Magyar Művelődési Intézet 2004

4. Füzet

1

Szerkesztette: Guther M. Ilona

Lektorálta: Romhányi András Halász Péter

Fotó: Hogya György

Magyar Művelődési Intézet 2004. 2

III. BUDAKALÁSZI TALÁLKOZÓ

A fórumon elhangzottak szerkesztett, rövidített jegyzőkönyve

3

_____________________________

Kiadványunkban nem szerepeltetjük azokat a hozzászólásokat, illetve egyes hozzászólások azon részeit, amelyek a konferencia tárgyához nem tartozó témákat vetnek fel.

4

Bevezetés

Kedves Olvasó! Megjelent hát, a harmadik is! 2003. júniusában immár harmadik alkalommal gyűltek össze a Kárpát-medencei magyarság civil szervezeteinek képviselői, hogy információt és eszmét cseréljenek egymással; hogy feltöltődjenek, és erőt merítsenek egymásból; hogy egy kicsit megváltsák a nemzetet. Ránk is fér ez nagyon! A Magyar Kollégium és a Magyar Művelődési Intézet ismét összefogott, pénzt szereztek, szerveztek helyszínt, szállást, étkezést, programot; a Budakalászi Faluház újra tágra nyitotta kapuit és szeretettel várta a vendégeket. A magyarok pedig szerte a Kárpát-medencében felkeltek hajnalban, zötykölődtek órákon át, hogy megint találkozhassanak itt egymással. Szó esett – természetesen – a kedvezménytörvényről újra; a kisebbségi léttel, a civilséggel és a pályázatokkal kapcsolatos problémákról; időszerű kérdésekről. A résztvevők szekciókban vitatták meg a képzések fontosságát, lehetőségeit és módjait, valamint tájékoztatták egymást a nehéz körülmények ellenére elért sikerekről. De legfőképpen beszélgettek egymással hol formális, hol informális keretek között. Ez a kötet a 3. Budakalászi Találkozón elhangzottakat tartalmazza. Idén nem voltak olyan indulatos hozzászólások, mit két éve. Több volt az érvelés. A résztvevők építkeztek. És három évvel a Fórum intézményének megszületése után a résztvevők közössége eljutott oda, hogy véleményüket már nem lehet semmibe venni, javaslataikra oda kell figyelni. 5

A mostani tanácskozás alkalmával, az egyik ajándék-kiadványban találtunk rá egy Wass Albert idézetre: „Valahol elindul egy gondolat láthatatlanul és észrevétlenül, és elmebércen, lélekvölgyön át egetverő eszmévé lelkesül, korlátokat zúz, gátakat ragad.” A Budakalászi Találkozó résztvevői szellemi erejüket építésre akarják használni. A haza építésére.

Romhányi András

A III. Budakalászi Találkozó résztvevői

6

Köszöntő

Köszöntő Halász Péter a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Kárpát-medencei civil szervezetek III. Budakalászi Találkozójának résztvevőit! Örülök – és remélem, mindenki örül annak –, hogy ismét együtt vagyunk, hogy magunk között vagyunk. Olyan barátainkkal, fegyvertársainkkal lehetünk itt Budakalászon immár harmadik alkalommal együtt, akikben nemcsak magyar szív dobog, de akik felelősséget is éreznek a magyarságért, akik szolgálatnak tekintik a magyarságért, annak kisebbnagyobb közösségéért való munkálkodást. Köszönjük a befogadó intézménynek és a városnak, hogy harmadszorra is otthont ad a találkozónak. Kedves Barátaim! Utoljára vagyunk így együtt, saját egykori hazájukban szétdarabolt magyarok. Utoljára jöttünk össze itt Budakalászon úgy, hogy a maradék Magyarországon élő magyarokat és a Trianonban elszakított területek magyarságát „csak” a – mégoly igazságtalan – országhatárok választják el egymástól. Egy esztendő múlva a Magyarországon, Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarok az Európai Unió tagjai lesznek, a Kárpátalján, Erdélyben, Moldvában, Vajdaságban, Horvátországban élő magyarok pedig nem. Ismét anélkül, hogy szülőföldjét, lakóhelyét bármilyen formában elhagyná, a magyarság egy része Európa talán boldogabb, de mindenképpen szerencsésebb feléhez fog tartozni, a másik része pedig – önhibáján kívül – boldogtalanabb és szerencsétlenebb feléhez. Kiszolgáltatottságunk egyre nyilvánvalóbbá válik, a velünk történő igazságtalanságok egyre égbekiáltóbbak. A Kárpát-medencei és etelközi magyarok nagyobb része jövő ilyenkor könnyebben utazik majd egymáshoz és általában Európában, a kisebb része nehezebben. A magyarok nagyobb részének talán megnövekednek a boldoguláshoz szükséges lehetőségek – és ha az országoknak lesznek alkalmas vezetői, élni is tudnak majd vele. A magyarok kisebb hányadának nem lesznek meg ezek a lehetőségei. Utoljára ülnénk így egymás mellett, hogy magunk között választják majd el a romániai, szerbiai, ukrajnai magyart a többitől? Ennek 7

Köszöntő

megvan a veszélye, de rajtunk múlik, hogy így történik-e. Ne engedjük, hogy újabb határok válasszanak el bennünket, ne tűrjük el, hogy újabb ékeket verjenek közénk.

Halász Péter köszönti a résztvevőket Beke Pál, az MMI igazgatója és Harcsa Lajos, Budakalász polgármestere

Fogjuk erősebben egymás kezét! Ne hallgassunk azokra a hamis prófétákra, akik ismét azzal hitegetnek, hogy most majd az Unióhoz való tartozás oldja meg automatikusan a nemzeti és a nemzetiségi ellentéteket. Ismerjük mi ezeket a „maguktól bekövetkező” megoldásokat. És higgyük el: akiknek nem fontos a határokon belüli magyarság sorsa, azoknak nem fontos a határon túliaké sem. S akiknek eddig sem volt fontos a határon túli magyarok sorsa, azoknak az uniós csatlakozás után sem lesz fontos. Fogjuk szorosabban egymás kezét! Hiszen mi másra valók ezek a budakalászi találkozók, mint arra, hogy egymás szemébe nézhessünk. Hogy feltöltekezhessünk szeretetben, lélekben, identitásban.

8

Megnyitó

A találkozó megnyitása Romhányi András az MMI Határon Túli Magyarok osztályának vezetője a Magyar Kollégium elnöke

Isten hozott itt Benneteket Budakalászon! Hadd maradjunk a tegezésnél. Ez nem tiszteletlenség részemről, hanem talán épp azt jelzi, hogy együtt vagyunk, ismerjük egymást. S ez azokra is érvényes, akikkel éppen most találkoztam először. Ez nem valamiféle bizalmaskodás. A tegezéses forma így, a plénum előtt egyszerűbb. Négyszemközt természetesen magázódom azzal, aki ezt így kéri. Itt és így azonban maradjon a pertu! Péter köszöntőjében azt mondta, ezeknek a találkozóknak az a funkciója, hogy egy kicsit föltöltődjünk. Azon gondolkoztam, hogy most ki is az akkumulátor? A válasz: hát mi! Na, de hol van az áramforrás, ami feltölti? Nyilvánvaló, hogy az is mi vagyunk. Tudniillik pont erről szólnak a Budakalászi Találkozók! Vannak közületek sokan, akik kéthárom hónap múlva is fölhívnak telefonon, hogy te, elmentem Kalászról és azóta tudok dolgozni, azóta van energiám. Tehát mi egymásból töltődünk föl! Ez a szép ebben az egészben, hogy mi ugyanúgy tanulunk Tőletek, mint ti tanultok tőlünk meg egymástól. A lényeg, hogy mi magunk magunkból töltekezünk föl azzal, hogy elmondjuk örömünket, bánatunkat, eredményeinket, kudarcainkat, és tudjuk, hogy egy sorsunk van itt a Kárpát-medencében. Én kettős minőségemben vagyok itt. Részben a Magyar Művelődési Intézet illetékes osztályának vezetőjeként, részben a Magyar Kollégium vezetőjeként. Halász Péterrel együtt végig itt leszünk Veletek, és bízunk abban, hogy a programot jól meg tudjuk valósítani. De legfőképpen abban, hogy a programon kívüli dolgok hogyan alakulnak. Ez az, ami rajtatok múlik! Hogyan fognak sikerülni az esti beszélgetések, hogyan tudunk töltekezni egymásból. Mindnyájunknak jó tanácskozást kívánok, és azt, hogy szombaton majd sírva búcsúzzunk el egymástól! 9

Megnyitó

Halász Péter az MMI főmunkatársa Maradok én is a tegezésnél, annál is inkább, mert a régi magyar nyelv nem ismerte a magázást. Az Istent is tegezzük: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… A kis pásztorfiú is tegezte a királyt, akinek életét, halálát kezébe ajánlotta a mesében… Tisztelt Tanácskozás! Romhányi András összeírt nekem néhány olyan dolgot, amit el kell mondanom, és lelkemre kötötte, hogy ezt rendkívül szigorúan tegyem meg. Vegyétek úgy, hogy összevontam a szemöldökömet és elkezdem ezek közhírré tételét. Két esztendővel ezelőtt találkoztunk utoljára, és bizony, annak a tanácskozásnak voltak következményei. A közületek választott grémium összeállított egy nyilatkozatot, amit megvitattatok, majd a kiigazítások után megszavaztatok. A sajtóban nyilvánosságra hozott nyilatkozat viszont nem mindenkinek tetszett. Erre lehet azt is mondani, amit Berzsenyi írt egyik könyve elejére: „Tudom, hogy könyvem nem tetszik minden olvasónak, de nekem sem tetszik minden olvasó.” Ez az egyszerűbb hozzáállás. Másfelől érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon egy nyolcvan személyből álló, a Kárpát-medencei magyar közművelődési életet és tevékenységet képviselő közösség nyilatkozatához úgy kell-e hozzáállni, hogy nem értek egyet, vagy pedig úgy, hogy elgondolkodom rajta és levonom belőle a következtetéseket. Én bízom benne, hogy verbálisan ugyan kifogásolták, de a lelkük mélyén azért elgondolkodtak rajta azok, akikre ez tartozik. Tavaly azért maradt el a Budakalászi Találkozó, mert nem volt rá pénz. Persze, ez nem ilyen egyszerű, mert az utolsó pillanatig volt pénz, volt ígéret, de jött a kormányváltás és a vonat is kattog, mikor átmegy a váltón. Idén is nehezen jött össze a pénz, és ha arra gondolunk, jövőre és az után mi lesz, akkor nagyon könnyen elképzelhető, hogy előbb-utóbb a Budakalászi Találkozóból is olyan rendezvény lesz, mint amilyen sok van már az országban és a világban, ahol részvételi díjat kell fizetni. Nehézséget okozott a szervezés során, hogy az adatbázisunkban szereplő civil szervezetek jelentős hányadának az elmúlt két esztendőben megváltozott a telefonszáma vagy egyéb elérhetősége, amit az igen 10

Megnyitó

tisztelt civil szervezetek igen tisztelt vezetői nem közöltek velünk. Többen is lehetnénk, ha nem volnának olyan üresjáratok, hogy a kiküldött levél visszajön, vagy a megadott telefonszám nem működik. Mindenki kitöltött egy visszajelentkezési lapot, ez pedig bizonyos kötelezettségvállalást jelent a részvételt illetően. Ennek ellenére voltak olyanok, akik ma reggel mondták le a részvételüket és többen olyanok a hiányzók közül, akik még ezt sem tették meg. Képzeljék el, hány embernek mondtuk vissza, hogy nem jöhet el, mert betelt a létszám és a keret. Aki az utolsó héten mondta le a részvételt, vagy nem mondta le és nincs itt, az mások elől vette le a helyet. Szeretném kérni mindenkitől, hogy nagyobb felelősséggel gondoljátok végig, amikor legközelebb jelentkeztek. Nemcsak ide, ez bármilyen tanácskozáson való részvétel kultúrájához alapvetően hozzátartozik. Idáig tartott, amíg a szemöldököm össze volt vonva. Örömmel tájékoztatom a jelenlévőket, hogy gazdag kiállítás állt össze a Kárpát-medence minden részéről általatok hozott kiadványokból, ajánlom figyelmetekbe. A konferencia végén – ugyanúgy, mint két éve – nyilatkozat fog születni. Arra kérlek benneteket, hogy minden régióból legyen valaki, aki vállalja a megfogalmazásában való részvételt, hogy – akárcsak az eddigi találkozóinkon – közös munka eredményeképpen jöjjön létre. A holnap délutáni szekcióülések vezetésére is emberek kerestetnek, akik majd a konferencia záró ülésén beszámolnak az ott végzett munkáról. Ennek a tanácskozásnak az anyagát is felvesszük, és ki fogjuk adni, az előző Találkozókéhoz hasonló módon. És most hallgassuk meg Romhányi András – Magyar kultúrával Európába(n) című – előadását.

11

Magyar kultúrával Európába(n)

Előadás a magyarságtudat erősítéséért Romhányi András:

Magyar kultúrával Európába(n) Olyan előadást szeretnék nektek tartani, amely lélekben erősít Benneteket. Sokat gondolkoztam ezen, mert – főleg amikor köztetek vagyok, és esténként beszélgetünk – időről időre fölvetődik az a nagyon régi problémánk, hogy a többségi nemzetek képviselői hát… nem igazán tudnak bennünket elhelyezni a világban. Hogy nem szeretnek, vagy nem mindig szeretnek, az csak az egyik dolog. Ismerjük azokat a csúnya szavakat is, amelyek arról szólnak, hogy mi hontalanok, senkik vagyunk. Ez az előadás most arról szól, hogy azért vagyunk valakik! Előadásom mottója az lehetne: Európa nem arra kíváncsi, miben hasonlítunk rá, hanem arra, miben különbözünk tőle. Ugyanis most, az Európa Házba való törekvés lázában, amikor több az illúzió bennünk, mint a félelem, sokszor elfeledkezünk nyilvánvaló dolgokról. A legnagyobb tévedés általában az szokott lenni, hogy minél európaibb vagyok, minél inkább hasonlítok erre a bizonyos Európára, annál inkább befogad majd bennünket ez a nagy Európa. Ez a felfogás – legalábbis két helyen – sántít. Egyrészt nem biztos, értelmes cél-e az, hogy minden áron hasonlítanunk kell valakire, valami másra, nem pedig saját magamat fölvállalnom. Másrészt pedig alapvetően rossz a kiindulás, mert Európa pontosan attól Európa, hogy sok különböző dolog van benne. Ilyen nincs, hogy összeurópai kultúra. Van európai szlovák, európai angol, európai ír stb. Európában pontosan a különbözőség a lényeges. Európa azt becsüli, aki különbözik, mert aki vagy ami más, az szép, az érdekes, arra oda lehet figyelni. Mi magyarok, ilyen nép vagyunk! A magyar furcsa szerzet, nem tartozik sem Kelethez, sem Nyugathoz, igazán Északhoz, Délhez sem: tipikus közép-európai nép vagyunk. Vegyünk három szempontot: Európa földrajzi közepe a Kárpátoktól kissé keletre van, a népesség központja a Kárpátoktól kissé nyugatra – úgy 12


a Morva-vidék környékén – van, a közlekedési központja pedig pontosan itt van a Kárpát-medencében. Mi magyarok tehát, nagyjából itt vagyunk Európa közepén. Itt találkoztak az északról jövő szláv, a délről jövő román, a nyugatról jövő germán és a keletről jött uráli nyelvcsaládok. Már a X. században kialakult ez a tarka etnikum. A horvátoknak mielőttünk lett önálló államuk, de a németeknek csak ideérkezésünk után száz évvel. Az államok kialakulása óta itt nem tűntek el népek, sőt épp ellenkezőleg, most a legutóbbi időszakban adatott meg az, hogy kicsi népeknek lehetőségük volt államalapításra itt a Kárpát-medencében, olyanoknak, amelyeknek még soha nem volt saját államuk. Nincs más esélyünk, meg kell tartanunk azt a tudást, hogy egymás mellett élünk. Előadásom, mint a magyar igazság, három részből áll. De – szokták mondani – meg egy, a ráadás. Az első rész arról szól, hogy mit hoztunk mi magunkkal Európába, amikor ideérkeztünk honfoglaláskor. A második rész arról, hogy mit tudtunk mi adni Európának és a világnak ezeregyszáz év alatt, amióta itt vagyunk. A harmadik arról, hogy mi az, amit mi ma is tudunk, nyugaton pedig nem tudnak, azaz, ma mivel tudjuk gazdagítani Európát. És végül a ráadás: esélyeink, lehetőségeink és egy kis útravaló. Mit hoztunk magunkkal Keletről? Egy korabeli szemtanú, bizonyos Gardizi ezt írja a magyarokról: „A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve, és gyönggyel van berakva.” Bejön ez a nép Európába, és életmódjából következően zsákmányszerzésből vagy zsákmányszerzésből is él. Sajátos harcmodora van, nagyon fegyelmezett. Összehangolt könnyűlovas csapatok harcolnak. Jellegzetességük, hogy a had egy kisebb része előre megy és megtámadja az ellenfélt, s amikor az visszatámad, ezek megfutamodnak. A magyar fősereg ekkor támad és mindjárt két oldalról, akik pedig megfutamodtak, azok visszafordulnak. Így kelepcébe kerül az ellenséges haderő, és a harc általában az ellenfél vereségével végződik. Hatalmas fegyver van a kezünkben, az úgynevezett visszacsapó íj, amely átüti a páncélt is. A magyarok közelharcba nem igazán bocsátkoznak, ezért a páncél hatástalan ellenük. Harcmodoruk ellen sokáig nem volt Európában védekezés, ezért ajándékokkal, békemegváltó adókkal tartották vissza a magyarokat, akik ez idő tájt Európában az egyensúly szerepét játszották. Államok ekkor 13


még nem voltak, csak népek. Kivéve, hogy a horvátoknak volt már államuk, a Német-római Birodalom pedig alakulóban volt. Hogyan tartották az egyensúlyt? Egyrészt a morvákat támogatva megakadályozták, hogy a frankok kelet felé terjeszkedjenek. Az északi és a déli, azaz a nyugati szlávok közé éket vertek. Ma is így van: tőlünk északra és délre is szlávok élnek. Később a germánok kelet felé terjeszkedését, illetve a bizánciak nyugat felé menetelését akadályozták. A magyarság IX., X. századi történelme szorosan összefonódik Európáéval, mindaz, ami ekkor magyar történelem, az európai történelem is volt. A nyugat rákényszerült az összefogásra. És kitalálták azt a harcmodort, amivel a magyarok ellen védekezni lehetett. KitalálRomhányi András ták azt, hogy nekik is fegyelmezett hadseregre van szükségük, nem szabad fölbomlani támadásnál, nagy erőket kell összevonniuk. És sajnos – vagy hála Istennek, ugye ki tudja ma már megmondani, de hát nemzeti büszkeségünk miatt most azt kell mondanom, hogy sajnos – 903-ban Merseburgnál és 955-ben Augsburgnál vereséget szenvedtünk. Ez megpecsételte a magyar zsákmányszerző kalandozások sorsát. És mi történik?! A magyarok gyorsan váltanak. Abbahagyják a kalandozást, megszervezik az államukat, mégpedig nem frank vagy germán, hanem sajátos magyar mintára: a nemzetségi szállásföldek egyesítése révén, a főbb utakra, cserépvárakat emelve. Már ez a váltás is fölöttébb tanulságos lehetett a nyugat számára. De mi az, amit már akkor adtunk Európának? Adtunk szellemiséget. Jöttünk keletről és nem voltunk se latinok, se szlávok, se germánok. A magyar valamilyen furcsa szerzet volt, 14


amely sajátos kultúrát hozott magával. Természeti népek voltunk, amelyet már megérintett a kereszténység. Az akkori magyarságnak a hitvilága szerint a világ három részből áll. Van a hét részből, hét rétegből álló felső világ, van a középső világ, amely a földi élet maga és van egy alsó világ, ahol mindenféle csúszómászók élnek. Ha ezt végiggondoljuk – ez a menny, a föld és a pokol felosztáshoz nagyon hasonló. E három világot életfa köti össze. A szellemvilág és az emberek között a táltosok tudnak – egy-egy ihletett pillanatukban – kapcsolatot létesíteni. A keresztény és a pogány kultúra keveredését nagyon jól szemlélteti például az, hogy a bezdédi tarsolylemezen együtt ábrázolják az életfát és – annak bokra tetején – a keresztet. Ennek az ősi hiedelemvilágnak még ma is megvannak a nyomai. Nyilvánvaló, azóta több mint ezer éve keresztény a magyarság, de bizony még ma is mélyen őriz a lelkében pogány szokásokat és hiedelmeket, amelyek búvópatakként itt-ott felszínre is törnek. Mi hoztuk be a hetes számot Európába, hiszen hét törzsünk volt, hét vezérrel. Ez a hét törzs, a hét vezér, a hét úr a kezükben lévő területet uralják, ezért ezeket úgy hívták, hogy uruszág. Ezt a logikát más népek is átvették. A németek azt mondják, hogy Herrschaft, ami ugyanezt jelenti; signoria, mondják az olaszok; pánstvi, mondják a csehek; vagy paristwo, mondják a lengyelek. Tehát mi hoztuk be azt a fogalomrendszert, hogy az úrnak van uruszága. A hetedhét ország, illetve a hét országra szóló lakodalom is ezzel rokon. Ilyenkor az egész magyar nemzet összefogott, mert olyan lagziról volt szó, hogy mind a hét ország részt vett benne, vagyis az egész magyar birodalomra kiterjedt az a hetedhét országra szóló esemény. Mesterségeket, tárgyakat hoztunk be. Mi ismertettük meg Európával a tulipánt, a cserépüstöt, a bőrcserzést, a nyeregkészítést, az ötvösmesterséget. Rajtunk kívül csak a móroknak volt nagyon komoly ötvösmesterségük, Hispániában. És mi hoztuk be azt, hogy finom ezüstlemezből nagyon aprólékos munkával gyönyörű ötvösmunkákat állítottuk elő; ezt a fajta kultúrát Európa előttünk nem ismerte. A geometrikus mintázatú szövést. Az egyélű hajlított szablyát; Európa akkoriban nagy, kétélű egyenes pallosokkal harcolt. De nem nomád, hanem félnomád nép voltunk. Nemcsak zsákmányszerzésből éltünk, hanem ipart is űztünk, mezőgazdasági termelést is folytattunk. Csak annyit mondok, hogy finnugor eredetű szó: a vasverő, vagyis a kovács, a fazekas, a fonó; török eredetű – mint tudjuk, a törökökkel már a honfoglalás előtt találkoztunk – az ács és a szűcs. Ezek a szavaink már akkor megvoltak, amikor ide jöttünk a Kárpát-medencébe, bizonyságként félnomád voltunkra. 15


E kultúrát hoztuk magunkkal és egyebet is. Például igen magas kultúra volt, de később ilyen-olyan okok miatt végleg eltűnt: a jurta-kultúra. Gondoljátok végig, micsoda hatalmas dolog az, hogy én a hátamon viszem a házam, amit bárhol föl tudok állítani, rossz időjárási körülmények között is, s e hajlék tökéletesen megvéd engem. Olyan kultúra volt a jurta-kultúra, amiről azt gondolom, hogy ezt – ha gondolkodásunk nem lenne a civilizáció miatt kényszerpályára állítva – ma is megirigyelhetnénk. Csodálatos dolog: egyik vidékről a másik vidékre el lehet vinni egy tökéletesen megbízható biztonságos házat, aminek szabályozva van a belső berendezése, amelyikben jól lehet élni, kényelmes, fűthető stb. Óriási dolog! Ma sok idős amerikai házaspár valami hasonlóra vágyik. Eladják a lakásukat, vesznek egy lakókocsit, és azzal járják az országot. Mindenütt otthon vannak! Ez van, eltűnt a jurta-kultúra, eltűnt a visszacsapó íj természetesen, és eltűnt a víz tárolására és szállítására használatos bőrtömlő is, amit szintén mi hoztunk be Európába. Ezek azóta más, korszerűbb eszközöknek adták át a helyet. Mit adtunk Európának és a világnak az ezeregyszáz év során? Itt van egy nép, amelyik bejött ide, vadabb volt, mint az itt élők, aztán hirtelen egyszer csak vált, letelepszik, földműveléssel foglalkozik, felveszi a római katolikus vallást. Naná, hogy nagyon gyanakodva néztek ránk, milyen pofák vagyunk itt mi, hogy ezt mi csak így megcsináljuk! E rugalmasság egyik legnagyobb érdemünk! Azt gondolom, az azóta eltelt esztendők legnagyobb vívmánya, hogy egyáltalán megvagyunk. Ez Európának is jó. Nálunk álltak meg a tatárok, nálunk álltak meg a törökök. Háromszáz év az iszlám elleni harccal telt el, a katolikus kereszténység védelmében. [Közbeszólás: Az oroszok is itt álltak meg… – derültség a teremben!] Volt, aki katonai erővel vette fel a harcot, mint Hunyadi János, Corvin Mátyás, Zrínyi Miklós. És volt, aki önálló hadsereggel, ravasz politizálással, európai méretekben gondolkozva, mint Bethlen Gábor. Adtunk a keresztény világnak nyolc szentet és kilenc boldoggá avatottat. És a kultúra fájának minden ágacskáján ma is ott van egy-egy magyar gyümölcs. Ez a világ persze közben megváltozott, és ma már nem azt tartjuk számon, hogy egy-egy nép kultúrája hogyan hat, hanem azt, hogy egy-egy nép kiválóságának a zsenialitása hogyan járul hozzá az egyetemes európai vagy egyetemes világ kultúrájának fejlődéséhez. Néhány ilyen eredményt fölsorolok. Művészetek, először a zene. Liszt Ferenc, egész Európát bejárja, mint ünnepelt zongoraművész, és a zongorajáték új technikáját tanítja 16


meg követőinek. Zeneszerzőként a szimfonikus költemény műfaját teremti meg. Bartók Béla világhírű zeneszerző, zongoraművész. Kutatásai területe az egyes népek zenéjének egymásra hatása. Zenéje: fegyelmezett szerkesztés, klasszikus formai egyensúly és magasrendű művészi tartalom. Különlegessége a nagy összefüggések megragadása. Művészete újszerűen nemzeti, egyben egyetemes. Bartók népzenekutató is volt, a népzenegyűjtés élharcosa. Bartók nagyságának megértéséhez hadd emlékeztessek arra: minden nép zenéje attól egységes, hogy amikor valaki meghallja azt a zenét, pontosan érti is. A zene a nemzet lelkéről szólt. Ma talán Lagzi Lajcsi zenéje az, amelyiket mindenki ért, persze tudjuk, nem azonos művészi színvonalról van szó! A lényeg, hogy az akkori zenét minden magyar ember azonosan értette. Bartók Béla abban volt különleges, abban volt hatalmas, hogy ennek lényegét meg tudta ragadni és ezt egyetemes szintre emelte. Pontosan ettől, hogy ezt a kicsiny kultúrát emelte egyetemes szintre, vált olyan naggyá Bartók. Hozzáértő emberek azt mondják, hogy az egész magyarság a PR-ját, vagyis a világreklámját föl lehetne építeni Bartókra. Olyan hatalmas súlya van Bartóknak a világban! Kodály Zoltán – Bartók társa – népzenetudós, népzenegyűjtő. Ő fejlesztette ki a Kodály-módszert, amiről sokszor beszélünk, bár nem mindenki tudja, mi is ez. A Kodály-módszer egyrészt a szolmizációnak és a szolfézsnak az összekapcsolása; másrészt, hogy nem kell a normál „á” hanghoz képest rögzíteni az éneklést, vagyis a hangkezdést, a „dó”-t a könnyebb énekelhetőség érdekében bárhova lehet helyezni; harmadrészt pedig a ritmusgyakorlatok rendszere. Erre a szisztémára megfelelő gyakorlatok épülnek, s ennek révén könnyebb, hatékonyabb a gyereket zenére tanítani. Kodály javaslata volt, hogy „Legyen a zene mindenkié!”, s ez a gondolat ma sem vesztett időszerűségéből. Ma élő legnagyobb világhírű zeneszerzőnk Ligeti György. Képzőművészet. Zichy Mihály az orosz cár udvari festője, a realizmus képviselője, kiváló grafikus. Csontváry Kosztka Tivadar egészen különleges dolgot alkotott; a napút festészetet, e különös technikát fejlesztette ki. Másik különleges emberünk Vásárhelyi Zoltán, azaz Victor Vasarely, aki kifejleszti a kinetizmus alapjait, a kockából, körből kiinduló elemek formanyelvét. Vagy a Bauhaus tanára, Moholy Nagy László. Irodalomban nyelvi korlátjaink miatt nem tudtunk áttörni. Tudomásul kell venni. Olyan emberek maradnak ki a világirodalomból, mint Arany János vagy Ady Endre, vagy József Attila. Talán csak Petőfi az egyetlen, akinek világhíre van. Tudjuk persze, hogy József Attilát, másokat is lefordítottak nagyon sok nyelvre, de igazi, világ által ismert költőnk talán csak egyedül Petőfi van. 17


