MÁJUSI NAPLÓ
Dété kézírásos feljegyzései segítségével csiholja az emlékezetét. Aztán nekiül a számítógépnek és fogalmaz. Nem könnyen, de fogalmaz. A napló is így készül. Közelnyi idıben a feljegyzésekhez. Most azonban elcsúszott a gépbe írás. A májusi naplót júniusban rögzíti. S nem is Pesten, hanem Tiszakürtön. Ennek története van. Használtan vett egy hordozható számítógépet, hogy mindig kéznél legyen, amikor írhatnékja van. Tavasztól ıszig sokat tartózkodik Tiszakürtön, ne kelljen Pestre szaladnia a készülékéhez. Örült nagyon. De már a második utaztatás után sötét maradt a hordozható gép képernyıje. Kontakthibás mondta a szerelı. S nem is tudta megcsinálni. Majd Németországból beszerzi a kábelt. Most az a helyzet, ha nem mozdítja el a helyébıl a takaros kis gépet, nem cipeli, és szépen meg is simogatja, akkor kinyílik a Microsoft Word. A készülék tehát Kürtön lakik a Dété ágya melletti asztalon. Ezért - erre mondják, hogy technikai ok - késve, június közepén rögzítıdik a májusi napló. Május 1-6. Dété Frankfurtban tartózkodik Cserna Csaba hívta, ı propagálta Dété két mősorát, nála lakott, járt-kelt véle a Rajna völgyében, összeismertette barátaival. Dété ír magáról az utazásról, ilyen-olyan élményérıl, de mintha kevésbé lényeges dolgokról tenne említést.
Megvásároltam a magyar-német, német-magyar társalgási könyvet. Hogy ne szorongjak az úton. Aztán egyszer se kellett elıvennem. Restelkedtem is magamban; édesanyám német anyanyelvő volt, de Beregbe, Szabolcsba jött férjhez, ott kellett volna minket német nyelvre tanítania, de hát ezt nem tette. Hívta hát Felkáról unokahúgát Szanitter Vilmát, hogy ı vegyen kézbe minket – három fiút –, meg is tanult Vilma tılünk magyarul, mi meg maradtunk német analfabéták. Hogy szegény Vilma mi hasznát vette a magyarnak, gondolom, semmi hasznát. Kitelepítették 1945-ben Németországba, kitelepítették a szlovákok, mint nem kívánatos elemet. A vonatfülkében, amelyikben utaztam, megismerkedtem egy kellemes magyar hölggyel, aki német férfihez ment feleségül, közben ugyan elvált, most a barátjához igyekezett vissza, születésnapot ünnepelni, s folytatni a munkáját egy vállalatnál, ahol mővégtagokat gyártanak és árulnak. Két mongol fiú is ült velem szemben - ık Bécsig jöttek –, addig majdnem végig rágóztak, igen gusztustalanul. Mellettem egy finom modorú japán férfi foglalt helyet, aki szabadságát töltötte, többek között Magyarhonban – nagyon tetszett neki mindaz, amit látott –, most Frankfurtból készült visszarepülni Ausztráliába. Aztán egy magyar nyugdíjas munkásasszony szállt be a fülkénkbe, Hegyeshalomnál, ı hangosan és megszakítás nélkül sírta vissza a Kádárkorszakot - sérelmezte, hogy fizetnie kell, mert kezességet vállalt egy rokonának, aki viszont nem fizet, s most a banki követelést az ı nyugdíjából vonják -, egyébként Bécsbe utazik - mondta – mert rokkant nıvérét ápolja, aki özvegy, s addig is spórol, míg ápol. Aztán még két ifjú hölgy is társunk lett,
