MÁRAI SÁNDOR A NÉGY ÉVSZAK
HELIKON KIADO Márai Sándor jogutódai Vörösváry-Weller Publishing Co. Ltd. (Toronto) *** JANUÁR A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre. Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés? Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme? Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes. Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében. Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul. ** Élni, egy titokkal Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent elmondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem, ami szívükben égett, élni, mint a régi költők vagy gárdatisztek, akik párbajra mentek egy félreértés miatt, de kínpadon sem vallották be azt az egy nevet - sokféle kínpad van! -, élni, pecséttel szívünkön és ajkunkon, az égre nézni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig. Úgy hallgatni, mint Puskin. Verset vagy regényt írni róla? Igen. Elmenni pszichoanalízisba? Nem. ** A sors elé Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven érzés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher, ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délcegen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé, a sors elé." **
Doping Elmenjek veled, fél hétkor, megnézni a Három-kis-malacot? Jó, elmegyek. Egyáltalán, látod, már egészen engedelmes vagyok. Csak ne hidd, hogy ez az engedelmesség neked szól. Sajnállak, mikor engedelmeskedem. Sajnállak, mert te is, mint az egész világ, mint a ciprusok és a Vezúv, mint a bódulat vagy az aszpirin, mint a haldoklók vagy az eső, mindez csak doping számomra, mesterséges anyag, mellyel örök versenyemre készülök. ** Souvenir Éjjel átfagyva érkeztem haza, s lefekvés előtt forró fürdőt kértem. Amíg a gőzölgő víz csorgott a kádba, arra gondoltam, hogy a szelídített természet mögött még mindig ott vicsorog a másik, az igazi, melyről már csaknem megfeledkeztünk - e fagyos, éjszakai pillanatban bálnák és rozmárok úsznak az Északi-tenger jégtáblákkal zajló felülete alatt, a hómezőkön jegesmedvék vadásznak a holdfényben, s mindez időtlen, és nincs kalendáriuma, nincs karácsonya és nincs ok, sem remény reá, hogy valaha is megváltozzék. Valahol van még végtelenség, igazi hideggel és igazi hőséggel, s talán a hozzávaló emberekkel is. Egyszerre honvágyat éreztem. ** Nizza Nizzába télen kell menni, mikor már nagyapa és virilista az ember. Az Angol sétányon kell ülni, a liberalizmusra gondolni, s képeslapokat írni a lovagias üzletfeleknek. Nizza a polgári beérkezettség legszebb téli díszlete. A tenger egészen szelíd itt; olyan, mint a nizzai képeslapokon. A kártyaszobákban whistet játszanak. Öreg nők, lila selyem napernyővel, kézitáskájukban egy-egy southamptoni hadihajógyár részvénytöbbségével, lassan totyognak a havas pálmák alatt. A kalandorok, két coup között, ide jönnek át MonteCarlóból megpihenni. Nizza erényes és öreg. Királyok és királynők járnak ide, akik már nem akarnak hódító hadjáratokat, bázeli patríciusok, akik délelőtt a sétányon is fekete szalonkabátot viselnek, mint egy közgyűlésen, elfáradt croupier-k s nők, negyven és ötven között, a hervadás első iszonyatában. Nizza századvégi maradt. Nem divatos, van pénze, s a kocsisok is dandyk. Oda kell menni; megyek is,
mihelyst nagyapa és virilista leszek. ** Mérleg Behunyom szemem, s gyorsan megcsinálom a letűnt év mérlegét. A termés közepes volt. Már úgy értem, az én termésem. A regény elázott, de a cikkek átlaga közepes volt. Színdarabomat már megint elverte a jég. A cigarettáról már majdnem leszoktam, de aztán észrevettem, hogy nem érdemes leszokni, mert jövőre - esetleg - világháború lesz, s akkor hiába volt minden óvatosság és áldozat. Nem változott lényegesen testi állapotom; reggelenként észreveszem, hogy élek. Ennek - még mindig - örülök. A halálról nem tudtam meg semmi újat. Csak azt, hogy van: ezt minden évvel biztosabban tudom. A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség. Nagyon érdekes. Már nem akarok hetvenfokos szerelmeket adni és kapni; beérem a gyöngédséggel. Az elmúlt évben olvastam egy könyvet a mélytengerek élőlényeiről; a könyvből megtudtam valami újat a világról. Olvastam több tucat regényt is, de a regényekből nem tudtam meg semmi újat a világról. A mesterségben kissé elbutul az ember. Néha már csak mondatokat és jelzőket lát, érzelmek és igazságok helyett. Meg kellene tanulni dadogni. Néha több a dadogás, mint a folyamatos beszéd. Az író, aki már csak jó mondatokat tud írni, kissé erkölcstelen. A nők magas kalapokat hordtak. Spanyolországban dúlt a polgárháború. Egy barátom, aki egyetlenegy példányban élt a világon, meghalt. Az elmúlt évben nem szereztem vagyont, és nem csináltam adósságot; éppen csak valamivel kevesebbet kerestem, mint amennyi kellett volna ahhoz, hogy az életnek valami színe és kedvessége is legyen. Nem volt történelmi év. Polgári év volt, különösebb örömek és drámák nélkül. Megrendülés nélkül búcsúzom tőle, és az az érzésem, vissza fogom sírni. ** Jód Most fenn lakom a hegyen, s körülöttem mindenütt ünneplik a telet mint egy történelmi eseményt. Hajnali ötkor ébredek, s a fekete ködöt nézem. A város fényei már erőtlenek a hajnali órában, mintha minden szándék és erő ki-
aludt volna odalenn. Észreveszem, hogy az apró karcolás, az a sebesülésféle, mely miatt feljöttem a hegyre, valamivel - egy milliméterrel - mélyebb, mint gondoltam. Be fog gyógyulni. A köddel pólyálom, ezzel a finom gézzel. S a lomb olyan színű, mint a jód. ** Veszteség Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak. ** Eger Egerbe estefelé érkeztem, s rögtön láttam, hogy város; nem úgy város, mint Budapest vagy Berlin, hanem igazibban; úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg. Már meggyújtották a lámpákat, mikor elmentem a bazilika előtt; a mellékutcák megteltek kék és barna árnyakkal. Mindenfelé papok mentek, cél nélkül. A boltíves üzletekben, melyeknek falát sárga olajfestékkel kenték be, ott ültek a kesztyűkereskedő és a gyógyszerész, abban a különös rejtettségben, ahogy csak igazi városokban tudnak ülni a kereskedők, akik óvatos hívei a szabadságnak, s télen irodalmi estéket rendeznek a kaszinóban. Mindegyre harangoztak. A prépost háza előtt, az örökmécses előtt fiatal nő állott, összekulcsolt kezekkel, s imádkozott; Egerben természetes mozdulattal imádkoznak az emberek, a köztereken is. Este moziba mentem. A jegyszedőnek török szeme volt. **
Tegezés Ezek a lelkes pillanatok, amikor az ember hirtelen gyöngédséggel, átmenet nélkül tegezni kezdi a világot, s zavartan észleli, amint a világ, cilinderrel fején, vállán át pislogva visszanéz és orrhangon mondja: "Pardon? Ah, ön az? Nagyon örvendek." ** Ellenreformáció A polgári író ma az ellenreformáció idejében él. Inkvizítorok vallatják, akik ügyiratszerűen óhajtanak megtudni tőle valamit, ami oly gyöngéd és szövegezhetetlen, hogy a kínpadon és a vérpadon sem lehet pontosan megnevezni. Hitét akarják tudni. De mikor a hitről vallani nem lehet! A hitet csak hinni lehet! Éppen ezért, máglyára vele! ** Üdvözlés "Ki mondja meg, mit ád az ég?..." - kérdezte hasonló pillanatban Vörösmarty. Senki nem mondja meg. Siket csendben megyünk sorsunk elé. Üdvözöllek, titokzatos Idő! Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az esztendő, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz. Ezenfelül a gazdasági fellendülés éve is lesz. A fegyvereket összetörjük és eltemetjük. Vickersék a jövőben kizárólag palacsintasütőket gyártanak s törhetetlen hintalovakat, alumíniumból. Nem is lehet másképp... Az emberiség egyszerre észbe kap, a hadihajókat átalakítják turisztikai célokra, s ez lesz az év, mikor Sztálin végleg feltalálja a kapitalizmust. Az élet megint olyan lesz, mint volt a történelem előtti időkben, békében; a fekete pasa fekete lovak által vontatott batárban kocsikázik a Stefánián, az emberek az égre néznek, mielőtt szerelmet vallanak, kezüket szívükre szorítják, s mindenki családi házat épít, hitelben. Ez lesz az év, amikor végre, végre elutazhatom Kínába. Így festenek reményeim. Bizonyos jelek arra tanítanak és intenek, hogy a valóság más lesz. Megint csak Egerbe utazom majd, Kína helyett. Megint úgy ébredek majd minden reggel, hogy várok a csodára, az üdvösségre, egy tekintetre, ifjúságom tündöklő, vakító színességét vélem látni egy pillanatra. S mindennap azt hiszem, ez még csak átmenet, még nem az igazi, még nem az élet; csak előkészület és gyakorlat. De titokban tudom, mint a tékozló, aki utolsó aranyait szórja nagyúri fölénnyel, bádog arccal s szo-
rongó, rossz lelkiismerettel: sok nincsen már. Ezt még elköltöm, ezt az évet. Üdvözöllek, időbe rögzített Sors! S már látlak elgurulni a végtelenben. ** Csendélet Szobámban, hirtelen, a következő tárgyakat észlelem: jávai réztálcát, néger trónszéket a Kongó vidékéről, kecskelábú asztalt, melyet cipszer asztalos faragott és kantinasztal volt a szepesolaszi rendházban, régi, német ón tintatartót, francia karosszéket a XVII. századból, velencei bőrtárgyakat, angol zsebkést, délolasz függönyöket. Mindez összetalálkozott itt, szobámban, olyan rejtélyes utakon haladva, melyeket az értelem követni nem bír, valamilyen felfoghatatlan összefüggésben, zagyván és mégis rendszeresen, összehajigálva s mégis minden a helyén, érthetetlenül és logikusan. A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik. ** Csehov Csehov hősei valamennyien kissé szalonkabátot viselnek, csíptetős pápaszemet, s szakállasan állanak egy világban, mely ismeri már a vasutat és a diftériaoltást, utálja az abszolutizmust, és hevesen vágyik az alkotmányosságra, de titokban legszívesebben még szánkón jár, mint Gogol alakjai, a nőknek morogva köszön, és közben elpirul a szakáll mögött. E hősök mind elmúltak ötvenévesek. Polgári hősök. Érzelmességük halálos, tiszta és gyógyíthatatlan. A "fehérkutyás asszony" és barátja, a Krím vidéki fürdőhelyen, a csábítás jelenete után sírnak, majd dinynyét esznek. E novellákban minden pillanatban elered az eső, s a platánfák húsos levelei megáznak. A Cseresznyéskert hősei életük drámai pillanatában észreveszik, hogy az egyik mellékalaknak lófeje van; s mindent feledve, mulatni kezdenek. Mindez családias, a szó tragikus értelmében. Csehov félelmesen családias író. Olyan, mint egy nagybácsi, aki vacsora után érkezik, szalonkabátban, dünnyög, rövid szivart szív, tarokkozik és adomákat mesél, de nem árt közben szemmel tartani, mert egyáltalán nem lehetetlen, hogy óvatlan pillanatban felköti a szalonajtó kilincsére magát. ** Sóhaj, regényírás közben
Nem elég elmondani a "lényegeset", s nem elég szépen, művésziesen, bensőségesen elmondani. Ha épít valaki, nem építheti csak a tornyot és a színesen csempézett fürdőszobát. Meg kell építeni a válaszfalakat is, a pincét, az illemhelyet, a folyosókat. A regény tele van ilyen szükséges közhelyekkel. Elég elhagyni egyet, s összeomlik, vagy céltalan az épület. ** Átmenet A társaskocsiban találkoztak, a nyárról beszéltek, az új színdarabról. Mire a híd végére értek, észrevették, hogy már a szerelem szavait beszélik. Megzavarodtak és elhallgattak. Nézték egymást és csodálkoztak. Az átmenet észrevétlen volt, oly sima és zörejtelen, mint a természeti tünemények. Nem is ezt akarták mondani. Egészen másról akartak beszélni. Évek óta nem is gondoltak egymásra. Most nézték egymást; aztán kibámultak az ablakon, s csodálkoztak. ** Társaság Ahogy összefutnak, társalgóban, ebédlőben és bridzsszalonban, ahogy rögtön megtalálják egymást, ahogy zenét hallgatnak, szigorúan, "a pénzükért!" - ahogy mohón újságot olvasnak, fölényesen, mert "úgyis hazugság", ahogy keresik és kerülik egymást, tehetetlen vonzás bűvöletében, ahogy együtt szuszognak a többivel, akkor is, ha egyedül vannak szobájukban - s ahogy gyanakodva érzik rajtunk az idegent. "Fontos dolgok"-ról is beszélnek. De a "fontos" és a "komolytalan" dolgok között történik valami, amit nem mernek elképzelni, elgondolni sem: az élet. Olyan közönyösen történik. Mi az? Valami rendszeres és "komolytalan". ** Tiltakozás Aki nem tud a halál ellen eredményesen tiltakozni, nem tud engem igazán szeretni. ** Hamsun
Hamsun új könyvét olvastam. Megint "ugyanaz". A csavargó, aki hazavágyik és nem bír megmaradni otthon. A könyv címe: A kör bezárul. "Ugyanazt" írja, hetven éve, ahogy a tenger "ugyanazt" mondja, rettenetes erővel és bensőséggel. Nem éppen "cselekményes" író. Hangját akarom hallani, örökké, amíg élek, mint az ifjúság hangját. Politikailag, sajnos, megbízhatatlan. Undorral elfordulok tőle, a politikailag megbízhatatlan Hamsuntól. Aztán bemegyek szobámba, előkeresem új könyvét, s titokban, mohón és szomjasan, olvasni kezdem. ** Gyöngédség Megkértem, varrjon fel kabátomra egy leszakadt gombot. Rögtön gyöngéden nézett reám. Az a fajta nő volt, akit inkább s biztosabban elcsábít, ha megkérik, varrjon fel egy gombot, mintha a Riviérára hívják, autón, decemberben. ** Ifjúság Elmentem a ház előtt, melynek első emeletén, albérleti szobában, ifjúságom egy szakaszát töltöttem. Behunytam szemem, s iparkodtam összegezni emlékeim. Ez jutott eszembe: - Húsz év előtt laktam itt, nagyon sovány voltam és gólya az egyetemen. Riportokat és vallásos verseket írtam, ugyanabba a lapba. Hazulról sok pénzt kaptam, minden este francia konyakot ittam, s gyakran éheztem. A szoba tele volt poloskákkal. Szerelmes voltam egy orvosnőbe; de nem éreztem jól magam társaságában. Gőgös voltam és rajongó. A szomszéd szobában egy színész lakott kisfiával, egy színész, akit akkortájt hagyott el felesége. Egy éjjel bejött ez a színész a szobámba, sokat beszélt és végül sírt. Izgatott voltam és igényes. Valamilyen felsőfokú, csillapíthatatlan igényérzet volt bennem, emberekkel és jelenségekkel szemben. Éjjelenként öreg sipistákkal kártyáztam egy klubban, s ott is aludtam a díványon, cigarettacsutkák között, sárga arccal, kócos hajjal, zsebemben Rilke-versekkel. Tizennyolc éves voltam. Így kezdődött ifjúságom. ** Himnusz
A víz, a föld, a nap, a felhő! A bor, a vér, a csók, az álom! A fű, a kő, a napraforgó! A reggelek! A naplemente! Nádsip a sás közt! Ébredés! Bach! Tetem a poprádi úton! A hajnal, madarak, a versek! Halottak! Köd! A tenger ősszel! A mód, ahogy kezét emelte! Könnyének íze! Seb a számon! O, ámen, ámen, ámen, ámen! ** Különbségek Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amelyben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdették. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erőtlen. Talán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhítatnélküli. Igénytelen, mint kevés korszak előtte; áhítatnélküli, mint soha, semmiféle emberi idő azelőtt. Szenvedek az igénytelenségtől, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az első jogrendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babilóniai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy ember. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Soha nem becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát. Ifjúságom arra az időre esett, mikor a század csodálatos találmányait, a rádiót, a repülőgépet tökéletesítették, mikor atomokat kezdtek rombolni. Uj mondakör kezdődött; legalább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi lettem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdődött, a legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergő istennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefolyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat valamilyen üvegszemű közöny használta. Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan elkeseredetten különbözött családjától, osztályától és környezetétől, mint ma az elsőrangú szellem. Da Vinci "csak" zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsőrangú ember úgy különbözik ma az átlagembertől, mint hajdan az ember az állattól.
** Tisztítótűz Az idő, ez a tisztítótűz, amely kiszívja az emberekből mindazt, ami számunkra túlságosan földi, vetélytársszerű és veszélyes volt bennük. Az "irodalom" és az "élet" ebben a tisztítótűzben lassan összeolvadnak. Az irodalom már nem olyan elhatároltan feladatszerű, a határterületek összemosódnak; nincs külön betű és külön élet, nincs külön stílus és külön cselekvés. A kettő valahogy ugyanaz; s egyik sem olyan izgalmas már. ** Tömörkény Poroszkáló mondatai után porzik a puszta; porfellegben ír, magányosan, oroszok és németek között, pipával szájában, szűkszavúan, de mintha a halottakat is látná, mint a novaji asszony, mintha mindent tudni akarna az emberről, azt is, ami a gödör és az enyészet titka, mintha zsigerekből jósolna életet és halált, egykedvűen és kegyetlenül, mint a pásztorok és táltosok. ** Az írók Régebben magányosan és riadtan éltek, mint az aranycsinálók. Most csoportosan járnak, a gomblyukban jelvénynyel, nyakukban valamilyen díjjal. Történeteket adnak elő műveikben, érdekes történeteket, lehetőleg kevés leíró résszel, párbeszédes prózában. Történeteik majd mindig "emberiek". (Stendhal,Tolsztoj, Gide történetei nem "emberiek", hanem irodalmiak. A kettő nem ugyanaz.) Már kitűnően írnak. Az olvasó ámulva kiált fel: "Ezt éreztem én is!" De én szívesebben hallgatom nagynénémet, Helga nénit, aki tele van emberi történetekkel. Már csak címük van; rangjuk nincs többé. Robert Musil szerint vannak az írók - kevesen -, s aztán vannak, akiket így neveznek: "Der Gross schriftsteller". Ahogy van nagybérlő, nagybirtokos, nagyvágó. Elhallgatni, félreállni, nem egyezni bele. A kisszakaszról írni, a budai játékszínről, az élelmiszerek piaci áráról. Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.
** Feladat Egy világot nevelni, igen... De az ábécét tanulják meg előbb máshol, mielőtt olvasni kezdenek, az ebadták! ** A tervrajz Életem tervrajza fölé hajolok, s megdöbbenve észlelem, milyen egyszerű minden. Nem is kellene mást csinálnom, csak leszokni a dohányzásról, tartózkodni a kicsapongásoktól és a szeszes italoktól, azt a nőt szeretni, akit szeretek s aki szeret engem, rendszeresen olvasni és rendszertelenül írni, napközben sétálni, este korán lefeküdni, vagy baráti körben türelmesen és szerényen társalogni. Ilyen egyszerű minden. Örök kár, gondolom, örök kár, hogy lehetetlen. ** Bizalmas óra Ennek az embernek májrákja van és nem tud róla. Én tudom, s bizalmasan beszélgetek vele, hallgatom utazási terveit, bólogatok, amint bírálja és kifogásolja a világot, beszélünk írókról és politikusokról, s minthogy az ő helyzetében más a szavak értéke, minden ajánlatát elfogadom, mohón és készségesen, mint aki fél, hogy jóvátehetetlenül elkésik valamiről. Igy beszélgetünk, kellemesen és bizalmasan. Később visszaemlékezem e párbeszédre, s meglepetéssel észlelem, hogy csak a halál árnyékában lehet igazán jóízűen és egyetértően beszélgetni. ** Szép, holdas éj Mégis halandó vagyok. ***** Február Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban,
meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk. Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben. A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve - mütyürkével és pillantással - női jellegüket. A könyvekre csömörrel pillantunk ez éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segiteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózon ízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassitott érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket irni - legföljebb négy, öt sort egyszerre -, mint a medvék. De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyölt az értelem méltóságára - s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk. ** Rossz jel Az elmúlt két évtizedben egyetlen magyar író sem követett el nő miatt öngyilkosságot. Rossz jel: rossz a nőkre és rossz az irodalomra.
** Biztonság Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a változás kényszerű törvénye alatt élnek. De a szegények törvénye egyszerűbb, biztosabb. A tárgyakhoz is közelebb vannak. A gazdagok végül már csak jelképekben gondolkoznak, nagybetűs jelképekben: az Örömben vagy az Igazságban, vagy a Tulajdonban, vagy a Külpolitikában, vagy a Kellog-Paktumban. A szegények minderről nem tudnak semmi biztosat. Értesültségük kisbetűs. Ilyen szavak keringenek agyukban: cipő. Vagy: madzag. Vagy: egy pengő húsz. Mindez fogható, tapintható. Nincs a világon egyetlen szegény, akit komolyan érdekelne, hogyan alakult André Gide legújabb véleménye a szovjetről, hanyatlik-e Picasso, s mi a véleménye Churchillnek Mussoliniről? Ezek a kérdések csak havi négyszáz pengőtől fölfelé izgalmasak. A szegény a földön jár; a gazdag kissé már lebeg, mint a szentek. ** Velence Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem. Scampival kezdtem, a "Cavalletto"-nál aztán valami édeset ettem "Florian "-nál, aztán valami sziruposat a "Merceria" egyik cukrászdájában, aztán véres húst a Lido egyik divatos vendéglőjében. Közben múzeumokat jártam és Verdit hallgattam a Szent Márk tér kávéházai előtt. Mindebben volt valami édes és csömörre ingerlő, valami, amit nem bírtam egészen megemészteni, valami állott és gyomorrontásra ingerlően buya -Tintorettóban is, a scampiban is, a dózsék dísztermében is, még Goldoniban is. Az emberVelencében körülnéz az utcán, akárhol, lelkesen; s rögtön utána szeretne szódabikarbonát venni. ** Velence, másodszor Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nászút; azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondolják egy életen át, pontosan így kellett volna: Velencében, a Danielzben, a galambokkal, a gondolásokkal és a megfelelő nővel. Mindenki így érzi; tíz év múltán azok is, akik a
megfelelő nővel voltak ott. ** Velence, harmadszor Vannak szavak, melyeket egy magasabb rendű illemtan szabályai szerint Velencében sem illik elmondani. Például ez: - Szeretlek. ** A hold Az új, naturalisztikus holdfényképeket nézegetem. A hold e képen rusnya és ragyás, mint egy himlőhelyes brácsás arca. Lehet, hogy nem volt mindig ilyen. Nevezték cíntányérnak, eidami sajtnak, ezüst gyümölcsnek, égi tallérnak, kitépett garatmandulának. A hold, az összes versekben, mindig "olyan, mint". De valóságban nem "olyan, mint". Egyszerűen csak olyan. ** Vörösmarty Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot. ** Ünnep Az ünnepeket nálunk otthon, gyermekkoromban, nemcsak annak rendje és módja szerint ünnepelték meg, hanem kissé túlságosan is, mindent megtetézve és megcukrozva, színesen és gazdagon. Talán ezért félek most már minden ünneptől, melyekre mód és rend nélkül készülök, s végül mindig úgy érzem, keveset adtam, vagy keveset kaptam: az a szívdobogtató várakozás, mely minden élmény, igen, az élet alján parázslott, ma sem hunyt ki egészen, s ünnep múltával leverten észlelem, hogy valami nem történt úgy, ahogy kellett volna. S az ajándékot, ezt az egész életet, szeretném visszavinni és becserélni. ** A Kárpátok
Mikor először olvastam, mélyen sértett és bántott Petőfi zengzetes megvetése, aki heves túlzással lefitymálta a "zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájá"-t. Én külön szerettem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt. Csak ezt szerettem idehaza, csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -, mely a legnemesebb volt Magyarországon. Ma is látom lehunyt szempilláim mögött a fenyvesek sötétzöld koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy emberi tájat - az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok. ** Azonosság Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek valamit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim. Igazában a bűn vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk. Az erény, ami kilátszik belőlünk, felülete csak a jéghegynek, ami a mélyben vagyunk. ** Az idő A természettudományos gondolkozásba új, természetfölötti erő hatolt be: az idő elmélete, az idő mint térfogat. Valahol van a múlt: nemcsak a könyvekben, a tárgyakban, az emlékezésben, hanem az idő természetfölötti dimenziójában, nehezen rögzíthető, de mégis valóságos térfogatában is. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az érzékelés valamilyen hullámhosszán egyszerre felhangozzék Caesar hangja a múltból. Miért ne? Ha lehet csillagok fényét fényképezni, csillagokét, melyek tárgyilag megszűntek már a világűr térfogatában, de sugárzásuk vegyi úton érzékelhető még a fényképező lemezen, miért ne lehetne visszahatolni az idő cselekményébe? Alkalmas műszereken múlik az egész. Ez az alkalmas műszer birtokunkban van: a lélek. ** A szerep
Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egyszerre megszűnök én, s elkezdődik a szerep - csak a festék és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják, önmaguk előtt is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget, melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatásosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez, egyéniség és idegen szöveg. ** József Attila Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat. ** Milyen mindegy Milyen mindegy, amit ez a nő beszél, s milyen mindegy, mifajta tollakkal, prémekkel és selymekkel kelleti magát, s milyen hiábavaló mosolya, suttogása, csókja, lihegése és sikolyai - milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban. ** Az érkező Legtöbbször télidőn érkezett, s valamilyen nyers és maró medveszagot hozott magával: vedlett szőrű lábzsákokból mászott elő, a behavazott szánból, prémek és takarók közül, kucsmásan és szőrösen, dünnyögve és hórihorgasan, mint valamilyen vándorútra kelt északi istenség. Rögtön teát kellett főzni neki, sok rummal; később, estére, forralt bort, a reggelt több kupica pálinkával kezdte, s napközben is mindegyre ivott, dörmögve és mellékesen. De nem volt soha részeg. A lakást megtöltötte idegen, téli szagokkal. Semmi közünk nem volt hozzá; csak éppen megrettenve éltünk, amíg ő is ott tanyázott a meghitt falak között. Másodnapra elkókadt, valahogy jelentéktelenebbnek hatott; már tud-
tuk, hogy nem is olyan félelmes, csak öreg, önző és együgyű. De érkezéseit mindig valamilyen operaszerű megdöbbenés kísérte; úgy vonult be, szőrösen, mint egy orosz operában a kényúr. Nem is tudott más egyebet, csak megérkezni. Aztán hanyatlott. ** Fiatal nő, hóban A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp. ** Mínusz húsz A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetőben járva hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszivesebben tenyérből ennék az élelmet, krokodilkönnyeket hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamkenyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztői is ilyen képpel oldalognak a bankok előtt, prémjeíkben, vörös orral, valamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etető körül a szarvasok. Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a valósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobámban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a megegyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben éppen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó Rostand. Az irodalom hőmérséklete 18 Celsius. E hőfok alatt és fölött senkinek nincs igazi szüksége reá. ** Primőrök Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretetről és a megfagyott emberekről. Éjjel fölébredünk a hidegre, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mögött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és didergő, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó falkákban.