A filmről már nem is beszélek, mert egy időben egész Hollywood magyar emberekből állt. Azért a jelen művészei közül néhányat megemlítek: Jancsó Miklós, aki 30 évvel ezelőtt a világ filmművészetének az élvonalában volt; Szabó István első Oscar-díjasunk; Koltay Lajos operatőr, aki remélhetőleg hamarosan szintén meg fogja kapni az Oscart. Csillagászat, technika következik. Csillagászatban Konkoly Thege Miklós érdeme a rendszeres észlelések megkezdése. Gotthárd Jenő először fényképez szupernóvát. Szerintetek mikor lehetett az, amikor Gotthárd Jenő először fényképezett szupernóvát? [Női hang a teremből: 1885.] Nagyon jó! Nem gondoltam volna, hogy ezt tudja majd valaki. Fényképészet. Petzval József mérnök, a nagy erejű fényképészeti lencse kifejlesztése. Ez tette lehetővé, hogy rövid lett az expozíciós idő. Előtte magnéziumot villantottak föl, hogy elég fény legyen. Riszdorfer Ödön, aki kitalálta a fénymérőt, ezt belerakta egy fényképezőgépbe, amitől az félautomata lett, továbbfejlesztette a technikát. Ő volt az, aki az első automata fényképezőgépet megalkotta, ez volt a Kodak Six-20. A Kodaké lett az érdem meg a hír persze, de ezt Riszdorfer Ödönnek köszönhetik. Roth Andor a közvetlen pozitív fényképészeti eljárás egyik módját dolgozta ki. Ez olyasmi volt, mint a polaroid, amely végül győzött, mert korszerűbb technika volt. De ez a Roth Andor nyolc évvel a polaroid előtt dolgozta ki azt az eljárást, hogy lefényképezem, s tíz másodperc múlva oda is adom neked a képet. Gáspár Béla a színes fényképészet egyik – végül nem sikeres – módszerét dolgozta ki. A legkorszerűbb dolgokban pedig Gábor Dénes, a valódi térhatású fényképek kitalálója, az egész holográfia technikájának a kidolgozója volt. [Közbeszólás a teremből] Igen, rengeteg feltalálónk van, de nincs idő mindenkit elmondani. Nyomdászatról. Tótfalusi Kis Miklós. A francia udvar csak tőle rendelt. Ő volt a betűmetszésnek a mestere. Vagy ifjabb Kner Ödön, aki a fényszedő-gépet fejlesztette ki. Elektromosság, távközlés. Déry Miksa, Zipernowszky Károly és Bláthy Ottó, akik a transzformátort fejlesztették ki, találták ki. Vagy Puskás Tivadar, aki a telefonközpontot. Mihály Dénes volt az első ember, aki televíziós adó-vevőt készített. Ez nem olyan rendszerű volt, mint a mostani, hanem rezgő tükrökkel működött, Telehornak hívták. Goldmark Péter volt, aki az első színes televíziót előállította 1940-ben. Ma is van ilyen emberünk: Balogh Tibor. Egyébként ott lakik, ahol én, Kispesten, sőt azon belül is a Wekerle-telepen. Balogh Tibor a háromdimenziós televíziónak az előfutára, az egész világban mindenki figyel rá. Milyen ez? Nézem a képernyőt, amin sakkfigurák vannak, s ha egy 18


kicsit arrébb megyek, akkor a sakkfigura mögé látok, ha másik irányba megyek, akkor a másik oldalról látok mögé. Térhatású televíziót tudok tehát nézni mindenféle eszköz nélkül, a saját szememmel látom, nem kell hozzá hókuszpókusz-szemüveg. Közlekedés. A kocsi. Eredetileg kocsi – azaz Kocsból származó – szekérnek hívták ezt. Ez a Kocs nevezetű magyar község Tatabánya mellett van, onnan származik ez a szekér. Állítólag az angol „coach” szó is ebből származik. De hogy még közelebbi dolgot mondjak, a világon az első kocsiábrázolás is magyarországi, mi több éppen idevalósi. A világon az első, legrégebbi kocsiábrázolást itt, Budakalászon találták. Bánki Donát és Csonka János találták föl a gépkocsi-porlasztót. Galamb József az autó sorozatgyártását fejlesztette ki. Az a bizonyos híres Ford T modell az ő nevéhez fűződik. Henry Ford „csak” azt találta ki, hogy nagy sorozatban, olcsón lehet autót gyártani, de azt, hogy miként kell ezt csinálni, azt Galamb József. Járay Pál az áramvonalat hozta be a közlekedésbe, ez most újra nagyon időszerű lett. Az európai kontinens első földalatti vasútja – a világ második földalatti vasútja – London után itt épült Budapesten. Ez a millenniumi földalatti vasút. Kandó Kálmán a váltakozó áramú villamos vontatás úttörője, az úgynevezett fázisváltós rendszer kitalálója. Ennek az a lényege egyébként, hogy a könnyen szállítható, illetve könnyen felhasználható villamos áramok között tudott kapcsolatot teremteni. A repülőgép-sugárhajtómű egyik kifejlesztője harmadmagával egy magyar ember: Forró Albert. A rakétatechnika mérnöke, az űrprogram kidolgozásában komoly szaktekintély, katonai helikopterek fejlesztője is magyar ember Amerikában, Kármán Tódornak hívják. S az amerikai űrprogramban ma is további nyolc ember vesz részt: Domokos István, Goldmark Péter Károly, Izsák Imre, Kálmán Rudolf Emil, Molnár László Árpád, Pavlics Ferenc, Siegmeth Alfréd, Vasvári Mihály. Építészet. Türr István, a korinthoszi csatorna tervezője. Steindl Imre egészen új technikát vezetett be, amikor az Országházat alapozta: egyetlen monolit tömbbel alapozta meg, amelyik néhol öt méter vastag. Ilyenfajta alapozás nem volt korábban, kizárólag a falak alá rakták az alapot. S hogy ez mennyire sikeres technikának bizonyult, igazolja az, hogy az Országház a viszonylag mocsaras terület ellenére ma is nagyon stabilan áll. Reméljük, sokáig! A londoni parlament konzerválása is magyar ember, Szeremlei Miklós nevéhez fűződik. Matematika, számítástechnika. Bolyai Jánost adtuk a világnak, aki a nem euklideszi geometriát dolgozta ki. Lobacsevszkijnak és Gaussnak is köze volt persze hozzá, de Bolyaié az érdem, mert bizonyíthatóan ő 19


volt az első, aki elméletét le is írta és elsőként publikálta. Neumann János a számítástechnika alapjait rakta le. A ma működő számítógépek felépítése az ő érdeme. Nevezetesen: az előre elkészített programok koncepciója, a modern számítógépek működésének logikája, vagyis a programozható számítógép hardver és szoftver alapjai. Az egyik legfontosabb számítógépes nyelv, a BASIC kidolgozása többek között Kemény János magyar ember nevéhez is fűződik. Az orvostudományban Semmelweis Ignác a gyermekágyi láz okát fedezte fel, vagyis azt, hogy mitől van a gyermekágyi láz, és hogyan lehet ellene föllépni. Szentgyörgyi Albert munkásságához fűződik az élet kutatása és a C-vitamin felfedezése. Szondi Lipót orvos-pszichológus egész iskolát alapított a sorselemzés módszerének és a hozzá tartozó tesztnek kidolgozásával. Az atomkutatásról már nem is beszélek, olyanokról, mint Wigner Jenő és Szilárd Leó vagy Teller Ede. Annakidején egy vicc járta. Amerikában az atomtudósok éppen beszélgetnek egymással, az egyik fölnéz, és azt mondja: Gyerekek, nincs itt Einstein, nyugodtan beszélhetünk magyarul! Ennyire benne voltak a magyarok az atomkutatásban! Egyebekről még… A száraz poroltó kifejlesztője Szilvai Kornél. Irinyi János a robbanás- és zajmentes gyufát fejlesztette ki. Ez azért volt nagyon fontos, mert korábban nem lehetett zsebre rakni a gyufát, hiszen az bármikor fölrobbanhatott az ember zsebében. Az izzólámpa korszerűsítésében több magyar ember vett részt. Tudjuk, hogy ma az izzólámpa wolfram-szállal – és nem az Edison által kitalált szén-szállal – működik. Ez a találmány két magyar embernek köszönhető: Hanaman Ferencnek és Juszt Sándornak. Bródy Imre pedig a kripton-égőt találta ki. Eötvös Loránd a torziós inga feltalálója; az olaj és mindenféle földbéli kincsek felfedezése ez által vált lehetővé. A bor csírátlanítása is magyar ember, Preysz Móricz nevéhez fűződik. Ez azért nagyon érdekes, mert Pasteur csak négy évvel később találta ki ugyanezt a módszert a tejre. És magyar ember a golyóstoll föltalálója is, Bíró Lászlónk hívják. Latin-Amerikában ezt a tollat ma is Bíró-tollnak hívják. S az már szinte természetes, hogy a hozzávaló tintának a kifejlesztése meg az öccsének, Bíró Györgynek az érdeme. És volt néhány játékos kedvű magyar ember is, mint például Kempelen Farkas, aki nagyon sok mindent csinált, de leghíresebb alkotása persze a sakkozógép. Vagy a közelmúltban egy olyan ember, aki egy év alatt az egész világot meghódította, Rubik Ernőről és a bűvös kockáról van szó. Ilyen logikus, ügyes, fantasztikus játék azóta sincs a világon! 20


És voltak, akiknek nem sikerült. Például Schwartz Dávid, aki a merevtestű léghajót fejlesztette ki. Tőle vásárolta meg Zeppelin gróf a találmányt, ami aztán őáltala lett híres. Vagy Jedlik Ányos, aki a dinamót találta föl, de hát ő papember volt, nem igazán foglalkozott a találmány – ma úgy mondanánk – menedzselésével. Úgyhogy végül Siemens nevénél jegyezték be a dinamót. Jedlik Ányosról hadd mondjak el egy történetet, persze nem igaz, de olyan jól hangzik! Jedlik Ányos mamája kint van a kertben, és a szomszéd átszól neki: Jedlik néni tetszik tudni, hogy a fia a földet túrja? Mire Jedlik néni: Tudom, Ányos kutat ás [tudományos kutatás]. Menjünk tovább! Társadalomtudományok. Bálint Mihály, aki a pszichoszomatikus gyógymódot alapította meg, Ferenczi Sándor, aki a bioanalízist dolgozta ki. Lukács György gondolkodó, filozófus, aki a marxi téziseket humanista alapokra helyezte. Vagy Roheim Géza, aki a primitív kultúrák kutatója volt. Kőrösi Csoma Sándor, akinek ismerjük életútját, de a legfontosabb, amit az egész világnak adott: az első tibetiangol szótár. Még annyit, hogy a Nobel díjasok között kilenc magyar vagy magyar származású van. Sportban olyan embereket mondok, akik megújították saját sportágukat, mint Papp László ökölvívásban vagy Balczó András öttusában, Egerszegi Krisztina az úszásban vagy a foci aranycsapat. Hol van már!… Vagy az egész vízilabda csapat, amelynek többször is volt aranykora. És szóljunk a magyar nép közös eredményeiről is, amelyeknek nem lett ugyan európai hatásuk, de korukat jóval megelőzték, vagy más szempontból számítanak egyedülálló kincsnek. Három ilyen dolgot mondok. A székelykapu szerkezete és motívumkincse, ami nem termékenyítette ugyan meg az európai kultúrát, de egyedülálló kultúrkincs. Azt gondolom, ha ennek egy kicsit nagyobb reklámja lesz, egész Európa oda fog menni Székelyfölre csak azért, hogy székelykaput lásson. Mert különleges szerkezetű, stabil és rugalmas egyben. 1558-ban, a tordai országgyűlés a négy recepta religio elvét kihirdeti, amely ha a modernkori tolerancia elvét nem is meríti ki, mindenképpen példa nélkül áll az európai egyháztörténetben tolerancia-felfogásával. Az 1506-os agyagfalvi székely nemzetgyűlés azt mondta ki, hogy a hazaárulót és azt, aki a törvényes király ellen bujtogat, száműzni kell Székelyföldről. De itt fogalmazták meg azt a törvényt is, hogy az ilyen bűnösnek két fórum bocsáthat meg: vagy maga a király vagy az egész székely nemzet. Tehát a székelyek a nagy angol forradalom előtt 130 évvel a népfölség elvét ilyen 21


magas rangra emelték. Azzal, hogy kimondták: a székely nemzet is van olyan rangú bizonyos dolgokban, mint a király. Mi az, amit mi ma tudunk, és Európa nem tudja? Mit viszünk mi magunkkal a harmadik évezred Európájába? Visszük mindenek előtt az anyanyelvünket. Ezt a sajátos, nagy kifejezési erővel bíró különleges nyelvet, amelyik mindig megújult, de megtartotta régi rétegeit. A magyar nyelv mind hangsúlyos, mind időmértékes verselésre alkalmas. Weöres Sándor azt mondta, hogy a harmadik legritmusosabb nyelv a világon. Az első a latin, a második az ógörög, mint tudjuk, ezek holt nyelvek. Különlegességünk továbbá az, hogy a magyarban elől van a családnév és utána a keresztnév. Amikor a nyugatiak valami hasonló logikát szeretnének követni – mondjuk a telefonkönyvben való szereplés miatt –, akkor ezt a problémát csak úgy tudják megoldani, hogy előre rakják a családnevet, utána egy vesszőt írnak, majd a keresztnevet, mert egyébként rengeteg név kezdődne, mondjuk Andrással vagy Andreával, amiben nyilvánvalóan nehezen lehetne eligazodni. Én úgy gondolom, sokkal logikusabb a miénk. Visszük magunkkal a magyar koronát. Olyan nagy nemzeti múlttal rendelkező országnak, mint az angoloknak, nincs ilyen koronájuk, mert ők minden királynak külön koronát csináltak. Nekünk van ilyen. A Szent Korona a magyar államiság jelképe. A Kárpát-medencében van a legtöbb, a civilizáció által még tönkre nem tett kirándulóút, erdei kerékpárút. Visszük – különösen a jelenlegi Magyarországra és Erdélyre érvényes – a gyógyvizekre épülő fürdőkultúra lehetőségét. Ez nagy esély! Hogy értésétek, elmondom, hogy Nyugat milyen ügyes. Az ásványvizeket például szabványosították. És nem úgy szabványosították, hogy annál jobb, minél több ásvány van benne. Az lett a szabványos, amiben kevés van. Ez azért van, mert az övékében nincs sok. A mienk meg olyan, ami ásványban gazdag. Ezt már szabványosították, itt lemaradtunk. A gyógyvizet még nem, ezt majd mi fogjuk szabványosítani, s ebből nekünk lesz előnyünk. Visszük az egyszólamúságot és a pentatóniát. Pentatónia LatinAmerikában és Kínában létezik még. Mind a szláv, mind a germán népek több szólamban énekelnek. Mi egy szólamban éneklünk. Visszük a felgyűjtött, megismert és rendszerezett folklórt. Európában előbb halt ki a néphagyomány, minthogy ezt divat lett volna felgyűjteni, és a tudománynak a figyelme a népművészet kutatása felé fordult volna. A magyarok ebben is kivételek. Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán segítségével még időben – amikor az még élő hagyomány volt – 22


felgyűjtöttük azt, hogyan énekeltek 150 évvel ezelőtt. Martin György pedig azt fejlesztette ki, hogyan lehet hűen leírni miként táncoltak, miként léptek ezek az emberek. Mi nem sejtjük, nem következtetünk arra, hogyan táncoltak, énekeltek 150 évvel ezelőtt, mert mi pontosan tudjuk, hitelesen le van írva. Sehol nincs Európában ilyen. Visszük magunkkal a népművelést, ami sajátos magyarországi találmány. Más kultúrákban animátorok, fejlesztők, tanítók, tanárok azok, akik ezt a szakmát végzik. Minálunk népművelők vannak, ami egészen speciális dolog. Ez persze, most elmúlóban van, de nagyon sok utódszakmája van, s ebben is egyedülállók vagyunk. Visszük a cifraszűrt, a ködmönt, a subát, amit még ma is nagyon jól lehet használni. Visszük a magyar konyhát. A pörköltöt, vagyis a gulyást. Ennek az a lényege, hogy disznózsíron megpirítunk hagymát, és aztán erre rakjuk a többi hozzávalót. Ennél az ételnél nincs értelme a reformkonyhának. Tudniillik a disznózsír telített zsír, ami ártalmas az egészségre. Na most, ha belerakjuk a hagymát, akkor a hagyma illóolajai keveredvén a disznózsírral, a telített zsírból telítetlen zsírt hoznak létre, ami már nem ártalmas az ember számára. S így nagyon jóízű, kellemes étel jön létre. Ezt a fajta étkezési kultúrát mi hoztuk ide, és nagyjából mi is csináljuk itt Európában. Na, és a töltött káposzta! Megsúgom mindenkinek, iráni eredetű ételről van szó. Vagy a réteskultúrát. A rétes egyébként török eredetű, de mi fejlesztettük tovább. Ilyen gazdag réteskultúrája egy népnek sincs. A rétest méltatva szokták mondani, hogy vannak a sütemények és van a rétes. De én tudok más magyar példát is mondani. Nevezetesen: vannak a kutyák és van a puli. A pulit is mi visszük nekik Európába, mert ez nem kutya, hanem egy egész nagyságrenddel magasabb színvonal. És hát, mint tudjuk, mi visszük a pálinkát, tehát mi fogjuk szabványosítani. Vagyis azt, hogy pálinkának csak azt lehet majd nevezni, ami gyümölcsből készült párlat, s ennek is meglesz majd a szabványa. Mi visszük Európába a házasságkötés szokásában az esküt. Más nyelveken nem esküdnek egymásnak az emberek, nem is így hívják, mi eskünek hívjuk. Illetve a kettős esküvő szokását is, azaz, hogy mind a menyasszony, mind a vőlegény házában esküvőt tartanak. Egyedül nálunk, magyaroknál hívjuk Jézus anyját Boldogasszonynak. Nálunk nincsen Szent Mária – Santa Maria – úgy, ahogy az más nyelvekben szokás, nekünk ez idegen. A Boldogasszonyt viszont valami ősi magyar, pogány kultúrából hoztuk. Ezt meg ők nem tudják ott kinn értelmezni. 23


Húsvéti szokásunk is ilyen, amelyik a régi pogány kultúrából jött és aztán kereszténnyé vált. Mert a tojás eredetileg – nem véletlen – termékenység-varázslás és a locsolás is termékenység-varázslás. De az ősi szokás betagozódott a keresztény kultúrkörbe. És most jön a ráadás, az útravaló. Lelkünket büszkeség dagasztja, ha ránézünk erre a nagyon sok értéket bemutató listára. És e hevenyészett felsorolás után joggal mondhatjuk együtt Zrínyivel: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”. De különbek sem! Bármelyik nép gyermeke is áll neki, hasonló listát maga is össze tud írni, mert nagyon sok minden van a világon, amit nem a magyarok találtak ki. És ne tévesszen meg az se senkit, hogy mindezt a magyaroknak köszönheti a világ. Tudniillik a világ soha senkinek nem köszön meg semmit. Egyáltalán nem is érdekli, nem is tartja nyilván, ha nem vágjuk a képébe, ha nem mondjuk nekik nap, mint nap. És azt is valljuk be őszintén, a magyarság soha nem volt abban a helyzetben, hogy diktálni tudna a világnak. Hiszen Mátyás király idejében, amelyikről elmondhatjuk, hogy akkoriban a magyarság, a magyarországi kultúra a világ élvonalába tartozott, akkor bizony nálunk nem a magyar kultúra dominált. Bizony, akkor az átvett olasz kultúrának és nem a magyar kultúrának volt magas a rangja. Saját kultúránkat akkor sem tudtuk érvényesíteni. Egyvalamit azonban tudunk. Át tudjuk venni más népek kultúrájának az elemeit, és ezt a saját kultúránkban megforgatva, saját képünkre tudjuk formálni. Mondok két példát. Mi úgy tudjuk, hogy a Gábor Áron rézágyúja tipikus magyar katonadal. Kérem szépen, ez valójában egy ír gyászdalnak a motívuma. Vagy itt van az Árgyélus kismadár, amely tudomásunk szerint szép magyar népdal. Kérem szépen, ez eredetileg francia népdal. Na most, mi ezeket a dallamokat átvettük, magyar fülhöz, magyar szokáshoz, magyar ízléshez igazítottuk. Aztán, amikor eljön egyszer ide egy ír vagy egy francia és 24


meghallja ezeket, akkor rá fog ismerni arra, hogy ez az ő dala, de valahogy furcsa lesz számára és nemcsak a saját dalának, hanem magyar dalnak is fogja érezni azt. Ebben vagyunk tehát különlegesek. Hogy meg tudjuk őrizni a saját kultúránkat, amihez képest van mit befogadnunk. Tehát van mihez viszonytani azt a kultúrát, amit befogadunk. Az idegent egy kicsit átalakítjuk a saját képünkre. Hát ezért fontos a magyarság kultúrája Európának! Mert tükörbe nézhet általa. Sebő Feri azt mondja, ha Európa kíváncsi a múltjára, akkor jöjjön ide Magyarországra és megláthatja. Mert mi megőriztük ezt a kultúrát. Persze ahhoz, hogy ezt ki is tudjuk használni, önmagunkat és Európát is ismerni kell! Keletről jöttünk, Nyugatra tartottunk. Furcsa nép vagyunk. Azt mondják, a nyugati ember gyorsan halad, de nem nagyon lát. A keleti ember lassú, viszont jól lát. Az volna jó, ha a nyugati ember a nyakába venné a keleti embert, s jól látna, és gyorsan haladna. Mi nyakunkba vettük saját magunkat. Így vagyunk nyugatiak és keletiek egyaránt. Györffy István azt írja: „A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarok lenni. Beleolvadunk abba a nagy nyugati nemzetbe, melynek a műveltséghatását legkönnyebben elfogadjuk… A néphagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szükségünk van a magasfokú nyugati művelődés minden vívmányára. A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánjuk, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabbrendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon.” A magyarság két és fél évezrede önmagát önálló népnek tartja, ezeregyszáz éve itt él Európában, a Kárpát-medencében, ahol mindenki más nyelven beszél. A népek vándorlásának keresztútján a mérleg nyelve volt, ebbe nem pusztult bele, sőt, e sok vihar közepette megmaradt és egyensúlyszerepet játszott. Egységes a nyelvünk, egységes a népi műveltségünk és a hivatásos. Az a műveltség, amelyik – amióta itt vagyunk – Európához köt bennünket: a vallás, az eszme, a művészet és stílusáramlatok, minden. A magyarság Európa kicsiben. És közvetítő szerepünk nemcsak a múlté, mert míg Európa nyugati részén most az egységesülés és a kiegyenlítődés zajlik, a keleti részen most zárul le az önálló nemzetállamok kialakulásának időszaka. És e két folyamat között mi vagyunk a híd.

25


És azért gondolom azt, hogy nyugodtan tekinthetjük a Lánchidat a magyarság jelképének. Mert igaz, hogy a magyarság, a magyarok a híd Európában a Kelet és Nyugat között. A magyaroknak van egy Pannóniája meg egy Hunniája, és ennek a kettőnek a határán van a magyarok fővárosa, Budapest. Budapestnek a központjában híd köti össze ezt a két oldalt. Ez a híd jelképes is lehet, a Kelet és a Nyugat, a múlt és a jövő összekötője a Lánchíd. De a vallási különbségek kiegyenlítődése terén is híd lehetünk. 2000-ben történt, először a világtörténelemben, hogy a görögkeleti egyház olyan embert választott szentté, aki a katolikus egyháznak is szentje. Ez az ember a magyar Szent István király. Eötvös József azt mondja (1851): „Valamint a természet az egyest különféle tehetségekkel ruházta fel, s valamint azok az egyesnek viszonyaihoz képest különbözőleg fejlődnek ki, úgy van ez a népekkel is. Ezen különbség az, mit e szóval nemzetiség kifejezünk. Erejének és tehetségeinek szabad kifejlesztésére egyenlő joggal bír minden egyes, amennyiben ez másoknak szabad kifejlődését nem akadályozza. Ugyanezen jog illeti meg mindenik nemzetiséget, s ebben áll nemzeti jogosultsága. Ez azon jog, melyet önálló egyéniségtől, legyen az fizikai vagy erkölcsi személy, megtagadni nem lehet, s addig, míg valamely nép mint önálló egyéniség lép elénk, jogosultságának köre iránt nem lehet kétség.” Emelt fővel várjuk tehát, míg Európa ráeszmél, ezeregyszáz éve itt vagyunk!