egyik német városból utaztak a másikba, igen dekoratívan. Mintha horvátok lettek volna. Az állomáson Frankfurtban Cserna Csaba várt. Elbővölt a látvány. A megtermett férfi egy aprócska gyerekkel. Az unokájával, Raffaellel. Aztán a gyereket Csaba leadta az anyukájának, s mi a lakására hajtattunk, egy város széli lakónegyedbe. Másnap és harmadnap Csaba és Balassa Imre, - ı 1956 óta él kint, s egyébként lakótársam Pesten a Jégverem utcában - megmutattak mindazt, amit a városban, a Rajna mentén, a környékbeli városokban megnézni érdemes. Minden nagyon szép, minden nagyon gondozott, a várak, kastélyok restaurálva, a szılık gondozva – lengyel vendégmunkásokkal dolgoztatnak -, a parkok fésülve, szemét sehol, szóval minden olyan, ahogy elvárható. Bárhol jártunk a Rajna menti városokban - felírtam hogy hol, de csak a jegyzeteimbıl tudnám idemásolni -, mindenütt Felka, Poprád, Lıcse jutott eszembe, a cipszer ıseim is ilyen házakban laktak, s már gyermekkoromban nagyon szerettem az ezekbıl áradó hangulatot. Szóval otthon voltam. Ami élményszerően megmaradt bennem. Mi is? A jó beszélgetések Cserna Csabával, aki pompás vendéglátó volt, nagyon kedves és nagyon figyelmes, abból a régi, jól nevelt fajtából, amelyikhez, úgy gondolom, én is tartozom; aztán a tébláboló autózás Balassa Imrével, amikor el-elbizonytalanodtunk a Rajna mentén, merre is haladjunk; az egyik kastélyparkban az üldögélés, ahogy hulltak alá a szirmok a magnoliáról vagy másról; a nézdegélés a heidelbergi egyetemi könyvtár elıtt, nézdegélése a lányoknak, akik lomposak voltak és formátlanok; a königsbacher sör Koblenzben, az út menti vendéglátóban; a johannesburgi várjátékok, ahol egy középkori kovácsmőhelyben nem tudtam a vascövekre dobni a lópatkót; az este hangulata Weisséknél, ahol is illetlenül enni kértem, mert megéheztem az egész napi kirándulás során, és csak süteményeket láttam az asztalon, ahol két tehetséges mővésszel, a vendéglátó Weiss Istvánnal, a volt nagyváradi színházi fotóssal és Jank-Grünewald Ildikó selyemfestıvel és mőveikkel ismerkedtem meg; a frankfurti székesegyház, ahol ezren is szorongtak a horvát nyelvő misén; Svejdliéknak a mi kuckónkra emlékeztetı otthonossága, ahol bemutattam a Különbéke címő mősoromat; Sipos Tibor frankfurti magyar református lelkész, aki olyan azonosulással nézte és hallgatta végig az És ki az a Pál címő monodrámámat, amilyennel még nem találkoztam, s aztán a vele való beszélgetés, s Török Árpád, vendéglátóim egyike, a kitőnı író, akinek hazafelé jövet a vonaton, élvezettel olvastam erdélyi tárgyú, fanyar hangulatú regényét. Meglepett, hogy a frankfurti magyarok már magától értetıdıen mondják, hogy köztük széthúzás van, ezt amolyan magyar átoknak tekintik, mint ahogyan tudomásul veszik azt is, hogy nincs magyar óvodájuk, nincs iskolájuk, hogy sorsuk elıbb-utóbb a beolvadás. (Bezzeg van a horvátoknak, bezzeg van a törököknek.)
