férfiak életében, mint az, amit általában kalandnak neveznek; s azt a férfit, aki elszánja ilyen élményre magát, nem veszik ugyan többé egészen komolyan, de a halálba indulónak kijáró kíméletes tisztelettel övezik... Abban valamennyien megegyeztek, hogy a halálnem, melyet Askenasi választott, talán kellemes, de "méltatlan" ilyen kiváló emberhez. "Méltatlan" volt els találkozásuk, s valószín leg "méltatlan" volt a folytatás is; Askenasi mihamar megdöbbenve és riadtan vette észre, hogy az emberiség általában sokkal méltóságteljesebb magatartást vár t le, mint amilyenre valaha is képesnek érezte magát. A táncosn vel az utcán ismerkedett meg, egy augusztus végi nagyon meleg napon, kora délután; a n a földalatti vasút lépcs in haladt Askenasi el tt, keszty s kezével er lködve, nehézkesen cipelt egy, az átlagosnál valamivel nagyobb, minden jel szerint súlyos tárgyakkal megrakott kézitáskát; kalap nélkül járt, s annyira nem hasonlított els pillanatban arra a n re, akit Askenasi kés bb megismert, oly kevéssé illett hozzá a földalatti vasút vagy az, hogy maga cipeli poggyászát, kalap nélkül, cigányos öltözetben, hogy Askenasit utólag kételyek gyötörték, vajon akkor is így történik-e minden, ahogy aztán történt, ha véletlenül nem az utcán és ilyen állapotban, hanem szalonban, estélyi ruhában ismeri meg? De mindenesetre melléje lépett és udvariasan, tolakodás nélkül felajánlotta szolgálatait, kinyújtotta kezét a kézitáska után. Ezek az els pillanatok, melyeket kés bb soha nem tudott minden részletükkel összeállítani - a kép mindig hiányos maradt valahol, nem emlékezett az els tekintetre, sem arra, mikor nézte meg el ször ezt az arcot, s egyáltalán, tetszett-e neki, sem az els szavakra -, csendes kézitusával teltek el; a n nem felelt Askenasi megszólítására, elfordította fejét, bosszús és fejfájós pillantással, s odébb ment; de Askenasi már megfogta a kézitáskát, intézked mozdulattal, s így haladtak néhány lépést felfelé a lépcs kön, siet és tolakodó utasok között. Askenasi a könyvtárból érkezett, s az intézet felé igyekezett, ahol három órakor el adást kellett tartania. Az Avenue Wagramon mentek lefelé, még mindig szótlanul, s most már ketten cipelték a nehéz poggyászt, melynek tartalmát Askenasi soha nem ismerte meg, sem a körülményeket és okokat, miért ment Eliz ezért a táskáért a pályaudvarra, miért nem ült taxiba, volt-e pénze akkoriban vagy sem, kivel élt vagy régebben élt-e már egyedül? - Minderr l nem tudott meg soha semmit. Szótlanul, Askenasinak kés bb úgy tetszett, csaknem gondterhesen lépdeltek egymás mellett, elmerültek gondolataikban, mint egy
házaspár, különösebb mondanivaló nélkül, az élet egyik unalmas jelenetében.Valaki köszönt és utánanézett; szórakozottan köszönt vissza, bal kézzel, mert a táskát görcsösen markolta s egy pillanatra sem engedte el; s megismerte egyik hallgatóját, nagyon elegáns és gazdag dél-amerikai fiatalembert, aki tátott szájjal, gyermekes elképedéssel bámulta Askenasit és a n t. "Miért csodálkozik ez?" - gondolta bosszúsan. Homályosan gondolt arra is, hogy talán ideje lenne néhány kedves szót mondani az idegen n nek; de rögtön elvetette ezt az ötletet, mint ostobát és fölöslegeset. Így értek a hotel elé. "Merci" - mondta az idegen n , megállt s határozott mozdulattal kivette Askenasi kezéb l a poggyászt. Most néztek el ször egymás arcába. Hosszabb ideig állhattak így, talán percekig is, szótlanul és mozdulatlanul. A hotel ajtajából, ahol jórészt a szemközti mulató artistái laktak, két fiatal n lépett el ; fejbólintással üdvözölték Askenasi táncosn jét, barátságosan és bizalmasan; de nem állottak meg, intettek egy taxinak, beszálltak és elsiettek. A n arca borús volt, fáradt, csaknem komor. "Merci" - mondta még egyszer, megrántotta vállát s besietett a hotelbe. Askenasi nem ment utána. A szomszédban kocsisvendégl t pillantott meg, leült a teraszon, pohár sört rendelt; de nem nyúlt hozzá. "Háromra benn kell lennem az intézetben" - gondolta; ám olyan valószín tlennek t nt ez, mintha háromra Afrikában kellene lennie. Mereven nézte a szemközti mulató plakátját, egy cilinderes zsongl rt, aki színes golyókat dobált a leveg be. "Meddig várjak még" - gondolta türelmetlenül, bosszúsan. - "Most már igazán jöhetne." Úgy tetszett, nagyon régen vár már itt - "negyvenhét éve", gondolta futólag. Ebben a pillanatban, megint csak kalap nélkül, kilépett az idegen n a hotel ajtaján, egyenesen feléje ment, lassú léptekkel, egyenletes járással, megállt el tte, s mosoly, szívélyesség, egyáltalán, a rokonszenv minden jele nélkül nézett reá - ahogy arra tekintünk, akit már nagyon régen ismerünk, akir l mindent tudunk s akivel olyan meghittségben élünk, hogy fölösleges és értelmetlen is lenne, ha külön jelekkel biztosítjuk bizalmunkról és az összetartozásról. " Venez" - mondta hangsúly nélkül. Egymás mellett lépdelve mentek be a hotelbe, a felvonóban a n hasztalan akart villanyt gyújtani, a kapcsoló nem m ködött. "Mindig van itt valami baj" - mondta bosszúsan a n , mikor a felvonó elindult velük. * Ilyen "méltatlanul" kezd dött. Egy garniszállóban, ahol táncosn k laktak, egy n vel, akit az utcán ismert meg s követett az idegen hotelszobába, ahol bizonytalan ideig maradt, pedig az intézetbe kellett volna mennie, ahol várták hallgatói. A hotelszoba is ilyen magától értet d en ismer s volt; nemcsak mert minden hotelszobára hasonlított, ismer s volt a bútorok elhelyezése, a zöld vállkend , odavetve az ágyra, egy nagy kalapdoboz s több apró poggyász az asztalon; csak azt az egyet nem látta sehol Askenasi, amelyet együtt hoztak a földalatti vasút állomásától
a hotel kapujáig. Minden ismer s volt ebben a szobában, szinte meguntan ismer s. Valahogy minden a helyén volt, mint egy helyiségben, ahol évek óta él az ember, s már nem is érdemes ellen rizni a tárgyak jelenlétét, elég, ha belépünk a szobába s már tudjuk, hiányzik-e valami? Nem hiányzott semmi. Kés reggel volt, mikor elhagyta a hotelt és kilépett az utcára. Id , mindenféle egység és mérték torz elváltozásokat mutatott ezekben a hetekben. Es s napsütés fogadta, heves és céltudatos lárma. Gyalog ment néhány lépést az Etoile felé. Újságot vásárolt, szórakozottan felnyitotta, s egyáltalán nem lep dött volna meg, ha az els oldalon részletes híradást talál személyével kapcsolatban, vastag bet s címet ilyesféle szöveggel: "Askenasi Viktor Henrik, a Keleti Iskola tanára ellen tegnap délután három órakor az Avenue Wagramon halálos merényletet követtek el." Esetleg fényképét is, "az áldozat" aláírással vagy a hotel fotográfiáját, ahol a b ntény történt. De nem talált semmi hasonlót. Mindössze egy mozgóképgyár m terme égett le az éjszaka, s egy külföldi miniszterelnök érkezett látogatóba, aki a francia barátság elmélyítésén óhajtott buzgólkodni Párizsban. Ezt kevesellte. Elhajította az újságlapot, taxiba szállt s megmondta lakása címét. Amíg a kocsi a ver fényes utcákon a város bal parti negyede felé hajtott, különös érdekességgel és élénken érzékelte az utca látnivalóit. Felt nt, hogy az Alma-híddal szemközt új házat készültek építeni; tizenöt éve nap mint nap elment erre, de nem vette észre eddig az üres telket. Levette kalapját és arcát a napba tartotta. "Kopasz vagyok" - gondolta, s aztán rögtön: "Igen, ez most már másképp lesz." Behunyta szemét, hátrad lt a kocsi sarkában, mosolygott. Az a különös biztonságérzet, a nyugalomnak, er nek és jogosultságnak az a fölénye, amely a következ hetekben még sokáig nem hagyta el, s amely következményeiben csakugyan ellenállhatatlan fegyvernek bizonyult - mindenki valósággal meghátrált el tte ezekben a hetekben, s oly természetesen és egyszer en igazodott el minden -, akkor reggel, amíg a hotelb l hazafelé utazott lakására, egészen eltöltötte. Életében el ször érezte magát jónak. Ez meglepte. "Az ember nem jó" - gondolta gyanakodva. "Nem arra való." Nem nagyon tudott elképzelni akadályt, helyzetit vagy erkölcsit, amelyen könny szerrel át nem haladt volna. S mint akinek olyan feltétlenül igaza van, hogy vitatkozni sem lehet vele vagy inkább, mint aki a maga nagy igazának fölényéb l csaknem vigasztaló, türelmes szándékkal nézi a többieket, akiknek nincs, mert sajnos, nem is lehet igazuk, fölöslegesnek érezte azt is, hogy valamilyen magyarázatot keressen a történtekre. "Nincs okom védekezni" - gondolta der sen, megbocsátón -, "inkább én vagyok az, aki számon kérhetem, miért kellett ilyen sokáig várnom?"... Ezzel a nyugalommal haladt fel lakása lépcs in, belépett az el szobába, megállt, aztán kalappal kezében egyenesen a hálóba indult. Felesége az ablak mellett ült egy karosszékben, utcai ruhában, felöltözve; Askenasi els pillanatban nem tudta pontosan, régen
ül-e így - talán már tegnap este ideült az ablak mellé vagy reggel korán kelt és felöltözött? Az ágy vetetlen volt; azt sem bírta megállapítani, korán reggel felkelt-e már Anna vagy ki sem bontották este az ágyat? Leült szemközt vele, az ágy szélére, s fejét csóválta. Az asszony hangtalanul nézett reá; mintha most látná el ször ezt a nagyon fehér arcot, kíváncsian nézte az ismer s s mégis teljesen idegen vonásokat. "Szép n ", gondolta, valamilyen lovagias elismeréssel. - "Nagyon szép. Sokkal szebb, mint a másik." Egy pillanatig kedve támadt ezt meg is mondani neki; de rögtön elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy ez a bók, e pillanatban s ilyen körülmények között talán nem lenne egészen helyénvaló. Különben nem érezték szükségét a beszédnek. Nagyon sokáig ültek így, mozdulatlanul; talán órákig is; Askenasi kés bb emlékezett, hogy a szomszéd szobából tányércsörömpölést hallott, ebédhez terítettek vagy leszedték a reggeliz asztalt, s kislánya hangját is hallotta, aki a szobalánnyal sugdosott. Valószín nek tartotta, hogy nemcsak Anna, de kis leánya, a cseléd s egyáltalában mindenki pontosan tudja a történteket, szavak és magyarázat nélkül is, mindenki tudja, hogy Askenasi Viktor Henrikkel, negyvenhét éves korában történt valami, amit éppen olyan kevéssé lehet magyarázni, számon kérni vagy megváltoztatni, mintha tegnap délután elütötte volna a villamos vagy talán rákbetegséget állapítottak meg rajta; most már nem tehet senki semmit, legfontosabb a nyugalom és önfegyelem, meg kell várni a fejleményeket. Legszívesebben barátságos beszélgetést kezdett volna, szerette volna megosztani Annával ezt az élményt, ahogy eddig is megosztottak mindent; lehetetlennek tartotta, hogy Anna ne örüljön, ha Askenasival végre ilyen kivételesen nagyszer és rendkívüli dolog történik. De nem találta a szavakat ehhez az örömteljes közléshez. A szavak, melyeket ismert s gyökerükig, homályos eredetükig tudott követni, melyekkel úgy dolgozott, mint a k m ves a téglával, most nyers, idegen anyagból eszkábált otromba és használhatatlan eszköznek tetszettek. "Úgy látszik" gondolta t n dve, amíg az ágy szélén ült, kalappal kezében, szemközt Annával, akivel tizenöt évig élt és aludt ebben a szobában s ebben az ágyban -, "az élet más anyagból készül, mint amit eddig ismertem. A nyelv is idegen anyag, csak jelzés, útmutatás, mint a képírás. Ahhoz, hogy megmondjanak valamit, el bb le kellene fordítani a nyelvet..." Ez az ötlet elfoglalta... A hosszú hallgatás a közlés egyetlen természetes eszköze volt most, a beszéd egyetlen lehet sége. Úgy érezte, soha nem vitatkozott még senkivel olyan felkészülten, alaposan, az érveknek olyan gazdagságával, mint e hallgatás ideje alatt. Anna nem sírt; nagyon fehér volt, de nem látott vörös foltokat szemei alatt; egyenesen, kissé szigorú tartással ült vállán horgolt kend vel, összefont karokkal. "Talán el fog pusztulni" - gondolta tárgyilagosan, futólag Askenasi. - "Az rettenetes lenne. Mit lehetne itt csinálni?" De nem jutott eszébe semmiféle megoldás.
Ugyanakkor biztosan tudta, hogy Anna nem fog elpusztulni, Anna sokkal er sebb, most is, mikor itt ül szemközt vele, mikor vitatkoznak, minden ordítozásnál hangosabban, azon a másik, néma nyelven, a "igazi" nyelven, valamilyen ismeretlen anyanyelven az, Askenasi, akinek igaza van, s mégis a másik az, aki túlkiabálja t. " lesz az er sebb" - gondolta elcsodálkozva, mint aki összecsapja kezét ámulatában, hogy milyen igazságtalan is az élet - " kibírja s én fogok elpusztulni!" Ezt méltánytalannak, jogtalannak érezte, a felfedezés sértette igazságérzetét, összeráncolt szemöldökkel, sért dötten nézett maga elé. Ezekben az órákban élete dönt perét tárgyalták végre, s ezt tudta; kissé örült is, mint aki hosszú vizsgálati fogság után örvendezik a f tárgyalásnak, akármilyen lesz is az ítélet, s egyidej leg tiltakozni szeretett volna, hogy tévedés történt, elcserélték a szerepeket, nem vádlott itt, hanem sértett. Anna szemrebbenés nélkül nézett rá, s csaknem szemérmetlenül bámulták egymást; mintha valamilyen új, kegyetlen meztelenséget fedeztek volna fel egymáson - olyan meztelenséget, amelynek megpillantása csaknem elviselhetetlenül szeméremsért . Haragosan nézett Annára, mert most már biztosan tudta, hogy Anna lesz az er sebb, minden törvény és igazság ellenére. Tudta, hogy elkezd dött valami - s bizonnyal nem tegnap délután háromkor kezd dött, egy hotelben, az idegen n vel, s az, ami elkezd dött, nemcsak viszonya Annához és az idegen n höz, nemcsak az, hogy most mindjárt elmegy innen, itthagyja ezt a lakást, gyermekét, Annát, munkáját, az egész "formát", s átmegy egy másik n höz, egy más lakásba, más "formák" közé - mindez csak kelléke és részlete annak a folyamatnak vagy élménynek, "ami elkezd dött", az idegen n is el fog múlni az életéb l, de ez a folyamat tovább tart, s cselekménye, alanya, értelme maga Askenasi, s talán nemcsak az, amit így látni bel le, amint kalappal kezében ül, negyvenhét évesen, kopaszon és pápaszemesen, szemközt feleségével, hanem valami más is személyhez kötött végzet, eszme, amely ilyen aljas és másodrangú körülmények között bukik el, mint amilyenek Askenasi, ez a szoba, Anna s az idegen n a hotelben. Annának igazán nem kellett, nem is illett magyarázni, mi történt hát vele? - mintha a földrengésr l magyarázná valaki, hogy nem tehet róla, sajnálkozását fejezné ki s elnézést kérne, mert vele együtt elsüllyed egy világ... Annának igazán nem magyarázhatta meg e pillanatban saját magát, annál kevésbé, mert egy másik Annának sem magyarázhatta volna meg, hiszen maga is most kezdett csak sejteni valamit, dadogva és er lködve, mint a gyermek, aki idegen nyelvet tanul. Annának nem kellett bizonygatni, hogy , Askenasi, tizenöt esztendeje Anna férje, nem léha szoknya-h s, aki kaland után szaladgált éjszaka, s most hazakullogott, mint egy macskajajos kandúr a szerelmes kirándulás után. Anna nagyon jól tudta, mit jelent, ha Askenasi tizenöt esztendei házasság után nem jön haza egy éjjel. Olyan jól tudta, hogy nem sírt, nem jajveszékelt, nem telefonált a rend rségre, csak ideült az ablakhoz, felöltözve s vállán a horgolt kend vel, mint aki nagyon
fázik; s virrasztott. S most Askenasi is fázni kezdett; mintha hirtelen jeges áramlatba kerültek volna mindketten, csaknem vacogott a foga. Kissé fáradtan gondolt arra is, hogy egyszer majd mindezt "meg kell magyarázni" - nem Annának, aki amúgy is tud és ért mindent, s e pillanatokban "kibeszélik", pontosabban kihallgatják a lelküket - hanem valakinek, talán egy bírónak vagy papnak, aki nem érti és joga van kérdezni. "Milyen nehéz lesz megmagyarázni" - gondolta bosszúsan. - "Nincs nehezebb, mint megmagyarázni egy magánügyet." Persze, is csak egy ember, Askenasi Viktor Henrik, tele hibákkal, b nös hajlammal és gyarlósággal; de mindig hallott életében egy különös hangot, nem is emberit, inkább valamilyen zenei hangot, bár nem éppen melodikusat; s amíg ezt a hangot hallja, nincs baj vele, nem tehet semmir l; s most is hallotta. Igen, el fog most bukni, mert Anna az er sebb, de tisztán fog elbukni, s mindvégig hallja majd azt a különös hangot; s talán nem is fontos, hogy ártatlanul vagy b nösen bukik el... "Az emberek kényelmesek" - gondolta szemrehányóan -, "s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el." S ami most közte és Anna és az idegen n között van, az nem "házasság", nem is "kaland", nincs semmiféle neve, s nehéz lesz megmagyarázni... Hál' Istennek, Anna értette. Olyan jól értette, mint akinek felolvassák a halálos ítéletet s megkérdik, akar-e kegyelmet? Persze hogy akar. Anna úgyis kegyelmet akar, s köszönettel elfogadja majd a kegyelmet, s Askenasi meg fog kegyelmezni, mert ismeri lelkében az irgalmat; s aki irgalommal akar élni az emberek között, az elveszett. "Vagy irgalom vagy élni" - gondolta. - "Anna tudja, hogy ismerem az irgalmat, s ezért végem." - Csaknem elvörösödött. Most csakugyan mélyen szégyellte magát. Elfordította fejét, körülnézett a szobában, s szégyellte magát. Ez a szoba, a szekrényekkel s az ággyal s a nagy tükörrel, ezek a tárgyak, ez az Anna, mindezt soha többé nem dobhatja ki az életéb l, magával viszi a halálba is. Nem érzett dacot, sem haragot, csak szomorúságot és szégyenkezést. Tudta, hogy soha, semmiféle helyzetben nem érzi többé ezt a különös, diderg szemérmet és szégyenkezést, mint most, egy n vel szemközt, aki mindent tud róla, azt is, hogy hajlandó az irgalomra, s az els pillanatban, amikor megint cselekedni tud, irgalmas lesz vele szemben. Lehajtotta fejét, állát dörzsölte. "Kicsit kényelmesek az emberek" - gondolta megint csendes szemrehányással. - "Például kaland. Például házasság." Úgy t nt neki, hogy a házasság nagyon szemérmetlen valami. "Annával igazán nem lehet azt csinálni" - gondolta menteget zve, csaknem ijedten -, "a házasság nem arra való. Ezt csak idegennel lehet csinálni. De egy emberrel, aki mindent tud rólunk, nem lehet ilyesmit csinálni; amíg idegen volt, lehetett..." Eszébe jutott, hogy nagyon szerette Annát, nagyon jó volt minden együtt, házasságuk els éveiben, ebben a szobában, amíg idegenek voltak egymáshoz, amíg élt valami ilyen titok közöttük. Amikor a titok megsz nt,
