K U L T Ú R A
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
79
CSÓKÁS MÁTÉ
„Magyar titok. De még beszélni fog!” JUHÁSZ GYULA „DÓZSA-CIKLUSA”
1
E
A Dózsa-kép átalakulásai A Dózsa-féle parasztlázadás történetének értelmezése a teljes elutasítástól a követendő történelmi előképig csak lassan rehabilitálódott. A kortársak közül egyedüliként a jobbágyi származású Szerémi György volt megértő a Dózsa-mozgalommal szemben.4 A „magyaros” latinsággal író egyházi férfiú Dózsában Szent Györgyhöz hasonló mártírt látott, hozzátéve: „György fejét Szegedre küldték, mert ezek csatlakoztak hozzá. A szegediek ereklyének tekintették a fejet, mások azonban gúnyolták”.5
Juhász Gyula
Ezt követően a XIX. századig a történészi kánon teljes elutasítással és megvetéssel fordult el Dózsától. A csendet a romantika és a liberalizmus korában alkotó Horváth Mihály a Vázlatok a magyar népiség történetéből című (1839) munkájával törte meg. Munkájában nemcsak Szerémi nyomdokain haladt, de egy sor addigi történészi tabut is megkérdőjelezett például Werbőczy személyét illetően vagy a teljes nemesi elit felelősségét firtatván. Horváth történelmi munkái elsősorban a „nagyközönség” soraiban arattak sikert, legfőbb támogatói a pesti szellemi élet reformerei voltak. Az ő gondolatait vitték tovább a márciusi ifjak történeti fejtegetésekben, elsősorban Vasvári munkáiban. Nála a nép nyomorán felháborodó Dózsa György az „arisztokrácia hidrafejeit” akarta levágni.6 1514 részleges „rehabilitálására” a reformkor legvégén került sor, két szerző irodalmi munkásságának köszönhetően. Az eset érdekessége,
» A szerző PhD-hallgató
löljáróban szeretném leszögezni, hogy az cím kissé megtévesztő. Dózsa György alakja, szomorú és hősies története bár időről időre visszatért Juhász költészetében és prózájában, de a Forradalmi naptárhoz hasonló együttes ciklussá már nem tudta megírni. A Dózsa-féle parasztlázadás 500. évfordulóján – amely az idei évfordulók között a leghalványabban volt és van jelen – feltehetjük magunknak a kérdést: érdemes-e egyáltalán régmúlt korok felé fordítanunk tekintetünket, érdemes-e egyáltalán divatjamúlt korszakokkal és témákkal bíbelődnünk. Azt hiszem, a mostani konferencia a bizonyság rá, hogy igen; legfeljebb még azt tehetjük hozzá, amit Juhász Gyula egyik kedves írója, Ernest Renan mondott: néha bele kell nyugodni abba, hogy az ember „átmenetileg elavult”.2 Ennek az „átmeneti elavulásnak” a jele, hogy Juhász Dózsa-verseivel utoljára érdemben Baróti Dezső3 foglalkozott, még a múlt század ’70-es éveiben. Az azóta eltelt időszak tudományos eredményeivel összevetve érdemes megvizsgálnunk a Dózsa-kép változásait, ennek hatását a költőre, valamint megnézni, miként módosult a hagyományos Dózsa-felfogás Juhász lírájában, prózájában és publicisztikájában.