Az is meglepett, hogy jövet-menet úgy haladtunk át a határon, hogy nem is érzékeltem, volt-e vámvizsgálat. S eszembe jutott - mért ne jutott volna eszembe -, hogy amikor elıször utaztunk egy pedagógus társasággal Bécsbe, 196o körül lehetett, a magyar illetékesek egy fülkébe vittek, levetkıztettek, úgy motoztak. Azóta is éget a szégyen, hogy megaláztak, s a procedúrát tehetetlenül kellett tőrnöm. Az is meglepett, hogy hazafelé jöttömben nyílt pályán megállt a vonat. Azt hittem, ez csak Monor és Cegléd között lehetséges. Szólt ugyan a hangosbemondó németül, de nem értettem. Hogy én hogy szorongtam! Azért is szorongtam, ki tudom e nyitni a WC-zárat a vonaton, ha becsukom. Nem rekedek-e bent? Rám is nyitott két fiatal hölgy. Vihorásztak. Láttak valamit? Én mindazonáltal pironkodtam. Május 1o-13. Kuckó Mányiéknál Kismaroson Dété leginkább arra emlékszik, miként próbált külön-külön a kuckózó szereplıkkel. Elıtte nemigen volt idı rá. Meg aztán izgult is, hogy sikerül-e. A szombati körbeülıs esten adták elı a mősort, amelyet Fehér Béla prózai írásaiból szerkesztett Debreczeni.. Mányi Pistának kívántak ezzel meglepetést okozni, mivel hogy 6o éves lett.
A fiam hívta fel a figyelmemet Fehér Bélára. Hogy milyen elementáris erejő a humora, milyen gazdag a nyelve, milyen pompásan ismeri magát a gyarló embert, hogy ıt Rideg Sándorra emlékezteti, ilyeneket mondott. S kezembe nyomta a Zöldvendéglı címő regényét. Nos, hát azóta figyelem ezt az írót. Tényleg nagyon tehetséges, tényleg van humora, s még más is, amirıl most nem szólok. Egy biztos, nem a liberálisok írója. Kritikát – éppen ezért? - csak az Alföldben olvastam róla. Hát én most Kismarosra az ı mőveibıl komponáltam. Szeretem a mesélıs kompozíciót. Újabban szeretem. S nagyon örültem, hogy a régi tanítványaim, akik többen harminc éve nem szerepeltek, egybıl elfogadták a kínálatomat. S milyen jól mondták a Fehér Béla szövegeket ezek a régi színpadosok, Boda Béla, Bajzik György, Ferke György, Bezdán József, aztán Balogh Csaba, Mózsik Erika, Lipót Andi. S noha a szöveg csak olvasva került a nézık elé, hatalmas volt a siker. Nagyobb, mint gondoltam. Elemezni csak akkor fogom, ha bemutattuk másodszor is. Tervezzük, hogy a nyárbúcsúztatón, augusztusban, Tiszakürtön, mondva persze és zenével komponálva, újra közönség elé visszük. Majd meózzák a falusiak is. Meg kellene hívni az írót is. Május 15-2o. Kolozsvár Szıcs Judit hívására megy. Elıadja két mősorát, a Pált és a Különbékét. .
Koszos, lerobbant elsı osztályú vasúti kocsi. Le is kapcsolják Biharkeresztesen. Minket átküldenek egy másikba, egy második osztályúba. A román határon. És senki nem igazol semmit, senki nem kárpótol. Útitársam egy betegszabadságon
lévı rendır. Egy hajdani körzeti megbízott. Egy bennfentes megbízott. Valamikor Erdélybıl jött ki. Aztán itt szorong egy fekete ruhás idıs hölgy is, temetésre jön Marosvásárhelyre. Meg jelen van magabiztosan egy magyar-japán házaspár. Üzletemberek. A mobil végig a fülén. A kis japán nıt Lucynak hívják. Kanadai japán. Az éjszakai vonaton visszafelé jövet egy diáklány a fülkebeli társam. Kolozsvárott volt bulizni. Nagyváradra megy haza. Kolozsváron sörfesztivál. A fıtéren. Cirkusz, kosz, ricsaj. A Báthory Gimnázium tornatermében ötvenen kíváncsiak a Pálra. Meg vagyok magammal elégedve. İk is velem. A katholikus nıegylet újra hív. Menjek ısszel is. A Különbékét zene nélkül csinálom. Húsz nézınek. Élvezem a puritánságot. Jó és értı beszélgetés utána. Végre magabiztosan ment a szöveg. Még Nagyenyedre is eljutok. Szıcs Judit társaságában kocsival. A kollégium évfordulós ünnepségén vagyunk. Beszédek az iskolaudvaron. Általában rövidek és jók. Protokollárisak és személyesek. Az öregek a beolvasók. A jelenlévık közül többen ismerısek. Örülünk egymásnak. Május 2o. Beszélgetés K Lacival a kuckóban Dété ajánlotta, K elfogadta. Több volt mint fegyverszünet, s több mint kompromisszum. Mintha rájöttek volna, nem ellenfelek.