Halász Péter Mindnyájunk nevében megköszönöm Romhányi Andrásnak e gondolatébresztő előadást. Javaslom mindenkinek, ha eszébe jut olyasmi, amiről úgy gondolja, hogy ebbe való, alkalomadtán adja át Andrásnak, mert ebből komoly propagandaanyag is megszülethetne, amire nagy szükségünk van. Kiegészítésképpen idézném Györffy István etnográfust, aki azt is mondta: Európa nem arra kíváncsi, mi miben hasonlítunk hozzá, hanem, hogy mi mivel tudjuk Európát gazdagítani.

26

A kedvezménytörvényről és más időszerű kérdésekről

A kedvezménytörvényről és más időszerű kérdésekről Beszélgetés PETRÓCZI SÁNDORRAL, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli magyarokért felelős politikai államtitkárának kabinetfőnökével

Halász Péter Petróczi Sándor úr, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli magyarokért felelős politikai államtitkárának kabinetfőnöke a kedvezménytörvényről és más időszerű kérdésekről fog tartani rövid vitaindítót. Utána mód lesz arra, hogy az elhangzottakról – vagy az el nem hangzottakról – kérdezzétek, elmondjátok a véleményeteket, illetve felvessetek olyan témákat, amelyekről úgy gondoljátok, hogy a magyar állam és a határon túli magyarsággal összefüggő kérdésekre tartoznak.

Petróczi Sándor ___________________________________________

Miniszterelnöki Hivatal, kabinetfőnök1 Tisztelettel köszöntöm önöket, és mindenek előtt szeretném kimenteni Szabó Vilmos politikai államtitkár urat, akinek Horvátországba kellett utaznia – a horvátországi magyarok ügyében –, ez az oka annak, hogy előzetes ígérete ellenére ezen a mai rendezvényen nem tud részt venni. Számomra megtiszteltetés, hogy előadást tarthatok önöknek, akik a hajszálerekben a vér áramoltatását nagymértékben segítik, és gondoskodnak arról, hogy ezek a hajszálerek ne száradjanak el, hanem még számosabbak legyenek. Talán ez lehetne annak az előadásnak is a mottója, amelyre felkértek, keretet adva a kedvezménytörvény témájához.

1

Az előadás rövidített változata.

27


Ha szándékosan tervezték volna, akkor sem lett volna időszerűbb napirendre tűzni ezt a témát, hisz a Magyar Országgyűlés hétfőn döntött a törvény módosításáról, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése pedig kedden foglalkozott a kedvezménytörvénnyel. És ma reggel hallgattam a rádióban azt a friss hírt, hogy a szlovák kormány a kedvezménytörvénnyel kapcsolatban nyilatkozatot fogadott el. Élénk pezsgés van a törvény körül, és remélhetőleg ez a pezsgés a politikai szintekről immár átkerül a gyakorlati szintre, és egyre inkább érzékelhető valóság lesz a hajszálerekben, hiszen a törvénynek akkor van értelme, ha a benne foglaltak végrehajtásra kerülnek. Szeretnék egy elég széles körben meggyökerezett vélekedést eloszlatni, mi szerint a kedvezménytörvény ügyében a magyar társadalom mélységesen megosztott lenne. A felszínen valóban úgy tűnik, hiszen a törvény kapcsán késhegyre menő, éles politikai viták folynak, elragadtatott megnyilatkozások hangoznak el egyik oldalról, másik oldalról. Ezzel szemben – a tényekből kiinPetróczi Sándor (MeH) dulva – a magyar társadalom, a magyar politikai pártok döntő többsége valójában a kedvezménytörvény mögött áll, nem pedig vele szemben. Szeretném felidézni azt, hogy az eredeti törvényszöveget 2001 júniusában több mint kilencven százalékos többséggel szavazta meg a parlament, egy kisebb ellenzéki párt kivételével igent mondtak az akkori kormánypártok és ellenzéki pártok egyaránt. A módosítást is elfogadta a parlament többsége. Akik most a törvénymódosításra nemmel szavaztak, valójában nem a törvényt ellenzik, ugyanúgy mellette vannak, hanem 28


úgy gondolják, hogy ez a módosítás bizonyos értelemben visszalépés az eredeti jogszabályhoz képest. A törvényt azért kellett módosítani a Velencei Bizottság ajánlásait figyelembe véve, hogy – megfelelve a nemzetközi jogi normáknak – végrehajtható legyen, elfogadható Európában és a szomszédos országokban, mert csak így lehet az eredeti célokat megvalósítani. Azt senki nem vitatja, hogy a törvényben lévő intézkedésekre – akár a módosítás előtti, akár a módosítás utáni formájában – ne lenne szükség. Ezt erősíti az a tény is, hogy a törvény módosítása együtt járt a nyújtható kedvezmények jelentős növelésével, mind összegszerűen, mind a kedvezményezettek körét tekintve. Természetesen, nagyon nehéz egy ennyire érzelmi megalapozású törvényt hidegen, racionálisan, egyfajta jogászi gondolkodással megközelíteni. És különösen nehéz száraz érvekkel bizonyítani, hogy vajon a törvényt módosítani kellett vagy sem. A gyakorlati tapasztalatok oldaláról emlékeztetnék arra, hogy a 2001 júniusában elfogadott törvény kapcsán már 2001 decemberében jelentős kompromisszumot kellett kötni a román állammal. Az a bizonyos Orbán-Năstase megállapodás lényegében a törvény első módosítása volt, ha nem is általános érvénnyel. Román követelésre a hozzátartozói igazolványok kibocsátása a román állampolgárokra nem vonatkozhatott, illetve ki kellett terjeszteni a törvényben foglalt munkavállalási kedvezményt valamennyi román állampolgárra. Tehát a két miniszterelnök megállapodása magyar-román viszonylatban a törvényt két igen jelentős vonatkozásban módosította, mintegy előrevetítve a további fejleményeket. Hiszen, ettől függetlenül Románia és Szlovákia nemzetközi eljárást kezdeményezett a törvény ellen. Ez a folyamat ért most véget az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében kedden, amikor hosszú, több mint másfél évig tartó procedúra végén – az érintettek számára elfogadhatóan – állást foglaltak ez ügyben. A legfrissebb adatok szerint a magyar igazolványok kibocsátása zökkenőmentesen folyik, számuk már átlépte a hétszázezret, ebből mintegy ötszázezret már át is vettek azok, akik ezt igényelték. Mi változott a törvényben? Minden olyan rendelkezést meg kellett változtatni, ami extrateritoriálisként vagy diszkriminatívként volt értelmezhető. Megjegyzés: Mivel a módosított törvény szövege a konferenciát követően nyilvánosságra került, az előadáson elhangzott részletes ismertetésének közlésétől eltekintünk.

29


És akkor még szólni kell arról a nagyon érzelmi töltésű vitáról, ami a módosítással kapcsolatban kibontakozott. Mégpedig arról, ami úgy szól, hogy törölték a törvényből az „egységes magyar nemzet” megfogalmazást. Ezt egyébként nemcsak a szomszédos államok némelyike, hanem az európai fórumok is kifogásolták. Nyilván, ez a mi szívünknek, lelkünknek nagyon kedves, de azért a józan észre hallgatni kell. Választani lehetett aközött, hogy törölve ezt a megfogalmazást végrehajtható lesz törvény, vagy marad és nem lesz végrehajtható. Így a módosított törvény úgy fogalmaz „az egységes magyar nemzethez való tartozása” helyett, hogy „a magyar kulturális örökséghez való kötődésének, mint a magyar nemzethez való tartozása kifejezésre juttatásának érdekében”. Lényegében csak az a szó nincs benne, hogy „egységes”. De benne van, méghozzá öt helyen a törvényben, hogy a magyar nemzethez való tartozás erősítése, az a cél. Ezért vannak az oktatási-nevelési támogatások, az utazási kedvezmények és így tovább. Beszélgetésünkhöz ezt a bevezető gondolatsort azzal szeretném zárni, hogy reméljük, a viták most már nyugovóra térnek, és helyette a végrehajtás kerül napirendre.

Halász Péter Köszönjük kabinetfőnök úr tájékoztatóját. Remélem, arról mindenképpen meggyőzött minket, hogy ez nem egyszerű dolog. Bár a módosított kedvezménytörvény szövege még nem áll rendelkezésre, a kabinetfőnök úr alapos és részletes tájékoztatása alapján, melyből megtudhattuk, mi változott az eredeti jogszabályhoz képest, lehetőségünk van arra, hogy kérdéseket tegyünk föl, illetve elmondjuk a véleményünket.

Borbély Emma Kibéd, Erdély A Kis-Küküllő Térségi Társulás ügyvezetőjeként nagyon jó rálátásom van a körzetben lévő állapotokra, kidolgoztuk e kistérség stratégiáját is, s ennek jogán rendelkezem néhány konkrét adattal. A kedvezménytörvény biztosította oktatási-nevelési támogatásokra kiírt pályázatok lebonyolítója nálunk a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Közlésük szerint Románia viszonylatában 37100 a benyújtott igénylések száma, viszont ebből jelen pillanatig mindössze 2130 a megvalósított pályázat, azaz ennyinek utalták ki az összeget. Ez óriási különbség, 30


amit nem értünk, ha figyelembe vesszük, hogy a törvény hozzárendelte a megfelelő pénzügyi alapot is. Kérdésem nem felelősségre vonás, csak szeretnénk elfogadható magyarázatot kapni arra, miért ilyen kevés az a kérés, amelyik megkapta a támogatást? Másik kérdésem, hogy azok a pályázatok – a 37100-ból 2089 –, amelyek a megszabott dátum után érkeztek, de még a régi pályázati kiírás szerint, érvényesek-e a régi típusú nyomtatvány szerint, vagy az érintetteknek újat kell készíteniük? Harmadik kérdésem az új pályázat kiírása lett volna, de már mondta ön, hogy ősztől meglesznek az új nyomtatványok és az új kiírási forma. Utolsó kérdésem a magyar igazolványhoz kapcsolódik. Nálunk megjelent a sajtóban, hogy mindazok, akik egy éven belül nem vették fel a magyar igazolványt, elvesztették. Nagyon sok olyan család van, akik anyagi helyzetük miatt nem tudták átvenni. Például a szomszédomban is van egy család, öt gyermek plusz a két a szülő, kiknek nincs anyagi lehetőségük arra, hogy eljöjjenek Magyarországra és felvegyék az igazolványt. Igaz-e az, hogy elvesztették, hogy újra be kell adni a kérést? Végül szólnék a munkavállalásról. Nem akarom részletezni, de az a procedúra, ami itt folyik – a magyarországi munkaadók és a határon túli munkavállalók között –, az egyenesen siralmas, felháborító, annak ellenére, hogy megvolt a törvényi lehetőség, a társadalombiztosítás meg efféle! Sajnos, még mindig a feketemunka az előnyös és rettenetes tortúrának teszik ki azokat az embereket, akik kényszerhelyzetükben kénytelenek elhagyni otthonukat, és itt munkát vállalniuk.

K

ováts László Bukarest Ezelőtt néhány nappal egy román ismerősöm megszólított az utcán, és nevetve vágta a szemembe, hogy Năstase – mármint a román miniszterelnök – megint kibabrált velünk, mert ezután a magyar állam az oktatási-nevelési támogatásra a pénzt a román államnak utalja át, s majd ők szétosztják. Szeretném tudni, hogy ebből mi igaz és mi nem, mert nagyon változatos és ellentmondásos vélemények keringnek ezekről a dolgokról.

Bálint Júlia Kolozsvár, Erdély Örömmel hallom, hogy a kabinetfőnök úr hallgatja a Kossuth Rádiót. Nagyon remélem, hallotta vasárnap délután a Németh Miklós Attila 31


által Böjte Csabával készített egyórás műsort is. Majdnem sírva mondta a dévai ferences szerzetes, hogy két évvel ezelőtt ígérték az oktatásinevelési támogatást, és semmit nem kaptak2. Egy öreg banya megy az erdőben és találkozik egy délceg ifjúval. Azt mondja, ha háromszor megölelsz, szépleánnyá változom. A fiú nehezen bár, de megteszi. – Mikor leszel szépleány? – kérdezi a fiú három ölelés után. – Hány éves vagy délceg ifjú? – kérdez vissza a banya. – Huszonkettő. – És még hiszel a mesében? Hát, most így járt a határon túli magyar szülő, aki két éve várja, mikor lesz valóság a mézesmadzagból. Meg kell mondanom, nagy a kiábrándulás.

PETRÓCZI SÁNDOR Több oka van annak, hogy az oktatási-nevelési támogatást igénylőknek eddig csak kis része kapta meg a kedvezményt. Az egyik ok az, hogy az erre előirányzott 1,2 milliárd forint nagy része elment másra, de ugyancsak határon túli célokra. Az történt, hogy a magyar igazolványok beszerzési procedúrája elhúzódott, s mivel pályázni csak ezek birtokában lehetett, az előző kormány 2002 márciusában úgy döntött, ezt az összeget fel lehet használni más határon túli célra. Így az 1,2 milliárdból mintegy 900 milliót odaítéltek különféle határon túli szervezeteknek. A lebonyolításnak is voltak költségei, így ebből az eredeti összegből pusztán 120 millió forintot fizettek ki családoknak oktatási-nevelési támogatásként. Persze, nemcsak erdélyieknek, a többi régiónak is ment belőle. És ha a pénz elfogy, ez nem olyan, mint a mesebeli buksza, hogy ahányszor kinyitom, mindig van benne pénz. Ezt ki kellett várni, most újra van 1,2 milliárd forint, tehát rövid időn belül minden jogosult igénylő meg fogja kapni a támogatást. Hogy miért csak most? Ebben közrejátszott – a kormányváltást követően – az oktatási-nevelési támogatás lebonyolításával megbízott Illyés Közalapítvány kuratóriuma körüli huzavona, sajnálatos politikai vita is, amelyre most nem térek ki, a sajtó részletesen foglalkozott vele. Az új kuratórium csak március végén jött létre, tehát korábban nem lehetett döntést hozni. A jövő heti kuratóriumi ülésén az Illyés Közalapítvány egy csomó ilyen pályázatról fog dönteni, így ezt 2

A probléma ismertetését lásd a 36. oldalon, Vizi Imrénél.

32


követően remélhetőleg nagy számban elkezdődnek ezek a kifizetések. Arra, hogy érvényes-e a határidő után beadott pályázat, a lebonyolító Illyés Közalapítvány tud válaszolni. Böjte Csaba ügyét ismerjük, ez nagy sajtónyilvánosságot kapott. Ez esetben is hangsúlyozom, hogy aki beadta a pályázatot és jogosult, az meg fogja kapni a támogatást. Volt egy kérdés, hogy a román állam osztja-e a pénzt? Szó sincs róla! De még a szlovák se osztja. A román állam egyébként nem is akarta osztani. A vita arról szólt, hogy az oktatási-nevelési támogatás kifizethető-e közvetlenül a személyeknek vagy csak szervezeteken keresztül. Gyakorlatilag úgy történik, ahogy Borbély Emma mondta, hogy a magyar pedagógusszövetség az, amely ezt lebonyolítja. Szó sincs arról, hogy a román állam ossza a pénzt! Az egy éven belül ki nem váltott magyar igazolványokat a törvény előírása szerint „be kell darálni”, azaz vissza kell vonni. Mivel különböző technikai problémák adódtak mind Magyarországon, mind a határon túl, meghosszabbították a határidőt, tehát fel lehet venni az igazolványokat. Egyrészt nem tudtak egyszerre olyan sokat legyártani és kiadni, mint ahány igénylés befutott, másrészt nem tudott minden jogosult csak úgy, egyik napról a másikra az igazolványért Magyarországra utazni. Információim szerint – a már átvett félmillió igazolvány mellett – mintegy kétszázezer ki nem váltott van úgymond raktáron és ennek kis hányada csupán az egy évnél régebb igényelteké. Mindenkit, aki egy évnél régebben igényelte és még nem vette át az igazolványt, arra biztatok, hogy jöjjön, vegye át, vagy adjon erre valakinek meghatalmazást. Munkavállalás. Ez így igaz, de azért ez nagyon bonyolult kérdés. Egyrészt azért bonyolult, mert Magyarországon is munkanélküliség van. Másrészt a magyar munkaadó abban érdekelt, hogy minél olcsóbban vegyen föl valakit. Az az igazság, hogy ahol ezt nem teheti meg csak hivatalosan, ott általában nem vesz föl határon túlit, mert jobban jár, ha a magyarországit alkalmazza. Ahol pedig egyáltalán lehetséges fekete foglalkoztatás, ott nem fogja hivatalosan alkalmazni, hiszen a feketén foglalkoztatott sokkal kevesebbe kerül neki, mert kisebb bérért alkalmazza, nem fizet utána adót és egyebeket. Szerintem az Uniós csatlakozás után drasztikusan meg fog változni a helyzet, mert sokkal kisebb lesz a feketemunka vállalások lehetősége. A rendes munkavállalással kapcsolatban, amíg Magyarországon is munkanélküliség van, olyan sok jót, biztatót nem tudok mondani. Nyilván, akinek olyan a szakmája, amire foglalkoztatói kereslet van, az most is talál magának legálisan munkát. Akinek meg nem, annak nem tudok biztatót mondani. 33


Duma András Klézse, Moldva A kérdésem nem lesz teljesen magyar irodalmi nyelven, de azt hiszem, Petróczi úr így is megérti. A kérdés a következő. Úgy értettem, hogy magyar és nem magyar gyerekek is, ha tanulnak iskolában magyarul, akkor kapnak támogatást. Tehát ez módon a törvény tovább védi a magyar nemzetet, a magyar származású fiatal gyereket? Másik pedig a magyar igazolvánnyal kapcsolatban, hogy tényleg van egy ilyen magyar igazolvány, és akkor az emberek visszaélhetnek vele? Mi, a moldvai magyarok nem visszaélésre kértük a magyar igazolványt, hanem azért kértük, hogy érezzük, van hová tartozzunk az emberiségen belül. Ha nincs, amivel megvédjük magunkat, akkor azt jelezik, hogy az emberiség széthull, szétszakad. A mostani változások megadják azt a lehetőséget, hogy az emberiség fennmaradjon?

S

oós József Medgyes, Erdély Igaz-e a hír, miszerint bizonyos kedvezmények magyar igazolványok nélkül is elérhetőek? Valahol elvált volna a magyar igazolvány és a kedvezmények odaítélésének a kérdése?

F

ülöp Lídia Lugos, Erdély Egy javaslatom volna. Annyifelé besegítenek, annyiféle támogatás van, de tessék egy kicsit odafigyelni azokra az emberekre is, akik soha nem kérnek, csak dolgoznak a közösségükért, és olyan helyzetbe jutottak öregségükre, hogy nem tudják megvenni a napi kenyeret. Tessék egy kicsit odafigyelni, hogy azoknak is jusson valami!

Mojzes Antal Bajmok, Délvidék Negyven évet dolgoztam az oktatásban, tehát jól ismerem az oktatás körülményeit nemcsak Bajmokon, hanem a Délvidéken is. Van egy olyan gond, hogy a szerb tagozatokon sokáig tanulták a gyerekek a magyar nyelvet, mint környezetnyelvet, heti három órában. Ezt készakarva azok szüntették be, akik most a pénzhez hozzá akarnak majd jut34


ni. Amikor ezt a lehetőséget meg fogják tudni az iskolaszékek, ahol zömmel az ő embereik vannak, azon lesznek, hogy újra bevezessék a heti három órás magyar nyelvet a szerb tagozatokon. Rengeteg lesz a gyerek. Ezek nem fogják úgy tanulni a magyar nyelvet, mint ahogy tanulják a németet, angolt és franciát. Kérdésem e tekintetben, lesz-e és milyen mechanizmus ennek az ellenőrzésére? Másik kérdésem ehhez hasonló. A napközikben általában két nyelven folyik a tevékenység, a munka. Vannak szerb szülők, akik a napközikben magyar tagozatra íratják a gyerekeiket, de első osztályba már a saját anyanyelvére, a szerb tagozatra. Milyen lesz itt az ellenőrzés, fognak-e kapni támogatást ezek a gyerekek is vagy nem? Utolsó kérdésem a művelődésre vonatkozik. Vannak olyan szerb gyerekek is, akik valóban részt vesznek a magyar művelődési központok, egyesületek tevékenységében, például a folklórhoz kapcsolódókban, a néptáncban, sakkban vagy valami másban. Milyen lesz az ő státusuk ebben, jogosultak-e erre a kedvezményre vagy nem?

Farkas Béla Óbecse, Délvidék Vajdasági lévén, bennünket fölöttébb érdekel a schengeni határ, illetve a kettős állampolgárság. Nemrégen volt Bársony András államtitkár úr Újvidéken, és amikor ezt a kérdést tették föl, nagyon rövidre zárta a témát. Annyit mondott, Magyarország is ad kettős állampolgárságot: rezidens polgároknak. Szeretném megkérdezni, Románia vajon csak rezidens polgároknak ad kettős állampolgárságot? Gondolok itt a moldovaiakra. [Közbeszólások a teremből: És Horvátország? És Olaszország?] Csak azt szeretném megkérdezni, mivel kabinetfőnök úr diplomáciában dolgozott, hogy mi a különbség eme kettős állampolgárságok között?

B

álint Júlia Kolozsvár, Erdély Miként lehet az, hogy a szlovákok, a horvátok, a románok meg tudták találni minden nemzetközi jog ellenére a kiskapukat, hogy segítsék a sorstársaikat, vagy hogy másra utaljak, a hitsorsosaikat, és mi nem tudjuk megtalálni? A romániai horvátokra például a nemzetközi jog nem vonatkozik? Ugyanis kettős állampolgárságuk van. A többit nem mondom, mert lehet érteni. 35


Vizi Imre Kolozsvár, Erdély Először is, muszáj egy tanmesét felidézzek, melynek címe: Apa, fia és a számár. Én azt hiszem, úgy fogunk járni mi a kedvezménytörvénnyel, hogy a végén mi fogjuk cipelni a szamarat. Másodszor, tisztázni szeretném, hogy mi a Böjte Csaba problémája az oktatási-nevelési támogatással. Nem is az árva gyerekek kérdése, hanem az, hogy ő a Zsil völgyében – az oktatási-nevelési támogatás lehető-ségével – meggyőzött egy csomó magyar szülőt, hogy magyar iskolába járassa a gyerekét. És ezek a szülők nem kapták meg a pénzt. Márciusban, áprilisban kezdődött az elsősök beiratkozása, s azért, hogy ne veszítsék el ezeket a gyerekeket a magyar iskolák, megígérte, hogy az alapítványa kifizeti ezt a pénzt. Sajnos, ezt az esetet az oktatási-nevelési támogatások lebonyolítóinak rugalmasabban kellett volna kezelniük! Egy harmadik dolog, hogy sajnos, a kedvezménytörvénnyel szemben Magyarországon a közhiedelem még mindig nagyon téves felfogásokkal él és ellenségesen viselkedik. Főleg az egyszerű emberek. Kérdésem, hogy egyes politikusok miért tesznek olyan felelőtlen kijelentéseket, amik ezt a hiedelmet táplálják? Például az ominózus húszmillió románról, akik elözönlik Magyarországot… Hangsúlyoznám, a kedvezménytörvény nem alamizsna, nem adomány, hanem befektetés. Kolozsvár nagy iskoláiban az a tapasztalat, hogy a húsz éve vagy korábban végzett diákok 15%-a külföldön van, fele Magyarországon. A negyven évesnél fiatalabbaknak viszont 5075%-a van külföldön, Magyarországon több mint fele dolgozik. A mi iskolánk esetében mind egyetemet végzett emberekről van szó, nagyon erős a gimnázium! A taníttatásukért a magyar állam nem fizetett egy vasat sem, tehát a magyar államnak, ha anyanyelvű oktatási feltételeket biztosít a Kárpát-medencében, akkor ez befektetés. És gondoskodás is arról, hogy ne minden értelmiségi hagyja ott Erdélyt vagy a Kárpátmedencét. Úgy gondolom, ha ezer végzősből ötszáz eljön és ötszáz otthon marad, az rosszabb, mintha kétezer érettségizett és egyetemet végzett diákból ezer otthon marad és ezer eljön. PETRÓCZI SÁNDOR Duma Andrásnak válaszolom: természetesen, az a törvény célja, hogy aki a magyar nemzethez szeretne tartozni, s ennek meg is van az alapja, az oda tudjon tartozni. A magyar igazolványt mindenki megkap36


ja, aki ezt igényli, és eleget tesz a feltételeknek. Kaphatók-e igazolvány nélkül kedvezmények? A módosított törvény szerint, mint előadásomban jeleztem, az is kaphat kedvezményt, akinek igazolványa ugyan nincs, de magyar iskolába jár vagy magyarul tanul, illetve magyar kultúrával foglalkozik. A kedvezmények nem alanyi jogon járnak, igényelni kell. A törvényben nem az van, hogy ha én magyarul tanulok, vagy magyar kultúrával foglalkozom, akkor minden hónap elsején jönnie kell a pénzes postásnak. Nem! Pályázási lehetőség van. A lebonyolítással kapcsolatban Mojzes Antal felvetésére a válasz, hogy minden határon túli régióban lesznek megbízott szervezetek, mint például Erdélyben a pedagógusszövetség, akik tudni fogják, hogy kiket illett meg a kedvezmény. Az említett eseteket meg kell beszélni a vajdasági szervezetekkel, ki kell alakítani egy stratégiát. Éppen a múlt héten jártam Zsobokon, és hazafelé egy kedves vajdasági résztvevőt hoztam el, az újvidéki egyetemen professzor asszony, segítettem neki Ceglédig eljutni, ahol aztán fölszállt a vonatra. Elmondta, hogy Belgrádban is tanít, ahol vannak olyan diákjai, Szerbiából és Montenegróból is, akik tanulnak magyarul, de nem magyarok. S hogy igyekeznek, és milyen jól megtanulnak magyarul! Tehát ha olyan nagyon igyekszik, és olyan jól megtanul magyarul, akkor nyilván lehet támogatni. Ha meg nem olyan, akkor nem kell adni. Azoknak kell eldönteni, mi a legjobb megoldás, akik ott vannak, Budapestről nem lehet mindent látni. A határon túli magyar közművelődési életben résztvevő nem magyarok esetében pedig, ha az együttes támogatást kap, ezt természetesen mindenki kapja, így az együttesben résztvevő nem magyar nemzetiségű tag is. Befektetés vagy nem befektetés a kedvezménytörvény? Ez egy nagy kérdés. De semmiképpen sem lehet az a cél, hogy az anyaország azért támogat határon túli oktatást, hogy utána elszipkázzuk az ott dolgozókat vagy az ott végzőket. A cél, hogy szülőföldjükön végezzenek magyarul egyetemet, főiskolát és utána maradjanak is ott. Azt kell megtalálni, hogy most, amikor könnyen kiengednek bárkit, mégis meglegyen az értelme, a célja az otthon maradásnak. Bízunk benne, hogy erre is rá lehet találni. A fiatalok türelmetlenebbek, azok indulnak legkönnyebben szerencsét próbálni. Ez sajnálatos dolog, hogy a fiatalok elmennek, de bízzunk benne, egyszer aztán visszatérnek. Azt szokták mondani, mikor már benő a feje lágya, visszatér a szüleit meglátogatni, meg a falujába is visszamegy, legalábbis nálunk ez így van. Cipeljük-e a szamarat? Remélem, nem annak kell cipelni, akit a szamárnak kellene szolgálnia. 37


És a magyarországi közvélemény. A magyar közvélemény is olyan, amilyen. Ilyen ember is van benne, olyan ember is van benne. És változó. Azt hiszem, hogy vannak jó tapasztalatok is. Figyeljünk oda azokra is, akik nem kérnek! Ezzel teljes mértékben egyetértek. Azt tudom mondani mindenkinek, aki ilyen esetet ismer vagy tapasztal, az jelezze illetékes helyen, hogy ezek vagy azok nagyon szerények, nem kértek semmit, de járna nekik is. Más nevében is lehet pályázni, szerintem lehetőség van erre. Kettős állampolgárság, ez a legnehezebb téma, erről külön előadást kellene tartani. Röviden azt tudom mondani, hogy körültekintően meg kell vizsgálni ezt a kérdést, nem egy lezárt téma, nincsen egyszer s mindenkorra eldöntve. Egyrészt vannak olyan vélemények, hogy a kettős állampolgárság nagyobb csábítást fog jelenteni az átköltözésre. Ezt figyelembe kell venni. Most már több mint tíz éve a magyar stratégia alapja, hogy a szülőföldön maradást és boldogulást kell támogatni. Másrészt vannak olyan országok, ahol tiltják a kettős állampolgárságot, ezt is figyelembe kell venni. Az Európai Uniós csatlakozással nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyaroknak a kettős állampolgárságra már nincs szükségük. Románia rövid időn belül szintén tag tud lenni, akkor nyilván az erdélyi magyaroknak sem lesz szüksége a kettős állampolgárságra. Lényegében csak azt kell majd megnézni, hogy mi lesz a helyzet, például Ukrajna vagy Szerbia esetében. Szerbiában viszonylag egyszerű lenne, mert a szerbek azt mondják, hogy ők megengedik mindenkinek a kettős állampolgárságot. Erre a kérdésre vissza kell térni. Van-e kettős mérce nemzetközi jogban? Biztos, hogy nincs kettős mérce. Románia például azt mondja, hogy egységes nemzetállam, mi is mondhatnánk, hogy mi egységes magyar nemzetállam vagyunk. És akkor ezzel kinek segítettünk? Tehát minek mondjuk? Csak azért, mert ha te mondtad, akkor én is mondom, sőt, én még nagyobbat mondok?! Persze, hogy ez fájó dolog! Remélhetőleg, előbb-utóbb nem lesz ez politikailag ennyire érzékeny kérdés, és el fogják fogadni Romániában alkotmányosan, hogy vannak mások is, ettől Románia fönnmarad.