De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsöket hoznak be, a tél primőrjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret, jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak tündéri, kékesfényű jéglakomákon tűzik fel e hóvirágokat a hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örökké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is. ** Fejlődés Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené valaki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, támadni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy feltűnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit. ** A tengerfenék Lassan egész Atlantiszokat cipelünk magunkkal: a mélybe nézünk, s az iszapos fövényben eltűnt társadalmak körvonalait látjuk, elsüllyedt városokat, egy június délutáni uzsonnát a kerek családi asztal körül, pedrett bajszú, szalonkabátos urakkal és kebeles, fehér és sárga csipkékbe öltözött hölgyekkel, amint habos csokoládét isznak aranyozott szélű findzsákból, s illedelmes pikantériával társalkodnak; cirkuszokat látunk, előkelő lovakkal és tüllszoknyás lovarnőkkel, amint vágtatnak a manézsban; egy császárt, aki egyszer átutazott a városon, és intett a tömegnek; régi verseskönyvek fedelét látjuk egy elsüllyedt könyvkereskedés kirakatában; egy táncosnő szobáját, az Izabella utca harmadik emeletén, délután ötkor; mindez van még, de csak úgy és annyira, mint a tengerfenéken a rozsdás konzervdobozok, az emberi csontvázak, melyekről a halak lerágták a maszatos húst, s Atlantisz elsüllyedt márványoszlopai. *** Munkaterv A hölgyek cselédjeikről beszéltek. Elmondták mindazt, amit ílyenkor mondani szokás; kezdve azon, hogy "tulajdonképpen mindenük megvan nekik", egészen addig, hogy "igazában fizetett ellenségek". Egyik hölgy, tetézve a
cseléd szociális lehetőségeit, fokozó hangnemben mondta: ...s ezenfelül napjában kétszer mehet a liften. ** Északi fény Éjjel sugárzani kezdett a láthatár, bíborszín lángokkal, mintha elkövetkezett volna az utolsó óra, mikor a koporsók felfakadnak, a csontvázak sorbaállanak, az égen kigyulladnak a Jelek, elhangzik a kürtszó, és felelni kell az utolsó kérdésekre. A Margit körút sarkán álltam és vártam a kürtjelet. "Háború lesz!" - mondták az éjszakai őgyelgők. - Mit is felelhetek majd? - gondoltam. -Vártam a halálra és vártam az örömre. Az öröm másképp érkezett, mint ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy képzeltem. Valószínűleg a halál is más lesz. Hiába készültem, kedves angyal, hiába fenyegetsz a pallossal; nem tudok mást felelni, csak, hogy nem tehetek az egészről. - De igen! - mondja szigorúan az angyal. - Nem égtél eléggé! Érted? - Égni kellett volna? - kérdem; s egyszerre megértem, hogy igaza van. - Égni, égni! - mondja rettenetes hangon. - Égni, elégni, az életben, az örömben, a hitben, a szenvedélyben. Most menj a pokolra és égjél örökké! Ezt mondja majd, gondoltam. De akkor már jött a villamos. ** Kellékek Van egy kitűnő belga vadászfegyverem; de soha nem vadászom. Van egy spanyol szótáram; de nem tudok spanyolul. Van egy frakkom, de utoljára tíz év előtt viseltem, s már el sem tudok képzelni alkalmat, mikor felölthetem. Van egy földgömböm; de már nem utazom. Van egy Rákóczi-korabeli ón kalamárisom; de soha nem használom, kávéházakban kérek tollat és tintát. Van teljes pipatóriumom, barnára szívott tajtékpipákkal, dohányszitával; de soha nem pipázom. Valahányszor e kellékek kezem ügyébe akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felkészültem egy életre, melyet nincs kedvem élni. ** Bodza
A tél vegytisztított, szagtalan levegőjében, az utcán menve, hirtelen bodzaillat csap felém. Ez az érzékelés csak káprázat, öncsalás; bodza nincs, nem is lehet, közel és távol, sehol ez évszakban. A bodzabokor, mely harsány illatával most felém árad, csak emlékeimben virul. Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélűnk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk. ** Az eredendő bűn Az eredendő bűn, ha lusta, ernyedt vagy közömbös marad az író, mikor egy tollvonással, egy jelző vagy egy központozás cseréjével segithetne a mondaton, erősebbé, igazabbá, emberibbé vagy hűségesebbé kovácsolhatna egy fordulatot - s az ilyesmit tudja az ember. De néha lusta hozzá, vagy fáradt, vagy cinikus. "Jó lesz így is!" - gondolja; s ír tovább. Ez a bűn, melyet író soha nem bocsát meg magának. Ez az eredendő bűn. A bibliában így nevezték: "Jóra való restség." ** Jelmez Elmenni a farsang utolsó báljára, jelmezbe, mondjuk egy író jelmezébe öltözve. A Szakács, a Márki, a Csillagjós között egyszerre feltűnne az Iró. "Aha" - mondanák csalódva a táncolók. - "Olyan, mint egy ember." ** A hó Valami van a télben, ami a gyermekkorra emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elvesztett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni. ** Fényjelek
Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetőn, erdők felett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne valahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz. ** Bach Ez a zene nem is hangjegyekből, hanem számjegyekből épül föl; de e számjegyek a végtelen értékeit jelzik, az abszolút "egy"-et és az abszolút "száz"-at, gyakorlati cél és értelem nélkül; mintha valaki a számjegyeket, melyekkel a kofák is nyelvelnek s vitatkoznak, megtisztítaná minden földi vonatkozástól, s már csak a csillagokat számozná meg velök. ** Sóhaj, reggel négykor Mit is szeretnék?... Azt szeretném, ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, badacsonyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a tengert. ** Hóvirág Ezek a gyanús, túlságosan fehér, bátortalan hóvirágcsokrok, melyeket kosarakban kínálnak eladásra a sétányon; gyanakodva vásárlom az üde készletet, mert túlságosan siettek, idő előtt érkeztek, mohón és szolgálatkészen, s lehet, hogy nem is igaziak. Talán csak álhóvirágok, melyek igazolt megbízatás nélkül jelentik lelkendezve a tavaszt; amint akadnak és mászkálnak Szilveszter-éjszaka álkéményseprők, akik titokban magánhivatalnokok, s csak bekormozzák magukat, hogy pénzt kereshessenek. Nagyon kell vigyázni. ** Jégtörő A szél olyan vad és kemény, mint egy martalóc csapat támadása, mely megrohanta a várost, ócska pisztolyokkal lövöldöz és fosztogat. Falakat is dönget, derékra kapja a
meztelen, kopasz fákat, hajlongatja törzsüket, birkózik és acsarkodik. Mindehhez süt a nap, udvariasan és hidegen, mint egy vérszomjas és hűvös zsarnok, aki közönyösen nézi garázda pribékjei munkáját; süt a nap, amely csak fény még, hőtartalom nélkül. Mintha a házakat és ablakokat hideg, színtelen lakkal kenték volna be. ** A kivándorló Fémszínű reggel, sirályokkal és hajótülökkel a ködben, mikor úgy járok a GrófTisza István utcán, mint egy nagy és öreg hajó fedélzetén a kivándorló, szívében az otthon fájdalmas emlékeivel, nyakában, viaszosvászon-zacskóban, hetvenöt dollárral és egy marék hazai röggel. ** Olvadás Valami van a levegőben; mintha a világ duzzogva kelletné magát. Elég odavetni egy jó szót, és nyakadba borul. ** Kérés Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként. Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek. ***** Március Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt énekelem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amig az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világitása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A diszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott diszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer! Csak szine van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is. Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik. ** De szép volt De szép, de szép volt az élet. Volt benne valami giccses is. Félhomályos szobák voltak benne, ahol a lámpa égett, és Lucienne Boyer énekelt a gramofonban. Sziklák voltak benne, vijjogó madarakkal. Valami sűrűség, édesség és illat volt benne, s valami meghitten vacak és kesernyés is, mintha az ember orvosságot ivott volna. Szédülés volt benne, mikor egy nő szeme fölé hajoltunk, s kegyetlen, éles és világos pillanatok, mikor tisztán láttuk a nőt, magunkat s a világegyetemet is. A halál volt benne, az a pillanat, mikor elviszik a halottat és kinyitják az ablakokat, söpörni, sikálni kezdenek. A félelem volt benne és a komolyság, a csend és valamilyen sikoltásszerű öröm. **
Opium Thomas de Quincey ópiumot evett, mert bensőségesebben akarta élvezni az életet. Ez a vágy beteges volt, egészségtelen. De mindaddig, amíg ilyen erkölcstelen szándékkal szedte az ópiumot, kitűnően érezte magát, nem ismerte a lelkiismeret-furdalásokat, élt, dolgozott és boldog volt. Egy napon aztán köszvény kezdte kínozni, útszéli, angol köszvény. Elviselhetetlen fájdalmakat érzett; s most már a fájdalom ellen szedte az ópiumot, sokkal erkölcsösebben, több világi joggal. De ezt a másfajta, ezt az erkölcsös, célszerű és gyógyszerszerű ópiumevést nem bírta el szervezete. Ami eddig öröm volt, fanyar orvossággá változott. Ami addig álom és bódulat volt, egyszerre alig ért többet, mint egy aszpirin. A fájdalomérzés csökkent a morfium jóvoltából, de az örömérzés nem következett be. Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell. Ezért meghalt. ** Színház Felvonásközben, amíg cigarettáztam, ezt írtam zsebkönyvembe: - A színházban az a szép, hogy nem lehet félreérteni. Nem ismeri a félhangokat. A jó színdarabban - a remekműben éppen úgy, mint a fércműben - nagyon gyűlölnek, vagy nagyon szeretnek. Más megoldás nincs. A fércmű egyébként éppen úgy lehet jó színdarab, mint a remekmű. Kotzebue kitűnő színdarabokat írt. Igaz, Shakespeare is. A színpad szempontjából csaknem közömbös, hogy zseni vagy műkedvelő szelleme tölti meg alakokkal?... - Ezek az alakok mind megegyeznek a közös tulajdonságban, hogy jellegzetesek. A színpadon megannyi fenomén járkál, elhatárolt, rikító jellemek. Az inas belép a színre, s már megjelenése pillanatában olyan félreérthetetlenül inas, mint ahogy az orgyilkos félreérthetetlenül orgyilkos, s a királynő eltéveszthetetlenül fenséges. A színpad, ahol minden jelmez, festék, kóc és csepű, legkevésbé bírja el az álruhát. - A színpadi alak soha nem gondolkozik. Nincs ideje hozzá. Csak beszél vagy cselekszik. Néha elmondja vagy megjátssza, hogy gondolkozik. Ilyenkor felkiáltunk: nagy színész! Aztán bementem a nézőtérre, mert csöngettek. **
Tatjána Semmi nem természetesebb, mint hogy Tatjána ír először. "E lépéssel" lesz igazán nőies. Értsd meg végre, te liba. ** Kazinczy Miért szeretem ilyen gyöngéden? Talán, mert Kassán kezdte pályáját, vagy, mert a börtöncellában vérével írt, vagy talán, mert hitt Berzsenyiben. Felvidéki ember volt. Svádája volt. Ebből a svádából virult ki a tünemény, melyet ma e néven ismerünk: Magyar irodalom. ** Ars moriendi Az előkelő úr hagyatékát elárverezték. Maradt utána gyertyatartó, gobelin, pajzán fényképek, bizonytalan eredetű olasz képek, kottatartók és mitikus használati tárgyak. Könyvei között maradt egy német kódex is, ezzel a címmel: Ars moriendi. A hagyatékból két könyvet szerettem volna megszerezni. Az egyik címe: A sárga hasú rüpők, vagy: egy kocsmárosgyereknek, mint Kossuth természetes fiának iparlovaglása. A másik ez a kódex, amely a meghalás művészetére tanítja ki az emberiséget. Mindkét mű nagy siker volt a maga idejében. A látható irodalom mögött van ez a másik, csaknem azt mondtam: az igazi. A kirakatban állanak Dickens,Tolsztoj, Arany. De az előkelő gyűjtő könyvesszekrényében megtalálod A sárga hasú rüpőköt s az Ars moriendit is. A "jól és boldogul való meghalás" művészetéről írott kódex rendkívül olvasott volt a középkorban. Természetesen német kódex volt; eredetileg latinul írták, de német szellem fogalmazta. Nem is lehet ez másként. A latinok inkább Ars vivendaket írtak, az élet művészetére tanítottak. Módszeresen meghalni, mennyire germán ötlet ez! De a kódex hasznos és okos. Egy kor, amely hitt a túlvilágban, e könyvecskéből készült a nagy utazásra. Ez a kódex volt a halál Baedekkere. Az árverésen elcsípték orrom elől. Most ittmaradtam, barbáran és tudatlanul. Módszer nélkül fogok meghalni; nem jól és nem boldogan. ** Szerelem és halál
A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam: - Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte: - Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, Legalább tíz dáliát küldene neki. ** A szerelmesek Járnak a városban és a világban, s keresik egymást. Lenéznek a villamosról, bemennek egy kapu alá, a lakók névjegyzékét olvassák, szórakozottan, elkínzott arckifejezéssel, s reménykedve is, mert, hátha ott lakik. Mindegyre keresik egymást. Arcukon figyelem, az önkívület nehezen fegyelmezett figyelme. Mind holdkórosok és ámokfutók, akkor is, ha reggel nyolckor pontosan bemennek a hivatalba. Igézetben élnek, s közben házügynökök, korrekten. Valami történik a világban. Figyelj csak. Nézd, erre jön! Nézd az arcát! Milyen félelmes és merev, milyen bandzsal a pillantása, mintha látna valamit! Ne zavard! Szerelmes. ** Búcsú Az orvosok szerint a kék szem egyre ritkább. A villanyfény megöli. Lassanként ki fog veszni a világból, mint az okapi. Ez a hír gyászba dönt. Tudom, az ilyen kóros folyamat lassú; életem tartamára futja még kék szemekből. Személy szerint nincs túlságos nagy igényem e tüneményben. Beérem egy-két kék szempárral, életfogytiglan. De a világot nem tudom elképzelni kék szemek nélkül. Mindig azt hittem, külön szekta ők, a kék szeműek. Mintha szövetkeztek volna valamire. Mintha megegyeztek volna, a barna, fekete, zöld és szürke szeműek között, hogy nem nyugosznak bele a világi iszonyatba, ők nem. Mindig úgy gondoltam reájuk, mint a tengerszemekre. Mintha, bámészan s önfeledten, túlságosan sokáig bámultak volna a nyári égre. Mintha megesküdtek volna valamire, holtomiglan, holtodiglan. Utcán, embertömegben úgy nyíltak felém, mintha az aszfaltból nefelejcs nőtt volna. Mintha örökké Szép Ernő kedvét akarnák lelni, aki verset írt róluk. Mintha az életük verstéma lenne, semmi más. Mint-
ha kissé újszülöttek maradtak volna, hetven éven át. Jókainak is kék szeme volt. Ismertem izgalmasabb szemeket is. Feketéket, melyek szikráztak, mint a toledói penge. Ismertem kétszínű szempárokat, melyek egyszerre voltak barna és szürke, mint egy hamis eskü. De a kék szempár, az a boldogság volt. Mindig úgy hajoltam föléje, mint aki hazatér. Most, hogy vesztét jelentik, életem hátralévő szakára gyűjteni kezdem e tüneményt. Nem kell sok belőle. De igazi legyen. Gyűjtők, vigyázat. Most, hogy fogytán a készlet, valahol már biztosan hamisítják. ** Magyar nyelv Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: "A fene egye meg, már megint hová rakták el a cipőhúzómat?" Aztán ezt is mondhatom: "Haldokló hattyú, szép emlékezet." Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: "De furcsa, éltem." ** Öröm Nem is lehet egészséges ez az öröm, amellyel mindent fogadok, ami szelídebb, mint a végzet: egy napsütéses órát, egy verssort, melyet véletlenül találtam egy vasárnapi újságban, egy nő kéztartását, amint megigazítja haját, egy narancs illatát... igen, az egészet. Ez az érzés nem egészséges. Csak az örül és értékel így, aki búcsúzik. ** "A nagy vágy" Azt játszottuk, hogy estére meg kell halni. Fél nap a világ. Mindenki elmondta "a nagy vágyat", amely úgy hangzik, mint egy mozgókép címe. Behunytam szemem, gondolkoztam. E pillanatban megtudtam, hogy nincs már semmiféle vágyam. Élni szeretnék, általában, még egy ideig, amíg személyes sorsom engedi. De az életet már megéltem: ismerem ízeit, édességét és fanyarságát, hősies izgalmát és
még sokkal hősiesebb unalmát. Mit is szeretnék, búcsúra, reggeltől estig? Ülni a dalmát tengerparton, egy faluban, s még egyszer látni a tengert, a napot, a mimózafákat, belélegzeni a tenger és a végtelenség levegőjét, mellyel elvegyül majd lelkem - ez a lélek, mely tele volt hittel és kétellyel, s halhatatlan, mint a kék tenger és a kék levegő, mellyel lassan elkeveredik. ** Duvernois Meghalt egy francia író, Duvernois. Keresztneve valahogy nem is fontos. Az írói nagyság egyik jele, mikor megfeledkezünk kedves szerzőnk keresztnevéről. Nem az a fontos, hogyTóni vagy Emil. Az a fontos, hogy France vagy Zola. Duvernois, hatvankét éven át, könnyű, egészen könnyű történetkéket írt. Mintha cigarettapapírra írta volna e történeteket. Oly könnyűek voltak, oly levegősek, olyan igénytelenek. Egyetlen történetére sem emlékszem. De ha valamelyik francia folyóiratban nevére bukkantam - utazás közben, egy kávéházban -, mohón kezdtem olvasni művét. Volt ez írásokban valami mozarti. Nem akart sokat. De - és ez az igazi író titka - minden sorért jótállt az egész ember. Halála pillanatában arra gondoltam, hogy az a fajta író veszett ki vele, aki nagy, gazdag irodalomnak fényűzése lehet csak: a "könnyű" író, aki nem azért "könnyű", mert nincs mondanivalója, hanem, mert a mód, ahogyan mondja, igénytelen és elegáns. Van egyféle határterülete az irodalomnak, ahol csak a szakértők járatosak, a nemesebb olvasók, akik már kissé írók maguk is. Van a "nagy" irodalom, amely mintegy állandóan vasban és vértben jár, magas eszményeket kerget, kegyetlen és fölényes. S van a műkedvelő irodalom, amely édeskésen hirdeti, hogy a világ mégis szép, az emberek - alapjában - mégis jók, a bankár elveszi a gépírókisasszonyt, s a végén, Hollywoodban, minden jóra fordul. A kettő között lebeg Duvernois irodalma. Nincsenek nagy eszményei. Nem aljasítja le az irodalmat a műkedvelők moziszintjére. Az életről beszél, alázatos valóságérzékkel; s oly dallamosan, mintha hangszeren adna elő. Ez a műfaj egyre ritkább. Mit is írt? Megannyi kitűnő könyvet, amelyeknek címe nem jut eszembe. ** Maugham
Sommerset Maugham, a nyugalomba vonult kiváló drámaíró, nyilatkozott. Ezt mondta: - Semmi nem természetesebb, mint hogy egy jóízlésű úriember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást. ** Tájak Egy lapályra emlékezem, amely tele van apró tavakkal, sással és ingovánnyal. Milyen szomorú ez a táj! Csak a szúnyogok élnek itt meg a varangyok. Hol láttam ezt a tájat? A vidék nevét nem tudnám megmondani, a térképen nem tudom megmutatni e helyet. De valamikor jártam itt, emésztő kétségbeeséssel szívemben. Tájemlékeim csodálatosan élesek és rögzítettek. Külön térkép ez, melyet az élet rajzol az emlékezet számára. Emlékezem vad, fülledt kertekre, ahol nem is jártam soha. Félelmes emlékek ezek: vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan. ** Térképek Most, mikor a történelem újra rajzolja a földrajzot, ideje, hogy az írók is nekilássanak, s megalkossák a lélek új térképeit. Az a Bécs, az a Barcelona vagy Madrid, az a Peking, amelyre emlékeztünk, nincs többé. Valami új és más van helyettök. A lélek térképének határai elmosódnak. Uj városok, új emlékcsoportok keletkeznek helyettök. Az író emlékezik és ocsúdik. Mértéket vesz időről, a világról. Emlékdarabokat illesztget. Ez a dolga. ** A tetszhalott Mikor Ábrándi már öregedni kezdett, s egészen olyan volt, mint Krúdy utolsó elbeszélései egyikében a hős igazában már csak hasa és a lóverseny érdekelte, de zsebeiben még mindig női leveleket és versesfüzeteket cipelt kissé gyanús közgazdasági útjaira - beleszeretett egy nőbe, és megadta magát. A nő huszonnégy éves volt, s lelkesen szerette, ápolta, etette és babusgatta az öregedő Ábrándit. Kissé nehezen éltek, mert a nő nem keresett sokat: délután és este tetszhalott volt egy fakírnál, künn a ligetben.
Ez a nő igazán szerette Ábrándit. Napjában többször meghalt kedveséért, hogy aztán, visszatérve a tetszhalálból az életbe, forróbban és illatosabban szerethesse. A nők mindent tudnak egy férfiért: élni is, halni is, ahogy akarják. ** Ez a nő ráért Ez a nő mindig ráért. Volt benne valami csendes és időtlen. Lihegve érkezett, mert mindig nagyon sok dolga volt, sietősen lecsapta kalapját, kesztyűjét; de aztán egyszerre ráért. Olyan időkészletekkel rendelkezett, mint egy állóóra: szíve, szerelme és kedélye a végtelenség felé ketyegett vagy legalábbis nagy, hömpölygő időtávlatok felé, lassan, egyenletesen, s néha csendes szavakkal kondult egyet, jelezve, hogy már elmúlt fél tíz, vége van valaminek, vagy kezdődik valami. Néha, ötletszerűen, kakukkolt is. Az élet egyik sarkában állott, csendesen ketyegett, s három-négy hetenként egyszer kellett csak felhúzni. ** Szélcsend, félhomály Tavasz eleji dermedt napok, mikor a fölkeléshez sincs erőnk, nem megyünk a telefonhoz, akármily szemtelen erővel vijjog is, homályosan emlékezünk csak erőfeszítésekre, mint munka, pálya vagy irodalom... Napok, mikor kétségbeesve érezzük, hogy elmulasztunk valamit, a tollat undorral nézegetjük, mint a gyilkos, akit rossz lelkiismerete kínoz, nézegeti véres fegyverét, émelyegve olvassuk a legnemesebb prózát, elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen köszönni a nőnek, akinek tegnap még levelet írtunk, s undorral olvasunk az újságban ilyen szavakat, mint Nápoly vagy Brügge. S csak sokkal később észleljük, hogy e napok megérleltek valamit. Az élet csendesen dolgozik: szélcsendben és félhomályban. ** Fiatalbokrok Ezek a kiskorú bokrok, halványsárga és halványzöld viganóikban, április elején; a sétáló lehajol föléjük, de aztán rögtön ijedten körülnéz, nem látta-e mozdulatát a rendőr? ** Versailles
Csatakos márciusi délután a versailles-i kertben: apa megy elöl, a pázsiton át, szótlanul. A látnivalókat rosszkedvűen nézegeti. Életében először jár itt és Párizsban; eLőször és utoljára. Már elmúlt hatvan, mikor meglátta Párizst. A park közepén hirtelen megáll, mellékesen kérdi: - Hol vanTrianon? Oda kell vezetni. A teremben, ahol a pimasz békét aláírták, szótlanul lépdel, megnézi a márványasztalt, zavarában százfrankost ad a hajlongó huissier nek. Aztán gyorsan elmegy, szótlanul és nyugtalan zavarban. Megkérdem, akarja-e a szökőkutakat látni? Int, hogy nem akar semmit látni. A visszaúton, a kocsiban, egyetlen szót nem szól többé. ** Hamvazó Igen, vétkeztem a hiúságban. De mikor nem megy másképp! Ki olyan erős és hatalmas, hogy ne akarja igazolva látni magát, művét, fáradságát, egyéniségét? Nem vagyok olyan erős, sem hatalmas. A legsilányabb támadás, a legenyhébb gáncs napokra lever, elvesztem önbizalmam, nem merem a tollat kezembe venni. A legkisebb dicséret fölemel, megnyugtat, az is, ha egy ember, kinek véleményére különben nem adok sokat, szórakozott udvariassággal mondja: "Olvastam tőled a múltkor valami mulatságosat. Várj csak, mi is volt... Már nem jut eszembe." Ilyenkor melegen szorongatom a jótékony kezet, mely órákra, néha napokra visszaadta önbizalmam. Vétkeztem az evésben és az ivásban: nincs egyensúly bennem, tudok koplalni, de aztán mohón nekiesek bornak és húsnak, mintha dőzsölnék. Vétkeztem a figyelemben is: nem olvastam elég figyelmesen azt, amiről aztán hosszan adtam elő, mintha az olvasmány minden részletébe és titkába lelkesen és alaposan behatoltam volna. Sokat olvastam Goethét, de néha azt hiszem, egy német szakos középiskolai tanár megbízhatóbbat tud felőle, mint én. Hiába határoztam el, hogy mindennap sétálok egy órát: inkább a kávéházban ültem, s lehetőleg cikket írtam ott, melynek tárgya a kávéházi szemlélet megvetése volt. Emberek között nem voltam elég biztos, kemény és embertelen, s nem voltam eléggé emberi sem. Nem voltam olyan, mint... milyen is voltam? Hamut, hamut a fejemre. ** A szerkezet
De néha hallom az időt, mint egy nagy szerkezetet, mely lassan leng és forog óriási, fénylő kerekeivel és lengő, olajosan síkos fémrúdjaival, dohogva és egyenletesen, s őröl valamit, vagy termel valamit, üzemanyagot fogyaszt, és kész termékeket dob a világba, s különös áttételekkel forgat más gépeket, embereket, napokat, holdakat és csillagokat. Oly közömbös és olyan céltudatos! Gyárt tárgyat és életet, s végül összemorzsolja gyártmányait. Nem hallod? Itt zúg valahol, benned és a közelben, mindenütt, üzemszerűen és csendesen. ** Proust Most már úgy él az irodalomban, mint egy földrész, melyen újabb és újabb törzsek telepednek meg, gyarmatosítják és kihasználják egyes területeit, meggazdagodnak rajta, virulnak és pocakot eresztenek rajta, csinos kis vagyonokat gyűjtenek rajta, s mindenestől művelik, gyomlálják, vígan tenyésznek e rengetegben... Van Európa, Ázsia, Af rika, Ausztrália és Amerika, aztán vannak a nagy írók, aztán vannak a szentek és próféták, aztán van Proust. ** A trapézművész Három felé, hajnalban, a trapézművész bejön a kávéházba, két szardíniát eszik, csésze kávét iszik hozzá, aztán leül az ablak mellé, és sakkozni kezd a közgazdasági álhírlapíróval. Olyan csöndes és finom, mint egy fiatal pap, olyan szemérmes és szerény. Mutatványait háló nélkül adja elő. Néhány órával elébb még lengett a magasban, csillogó trikóban, mint egy pikkelyes, ezüst hal, melyet a végzet irtózatos lendülettel kiemelt eleméből, s megvillogtatott a tenger és az égbolt között - lengett, fegyelmezetten és zenei mozdulatokkal, a lengőhinták rúdjai között, a fénycsóvák izzásában, abban a félelmes csendben, melyet csak a zenekar dobjainak pergése zavart meg, mint mikor kivégzésre dobolnak valahol. Most, a kaland és mutatvány után, csendesen ül, szerényen és jólnevelten, finom, fehér ujjai egy bástyát emelnek, s bocsánatkérően mosolyog. Hát persze, így élünk: s minek is tudjon erről a közönség, gondolom. ** Abbázia Tudom, hogy nem illik, de én mégis szeretlek, Abbázia.
Van benned valami kispolgárian közönséges, valami filléresen közeli, valami szégyellnivalóan körúti. Mit is tehetek, ha mégis jól érzem magam nyeszlett pálmáid alatt, a tengerben, amely itt még nem is igazi tenger, csak sós víz egy öbölben, virágaid között, melyek még egészen közép-európaiak, mint sorsod is - mintha Bécs, Budapest és Prága kikötője lennél, s minden kispolgári gégehuruttal, szívidegességgel, álmatlansággal és olcsó szerelemmel ide sietnek, kissé szégyenkezve, mert nem telik messzibbre és többre. A családhoz tartozol, Abbázia. Hát persze, Cannes finomabb. De te ismerősebb vagy, vacakabb, rokonabb. Hadd menjenek ők, a nagy lordok, a Nobel-díjas politikusok, a nagy nők és a nagy stricik, a francia Riviérára. Most, tavasszal, én is készülődöm, a magam sokkal szerényebb, ordenárébb, ismerősebb pálmái alá, Abbáziába. ** Cserepek "Az a nő" természetesen nincs sehol. Cserepek vannak, melyeket ügyetlen kézzel illesztgetünk. Együtt az egész valami tökéletes lehetett. Már nem is emlékezünk reá; csak az ábra emléke dereng, az ábra, melyet láttunk egyszer valahol, a Nő ábrája, egy orvosi vagy műtörténeti könyvben, a Paradicsomban vagy egy utcasarkon. ** Kaland Márciusi nap, mikor nem mozdulok ki az elsötétített szobából, s a lehúzott redőnyök mögött, munka, piszmogás és bíbelődés között érzem, hogy odakünn a világban készül valami, ami kissé tisztátalan, szutykos és édes, kissé olyan, mint a pezsgő, de olyan is, mint a megalvadt vér, harsány és alélt, pettyesen tarka és rikítóan közönséges, s a napsugár úgy hatol a világ viháncoló testébe, mint egy arany oltótű, mely egyszerre ad mákonyt és koffeint mindennek, ami test és szövet. Micsoda kaland! - gondolom. S összébbhúzom a függönyöket. ** Kassa Az asztalon kis könyvet találtam, melynek címe "Kassa". Fényképek s néhány tárgyilagos kísérő sor mutatja be "a város múltját, jelenét és jövőjét". Ez a könyv megzavart és felbolygatott. "A város múltja,
jelene és jövője" engem is foglalkoztat, fényképek nélkül is, nappal és álomban, mindig. Valami folyton kiabál bennem, ha Kassára gondolok. Ezt kiabálja: "Adjátok vissza. Adjátok vissza a házat, ahol születtem, azt a másikat, ahol nevelkedtem, adjátok vissza sírjaimat, emlékeimet, a gyermekkor ablakait és kapualjait, a Rétet és a Lőcsei Házat, a Dóm északi kapuját és az egészet, Rákóczival együtt, adjátok vissza, mert különben nincs értelme semminek. Adjátok vissza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla. Adjátok vissza, mert mindent megértek, az elkeseredés dühét is. Ott akarok meghalni, ahol a Város kezdődik, ahol halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim pihennek a szobákban. Adjátok vissza, amíg szépen mondom." Ez kiabál bennem mélyen, mélyen az értelem mögött, nappal és éjjel. Ezért különös kissé számomra a könyvecske, mely tárgyilagosan sorolja fel a város látnivalóit, továbbá "irodalmi, zenei és társadalmi életének" jellegzetes adatait. Mintha valaki egy sebről, amelyben elvérzett egy ember, hatósági látleletet készítene. ** Hangolnak Reggel, még félálomban, hallom, amint a nyitott ablak mögött, künn a világban, hangolnak. Kis hangok ezek: egy cincogás, egy pikula rekedt böffenése, egy érchúr önfeledt vijjogása. Valaki játszik e hangszereken, szórakozottan, mellékesen, egy ujjal. O, kezdik már, gondolom boldogan, félálomban. Hangolnak. ** Elaludni Néhány éve mindig úgy alszom el, mint aki a halált próbálgatja, fejét és tagjait illesztgeti egy másik alváshoz, iparkodik beleágyazni testét egy véglegesebb helyzetbe, s kóstolgatja félálomban egy mélyebb álom ízét és nyugalmát. Negyven felé az ember gyakorolni kezd; még csak egy ujjal, mint a kezdők a zongorán. ***** Április Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt,
fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol. E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen. Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s december az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költészete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé. A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra, kényesen, mint afféle "primeur". Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami. Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A melegvizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok állanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indulatukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel, tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az oktalan izgalmak hónapja.A gazdagok ilyenkorTaorminába utaznak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csillagokat nézik, és halkan mondják: "Fényesebb." Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom, még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok és halkan mondom: "Halványabb." ** Fogadalom Igen, igen, igen, holtomiglan, a máglyán is vagy abban a kegyetlen számkivetésben, mely minden hívő és eszmélő ember sorsa a butaság, gonoszság és türelmetlenség világában, kiáltom, hogy utolsó szavamig vagy utolsó lehele-
temig, ami egyre megy, hűséges akarok maradni az értelemhez, az igazsághoz, a gondolkozás bátorságához, megvetem a lélek ernyedtségét és szajkoló gépiességét, mely szórakozássá aljasította a Szellemet és a Művészetet, becsületesebbnek és emberibbnek tartom a lelkesedést, mely elragadta a római cirkusz közönségét, mikor vérszomjasan bámulta a gladiátorok viaskodását, mint egy korszerű mozi "zsúfolt házá"-nak csámcsogó elragadtatását, s hűséges akarok maradni Shakespeare-hez, Goethéhez, Cervanteshez, Tolsztojhoz, Arany Jánoshoz, Rilkéhez, Petőfihez, Theodor Dreiserhez, O'Neillhez, Martialishoz és Szent Ágostonhoz, most és mindörökkön örökké, ámen. ** Hangulat Ez a pénzintézet fiókot nyitott a sarkon; csőbútoros fiókot, nagy üvegablakokkal, olcsó, korszerű bútorzattal, mely nem ér sokat, s olcsó, korszerű pénzzel, mely valószínűleg szintén nem ér sokat. Éjjel megyek el tükörablakai előtt. A redőnyöket nem húzták le, a nagy teremben, egy páncélszekrény előtt, melynek peremét délszaki növények szegélyezik, halvány fényű lámpák égnek. Mindez fölötte hangulatos. Pálmák, hangulatvilágítás és készpénz együtt: valami nyájas van mindebben, valami megvesztegető. Van hangulatos kapitalizmus is. Mintha egy oroszlán rózsákat tűzne fülei mögé. ** A fák A fák még kopárak. Csak az ágak hegyén fénylik a rügy, mint megannyi lándzsahegy, mellyel harcra készülődnek. A téli fű a Vérmezőn már visszakapta kemény, üde színét, mint a nagybeteg, ki az első napsugárra mérgesen és dacosan meggyógyult. Az utcai telefonfülkében tavaszi kabátos emberek hosszan, nyilvánosan telefonálnak. Mosolyogva telefonálnak az utcai zajban, sürgősen. Arckifejezésük félreérthetetlen. A szerelemről beszélnek az utcai telefonba; a szerelemről, e mozival és cukrászdával kevert ősködről és csillaghullásról. A víz zavaros; mintha a vascsövekben is áradna a tavasz. Éjjel már hallani néha a vonatfüttyöt a Déli vasút felől. A fák, hegyes lándzsáikkal, harciasan kémlelnek az éjszakába, neszelik e jeleket. A tavasz dühös évszak.
Ablakom előtt áll egy öreg gesztenyefa. Egész éjjel nyög és morog. Ezt mondja, mint egy eszelős, halálig: "Azért is, azért is." ** Diéta Első látásra, de még később is, társalgás, kacér szóváltás közben egészen olyan volt, mint egy igazi nő. De később, mikor mintegy testével kellett hitelesíteni mindazt, amit mondott, mindenki észrevette, hogy nem igazi nő, csak af féle diétás. Ez a meglepetés többeket elriasztott. Diétás szája volt, diétás melle és így tovább. Egészen olyan, mint az igazi nők szája és melle: formás, nemes anyagból való, tetszetős, néhol hibátlan. Csak éppen nem volt íze semminek, amit nyújtott. Csókja diétás volt, gyógycsók, olyasféle, mint a gyógysonka. S a szenvedély pillanataiban amolyan diétás szavakat mondott; a kacér felhívás is úgy hangzott el ajkai közül, mintha ezt mondaná: "Jöjjön, nem lát senki, csapunk egy kis Oertel-sétát." ** Mikrofon Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán - egyedül a rádió párnázott fülkéjében - beszélni kezdtem. Kis, piros üveggömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom bekapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhoszszon terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti Sándor utca között. Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gondoltam, olvasás közben: "Aki ezt megszokja, nem ember. A déltengeren megy egy hajó e pillanatban, vasárnap este, megrakva magyar kivándorlókkal, s az egyik, unalmában, felcsavarja a rádiót és hangom hallgatja. Grönlandban játszik valaki a rádióval, s egy villanásra felzúg a hangom egy jéghegy fölött. Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, amilyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Richárd sem. Enyém a világ. Mit mondjak neki?... Nagy pápák, nagy királyok álmodtak a középkorban arról, hogy egyszer így szólnak majd a világhoz, ilyen közvetlenül, mintegy tegezve a világmindenséget. Lehet megszokni e hatalmat? Soha nem volt ilyen hatalmas, ilyen végtelen az ember." Tovább olvastam. A világgal beszéltem, s nem mondhattam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel való társalgásnak is van illemtana. - Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember - gondoltam
a mikrofon előtt, s nyeltem egyet. Talán ezt a nyelést meghallották, s megértették Grönlandban. ** Szemek O, ez a fény, mely egyszerre felvillan az utcán, vagy egy színházi tömegben, vagy a villamosban - ez a sugár, a szemek sugara, ez az emberi fény, mely hatékonyabb és égetőbb, mint a rádium sugara, s pörköl szövetet és áthatol a lélek felhámján, gyógyít és roncsol. Micsoda fény! Nézz a szemembe! ** Egy német Thomas Mann úgy német, mintha Afrikában lenne az: dacosan és hűségesen, s ugyanakkor kissé szerepszerűen és tüntetésszerűen, megsértve és gőgösen német. Van benne valami Mozartból - a zenéje - Goethéből - a szerepe s természetesen van benne nagyon sok Thomas Mannból is, aki patríciusnak született Lübeckben, s most Thomas Mann Küssnachtban, Zürich mellett. Életre-halálra verekedik azzal, ami német benne; kissé életre akarja kelteni, s kissé halálra is akarja sebezni önmagában a németséget. Ő megitta az anyatejben azt a félpohár pezsgőt, amit Bismarck követelt minden német számára; s most e finom, életreszóló mámorban beszél a világról. Lehet, hogy nem ő a legeszményibb német; de biztos, hogy a legigazabb. S a tetejébe, Undset és Dreiser mellett, a legnagyobb élő írók egyike. Micsoda konfliktus! Mélyen meghajlok előtte, s néha sajnálom, szegényt. ** A szépség Leírni, rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az anyagból és lélekből kiégetett, törékeny és zománcszerű tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert felbomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külső szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!" - mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsúnyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében. Minden más csak kozmetika.
