Magyar Rambók idegen érdekekért

Magyar Rambók – idegen érdekekért Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)

Magyar Rambók – idegen érdekekért

2012 november 09. Flag

0

Értékelés kiválasztása nincs Give Magyar értékelve Rambók – Give Magyar Rambók – Give Magyar Rambók – Mérték Give Magyar Rambók – Give Magyar Rambók –

Még

idegen idegen idegen idegen idegen

érdekekért érdekekért érdekekért érdekekért érdekekért

1/5 2/5 3/5 4/5 5/5

Negyedszázada született döntés arról, hogy kivonják a szovjet megszálló csapatokat Afganisztánból. (A döntő fontosságú lépést a nyilból több száz fiatal kényszerült fegyverrel a kezében harcolni – idegen érdekekért, idegevánosságnak csak több hónap után, 1988. február 8-án jelentették be.)

A Szovjetunió közel egy évtizedig tartó Vietnamjában Kárpátalja több mint 150 ezres magyarságán egyenruhában. Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1985-ben és 1986-ban még azt remélte, hogy döntő győzelemmel 1. oldal (összes: 5)

Magyar Rambók – idegen érdekekért Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) befejezheti a Brezsnyev által 1979 végén elkezdett afganisztáni háborút. A katonai helyzet ezekben az években még a szovjet megszálló erőknek és az afgán bábkormány egységeinek látszott kedvezni – ám 1987-ben alapvető fordulatot jelentett, hogy a szabadságharcosok nagy mennyiségben különleges, vállról indítható Stinger légvédelmi rakétákat kaptak az amerikaiaktól. Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő katonai győzelem a szovjetek számára lehetetlen, normalizálódásról legfeljebb akkor lehet szó, ha egyfajta iszlám szovjet tagköztársasággá próbálják süllyeszteni a már félig elpusztított, agyongyötört, mégis hevesen ellenálló országot, közben pedig masszív szovjet egységeket állomásoztatnak végig a pakisztáni és az iráni határ mentén.

Az egyik hazainduló szovjet katonától búcsúznak a kabuliak az 1988. május 16-án rendezett díszünnepségen (Fotó: MTI/Reuters) Az ekkoriban mindinkább kibontakozni kezdő glasznoszty és peresztrojka közepette semmire sem lett volna kevésbé szüksége a Gorbacsov-féle vezetésnek, mint egy továbbra is feldúlt, ellenséges gyarmatra. Gyorsan be kellett érni valamiféle semleges rezsimmel, amely ráadásul nem támaszt súlyos jóvátételi követelményeket a háború emberi és gazdasági veszteségeiért. Ám az új elképzelést csak igen-igen óvatosan, még a szokásosnál is gyanakvóbban és nehézkesebben lehetett csak a közvélemény elé tárni – nem kelthették a nagy és legyőzhetetlen Szovjetunió költséges és megalázó afganisztáni vereségének látszatát. Így aztán mire 1987 decemberében Washingtonban aláírják a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverekről szóló, történelmi jelentőségű egyezményt (INF), amely első ízben fordította meg a második világháború befejeződése után rögvest megkezdődött új fegyverkezési versenyt –, a Kremlben már eldöntetett: a katonák hazajönnek. Moszkva retirál. Uramisten, hova kerültünk!

2. oldal (összes: 5)