80 | ÚJ EGYENLÍTÔ hogy sorsuk, társadalmi helyzetük és politikai nézeteik meglehetősen ellentétesek voltak az akkori ellenzéken belül. Eötvös József és Petőfi Sándor mégis komoly hagyományt teremtettek, amire röviden ki kell térnünk. Eötvös regényében elsősorban nem Dózsa György alakja az érdekes, mivel az egész akkori társadalom keresztmetszetét kívánta bemutatni, ezért is tekinthető A falu jegyzője „történelembe áthelyezett” társregényének.7 Másrészt a regényíró voltaképpen saját magával vitatkozik Lőrinc barát és Telegdi alakjában: „Nem a forradalomtól féltette a nemzetet, hanem az anarchiától a forradalmat”8 – ezért ingadozik az együttérzés és az idegenkedés között. Ami Eötvösnél még csak lehetőségként merült fel, az Petőfinél már cselekvésre sarkalló fenyegetéssé változik: Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Derkovits Gyula: Dózsa-sorozat, 1928
Dózsa egyetlen hatalmas képben, a Nép nevében című vers keretében jelenik meg. Ha megnézzük Petőfi gondolatiságát és költői képeit, azt kell látnunk, hogy a kortársakhoz képest semmi újat, semmi eredetit nem hozott. Az eredetiséget az adta, hogy az „elkoptatott és agyonhasznált” romantikus sablonokkal képes volt újat mondani,
továbbá a lírai én nem egyes szám első személyben szól hozzánk – adjatok neki! nem tudjátok, nem hallottátok? Kijelentésében – elégetétek – pedig vád és felelősségre vonás érződik. Nyolc sorban benne van mindaz, amiért a Reformkor küzdött.9 Ez és a vers zajos sikere volt az oka annak, hogy a pozsonyi országgyűlésen a rendek megrettentek arra a hírre, miszerint Petőfi negyvenezer paraszt élén gyülekezik Rákos mezején, és amit 20 év reformszónoklatai nem tudtak megtenni azt Dózsa György szellemének megidézése megtette. A neoabszolutizmus éveiben Jókai drámát, pontosabban szomorújátékot írt Dózsa Györgyről. A „dráma” voltaképpen egy szerelmi háromszög története, Dózsa őrlődik Csáki Lóra és Rózsi között. A darabot mindennek ellenére színre vitték Egressy Gábor rendezésében, 1857-ben a Nemzeti Színházban, és elsöprő sikert aratott a közönség körében.10 Ebből az alapanyagból dolgozta át operalibrettóvá Szigligeti Ede Erkel11 számára a művet. Dózsa alakját irodalmi rehabilitációja ellenére a történészi szakma továbbra is vérszomjas és kegyetlen, „emberiségéből kivetkezett” embernek tartotta, mozgalmát pedig egyszerűen „rablóés fosztogató hadjáratnak” bélyegezte. A XIX. század második felében alkotó Fraknói Vilmos szerint nagyravágyó, gyenge lelkületű férfiúnak írja le, aki a nemesség teljes kiirtására törekedett. Követői pedig egytől egyig kegyetlen gonosztevők voltak.12 A Monarchia évtizedeiben mind a szakmát, mind a nagyközönséget komolyan befolyásolta és egy ideig a Dózsáról alkotott képünket meghatározták Márki Sándor írásai13 az 1514. évi ese-
ményekről. Márki nem kevesebbet állított, hogy Dózsa és követői ösztönösen politikai és társadalmi forradalomban gondolkodtak volna! Márki Sándor Dózsa-interpretációja a szakmát megosztotta, de a szárnyát bontogató politikai baloldal komoly megértésével találkozott. Hatása komolyan érezhető, így például az 1928-ban kiadott Társadalmi Lexikon Dózsa-szócikke14 egyértelműen belőle táplálkozott, és az 1972-es Dózsa emlékévig – valamint Nemeskürty István „áldásos” munkássága15 nyomán kicsivel tovább is – jóformán evidenciának számítottak megállapításai. Sajnos a szűk terjedelmi keret miatt nem térhetünk Márki Sándor hiányosságaira, amit a szakirodalom Fekete Nagy Antal,16 Szűcs Jenő17 újabban Erdélyi Gabriella18 munkássága nyomán már feltárt. De ugyancsak a Márki Sándor-féle Dózsakép köszönt vissza az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt, elég csak Derkovits Gyula híres sorozatára gondolnunk. Egészen más megközelítéssel éltek a polgári radikálisok. Szende Pál történeti írásaiban elsősorban a földkérdés és a polgárosodás problematikáját állította középpontba. Dózsa-kép építése helyett elsősorban a Werbőczy-kép lebontásában fáradozott. 1514 számára a főúri jogtalanság és „vért szomjazó gyűlölet” szimbóluma19, hiszen a lázadást leverését követően a nemesség nem egyszer jogtalanul gyarapította vagyonát. Mint említettük, Dózsa felfedezése és rehabilitálása a politikai baloldal támogatásával ment végbe. Ugyanakkor elsősorban nem a kibontakozó szociáldemokrata munkásmozgalom, hanem az agrárszocialisták tűzték leghangosabban zászlójukra Dózsát.