** Cylinder A vizeletvizsgálati jegyzőkönyv tanúsága szerint a "centrifugálással nyert üledék kevés, fehér, Cylinder nem találtatott". A laboratóriumban udvarias, megnyugtató hangon mondták: - Őnagysága vizelete teljesen normális. Megköszöntem a leletet, őnagysága nevében is. - Girardi sincs benne? - kérdeztem, mikor elolvastam. Műszer és műszó között halkan lélegzik a beteg, aggályosan figyel, mindent ért, az idegen szavakat is. "Minden anacid gyanús, aki él" - mondja vizsgálat közben, telefonba az orvos. A beteg fülel, mert érdekelt: tudja, hogy nincs sava. Nincs sava, vagy van cukra, vagy elégtelen az égési processzus: s mindezen túl van ő valahol, az ember, sorsával, mely nem sav és cukor és mirigy, hanem mindez együtt, s ezen túl az a titok, amit csak ő tud. Ezt fejtsd meg, orvos, ha orvos vagy, ahogy Liszt zenész volt, ahogy Isten - hál' Istennek - Isten volt. ** Városképek A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a "városképek", melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával és a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az őslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben. ** Dandy A nagy dandyk - Fox, d'Orsay, VIII. Edward, Baudelaire, Justh Zsigmond, d'Israeli - elmélyítették egy kor ízlését, mikor a különcségből valami általánosat pároltak le a tömegek számára; fehér nadrággal és vörös talpú cipővel kezdték, s munkájuk végső eredménye, hogy térdnadrágot már csak az angol királyi udvarban viselnek, s végrehajtók is elolvassák Proust műveit. A dandy, az igazi, a majomparádéból, melyen a tömeg joggal röhög, életmódot csiszol a tömeg számára, a rikító ünnepből emberibb és emberhez méltóbb köznapot csinál, az ízlést megriasztva szelídíti a józan és fantáziátlan ízléstelenséget, gyertyaláng fölött piritott fürjet eszik vacsorára, de neki
köszönhetjük, hogy a nagy tömegek megtanultak bánni késsel és villával. A dandy, aki szemtelen, soha nem neveletlen, a dandy, aki tiszteletlen, végül önmaga tiszteletére neveli a tömegembert. A dandy nevel, mikor pontosan ellenkezőjét csinálja annak, amire nevelték. Ez az emberfajta kiveszett. Nagy kár érte. Népszerű moziszínészek maradtak helyette. ** Arany Könyvek között élek és alszom. Álmatlan éjjel kinyújtom kezem, s tapogatódzva leemelek egy-egy kötetet a közeli polcról. Több ezer könyv között élek, melyeket nem válogattam össze; az élet, a kiváncsiság, az utazások, mesterségem, a könyvkereskedők s azok a szerzők hordták össze szobámban e könyveket, akik megtiszteltek néha, s szellemi újszülötteiket nyakamra küldték, napjában négyet-ötöt, szíves bírálat reményében. Ezek a könyvek szemrehányó követeléssel állják körül ágyamat, s én bűntudatosan pislogok feléjük. De az élet rövid. Már csak azt olvasom, amit szeretek s amitől remélek valamit: tanulságot vagy feledkezést. Éjjel, ha találomra kinyújtom kezem a polc felé, leggyakrabban Arany valamelyik kötetét emelem le; azt a szép, sárgult papírra nyomtatott kiadást, melyet Arany László állított össze és Ráth Mór nyomtatott Pesten, 1888-ban. Ez a Ráth-féle Arany leghűségesebb éjszakai társam. Úgyszólván mindegy, melyik kötetét nyitom fel; nem műfajokkal akarok társalkodni, hanem Arany lelkével. Ugyanaz a lélek szól hozzám a balladákból, mint "Toldi"-ból vagy a költő levelezéséből. Találomra nyitom fel a könyvet, s lassan, bizalmasan olvasom, néha hajnalig. Leveleit különösen szeretem. Mit szeretek úgy e lélekben? Előkelőségét vagy komolyságát? Szemérmét vagy ideges, engesztelhetetlen támadó erejét, ha arról van szó, ami becses neki: a magyarságról, a magyar nyelvről, az irodalomról? Spleenjét, mely oly mély és nemes, oly ideges és rebbenő, oly érzékeny és kíváncsi, hogy nem tudom, hol keressem ősét: a nagyszalontai földművesek között vagy valahol a világirodalomban, Ossziánban?... Mikor Tompát reábeszéli, hogy fogadja el az Akadémia segítségét, vagy panaszkodik, hogy "...az, ami rendesen egészségnek hívnak, megvan nekem. Fölkelek, eszem és iszom, mint más; alszom is; de álmaim nehezek. Fájdalmakat nem érzek, kivéve néha mellemben, de ez már nagyon régi s annyira megszoktam, hogy nem törődöm vele. Azt is megengedem, hogy bajom hypochondria, de ha az, akkor e nyavalya korántsem oly nevetséges, mint állít-
ják..." - a "Jankó" aláírású levél mögött, a "szalontai másodjegyző" aláírású levelek mögött érezzük az idegeivel kínlódó költőt, aki mindent belead művébe, egészségét is, mintegy mesterségesen. Műve arról tanúskodik, hogy nagy művész volt, a legnagyobb, legtisztább. Levelei arról tanúskodnak, hogy senki nem lehet büntetlenül művész. Arany is mindent odaadott verseinek. Az egészséget. A boldogságot, az életet. ** Bátorság Csak a hős tudja világgá hallgatni azt, ami benne tiltakozás és igazság. ** Az olvasó A sétány padján fiatal nő ült és olvasott; halványszürke nyakfátylát lobogtatta a szél. Elmentem előtte, és barátsággal néztem kedves, nemes, fiatal fejét, gyöngéd nyakát, finom lábait. Akkor észrevettem, hogy a könyv, melyet félkézzel tart és figyelmesen olvas, ismerős kötésű. Észrevettem, hogy a könyvet én írtam. Ez a fölfedezés minden írót különös izgalommal és örömmel tölt el. Az ember ír, de titokban alig hiszi, hogy könyve csakugyan árucikk, valamilyen tárgyi élmény, valami, amit fiókban lehet hevertetni, s aztán egy napon elviszi a sétányra egy fiatal nő és olvassa, mint afféle lektűrt. Az író és a mű viszonya a világhoz nem ilyen jóhiszemű. Ir, mert nem tehet másként, szeretné a sikert, mert szörnyeteg lenne, ha nem szeretné, mert kissé mesterember és üzletember is, mert máskülönben egyszerű hülye és eltapossák - de mindezen túl nem hisz az "áru"-ban, melyet termel, s ha találkozik a fogyasztóval, megdöbben és hátrálni kezd. Ezért gyors léptekkel mentem odébb, s nem néztem vissza. ** Gyász Mikor Z., a nagy politikus és nagy barát, meghalt, elmentem búcsúzni hozzá. Dolgozószobájában feküdt, a nagy kereveten, íróasztala előtt, könyvesszekrényei és iratokkal, újságokkal megtömött polcok között. Megálltam a halott előtt, és lehajtottam fejem. Csendesen álltam így. De akkor egy érzés és kényszer, mely mindennél erősebb volt,
arra késztetett, hogy a könyvespolcokon keresni kezdjem könyveimet. Kezdetben szemérmesen nézelődtem, később szemérmetlenül és mohón. Mindössze egy kötetet találtam csak, egy poros kötet regényt, két jogtudományi mű között. Akkor összeszorította valami szívem; s mérhetetlen gyászt éreztem. ** A zenész Meghalt a zenész, a nagy zenész. Amit művéből rögzíteni lehetett, megőrzi a hangjegyfüzet, a viaszlemez. De az a másik zene, melyet nem írt le, melyet csak hegedűje ismert - s azok, akik hallották e hegedűt -, örökre elhallgatott. Ez a hallgatás tragikus. Valami elvész bennünk, mindannyiunkban, a kicsikben, a névtelenekben is; valami, amit nem lehet írásba, képbe vagy hangjegyfüzetbe rögzíteni. Mindenkinek van egy kis zenéje, ami ő, az ő kis művészete. A nagy író után megmaradnak könyvei, a nagy művész után képei vagy szobrai, a nagy zenész után megmarad a dallam, a "tétel", melyet jegyekkel fölírt egy darab papírra. De a művészet más is. Minden művésszel elvész valami, aminek a mű csak következménye volt; s ez a veszendő tartalom az igazi művészet. Mi volt ez a másik, ez az igazi művészet? Alapérzés, melynek a mű csak kicsengése. S a színész, az előadóművész után mi marad? Néhány fénykép, egy arc, egy kéztartás emléke. Az anyag és a lélek, melyek e művészi tüneményt alkották, néhány élvező lélek tükrét karcolták meg; ezekben a lelkekben él az előadóművész - kis ideig - tovább. Mit tudunk Talma művészetéről? Elillant az időben. Hová kallódott az élmény, melyet egy Paganini, Viotti, Vieuxtemps adott korának? Valahol van ez a zene is, ez az íratlan, ég és föld között. Csak a művész, aki rögzíti művét, tud valamennyire harcolni a halállal. ** Irály Schopenhauer a stílust a lélek arcmásának tekintette. A hazug stílus álarc: minduntalan látjuk a kócot, a festéket, a csepűt. Most, mikor simán és egyszerűen írni, egy irodalmi kozmetika jóvoltából, igazán nem feladat többé, az irodalom világa megtelt jólfésült és kitűnően beretvált pofákkal, akik mintha egy irodalmi szépségszalonból másztak volna elő: mind egyformák, mind tetszetősek, mind olyanok kissé, mint a csinos dél-amerikai stricik a moziképe-
ken, mind szekszepilesek. Ezért csak bámulom őket, nyelvcsettintve; de nem olvasom műveiket. ** Az öngyilkos Reggel fölkel, aztán hivatalba megy, aztán megnősül, aztán magasabb fizetési osztályba lép, aztán megáll az utcán és egy színlapot néz, aztán rágyújt, aztán lefekszik, s egy napon nem kel fel többé. Itt megy előttem és a halálba megy, az öngyilkos; s én nem tehetek érette semmit. ** Trópus Az asszony, aki szemközt ül velem, félvér: anyja trópusi bennszülött volt, s az emberevők törzséhez tartozott. Akik eredetét ismerik, bizonygatják, hogy az anya még embert evett. Aztán - lám, a szokás hatalma! - férjhez ment egy angol gyarmati hivatalnokhoz. A házaspár elmenekült az angol kolónia társadalmi szempontjai elől. Gyermekük ez az asszony, aki most itt ül velem szemközt, s idegen, bennszülött nyelven beszél ismerősömmel; nyelven, mely lágy, mint a magyar, s melyet nem értek. Testtartása puha és elegáns; a jávai rézkupák vésett rajzában ülnek ilyen tartással a hegyessüvegű istennők. Kezei, e csodálatos, jellegzetes félvér-kezek - hosszú ujjcsontok és hajlékony ízek - már nem is női, hanem állati kezek. Mint egy elfinomodott orangután kezei. Félelmes, tropikus kezek. Semmiféle munkára nem alkalmasak. Ezekkel az ujjakkal csak imádkozni, ölelkezni vagy gyilkolni lehet. Elmond anyanyelvén egy verset. Minden versük a szerelemről szól; s mikor beszél, halkan, olyan, mintha egy orchidea megszólalna. "Nálunk az udvarló napokon át verseket mond menyasszonyának" - mondja később. Megkérdem, fázik-e vidékünkön? Zavartan néz körül, mosolyog, nem felel. Mint aki nem akarja megsérteni a háziakat. Úgy gondolom, tizennyolc éves. Később megtudom, hogy negyvenhárom. Minden másképp van. ** A pálya Egy ideig szórakozottan járt, egy könyv vagy egy női arc
fölé hajolt, önfeledten mosolygott, a csillagokat nézte vagy a virágokat, vagy az öngyilkosokat - de aztán egy napon "karriert csinált"; s akkor olyan különösen elváltozott. Arca, kedves, ismerős arca olyan hivatalossá változott, mint a kirakatokban a korszerű próbababák arca: mosolygott, de egészen mereven, jólöltözött, de kissé úgy, mint egy színész vagy egy államtitkár, hivatalos alkalmakkor. Mintha mindig zsakettben járt volna, az uszodában is. Mintha örökké ezt mondta volna: "Felelősségem tudatában." Mintha szívesen megtenné, amire az emberek, a világ, a növények és a mosómedvék kérik, de csak kilenctől kettőig, a hivatalos órák alatt. ** Kefekötő Láttam már írókat, plébánosokat, klozetszerelőket, sőt szociológusokat is, akik úgy ittak, mint a kefekötő. Csak kefekötőt nem láttam még, sem inni, sem józanul. Az élet nyelve, titokzatos jellemző erejével, megalkotja a jelképeket, melyek önmagukban élnek tovább, függetlenül a modelltől. "Kedves lány, kicsit holdkóros" - mondják. De még sose láttam holdkórost; s a lány, akit így jellemeztek, általában csak angol regényeket olvas, s a legritkább esetben sétál háztetőkön és ereszeken, holdfényben. Ugy észleltem, inkább csak a corsón szokott sétálni, déli tizenkettőkor, verőfényben, félelmesen művelt és irodalmian tájékozott bankhivatalnokok társaságában. Kegyetlen és kínzó honvággyal vágyom a valóságra. Szeretném látni, hogyan iszik egy kefekötő. Holdkóros leányt szeretnék látni, hosszú, fehér hálóingben, amint a Bazilika tetején sétál, holdfényben. Oroszlánszívű tábornokot szeretnék látni, lehetőleg a boncasztalon - más mód nincs reá -, amint a sebész felbontja mellkasát, s csodálkozva mutatja: "Ime, oroszlánszíve volt." ** hallomás Reggel felé, mikor az átbeszélt éjszaka után hazavitte, s az idegen lakás kapuja előtt udvariasan kiugrott a gépkocsiból, hogy kisegítse a nőt, elcsúszott a fölázott úttesten, egész hosszában elvágódott, és eltörte karját. Az első fájdalom barbár iszonyatában pillanatokig így maradt, hason fekve, mozdulatlanul, a nő lábai előtt. - O - gondolta a nő. -Túlzás. Ennyire szeret? **
Zörej Az utcán, a patakban, a varrószalonokban, az emberi vesékben és májakban, a kígyófészkekben, mindenütt zörejjel és robajjal készül valami. A mókus halállengéssel ugrik át egyik fenyő csúcsáról a másikra, egy tűhegyű faág peremén megáll, s orrára illesztett mutatóujjal, fontoskodva mondja: "Április." ** Szicília Mikor a hajó megálltTaormina előtt, egy nő fürdőruhát öltött, leugrott a fedélzetről, és úszni kezdett a világoskék vízben a partok felé. Lassan úszott, délelőtt, a fehér fényben, a kék vízben, a gőzölgő, sárgás sziklák felé; elgondolkozva úszott, mint aki hazaért egy különös hazába, mely egyszerre víz, fény és fogalom. Úgy úszott, mint egy nemtő a mesében. A fedélzet korlátjára hajolva néztem utána, a fehér test után, melyet gyöngéden karjaira vett a nagy elem, mint egy ismerős és meghitt testet, egy halat vagy ókori vízi istennőt. Szicília a varázslat hazája, gondoltam. Talán itt még élnek, mintegy száműzetésben, a kis, a derűs, az emberszabású istenek. ** Áprilisi út Ez az út már az első, készülődő mozdulatoknál megtelt érthetetlen, nehéz szomorúsággal. Kis városokon át utaztam; inkább falvak, mint városok, s minden kapu alól és minden ablakból sorsok integettek felém, sorsok, melyeken az Isten sem tud segíteni, lakások, mesterségek és emberi kapcsolatok reménytelensége, egy virág az ablakban, mintha valaki titkos jellel üzenne a közönyös és süket emberiségnek, fényjel egy kapu mögött, mintha Robinsonok élnének mindenütt, sár és köteleken szárításra kiakasztott, használt fehérnemű, fogadók, ahol mindenki gyilkossággal vagy adóhivatallal álmodik, a nők türelmes és szomorú szeme, amint a kocsi után néznek - mintha a világot valahol csakugyan bedeszkázták volna, mintha drótkerítés övezné mindezt, mintha az utakat végül is elvágnák és eltorlaszolnák valahol: ezt éreztem útközben. Megálltam egy töltés előtt, leültem a sínek mellett, cigarettáztam, hallgattam az áprilisi, nedves szelet, s megdöbbenve éreztem, hogy nincs már igazi kedvem a világhoz.
** Virágvasárnap Az a langyos, fülledt, anyagias szag mindenfelé, mint egy pékműhelyben, mikor már megkelt a tészta, s a legények a hosszú lapátokkal becsúsztatják a sütőbe a puha anyagot. S kissé olyan szag is, mintha mézzel kenték volna be a világot, valamilyen édes és ragadós anyaggal, mintha egy vanílialikőrös üveg valahol kiömlött volna. Mindez fullasztó, émelygésre késztet. Az ember szeretne tavasszal mindegyre szellőztetni. ** Róma Ezek a tízpercek, tavasz előtt, az idegen pályaudvaron, két vonat között, az újságárusok, a chiantis-üvegek és a kosárkákba csomagolt, útravaló elemózsiák, az első osztályú fülkék felé lassan sétáló idegen hölgyek, a szerelvények olajfoltos munkásai, az őgyelgő, fényűzően öltözött forgalmi hivatalnokok a pénzváltók és detektívek között; s közben, két vonat között, amíg az átszállással bíbelődöl, tudni, hogy a kijáraton túl kezdődik Róma, s már több ezer éve vár reád, s egy fehér római bérház gőzfűtéses szobájában most ébred egy fekete szemű nő, aki rokona lehet Lukréciának, s a pápa köhécsel, s az ernyős állólámpa hideg fényében olvasni kezdi, orrán a pápaszemmel, az Osservatorét, s mindez egészen közel van és elérhetetlenül messze, mert már csöngetnek és indul a vonat, mely visszavisz életedbe, e kegyetlen és egyszeri életbe, mely éppen olyan örök és mulandó, éppen olyan zsúfolt és érthetetlen, mint Róma. ** Húsvét Gyermekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyekre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. "Keresztények, sírjatok" - énekelték a templomban; s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből
hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem. ** Ünnepély Őrült napok, mikor a tavasz rézkürtjeit megfújják, s mint a Walt Disney-rajzokon, egyszerre bukfencet vetnek a tölgyek, a hőscincérek és a vezérigazgatók, minden csöngetni és visítozni kezd, a holt tárgyak is, minden és mindenki lélekszakadva rohan egy cél felé, mely legtöbbször nincs is sehol. E láthatatlan rézkürtök hangjaira egy emlék felé loholunk. Mi ez az emlék? Egy ünnepély emléke, mikor az oroszlán és a krokodil barátságosan állták körül Ádámot és Évát, s a bölény a tisztás közepén, a százméteres páfrányok árnyékában, elégedetten röhögött és farkát csóválta. ** Megfigyelés alatt Te nem érezted még, hogy az állatok szemmel tartanak minket? Az őz, a hiúz, az orrszarvú, a hangyász, csendesen járnak dolguk után, de mindig lesben, félszemmel az embert figyelve, ezt a gyanús és veszélyes idegent a földön. Hidd el, megfigyelés alatt vagyunk. ** Búcsú Az idő jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalommal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az égre néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pillantással. Aztán egymásra néznek, a virágokra, a fogpaszták hirdetéseire, a nőkre, akik éreznek valamit, s olyan másképp mosolyognak mostanában. Mi ez az érzés, ez a tömény, ez a sűrű, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és csodálkozás? Mi van a levegőben, az emberek szemében, a nők mosolyában? A búcsú. *****
Május Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre. Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges?... Hol volt a szemünk?... Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a május. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történ-
het meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolom: "Kár." ** Spanyolország Behunyom szemem, a kávéházban, az újságpapírral kezemben, mely araszos betűkkel ordítja, hogy megint elpusztult valami Spanyolországból. Mi pusztult el, hétfőtől keddig? Nemcsak a kövek, egy templom erkélyén, a vajsárga kövek, melyeket feketére aszalt az idő. Valahol, egy katedrális előtt, melynek előterén az inkvizíció máglyái lobogtak, feltépett hasú emberek feküsznek, mint a lovak a bikaviadal arénájában. Nyögést hallok, aztán gyászos, szenvedélyes éneket. Elpusztult valami, ami nemcsak város volt, műkincs, ronggyá tépett fürdőszoba - elpusztult az a spanyolság, amely egyszerre volt holtkéz és Velázquez, politizáló hadsereg és Greco, Gil Robles és Don Quijote, mély meghajlás és szerelmes mosoly egy fekete rácsos erkély alatt, sötétbordó rózsák és vastag húsú, foszforosan fénylő halak a piaci kosárban, gőg és toprongyos nyomorúság, az a forró és fekete összetétel, mely legjobb pillanataiban is kissé afrikai volt, az a lelkiség, amely kancsin és eszelősen villogott a máglyára kötözött áldozatok és a papok arcában, akik körülállták a máglyát - ó, hóhérok, lovagok, megszállottak, szerelmesek, bikaölők, vérszag és tömjénfüst, fekete kámzsák és csipkekendők egy édes, halvány arc körül, spanyol költők és spanyol bélmosók, fenség, örök fenség és nyomorúság, örök nyomorúság, mégegyszer idézlek, mégegyszer hívlak, beleordítom neved a világba, kántálva, számonkérve, temetve. ** Idő Goethe ráért. Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek. Az én koromban sok ember már tudja, hogy életének igazi ideje lepergett, a szerkezet lejár. Ebben a korban, negyven körül, Goethe tudta, hogy nem érdemes sietni, van még egy fél századra való ideje, ráér. Csodálatos öntudat ez, mely minduntalan ketyeg bennünk, üti az éveket, figyelmeztet, mennyi az időnk még. Goethe, Tolsztoj nyolcvan évre tervezték az életet. Shakespeare már sietett: húsz év alatt gyorsan megírt mindent, mert tudta, hogy ötvenéves ko-
rában abba kell hagyni. Van bennünk valamilyen mérték és öntudat élettel és halállal szemben. Kapkodunk, másról beszélünk, de közben tudjuk az igazat. ** Virágok Úgy lépnek fel, sorban, mint egy divatbemutatón a próbakisasszonyok: sudáran, kacér illegéssel, kibontva pompájukat, mely céltalan és érthetetlen. Az árvácska, ez a takaros és szomorú erényesség, a gyöngyvirág, az első áldozás fehérségével és csengettyűszavával, a tulipán, a bazsarózsa s az első rózsák, harmatos díszükben, maradi formáikkal, emésztő, édes szenvedélyük illatával. Ez a virágok bemutató-hónapja. Uj virágok nincsenek. A szegfű, a rózsa ma is pontosan olyan, mint volt Horatius idejében. Az ibolya nem fejlődött. A lapulevél csökönyösen egyforma az évszázadokban. Igaz, a rózsákat és tulipánokat keresztezik: van már kék levelű rózsa is, láttam rózsaszín gyöngyvirágot. De a természet nem hódol e múló divatoknak. Beéri ősi találmányaival, s minden májusban ugyanazt mutatja, mintegy szelídített, kisebbített, civilizált változatban. Lehet, hogy az őskorban a rózsa oly termetes volt, mint ma a tölgyfák. De akkor is csak rózsa volt: s a hozzávaló óriás letépte s átnyújtotta egy mitikus nőnek, kinek feje a felhőkbe ért. ** Rilke Rettenetes sok emléke lehetett. Ki tudja megszámolni egy költő emlékeit? Mintha valaki megélte volna a pun háborúkat, a piros és fehér rózsa harcát, Savonarola éjszakáit, s a tetejébe mindent, amit egy éjszaka gondolnak, álmodnak és cselekednek Berlinben vagy Párizsban az emberek. A költő végtelenül emlékezik. Egy vers évmilliók és élménymilliók párlata. Néha csak nyolc sor, s a sorok végén rímek csengenek. Nem ez a fontos. (Verhaeren rímszótárt is használt.) Az anyag a fontos, amelyből a vers készül, az anyag, amely egyszerre emberi és emberfeletti, s van benne valami a napihírből és abból, amit Isten gondolt, mikor megalkotta a világot. ** Geszti szerelem Délután négykor a cigány játszott, s a kis fürdőhelyen, a
sárga hőségben, bort ittunk. A bort így nevezték: "Geszti szerelem." E szavak párosításában és hangütésében, a fürdőhely kissé avas szagában, a nyári délután kemencéjének hőlégszerű izzásában, a kora délutáni cigányzenében, a mozdulatlan fák lombjának sötétzöld árnyalatában, kedvünkben és merengésünkben, könnyű mámorunkban csakugyan volt valami, ami a szerelem első bódulatára emlékeztet. Milyen is volt ez a szerelem? Kissé édeskés és kissé pezsgő is, s valamilyen könnyű borulat és szalonspicc maradt utána a lélekben... Már nem emlékszem. Nagy szerelem volt? Geszti szerelem volt. ** Deauville A tenger és az ég ékszertokjában csillogó, kissé gyanús ékszer, amely után egyszerre nyúl egy kártyás férfi csontos, sárga és egy falragaszokon gyakran hirdetett nő piros körmű keze. ** Áradás Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti. Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen. A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet. ** Fény A szőke nőkben fény van, mely áthatja szerelmük tájait. Egy-egy szőke női fej úgy világít az emlékezés láthatárán, mint az északi fény egy didergő és kereskedelmileg érett ország felett.
** Puskin Kimondunk egy nevet, s egy hangot hallunk. Ez a hang az övé, csak az övé. Lejtése, bensősége, emelkedő és ejtő változatai, mint egy nagy énekes hangjának sajátos színezete örökre megmaradtak eszméletünkben. Mikor Puskin nevét kimondom, szánkócsilingelést hallok, ostorpattogást, női nevetést, egy zongora hangjait, fojtott férfibeszédet, végül egy pisztoly csattanását. Arcokat látok, Anyegin és Tatjána arcát, Lenszkij arcát, száz év előtti jelmezeket látok, régies meghajlásokat, egy pisztoly füstölgő csövét, egy harminchét éves embert, amint összerogy, s különös, élveteg és átszellemült, kissé néger arca eltorzul a halál ijesztő fintorában. Sikerét természetes fenséggel viselte. Mint minden lírai lélekre, aki korában írt, Byron hatott reá legerősebben. Abban az időben minden költő maláriában szeretett volna meghalni, Missolunghiben, valamilyen idegen, nemes és reménytelen ügyért. A párbajjelenet, melyet Puskin mintha előre megálmodott volna, mintha megírta volna az Anyeginben, ez a lágyékán sebzett költő, aki egy pálya csúcspontján, fiatalon elomlik a "becsület mezejé"-n - s a haldokló nyögéseit egy nemzet lesi, a cár saját kezűleg írja ceruzával apró papírlapokra az érdeklődő, vigasztaló, gyöngéd sorokat, s mikor a költő meghal, évi negyvenezer rubel járadékot rendel hátramaradottainak! - csodálatos irályegységet mutat a korral, a költő életével és művével. Nagy költő nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy él és úgy hal meg, ahogy illik. ** Pezsgő Nyár eleji nap, oly fanyar és gyöngyöző, mintha pezsgőt bontottak volna valahol; habja kifolyt, s most itt csillog szénsavas gyöngyszemeivel a virágok kelyhében, a nők szemében és mosolyában, a madarak sikolyaiban. Jókedvű, kissé mámoros természet ez. A mező és a vetés is imbolyog, könnyedén, mintha szalonspicce lenne. Kedvem támad énekelni. De a számlára gondolok, melyet pezsgőzés után mindig fizetni kell valakinek. Ezért hallgatok, a részeg mező közepén, mint aki csak betévedt egy zengerájba. ** Ifjúság
Milyen fiatal vagyok! Ismerőseim biztatnak, hogy most kezdődik, s általában, enyém az élet. Lehet, gondolom, lehet, hogy most kezdődik. Aztán arra gondolok, hogy Tolsztoj az én koromban már megírta főművét, Petőfi az én koromban már évtizede halott volt. Megborzongok és felvidulok. Megborzongok, mert nincs szabály, s felvidulok, mert nyilván sem eszközöm, sem képességem ahhoz, hogy megközelítőt írjak, mint Tolsztoj vagy Petőfi. Mások feladataim, méreteim. Szerényebbek, sokkal, sokkal szegényebbek. S mások, másfélék... mennyi időre lesz szükségem, hogy teljesítsem kötelességem? Az órára nézek, aztán kinézek az ablakon. Aztán vállam vonogatom. Élek. ** Szabályok Elviselni dicséretüket. Nem sértődni meg, mikor azt mondják: "Most olvasom a Háború és békét. Bevallom, untat. Sok benne az értekező rész." Nyugodtan maradni, udvariasan mosolyogni, mikor bejönnek a szobába és jóindulatúan mondják: "Van egy regénytémám, elmondom neked, megírhatnád." S mikor hallgatok, bátorítóan hozzáfűzik még: "Nem kérek részt a tiszteletdíjból." Hallgatni, mikor külön dicsérnek valamit, amit szégyellsz, s aznap, mikor írásod megjelent, nem is mertél az utcára menni. Beletörődni, hogy két világ van, külön erkölccsel, szabállyal, aránnyal, külön vallással. Ugy élni, hogy megtűrjenek a két világ között. Alázatosan élni. Mélyen köszönni, miniszteri tanácsosoknak, előfizetőknek és rossz íróknak. Hallgatni. Hallgatni, hogyan? Egy verseskönyvben olvastam tegnap: "Hallgatni, mint a bomba." ** Ceméte Délután az erdőn át mentem, s egyszerre eszembe jutott Ceméte. Fürdőtelep ez, Eperjes mellett, az erdőben: hosszú, földszintes ház a fürdőépület, néhány lakószobával, tornácos étteremmel, szemközt a büdösvizes forrással s az erdővel, mely kissé őserdő még, van benne valami érintetlen, tele csönddel és bogyóval, málnával és nefe-
lejccsel, páfránnyal és őzekkel, tele azzal a félhomályos végtelenséggel, amely csak az igazi erdőkben szólal meg; mintha az erdő lenne az élet nagy, örök műhelye, kissé temető, s kissé minden élet gyermekszobája... Ilyen az erdő Ceméte körül. A vendég fakádakban fürdik. Este, az étterem tornácán, a holdfényben, cigány játszik, egészen csöndesen, az őzek kilépnek a holdsütötte tisztásra, és figyelnek. A gyertyaláng lobog az asztalokon, a szélvédő üvegburákban. Nincs kúrtaxa. Egyáltalán, nincs semmi. Most eszembe jutott és elbűvölte szívem. Ha nem fejlődik, ha nem tart "lépést a korral", ha nem vezeti be a villanyt, a folyóvizet és a tenisztrénert, ha megmarad az erdő, az őzek és a málnák, továbbá a fakádak mellett, emlékezetemben szép jövőt jósolok Cemétének. ** Gyász A csirkés asszony meghalt. Öreg volt már, ebéd közben elszédült, estére kiterítették. Most férje ül helyette a piacon, a kofák között, árulja a csirkéket. Az özvegy férfi szomorú és gyámoltalan. Idős ember, s olyan özvegy és árva - olyan szemérmesen az -, oly kevéssé tud kofáskodni, annyira nem érti az egészet, oly reménytelen, a csirkék között, melyeket szótlanul, meggyőző erő nélkül kínál eladásra, s szemmel láthatóan oly sebzettsértődött, hogy nem is vesz tőle senki. A szomszédos kofák elcsalják bódéja elől a vevőket, átkiabálnak az özvegy feje fölött, letorkolják, pimaszon, egészségesen, tehetségesen. Természetesen tőle vettünk csirkét, az özvegytől. Szégyenkezve adta át az árut, halkan köszönte meg a pénzt. ** Japán gyöngy A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit igy teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli. **
Toll Mindent, ami fontos számomra, tollal írok. De aztán le kell gépelni, mert írásom olvashatatlan. Az irodalom nemcsak ihlet és önkívület, hanem kisipar is. Aki ezt nem tudja, vagy tagadja, nyafka műkedvelő. Toll, őseim fegyvere, magasra tartlak. Uj toll, villog a reggeli fényben. Áhítattal nézlek, egyetlen szerszámom, egyetlen fegyverem. Mint a kézműves, aki megtér a technikától ősei műhelyébe, a kezdetleges műszerhez, csodálkozva és boldogan észleli fogását, lehetőségeit. Van valami emberi a tollban, mint egy érzékszervben; valami ősi, kezdetleges és tökéletes. Amit tollal írsz, azt szíveddel és jellemeddel írod. Amit géppel írsz, azt csak szándékoddal írod. Tollal írni. Akkor, amikor nem lehet már halogatni. Könnyen, kényesen és keményen írni. Minden szó előtt felemelni a tollat, megválasztani a szót, a levegőbe nézni, a végtelenbe, az álomba és a valóságba. Aztán fölrajzolni a szót a papírra, az egyetlen, igaz szót, lélekkel, kézzel, tollal. ** Orgona Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. Oly dúsak és fürtösek, mint egy angol gyermek feje, a képeslapok színezett karácsonyi mellékletein. S vörös, tömött rózsák voltak, melyek kiabáltak, mintha valami fájdalmasat, jóvátehetetlent ordítana világgá valaki. A virágokat az asztalra állították, s éjjel, bezárva a betegség óljába, néha láttam őket, homályosan, mint egy más világ káprázatos élőlényeit, mint egy nemes és illatos mítosz alakjait. S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót. Mi volt ez a szó? Sokáig nem értettem. Aztán, hajnal felé, eszembe jutott: orgonaszó volt. Akkor elaludtam. ** Föld A szálloda előtt kukoricanadrágos és szalmakalapos emberek ássák a földet. A föld, mikor így kiássák az aszfalt alól, sápadt és szürke. Miből van? Nem tudja senki. Egyszer beszáradt a tenger, s csigák, kagylók, vízilények, ásványi anyagok összesű-
rűsödtek. Néhány százezermillió év őrölte, porlasztotta e hulladékot. Fölemelem egy göröngyét, és morzsolgatom. Ismerős, olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van. Morzsolom, megszagolom. Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást, készüljünk föl a találkozásra. Szokjunk össze, föld. ** Szívdobogás Mentől többet s megbízhatóbbat tudok az írásról, annál nyugtalanabbul töltöm el a félórát vagy a perceket, melyek az írás, a cselekvés tényét megelőzik. Ez a szívdobogás, ez a szorongás, mely figyelmeztet, hogy már nem lehet halogatni a munkát, s mindjárt megtörténik az, amit aztán nem lehet többé jóvátenni: ez a szívdobogás nem enyhül az évekkel és a tapasztalattal. Mindegy, mit írsz - könnyű cikket, robotba vagy valamilyen bonyolult és finnyás prózát, egy regény nagy jelenetét -, minden írott szó ugyanabból az anyagból készül, s felelősségünk végzetes. Minden szó azonos velünk, legigazibb énünkkel. Hiába akar csalni az író, hiába veszi félvállról dolgát: a szívdobogás, mellyel a munkához közeledik, figyelmezteti, hogy életével és halálával, becsületével és sorsával, szívével és értelmével ír. Ezért nincs is "nagy" és "kis" írás. Csak igazi van. S ezért olyan végzetszerű, olyan halálosan szomorú minden igazi írás. Mintha elkövetett volna az ember valamit; s minden cselekedet reménytelen. ** Lódobogás Az idegen városban reggel öt óra felé arra ébredek, hogy ablakom alatt lovasszekér kocog. A hang egyszerre idegen és ismerős. Olyan, mintha álomban hallanám. Felülök az ágyban, neszelek, emlékezem. Ezt gondolom: ez már nem az én időm hangja. A lódobogás XIX. századbeli hang. Hallgatom, amíg elhal, kíváncsian és emlékezve hallgatom. Már nem is az aszfalton kocog, hanem az időben. Bovarynét még csukott fedelű konflisban csábították el. Kortársaim hősnői már kisszakasszal járnak a találkára. Búcsúzom tőled, mint mindentől, amit szerettem, lódobogás. **
Reggel Ez a reggel úgy alszik, sárga selyem dunyhájába göngyölve, mint egy rossz hírű és fiatal kispolgári nő, aki néhány éve szeretője már a kerület virilistáinak és segédszínészeinek; piros körmű, puha és fehér keze lecsügged az álomban a dunyháról, piros körmű, gyermekes és pufók lábait térde alá vonta, s szája körül úgy tapad az éjszakára felrakott kréme, mintha álmában torkoskodott volna valahol, valamilyen illatos és maszatos, mennyei zsírosbödönbe dugta volna pisze orrát, s most álmodik, jóllakottan és szuszogva, virilistákról és segédszínészekről. Ilyen ez a reggel. Leülök ágya szélére, jóindulattal, és tartózkodóan nézem. ** Hangulat Most kapok észbe, hogy nem is a Tabánt szerettem. Igazában a Rákóczi utat szerettem, olcsó és harsány üzleteivel, fagylaltozóival és kávéházaival, ahol irattáskás ügynökök hajolnak össze, mint az orosz összeesküvők Genfben, villanyfényeivel, melyek valamilyen mesebeli bőség és mámor bugyborékoló pezsgőhabjával csorognak le a háztetőről a sötét utcára, rikító fehérre és kárminvörösre mázolt prostituáltjaival, állástalan, őgyelgő rablógyilkosaival, akik a Síp utcától a Huszár utcáig "adják a drótot", falatozóival, ahol lerágott és eldobott kukoricacsutkák között támolyog és várakozik az idetévedt falusi nép, oly figyelmes és türelmes arckifejezéssel, mintha a villanyfényben mindjárt fölvillanna előttük az Igézet Városa, az áruházakkal, melyek kirakataiban, rózsaszín és krémsárga selyemdunyhákkal borítva, ott ragyog a Hálószoba, két ágy, hangulatlámpával, s a hozzávaló négyszáz fix káprázatával - s mindaz, ami vágyban és érdekben, szándékban és indulatban, reménytelenségben és kétségbeesésben sistereg Budapesten, végigömlik az utcákon, és elcsorog a csatornában. Mindez igazi, tapintható, szagolható. Ez a valóság. A Halászbástya csak kirándulóhely, történelmi kilátópont idegenek számára. De a Rákóczi úton odahaza vagyunk, a Rókus és a garniszállók között - itt élünk, őgyelgünk, itt halunk meg. Ez a mi hangulatunk, az igazi. ** Kézirat A nyomdából, szedés után, hazaküldték a regény kéziratát. Most olyan, mintha megszökött és csavargott volna. Züllött és foltos, tele szamárfülekkel, idegen ujjak zsíros
tapintásával, kék és piros ceruzajegyekkel. Mint aki kalandon esett át s járt valahol, az életben, az irodalmi életben, mely nem kevésbé veszélyes és kalandos, mint a tengerészek, vadászok és kőművesek élete. E pillanatban már nincs sok közöm hozzá. Felelős vagyok érette, de csak úgy, mint a szülő felserdült gyermekéért. Lehet, hogy szégyent hoz nevemre. Már nem tehetek érette semmit. Végzete van, sorsa és jelleme. Egy évet adtam neki az illanó életből. Egy évet, nappal és éjjel. Most, hogy a világban járt, kissé romlott már, megviselt. Külzetén titokzatos jegyek. Csakugyan, az irodalom gyanús. Mintha a rendőrségen járt volna, ahol vizsgálták, láttamozták, ujjlenyomatot vettek róla. Most elteszem a fiókba a kéziratot, s várom a detektíveket. ** Maupassant Pontos, kemény és hűséges mondatain úgy sugárzik át az őrület, mint ahogy a halál szól az élet tüneményeiből, bizonygatva a szerves rokonság kapcsolatát. A valóságról ír, tárgyilagosan és figyelmesen, s közben mindegyre halljuk, amint a háttérben röhög és jajong valaki. ** A szél A szűk és nedves utcán mentem, mikor megérintett a szél. Érintése kemény volt, de nem sértő; erős rokon érinti így az embert. Fölnéztem és csodálkoztam. A tenger szagát éreztem és a havas csúcsok fanyar ízét. A végtelenséget éreztem és a semmit, s valami fönségeset is, hogy ember vagyok, s közöm van a szélhez, a tengerekhez, a hegycsúcsokhoz és a megsemmisüléshez. ** Pelikán Éjjelenként a halott költő verseit olvasom. Maradt néhány tökéletes verse, s maradt számtalan tökéletes verssora. A költő szegényen halt meg, s családja fölnéz utána az égre, éhesen, nyomorban és tehetetlenül. Egy papírgyáros adott ingyen papírt, egy nyomda ingyen nyomtatta, fűzte, kötötte a költő posthumus kötetét, barátok írták az előszót, illesztgették a verseket. A költő özvegye ajándékba kapott négyezer kötetet. Most mindennap elad egy kötet
