Magyarország mozdulatlan A társadalmi szolidaritás esélyei és az elit újratermelése Magyarország mozdulatlan. Miközben Európa megértette, hogy a jóléti állam évtizedes gyakorlata nem folytatható, majd végleg kiábrándult a neokonzervatív gyógymódból, és ezért most mélyreható reformokkal új utakat keres, addig Magyarország még mindig többet néz hátra, mint elıre. Miközben az Európai Unió tagországainak vezetıi Lisszabonban arról tanácskoznak, hogy országaik miként felelhetnek meg az információ és a tudás birtoklására épülı világ kihívásainak, addig mi az átvilágítási törvényrıl, parlamenti ülésrendrıl, a politikusok meg nem történt törvénytelen megfigyelésérıl vitatkozunk. Miközben tılünk nyugatra egy új társadalmi integrációs modellt építenek annak érdekében, hogy felemeljék a leszakadókat és csökkentsék a társadalmi különbségeket, addig mi szótlanul tőrjük, hogy a leggazdagabbak jövedelme az elmúlt fél évszázadban elıször haladja meg több mint nyolcszorosan a legszegényebbekét. Ébresztıt kellene fújni.
Jobboldali modernizáció A második világháborút követı idıszak nagy társadalmi-gazdasági kísérletei mára kifulladtak. Több mint két évtizedes tündöklés után a jóléti állam válsága mintegy 20-25 évvel ezelıtt kezdıdött. Az elsı diagnózisok a rendszer belsı feszültségeit, ellentmondásait kívánták feltárni. Mára viszont már tudjuk, hogy a jóléti állam hatékonyságának csökkenését az alapjául szolgáló gazdasági rendszer megváltozása okozta. A globálissá vált piacokon megjelenı és egyre jelentısebb befolyást gyakorló transznacionális vállalatok sikerének záloga az innováció, a rugalmasság és a gyorsaság. Mindezek a jellemzık - ahogy Szabó Katalin, a BKÁE professzora megállapítja - szögesen ellentétesek a jóléti államok tengelyében álló biztonsággal és kiegyensúlyozottsággal, a stabil és szabályozott foglalkoztatási viszonyokkal. A jóléti állam megoldás helyett probléma lett. A politikai baloldal az új helyzetben is a régi gyógymóddal kísérletezett, és a csökkenı hatékonyságú, láthatólag betegeskedı rendszer életben tartásáért küzdött. Ezzel szemben a jobboldal radikális változások ígéretével állt elı. A neokonzervatív terápia csökkenı adókat, kisebb és hatékonyabb államot, korlátozásoktól mentes gazdaságot, megkurtított jóléti szolgáltatásokat, az ezekre támaszkodó, kínálatvezérelt gazdaságpolitikát ígért. Az ilyen módon dinamizált gazdaság új munkahelyek teremtését, csökkenı munkanélküliséget, növekvı jövedelmet és végsı soron a társadalmi felemelkedés bıvülı lehetıségét vetítette elıre. A választók az új rendre szavaztak, és egymás után segítették hatalomra Európában és az Egyesült Államokban a neokonzervatív jobboldali pártokat. Az általában Reagan és Thatcher nevéhez kötött "új jobboldali" politika valóban lényeges eredményt ért el a gazdasági modernizáció feltételeinek megteremtésében, a gazdasági növekedés elindításában, az állami költségvetés egyensúlyának helyreállításában, az infláció csökkentésében. Friedman azt állította ugyan, hogy "a szabad piac a legjobb szociálpolitika", de a várakozásokkal ellentétben a gazdaság, a társadalom csúcsán megjelent eredmények nem szivárogtak le a társadalmi középbe, és fıleg nem érték el az alsó osztályokat. A jobboldali fordulat legszembetőnıbb ára a társadalmi egyenlıtlenségek tragikus növekedése volt. Az Egyesült Államokban 1947 után a legmagasabb jövedelemmel rendelkezı családok részesedése az összes család jövedelmébıl 1980-ig csökkent. A következı csaknem húsz év