akkor kezd dött a szemérem. - Kedve lett volna télikabátot húzni, annyira fázott és didergett ebben a jeges éghajlatban. "Anna is fázhat" - gondolta; s kinyújtotta kezét, hogy összébb húzza vállán a horgolt kend t; de Anna elhúzódott. "Ez kicsinyesség t le" - gondolta. - "Haragudni igazán nem szabad; hová jutnánk? Lám, ilyenek a n k." Felállt és járni kezdett a szobában, nem egészen szintén, tüntet fesztelenséggel. Anna is felállt, odalépett hozzá, er sen megfogta két kézzel fejét; megálltak a szoba közepén és közvetlen közelb l nézték egymást. Anna haját orra alatt érezte, az ismer s szénaparfümszagot, valamilyen hajmosópor kellemes, nagyon ismer s szagát. "Ezek a leger sebb dolgok emberek között" - gondolta -, "egy ilyen szag. Ett l nem menekül az ember." Átölelte Anna nyakát, s most így álltak szorosan egymáshoz tapadva, két test, mely mindent tudott egymásról, nemcsak a szív és az agy, hanem a két gyomor, a két máj és lép is, a test minden felülete. "Életveszélyes" - gondolta szédülve, amikor elképzelte, hogy mindezt külön kell most választani. - "Persze, hiszen éppen arról van szó, hogy életveszélyes. Különben beszélni sem érdemes arról, hogy az ember hol alszik és mit csinál." Megcsókolta Annát, s az ismer s száj, melynek minden mozdulatát, szagát ismerte, a száj elhelyezkedését csók közben, engedelmesen felelt neki, puhán és szemérmetlenül, olyasképpen, mint az els id ben, amikor még volt "titok" közöttük. Egyszerre idegen lett Anna; s megfordult és kulcsra csukta az ajtót. Anna felnyitotta az ágyat és szótlanul vetk zni kezdtek. "Nem, lehetetlen" - gondolta nyugtalanul -, "Anna sokkal komolyabb, nem alkalmas ilyen komolytalan dolgokra." Körülnézett, mint aki menekülni szeretne; "talán meg rült" - gondolta ijedten -, "valami rültség ez, a test dolga, lehetetlen, hogy Anna, aki ilyen komoly és józan..." De ez a test dolga volt, amire Anna készült, halálra szántan; az " rültség", amely igazán szégyenteljes és nem is illik ilyen komoly emberekhez és jó barátokhoz, mint k ketten; de nem lehet megkerülni, most már nagy szégyen lenne, ha megfutamodna. Anna bízott a testében, s Askenasit csaknem meghatotta a h sies bátorság, mikor Annát meztelenül pillantotta meg az ágyban; mozdulatlanul feküdt, nagyon fehéren az éles reggeli világításban, s Askenasi minden lovagias áldozatra hajlandó lett volna e pillanatban, hogy megnyugtassa Annát, mennyire szép, s nem err l van szó. Anna csukott szemekkel feküdt az ágyban, s egészen meztelenül, mint az operációs asztalon. Csókolni kezdték egymást. A két test engedelmesen feszült egymásnak mint két nagyon gyakorlott tornász teste, akik a partner minden mozdulatát egy idegrángással elébb tudják, s udvariasan a másik segítségére sietnek. "Ez nyilván nem az" - gondolta szomorúan Askenasi, csukott szemekkel -, "ez valami más, mert nincs titok benne." A két test kiszolgálta egymást, mintegy kenyeret és sót nyújtottak egymásnak, kérés nélkül, mint két asztali szomszéd, kik ugyanazt az ételt eszik s tudják, a
másiknak mi hiányzik. "Lehetetlen" - gondolta nyugodtan Askenasi, s csaknem kényelmesen gondolkozott, mint aki ráér, mert a két test amúgy is tudja kötelességét -, "egészen biztos, hogy nem err l van szó, eredetileg ezt nem így képzelték el. Isten nem lehet ilyen szegényes." És kés bb: "Látnivaló, hogy Anna téved, a test, az semmi. Igazán nem illik hozzám az ilyesmi. Valamilyen bravúr ez, mint a varietében a koreai akrobatapár." Csukott szemekkel elmosolyodott. A "koreai akrobatapárt" ébren látta most maga el tt, két meztelen testet a reflektorfényben, amint különös helyzeteket keresnek, a test találékonyságával üldözik egymást, majd egy utolsó, nyaktör pillanatban a zene elhallgat, a n rövid, tompa sikolyt hallat, s aztán következik a halálugrás... Rövid, tompa sikolyt hallott; egy ideig mozdulatlanul feküdt, várta, hogy a zenekar tust húzzon s kirobbanjon a taps; aztán haza lehet menni. Egy id múlva felöltözött és elment. Anna mozdulatlanul feküdt az ágyban, mintha aludna. Az ajtóból visszanézett, s félni kezdett, talán megh l Anna, ha még sokáig marad így meztelenül. Visszament az ágyhoz és gondosan betakarta. Lábujjhegyen ment ki a szobából, az el szobában gondolt még reá, hogy talán csomagolni is kellene, ruhát vagy könyveket; de aztán megijedt, óráját nézte, mint aki fél, hogy elkésik valahonnan, és sietve elhagyta lakását. * Három hónapja élhetett az idegen n vel, mikor csodálkozni kezdett, hogy a "boldogság" vagy a "kielégülés", más szóval az a rendkívüli idegállapot, mely általánosan elfogadott értékelés szerint az egyetlen jutalom a földi szenvedésekért, a gyakorlatban mily kevéssé hasonlít az elképzelésre. Amit megélt, az mindenesetre a "boldogság" volt, de néha különösnek találta, milyen kényelmetlen, bonyolult, s végeredményben kellemesnek sem mondható állapot a boldogság. Mindenekel tt feszélyezte a boldogság h foka - volt benne valami túlzott, er szakolt, mintha egész nap, hétköznap reggel is, frakkban és cilinderben kellene járnia. Kezdte észrevenni, hogy a boldogságot nem lehet magán-tulajdonnak tekinteni, amelyre egy napon szert tesz az ember, mint egy örökségre, s aztán csak ápolni kell és vigyázni rá, hogy el ne lopják vagy ne veszítsen értékéb l. A boldogságot tulajdonképpen minden félórában, minden percben újra és újra fel kellett találni, teljesen kiszámíthatatlanul jelentkezett, s általában inkább fárasztó volt és idegesít , mint megnyugtató és jóles . A hónapok, melyeket az idegen n társaságában élt végig (számára Anna maradt az ismer s n és Eliz az idegen, akármilyen messze került id vel az egyikt l, s közel jutott a másikhoz, gondolatban örökké így nevezte ket), néha "szolgálati idejére" emlékeztették, az önkéntesi évre, amelyen lehet leg jókedv en kell átesni, mert kínos és fárasztó ugyan, de hozzátartozik az élethez. Ez volt hát a "gyöngyélet". Mindenesetre rendkívüli állapot volt - be kellett öltözni, mint a katonaságnál. (Eliz sokat adott arra, hogy öltöztesse Askenasit, aki addig sehogyan
sem öltözködött; Eliz ruhákat, fehérnem t és nyakkend ket csináltatott Askenasi számára, amelyek emlékeztettek ugyan a ruhákra, amilyeneket addig is viselt, s mégis kosztümnek tetszettek, mintegy álöltözetnek.) Megváltozott számára a felkelés és lefekvés id pontja, más volt az étkezés min sége, s a nap többi része különös szolgálatokkal telt el, amelyeknek értelmét Askenasi soha nem bírta felfogni, s mint a katonaságnál, nem is tartotta érdemesnek, hogy gondolkozzon értelmük fel l. Például várni kellett Elizt a nap bizonyos órájában, mintegy a vártán, egy fa alatt, s Eliz csak kés bb érkezett, s egészen úgy várhatta volna otthon is vagy egy kávéházban, s t legtöbbször semmi értelme nem volt annak, hogy megvárja valahol. Ez a különös szolgálati beosztás, mely a nappal és az éjszaka minden óráját igénybe vette, természetesen megakadályozza Askenasit abban, hogy megkezdett munkáit folytassa és tanulmányainak élhessen; de ezt is természetesnek találta, mint mikor katona volt, s nem foglalkozhatott a civil élet feladataival. Néha, álmában, így is látta magát, katonaruhában, mellén kisebb kitüntetésekkel, amint jelent valamit Eliznek; s gondolt arra is, hogy szép élet a gyöngyélet, de az sem rossz, ha már letelt a szolgálati ideje, s visszatérhet tanulmányaihoz, ahhoz a szerény és gyámoltalan civil életmódhoz, amelyb l hiányzott minden fegyelem, snájdigság és h siesség, s amely mégis az igazi élete. Mindezt persze inkább csak álomban gondolta így; ébren újra és újra elragadta a rendkívüli állapot, az a délceg és különös magatartás, mely megváltozott világi helyzetével velejárt. De egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy mindez csak átmenet, át kell esni rajta; s nem az igazi állapota. "Úgy látszik, nem vagyok hivatásos szerelmes" - gondolta néha, ilyen zavaros álmok után. Mert észrevette, hogy a férfiak között akadtak délceg, hivatásos szerelmesek, akik úgy foglalkoztak a szerelemmel, mintha hivatalba járnának, s életüket teljesen és mesterségszer en kitöltötte a n k szolgálata; Askenasi csendes irigységgel figyelte ezeket a daliás férfiakat, akik szívvel és lélekkel megadták magukat a gyöngyéletnek, semmi mással nem foglalkoztak, s id vel biztosan magas rangot értek el ezen a pályán. E férfiak társaságában Askenasi soha nem érezte egészen otthonosan magát, körülbelül úgy, mint egy reménytelen civil vagy tartalékos tiszt érezheti magát aktív katonatisztek között, akik nem is veszik a jövevényt egészen komolyan. "A civil életben" - gondolta néha fárasztó, bár díszes és pompás szolgálat után, félálomban "talán még vihetem valamire; egyel re át kell esni a szolgálati éven." S néha úgy érezte magát, mintha repülne; azt álmodta, hogy most Lindbergh, aki átrepüli az óceánt, s már úton is van két földrész között, s megh kölni, visszafordulni vagy leszállani nem lehet többé; most már repülni kell, amíg földet ér. A földrész, amelyet elhagyott, az ismer s, az otthoni, kétségtelenül Anna volt - de a célt, a révet, a másik partot, amely felé igyekezett, soha nem tévesztette össze álmaiban Elizzel; egyszer en az ismeretlen földrész volt a cél, ahová el kell jutnia, s ahol ki
tudja, mi vár reá? Eliz volt "maga a repülés", az "élmény", az életveszély - így érezte -, de soha nem a part. Ezt az álmot is képszer en álmodta, mint a másikat a szolgálati id r l s az uniformisról; néha a magasságmér t figyelte vagy a klímát, az es t, jeget és vihart, amelyen át kellett haladni, hogy a célhoz érjen. Anna volt az elhagyott otthon, az édes és fájdalmas, mint a gyermekkor, tele kínos és mégis meghitt emlékekkel, Anna volt az anya és a szül i ház - nem is folytatása, hanem személyesen az -, s ahonnan egy napon végleg el kell menni, ha már feln tt az ember, s bajusza van, pénze és szeret je. "Elizt igazán nem vihettem haza Annához" - gondolta néha menteget zve. "Meddig tarthat ez?" - gondolta néha. - "Ez a kínos utazás? S ha megérkeztem valahová, mi lesz? Annához már nem lehet visszamenni." Tudta, hogy Anna az er sebb, aki tartja t és soha nem engedi el; s különös, hogy mégsem mehet egészen vissza hozzá, legfeljebb élhet vele, egy fedél alatt, de már csak látogatóban és vendégségben, ahogy néha lejárt anyjához is vidékre; Anna az örök otthon volt, de már kin tt ebb l az otthonból, s ha a közös ágyra gondolt, amelyben Annával aludtak, úgy érezte, hogy el sem férne már ott, ahogy a feln tt nem fér el a gyermekkor rácsos ágyában. Anna körül minden értelmes volt és szobatiszta, s jó, ismer s otthoni szaga volt Anna szájának és kezének, az otthoni ágy- és asztalnem nek, a mozdulatnak is, ahogy Anna kézbe vett valamit, egyszer értelme volt és félreérthetetlen célja. Eliz sokkal érdekesebb volt, de mindig gyanakvással érintette meg, ahogy útközben érintünk meg dolgokat, a hotelben vagy a vasúton, sokkal vonzóbb és izgalmasabb környezetben tehát, mint az otthon; de azért néha soron kívül kezet mosott vagy megfürdött, s e hónapokban mindennap akadtak órák, amikor nem tudott mit kezdeni idejével, mint egy idegen város z rzavarában, amikor az utas tétlenül ül a szállodaszobában, s várja a vacsoraid t vagy az elutazás id pontját. Újra és újra meglepte, milyen bonyolult és összetett állapot a boldogság. De most már elindult hazulról, s türelmesen át kellett esnie a boldogságon is; s aztán, igen, aztán talán megérkezik valahova; gondolta. * Eliz néha kés n tért haza, s néha napokig nem mozdult ki a szobából; néha felszólította Askenasit, hogy kísérje el, s ilyenkor idegen, pompás, de nehezen meghatározható jelleg lakásokba mentek - (Askenasinak "be kellett öltözni", s Eliz személyesen ellen rizte a nyakkend , ruha és cip kiválasztását) -, ahol idegen, valószín leg nagyon érdekes, néha mulatságos, néha unalmas emberek tartózkodtak, szemmel láthatólag nagyon gazdag vagy nagyon híres, szóval valamilyen területen rendkívüli jelent ség emberek, akik Askenasit kitüntet szívélyességgel fogadták, körülbelül úgy, mint egy egzotikus országban egy idegen állam nagykövetét. Eliznek polgárjoga volt ezekben a lakásokban, ismerte a bentlakók nyelvét, s Askenasi csak nehezen tudta követni a számára kissé idegen tájszólás különös fordulatait. Sok híres emberrel ismerkedett meg így, akik a pénz vagy a színház
vagy más ismeretlen mesterségek terén rendkívüli tekintélyre tettek szert - Askenasi soha nem tudta egészen pontosan, hogy aranymosók voltak-e ezek az emberek vagy nagyszabású baromfikeresked k vagy világhír "szövegírók"; mert ilyen is akadt közöttük, akinek nevét nagy elismeréssel emlegették a többiek, anélkül, hogy meghatározták volna a szöveg m faját, melynek a híres ember mestere volt. Akadtak közvetlen és mulatságos, s t nemritkán rendkívül szellemes emberek is e társaságokban; valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélték, többkevesebb folyékonysággal; de ritkán sikerült csak meghatározni, hogy az a rendkívüli szívélyesség , pompás ember, akivel e kirándulások egyikén fél órát kellemesen elbeszélgetett az egyik sarokban, moziszínész-e vagy szociológus. Ebben a világban minden szó, minden mozdulat egy milliméter távolságban maradt a valóságtól - néha már egészen közel settenkedtek hozzá, de utolsó pillanatban, valamely hallgatólagos és mindenki által respektált megegyezés szellemében, gyorsan visszavonultak, s másról kezdtek beszélni, legtöbbször nagyon szellemesen. Mint a vendégek, akik az idegen lakások termeit és szobáit megtöltötték, a háziak is nagyon híres vagy nagyon gazdag s feltétlenül rendkívüli emberek voltak; csak Askenasi nem hallotta eddig soha nevüket, s azzal vigasztalta magát, hogy ez nem jelent sokat, mert a világ felette nagy és népes, s talán nem olvasta eddig elég figyelmesen az újságok személyi híreit. Gyakran mentek vendégl kbe és bárokba, ahol megint csak ezekkel a híres és úgy látszik, mindenfelé otthonos, kellemes emberekkel találkoztak, akikkel nagyszer en el lehetett tölteni az estét; s Askenasi csodálkozott néha, milyen egyszer feladat a kellemes társalgás. Homályosan gyanította, hogy "beszélni" nem ugyanaz, mint "társalogni" - s általában volt valami valószín tlen a lakásokban, az emberek modorában s abban is, amit beszéltek; valami megközelíthetetlen, mintha moziban látná és hallgatná ket, mintha nem is hús és vér emberekkel beszélne, akik három térfogatban mozognak. De err l a gyanúról nem mert szólni Eliznek, aki maga is hozzátartozott ehhez a világhoz, is híres volt, úgy látszik, mert mindig ünnepelték és nagy örömmel fogadták; csak nem tudta megállapítani, hogy hol, mikor és miért híres hát Eliz? Mindenki udvariasan és kedvesen bánt vele, de különösebb érdekl dés nélkül, mint egy átutazó vendéggel, aki holnap talán már útra kel, s nem érdemes hosszabb id t és bens ségesebb figyelmet fecsérelni reá. Vendégségben gyakran kísértette az érzés, hogy vacsora után jó lesz a számlát elkérni, s illik fizetni valamit. Amilyen valószín tlenül hatott ez a küls világ, olyan kézzelfogható, darabos meglepetésekkel szolgált néha; hetekig laktak egy hotelben, majd egy napon csomagoltak és lakásba költöztek, ahol bútorok és személyzet várta ket, komorna és inas. Igaz, Askenasit ez nem lepte meg különösebben. Els pillanattól, mikor a garnihotel küszöbét átlépte az idegen n vel, természetesnek talált mindent, nem csodálkozott volna, ha egyszer hajnalban detektívek jönnek érettük s letartóztatják
mindkett jüket, de azt sem tartotta volna különösebben érthetetlennek, ha egy délután a pápai nuncius keresi fel ket a hotelszobában, bíbor reverendában és vörös keszty kkel, s barátságosan beszélgetni kezd Elizzel, akit már régt l ismer és nagyra becsül. Mindaz, ami Eliz körül történt, útszéli volt és jelentéktelen, ha összehasonlította az eseményekkel, melyek Eliz igazi világában zajlottak le szünet nélkül - a láthatatlan légköri eseményekkel, es vel, forrósággal, számummal és havazással, amelyek Elizt állandóan körülvették; legalább így mondta. Ez a különös éghajlat néha elfárasztotta Elizt, s ilyenkor napokig nem mozdultak ki hazulról, nem fogadták a látogatókat, akármilyen híres szövegíró, pézsmapatkány-tenyészt vagy értékpapír-azsiot r is volt az illet . Eliz ilyenkor a maga bels klímájának megfelel en öltözött; néha napokig bundában járkált odahaza, dideregve, csukott ablakred nyök mögött, mintha tomboló hóesésben vándorolna, hiába írtak künn a világban meleg, napos szeptembert; de a telet sem vette tudomásul, s decemberben úszótrikót öltött és órákon át napozott a kandalló el tt. Askenasi nem tudott csodálkozni, mikor Eliz lakásba költözött, komornát és inast tartott; valószín leg elhatározás kérdése volt csak nála az ilyesmi. Egy napon megkérte Eliz, menjen el a bankba s váltson be egy nagy összeg csekket, amely Askenasi nevére szólt s Eliz írta alá; a csekk ellenértékét, amelyhez fogható összeget Askenasi még soha nem tartott kezében, rögtön kifizették, s természetesnek találta azt is, hogy Eliz nagyon gazdag; de néhány nappal kés bb már pénzt kért t le Eliz, jelentéktelen összeget, majd kés bb ékszereket adott át neki, s gondosan megmagyarázta, milyen összeg kölcsönt kérjen a drágaságokra a zálogházban. Askenasi engedelmesen és kíváncsian, különösebb megrendülés nélkül vett fel pénzt Eliz számára a bankban, eljárt a zálogházakban, tárgyalt alkuszokkal, s maga is állandóan nagyobb összeg készpénzt hordozott tárcájában; ami vagyona volt, azt jórészt pénzzé tette ezekben a hónapokban, s mikor elvált Elizt l, meglepetéssel vette észre, hogy e rendszertelen életmód mellett alig költött valamit... Értelmetlen vállalkozás lett volna, ha érdekl dni kezd, mib l él hát Eliz, nincs-e szüksége valamire; irányítani vagy "rendbe hozni" Eliz életét nem nagyon lehetett, de nem is volt szükség erre. Eliz élete s minden, amit körülötte észlelt, csak úgy volt rendben, ahogy volt; tanácsot adni éppen olyan felesleges lett volna, mint ahogy nem lehet meggy zni egy oroszlánt, hogy egészségesebb, ha a jöv ben növényekkel táplálkozik vagy szerzetest, hogy éljen világi életet, mert az sokkal mulatságosabb. Eliz nem követett el hibákat, a maga világán és éghajlatán belül élt, s abból nem mozdult ki soha, még ha fázott is vagy h ség pörkölte ez éghajlaton belül. Honfitársai, az oroszok - mind nagyon híres, nagyon gazdag és el kel oroszok - mély tisztelettel bántak vele, bár Eliz apja nem volt menekült herceg, csak halkeresked Kijevben, s már régen meghalt, a forradalom el tt; Eliz különben nem sokat tudott Oroszországról, s nem is vágyott oda.