verset; ebből él a család. A halott költő, négyezer napon át, így gondoskodik még családjáról. Verseivel eteti őket. Nézem a kötetet, s ezt gondolom: pelikán. Mennyei pelikán. ** Bazsarózsák A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan súlyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés és felismerés súlyával; dadogva beszél, mint mindenki, aki ittaS egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelvelő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végzetével. ** A sündisznó Mikor Ede beleszeretett Etelkába, mindent szeretett volna tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális műveltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire. - Mit tudsz a világról, a valóságról? - kérdezte gőgösen. - Keveset - mondtam. - Tudod-e - kérdezte -, mit eszik a sündisznó? - Falevelet - mondtam. - Nem! - kiáltotta hivalkodva. - A sündisznó rovarokat eszik. Etelkától tudom. Akkor megértettem, hogy szerelmes. ** Közjáték Most érdekesebb a közjáték, mint a darab, mint a nagy, történelmi előadás. A kakasülőn könyökölve nézem őket. Milyen érdekesek most! Szimatolják a szelet, jobbra néznek, balra néznek, mint ők mondják "helyezkednek". Még semmit nem lehet egészen biztosan tudni. Rövidebbet köszönnek, mint tegnap vagy valamivel hosszabbat és mélyebbet: mondom, semmit nem lehet egészen biztosan tudni. Egyszerre eszükbe jutnak bűneik, s mélyen elvörösödnek, zavartan krákognak, másról beszélnek. Aztán emlékeznek, hogy valahol, két év előtt, társaságban, azt mondták: "Azért nem lehet azt mondani, kérem, minden kísérlet meghozza gyümölcseit!" - s felszabadultan kezdenek pihegni. Most ők is játszanak, a közönség. Néha tapsolok, a kakasülőn. Jobbak, különösen az árnyalatokban,
mint a hivatásos színészek. *****
Június E hetekben, csendesen, utazni kezdek. Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli, útszéli úti cél, melyre ásitva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb. Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje. Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reggelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett. Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak másképpen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibámulok a Lánchidon áthaladó társaskocsi ablakán át a Dunára, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad; ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen végzetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvászon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka délfelé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az idegen földrész partján, június partján. A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos
e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állanak, befőttös üvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szunditástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásitanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben. ** Kérdés A pálmák alatt mentem, a tenger partján, s mögöttem egy gyermek kérdezett valamit magyar nyelven anyjától. Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet? ** Elemek A napon fekszem és a tengert nézem. A tengerben fiatal leány fürdik, s a sziget és a hegy árnyéka tükrözik a vízen. A lánytest, a hegy, a tenger, mindez most különváltan, önmagában létezik egy pillanatra, mintha a természet elemeire bomlott volna, az ősi képlet egyszerű szótagjaira. Betűzöm e szótagokat, naptól ittasan, ahogy az első ember betűzgette a világot. Aztán megszólal valaki, s megint tájkép lesz az egészből. ** Öreg szálloda Megérkezni éjjel az elhagyott szállodába, amely ötven év előtt volt divatos. Apám még büszkén szállt ide. Én már csak fanyalogva és részvéttel. De a szálloda nem adja meg magát. Küzd az idővel, a romlással, mint egy kétségbeesett, öreg divathölgy, aki bécsi ronggyal keni ráncos arcát, rizsporral fedi el szemöl-
cseit, s fiatalos, divatos mintájú leplekkel burkolja roskatag idomait. Van mindene, ami a korszerű szállodához szükséges: a csapokból meleg víz folyik, a villanyos felvonó jár az emeletek között, de oly csikorogva, mint a felvonóhíd egy régi várbástya előtt. Sminkelt, öreg szálloda, mely láthatatlan kacsalábon forog, villanyerőre. Megjátszom a részvétet, mert sajnálom. Egészen jó szálloda ez, mondogatom, félhangon, a szobában. Ásatag termeiben úgy járok, mintha e bútorok, ezek a színes üvegképek az ablakon, e balsorstól sújtott pálmák a társalgó sarkában s a hozzávaló vendégek, akik kissé sértődötten járnak ide, mert nem telik jobbra: mintha mindez csakugyan "üzem" lenne, ragyogó és csillogó szállodaüzem, unatkozó skót urakkal, életveszélyes és tébolyító kalandornőkkel, akik már délelőtt is estélyi ruhát viselnek, s hamis fejéket. De éjjel, mikor bőg a bóra, s a régi ház minden eresztékében recseg, tudom, hogy süllyedünk. Az erkélyen a rongyos vászonfüggönyt tépi a szél, mint a vitorlát egy kiszolgált kalózhajón. A szálloda lassan úszik a tengeren, végzete felé. A liftesfiú elmúlt hetvenéves. Vilmos-bajuszt visel. Ott volt a tömegben, mikor Umbertót meggyilkolták. Lassan emelkedünk, emeletek és emlékek között, a harmadik emelet s valamilyen történelmi magaslat felé. ** Szomszéd A szomszédos szállodai szobába lakók érkeztek. Még nem láttam őket, csak neszeiket ismergetem. Csomagolnak, egy férfihang dörmög, fiatal nő felel, idegen nyelven, talán lengyelül vagy hollandul. Aztán elkattantják a villanyt. Egy tárgy, cipő vagy könyv a padlóra hull. A férfi köhög, rekedten. Éjfél felé rágyújt, hallom a gyufa sercegését. Így kezdődik. Néhány nap múlva majd hallom őket, amint veszekednek, sóhajtanak, köhögnek, vagy ijedten felkiáltanak, az álom révületében. Igy, ilyen közönséges és rejtélyes neszekkel mutatkozunk be egymásnak. Rabitz-fal van közöttünk, s a titok, hogy emberek vagyunk. Oly bizalmasságban élünk, mint a családtagok, s oly idegenül, olyan távolságban, mint a négerek és a kínaiak. A világnak ugyanabban a dobozában élünk: már hallottam boldogan nevetni a nőt és káromkodni a férfit. Kissé már ismerjük egymást. Valami kezdődik közöttünk, a rokonságnak és az idegenségnek az a rejtélyes válfaja, amely szemérmesebb, s ugyanakkor bizalmasabb, mint minden hivatalosan elképzelhető emberi kapcsolat. A férfi, reggel és este, sokáig öblögeti torkát. A nő egyszer azt mondta, németül: "Eigent-
lich Schweinerei."Aztán hallgattak. Ezért hallgatok én is. Néha köhintek. Néha ők is köhögnek. Az irdatlan világban, a végtelen esélyek zűrzavarában összevegyülnek köhintéseink, s az erkélyről, amely féligmeddig közös, néha ugyanazt a csillagot nézzük. Pillantásaink találkoznak a Saturnus csillagképében. A rejtély van közöttünk, a mindenség, az egyéniség, az emberi talány rejtélye. Aztán, egy vacsora után, bemutatkozunk, s marad egy brünni fogorvos. ** Lajos Este hatkor, a velencei állomáson, idegen hang dallamosan kiáltja: "Lajosz, Lajosz!" Lenézek a vasúti kocsi ablakából, s a tömegben, a mélyben, az emberek között törpéket látok. Megszámolom őket: huszonnyolcan vannak. Elöl halad a legkisebb, ünnepélyesen, arasznyi Hüvelyk Matyi. A törpék között is van hierarchia. A legkisebb a legelőkelőbb. Ő Lajosz. Lehajolok a mélybe, kinyújtom kezem, s örvendezve mondom én is: "Lajos." A törpe felnéz; ráncos kis arca mosolyog. Állunk a meleg estében, két magyar, egy törpe és egy író, aki egyméternyolcvanhárom magas, s tele van kisebbségi érzésekkel. Lajos, a törpe, nem szenved kisebbségi érzésektől. Sugárzó, büszke törpe, kemény kis ember. Apró hasán arany óralánc. Erősen kezet fogunk. Bukarestbe mennek, varietébe szerződtek. Huszonnyolcan vannak, igen; olasz, német, angol és magyar törpék, nők és férfiak. Lajos ízes magyar beszéddel szól, s az idegen törpék türelmesen hallgatják társalgásunkat. - "Honnan jössz?" - kérdem tőle, halkan s bizalmasan. - "Lajosmizséről" - feleli. Cinkosság van közöttünk, melyet az idegenek nem értenek. Kis, magyar törpe, rokonod vagyok. Törpében is vállallak, mert lajosmizsei vagy. Jársz a világban, s árulod törpeségedet; de mikor lehunyod a szemed, idegenben, előadás után, Lajosmizséről álmodsz. Add ide a kezed, búcsúra. Szorítsd meg, így, erősen. Szeretnék adni neked valamit az útra, az idegenség és a törpeség vándorútjára. Szemedbe nézek és ezt gondolom: "Mégis, mégis, emberek vagyunk." S úgy válunk el, a trieszti állomáson, idegen törpék és idegen óriások között, mint cinkosok és összeesküvők, akik sebtében fölesküdtek valamire. **
Volpone Az eredeti fogalmazásban, Ben Jonson drámájában, melyet nem kurtítottak és szelídítettek ügyes, korszerű mesteremberek, a drámának és mindennek a végén a velencei bíró gályára küldi az egész társaságot: Volponét és Moscát, Corbacciót és Corvinót, az erényes polgárasszonyt és a jókedvű ringyót... az egész társadalmat, erényestől és bűneivel együtt, mert nem érdemes nagyon válogatni. Ez a nagyvonalú ítélet nem moralizál. - "Elég ebből a társadalomból!" - gondolja a régi bíró. S a régi néző is így érezte: elég ebből a társadalomból. Ezt a sommás ítélkezést, egy költő spleenes-hanyag színvallását, mi, finnyásabb és fejlettebb jogérzékünkkel már nem bírjuk el. Ilyenkor érezzük, hogy az igazság félelmes, önkényes és korlátlan valami. Mi már csak a jogban hiszünk. Ben Jonson még hitt az igazságban. ** A mosoly Maupassant ott virrasztott Schopenhauer halottas ágyánál, s arra ébredt, hogy a halott arca mosolyog. Igen, az ember végül megért valamit, és szelíd lesz. ** Morfium Három fiolában kilenc köbcenti morfiumot őrzök. Néha felnyitom a fiókot, megpillantom az üvegcséket, megnyugodva, mint a zsugori, aki valamilyen csodálatos kincset kuporgat. Ez a kincs a halál, az édes és álmos halál, melyet nem vehet el tőlem senki. Évek múlnak el, és nem gondolok e fiolákra. De néha kézbe veszem a finom üvegcséket, és jókedvű leszek. Nem lehet olyan nagy dolog a halál, nem lehet borzalmas sem. Nincs színe, nincs íze. Nincs térfogata. Nincs jellege. Minden földi szó tökéletlenül írja le. Minden, amit mondhatunk, meghatározás; de a halál a meghatározások ellentéte. Felemelem a fiolákat, a világosság felé tartom az üvegcsét, aztán vállat vonok és élek tovább. ** A reggeli Az éjszaka után, melynek sötét leplei alatt feltakarták meztelenségüket, a szálloda napos reggelizőerkélyén talál-
koztak. A nő mézet kent fel a kettévágott tejeszsömlyére, a férfi gyümölcsöt evett és tányérját nézte. Láttam őket éjjel, vacsora után, eltűnni az éjszaka kapujában, s láttam őket most, amint megint feltűntek a nappal egyezményei között, kölnivízszagúan, megfürdötten, sportruhában. A férfi túlzottan, hangsúlyozottan udvarias volt a reggelinél; a nő komoly és szertartásos. A csodán, az ismerkedés, a nagy és egyetlen ismerkedés csodáján túlestek éjszaka. Ami most következett, az már törvényszerű volt: viszonyuk lesz, vagy összeházasodnak, vagy boldogok lesznek, esetleg kínozzák egymást. Mindez már nem is érdekelt senkit, csak a rokonokat, s esetleg később - az ügyészséget. De a reggelinél még komolyan ültek, azzal az elfogódott ünnepélyességgel, mintha valahol orgona zúgna, vagy zászlókat lobogtatna a nyári szél, s mindez miattuk történik, s egy vándor Isten tiszteletére. De a nő még nem tudta, hány cukorral issza a teát a férfi. Még csak egymás testét ismerték. Ezért, lehajtott fejjel, zavartan mosolyogtak és szégyenkeztek. ** London Londonra gondolva legerősebb, minden mást elnyomó emlékem az a szag, mely Whitechapel egyik mellékutcájában áradt felém, olyan erővel és dühvel, mint egy részeg útonálló: annak a macskamészárszéknek szaga, amelyben, az állatpiac mögött, májat és zsigereket árulnak londoni macskák számára. ** Zivatar Talán ezért érdemes élni: kiállani a zivatarba, fedetlen fővel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést, farkasszemet nézni a sötét éggel és a felhőkkel, tudni, hogy Valaki kezében tart, a tengeren is, mikor a hajók árbocán megszólal a lélekharang... Szépen, igazán kellene elpusztulni. Zuhogj csak, végzet, zivatar. ** Szemérem Ez a nő szégyenlős volt. Ezt mondta: - Megoperált, és aztán később viszonyt kezdettünk. Egyszerre elszégyelltem magam. Egy sebész előtt, aki vájkált beleinkben, másképp meztelen az ember. Mintha az
epémmel vagy a májammal lett volna viszonya. Kezem dicsérte, de volt egy pillanat ismeretségünk során, mikor vastagbelemet is simogatta. Nem szeretem az ilyesmit. Ezért szakítottam is vele, idő előtt. Nem szeretek túlságosan meztelen lenni. Egy nő mindig őrizzen meg valamilyen fátylat: egy kombinét vagy legalább az epidermiszét. Ami alatta van, az magánügy. ** Párizsi vasárnapok Néha visszatér és megkísért a párizsi vasárnap délutánok jeges, nyirkos unalma. Kegyetlen emlék ez, olyan a szaga, mint egy nedves, hideg ágynak, melyben nem tudtál elaludni. A bistrók, ahol az alkoholisták kártyáznak; a párizsi kávéházak, különös fanyarságukkal és rosszindulatukkal; azok a rettenetes órák, mikor fel és alá jártam az irdatlan városban, a Montmartre-tól a Montparnasse-ig vagy künn az elővárosokban, ahol mindennek húgyszaga volt; a boulevard kávézói, az utcai nőkkel, az őgyelgő, francia stricikkel és az őgyelgő, francia tőkepénzesekkel, akiket nem lehet egymástól olyan egészen pontosan megkülönböztetni; a lapok vasárnap délutáni kiadásai, az ostoba sporthírekkel s az ostoba miniszteri beszédekkel s a frissiben leleplezett Hősök Emlékszobrának fényképeivel; a hideg fények a Champs Elysées házainak homlokzatán; a nadrágtartós házmesterek a Bois pázsitján, ölükben gyermekkel, borosüveggel és cipő nélkül, lábszagukkal elpestisezve a Bois csalitjait; ezek a lóversenyek, mikor az ember port nyel és tülekedve rohan az utolsó verseny végén a társaskocsi felé; ez a kietlenség és vigasztalanság, ez a civilizált otthontalanság, ez a nyirkos és hidegen ragadós, fanyar reménytelenség - mindebben volt valami a börtönök, a nevelőintézetek és a kórházak vasárnapjaiból. London vasárnap üresebb, de melegebb, emberibb. Párizs vasárnap kegyetlen és félelmes. Ez a város, ahol csak dolgozni és élvezni lehet. A pihenéshez nem értenek. ** Készenlét Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Ugy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos. **
Horoszkóp Nem nagyon hiszem, hogy a Kos jegyében lényegesen megváltozzék, ami elviselhetetlen volt már a Bak és a Skorpió jegyében is. Minden Jel és Jegy alatt virul a Földön valami érthetetlen és reménytelen, ami ugyanakkor, a Jegyek ellenére, sugárzóan és tündökletesen független a kozmikus világtól. Ez a valami a te sorsod és az enyém. Mi csináljuk. Ezt makacsul hiszem. ** Goethe, nyáron Goethe két irányzatot gyűlölt: a demokráciát és a hazug, túlzó nacionalizmust. E sugaras, forró nyári napon, mikor világszerte úgy villog a nacionalizmus, mint a kivont szablya, s a világ egyes részein úgy sistereg a demokrácia gyűlölete, mint ahogy spanyol Fülöp papjai gyűlölhették az eretneket, elgondolkozom, mit is csinálna Goethe? Valószínűleg ugyanazt; angol metszeteket rakosgatna, négy-öt sort írna a Faust második részének szövegéből, diskurálna Müller kancellárral vagy Eckermannal, gyanakodva és hidegen felelne fiatal költők lelkes leveleire, s szigorú levelet írna kiadójának a Hermann és Dorothea elszámolásai ügyében. Nem tehetne mást. Ezért volt Goethe. ** Szelíd emlék De az sem volt rossz, mikor csempészek voltunk egy daltnát városban, százötven év előtt, s naphosszat ott lebzseltünk s őgyelegtünk a forró mólón, lestük a bárkák rozsdaszín vitorláit, titkos jelekkel integettünk az orgazdáknak, kik pálinkát és édes görög bort mértek a part menti csapszékekben, s éjjelenként késeket köszörültünk és aranyport kevertünk el dohányzacskónkban a puskaporral, míg szeretőnk a zsandárokkal cicázott lenn a söntésben, s esős időben néha még sajgott a golyó helye, melyet a Dardanellák közepén kaptunk tomporunkba, mikor hasist és kínai selymet loptunk át éjszaka Görögországból - így éltünk, öcsém! Tanulj csak. ** A mexikói Néha gondolnom kell arra a mexikói házügynökre is, aki
az újságban ezt a szót olvassa: "magyar" vagy "Budapest" - s egy pillanatra felnéz a levegőbe, s lát valamit, egy embert vagy egy tájat, vagy egy fénykép emlékét, mely számára azonos a magyarsággal és Budapesttel. Ez a homáLyos és zavaros képzet is vagyunk. Pontosan úgy lát engem, élesen és lehetetlenül, mint én őt, a budai kávéházban, mikor az esti lapban ezt a szót olvasom: "Mexikó." Nem tudunk semmit egymásról. Nagy Sándorról többet tudok, mint e mexikói kortársról. Nemcsak a térben és időben élünk; az öntudatlanságban is. ** Az uszoda A hatóságilag engedélyezett meztelenség mögött, a vízben és fényben áztatott pucér tagok mögött dereng egy másik meztelenség, melynek nem volt célja az "egészség", sem a "testkultúra", még az érzékiség sem volt célja; egyáltalán, nem volt semmi célja. Ez a másik meztelenség, a Paradicsomi, emlékszerűen villan föl a levetkőzött testek láttára. A bűnbeesés - most már emlékezem - nem a meztelenséggel kezdődött, hanem az öltözéssel. ** Céline Louis Ferdinand Céline a szemét zsenije. Nincs még egy író a világirodalomban, aki ilyen szakértelemmel, ilyen korlátlan szenvedéllyel, ilyen alaposan és rettenthetetlenül dugta volna orrát mindenbe, ami elviselhetetlenül büdös az életben. Céline a kosz lángesze. Hódolattal nézem művét, csak könyveit - éppen tartalmuk miatt, higiénikus okokból - nem őrzöm meg szobámban. ** Bártfa Háború végén Bártfára mentünk nyaralni. Kis lakóházat béreltünk itt, "Zöldike" nevű bérvillát, ahol kevéssel elébb az orosz megszálló csapatok tanyáztak, jóindulatú muszkák, akik - sietségükben - felnyitották a zongora tetejét, és a húrozatba piszkoltak. Ezt csak később vettük észre, mikor zongorázni kezdettünk, s a húrok kissé tompán zengettek. A nyár eltelt azzal, hogy tisztogattunk az oroszok után. A megszállók már évekkel elébb elvonultak a vidékről, de valamilyen makacs piszok maradt utánuk, nemcsak a zongorában, nemcsak a "Zöldike" szekrényeiben, ha-
nem az erdőben is. Vérmes és szenvedélyes nyár volt. Az erdőben medvét láttunk, amint két karral legelte a málnát, és közeledtünkre kényelmesen elcammogott. Valami veszélyes, sűrű és édes volt ebben a nyárban. A kútnál kaftános lengyel zsidók szaladgáltak elragadtatva egy csodarabbi körül, sebesült tisztek ültek sápadtan a sétány padjain, s mindig zenéltek valahol, kissé hamisan és izgalmasan. A fürdőorvost - becsületszavamra - így nevezték: "Dr. Kanári." Nyár végén elutaztunk Bártfáról, s megtudtuk, hogy véget ért a háború, s valami váratlan, félelmes és kiszámíthatatlanul veszélyes kezdődött helyette: a béke. ** Haza menni Egy napon el kell dobni mindent, mindent, órát, bútort és műveltséget, s haza kell menni a szegényekhez. Nem lehet másképp. Ők az erősebbek. Mindegyre hívnak. ** A hegyek között A társaskocsi reggel hatkor indult Fiuméból, csatakos ködben; hét óra felé már a hegyek közé értünk, jeges szél csattogott és hideg fényrongyok lobogtak a sziklák ormain. Az utasok közül most felállt egy fiatal nő, irattáskával kezében, horgolt kabátkában, szőkén és nemesen; s leszállt. A sziklák között állott, emberi lakóház nem látszott sehol, s a fiatal nő elindult a kopár fennsíkon, kezében az irattáskával, könnyű és előkelő léptekkel, mintha csak tévedésből járt volna Fiuméban, s igazi otthona ez a kopár világ, a sziklák, a hajnali fény és a szélvihar. Nem nézett vissza. Ég veled, gondoltam, ég veled, te kedves, te gyönyörű, te érthetetlen. ** Hazám "Szeretlek", hazám? Nekem nem adta a sors ilyen egyszerűen ezt az érzést. Mennyire irigylem azokat, akik iparból vagy gondtalan készségből, könnyű szóval tudnak vallani neked! Én már csak így merek gondolkozni felőled, éjfél után, egyedül szobámban, e félelmes műhelyben, ahol a szavakat reszelem és vizsgálom és megmérem igazi értékükre. Milyen jó nekik, a könnyű szavúaknak és boldogoknak, akik vezércikkekben és tetszetős, lelkesen kongó
versekben tudnak ünnepelni, hazám! De én most írtam le először ezt a szót, ilyen nyersen és végzetesen egyszerű formájában, s zsibbadt kézzel, sápadtan hajolok föléje, hallgatom zengését, vizsgálom betűit, ízlelem értelmét, ezt a félelmes és végzetes értelmet, amely egyszerre élet és halál, s amelyet "szeretni" vagy "nem szeretni" csak az ostobák és frivolak tudnak. Hazám. Két magánhangzód azonos a halál magánhangzóival. Mert halálos erő vagy, hazám, erő, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden benned van. Megadom magam. ** Az ébredés A nagyvárosi reggelekben, az ébredés pillanataiban gyermekkori emlék lappang: a villamos csilingel a csukott redőnyök mögött, gépkocsik tülkölnek, idegen emberek beszélnek és sietnek, felfoghatatlanul érdekes, értelmes és nagyszabású, fővárosi irodák és munkahelyek felé, ahol izgalmasan jövedelmező és nagy fontosságú munkával töltik napjukat - ilyenkor mindig a vidéki fiú ébred bennem, akit apja egyszer Pestre hozott, s aki reggel a homályos szállodaszobában a villamos zörejére ébredt, s egyszerre félt és dobogó szívvel örvendezett, mintha valamilyen csodálatos világba jutott volna, ahol minden gombra jár, s csak meg kell nyomni a csengőt, és a pincér már hozza is ezüst tálcán a csodálatos fővárosi reggelit, a gyümölcsöt, a kávét, a sonkát és az életet. ** Shakespeare, a népies Tulajdonképpen jobb szeretem e népies angol Shakespeare-kiadásokat, a színes mellékletekkel, melyek úgy hatnak, mint egy meséskönyvben a jámbor képek, eszményi hősökkel és förtelmesen eltorzított vasorrú bábákkal, négyfülű óriásokkal, mokány Hüvelyk Matyikkal: ez az igazi, mert Shakespeare mese is, népies is, valami egészen egyszerű és örök, tele vérrel és fenséggel. Csak a népmese és csak a zseni műve bírja el az ilyen illusztrációt. Az egészen nagy dolgok kissé giccsesek is, népiesek. Cervantes is az. A Werther is az. Shakespeare is. ** Hinta S mégis van az egészben valamilyen rejtélyes, magyaráz-
hatatlan egyensúly. Néha már azt hiszed, kiborulsz, olyan erővel röpít a magasba és ejt a mélybe - s ez a halálos lengés mégis öntudatos, csodálatos törvények vigyáznak reád, egy mértani képlet rögzített ábrája vagy... Hinta. Valami tartja, fogja az egészet. ** "Szeress!" Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a parancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapujából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás gödreiből vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna egy sorvadó lélektől valamilyen alamizsnát, mintha igazán hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunkkal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy elkárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halálrasebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze, pénz! Nesze, gyöngédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis csak te adhatod. ** A pótkötet Egy író műve nemcsak az, amit megírt. Minden nagy író után marad egy vagy több pótkötet, melyet nem írt meg: kötetek vagy színdarabok, melyeket a közönség, a közízlés, a korszerűség, a divat követeltek tőle, s az írónak volt ereje ellenállani, megtagadni ez aljas és bárgyú óhajokat. Ez az ellenállás a mű másik része, a láthatatlan. Néha ez a döntő, az igazi. ** A fjordok Gondolj arra, hogy a fjordok között sem lettél volna boldog. *****
Július
Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű. A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák.A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal, ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik. Erkélyemen állok, reggel négykor, a fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébred nek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés, amely nem alkudozik többé, s tele van egyszerű, testi emlékekkel: egy uszoda szagát érzem, a kajszinbarack illatát, annak a viaszosvászonnal behúzott hencsernek hűvös szagát, melyen diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvastam, boldog habzsolással, a "Kőszívű ember fiai"-t és "Erdély aranykorá "-t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban, apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, előtte Castor és Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyakkal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakalapot visel, s vadásztáskájáról véres szemű fürjek lógnak le. A füzest látom, a sekély vizű folyó partján, a porfelhőt az országúton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent János szobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények. A tücsköket hallom. Az éjszakában nők nevetnek valahol, a füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen volt, emlékszem. Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Iró vagyok, mesterséges klimára van szükségem, hogy dolgozni tudjak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negyvenfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztereken és írni. Az írás nem természetes mesterség. Sötét szobában, villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember maradjon hűséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet keresni és megtalálni élete egyetlen értelme. Így vigasztalom magam, amíg napközben - a külvilágból - csapzott küldöncök érkeznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják, megöltek egy krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegő elemeire bomlik a hőségtől, minden erjed, rothad és málladozik. A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, aztán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyárról, az égésről, a préritűzről, mely pusztítja a külső világot. Mit csináljak, mikor ez a dolgom, kánikulában is? Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a Jánoshegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gépkocsi, mely a szerkesztőségbe visz, dülöngél a meleg kövek között. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek - mi-
niszterek, öntözők, mozdonyvezetők - napi munkájuk után már a zuhany alatt állanak. A szürkésfekete forróságban dolgozunk, mint a néger fűtők a hadihajó kazánja előtt. Munkások, újságírók, írók, ingujjra vetkőzve járunk a folyosókon, verekszünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételeivel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró nap megérlelt. Éjfél felé, munka után, sápadtan megyünk az utcákon, lehetőleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek, akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a természet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket. Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallgatom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsékelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gondolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópusokon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos ölelésében; élni, csak élni. ** A fa A nyár híg oldatában, az éles fényben, a domb fölött, az erdő fölött, a hegy csúcsán áll a fa, egészen egyedül. Lombos ágait, mintegy fohászkodó mozdulattal, az égnek emeli; magánosan áll és engesztelhetetlenül. A táj és a teremtés fölött áll és sopánkodik. Az erdő fölött áll, melyhez tartozik, melynek eltévedt gyermeke; különc módra áll a hegy tetején, mint Nietzsche, sértetten és kétségbeesve, Sils Mariában, egy civilizáció fölött, az őrület és a végtelenség peremén. A világ fölött áll, a nyárban, szerencsétlenül és gőgösen. De az erdő a mélyben, százezer fatörzsével, elvész a puha párában, meleg köddel lélegzik, sűrűn összetapadva, alázatosan és boldogan. ** A csillagok Ezen a nyáron először láttam közelről a csillagokat. Éjjel, a kert fölött, hirtelen felragyogtak, mind a többezer millió, milliárd és billió, az összes tejutak és ködfoltok, s a meghittek és népiesek is, a Fiastyúk, a Medve, a Göncöl szekere. A Sarkcsillag ökölnyi volt ez éjjel, s villogott, oly értelmes fénnyel, mint egy világítótorony csóvája. Már meteorok is estek. A világegyetem ismerős volt, barátságos. Minden a helyén állott, az összes csoportok és csillagképzetek, végzetes ismerősséggel és hagyományosan. Meg fogok halni, gondoltam, de lelkemnek köze van az örök csillagokhoz. Panta
rei? O, milyen lassú mozgás ez! Az ember igényei számára csaknem az örökkévalóság ez a lassú ütem. Hannibál még látta e csillagokat, s Mózes, Krisztus és Ábrahám is látták, s Napóleon még ugyanezt az égboltot bámulta a piramisok tövéből. A világ stabil! - gondoltam megkönnyebbülten. A csillag, amely alatt születtünk és halunk, nem változik. A Marsba utazni - gondoltam még -, minek? Milyen szegény a Lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menetrend esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak élni, a végtelenben, a csillagok alatt, lélegzeni, s meghalni a világűrben a csillagok alatt, csukott szemekkel, a nyári éjben, s felpillantani az égre fényes szemekkel, melyek csillogni kezdenek, ha a csillagok fénye reáesik. ** A lakcím Ez az érzés, mikor észrevesszük, hogy elvesztettük a lakcímet. Valahol arra kellett menni, balra, befordulni az utcasarkon, aztán egy borbélytábla következett, aztán egy nő arcának emléke a gyermekkorból, egy hangjegyfüzet, földszintes ház, akác, aztán a lépcsők, melyeken felhaladva lakásajtó elé érsz, az ajtón neved, csak le kell nyomni a kilincset... mindezt pontosan tudod és ismered, s közben kiüt a hideg verejték homlokodon, mert ugyanakkor pontosan emlékezel és érzed, hogy mindez hazug és hamis, nem az igazi lakás, nem ide kellene hazatérned, valahol másutt, egy más utcában, más lépcsőházból nyílik egy ajtó, ott kellene becsöngetni, ott vár az ebéd vagy a munka, vagy a szerelem, az igazi. De azt a lakcímet elfeledted. ** Byron Goethe azt mondta róla: "Csak akkor nagy, ha költ; mihelyst gondolkozik, gyermekes." S nem mondta tovább, amit érzett: "Az igazi zseni tud gyermekes lenni, mikor költ; s akkor nagy, mikor gondolkozik." ** Közérzés Egy fának dőlt, cigarettája tüzét nézte, csendesen mondta: - Mindig van valami, amire áttehetem. A spanyol polgár-
háború. Egy rossz író pocsék műve. Vagy esik. Vagy nem jött el valaki. S mindig van valamilyen általános, bizonytalan ok és ürügy - a "korszak", az "idő", az "emberiség", mely ilyen vagy olyan, aljas és reménytelen - s ami okozza, hogy felnézek olvasás közben a könyvből, vagy izgatottan az ajtó elé megyek, ha csöngetnek, vagy úgy érzem, levelet, kiáltványt kellene írni, melyben tiltakozom és közlöm a világmindenséggel, hogy nem tehetek róla és nem vagyok azonos. Mindez igaz is: a spanyol polgárháború elviselhetetlen disznóság, az emberiség minden csepülést megérdemel. Csak éppen - közben, amíg némán vagy hangosan vádaskodom és sopánkodom - titokban tudom, nem erről van szó. Az a valami, amit közérzésnek neveznek, nem függ a kánikulától, sem a háborús esélyektől, sem a kapitalizmus válságától. Az a valami én vagyok, az a közérzés én vagyok. Én mulasztottam el valamit, én nem voltam elég erős, bátor, aljas, alamuszi, hősies, jó vagy kegyetlen valamihez. Ezért rossz a közérzésem, tegnap és örökké. Eldobta a cigarettát, eltaposta, nyugodtan mondta: - Tegnap és örökké. ** A pillanat A pillanat, mikor lejöttem a hegyről, s édes, könnyű és bűntudatlan boldogságérzettel telt meg a világ. A pillanat, mikor felébredtem, október végén, hajnalban, s észrevettem, hogy megértem valamire: az életre vagy a halálra; s a két lehetőség között nem éreztem olyan izgalmas különbséget. A pillanat, mikor a test elveszti értelmét egy életérzés üde zuhatagában s a pillanat, mikor a test visszakapja félelmes értelmét, a szerelem és a halál kalandjának rendőri tényében. A pillanat, mikor megszólal a zene, egy homályos teremben vagy egy félig csukott ablak mögött, esőre hajló időben. A pillanat, mikor érzed a végzetet. A pillanat, mikor erősebb vagy a végzetnél. A pillanat, ez a rövidzárlat az idő áramkörében. A pillanat, ez a végtelenül sűrített idő, ez a tömény végzet. ** Menyecske Férjével érkezik, széles karimájú, kerek szalmakalapot visel, s oly büszkén néz körül a kertben, ahol csalódott szerelmesek és öreg házaspárok ültek, mint aki egyetlen mesterfogással megjavította a világi szerkezetet. Körülötte
minden boldogtalanság, megszokás, viaskodás és unalom. Ime, lehet másként is! - mutatja boldog mozdulattal, mikor belekarol férjébe, s szikrázó szemekkel körülnéz a fák és emberek között. A férfi kissé szégyenlős, lehajtja fejét.Testi titkukat meszszire kiáltják, s a testiség, melyet hirdetnek és kilélegzenek, olyan hatóságilag jóváhagyott, mint egy nyilvános illemhely szalmiákszagú testisége. Boldogságuk garantált, pecsétes. De a boldogság, az igazi, gondolom, hétpecsétes, mint a titok. Beleesznek egymás ételébe, azzal a kezdő torkossággal, mint általában fiatal szerelmesek, akik szívesen elcserélik lábukat és kezüket, vegyítenek mindent, ami testi lehetőség, az ól édes meghittségével röfögnek össze. Ugy látszik, jó nekik. Kissé levegőtlen az ilyen boldogság; én már csak a magaslati levegőt bírom, a magány négyezer méteres magasságát, az ózont, az emléket. Mindenesetre mélyen meghajlok a menyecske előtt, s tisztelgek, mint a vándor tiszteleg, aki Tibetbe megy lámának, az út menti parasztház aludttejes idillje előtt. ** Krúdy Amint távolodunk testi emlékétől az időben, mind rejtélyesebb, mivel töltötte napjait, pontosabban az órákat, mikor nem írt. Természetesen kocsmázott, aztán a szerkesztőségeket látogatta, mint egy száműzött angol úr, oldalt hajtott fejjel, őszesen és elegánsan, szótlanul üldögélt titkárok asztala előtt, szerkesztőségi nagyurak előszobáiban. Aztán elment külvárosi kávéházakba, zsokék között ült, sört, pálinkát és mérges feketéket ivott. A nőkre nem sok időt áldozott. Olvasott, de csak úgy, mint aki patienceot rak. Sokat dolgozott, de műve, mely a legnemesebb anyagból készült, nem foglalkoztatta feladatszerűen; úgy írt, mint egy úriember, aki éppen ráér. Mégis, mit csinált, az életben? Ez az élet most, műve varázsos ködfátyolán keresztül, keletiesen titokzatos. Emlékezem egy délutánra, mikor órákon át szótlanul ültünk a "London"-szálloda kávéházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klozettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette halványkrém színűre mosott selyeminge kézelőjének feslett rojtjait. ** Szerelem
A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természetesen" viselkedni, mint a művészetben. Az érzés és a vágy csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy másképp. Mintha valaki gyilkosság közben bókokat mondana. A franciák, a görögök, a kínaiak tudják ezt. Nem elég szeretni; közben gondolni is kell valamit. Két érzéshullám között ki kell fújni orrunkat; két "természetes" mozdulat között meg kell menteni az emberi együttélés alapfeltételeit, a tapintatot, a civilizációt. Valamilyen érzékfeletti műveltség és tapintat is kell hozzá. Mintha az ember, miközben életre-halálra szorongatja az áldozat torkát, mindegyre azt mondaná: "Pardon." ** Kivert kutya Ez a kutya házőrzőnek született; de senki nem kívánja, hogy őrizze a városi házat, melynek erkélyén tanyázik nappal és éjszaka. A házat a rendőr őrzi, továbbá tételes törvényeink, aztán a házmester, s bizonyos ravasz villanyos szerkezetek, csengők és zárak, melyekkel védekezünk felebarátaink ellen. A kutya mégis őrzi a házat, mert ez a törvény, mely él szívében. Áll az erkélyen és megugatja az elhaladókat, spontán és fölöslegesen. Minden neszre ügyel, olyan erőpazarlással teljesíti kötelességét, mintha igazolni kellene létezésének jogosultságát a mindenségben, valamilyen felsőbb hatóság előtt, a csillagos ég alatt, ahol kutyák és emberek élnek, ólakban és házakban, bizalmatlanul és reménytelenül. Valahányszor elmegyek az erkély alatt, megugat. Ilyenkor megemelem kalapom és felszólok: - Ez a helyes, látod. Ugass, az ég alatt, fölöslegesen, mert ez a dolgod. Én is így csinálom. ** Tolsztoj Nem volt még negyvenéves, mikor megírta a Háború és békét. Ekkor már mindent tudott az emberekről, természetükről és végzetükről. Tudása valóságos volt, embertelen, a zseni és a művész rejtélyes értesültségével tudott fiatalokról és öregekről, becsvágyról és szerelemről, unalomról és hősiességről. Egy-egy mellékmondatban, egy-egy alak rajzában igazibb lélekelemzőnek bizonyult, mint a kései bölcsek, akik módszeresen vetették magukat e szakmára.