P

ávai Gyula Arad, Erdély Kérdezném a kabinetfőnök úrtól: nem tekinthető-e diplomáciai vereségnek az a tény, hogy állandóan módosítják a státustörvényt éppen a jogfosztottak ellenében? 38


Nagy Pál Székelyudvarhely, Erdély Ausztria azért nem tartozik a státustörvény hatálya alá, azaz a burgenlandi magyarok azért nem kapnak kedvezményt, mert Ausztria Európai Uniós tagország? Ha igen, akkor nem arra játszik-e a szlovák diplomácia, hogy még fél évet tologatja a megegyezést, mert jövőben Magyarországgal együtt belépnek az Unióba, s akkor már rájuk sem érvényes, mármint a felvidéki magyarokra? Másik dolog, hogy a diplomáciával néha rosszul áll Magyarország, így nem kell csodálkozni azon, ha a kedvezménytörvénnyel kapcsolatban ennyi kétely felmerül azok után, hogy egy pártelnök húszmilliós románsággal fenyeget, most pedig külügyminiszterként azt vágja a szemünkbe, hogy 95%-a a határon túli magyaroknak elfogadja. Azért hülyének ne nézzék a határon túli magyarokat! Történelmi egyházaink is tiltakoznak a kedvezménytörvény módosítása ellen, tehát akkor szerintem senkinek sincs joga ilyen erőszakos rábeszéléssel minket megnyugtatni, hogy 95%-a egyetért, a maradék 5% meg úgyis elenyésző. Változtatni kellene valamit a diplomáciában, s akkor lehet, hogy mi, határon túli magyarok sokkal barátságosabbak lennénk az ilyenolyan módosításokkal. És akkor ez az anyaországnak is jót tenne.

PETRÓCZI SÁNDOR Diplomáciai vereség. Akkor lenne diplomáciai vereség, ha vissza kellett volna lépni, hatályon kívül helyezni ezt a törvényt. Előadásomban próbáltam érzékeltetni, hogy nincs szó visszalépésről. Vagy akkor lenne diplomáciai vereség, ha az Uniós csatlakozás után hatályon kívül kellene helyezni. Erről sincs szó! Politikai kijelentések. Hát igen, a politikában néha elhangzik olyan, ami egyik fülnek kedves, a másik fülnek meg pont az ellenkezője. Ez a politika. Ahogy mondani szokták, ahova elmész, ott úgy beszélj, hogy lehetőleg ne bottal kergessenek onnan ki. Még akkor is, ha nem értenek veled egyet. Persze, a mai világban már mindenki mindent meghall. Udvarhelyen, amit Budapesten nyilatkoznak és fordítva, tehát nemcsak egyfelé mennek a hírek. Persze, van, amit jobb lenne nem meghallani. Lehet, nem volt a legszerencsésebb érvelés, de volt valóságalapja, hisz a paktumban az állt, hogy minden román állampolgárnak biztosítani kell a munkavállalási kedvezményt. 39


Ausztria miért maradt ki? Erre nem tudok válaszolni, mert a nyilvánosság erről nem kapott tájékoztatást, ezt az előző kormánytól kellene megkérdezni. Viszont gondot okoz a mai napig is, hogy Ausztria nem részese. Sokkal könnyebb lenne nemzetközi szinten érvelni, mert a szlovákok pont ezt mondják, ha Ausztria nem, mert EU tagállam, akkor minket is vegyenek ki, mert mi is azok leszünk. Nyilván, ennek nem szabad megtörténnie. Egyébként az eredeti elképzelés szerint a magyar igazolvány se így nézett volna ki. Tudnék idézni parlamenti felszólalást, mely szerint a magyar igazolvány olyan lett volna, mint a mostani magyar személyi igazolvány, ilyen kis lapocska. És nem olyan lett. Hogy miért? Erre sem tudok válaszolni.

L

évay Erzsébet Alsóőr, Burgenland Az előbb elhangzott kérdésre szeretnék reagálni. A burgenlandi magyarokról általában nagyon keveset tudnak, aminek részben maguk is okai. Nagyon kis létszámú ez a közösség, s ezen kívül Ausztria szinten olyan speciális helyzet áll fenn, ami sehol másutt. Ugyanis együtt él az elcsatolt magyarság és az emigráns magyarság, és ez rengeteg bonyodalomnak a forrása. Itt most illetékes emberek előtt is kijelenthetem és kérhetem, hogy a döntések meghozatalánál legyenek szívesek végre ezt figyelembe venni! Mert az a népcsoport, akinek a feje fölött odébb vitték a határt, nem mérhető azonos mércével azzal, aki saját jó szándékából hagyta el az országát. A státustörvény kapcsán az történt… Így mondom, hogy státustörvény, bár tudom, helytelen, de megszoktuk és így rövidebb. Tehát az történt, hogy a bécsi magyarokkal egyeztettek, a burgenlandi magyarok pedig a végeredményt tudták meg, hogy ki vannak belőle zárva. Nem az a gond, hogy a húszezer forintos tanulmányi támogatásokat a burgenlandi magyarok igényelnék, hiszen az Úr Isten megadta nekik azt, hogy anyagilag jobb helyzetben vannak, de erkölcsi vonalon az anyaország mindenféle támogatására sokszorosan, többszörösen szükségük van, mint a többi anyagilag hátrányos helyzetű és elnyomott magyarnak. A burgenlandi magyarok nem Trianon óta vannak kisebbségben, hanem már kétszáz éve. Ennek dacára megőrizték ilyen-olyan szinten a magyar nyelvet, hagyományaikat. Tiszteletet és segítséget érdemelnek, nem pedig azt, hogy a megkérdezésük nélkül bármiből is kizárják őket. Részleteket én sem tudok, most már nincs is értelme erről tárgyalni. A lényeg, hogy a jövőben próbáljanak meg az ausztriai magyarokról úgy 40


gondolkodni, akármennyire is kis létszámban vannak, hogy mindig mindenhol képviselve legyenek mind a bennszülött, mind az emigráns magyarok, mindkét felet meghívják.

P

ávai Gyula Arad, Erdély Kabinetfőnök urat nem provokálom, szó sincs róla, csupán személyes véleményére lennék kíváncsi. Tetszik gondolni, hogy ezt a módosítást nem fogják módosítani többet?

PETRÓCZI SÁNDOR Köszönöm a burgenlandi magyarok helyzetét ismertető kiegészítést. Teljesen egyetértek azzal, hogy erkölcsileg egyenlő elbánást érdemelnek. Igazából azt is át kellene gondolni, hogy az Európai Uniós csatlakozással megszűnik az, hogy nyugati magyarok, hisz előbb-utóbb remélhetőleg – hála Istennek! – mindannyian nyugati magyarok leszünk, s akkor majd újra kell értékelni az együttműködést. Ugyanazokon az Európai Uniós meg parlamenti szavazásokon fogunk részt venni, ugyanaz a pénzünk lesz és sok egyéb közös dolgunk. Valahol ez a jövő. De addig és utána is, nekünk magyaroknak nagyon nagy figyelemben kell részesítenünk azt a célt, hogy szülőföldön élni. Függetlenül attól, hogy ez a szülőföld Burgenlandban van vagy Boszniában, vagy bárhol másutt. A Boszniában élők se tehetnek arról, hogy amíg Jugoszlávia volt, addig mindenki délvidéki magyar volt, most meg, az osztódással szülőföldjük már nem határos az anyaországgal. Vagy a csehországi magyarok, ők Csehszlovákia osztódásával kerültek el a határ mellől. Most akkor ők nem léteznek? Mindezeket át kellene értékelni, és újrafogalmazni a kapcsolatokat. Lesz-e még módosítás? Erre kétféle választ lehet adni. Az egyik, hogy nem lesz. A másik meg, hogy lesz. Én értem, most nyilván azt kellene mondanom, hogy több módosítás nem lesz. De miért ne lehetne ennél még jobb ez a törvény? Ez föl se merült? [Közbeszólás a teremből, férfihang: Hogy lehet jobb, mert mind rosszabb!] Várjuk meg a végrehajtást, adjunk egy esélyt. Ha értelmetlennek bizonyul, akkor mondjuk, hogy ne erőlködjünk ezzel. De én nem vagyok ilyen pesszimista, szerintem ez egy jó törvény, ennek sokan hasznát fogják venni, értelmét talál41


ni. Nemcsak azok, akik oktatási-nevelési támogatást kapnak, hanem azok is, akik csak igazolványt, hisz egyéb kedvezmények is vannak. Bízzunk abban, hogy ez a törvény megtalálja a maga helyét a nap alatt, ahogy mondani szokás, és beépül a köztudatba, nemcsak a magyarba, hanem a nem magyarba is. Hogy igenis, a magyarok összetartnak, odafigyelnek egymásra. Valójában annak kell érződnie, hogy teljesen mindegy, ki hol él, ha magyarnak vallja magát, akkor tartozhasson a nyelvében, kultúrájában egységes magyar nemzeti közösséghez, mint ahogy most is itt együtt vagyunk az egész Kárpát-medencéből.

Romhányi András Egy viccet hadd mondjak el. Most hallottam, ahhoz, hogy biztosan el lehessen veszteni egy háborút, három dolog együttállása kell. Kell hozzá egy arab hadvezér, kell hozzá egy román gazdasági szakember és egy magyar politikus. [Derültség, taps] Kabinetfőnök úr azt mondta, meg kell nézni, hogy hol tart ma Románia. Hát, ha gazdasági fejlettségét, illetve területének gyarapodását nézzük, akkor az előbbi kérdésre adott vicces válasz igaznak tűnik. A nektek adott CD-n a kedvezménytörvény is szerepel. Az eddigi státustörvényt azért hívjuk kedvezménytörvénynek, mert ma ez a hivatalos terminológia. Minden, amit a kedvezménytörvényről a mai napig tudni lehetett, az szerepel a CD-n. A legutóbbi fejleményeket már nem tudtuk föltenni, mert hétfőn fogadták el a kedvezménytörvény új változatát, és kedd estig sem a Külügyminisztérium, sem a Határon Túli Magyarok Hivatala honlapján egy szó nem volt még erről. Tehát a legújabb kedvezménytörvény-változatról azért nincs anyag a CD-n, mert még nekünk sem volt információnk.

Halász Péter Mindnyájunk nevében megköszönöm Petróczi Sándor kabinetfőnök úr részletes tájékoztatását.

42

Kerekasztal-beszélgetés

Kerekasztal-beszélgetés Romhányi András _________________________________________________

Jó reggelt kívánok! Szervusztok! Jól aludtatok? Volt reggeli? Köszönöm, hogy meghallottátok az üzenetemet, miszerint az eredeti programtól eltérően ma egy kicsit korábban kellett kész lenni a reggelivel. Köszönöm, hogy alkalmazkodtatok, pontosak voltatok és így ma időben el tudjuk kezdeni a munkát. Némi változást szeretnék bejelenteni. Menet közben néhány olyan kérdés merült föl, amelyekről úgy gondoltuk, hogy azokról a plénum előtt volna szerencsés beszélni. Ezért ma, közvetlenül az ebéd után nem a szekciókkal kezdünk, hanem itt a plenárison egy fél órát arra szánunk, hogy a közérdekű dolgokat elővegyük. Azt gondolom, ezzel a szekciók munkája nem fog sérülni. Viszont azok az információk, amelyek mindenkire tartoznak, így biztosabban eljutnak hozzátok. Javasolom, hogy akinek ilyen – mindenkire tartozó – mondanivalója van, az jelezze nekem, és azt is beosztjuk. De mindenkinek csak 5-6 percben van módja arra, hogy ezeket az információkat a közösség elé terjessze, mert összesen fél óra áll majd rendelkezésünkre. Most kell megbeszélnünk egy fontos dolgot délutánra. Szekcióvezetőkre van szükség. Hagyományos módon nem mi, szervezők akarunk szekcióvezetők lenni, és nem mi akarjuk megmondani azt sem, hogy ki legyen a szekcióvezető. Az előző két alkalommal voltak önként vállalkozók, illetve megszavazta őket a társaság. Tehát arra kérlek benneteket, hogy mindenki gondolkozzék azon, melyik szekcióba szeretne menni, illetve vállal-e ott vezetést. Az volna jó, ha a három különböző szekcióba volna legalább három szekcióvezetőnk, de ha hat jelentkező lenne, az sem baj. Gondolkodjatok rajta, és abban a bizonyos ebéd utáni fél órában ezt is megbeszéljük.

43


Térjünk rá a mai nap programjának első részére. Ezt hivatalosan kerekasztal-beszélgetésnek hívjuk, ezzel szemben itt az asztalnál mi egyenes vonalban ülünk. Ezért nevezzük inkább fórumnak. Ennek a mai első programnak az a funkciója, hogy közérdekű témákról beszéljünk. Olyan embereket hívtunk meg, akik számotokra fontos információkat tudnak adni. Őtőlük azt kértem, hogy egészen röviden, legfeljebb öt percben ismertessék annak a szervezetnek a munkáját, amelyet képviselnek. Utána pedig nektek van lehetőségetek feltenni a kérdéseiteket. Mondom is, hogy kik fogadták el meghívásunkat. Abban a sorrendben, ahogy a meghirdetésben van. Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke levélben jelezte nekünk, hogy más irányú elfoglaltsága miatt nem tud részt venni, és helyette régi barátunk, C. Tóth János ül itt. Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója tegnap itt volt és köszöntött benneteket. Ő is jelezte, hogy elfoglaltsága miatt ma nem tud eljönni, viszont dr. Balipap Ferenc, a Magyar Művelődési Intézet igazgató-helyettese itt van. A Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztályának vezetőjével, dr. Bódi Györggyel beszéltem. Ő azt mondta, csak nagyon nehezen tudta volna megoldani, hogy eljöjjön, de maga helyett egy nála sokkal autentikusabb embert küldött, dr. Lakrovits Elvírát, aki pontosan a civil ügyek és a civil stratégia legavatottabb szakértője. A Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke, dr. Harsányi László itt ül közöttünk, ő tehát személyesen tudott eljönni. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumából a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Főosztályának vezetője, Lakatos Mihály három hónappal korábban jelezte nekünk azt, hogy nem tud jönni más – erre az időpontra kitűzött – elfoglaltsága miatt, de úgy beszéltük meg, hogy Portik Piroskát, az osztályvezetőjét fogja küldeni. Piroska még nem érkezett meg, de bízunk benne, hogy megjön. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének az elnöke írásban is válaszolt nekem, hogy jön, és engem körülbelül olyan másfél órával ezelőtt föl is hívott… [Hangok a teremből, taps, derültség: Itt van! Itt van!] Igen, köszöntjük, megérkezett miközben beszéltem. Pomogáts Béla elnök úr, aki az Illyés Közalapítvány kuratóriumát képviselte volna, tegnapelőtt telefonált, hogy hirtelen közbejött valami és így nem tud eljönni. Nagyon sajnálja, korábban kétszer is beszéltem vele személyesen és ő kétszer is megígérte, hogy eljön. Mint tudjátok, az Illyés Közalapítvány körül most elég sok probléma van, bizonyára ezzel kapcsolatban akadt elfoglaltsága. 44


Mi tehát ennek a mai fórumnak a célja? Egyrészt az, hogy közvetlen információkat szerezzetek arról, hogy a felsorolt szervezetek, intézmények, amelyekkel ilyen-olyan módon ti kapcsolatba kerültök, hogyan dolgoznak. De a legfontosabb az, hogy ti magatok kérdéseket tegyetek föl. Elképzelhető, hogy magatok sem tudjátok azt, kinek szól a kérdésetek. Van ugyanis valami problémátok, ami feszít benneteket, ezért mondjátok el. De azt gondolom, az itteniek közül azok, akik érintve érzik magukat, vagy úgy gondolják – bár esetleg nem az ő asztaluk –, hogy választ tudnak rá adni, akkor reagálnak rá.

Balipap Ferenc (MMI), Lakrovits Elvíra (MeH), Romhányi András (MMI), Harsányi László (NKA), C. Tóth János (HTMH)

Ez a fórum kilenctől déli egy óráig tart, középen egy kis szünettel. No, akkor munkára fel! Először dr. Lakrovits Elvírát – mert ő a hölgy a társaságban – kérjük meg, hogy ismertesse a Miniszterelnöki Hivatal civil stratégiáját. 45


Dr. Lakrovits Elvíra ________________________________________________

Miniszterelnöki Hivatal, kormánytanácsadó A Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztályát képviselem – egyelőre. Azért egyelőre, mert szervezeti egységünknél átszervezések, átalakulások vannak folyamatban. A kormányátalakítás kapcsán esélyegyenlőségi miniszterrel erősítette meg miniszterelnök úr a magyar kormányt, és az esélyegyenlőségi miniszter asszony vette át mindazokat a feladatokat, melyek a civil szervezetekkel kapcsolatos kormányzati feladatokhoz kötődnek. Rövidesen létrejön az a kormányhivatal, mely az ő munkáját hivatott segíteni, ennek egyik igazgatósága lesz a civilügyi igazgatóság. Tulajdonképpen eddigi munkánkat, feladatainkat fogjuk tovább vinni ebben a szervezeti formában is. Lévai Katalin miniszter aszszonnyal nagyon lelkes, jó szakembert nyert a szféra és reméljük, személye nagyon sokat fog hozni a civil területnek. A civil ügyeken kívül az esélyegyenlőségi feladatok, illetve a roma ügyek tartoznak még hozzá. Miniszter asszony nagyon hosszú munkafolyamat vége felé csöppent bele a területünket érintő munkába, de lelkesen és magának érezve vette át mindazokat az ügyeket, amiket számára előkészítettünk. Május 7-én fogadta el a kormány a civil stratégiát, ezért a szervezők által önöknek kiadott CD-n az a megállapítás, hogy végleges változat, valószínűleg nem helyes, hiszen az anyag lezárásakor még nem állhatott rendelkezésre a kormány által május 7-én elfogadott változat. A stratégia első és egyik legfontosabb lépéseként hétfőn, június 23án fogadta el a magyar országgyűlés a Nemzeti Civil Alapprogramról szóló törvényt. Bevallom, a két terület közül inkább ez áll közel a szívemhez. A stratégia elsősorban a kollégáim érdeme. Én a civil alapprogramról szóló törvény kodifikációs munkáit irányítottam, ami a stratégia fontos eleme, így természetesen a stratégia alapvető elveivel is tisztában vagyok, és ezt is a magaménak érzem. A stratégiáról sokan azt mondták, hogy ez nem más, mint egy üres „lózunggyűjtemény”, amely csak gyönyörű elveket fogalmaz meg és rendez sorba. Én azt gondolom, éppen ez a legfontosabb értéke ennek a stratégiának, hogy végre valaki a területet érintő feladatokat rendszerbe foglalta. Tudjuk nagyon jól, hogy a rendszerváltozást követően számtalan értékről lehet beszámolni a civil szerveződéseket érintően, ezen a területen minden kormányzatnak megvolt a maga érdeme. 46


Az első kormányzat esetében – Antall-kormány – ilyen volt a vonatkozó jogszabályi alapok letétele, ami a szektor számbeli növekedését hozta. A Horn-kormány idején következtek különböző olyan – a szféra számára fontos – törvények, mint a közhasznú jogállásról szóló, illetve az 1%-os törvény. Az előző kormányzati ciklusban – Orbán-kormány – létrejöttek a civil házak, ma már civil szolgáltató központok, illetve a Miniszterelnöki Hivatalban fontosnak tartották, hogy eme feladatkörrel foglalkozó szervezeti egységet alakítsanak ki. A mostani kormányzat – Medgyessy-kormány – viszont úgy ítéli meg, hogy nem lehet napi ügyek kapcsán kezelni a civil szféra kérdéseit, hanem stratégiai tervezést igényel ez a faladatkör, és hosszútávra meg kell határozni mindazokat a célokat, illetve feladatokat, melyeket ezen a területen meg kell valósítani.

Lakrovits Elvíra, Romhányi András

A stratégia előkészítő munkái során a kollégák feltárták, hol áll ma a magyar civil szféra, és ebből milyen jellegű feladatok következnek, miket kellene megvalósítani e területen. Az egyik legfontosabb – és jogászemberként hozzám közel álló – terület, hogy átláthatóvá, konzisztenssé és egyszerűbbé kell tenni a civil szervezetek működését, gazdálkodását meghatározó jogszabályokat. 47


Át kell tekinteni azt, hogy e területen milyen szabályozók működnek Magyarországon, hol van szükség további szabályozásra, esetleg jogszabály változtatásra vagy deregulációra. Ezzel összefüggésben kezdődött meg a hatásvizsgálati munka, melynek várhatóan augusztus végére lesz eredménye. Mintegy háromezer civil szervezetnek a bevonásával igyekszünk felmérni az érintett jogszabályok hatályosulását. Szeretnénk feltárni, hol vannak még a jogalkotásnak ezen a területen feladatai. Fontos eleme a stratégiának a közhasznú szervezetekről szóló törvénnyel összefüggő feladatok feltérképezése. Erre helyezi a legnagyobb hangsúlyt az előbb említett vizsgálat is. Igyekszünk áttekinteni, hol érett meg változtatásra ez az 1997-ben elfogadott törvény. Mindenképpen fontosnak tartja a jogalkotó, hogy áttekintse a civil szervezeteknek juttatott anyagi források rendszerét. Ehhez a feladatkörhöz kötődik az a Nemzeti Civil Alapprogram is, amiről az előbb már dióhéjban szóltam. A stratégia szerint meg kell nézni azt is, hogy az egyes adópreferenciák, illetve gazdálkodást meghatározó szabályok hol érettek változtatásra. Ebből a körből, hogy csak egyetlen egy példát említsek, évek óta változatlan mértékű a civil szervezeteknek juttatott támogatásokkal összefüggő adókedvezmények mértéke. Tudjuk nagyon jól, hogy ezek a kedvezmények ma nem ösztönzők. Ha valaki adakozik a civil szféra számára, akkor nem azért ad, hogy ezt a néhány ezer forintot az adóbevallásában tudja érvényesíteni, hanem mert fontosnak érzi ezeket az ügyeket. Fontos jogalkotási feladat lesz az önkéntes tevékenység szabályozása is. Az önkéntes munkának a megfelelő állami garanciákkal való alátámasztása. Megkezdődtek ehhez kötődően az önkéntességről szóló törvény előkészületei, és reméljük, hogy jövő ilyenkor a parlament már tud róla szavazni. Azért fontos ez, mert ma nincsenek meg Magyarországon a megfelelő jogi keretei ennek a tevékenységnek. Északi szomszédunknál például van olyan rendelkezés, ami egyértelműen szabályozza, hogyan lehet önkéntes tevékenységet végezni a civil szervezetek mellett. Nehogy véletlenül összetéveszthető legyen az önkéntes a feketemunkással, nehogy véletlen járulékokat kelljen utólag fizetni, mikor valaki szívvel-lélekkel dolgozik és ingyen egy civil közösségért. Az említetteken túl, természetesen egyéb garanciák beépítése is fontos volna. A stratégia a közfeladatok átvállalását igyekszik majd ösztönözni a megfelelő jogszabályi rendelkezések áttekintésével, illetve szükséges változtatások végrehajtásával. Egyre fontosabb lenne ugyanis, hogy a megerősödő civil szféra több, általa könnyebben és jobban ellátható feladatot vegyen majd le az állam válláról, hisz bebizonyosodott, sok eset48


ben gazdaságosabb megoldás is, mintha az állam maga látja el ugyanazokat a feladatokat. Egyes számítások szerint a civil szférába így becsöppentett 1 forint körülbelül 4 forintként jelenik meg, hiszen a civilek hozzáteszik a maguk önkéntes munkáját, illetve azokat a magánadományokat, amiket az állami szervezetek számára nem lehet elérni, így összesen körülbelül megnégyszereződnek ezek a juttatások. Fontos feladataink vannak az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán is. A civil szervezeteknek nagyon komoly szerepük lesz abban, hogy lélekben is felkészüljenek az emberek az európai együttműködésre. Ehhez is megfelelő ösztönző programok kidolgozása mellett tesz hitet a stratégia. Fontos lesz még, és önöket talán kevésbé érinti, hogy a civil szervezeti nyilvántartásokat átláthatóbban, egyszerűbben vezessék Magyarországon. Rendkívül fontosnak tartjuk továbbá a humán erőforrás fejlesztését, menedzselését, amihez különböző oktatási, képzési programokat szeretnénk kidolgozni, illetve szeretnénk, ha a civil szférát állami ösztönzők is segítenék a humán erőforrás fejlesztésében. Végezetül röviden a Nemzeti Civil Alapprogramról, amiről már többször szót ejtettem. Ez évi 6-7 milliárd forintos forrás lesz a civil szervezetek számára, ami elsősorban működési támogatások biztosítását célozza. Legalább 60%-át pályázati úton kell szétosztani, a többi egyrészt az Alapprogram működését szolgálja, másrészt pedig támogatási normatívák kidolgozását érezte fontosnak a jogalkotó. Az NCA fontos támogatási célja többek között a civil szervezeteket érintő évfordulók, fesztiválok, hazai és határon túli rendezvények támogatása, nemzetközi civil kapcsolatokban a magyarországi civil szervezetek jelenlétének biztosítása, hazai és határon túli rendezvényeken, fesztiválokon történő részvétel támogatása, nemzetközi tagdíjakhoz támogatás biztosítása, az európai integrációt elősegítő programok támogatása. Itt pedig számtalan ponton érinti majd az Alapprogram az önök tevékenységét is. Bár a támogatások kedvezményezettjei csak belföldi, Magyarországon nyilvántartott civil szervezetek lehetnek, de az együttműködések révén nagyon komoly források tudnak majd önökhöz is eljutni a Nemzeti Civil Alapprogramból. Elsősorban ezzel összefüggésben várom az önök kérdéseit. Romhányi András Köszönjük dr. Lakrovits Elvírának. Gondoljátok el, milyen nehéz lehetett Neki! Hónapok óta ezen dolgozik, most ez az élete; és 49


akkor azt mondom neki, hogy öt percben foglalja össze a mondanivalóját. És Ő tényleg nagyon tömören, jól összefoglalta. Egyetlen dolgot emelnék ki. Ez esetben nemcsak egy programról van szó. Komoly pénz van emellé rendelve, és ez igen fontos. Ha figyeltetek, akkor ebben az is benne van, hogy a pénznek legalább a 60%-át pályázat útján kell elosztani. És az is, hogy a megítélt összeget működésre lehet fordítani. Ez pedig azért nagyon fontos, mert mindnyájan tapasztaljuk azt, hogy valamely konkrét programra még csak-csak kapunk pénzt, de van egy olyan rész – a működés –, amire azt mondják, hát azt oldd meg magad. A helyzet viszont az, hogy egy civil szervezetnek általában nincsen pénze. Akkor miből oldja meg? Ezért jó, hogy működésre is adnak pénzt. Ennek lényegét azzal szoktam kifejezni, hogy a hűtőszekrényt is állandóan bekapcsolva tartjuk, pedig csak alkalmanként teszünk bele sajtot vagy vesszük ki azt. Márpedig magát ezt a bekapcsolt állapotot, vagyis a működést is fizetni kell valahonnan! Most dr. Balipap Ferenccel, a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettesével folytassuk a sort.