Sehova sem vágyott; teljesen elfoglalták az apró kirándulások, melyeket önmaga felé indított, a nap és az éjszaka minden órájában, gondosan felkészülve a meglepetésekre, melyek a vadonban érhették. Úgy utazott a láthatatlan világban, mint egy amazon, rettenthetetlenül; s ha néha megijedt valamilyen váratlan találkozástól, sápadtan ült le öltöz asztalához, a tükröt fátyollal takarta el, s imádkozott, vagy vitatkozott. Askenasi nem kérdezte meg soha, hol szokott "táncolni", s egyáltalán, mifajta táncokat lejt általában, vallásos táncokat ad-e el vagy kánkánt jár valamelyik orfeumban? Valószín nek tartotta azt is, hogy Eliz nagyon sok férfit ismert már, talán nemcsak férfiakat, hanem n ket és krokodilokat is. Semmi nem volt idegen számára, ami élt. Az sem lepte volna meg, ha egy napon az erkölcsrendészet rei keresik Elizt, s kényszerítik, hogy sárga lapot hordjon táskájában, mint amilyent a vásárolható szerelem szomorú leányai hordanak. Eliz rokonságot tartott az állatokkal, hosszan beszélt a legyekkel, s a macskák utána futottak az utcán; de látta már tárgyalni, elmerülten vitatkozni koldusokkal az utcán, akiket kés bb felhozott a lakásba, izgatottan alkudozott velük, s a végén alamizsna nélkül küldte el ket; jó viszonyban élt mindennel és mindenkivel, aki élt. Ugyanakkor egy kissé fel is bomlott körülötte minden: a szobában vándorolni kezdtek jelenlétének hatása alatt a tárgyak; él és halott anyag megváltoztatta eredeti halmazállapotát, elkopott vagy átalakult, ha Eliz szolgálatába került. Legtöbbször jókedv volt, szerette a b séges étkezést, hajnalban elcipelte Askenasit a vásárcsarnokba, ahol mindent kézbe vett, megízlelt, megszagolt, s nem tudott betelni az örömmel, hogy a természet ilyen változatos és ötletes; mint egy parvenü, akinek minden kell, de nem is egy osztály, hanem az élet parvenüje, mohón kapott minden után, ami csillogó vagy szagos vagy jóíz , s amib l neki még nem jutott ki. A maga láthatatlan világán belül élt, de máskülönben egyáltalán nem volt közömbös vagy érzéketlen az anyagi világ örömei és meglepetései iránt. A formákra is sokat adott; karon fogta Askenasit és vasárnap templomba ment vele, ahol lehajtott f vel térdelt és sokáig imádkozott. Eliz szertartásos volt, de körülbelül úgy, mint egy néger n lehet az, akit bemutatnak az angol udvarnál; id nként megfeledkezett a jó modor elemi szabályairól is, máskor árnyalattal ünnepélyesebb volt, nagyvilágibb és óvatosabb, mint azt a társadalmi el írások megkívánták. Az érzelg sséget nem ismerte. Fiatal volt, de szépségét id el tt mintázta meg és alakította át a világi élet; néha csodálkozva ült tükre el tt, s azt bizonygatta, hogy nem azonos. Néha megcsókolta tulajdon vállát, s dicsérte önmagát, hogy milyen jó, meg sem érdemli t a világ. Különösen Askenasi nem. Néha úgy vette észre, hogy Eliz már meg is feledkezett róla; talán csak szórakozottságból vannak még együtt. Eliz elfelejtett szólni neki, hogy elég volt, s most ott gyeleg a lakásban, amíg észre nem veszi a háziak közül valaki és haza nem küldik. A férfiakkal, akik házukhoz jártak,
Eliz éppen olyan féltékenyen, szenvedélyes hangon beszélt, mint Askenasival; valószín leg minden férfit, azokat is, akiket még nem ismert, s akik a lappföldön élnek, egyformán fontosnak tartott. Askenasi ebben az id ben egyenletesen, jókedv en élt. Valószín , hogy könny szerrel kiokosodhatott volna Eliz dolgaiban, talán csak oda kellett volna figyelni, amikor beszél valakivel, elolvasni egy levelét, elkérni az útlevelét. Id nként feltételezte azt is, hogy Eliz közönséges, nem is nagyon jelentékeny kalandorn , s meglehet, hogy különösebben nem is érdekes. Ezek az észrevételek nem rontották el jókedvét, azt a der s biztonságérzetet, amely állandóan eltöltötte, mert tudta, hogy neki van igaza, s ez így van jól, nem is lehet másként. nem foglalkozott a "jöv vel" olyan kíváncsian, mint Eliz. Askenasinak gyakran magyarázta, hogy "az esetük más", mert Askenasi "másik fajta". Askenasi bólogatott. Viszonya a táncosn vel akkor már széles kört érdekelt; a Keleti Iskolától hosszabb szabadságot kért, s nem foglalkozott tanulmányaival sem. Elizzel foglalkozott. Elnézte, mikor aludt, türelmesen várta, amíg ötletszer kirándulásai egyikér l hazatér, kézbe vette tárgyait és ruhadarabjait, s vizsgálgatta. Eliz néha fárasztó volt, de sohasem unalmas, gyakran nevetségesen fennkölt, néha pihentet en ordenáré, de mindenest l egyszer és ijeszt en szinte n volt, s minden inkább, mint titokzatos. Életmódja, társasága, különös üzletei, mindez kevéssé érdekelte csak Askenasit, aki egy másik világból s másik életb l érkezett, s könny szerrel feltételezte, hogy az emberek túlnyomó többsége, akiknek életmódjáról mit sem tudott, ilyen ötletszer kócosságban él, mint Eliz. A személyes, a "rend ri anyag", mint mondogatta magának, nem érdekelte; Eliz inkább csak útitársnak tetszett, akivel végre el lehet indulni; s ez az út nem a világba vezetett s a legkevésbé Eliz világába. Eliz bizonyosan nagyon eredeti, nagyon vonzó, kivételesen érdekes n lehetett a férfiak számára; de Askenasi már nem t remélte, s nem is ezt a n t féltette - csak az útmutatást leste, azt, hogy elmulasztja a jelet, nem figyel oda, amikor Eliz végre útba igazítja, s elindulhat tovább a maga útján, amely félelmesen vonzotta, mert teljes sötétségben haladt el re. Anna nem segíthetett már az útnak ezen a szakaszán; Eliz is csak egy fordulóig mehetett vele. Lesben állott, figyelt. Várta a pillanatot, amikor Elizt is el kell hagynia, éppen olyan "er szakosan" vagy "könyörtelenül", mint ahogy elhagyta Annát; amikor talán mindenkit el kell hagynia, hogy továbbmehessen, ha egyszer már elindult - s Eliz oldalán növekv félelemmel gondolt a pillanatra, mikor ennek az "idill"-nek vagy "kaland"-nak vége lesz, s menthetetlenül egyedül marad azzal a feladattal, melyet, sajnos, éppen reá mért a sors. Türelmesen élt, hónapokon és hónapokon át, idegen szobákban, szemközt egy idegen n vel, az öreged szerelmes férfi szánalmas maszkjában, meghatározhatatlan jelleg környezetben, s leste a jelet, azt a titokzatos kulcsot, melynek segítségével egyszerre
értelmes lesz a sok kép és ábra zsúfolt szövevénye. Nyugodtan várt, tudta, hogy egy napon összefügg választ kap a kérdésre, ha figyel és állhatatos marad; igaz, elébb nagyon gondosan meg kellett szövegezni a kérdést, ami nem volt könny feladat. Figyelte Elizt, minden mozdulatát, amint telefonált, fürdött, fésülködött vagy étkezett; szerény volt, csaknem szótlan Eliz társaságában, de annál makacsabb. Üres kezekkel semmi esetre sem akart elmenni innen. Anna nem tudott választ adni a kérdésre, tizenöt éven át; most megkérdi tehát Elizt, s ha sem válaszol, elindul tovább, megkérdez mindenkit, aki útjába akad. Az értelem eszközeivel nem tudott választ kapni a kérdésre, s most kénytelen az olcsóbb, gyanúsabb és tisztátalanabb eszközökkel kutatni tovább, amilyen a test, az érzékek. Közvetlenül ahhoz, aki a választ ismerte - az "ideához", mint nevezte -, egyel re még nem fordulhatott kérdésével. Dacos volt és egyedül kutatott tovább. A "kis komité" már teljes készültséggel dolgozott ellene, s Askenasi nem is védekezett különösebben, eljárt barátai közé néha, beszélgetett régi ismer seivel, akik emelkedett néz pontból vigasztalták, ahogy vizsgálati fogoly lelkére beszélhet a feddhetetlen ember, kérték, maradjon er s és nyugodt, a gyanú majd csak eloszlik, és id vel diadalmaskodik az igazság. Askenasi sem akart egyebet, csak az igazságot. Este, mikor hazatértek a híres és érdekes emberek társaságából, frakkban a tükör elé állott s nézegette magát. "Nem jelent semmit" - gondolta -, "K rösi-Csoma például lámának öltözött." Meggyújtotta a lámpát, mikor Eliz elaludt, s virradatig nézte az alvó n idegen arcát, azzal a kitartással, ahogy növendék korában idegen szövegek felett virrasztott; kereste az üzenetet e vonásokban, értelmet és választ, mint a keleti képírások torz jeleiben. "Lehetetlen, hogy csak err l van szó" - gondolta ezeken az éjszakákon. Nyugodt maradt, csökönyös és kíváncsi; igazán nem akart sokat, csak a választ. Majdnem azzal a "módszerrel" figyelte Elizt, önmagát s viszonyukat, ahogy régebben tanulmányain dolgozott. Minden apróságot eltett, összehasonlított, mert tudta, hogy az anyag minden hulladéka fontos, nincs mellékes és jelentéktelen. Nem kételkedett benne, hogy ez az új kutatási terület sokkal veszedelmesebb, mint a régi. Askenasi nem sokat tartott az "élmény"-r l; nevelése és szemlélete mindig megóvták attól, hogy az élményt máshol keresse, mint a forrásnál, az öntudatnál. "Az élmény különben sem lehet cél" - gondolta, s pápaszemét hozta el , hogy figyelmesebben szemlélhesse az alvó Elizt -, "annál kevésbé, mert cél egyáltalán nincsen. Ez az isteni a fogalmazásban, a nagyvonalú, ez a céltalanság. De ez csak a világ rre vonatkozik. Itt a földön kénytelen vagyok beérni az euklideszi geometriával, a részletes logikus kapcsolatával, például Elizzel." Nem tartotta valószín nek, hogy , Askenasi Viktor Henrik, máról holnapra megtalálja Eliz segítségével a választ, amit negyvenhét éven át nem talált meg a könyvekben, az öntudatban, amire nem tudott felelni anyja, sem Anna, sem a n k és a férfiak, akikkel eddig találkozott - s akik valamennyien oly
embertelenül szenvedtek, mert k is keresték a választ, s gyakran bele is pusztultak a szenvedélyes kutatásba. Nem tartotta valószín nek, hogy "egy n miatt" vállalkozott a kutatásnak e veszedelmes kísérletére; amit eldobott mint fölösleges terhet, mikor útnak indult, nem volt értéktelen, embereket dobott el, köztük olyan kiváló és nemes embereket, mint Anna. Természetes, hogy erre a veszedelmes útra egyedül és fölösleges poggyász nélkül indulhatott csak el. "Ha az ember ismeretlen robbanóanyaggal kísérletezik, nem viszi be családtagjait a laboratóriumba." Nem lett volna célja, közvetlen kérdéseket intézni Elizhez; mint a m veletlen médium, aki a transz állapotában több idegen nyelvet is beszél, de ébren sz kszavú és tudatlan, Eliz sem tudott többet a "kérdésr l" és a "válaszról", mint Askenasi. Egyszer en meg kellett várni, amíg delejes állapotba kerül. Eliz jó médium volt. Testéhez egészen közel élt, érzékeit l nem választotta el semmiféle mesterséges távolság. Meghitt viszonyban élt testével, családias bizalmasságban. Nem ismerte a szégyenérzetet, s még kevésbé ismerte azt az óvatos ünnepélyességet, amely a társadalmi megegyezés értelmében külön, pogány ünnepnek min síti a test vállalkozását; Eliz nem ismerte az érzékek hétköznapjait és ünnepnapjait. Állandóan ünnepelte a testet. Apró, ütemesen megismétl d szertartásokkal, el tudott beszélgetni kezével és lábával, barátságosan simogatta kebleit, s a meztelenséget nem tartotta a szerelem kosztümjének, amelyet csak az ünnepi órára öltenek fel a hív k; állandóan meztelen volt, s csak néha öltözött fel, inkább az éghajlat kényszere miatt, mint társadalmi kötelességb l. "Talán a test" - gondolta óvatosan Askenasi. - "Talán az tud valamit." Gyanakodva vizsgálódott. Mint minden férfi egy bizonyos civilizáción belül, ifjúságától is sokat szenvedett a testi kielégülés mesterséges korlátai miatt; de vigasztalta magát, hogy "abszolút kielégülés nincsen", a kielégülés természetfeletti fogalom, mint a végtelen; ismeretlen "X", amelylyel csak a filozófia dolgozik, a valóságban be kell érnünk sokkal kisebb számjegyekkel. S most, Eliz társaságában, el ször fogalmazta meg a kíváncsi kérdést, hogy "tulajdonképpen miért nincs kielégülés?" - s tudta, ijedten és mint aki végre megtalálta a nyomot, hogy itt kell elindulnia. Eliz teste készségesen felelt kíváncsi kérdéseire. Eliz maga is kíváncsi volt. Eliz teste tartózkodás nélkül válaszolt Askenasinak, nem ismerte a tétovázást, sem a félelmet, az útmutatásnak buzgón engedelmeskedett, örök tanítvány és tanító egy személyben, minden jelre felfigyelt, nem riadt vissza veszélyekt l, nem ismerte a fáradtságot, a szemérmet, az undort. Eliz teste rokonságban élt minden él testtel, Askenasi testével is; a két test ismer sen üdvözölte egymást, már az els pillanatban, mikor délután a hotelszoba ajtaja becsukódott mögöttük; kitör öröm nélkül, a családtagok bizalmasságával, rokoni meghittséggel. Ennek a "rokoni körnek" Askenasi is tagja volt; talán azért h költ meg a földalatti vasút lépcs jén, ezért
mondta Eliz: "Venez" - de valószín , hogy Eliz kiterjedt testi rokonságának tagjai voltak hinduk, szerecsenek, németek is -, mindenki, aki testében hozta a választ egy kérdésre, Eliz családjához tartozott. Eliz b kez volt és önzetlen a szerelemben, mint akinek közömbös, mennyit pazarol el, úgyis "a családban marad". Nem ismerte külön a szerelem óráit, az élet egyetlen pásztoróra volt számára, melyet id nként, küls és zavaró okok miatt, rövid id re meg kellett szakítani. Askenasi tudta, ha a test egyáltalán tud választ adni, Eliz teste válaszolhat csak neki. A "kaland" egy hotelszobában kezd dött, az idegen n vel, s Askenasi idáig keveset értett csak bel le; nélkülözések után - s e nélkülözéseket természetesnek találta s osztozott benne minden civilizált emberrel - megismert egy n t, akinek társaságában nem nélkülözött úgy, mint eddig, nem volt különösebb oka rá, hogy megfutamodjon a találkozás el l; ennyit értett! Hónapok múltak el, mikor gyanítani kezdte, hogy a "kaland" nem a hotelszoba és nem az a tökéletlen kielégülés, amit Eliz nyújtani tud - a "kaland" valószín leg ott kezd dik, mikor a test már nem tud felelni a kérdésre, mely nem hallgat el az ágyban s Eliz karjai között sem. Eliz kitartó vezet volt, s elkalauzolta Askenasit a test birodalmának határáig, szakadékon át, serd kön keresztül; tovább nem juthatott, az ismeretlen terület el tt megh költ, s Askenasi magára maradt. Amit a test adhatott, azt Eliz szívesen nyújtotta Askenasinak, pazarló és természetes mozdulattal, mint aki nem vár köszönetet sem, szóra sem érdemes. Egy napon úgy vette észre, hogy nagyon sok volt, amit Elizt l kapott; csak nem elég. A test válasza rövid volt, félreérthetetlen, egytagú, de Askenasi nyugtalanul észlelte, hogy a válasz nem fejez ki tökéletesen mindent. Ezért, szinte sajnálkozással, mint aki már közel volt a célhoz, sokat áldozott a kísérletre, de kénytelen bevallani a fiaskót, egy napon elhagyta Elizt. Egy délután elköltözött, ahogy érkezett, éppen olyan "közönyösen", mint ahogy Annát hagyta el, magyarázat és indokolás nélkül. Meglepetéssel látta, hogy Eliz nehezebben és kevesebb méltósággal viseli el a "válást", mint Anna; "kifosztott n " módjára viselkedett. Megfenyegette Askenasit, hogy nem lesz nyugta, "nem találja meg más n nél a boldogságot", s egy napon szeretne majd visszatérni hozzá, de akkor már kés lesz; s más ilyen gyermekes, vajákos és boszorkányos fenyegetésekkel ostromolta a távozót, aki elnézéssel hallgatta, mint egy toporzékoló gyermeket, s nem tulajdonított fontosságot e kijelentéseknek. Egy ideig egyedül élt a város egyik küls negyedében; kés bb újra tanítani kezdett, abbahagyott tanulmányain dolgozott, rendszeresen érintkezett barátaival, akik reményked arckifejezéssel fogadták, mint egy nagybeteget, aki végre meggyógyult, de tartani lehet még a visszaesést l. Annát nem kereste föl, s Elizr l sokáig nem hallott. Heteken át eszébe sem jutott a "kaland"; egyszer látta Elizt egy autóban, ismeretlen férfi társaságában, s megörült és szíves mozdulattal köszönt neki; szintén örvendezett, hogy láthatja, mint egy
kedves, kissé elfeledett ismer snek örül az ember, akivel mindig szívesen találkozik, de aztán hetekig nem gondol reá. Eliz komolyan és társadalmi ünnepélyességgel viszonozta köszönését; ezt a modort gyerekesnek találta Askenasi, elnevette magát. Aztán megint nem látta hónapokig, s nagyon ritkán jutott csak eszébe. * Néhány hónappal a "szakítás" után - a kis komité, az ismer sök és barátok köre határozta meg ilyen könny szerrel az eseményt, mintha minden, ami az emberekkel történik, címkézhet lenne: például van a "házasság", van a "kaland", van "válás" és "szakítás", de arról, hogy az állapotok között és mögött mi van, nem beszélt senki -, egy reggel, el adás közben, nyugtalanító tüneteket észlelt Askenasi: egyszer en azt vette észre, hogy nem hallja a szöveget, melyet hangosan olvas. Görög történelmet magyarázott ezen az órán; a teremben id sebb hallgatók tartózkodtak; Lükurgoszt olvasta, a spártai vaspénz infláció történetét, az eredeti szöveget, s hirtelen megakadt, mert úgy vette észre, hogy nem hallja hangját, és a szöveget sem érti teljesen. Akadozva olvasott tovább, fél szemmel növendékeit figyelte, akik mérsékelt érdekl déssel, de komoly és jó szándékú arckifejezéssel hallgatták, s szemmel láthatóan nem vettek észre semmi szokatlant. "Talán megsüketültem" - gondolta ijedten. De ebben a pillanatban ajtó csapódott a folyosón, s az értelmetlen hangot tisztán hallotta; kés bb orrát fújta valaki a teremben, s általában minden ilyen testi és tárgyi neszt észrevett, élesen, mint eddig is; csak tulajdon hangját nem hallotta, s az ismer s szöveg értelme süket visszhangot adott, egyes szavakra emlékezett, de a nyelv, a görög nyelv, melyet sokáig második anyanyelvének tartott, idegenül tárult el tte a könyvoldalakon, mintha perzsául olvasna, folyékonyan, de teljesen tájékozatlanul... Néhány bocsánatkér szóval félbeszakította el adását, elhagyta a tantermet és hazasietett. Kertes negyedben lakott, a város kapuin kívül, magányos elhelyezés , családi házban, ahol két bútorozott szobát bérelt, s ahová Anna elküldte könyvei egy részét s néhány otthoni bútordarabot; hazaérve bezárkózott, könyveket nyitott fel s hangosan olvasni kezdett. Régi és ismer s szövegeket keresett el , s csodálkozva vette észre, hogy ez a tompa, bels süketség szövegek szerint változik; Platónt olvasta és nem hallott semmit; megragadta az asztalon hever reggeli lapot, s a vezércikket kezdte fennhangon szavalni, valamilyen fellengz értekezést a francia gyarmatosítás kultúrfeladatairól, s ezt a híg és idegen "világi" szöveget els bet t l az utolsóig hallotta és értette. Kés bb észrevette, hogy nem tud visszaemlékezni Anna arcára és hangjára; mint Platón szava, halványan és értelmetlenül derengett az is; órákon át feküdt a sötét szobában, s iparkodott felidézni Anna vonásait, de a kép elmosódott, idegen maradt. Elizre meger ltetés nélkül emlékezett, minden részlettel, mintha látná és hallaná; olyan "folyékonyan" emlékezett reá, mint ahogy megértette az újságcikk híg szövegét. Amit tudott és ismert,
észlelhet en felbomlott benne, két pártra szakadt; az ismer s anyag, Anna, Platón számára megsiketült; az idegen, olcsó anyagot, a küls ségeset és selejtest jól értette, valamilyen erkölcstelen bizalmassággal és beavatottsággal érzékelte tovább is. Egy ideig teljes közönyben, dermedt mozdulatlanságban élt; fél napon át járta a várost, s mint aki valamilyen nagyon er s robbanástól megsiketült, s már csak egyes, kivételes hangokat észlel, élvezte a város robaját, utcai n kkel beszélgetett, mohón olvasta az újságok barbár híreit. Az emlékek anyaga kettévált benne, s az egyik rész elmerült a süket homályban; a másik elborította és vijjogott körülötte, rikácsoló otrombasággal. Kés bb felkeresett egy orvost is, aki vállát vonogatta. Ez az orvos, társa az egyetemen és ifjúkori barátja, meglep szinteséggel beszélt hozzá; Askenasi nem kívánhatja komolyan, hogy neki is porokat írjon fel és "pihenést" ajánljon, mint a többieknek, a "szenved emberiségnek"; egy ember a maga értelmi szintjének megfelel en beteg, s "ideges tünetekre" nincs más gyógyszer, csak az ellenméreg, melyet a beteg ösztöne önmagából kitermel. Askenasi vizsgálja meg életét, talán tévedett valahol. Szeretettel beszélt, nem is úgy, mint orvos a beteghez, inkább, mint ahogy a közös nyomorúságban szólhat egyik ember a másikhoz, szomorúan. Kérdezte, nem akar-e visszatérni Annához; s lehajtott fejjel, zavartan hallgatott, mikor Askenasi megmagyarázta, hogy nincsen értelme Annához visszatérni, mert már "nem emlékezik reá". Ezen az estén, néhány órával kés bb, hogy az orvosnál járt, Anna megjelent Askenasinál; az orvos telefonált neki vagy talán nem is volt szükség telefonra? Mindenesetre megjött, tájékozottan lépett be az idegen szobába, ahol Askenasi a sötétben feküdt; rögtön megtalálta az állólámpa kapcsolóját, tudta a járást a fürd szoba felé, levetette kalapját, kabátját, leült Askenasi mellé a hever re, kézbe vette kezét, s ismer s dolgokról adott el , kisleányukról mesélt (akire Askenasi már csak homályosan emlékezett) s arról, hogy is új lakásba költözött. Minden, amit mondott s jelenléte is szürkének és elmosódottnak tetszett; Anna mozgott és beszélt, de mint a némafilmen, a leveg szürke maradt körülötte, nem látta színeit és nem hallotta hangját, mozdulatai is vértelennek hatottak. Természetesnek találta, hogy Anna itt ül mellette most, mikor megsüketült; Anna a valóságban, a másik, az igazi valóságban nem sz nt meg vele élni, s ilyen mesterséges választófalak, mint távolság, id , nem akadályozhatták Annát, hogy állandóan tudjon róla. Behunyta szemét, Anna kezét fogta - de ez a kéz is képszer volt, inkább látvány, mint tapintható testrész -, s a hangokat csak dallamukban értette, a szöveg összetört, s nagyon messzir l érkezett. Most élesen látta Elizt; s Anna talán el is hallgatott. Taxiban ült Eliz, es s utcán hajtott az autó, valahol a folyóparton; Eliz sápadt volt és szomorú; a szürke kosztümöt viselte, melyet Askenasi jól ismert, sárga keszty s kezét ölében nyugtatta, s fejét a kocsi párnájára hajtotta; most felemelte