De valószínű, hogy a csillagokról is tudott legalább anynyit, mint egy elsőrangú csillagász. Az író értesültsége személyfölötti. Az író nem "művelt"; csak a szakember művelt. Mindig gyanús, valahányszor egy író "műveltségét" hallom dicsérni. Mint mikor egy nőről tapintatosan mondják: szereti a természetet és a zenét is. Ilyenkor baj van a nő szépségével vagy nőiességével. Az író természetesen művelt, mert az alapanyagot ismeri, melyből a szakszerű műveltség kiválik. Goethe nem akkor nagy, mikor a Farbenlehre tanulságait bolhássza, hanem a nyolcsoros versben, mikor elcsodálkozik, hogy él és meg fog halni. Ilyenkor igazán "művelt". Tolsztoj semmit nem értett a stratégiához; de Napóleonhoz, ahhoz a rejtélyes emberi anyaghoz, amiből Napóleon lett, értett. Ez a másik tudás megbízhatóbb. ** A tenger Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha - az álom különös valóságában - csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat. ** A turisták A turisták, ezek a gépesített nomádok. Schopenhauer gyűlölte őket. ** Kölcsönök A világirodalom tele van apró, baráti kölcsönökkel. Byron adott Puskinnak, Stendhal adott Flaubertnek, Baudelaire kölcsönkapott Poe-tól, de aztán vissza is adta a kölcsönt, mint ezt Valéry nyugtákkal kimutatta. Shakespeare-hez háromszáz éven át úgy jártak apró kölcsönökért az írók, mint egy bankba. Nincs ez másképp. Csak a kontár hiszi, hogy ős és előd nélkül érkezett. Az író alázatos, tudja, hogy személy szerint adósa elődjeinek. Goethe aggályosan számon tartotta hitelezőit, a görögöket és Shakespeare-t, s élete végéig törlesztgetett.
** Negyven felé Negyven felé minden ember élete megtelik valamilyen tömény gyűlölettel. Legkevesebben tudják, mit és kit gyűlölnek. Csak forgolódnak és nem értik, s morognak és visszafelelnek, vagy elhallgatnak, mert "nem érdemes", aztán váratlanul felüvöltenek, az asztalt csapkodják, vagy belépnek egy politikai pártba. Akkor végre szabadon gyűlölnek. Negyven felé minden ember megérik a politikára. ** Egyedül Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. Ez a nap pontosan olyan kedd vagy csütörtök, mint a többi. Reggel még jártak a vonatok, s az ember bement a kávéházba és cigarettát kért a pincértől. Aztán, fél tizenegy felé, két hír között, megtudta, hogy történt valami; a menynyezetre nézett, homlokát dörzsölte, kissé elvörösödött. E pillanatokban megtudja az ember, hogy másíthatatlanul egyedül maradt a világon. Ez a pillanat, mikor minden ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hős lesz. ** Nevek Ezeket a neveket szerettem: Ágnest, mert szelíd és szőke. Editet, mert idegen, gőgös és északias, kissé ezüstszürke. Esztert, mert dundi és vérmes. Annát, mert olyan, mintha egy nő imára kulcsolná kezét, boldogan, együgyűen és jóságosan. Ilonát, mert ismerős, mint egy falat kenyér. Solange-ot, mert olyan, mint egy idegen illatszer címe; drága és fojtogató. A többit nem szerettem. ** A kiegyezés Fekete bársony ruhát viselt, s mély tüzű, sárga rózsát. Igy nevezték: Adél. Olyan volt, mint Ausztria, a kiegyezés előtt.
** Breton emlék Ez a táj csodálatos ismerősséggel tér vissza, ébren és álomban. Mintha ott felejtettem volna valamit. Morlaix-ban a halpiac. Tregastelben a vörös sziklák a tengerparton, a sötétkék víz, ez a komoly és dagályos természet. Roscoflban többszáz éves fügefa az egyik udvarban. St. Malóban a halászok, amint élnek és dolgoznak, valamilyen ősi, középkori szertartás szerint, az elem és a város megrögzött szertartásai szerint, súlyosan és szótlanul. Mindez csak kelléke, jelmeze az emléknek. Ami állandóan szól hozzám e tájból, szól és hív, az a sorsszerűség, mintha egyszer már éltem volna ott. Vannak ilyen tájak. S egyszerre bezárnak, és nem lehet küzdeni ellenük. ** France Okos volt és romlott. Irásainak ez az öntudatos, érett romlottság, ez az átdolgozott, kiművelt, nemes szellemi korrumpáltság ad különös zamatot. Ugy volt romlott, mint egy pap, aki tökéletesen ellátja hivatalát, csak - egyedül, cellájában - nem hisz semmiben. Irálya túlságosan irály volt, minduntalan érezni lehetett. A jó stílus észlelhetetlen. France stílusa kitűnő, de minden mondatából kiütközik. Mindent, ami emberi vagy isteni, mély áhítattal vesz kézbe; de aztán rögtön feldobja az emberit vagy istenit, s szórakozott és mellékes mozdulattal labdázni kezd vele. Istenről is úgy beszél hunyorítva -, mint aki tud Róla valamit, de nem akarja most elmondani. ** Drogéria Ezek a percek, a drogériában, amíg beretvapengét vásárolsz, s orrodat egyszerre, testi támadásra emlékeztető horogütéssel, megérintik a szagemlékek: az Első Kaland, az Otthoni Fürdőszoba, a Nagytakarítás, a Nyaralás, a Tél szagemlékei; összepancsolva szalmiákszeszből, kölnivízből, szúnyogirtóból, nagymosáshoz való lúgosszappanból és kékítőből, levendulavízből, fehérneműs szekrénybe való hűvös illatokból, kámforból és naftalinból, birkenwasserből, melyet apa használt, s reggel mindig olyan ünnepélyes volt utána a fürdőszoba, továbbá sósborszeszből, körömlakkból, hajpomádéból, s más, titkosabb és bizalmasabb
szerek, kenőcsök és illatok keverékéből, ordenárén és támadóan, mint az élet, melyet nem lehet, de nem is kell megillatosítani, s mely végül is romlandó és elrothad, a kámfor s a levendulavíz dacára. ** Gálánsan Az igazán finom ember csak olyan nőnek küld virágot, akitől nem akar semmit. Az a másik nő, aki tudja, hogy kegyeiért törünk, megveti a virágküldeményt. Mintha valaki egy orvost, kinek figyelmén és hajlamán életünk és sorsunk múlik, szivarokkal akarna megvesztegetni. ** A világ Időbe telik, amíg az ember megtanulja, s aztán külön időbe, míg az ember meggyőződik róla, hogy a világi rend pontosan olyan kezdetleges, mint ahogy ezt a közmondások tanítják. Meg kell tanulni, hogy amire nem törsz, azt elhozzák és utolér, ami vagy aki neked nem olyan fontos, annak számára te egyszerre fontos és becses leszel, a nő, akihez hideg vagy, szemeit forgatja feléd, a pénz, mely után nem hajolsz le, egy napon bekéredzkedik életedbe... Igen, az élet egészen olyan, mint a rossz regényekben. De kissé olyan is, mint a jó regényekben, ahol nem történik minden közmondásszerűen és szabályosan. Ehhez megint külön idő kell. Akkor észreveszed, hogy a nő, akit szeretsz, fütyül reád, hiába bűvölöd hidegséggel, a pénz, melyért megdolgoztál, bírói és ügyvédi erőlködés árán sem tér meg hozzád, a siker, mely után nem nyúltál, de megérdemelnéd, gőgösen elhajt melletted, ölében valamilyen ringyóval. Ilyenkor pislogsz, nem érted. Nehéz ez. ** Egy sikerről Mint ügyvéd kezdte, Arrasban, de oly gyöngéd volt, tele részvéttel és elfogultsággal védencei iránt, hogy hamarosan feladta ezt a kemény, agyafúrt és rámenős mesterséget; bírónak állt, de az első alkalommal, mikor halálos ítéletet kellett hirdetnie egy rablógyilkos fölött, megborzadt tisztétől és leköszönt. E pillanattól módszeresen küzdött jellemének érzékeny, gyengéd hajlamai ellen. Küzdelmét teljes siker koronázta. Tíz év múlva, Párizsban, ő volt Robespierre.
** Robinson Később észrevesszük, hogy minden kaland, mely dagadó vitorlákkal és delfinekkel kezdődött, valamilyen robinsonszerűségben ér véget. A magány szigetén ülünk, hiányos öltözékben, dideregve, az élmény törmelékei között: valahol egy rumos flaska hever még, egy napernyő, talán egy revolver is, néhány narancs és kétszersült... De már nem hallunk mást, csak a magány tengerének hullámverését, tudjuk, hogy egyedül maradtunk a világban, s most segítőtárs nélkül kell majd felépíteni a romokból és a törmelékekből az új privát jogrendszert és a magunk külön érvényű naptárát; valahol kecskék mekegnek, s már várjuk Pénteket, aki infinitívusokban beszél, s hírt hoz egy vad és kegyetlen emberiségről. Igy végződik minden kaland. Vessünk keresztet, imádkozzunk. ** Telefon Még mindig, valahányszor csak megszólal a telefon, végigfut rajtam az üde villanyütés, mintha a csörömpölés mögött tisztán és értelmesen megszólalna végre a Hang, melyre eszméletem első villanása óta várok - a Hang, amely végre megmondja, elhív, útbaigazít, s rögtön egyszerűbb és értelmesebb lesz minden. De mindeddig téves vagy fölösleges volt minden kapcsolás. Valami tökéletlen még: a találmány vagy a hozzá való élet. ** A rokonok Az irodalmi életben ritka az egyéniség; típusok mászkálnak a színen, magyarba vagy pestibe ojtott német, orosz, francia és angol írók, bátyuskák és maitre-ek és Sirök és Herr Professorok, modorban és irályban tartva azt a titokzatos rokonságot, mely minden vérségi kapcsolatnál erősebb, s írnak magyar nyelven német tanulmányt, francia vígjátékot, orosz regényt és angol társadalmi drámát vagy detektívregényt. Rokonok ők, kik néha fogcsikorgatva védekeznek e baljós rokonság ellen, s mégsem tudják megtagadni titokzatos őseiket, az idegen szellemet, mely egyszer megszólaltatta bennük mindazt, amit ők sajátnak és egyéninek hisznek. Mi történt velük? A megszokott és köznapi: kitört rajtuk a mindennapos vész, a világirodalom.
** A detektív A detektívregény untat, mert túlságosan cifrázza. Az igazi rejtély mindössze ennyi: élt, emberek között élt és ember volt, tehát el kellett pusztulnia. Minek ehhez lábnyom, szivarhamu és hajszál?... Már a nyers szöveg is hátborzongató. ** Casanova Ha nagyon odafigyelünk történetkéire, s a szalagok, sallangok, álarcok, mindenfajta testi és lelki maskarádék mögül kihámozzuk a nyers valóságot, megtudjuk, hogy hoszszú és kalandokban gazdag élete tele volt másod- és harmadrangú nőkkel, kiknek szolgálatait busásan megfizette. A "Nagy kaland" igazi értelme végül annyi, hogy gyűrűt, fogatot, készpénzt adott egy nőnek vagy a nő férjének, s megvásárolt ötven-hatvan kiló húst, s a hozzátartozó mosolyokat és gyöngédségeket. A pénzt, melyre e vállalkozásokhoz szüksége volt, legtöbbször kártyán, s valószínűleg nem is egészen szabályos játékkal nyerte. Soha nem volt szerelmes. A kaland atlétája, díjbirkózója, kötéltáncosa, szemfényvesztője s mindig a kaland balekje volt, a zseniális tervező és kitaláló, a hidegvérű mutatványos, aki okosan és számítóan áll a maga gyújtotta görögtűzvész közepette is, zsebében gyilokkal, cinkelt kártyákkal és kötélhágcsóval, s végül mindent elárul és kiröhög, magát a kalandot is... Hosszú élete megtelt nőkkel, börtönnel, nemibetegségekkel, élvezettel és boldogtalansággal. Semmit nem kapott ingyen, s mindent túlfizetett. A vidéki szépséget, aki egy toscanai pásztornak ingyen odaadta magát, Casanova legalább tíz dukáttal, két postakocsival és rengeteg hazugsággal hódította meg. Az embertörténet egyik legnagyobb pazarlója és becsapottja volt. Keserű szájízzel halt meg, podagrásan, lúdtollal füle mögött, tintás ujjakkal, dideregve és kifosztva. ** Emlék Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, Azzal a néma, hangtalan zenével (Nem volt tovább.)
*****
Augusztus Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. "Igen, jövök már", kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak. De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükbe jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre elhallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a diványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölniviz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak. Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy Szent István után mifelénk mindig esik. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanitó feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gon-
dolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egészen őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák. Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? - kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni. ** A dráma Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Igy kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel. ** Török Török Gyula volt az első író, aki barátjául fogadott, igen, az első, akit személyesen ismertem. Tizennyolc éves voltam akkor. Ő harminc és "beérkezett": vörös szakállt viselt, könyvei a kirakatokban hevertek, s ha mentünk az utcán, szerkesztőség után, csitri nők utánafordultak és nevét mondták. Szomorú volt, szenvedélyes és sértett. Egyetlen egy dolgot szeretett: a magyar nyelvet. Egyetlen tüneményt tisztelt: a betűt. Egy délután a szerkesztőségben dührohamot kapott, eltépte egyik társunk kéziratát, a papírrongyokat a földre dobta és reájuk pökött. - Mi baj? - kérdeztem később. - Nem tud írni - mondta sápadtan és zihálva. - Lábbal ír, mint egy disznó. Akkor felnéztem reá és megértettem valamit. Egyre jobban értem.
** Az elveszett Paradicsom Néhány napra hazautazott szülővárosába, s kétségbeesve tért meg onnan. Kérdéseimre nem tudott válaszolni. Bántották otthon? Nem bántották. Valaki meghalt? Nem halt meg senki. Lebontottak egy ismerős házat? Nem, minden ház a helyén maradt. Nem tudott válaszolni, s fátyolos szemekkel járkált, panaszos hangon felelgetett. Ugy viselkedett, mint akit útközben megloptak. Nem mondta: "valami hiányzik", nem nyafogott; csak hazátlan volt és kétségbeesett. Valami hiányzott szülővárosából, s hiába rakosgattuk az emlék és az utazás cserepeit. Valami eltört vagy meghalt odahaza. Valaki járt a Paradicsomban, valaki idegen. Azt mondta, nem akar többé hazamenni. Nem tudtam megvigasztalni, mert otthon és haza csak egy van; s ha elvész, nem lehet újat adni helyette. Hívtam Párizsba, a tenger mellé; de fejét csóválta, komolyan és felháborodva. Ebédnél is úgy ült, csukott szemekkel, a szék támlájára lehulló karokkal, mint Milton, mikor diktál. ** Bosszú Az író számára a világi élet csaknem olyan elviselhetetlen, mint az irodalmi élet. Mindenfelé csapdák, tőrök és huzalok. A világ körülötte tele van ellenállással. Meg akarják ölni, le akarják tiporni, bele akarják fojtani a szót: pályatársak éppen úgy, mint világi hatalmak. De az író bosszút áll, s bosszúja ellen nem tehetnek semmit. Az író nem állhat oda magyarázni, hogy így vagy úgy, mert akkor nevetséges és megbukott. Bosszúja - mégis - kivédhetetlen. Mi ez a bosszú, az egyetlen lehetséges bosszú? Az, hogy ül otthon vagy egy börtöncellában, vagy egy kávéházban, és ír. ** Byron Byronban csakugyan volt valami byroni; s ez a legritkább. ** Mérleg
Lehet, hogy reggelre meg kell halni. Ez elképzelt "utolsó pillanat"-ban gyorsan mérleget csinálok. Tartozik: Repültem. Telefonáltam. Rádiót hallgattam. Láttam megérkezni Lindberghet a Párizs környéki repülőállomáson. Éppen idejében születtem, hogy frissiben olvashassam még Rilke, Krúdy, Proust műveit. Szemtanúja voltam, amint az értelem - irtózatos lassan - győz a butaság és az ösztönök felett. Koromban feltalálták az általános és a helyi érzéstelenítést, az insulint és a veszettség elleni oltást. Életem tartama alatt több embert öltek meg gázzal, fegyverrel és akasztófán, mint a megelőző száz évben öszszesen. Követel: Kortársa, tehetetlen és bűnösen hallgató, beleegyező, sőt osztozkodó kortársa voltam mind az íróknak, színészeknek, rendezőknek és ügynököknek, akik korrumpálták az emberek művészi igényeit. Ez időben a nők és férfiak lassan kivesztek a civilizált világból. Helyükben görlök, jampecek és szerelők kezdtek hangosan szerepelni. A "repülés századában" mindössze ötször repültem; mert nem volt pénzem hozzá. Megéltem a kort, mikor az írástudók - feltűnően kevés pénzért - elárulták a szellemet. Abban a korban éltem, mikor a suszter igenis tovább ment a kaptafánál. Megéltem a fizetett irodalmi kommünikék korszakát. Mérleg: Érdemes volt élni. Különös lesz meghalni. ** Angolul Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem lehet megtanulni. ** Időszerűség A nagy írásokból hiányzik minden időszerűség. Hiányzik,
akkor is, ha a költő vagy az író kora egyik égetően időszerű kérdését akarta rögzíteni, akkor is, ha közvetlen környezetéhez, osztályához vagy nemzetéhez akart a pillanat dolgáról szólani. A "Talpra magyar!" alkalmi versnek készült, 1848. március 15-én akart hatni; de él és hat ma is, ezer év múlva is, amíg a magyar él. A nagy írásokból hiányzik minden esedékesség. A jó történelmi regény pontosan elénk tár egy kort és a kor embereit, de oly időtlenül, mintha mindez a Holdban történt volna. ** Kétely Lehet, hogy még nem is volt készen?... - csak Isten megutálta és abbahagyta a hetedik napon. ** L. jelleme (Rézmetszet) L. szállodában lakik, és független ember. Nem úgy független, mint akinek pénze, birtoka van. Ugy független, mint akinek nincs igazi, belső köze pénzhez, sem birtokhoz. Van főnöke, aki kínozza, van adóssága, vannak szabószámlái. Sok pénzt keres. Elvállal mindenféle vacak munkát, hogy költhessen kávéházra, szelíd kártyajátékra, gépkocsira. Ezt az összeget összeszorított fogakkal, lihegve, izzadva és átkozódva keresi meg. Soha nem volt nős. Nincs barátja, mindenkire szélesen reámosolyog, kitárja karjait, rendszeresen barátkozik a világgal. Mosolya, mint egy daliás cigányprímásé. Az emberiséget - a törvényszék elnökét is - így szólítja: "Drágám". Senkit nem árul el, egyszerűen azért, mert nincs számára olyan emberi kapcsolat, melyet érdemes lenne elárulni. Ugy él a világban, melynek minden külső szépségét élvezi, mint egy delfin az akváriumban; a létezésért való felelősség nem az övé többé, hanem az embereké. Elemében él, de kötés és szolidaritás nélkül. Tele van történetekkel; de mintha igazi mondanivalóját elhallgatná. Bőbeszédű és zárkózott. Kötetlen és mégsem szabad. Nincs ígéret, mely kötné, nincs eskü, se írás, sehol, senkinél, amire hivatkozni lehetne. Nem szomorú; inkább olyan hivatásosan jókedvű. Mindig széles mozdulatokkal jelenik meg az emberek között, kulimászos mosollyal, elégedett és tüntető szerénységgel. Az egyetlen ember, akiről biztosan tudom, hogy nincs köze élőkhöz, se halottakhoz. **
Görbe éj Fél négykor, hirtelen, átmenet nélkül, fenn a Sashegyen, egy kertben, az a pillanat, mikor "a hajnal percen". Elébb egy rigó énekelt a kéményen; az ég sötétkék volt, nem kék és nem fekete, olyan sötétkék, mint a tenger vihar előtt. Mikor a rigó elsikoltotta az utolsó hangot - mintegy jeladásra -, a sötétkék ég megvilágosodott. Mintha valahol, nagyon messze, a föld alatt vagy a Föld mögött, lámpákat gyújtottak volna, irtózatos erős fényszórókat, melyeknek sugárkévéjét nem látni még, s csak a sejtelmes fény tükrözése dereng. A rigó elhallgatott, mint aki elvégezte kötelességét, megijed a következményektől, riadtan tovaszáll. A fák, az arcok, a kerti ház, mindez valószerű lett e pillanatban. Egymásra néztünk, az égre, s aztán a földre, alázatosan. A fák egyszerre megteltek gyümölccsel. Kutyák sompolyogtak elő, messzebb gépkocsi dudált, valakinek eszébe jutott a szó, melyet egész éjjel hasztalan keresett: "Lezális." A szívről akart mondani valamit. A nők feltették széles karimájú szalmakalapjukat, arcukat rúzsozták, sápadt kezekkel. A táj, a szelíd dombok, az erdő, a gyümölcsös, mindez oly erővel tűnt fel a fényben, mesterséges készséggel, mintha egy szerkezet megindult volna, amely fénnyel és gépezettel üzembe helyezi a világot. Egyszerre kísértetiesen átmelegedett a levegő; olyan színtelen és ízetlen, hajnal hőség volt ez, amilyen a purgatórium légköre lehet: nem földi, nem ismerős, nem emberi. Az asztalon félig telt borospoharak állottak, nemes, sárga borral. Hallani lehetett, amint a fákon érni kezd a kemény húsú meggy. Az egyik rózsát vitt kezében, a másik egy nő karját szorongatta, a harmadik az égre nézett, mintha most látná először. A lekaszált réten mentünk át, e sűrű, testi illatban, a frissen kaszált széna gőzölgő felhőjében gázoltunk. Fönn, a dombon, a zsidó és keresztény halottak fogadtak, üde színekkel, kissé színpadiasan. A kocsi apa sírjának közelében hajtott el. Valaki halkan énekelte, hátradőlve az ülésen, rekedten: "Liliomszál, liliomszál." Már reggel volt. ** A nagyváros Még mindig idegen vagyok Budapesten: néha elindulok délután a Ferencvárosban vagy a József körút mellékutcáiban, s meghőkölök ez idegenség előtt, mely lesújt arányaival, félelemre késztet cégtábláival, beállok Huszár utcai kapuk alá, a lakók névjegyzékét olvasom, s egyszerre
elszorítja szívem a megdöbbenés: egy világban élek, melyet nem ismerek, egy városban, melynek igazi kedvét, gondolatait, érzéseit nem is gyanítom. Ilyenkor kedvetlenül megyek haza, s napokon át nem merek írni. ** Pálma A nyári vendéglőben figyelmeztet a pincér, hogy a pálma, mely zöld dézsában áll a kerthelyiség közepén, elmúlt éjszaka óta virágzik. Csakugyan, poros, zöld levelei között néhány fürt sárga virág fonnyad. - Minden huszonöt évben egyszer virágzik - mondják. S a főpincér: - Most elfonnyad, mert nincs itt párja, amely termékenyítse. S az öreg szivaros: - Voltunk vele a pálmaházban. Azt mondják, negyedszer vagy ötödször virágzik. Lehet vagy százéves. A pálma csüggedten tartja a nap felé virágait, mintha szégyellné e különös, céltalan, alkalmi pompát, ezt a rejtélyes meddőséget. Huszonöt évig készül e pillanatra. Az a titokzatos törvény, mely sudár testében él, pontosan huszonöt év alatt telik be. Rejtélyes határidőre dolgozik, pontosan és céltalanul, egy budai vendéglőben. A személyzet áhítattal állja körül. Leporolják, vizet adnak neki, mint egy rabságba jutott fenevadnak, amely - távol hazájától - a ketrecben elszülte magát. Észreveszem, hogy halkabban beszélünk. ** Elemek Ezek a csatakos, nyár végi éjszakák, mikor, gázolva a réten át, e boszorkányos vegykonyhában egyszerre az élet elemeit érzed: a füstöt és a szénaillatot, az éterpor ózonos ízét, az erjedő és rothadó növényi és állati szövetek páráját, azt a félelmes és vonzó illatot, melynek összege az élet. Csodálatos alchimia ez; gyakorlatához nem kell hegyes süveg, sem lángoló kemencék, sem áthevített görebek. Szagold, ízleld, hunyd be szemed; s bölcsebb leszel, mint az, aki megtalálta a titkos követ. ** A törvény Ez az öreg gőgösen öreg: mint afféle százszázalékos rok-
kant, akinek írása van testi tökéletlenségéről. Senki nem elég öreg számára. Csak nyolcvankét éves, de már a hetvenéveseket is fitymálva hallgatja, valamilyen utolérhetetlen távolságból. Mint aki az öregség marathoni versenyét megnyerte. Mindenki más csaló és kontár; a kilencvenévesek is. Rengeteget eszik. Történelmi távlatokban gondolkozik. Mi még azt mondjuk: Múlt szerdán, csütörtökön. Ö: "Nyolcvanháromban, meg aztán később, az imént, a millennium évében, akkor is ilyen volt." Láthatólag bosszantja, hogy negyvennyolcban nem élt még. Legnagyobb emléke egy képviselőválasztás. Tisza Istvánról még úgy beszél, mintha élne, mint politikai ellenfélről. Minduntalan számol, kicsit még uzsoráskodik is. A nők szerinte - meglepő fordulattal - csak arra jók, hogy "lefogyasszák az embert". Kitűnően lát; csak a hallása romlik. "Süket vagyok!" mondja büszkén. Mint ahogy húszéves korunkban dicsekszünk izmainkkal. - A régi világban - mondja búcsúra, és pislog, kezem rázogatja - egy szép dolog volt. - Mi, kedves bátyám? - A törvény - mondja rejtelmesen. - A törvény, fiam. ** Eckermann A Beszélgetésekből nem tudjuk meg, milyen jellemvonása vagy képessége nyerte el Goethe rokonszenvét? Itélete bátortalan volt, iskolamesteres. Igaz, alapos volt, körültekintő; a zsenit, kivel naponta érintkezett, oly gondosan és szakszerűen nézte meg, mint egy csillagász a meteort: lemérte súlyát, elemezte tartalmát, megállapította sajátságait. Csak éppen a végtelenséget nem érezte benne. Az a Goethe, akit Eckermann elénk állít, kissé emlékeztet Börne "Exzellenz"-ére. Igaz, hódolattal beszél róla. Valószínű az is, hogy Eckermann, az alázatos lélek, nem gyűlölte kelleténél jobban ez olympusi zsenit. Szívesen összeméri véleményét Goethe ítéleteivel, s elégedetten állapítja meg, hogy "nézeteik egyeztek". Ilyenkor úgy hat a párbeszéd, mintha két tanfelügyelő vitatkozna a világegyetemről, különös tekintettel a tanrendre. Végül mégis mindent odaadott neki: életét, irodalmi becsvágyait, a szerelem boldogságát, s megkuporodott a zseni árnyékában, kissé dideregve e hűvös halhatatlanságban, szerényen és figyelmesen. S amit alkotott, része lett a goethe-i műnek. Neve fogalom, mint egy kirándulóhelyé. A Faustot nem ő írta, de ő volt az elsők egyike, aki idejében helyeselte. Ugy élt Goethén, mint a fagyöngy a fán. De,
messzebbről nézve, észrevesszük, hogy már része az egésznek, és szervesen hozzátartozik. ** Unalom Meg fogok halni, és nem voltam soha boldog. Nem volt egyetlen jó napom, egyetlenegy, amikor lazának, könnyűnek, bűntelennek éreztem volna magam. Meg fogok halni, és unatkoztam. Az irodalom is untat. Majdnem mindent tudok, s nem mondhatom meg nekik. Nemcsak ők tiltják; én is tiltom magamnak. ** Írni Menj egészen közel ahhoz, amiről beszélsz. Nézd meg, egészen közelről, minden oldalról. Vedd kézbe, vizsgáld nagyítóval, szagold meg, ízleld meg, tapogasd. Aztán, mikor már mindent tudsz róla, hajítsd el, felejtsd el. Aztán álmodj róla. És aztán írjál róla. De az írás más is, mint az igazság. Van benne valami laza, könnyű kötőanyag is. Mindennap írni. Alázatosan gondolkozni; de rangosan írni. Mindennap eldobni valamit. Néha csak egy szót, egy visszajáró szókötést. A gondolatot megtisztítani az érzelem indulatától. Nem elég megfigyelni; felejteni is kell tudni. Vannak szarkatermészetű írók, akik minden csillogó vacakot összehordanak. Az élet, sajnos, nem "regényes". Csak a regény regényes. "Életszagú regény?" Nyissák ki, gyorsan, az ablakokat! A halálig írni. Minden elmúlik, ízét, illatát veszti. Ugy halni meg, két állítmány között. ** Tiltakozás Már csak annak az embernek hiszek, aki közvetlenül és személyesen mer és tud segíteni egy másik emberen: néhány pengővel vagy orvosi tanáccsal, vagy egy csókkal, egy jó szóval. Annak hiszek, aki elmegy egy nyomorult beteghez, és visz neki egy üveg befőttet. Annak, aki levelet ír egy bajba jutott embernek, s a levélhez mellékel tíz pengőt. Annak, aki elmegy a börtönbe, a sikkasztóhoz vagy a "politikai" fogolyhoz, látogatási engedélyt kér, s a társalgóban halkan beszél vele, s másnap beküld neki egy adag
pörköltöt és termoszban tejes kávét. Nem hiszek egyetlen prófétának és politikusnak sem, senkinek, aki a tömegeket és az emberiséget akarja megmenteni, aki teli tüdővel ígéri - "minden következménnyel, a történelem ítélőszéke előtt" -, hogy "feláldozza magát a közért". Mindez maszlag. De adni valakinek néhány pengőt, mikor biztosan tudjuk, hogy a kéregető még nem vacsorázott, vagy elkísérni valakit Pesterzsébetre, s a villamosban megbeszélni vele nyomorúságát, szomorúságát vagy magányát: ez a valóság. Tiltakozom a közügyek ellen. Csak a magánügyben hiszek már. ** Idegen bor Este német bort ittam. Ize hideg és tiszta. Nem ringat, inkább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel. A mi borunk azt mondja: "Kábulj el, felejts!" A német bor: "Térj magadhoz, emlékezzél!" ** A szél A szél, ez az őrült! Örökké ordít. Örökké ugyanazt. Zajára egy világfürdő alapult, palotákkal, finnyás emberekkel, akiknek éppen ez kell. Mindent túlordít, csak ő, csak ő! Mintha örökké történne valami, a mélyben, az élet mögött, s erről ad elő, kétségbeesve, szilajon, hörögve; ő az egyetlen, akí tudja a títkot! De a hegyek hallgatnak. ** Énekesnő Angol énekesnő vendégszerepel. Üres ház; a hallgatók dideregnek. Vörös hajú, szomorú nő, öreg, a művészet rettenetes ölelésében vergődik, hallani, amint recsegnek az ölelésben kissé már meszes, angolkóros, vékony csontjai. Skót és ír dalokat énekel. Ezek a skót és ír bánatok, jókedvek, célzások, kétségbeesések, pajzánságok, érthetetlenül lappanganak előadásában; nemcsak a szöveget, arcjátékát is le kellene fordítani németre vagy magyarra. A hideg, üres teremben fogvacogva kínlódik. Nincs szomorúbb, mint egy idegen nő, bezárva fonnyadó nőisége és hamis, erőtlen művészete tragédiájába. A közönség megérez valamit e végzetből, e kétségbeesésből, s tapsol. Kínában így tapsolnak a csonka koldusnak.