A korabeli szocialista panteonból Dózsa a XX. század elejéig hiányzik. Vörös Boldizsár megvizsgálta az 1890 és 1919 közötti szociáldemokrata évkönyveket és naptárakat, ami alapján a szocialista történelemfelfogás és emlékezet az alapítóatyákon kívül szinte kizárólag XVIII-XIX. századi külföldi, főleg német tudósokra, forradalmárokra és költőkre korlátozódott. A magyar előképeket sokáig Martinovics, Petőfi és Frankel Leó jelentette. Dózsa György csak a forradalmak hatására került be a történelmi látómezőbe, és akkortól vált kötelező szocialista ikonná.20 A Dózsa-kultusz tényleges kialakítása és elterjedése az agrárszocialista mozgalomnak volt köszönhető. A kultuszt elsősorban az hívta életre, hogy az aktivizálódó szegényparasztság az addigra már a kisajátított és elkoptatott Kossuth-kultusz helyett történelmi előképet keresett önmaga számára. Kossuth személye a baloldal számára amúgy is problematikus volt ebben az időszakban,21 a párt felkészült teoretikusai közül Szabó Ervin történeti munkássága egyenesen Kossuth (-kultusz) ellenesnek tekinthető. A Függetlenségi Párt „úri” politikájával szakító parasztság orosházi, battonyai és békéscsabai mozgalma 1891-ben Dózsa nevében indult meg. Két évvel később Szántó Kovács János hívására a hódmezővásári kubikusok Dózsa keresztes zászlaja alatt ünneplik meg május elsejét. Az Alföld ezen részén Dózsának volt paraszti emlékezete és ez élesztette fel alakját tudatos politikai hagyománnyá.22 A szintén agrárius Újjászervezett Szociáldemokrata Párt Dózsáról népszerűsítő regényt tett közzé.23 Végezetül a szocialisták24 és a függetlenségiek25 is megfogalmazták a maguk
Dózsa-képét. Mindez jelzi, hogy a világháború előestéjén Dózsa a teljes magyar progresszió, a korabeli ellenkultúra szerves elemévé vált. Képünk nem lenne teljes és Juhász vonatkozó írásai sem lennének érthetőek Ady nélkül. Ady hatása a tágan értelmezett magyar baloldalra, csatlakozása a polgári radikálisokhoz, valamint Ady és Juhász kapcsolatának ismertetése túlmutatna előadásunkon, a későbbiekben csak a legfontosabb összefüggéseiben érintem.26 Ami a reformkorban még fenyegető lehetőségnek tűnt, Ady lírájában vált a lázadás tudatos felvállalásává. Ady elsősorban ebben újította meg a Dózsa-hagyományt: számára Dózsa a magyarság tragédiájának szimbóluma. Publicisztikájában így ír erről: „Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus után a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még ma is csak a szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a mienk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthtot gyűlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra. Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Mint La Barre lovagot választották a szabadgondolkozó franciák Róma ellen. Ha már nekik van pofájuk, hogy a törté-
nelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek. Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s ellenünk vonultatják föl őket. […] Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai.”27 Mint ismeretes, Ady Dózsa-versei az Illés szekerén kötetben jelentek meg a forradalmi verseket tartalmazó Az utca éneke ciklusban, hangsúlyos helyen, keretet adva a költeményeknek (Dózsa György lakomája, Dózsa György unokája). Dózsában „a maga törekvéseinek elődjét tisztelhette: az elnyomottak és összetörtek, a magyarok és nem magyarok népi összefogását, felkelését az úri betyárság ellen.”28
Juhász gyula Dózsa-képe Közelebbi tárgyunk szempontjából, azt hiszem, sikerült a fentebbiekben kellően felvázolnunk, milyen hatások és hagyományok érték vagy érhették Juhászt. Mindehhez hozzátehetjük még