Jó volt. Görcseinket igyekeztük kimasszírozni óvatos mozdulatokkal. S mintha sikerült volna! Hogy mért nem korábban? Így alakult. Mindkettınk szerencséjére, még idıben. Még vagyok. Félreértéseket oszlattunk, egymásba néztünk, rájöttünk: érdekeink nem ellentétesek. Bizonyos dolgokban egyességre is jutottunk, s megállapodtunk a diskurzus folytatásában. K akár a fiam is lehetne! Május 26. Attila öcsémékkel Kürtön Dété örült, hogy békésen beszélgethetett az öccsével, aki szintén elmúlt már hetven.
Attila Dété öccse, másfél évvel fiatalabb. Hihetı volna, hogy szorosra kötıdött kapcsolatuk a gyerekkorban meg késıbb. De nem, mivel Attila iker. İ Bélával, Bélukával élt testi-lelki közelségben. S aztán, hogy ikeröccse – két petéjőek voltak – Dété másik testvére váratlanul meghalt, s ketten maradtak, a viszony már maradt olyan, amilyen volt. Jóban voltak, értették egymást, ritkán találkoztak is, de érzelmi forrósodás nem következett be. Kürtön se voltak még soha. Nagyon örültem, hogy jönnek. Begubózva élnek kissé, rájuk fér, hogy nyissanak. Öcsém aki mozgássérült, az utóbbi idıkig páratlan szívóssággal és igénnyel dolgozott. Igazgatta a kanizsai mozgássérültek dolgait, de mostanában feladta. A szılejébe sem jár. Most kimozdultak. Beszélgettünk sokat, szalonnát sütöttünk. Kiderült, hogy a felesége, Márta, a nyugdíjas tanárnı most fogott elıször nyársat a kezében. Szép volt az este is. A falusi zajok meg a természet hangjai harmóniába alkonyodtak.
Ebbe simultunk mi is. Az elmúlásról is szó esett. Mintha elkezdıdött volna a búcsúzkodás is. De valamiképpen ez most nem fájt. Május 29. A tanítóképzıs tantestület Kürtön Béke volt és nyugalom.
Dété itt tanít szinte nyugdíjazása óta. Óraadóként. Ami azt jelenti, leadja az óráit, rendezi az elıadásait s eljön. A diákjaival szorosabb a kapcsolata, mint a tanárok többségével. Áldozócsütörtök amúgy is szünnap a fıiskolán, megegyezett hát Dété a feleségével, meghívják a tanári kart, nézzenek széjjel náluk. A szeretetüket garantálják. Meg mást is. Volt árnyék az udvaron, lehetett körbe ülni. Sor kerülhetett hivatalos és magán jellegő beszélgetésekre. Volt friss pogácsa, szatmári szilvapálinka, tiszakürti olaszrizling és cabernet, közben a hozott birkahúsból, a hozott kondérban fıtt a pörkölt, volt idı a csodálkozásra, milyen szép a százötven éves ház kívül és belül, milyen szép a kilátás az arborétumra meg a Tisza-töltésre, szóval, hogy felfedezni való ez a vidék is, jól funkcionált a kiszáradt kútra épített hatalmas kerek-asztal, amelynél elfértünk tizenketten, néhányan ugyan macskaasztalnál ültünk, közel a kondérhoz. És tudtunk még külön-külön is beszélgetni. Mintha több mindent engedtünk volna kivillanni magunkból, mint egyébként. Kellenek ezek a lazulások.