Végül úgy tapsolunk mind, oly lázasan, mint egy haldoklónak, akit messze idegenben, távol a hazai tájaktól és szeretteitől, baleset ért, s a körülállók biztatják: "Nincs semmi baj, bízzék bennünk, hazaszállítjuk hamvait." ** Rimbaud Tizennyolc éves korában eldobta magától a költészetet, mint egy alkalmi szeretőt, kinek izgalmával betelt. Aztán elment élni. Még húsz évig bírta. Akkor levágták lábait egy marseille-i kórházban, s meghalt. Ez a költészet, ez az élet különösen rekedt hangú, mintha egy érzés elfojtaná a szavakat, mintha a szenvedély hörgésébe, rekedt dadogásába fúlna bele minden, amit a lélek sikoltani akar. Mi volt ez a szenvedély? A pénz? A hatalom? A kaland? A különös, beteg szerelmek? Az idegen tájak, Menelik császár barátsága, a fegyvercsempészés, az aranypor, melyet övébe rejtve lopott át határokon, az afrikai éjszakák, állatok és emberek között, a világ végén, távol a párizsi irodalmi kávéházaktól, távol a belga fegyháztól, ahol Verlaine, a beteg barát sínylődött? Mit keresett? Mit akart az élettel kifejezni, mi volt az, amit az irodalom sem bírt kifejezni, amire a magánhangzók titkos, színes értelme sem adott választ, mi volt az a sensation, melyről első, klasszikus versét írta, s aztán mindenütt hajszolta, versekben és nőkben, rablóvezérek segítségével, teveháton és kokainmámorban? Mikor meghalt, a marseille-i kórházban, mikor felnézett, megtört pillantással, a mennyezetre, értette végre, hogy mi volt a csodálatos és elviselhetetlen, a kibírhatatlan és utolérhetetlen? Talán akkor megértette. ** Cigány Csakugyan olyan rossz ez, élni az országút mentén, putrikban, incesztusban és vályogvetésben, kívül mindenen, ami társadalmi kötelesség, s rejtve egy apró fajtabeli közösség homályos és avas odújában? - kissé hegedülve is, kissé tyúktolvajolva is, kissé felakasztva is, csendőrök és járványorvosok között, füstben és agyagban, s közben emlékezni Indiára, az álomra, a végzetes napsütésre, s a lopott pengőt is így nevezni: "Rupia"? Csakugyan olyan gonosz végzet ez, a világon kívül élni, elrejtve egy közösségben, mely kissé szurtos és maszatos, de mégis meleg és sűrű, mint a vér? Talán nem is olyan gonosz ez a cigányvégzet. Nem tudok fölényesen nézni a putrikra, mi-
kor a kocsi elhajt mellettük, a Rend betonországútján. ** Szakács Gréti, a szálloda szobalánya, férjhez megy. Tizennyolc éves, kövér és álomkórosan réveteg. Kis dicsfény van feje körül; kezében virággal festeném le, birkák között. A vőlegény ötvenéves, özvegy ember. - Mit szeret rajta? - faggatom Grétit. Az égre néz, elbiggyeszti ajkát, szeme kancsalít. Félálomban, ábrándozva mondja: - Szakács. ** Tehetség Z. mindenkivel összevész. Mindig "igaza van". Nagy tehetség. De egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus. Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbizakodott műértők, pöffedt kritikusok, tehetségtelen partnerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt feloldja önmagában. Az a másik, aki "csak" tehetség, nem bírja szublimálni a világot. Inkább összevész. ** Egy arc Igen, ismerős az arcod, szeretlek. Az az édes, tikkadt, erkölcstelen vonzás sugárzik arcodból, mely elől soha nem tudtam kitérni. Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan és megkönnyebbülten észlelem, hogy már nem is látlak. ** Egy nomád Van esernyője, sárcipője, telefonja és törzsasztala; s mégis, ahogy a kávéházi ablakon át kék szemekkel nézi a világot, pillantásában van valami a nomádok nézéséből: mintha
örökké a felhőket kémlelné vagy a szél járását, mintha a vadat szimatolná alkonyatkor, a villamosmegálló előtt, s a nőkre is úgy néz, olyan álmos közönnyel és fölénnyel, mintha egy szekérderékaljára való rablott georgiai nő kuporogna sátrában. Nomád. A taxiba is úgy ül be, mint aki lóra száll. ** Nappali zene Megállani az utcán, esőtől csapzott lombok alatt, félig nyitott ablak előtt. A függönyök mögött zongorázik valaki. A harangok most ütik a delet. Vagy az uszoda vizében fölnézni, mikor a parton szólani kezd a rádió. A nappali zene élesen különválik az utca hangjaitól, s az ünnepre emlékeztet, az örök ünnepre, az élet igazi tartalmára, arra a sugárzásra és tündérire, mit az élet ocsmánysága rejteget. Ilyenkor mindig sápadt leszek, a hideg borzongat, s el kell fordulnom az emberektől, hogy ne lássák szégyenem. ** Spanyol A vonaton napbarnított, idősebb magyar úr. Nagyon tartózkodó. Csendes, fegyelmezett. Nézem, ezt gondolom: boldog ember! Bécs után észreveszem, hogy nem is olyan boldog ember. Nikotinszegény cigarettát szív, a szipkába elmondhatatlan műgonddal füstfogó vattát tömköd. Nyakán mély vágás. Táskájából spanyol könyvet keres elő - Cuontes Espanoles -, modern spanyol írók elbeszéléseinek gyűjteménye. Pápaszemmel orrán, elmerülten olvas. Linz után beszélgetünk. Ő csak úgy útközben tanult meg spanyolul, mondja szerényen; útközben, a maga gyönyörűségére. Okos és erős ember.Teljesen otthonos az irodalomban. Ilyesmit mond: "Gárdonyi nagyon vigyázott a kiadókra." Lope de Vega darabgyáros volt, mondja, Blasco Ibanez fércíró. Unamuno széltoló. Ortega y Gassetet dicséri. Vidéken él. Gazdálkodik. Ö maga is fordít spanyolból, mondja szégyenkezve; s persze, azt is "csak úgy", mellékesen, a "maga gyönyörűségére". (O, műkedvelők, akiknek minden "gyönyörűség"! Mintha azt mondaná valaki: "Karóba húzattam magam, csak úgy, a magam gyönyörűségére.") Sugárzóan értelmes ember: egyformán izgatják a korszerű spanyol írók és a búzakeresztek az osztrák földeken. A répatermésről beszélünk és Proustról. Milyen sűrűn állanak
a learatott keresztek! - mondja. És: - "Mi a címe Robert Musil utolsó könyvének?" Rejtélyes ember. Szeretettel nézek rá. Titokban spanyol. ** Börtön A vidéki törvényház szomszédjában fészerszerű épület, amolyan módosabb kutyaól. Felette a tábla: LandesGefüngniss. A törvényház ablakában, dunsztosüvegekben, uborka és paradicsom erjed. Ebben a házban valószínűleg soha nem hirdetnek túlságosan szigorú ítéleteket. E pillanatban egy szobalány őrzi a rabokat. Az őrök ebédelnek. A lány kihajol az ablakból, nevetgél. - Van rabjuk? - Kettő - mondja büszkén. - Két úr. - Jól bánnak velük? - Kitűnően. - Mi volt ebédre? - Nudli. Mindez, kívülről, ellenállhatatlanul emlékeztet a Bőregérre. De annak, aki odabenn ül, egészen mindegy, a Sing-Sing vagy ez a kutyaól a börtöne. Az ember néha nevetséges feltételek mellett szenved. De éppen úgy szenved. ** A hegyek A hegyek csökönyösek, korlátoltak. Örökké ugyanazt mondják, rettenetes erővel, mint egy buta ember egy elvet. Köd. A hegyek dessous-ja. Igen, a hegyek óriásiak. De én, az ember, szemközt velük, aki egyedül tudom a világmindenségben méretüket: én vagyok a másik óriás. ** Kérdés - Egyszóval Ön Freud híve? - Nem. Egyszóval én a szerelem híve vagyok. ** Virginia Woolf Ez a nő az egyetlen a világirodalomban, akinek sikerült a lehetetlen: rögzítette az időt. Ami Proustnak nem sikerült,
amit Joyce hasztalanul kísérelt meg. Az eltűnt idő nyomában s az Ulysses remekművek, de kóros, torz remekművek, végtelen sarjadzás mindkettő. Ám Virginia Woolf írt egy könyvet, amelyben összefogja az időt, megszelídíti méreteit: "minden" benne van, s amellett arányos. Iró nem is tehet többet. "Mrs. Dalloway hazatért: a szakácsnő fütyül a konyhában. Clarissa most meghallotta az írógép tiktakját. Ez volt az élete. És, az előcsarnok asztala fölé hajolva, egyszerre áldottnak és tisztának érezte magát." Ilyen mondatokat ír. Szerény könyv: egy angol hölgy egyetlen napjának története. Benne van az élet, az idő, London s még valami. ** Délután négy Délután négy óra. A Duna mellett megyek, a rakodóparton, s a víz, a hajók és a felhők csodálatos összjátékát figyelem, amint kiegészítik és tükrözik egymást, játékosan és végtelen komolyan összetartoznak, s együtt alkotnak, Budapest házsorai között, valamilyen távoli és örök rokonságot, az összes vizekkel, összes horgonyzó hajókkal s az öszszes felhőkkel a vizek és hajók felett. Arra gondolok, hogy mégsem vagyok egészen egyedül: a világ üzen néha. *****
Szeptember Az ökörnyállal kezdődik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirup színű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen. Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és
halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon. A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian. Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom. ** Napok Most már egészen biztos, hogy a kedd "jó" és a péntek pontosan úgy, mint a babonában - "rossz", s aztán vannak a közömbös napok, a hétfő és szerda s a gyanús szombat és a félelmes vasárnap... Lassan felépül bennünk egy naptár, melynek semmi köze a gregoriánusi törvényekhez, s a hivatalosnál sokkal érvényesebb. Az ember nem április huszadikán hal meg, hanem egy napon, mely csak az övé, s nem szerdán boldog, hanem az időnek egy kiszakított pillanatában, amely nem volt soha elébb, és nem lesz soha többé, s nincs rangja és neve. Kissé úgy kellene élni, mint a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az
időben. ** Börtön Minden ember, aki eljut valahová az életben, aki "arrivál", észreveszi egy napon, hogy élete börtönné változott. Milyen finom börtön ez! Tele van szép bútorokkal, nemes és unalmas szórakozásokkal, a rabok halk jelbeszéddel érintkeznek, van ünnep és szigorú napirend... Mikor kötözték meg kezed és lábad, lelked és szíved? Már nem is emlékezel. Meddig tart ez a rabság? Természetesen életfogytiglan. Láthatatlan szemek vigyázzák minden léptét és mozdulatát. Néha kitör börtönéből; de aztán alázatosan visszakullog, mert a rabság már benne van, szívében és idegeiben. S egy éjjel arra ébred, hogy a halálról már oly meghitten álmodik, mint a rab a ráspolyról és a kötélhágcsóról. ** A réz Ez az alak minduntalan reámtör és panaszkodik. A világgal van baja, mely, szerinte, hanyag és korrupt, és nem óhajt fejlődni. Én azt hiszem, ő az, aki hanyag és korrupt, és nem akar fejlődni; de ezt nem mondhatom meg neki. Mikor elválunk, megvizsgálom vádjait, és felmentem a világot. Nem is fejlődik olyan lassan. Ha meggondolom, hogy az embernek körülbelül három-négyszázezer évre volt szüksége, míg észrevette, hogy a követ csiszolni is lehet, aztán újabb száz-kétszázezer évre, míg felfedezte a rezet, aztán újabb évrizezredekre, míg egy zseni kitanulta, hogy pontosan kilenc rész rézhez pontosan egy rész ón szükséges, amíg az öntvényből kemény bronz lesz; akkor mindaz, ami Caesar és Lenin ideje között történt, inkább ámokfutásnak tetszik, mint tespedésnek. ** Magánzó Negyvenhárom éves. Apja házakat hagyott reá. Tisztes előkelőséggel öltözik. Névjegyén, neve alatt, ez a szó áll: Magánzó." Ez a mestersége, semmi más. Reggel felkel, kinéz az ablakon, ásít, megdörzsöli szemét, s aztán magánzó, amíg elalszik. Oly félreérthetetlenül magánzó, mint ahogy egy kéményseprőt nem lehet félreérteni, mikor fekete zub-
bonyban, kormosan, vállán füstkaparóval és létrával baktat az utcán. Az emberiség lohol, iktat, épít, háborút visel, zálogházba jár, hadihajókat fűt. Ő magánzik. Mestersége teljesen elfoglalja. Panaszos ember. Megveti ezt a korszakot, mely nem tiszteli már eléggé a magánzókat, s többet beszél a dolgozó, sőt nélkülöző emberekről, mint az ernyedetlen, szívós magánzókról, akik éjt-napot összetéve magánzanak, esőben, sőt viharban is. Mint egy kivesző, előkelő fajta utolsó példánya, járkál e világban, erélyesen és sértődötten. Semmire nem ér rá, semmiben nem vehet tevékeny részt, a magánzás teljesen elfoglalja. Részvéttel nézek szemébe, hallgatom panaszait, kezét szorongatom. Egy tüdőbajos, több hónapja munkátlan szénvájárt természetesen nem nehéz sajnálni. De sajnáld a magánzót, ha tehetséges vagy, ebadta! ** Álmatlan nappalok Hová tűnt az álom nappalaimból? Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik. Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tűnt? ** Portia Én nem vettem volna feleségül Portiát. ** Valéria Néha, társaságban, órákon át hallgatott. Időnként felemelte kezét, megsimította finom halántékát, diszkréten és elégedetten. Aztán váratlanul megszólalt, határozott és öntudatos hangon, s elmondott egy történetet, melynek nem volt eleje és nem volt vége, s közepe és tartalma sem volt; s mindezt csengő hangon, bátran, büszkén, jókedvűen és öntudatosan adta elő. Beszéd közben sugárzott az elégedett korlátoltságtól. Aztán, diadalmasan, elhallgatott, hetekre.
Valószínűleg így döntött a szerelmi párválasztásban is. Huszonöt-huszonnyolc éven át hallgatott, aztán, meglepetésszerűen, örvendező hangon egyszerre ezt mondta: "Endre." Senki nem értette. Kissé csodálkoztak; Endre is. Az idősebb Rostov-lányra emlékeztet, Tolsztoj regényében, Berg feleségére. Nevét úgy hordja, mint egy kis ékszert. Mielőtt társaságba megy, feltűzi homlokára. A név csillog. Mintha nem is személy, csak egy név érkezett volna. Az emberek felnéznek, megismerik, halkan mondják: "Aha, Valéria." ** Magánügy Irógépet hoztam magammal; de itt, a szállodában, ahol minden gyáva nesz és zörej áthallatszik a papírfalakon, szégyellek írni; félek, meghallják. Csak a mű közügy. Az írás magánügy. ** Szertartás Z. úr, az uszodában, a nagy vízcsap alatt, mely öles sugárral önti a vizet a közös medencébe, minden délben egy órakor vezekel. A felületes szemlélő annyit lát csak, hogy Z. úr úszónadrágos meztelenségében hajlong a vízsugár alatt. De aki gyakrabban és tüzetesebben figyeli, észreveheti, hogy az ütemben, Z. úr meztelen hajlongásának, vízbemerülésének ütemében jelképes és szándékos szertartás nyilatkozik meg. Karjait kitárja, fejét mellének szegzi, hajbókol. Szája hangtalanul mozog a vízsugár alatt. Látni való, vezekel. Z. úr e pillanatban a Gangeszre emlékezik vagy talán a Nílusra. Minden délben megtisztul, pontosan egy órakor, s mindig egyazon mozdulatokkal. Ilyenkor ősi, egyszerű, méltóságos. Aztán felöltözik, s visszamegy a kefegyárba. ** Az ablak A mozdulat, mikor idegen városban, estefelé, idegen ablakon kinyúl egy női kéz, s behajtja az ablaktáblákat. A szobákban lámpa ég; s most egyszerre sötét lesz. Odabenn élni kezdenek, az estének, a családnak, a szerelemnek vagy egy gondolatnak, talán csak a vacsorának kezdenek élni. A női kéz kizárta e mozdulattal a világot. Valami bensőséges és nemesen érzéki kezdődik odabenn, valami da-
cos és titokzatos. Egy vacsora is lehet titokzatos a behajtott ablaktáblák mögött. A vándor megáll az ablak előtt, melynek szárnyait az imént zárták le. Az út már sötét és harmatos. Cigarettára gyújt, felnéz az ablakra, tudja, hogy minden kísérlet, melyLyel a másik világ felé közeledik, nevetséges és reménytelen. Talán még felmehetne az idegen ajtóhoz, kopoghatna. De aztán eszébe jut, hogy már elfeledte a kopogás titkos jelét. ** A déli tengerek A legtöbb ember végül beéri egy akváriummal, mely nem nagyobb, mint egy szemetesláda, s három aranyhal úszik benne. ** Őszi szerelem E., a felnőtt férfi, szereti H.-t, a felnőtt asszonyt. Mindketten egészségesek. E. nős, H. férjnél van. E. nem szereti feleségét, H. gyűlöli férjét. Nyáron szerették meg egymást, egy csónakban. Szerelmükről sokat és lelkendezve adnak elő barátaik. Erről az egyszerű, inkább örvendetes, mint szomorú tényről - egy férfi és egy nő öntudatos, magas izzású, önzetlen szerelméről - mindenki kétségbeesve, felháborodva vagy gúnyosan beszél, mintha valamilyen aljas és bűzös nyavalyában szenvedne E.! És kissé úgy is, mintha a szerelmesek gyilkosságot vagy legalábbis kihágást követtek volna el. És hasukat fogják a hahotától, mert E. izgatott, időnkint szívéhez szorítja kezét, és az égre néz; s H. sír és sápadt. "Szeretik egyrmást!" - mondják az idegenek is, karjukat égnek emelik, néma iszonyattal. Nem lepne meg, ha a rendőrség közbelépne, ideiglenesen letartóztatná és kisebb bírsággal sújtaná E.-t; és H.-t - mint a középkorban, mikor a házasságtörő asszonyt pellengérre kötözték és levágták hajfonatát - lefényképeznék a bűnügyi nyilvántartó számára. E.-t félrevontam és fejére olvastam bűneit: - Szeretni csak szabályszerűen szabad - mondottam felemelt mutatóujjal -, úgy és ott, ahol a hatósági előírások megengedik. Például a hitvesi ágyban. Vagy a bordélyban. ** De mégis De mégis, mégis, mégis repültem az Alpesek felett, hall-
gattam szobámban emberi hangokat, melyek Ausztráliából érkeztek hozzám, felhívtam éjjel kettőkor telefonon távoli kedvesemet, s akármilyen reménytelen volt mindez, mégis éreztem valamit a végtelenségből, oly közvetlenül és egyszerűen, ahogy ember előttem nem érezhetett. Tudom, mindezen nem múlott az élet igazsága, mindettől nem lettünk jobbak, nemesebbek és igazabbak. De emberebbek lettünk. Mégis, mégis. ** Zsugori Az öregúr - nyolcvan elmúlt - néhány nap előtt megbotlott és elesett a pitvaron, eltörte jobb lábát. De a meszes csontok összeforrtak. Most tolószékben közlekedik a lakás és a tornác között. Mikor látogatására érkezünk, micisapkásan ül a petróleumlámpa alatt, szikáran és egyenesen, s hosszú szipkából szortyogtatja a rövidszivart. Később a kertben tanyázunk; az öreg a verandán maradt. Menyével beszélget. Ezt mondja: "A vesém, az igen, jó még. A májam is. Gyomrom is kitűnő." Zsugorian mondja, mint aki egy eltékozolt vagyon utolsó kincseit számolgatja, reszkető kezekkel. Majd: "A szemem, még az is jó. Csak a járás, fiam." Csend. Majd, férfiasan és tárgyilagosan: "A járást, azt elköltöttem." ** Találkozó Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át egyszer sem hallottak felőlem. Rangtartóak. Látnivaló, hogy nagyon régen, húsz-huszonöt év előtt, kialakult köztünk valamilyen ősi hierarchia, melyet nincs jogunk, sem módunk később megbontani. Péter, aki az életben nem vitte sokra, a találkozó asztalánál még mindig a "padelső", aki viszi a szót, s Jóska, aki már gazdag és méltóságos úr, tátott szájjal, alázatosan hallgatja. Van valamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kialakul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal könynyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad valamit. Mit?... Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel. ** Brueghel
Ezek a parasztok büdösek a valóságtól és az életkedvtől, tetvesek a középkortól, kemények és kötekedőek, s a jelek szerint jókedvűek, akkor is, mikor - a háttérben - kerékbe törik őket. Mindenestől mégsem olyanok, mint a valóságos parasztok lehettek a politikailag mozgalmas időben; Brueghel kiemeli őket az osztályból, melyhez tartoztak, s végtelen szánalommal és szeretettel új hazát és sorsot ad nekik. Hol van ez a haza? Csak ő tudta, Brueghel, az idősebb. ** Export A szigeti kertészetben vettem egy szál rózsát, az utolsók egyikét, mely a rózsakertben unatkozott még. A virágárusnő becsomagolta, aztán firkált valamit egy papírra, és átnyújtotta az iratot. - Mi ez? - kérdeztem. - Igazolás - mondta -, hogy az úr kivihesse a szigetről a rózsát. Megköszöntem az iratot és a rózsát, fizettem, és felvillanyozva mentem el. Utközben elégedetten éreztem, hogy exportunk fejlődik, s az én ügyeim sem állhatnak egészen rosszul, mert hellyel-közzel íme, már megesik, hogy kiviteli engedélyekkel is dolgozom. ** Gyakorlat Az írásnak, a kifejezésnek, éppen úgy, mint a gondolkozásnak és az életnek, bizonyos koron túl semmi értelme, ha nem fejezhetjük ki szavakkal és cselekedeteinkkel azt az egyszerű és veszélyes igazságot, melyet az életben megismertünk. De ezt az igazságot belénk fojtják. Ma inkább, mint valaha. Ezért nem nagyon érdekel írásaim visszhangja. Az író ma ír, mert nem tehet mást, mert erre ítélte végzete. Nem kérek felmentést számára. Még azt sem kérem, hogy "megértsék", mentegessék. Nincs pardon. Dobjuk el álarcainkat, író és olvasó, nézzünk farkasszemet és röhögjünk össze. Azt kapod, amit szeretnél, azt adom, amire kényszerítesz. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel e földön; amely olyan is. ** Raguza
Valamit akart mondani, valamit világgá akart kiáltani, oly nagyot és oly hangosan, mint Velence. De a kiáltás torkában rekedt. Ezért csak él - századok óta - rekedten. ** Vidék Mennyire utálom ezt a gyanús ügynökfajtát, aki egy körúti kávéház üvegablaka mögül, három külföldi újság fölületes beavatottságából, s abból a tudatból, hogy az embereknek pénzt is kell keresni és nemi életük is van, mely általában nem különösen derűs, "fővárosinak" hiszi magát; s lenézően emlegeti a vidéket, a vidéki stílust, a vidéki embereket. S nem tudja, hogy Kassán, háromszáz év előtt, mikor a körúti kávéház helyén még pákászok jártak az ingoványban, már szalonban ültek az emberek, s irodalomról beszéltek. Mintha nem a vidék adott volna mindent, ami ebben az országban szellem, szemlélet, ami igazán "fővárosi"! Mennyire megvetem ezt a pimasz és vacak "fővárosiasságot", mely obskurus dobogóiról hozzá mer szólni az élet és a lélek dolgaihoz, s műveltsége messze elmarad egy vidéki templom sekrestyésének átlagos és természetes műveltsége mögött! Mennyire lenézem ezt a nyelvelő álurbanitást, ezt a törzsasztalos otthontalanságot, milyen szánalmas ez a fölény, milyen nevetséges ez az álértesültség! Egyre tudatosabban vagyok és maradok vidéki. ** Zene De azt is szeretem, mikor a rádió a római operából közvetít, s a szünetben meghallom egy római zenész köhintését, amint - két fúga között - lenn a zenekarban szája elé kapja kezét. ** Betegek Ezek a könnyű, heves betegségek, melyek úgy törnek reánk, mint egy bűnös szenvedély, hidegrázással és hasmenéssel; s csakugyan, a háznép gyanakodva és fejcsóválva állja körül betegágyunkat, mintha tilosban jártunk volna. Mit is csinált, titokban, a gazember? Élt valahol. **
Frakkban Ez az író mintha örökké frakkban írna; különösen, ha nagyon közvetlen és egyszerű szeretne lenni. Oly hangütéssel kezdi, mintha közel hajolna az olvasó füléhez és súgna valamit. Megtisztelve figyelsz föl szavára. De aztán észreveszed, hogy hangerősítővel súg; egészen halkan, de úgy, hogy egy világ is hallja. ** A szoba Estefelé beléptem a halott költő szobájába. Csak egy pillanatra léptem be; valamit magyaráztak, mutattak, felcsavarták a villanyt, át kellett mennem a szobán, ahol élt és dolgozott. Fél esztendeje halt meg. Kissé már rendetlen volt a szoba. Egyes polcokon megbolygatták a könyveket. A nagy hencsert eltolták helyéről. Az íróasztalon, az írás szánalmasan egyszerű kellékei között, ott hevert a levélmérleg, melyen - egy kereskedő gondosságával - lemérte a napi posta súlyát. Egyszer versei kéziratát dobta a törékeny mérlegre. "Nem nyomnak sokat" - mondta gúnyosan. A szoba már oszlott, s mégis megtelt volt e kemény és engesztelhetetlen élet kisugárzásával. Szaga is olyan volt, mint egy vegykonyháé, ahol sokáig, évtizedeken át pepecseltek veszedelmes anyagokkal, a bánat kékszín, a gyűlölet halványzöld, a halál tusszerű párlatával. A falon Freud arcképe, Arany János kézírása. Mindezt csak villanásra láttam. Elképzeltem, hogyan röhögne, ha látna itt, meghatottan, a "halott költő árva szobájában". Töltőtolla az asztalon hevert, ahogy odadobta, mikor elvitték innen, meghalni. A küszöbről visszanéztem a tollra. Nem lepne meg, ha néha írna még valamit. ** Ezek az esték Ezek az esték, mikor kutyám úgy jár körülöttem, mintha közeli halálom érezné. Gyanakodva nézem. Leveleket, iratokat rendezek. Nem tudok semmit. Ez a tájékozatlanság megnyugtat. De a kutya nyugtalan. Gyanakodva néz. Aztán lefekszik a kályha elé, tehetetlen mozdulattal, mint aki megértett és belenyugodott. **
Vigasz Ezek a kétségbeesett napok, mikor minden gyanúsnak tetszik, amit valaha írtam, mikor elképzelhetetlen, hogy valaha is írok még erős, igaz és tisztességes sorokat, mikor nem merem felnyitni a lapot, melyben éppen aznap megjelent valamely írásom, mikor biztosan tudom, hogy nincs barátom, s ellenségeim csak szórakozottságból és hanyagságból nem téptek szét eddig: ezek a napok, mikor megvigasztal az is, ha borbélyom, szappanozás közben fölémhajolva, jóindulatúan mondja: "Olvastam, amit az új vásárcsarnokról írt a szerkesztő úr" - s elmondja egy írótársam aznapi cikkét. ** Rangok A nevek rangok is: spanyol szentnek vagy osztrák főhercegnek nem árt, ha Izidor a neve vagy Ignác. De te csak maradj Béla. Biztosabb. ** Vasárnap A vasárnap számomra cilinderes úr, aki a vízfesték színű tájban kézen fogva vezeti hosszú nadrágos, sápadt, matrózruhás kisfiát. A kikötő partján állnak, s nézik a vitorlás hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoztak az országba. A füst a magas kéményekből egyenesen száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borsszagúan. Egy talján, vállán megláncolt majommal, kintornát tol és halkan, vinnyogva énekel. A szelet is hallani, amint tépdesi és csattogtatja a lehorgonyzott hajók ponyváit és vitorláit. A magtárban kétpofára falatoznak a patkányok. Egy negyvenéves nő, szürke selyemruhában, imakönyvét mellére szorítva, lehajtott fejjel áll a fehér függönyös szoba közepén, s ezt gondolja: "Gazember." A cukrászdában kipirult arcú lányok és fiúk ülnek, s császárkörte-párlatot isznak. Az idő esős. Szeptember 27. Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle "őszi bánat"-ot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a "megoldásról". Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt
színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess, mint a költők, akik ilyenkor remegő és készséges ujjakkal lantjaik húrozatát bolygatják, versenként nyolc pengőért. Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak. ** Hasonlat Mint a virág, oly tehetetlen Mint a medve, büdös és árva Fehér, mint régi lányok teste Mint a sátán, oly bús, magányos Mint hiéna Jordániában Illanó, mint a hús, a sejtek Mint a bűn, olyan furcsa, édes Oly értelmetlen, mint az álom Keserű, mint a dög epéje Mint a szűzlányok frivol álma Mint gazdagok szándéka, erjed Mint a számjegy, olyan kegyetlen S hideg, mint a jégtömb a morgue-ban. ** Intelem Ne akarj hős lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már nagyon elég. ** Sebesség Ezek a kis lázak, melyek feloldják a testet a nehézkedés törvénye alól. Repülünk és mosolygunk. Délután, ködben, a Balaton mellől elindultunk, s két óra alatt megérkeztünk lakásomhoz, Budára. A kocsi soha nem járt ilyen könnyen. Akadálytalanul vezettem; mintha kissé repültünk volna, nem magasan, talán tíz centiméterrel a föld fölött. Mikor hazaértünk, megmértem magam: 38,6. - Gyorsan jöttél? - kérdezték másnap. - 38,6-tal óránként - feleltem. ** Gyöngédség
Két napja lombhullás. A fák hervadt karokkal lenyúlnak és megsimogatják a didergő földet. ** Esős délután Mi ebben a burkolt, érzéki és sejtelmes? Ezek a fények, ez a nedves melegség, a síkos úttest, csupasz fényeivel, a szobák az eső függönye mögött, a nők az utcán, beburkolva vízhatlan köpenyeikbe és kalapjaikba, ez a titkosság és sietés, mintha az egész város, millió lakosával, az öregekkel, nyomorultakkal és bélpoklosokkal is, tudna valamilyen rejtett találkáról, mintha az öröm csillogna, mélyen a köd és az eső gyolcsai mögött - valami melegség, játékosság és elrejtőzés, valami testi és cinkosi valami, aminek nincsen neve, nincs házszáma, sem telefonszáma, s olyan bizalmas, kedves és céltalan, mint egy könnyű szerelem! Mi ez az egész? Esős délután. ** Ősz Megint elmúlt egy nyár, és nem történt csoda. Fel vagyok háborodva. Az ősz a levegőben; de még csak annyira, mint az első halálfélelem. Mintha óvatosan cardiasolephedrint kezdene szedni a világ. A levegő sűrű, szirupos. A gyümölcsök, mintegy glazúrban. Az őszibarack. Van benne valami polgári, dekadens. A szőlő. Szelíd, festői. De egy év múlva talán gyilkosság motívuma és mentőkörülmény lesz belőle. A vénasszonyok, akiknek most van a nyaruk, ez idén egészen fiatalok. Kis, magas kalapokat hordanak, izgatottak és hangosak. A szerelem erjed a levegőben. A fák az uszodában beleszemetelnek a vízbe. Az inspekciónak vége; a rendetlenség kezdődik, a vad, hűlő kaland, halál. ** Feladat A fiatal zsenit leitattam és ezt mondtam neki: - Talán nem is az alkotás a dolgod. Valamilyen isteni végzet kell ahhoz, hogy valaki alkotni tudjon. - Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod maradjon a világban. Könyveket írni minden szorgalmas trot-
li tud már. Ellenállni csak a kevesek. - Tartsatok össze, ellenállók; akár egymás ellen is. ** Egy találkozás Feljegyezték, hogy "Descartes úr elragadtatással fogadta a fiatal Pascal bemutatkozását". - O, hát ez is van! - gondolhatta Descartes, elragadtatva és boldogan. - O, hát ez is van! - gondolhatta később rosszkedvűen és féltékenyen. ** Joyce Úgy írt, mintha állandóan posthumus könyveket írna, egy halott könyveit, aki már nem törődik az élők szempontjaival, s minden borzalmasat és félelmeset is kimond, már nem is pour épater les bourgois, hanem túl minden megegyezésen, a halott önkényével és kíméletlenségével, pour épater les vivants. ** Szőlő Édes, nedves, unalmas. A mámorról, melyet sajtolni lehet belőle, annyit tud csak, mint a gyufaszál a tűzvészről, melyet gyújtani lehet vele. ** Üveg Szeptember végi nap, oly átlátszó és törékeny, mintha üvegből lenne. A falevél, a gyümölcs, mely a földre hull, csengő hangot ad, mintha eltört volna. *****
Október Emlékszem egy októberre, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a ven-
dégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kissé nevetségesen eltűnt a szarvasetető irányában. Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem. Oriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket. Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében. A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja hal ványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcunkat a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol. Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és
illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott. Erre az októberre emlékezem most. Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ. ** Szabadság Délután lejöttem az erdőből a fürdőhelyre, és beültem a társaskocsiba. Ültünk a meleg és szagos őszben, vártuk az indulás pillanatát, sütkéreztünk a kései melegben, mint a gyíkok a kövek között. Egy kövér, fiatal ember, aki semmiben sem hasonlított az irodalom keménykalapos detektívjeire, ezt mondta: - Megvan a betörő, aki ellopta a pokrócokat. Itt fogtuk el az erdőben. Régi hilós. Mindig meglóg: egyszer megette nálunk a fogdában a kályha füstcsövéből a rézkarikákat. Kórházba akart kerülni, hogy felvágják a hasát, s aztán megszökhessen. Ennyire kellett neki a szabadság. Ez a szó: "szabadság", elhangzik a társaskocsiban, az őszben, a meleg és csendes erdőben. Egy ideig cseng még; aztán nem hallatszik semmi. Senki nem felel. Az erdőbe nézünk, ahol már alkonyodik. Aztán elindul a kocsi a völgy felé. ** A szakácsok Éjfél előtt néhány perccel a sötét gyermekjátszótéren megjelent a szálloda fehér sapkás főszakácsa, a chef, az egyik alszakács és a cukrász; fölálltak a hintára, és szótlanul, sok gyakorlattal és lendülettel hintázni kezdtek. Egy szót sem szóltak. Sütött a hold. A vendégek már aludtak, vagy a vörös fényű bárban táncoltak. A közelben ültem, egy padon, s cigarettáztam. Arra gondoltam, hogy a világ megfejthetetlen, s örökké kellene élni, míg valamit is megtudunk a valóságról. A madarak ősszel költöznek. A gyermekek szeptemberben iskolába mennek. A Jupiternek négy holdja van. A szakácsok éjjel hintáznak.
** Tél-elő Ha gazdag lennék, új évszakot alkotnék. Már unom a szokványt. A négy évszak között változatok villannak föl. A természet is fejlődik. A tavasz előtt néha kis őszök vannak, fanyar, mustízű napok, ökörnyállal, sárga levelekkel, melyek az ismeretlenségből érkeznek és zörögnek, amikor a gesztenyefák még rügyezni sem mernek. Valaki játszik velünk, rendünkkel, szabályainkkal, megegyezéseinkkel. Novemberben néha langy zephir lengedez, és megszólalnak a csízek. A télnek vannak rózsaillatú, tikkadt napjai, forró széllel, ideges főfájással. Van tél-utó és van tél-elő. A tél-elő kacér, mint egy bakfis. Még nem fázik, de már apró karmantyúkat visel. Arcát pirosra keni a bécsi rongygyal, mintha az északi szél csípte volna meg. Fűttet, de csak unalomból. Kamasz tél, tudatlan. Mintha a tél csak korcsolya, disznótor és báli éjszaka lenne, átizzadt gallérokkal. Még nem tud semmit az iszonyatról, ahogy nem tudtam az életről semmit, mikor húszéves voltam, s néha csodálkozva észleltem, hogy körülöttem, itt-ott meghalnak az emberek. ** Halál Fájdalmas nézni, mennyire fél a haláltól! Vinnyog előtte, duruzsol neki, hason csúszik előtte, erényeit mutogatja, kényszeredett vigyorral, mint egy hervadó nő, aki kínosfélszeg negéddel kelleti magát a zord kedvesnek, és feltárja lankatag bájait. Szerelmes a halálba, nem tud másra gondolni, hajbókol előtte, lázas szavakat hadar tiszteletére, vesszőzi magát, erényesen él, nem eszik, nem iszik, diétákkal sanyargatja testét, imádkozik. Ennyire fél tőle? Ennyire vágyik reá? Azt hiszem, nem ostromolja egészen reménytelenül; a halál végül is megszánja és szóba áll vele. ** A látszat A régi iskola, mely fennen és harsány kajánsággal tanítja, hogy a látszat csal: regényekben és színdarabokban mutatja be, amint a tisztes család tagjai titokban élesre fent késekkel járnak, és legszívesebben méreggel etetnék egymást. E tan szerint mindenki gyanús, az apai jóságú, növénygyűjtő és jóságos nyugalmazott tábornok, igazában duhaj
szadista, a fehér hajú és előkelő nagymamának fiatal barátja van, a szende kisleány egyszer már megszökött Párizsba egy előtáncossal, a családfő, a becsületnek e szalonkabátos lovagja, már ült nyolc hónapot Vácott, a hű dajka pénzt lop, és délután négytől hatig közönséges kerítőnő. Ez az irodalmi iskola sokáig virult. A színpadon vagy a regényben, megannyi tisztes előkelőséggel és puritánsággal öltözött fenevad járkált, akik adott pillanatban ledobták álarcaikat, s elvetemedett becstelenséggel törtek minden ellen, amit napközben tisztelni és szeretni látszottak. Híres iskola volt. A szekrényekből kanonoknak öltözött hasfelmetszők másztak elő, s a lesütött pillantású menyasszonyt egy perccel az esküvő után már várta a sarkon egy taxiban a kokaincsempész. Ennek az iskolának, műfajnak, irodalmi szemléletnek, e görcsös álokosságnak, mely tudni vélte, hogy a világ egészen más, mint amilyen, tisztességben megőszült matrónák priuszával zsarolta az olvasót vagy a nézőt, ennek a pislogó informáltságú irodalomnak tökéletesen bealkonyodott. A látszat csal, igen, a látszat úgy csal, hogy vannak tisztes matrónák, akik csakugyan horgolnak egész nap, s unokáiknak élnek, vannak öregasszonyok, akik önfeláldozóan dolgoznak egy családért, s nem tartanak ki fiatal spanyol fiúkat, vannak szalonkabátos, idősebb emberek, akik soha nem ültek Vácott a fegyházban, vannak piruló menyasszonyok, akik csakugyan szerelmesek vőlegényükbe, s vannak általában emberek - s ezek vannak többen -, akik jókedvűen tisztességesek, hisznek az adott szó szentségében, nem ármányból jóságosak, hanem hajlamból, s a ruha, melyet viselnek, nemcsak a pimaszság és aljas szándék jelmeze, hanem egyszerűen ruha, melyet reggel kikefélnek, s este felakasztanak a fogasra. Vigyázzunk, írók és olvasók: a látszat csal. Az emberek rejtélyesek: néha pontosan azt gondolják, amit mondanak, s belülről tehetetlenül olyanok, amilyennek látszanak. S ha nagyon odafigyelünk, észrevesszük, hogy egy tisztességes ember - irodalmi hatáskeltés szempontjából is - legalább olyan érdekes és meglepő, mint egy álruhás gazember. ** Egy nő Ha naplót írnék, ezt jegyezném fel: - Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd
nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem. ** Egy részeg Az öreg amerikai éjjel érkezett, s másnap délben kiült a szálloda közös erkélyére, ott ebédelt, szemközt a völggyel és az erdővel, az évszak utolsó fényeiben. bablevest evett, és langyos vizet ivott hozzá. Már nagyon öreg volt, s itt a hegyek között kissé túlzottan öltözött, zergeszerűen. A pincérek, akikhez angolul szólt, udvariasan és készségesen, de németül feleltek. Ezért csak ült a napban és pislogott. Ebéd után rendelt egy tál szőlőt. Az éretten sárga, kemény szemű gyümölcstől váratlanul berúgott. Eszegette a szemeket, hátradőlt karosszékében, ragadós szemekkel pislogott, s halkan, dünnyögve énekelni kezdett. Abban az őszi ittasságban énekelt, ahogy az öreg, kövér dongók zúgnak, részegen a világtól, a mézízű szőlőtől, attól, hogy él még, s még egyszer látja a napot, a vörössárga erdőt, a világot, melynek egyik közömbös tárlata itt tárult előtte. Két fürt szőlőt evett meg, s mind hangosabban énekelt. Egészen részeg volt már, valamilyen érzékfölötti mámortól vagy bódulattól részeg. Igy énekelt, boldogan. Aztán kijött az ápolónő, karon fogta, s gyöngéden bekísérte a dülöngő lumpot a szobába. ** Orarend Hétkor cikket írtam a szerkesztőségben. Nyolckor felkeresett L., aki most tért haza Oroszországból, és csalódott. Panaszait figyelmesen hallgattam. Aztán elfáradtam: lementem az utcára, megálltam a kapuban, s hosszan beszívtam az őszi eső szagát. Gyalog mentem az esőben, a klubba, sokáig néztem a kártyásokat. Egy író önkívületben ült közöttük, tárgyakkal és mozdulatokkal igézte a szerencsét, mely hűtlen volt hozzá. Csapzott arcát sokáig néztem. Elmenőben betértem az egyik mellékutcai moziba, megbámultam egy híres mozgókép zárójelenetét, mely a sáskák pusztítását mutatja be. Soha nem láttam még sáskákat. A kép csodálatosan érzékletes volt; most már tudom, nagyjából, milyen lehet egy sáskajárás, gondoltam. Az ember lassan megta-
nulja a világot. Éjfél felé értem megint az utcára. A rikkancsok a lapok különkiadásait árusították; vettem egy példányt, s megtudtam, hogy amíg a klubban őgyelegtem, a japánok rommá bombázták Nankingot. Az újságot zsebre gyűrtem, elmentem egy kávéház előtt, az egyik ablakban, idegen férfi társaságában, megpillantottam egy nőt, akit szerettem valamikor. Korrekten köszöntünk, mint a betörők, ha jól végzett munka után a villamosban találkoznak. Éjfél felé fölragyogtak az eső fátylai mögött a csillagok. Az égre néztem és csodálkoztam. ** Párbeszéd A színpad esztergályosai nagyra vannak a párbeszéddel. Micsoda titok! Milyen rejtélyes tudomány! De lassan megismerjük fortélyukat. Mind ezt írják, Euripides óta: A nő: Szeretsz?... A férfi: Igen, de... S ezt váltogatják, tizenöt képen át. ** Sasad Október végi nap. Budaörssel szemközt állok, délben, egy dombon, valahol a Kamaraerdő egyik tisztásán. Az erdő halványszőke; az a fajta nyers és testies szőkeség ez, melynek hívása elől nem tudunk kitérni. Valami szól itt hozzánk, személy szerint, az élet és a halál hangján. A leszüretelt sasadi dombok, a völgy, ahol Saxlehner savas vizei keserednek, a falvak, ahol megölték már a disznót, s felakasztották combját a mestergerendára, a templomtornyok, ahol e pillanatban egyidejűleg harangoznak ebédre és temetésre, mindez megnemesedik e váratlan, édes és szagos napsütésben, amely nem akar már égetni, sem érlelni. Már csak melengetni akar, gyöngéden és szánalommal. A dombon állunk, zúg a szél, és süt a nap. A különös, sápadt fényben állunk. Lehet, hogy édes lesz a halál? Lehet, hogy olyan lesz, mint egy szőke nő dajkálása? Lehet, hogy olyan lesz, mintha megértenénk valamit? Mindenfelé cseng ez az érces csörrenés, a szélben és napsütésben; mintha egy mitikus mesében aranyeső kezdene hullani. Aranyeső, amely egyszerre érzéki jelkép és emlékjele egy aranykornak, a személyes békének. A szőke lombon megyünk át. A levegőnek nincs semmiféle íze; hűvös és altat. **
Közbeszólás Igen, az igazságot írd le, hűségesen; de közben tudjad, hogy nem is ez a tárgyi hűség a legfontosabb. Ne a tárgyhoz maradj hűséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önmagadhoz. ** Pesti szavak Mint afféle vidékről Pestre került fiatalember, sokáig nem tudtam, mi az, ami ilyen idegenül érint Pesten? A város nagy volt és tündökletes; érdekes és ízes; minden tetszett itt, csak minden olyan különösen idegen volt, mintha valahol külföldön járnék. Aztán megértettem: a város hanghordozása volt idegen. Ezek a pesti szavak, ezek a "bemondások", melyek oly félelmes-fölényesen hatottak, mint a "Mondd már" vagy a "Mit tagadjam", vagy "Ilyen fiatal", ez a különös argót, mely megfélemlített és megzavart, mintha csakugyan az okosok világába kerültem volna, ahol tudnak valamit, amit csak bennfentesek és idevalók tudhatnak... S nemcsak a jasszok használták ez argót szavait; a város minden rétegében éltek e szavak, az írók és a proletárok ajkán is. "Ugy éljek én..." - mondták neves, lírai költők is; s bámultam őket és émelyegtem. ** A dicsfény Baudelaire panaszolta a Spleen de Paris-ban, hogy egyik sétáján, a nagykörút tolongásában, elvesztette dicsfényét. Akkor dicsfény nélkül, tehát méltóság és titkos jel nélkül, rögtön elment a bordélyba. Ez a történet nagyon szép, és minden költő örömmel olvassa. Sajnos, a dicsfényt nem lehet ötletszerűen összehajtogatni és zsebre tenni, mikor rossz helyekre megy az ember. Kegyetlen szolgálat ez, az írók szolgálata; rosszabb, mint a papoké és a katonáké. Ezek csak méltatlan helyekre nem járhatnak; de az író, dicsfénnyel feje körül, nem járhat egy méltatlan világban. Ezért leginkább csak otthon ül, egyedül. ** Belvilág A cipész elhozta az új cipőt, melyet szánalomból rendel-
tem nála; s elégedetten nézegette. - Elég ronda ez a cipő, mester - mondtam barátságosan. - Igen - mondta. - De a belvilága szép. ** Greco Greco az önkívület, fekete-fehér dominikánusokkal, áldozatokkal, akik rángógörcsös mozdulattal emelik ég felé kezüket, égbolttal, melyet mindig tikkadt, forró, violaszín viharfelhők borítanak. Látta a világot, amelyben élt. Gazdája, II. Fülöp, éppen ezért nem is szerette. ** Költészet A költészet nemcsak az, amit a költők versbe írnak. Valami rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek. ** Árulók Vacsoránál közöttük ültem: a nő és a férfi között, kiket megütött villanyütésével a szerelem. A férj messzebb ült, az asztal végében. El kellett viselnem, hogy rajtam keresztül érintkeznek, az idegen nő és a férfi, akit a nő titokban szeretett. Szerelmükről eddig nem tudtam semmit. De mikor tányérom és fejem fölött, válogatott udvariassággal és korrektséggel, társalogni kezdtek, megértettem, hogy ezek ketten kétségbeesve szeretik egymást. Az ilyesmi ordít. Színházról beszéltek és politikáról. Szerelemről egyetlen szó sem esett. Mikor a nő cigarettát vett elő, a férfi ijedt és mohó mozdulattal nyújtotta öngyújtóját, egy vadonatúj, nem nagyon értékes, nikkel öngyújtót, mely apró lángot vetett. - Milyen csinos öngyújtó - mondta a nő, és elvette a vacak tárgyat a férfi kezéből. - Igen, nagyon - felelte. Aztán hallgattak. A nő visszaadta az öngyújtót. Megértettem, hogy az apró tárgy a nő ajándéka; néhány napja adhatta a férfinak, a konyhapénzből vette, titokban. Szavaik abból az áruló testiségből érkeztek, a szerelemnek abból a fülledt, alvilági rejtettségéből, ahol a titkot őrzik, minden szerelmes, ők is. Nem mertünk egymásra nézni.