Dr. Balipap Ferenc __________________________________________________

a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese A Magyar Művelődési Intézet – leánynevein Népművelési Intézet, Országos Közművelődési Központ stb. – 1992 óta viseli ezt a nevet. Gazdag múltú, súlyos helyzetű és ígéretes jövőjű intézmény vagyunk, az én értelmezésemben. A Magyar Művelődési Intézet legalább négy különféle helyzetbe került. Az egyik 2001-ben definiálódott, amikor az intézmény új vezetést kapott azzal a feladatkörrel az akkori tárcától, illetve kormánytól, hogy tessék szíves megújítani, átgondolni, mire van szüksége e szakterületen a magyar társadalomnak, tágabban a magyarságnak határon belül és határon kívül. Mit kell kezdeni azzal a szerteágazó szakmai tevékenységterülettel, amit nálunk hagyományosan állami népművelésnek, majd közművelődésnek neveztek, és amit a művelt világban – jobbára társadalmi öntevékenységként – közösségi művelődésnek vagy épp közösségfejlesztésnek neveznek. Újabb helyzet a 2002-es kormányváltás után következett be, amikor utasításba kaptuk, hogy nem megújítani, nem át50


alakítani, az elkezdett munkálatokkal leállni… Az időközben végzett, előkészített szervezeti, tartalmi, kapcsolati munkát le kellett állítani. A harmadikféle helyzet, hogy az 1992-ben készült intézeti alapító okirat ma már – mindenki által egybehangzóan kimondva – elavult. Az újabb instrukciók szerint azonban továbbra is e szerint kell működnünk. Negyedikféle lenne a szükségletek szerinti helyzet, vagyis az, ami a magyar társadalom, közművelődés, intézményrendszer, illetve a szabadságban természetszerűen újraéledő magyar civil öntevékenységek, szerveződések mentén virul és sűrűsödik. Azon szükségletek mentén, ahol burjánzó polgári világában ennek – az intézet által is képviselt – szakmaiságnak nagy és sok-sok feladata támad(hatna). Visszatérve az 1992-es alapító okiratra, vázolnám a főbb feladatköröket. E szerint az intézet az amatőr művészetekkel kapcsolatos segítő, fejlesztő, képző, fórumteremtő szereppel rendelkezik. A közművelődés területén kutatásokat kezdeményez, illetve megbízásokat teljesít. A felnőttoktatás, a felnőttképzés és a szakképzés egy másik feladatunk, ami az utóbbi időben azzal bővült, hogy a kulturális tárcához tartozó valamennyi nem iskolarendszerű képzéssel kapcsolatos adminisztráció, dokumentáció, továbbá vizsgatételek összeállítása, vizsgáztatások lebonyolítása is az intézet feladatai közé került. Egyik legújabb szakmai tevékenységünk a közösségfejlesztés, amely szintén önálló szakmai részleget alkot. A közösségfejlesztés 20-25 éve kezdett Magyarországon meghonosodni, a világban viszont 80-100 éve létező tevékenység. Új, formálódó profilunk az önkormányzatok közművelődési feladatellátását, intézmény működtetését, illetve a civil szerveződéseket, közösségi egyesületeket segítő tevékenység. És természetesen, a határon túli magyar és a határon belüli kisebbségek közművelődési kezdeményezéseinek, szervezeteinek, működésének segítése, támogatása is feladatunk, elsősorban módszertani és kevésbé anyagi vonatkozásban. Illetékességünk kiterjed mindezek mellett nemzetközi kulturális kapcsolatok, illetve szakmai szervezeti kapcsolatok ápolására is. Ebben a számunkra meglehetősen elbizonytalanított, megborogatott helyzetben – megújítani, nem megújítani; a régi szisztéma szerint dolgozni, az új szükségletek szerint dolgozni stb. – tesszük, amit tehetünk, tesszük, amit lehet. Például az éves munkatervünk negyedik átdolgozott változatát kaptuk vissza a napokban, hogy dolgozzuk csak át újra, meglehetősen korszerűtlen szakmai szempontok szerint és meglehetősen bürokratikus igényekhez igazítva. Ugyanakkor minden irányba igyekszünk szakmailag megerősíteni munkatársaink kompetenciáját, igyekszünk kapcsolatokat építeni, kapcsolatokat tartani, felújítani. 51


Példaként az utóbbira megemlíteném, hogy ezekben a hetekben a velünk határos országok – régen kevesebb, most több van – hozzánk hasonló jellegű intézményeit, intézeteit keressük meg, látogatjuk sorba. Keressük arra a választ, hogy ezek az országok miként viszonyulnak az új művelődési feladatokhoz, és hogyan tudnánk – mondjuk a visegrádi országok analógiájára – művelődési, kulturális tevékenységeket összehangoltan végezni. És nem utolsó sorban a különböző Uniós pályázatokon támogatások érdekében egységesen megjelenni. Úgy látjuk, hogy sok szakmai értékünk, tapasztalatunk mellett nagyon sok tanulnivalónk van Európától. Legutóbb éppen Franciaországban jártunk, ahol – a magyar ifjúsági minisztérium erre hajlandóságot mutató munkatársaival, illetve egy parlamenti képviselővel – azt tanulmányoztuk, hogy az 1901 óta hatályos törvény alapján működő francia civil szerveződések hogyan működnek, jelesül a művelődés, a művelődési házak, egyesületek és intézmények területén. Jelzem, egyesületek működtetik a művelődési házakat, ezeknek pedig van egy országos szakmai hálózatuk, pontosabban kettő. Az országos központ leginkább a szakmai tartalmakat és ismereteket, a közösségi munka szakmai minőségének biztosítását viszi a rendszerbe. Mindezeket az európai mintákat ismerjük, vagy személyesen, vagy kollégáink, illetve a velünk kapcsolatban lévő szakemberek révén. Ezek tükrében úgy látjuk, hogy mindazok az aktuális feladatok és új kihívások, követelmények, amelyek ma Magyarország polgárivá váló társadalmában napirenden vannak a kultúra és művelődés területén, azokban intézetünk sokkal hatékonyabb és érdemlegesebb, sokkal teljesítő képesebb is lehetne, ha vele szemben ilyen jellegű szakmai elvárások nyilvánulnának meg. Befejezésül azt is szükségesnek tartom Önöknek elmondani, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv programjához, koncepciójához egy elég terjedelmes tanulmánnyal csatlakoztunk. Rámutatva, hogy az elkészített nemzeti megújulási stratégia – számunkra egészen természetesnek tartott módon – több mint felerészben társadalom- és közösségfejlesztő feladatokat irányoz elő. Ez pedig egy, a világban honos – de nálunk a kormányok által eddig fel nem ismert – olyan szakterületi, szakmai tevékenységet is megkövetel(ne), amihez legközelebb a nálunk népművelésként meghonosított szakma művelőinek tevékenysége és kompetenciája áll. Igen kicsi innovációval, szakma-megújítással a népművelők tömegesen alkalmassá tehetők lennének, alkalmassá válhatnának a nemzeti fejlesztési program nagyívű társadalomszervező, társadalomfejlesztő – nagyobbik – részének eredményes szolgálatára. 52


Kezdeményezésünk azonban sem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumán belül, sem a nemzeti fejlesztési program legfelsőbb szintű, hivatalos működtetői körében nem kapott érdemi figyelmet, és ebből következően semminemű pártolást. Így nemcsak mi, a Magyar Művelődési Intézet vagyunk ez idő szerint különösen nehéz helyzetben, hanem elég nehéz helyzetben van – és lesz még, ki tudja meddig – egész szakterületünk és a szabad polgári társadalom művelődésének ügye is.

Romhányi András Mint az előadásból kiderült, az intézmény vezetése ma igen nehéz helyzetben van, mert úgy kellene megújulni, hogy közben ne újuljon meg. Nem egészen pontosan tudják azt, hogy mi is az elvárás. Gondoljátok el, milyen nehéz lehet az, hogy a minisztérium a negyedik munkatervet utasította vissza! Benneteket mindez kevésbé érint, mert az intézmény szinte minden munkatársa – azok, akikkel ti kapcsolatba kerültök – szívükön viselik a sorsotokat. Bármiféle kéréssel fordultok hozzájuk, közvetlenül segítenek nektek. Bizonyos értelemben üvegburát borítottak ránk, ők viszik el a nehéz ügyeket, mi pedig tudunk dolgozni. A továbbiakban a Nemzeti Kulturális Alapprogram Bizottságának elnökét, dr. Harsányi Lászlót, kérem, hogy beszéljen a kulturális alapprogram aktuális ügyeiről. Azért fontos nekünk a NKA, mert az én tapasztalatom szerint a legtöbb pályázat a határon túlról – az Illyés Közalapítványt is megelőzve – a Nemzeti Kulturális Alapprogramhoz érkezik. Mindnyájan tapasztaljátok azokat a nehézségeket, amelyek az ide benyújtott pályázatokkal kapcsolatosak. Azt a sok herce-hurcát, amelyek a pályázat benyújtásával, az elbírálást követő munkával járnak. Ezeket én onnan tudom, hogy idén is mintegy ötven pályázatnak a lebonyolítását végeztem, és mindig beleakadunk valamibe. Viszont ezeknek a nehézségeknek, szigorításoknak indokuk van: három évvel ezelőtt egy állami számvevőszéki vizsgálat előírta ezeket az elvárásokat. Azért nagyon jó, hogy Harsányi László személyesen van itt, mert őneki olyan ötletei vannak, amelyek megkönnyíthetik az eljárást. Tavaly októberben hirdette meg azt a programot, amivel a változtatást szeretné végrehajtani, és ez számotokra is európai ügyintézést jelentene. De ezt inkább Ő mondja el. 53


Dr. Harsányi László ______________________________________________

a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke A Nemzeti Kulturális Alap a rendszerváltás utáni magyar állami intézményrendszer stabil része, tíz éve létezik. Ez önmagában is eredmény a mi változó viszonyaink között, erre büszke is vagyok. Nem mintha ez a tíz év az én érdemem lenne, de jóleső érzés, hogy végül is az egymást váltó kormányok képesek voltak valami kontinuitást belevinni a működésünkbe, ami nem természetük egyébként, ezt tudjuk. Eközben – a tíz év elteltével – el kellett jutni arra a felismerésre, hogy érelmeszesedési tünetekkel van tele az egész Nemzeti Kulturális Alap. Ez esetben igaz tehát: ahhoz, hogy semmi ne változzék a lényeget illetően, majdnem mindent meg kell változtatni az Alapban. Melyek is ezek a problémák, főleg ami önöket érintheti? Egyrészt elhatározott szándékunk, hogy a határon túli magyar kulturális műhelyek támogatását nem adjuk fel egy pillanatra sem. Nem tartom kielégítőnek ennek a nagyságát, amely 200-300 millió forint között volt az elmúlt években. Nem tartom kielégítőnek azt sem, hogy a pénz milyen módon jut el a támogatottakhoz. Nem tartom kielégítőnek azt, hogy e mögött valóságos elképzelés, koncepció se bent az országban, se az országon kívül nincs. A kinevezésem utáni első hetekben, hónapokban megpróbáltam együttműködést kialakítani az Illyés Közalapítvánnyal, ami eddig nem sikerült, ismert okok miatt. Ez nem arról szól, félreértés ne essen, hogy szuperkontrolokat hozunk létre. Hanem végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk képesek mi, mire képes az Illyés Közalapítvány és mire nem vagyunk együtt képesek, ez nagyon fontos része a dolognak. Hol vannak azok a kulturális foltok, amelyeket be tudunk takarni, és hol vannak azok, amelyeket nem tudunk megoldani. Ezzel kapcsolatban nekem elhatározott szándékom, sőt döntésem, amit még ebben az évben reményeim szerint el tudok kezdeni a Nemzeti Kulturális Alapnál, egy deregulációs program. Át akarom nézetni az összes belső és külső jogszabályt, és ki akarok iktatni mindent, ami gátolja a pályázatok és a pályázók sikerlehetőségeit. Tulajdonképpen minden szervezetnek van önmozgása. Az NKA-hoz hasonló esetekben az önmozgás arról szól, hogy túlbiztosítják magukat a szervezetek, és rendkívül szellemesen tudják megakadályozni részben azt, hogy pályázzon 54


valaki, részben azt, hogy pályázatot nyerjen valaki. Ez nem rossz szándék, hanem egyfajta merev gondolkodás és mechanizmus terméke. Megjegyzem, az ostobaságok egy nem jelentéktelen része nem saját termés, hanem kapott jószág. A magyar államigazgatás is kitermeli a maga elképesztő őrületeit. Észérvekkel nagyon nehéz nekem megmagyarázni, hogy egy viszonylag fejlett államigazgatási informatikai rendszer megléténél minek kell az összes pályázótól adóhatósági, VPOP igazolást bekérnem, és miért mi kérjük be, mint állami pályáztató rendszer. Nekünk kellene közvetlenül megtudni, hogy van-e köztartozása a pályázónak, vagy nincs. Ha van, akkor azt a pályázó tisztázza az APEH-vel vagy a VPOP-vel, de ha nincs, akkor minden rendben. Ez olcsóbb lenne az államnak, olcsóbb lenne a pályázónak, még nekünk is olcsóbb lenne. Paradox, hogy mindezek ellenére nem működik ez a megoldás. A pályázati rendszerek lényege egy demokratizált döntési mechanizmus, ami nagyon jó, sokkal jobb, mint a bürokratikus elosztási formák, ahol dönt az osztályvezető, majd a főosztályvezető, a helyettes államtitkár, az államtitkár, a miniszter. A pályáztatásnak azonban megvan a maga kihordási problémája. Elméletileg ez egy értékközpontú döntési mechanizmus, hisz nem egy ember ízlésvilága dönti el azt, hogy ki kap, meg ki nem kap támogatást a pályázatára, kinek sikeres, vagy kinek nem sikeres a pályázata. Valamilyen konszenzuális eljárás keretében kell dönteni. Ugyanakkor nagyon jól ismert, hogy az ilyen természetű döntések, amit kuratóriumok vagy bizottságok hoznak, nagyon hajlamosak az idők folyamán kompromisszumos döntési mechanizmussá átalakulni, ami már nem értékközpontú, hanem a legkisebb ellenállás módszerével a középszerűséget fogja elsősorban díjazni. Így az a pályázat, amelyik újszerű, értékhordozó, de megosztja a kuratórium véleményét, az el szokott vérezni ezekben a döntésekben. Marad az, amiben mindenki vagy a többség megegyezik, és ez bizony nálunk is így van. Sokszor már a kiírásnál eldől ez a dolog. Például amikor a szépirodalmi kollégium azt írja ki pályázati kiírásában, hogy a feladat „egy irodalmi mű megírása”, majd utána rendkívül módon csodálkozik, hogy bejön ötszáz darab pályázat, egy akkora mennyiség, ami ténylegesen már nagyon nehezen értékelhető. Holott csak arról volt szó, hogy nem fordított kellő időt a kiírásnál arra, hogy a saját elképzeléseit megfogalmazza és leírja. Az én elvem, hogy nem mindenkinek egy kis pénzt kell adni, hanem előszelekcióval sokkal kevesebbnek a jelenleginél többet. Annyi pénzt, hogy programjaikat megvalósíthassák. Ez nagyon nehéz feladat, az első évem úgy telt el, hogy a kuratóriumok gyakorlatilag nem álltak e mellé, és én nem is vagyok meglepve. 55


Nemrég Szatmárnémetibe hívtak meg a határon túli magyar kulturális ernyőszervezetek vezetői. Megismerhettem az önök speciális problémáit, amelyeket nyilván megpróbálunk orvosolni. Viszont nekünk is vannak speciális problémáink önökkel, amiket ugyancsak nekünk kell orvosolni. Kezdem az utóbbival. Az Alap bizonyos értelemben egy merev rendszer, amely a pályáztatást, a nyerés lehetőségét, az elszámoltatást egy államigazgatási közpénzre kiszabott rendszerben bonyolítja le. Ebben állandóan gondot jelentenek a határon túli magyar pályázatok, melyeknél az ellenőrzési mechanizmus, az elszámoltatás nem működik. A beszámolók – valljuk be – nagyrészt formálisak, és ez így nem sokat ér. Ezért jó lenne előbb-utóbb valamit előre lépni, ezt célozza az Illyés Közalapítvánnyal tervezett együttműködés. Például eldönteni, hogy mi fontos, mi nem. Egy-két példa, hogy ne rébuszokban beszéljek. Mi boldogan támogatjuk a Kriteriont, amikor benyújt 10-20 könyvre pályázatot. De nem vagyok boldog, amikor a nyertes pályázat után rá kell jönnünk, hogy amit meg akar jelentetni, abból van – mondjuk a Móra Kiadó raktárában – 1500 példány. Ez kétszeres pénzkidobást jelent, és ettől még mindig nem biztos, hogy akár egyetlen olvasóhoz eljut-e ez a könyv. Meg kellene találnunk azokat a csatornákat, amelyeken keresztül – a tradicionális és hagyományos támogatási formák megtartása mellett – más lehetőség is biztosított. A Nemzeti Kulturális Alapprogramnak föl kell vállalnia – az alkotói és a közvetítői támogatáson túl – valamilyen értelemben a magyar kultúra iránt fogékony olvasó, néző, hallgató támogatását is. Például egy ambiciózus könyvtári program határon belül és túl, ami ugyanúgy segítene a kiadónak, mint eddig, de már az olvasónak is segít és a magyar nyelv megtartásában a könyvtáraknak is. Közművelődési területen ezek sokkal nehezebb ügyek. Egyrészt nem látványosak. Csak kihagyhatatlanul fontosak. A közművelődési kollégium, amivel önök leginkább kapcsolatban állnak, az ma az Alap legnagyobb kollégiuma. Nem feltétlenül a létszámát tekintve, de pénzeszközeit illetően mindenképp. Idén körülbelül négyszázmillió forinttal gazdálkodott. A fontos továbbra is: ne legyen olyan jövő évi helyzet a közművelődés területén, hogy kirekesztődnek már a pályázat kiírásánál a határon túli intézmények. És én boldog lennék, ha egy év múlva nem azt kellene mondani, hogy két és háromszáz millió forint körül van az össztámogatás a határon túli kulturális műhelyekre, hanem meghaladja a háromszáz milliót, megközelíti a négyszázat.

56


Romhányi András Köszönjük dr. Harsányi Lászlónak az előadást! Hadd reagáljak néhány dologra! Magam is azt tapasztalom, hogy a határon túli pályázatok – ahogy rossz szóval mondják – pozitív diszkriminációban részesülnek, ugyanis az NKA ügyintézői irányukban toleránsabbak. Nagyobb eséllyel győztesek ezek a pályázatok, mintha Magyarországról jöttek volna be. Ezt helyesnek tartom. Aki közületek abban a helyzetben volt vagy van, hogy valamely kuratórium tagja, az biztosan tudja, milyen iszonyatosan nehéz döntést hozni olyankor, amikor sokkal de sokkal kevesebb pénz van, mint amennyire pályáznak. Hogyan osszam föl?! Ilyenkor általában maszatolás szokott történni. Most, itt Harsányi László azt mondta: ne sokan kapjanak keveset, hanem legyen megfelelő válogatás, és a válogatás után annyi pénzt adjunk, amiből meg lehet valósítani azt a programot. Ha jól figyeltetek, minden szava arról szólt, hogy az egész megújul. Meg arról is, hogy neki milyen nehézségei vannak ezzel. Hiszen át kell ezt verni a saját apparátusán is. És mindeközben kormánykörökkel és más alapítványokkal is koordinálni kell. A magyarországi közművelődési szakma is szurkol azért, hogy ezek a reformok sikerüljenek. És a legvégén arról, ami benneteket közvetlenül is érint. Ezt a felvetést nagyon köszönöm. Amikor a Közművelődési Kollégium meg fogja hirdetni a pályázatokat, akkor tőlünk is véleményt fognak majd kérni erről. Nyilván a hozzánk hasonló szervezeteket fogják megkérdezni, mi meg tőletek fogjuk megkérdezni. És ez mindenképpen fontos dolog, az NKA-nak visszajelzése lesz arról, hogy amit ők meghirdetni szándékoznak, az a ti elvárásaitokkal egyezike vagy nem. Hogy aztán sikerül-e ezt a visszacsatolást elég gyorsan megcsinálni, sikerül-e az esetleges visszajelzéseket beépíteni, nyilván ez más kérdés. De már a szándék is nagyon dicséretes, hogy úgy hirdetik meg a pályázatot, hogy előtte figyelembe vesznek más véleményeket is.

És akkor lépjünk tovább! C. Tóth Jánost, a Határon Túli Magyarok Hivatalának osztályvezetőjét kérem meg, hogy részben a Hivatal munkájáról, részben mindarról, amit fontosnak tart, mondjon nekünk néhány szót.