ÚJ EGYENLÍTÔ
az alábbiakat: a költő eszmei fejlődését nézve családi örökségként erős katolikus hitet és függetlenségi Kossuth-kultuszt kapott. Egyetemre kerülve a korszak modern áramlatain túl elsősorban Nietzsche és a „nagy barátok”, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és még inkább a Schmitt Jenő Henrik köréhez tartozó Zalai Béla29 hatottak rá. Ugyancsak egyetemi évei alatt ismerkedett meg a szocialista eszmeiséggel is. Ám ebben az időben, ha szimpatizált is a szocialisták törekvéseivel – általános és titkos választójog bevezetése, szociálpolitika és bérharcok, stb. – a hivatalos pártról nem volt túl jó véleménynyel, mondván: „A gyárak népe és a mezők népe sehogy sem akar szolidaritást érezni egymással. Más világnézet forrong és erőlködik kitörni a füstös gyárban, a zajos műhelyben, mint a napégette, daltermő rónaságon. A kék zubbonyos munkásember nem érti a gatyás parasztembert és viszont.”30 Ennek ellenére üdvözölte Ady nyitását a szocialista tábor felé. Ugyanakkor alkata és baráti köre a polgári radikálisokhoz kötötte. 1918 előtt Dózsa nevét mindössze egyszer, de fontos összefüggésben írta le a költő: „Amikor Bakócz Tamás Dózsáékat keresztes hadba küldte a török ellen, ez arra való volt, hogy elterelje a vérig nyúzott misera plebs contribuens figyelmét saját gazdasági nyomorúságáról és egy jelszó kimondásával fölmentse a tétlen oligarchiát a nemzeti kötelesség alól. Mikor azután a vérig sértett székely nemes Dózsa, hadait nem a még messze veszteglő idegenre, hanem a benső, a gazdasági ellenségre vitte, ez egy öntudatlan gazdasági erőnek öntudatra ébredő elemi kitörése volt.”31 Az 1918–1919-es forradalmak alatt publicisztikájában hatszor tért ki Dózsa személyére és 1514 jelentőségére.32 Mindegyik írását a Dózsa feje előtt írta, így érdemes közelebbről is megnéznünk hogyan építkezett a költő. A Dózsa György emléke című vezércikkében Juhász így írt: „Dózsa György ugyanazt jelenti a magyarság történelmében, mint Spartacus a rabszolgaság és Hutten Ulrich a német jobbágyság történetében, Cromwell az angol és Danton a francia forradalomban.”33 Juhász komoly ihlető forrása volt a történelem, ami különösen a forradalmak után teljesedett ki. Líráján kívül számos cikket írt – már korábban is – a történelem nagy lázadóiról. Az 1920-as években Marx nyomán Spartacusról komolyabb tanulmányt akart írni,34 ez azonban csak terv maradt. A francia forradalomnak viszont egy teljes lírai ciklust szentelt, és több cikket írt Dantonról és Desmoulins-ről is. A fent említett írásában szállt síkra a szegedi Dózsa-szobor mielőbbi felállítása mellett is. Dolgozatunk elején már említettük, most hangsúlyozzuk, hogy Szegeden elevenen élt a Dózsa-
|
83
hagyomány. Az alföldi városok és községek szociáldemokrata pártszervezeteinek 1910. október 10-én tartott kongresszusán már határozatot hoztak, hogy Dózsa Györgynek Szegeden szobrot emelnek. Az elképzelés Lázár György polgármester személyében megértésre és támogatásra talált, de a terv nem valósult meg, később pedig háborús évek következtek. A forradalmak alatt, 1918 karácsonyán vetődött fel ismét a szoborállítás ügye, amit Juhászt megelőzve Móra Ferenc is támogatott.35 Témánk szempontjából némileg fontosabb következő írása, ami tulajdonképpen a Szeged a forradalomban címmel megjelent füzet előszava. Itt írja le először, hogy „Dózsa György Szegeden töltötte fiatalságát Pálfy Balázs főbíró házában és hogy a főnemes Szapolyai a lázadó nemes Dózsa fejét (persze levágva) városunkba