kezét, az ablak párás üvegét dörzsölte, el rehajolt és kinézett. Valahol az Eiffel-torony környékén állott meg a taxi, ismeretlen utcában, ahol Askenasi még soha nem járt; Eliz pénzt nyomott a sof r kezébe, többet, mint kellett vagy illett volna, egy ötvenfrankost; Askenasi felült a díványon egy pillanatra, s er lködve megnézte a taxamétert, miel tt még a sof r hozzányúlhatott, s bosszankodva látta, hogy Eliz kétszeresen fizette meg a viteldíjat. "Mindig ezek a túlzások" - gondolta és fejét csóválta. Sietett Eliz után, aki már a felvonóban állt felfelé, a harmadik emeleten csengetés nélkül nyitott be egy ajtón, amely félig nyitva várta s becsapódott utána. Askenasi kopogott, de nem kapott választ; kis ideig állt még, aztán lement a lépcs kön, és fel és alá járt az es ben. H vös szél járt. "Megfázol" - hallotta, most el ször tisztán és világosan Anna hangját; s felállt, bezárta az ablakot, kend t hozott és betakarta Askenasit. A telefon szólt a szomszéd szobában; Anna odament és beszélt valakivel. "Milyen fölösleges ez" - gondolta bosszúsan Askenasi -, "mit akarnak a telefonnal? Milyen primitív..." S dacosan hallgatott egész este. Anna mindennap eljött, s kés bb már sem beszélt sokat; egyszer azt mondta, hogy mindent tud, Askenasi ne féljen, most nem szabad mással tör dni, csak önmagával. Kérte, hogy ne térjen vissza hozzá, mert ennek most nem lenne még célja - sokkal kés bb, igen, hisz ez nem is lehet másképp. "Úgy tudok rólad mindent" - mondta Anna -, "mint a gyermek, aki az anyjában ül és egyszerre lélegzenek; tudom, hogy nagyon kell most vigyáznod." Egy napon, estefelé, mikor Anna jókedv volt és a jöv r l beszélt, hirtelen felült és hangosan kérdezte: "De mi lesz velem, ha kiderülne, hogy ez a dolog személyes... az személyéhez van kötve, a kérdés és a válasz is. Mi lesz akkor?..." Anna hallgatott. Askenasi feléje fordította a lámpát, s nagy figyelemmel vizsgálta a fehér arcot. "Akkor tévedtél" - mondta csendesen, lesütött szemekkel Anna -, "Isten irgalmazzon neked." S keresztet vetett. Askenasi felnevetett, mert soha nem látta még Annát keresztet vetni. Anna zavartan, idegenül nézett reá, felállt és kalapját kereste. "Akkor elbuktál" - hallotta még a távolodó Anna hangját, aki már elt nt az ajtóban. Többé nem is jött el. Askenasi várta egy ideig, de csak úgy, ahogy levelet vár az ember, Elizt csak kétszer látta még, mindig ugyanabban az idegen házban, a kapuban, amikor elment vagy érkezett; az ajtónál tovább nem jutott soha. Egy napon elindult, megkeresni azt az utcát és házat; meg is találta; de a kapuban félni kezdett, megfordult és hazament. Még sokáig nem merte elhinni, hogy a "kérdés" és a "válasz", valamilyen véletlen, el re nem látott baleset miatt, ugyanaz a személy, akit "nem is szeretett különösebben" - (így mondogatta) -, tökéletlen kérdés és rosszul fogalmazott válasz, de ezzel most már be kell érnie. S mikor barátai "pihenést" és ahogy az illik is hozzá, "egészen kis helyen néhány hetet" javasoltak neki, ellenkezés nélkül indult útnak. Még mindig remélte, hogy talán útközben "rendbe jön valami" - tévedése nevetségesnek tetszett,
mint egy utcai baleset, megalázó, harmadrangú végzet sorscsapását látta benne, s ez felháborította. "Mintha valaki expedícióval, karavánnal, fegyverekkel és tevékkel indulna el, hogy a végén megérkezzen a szomszéd utcába" - gondolta. Az állomáson, mikor a vonat elindult, kinézett az ablakon, s a tömegben Annát kereste, nyugtalanul és kíváncsian. De nem látott senki ismer st. Kezdte megérteni, hogy senki nem segíthet többé, sorsára hagyták és egyedül maradt. * "Nevetséges" - mondta csendesebben, még egyszer, mikor az els fájdalom heves rohama enyhült. Ritkábban csuklott, s kezét szájára tapasztotta. Kés bb megnézte az órát: néhány percet feküdt csak így. Szeme fájt, talán a h ségt l, s tenyerével óvatosan dörzsölni kezdte szemhéjait. A teniszpálya fel l a labdák tompa üt dését s a játékosok nevetését hallotta. "Még sok mindent szerettem volna látni" - gondolta fáradtan. - "Kínát. Oda mindig el akartam menni. Indiáról talán le is mondtam volna." Az elmulasztott látnivalók, elhalasztott kötelességek úgy peregtek el tte, mintha naptárt lapozna. "Milyen szégyenteljes ez" gondolta és fejét csóválta. - "Egy n miatt." A szégyenérzet teljesen lesújtotta. "Ezt is megéltem már valahol" - gondolta kés bb, és kínos részletességgel emlékezett -, "feküdni a h vös, homályos szobában, egyedül, csukott zsaluk mögött, s künn a kertben teniszt játszanak az idegenek, a virágágyakat ebben az órában öntözik, ez a párás, porhanyós, üvegházi szag úszik a leveg ben, hallottam a teniszüt húrjainak kattogását, az angol számjegyeket. Egy n rekedten számol." Várta és örömmel hallotta a rekedt n i hangot. "Sok mindent megéltem már" - gondolta elégedetten. - "Csaknem az egész életet. Tulajdonképpen alig hiányzik még valami..." Csendes elégültséggel gondolt arra, hogy nagyjából el is végezte munkáját, majdnem eleget tett kötelességének, úgy élt, ahogy azt embertársai és a körülmények megkívánták, majd élt másképpen is, tájékozódott a test eszközeivel, s már nincs is egyéb dolga, csak választ keresni a kérdésre, miért szenvedett hát mégis egész életében ilyen gyalázatosan, mi célja lehetett az "ideának" a teremtménnyel, mikor ilyen megalázó szenvedéseket mért reá, melyeknek nincs végük, s általában, miért nincs kielégülés? Erre a részletkérdésre kellett még választ kapnia. Megalázónak érezte, hogy ilyen nevetségesen bukott el, s most már gyeleghet a világban, keresheti más n knél a választ, csip-csup feleleteket bolhászhat könyvekben, megkérdezhet férfiakat. "Nem megyek sokra a módszerrel" - gondolta rosszkedv en. "Talán türelmesebben kellett volna faggatni Elizt vagy erélyesebben, talán megfélemlíteni." Gondolkozott. - "Esetleg megölni." Ez a lehet ség meglepte. Gondolkozott, hogy "erkölcsös" vagy "erkölcstelen" megoldás-e, ha egy férfi megöli azt a n t, akihez kötve van, s akit l semmiképp nem tud szabadulni? Homályosan sejtette, hogy ez nem is erkölcsi kérdés, egyszer en lehet ség és er kérdése. - "Tud választ adni egy n " - gondolta
makacsul -, "vagy nem tud? Ha nincs kielégülés, akkor engedjen el." Örömmel és megkönnyebbülten gondolt arra, hogy Anna levonta tehetetlensége következményeit, elengedte t az utolsó pillanatban, s már nem kell tovább bajlódni vele. Eliz megszökött a felel sség el l. Askenasi most úgy gondolt reá, mint egy h tlen sikkasztóra, aki a tengeren túl, biztonságban élvezi h tlensége gyümölcseit. "A rend rség itt keveset segíthet." De ha nem a "boldogságról" van szó, mi köze neki még az egészhez? Mi a felel ssége? a megegyezés értelmében járt el, feln tt, vigyázott egészségére, embertársai tulajdonát nem kívánta, s a maga módján iparkodott tisztázni a fogalmakat. Úgy érezte, hogy elbukott, de ugyanakkor visszakapta cselekvési szabadságát is; az öt- vagy tízezer év, melyet a megegyezés értelmében töltöttek el az emberek, nem hozta meg a remélt eredményt, s , Askenasi, kénytelen volt önállóan cselekedni, tekintet nélkül a megegyezésre, ha nem akar olyan céltalanul és értelmetlenül meghalni, mint a disznó, melyet leszúr a böllér; talán még annál is céltalanabbul. Megértette, hogy milyen nagyszer ürügy "h snek" lenni, meghalni "valamiért"... Gondolkozott. "Persze, sohasem egy n miatt, sohasem személyért. Valamiért..." Homlokát dörzsölte. Valamit elfelejtett megkérdezni Elizt l. "Talán dörömbölni kellett volna rajta. Talán felnyitni, szétszedni." A kérdés, a kíváncsi kérdés szomjúsága nem enyhült. "De ha az út a testen át vezetett" - gondolta szemrehányóan -, "miért az a sok mesterséges akadály? A pénz? Az egész szolgálati szabályzat, az el írások gy jteménye s ami ennél is kínosabb: maga a test, miért vétkezik?..." Mert a test, ha tudta a választ, utolsó pillanatban hallgatott, kitért. Maga a kéj csak egyetlen hang volt, nem az egész dallam. Irigyen, féltékenyen, készségesen óvta a titkot a test, újabb és újabb kísérletekre ösztönzött, abból élt, hogy a másik szomjasan ment el, s újra visszajött. "Szatócsszemlélet" gondolta megvetéssel. - "Alkudozás, üzlet." A test soha nem adta az igazi választ, valamit megtartott, elhallgatott. A kéj ízelít jével ingerelte azt, aki végre is nem érhette be ilyen szerény és olcsó h sít vel, teljes feledkezést akart vagy teljes éberséget, mindenesetre az egészet, amir l szó lehetett, amir l talán szó volt valamikor. "Nagyon nehéz lesz" - gondolta t n dve, mint aki egy tervbe vett munka nehézségeit mérlegeli. - "Idegen ajtókon kopogtatni... milyen gusztustalan." Ez a kifejezés meglepte. "Ajtókon kopogtatni..." - gondolta újra. Nem emlékezett, hogy életében valaha használta volna ezt a kifejezést. Mint aki figyelmeztet jelet vett észre, feltápászkodott. Az ablakhoz ment, a táj szürke g zben úszott, a szigetet csak mint homályos alakulatot látta most, meghatározható formák nélkül. "Most, hogy Eliz elment, tulajdonképpen megkérdezhetek akárkit. A portást is. Vagy a sz ke n t, aki visszanézett. A n t a negyvenkettesb l. Zwoundvierzig." Hallotta a n hangját. "A szoba száma zwoundvierzig, az ember
odamegy az ajtóhoz és kopogtat. Idegen ajtó." Elvigyorodott. Vigyázott, hogy a vigyor ne múljon el szájáról, odaállt a tükör elé és figyelmesen megnézte a vigyort. Gyermekkorában sokszor játszotta ezt. Komolyan és szigorúan nézte a vigyorgó szájat. Szivarra gyújtott, de nem ízlett neki; az ég szivart a hamutálcára fektette és ottfelejtette. Mintha kattanást hallott volna. "Mint mikor egy karperec zárját kattantják." Figyelt. Karperec, az szabályos kör. Egy kör, amely bezárul; lehet bilincs is. De "kattan" a bilincs?... Nem tudta, soha nem látott még bilincset. Az asztalhoz ment, leült, félt, hogy egyszerre elillan ez a néhány lenge, laza jel. "Ezek csak szavak" - gondolta és rögtön, gúnyosan: - "Csak? És mi van még? A szavak, csak?..." Er lködve figyelte az apró jeleket, iparkodott egyet sem felejteni el közülük. "Ajtókon kopogtatni, idegen ajtó, zwoundvierzig, kattanás, karperec, kör, amely bezárul. Talán bilincs." Lassan öltözni kezdett. "Még nem kötelez semmire" gondolta, amíg óvatos mozdulattal az inget húzta -, "ha az ember kopogtat az idegen ajtón. Nagyságos asszonyom, megbocsát. Gnödigste. Nevem Askenasi. Bocsánat, ha tévedtem." Halkan fütyülni kezdett. "Így készül az ember egy kalandra, trallala" énekelte halkan. - "Egy jó, futó kis kalandra. Hotelben vagyunk, a tenger partján. Tulajdonképpen mindig ilyesmire vágytam. Elég volt már a nehéz dolgokból. Most már negyvenhét éves vagyok. Az ember nyaral, valamilyen kis helyen, a hotelben felmegy egy n a lépcs n, visszanéz... Mindig szerettem volna ilyesmit. Nincs semmi jelent sége. Kedves, nyári emlék." Kezét dörzsölte, örvendez mozdulattal, eldobta a nyakkend t, melyet délel tt viselt, s újat keresett el , egyet azok közül, melyeket még Eliz vásárolt. Nagy gonddal kötötte meg a nyakkend csokrát, hátralépett, s elégedetten szemlélte a tükörképet. "Egy percnyi pihenést" - gondolta - "egyszer talán szabad? Igazán megérdemeltem." Útlevelét és pénztárcáját gondosan zsebre tette. "Vigyázni kell" - gondolta okosan - "az idegen n kkel. Kalandorn k is akadnak köztük." - Meghökkent. - "Kalandhoz valószín leg kalandorn való. És kalandor." Most megint élesen látta a kört, minden a helyén volt, hotelfolyosó, idegen ajtó, amelyen kopogtat az ember, aki kalandot keres. A kalandort letartóztatja a rend rség és bilincset raknak kezére. A szavak egymásba kapaszkodtak, összeillettek, nem is kellett soká igazítani - valószín leg régen készülnek a szavak egy pillanatra, amikor megjelennek, mint az álomban a képek, egyszerre feltolulnak, s értelmük lesz, kép és mondat alakul bel lük. "De mi lehet az értelmük?" - Megállt az ajtóban, kalappal és keszty vel a kezében. "Nos, mi a képek értelme? Els sorban maga az álom, amelyen belül megjelennek. A másik terület, amelyet benépesítenek. A szavak értelme nemcsak az, amit önmagukban jelentenek, hanem a terület, amelyet bevilágítanak. Az ember elindul a sötétben, csak néhány szó világít..." - s lassan elindult. Lement a lépcs kön, nagyon
halkan fütyült. "Az idegen ajtó el tt..." S megállt. Fülelt, nem hallott semmit, körülnézett, egyedül volt. "...halkan kopogtat..." És kopogtatott. Kissé meggörnyedt fels testtel hallgatózva, hamiskás mosollyal nézett maga elé, "...lenyomja a kilincset..." Lenyomta a kilincset. "... Valami kattan... "Az ajtó zárja kattant. "...a kör bezárul... " Belépett a szobába, s bezárta maga mögött az ajtót. EGY HAZUG A portás kés bb hevesen bizonygatta, hogy öt óra elmúlt már, mikor Askenasi eltávozott a szállodából. Határozottan adta el , hogy az idegen úr még "odaszólt feléje", rövid ideig beszélgettek, a távozó vendég a vasúti hálóhelyet készült megváltani lenn az utazási irodában. Askenasi nem emlékezett erre a beszélgetésre. A porcelángyáros, aki a nyitott erkélyen kártyázott délután, sokkal kés bb, napszállat után találkozott a szálloda ajtajában az idegennel, s felt nt neki "különös viselkedése és izgatott modora". Régen látott ilyen izgatottan viselked embert - mondotta; s éppen ezért alaposan szemügyre vette, utánanézett és fejét csóválta, mert az idegen "menekül léptekkel" sietett a város felé s nagy csomagot vitt kezében. Askenasi hasztalan magyarázta, hogy a negyvenkettes szobában csak rövid ideig tartózkodott, talán nyolc-tíz percig, aztán visszament még a fels emeletre, körülnézett szobájában, de ott is csak pillanatokig maradt, s néhány perccel négy óra el tt már elhagyta a szállodát, a portás nem is látta elmen ben, üres kezekkel és csomag nélkül távozott. Nem értette a felesleges kérdéseket, nem értette, miért nógatják, hogy "valljon be mindent", miért kíváncsiak minden percére, mikor már elmondta a lényegeset? - de letorkolták, ha err l beszélni kezdett. Vallomására nem sok ügyet vetettek, az els vizsgálatot a helybeli csend rök vezették, akik, mint ilyen ritka esetben szokás, minden módon ki akarták tüntetni magukat, jegyz könyvbe írtak tücsköt-bogarat, s természetesen mindenkinek inkább hittek, mint Askenasinak. Mindenki fontoskodott, fecsegett, mindenki jobban ismerte a részleteket, s e nagy és fölösleges buzgalom láttára Askenasi kés bb kissé meg is sért dött és dacosan hallgatott. "Kérem" - gondolta -, "ha ti mindent jobban tudtok..." S felhúzta az orrát. Vallomása hitelét gyöngítette az is, hogy "elmenekült a tett színhelyér l" - a vizsgálatot vezet csend rtiszt fejezte ki ilyen ünnepélyesen magát -, valósággal üldözni kellett, "szökés közben" fogták el, s még sok ilyen igazságtalan és fölösleges részlettel tarkították a jegyz könyvet, úgy, hogy Askenasi végül teljesen elkedvetlenedett, sz kszavúan felelgetett, s a legvégén egészen el is hallgatott. Jegyz könyvbe írták a csomagot is, melyet a porcelángyáros látott Askenasinál - senki nem sejtette, kés bb sem, mit cipelhetett ebben a csomagban és végül is hová rejtette?
- és elhitték a portás lelkendez szavait is, aki esküdözött, hogy öt óra felé még beszélt Askenasival, s felt nt neki, milyen "nyugodt, csaknem jókedv ". (Askenasi nyugalmát és jókedvét is rosszallóan vették tudomásul a csend rök mint nagyfokú kegyetlenség és elvetemültség jelét.) A porcelángyáros másként vélekedett: úgy vette észre, hogy Askenasi "különösen és izgatottan" viselkedett. Egyáltalán, kihallgattak mindenkit, aki jelentkezett és "észrevett valamit" - mert meglepetésszer en egyszerre kiderült, hogy Askenasi a város legismertebb emberei közé tartozik, több tucat tanú látta t a kérdéses délután, s t "beszéltek is vele", csodálatos, de egyszerre mindenki ismerte, a város különböz , távol es pontjain látták, csaknem valamennyien egyidej leg, úgyszólván minden tíz percben másutt. (Askenasi kés bb meglepetéssel vette észre, hogy egész délután kerékpárral száguldhatott volna keresztül-kasul a városon, ha mindenkivel találkozni akar, aki e délután látni vélte t.) A szobalány hét óra felé nyitott be a negyvenkettes szobába, a csend rség napszállat után, nyolc óra tájban kezdte kihallgatni a személyzetet. Kilenc felé, mikor a vacsorát már felszolgálták, említette el ször valaki, bátortalanul és ötletszer en, Askenasi nevét. Senki nem emlékezett a vendégek közül, hogy valaha is látta vagy ismerte volna - de mikor a portás, akadozva és bizonytalanul, figyelmeztette a csend rtisztet, hogy Askenasi Viktor Henrik, az egyik másodemeleti szoba lakója az egyetlen, aki még nem tért haza vacsorára, lázasan és egyhangú kórusban kezdték szajkózni a szálloda vendégei ezt a nevet, olyan meggy z déssel, mintha nem is értenék, hogy eddig nem jutott eszükbe, pedig napnál világosabb, hogy a "tettes" nem lehet más, mint a szívbajosan sápadt, pápaszemes úr, aki "gyanús viselkedésével" már régen felt nt mindenkinek. Különösen a protestáns lelkész buzgólkodott, aki "barátságtalan és gonosz tekintet " embert ismert meg délután Askenasiban - olyan embert, aki a lelkész jóindulatú megjegyzésére "nem felelt, mert valami járt a fejében". Ezt a vallomást is jegyz könyvben örökítették meg, mint minden észrevételt, s a csend rök különösen fontosnak tartották az egyházi férfi megfigyelését, mert bizonyítva látták, hogy Askenasi "el re készült tettére, s már kora délután megfontolta azt". maga sokkal egyszer bben adta el a délután történetét. Nyolc-tíz percet maradhatott a negyvenkettes szobában - így mondta -, maga sem tudta biztosan, de nem valószín , hogy hosszabban id zött volna ott. "Nem volt több dolgom" - mint azt "cinikus kegyetlenséggel" vallotta -, s különben is gyorsabban történt minden, mint azt képzelni lehet. Aztán visszament még szobájába, a fels emeletre, mert úszónadrágját kereste; a kérdésre, hogy miért kereste az úszónadrágját, általános meglepetésre azt felelte, hogy el akart menni az uszodába, mert "t rhetetlen melege volt". Ezt a kijelentését kés bb súlyosan bírálták, "terhel és súlyosbító körülménynek" rótták fel, s az el re megfontolt szándék
bizonyságát látták ebben is; elvetemült és minden emberi érzésb l kivetk zött b nöz az, mondotta a vizsgálóbíró, aki a történtek után hideg nyugalommal visszamegy úszónadrágjáért, s a fürd be indul, mintha illene még "ilyenkor" fürd be s egyáltalán emberek közé menni. Különösen rossz néven vették t le, hogy miel tt "szökésnek eredt", visszament még az úszónadrágért a szobájába; s mintha valamilyen emberfeletti illetlenséget követett volna el, Askenasi zavartan menteget dzött, utólag maga is úgy érezte, hogy talán illend bb lett volna, ha úszónadrág helyett sötét ruhába öltözik. De amit bírái soha nem értettek meg s nem is hittek el, hogy azokban az órákban egyáltalán nem akart "szökni", nem érzett b ntudatot, sem akkor, sem kés bb, inkább a jókedv és megkönnyebbülés érzete járta át, mint aki nehéz vállalkozásán végre sikeresen túlesett; nem volt éppen büszke, csak nagyon megelégedett, és semmi esetre sem érezte szükségét a szökésnek. Az úszónadrágot végül mégsem vitte magával - egyáltalán semmit sem vitt el szobájából, s a porcelángyárosnak valószín leg káprázott a szeme, mikor csomaggal látta t távozni -, egyszer en azért nem vitte el a trikót, mert nem száradt meg. Feladta a fürdés tervét, s beérte azzal, hogy a mosdóhoz állt, megmosta kezeit, s arcát is felfrissítette a langyos, állott vízzel. A szobában körülnézett, s egy pillanatig gondolt reá, hogy talán ideje lenne becsomagolni, mert kés bb már nem lesz érkezése; a szivar, melyet az imént, mikor elhagyta a szobát, a hamutálcán felejtett, most is füstölgött még s negyedéig sem hamvadt el: ezt a részletet Askenasi vallomásában többször említette, bizonygatva, hogy néhány percet tölthetett csak a negyvenkettes szobában. Poggyászaihoz lépett, de rögtön eszébe jutott, hogy csomagjait kés bb úgyis elveszik t le, nem érdemes a csomagolással bajlódni; s ennek az ötletnek megörült, mint aki kellemetlen feladattól szabadul, mert soha nem szeretett csomagolni. Tiszta zsebkend t keresett el , melyet kölnivízzel öntözött meg, s anélkül, hogy a portással egyetlen szót is beszélt volna, eltávozott a hotelb l. Egyenesen a város felé indult, s a poros úton, mely a forró, kora délutáni órában teljesen üres és elhagyott volt, a szállodától a város nyugati kapujáig senki ismer ssel nem találkozott. Negyedóra sem telt bele, hogy átlépte a negyvenkettes szoba küszöbét, s négy el tt néhány perccel már a város f terén állott, a régi kormányzósági palota kapuja el tt. Fájt a feje. "Mit vesz be az ember ilyenkor?" - gondolta t n dve. De nem jutott semmi okosabb eszébe, s végül is úgy döntött, hogy "ilyenkor" is legokosabb aszpirint nyelni, ha az embernek fáj a feje. Ez a heves f fájás útközben lepte meg, valószín leg a rendkívüli h ség következménye volt csak, s el is kedvetlenedett miatta, mint akinek akad végre egy jó órája, s azt sem tudja zavartalanul élvezni. A szemközti patikába tért be, ahol (a gyógyszerész el adása szerint "felháborító nyugalommal") aszpirint és pohár vizet kért, bevette a port, s "udvarias köszöntéssel távozott". (A gyógyszerész a f tárgyaláson nyomatékosan hangsúlyozta az