alatt a jövedelmi olló szétnyílt. 1998-ra a legmagasabb jövedelmőek 25 százalékkal növelték részesedésüket, ezzel egyidejőleg a legrosszabb helyzetben lévık jövedelmi részaránya 20 százalékkal csökkent. Így aztán a felsı "tízmillió" jövedelme több mint 50 százalékkal haladta meg az "alul lévı" százmillióét. (U. S. Census Bureau; Historical Income Tables - Families.) A növekvı jövedelmi különbségek következményeként a korábban stabilnak hitt társadalmi normák fellazultak, melyet jól jelzett az amerikai városokat elárasztó, korábban soha nem tapasztalt bőnözési hullám. Nem volt kétséges, hogy ezek a folyamatok elıbb vagy utóbb felemésztik ennek a politikának a társadalmi bázisát. Az újabb politikai fordulat az 1990-es évek elején következett be. Az Atlanti-óceán mindkét partján egymás után változtak a kormányok, és az évtized végére az országok túlnyomó többségében baloldali pártok kerültek hatalomra. A hatalomváltással egy idıben mind élesebben rajzolódott ki a "régi gazdaságot" felváltó valami újnak a kerete, amit - nem túl szellemesen - egyszerően csak "new economy"-nak hív a világ. Az "új gazdaság" globális keretek között szervezi meg önmagát. Növekedésének motorja a számítástechnikai és információtechnológiai innováció által vezérelt termelékenységjavulás. Ennek nyomán felértékelıdnek a befektetett eszközök, folyamatosan emelkednek a részvényárfolyamok, bıvül a belsı fogyasztás, és egyidejőleg csökken az infláció, valamint a munkanélküliség. Ez a gazdaság és különösen az általa átalakított társadalmi szerkezet- és viszonyrendszer alig hasonlít a 20 évvel ezelıttire. Ennek a társadalomnak ezért alapvetıen mások a kockázati tényezıi, mint amire a második világháború utáni jóléti, vagy az azt felváltó friedmani neokonzervatív megoldások receptjei készültek. Nincs visszaút A nyugat-európai kormányok - legyenek bármilyen színőek - tudják, hogy nincs visszaút a jóléti államhoz vagy a neokonzervatív megoldásokhoz. Errıl a felismerésrıl tanúskodik a Szocialista Internacionálé 1999. novemberi párizsi nyilatkozata vagy az Európai Unió márciusi, lisszaboni csúcsértekezletének záródokumentuma. A legfıbb veszélyt tılünk nyugatra abban látják, hogy ha országaik nem tudnak kellı gyorsasággal alkalmazkodni a tudásalapú társadalom kihívásaihoz, akkor gazdaságaik végképp lemaradnak a fejlett régiók közötti versenyben, és a megjelenı -info-exclusion- (információs kirekesztés) végképp szétszakítja a társadalmat. Magyarország ez idı alatt nemhogy az új, de a régi kihívásokkal sem tud megbirkózni. A nyugdíjreform bevezetése óta jelentıs strukturális átalakítás nem történt. Az évek óta agonizáló mezıgazdaság átalakítása reménytelenebbnek látszik, mint valaha. Természeti környezetünk állapota az európai csatlakozást leginkább fenyegetı tényezıvé vált. A több mint félmilliós cigányság lassan embertelen kitaszítottságáról és ennek a többségi társadalmat is közvetlenül fenyegetı hatásairól nyilvánosan még csak nem is beszélünk. Jóléti rendszerünk régi politikai meggyızıdésünk foglyaként ma nem lefelé, hanem fordítva, felfelé szolidáris. Vessünk egy pillantást ez utóbbira! A jóléti államot, intézményeit, funkcióit sokan, sokféleképpen írták le. Tudjuk, hogy e meghatározások alapvetıen politikai értékfüggık, és legalább három - liberális, konzervatív és szociáldemokrata - egymással vetekedı gondolkodás és megoldás létezik. Abban mindenki egyetért, hogy a jóléti állam célja az egymástól különbözı okok miatt eltérı helyzetben lévı társadalmi csoportok integrálása. Az állam beavatkozik a gazdasági-társadalmi viszonyokba, korlátozza a társadalmi szereplık szabadságát, részlegesen központosítja és újraosztja a