küldötte, szomorú emlékül Pálfy uram portájára”.36 Ezt a gondolatot ismétli meg a Dózsa feje első felében: Fehér gyolcsban, setét éjben – Ezerötszáz tizennégyben – A kakas épp harmadszor szólt, Dózsa feje Szegeden volt. Pálfi bíró fölemelte, Hajnal előtt sírba tette, Lenn a sírban, némán, mélyen, Alszik a fej vaksötétben. Pálfi bíró Piros lánya Hófehér lőn nemsokára, Mint viola rózsa mellett, Hervad ő is Dózsa mellett. A szerelmi szál felvillantásában nyilvánvalóan az általa kedvelt Jókait követhette. Másfelől Baróti Dezső említett tanulmányában a levágott fej és a nő motívumaiból kiindulva a Salome és a gyengébb Maillard kisasszonyból vezette le Piros alakját, megjegyezve, hogy míg a korábbi „két vérivó lány, egy, a költőt fenyegető világ démonja gyanánt jelenik meg, s erotikájuk morbid természetű, Pálfi bíró leánya egy tiszta szerelem képviselője.”37 Harmadrészt Baróti úgy folytatja gondolatmenetét, hogy Dózsa levágott fejében Juhász Gyula saját szubjektív sorsát kapcsolta össze a közösséggel. Ez mindenképpen minőségi ugrásnak tekinthető az 1907-es Salome, vagy a még ellentmondásosabb 1908-as Maillard kisasszonyhoz képest, amelyben a levágott fej képe Juhász Gyula „saját személyiségének fenyegetettségéből és egyelőre megoldatlan konfliktus feletti keserűségéről vall”.38 A fej-motívum kapcsán a különféle lexikonok egyaránt megegyeznek, hogy a személyiséget, az egész embert jelöli, mint a mikrokozmosz jelké-
84 | ÚJ EGYENLÍTÔ pe.39 Barótit igazolva utalnak arra, hogy a fej jelentheti a nemek harcát és a fenyegetett személyiséget egyaránt. Az antik-keresztény kultúrkörben ennek kapcsán megemlítik, hogy a testet „nem lehet megsemmisíteni, mert szelleme tovább élt a levágott főben.”40 Amennyiben vizsgálódásunkat ismételten a motívumokra koncentráljuk, a vers második felében érdekes dolgot tapasztalhatunk: Zsarátnok lesz, ami tűz volt, Síri virág, aki szűz volt, Koponyák és szívek porán Új dalba fog új csalogány. Hej, a sírok egyre nőnek Szőnyegén a temetőnek, Elhervadnak mind a rózsák Őskertedben, Magyarország. Ó de néha éjten-éjjel, Mikor csak a kakas éber, Kigyúl egy láng, mint az őrszem, A szegedi temetőben. Nézi más láng lobogását, Földi tüzek égi mását, Vár egy napot fölkelőben, Régi magyar temetőben! A csalogány avagy fülemüle szintén szimbólum, a keresztény mitológiában Szűz Máriához hasonlítják, és gyakran vele is ábrázolják, mivel a csalogány az ártatlanság és a költészet szimbóluma.41 Az utolsó két verssorban a csalogány hangjára kigyulladó és az egeket ostromló lángoszlop véleményem szerint egyaránt utal a jövőbe tekintő, bizakodó, a bukás után is a kibontakozást kereső jelenre,42 az egyéni és a kollektív feltámadásra. Ebben az értelemben a verset rokoníthatjuk Juhász feltámadás-verseihez is.43 Nem véletlen, hogy a Dózsa fejével egy napon 1919. július 27én jelent meg az Élőhalottak háza, amelyik az alábbi sorral zárul: „Piros pecséttel nyílik a titok!” Dózsa feje kapcsán érdemes a versformán is elmerengnünk, mivel nem szokványos Juhászvers – a költő kedvelt versformái a szonett és a kétsoros, tizenegy szótagos jambus volt –, ősi felező nyolcasokkal dolgozik. A naiv epika hangját hitelessé teszi az archaikusnak ható szavak és szóképek használatával: zsarátnok, lőn, éjten-éjjel. Az őskert, bár régiesnek hangzik Juhász Gyula saját szóalkotása.44 A vers voltaképpeni stílusbravúrja ugyanaz, ami Petőfié volt egykoron: „rímei kopognak, némelyik megfejtése bántóan átlagos”45 – mégis képes volt a hozott anyagból megújulni és a megtorlás rettenetéből bizakodva előretekinteni.