"udvarias köszöntést", mint egészen rendkívüli és szokatlan lélektani tüneményt, amely csaknem megmagyarázhatatlan, s valószín leg érthet bbnek találta volna, ha Askenasi udvarias köszönés helyett késekkel kezd dobálni, tüzet fúj és beveri a gyógyszertár szekrényeinek üvegajtajait.) A gyógyszerész természetesen utána is nézett a különös vendégnek, s látta még, amint "felt n lassan" halad át a f téren. Askenasi csakugyan lassan sétált, mert fájt a feje, a por enyhít hatását várta, s nem volt oka, sem kedve fel és alá szaladgálni az utcán, ami talán különösen is hatott volna; de már az els kihallgatásnál belenyugodott, hogy minden, amit a délután mondott vagy csinált, "különös" volt és "felt n "; az is, hogy aszpirint vásárolt és lassan járt. A tanúk természetesen ebben az esetben is "élesen láttak" és mindent jobban tudtak; ez már így volt és bele kellett tör dni. Felt n en lassú léptekkel sétált tehát végig a keskeny sikátorok egyikén, melyek a f teret a dominikánus templommal kötik össze, élvezte a naptól át nem melegített, vastag termésk b l rakott házfalak h vösségét, megállt egy rövidáru-kereskedés kirakata el tt, hosszan elnézte a harisnyakötegeket és gombokkal, pitykékkel megtömött dobozokat, s örvendezett, hogy ezt is alkalma van látni még, el ször életében, mert soha nem nézett meg eddig ilyen kirakatot. Általában minden tárgy, minden szín és vonal különös élességgel hatott most reá. Mintha sokáig félhomályban tartózkodott volna, s most egyszerre meggyújtottak valahol egy láthatatlan lámpát: tárgyakat pillantott meg, melyeket eddig soha nem vett észre, s a legegyszer bb, mindennapos látványosság is felt nt, egy levél-szekrény, az utcatábla, poros orsó a rövidáru-kereskedés kirakatában, elhajított banánhéj az úttesten, pohár vízben néhány szál virág az egyik emeleti ablakban... Levette szemüvegét, s árnyalattal elszürkült ugyan körülötte a világ, a tárgyak körvonalai elmosódtak, de még így, szemüveg nélkül is rikácsolóbb színeket, kirajzoltabb vonalakat vett észre, mint máskor a pápaszem nagyításán át. Kissé fájt is szemeinek ez a hirtelen, nyers fény, amelyben megújhodott minden látnivaló, a legkisebb részlet is határozott körvonalakkal vált el ; hunyorgó szempillákkal, óvatosan pillantott maga körül. Kétségtelenül fényesebb, világosabb színekkel tárult eléje a világ, mint "azel tt". Optikai csalódás - gondolta. De minden, a szennyes, évszázados házfalak is, az ég és az utca, az ablaküvegek és a kapuk kilincse elhasználhatatlanabbnak tetszett, az újdonság varázsával hatott, mintha nagytakarítást rendeztek volna id közben, s amire pillantott, az vasárnapias mázzal tündökölt. Meghökkent, s mintha most látná el ször az élet igazi vonalait, mintha eddig valamilyen különös rövidlátás, amelyen a szemüveg sem tudott segíteni, megakadályozta volna, hogy a tárgyakat s a tárgyak összességét, a mindenséget igazi valójában vegye szemügyre, mintha hirtelen kigyógyult volna valamely rejtélyes szembetegségb l, amelyre eddig ügyet sem vetett, s
amely negyvennyolc esztend n át homályba borított körülötte mindent, mohón és kíváncsian kezdett szemlél dni. "Ilyen szép hát a világ" - gondolta néhány percnyi figyelmes vizsgálódás után, gyermekesen feltör , csaknem ujjongó elragadtatással. - "Ilyen pompás! Ennyi színe van még, ilyen gyönyör szögletei és vonalai... nem bírták elny ni mégsem!... Milyen szép mindez!" Az örömérzethez, a nyugalomnak, elégedettségnek és kibékültségnek ahhoz a zsibbasztó, kellemes érzéséhez, mely egy pillanatra sem sz nt meg, mióta kilépett a negyvenkettes szoba ajtaján, most az elragadtatás járult, az érzékelésnek ez a kéjes fels foka. Lassan forgatta fejét, mint aki nem bír betelni a meglepetéssel, fél, hogy sokat habzsol majd a friss ingerekb l, ha nagyobb területet tekint át egyszerre, s meg sem bírja emészteni a rendkívül közvetlen, els rend benyomások zsúfolt, beláthatatlan tömegét. Szédülni kezdett, olyan er vel és b séggel zuhogott szemébe a látnivaló; a részletekhez menekült, egyel re nem mert az égre vagy az utca távlatába tekinteni, óvatosan kiemelt egy es csatornát, kávéházi asztalt, emberi arcot, s mint mikor a mikroszkóp homályos, színtelen és üres körzetéb l egyszerre el válik az ismeretlen világ, él lények szabályosan körülrajzolt alakjaival, megelevenedik az addig láthatatlan szerves élet, melyet a vízcsepp rejt magában, flórát és faunát lát ott, ahol eddig nem látott semmit, életet lát ott, elpusztíthatatlan, gazdag formákban állandóan változó és szaporodó életet, ahol eddig közönyös és sivár nyersanyagot látott, úgy látta most a mikroszkopikus területeket, melyeket egy-egy pillantással megvilágított. Ujjongást érzett, hogy megint látja a világot, amelyben eddig csak élt, melyet csak használt, piszkosnak, kopottnak tartott s nem is figyelt reá; s ugyanakkor emlékezett, hogy egyszer már látta így, nagyon régen, paradicsomi üdeségében, talán gyermekkorában, mikor felült a bölcs ben s a lámpát nézte vagy egy kezet, mely orra el tt hadonászott... Most úgy tetszett, mintha az emberek is, kik szembejöttek az utcán, lassabban járnának, nemcsak a tárgyakat és jelenségeket látta élesebben, igazi színekben, de a mozdulatok ütemét is érzékelhette, egészen másképp, mint azel tt. A lassított mozgóképfelvételek hatottak így reá régebben, egy kéz nagyon lassan mozdult, kalap úszott a leveg ben, minden mozdulat és ütem ízekre bomlott, a hangok is fél- és negyedhangokra törtek. "Valamilyen új érzék ez" - gondolta -, "megint tudok látni és hallani, mint régen." Megállt, behunyta szemét, sok volt ez a boldogság, sok volt, csaknem elbírhatatlan, hogy még egyszer szabad látni a világot, hallani és érteni, mintha most születne e sok csodálatos látnivaló közé. "Mennyit unatkoztam!" - gondolta szomorú önváddal. - "Ültem a homályban és unatkoztam. Milyen gyönyör ez az egész..." Az utcafalnak támaszkodott s hirtelen belenézett az égbe, elszántan és borzongó kíváncsisággal, mint aki el re remeg a gyönyör ségt l, melyet egy régen sóvárgott látvány lesújtó szépsége nyújt majd neki. "Milyen az ég?..." gondolta közben, amikor felvetette szemét -, "már nem is
emlékszem a színére..." Az ég híg volt, sem kék, sem fehér, s Askenasi kerekre nyitott szemekkel bámult fel az égre, mint aki végre ezt is megengedheti magának, szomjasan és tehetetlenül leste azt a színtelen mélységet, amely felette tárult. "Újságot olvastam eddig" - gondolta röstelkedve és bosszankodva -, "soha nem néztem fel az égre, újságot olvastam, szótárakat és folyóiratokat..." Fejét csóválta. Most már nem unatkozhatott egyetlen percet sem, élete hátralev napjai zsúfolva lesznek látnivalóval, talán át sem lehet tekinteni azt a rettenetes nagy anyagot, amely a mai naptól rendelkezésére áll... Lassan lépdelt, minden pillanatban megállította az új látnivalók tömege. "Azel tt csak a múzeumban tudtam így észrevenni valamit" gondolta. Patkány mászott el az es csatorna mögül, s fürge mozgással gyorsan el is t nt a pinceablak hasadékában. Askenasi soha nem látott még ilyen közelr l patkányt, s örvendezve felkiáltott. Most már tudta, hogy nagyon sok dolga lesz még, tudomásul kell vennie a világot, amelyet eddig nem ismert a maga valóságában, inkább csak hallomásból, ahogy egy vak értesülhet a színekr l és a tárgyak alkatáról. A valóság sokkal egyszer bb, s amellett dúsabb és pompásabb volt, mint ahogy a homályban elképzelte. Kábultan és támolyogva ért ki a piacra. Gyümölcsök és halak, állati tetemek között vándorolt. Id nként megállította egy-egy ismeretlen szag, szimatolva indult el a sátrak között, amíg megtalálta a szag eredetét, valamilyen veteményt vagy halfélét, amilyet soha nem látott eddig. "Az ebédet behozzák, a tányérokat leszedik" - gondolta. - "Eddig beértem ennyivel. De ez sem lesz ilyen egyszer ." A tengeri állatok teste fölé hajolt, s mit sem tör dve az árusok unszolásával, hosszan bámult egy tintahal nyitott, üveges szemébe, amely így holtan is visszatükrözte az ég fényességét és Askenasi arcát. "Milyen kedves t le" - gondolta csaknem elérzékenyülten -, "meg rzi egy pillanatra arcomat e halott, pici tükörben... igazán kedves t le." Úgy érezte, hogy nincs többé teljesen egyedül, halott tintahalak még jelt adnak, ha föléjük hajol, növények hívogatják illataikkal, a rokonság és ismer sség vonzása vette körül. "Már rettenetes messze voltam" - gondolta nyugtalanul. - "Igazán legf bb ideje volt..." A gyümölcspiac peremén néhány bódéban rózsákat és jázmint árultak s nagy, üde mimózaágakat. "Csak óvatosan" - gondolta, mint aki nem tud még mértéket tartani, nem ismeri e rendkívüli bódítószerek hatását, s ha nem vigyáz, hamarosan részeg lesz, elég néhány korty a nagyon er s szagokból, s már támolyogni és danázni kezd. Eliz jutott eszébe, aki néha pillanatok alatt el tudott kábulni, a részegség minden jelével ujjongott és örvendezett, miel tt az italt megkóstolta volna, amelyet elébe helyeztek. - "A mámor inkább képesség" - gondolta komolyan, mint aki végre megértette ezt a nagyon egyszer titkot -, "mint következmény... olyasféle képesség, mint az énektehetség. Az ember egy napon, elég kés n, megtudja, hogy hangja is van s gyönyör en kezd énekelni... Az ember egy napon
észreveszi, hogy tehetsége van a mámorhoz..." Figyelmesen járta körül a virágvázákat, csak távolról és óvatosan, mint aki nem tudja még, mennyit bír el és hogyan hatnak majd reá ezek a nagyon er s ingerek. Vajsárga, húsos körtét vásárolt, s ott a piac közepén beleharapott; a gyümölcs leve lecsurgott szája mellett, bemocskolta ruháját, az illatos és ízes anyagot lassan szürcsölte s testi gyönyör séget érzett, amilyet eddig soha nem ismert... "Ennyi öröm egyszerre..." - gondolta hálásan és elhajította a körte csutkáját, tenyerével törölte gyümölcslét l nedves arcát, s nevetve viszonozta az árus csodálkozó, kérd pillantását, aki nem értette egészen, mi történt ezzel az el kel úrral, miért derül ilyen jókedvre egy körtét l, s miért kezd lakomázni a piac közepén? Összemarkolta az aprópénzt, melyet zsebében talált, s átnyújtotta az árusnak, aki vonakodva nyúlt a pénz után, s tanácstalanul bámulta a szokatlan összeget... "Kit n körte" ismételte Askenasi többször lelkesen és hangosan, amíg az árus végre megértette, elvigyorodott és zsebébe süllyesztette a pénzt. "Azt hiszi, részeg vagyok" - gondolta Askenasi elégedetten -, "fényes nappal berúgtam és pénzt dobálok a piacon..." Bizonytalan léptekkel járt. Már sokan nézték. "Vigyáznom kell" - gondolta -, "úgy látszik, nem szoktam még hozzá s hamar elszédülök. Kihúzta magát, s mert mindenfel l kíváncsi, nem éppen ellenséges, de idegen és nyugtalanító pillantásokat észlelt, mesterkélten lassú léptekkel, komoly tartással haladt tovább s leszegte fejét, hogy a szembejöv k ne lássák mosolyát. A város lassan éledt e h vösebb órában. A h mérséklet hirtelen h lt le, mintha pára hullott volna, langyos köd, s Askenasi hideg verejték csapadékát érezte kezén és homlokán. Az ablakok zsaluit sorra kitárták az emeleteken, s a keresked k felvonták a napellenz red nyöket. A f téren sétálók jelentek meg, párok siettek a keleti kapu felé, a kávéház terasza fel l bécsi valcer ütemei érkeztek. Elindult a zene irányába. Az utazási iroda el tt megállt, homályosan emlékezett, hogy nemrégen még ide készült, hálóhelyet akart váltani a vasútra, hogy visszatérjen Párizsba, megkeresse Elizt és vele éljen, az "egyetlen n vel", aki számára az életet jelentette... Mint akit tapintatlanul, gyöngédtelenül megzavarnak élete els boldog órájában, összeráncolt homlokkal, bosszúsan szemlélte az utazási iroda hirdetéseit. "Nem, hál' Istennek, utaznom nem kell többé" - döntötte el, diadalmas elégtétellel. Utazni, hordárokkal bajlódni, útközben kezet mosni a piszkos, koromtól ragadó vasúti mosdóban, megérkezni, telefonálni, Eliz körül újra kezdeni a "boldogság" terhes és bonyolult szolgálatát, pénz után nézni, el adást tartani, idegen, híres és el kel emberekkel beszélni - mindazt, ami terhes és fölösleges volt, s állandóan elválasztotta a "boldogságtól" vagy a "kielégülés"-t l, attól a meghatározhatatlan idegállapottól, melynek édes zsibbadását "azóta" mindegyre érezte, egyetlen hatalmas mozdulattal örökre elhajította magától. "Soha nem is szerettem utazni" - gondolta elégedetten. - "Unatkoztam útközben és fárasztott a vonat. Általában soha nem volt jó sehol. Most
jó." Összedörzsölte kezeit. "Most már nem kell utaznom soha többé" - s csúfondáros, fölényes pillantással nézte meg a hirdetéseket, melyek Skóciába és Afrikába hívták -, "most már csak élnem kell." S elindult a kávéház felé. Közelr l akarta hallgatni a zenét, megnézni a tengert - s a két ingert, a zene és a tenger vonzását most ugyanegynek érezte. "Amíg engednek élni" - gondolta és meggyorsította lépteit. Tudta, hogy sok ideje nincsen, rövidesen kínos és kényelmetlen faggatást kénytelen majd elt rni, zavarják, állandóan megakadályozzák mozgási szabadságában, s a végén talán meg is ölik. Ez a lehet ség mélyen meglepte. "Persze, az szokás ilyenkor..." - s elgondolkozva nézett körül. - "Ha valaki egyszer kielégül... a társadalom védekezik." Leült a kávéház teraszán, a tengert kereste szórakozott tekintetével, de az emberek elfödték el le. Párok jöttek és mentek, összehajoltak az asztal felett, összedugták fejüket. "Hja, ez nem olyan egyszer " gondolta derülten, fölényesen Askenasi, s csaknem gúnyos jóindulattal szemlélte az egymás tekintetét keres , egymás kezét szorongató párokat, a beavatott ember jóindulatával és fölényével -, "ez nem olyan egyszer , fiacskáim. Túl szép lenne, ha a boldogságot ilyen olcsón adnák - tekintetek és szavak és simogatások s maga a csók, s amit az ágyban csináltok aztán, mindig csak félig, utolsó pillanatban mindig megh kölve..." Most egyszerre értette. Intett a pincérnek, hogy hozzon akármit, ne zavarják most. "Az embert nem a jóság váltja meg" - gondolta kínlódva, s minden egyes szót er szakkal kellett elszakítani a szavak tömegét l, amelyekhez tapadt, összeragadva ebben az srégi anyagban, a nyelvben, minden szó telítve vonatkozásokkal, melyek él sködnek rajta s kiszívják eredeti értelmét, életerejét. Most minden egyes szót meg kellett tisztítani, elszakítani a többit l, fert tleníteni. "Az embert nem a jóság váltja meg" - ismételte nagyon lassan -, "hanem a b n." El kereste noteszét, s gömböly , iskolás bet kkel - nem azzal a gyorsírásszer , jeleket idéz írással, amelyet különben használt -, gondosan kirajzolva minden bet t, felírta a szavakat. A noteszt bels zsebébe helyezte, s a zsebet gondosan begombolta, mint aki nagy értéket riz, s vigyázni kell, hogy meg ne lopják. "El is felejthetem" gondolta, de ezt nem tartotta valószín nek, s hozzátette a maga igazolását. - "Meg is ölhetnek, meg is rülhetek egy napon." Mindenesetre megnyugodott, hogy a feljegyzés megmarad, bármi történik is vele. A pincér frissít italt állított eléje, s Askenasi idegesen eltolta ezt a "mesterséges italt" - ez a kifejezés jutott eszébe. - "Ártalmatlan valami, de abból a másik világból való, az utazás, Eliz, a megegyezések, a koktélpartik és a g zekék világából... nem kell" - határozta el. Különös kényszert érzett, hogy e rövid id ben, amely még az övé, ne érintsen semmit, ami a "másik világ" terméke - és finnyásan zsebre tette kezeit. Hogy ez a "rövid id " egy pillanat még vagy néhány nap, nem is
érdekelte különösebben - mint az álomban, tetszés szerint rendelkezett most az id vel, egyetlen pillanat alatt átélhette az egész életet, ha nagyon akarja s ha sürgetik - így gondolta. De nem is hitte, hogy az a dolog, a "vallomással" és a társadalommal, amely védekezik, olyan rendkívül sürg s. Iparkodott az szempontjukból vizsgálni a történteket - a rend r, kis távolságban, fehér trópusi sisakkal fején, ott állott a tér közepén, s bármely pillanatban inthetett neki -, s megnyugodva állapította meg, hogy igazán csak rosszakarattal köthetnek bele. - "Egy bíró talán, aki minden kákán csomót keres" - gondolta. - "Ez már aztán igazán magánügy. Nem üthetik bele az orrukat minden ilyen alkóv-dologba. Férfi és n dolga, istenem..., micsoda bonyolult ügyek! Mondom, nem lehet azt úgy venni." Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy titkolja majd, ha megkérdezik - tapintatlanul és ostobán kérdezik majd, s feltételezte, hogy kevésbé barbár környezetben, például Angliában vagy Kínában, ahol az emberek még tisztelik a magánéletet s f ként a férfi és a n viszonyának magán jellegét, soha nem zaklatnák ilyen csekélység miatt. Nem valószín , hogy minden egyes esetben megmozdul a társadalom fegyelmez apparátusa, mikor egy férfi és egy n összeakadnak... rettenetes szervezet lenne szükséges ehhez, a bíróságok nem is gy znék a munkát... "Nem, ez aztán igazán magánügy" - döntötte el. - "A körülményeket talán bírálhatja a társadalom, de magát a tényt... ahhoz senkinek semmi köze." Elégedetten pillantott körbe. A párok még mindig egymás kezét fogták, a szemek összemosolyogtak, a vállak egymáshoz simultak. "Ez csak társalgás" - gondolta Askenasi -, "ez csak a felület. Negyvennyolc évig én is a felületen maradtam. Azt hittem, hogy csókkal és szeretettel és öleléssel el lehet intézni valamit. De ha egyszer nem lehet..." - s gondterhesen sóhajtott. - "Vajon sokan jutnak el odáig?" - gondolta nyugtalanul.Valószín , hogy nem sokan - az emberek beérik a felülettel, azzal a jelképpel és utalással, melyet veszély nélkül kapnak egymástól, az ízelít vel, s egész életükben szomjasok maradnak... "Temperamentum dolga" - gondolta, de rögtön felháborodott, mert a meghatározást frivolnak érezte. Nem, semmi esetre sem "temperamentum dolga", hanem élet-halál dolga, egyszer en válasz a kérdésre, hogy van-e kielégülés, tehát van-e értelme a szenvedésnek? "Én igazán mindent megpróbáltam" gondolta menteget dzve. - "Annának elmeséltem álmaimat is, olyan szörny séges álmokat is, mint a kihullott fogsort s azt a másikat, mikor egy ló nekem rohant, vállaimra térdelt és arcomba harapott... Többet már nem lehet elmondani. S Elizzel is megbeszéltünk mindent, amit a test elmondhat, azt megbeszéltük... De ez mind csak társalgás volt." A messzeségben, az id ben elmerült képek jutottak eszébe. Els ifjúkorát látta, az els n ket, alkalmi szeret ket, akik a test jelképes örömeit kóstoltatták vele, s megvilágosodtak a különös pillanatok, melyeket egy-egy n karjaiban élt meg, félig ájultan s még mindig kíváncsian, hátha következik még valami... Az a "valami", ami a
sok keser gyakorlat értelme volt, a szavaknak, pillantásoknak, a testi érintkezésnek, a sóvárgásnak értelme, az utolsó, egyetlen szó, válasz a kérdésekre, melyeket a testek egymáshoz intéztek. Ez a szó mindig késett. Egy vörös hajú n jutott eszébe, Grenoble-ban ismerte meg, ahol diákoskodott; milyen régen volt ez, talán harminc éve is múlt már; érezte a n fiatal szájának forró, egészséges illatát, a kecses test verg dését karjai között - délután találkoznak, az ablak félig lebocsátott red nyei mögött nagy platánok fürdenek a napfényben, a zsalu résein aranyos fény csorog a szoba egyik sarkába... a padlón terültek el, meztelenül, csaknem eszméletlenül, s talán tizennyolc éves... a n lába mellén hever, szeretkezés után pihennek így, ájultan sokáig; s egyszerre megragadja a fiatal n t és két kézzel rázza, eléje térdel s így könyörög: "Hát szólj, mondd meg végre..." A n lassan ocsúdik és remegni kezd; aztán sírva fakad, most mindketten a földön térdelnek, az ágy el tt, szemközt egymással, kezeiket tördelik, mint akik imádkoznak, s a n ezt kiáltja, görcsösen zokogva, b ntudatosan és önkívületben: "Nem tudom... Nem emlékszem..." Ez a szó megnyugtatja - "legalább igazat mond" - gondolja. Kés bb, mint a b nbeesett emberpár, lehajtott fejjel, dideregve meztelenségükben, az ágy szélére ülnek, egymás kezét fogják, s halkan beszélnek. Kéri a n t, hogy emlékezzen, próbálja meg... hunyja be a szemét, hiszen lehetetlen, hogy elfelejtette. férfi, neki más járt évezredeken át a fejében, meghódította a földet és spekulált, nem csoda, ha megfeledkezett arról... de a n nek nem volt más dolga, állandóan ezzel foglalkozott, figyelt és emlékezett - gondolkozzon csak, biztosan eszébe jut majd. S kés bb, mikor a n hallgat, elkeseredetten újra egymásnak esnek ha nézi valaki ket, azt hiszi, a szerelem önkívületében verg dnek -, de milyen különös mozdulatok ezek, a szerelem mozdulatai! Mi más ez a harapás, markolás, fojtogatás, ez a kétségbeesett dörömbölés, ököllel, foggal és körömmel a bezárt kapun, ez a dühödt vájkálás az idegen testben, mi más ez, ha kívülr l nézi valaki, mint a harag, a fenyítés, a számonkérés nagy jelenete? "Szeretik egymást?" - kérdezhetné valaki elcsodálkozva, aki a másik bolygóról érkezik, s nézi a "szerelmes" jelenetet -, "milyenek hát, amikor haragudnak?..." Csakugyan, mintha követelne a másikon valamit, fojtogatva, markolva, harapva, egészen elmerülve a másikban, hörögve, és horkanásokkal faggatja: "Mondd meg hát!... Hová rejtetted?... Miért nem adod ki?... Miért hallgatsz?"A szeretet jelei talán mégis gyöngédebbek, simábbak; így csak fenevadak esnek egymásnak, melyek életre-halálra marakodnak egy láthatatlan, becses koncért... Rágyújtott. Most már oszlott körülötte a tömeg, s két asztal között, a móló korlátján túl megpillantotta a tengert. A zene elhallgatott, a zenészek vászontokba rejtették hangszereiket, a párok egymásba karoltak és hazafelé indultak. "Ah, menjetek csak" - gondolta Askenasi, s mint aki révbe ért, evett a tudás fájáról,