Nem mertem tüzet kérni. Valami kiderült. Lehajtottuk fejünket, a tányért bámultuk. ** Védekezés Ez az író gonosz. De író. Közönye és elutasítása ellen egy módon tudok csak védekezni: jobb műveket kell írnom, mint amilyent írok. ** Ünnepek Mikor már felnőtt voltam, s kegyetlenül untam a felnőttek világának rendjét, elhatároztam, hogy új ünnepeket teremtek: a karácsony, húsvét, pünkösd mintájára megalkottam Berta Ünnepét, majd a Regénykezdés Ünnepét, aztán a Vándorlás Ünnepét, s e napokat piros ceruzával húztam alá a naptárban, mely nem volt többé ugyanaz, és nem volt egészen úgy érvényes, mint a többiek számára és azelőtt. Ezenfelül megalkottam az ötnapos hetet, melyet nem hétfőn kezdtem, hanem csütörtökön, s a hétfő volt a vasárnap. Mindez sokkal egyszerűbb volt, emberibb, sajátabb és kényelmesebb, mint a hivatalos időrend, melynek ünnepein taktusra kellett örülni és ünnepelni, mint egy dalárdában. Egy ideig így éltem, naptáron kívül, dacosan és boldogan. De aztán összetört az idő, mely nem tűri az effajta lázadást. Akkor hazaköltöztem a gregoriánusi naptárba. S egy ideje megint hétnapos számomra a hét, és karácsonykor van a karácsony. Fogcsikorgatva tűröm ezt, szomorúan és tehetetlenül. ** Rostovék Éjjel, az utcán, hazatérőben, elmondhatatlan honvágy fogott el Rostovék után. Látogatóba szeretnék menni Rostovékhoz. A házat pontosan ismerem, a széles kapualjat, a kapust, nagy bundájában, a feljáratot, a boltíves szobákat, a gyöngéd bútorokkal, az elégett hasábfák szagos-meleg hőmérsékletével; aztán azt a házipatika szagot, mely az öreg grófnő szobájában terjeng, azt a kissé kócos rendetlenséget, mely Natasa szobájában uralkodik. Ide szeretnék elmenni, egy délután, hóesésben. A fiatal Rostov barátja szeretnék lenni; kutyákról beszélnénk és a cárról.
** Sarah Láttam Sarah Bernhardt-t a ravatalon. A kapuban őrséget állott Párizs népe; ezrek és ezrek tolongtak a keskeny lépcsőn, a folyosókon. Csipkék között feküdt, rettenetes öreg volt, marcona és férfias. Mintha a halálban hirtelen külön megöregedett volna. Olyan volt, mint egy halott tábornok, 71-ből, női álruhában. De ugyanakkor fenséges is volt,.embertelen. A nagy, hegyes orr, a keskeny, bajszos ajak, az okos homlok, minden vonása rendkívüli szuverenitásról tanúskodott. Az emberek fölött élt, nyakig adósságban, s halottan is a világ fölött lebegett, zsenije és egyénisége magaslatán, mintha éppen játszana valamilyen történelmi szerepet, egy színdarabban, melynek Sarah Bernhardt a hősnője, azt a jelenetet, mikor Sarah Bernhardt meghal és kiterítve fekszik, s Párizs népe elzarándokol ravatala előtt. Ebben a szerepében láttam először és utoljára. E szerepében igazán halhatatlan volt. ** Északiak Senki nem lehet büntetlenül viking egy évezreden át. Ezek a finom, szomorú északiak még mindig úton vannak akkor is, ha már csak Stockholmban szállanak fel a villamosra - az elemek, az idő és a földrészek kalandjai között, harciasan, szótlanul és fegyelmezetten, ajkuk cserepes a sós széltől, szívükben vad és szomorú hódítás szenvedélye dobban, s mikor egy tétel cserzett bőrt eladnak valamilyen déli címre, úgy néznek az áru, a vevő és az idegen városnév után, mintha sirályokat bámulnának a láthatáron. Ök a kaland népe, ők az igazi, a nemes, a szomorú, a reménytelen kalandorok. Minden magas rangú civilizáción túl őriznek egy emléket, amelyből a világ kalandjának fájdalmas, leküzdhetetlen, nyers és nemes indulata sugárzik. A déli ember csak él. Az északi vágyódik és emlékezik. Ez az igazi kaland. ** Számum Micsoda számum ez, mely poros és forró dühével megrohanja életünk békés tájait - milyen hegyekből és sivatagokból érkezik, életünk milyen égtájairól, micsoda tengerek és szaharák vannak bennünk, mi az, ami így éget, süvölt és
megsemmisít, milyen erők lappanganak bennünk, mi késztet reá, hogy egy napon kitépjük az idill oázisának pálmáit, és levegőbe dobáljuk a sátrakat, tevéstől, asszonyostul, s arccal a forró homokra borulva várjuk a pusztulást, mely bennünk van, s nem tehetünk semmit ellene? ** A nőkről beszélnek A férfiak leülnek a kocsmában vagy a szalonban, s a nőkről beszélnek. Hetvenkedve kezdik és zavartan végzik e beszédeket. Minden ilyen férfitársalgás alaphangja a mély csalódás. A boldogság, a tünemény, melyet kergettek, nyilván nem Jancsin és Juliskán múlott. A nőkről beszélünk, a nőkről általában és részletesen, mint species-ről és mint Juliskákról, s már "mindent" tudunk róluk, s inkább sajnáljuk, mint vádoljuk őket... de a sok, apró történet alján, a megszámlálhatatlan és bonyolult fordulatok mögött, melyek "...és akkor mentem az utcán, s egyszerré"-vel kezdődnek, s végül "az ördög érti, barátom, mi történt"-tel végződnek: e történetek mögött a csattanó az a csalódott kiáltás, hogy mindegyre történik valami, amiről Jancsi és Juliska nem tehet, pontosabban nem történik valami, ami szükséges lenne hozzá, hogy Jancsi és Juliska megtalálják a végső boldogságot. A nőkről beszélnek és Istenre gondolnak, aki tervezett valamit mindezzel. S rosszkedvűen gyanítják, hogy Isten célja és terve nem a boldogság volt, hanem valami más - micsoda? Csak az Isten tudja. ** A kutatók Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát. **
Baudelaire Két képmását őrzöm: az egyik fénykép, melyet Nadar készített, s egy elmeorvosi szaklapból vágtam ki; a másikat ő, Baudelaire rajzolta önmagáról. Mindkét kép félelmes, mint egy családirtó elmebajos, elegáns, mint egy dandy, mint egy nagy pap vagy diplomata, s fenséges, mintha az áhítat, a rettenet, a kétségbeesés, meg nem értés, a boldogtalanság, az égés, az odaadás hideg poklában mintázták volna ezt az arcot, mely már nem is emberi. Ez "a" költő arca, ahogy a szakkönyvekben mutogatják. Ezek a szemek látták a poklot, s már csak szórakozottan és mellékesen tudják aztán a föld tájait szemlélni. ** Az asztal Október végén az asztal megterül virággal és gyümölccsel. Az üvegtálon körte, szőlő és alma, az üvegkorsóban bordó színű krízantémok, arany és barna szirmokkal. Mindez húsos, ünnepélyes. Villanyfény mellett ebédelünk. A krizantémot bámulom evés közben, e gyászos virágot, s mohón és sietősen rágom a falatokat, mintha temetésre kellene sietnem; a pap és a halott fáznak. Az asztal ravatalszerű e mesterséges nappali fényben, az ősz gyümölcsei és virágjai között. Valahányszor nyílik az ajtó, félve píllantok fel tányéromról; nem csodálkoznék, ha gyászhuszár lépne be, talpig feketében, s közömbösen mondaná: - Tálalva van. ** Búcsú Ezek a napok, melyeknek nincs nevük és címűk a naptárban, s mégis érezzük, hogy piros betűsek: a búcsú napjai, mikor észrevesszük, hogy megszabadultunk valamitől, egy állapottól, életszakasztól, mely zavaros volt és veszedelmes, terhes és nyűgös, s most egyszerre vége, s valamí más kezdődik helyében, az élet új változata, amely talán jobb lesz. Mitől búcsúzunk e napokban? Nem tudjuk pontosan. Minden olyan, mint tegnap volt, éppen olyan érthetetlen és reménytelen - s mégis eltűnt az életből valami, árny vagy ármány, s fellélegzünk. Ezt az érzést a vadak táncokkal ünneplik. Igaz, mi is. **
Bűntudat Ez az érzés, mintha mindig másról beszélnék. Ezek a hetek, hónapok, mikor közönyösen nézel a világ után, mely tovaleng, füstjeiben és gőzeiben, s nem bánod azt sem, ha nincs célja, sem értelme. Napok, mikor a nők mintha eldobták volna fátylukat; titok nélkül járnak körülötted, s te bólogatsz: mintha csakugyan pénzkérdés lenne mindez. Évek, mikor megtudod, hogy mindez csakugyan pénzkérdés. Az élet, amely megtanít, hogy kényeztesd és melengesd bűntudatodat. ** Feladat Úgy észlelni a világot, mintha egyszer már láttad volna, s úgy beszélni róla, mintha előtted soha senki nem látta volna még. ** Politika Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát, ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja az igazat az életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat lustaságával szemben igényérzetre neveli az embereket. Flaubert, a maga módján, folytatta a francia forradalmat, mikor megírta a Bovarynét. Mindenesetre hatékonyabban folytatta, mintha elesik valamilyen alkalmi barikádon. ** Felnőttnek lenni Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt ülök egy szobában, és adóügyekről vitatkozom. Akkor elhallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és reménytelenül felnőttem. ** Földgömb
Ausztrália mögött, az óceán végében, ott, ahol már Kogutowicz Manó és Fiai kezdődnek, van még egy pont az óceánban, oly kicsi, hogy nevét már nem érdemes kiírni. Körös-körül csak világoskék víz látszik, aztán nagyon messze apró szigetcsoportok, s aztán egészen messze valahol kezdődik az első kontinens. Ez az a sziget... - Vigyázz! - kiáltom. - Ez a sziget, ahol egész biztosan a postahajót lesnéd naphosszat, ahol reggeltől estig arról vitatkoznál, ami nem hagy nyugton ma sem, Budapesten, ahol arról álmodnál, amiről budai lakásodban álmodsz, s várnád a postát, a csodát, és bámulnád az érthetetlen valóságot, pontosan úgy, mint ma, idehaza, a földgömb egy másik pontján, Ázsia és Amerika között. ** Egy nyugtalan íróhoz Miért lihegsz? Miért sietsz? Miért írsz ilyen mohón, kézzel és lábbal? A dolgok utánad jönnek, bekerítenek, befonnak. Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit terveltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elől loholtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmélni. Tanulj meg végre felejteni. ** Társasélet Ez a tapintatlan ember, aki egy árnyalattal udvariasabban ül, nevet, megköszöni a feketét, nem böffent senki szavába, soha nem veri le cigarettája hamuját a szőnyegre, pontosan azt mondja, ami nem bánthat meg senkit és semmit e földkerekségen, ez a disznó, aki egészen olyan, mint ahogy Knigge elképzelte, ez az otrombaság, aki nem tudja, hogy tökéletesen jólneveltnek lenni egyik válfaja a neveletlenségnek! Amíg én csak élek, kínlódva és nyögve vagy illetlenül, addig ő, ugyanabban a helyzetben, "társaséletet él". Nem úr és nem is ember. Valami más, valami konfekció, valami kirakatbavaló: úriember. ** Akik megtalálják Mert a szerelemben is benne van Isten, igen, a földi szerelemben is, az érzékek örömében is. Csak a gyávák és óvatosak nem merik ott keresni őt, ahol leghangosabban,
minden erejével szól hozzánk az élet. A szerelemben Isten leheletét érzem; s ez az én Istenem nem visel szakállt, és nem jár nyíllal és tegezzel. A szerelmesek megtalálják Istent; magukon érzik pillantását, s tudják, hogy látja őket és komoly. ** Történelem Ezek a hetek, mikor az emberek, titokban, úgy készülnek a halálra, mint egy egzotikus társasutazásra. Mérgeken törik a fejüket. Öreg revolvereket tisztogatnak. Mindezt szakszerűen, csaknem közömbösen. ** Élni a csillagok alatt Élni, a csillagok alatt, ősszel, az édes őszben, a borszagú pincék között, nők hajában fürdetni arcom, elmenni a temető mellett, ahol apám fekszik, felébredni egy garniban, nézni a függönyt az ablak fölött, a múlt századbeli tapétát, átmenni a csatakos, hervadó parkon, a csillagok nyomát keresni a derengő égen, élní, élni.
*****
November Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei.Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít. A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt - és mindenekfölött - fázunk. Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan,
kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeíbe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt. Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek "örömei", nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örűlök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár űnnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm. A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk. ** Látomások Bizonyos szavak múlhatatlanul elindítanak bennem folyamatos látomásokat; elég egy újságcikkben megpillantanom ezt a szót: "garázda", s valamilyen németalföldi csoportjelenetet látok vastag testekkel, félhomályos szobákkal, s jóízű és nyers drámaisággal, melyet megéltem egyszer, s félelmes és vonzó emlékem maradt az egészről. Ez a szó: "pincegádor", őszi kertet idéz föl, fonnyadt almaszagú kertet, minden tárgyi részletével, amint lézeng és úszik valahol az ökörnyálas, sárga fényben. Bizonyos szavak különös emlékeket kapcsolnak, melyeknek semmi közük a szó értelmi tartalmához. A szavak mást is jelentenek, mint amire a szótár tanít. ** Nelly Kispolgári nő, nercbundában, férje méltóságos, s az asz-
szony oly aggályos-pimasz pislogással és érdeklődéssel totyog pletykák, emberí sorsok, emberí vonatkozások között, éhesen csipegetve minden hulladékot és vacakot, amit megtudhat nőkről és férfiakról, buta önzéssel és gyáva izgalommal, s tűri, hogy időnként megtömjék pletykával, mint egy libát... ó, hát ez is van? Egy ideig beszélek vele; aztán hazamegyek és kiöblítem a szájam. ** A rendhagyó Ez az ember abból él, hogy mindent kimond; megegyezés és szabályok ellenére, mohón és büszkén, arcodba mondja, amit nem szeretnél hallani, amit titkolsz, amit sértetten rejtegetsz. Sikere van. Utálják és biztatják. Én e sikerről nem tartok semmit. Az igazi őszinteség nem tárulkozik; inkább szemérmes és hallgatag. Több hősiesség és keményebb bátorság kell hozzá, elhallgatni valamit, ami fájdalmat szerez a másiknak, mint szemébe mondani. Tartsd meg titkodat! - mondom neki, szelíden és undorodva. "De mikor nincs egyebem!" - kiáltja vigyorogva és kellető fintorokkal. ** Szégyen Az a mohó és dühös vágy, mely ifjúságomban kínzott, a vágy, megmagyarázni a világot, minden részletével, titkával és rejtett értelmével, ez a mohó vágy átalakult szégyenérzetté. Már nem akarom megmagyarázni a világot. Több okból. Először is, mert nem értem. ** Sámson Milyen törékeny mindaz, amit az élet épít körülöttünk: pálya, siker, rangsor, az a különös helyezettség, melyért mindenkit külön gyűlölnek vagy irigyelnek. Él bennünk valaki, aki mindezt gyanakvással és megvetéssel szemléli; ez a valaki hatalmas és erős. Egyszer megrázkódik, mint a megkötözött Sámson, s akkor minden porba dől körülötte. De legtöbbször mégsem rázkódik meg. Végül megun bennünket és a ranglétrát is, melyhez hozzákötöztük e jobbik énünket; elhallgat, már átkait sem halljuk. De hallgatásában is félelmetes. Talán jobb lenne, ha átkozna néha. Hogyan - kérdezzük ijedten -, már megvetésedre sem vagyunk érdemesek?
** Egy adós Ez a nő tetszett nekem: de aztán megbetegedett és gyorsan meghalt, mielőtt enyém lett volna. Most zavartan járok emléke és sírja körül. Mintha becsapta volna egyik a másikat, mintha megszökött volna a halott nő kötelessége elől. Szomorúságomba néha düh vegyül: szeretném bepörölni. Aztán mélyen szégyenlem magam, mint aki örökké adósa valakinek, s nem tudja megfizetni tartozását, mert a hitelező megszökött. ** Okapi Ez a magányos állat a londoni állatkertben, az egyetlen példány Európában: a belga Kongóból érkezett, níncs rokona, őseit nem ismerní, keveréke a zebrának, a zsiráfnak és az antilopnak, ez a gőgös és szomorú előkelőség, ez a magányos délvidéki herceg az állatok között, mely oly finnyás, hogy a fogságban sem hajlandó vályúból abrakolni, s külön, mesterséges, lombos füzeseket kell ketrecébe állítani, mert csak lombot eszik - mit akart mondani vele a természet, mikor megteremtette, inkább csak spleenből és játékos kedvtelésből, mint célszerűen? Valamit mond az ilyen teremtménnyel az Isten; az okapi jelbeszéd, olyan, mint a képírás egy jele. Meg kellene fejteni. Láss neki, költő, segíts, zoológus. ** Zavar Az a kűlönös zavar, melyet a szerelmesek később, évek múltán éreznek, mikor eszükbe jut szerelmük kezdeti ideje, az ismerkedés formaságai, az udvarias fordulatok és személytelen társalgások, mikor még úgy beszéltek egymással, mint idegenek, hellyel és gyufával kínálták, s úgy nézték egymást, mint a férfi nézi a nőt, akitől akar valamit. Ez az emlék kínzó és illetlen. Figyelmeztet, hogy szövetségük, ez a különös vérszerződés, igazában mégis csak esetleges. E felfedezésre hümmögve elhallgatnak, lehajtott fejjel, zavarban. ** A készülődők
Az ember nem "érik meg" a halálra; csak egy napon készülődni kezd, olyan természetes mozdulatokkal, pillantásokkal, mint az utazók, akik nem hozták még le a padlásról málhájukat, nem nézték meg a menetrendet, nem is tudják pontosan, melyik fogadóban szállanak majd meg: de önkéntelen mozdulatokkal már búcsúznak szokásoktól és emlékektől, azzal a különös készséggel, mintha levelet kaptak volna a reggeli postával, levelet, melynek érthetetlen és mégis parancsoló tartalma elől nem lehet kitérni. Így készülődnek. Nincs még semmi bajuk. De valami van már pillantásukban; s ez a nézés félreérthetetlen. Egyszerre megértettek valamit. Gyomruk, májuk, szívük egészséges még. Csak nincs már ürügyük a maradásra. ** Műveltség Mindaz, amit az iskolákban és az egyetemen tanultam, él bennem még valahol, de már csak általános tartalmára emlékszem, arra a különös összetételre, melyben évszámok és sarkalatos természettudományi vagy nyelvészeti igazságok összemosódnak valamilyen közös élménnyé. Ez élmény neve az "általános műveltség". Homályos dolog. Ami az évszámokat illeti, tanácsos minden alkalommal utánanézni a kézikönyvekben. Ami az igazságokat illeti, új igazságok megtanítottak kételkedni érvényükben. S ami a műveltséget illeti, mindennap újra kell megszereznem, mint egy ragadozónak, s mindennap elölről kell kezdeni az egészet. A művelt ember csakugyan az, aki tudja, hogy alig tud többet a semminél, s van még ereje hozzá, hogy műveletlensége fölött mindennap újra kétségbeessen. ** Aphrodite Finom és frigid nők mindenfelé. Nőiességük tompított; finom nők, mind egyformán jól öltöznek, mind olvasta Giraudoux-t és Huxleyt, mind jártak Párizsban, Viareggióban és Engadinben, mind meghallgatták a János passiót, mind szagosak, valamelyik párizsi szabó és piperekereskedő illatszerétől párolognak, mind egyformán mosolyog és társalog. Van nemi életük is, hogyne; pontosabban, van férjük és barátjuk. De Aphrodite nem szereti őket. Mintha a civilizáció rejtélyes vegyi konyhájában lepárolták volna belőlük mindazt, ami igazán, végzetesen nőies egy nőben. Amíg beszélünk velük, érezzük, hogy ezek már nem tudnak igazi fájdalmat, sem igazi örömet szerezni.
Aphrodite, büntesd meg őket. Az ős-bűn az övék, melyre nincs feloldozás. Valahol élnek még a nők, az igaziak, lenn a mélyben, osztályon és erkölcsön kívül. Egy nap mégis összecsomagolok és hazamegyek hozzájuk. ** Alázat Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem az a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal, nem bizonygatja, hogy igaza van, nem mutogatja hisztériásan bűneit és fekélyeit, nem kér jutalmat az alázatért, mely az emberi nyomorúság és reménytelenség, pimaszság és cinkosság láttára megejti; van egyfajta alázat, mely fegyver is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne hadonássz vele. Tartsd szerényen, mint a középkor embere, aki tudta, hogy a karddal nemcsak marhát és házat, hanem hitet és eszmét is lehet védeni. Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és alázatos. ** A várakozók Egyszer hallottak valamit, s most leselkednek és fecsegnek. Mintha kezet adtam volna nekik, hogy csak így és csak ezt írom majd, egy életen át; mikor azt sem tudom, mit álmodom, kit szeretek, kinek áldozata s kinek gyilkosa leszek holnap?... Nem így szerződtünk, nyájasom. Én csak magammal szerződtem. S akármily szívesen menekülnék néha: ez a szerződés bonthatatlan. ** Shakespeare Az angolok szeretnék elhitetni önmagukkal s a világgal, hogy Shakespeare, élete végén, mikor már örökre elhagyta Londont, elhagyott mindent, ami színház, színész és városi intrika, s csak emlékeinek és utolsó művei csiszolgatásának élt, megbékült a világgal, s bölcs és szelíd bólogatással tért napirendre bűn és erény fölött. Igy illik a zsenihez, mondják az angolok. Bonyolult és terjedelmes szakirodalom magyarázza és bizonygatja ezt a békét. De Strachey figyelmeztet, hogy éppen Stratfordban, e "megbocsátó hangulatban" nemcsak a Cymbelint, a Téli regét és a Vihart írta, hanem a három töredéket is, a Perikles egy részét,
VIII. Henriket és a Noble Kinsment. E művek vizsgálata arra tanít, hogy Shakespeare élete végén egyáltalán nem békült meg a világgal, hanem rendszeresen átkozódott. Alkotóereje utolsó dühével, mikor már mindent tudott az emberekről, vérben forgó szemekkel végül is Calibant alkotta meg. S Caliban hörgi - mintha Shakespeare búcsúzna e szavakkal emberektől, Istentől, a világtól: - "Megtanítottál beszélni, s minden hasznom annyi, hogy tudok átkozódni." ** Jóslás Nemcsak az ember hal meg, ne félj. Egy napon a kövek is meghalnak. Aztán meghal a tűz, s jeges por marad csak a világban. Aztán a por is meghal, mert nem lesz, amit belepjen. A csillagok mind lehunyják szemüket, mert nem lesz mit lássanak. Minden meghal egyszer. Ne félj. Eredj csak, játsszál, kavicsokkal, könyvekkel, szerelmekkel. ** A kamra Minden évben egyszer benyitok az éléskamrába, s rosszkedvűen észlelem, hogy valahol híba történt. Már a kamra méretei is lehangolnak: néhány polc fér csak el benne s a jégszekrény. Az igazi éléskamra, amilyet mindig szerettem volna, másfajta volt, boltíves, tágas és levegős, vasrácsos ablakokkal, rozsdás vasajtóval, a kőpadlón néhány métermázsa krumpli hevert, a sarokban állott a lisztes láda, több zsák kevert liszttel, a boltívekről szalonna, sonka és oldalas lógott le, s hosszú füzérben a szárított kolbász, az úrigomba és a piros paprika meg a hagymakoszorúk. A polcokon négyszáz üveg befőtt állott, katonás sorrendben; aztán a zsíros bödönök; a fűszerek s üvegbura alatt a sajtfélék; s az alma és a szőlő, melyet száradni akasztottak fel télire. Ilyen volt az éléstár otthon, a kassai házban. Mindebben volt valami pantagrueli bőség és igény; s valami középkori óvatosság is. Igy kellett volna élni. De ez a pesti kamra, néhány befőttes üvegével, s a kis üveg igmándíkkal a polcokon, s a jégszekrénnyel, melyben egy hízott jérce is alig fér el, ez már nem az igazi. Valószínű, hogy a hozzátartozó élet sem az igazi. ** Készletek
Ezek a tárgyak, ruhák, könyvek, melyekre semmi szükségem e világon, ez a készültség, melyet örökké ápolni és gyarapítani kell, ez a rengeteg vacak, mely lassan beborít és eltemet... s közben tudni, hogy egy fogkefe, két rend angol ruha, hat váltás fehérnemű s a Hamlet, a Faust második része, a Biblia és a Háború és béke teljesen elég az élethez. ** Gide Gide-nek elhiszem, hogy személyes ügye van az ördöggel; vitatkozik és verekedik vele, s mikor enged és elhull e párharcban, még mindig lázad és tiltakozik ellene. Egy író erkölcsi értékét csak a szenvedélyen lehet mérni, mellyel a bűn ellen fordul; akkor is, mikor a bukást és a bűnt szomjasan keresi, mint a vadász a zsákmányt. Az írónak nem az a dolga, hogy győzzön és ítéletet hirdessen; ez csak az erénycsősz dolga. Az író dolga, hogy holtáig viaskodjék azzal, ami esendő és romlandó lelkében, a győzelem reménye nélkül. Ez a viaskodás létének igazi értelme. ** Dobogókő Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe. A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi. A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak. Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban. Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna. ** Férfikor Ezek a férfikor évei. Néha észreveszem az időt, melyben élek, s bólogatok és szemügyre veszem. Milyen ez a férfikor? Meglepetéssel látom, hogy míndenestől mégis elviselhető. Az életet különös valóságérzés vi-
lágítja át. Az üvegről tudom, hogy üvegből van, és ablakot lehet vágni belőle. Az emberről tudom, hogy vízből, mészből, foszforból és halhatatlan lélekből van, nem lehet eléggé megvetni, nem lehet eléggé megbecsülni. Az életről tudom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal. Vágyaim természetét, hajlamaimat ismerem. Mi kellene még? Uj szerelem? Uj gépkocsi? Utazás Afrikába? Már minden megvolt. De tudok örülni még egy fürt szőlőnek, egy új versnek, a nyári napnak, az értelem világosságának. A férfikor legnagyobb meglepetése, hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint az ifjúság lázálmainak ködében képzeltűk. Ez a valóságérzés mindent pótol. Sugara reáesik egy emberre, egy tárgyra, s minden érdekes lesz. Minden valószerű és összetartozik. A mítosz felszáll, mint a köd. Tűrhető epika marad helyette. Ez a kor, mikor barátaink és ellenségeink kezdenek kihalni. Magam is cihelődöm. Még nem sürgős; ülök a napban, s elszívok néhány cigarettát. Tájak jutnak eszembe. Egy rét. Egy ember hangja. Ez az idő, mikor mindennap eszünkbe jut a múltból valami. ** Egy gyermek A szálloda szobájában, ahol e fárasztó, megalázó és névtelen betegséggel, a lázadásnak és a kétségbeesésnek e heveny, fertőző nyavalya válfajával bajlódom, ágyammal szemközt, tojásdad aranyozott keretből gyermekarc bámul reám. A rajz életnagyságban mutatja a gyermeket. Csodálatosan ronda gyermek. Békaszája, pöffedt orcái, szűk homloka, mely mögött ott lappang már kezdeti, miniatűr állapotban minden emberi gyávaság és aljasság, gyanakvó és sunyin-kék rókaszemei, parókaszerű, felnőttesen oldalt választott, durvaszálú haja, egy kezdetleges emberi arcnak e nyers és bevallottan pimasz önfeledtsége, mindez megigéz és nem engedi el pillantásom. Orákon át fekszem az ágyban, és bámulom az idegen gyermek vacak arcát. Ez archoz a gyermek kék zubbonykát visel, fehér gombokkal, lehajtott szárnyú gallért, s ronda kacsócskáival, melyek kissé uszonyszerűek, s kissé olyanok, mint az emberek kezei, akik a háborúban önként vállalkoztak kémek akasztására, tapsikálni készül. A gyermek különösen kedves lehetett valaki számára, mert lefestették; de a festő nem tudott mit kezdeni ez arccal, a művészet néha tehetetlen a valóság előtt. Arra gondolok, hogy a gyermek időközben már felnőtt, talán itt sétál a szálloda előtt, s ha kimegyek, találkoznom kell vele. Arra gondolok, hogy Isten mindez-
zel akart valamit. Arra gondolok, hogy sorsom Isten és ilyen gyermekből sarjadt felnőttek kezében van. Didergek. Émelygek. Félek? Azt hiszem, félek. ** Köd Délelőtt, mikor az erdőből jöttem, utolért a köd. Milyen jó a köd! A fák, a lombtalan, meztelen testű fák, melyek az elébb még mint pucér, néger birkózók álltak körülöttem, sima, fekete testükkel, acsarkodó karjaikkal, egyszerre eltűntek a színről, s nem maradt más, csak ez a vattába csomagolt, törékeny világ, melynek nincs alakja és súlya többé, amelyben minden, ami az elébb még csaknem elviselhetetlenül utálatos és fájdalmas volt, súlyát veszti, mintha oldatba mártották volna, puha oldatba, mely puhítja és erjeszti a fájdalom magvait. S lenn a város, mint egy fertőző telep, melyre tisztító gőzt bocsátottak. Csak a harangszó él a ködben. Igy mentem a ködben, láthatatlanul és mit sem látva, anyagszerűen, s már feloldva egy mélyebb és általánosabb anyagban, céltalanul, de ez a céltalanság nem fájt, mert a ködben minden út és irány értelmetlen. Igy mentem, mint a Föld halad abban a másik ködben, céltalanul és szigorú törvények szerint. ** Goethénél, télidőn Most, télidőn, gondolok néha arra, hogy el kellene utazni Weimarba, megszállani az "Elefánt"-hoz címzett fogadóban, reggel fekete ruhát ölteni, s ajánlóleveleimmel beállítani Goethéhez. Délelőtt tizenegykor fogadna, kék szalonkabátban, mellén a csillaggal. Hajlonganék, bűvölném. Gyanakodva, pislogva hallgatná hódolatom; de aztán fölengedne, rézmetszeteket mutogatna, érdeklődne hazám irodalmi viszonyai iránt, s elismerően említené Petőfink "szép tehetségé"-t. A fehér cserépkályhának támaszkodna, s így hallgatná, amit hazámról, irodalmi viszonyainkról, a kávéházakról és a hivatalos társaságokról, az irodalmi díjtételekről, a vershonoráriumokról s bizonyos nők nemzetközi aljasságáról mesélnek. Szelíden figyelmeztetne, hogy a viszonyok sajnálatosak ugyan, de az egyéni sors független az általános sorstól, s őt is sokan támadták fiatalabb éveiben, különösen egy Börne nevű izraelita tollbérenc. "S higgyen a nőkben!" - mondaná felemelt mutatóujjal, búcsúra. - "A végzetet hordozzák a világban; de ez a végzet néha szelíd."