A költemény érdekes képzőművészeti lecsapódása érhető tetten Vinkler László grafikájában, aki Dózsa képében Juhász Gyula arcvonásait rajzolta meg.46 A vers népszerűségét mutatja, hogy a világzenét magyaros dallamokkal ötvöző Misztrál együttes47 is feldolgozta. A forradalmak után betegsége elhatalmasodása előtt még háromszor idézte meg lírájában, és tizenegyszer48 publicisztikájában Dózsa alakját. A már említett három vers mellé tartalmilag illeszkedik még49 a Középkor is, különösen felkavaró záró soraival. A Dózsa után bár hat évvel az első vers után keletkezett mind tartalmában, mind formájában, mind végkicsengésében erősen Adyra emlékeztet.50 A Dózsa György lakomáján és a Dózsa után ugyanúgy a bukás rettenetét, a „hőkölő” magyarokat és a megváltás reményét írja le. Nagy uraknak vára fénylik, Nagy kutyáknak szava hangos, Kicsi kunyhók csöndje rémes, Véres farsang tora van most. Suba alatt összenéznek Bús legények, de nem szólnak. Káromkodás lenne úgyis, Várni kell, mit hoz a holnap! Varjú károg a határban, Kopácsolnak még az ácsok. Fekete éj bakacsinja, Bíbor lesz majd a palástod! Az Alsóvárosi temetőben Juhász szintén a helyi hagyományt építette tovább, miszerint Szegeden a ferences alsóvárosi templom cintermében temették el Dózsa levágott fejét. Szűcs Jenő és Erdélyi Gabriella kutatásai óta tudjuk, hogy a ferencesek obszerváns ága, a cseri barátok igencsak kivették részüket a felkelésből, így a népi legendának, bár nincs egyértelmű történelmi bizonyíték rá, lehet alapja. A Móra Múzeumban mind a mai napig őrzik Dózsa vaskeresztjét, amit az alsóvárosi temető 1775-ös felszámolásakor találtak. A Kereszten az alábbi szöveg olvasható: „Síremléke egy ismeretlennek”. Juhász Gyula forradalmak utáni költészetét Lengyel András51 csoportosította: A Dózsa-témával szerves egységet mutatnak a forradalmak emlékét őrző írások, de külön csoport még a szegényparasztság életét bemutató Tápai-ciklus, valamint a történelem iránti érzékenység, ami „1919 utáni költészetének legerősebb, leggazdagabb szólama.” Publicisztikája közül kiemelkedik Új Mohács sem elég? 1925. augusztus 29-én írott vezércikke: „Mohács előtt egymás hajába és szakállába kaptak
ÚJ EGYENLÍTÔ
a világi és egyházi méltóságok, most az új Mohács után tovább hirdetik még mindig igen magas helyekről a gyűlölet és a bosszú pogány evangéliumát. Mohács előtt Dózsa Györgyöt ültették tüzes trónosára a vesztükbe induló magyar oligarchák, most az új Mohács után új latifundiumokkal csinálnak demokráciát, azok, akik Petőfi után se akarják megtanulni, hogy Dózsa Györgyöt el lehetett égetni, de szellemét a tűz nem égeté meg.”52 Összegzésként azt mondhatom, hogy Dózsa György alakját nem véletlenül fedezte fel magának az irodalom és a történettudomány: egy, a modernizációból későn és torzultan részesedő Az „Ady Endre, Juhász Gyula és József Attila a Holnap városában. Költők és koruk konferencia VI.” címmel rendezett konferencián megtartott előadás bővített és szerkesztett változata. Elhangzott Nagyváradon, 2014. szeptember 20-án. 2 Franciából idézi Kosáry Domokos: Múltunkról – Öncsonkítás nélkül. Írások Európáról és Magyarországról. In Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Bp., 1987. 527. p. 3 Vö.: Baróti Dezső: Juhász Gyula Dózsa-verseiről. Kortárs. 1972. 6. 871-876.; Baróti Dezső: Dózsa feje. In Baróti Dezső: Írók, érzelmek, stílusok. Bp., 1971. 310-330. p. 4 Romsics Ignác: A kereszténység védőpajzsától az Uniós tagságig. In Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány. Bp., 2008. 