57


C. Tóth János __________________________________________

Határon Túli Magyarok Hivatala Örülök, hogy ismét találkozhatunk és beszélgethetünk. Az imént elhangzott, miszerint az egész határon túli magyar ügyet koordinálni kellene. Először erről szólnék röviden. Tizenegy éve jött létre a magyar közigazgatás sajátos központi intézménye, a Határon Túli Magyarok Hivatala, pontosan abból a célból, hogy ezt a szerteágazó feladatot a magyar közigazgatáson belül koordinálja. Az első években a Miniszterelnöki Hivatalhoz rendelten, az előző ciklusban pedig a Külügyminisztérium alárendeltségében, jelenleg újra a Miniszterelnöki Hivatal háttérintézményeként végzi a munkáját. Sajátosságainál fogva a szervezeti rendszere is ennek megfelelően alakult. Feladatkörébe tartozik a folyamatos kapcsolattartás a határon túl élő nemzetrészek politikai, kulturális, társadalmi stb. szervezeteivel, intézményeivel. A Határon Túli Magyarok Hivatala szervezeti felépítése ezért egyrészt figyelembe veszi a földrajzi, másrészt a különböző funkcionális vagy szakmai területeket. A Határon Túli Magyarok Hivatalát Bálint-Pataki József elnök vezeti, akinek munkáját két elnökhelyettes segíti. A hivatal üzemeltetését a Gazdasági Főosztály hivatott biztosítani. Hozzá tartoznak értelemszerűen a fenntartással, napi működéssel kapcsolatos pénzügyi, műszaki és technikai feladatok A földrajzi elhelyezkedésnek megfelelően öt területi főosztály működik, amelyek a szlovákiai, az ukrajnai, a romániai, a délvidéki – Szerbia és Montenegró, Horvátország, Szlovénia –, illetve a diaszpóra vagy másként nevezve a nyugati magyarság ügyeivel foglalkoznak. A határon túli magyarokkal való törődés több szaktárca, központi hivatal és intézmény feladatkörében is megjelenik, így eme szaktárcákkal, szervekkel a HTMH folyamatos munkakapcsolatban áll. Ez jelentheti a kölcsönös tájékoztatást, a különböző rendelkezések, jogszabályok előkészítését, a feladatok végrehajtásának összehangolását stb. Ennek érdekében több főosztály is tevékenykedik. A tájékoztatást, a sajtóval való kapcsolattartást szolgálja, a hivatal kiadványait szerkeszti a Sajtó és Dokumentációs Főosztály. A Jogi Főosztály a hivatal működését ellátó belső jogi – személyügyi kérdések, szabályzatok, szerződések stb. – feladatok mellett közreműködik a határon túli magyarokat érintő jogszabályok előkészítésében, 58


véleményezésben. Részük volt például, a kedvezménytörvény előkészítésében, illetve most már annak végrehajtásában. A kedvezménytörvény végrehajtásával kapcsolatban jött létre a Szervezési és Informatikai Főosztály. A törvény fontos eleme a magyar igazolvány és az azzal kapcsolatos teendők ellátása. Mint tegnap már hallhattuk, eddig több mint hétszázezer volt az igénylők száma, s több mint félmillióan vették át magyar igazolványukat a szomszédos országokban. A kérelmezéstől az igazolványok átadásáig tartó folyamatnak a segítése ennek a főosztálynak a feladata, de hozzájuk tartozik a nevelésioktatási támogatással kapcsolatos kérelmek nyilvántartása is. A határon túli magyarság anyagi támogatása több szaktárca, szervezet, intézmény, s közalapítvány között oszlik meg. Most folyik annak az informatikai rendszernek a kiépítése, amellyel nyomon követhetők lesznek a pályázatok, a pályázók, az odaítélt támogatások, s az, hogy ki, mennyit, honnan, s mire kapott. Új szervezeti egységként nemrég jött létre az Oktatási, Művelődési és Egyházi Kapcsolatok Főosztálya. Figyelve a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos nemzetközi reagálásokat, abban a kérdésben, hogy az identitás megőrzése érdekében a művelődést és az oktatást az anyaország fokozottan támogatni kívánja, a nemzetközi szervezetek és a szomszéd országok legkevésbé emeltek kifogást. Nos, talán ezért fogalmazódott meg hangsúlyosabban a kulturális terület, amikor a hivatalon belül egy ilyen nagy szervezeti egység létrejött. Nem létszámában, hanem szakterületét illetően nagy. Az állami intézmények mellett a magyarországi és a határon túli civil szférához is kapcsolódik. Magyarországon több központi, állami és önkormányzati fenntartású intézmény és számos civil szervezet működik közre a határon túli magyar kultúra segítésében, ugyanakkor a határon túli művelődésben és oktatásban is szinte meghatározó szerepet töltenek be a civil szervezetek. Gondolok az EMKÉ-re, a CSEMADOK-ra, az VMSZ-re, a különböző egyesületekre, s az általuk működtetett intézményekre, mint például székházak, könyvtárak, bérlemények és egyebek. Ugyancsak fontos feladata a hivatalnak a szomszéd országok megfelelő kormányszerveivel való kapcsolattartás, a kisebbségi vegyes bizottságok üléseinek koordinálása, a nemzetközi folyamatoknak, a kisebbségvédelemmel kapcsolatos nemzetközi egyezményeknek, jogszabályoknak a figyelemmel kísérése, s beépítése a magyar kisebbségvédelmi politikába, illetve képviselni a magyar álláspontot a különböző fórumokon. Ezt a feladatcsoportot hivatott ellátni a hivatalban a Stratégiai és Elemző Főosztály. 59


A hivatal jelentős tevékenységi körét jelenti a határon túli magyar térségek fejlesztésének és támogatásának a koordinálása, amelyre két főosztály is hivatott. A gazdaságfejlesztési kérdésekkel foglalkozik a Gazdasági és Együttműködési Főosztály. A határon túli magyar oktatás, különösen az erdélyi Sapientia Tudományegyetem fejlesztésének ügyével foglalkozik az Oktatásfejlesztési és Támogatási Főosztály.3 A határon túli magyar felsőoktatás kérdéseiről tegnap már úgy szőrmentén esett szó. Miért fontos ez a kérdés? Nem mindegy, hogy a szülőföldön szereznek az ifjak magas képesítést anyanyelvükön, majd otthon elhelyezkedve szolgálják közösségüket, vagy Magyarországon szereznek képesítést és jelentős részük nem tér vissza a szülőföldjére. Bár nem vesznek el ők, mert valahol – többnyire Magyarországon – a magyarság egészének hasznára vannak, csak éppen nem azt a közösséget szolgálják igazán, amely őket továbbtanulásra jogosította. Ezért kiemelten fontos a szomszédos államokban – természetesen ott, ahol indokolt – a magyar felsőoktatási intézmények létrehozása, s ennek a területnek a koordinálása képezi a főosztály egyik nagy feladatcsoportját. A támogatáspolitika másik részét jelentik az egyéb támogatási formák. Gondolok a törvény által is megfogalmazott oktatási-nevelési támogatásra, illetve minden olyan támogatásra, amely a határon túli magyarságot szolgálja. Beleértve a Nemzeti Kulturális Alapprogram vagy a szaktárcáknál lévő különböző pénzalapok, illetve a nagy közalapítványok pénzalapjainak figyelemmel kísérését is, amely szintén ennek a főosztálynak a feladatkörébe tartozik. Ne fordulhasson elő, hogy egyesek több helyről is pénzhez jutnak, míg mások egyetlen helyről sem kapnak támogatást fontos dolgokra. Ha az információk és informatikai rendszerek összekapcsoltak, nemcsak nyomon követhetők a pályázatok és az 3

A tájékoztató elhangzása és a kiadvány megjelenése közötti időben a Határon Túli Magyarok Hivatalában kisebb átszervezés történt. A korábban felsorolt feladatok lényegében nem változtak. Néhány munkakör megszűnt, illetve egyes főosztályok összevonásra kerültek. Megszűnt a gazdasági elnökhelyettes munkaköre. Nem változott a Gazdasági Főosztály, az öt területi főosztály, a Sajtó és Dokumentációs Főosztály, továbbá a Stratégiai és Elemző Főosztály. A Jogi Főosztály kibővült Jogi, Igazgatási és Humánpolitikai Főosztállyá. A Szervezési Főosztály, az Informatikai Főosztály, a Gazdasági és Együttműködési Főosztály összevonásra került, s Gazdaságfejlesztési és Információs Főosztályként működik. Az Oktatásfejlesztési és Támogatási Főosztály, valamint a Művelődési, Oktatási és Egyházi Kapcsolatok Főosztálya ugyancsak összevonásra került Oktatásfejlesztési, Művelődési és Egyházi Kapcsolatok Főosztálya néven.

60


odaítélt támogatások, hanem az indokolatlan és többszörös támogatások a jövőben mindinkább kizárhatók lesznek. Romhányi András utalt arra a hivatalunktól érkezett válaszlevélre, amit én írtam. Úgy vélem, ez egyben felszólítás is – a bizonyítványt meg kell magyaráznom. A válaszlevél elutasításnak tűnhet, mivel a HTMH ebben az évben, nem nyújtott pénzügyi támogatást a budakalászi civil konferenciához. A hivatal vezetése, látva az egyéb forrásból származó támogatásokat úgy határozott, hogy a konferencia a támogatásunk nélkül is sikeresen megvalósítható. Egyébként ebben az évben már volt olyan program, amire a Magyar Kollégium, illetve a Magyar Művelődési Intézet a koordinációs keretből támogatást kapott. A koordinációs keret nem olyan keret, ahonnan mindig és rendszeresen lehet támogatást kérni. Mondok egy nagyon kézzelfogható példát, és akkor érthetővé válik, milyen célokat szolgál elsősorban. Néhány évvel ezelőtt egy ítéletidő egyik éjszakáról a másikra elmosta a csáfordjánosfai gyermektábort, ahol határon túli gyermekek táboroztak egész nyáron, tíz napos turnusokban. A vihar után haza kellett volna küldeni a gyerekeket, mert a tábor használhatatlanná vált, ráadásul át kellett öltöztetni mindenkit, hogy csak a legégetőbb dolgokat említsem. Azonnali segélyként hivatalunk is kiutalt néhány százezer forintot a koordinációs keretből. Bár a példa talán sarkított, de azt akartam érzékeltetni, hogy a koordinációs keret a valóban nagyon fontos és máshonnan nem finanszírozható, vagy halasztást nem tűrő feladatok támogatását szolgálja. Nyomatékkal szeretnék kérni mindenkit, hogy ne a HTMH-tól kérjenek támogatást, mert hivatalunknak nem a támogatások folyósítása a feladata. Javaslom, hogy forduljanak a közalapítványokhoz – az Illyéshez, az Új Kézfogáshoz – vagy az érintett szaktárcákhoz, illetve más szervekhez. Természetesen igyekszünk mindig segíteni, tanácsot adni, de a támogatáspolitikában csak közreműködők, koordinátorok vagyunk, nem játszunk pénzosztó szerepet.

Romhányi András Köszönjük osztályvezető úr biztató szavait! És bizakodjunk, hogy bennünket nem fog elemi csapás érni, és e nélkül is meg tudjuk szervezni a találkozót. [Derültség a teremben] És akkor inkább lemondunk a támogatásról. Köszönjük azt is, hogy ismertette velünk, milyen osztályok vannak, hogyan áll föl most az új Határon Túli Magyarok Hivatala. Az említett pályázat-koordinációnak két oldala van. Bízunk abban, hogy bennünket nem a rosszabbik oldal 61


érint majd! Egyrészt osztályvezető úr azt mondta, a HTMH-nak nem az a dolga, hogy támogasson. Viszont ennek ellentmond az, hogy de azért a támogatáskoordinációban részt szeretne venni. Másrészt ők úgy ítélik meg, hogy az volna jó, ha egyszerre több helyre pályázna az ember. A több lábon állás, persze, jó dolog! Bár az se lenne baj, ha az embernek van egy olyan rendezvénye, amiről úgy gondolja, azt valamelyik szervezetnek támogatni kellene, és akkor annál meg is kapná a hozzá szükséges pénzt. Ehelyett most öt helyre kell pályázni! Ez nekünk minden esetre több munkát jelent. De hát Istenem! – megpályázzuk öt helyre, ma már a számítógép korában viszonylag könnyebben megy ez. Hanem, ez a koordináció ne azt jelentse majd, hogy aztán valaki valamilyen ok miatt automatikusan kimarad mindenből. Azért lehet ám tartani attól, hogy a kurátorok majd koordinálnak egymás között – „te se adtál, én se adok, senki ne adjon” –, és akkor az embernek már nem lesz hova fordulnia. Ez is előfordulhat, de a cél, azt gondolom, hogy nem ez. Tényleg vannak olyan szervezetek, amelyek egy konkrét tevékenységre többfelé pályáznak, és lényegesen több pénzt szednek össze, mint amennyire szükségük van. Tudom, hogy közöttetek kevés ilyen van, mert inkább arról van tudomásotok, hogy kevés a pénz. De azért van ilyen. Fölhasználja aztán – reméljük, egyébként – jó célra. De másokat zár ki a lehetőségből azzal, hogy olyan célra kapta a pénzt, aminek megvalósítására egyébként is volt már elég pénze. És most utoljára, de nem utolsó sorban Patrubány Miklóst, a Magyarok Világszövetségének elnökét szólítom meg.

Patrubány Miklós __________________________________________

a Magyarok Világszövetségének elnöke A Magyarok Világszövetségének mai anyagi lehetőségei csak nagyon korlátozott mértékben teszik lehetővé a kultúra és a közművelődés közvetlen támogatását. Nem akarom azt mondani, hogy egyáltalán nem teszik lehetővé, jóllehet már harmadik éve egyetlen fillér állami támogatás nélkül működünk, sőt mi több, a politikum arról is intézkedett az elmúlt esztendőkben, hogy egyetlen magyar közalapítványhoz benyújtott pályázatunk se nyerhessen egyetlen fillért sem. Azért nem mondanám 62


azt, hogy semmire nem futja, mert olyan szegények soha nem lehetünk, hogy igazán lényeges dolgokra valahonnan ne szedjük össze a pénzt. Engedjék meg, hogy az MVSZ szerkezetéről, szervezetéről, felépítéséről nagyon keveset beszéljek, hogy utána elmondhassam az idehozott gondolataimat is a rendelkezésemre álló időkeretben. A Magyarok Világszövetsége – mint valamennyien tudják, hiszen nagyon sok ismerős arcot látok – kimondottan civil szervezet, legalábbis 1991 decembere óta, pontosabban 1992 augusztusa – a magyarok harmadik világtalálkozója – óta, amikor a régi pártállam által bekebelezett és a Külügyminisztérium egyik különleges osztályaként működtetett Világszövetség visszatért a civil szférába. Ez azt jelenti, hogy tagjai és tagszervezeteink lehetőségei, szándékai és hozzájárulása – elsősorban szellemi hozzájárulásról beszélek – szerint épül ki a mi világképünk és programunk, illetve mindaz, amit támogatásra méltónak vagy támogatásra nem méltónak találunk. Mintegy 700 tagegyesületünk közül körülbelül 550 tagegyesület művelődési jellegű, ezek mintegy 50 országban működnek, és olyan gyűjtőegyesületek is vannak a tagszervezeteink között, mint az EMKE, a CSEMADOK. De olyan részletfeladatokig elmenő tevékenységet vállaló egyesületek is, mint a kanadai Corvin Társaság, hiszen ők például a magyar szellemi életnek azt a szeletét vállalják magukra, amely a magyar történelemtudatnak az amerikai egyetemi körökbe való exportját jelenti. Ez is része felfogásom szerint a kultúrának, bár jóllehet eléggé politika. De hol is lehet tulajdonképpen éles határvonalat húzni a kettő között? A Világszövetség elmúlt éveinek története is jól szemlélteti azt, hogy nehezen húzható meg a politika, a kultúra, az emberi tevékenység bármely ágazata közötti határ. A közművelődési kérdéseknél maradva emlékeztetnék arra, hogy amikor az EMKE 100 éves fennállási évfordulóját a kilencvenes évek közepén ünnepelte, akkor született egy olyan indítvány, amelyet a Világszövetségi testületek jóváhagytak. Éspedig az, hogy az MVSZ keretén belül a közművelődési tevékenység koordinátora az EMKE legyen. Sajnos, a politika ezeket a számításokat keresztülhúzta, hiszen mélyen beleavatkozott a szövetség életébe, és az EMKE is másutt, a politika közelségében találta meg azokat az anyagi és egyéb lehetőségeket, amelyek végül is a közművelődési munkája érdemi részének – meg alaptőkéje gyarapításának – feltételeit megteremti. Szólni kell a CSEMADOK-ról is. Ötvenedik évfordulójának esztendejében, 1999-ben végigjártam Felvidéket és számos helyen találkoztam CSEMADOK szervezőkkel és szervezetekkel. Arra a megállapításra jutottam, hogy bizony egy elevenebb, élőbb közművelődési szervezet és 63


talán több résztvevője van, mint az EMKÉ-nek Erdélyben. Visszatekintve még azt is mondhatnám, hogy akkor, amikor elég könnyen és egy centenárium lendületével úgy döntöttünk, hogy az EMKE lett légyen a világ magyarságának közművelődési koordinátora, akkor nem biztos, hogy helyesen döntöttünk, mert ennek a legszebb cáfolatát, vagy legalább egyenértékű változatát szolgáltatta a CSEMADOK. Ennyi bevezető után szervezeti felépítésünkről még annyit mondok el, hogy újratagozódtunk. A Kárpát-medencei régiónak tavalyi egyesülése az anyaországinak nevezett magyarországi régióval üzenetértékű lépés, amiről értesülnie kell minden olyan vezetőnek, aki a magyar közművelődésben vagy a magyar közéletben bárhol a világon szerepet vállal. Látható volt egy idő után, hogy az a hármas tagoltság, amelyet 1992ben hoztunk létre az MVSZ-ben – Magyarország, azaz anyaország, Kárpát-medence és a nyugatinak nevezett világszórvány – egy sajátos útra terelődött, a régiók önállósodása egyre inkább válaszfalakat húzott az egyes régiók közé, semmint a közeledésüket szolgálta volna. Ez különösen sértő volt a Kárpát-medence földrajzi dimenziójában, hiszen ahol minket Trianon elszakított, ott nem különbözőségek éltetésére, fenntartására van szükség, hanem pontosan azoknak az eltüntetésére, a mesterséges országhatárokkal és erőszak politikákkal kialakított különbözőségeknek a lebontására. Így vált ez a tagoltság anakronisztikussá, és az MVSZ legelemibb funkciójával – a nemzet egységét felmutató hivatalos funkciójával – ellentétessé. Ezért tavaly óta már nincs anyaországi és Kárpát-medencei, hanem csak egy régió, és az a Kárpát-medencei nevet viseli. Ez földrajzi értelemben vett fogalom, tehát magába foglalja mindazokat a területeket, ahol a magyarok őshonosok. A másik régió a világszórvány, ez azon területeket foglalja magába, ahol vérközösségeink kivándorlással jöttek létre és szórványban élnek. A Világszövetség által támogatott közművelődési, művelődési feladatokra rátérve, teljes egységben látjuk a közművelődési működéskörét, a nemzettudat kérdéskörét és az oktatás, a népfőiskolai oktatás kérdéskörét. Ezt a hármat mi egyben kezeljük, ugyanis feltételezik egymást, hisz akármelyik kimarad, akármelyik háttérbe szorul, úgy ítéljük meg, hogy az egész sérül. Mert mire való a kulturális gazdagság, nemzeti elkötelezettség, nemzeti töltet a közösségi és a nemzeti összetartozás erejét, az abból sarjadó erőt hordozó nemzettudat nélkül? Vagy mire megyünk a nemzettudattal, ha azt nem támogatjuk, vagy nem vesszük körül a tudás szolgáltatta legkorszerűbb eszközökkel, ha azokat nem próbáljuk folyamatosan eljuttatni közösségeinkhez?

64


Ami személyes véleményem, hogy a kultúra általában megsínylette itt Európában, de Magyarországon és a magyar nyelvterületeken hangsúlyosan a civilizációval való ütközését, lényegi különbség van a kettő között. A civilizáció elsősorban pénzzel mérhető szolgáltatások összességét jelenti a felfogásomban, míg a kultúra pénzzel nem mérhető szolgálatot jelent. Míg a civilizációba a lélek alig préselhető bele, addig a kultúrából a lelket kivenni nem szabad, és ezt kivonni nem lehet. Tehát válságjelenség ez, amiről beszélünk, s amelynek a magyarság esetében lehetnének a mértékei kisebbek, ha például Magyarországnak a gazdasági, politikai és geostratégiai helyzete nem az lenne, mint ami. A Magyarok Világszövetségének alapszabálya hangsúlyosan és kiemelten beszél a magyar nyelv védelméről. Tekinthetjük ezt akár közfeladatnak és közművelődési feladatnak is, hiszen nyelvünk – az a legnagyobb közös terméke, szellemi produktuma nemzetünknek. Nemcsak örökség, nemcsak eszköz, hanem célnak is kell lennie. Számunkra alig felismerhetően, de kívülállók számára annál inkább, a magyar nyelv az emberi civilizációnak egyik drága kincse. Az MVSZ kiemelten szorgalmazza és támogatja a magyar nyelv védelmét. Magunk is léptünk e téren. Benyújtottuk az Országgyűlésnek – és több illetékes helyre is – egy fordítását az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának, amelyet 1948. december 10-én fogadott el az ENSZ Közgyűlése. Ennek egy új magyar fordítását! Ugyanis a ma hatályos fordítás teljesen elképesztő, magyartalan, súlyos tárgyi ferdítéseket tartalmazó változat, amely nemcsak szégyene a mai magyar nemzeti állapotnak, hanem egyenesen megrontójává is válik abban a pillanatban, amikor arra gondolok, hogy az Európai Uniós integráció következtében most már rohamléptekkel kell évente szinte tízezer oldalnyi szabályzatot átültetni a magyar jogrendbe. Amennyiben e folyamatnak nem szabunk mércét, és nem adjuk meg, miként kell fogalmazni jogi mondatokat, milyen szellemi, nyelvi, lelki minimummal kell a magyar nyelvbe átültetni, akkor teljesen kiszolgáltatjuk nyelvünket ennek az áradatnak, és ennek súlyos következményei lesznek. Hiszen a nyelv vesztése, romlása, ficamodása magyarságunk utolsó védvárait is megingatja majd. Másik konkrét példa, hogy az ötezer lelket számláló székelyföldi Lövétén – de nemcsak itt! – számos olyan élelmiszerüzletet és kocsmát láthatunk, amelyekben sehol nem látni magyar feliratot. Az igénytelenségnek olyan végpontja ez, amely ellen fel kell lépnünk, és önöknek is fel kell lépniük. Ehhez kérem a segítségüket! Hiszen hiába küzdenek Washingtontól kezdve Strasbourgig és Brüsszeltől folytatva a világ bármelyik sarkáig magyarok – és magyarok által megkeresett barátok – a 65


magyar nyelv védelméért, a kisebbségi jogok érvényesítéséért, ha magunkban annyi igényesség sincs, hogy egy életerős magyar közösség képtelen magának ezt az igényt megfogalmazni. Ha már törvény adta lehetősége van a magyar nyelv használatának, akkor azt tegye is meg. Elvi kinyilatkoztatások után hadd szóljak az általunk kezdeményezett, támogatott közművelődési rendezvényekről és eseményekről. A rovásírás egy olyan másik kiemelt kulcsszó, amellyel soron kívül foglalkozunk, és az idén is, a tavaly is – szerény lehetőségeink szerint – támogattuk és fogjuk is támogatni a rovásírás versenyeket. Azon kevés népek közé tartozunk – a világon több ezer nép közül a százat sem kitevő népek csoportjába –, amelyeknek isteni kegyelem folytán saját írása van. Azok a népek, amelyeknek ez megadatott, lett légyenek pár milliós örmények – és köszöntöm őket itt a teremben –, vagy a másfélmilliárdos kínaiak, vagy a nagy orosztól a zsidókig, vagy az araboktól a hindukig, minden nép két kézzel és minden eszközével ragaszkodik, és féltve őrzi írását, hiszen ez is a szellemi szuverenitás egyik jegye, amit egy nép hordoz, ha eljutott odáig, hogy saját írása legyen. Csak mi engedtük meg, illetve eleinkkel együtt mi engedtük meg, hogy a rovásírás kis híján kihulljon a rostán. Ezt az írást rehabilitálni kell. Nem erőltetetten, nem rákényszerítve a ma emberére, hanem megteremtve minden gyermeknek a lehetőséget, hogy vele megismerkedjen. Nemcsak azért, hogy kulturális dimenzióját másként élhesse meg, hanem azért, mert az emberiség őskorából és ókorából számtalan ránk maradt írásjel megközelíthető, megfejthető, értelmezhető a székely-magyar rovásírás jeleinek és jelrendszerének ismeretében. Ezért kérem önöket, amennyiben rovásírással kapcsolatos ötleteik, elgondolásaik vannak, forduljanak hozzánk, és azon leszünk, hogy támogassuk. Magyar népi kultúra, magyar néptánc, magyar népdal – azonosságunk megőrzésére leginkább alkalmas vetületei, részei kultúránknak. Szerte a világban magyar néptánccsoportok működnek, és nagyon érdekes módon – a nyelvvesztés idején és a nyelvvesztés küszöbön vagy már azon túl – a magyar népi táncegyüttesek, a népi tánc és zene alkalmas arra, hogy magyar közösségbe vonzza a nyelvvesztés küszöbén túl eső harmadik, negyedik generációs ifjakat. Például az ausztráliai magyar közösségek szinte mindegyike abban vetélkedik egymással – városokra, államokra tagolódva –, hogy kinek van szebb és jobb népi tánccsoportja. De sorolhatnánk a Dél-Amerikában és másutt lévő közösségeket is. Hadd fűzzem hozzá az uruguayi, Monte Video-i élményemet, itt olyan néptánc csoport verődött össze – méghozzá ötven fős –, amelyben senki nem magyar. A mezőségi lassútól kezdve a dunántúli ugrósig, a 66


szatmári verbunkig mindent úgy táncoltak, hogy öröm volt nézni. Ezt még 2000 elején láttam. El is határoztam, ha Isten segít, és a Magyarok Világszövetségének elnöke leszek, akkor elhozom ezt a társaságot ide a Kárpát-medencébe. Ha Szerbiába, Romániába vagy Szlovákiába – szándékosan használom e területek ekként való megnevezését – mi nemcsak magyaroknak, hanem szerbeknek, románoknak, szlovákoknak és ukránoknak is megmutatnók, hogy a magyar tánc indiánok, olaszok és spanyolok leszármazottaiban micsoda befogadásra talál, hogy annak milyen szintű művelőjévé válnak, akkor ezzel együtt a magyar kultúrát, a magyar népi kultúrát értékeljük fel e nemzetek szemében. Nagyon szeretném, ha jövőre, a magyarok hatodik világkongresszusának idején, ennek keretében valóra válthatom ezt az elgondolást, persze más magyar népi táncegyüttest is megszólítva, de ezt a nem magyarokból álló uruguayi csapatot mindenképpen. Jövőre a magyarok hatodik világkongresszusa új dimenziót nyit meg. Ahhoz, hogy ennek a mai apadó lélekszámú, elöregedő félben lévő magyarságnak, számtalan mély politikai barázdától megosztott magyarságnak új életélményt és új hitforrást nyújtsunk, nyitnunk kell azon ázsiai népek felé, amelyek minket rokonnak, illetve tehetséges nyugatra szakadt testvérnek tekintenek. Ázsiában mondhatni egymilliárd ember tekint ránk szeretettel, keresi velünk a kapcsolatot, a magyar kultúrát, a magyar embereket. Efelé szándékozunk nyitni, pontosan azért, hogy részben gyökereinkre rávilágítsunk, részben olyan többletet hozzunk be, amely ebben az euroatlanti régióban számunkra nemcsak életélménnyé, nemcsak közművelődési, hanem megtartó erővé is formálódhat.

Romhányi András Köszönöm Patrubány Miklósnak egyrészt azt, hogy ismertette a Magyarok Világszövetségének jelenlegi felállását. Másrészt számomra nagyon izgalmas megfogalmazását adta a civilizáció és a kultúra összeütközésének. Tulajdonképpen a mi programunk szerint egy picit előre is tekintett, a holnapi napra, amikor a magyarságtudat megőrzése lesz a témánk, hiszen mondandójának utolsó részében alapvetően erről a témáról beszélt. Most tartsunk szünetet, utána folytatjuk a beszélgetést! *** 67


Romhányi András Minden rendezvénynél elkövetkezik az a pillanat, amikor beindulnak a résztvevők. „Jaj! hát akkor ezt nekem azonnal meg kell beszélnem a másikkal!” Úgy néz ki, ez a pillanat most következett el, ez volt az első olyan szünet, amikor alig akartatok bejönni. Nagyon jó, hogy így van, beszélgessetek egymással! De most használjuk ki azt a lehetőséget, hogy itt az asztalnál olyan emberek ülnek, akik a számotokra fontos kérdésekre választ tudnak adni. Tiétek a szó!