jövedelmeket, elıírja az egyes jóléti szolgáltatások igénybevételének kötelezettségét. A jóléti beavatkozást nem egyszerően a társadalmi szolidaritás, hanem annak a megértése indokolja, hogy egy közösség csak akkor tartható egyben, ha tagjai képesek és hajlandóak alapvetı közös normák szerint élni. Ehhez viszont az kell, hogy a társadalom egyes tagjait és csoportjait ne válassza szét áthidalhatatlan kulturális, anyagi, erkölcsi szakadék. Ez az a felismerés, amely a társadalom csúcsán lévıket is érdekeltté teszi (teheti) a jóléti funkciók fenntartásában, még akkor is, ha ez számukra látszólag jövedelemelvonással jár. Ha ezt nem teszik, akkor nemcsak a leszakadókat zárják ki a társadalomból, de önmaguk is bezárkózásra kényszerülnek annak érdekében, hogy megvédjék fogyasztási, kulturális szokásaikat. A szakadék mélysége Milyen nagyságúak azok a különbségek, amelyek még elviselhetık- Ez sok mindentıl függ. A társadalmi csoportok közt mért távolságnál például sokszor fontosabb a változások dinamikája. Magyarországot a közepesen nagy és a folyamatosan tovább növekvı különbségek jellemzik. Szokás mindezt a rendszerváltozás számlájára írni. Ezzel szemben a folyamat jóval korábban, a gazdasági tevékenység liberalizációjával párhuzamosan, az 1980-as években kezdıdött el. Az elmúlt két évtizedben a létminimum alatt élık korábbi 10 százalékos hányada megháromszorozódott, a legfelsı és legalsó népességtized közötti jövedelemkülönbség négyszeresrıl nyolcszorosra növekedett. A társadalom felsı egy tizede vitathatatlanul jómódban él, az átlag körüli középrétegek aránya mintegy harminc százalék, a fennmaradó hatvan százalék alkotja a leszakadók csoportját (Tárki Monitor, 1999). Mi dönti el, hogy ki van fenn és ki van lenn- A rendelkezésre álló elemzések egyöntetően azt bizonyítják, hogy a társadalmi státust alapvetıen meghatározó jövedelmi helyzet és az anyagi-jóléti pozíció döntıen az iskolai végzettségtıl függ (Tárki 1999; A szegények jellemzıi a mai Magyarországon, KSH 1999). De menjünk egy lépéssel tovább! Ha megvizsgáljuk, hogy milyen tényezık döntik el, hogy kinek milyen iskolai végzettsége lesz, akkor azt az eredményt kapjuk, hogy az apa iskolai végzettsége és foglalkozása jórészt eldönti a gyerek sorsát. A nyolc osztálynál kevesebbet végzett apák gyerekeinek 36 százaléka csak az általános iskolát fejezi be, további 33 százaléka elvégzi a szakmunkásképzı iskolát, felsıfokú végzettséget csak 4 százalékuk szerez. Az arányok nagyon hasonlóak a mezıgazdasági foglalkozást őzı apák esetén. Ha valaki szerencsés, és értelmiségi családba születik, az apja felsıfokú végzettségő, illetve vezetı értelmiségi beosztásban dolgozik, akkor csaknem biztos lehet a sikerben Az iménti csoportokba tartozó apák gyerekeinek 44-52 százaléka felsıfokú iskolát fog végezni, és csak kevesebb mint két százalékuk nem fejezi be a nyolcadik osztályt (Életszínvonal 1988-1997, KSH, 1998). A kör ezzel bezárult. Amit a fentiekben láttunk, az kissé leegyszerősítve azt jelenti, hogy gazdagság és a szegénység egyaránt újratermeli önmagát, aki lentre született, az lent is marad. A politikusok tanácstalanul széttárják a kezüket, és azt mondják: Magyarország éppen annyit, a bruttó nemzeti termék (GDP) 27 százalékát költi jóléti kiadásokra, mint az OECD-országok átlaga. Ez 1999-ben - az államháztartás összevont adatait figyelembe véve - 3120 milliárd forint volt. Az összeg nagyságának érzékeltetésére tegyük hozzá, hogy az egyenlı az összes