15. p. 5 Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bp., 1979. 80. p. 6 Vö. Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Bp., 2011. 86-88. p. 7 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp., 1978. 365. p. 8 Kulin Ferenc: Hódíthatatlan szellem. Bp., 1982. 124. p. 9 Uo. 130. p. 10 Majtényi Zoltán: Utószó. A regényírás szelíd atyamestere meg a történelmi véres valóság. In Jókai Mór: A fekete sereg és más művek. 2006. Bp., 241-242. p. Köszönöm Takács Tímeának, hogy felhívta figyelmemet a dráma-feldolgozások jelentőségére. 11 Erkel művéről és a későbbi feldolgozásokról: Fodor Géza: Az ismeretlenségből a félreismertségbe – avagy a Dózsa György útja Erkel színházától az Erkel Színházig. Muzsika. 1994. 7. 3338. p. 12 Vö. Romsics Ignác: Id. mű. 150. p. 13 Márki Sándor: Dósa György és forradalma. Bp., 1883.; Márki Sándor: Dósa György. Bp., 1913. 14 Társadalmi Lexikon. Szerk.: Madzsar József. Bp., 1928. 131-132. p. 15 „a történelemtudományban (…) nagy kárt okozott Márki Sándor munkája, továbbá Eötvös József (Magyarország 1514-ben) és Nemeskürty István (Krónika Dózsa György tetteiről) regénye”. http://www.3szek.ro/load/cikk/71072/dozsa_gyorgy_500&cm= 123785 16 Barta Gábor - Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp., 1973. 17 Szűcs Jenő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. In Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Bp., 1984. 601-668. p.; Szűcs Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció hátterében. In Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 4. 409-435. p.; Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború: egy kódex tanúsága. In Levéltári közlemények, 1972. 2. 213-263. p. 18 Erdélyi Gabriella: A Dózsa-felkelés arcai: tabuk és emlékezet 1514 mítoszaiban. In Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek Bp., 2011. 161.-181. p. 19 Szende Pál: Werbőczy. In A Huszadik Század körének történetfelfogása. Szerk.: Pók Attila. Bp., 1982. 101. p. 20 Vö. Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Bp., 2004. 2729. 32. 60-62. 75-76. p. 21 Erről bővebben: Erényi Tibor: Nemzet, haza, hazafiság a szociáldemokrata mozgalomban. In Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Bp., 1979. 376-377. p. 22 Ezzel kapcsolatban: Czine Mihály: A századelő Dózsa-képe. In Irodalomtörténet. 1972. 4. 816. p.; Király István: Dózsa kultusz a századfordulón. In Tiszatáj. 1972. 6. 28-41. p.; Sándor István: Dózsa György a néphagyományban. In Ethnographia 1972. 4. 444-456. p. 23 Farkas Emőd: Dózsa György, a magyar nép vértanúja. Bp. 1910. – eredetileg 1903-ban más címmel már korábban is megjelent. 24 Csizmadia Sándor: A nagy magyar parasztforradalom. Bp., 1914. 25 Búza Barna: Dózsa, a parasztkirály. Bp., 1912. 26 Az ezzel kapcsolatos újabb szakirodalom: Balázs Eszter: Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban 1
|
85
régió számára a történelem lázadói, a hétköznapi hősök intő felkiáltójelként hathatnak a késő korokra. Ennek a felismerésnek a jegyében alakult ki körülötte komoly ellenkultúra a XX. század elején, és ehhez a kultúrához csatlakozott be – teljes egészében – Juhász Gyula is. Szerepe nemcsak abban állt, hogy a Dózsa-hagyományt „szegedi színekkel” töltötte fel, de komoly példát és ihletett adott elsősorban a népi írók számára, József Attiláról nem beszélve, aki egyenesen Dózsa miatt növesztette meg bajszát. Azt hiszem, ebből is látható: Dózsa Juhász számára és számunkra is „Magyar titok. De még beszélni fog!” és a Nyugatról. 