Magyar Rambók – idegen érdekekért Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) „Másfél évet töltöttem ott, 1983 decemberétől 1985 májusáig” – mondja Fizel János. Az Ungvártól 12 kilométerre délre fekvő, Árpád-kori magyar községben, Császlócon született, ide is tért vissza. „Sorkatonának vonultam be, először Moszkvától vagy háromszáz kilométerre voltam, utána elvittek Taskentbe, egy hónap múlva repülőre ültettek, sebtében elmondták, hogy megyünk testvéri segítséget nyújtani egy baráti országnak, amikor meg odaértünk, csak bámultunk: a katonákon egy ing, megkötve a derekukon, a vállukon a gépfegyver, a fejük is bekötve, tiszta Rambo mindenki. Iszonyú por, a szél állandóan hordja a homokot mindenfelé. Uramisten, hát hova kerültünk! Két nap múlva kerültem ki az egységemhez, helikopterrel vittek ki. A repülősök mellett voltam, ejtőernyőket raktam össze, de technikailag is mi készítettük fel a gépeket. Mivel kevesen voltunk, őrséget is kellett adni: négy óra szolgálat, négy óra pihenés. Nagyon fárasztó és veszélyes volt, aludni egyáltalán nem lehetett, gyakran megtámadtak bennünket, volt olyan, hogy csak az én szolgálatom alatt aknákkal négy repülőgépet robbantottak föl, egyik barátom ott égett el élve a felrobbant repülők között. Éjszakánként mindig huzigálni kellett az egymás közelében álló gépeket, ha az egyiket találat éri, ne gyulladjon be a mellette lévő. Máskor felrobbant aknaszedő srácokat szedtünk össze lepedőbe… Olyan sebesülteket láttam, akik már élni sem akartak. Mindenhol érezni lehetett a felénk áradó gyűlöletet, szinte sütött. Nem lehetett egyedül kimenni sehová, aki mégis így tett, nagyon megjárta: nemcsak megölték, meg is csúfolták, kivágták a szemét, levágtak belőle ezt-azt… Sokan szökni próbáltak közülünk; akadt, aki átlőtte a keze fejét géppisztollyal. Én az első éjszakákon aludni sem tudtam, annyira meg voltam döbbenve az egésztől. Idegileg teljesen kikészült ott az ember. Álmodni? Kezdetben sokat. Most már nem álmodom róla sohasem.” Amikor elszabadult a pokol Gajdos Gyula a Beregszász melletti, 1400 lakosú Kisbégányba való. 1980 januárjától 1981 novemberéig volt Afganisztánban. „Január 20-án éjféltájban értünk Kabul alá: ott a legelső parancs az volt, hogy betölteni a fegyvert. Négy tárat kapott mindenki, három fért a tártáskába, egyet a csizmába kellett tenni. Húszan voltunk a teherautó platóján, fedezék semmi, azt mondták, feküdjünk a padlóra. Tíz-tizenöt fok hideg lehetett… az időjárástól külön szenvedtünk: télen nagyon hideg volt, nyáron nagyon meleg. 1980. július elején voltam először bevetésen. Éjjel. Semmit sem láttunk, csak hallottunk: azt lehetett hinni, elszabadult a pokol. Aztán ezt is megszoktuk… Egyszer Dzsallálábád mellett (ott láttam életemben először pálmafát) százötven kilőtt, kiégett szovjet járművet számoltam össze. Szinte minden út elaknásítva, megtörtént, hogy átment az egész hadosztály, megálltunk pihenőre, egy srác leugrott, pont rá… kész. Az ellátás nagyon gyenge volt, később valamit javult. Egy kenyeret kaptunk tizenketten, fejenként két merőkanálnyit ebédre, a vacsora meg a reggeli mindig ugyanaz volt. A bevetésekre adtak jó sok konzervet. Egy hónapra kaptunk húsz doboz cigarettát. Kábítószer? Volt. Az üzbégek, türkmének szerezték, adták. Sokan kipróbálták… én is. Otthon az első három hónapban azt sem tudták, hol vagyok. A szüleim kerestek, végül nagynehezen azt a választ kapták, hogy áthelyeztek, nem írták meg hová, de azt igen, hogy majd jelentkezni fogok, különben megbüntetnek. Én meg kezdettől egyfolytában írtam haza a leveleket, egy sem érkezett meg, szegény anyámék meg hallották, hogy sorra érkeznek a cinkkoporsók Ungvárra, hát persze hogy igyekeztek minden követ megmozgatni… Az első híradást négy hónap után, április végén kaptuk otthonról. Mindannyian.” Csak halottakat találtunk… A palágykomoróci Péntek Károly 1981-ben fél évet tölt a pokolban. „Határbiztosító alakulathoz vittek, szándékosan ilyen fekete, zömök, keleties kinézésű fiúkat válogattak össze, akkor kellett bajuszt is növesztenem… Az északi határ mellett, egy városkában állomásoztunk. Az az ország egy kietlen pusztaság, nincs ott semmi, ez a városka is jóformán csak kisebb-nagyobb kunyhókból állt. Homok meg sziklák mindenfelé. És az ellenállók, a dusmánok valósággal nyüzsögtek. Öreg, kiszolgált puskáktól amerikai távcsöves gépkarabélyokig mindenféle fegyverük volt, aknavetők, rakéták… Hallottuk, ezek a támadó csoportok sokszor öregekből meg gyerekekből álltak, de úgy kezelték a fegyvereket, mint közülünk bárki. Később a Stingerekkel is halálpontosan bántak. 3. oldal (összes: 5)


Részt vettem párszor az eltűntek keresésére indított expedíciókban, hát az valami borzalmas volt. Csatárláncban vágtunk neki a meredek, kopár, sziklás hegyoldalaknak, föntről helikopterek biztosítottak bennünket. Addig mentünk, míg rájuk nem találtunk… rendszerint találtunk, de mindig csak halottakat. Egyszer öt felderítőt, egyszerre. Egy tiszt, egy őrmester és három közkatona. Füle, orra, keze, nemi szerve mindegyiknek külön-külön levágva és körben felfüggesztve, kirakva ideoda… Persze vissza kellett vinnünk, ami megmaradt belőlük. Szórakozásunk azon a kis szerzett italon, néha füvön kívül még néha filmvetítések, más semmi. A sebesülésem után egy darabig egy taskenti fiúval együtt jártunk iszapfürdőre, ott fedeztem fel újra, hogy nők is vannak a világon. A sebesülésem úgy történt, hogy élelmiszert vittünk egy konvojjal, és egy kínai, úgynevezett műanyag akna volt előttem. Ezt nem lehetett felderíteni hol van. Levegőre robbant: nem amikor ráléptek, hanem amikor az aknában kellő mennyiségű lesz a levegő nyomása. Megtámadtak, kiugráltunk a kocsiból… akkor. A bal lábam. Először nem is fájt. A homlokomba meg egy repeszt kaptam. A kórházsátorban azt mondták, amputálni kell a lábamat, térdtől felfelé hátul teljesen szét van trancsírozva, látni, még most is mekkora a lyuk itt, a combom mögött. Volt egy ivanofrankovszki orvos, az a Kárpátok túloldalán van, majdnem földi, az döntötte el, hogy nem szükséges az amputáció. A kórházban többen megbetegedtünk sárgaságban, az is elég nyomorúság volt. Rokkant vagyok, persze, rögtön leszázalékoltak. Azóta? Sokat változtat az emberen, ha ilyesmiket megél. Megmarad valami: szeret segíteni. Bárkinek. Megtanított ez az egész arra, hogy két dolog a legfontosabb: szeretni és segíteni. magyarhirlap.hu - Domonkos László

Tweet



(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Ajánló


Magyar Rambók idegen érdekekért

Recommend Documents