áfa-bevétel háromszorosával, hogy az államháztartás minden forintjából hatvan fillért jóléti célra költünk. Nincs az a politikus, aki ezt az összeget lényegesen fel tudja emelni. Rendkívül tanulságos ugyanekkor a jóléti kiadások belsı szerkezete. Mintegy 1000 milliárd forintot tett ki a nyugellátás, mely az összes jóléti transzfer közül leginkább ırzi a hagyományos biztosítási elemet, mértékének meghatározásában a rászorultság nem, vagy csak elenyészı mértékben játszik szerepet. Az oktatás és egészségügy további 1000 milliárd forintot tett ki. Az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele formailag biztosítási alapú ugyan, de a kapott szolgáltatás lényegében független a befizetett hozzájárulás mértékétıl, a jogosultság pedig csaknem általános. A jóléti kiadások fennmaradó 1100 milliárd forintjából 500 milliárdon osztozik a környezetvédelem, a szabadidıs, kulturális és vallási tevékenység, a lakásügyek és települési szolgáltatások, a további mintegy 600 milliárd forint fedezi a családi pótlékot, a gyermekeknek járó juttatásokat, a munkanélküli-ellátást, a szociális segélyeket stb. Ez utóbbi körben a szociális szükséghelyzettıl függı, rászorultság-elven járó támogatások összege mintegy 300 milliárd forint. A végeredmény meglepı: az összes jóléti transzfer alig egy tizede veszi figyelembe, hogy ki van fent, és ki van lent. Ha a társadalmi szolidaritást a GDP százalékában szeretnénk kifejezni, akkor a nagyon meglepı 2-4 százalékot kapjuk. Vessünk egy pillantást az oktatási és egészségügyi szolgáltatásokra! A két rendszer alapvetıen elosztási elven mőködik. Az állampolgárok fogyasztási igényét szinte semmi nem korlátozza, az igénybe vehetı szolgáltatás mennyisége az igénybe vevı oldaláról nem mért és nem korlátozott. Ennek következménye, hogy a kereslet mennyisége és minısége minden határt átlépve növekszik. Ezzel szemben a szolgáltatásnyújtó oldalán a szigorú költségvetési összeg határt szab a kínálatnak. Így a mérleg felborul, állandósul az egyensúlyhiány, és a rendszer folyamatos kapacitás- és minıségi problémákkal küzd. A mőködés zavarai nem mindenkit sújtanak egyformán, hiszen a nyújtott szolgáltatások - a kinyilvánított célokkal gyökeres ellentétben - nem egyenlıen oszlanak meg az egyes társadalmi csoportok között. Az oktatásban a magas társadalmi státusú családok gyerekei - a korábbiakban bemutatott adatokat figyelembe véve - eleve felülreprezentáltak. Az egészségügyi szolgáltatások félig piacosított rendszerében a magánbetegek bizton megkülönböztetett bánásmódra számíthatnak anélkül, hogy az emelt színvonalú szolgáltatás ellenértékét törvényesen megfizetnék. A redisztribúciós elit összekacsint saját klientúrájával. Minden jel arra mutat, hogy a mai jóléti rendszerben, aki felül van, az többet vehet ki a közösbıl, mint a lentre süllyedt rászorulók. Másképpen fogalmazva, a mai jóléti rendszer a társadalmi elit újratermelésének egyik legfontosabb motorja, és a közkelető feltételezésekkel szemben jelenlegi mőködése inkább gátja, semmint hajtóereje a leszakadók, a kirekesztettek felemelkedésének. Érdemes lenne végiggondolni, hogy helyesen járunk-e el akkor, ha mit sem törıdve az elmúlt évtizedek eseményeivel, továbbra is ragaszkodunk a korábbi idıszak nagy szociális vívmányának tekintett eredményéhez, a szociális-jóléti juttatások állampolgári jogon való biztosításához. Ha a középre tartó pártok úgy tesznek, mintha semmi dolguk nem lenne e nyilvánvaló társadalmi igazságtalanság felszámolásával, akkor nem csodálkozhatnak azon, ha a felemelkedéstıl elzárt társadalmi csoportok az elitellenes jelszavakkal operáló szélsıséges pártokhoz fordulnak. Ausztria, Franciaország vagy éppen Magyarország példája errıl tanúskodik. Az örökölt jóléti rendszerek átalakítása ezért nemcsak a leszakadók, hanem a társadalmi nyugalom fenntartásában érdekelt középosztályok és a középpártok érdeke is.