1908-1914. Bp., 2009. 47-52., 65-68. p.; Konok Péter: „… szabadulás hite a rabban.” Ady és a baloldal. In „Kompország megindult dühösen Kelet felé újra.” Ady magyarsága és modernsége. Szerk.: Agárdi Péter. Bp., 2014. 171-188. p. 27 Ady Endre: La Barre – Dózsa György. Budapesti Napló, 1906. nov. 13. In Ady Endre Összes Prózai Műve 8. köt. Online elérés: http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/ady65.htm 28 Czine Mihály: Id. mű 823. p. 29 Lengyel András: Juhász Gyula, Zalai Béla és „a válasz metafizikája” In Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szeged, 2010. 117-138. p. 30 Nagyváradi Nyitány. Szeged és Vidéke, 1908. augusztus 19. Vö. Juhász Gyula Összes Művei. 5. köt. Bp., 1968. 279. p. 31 Magyar Rousseau. Szeged és Vidéke, 1908. július 26. Vö. Uo. 264. p. 32 Sorrendben: Spartacus, 1919. január 18.; A föld, 1919. február 26.; Dózsa György emléke 1919. március 14.; Kossuth 1919. március 21.; Forradalmi Kis Káté, 1919. március 25.; Szeged a forradalomban 1919. május 16. Vö. Juhász Gyula Összes Művei. 6. köt. Bp., 1969. 136. 159-160. 169-170. 172. 197. p. 33 Uo. 159. 34 Vö.: Juhász Gyula Összes Művei 7. köt. Bp., 1969. 470.; Juhász jegyzetében Marx 1861. február 27-én kelt Engelshez írott levelére hivatkozik, amelyben Spartacust az ókori történelem legnagyszerűbb alakjaként említette. 35 A témáról bővebben: Péter László: Dózsa és Szeged. In Péter László: Szegedi örökség. Bp., 1983. 37-38. p. 36 Juhász Gyula Összes Művei. 6. köt. Bp., 1969. 197. p 37 Baróti Dezső: Dózsa feje. In Id. mű 324. p. 38 Uo. 318. p. 39 Vö. Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és magyar kultúrából. Szerk. Pál József és Újvári Edit. Bp., 1997. 139. p. 40 Szimbólumok lexikona. Szerk. Bethsabée Blumel – Michel Guillemot. Bp. 2009. 152. p. 41 Szimbólumtár (online változat) http://www.balassikiado.hu/BB/netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm#csalog%C3%A1ny 42 Vö. Vargha Kálmán: Juhász Gyula. Bp., 1968. 129. p.; Borbély Sándor: Juhász Gyula. In Borbély Sándor: Klasszikusok rangrejtve. Bp., 1996. 44-45. p. 43 Vö.: Hárs György Péter: Halál és föltámadás Juhász Gyula költészetében. In Irodalomtörténet 1991. 1. 108. p. 44 Péter László: Id. mű 36. p. 45 Térey János: Teremtés vagy sem. Esszék és portrék, 1990-2011. Bp., 2012. 106. p. 46 Baróti: Id. mű. 502. p. 47 Ösvény (2002.) http://www.misztral.hu/lemezek/%C3%96sv% C3%A9ny/3 48 Sorrendben: Legelső forradalom Szegeden 1919. október 15., Mindenszentek 1919. november 1., Emlékezés Ady Endrére 1921. január 28., Pünkösdi nyelvek 1921. május 15., Csevegés a történetírásról és a történelemről 1922. december 26., Mohács 1924. augusztus 29., Emlék és remény 1925. április 3. Új Mohács sem elég? 1925. augusztus 29., Mohács 1926. augusztus 29., Magyar Bizanc 1927. június 29., Az ötvenéves Ady 1927. november 16. Vö. Juhász Gyula Összes Művei. 6. köt. Bp., 1969. 251252. 258. 371. 399. 542. p.; Juhász Gyula Összes Művei. 7. köt. Bp., 1969. 135-136. 400-402. 418. p. Juhász Gyula Összes Művei. 8. köt. Bp., 1971. 85. 130. p. 49 Vö. Péter László: Szülővárosa. In Juhász Gyula. Bp., 2003. 499-500. 50 Juhász és Ady kapcsolatához, Juhász Ady iránti hűségéhez: Borbély Sándor: Tükörkép Juhász Gyuláról. Bp., 1999. 152-156. p. 51 Szeged története. 4. kötet. Szerk. Serfőző Lajos. Szeged, 1994. 633. p. 52 Juhász Gyula Összes Művei. 7. köt. Bp., 1969. 136.