kényelmesen elkönyökölt az asztalon, füstkarikákat fújt és az összesimulva távozó párok után nézett. - "Térjetek csak haza, az ágyba s az asztal mellé, kóstolgassátok tovább, óvatosan és cseppenként, a boldogság italát... Mégis szomjasan maradtok, kedveseim. A kielégülést nem mérik ilyen olcsón... senki nem ad semmit, s mindenki csak kapni szeretne... jó is lenne!" Elégedetten felnevetett. - "Hazamennek, felgyújtják és leoltják a lámpát, befeküsznek a puha ágyba, ölelgetik egymást, s aztán várják a csodát... Még mit nem!..." Egyre valószín bbnek tartotta, hogy a társadalom nem kifogásolhatja eljárását - talán bírság jár ki ilyesmiért a rend rségen, néhány frank vagy egy-két nap elzárás, mint mikor valaki a gyepre lép vagy autójával elgázol egy csirkét. "Lehetetlen, hogy ne értsék meg" - gondolta bizakodva -, "hiszen minden mozdulat erre tanít..." Ezt az érvet még elfogult bíró is kénytelen lesz tisztelni. Ha "bizonyítási eljárást" követelnek, hát istenem, kerekedjenek fel és nézzék meg, akárhol és akárkit, mikor két ember, férfi és n , összeakadnak!... Félre lehet érteni a szerelem mozdulatait?... Mi más ez a támadás, a testek lázadása, mint számonkérés és követelés? A tolvajt lincselik így az utcán, ahogy a szerelmes bánik áldozatával... s maguk a szavak is, melyek a szándékot jelzik, a "szerelem" szavai, mind támadás, sértés, ellenségeskedés! Arra gondolt, hogy mint oly sokan el tte, is sokszor eljutott már "azel tt" is a határig - keze a n nyakát simogatta, értelmetlen szavakat suttogott, foga a másik fogsort vallatta -, de az a szédülés, rángás, az a nagy lendület, amely áthajítja az embert a túlsó partra, végül mindig elmaradt - utolsó pillanatban megh költ, visszarettent, s beérte a "kéjjel", az "örömmel". Szerelmes párok száz- és százmillióira gondolt, nemzedékekre, akik a nappal és az éjjel minden órájában faggatják egymást, kétségbeesve és elkeseredetten, sokan a korbácshoz nyúlnak vagy elhagyják a n t és saját nemükhöz menekülnek, mint a tébolyodottak, döngenek új és új légyottok között. "Rettenetes fáradtak lehetnek végül" - gondolta mély szánalommal. - "Legtöbbje oly fáradt lesz, hogy belehal..." Ezért igazán nem büntethetik; talán megjutalmazzák majd, talán ünneplik, s az élet egyszerre megváltozik, a kormányok lemondanak, s a nemzetiségi kérdést megoldottnak lehet tekinteni, ha megtudják - ez az ötlet csak megvillant, de rögtön el is határozta, hogy nem kér a jutalomból, s kitér minden ünneplés el l. Szerényen, lesütött szemekkel mosolyogva pillantott maga elé, mintha már itt is volna a pillanat, amikor elhárítja az ünneplést. "Mindig reméltem, hogy nem kell megtennem" - gondolta szomorúan. - "Mennyi mindent próbáltam!... Sokat olvastam, s egyszer megkíséreltem férfiakkal is..." Minden részletével látta a nevetséges jelenetet, Berlinben, ahol hivatalos dolga volt sok év el tt; este az egyik kétes hír mulatóban fiatal n szólította meg, zöldselyem ruhás, sz ke leány; puha, hosszú kezeivel görcsösen szorongatta Askenasi kezét az asztal alatt, s könyörgött, menjenek el együtt. Nem tudta biztosan, kétnem -e a
lány vagy talán nem is leány... mikor fizetett, s karját a "leány" karjába öltve eltávozott a gyanús helyiségb l, azt a szédülést érezte, mint néha a szerelmi jelenet válságos pillanatában - talán ez az út, most csak egy szó még, egy mozdulat, s ez a forró hullám elsodorja valamilyen der sebb partra... A hotelszobában, a tompított lámpákkal világított tánchelyiség és a taxi homálya után, az éles fényben a "lány" elárulta titkát, lassan vetk zött, n ies mozdulatokkal, s a selyem-dessuos-k maskarába öltözött, munkanélküli lakatoslegényt lepleztek... Közönyösen nézte, nem érzett undort, de különösebb vonzást sem; szomorúnak és nevetségesnek érezte a jelenetet, néhány kíméletes szóval elbocsátotta az állástalan iparost, és pénzt adott neki. Ez is csak út volt, jelzés, egy a száz és száz ösvény közül, melyek a láthatatlan, tapinthatatlan cél felé vezettek... - Sokáig bízott a gyermekben is, az "élet folytatásá"-ban, a "termékenység" nagy jelszavában, de néhány évvel gyermekük születése után be kellett vallania, hogy a gyermek nem segített rajtuk, s Anna és ugyanolyan várakozással és feszültségben éltek tovább, mint a kisleány születése el tt. Pénzt dobott az asztalra és felállott. A nap még éles fénnyel, de már hidegen és mintegy ércbe öntve, tárgyszer en tündökölt a hegy fölött; a házak és tárgyak, a forró napszak olvasztótégelyéb l kikerült anyag kocsonyás merevségével, szilárdabban vált el a hideg világosságból; a tenger fel l szél kelt és felseperte az utca porát. Elment a rend r mellett, szigorúan szembenézett vele, s a testes ember nem állta az idegen pillantást, zavartan és kényszeredetten elfordult, s odébb ment néhány lépést. Askenasi kihívóan, mozdulatlanul állt meg az utcasarkon, és kérd pillantással nézett utána. "Mit rzöl?" kérdezte csendesen, mozdulatlan szájjal. - "A rendet?... Nem mondták meg neked, hogy ez a "rend csak az egyik oldal?... A rend, az összefüggés, ez az egyik part, talán a nappal; de mit kezdel a másikkal, az éjszakával, amely hozzátartozik és bel le következik, nincs élet nélküle, s felbomlik benne minden, amit a nappal egymásba rótt és épített?..." Körülnézett. - "A házak" gondolta szánakozva és vállat vont. Úgy tetszett neki, hogy valamilyen gyámoltalan következetességgel és szilárdsággal, határozatlanul álltak a házak a helyükön; az ablakok mögött tárgyakat rakosgattak, vacsorára terítettek. "Mintha a süllyed hajón nagy gonddal ágyazni kezdene valaki a kabinokban..." gondolta. A templom el tt ment el és betért. A széls oltárnál fejkend s asszony ég gyertyát t zött a páduai szent oltárképe elé. "Nem adják ilyen olcsón" - gondolta elmen ben, hidegen Askenasi. Megállt a homályban és gépies mozdulattal összekulcsolta kezeit. A templom hármas hajójának homályát a gyertyaláng alig karcolta meg; a f oltár mögött, alacsony, félig nyitott ajtón át a kolostorudvar világossága szivárgott; különben mesterséges, nyirkos sötétség permetezett az srégi falakról. Elindult a fény irányában, s a f oltár el tt,
csaknem udvariasan, megállt. Keze öntudatlanul vetette a kereszt jegyét, ahogy az utcán bizonytalanul és mégis önkéntelenül kalapot emel az ember, ha nagyon el kel ismer ssel találkozik, akir l nem tudja, kellemes-e az üdvözlés neki? Három, bársonnyal borított széles lépcs fok vezetett fel az oltárhoz, melynek szárnyait ismeretlen fest piétája - ("toscanai gyenge iskola" villant meg benne a fontoskodó, régi Askenasi) - töltötte ki: a jobb szárnyon a lándzsás rómaiak, szakszer közönnyel a katonák, bal fel l a kezüket tördel asszonyok s középen a leromlott, meztelen férfitestet fél karral ölel , a fájdalomtól már merev és szenvtelen arckifejezés anya. "Igen, igen" gondolta Askenasi, mint mikor az ember valami nagyon kínosat lát, s illend ségb l nem mer odébb menni, részvéttel lesüti szemeit s lehorgasztja fejét, de szívesebben tiltakozna és kiabálna. "Hogyne, természetesen" - gondolta gyorsan, készségesen. Ovatosan, szemérmesen fölvetette szemeit, s a megkínzottságában is eszményesített testet vizsgálta, melyet keskeny ágyékfed borított, semmi egyéb. - "Askenasi" - mondta aztán halkan, bizalmasan. Körülnézett. Az asszony, aki az imént gyertyával hódolt a széls oltár szent-képe el tt, most a kijárat tojásdad kivágásában lépdelt, a küszöbr l még visszafordult, letérdelt, hosszan és s r n keresztet vetett, s elhagyta a templomot. "AskenasiViktor Henrik" - ismételte valamivel hangosabban, még mindig elfogódottan, most, mikor egyedül maradt. - "Párizsi lakos. Negyvennyolc éves. Római katolikus. A Keleti Iskolán a görög irodalom és a kis-ázsiai nyelvek tanára. N s. Egy gyermek atyja." Aztán sunyin, alamuszi módon felvetett szemekkel, hamis hangon súgta: " Uram, irgalmazz." Egyszerre megrázta valami. Felállt, leverte nadrágjáról a port, kiegyenesedett, hátraszegte fejét, kissé színésziesen. "Egyszer meg kell beszélnünk" - mondta, hetykén, hangosan, kihívóan. Farkasszemet nézett az oltáron túl, a homályba pillantott, mereven. "A hely nem alkalmas. Itt köztünk van... " Megakadt, gondolkozott, "mi is van köztük?" Csak az akadályt érezte, de nem tudta meghatározni. Kés bb eszébe jutott: "A vallás. Köztünk van a vallás. A hely nem alkalmas." Követel en, csaknem kiáltva mondta: "Valahol sürg sen meg kell beszélni." Szavai visszhangot vertek fel. Ezért halkítva hangját, bizalmasan jegyezte meg: "Nincs sok id m." Megkerülte az oltárt, sietett, elindult megkeresni a módját, hogy "ne legyen közöttük semmi". Az alacsony ajtóhoz lépett, mely a f oltár mögött nyílt; a félig nyitott ajtón át a délután langyos fényessége áradt, a küszöbr l a kolostor kertjét pillantotta meg, az árkádokat, melyek a refektóriumhoz vezettek s a kerek kutat az udvar közepén. Az árkádok márványoszlopain folyondár csavarodott, s a parányi kertb l, mely az udvar négyszögében, a kút körül terült el, a frissen öntözött, porhanyós föld s tropikus virágok üvegházi illata áradt. A dús, mesterségesen
zsúfolt kert minden barázdájából virágok keltek, s a virágágyak peremén nagy pálmák és embernyi, sárga kaktuszok rködtek pallosaikkal. Körös-körül, szabályos négyszögben a templom és a kolostor falai zárták be a kertet, az apró cellaablakokban virágcserepek állottak, s az ég szürkéskék négyszöge fedte le az udvart, felh tlenül és mereven, mint egy üvegtet . Nem látott senkit, az er s illatot, a párás, f szeres leveg t szomjas kortyokkal itta és fejét csóválta csúfondáros rosszallással, mint aki óvatlan pillanatban tiltott szenvedélyükön kapta rajta a barátokat. - "Nézd csak, nézd! Így persze nem nehéz lemondani a világról, ha közben ilyen illatokat szív az ember... Oh, ezek az aszkéták!..." - gondolta, és nevetni kezdett. Úgy gondolta, hogy minden ingernek, amelyet a világ ad, közös forrása és közös célja van. - "Ha valaki befogja füleit, s így bámul kerekre nyitott szemekkel egy parázna jelenetet, akkor nem b nözik? Micsoda ravaszság!" A föld és a növények nehéz, testi kipárolgását lélegezte, ezt a csakugyan érzéki illatot, amelyet a nagy h ség után frissen megöntözött föld áraszt, a növényzet parázna, párás izzadságszagát szimatolta és fejét csóválta. A csend, melyet a kert lélegzett s a vastag k falak féltékenyen riztek, sóvárgással és irigységgel töltötte el. "Talán mégis tévedtem" - gondolta ijedten. - "Talán van ez a béke is... a lemondás, a csend, a megbékülés." Iszonyodva nézett körül. Mi lesz, ha "tévedett?" Ha nincs "igaza", ha egyszer en csak türelmetlen volt, vagy, amire nincs mentség, gyáva és mohó? Elindult az árkádok alatt; a kert és a falak érintetlenül maradtak meg a középkorból, száz és száz élet titkával átitatott csend vette körül, ez a s r csend, telítve emberek titkával, akik nem törekedtek "megoldások"-ra, egyszer en beilleszkedtek a kész keretekbe, s kibírták valahogy... Honvágy, irigység, rettenet rajzottak benne. A cellaablakok felé pillantott, melyek a világból már csak ezt a cserépnyi illatot és színt engedték be, ezt a néhány négyzetméterre összezsúfolt serd t bámulták, inkább csak mint jelképet, mint egy imakönyvbe lepréselt virágot, mely a mindenség flórájára emlékeztetett. "Nem lehet igazuk" - gondolta makacs reménykedéssel. - "Egyszer en gyöngék a világhoz, a cselekedethez. Elrejt ztek a falak mögé... milyen vastag falak!..." A bolthajtások nemes ívelését figyelte; a barátok, mint a japáni kertészek, apró, kaviccsal kirakott utakat építettek e parányi földterületen, négy oroszlánfejes k pad állott a "kert" négy sarkában, s Askenasi nem is értette, miféle készletekb l táplálja ez a néhány rög a kövek között mind e lugasokat, virágágyakat, ezt a felcsigázott termékenységet? S a cellák ablakai is inkább befele néztek, mint a kertre... "Ötszáz éves gyakorlat" - gondolta elutasítóan. - "Módszerek. A hinduk különbet is tudnak." A kert varázsa, finom, zord szemérmességében csaknem g gös és választékos zárkózottsága figyelmeztették, hogy ez a "módszer" öntudatos, s valamilyen célt szolgál; ez a csend nem a szanatóriumok mesterséges békéje, hanem évszázadokon át leülepedett nyugalom, fegyelem és szándék
terméke... Elindult a templom felé, mikor az egyik "lugasból" (a valóságban néhány cserje és két pálma szövevénye mögül) különös csattanást hallott; a hang szaporán ismétl dött, s megismerte a kerti olló hangját, közelebb lépett a virágágyakhoz, s elindult a keskeny, kaviccsal felhintett úton. Néhány lépés után meghökkent és megállt. A pálmafa mögül barna kámzsába öltözött férfi lépett el , kezében a lombvágó ollóval és öntöz kannával. A kúthoz lépett, megmerítette a kannát, s most vette csak észre Askenasit. Különösebb érdekl dés, mosoly és szívélyesség nélkül pillantott a vendégre; el re köszönt, a házigazda természetességével, sok méltósággal bólintotta tonzúrás, sz fejét, s Askenasi társadalmian meghajolt és viszonozta az üdvözlést. A vastag, barna posztóból szabott csuha elfedte az id s férfi alakját. Askenasi nem tudta rögtön megállapítani, hogy kövér-e vagy sovány. Napégett, bütykös és kidolgozott kezei inkább egy napszámos, mint egy szerzetes kezére emlékeztettek, sovány arcában két lobogó, sötét fény , fekete szem világított. Ezek a szemek egy pillanatig mint harsány kérdés támadtak Askenasinak; de a vértelen, keskeny száj nem nyílott szóra, s a szemek kérd , csaknem támadó lobogása e hosszú pillanat után kihamvadt. Kezében az öntöz kannával s füvészollójával megint a cserjék felé fordult, mint aki eleget látott, s nincs több kérdeznivalója; megöntözte az egyik cserjét, óvatos kezekkel szétbontott egy mimózaágat, s ollójával levágott néhány illatos, világossárga fürtöt. Lassan járt fel és alá, egyáltalán nem tör dött Askenasi jelenlétével, mint aki megszokta a kíváncsi turisták kotnyeles és tolakodó látogatásait, s nincs emberi er és hatalom, mely akadályozhatná, hogy munkáját a megszabott órában elvégezze. Minden mozdulata lassú volt, megfontolt és választékos. Askenasi zavartan állott. Mintha keresne valamit, körülnézett, el húzta óráját, felpillantott az égre, s mikor a barát még mindig nem vett tudomást jelenlétér l, köhintett és megszégyenítve, tétova mozdulatokkal útnak eredt. Útja a szerzetes mellett vezetett el, aki most füvekb l csavart köteléket a mimózaágak köré, s letérdelt ehhez a munkához; Askenasi figyelmesen nézte a térdel alakot, a barna kámzsával borított, tömzsi testet, a keskeny koponyát, amely aránytalanul kicsi volt és törékenyen ült meg az inas nyakon; derekát vastag kötél övezte, s oldalán fekete olvasó lógott. Mikor Askenasi közelébe ért, hátrafordította fejét, s anélkül, hogy térdepl helyzetéb l felemelkedett volna, közömbös mosollyal, de udvariasan, csaknem kereskedelmien kérdezte: "Sie wünschen, mein Herr?... "* Kiejtése idegenül csengett, s a német szavakat bizonytalanul adta el . Most, láthatatlanul, talán a kolostor egy másik, bels udvarának campaniléjében megkondult felettük az Angelus harangszava. A barát keresztet vetett, lehajtotta fejét, szótlanul imádkozott; aztán felállt, s még mindig mosolyogva, most már határozottan kérdezte: "Sie wünschen?... Wir schliessen bald."** S a templom felé mutatott. Szemt l szemben álltak, s Askenasi végre megcsodálhatta hatalmas
alakját; a barna csuha er s és izmos testet rejtett, kezeit összef zte és elrejtette a b kámzsaujjakban, s Askenasi jelentéktelennek érezte magát e hatalmas testtel szemközt, féloldalt fordított fejjel bámult a mosolygó arcba, s meglepte a finom vonású, egészséges arc üdesége. A homlok ránctalan volt és sima, a fehér haj dúsan és parókaszer en simult a hosszúkás koponyára, a feje eleganciá* Parancsol valamit, uram? ** Hamarosan bezárnak. ja, az orr és a száj el kel metszése, a nyugtalanító, sötét lobogású szemek elütöttek a jelenség testes esetlenségét l. A hallgatás, mellyel Askenasi az udvariasan közömbös kérdésre válaszolt, csaknem kínos volt már és kihívó. A barát arcában kialudt a mosoly, s aggódó, figyelmes, gondterhes tekintettel nézett az idegenre; komoly várakozással, tiszteletet parancsolóan s mégis érdekl dve, személytelenül, de készen a segítségre. Öltözetének vastag, barna posztójából dohos tömjénszag áradt, s valamilyen nyers férfiszag, a faggyúszappan szaga. "Talán leülhetnénk" - gondolta tétován Askenasi - "itt erre a k padra... Talán nem veszi rossz néven, ha megkérdem t le, sikerült-e neki?" Mit sem tör dve a hideg pillantással, oly szemérmetlenül bámulta ezt az arcot, mintha nem is él ember szemeibe tekintene, hanem tárgyat, halott anyagot kutatna, mely ellenkezés nélkül kénytelen elt rni ezt a kegyetlen, kímélet nélküli vizsgálatot. Apróra megnézte a szájat, a fülek formáját - kissé ágaskodott is, hogy jobban lássa -, elmélyedt a szemekben, amelyek harag és csodálkozás nélkül t rték ezt a testi motozást, oldalt lépett s oldalvást vizsgálta a fej formáját, a nyugodt arcélt, a homlok sima, tekintélyes vonalát - s mert nem talált sehol hibát, nem találta meg azt a ráncot, a kételynek valamilyen apró jelét, mely elárulja, hogy e nyugodt és méltóságteljes homlokzat mögött egy t rbe ejtett, ketrecbe zárt fenevad toporzékol, olyan gy lölet és kétségbeesés fogta el, hogy ijedtében megh költ, s iszonyodó, védekez mozdulattal arca elé emelte karját. "De hiszen akkor tévedtem!..." - gondolta libab rös testtel, s kétségbeesést l merev, üveges szemekkel bámulta a nyugodt alakot. - "Nem lehet, nincs kivétel!" A barát szelíden, óvatosan indult feléje, a nyugodt arcot szomorú, komoly részvét világította át; Askenasi úgy érezte, hogy soha ilyen jóindulattal és szomorú tudással nem pillantott még senki reá. Félelmében mellen ragadta a barátot, csuhájánál markolta meg, két kézzel rángatta, s magánkívül felháborodottan ordította: "Nem igaz! Nem lehet!" Két er s kéz fogta le karját, s szelíden, anélkül hogy fájdalmat okozott volna, ellenállhatatlan szorítással hárította el Askenasi markolászó és hadonászó kezeit. Ez a védekezés is inkább a barát nyugodt és megközelíthetetlen lényéb l áradt, mint az er s test ellenállásából; izgatott és ágaskodó gyermeket hárít el ilyen szelíd fölénnyel a feln tt, aki nem tartja érdemesnek, hogy
aránytalan ellenfelével szemben éreztesse igazi erejét. Askenasi sápadtan, meggörnyedten, ugrásra készen állott szemközt nyugodt és mozdulatlan ellenfelével; alulról felfelé pillantott most a sötét tüz szemekbe, s mintha elcserélt szerepekben, rettenetes régen megélte volna már ezt a pillantást, testét remegés járta át... A nyugodt szemek elborultak; fényük kialudt; Askenasi kárörömmel vette észre, hogy a barát nem állja kérd , számonkér , motozó pillantását, a szemek megh kölnek, az arc haragosan és fájdalmasan eltorzul. "Hazudsz!" - kiáltotta diadalmasan. És szembe köpte. Kirántotta karját a megh költ ember kezei közül és futni kezdett. A templomajtóban megfordult, guggoló, menekül testtartással futott, s ilyen meggörnyedt helyzetben fordult vissza; látta még, amint a barát lassan felemeli karját, s keze fejével megtörli arcát. A kert egyik napfényes pontján állott, két pálma között, mozdulatlanul; csuhája ráncaiból zsebkend t keresett el , megtörölte arcát és kezét, s lassú mozdulattal keresztet vetett. Askenasi áthaladt a templom középs hajóján. Az oltár el tt megállt, s figyelt, követik-e? De sokáig nem hallott semmi neszt. Akkor tüntet lassúsággal, hangos, kongó léptekkel - mint akinek esze ágában sincs elszökni, itt van, utol is lehet érni, ha valakinek számadása van vele - elment a padsorok között. Végighaladt a f téren, kitért a korzó sokasága el l, s a régi kiköt felé fordult, ahol a köztársaság armadája pihent valamikor, de az újkor mély járású hajói már nem tudtak kikötni. Harmonikazenét hallott. A móló két oldalán motorcsónakok sorakoztak. Lassú, gépies libasorban mozogtak a mólón a sétálók. A motorcsónakokat kék trikós matrózok ponyvával vonták be éjszakára. A nagy angol hajó már az öbölben járt, messze a parttól, egészen kicsi volt és játékszer , s füstjét mint ünnepélyes, özvegyi fátyolt húzta maga után a víz sima parkettjén. "Mennyi ember" - gondolta rosszkedv en. - "Mindenütt emberek..." A szigetet nézte, szemközt, ezt a csaknem sért dötten elkülönült, félrevonult földdarabot, melyet vastag, sötétarany krétával rajzolt körül a lebukó nap fénye, mintegy megjelölve az általános bizonytalanságban ezt a szilárd pontot, ahol éjszaka a nagyvárosi utca áradásában mutatja a neonfény a védettebb, kiemelked bb menedéket. Végigment a mólón, kiválasztott egyet a könny , kétevez s csónakok közül, s jelbeszéddel megalkudott. "Una hora!"* - mondta a csónakos, öreg, szalmakalapos dalmát, aki mezítláb, rongyos nadrágban és ing nélkül álldogált, mint egy vízi pásztor, a karámba hazatért, a dagály hullámverésében tompa koccanással és loccsanással összever d csónakok között. Beugrott a csónakba, ledobta kabátját - közvetlenül a víz sima felülete fölött még mindig nyirkos, meleg rétegben tapadt meg a párás leveg , s a víz hígan g zölgött a part közelében -, megmarkolta az evez ket és a sziget felé fordította a csónak orrát. " Una hora!" - ismételte figyelmeztet hangsúllyal az öreg, s csonka mutatóujjával a napszállta irányába intett, a vörös fénnyel behintett égtáj felé.