Amíg beszélünk, az ablak előtt szüntelen esik a hó; s mindent befed, az irodalmat és a történelmet is. ** Bók A költő két tenyerébe fogta az imádott nő kedves fejét, hosszan és tikkadt pillantással nézte. Aztán ezt mondta: - Milyen szép koponyacsontjai vannak magának. ** Törvények - Nyugodj bele - vigasztaltam -, hogy akármit csinálsz is, törvények vigyáznak reád, isteni és emberi törvények. Vastörvények ezek. Akárhogy kiabálsz is, lázadsz, különbözöl, sikoltva bizonygatod, hogy te "alapjában" más vagy, jobb vagy nemesebb, vagy aljasabb, vagy érdekesebb: a törvény süket, és betelik csontjaid fölött. E kegyetlen törvényeknek végül meg kell adnod tested és lelked. Általában ilyesmit mondanak, közmondásszerűen: az erős ember ellenáll a test vágyainak. Vagy: a hívő embert nem tántoríthatja meg pénz, sem hiúság, sem hatalomvágy. Vagy: az özvegy asszony legtöbbször viszonyt kezd albérlőivel. Vagy: ez a nő megcsalja férjét minden jöttment alakkal, de tulajdonképpen mégis őt szereti. Tanuld meg, hogy a törvény fütyül minderre: ez a nő, aki azt hiszi, sokkal különb és nemesebb, mint az átlag, egy napon özvegy lesz, s akkor, ordenárén és természetesen, csakugyan viszonyt kezd majd albérlőivel, ez az erős ember boldog, mikor legyőzik a test vágyai, ez a hívő föllélegezve tántorodik meg egy napon a pénz vagy a hiúság, vagy a hatalom mámorától. Nem vagyunk mi olyan nagyon egyéniek. Törvényt ülnek felettünk. Emberek vagyunk. ** Sztálin Számomra minden hivatásos "vasember" gyanús. Másképp látom, mint a gúnyrajzokon, a harcias fényképeken ábrázolják: talpig vértben, amint vérben gázol rohamkéses testőrei között. Ugy képzelem, van benne valami puha, valami keleti, alattomos és vérszomjas, valami egy dekadens georgiai kéjgyilkosból. Szobájában vízipipa és bársonnyal borított heverők, az ablak előtt vastag, nemes anyagból szőtt kárpitok, ő maga világoskék selyem hálóköntöst visel, nyakát beretválja, puha szattyánbőr papucsot húz délután, édessé-
get rágcsál, kezeít dörzsöli, píslog és vígyorog. Lehet, hogy nehéz, keleti illatszereket is használ; lábait olajjal kenik. ** Kérdés Három éve halt meg. Néha elképzelem, milyen lehet most, mi maradt belőle. Iszonyat nélkül tudok már gondolni erre. Fekete szalonkabátjában temettük el, cipő nélkül, lábaira fekete harisnyát húztunk. Ezek a ruhadarabok bizonyosan megvannak még a sírban; kissé nedvesek és gyűröttek, de nagyjából olyanok, mint temetése napján lehettek. Húsából mi maradhatott? Három éve halt meg; szeme, kedves, szomorú szeme már kifolyt. Agyveleje, a lágy részek elszáradtak. Vére fölszikkadt. Csontjai hibátlanul megmaradtak még, körmei nőttek, valamennyíre megnőtt haja is. Ha ma felnyitnám koporsóját, megtalálnám még az anyagot, ami volt, csak ősibb, egyszerűbb összetételében. Még van valahol, anyagilag is. Az ember lassan hal meg. Nemcsak a halhatatlansághoz kell idő; a halandósághoz is. ** Sztrájk Már nincs kedvem "műveket" írni. Már csak írni szeretnék, ahogy egy növény lélegzik, ahogy egy ember szíve ver, oly könnyen és készségesen, sorokat, melyek nem alkatrészei valamilyen idegen szerkezetnek, a "műnek", hanem önmagukban élnek, mint nagyon szerény élőlények, melyeknek belső formájuk ad jogot a létezéshez. Valami sztrájkol bennem. Níncs kedvem többé az írodalom futószalagjához állni. De írni, egy kávéházban vagy villamosban, három sort - mintha diktálná valaki. Várni a parancsra, mikor írni kell, halaszthatatlanul, ahogy lélegzeni kell. Várni a pillanatra, mikor az élet elárulja magát. Csendesen és erővel írni; úgy írni, ahogy egy növény növekedik. Egy időben az ember a tengert akarja leírni, később, sértődötten, a vízcsöppet, de úgy, hogy benne legyen a tenger; aztán eljön a pillanat, mikor egyforma figyelemmel ír a tengerről és a vízcsöppről. Egy mondatban minden elfér; még a vízcsöpp is. Azzal kezdődik, hogy nagyot írni. Később szépet akarsz írni. Még később hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán eljön a sztrájk ideje s a pillanat, mikor már csak igazat akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is, hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerű? Ilyen rettenetes egyszerű.
** Nietzsche A neonfényekkel kendőzött, téliesen félhomályos utcán, a villogó kirakatok között lehúzta kesztyűjét, és ideadta halványsárga, meztelen kezét. A kirakatok tárgyai között, a tél és a városiasság fényei között a meztelen kéz húsosan és anyagiasan sugárzott, halvány, céklaszínre lakkozott körmeivel, testies szemérmetlenséggel, mintha egy őrült és boldog Monna Vanna a Váci utca közepén, novemberben hirtelen ledobta volna pucér testéről a bundát. A rendőr idegesen nézett körül; a rend és a megegyezés egy pillanatra felbomlott. A kesztyű még meleg volt kezétől; olyan kihívóan és illetlenül meleg, mint egy kombiné, melyet a kaland pillanatában mesterkélt szenvedéllyel lerántottak az áthevült testről, és hazugan lihegő szórakozottsággal eldobtak. - Meg fog hűlni - mondtam, és kezére mutattam. - O - mondta. -Veszélyesen kell élni. ** Stendhal Kellékek nélkül dolgozott. Nem mondta: "A tenger olyan volt, mint..." - s nem következett e bevezetés után másfél oldal, nem sorakoztak fel pontos, lihegő és lelkes sorok, melyek mind költőí, mind tájleírói vonatkozásban tökéletesen mutatják be a tengert. Csak ennyit mondott, utalásszerűen: "A tenger." A többit az olvasóra bízta. "Je fais tous les efforts possibles pour étre sec" mondotta. De úgy volt "sec", mint a természet, mely egy mozdulattal sem mond többet, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy vihar legyen vagy szélcsend. A nagy dolgok és a nagy írók szűkszavúak; de az olvasó tudja, hogy pontosan azt mondták csak, ami mulaszthatatlanul szükséges volt a közléshez. A nagy író kényszeríti az olvasót, hogy munkatársa legyen. "A tenger" - mondja. A többi a tenger s az olvasó dolga. ** Emlék Én még azokat a nőket szerettem, akik nem kezdtek el röhögni, ha a férfi az erdei úton letérdelt előttük, két kezébe fogta a nő lábát, és megcsókolta a kis cípő hegyét. Azokat a nőket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondolták ilyenkor: "Igen, szeret" - s nem azokat, akik hasonló pillanatban szakértő és beavatott fölénnyel gondolják:
"Aha, lábfetisista." *****
December Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Igy közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött. Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek
nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben. Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud. ** Siker Valami van bennünk, valami olcsó és laza, melyre gyanakodva és hümmögve gondolunk, mint a gyűjtő egy kétes tárgyra, melyet otthon őriz, a szekrény titkos fiókjában: gyanús érték ez, nem szívesen mutogatjuk, s mégis ez a képességünk vagy ötletünk, melynek híre van... Egy napon eláruljuk selejtes titkunkat, és peregni kezdenek a siker dobjai. ** Egy színésznő Tégelyei, ibrikjei, bécsi rongyai, festékes nyúllábai között mindig olyan volt, mint egy javasasszony, aki sorsok és eljövendő események alkatrészeit kotyvasztja, maszatosan, nem egészen tíszta kezekkel, kíssé éterszagúan, néha végzetesen föllobogva tollai és fátylai között, néha avas rongyaíba burkolva, dünnyögve és varázsszavakat motyogva, kispolgárian és boszorkányosan, kissé trágáran, s kissé, mintha mindegyre versben imádkozna. Már nem volt fiatal. Igaz, öreg sem volt. Színésznő volt. ** Barátság Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik, van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek, csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fájdalmasabb és erőszakosabb kapcsolat, mint a szerelem. A szerelmes adni és kapni akar. A barát csak adhat. Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért: ez a férfias, ez az erős és szemérmes vonzalom, van-e még? Okos és magános embereket látok mindenfelé; s
köztük néhány lelkes pederasztát, elszórva. ** Rózsa Sok mindent kell szagolni, ízlelni és érinteni, míg egy napon észreveszi az ember, hogy legigazibban talán mégis a rózsát szerette. ** Schopenhauer A színház előcsarnokában találkoztunk. Dicsértem cipőjét és hajviseletét. Meleg pillantással nézett reám és megkért, mutassam be a híres drámaírónak. - De hiszen marha darabokat ír - mondtam aggályosan. - Mégis - mondta. Gondolkoztam. - Schopenhauer - mondtam végül - szeretőjével és egy ajánlólevéllel utazott le Velencébe. A levelet Goethe adta Schopenhauernek; ajánló sorokat tartalmazott Byronhoz, akit a filozófus tisztelt. Schopenhauer ugyanis bölcselő volt. A költővel jó ideig nem találkoztak. Végül egyszer lóháton elvágtatott mellettük, a Lidón, híresen, elegánsan és szenvedélyesen. "Ecco - kiabálta izgatottan a nő -, il poeta inglese!" Schopenhauer ekkor gondolkozóba esett, eltépte a Byronhoz írt goethei sorokat, és soha nem ismerkedett meg a költővel. - Igen - mondta. Karon fogtam, és csendesen visszamentünk a nézőtérre. ** Fametszet A világkép hirtelen eltűnik, s marad helyette a fametszet, mely vidéki város rajzát mutatja, ahol élni szerettem volna: város, erős falakkal, politúros, tölgyfából faragott galériájú város, könyvtárral, pirostaláros hóhérral, keszeg papokkal, kövér kéjnőkkel a városi örömházban, befőttökkel az előszobaszekrény tetején, fiatal leánnyal, aki Lovik Károly műveit olvassa, gyöngyvirágszagú hajnali misékkel, átutazó könyvügynökökkel, akik Giraudoux és Huxley műveit kínálják, kevés sikerrel, a radikálisabb polgárságnak, egyfajta palackozott borral, melyet Anatole France regényeinek magyar fordításában érthetetlen szóval "csiger-bornak" neveznek, szemtelen és romlott kardalosnőkkel, akik viszonyt kezdenek a sekrestyéssel,
őszülő heraldikussal, aki mezőkben és levágott török fejekben látja a világot, magascipős fiatal leányokkal, akik négyesével érkeznek a jégpályáról, ahol a női korcsolyacsatoló helyiségnek olyan a szaga, mint egy hiúzketrecnek, finom alispánnal, aki Proustot és Herczeg Ferencet olvassa, vonatfüttyökkel, álhírlapírókkal, nyugalmazott ezredessel, s valahol a külső sétányokon egy-egy elkallódott Kant Immánuellel, aki szótlanul köröz a bástyafalak alatt, feje fölött a csillagok, szívében az erkölcsi törvény, zsebében a Tolnai Világlapja. Itt szerettem volna élni. ** Képeslapok Nem igaz, hogy St. Malo volt olyan feledhetetlenül szép és Pistoia olyan fájdalmas-édesen hangulatos és Chartres olyan izgalmasan sötétkék és Bergen olyan álomszerűen szürke és esős, hogy örökre odavágyunk, mert ott volt az élmény vagy a boldogság. Az egész együtt volt olyan szép, hogy nem tudok emlékétől szabadulni, hogy visszavágyom, az egészbe, minden szögletébe, nyugtalanul és sóvárogva. Gyönyörű út volt. Társas utazás volt; az egész emberiség részt vett ez úton. Minden táj és város ugyanazt jelentette, ugyanazt az emléket sugározza. Mi ez az emlék? Az ifjúság. ** Pacsirta Barátom haldoklott már; de világosabb pillanataiban még mindig a nőkről beszéltünk. Ugy látszik, halálig így tart ez. Nyögött, aztán ezt mondta: - Már három hónapja volt a barátnőm. Kedves volt, elragadó. Csak éppen észrevettem, hogy soha nem érint meg fémtárgyakat. Valahányszor kimentünk a szobából, könyörgött, nyomjam le én a kilincset. Egyszer megkérdeztem e tartózkodás okát. - Semmi - mondta -, ez nekem csak úgy maradt. - Honnan maradt? - kérdeztem. - A klinikáról - mondta könnyedén. - Két évig voltam benn a Moravcsik-klinikán. Ugy szerettek! - mondta lelkesen, boldogan, az emlék bűvöletében. - Mindenki kényeztetett. Igy neveztek: Pacsirta-kisasszony! Én voltam a klinika pacsirtája - mondta szerényen. ** A komplexus
Egy nő mondta róla: - Ez a férfi minden nőben anyját kereste. Adélban végül mindjárt nagyanyját találta meg, a szerencsefi! ** Kérés Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen, s a szeretetre csak feltételesen vágyom; úgy, ha nem kötnek hozzá feltételeket. Az idillt majd keresd mással, kedvesem. Nekem nincs időm hozzá: az én dolgom mindössze annyi, hogy - a magam módján - megéljem és - a magam módján - leírjam. ** Távolság Ezek a napok, mikor oly messze van a világ, mindennel, ami élmény, vonzás, mozgás vagy érdek benne, hogy csaknem kíváncsian nézem mindazt, ami fájdalmat szerezhet, mint a helyi érzéstelenítésben operált beteg nézheti műtét alatt a kést és az orvos mozdulatait. No, vágj csak, gondolom. S ha kimondok egy mondatot, úgy nézek utána, mint az érzéstelenített beteg nézhet kicsorduló vére után. ** Werfel Ez az író minduntalan úgy viselkedik könyveiben, mintha találkozott volna Istennel. De valami súgja nekem, hogy soha nem találkozott Istennel; csak jelentkezett Nála, esetleg felhívta telefonon, de Isten - olyan okból, melyet nincs jogom firtatni - végül is nem fogadta. ** Sikoltás Néha, útközben, utcán vagy országúton sikoltást hallok. Ilyenkor megállok, körülnézek, ocsúdom és emlékezem. Aztán eszembe jut, hogy én sikoltottam így álmomban, mert itt éltem a Földön, és nem láttam Kínát, Skandináviát, Batávíát, nem ültem Ríóban egy nyílvánosház küszöbén, részegen a holdfénytől és a nők jóságától, nem repültem Mongólia mocsarai fölött, nem beszéltem Urgában
az Élő Buddhával, s mindez nélkülem is lesz tovább, hetedíziglen és ismeretlenül. Ezért sikoltok néha, álmomban. De ébren is kibírhatatlan. ** Kuprin Kuprin kissé italosan fogadott. Vodkát ivott, mint regényhősei. A párizsi bútorozott szobában üldögéltünk, dünynyögve adott elő, a bolsevikekről, Párbaj című kötete világsikeréről, a száműzetés keserveiről. Ö maga is regényhős volt, orosz regényhős: csapzott, lelkes, széteső és reménytelen. Néhány hónappal vagy talán egy évvel halála előtt, megtörten és kibírhatatlan honvágytól kínozva, visszament hazájába. A szovjet nagy ünnepségekkel fogadta. Társai, akik száműzetésben maradtak, e lépése miatt hevesen elítélték. De eszembe jut zavaros szeme, eszembe jut a párizsi szoba, eszembe jut Kuprin zavart, dünnyögő hangja, amint ezt mondja: "a vodkának az a sajátsága, hogy kékes színben látja az ember a világot", eszembe jut a szenvedés és vágyódás, mellyel haza gondolt Párizsból, ahol nem volt köze semmihez a világon, az utcai padokhoz sem, az Eif fel-torony éjszakai fényeihez sem, Maurice Dekobra irodalmi sikereihez sem: mindez eszembe jut, s megértem, hogy hazament meghalni. A meghalásnak is van illemtana. Erkölcsös ember odahaza hal meg. ** A kapitány A gyermekkorban eltűnnek és elkallódnak emberek, s később csak árnyszerű személyiségüket ismerjük, mely rögzítve van az emlékezés egy halvány, derengő pillanatában. Így emlékezem a kapitányra. Semmit nem tudok róla, csak azt, hogy kapitány volt, s egy ideig megjelent és szerepelt gyermekkorom Olympusának félistenei között, s ő volt a kapitány és semmi más. Aztán eltűnt - de a személyiség, ez a csaknem irodalmi személyiség, él tovább, titokban már valószínűleg előléptettem, talán már nyugdíjba is küldtem mint ezredest, pofaszakállal. Emlékeink élnek, s mint emlékalakok is bizonyos pályát futnak be; magasra emelkednek vagy letörnek. ** Nyilvános köszönet
Ez a nő jó volt hozzám: alig bántott. ** A per Franz Kafka szerint minden ember körül tart a per, melynek igazi tartalmát nagyon nehéz elmondani: a vádirat homályos, időnként kihallgatják az embert, meg kell jelenni bizonyos hivatalos helyeken, ahol "fölveszik az adatokat", aztán hazaküldik a vádlottat, jóindulatú figyelmeztetéssel, hogy most egyelőre elmehet még, s kiadják a kívánt iratot, de a jövőre nem ígérhetnek semmit, és jó lesz vigyázni; aztán tanúk vonulnak fel és vallanak, szóval és írásban, férfi és női tanúk, sőt a családtagok is; a per egyre bonyolultabb, néha éveken át nem hallani semmit, a hatóságoknál porosodnak az akták; aztán egy napon váratlanul elővezetnek és ítéletet hirdetnek, néha szavak nélkül; s akkor lerogysz, elájulsz vagy meghalsz... Ez a per. Időbe telik, amíg megérti az ember. De egy napon megérti. S akkor már vége is a pernek. ** Mínusz Amíg élünk, egy ponttal kevesebbet érünk. Van bennünk valami tökéletlen, valami elnagyolt és kissé nevetséges is. Nyilván az, hogy emberek vagyunk. Ez a mínusz bennünk. De mihelyst meghalunk, rögtön értékesebbek leszünk néhány pontegységgel. Egyszerre kiderült, hogy volt bennünk valami fenséges és pótolhatatlan. Nyilván az, hogy emberek voltunk. ** Az olvasó Ezt mondja: "Nagyon szeretem az ön műveit. Ne haragudjon, megmondom őszintén, de a régi dolgait jobban szerettem. A párizsi leveleit például. Miért nem adja ki kötetben a párizsi dolgait?..." - Mert vacakok - mondom. - Ugyan - mondja. Gyanakodva néz. Megmagyarázni nem tudom; soha nem értené, hogy tetszése kegyetlenebb és sértőbb, mint gáncsa. S máskülönben olyan derék ember. Legjobb férj, testvér és apa. De nem a legjobb olvasó.
** Az épitész Lobogó gyertyák között ültünk, inasok álltak hátunk megett, és valami félelmesen előkelő főzetet ettünk, kaviárral töltött lazacot vagy hasonlót. Akkor azt mondta az egyik hölgy: - Az ember végül mindig összevész az építészével. Többen bólintottak, tele szájjal, egyetértően és rosszkedvűen. Én is bólintottam, felháborodva! O, az építészek, gondoltam. Persze, az ember végül mindig összevész építészével. Aztán arra gondoltam, hogy a gazdagokat nem lehet kiismerni. Világuk egzotikus. A magamfajta ember legfeljebb tyúkszemvágójával veszhet össze. Ezért sóhajtottam, résztvevően, rágyújtottam, s eltoltam a tányért a lazaccal, mint aki teljesen átérzi e világ fonákságát, s nem is tud komolyan tiltakozni, mikor látnia kell, amint a gazdagok Szibériába küldik hanyag építészeiket. ** Modellek Észrevettem, hogy a divatos, korszerű festők számára könynyebb lefesteni a pápát, Londonderry lordot, Vilmos császárt és a holland anyakirálynőt, mint egy lovat, egyedül egy mezőben, vagy egy csokor dáliát. A lóban vagy a dáliában van valamilyen ellenállás, ami lord Londonderryből mint modellből, tökéletesen hiányzik. ** Hauptmann hősei Nagy író. Hősei mindig készek a hőstettre és a halálra. De én nem szeretem a hősöket, akik dialektusban halnak meg. Van egyfajta irodalmi vidékiesség, amely korlátolt és lokális. Homérosz hősei például nem voltak ez értelemben vidékiek; egy világ számára éltek és haltak. De Florian Geyer végzete harmincezer paraszt, harmincezer néző, néhány mérges lovag és néhány mérges kritikus magánügye marad. ** Hibapont
Ezzel az emberrel hosszan beszélgettem készülő új könyvemről, szokásom ellenére; elárultam tartalmát, vázoltam részleteit, s örömmel láttam, hogy felvillanyozva hallgatja híradásom, figyelmesen és érdeklődve várja könyvem. Aztán kezet ráztunk és elváltunk. Másnap délben hallottam, hogy reggel tízkor, búcsúlevél hátrahagyása nélkül, agyonlőtte magát. Cselekedete meglepett. Tettét tragikusnak, de ugyanakkor udvariatlannak is éreztem. Ez az érzés barbár és őszinte. Nincs író a világon, aki belenyugodhat, hogy műve nem tudott visszatartani egy embert vagy egy emberiséget a pusztulástól és a haláltól. ** Halottak hangja Apa hangját sokszor hallom. Legtöbbször a kassai ház nagy, üveges halljának ajtajában áll ilyenkor, fekete lüszterkabátban, s kinyújtja felém, az érkező és hazatérő felé kezét. Szavait nem értem. Mosolyog. F. hangja, mikor a hajó elindul Athénból. A korlátnak dől, meleg szél lobogtatja fátylait. Az emberi szemekről mond valamit, a görög szemekről. Zavartan beszélünk, franciául, kissé rekedten. Ernő hangja. Katonazubbonyban ül, sápadtan, a vacsoraasztalnál, "Hölgy"-cigarettát szív, melynek hamuját reszkető ujjakkal üti le. Ezt mondja: "Eljön az idő, amikor a kínai császár is szereti majd a kelkáposztát." Németes hangsúllyal beszél, közben nehezen lélegzik, már beteg. E. hangja. A Rákóczi úti penzió poloskás ágyában fekszik, röhögünk valamin, lenn az utcán forradalom és dögvész. Nem tudom, mit mond. Szeme fénylik, nagy hajat visel, kezd hízni. A hangok nappal is megszólítanak, utcán, tömegben. Oly élesen, egyéni csengéssel és színezettel... lélegzetvételüket is hallom. Semmi nem vész el. Már élnek emberek, akik emlékeznek majd hangomra. ** Akik elválnak Akik elválnak, később, évek múlva is, mikor minden emlék hamu és kihűlt láva már, kissé izgatottan beszélnek az eseményről, mintha a bíróság döntése, a tény, hogy már csakugyan elváltak ágytól és asztaltól, s talán már az ócskapiacon kallódik az ágy és az asztal, mely valamikor összetartotta őket, s már régen mást szeretnek és mással élnek, mintha mindez mégsem lenne bizonyság. Ugy beszélnek, fojtott lelkendezéssel, mintha még tartana
a kapcsolat, ágy és asztal és együttélés nélkül is, mintha még joguk és módjuk lenne számon kérni a másikon valamit, amit nem adott vissza, amit elrejtett vagy ellopott, nem volt eléggé gavallér... még mindig követelnek valamit a másíkon. Mit követelnek? Nem tudják pontosan, félrenéznek, morognak. Aztán eszükbe jut: a boldogságot követelik. ** Bécs Még mindig úgy gondolok Bécsre, mint az egyetlen városra, ahol élni tudtam volna. Látom utcáit, hallom tájszólását, emlékezem nevetésére, fülemben cseng dallama. Sivár bérkaszárnyákat látok, sötét lakásokkal, "alkóv"-val és konyhaszagú előszobával; s valahol örökké zongoráznak; s a lányok oly kedvesek és természetesek, s szerelmük nem kötelez semmire. Mindenki pletykál, de oly finoman és elegánsan, hogy a rágalom, ez a tipikus bécsi rágalom nem fáj különösebben. Évek múlnak el, s nem szállok ki Bécsben, csak a vonatablakból látom háztetőit és tornyait, a schönbrunni kert pázsitját és a sárga palotákat. De mindig gondolok reá. Ahogy Grác a nyugdíjas tábornokok, úgy volt Bécs a nyugdíjas írók és művészek városa. Mikor az ember már mindent elmondott hazájának és az emberi közösségnek, melyhez tartozik, csendesen elment Bécsbe, leült valamelyik egyemeletes hietzingi ház kerti szobájában, hallgatta az örök zongoraszót és emlékezett. ** Bohóc Ez a nő bohóc, kedves bohóc. Tud kissé zongorázni is; lehet, hogy zenebohóc. Kimázolt arccal, bohócsapkában és tüllszoknyában viháncol a nagyérdemű közönség előtt, tehát az urak előtt, minden úr előtt, vasárnap délután is, katonáknak, őrmestertől lefelé, féláron. Mutatványai ősiek, népiesek, darabosak. Talán ezért hatnak. Nem nő ez, szegény, dehogy. Bohóc, nemi bohóc. ** Magány Nem mernek egyedül maradni, mert félnek. Nem is csodálom. Félnek, hogy egyedül maradnak önmagukkal, abban a sötét erdőben, ami a létezés szomorúsága, félnek, hogy leütik magukat egy fütykössel, s elrabolnak önma-
guktól mindent, pénzt és életet. Ezért menekülnek a fény felé. Mindenütt ott vannak, ahol a lámpák égnek, ahol zene szól, ahol el lehet rejtőzni a másik elől. Szörnyű félelem ez. Sokan a halált is szívesebben vállalják, mint ezt a másik magányt, egyedül önmagukkal. ** Alapelvek Mosd meg kezed, mielőtt írni kezdel. Aztán mosd meg lelked is. Felejtsd el a szobát, ahol éppen tartózkodol, az életet, melyet éppen élsz. Ne láss, ne hallj mást, csak a jelenséget és üzenetet, mellyel megtelik e pillanatban életed. Most már semmi közöd az emberekhez. Ugy, most kezdhetsz írni, az embereknek, az emberekért. ** Pletyka Azt mondják, látták, amint bement a kávéházba, leült melléje és megmondta neki. Később láttak engem is: egy percre odaültem hozzájuk, s mutattam az újságban valamit. Aztán arra ment Ervin, karonfogott, és együtt elmentünk. De mindebből egy szó sem igaz. Erőtlenül tiltakozom, bizonygatom, hogy nem ismerem őket személyesen, s Ervint esztendeje nem láttam. Tiltakozásom hangja elhal egy világűrben, mely kopár és süket. Különben is, már másról beszélnek. Mindez oly szövevényes és hangos, oly biztos és ernyedetlen; s oly egyhangú, mint az imamalmok pörgésének zöreje. S van benne valami ősi, mintha a kígyó kezdte volna el, az almafával és Istennel, s van benne valami fojtogató, mintha dzsungelben járnál, kések, csapdák, visító majmok és papagájokkal megrakott kenyérfák között. S van benne valami képtelen igazság: sok hazugság - millió hazugság - együtt mégis az igazság egy summáját jelenti. Ezért szótlanul hallgatom, belenyugszom. Esztendő múlva, zúgó fejjel, kissé szédülten, úgy rémlik, csakugyan bementem akkor a kávéházba, odaültem melléje, mutattam valamit az újságban, később arra jött Ervin, és együtt elmentünk. A pletyka él és élnek belőle és élnek benne és rajta, s a zsivajban homályosan emlékezünk, hogy kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lőn; de később pletyka lett belőle. ** A költő
Jó, egészen jó verseket írhatnak irodalmi emberek is, akik nem költők. A költő nem ír mindig jó verset. A költő mindenekfölött költő, szerelmi életében éppen úgy, mint mikor színházban ül, vagy bevonul fegyvergyakorlatokra. Verlaine úgy élt, mint egy disznó; mégis, mindig költő volt. A költészet nemcsak megszállottság, nemcsak "költői magatartás"; s az exercice, melyet Mallarmé követelt a költőtől, úgy feltétele csak a költészetnek, mint ahogy a madár nem tud repülni, ha megsértik egyensúlyérzékét. Nyilván másról van szó. A költő annyi, mint készenlét. Valamilyen feszült, figyelmes, állandó készenlét. Igy volt költő Rilke. (Nem sokat olvasott.) Igy Vörösmarty, Babits, így Baudelaire. Amit a költők "különcségeinek" érzünk, nem más, mint e görcsös, megfeszített figyelem torz következése. Aki állandóan a részletek valóságát figyeli, üvegesen kimeredt szemekkel, nem ügyelhet szakszerűen a világmindenségre vagy egy kritikára. ** Emlék (I) Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Igy feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Ugy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban. Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét. Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem ismertem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól? Nem értem.
** Emlék (II.) Egy másik napon észrevettem, hogy már nem szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, s szerettem volna őszintén felelni. Igy feleltem: nem szeretem ezt a nőt, mert nem szól lényéből többé az a titokzatos hang, mely egy időben hívott hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy tengereken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zárhassam, megmenthessem a világtól. Már nem akarom megmenteni a világtól. Természetesen nagyon sajnálnám, ha beteg lenne, vagy anyagi gondok kínoznák; küldenék orvost neki, sőt pénzt is, postautalványon. Nem sokat. Anyagi lehetőségeimhez mérten. Nem olyanok az idők. Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelőtt még jelentékenyebb ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így például mindent, amivel e földön rendelkezem, s a tetejébe a világmindenség összes elérhető kincseit, sőt a holdat és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan volt, valószínűtlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas voltam, ha kiejtették nevét. Ma nem vagyok már lázas. Ugy látom, mint egy nőt a milliárd nő között, nem jobb, nem is rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és érdektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem észleltem azelőtt. Aztán könnyelmű is, mint mindenki, aki elmondja titkát. Most már tudom titkát. Hümmögök. Lassan járok az alkonyodó fák alatt, sétabotomra támaszkodva, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy kedves és rokonszenves nő volt. Apró hibákkal. Istenem, mind tele vagyunk hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen a közeljövőben, úgy a következő két-három millió évben nem szeretném látni. Neve eszembe jut majd halálos ágyamon, s akkor röviden felnyögök, mint akit kellemetlen emlék kínoz. Mikor okosodom már meg? Micsoda erők játszanak velünk? Nem értem. ** A kettős Ezt a szerelmet úgy kezdték, mint az operában a tenor és a szoprán a nagy áriát. Szép, tiszta, kissé hangos dallam volt, üveghangokkal és magas cével. Élvezettel és gyanakodva hallgattam. Az igazi szerelmek, melyek harmincöt évig tartanak, s négy gyerekkel, tizenegy unokával és falusi sírhantokkal végződnek, sokkal csendesebbek. Kezdetük is csendes. Az ilyen szerelmekben nincsenek boldogságtól elcsukló üveghangok, sem nagy áriák. Néha veszekedéssel kezdődnek
vagy közönnyel. Néha viszonnyal kezdődnek, s két esztendei szerelmi kapcsolat után az érdekeltek még mindig nem tudják, hogy ez az igazi, a végzetes, a harmincöt éves kapcsolat. Ezért hallgattam, tapsra készen, de gyanakodva, a nagy áriát. ** A testek A testek emléke él bennünk és világít. A testek emléke, melyeket ismertünk, a szerelemnek, az ösztönnek e nyersanyagjai, melyekből a vágy és a képzelet pillanatokra remekműveket mintázott. Emlékezem a gőgös, a jókedvű, a közönyös, a jeges, a forró és gyermekes, az együgyű és bámészan önfeledt, a szerény és szolgálatkész, a pezsgőízű, villanyos remegésű, a nyugodt és fölényes, a csontszínű, hószínű, négerfogszerűen vakító, naspolyabarna, fahéjszagú, remegő és gőgös testekre. Emlékezem testekre, melyek úgy váltak elő a ledobott ruhák kárpitja mögül, mint a tenger a ködből. Emlékezem testekre, melyek a meztelenség vallomásában libabőrösen dideregni kezdtek, emlékezem komolytalan testekre, melyek méltóság, áhítat nélkül mutogatták magukat, emlékezem testekre, melyek úgy hatottak csak, mint a bányászok meztelensége hat a tárnában, viheder és kőomlás veszélyei közepette. Minden ember - férfi és nő - cipeli ezt az emléktárat. Mindebben van valami tilos és fenséges, valami isteni és mészárszékszerű, valami a műtőből és valami az üdvözülésből. Hajolj meg, ember, mélyen, mélyen, mert húsból és vérből vagy, mert tested van. Aztán egyenesedj fel, magasra, egészen magasra, mert tested van, melyet Isten saját képére alkotott. Gondolkozzál, emlékezzél, hajolj a földig, egyenesedj az égig. Lám, ez az igazi testgyakorlat. ** Értesültség Kutyám lát valamit, amit én nem látok, hall lépteket, melyek messze hangzanak el, s a legérzékenyebb mikrofon sem tudja érzékelni e neszeket. Értesültsége életről és halálról, jelenségekről emberfölötti vagy emberalatti, mindenesetre érzékeny és tökéletes. Néha szimatolva jár a szobában, pillantása láthatatlan tüneményt követ, vizsla szemmel: valamit lát ilyenkor, valaki vagy valami mozdult a szobában, valami történik, amiről nekünk, embereknek, összes műszereinkkel nincs és nem lehet tudomásunk. Ő tudja. Ő az egyetlen jólértesült a városban, akinek hiszek.
** Chopin Ez a zene úgy él bennünk, mint egy szenvedélyes és torz kaland emléke, könnyekkel, hajnali gyorsvonattal, pisztolydörrenéssel, a halál ízét érezzük elfehéredő ajkunkon, már hajnalodik, egy emeleti szobában még lámpa ég, egy nő levelet ír, az erdőben ébrednek a fácánok és fajdkakasok, egy férfi, frakkban és csapzottan, magánosan sétál szobájában, valamilyen édes, fűszeres és elviselhetetlen feszültség árad el a világban, erkölcstelen és izgalmas feszültség, egy életérzés, melyet kissé szégyellünk, s mely egyedül méltó arra, hogy megéljük és elviseljük az életet. Tolsztoj nem szerette; hallatára sírni kezdett, és kiment a szobából. "Mit akar tőlem ez a zene?..." - kérdezte zokogva és felháborodva. ** Méltóság Én a méltóságos embereket szerettem. Ezek lassan kivesznek. Mindenfelé, amerre nézek, méltóságos urak maradnak csak helyökben. ** Láthatár A domboldalon állok és a világot nézem. Egy felhőt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van. Most egy madár száll föl. Utána nézek, amíg látom. Most már nem látok semmit, csak a felhőt. De egy pillanatra, a felhő és a jegenyék között, úgy érzem, mintha megértettem volna valamit. ** Vége! A könyvet felvette és kijavította: Orosz László Budapest, 2002. június **********