Szász Enikő Temesvár, Erdély Önálló jogi státussal rendelkező civil szervezetünk elsősorban olyan rendezvények, programok, kezdeményezések szervezésével foglalkozik, amely a sajnos immár önmagát rohamosan feladó bánsági magyarság önazonosság tudatának megőrzését célozza, így elsősorban közművelődési feladatokat látunk el. A tavalyi év egyik legnagyobb megvalósítása – az immár hetedik alkalommal megszervezett tíznapos Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat mellett – az a fotóalbum, amely a XX. század eleji Temesvár zseniális főépítészéről, Székely Lászlóról szól, az életművét ábrázolja kétszáz oldalon, színes fotókkal illusztrálva, szerzője Szekernyés János. Az album megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta. Hasonló albumot szerettünk volna kiadni jövőre a történelmi Bánságban fellelhető emlékjeleinkről, szintén három nyelven, hiszen fontosnak tartjuk, hogy a mellettünk élő más nemzetiségek is megismerjék értékeinket, kultúránkat. Éppen indulásom előtt kaptam meg a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól az elutasító választ. Ez elég érzékenyen érintett bennünket, mert nagyon fontosnak tartjuk e kiadvány létrehozását. Ennek kapcsán szeretném kérdezni Harsányi László elnök úrtól, lehetséges lenne-e a jövőben, hogy az Alap megindokolja, mi az oka egy – véleményem szerint – alaposan előkészített és alaposan megírt pályázat elutasításának? Számunka fontos volna tudni, mit hibáztunk el, miért nem sikerült pozitív döntést elérni. Másik kérdésem, hogy jövőre ugyanazt a pályázatot benyújthatjuk-e? Harmadik, hogy feltétlenül szükségese magyarországi lebonyolítót közbeiktatni? Ez a túlkomplikált bürokratikus út eléggé megnehezíti számunkra a pályázást. 68


Zahoránszky Ibolya Máramarossziget, Erdély Örülök annak, hogy sikerült itt találkozni Harsányi László elnök úrral, mert a mi szervezetünknél is felmerültek bizonyos problémák. Tavaly népfőiskolai előadások támogatására pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alapprogramnál, és közölték velünk, hogy 80 ezer forintot nyertünk. Erre alapozva meg is kezdtük a program végrehajtását. Az összeget útiköltségre kértük és kaptuk, ez egy több éve futó tevékenység, Máramarosszigetre hívjuk össze az egész régióból – a történelmi Máramaros a magyarságot tekintve kiterjedt szórvány – a magyar kulturális élettel foglalkozókat és azoknak Szigeten különféle ismeretterjesztő, művelődésszervezési problémákkal foglalkozó előadásokat tartunk. Bízva a 80 ezer forintban, a vidékről érkező résztvevőknek én sorra kifizettem az útiköltséget. És az Alap pénz helyett egy másik pályázati úrlapot küldött, hogy tulajdonképpen azt kellett volna kitölteni. Kitöltöttük, elküldtük. Rá vagy egy hónapra megint kértek valamit, aztán megint és így tovább, s a végén elutasították az egész dolgot. Úgyhogy mi ráfizettünk a dologra, nekem kéthavi nyugdíjam lett ily módon elköltve. De hát ugye, a pénz nem számít, mert tragédia nem történt, végeredményben senki sem halt meg!

69


Az is kellemetlen volt, hogy ezt az egész kálváriát az általunk felkért nyíregyházi lebonyolító szervezet is végigjárta velünk együtt. Egy csomó problémát okozott a rengeteg telefonhívás is, meg a sok másolat, miegymás. Ahogy itt a kolléganő is felvetette, jó volna ezt a közbeiktatott lebonyolító civil szervezetes dolgot valahogy megszüntetni az Alapnál. Az APEH-től sem kaptunk megfelelő igazolást arra, hogy a máramarosszigeti nonprofit Hollósy Simon Művelődési Egyletnek semmi köze a magyar APEH-hez és a magyar államhatóságokhoz, semmiféle kereskedelemmel vagy ipari tevékenységgel nem foglalkozik. A nyíregyházi szervezet képviselője elment az APEH-hez és kért egy ilyen papírt, ott azt mondták, hogy a Hollósy Simon Művelődési Egylet nem szerepel az APEH nyilvántartásában, tehát nem adnak ilyen papírt. Akkor kért egy olyan papírt, hogy a Hollósy Simon Művelődési Egylet nem szerepel az APEH nyilvántartásában. Erre azt mondták, Ausztráliától egész Kanadáig nem adhatnak minden külföldi állampolgárnak, a fél világnak papírt arra, hogy ők nem szerepelnek az APEH-nél. De most mi ezt igazoltuk, elküldtük az alapítványnak, hogy ez egy nonprofit szervezet és ezekkel a dolgokkal nem foglalkozik. A másik dolog pedig, ha egyszer egy pályázatra ráírják, hogy nyert, akkor az nyerjen végig, ne lépjenek fel újabb és újabb követelményekkel. A végén az történt, hogy az illetékes hölgy az Alaptól felhívott telefonon, hogy mondjak le önként erről a pénzről. Én mondtam, önként ezt nem teszem, nem azért pályáztam, hogy lemondjak. Erősködött, de igen, mert másképp ő ezt nem tudja elrendezni. Még annyit, hogy az illető hölgy megengedhetetlen hangnemet használt, jó volna, ha civilizáltabban beszélne, mert mi sose voltunk se rabszolgák, se jobbágyok, úgyhogy nem tűrünk el bizonyos hangnemet. Remélem, sikerül az elnök úrnak az előadásában említett változtatásokat megvalósítani az Alap működtetését illetően, megnyugodva mehetek haza, mert biztató dolgokat hallhattunk.

Romhányi András Rögtön megyünk tovább, de egy dolgot hadd mondjak el. Mint említettem, legalább ötven ilyen pályázatnak a lebonyolítója vagyok egy évben. Az én tapasztalatom az, hogy a határon túli szervezetek ahhoz a fegyelemhez és ahhoz a szigorúsághoz, amit e pillanatban a Nemzeti Kulturális Alapprogram követel – és amit az európai pályázatok egyre inkább és sokkal szigorúbban megkövetelnek –, nincsenek hozzászokva. Ennek nagyon komoly következ70


ményei vannak. Mert mit mond az egyszerű ember? „Minek nekem ilyen papír, hát az APEH-nél nem is tudják, ki vagyok!” Az APEH, ha megfelelő levelet írsz neki, kiadja ezt az igazolást. Ebben az áll, hogy ez és ez a szervezet náluk nincs nyilvántartásba véve, tehát nincs tartozása. Tudomásul kell venni, hogy az, aki a pénzt adja, előírja azt, hogy mit kell ahhoz teljesítenie a pályázónak, hogy ő a pénzt tudja utalni. Ilyen fórumon, mint ez az itteni, természetesen lehet protestálni e szabályok ellen, és nyilván majd Harsányi úr el is fogja mondani, mit tud tenni a könnyebb eljárás érdekében. De azt tudomásul kell venni, hogy ami szabály, az szabály, s ha azt nem tartod be, nem lesz belőle pénz. Erre érdemes időt szánni. Bárkivel, akit ez érdekel, leülök, és a pályázat lebonyolításával kapcsolatos dolgokat szívesen elmondom neki. Ez az eljárás csak látszólag bonyolult, egy idő után már könnyen megy. De ezzel most külön ne terheljük itt a társaságot, mert ennél fontosabb dolgok is vannak.

P

illich László Kolozsvár, Erdély Megjegyezném a pályázatok kapcsán, hogy az Európai Uniós csatlakozással ezek a szabályok a mi szempontunkból csak súlyosbodni fognak, erre fel kell mindnyájunknak készülni. Harsányi László elnök úrhoz szeretnék egy kérdést intézni. Az esemény-naptárakból és különböző pályázati témákból is leszűrhető az, hogy itt a Kárpát-medencei szórványosodó – szellemi és demográfiai vonatkozásban is szórványosodó – magyar közösségben egyre központibb kérdéssé válik egy olyan cselekvéssor, amit úgy szoktunk gyűjtőnéven mondani, hogy nyelvi és kulturális rehabilitáció. Ez nem igazán tartozik a nagykultúra vagy elit kultúra körébe, nem igazán kezelhető annak módszereivel, ez egy speciális terület. Annak a körülbelül egymillióra tehető Kárpát-medencei magyarnak a nyelvi és kulturális kommunikációs készségét szeretné megőrizhető szinten tartani, amely ebben a szórványosodási folyamatban leledzik. Elképzelhetőnek tart-e az elnök úr egy speciálisan erre a célra létrehozandó szakkollégiumi programot, mert ez igazából egy Kárpát-medencei és összmagyar kérdés. Kérdésem egyben javaslat is, szeretném a véleményét hallani elnök úrnak arról, hogy ezt a speciálisan kezelendő nemzeti problémát tudnánk-e egy ilyen ponton is fontosabbá, illetve kiemelten fontossá tenni? 71


Essig Kacsó Klára Kolozsvár, Erdély Működtetünk egy Reményik Sándor néven létező galériát Kolozsváron, amire eddig semmi segítséget nem kaptunk, bár az Illyéstől kértem. Vezetek egy nemzetközi alkotótábort is, Zsobokon. Ez Kalotaszeg egyetlen ilyen képzőművészeti alkotótábora, ahova részben erdélyiek, részben magyarországiak, illetve Európa több országából jönnek. Nagyon bíztam a Kulturális Alapprogram segítségében, megjött már az értesítés, de ez arról szól, hogy nem fogok semmit kapni. A Communitastól hét éven át legalább 10 millió lejt kaptam, ami kb. 60 ezer forint, az idén csak ötöt kapok. Nagyon úgy néz ki, hogy ebben az évben úgy járunk, mint itt többen szóvá tették, hogy pénzhiány miatt nem tudjuk megrendezni. Tessék elhinni, nagyon fontos dolog lenne Kalotaszegen folyamatosan működtetni egy ilyen tábort, és nem mind megszakítani.

B

orbély Emma Kibéd, Erdély A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához szerettem volna kérdést intézni, de senki nem jött el, azért csak felteszem, mert nem hagyna nyugodni a lelkem, ha nem próbálnám meg, gondolván arra, hogy a mai jelen az majd múlt lesz. Az erdélyi tájakon igyekszünk gazdagítani épített örökségünket, és támogatásra lenne szükségünk, hogy megörökítsük Bodor Péter – Erdőszentgyörgy szülöttének – emlékét, aki a híres zenélő kutat Marosvásárhelyen megalkotta, s aminek mása itt található a Margit szigeten. Jelhagyás végett szeretnénk szülőfalujában is felállítani e zenélő kút mását. Nagyon fontos lenne, ugyanis Erdőszentgyörgyön előre nyomódóan létezik egy erős román közösség, ezért a zenélő kút a helyi magyar közösség megerősítését is szolgálná. A kivitelezést támogatná a helyi önkormányzat és a Kis-Küküllő Térségi Társulás, a budapesti városháza is ígért segítséget, viszont nincs pénzünk a megvalósíthatósági tanulmány elkészítésére, mivel ez hatalmas pénz. Kérdésem Harsányi úrhoz az, hogy lehetne-e a megvalósíthatósági tanulmányra segítséget kérni önöktől?

F

ülöp Lídia Lugos, Erdély Kérdésem, hogy szükség van-e még irodalmi körökre? Lugoson 32 éve működünk, tettünk, amit tettünk, több mint 400 munkaülésünk volt, 72


sokszor száz ember is eljött. De most olyan kijelentések hangzanak el irányunkban, hogy ne kérjünk semmit, egyébként nem is kértem soha, mert az irodalmi körök már kiavultak, helyébe léptek a civil szervezetek és a fiatalság. De mi vagyunk, mint a felkiáltójelek! Ha lehetne, kérhetnénk-e az irodalmi kör részére támogatást a törvényszéki bejegyeztetésére, mert – tagsági díjunk sem lévén – nincs honnan előteremtenünk erre a pénzt. Még mindig a román Ion Popovici Gălăţeanul Irodalmi Kör – ami nem is létezik! – keretében vagyunk nyilvántartva Lugoson. Semmi közünk nincs velük, munkaüléseinken másmilyen szó anyanyelvünkön kívül el nem hangzik. A körünket hol itt, hol ott, az RMDSZ-nél, de székeket, padokat összetolva még a Temes partján is tartottuk. Romhányi András Annyit jegyeznék meg, hogy irodalmi körre szükség van. Az irodalmi kör maga is civil szervezet, és nem akadálya a pályázásnak, ha nincs bejegyezve.

K

omán János Maroshévíz, Erdély Nagyon jónak tartom, hogy anyaországi és határon túli szervezetek együtt készítsenek pályázatot. Mi már próbáltuk, együtt nyertünk pályázatot egy XV. kerületi iskolával Budapestről és megyünk a gyerekekkel Balatonvilágosra. Kérésem, hogy az ilyen kezdeményezéseket karolják fel és népszerűsítsék. Másik felvetésem a könyvkiadással kapcsolatos. Van több példa arra, hogy a kiadók kérnek és kapnak támogatást egy-egy könyv kiadására, s ugyanakkor a szerzőkkel is megfizettetik. Kérem szépen ezt nyomon követni, hogy ilyesmi a jövőben ne forduljon elő.

D

uma András Klézse, Moldva A Kárpát-medencén belüli magyar szervezetek, alapítványok, egyesületek kiegészítik az ott való intézményeket. Moldvában egy kicsit más a helyzet. Mi az intézményekhez egyelőre nem tudunk közeledni se, nem tudunk beleilleszkedni. Vannak kezdeményezések, de amíg eljutunk arra a pontra, hogy együtt tudjunk működni az intézményekkel, addig a saját intézményeinket kellene kifejleszteni. De kezdeményezé73


seinkhez a működési költségeket, az infrastruktúra fejlesztéseket honnan tudjuk fedezni? Mert erre sehonnan semmi. Hiába kapok egy programra egy bizonyos összeget, ha annak megvalósításához három vagy négy annyit kell elkölteni. Én nem ragaszkodhatom intézményhez, és nem egészítem ki az intézményt. Én ott vagyok a vonal első részében, és nem tudom, hogyan oldjam meg ezt a problémánkat. Másik kérdésem, ha egy szervezet megvalósít egy bizonyos tevékenységet, miért vannak fentről politikai beavatkozások, olyan értelemben, hogy kérem szépen, fejleszteni akarjuk másként? Hát fejlesszék, kérem szépen másként, de próbáljanak velünk is együttműködni, és lássák meg, hogy mit akartunk elérni. Más gondunk is van. Leadjuk a pályázatainkat és semmiféle írásbeli választ nem kapunk arra, hogy miért nem adtak X vagy Y pályázatra támogatást. És akkor halljuk fentről a hullámokból, hogy hát formai hibák miatt. A formai hibákat tudjuk javítani, ha írásbeli választ kapunk. Szeretném, hogyha tudnának tényleg segíteni.

B

. Varga Viktória Szaján, Délvidék Tizenegy éve alapítottunk egy tájházat, faluházat, több ezres gyűjteményünk van, régiós szintű találkozókat szervezünk. Kihez kell fordulnunk, hogy e célra épületet vásárolhassunk, ami mindössze négy-ötezer eurón múlik? Mert bárkihez fordultunk, eddig sosem kaptunk.

Dr. HARSÁNYI LÁSZLÓ Nemzeti Kulturális Alapprogram A Nemzeti Kulturális Alapprogram egy mecenatúra program, amelynek az a filozófiája, hogy hozzáadott pénzeket biztosít. Úgy született meg ez az intézmény, mint egy modern kultúrafinanszírozó rendszer, amely azt feltételezi, hogy akik hozzáfordulnak segítségért, valamit már fel tudnak mutatni. Pénzt szedtek össze, támogatást, úgy is mondhatnánk, az utolsó cseppet kellene adnunk ahhoz, hogy a kulturális produkciók létrejöjjenek. Természetesen a valóság ettől élesen eltér, nagyon sok esetben a Kulturális Alapprogram támogatása jelenti az egyetlen lehetőséget, vagy jelenti azt a garanciális lehetőséget, hogy a pályázók más pénzeket megszerezzenek. 74


Az NKA-t létrehozó törvény – nagyon határozottan és keményen – úgy fogalmaz, hogy ez egy programtámogató pénzalap, és nem biztosít forrásokat – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fenntartó támogatásokra. Tehát nem lehet belőle intézményt fenntartani, nem lehet tatarozni, nem lehet új szobát építeni belőle, nem lehet megjavítani a vízcsapot. Az, hogy közben a programtámogatásból mi csorog át a megvalósításnál a fenntartásra, én arról természetesen nem tudok semmit. De ilyen konkrét pályázatot nem fogadhatunk be. Erre a határon túli magyar intézményeket tekintve ott az Illyés Közalapítvány. De ha nem lenne ott az Illyés Közalapítvány, akkor is csak azt tudnám mondani, értsék már meg, ez nem egy általános kulturális intézményfenntartó alap. Ha erre azt mondják, hogy igen, de kulturális programok megvalósításához intézmény kell, én szétteszem a kezem, én ezt megértem, de ezt a jogszabályt én átlépni nem tudom. Kifogásolják, hogy nincs megmagyarázva, miért utasítottak el egy-egy pályázatot. Az esetek nagy részében azért, mert négy-öt vagy hatszoros túlkérés van, és valamilyen szelekciós mechanizmussal a kuratóriumok eldöntik, ki nyer, és ki nem nyer. Ha kötelezővé tennénk, hogy magyarázzák meg az elutasítás okát, akkor higgyék el, kilencven százalékban az a válasz érkezne: sajnos, pénzhiány miatt. Arról szól az egész konstrukció, hogy itt van egy csomó szakmabeli kurátor, de végső soron civil, akik autonóm módon döntenek. Nincs fizikai lehetőség a 12 ezer pályázatról a döntés tételes indoklásának. Eközben abszolút értem az önök problémáját, de egyelőre csak nagyon sok türelmet tudok kérni. Egyébként, ha sikerül informatikai fejlesztési programot végrehajtani, akkor egy csomó dolog eléggé egyszerűvé válik. Hangnem. Én megkövetelem az Alap munkatársaitól nem csupán az emberi hangnemet, hanem annak a filozófiának teljes mértékű megélését, hogy az egész intézmény azért van, hogy pályázatok és nyertes pályázatok szülessenek. Tehát ha úgy tetszik, nem a pályázók vannak az apparátusért, hanem az apparátusnak a létfeltétele az, hogy a pályázók legyenek egyáltalán. Ha nincsenek tisztában, akkor én elmondom újra meg újra. Ha valaki nem érti meg harmadszorra, negyedszerre, hogy az ő léte függ attól, hogy udvarias legyen, hogy ne elutasító legyen, akkor azt kell mondanom, muszáj neki más pályát választani. Új szakkollégium-program. Nyelvi, kulturális rehabilitáció. Ez nagyon izgalmas kérdés, de nem tudok se pozitív, se negatív választ adni rá. Bizonyos területeken magam is, mások is elkezdtük egy, a magyar nyelvvel kapcsolatos, sokkal erőteljesebb támogatáspolitikának a kialakítását. De nem feltétlenül új szakkollégium kell ehhez, és nem feltétle75


nül kizárólag az NKA kertében. Az egész Európai Uniós csatlakozásnál a nyelvi identitás egy olyan fontos értékcentrum, aminek a megtartására, megóvására a határt nem a jelenlegi országhatároknál kell meghúzni. Nyilvánvaló módon a nyelv megőrzésének programja mindenhol szükséges, ahol magyar nyelven beszélnek, írnak, olvasnak. Van hajlandóság a magyar kulturális politikában ennek a kidolgozására. Talán még képessége is van rá. Hogy lehetősége lesz-e, ez egy komoly kérdés. A szabályokra nem térek ki, mert egyszer már elmondtam, hogy túlszabályozott. Azt hiszem, egy részét meg lehet oldani. De nem mindent. Ha nincs valamely intézmény bejegyezve és nincs számlaszáma, akkor szétteszem a kezem, nem tudok a jelenlegi szabályok szerint rajta segíteni. A közbeiktatott lebonyolító engem is hallatlanul bosszant. Abban a programban, ahol az egész jogszabályi környezetet revízió alá vesszük, azt is megnézzük, szükség van-e erre vagy nem. Ha mégis, ha a magasabb jogszabály ránk kényszeríti, akkor pedig annak lehetőségét, hogy miként tudjuk fölpuhítani, elviselhetővé tenni az önök számára. Magyarország Európai Uniós ország lesz néhány hónapon belül. Az Európai Unió pályázati rendszerét nem vesszük át egy az egyben, de nem tudunk kitérni az alól, hogy az Európai Unió pályázati struktúráját, fogalmi rendszerét, osztályozását valamilyen módon csepegtetve ne használjuk fel. Ennek nagyon egyszerű oka van. Ha azonos módon kezeljük az Alap pályázati rendszerét az európai pályázati rendszerrel, akkor hosszabb távon az önök munkáját könnyítjük meg. Ugyanazt a logikát kell használni ehhez a két dologhoz. Tehát az európai bürokratikus mechanizmust bizonyos mértékig meg kell szoknunk. Ennek az összes enyhítésével és lehetőségével. Mindazonáltal én arra szeretnék törekedni, és azt követelem meg azoktól a munkatársaimtól, akiket az Alapban irányítani van szerencsém, hogy segítsék elő egy modern magyar kultúra megóvását és létrejöttét. Ennek a modern magyar kultúrának önök teljes mértékig részesei. Teljes mértékű részese mindaz az örökség, amit magunkban hordunk és a környezetünkben, legyen az épített vagy nyelvi, zenei vagy táncbéli. Nem elválaszthatók egymástól. Ezek nélkül nincs modern magyar kultúra. Azt hiszem, vallom – és azt a gyakorlatot kívánom folytatni –, hogy egy Uniós tagországgá váló Magyarország és majdan egy Unióssá váló magyar közösség számára a kultúra jelenti az autonomitásnak azt a fokát, amit viszonylag gyorsan el tud érni. Ha úgy tetszik, a politika számára ez jelentheti a sikert. Mert ha meg tudjuk a kultúránkat őrizni – és miért ne tudnánk! –, akkor ez hatalmas erő. Mint tudják jól, minden szabad áramlásúvá válik, a tőke, munkaerő, a kultúrát semmi nem fogja 76


korlátozni. Ez remény. De ezt megértik a politikusok, vagy aki nem érti meg, az előbb utóbb, ha nehezen is, de beletörődik. Megköszönték nekem, hogy a Nemzeti Kulturális Alap segített. Ne tegyék! Nekem ne köszönjenek semmit, és ne köszönjenek a Nemzeti Kulturális Alapnak. Engedjék meg, én köszönjem meg a magam és az Alap nevében, hogy önök még léteznek, dacára, hogy nem tudunk mindenkinek segíteni.

C. TÓTH JÁNOS Határon Túli Magyarok Hivatala Több felszólaló is érintette – különféle vonatkozásokban – a beruházások, új építkezések, illetve fejlesztések kérdését. Az előző években magyarországi támogatással több építkezésre, fejlesztésre is sor került a határon túli térségekben. Köztük néhány beruházás államközi egyezmények alapján valósult meg, ilyen például a szlovéniai Lendván épülő magyar művelődési központ, ilyen volt az eszéki magyar művelődési központ, a beregszászi magyar színház. Egyébként a helyi beruházások, fejlesztések támogatása az Illyés Közalapítvány körébe tartozik. A pályázatnál tisztázandó a tulajdonjog, a rendelkezésre álló saját erő és számos más dolog. A pályázat benyújtása önmagában még nem jelent garanciát arra, hogy kapnak is támogatást. Az adott régióban az alkuratóriumok rangsorolják mi a fontos, és ennek alapján döntenek a támogatás szükségességéről és mértékéről. E program keretében számos magyar ház épült, mint például a Csemadok-házak a Felvidéken, az EMKE-házak Erdélyben és hasonlók másutt. Elhangzott egy megjegyzés könyvkiadás ügyben. Mivel a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának nincs itt a képviselője, néhány mondatot szólnék a határon túli magyar könyvkiadás támogatásáról. Minden év elején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hirdeti meg pályázat útján. Két ilyen program van. Az egyik az új művek születését elősegítő vagy kézirat előkészítő pályázat, amely ebben az évben tízmilliós keretösszeget jelentett. Erre a szerzők pályázhatnak, és a szerzők kapják – mintegy honorárium gyanánt – a támogatás összegét. A másik program a határon túli magyar könyvkiadás támogatása. Arra a kiadók pályáznak, s nem a szerzők, hanem a kiadók kapják a támogatást. Országonként eltérő a gyakorlat. Attól is függ, hogy a kiadók hogyan állapodnak meg a szerzővel. Van, ahol a kiadó ebből honoráriumot is fizet, van, ahol nem. A lényege, hogy könyvkiadásra a kiadó pályázik, 77


kéziratra pedig a szerző. A kiadó adhat honoráriumot is, de nyilvánvaló, a példányszám, a minőség, s egyéb dolgok határozzák meg annak mértékét. A könyvkiadást támogatja a Nemzeti Kulturális Alapprogram is. Hangsúlyoznám, hogy a minisztériumot és az alapprogramot nem lehet egymás ellen kijátszani, mert figyelemmel kísérik az egymás által támogatott műveket. Mindamellett előfordulhat nagyon fontos, nagy költségvonzatú összefoglaló munkáknál, hogy mind a minisztérium, mind az alapprogram támogatja az adott mű megjelenését, de akkor tudnak egymás támogatásáról. Többnyire az a gyakorlat, ha egyik támogatást adott egy könyvhöz, akkor a másik nem ad.