Két asszony állt a mólón, egy öreg, toprongyos és kócos s egy másik, kinek fiatal és puha testét rongyok fedték, s telt kebléhez, valamilyen édes önfeledtséggel, bámészkodó szelídséggel kis gyermeket szorított. A két n és a csónakos sokáig néztek még a távozó után, aki ezt a kései órát választotta a szigeti kiránduláshoz; hajnal felé k voltak azok, akik a csend röket végül útba igazították. Könnyen evezett, a víz ellenállás nélkül fogadta az evez csapásait, s fél óra sem telt bele, mikor a sziget terméskö* Egy óra! vekb l és póznákra f zött kötelekb l kezdetlegesen összerótt, üres kiköt jébe ért. A csónakot a partról egyetlen rúgással átadta a dagály sodrának, fölvette kabátját, mert megizzadt a szokatlan munkában, s lassan elindult a keskeny, meredeken emelked ösvényen, mely a sziget kilátója felé vezetett. Még világosban ért fel a csúcsra. A PÁRBESZÉD A sziget szabálytalan tégla alakban terült el; ágaskodva emelkedett ki a tengerb l mint egy eltévedt, kis hegység, amely magára maradt, nyugtalanul kémlel a világba, s nem bír többé népes családjához hazatalálni. Innen felülr l meglepte az elkallódott földdarab kiterjedése. Dús, magas koronájú, vörös test feny k erdejét látta körös-körül. Ezek a feny k most, az alkonyat órájában savanykás illatot árasztottak; a napközben megolvadt gyanta kesernyés-fanyar szaga úszott a leveg ben. Leült egy feny tövébe, nehezen lélegzett, mert kifulladt a meredek úton. "Egy császár lakott itt valamikor." Útközben romokat látott. Gépiesen, engedelmesen, a régi készletb l: "Maximilian". Lehunyta szemeit, összefont karokkal, mozdulatlanul ült. Ebben az átható, csaknem anyagszer csendben ("mint a glicerin" jutott eszébe, s csakugyan, szagtalan, íztelen, s r folyadéknak tetszett ez a csend), itt a magasban is hallotta még a tenger hangjait. A dagály tompa robbanásokkal vájta a sziget szikláit, s ez a távoli zaj apró hangjegyekre tört e soha nem ismert, minden mesterséges zajtól fert tlenített csendességben. Skálaszer en ismétl dött a tenger zöreje, emelked és lejt dallamnak tetszett, s ez a dallam nem volt többé szomorú, sem jókedv , túl azon a határon, ahol az emberi fül még zenét érez, csak az ütemet érzékelte, s az ütem érezhet en nem óhajtott kifejezni semmit. "A tengernek nincs mondanivalója" - gondolta csukott szemekkel. Sirály repült át a sziget felett, s rekedten vijjogott; ez volt az els és utolsó él lény hangja, amelyet az éjszaka a szigeten hallott. A napot már nem látta, de a tenger visszaverte még rövid ideig a napszállat fénytörését, s szürkén csillogott, mint a szétgurult higany. Már nem volt nappal és még
nem volt este; az ég üresen tárult felette, nem látott égitesteket, sem holdat, sem csillagot; világos volt, de olyan különösen, mint a tenger színe alatt lehet. Ebben az ijeszt , szokatlan világításban, fenn a sziget csúcsán, el ször életében érezte egyedül magát. Az új helyzet meglepte. Ismer sei általában "magányos embernek" tartották. Most úgy tetszett, fogalma sem volt eddig a magányról, születése percét l forgatagban élt. Ez volt végre a magány, amely itt körülvette, ez a színtelen, minden pillanattal fakuló világosság, ez a vastag, olajos csend s lenn a tenger, amelynek beláthatatlan felülete az ég ürességét tükrözte; s végre megkapaszkodott ezen a szilárd parton, mint a hajótörött egy zátonyon. Feny k vették körül, s alacsony szikla állott a kis tisztás közepén, négyszögletes k darab, mint a pogány áldozati oltárok; az utat, amely ide vezetett, vastagon és puhán borította a feny k elrothadt t levele. "Végre egyedül" - gondolta. Megnyújtózott. A magány meglepetését eddig soha nem ismert biztonságérzet váltotta fel. Ismer snek tetszett minden, csaknem a birtokos kényelmével tekintett széjjel, aki hosszú vándorlás után végre hazatért a maga világába, ahol emberi és isteni törvény szerint joga van tartózkodni, ahonnan senki nem zheti ki, s ahol nincs más rend és törvény, csak az, melyet szab meg. Bátortalanul kezdett mozogni ebben az új otthonban, a tenger és az ég között. "Milyen ismer s" - gondolta. A feny khöz közeledett, megkopogtatta törzsüket, ismergette ezt a magányos és szerény növényzetet. A város els , pislogó fényeit gyújtogatta; a sziklához lépett, s megbámulta a pufók bástyákat, a céltudatos, védekez formákat - mintha évszázadokon át, a rettenet és aggodalom sz kölésében bújt volna össze a város, a zsúfolt, féltékenyen körülkerített területre, s minden iparkodása annyi volt, hogy ment l kisebb támadási felületet mutasson az ellenséges világnak. S a bástyák mögött álltak a házak, vastag falakkal, s a falakon belül még kapuk és ajtók óvták a megrettent embereket, s az ajtókon belül kulcsra csukott fiókokban és pántos szekrényajtók mögött szorongott az, amit félteni kellett - csupa védekezés volt a város, tekn c módjára lapult páncélos, gömböly hátú bástyáival a homokban, s Askenasi szánalommal pillantott reá. Fedetlen fejjel állt, s verejtékes homlokát fürdette az üde szélcsapásban, mely szüntelenül áramlott idefenn. A tenger üres volt és kietlennek hatott innen - kirabolt volt és elhagyott. Szánalommal pillantott reá. "A tenger nem tud szenvedni" gondolta csodálkozva és sokáig, összefont karokkal nézte a vizet. - "De mi célja lehetett akkor a teremtésnek vele?" - Ez az üres világ, amelyb l sid kt l kiköltözött minden értelem és cél, közönyösen tárult körülötte. "Csak az értelem tud fájni" gondolta még. A fájdalom ott nyüzsgött a parton, a puffadt bástyák mögött, fényszemeivel pislákolt és hunyorgott; de itt, a víz és az ég között, volt az utolsó ideg, aki még rángott és érzett; körös-körül közöny és homály. Köhintett; kezét szája elé kapta, mert ez a hang sokszoros visszhanggal zúgott fel a különös
csendben; minden mozdulat, léptei nesze, a talpa alatt megcsikorgó kavics zöreje is dübörgésnek hatott, mintha láthatatlan hanger sít készülék el tt állana idefenn, minden lélegzetvételét mennydörgésszer robajjal szórja szét a világban. Ezért halkan és óvatosan mozgott; leült a négyszögletes sziklára, s fülelt a tenger felé. "Idegen szöveg" - gondolta. - "Egytagú nyelv. Talán nincs is id ragozása. Csak ütem..." S mint aki egyszerre érteni kezd egyes szavakat e vadidegen nyelvb l, aggódó arckifejezéssel hajolt el re s hallgatta a makacs ütemet. "Valamit mond így, kétségtelenül. De talán nem is füllel és értelemmel kell hallgatni ezt" - s visszafojtotta lélegzetét, úgy fülelt. - "Talán van olyan szöveg is, melyet nem lehet lefordítani latinra vagy franciára..." Egyszer meg kellett szabadulni ett l is: az "értelem" sz kös szókincsét l, néhány százezer fogalomtól, melyek féltékenyen riztek valamilyen titkot, amelyet sem egészen befogadni, sem teljesen kifejezni nem bírtak. "Mit akarok még az "értelemmel?" - kérdezte csodálkozva. - "Azt csak odaát lehet használni, a parton; ott egészen jó még, és el lehet igazodni vele, mint a mértékegységekkel vagy a szabályrendeletekkel. Ideát persze nem vehetem sok hasznát... És ha a Marsba utazna valaki, pontos ébreszt órával és életbiztosítási kötvénnyel a zsebében? Talán nincs is id a Marson." Mintha egyetlen mozdulattal lecsavarták volna a nappal fényét, a táj elsötétedett körülötte. Most már nem látta, csak hallotta a tengert, egészen messzir l, mintha a sötétben beszélne egy rült, mindig ugyanazt az egy szót. A parton kigyúltak a lámpák, s a mesterséges fények hideg ragyogásával felt nt a láthatár szélén a hold. A parti fények között szórakozott pillantással a szállodát kereste, de nem tudott többé eligazodni a homályban. "Mit csinálhat most szegény?" - t n dött mellékesen, csaknem udvariasan. A pillanattól, hogy elhagyta a negyvenkettes szobát, most el ször gondolt reá; szánakozva, de különösebb megindulás nélkül, ahogy közömbös ismer sre gondol az ember, akir l tudja, hogy beteg vagy bánata van. - "Talán mosdatják... Mit csinálnak a halottak?" A tisztás peremére lépett, a hold szirupjával édeskésen megöntözött tájat bámulta, s vállat vont. "A halottaknak nincs nemük." " Sajnálta egy kissé, de nem érzett kedvet, sem ösztönzést, hogy felidézze az idegen n emlékét. Nem tudott visszaemlékezni arcára, csak kezét látta most, azt a vékony, nem nagyon szép, csontos n i kezet, az apró kékköves gy r vel. "Iskoláslány korában kaphatta azt a gy r t. Csodálom, hogy fel tudta még húzni ujjára. Igaz, sovány keze volt." Csaknem undort érzett, ha erre a csontos kézre gondolt. Eliz puha kisleánykeze jutott eszébe. "Mikor tudja meg?" - t n dött. "Dél-Amerikában? Talán meg sem írják a lapok... Talán nem is tudja meg soha." Ez a feltevés megvigasztalta. "Igaz, a lapok mohóak és sok valótlanságot írnak. S nem kímélik a magánügyeket sem. Kéjgyilkosság, írják majd..." Felháborodott. A lapok, amilyen mohóak, s kevéssé alaposak, talán "kéjgyilkosságot"
emlegetnek majd; elhatározta, hogy bármi történjen is, udvarias, de határozott sorokban tiltakozni fog a lapoknál e beállítás ellen. "Én nem a kéjt kerestem, ostobaság. A kéjt már ismertem. Másodrend szórakozás." Majd: "Csak legalább ne énekelt volna!" Mikor belépett a szobába és udvariasan meghajolt a küszöbön igazán nem szólhatott senki semmit, a formákat tökéletesen betartotta, hiába, csodálatos, milyen helyzetekben hatnak még a jó nevelés emlékmozdulatai! -, az idegen n az ablak el tt állt, kottatekercsek a kezében, s énekelt. "Dilettáns" - gondolta elnéz en. Most enyhébben, több szánalommal ítélte meg a n t, mint abban a pillanatban -, tulajdonképpen szomorú dolog, ha egy fiatal n idegenben, egyedül áll a szálloda szobájában az ablaknál, kottával kezében s halkan énekel... "Mint egy rült" gondolta... - "Emberek, egyedül a szobákban... Száz- és százmillió ember." Idegesen nézett körül. A h ség nem enyhült a naplementével; fekete, ragadós anyag tapadt kezén és homlokán, mellére nehezedett, elfojtotta lélegzetét. Megnézte karköt óráját; fél tizenegy múlt. A hold már a sziget felett állt, s fénye mereven esett a tisztásra. Elhatározta, hogy levetk zik, tíz óra elmúlt, ritkán szokott kés bben feküdni. Ilyen forró nyári éjszakában szívesen aludt meztelenül. Vetk zéshez látott, de kissé zavarta, hogy nem tudja a megszokott módon kiteregetni a szék támlájára a ruhadarabokat; elhatározta, hogy a szikla tövében pihen le, s itt tölti az éjszakát a tisztáson, ahonnan "mindent alaposan szemügyre vehet". Csakugyan, elég volt egy fejmozdulat, s áttekinthette a partot, a várost, beláthatta az öblön túl a nyílt tengert, mely mintha kiáradt volna a holdfényben. A szikla nagyjából megfelelt egy asztal méreteinek; szórakozottan nézett körül, s nyugtalan tekintetével fogast és ruhaakasztót keresett a fák között. Az er s holdfény világosságánál akár olvashatott is. Telerakta a szikla k lapját zsebei tartalmával; gondosan kiürítette zsebeit, ahogy minden este szokta, azzal a körülményes szertartással, amellyel általában öltözött és vetk zött; el ször a kabátzsebekb l szedte el holmiját, aztán a mellény-, s végül a nadrág oldalsó és hátsó zsebeib l. A reflektor-szer világításban, mely élesen kirajzolta a tárgyak körvonalait, meglepte a különös kupac, mely lassan felgy lt a szikla lapos felületén. Elképedve nézte, mintha most látná el ször a sok, idegen tárgyat, hitetlenül szemlélte a magával hordozott kellékek s használati tárgyak mennyiségét. El ször is, karikára f zve, a kulcsok: nyolc darab összesen, kofferkulcsok és régi lakásának kulcsa, az intézet tanári szobájának kulcsa, egy könyvszekrény, a fehérnem szekrény kulcsa s még egy lapos kulcs, mely ismer snek tetszett ugyan, de nem bírt visszaemlékezni az ajtóra, amelynek biztonsági zárját nyitotta. Ezek a kulcsok mind csuktak és zártak valamit a világban, tárgyakat, leveleket - s most úgy tetszett, t magát zárták el ezek a kulcsok a világtól; mint a rab, aki végre kézre keríti
börtöne kulcsát, bámulta ezt a kulcscsomót. rizni valamit a rabság egy neme, s már nem rzött semmit, se személyt, se tárgyat, sem titkot... Megvet mozdulattal vetette oda a kulcsokat. Két pénztárcát húzott el zsebeib l, egyet, amelyben az aprópénzt hordozta s egy másikat, amely vastagon dagadt és tele volt levelekkel, feljegyzésekkel, néhány bankjeggyel, s talált még egy harmadik, vörös b rtárcát is, melyet az el kel utazási irodában nyomtak emlékül kezébe, s a vasúti jegyet és útlevelét rizte benne. A kabát szivarzsebéb l összetört német szivart, néhány gy rött cigarettát húzott el s a szarukeretes, zöldüveges pápaszemet, mely a napfény ellen védte szemét, s nemrégen vásárolta egy árustól itt a parton. Levette orráról aranykeretes szemüvegét, gondosan összehajtogatta, megkereste hátsó nadrágzsebében a bádogtokot, melyet még diákkorában vásárolt els szemüvege számára, s féltékenyen rizte azóta, elhelyezte benne a szemüveget, és óvatosan odafektette a kulcsok és a pénztárcák mellé. Most, amikor utoljára tartotta kezében ezt a bádogtokot, a tárgy ismer s alakja és meghitt érintése egy pillanatra felidézte a sajátságokat, elváltozásokat, amelyekkel e szerény tárgyi létezés pályafutása eldicsekedhetett: bádogból készült és lila bársonnyal bélelték, a bélés e huszonnyolc év alatt, amíg szolgált, elfeslett és megfeketedett, s most élénken emlékezett a fed lap tompa kattanására, mely új korában ruganyosan, erélyesen csukódott - hallotta ezt a kis, koppanó hangot s látta Lipcsét, az optikus üzletet az egyetem mellett, a cukrászda közelében - Felsche volt a cukrász neve! -, ha kínpadra vonják, akkor sem tud e huszonnyolc esztend ben visszaemlékezni e névre... Kés bb meglazult, elernyedt a rugó, amely a bádogtok fedelének csukódását szabályozta, s puhán nyitott a fedél, ellenállás nélkül - csaknem meghatotta ez a gyámoltalan tárgyi végzet, egy elhasznált tárgy együgy életalkonya. Talált még a kabát zsebében aranyceruzát s tölt tollat, amellyel örökké baj volt, a toll kemény maradt, nem alakult a kézíráshoz, idegenül adta vissza keze írásjegyeit, csak nevét írta néha alá vele... A tölt tolltól sajnálkozás nélkül vált meg. A küls kabátzsebekben talált egy félig elhasznált párizsi autóbusz-jegy-füzetet, egy helybeli szabó ceruzával számolócédulára írt nyugtáját százhúsz dinárról, "mely összeget négy ruha vasalása és tisztítása fejében köszönettel átvett" a számolócédula színes oldala daliás katonatisztet ábrázolt, aki forgós, kócsagtollas kucsmával fején, lovon vágtat a csatába, s kezében kerek üveg gyomorer sít t villogtat -, talált két szem komprimált állati szenet, melyet elfelejtett bevenni délután, mikor a pohár jéghideg vizet kérte, mert elhívták a telefonhoz; most már nem látta sok célját, hogy bevegye. Talált egy szál olasz gyufát s azt a különös moszatot, mely a bélés bolyhaiból gy lik fel a kabátzsebekben. A kabát bélésében, a derék magasságában, egy kis, titkos zsebben megtalálta öngyújtóját s egy barna ötgarasos pénzdarabot, mellyel az öngyújtó rovátkás ércdugóját csavarta er sen helyére, ha új adag benzinnel töltötte
meg. A kabáttal nagyjából készen volt; levetette, alaposan megtapogatta, s a hajtóka bels oldalán meglepetésére talált még egy odat zött gombost t, melyet a szabó felejthetett benne. Az egyik közeli feny fa alacsony ágára akasztotta fel a kabátot, gondosan kisimította vállban a ráncokat, egyenesre húzta az ujjakat. A mellénnyel hamar végzett. Lapos b rtokot lelt az egyik mellényzsebben, duplasor papírgyújtóval, keskeny gumipánttal átszorított noteszt, amely tele volt félig elfeledett emberek címeivel és telefonszámaival, szellemes nikkelszerkezet, amely pipatisztító, körömreszel és dugóhúzó volt egyszerre, aranytokban, libatoll szárából nyesett fogpiszkálót, keskeny zsebkést, b rtokban, két pengével és körömollóval, tekn sbéka-keretes monokli nagyságú nagyítóüveget, összehajtogatott belép jegyet a londoni Angol Múzeumba s arany óraláncot, mely régen nem rzött már semmiféle zsebórát, s cél nélkül fityegett mellényzsebéb l. Az óralánc végében négyszögletes, vékony aranylemezekb l összerótt miniat r dobozban két fényképet tartogatott, apja arcképét, fiatalabb éveib l talán harmincéves lehetett az apa, mikor a fénykép készült, s Askenasi nem bírt ismer s vonásokat felfedezni e császár-szakállas, idegen arcban -, s kisleánya fényképét, egy kövér csecsem lélektelen és kifejezéstelen arcképét, aki érdekl dés nélkül, megrökönyödve bámult a világba. Alaposan megnézte a fényképeket, de nem tudott mit kezdeni velük, s az óralánccal együtt odahelyezte a pipatisztító és a nagyítóüveg mellé. Talált még egy borostyán cigarettaszipkát is, mely meglehet sen szutykos volt már, s egy teljesen lefaragott plajbászcsonkot, amely évek óta lapulhatott zsebében, mert nem bírt visszaemlékezni, mikor használta utoljára. A nadrágzsebéb l el került a b r cigarettatárca, egy revolvertok, amelyben fegyver helyett lapos ruhakefét rzött, talált néhány francia és belga frankot s egy zsebvillanylámpát elem nélkül. A tárgyakat elrendezte, egy lépést hátrált és figyelmesen szemlélte a gy jteményt. Ezekkel a tárgyakkal évek óta élt, néha elkallódott valami s néha b vült a készlet, de nagyjából ezt a raktárat cipelte évek óta, görcsösen ragaszkodott hozzájuk, mint a mesterember a szerszámaihoz, lépést sem tudott tenni nélkülük. Gondolkozott, mi hiányzik még, kézel jéb l kikapcsolta a gombokat, csuklójáról levette karköt óráját, ujjairól lehúzta a két gy r t, a pecsét- és a jegygy r t, melyet még mindig viselt, s ezeket is elhelyezte a többi mellé. Így már teljesnek tetszett a gy jtemény. Ezek a kellékek soha nem hagyták el, s valószín leg szerencsétlennek érzi régebben magát, ha egyszer nem találja valamelyiket. "Ennyi szerszámmal" - gondolta - "régebben expedíciókra indultak. Kolumbusz nem vitt magával ennyi m szert, mikor hajóra szállt, hogy megkerülje a földet..." Babrált a tárgyak között, s hitetlenül nézte e sok hulladékot, melyek szándékától és akaratától függetlenül gy ltek össze évtizedeken át, melyeket minden este gondosan kirakott az éjjeliszekrényre, s minden reggel gondosan elhelyezett zsebeiben, s melyek nélkül