Az elmúlt két év tanulsága szerint a kormánykoalíció pártjai nem osztják ezt a véleményt. A család- és a lakástámogatási, illetve a munkanélküliek ellátási rendszerének átalakítása ugyanis a megkapaszkodásra képes középosztályokat erısíti, miközben családok tízezreit zárja el a felzárkózás, a felemelkedés lehetıségétıl. A befogadó polgárország tisztességes eszméjére kirekesztı szociális gettók épülnek. Tényleg ezt akarja a magyar jobboldal? A felsı középosztályban és a társadalmi elitben felülreprezentált MSZP vajon készen áll-e arra, hogy saját szavazóbázisa jelentıs részének érdekeit rövid távon veszélyeztetı szociálisjóléti reformokat kezdeményezzen- Bátorítólag hathat, hogy ezek a csoportok a párthoz legszorosabban kötıdı magot alkotják, így elpártolásuk kevéssé valószínő, más oldalról pedig a magyar választókorú népesség több mint 55 százaléka azt gondolja, hogy a szegények nem maguk tehetnek helyzetükrıl, így a leszakadókat szolgáló program általános választói támogatásra találhat (Szonda Ipsos, 2000). A fentiek nem jelentik azt, hogy a szegénység problémája megoldható a jóléti rendszer reformjával, a jövedelmek, a szolgáltatások újraosztásával. A szakértık egyetértenek azzal, hogy a programoknak ki kell terjedniük a családpolitikára, a regionális egyenlıtlenségek kezelésére, az oktatási rendszer átalakításra, a foglalkoztatási és munkaerı-politika reformjára. Persze nem a kormányokon múlik minden. A Nyugat-Európában slágernek számító harmadikutas politika mindezen túl azt hangsúlyozza, hogy az egyéneknek, a családoknak és a kisebb közösségeknek az eddigieknél nagyobb felelısséget kell vállalniuk saját sorsuk alakításáért. Blair azt mondja, hogy -nincs jog felelısség nélkül-. Schröder hozzáteszi, hogy -a jóléti állam nem egyirányú utca-, azaz nemcsak a közösségnek van kötelessége tagjai iránt, hanem igaz ez megfordítva is. Magyarországon ugyanakkor minden harmadik ember szegény, és több százezres a munkaerıpiacról végképp kiszorult, a felkapaszkodás útjától végképp elzárt emberek csoportja. Ezért nem lehet azt mondani, hogy ezek az emberek nagyobb személyes felelısségvállalással majd megoldják gondjaikat. Arra kell felkészülni, hogy ezen társadalmi csoportok jelentıs és folyamatos állami, társadalmi segítségre szorulnak. A jóléti állam helyébe lépı "esélyteremtı állam" (Ladányi-Szelényi kifejezése) eszméje nagyon közel van ahhoz, amit Európa nyugati fele ma képvisel. Ez az állam a polgárok többségét már nem akarja, nem tudja megvédeni, viszont jelentıs mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kormányok, az üzleti vállalkozások és a magánemberek új típusú szövetségével, munkamegosztásával ez utóbbiak sikeresebben állják a versenyt a globalizálódó "új gazdaságban". Ahhoz viszont, hogy a jövıt építı, az emberi tıkébe intenzíven beruházó, az új típusú információs kirekesztéssel szemben hatékonyan fellépı állam létrejöhessen, a felül lévıknek le kell mondaniuk örökölt kiváltságaik jelentıs részérıl. Mire várunk? 2000-05-20 12:05 Népszabadság