nemrégen még se utazni, se pihenni, se étkezni, sem aludni nem tudott. Mindezt nem is szedte össze, hanem az élet aggatta rá, idegen er és szándék tömte meg e sok vacakkal zsebeit, amely ellen nem lehetett védekezni. Levetk zött, a nadrágot élével hajtotta össze, ahogy diákkorában, az els hosszúnadrág-élmény jutott eszébe s a bosszúság, amikor reggel gy rött dupla éllel húzta ki a matrac alól a nadrágot, ahová lefekvéskor simítgatta be, egy gigerli örömével s hogy olcsó vasaláshoz jusson. A cip ket a feny fa tövébe állította s észrevette, hogy sajnálkozással nélkülözi a sámfákat, mert szerette éjszakára kifeszíteni a cip ket... A fehérnem t is ledobta, s mezítelenül járt néhány lépést. Az elkorhadt t levelek szúrták mezítelen talpát, de ezt a bizserg kellemetlenséget hamar megszokta. A holdfényben állt és végignézett mezítelen, díszeit l és palástjaitól megfosztott testén; magasan a tenger fölött állt, s a test különös-sárgán foszforeszkált a holdfényben, mint a viasztestek a panoptikumban. Görbe és sovány lábait nézte, kezd d pókhasát, keskeny karjait s vállat vont. "Vacak" - gondolta. - "Szóra sem érdemes. Nem err l volt szó." Leült a tisztás szélére, szemközt a várossal és a nyitott, nikkelfény , csillogó tengerrel, törökösen ült, térdei alá vonta a lábait, hátát a sziklának támasztotta. "Lehetetlen, hogy csak ennyir l volt szó" - mondta félhangosan. Körülnézett, megijedt. Úgy tetszett, mintha ordított volna; a tenger és az ég dübörögve verték vissza hangját; "ez csak a csend reflexe" - vigasztalta magát. Kétségtelenül egyedül volt itt fenn; olyan egyedül, mint még soha életében, s mégis úgy tetszett, hogy egyszer, valamikor, volt már ilyen egyedül, ennyire magányosan, az üres földön, a tenger és az ég között; a helyzet ismer s volt, csak er ltetni kellett agyát, majd eszébe jut. Megint az a szédülés, mint délután, mikor a n azt mondta: "zwoundvierzig" - s elindult a lépcs n, s tudta, hogy most mi következik, minden hangot hallott el re, minden mozdulatot látott, a szoba világítását is, mintha már megélte volna a jelen id ben, mintha már emlék lenne, s ugyanakkor cselekvés is, jelen... Ez a szikla, ezek a fák, ez a két fa itt a szélen s középen, ez a magasabb, melyre ruháit felaggatta... s messze lenn a város. Mintha látná a gondolkozás m helyét, szerkezetét, nem is az agyat, melyet csak orvosi ábrákról ismert, és zagyva fonadéknak t nt tekercseivel, kásás anyagával ("mib l készült az agy?" - gondolta mellékesen, idegesen, s iparkodott visszaemlékezni a borjúagyak, bárányagyak ízére, melyeket életében megevett -, "nem húsból, valami más, puhább anyag, olyan grizes... még ezt sem tudjuk" - gondolta bosszankodva) -, hanem azt a másik szerkezetet, az értelem gyakorlati céljaitól független er telepet, melyet ismeretlen energia hatott át, s a szavak már csak termékei ennek az er nek, gyámoltalan tolmácsok. Úgy érezte magát, mint elutazás el tt, mintha a hajó korlátjának d lne, mely mindjárt világ körüli útra indul vele, s megtudja végre, milyen a világ - a tengerre pillantott és szédült. Különös
elégedettség hatotta át; beszélhet, végre egyedül van. Vele, négyszemközt, a hangfogóval körülvattázott, intim területen, ahol senki nem hallja ket, egyedül e kis meghitt világ rben. E megbeszélés el készületeire gondolt, a negyven és egynéhány esztend re, amíg gy jtötte a szavakat, a homályos utakra, a kínos er feszítésekre, amíg eljutott ide. Kissé el is fáradt s nyújtózkodott. "Tudod, nem volt jó" - mondta barátságosan, bizalmasan. - "Els perct l rosszul éreztem magam... Mintha emlék kínozott volna." Most már hangosabban beszélt, mint aki kulcsra csukta az ajtót, s nem fél, hogy kihallgatják. "Az sem igaz, hogy a nagy fájdalmak az elviselhetetlenek... Amit nem lehet elbírni, azok a kis fájdalmak, nem is fájdalmak, külön nem is érezni, csak együtt az egészet. Várj, megmondom." Aggódó arckifejezéssel bámult maga elé, elmosolyodott, bosszúsan rázta fejét. "Nem, ha így szétszedem, nevetséges, talán meg sem lehet érteni... Mondom, külön-külön észre sem vettem. De együtt az egész elviselhetetlen." Hangosan, megállapító hangon, szigorúan ismételte: "Elviselhetetlen." Békülékenyen, könnyed hangon folytatta, mint aki egy szerencsésen befejezett utazás apró, banális kellemetlenségeit meséli. "Nem is lehet mindent elmondani, annyi volt... Például a cip nyelv. Erre persze nem gondoltál. Belátom, ha valaki nagyot alkot, például egy világot, nem tör dhet minden csip-csup részlettel. A cip nyelv, amely elcsúszik... Én nem tudom, miért, egyszer en elcsúszik, s a világos harisnya kitetszik azon a keskeny résen, a cip zsinór alatt... persze, nem lényeges, szóra sem érdemes... Csak mindennap, tudod... Igaz, csak szólni kellene egyszer a suszternek, varrja oda egy öltéssel... de hát az ember nem szól. Ez a különös. Az ember soha nem szól. Mindig gondoltam reá, amikor új cip t vettem, hogy rögtön szólok... de éppen ezért említem, mert az ember nem szól. Talán szégyell szólni... Nem, csakugyan, olyan semmiség, kár is beszélni róla. Vagy a fés . Két hét után megtelik a fogak között valamilyen zsíros porral... hiába mosod hajadat, a fés piszkos lesz. Van, aki a hajkefével tisztítja, láttam egyszer, hogy kifeszített cérnaszálon húzták végig, s így tisztították a fogak réseit. De ez nagyon bonyodalmas. A keresked kkel is mennyi baj volt." Gondterhesen nézett maga elé. "A borotvapengék" - mondta, mint aki üzleti titkot árul el, halkabban -, "sajnos, a min ség változik. Ahány penge, annyiféle min ség. Ha egyszerre vásárolsz tízet egy dobozban, valószín , hogy csak kett t tudsz használni... Lehet, hogy hamisítják is, régi pengéket újra köszörülnek és csomagolnak. Nem lehetetlen, manapság... Okosabb lenne egyenként vásárolni a pengét, de az olyan kicsinyes, a keresked rád néz, röstelled magad. Egyáltalán, a tárgyak, a zsinór, amelyre a nyakkend ket akasztod, mindig leszakad, mert csak rajzszöggel er sítették oda a szekrény falához. Kihúzol egy nyakkend t, s lezuhan az egész köteg... A tükör mindig rossz helyen lóg, a homályban. Mindig csak egy szöget kellene beverni, csak egy szót szólni... éppen ez az." Gondterhesen nézett maga elé. "Nézd, az
ember nem szól, mert állandóan úgy érzi, hogy sietni kell, valami dolga van, halaszthatatlan dolga, valami nagyszer és fontos elintéznivaló, amit nélküle nem lehet megoldani... Már várnak reá, csak idejében érjen oda... Általában senkinek sincs semmiféle lényeges dolga. Csak az dolgozik, akinek muszáj... De úgy kell tenni, mintha sietnél, s még ha egyedül vagy, akkor is... Nem is érsz reá a sietségt l, szögeket verni be vagy olyan csekélységgel tör dni, mint a piszkos fés ... Nem, ezek nem fájdalmak. Csak nagyon nehéz, értsd meg, nagyon nehéz elkezdeni... Nem mondhatom azt, hogy az élet volt elviselhetetlen. Az élet, azt nem ismerem... Még soha nem láttam... Elviselhetetlen, ahogy a manik r után a kisasszony azzal a b rkefével dörzsölni kezdi a körmöket... Az olyan ég fájdalom, mintha meggyulladna a b r... de egy férfi nem beszélhet ilyesmir l, nevetséges. Ezt csak azért mondom, hogy sejtsed. Lehet, hogy az egész m tökéletes, nem tudom. De a részletek tökéletlenek. Mindig, mindenütt volt valami baj. A hotelekben a fürd szobával. Az ember spórol és nem vesz külön fürd szobát... De én, sajnos, nem bírom el, ha bemegyek egy fürd szobába, s észreveszem, hogy nemrégen fürdött el ttem valaki... Hiába mosták ki a kádat, elég, hogy nedves lábnyomok tapadnak a padló linóleumán... Nem bírom, no." Bátortalanul, bocsánatkér en mosolygott. "Kérlek" - folytatta udvariasan -, "tudom, ezek nem érvek... Mondhatnám azt is, hogy az életet nem lehet elviselni, mert van betegség, halál, háború, akasztófa, kaszárnya, nyomorúság, árulás... De ez mind olyan messze van, legtöbbször... Ami igazán közel van, mindennap, az csak ennyi... vagy alig több. Mint a kínai foglyok fejére a vízcsepp, úgy csöpög rád mindennap, minden percben valami... a gyufával, az öngyújtóval, amely bekormozza a hüvelykujjat, az inggombokkal, a bélyegekkel, melyeket ferdén ragasztottál fel, s úgy érzed, most már nem ér az egész levél... Aztán a hazugságok, amelyek elkísérnek, évtizedeken át... Egyszer hazudtál valakinek, nem is tudod, miért, a pillanat olyan volt, talán okosabbnak vagy el kel bbnek akartál tetszeni vagy éppen csak hogy mondjál valamit. Néha, mintha nem is beszélnék, s ilyenkor hallom a hangomat. Ez a hazugság aztán jön utánad, él valahol egy ember, s tud rólad valamit, s akármit csinálsz is, hiába bizonyítod kés bb, hogy te azért mégis jót akartál nagyjából, s dolgoztál embertársaid érdekében - csak mosolyog, egyedül a szobában, fölényesen... Mindenkinek van ilyen embere... Mondd, nem lehet, hogy Neked az ördög az?... Az a másik, aki még Rólad is tud valamit?... Különben mi célja lehet?... Ahhoz, hogy minket, embereket megkísértsen, talán nem is kellett volna ilyen nagy szerkezetet feltalálni, mint a pokol és az ördögök, sokkal kevesebb is elég... Ül a pokolban és mosolyog maga elé, mert tud Rólad valamit... Az nem lehet?... Bocsáss meg, csak kérdem... Mindig zavart valami, néha megálltam az utcán, körülnéztem... Mindig féltem, hogy elfelejtem, egyszerre sötét lesz, megsüketülök, s már az emlékét sem tudom felidézni... Az emlékét, minek?... De
éppen ez az, hogy itt hiányzik a szó... Minden nyelvben hiányzik pontosan ez az egy szó, csak körülírják, s a legbölcsebbek is hasonlatokkal dolgoznak. A tárgyak, kérlek, az csak olyan, mint a hüvelykszorító... Az ember oda sem figyel már reá, amikor a lassú t zön kezdik sütni... Te, az a lassú t z... Mindig ébredéskor és elalváskor, az álmomban is, mindig... Az a fojtogató füst, az a perzselt hús szaga... Nagyon fáj... Mondd, miért nem beszélnek err l?... Soha, senki, a végén mindenki megh köl... Úgy látszik, nem lehet... Nézd, nekem is fel kellett mászni ide a hegyre, hogy végre egyedül legyek Veled, s kérdezni merjem." Elhallgatott. "Tudod, úgy volt, hogy mindig a n kre gondoltam" - mondta kés bb egyszer en. - "Ezért tanultam, ezért utaztam, minden ezért volt. Nem is a n kre, hanem magára a dologra. Én nem tudom, mi jár az emberek fejében állandóan, csakugyan az elektromosság fontos-e nekik vagy a hódítás vagy a birodalom nagysága vagy méltósága... vagy talán mindezt csak azért csinálják, mert nem tudnak a szerelemhez eljutni... Szerelem, micsoda szó... De hiszen te tudod, te találtad fel... Isteni találmány, igazán mondom... Milyen jó lehetett, amikor még igazán arról volt szó... Nekem soha nem járt más a fejemben... S minden ember gyanús nekem, hogy k sem akarnak egyebet, soha, semmi mást, csak azt a pillanatot... Aki mást is csinál, az gyanús... Azt hiszem, a boldog ember semmi mással nem foglalkozik, semmi esetre sem hajlandó hivatalba járni vagy politizálni... Miért? Ezek igazán csak részletek... Negyven éven át nem vett észre rajtam senki semmit." Fejét csóválta, rosszallóan és szomorúan. "Bevallom Neked, hogy mindent csak ezért csináltam. Én a legjobbat akartam, a legtisztább fogalmazást, úgy akartam lefordítani a Te szövegedet az élet nyelvére, ahogy eredetileg fogalmaztad... Sajnos, úgy látszik, nem lehet. Hiányoznak a szavak, durvák és tökéletlenek, meg sem közelítik az eredetit... Minden helyzetben, ébren és álomban kísértett ez a szöveg... Mint egy dallam, amely zúg a füledben, nem tudsz másra gondolni... Igazán küzdöttem ellene, elhessegettem, el vettem a könyveket... Képzeld, sportoltam is, beiratkoztam a radikálszocialista pártba... Tudom, nevetséges, de hát akkor még nem tudtam... S amellett sokáig féltem t le, mert azt hittem, hogy b n... Ez volt a legkülönösebb." Elégedetten, gúnyosan mosolygott. "Ezt a testi részét a dolognak sokáig nem értettem... Én is elhittem, hogy ez csak vele jár, túl kell esni rajta, hozzátartozik, de igazán nem arról van szó, hanem a jóságról, az odaadásról, a szerelemr l... Hát nem." Felordított; arcát feltartotta az ég felé, s torka szakadtából ordította: "Hát nem! Nem igaz! Megcsaltál!" Elfedte szemeit kezeivel, meggörnyedt. A tenger zúgva verte vissza szavát. Meghajolt testtel, alázatosan állt. "Bocsáss meg!" - mondta csendesen. - "Nagyon fáj. Persze, az ember aztán elragadtatja magát néha, mint én is az elébb, a hotelben... Az ember szorgalmas és hív , s egy princípiumot keres, az elvet keresi... s helyette alkatrészeket talál húsból, melyeket többnyire pénzért
mérnek, aki többet fizet, jobb min séget kap... Nem veheted rossz néven, ha a csalódás lesújtja... S aztán örökké az a sok mellékes elfoglaltság, vacakolás, hivatalos munka, megbeszélések, amely elvonja az embert... Nem mondom, volt néha úgy, hogy megnyugodtam... De csak nagyon rövid id re... Egyszer mentem haza éjjel a ködben, az utcák sarkain meggyújtották a gáztartályokat, s azok öles lánggal lobogtak a ködben... akkor boldog voltam és nem hiányzott semmi, de ez csak fél óráig tartott... S egyszer nyáron, reggel, a kertben... Egyszer a színházban, a zene egészen közelr l érintett, különösen az egyik heged ... Behunytam a szemem egy pillanatra... Egyszer, mikor az Alpesek felett repültem, s az egyik légcsavar kihagyott és a gép lassan, sántán ereszkedni kezdett... De ez mind nem volt semmi ahhoz, amit Te ígértél, ez mind csak kóstoló volt... Én még emlékeztem arra, amit ígértél... Ez az egyik része a dolognak sokáig zavart, meglepett... Ugyan, mondtam, az nem lehet... Nevetséges lenne, tisztátalan és primitív megvalósítása egy nagyszer ötletnek, a te ötletednek... Err l sem beszélt senki, soha... Amit hallottam err l, az szamárság volt és kertelés... Grafikonokat rajzoltak a kéjr l, és a mirigyeket elemezték... Hát ezen csak nevetni lehetett." S mintha másoknak mondaná, akik a sötétben hallgatják, súgva: "Az lehetetlen, gondoltam, hogy csak ennyire sikerült Neki megcsinálni, amit akart... Ez valami elfuserált munka, egy kontár ellopta az ötletet, és megcsinálta helyette... Félreértés lesz... Ne haragudj, ennyire bíztam benned" - folytatta hangosabban. "Emlékszel, akkor még fiatal voltam és bejártam a klinikákra... akkor én már választottam, Platónt hallgattam és megvetettem a felcserek fontoskodását... G gösen jártam be a boncterembe, fitymálva néztem a ronda sarat, amellyel egyesek nagykép en és olyan komolyan babráltak, mintha az még el tudná árulni titkát... kutatták a testet, nevetséges... az izmokat néztem, a vesét s a szervet magát, és vállat vontam... Hát igen, egészen ügyes eszközök, gondoltam... és "milyen praktikus", mint a kisgyerek mondta a nevel n nek... s még mindig azt hittem, hogy nem kell különösebb figyelmet fordítani reá, ahogy a gondolkozó nem tör dik a tintával és a tollal, amellyel ír..." Akadozva folytatta: "Hát igen, a lassú t z... Egy napon fájni kezdett, tudod, a hús fájt, mint egy betegség... Te talán ezt nem ismered... Igen, ez a mi ügyünk, ez bennünk az emberi" - mondta és vigyorgott. - "Az örök emberi... Mikor már nagyon fájt, figyelni kezdtem... mint a harmadfokú égést, azt a fájdalmat már nem enyhítette olaj, sem gyógyszer... S minden pillanatban élesztették a tüzet, az utcán, ha elment melletted valaki, minden pillantás, minden kézfogás... ó, közben én is nagyszer en lebunkóztam néha a fájdalmat, törökül tanultam vagy könyvet írtam és díjat nyertem, megn sültem... Id r l id re mintha nem is lenne semmi baj... Aztán egyszerre az a láng, az a fehér izzás, ami odaér a húshoz - szeretnél felordítani és kiszaladni a házból... De ülsz nyugodtan tovább és mosolyogsz, beszélgetsz vagy udvarolsz... Ezt a fájdalmat folyton összetévesztik, erotikáról
beszélnek... Mi ez?... Nagyon ritkán találkoztam vele... Egyszer egy hotelhallban ültem, ebéd után, s a szomszéd karosszékb l felállott egy fiatal n , a lifthez lépett s intett férjének, hogy kövesse... Egyszerre léptek be a liftbe, s már csak a n kezét és karját láttam, amint lassan becsukta az ajtót, s a lift elindult velük... Azt hiszem, ez az egyetlen erotikus mozdulat, amelyre emlékszem... Amit a boncteremben láttam, az nem volt erotikus" - mondta egyszer en, töredelmes hangon. "És kés bb sem, az, amit az ágyban láttam. Talán ma délután, amikor megfogtam a nyakát... Tudod, nem értette, mit akarok... Szegény, csak hívott, mint a többiek, még egy nyaláb fát odadobott is alám, hogy ki ne aludjon a lassú t z... Mint a többi, miért ne?... Ezt tanulta... De az ember egy napon mégis ideges lesz és rácsap a kezükre... Sajnos, elvonta a kezét, mikor meg akartam fogni... Hát megfogtam a nyakát... tudod, csak meg akartam mondani neki, hogy egy n miatt nem érdemes tönkremenni, nevetséges... De olyan ügyetlenül viselkedett... Meg akartam mondani neki, hogy más volt Veled a megállapodás." Lehorgasztott fejjel állt, hallgatott. "Mondd" - kérdezte kés bb, egészen csendesen, biztató, barátságos hangon: - "Miért csaltál meg?" Körülnézett, kíváncsian várta a választ. S mikor a válasz késett: "Látod, látod" - mondta fedd , dorgáló hangon: "Ugye, nem tudsz felelni... S most itt ülünk a slamasztikában." A két fa közé lépett, hátát a sudár test feny nek támasztotta, és mozdulatlanul nézte a tengert. Mikor hajnalodni kezdett, kinyújtotta két karját, megkapaszkodott a fa ágában, s nehezen, er lködve, mint akinek egyenként jutnak csak eszébe a szavak, gépiesen és lassan mondta: "Én istenem. Én istenem." A hajnali szél végigsepert a tenger felett, s mintha permetez vel szórta volna széjjel a hideg fényt, egyre szélesebb körökben világosodott. Már látta a partot, s észrevette a motorcsónakot, mely a tenger fel l közeledett. "Miért hagytál el engem?"... kérdezte csendesen. Arcát a fa törzséhez szorította és lehunyta szemeit. Nagyon fáradtnak érezte magát. Fegyverekkel közeledtek feléje, de mikor látták, hogy nem mozdul, megálltak néhány lépés távolban - négyen voltak, két bajonettes rend r és két revolveres detektív -, s zavartan nézték. Kés bb az egyik detektív levetette es köpenyét, s a diderg , meztelen testre fordította. Körbevették és szótlanul kísérték le a motorcsónakhoz; zavarukban elfelejtették megbilincselni kezét. A porcelángyáros, aki a mólón várakozó tömeg els sorában állott, észrevette ezt a szolgálati hanyagságot, s figyelmeztette a csend rtisztet, jóakaratúan, de meglehet s oktató és éles hangon. A csend rtiszt vállat vont és intett, hogy kössék meg Askenasi kezeit. Miel tt a taxiba lépett volna, a fogoly megfordult és ágaskodva, kíváncsi és figyelmes pillantással, kutatva nézett el a tömeg fölött, a sziget irányába. Az er s világításban tiszta és éles vonalakkal derengett most a sziget; kíváncsian nézte és mosolygott. Egyesek pisszegtek a mosoly láttára, majd felháborodottan kiáltozni kezdtek. A detektívek megmarkolták,
betuszkolták a taxiba, s a sof r nagy sebességgel hajtott a szétrebben tömegen át. Sokan bizonygatták kés bb, hogy még a taxi ablaküvegén át is látták, amint - "gúnyosan és kegyetlenül" - mosolygott.