EGYED ALBERT Magyar Művelődési Intézet Kisebbségi Főosztály vezetője, Oktatási Minisztérium határon túli tanácsadó, az Apáczai Közalapítvány kurátora Felvetődött a nyelvpolitikával, az anyanyelvápolással kapcsolatos kérdés. Az elmúlt két évben Glatz Ferenc akadémikus közbejárása nyomán – a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Közalapítványa támogatásával – mind a négy nagy régióban létrejöttek azok a nyelvi kutatóközpontok, nyelvi állomások, amelyek kimondottan az adott térség és a térségen belül az egyes szubrégiók nyelvjárásával, nyelvjáráspolitikájával foglalkozik. Tevékenységük jelentős részben szolgáltató jellegű. Tehát amikor fordításról, jogszabály-értelmezésről, okiratoknak az elkészítéséről van szó, akkor bátran hozzájuk lehet fordulni. Anyanyelvi táborok szervezését segíti az Oktatási Minisztérium, az Apáczai Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány, a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium. Ebben az évben 56 millió forintot osztottunk ki, és emlékezetem szerint a pályázatok körülbelül 15%-a nyelvi táborokat támogatott, anyanyelvi és egyre inkább idegen nyelvűeket is. Javasolnám, hogy részben a pedagógusszövetségeken keresztül – ilyen működik minden régióban – érdemes az anyanyelvápoló körökkel kapcsolatba kerülni, és érdemes figyelni a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, illetve a Mobilitás Alapítvány honlapját. Nagyon fontos, amit C. Tóth János mondott, hogy a különböző támogatási formákat, nemcsak a döntések előkészítése, hanem a tájékoztatás szempontjából is megpróbálják integrálni, vagy legalábbis egységben láttatni. Azt javasolnám, próbáljanak meg jobban tájékozódni. Nagyon sok forrás van! 78


Dr. LAKROVITS ELVÍRA Miniszterelnöki Hivatal A kollégák által elmondottakra szeretnék reagálni. Sajnálom, hogy Harsányi Lászlónak el kellett mennie, mert egyik gondolatom az őáltala felvetettekhez kötődik. Elmondom mégis, mert az önök pályázatait keményen érinti. Harsányi úr és Önök is kritikával illették a pályázatokkal kapcsolatos bürokráciát. A magunk részéről ezt tesszük mi is. A kormányzat civil stratégiája éppen ezért komoly kényszert fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy ezeket a pályázati rendszereket egyszerűsíteni kell. Ma azonban a kollégákat szeretném védelmembe venni, mivel valóban jogszabályok írják elő azokat a kritériumokat, amikkel önöknek meg kell küzdeniük. Itt vannak például a köztartozási igazolások. Az államháztartásról szóló törvény előírja: a támogatás folyósítása előtt meg kell győződni arról, hogy a szervezetnek nincsen köztartozása, mert mindaddig nem folyósítható állami támogatás, amíg köztartozása áll fenn. Ennek a kötelezettségnek egy fejezeti kezelésű előirányzatunk esetében egy egyszerű nyilatkozat bekérésével teszünk eleget, hiszen csak egy meggyőződési kötelezettséget ír elő a törvény. Azonban jónéhány magyarországi forrás esetében egy szigorúbb szabályt, a 217/1998-as kormányrendelet 8. fejezetének szabályát kell alkalmazni. Ezek a források az úgynevezett összehangolás alá tartozó előirányzatok. Ezekben az esetekben sajnos, nemcsak a meggyőződési kötelezettséget írja elő a jogszabály, hanem konkrétan azt is, hogy be kell gyűjteni a köztartozásokról szóló igazolásokat. Több szaktárca, így a Miniszterelnöki Hivatal is a fejezeti előirányzataiban analógiaként ezt veszi elő, és ezeket az előírásokat alkalmazza különböző pályázatoknál. Úgyhogy nem tudják sajnos, ezeket az igazolásokat egyelőre kikerülni. Minden adóhatóság köteles kiadni ezeket az igazolásokat. Ha mást nem, akkor azt kötelesek igazolni, hogy nyilvántartásukban nem szerepelnek. Hogy miért nem lehet e nyilvántartásokat egységes számítástechnikai rendszerré összehangolni? Adatvédelmi okai vannak, hiszen nem lehet összefuttatni a különböző információkat a szervezetekről, az adatok felhasználása célhoz kötött. Ráadásul gondoljunk bele, hogy Magyarországon csak önkormányzati adóhatóságból több mint kétezer van, minden önkormányzat adóztathat maga is, tehát az ő nyilvántartásukat egy egységes rendszerré technikailag is nehéz volna összehangolni. Harsányi úrnak elmondtam volna, hogy amennyiben a Kulturális Alapprogram az összehangolás alá eső előirányzatok közé tartozna – ezt a rendelet kivé79


telszabálya kizárja –, akkor ők is kérhetnének a Kincstártól tájékoztatást a köztartozásokról, és ebben az esetben már nem kellene begyűjteni a támogatottaktól a külön igazolásokat. A Kincstár pedig automatikusan megtagadná az utalást addig az összegig, amíg köztartozás áll fenn. Összegzésként csak annyit tudok mondani, hogy sajnos, a szabályozókat nem tudjuk kikerülni. Igyekszünk ezeket finomítani, a kormányzat civil stratégiája kötelez is erre bennünket. Rövid ideig azonban még türelmüket kérjük ebben az ügyben. C. Tóth János gondolataihoz pedig egyetlen apróság. Igen, mi is fontosnak tartjuk, hogy a támogatók tudjanak egymás munkájáról. Ez mind a kiírások tekintetében, mind az eredmények tekintetében követelmény. Több kísérlet is volt már erre nézve. Például a Miniszterelnöki Hivatal annakidején kezdeményezte, hogy a szaktárcák egységes rendszerben kezeljék az ilyen jellegű információikat. A szaktárcák azonban elvetették ezt az ötletet. Egyrészt az adminisztrációs teher miatt, másrészt pedig úgy élték meg, hogy a Miniszterelnöki Hivatal csak egy tárca a sok közül, amelynek nincsen ebben az ügyben „főhatósági” szerepe. A civil stratégiában megjelenik azonban az az ötlet, hogy legyen egy köztámogatási értesítő, és reméljük, hogy ez rövidesen útjára indul. Ez a köztámogatási értesítő valamennyi állami támogatási pályázatot köteles volna megjelentetni, és kötelezni lehetne az állami pályáztatókat, hogy a bejáratott megjelentetési csatornáikon túl itt is jelentessék meg a pályázati felhívásaikat. Továbbá tájékoztatást kellene adni ebben a lapban a támogatottak kilétéről, illetve a támogatások mértékéről. Ha ez megvalósul, valamennyiünk munkáját nagyban tudja majd segíteni.

PATRUBÁNY MIKLÓS Magyarok Világszövetsége Elhangzott, hogy határozott és komoly ráfordítású informatikai programok zajlanak az adatkezelés és az információáramoltatás megkönnyítésére. Az Magyarok Világszövetsége is szeretne élni ilyen fejlesztéssel. Teljesen önerőből, mindenféle állami vagy alapítványi támogatás nélkül internetes eseménynaptárt készítettünk. Ilyenből sok van már a világhálón, de ennek a sajátossága, hogy a Kárpát-medence valamennyi települését tartalmazza magyarul és az illető országban használatos hivatalos nyelven, továbbá elérhetők a postai irányítószámok, telefonszámok és egyebek. Úgy működik ez az eseménynaptár, hogy bármelyik egyesület bejelentkezik, regisztrálja magát, és attól a perctől 80


kezdve ő maga teszi fel az eseményeit és a világon bárhonnan lehívható, lekérdezhető napra, órára, műfajra, közművelődési események válfaja szerint vagy térség, szereplők szerint, hogy hol, mi zajlik. Ezáltal egymás kölcsönös tájékoztatása is nagymértékben megkönnyíthető, hiszen folyamatosan láthatóvá válnak mindenki számára ezek az információk. Természetesen, a közművelődés alanyainak is megkönnyíti az eligazodását, és ekként talán nagyobb mértékűvé válhat a részvétel. Remélem, hogy még ebben az évben sikerül ezt a honlapot átadni.

R

aj Rozália Szabadka, Vajdaság Megköszönném mindannyiunk nevében, hogy a határon túli magyarok sem maradtak ki a Nemzeti Civil Alapprogramból. Kérdésem Lakrovits Elvirához, hogy a pályázat kiírása mikor várható? Következő kérdésem a Magyar Művelődési Intézet képviselőjéhez szól. Az intézet Népművészeti Osztályával szervezetünk több éve együttműködik. Ma elsősorban a Hagyományok Házával folytatódik az együttműködés, tekintettel arra, hogy tevékenységünk hasonló. Az MMI munkatársai több esetben voltak előadóink az 1-2 iskolaévet betöltő oktatási/képzési programjainkon, már akkor szóltak az akkreditáció fontosságáról. A későbbiekben pályázásaink során az alapítványok is felhívták figyelmünket arra, hogy nagyobb az esélyünk, amennyiben tanfolyamaink akkreditáltak. Viszont a problémánk az, hogy az ilyen jellegű magyarországi képzési programtervek otthon nem illeszthetők be az intézményes oktatási rendszerbe. Ez komoly problémát jelent számunkra, de merem remélni, hogy mégis megoldható. Kihez kellene fordulnunk, hogy tárgyalás során konkrétan fektetnénk le hosszú távú tervet, tekintettel arra, hogy szervezetünk ez ügyben érdekelt? C. Tóth János arról is szólt, hogy a Magyarországon tanuló fiatalok többsége nem tér vissza hazájába tanulmányainak befejeztével. Fájó szívvel tapasztaljuk magunk is e tényt, hiszen fiataljaink fogyatkozása szomorú jövőképünk. Igen nagy és megoldásra váró gondunk ez. Hogyan térjen vissza az értelmiség kis magyar falvainkba? Ugyanakkor pedig, hogyan állítható meg – az ismert szerbiai problémák mellett is – az értelmiség és általában a magyarság távozása országunkból? Tesz-e a magyarországi pályázatkiíró, illetve a kormány annak érdekében valamit, hogy a Magyarországon tanuló határon túli gyerekek valamilyen szinten, módon kötelezve legyenek arra, hogy tanulmányaik befejeztével hazatérjenek, és megszerzett tudásukat otthon hasznosítsák? 81


Fleisz János Nagyvárad, Erdély A Nemzeti Civil Alapprogrammal kapcsolatban tennék fel néhány kérdést. Főleg az érdekelne, mikor indul be teljes mértékben ez a program, mikorra várható a megkezdése? Másik kérdésem: mi a módja a határon túli szervezetek bekapcsolódásának. Gondolom, van erre egy kidolgozott elképzelés. Azért is fontos volna tudnunk, mert itt már felvetődött, hogy mennyire probléma a közbeiktatott lebonyolító szervezet kérdése. A pályázatokkal kapcsolatban nemcsak az lenne érdekes, hogy mikor írják ki, hanem milyen elbírálási módozatok vannak esetleg már kidolgozva, főleg azt is figyelembe véve, hogy civil szervezet az is, amely egyetlen személyből áll és civil szervezet az is, amely regionális, országos jelentőségű, tehát nyilvánvaló, hogy ezeknek a súlyát is valamilyen módon meg kell jeleníteni.

B

alogh Irén Beregszász, Kárpátalja Patrubány Miklós úrtól kérdezném, gondoltak-e arra, hogy a rovásírás számítógépes feldolgozásra kerüljön, esetleg feltegyék a Magyarok Világszövetségének honlapjára, és letölthető legyen? A fiatalok többsége most számítógéppel dolgozik, könnyebben megtanulná, jobban alkalmazná, akár titkosírásnak is megfelel, például – amit a fiatalok szeretnek – naplóvezetésre, bármire. A HTMH képviselőjétől kérdezem, gondoltak-e arra, hogy a vízumkötelezettség érvénybe lépése után miként jutnak az ukrajnai és a hasonló sorsban lévő magyar civil szervezetek vízumhoz? Mi lesz ennek a rendje? Ugyanaz, ami most van? És milyen lesz ez a vízum, és mennyibe kerül? Van-e már valamilyen elképzelés?

M

ojzes Antal Bajmok, Vajdaság A Magyarok Világszövetsége elnökének szeretnék kérdést feltenni. Mi, akik itt vagyunk, úgy érezzük, hogy magyarok vagyunk. A szerbiai sajtóban magyar nyelven elhangzott és itt is hallottuk tegnap, hogy talán mi határon túli magyarok nem vagyunk azonosak az anyaországi magyarokkal. A Velencei Bizottság vagy az Európai Unió is ilyesvalamit próbál sugallni. 82


Én, amikor megkaptam a magyar igazolványt, azzal már tudtam bizonyítani, hogy magyar vagyok. Az a gondolatom, hogy akik itt vannak magyarok határon belül, és akik határon túl vagyunk magyarok, ugyanaz a vér kering bennünk, Árpád leszármazottai vagyunk. Oda kellene hatniuk azoknak, akik tekintéllyel bírnak, elfogadtatni, hogy egy nemzet vagyunk, egyformán gondolkodunk. Kérdésem pedig, hogyan tud a Magyarok Világszövetsége oda hatni, hogy mi, határon túli magyarok megkapjuk a kettős állampolgárságot? Valamennyien tudjuk, hogy ezt nagyon sokan óhajtjuk.

B

orzási Mária Gyergyószentmiklós, Erdély A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központot vezetem, ami végre így hangzik, mert elég baloldali neve volt még tavaly augusztusban. Az Általános Műveltség Alapítványt néhányad magammal 1997-ben hoztuk létre. Így alkalmam van nagyon sokszor tapasztalni, hogy a magyar nyelv ápolásában nemcsak filológiáról van szó. Az egyszerű emberek sorában, amikor megkeresik a kenyerüket, bizony gyakoriak azok a mondatok, ahol csak a kötőszavak vannak magyarul. Mert barbáttal beszélnek, vagyis férfival, vinklivel dolgoznak és így tovább, ezt többször is szóvá tesszük, bár jómagam alapképzésben mérnök vagyok. És innen jön a kérdés. Hogyan látják a támogatók a felélesztését egy régi magyar hagyománynak, ami érdemlegesen már csak a mezőgazdaságban működik még, éspedig a népfőiskolák hagyományának, amely hatékony eszköze lehetne a nyelvápolásnak is?

Kádár Gyöngyi Nyárádszereda, Erdély Egyik szemem sír, másik nevet. Nyárádszeredában végzett immár mintegy ötven kertészmérnök a tíz éve működő budapesti Szent István Egyetem Kertészeti Karának távoktatási tagozatán, ugyanakkor háromnégy – fele magyar, fele román lakosságú – kis faluban a környéken legalább ennyi kisdiák nem járhat magyar óvodába, elemi iskolába. Lennee mód segíteni, támogatni ezeknek a lényegében nem szórványnak tekinthető Maros megyei gyerekeknek is az oktatását anyanyelvükön? Ugyanis ilyen célzatú pályázatok többnyire csak szórványvidékekre vannak kiírva. A probléma az, hogy ezekben a vegyes lakosságú kis falvakban román iskolába kell járniuk a magyar gyerekeknek is, mert egy ro83


mán gyerekért csinálnak egy román osztályt, de tíz magyar gyerekért magyar osztályt nem. Voltam ezekben a kis iskolákban, olyan román osztályokban, ahol Tündike, Józsika, Hajnika tanul.

D

elesega Gyula Temesvár, Erdély A Temesváron megalakult magyar egyetemi oktatók és kutatók szervezetének elnöke vagyok, a Temesvári Műszaki Egyetemen tanítok. Egyesületünk tavalytól úgynevezett terminológia előadássorozatot indított, fakultatív módon biztosítva a hallgatóknak a magyar szaknyelv elsajátításának lehetőségét. A tavaly ezt sikerült megszervezni, némi támogatással Kolozsvárról, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaságtól. Az idén szerettük volna tovább folytatni, de az EMT nem tudott támogatni, mivel ők sem kaptak. A Sapientia Egyetemmel kapcsolatos támogatások jól ismertek és nagyon fontosnak tartjuk őket, de ezek leginkább a tömbmagyarság részére elérhetőek. Megkérdezném C. Tóth János úrtól, hogy szerepel-e az önök programjában a román, azaz a többségi nyelven tanuló magyar hallgatók számára az anyanyelvi képzés – nevezetesen a szakszókincs elsajátításának – biztosítása a magyarság szempontjából szórványnak tekinthető olyan egyetemi központokban, mint például Temesvár is?

Dr. LAKROVITS ELVÍRA Miniszterelnöki Hivatal A Nemzeti Civil Alapprogrammal összefüggésben köszönöm a kérdéseket. Én azt gondolom, ez valóban egy nagyon jelentős lépés. A rendszerváltozás óta működési támogatásra Magyarországon a civil szervezetek évente 300-400 millió forintot kaptak. Ezt parlamenti bizottság bírálta el, jól-rosszul, de ez legalább volt. Tehát nem szeretném egyik ciklust sem ostorozni, úgy tűnik azonban, hogy eddig semelyiknek nem volt lehetősége, ötlete, kényszere arra, hogy létrehozzon egy átfogó támogatási rendszert. Most évi 6-7 milliárdos támogatás kerül be ilyen módon a civil szférába. A 6-7 milliárd forint elsősorban működési támogatásra fordítódik. Örülök annak, hogy mára eljutottunk odáig, hogy mindenki sürgeti ezt a dolgot. Azonban mindennek van egy kiérlelési ideje, esetünkben ez arra kell, hogy el lehessen jutni a konkrét pénzosztó tevékenységig. 84


Mint említettem, e hét elején, június 23-án fogadta el az Országgyűlés a törvényt, kihirdetése még néhány hetet igénybe vesz. Miután a köztársasági elnök úr kihirdeti a törvényt, kerülhet sor arra, hogy előkészítsük a végrehajtásról szóló rendeletet. Szerintem ez egy tisztességes civil egyeztetés mellett szeptember előtt nem tud napvilágot látni. Ezt követően – mivel a törvény szerint elsősorban civil szervezeti képviselőkre van bízva a pénzek felosztása – elkezdődik az a hosszas folyamat, amikor a civilek megválasztják a maguk embereit a kollégiumokba, illetve az elvi irányító testületként működő tanácsba. Egy közbeszerzési eljárás útján ki kell választani azt a kezelő szervezetet is, ahova be kell majd küldeni a pályázatokat, amely feldolgozza azokat, elkészíti a támogatási szerződéseket, kiszolgálja a revíziókat stb. Ezek mellett úgy gondolom, reálisan azt lehet vállalni, hogy decemberre minden működőképes állapotba kerül. Balipap Ferenc, Lakrovits Elvíra Az első működési forrás 2004. január 20-án kerül be az Alapprogramba, és onnantól kezdve negyedévente kell biztosítani az időarányos összeget. Ha decemberre mindent működőképessé tudunk tenni, akkor januárban – az első tényleges kiosztható pénzforrás megérkeztéig – fel tudnak állni a kollégiumok, meg tudják hirdetni a maguk pályázatait. Mindezeket figyelembe véve a jövő év már úgy indulhat, hogy mindenkinél ott vannak ezek a pénzek, és meg lehet kezdeni a tisztességes működési feltételrendszer biztosítását. Az Alapprogram fontossága mellet sem lehat azonban elhallgatni, hogy a magyarországi civil szervezetek éves bevételének nem egészen 1%-a ez a 6-7 milliárd forintos forrás. Vannak tehát ennek is alternatívái, így min85


denkinek azt tanácsolom, hogy az egyéb forrásokat is minél előbb keresse, kutassa fel a szervezete számára. Mi a módja a határon túli magyar szervezetek bekapcsolódásának? – hangzott a kérdés. Mint az elején említettem, az Alapprogramra, ennek támogatásaira a Magyarországon nyilvántartásba vett nonprofit szervezetek pályázhatnak. Ezek társadalmi szervezetek és alapítványok. Olyanok, amelyek tevékenységüket már legalább egy éve folytatják. Olyanok, amelyeknek közvetlen politikai tevékenységük nincs. Itt a közhasznú szervezetekről szóló törvény terminológiáját veszi át a jogszabály, mely szerint nem állítanak például országgyűlési képviselőjelöltet, de a helyi közéletben ettől részt vehetnek. Olyanok, amelyek az országgyűlés döntése alapján a költségvetési törvényből közvetlenül működési támogatást nem kapnak. Tehát amely szervezetek a nagy költségvetési támogatottak között vannak, azok ezt az alapot nem nyirbálhatják tovább. Amely szervezetek e kritériumoknak megfelelnek, azok fordulhatnak majd a Nemzeti Civil Alapprogramhoz támogatásért. Az Alapprogram elvi döntéseit a tanács – mintegy 80%-ban civil döntéshozókból álló grémium – fogja meghatározni, s ez fogja szétosztani a kollégiumok között a támogatási keretösszegeket. A kollégiumok fogják a konkrét pályázati kiírásokat kidolgozni, megjelentetni, és ezek a testületek lesznek jogosultak az egyes szervezetekre lebontott támogatási döntéseket meghozni. Reményeink szerint lesznek majd szakmai és területi alapon szerveződő kollégiumok. A törvény, az rendkívül liberális ebben a dologban, nem mondja meg, milyen kollégiumok legyenek, hanem az elsősorban civilekből álló tanácsra bízza a kollégiumok rendszerének kidolgozását. Hogyan érinti mindez önöket? Az Alapprogram a kiemelt célok között megjeleníti mindazokat, amelyeket az elején említettem. Tehát az anyaországi szervezetekkel való együttműködésük útján jelenthet az Alapprogram az önök számára forrást. Nem az önálló, helyben végzett tevékenységükhöz, hanem azon programjaikhoz kaphatnak támogatást, amelyek kapcsolódnak valamely anyaországi szervezet tevékenységéhez. Az együttműködés ösztönzésével is szeretné erősíteni a törvény az anyaországiak és a határon kívül rekedteknek a kötődését, a kapcsolatok erősítését. A népfőiskola szerepéhez. Igen, fontos lenne, hogy a népfőiskolák megerősödjenek. Népfőiskolák számára sem kizárt az Alapprogram támogatásának igénybevétele. Milyen elbírálási módokat képzeltünk el? – szólt a következő kérdés. Hogyan lehet majd összemérni az egy fős civil szervezetek tevé86


kenységét a százfősekével. Egy fős civil szervezetet, legalábbis a magyarországi szabályozás alapján nem tudok elképzelni, tekintettel arra, hogy tíz fő az alapítási minimum. Valóban gondot okoz azonban, hogy vannak, akik érdemeiken túl „adják el magukat”, és a megjelenésük jobb, mint a tényleges tevékenységük. Én bízom viszont abban, hogy az elsősorban civil döntéshozókból álló tanácsban, illetve a kollégiumokban ülők lesznek olyan bölcsek, hogy megfelelő módon tudnak majd ezek között súlyozni, hiszen egy soha nem látott támogatási összegmértéket kell majd kiosztaniuk. Milyen szakmai kollégiumok lesznek, és milyen szervezetek képviselői vehetnek részt a munkájukban? Minden szervezetnek, amely megfelel a jogszabályi feltételeknek, lesz lehetősége arra, hogy a civil jelöltállítási rendszerben részt vegyen. A civil társadalommal szemben igazságtalan volna, mely ma Magyarországon 47 ezernél is több civil szervezetet jelent, ha azt mondanánk, hogy van például három, aki odaülhet az asztalhoz és ők osztják a pénzt. Véleményem szerint helyes az a gondolat, hogy döntsék el a civilek maguk között, kik az ő embereik, kik lehetnek a döntéshozók. Figyelemmel kísérjük-e a pénzek útját? A válasz egyértelmű: igen. De erre vannak szakosított szervezetei is az államgépezetnek, ilyen az Állami Számvevőszék, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, az APEH és még sorolhatnám. Emellett a pályáztatók kötelesek megnézni, hogy jól hasznosult-e az állam pénze a támogatottaknál. Mi ezekhez beszámolókat kérünk, és szúrópróbaszerűen ellenőrzésekre is sor kerül. Számtalan ilyen zajlott le az elmúlt időszakban, a fejezeti ellenőrzési főosztályunknak többek között feladata, hogy időnként megnézi, tisztességgel használták-e fel a támogatásainkat. Az a tapasztalatunk, hogy ez az esetek többségében így van. Ahol nem, ott természetesen a megfelelő szankciókra kerül sor, ami általában a támogatás visszafizetésének kötelezettségét is maga után vonja.

PATRUBÁNY MIKLÓS Magyarok Világszövetsége Az iménti kérdésfelvetések kapcsán jelezném, amennyiben a Miniszterelnöki Hivatal illetékes és januárban beinduló testülete a Magyarok Világszövetségét, mint partnert elfogadja, akkor felajánlom az együttműködésünket a külhoni magyar civil szervezetek irányába, annál is inkább, hogy nagyon sokan e szervezetek közül a Magyarok Vi87


lágszövetségének tagszervezetei is. Akár többpólusú együttműködést is meg lehetne valósítani határon átnyúló formában, például Magyarország-Bánság, ez utóbbin értve a Bánságnak mind a romániai, mind a szerbiai részét. Vagy kétpólusú együttműködéseket, amelyekben az egyik pólus a Magyarok Világszövetsége – Budapesten bejegyzett, kiemelten közhasznú társadalmi szervezet. Tekintsék ezt felajánlásnak, aztán a jövő meghozza, tudunk-e ezzel élni ahhoz, hogy a civil szervezeteknek létrehozott pár milliárdos alapból támogatáshoz lehessen jutni. A hozzám intézett kérdések egyike a rovásírás elektronikus, számítógépes változatára vonatkozott. Nem kellett gondolnunk rá, hiszen négy-öt évvel ezelőtt elkészítette dr. Hosszú Gábor, aki a Magyar Ifjak Világfórumának egyik alelnöke volt, ő a Műszaki Egyetem számítógépes szakának tanára egyébként. A rovásírásnak ez az elektronikus változata a világhálóról letölthető és használható. A Világszövetség honlapján is elérhető lesz. Ami pedig a magyarországi és az elcsatolt területek magyarjai viszonyát illeti, kedves délvidéki testvérünk nyitott kapukat döngetett a Magyarok Világszövetségének megszólításával, hiszen létértelmünk a magyar nemzet világméretű egységét megjeleníteni, azért munkálkodni, és minden eszközünket ebbe az irányba megmozdítani. A kettős állampolgárságot mi is évek óta, 1995 óta nyíltan, nyilvánosan, mindenféle politikai konfrontációt vállalva hirdetjük és képviseljük. Ezt árnyaltuk 2000-ben, egy ötéves politikai munka árán kidolgozott új fogalommal, a külhoni magyar állampolgárság fogalmával, és törvénytervezetet is tettünk a magyar Országgyűlés és a legfőbb közjogi méltóságok asztalára 2000. augusztus 18-án. Sajnos, a magyar politikum más utat választott, annak a státustörvénynek az útját választotta, amely azóta is egy eleven vesszőfutást jelent, sajnos. Hiábavaló volt az a figyelmeztetésünk, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése jelenti a megoldást. Minden európai állam ezt használja, és azóta egyre fokozottabb ütemben. Mint tudjuk, Szerbia újonnan kinevezett miniszterelnöke Medgyessy Péter miniszterelnök úrnak Szabadkán két-három héttel ezelőtt a szemébe mondta, Szerbia nem támaszt kifogást az ellen, hogy szerbiai magyarok magyar állampolgársághoz jussanak. Sajnos, a magyar politikum változatlanul hideglelősen idegenkedik a magyar állampolgárság külföldi magyarok irányában történő kiterjesztésétől. A magyar politika adós egy elfogadható válasszal, hogy miért teszi ezt. Mintha mesterségesen vágná el magától azokat a testvéreket, akik ezerszer kinyilatkoztatták, hogy ide akarnak tartozni. Nemcsak Szerbiát vagy Horvátországot, nemcsak Romániát kell említenem, ahol törvényerőre 88


emelték a kettős állampolgárságot. Az állampolgárságról elfogadott európai konvenció 1997 novembere óta lehetővé teszi, sőt ajánlja az államoknak a kettős állampolgárság használatát. És hogy a legújabb fejleményeket elmondjam, amikor Románia egyoldalúan megadta a kettős állampolgárságot a moldovai állampolgároknak, az ottani románoknak, a Chisinau-i politikai központ tiltakozott ellene, hiszen megkeresése és egyeztetése nélkül történt. Ma ott tartunk, hogy Chisinau az alkotmányába emelte: mindazon moldovai állampolgárok, akik román állampolgárságot nyertek, jól tették, mert a továbbiakban ezt támogatja az alkotmány. Újabban módosították a román állampolgársági törvényt is, kimondva, hogy román állampolgárságra azonnal és minden formaság nélkül jogosult az, akitől, vagy akinek felmenőitől akarata ellenére vonták meg a román állampolgárságot. Tehát klasszikus esete az elcsatolt területeknek. Azt tudom ígérni és vállalni önök előtt, hogy ameddig a Magyarok Világszövetségének elnöke leszek, a Magyarok Világszövetsége ezt a kérdést a napirendről le nem veszi. Sőt, amennyiben a magyar politikum szomszédos államok előbb vázolt gyakorlata, illetve a státustörvényt ért újabb csapások – Európa Tanács részéről, szlovák kormány tegnapi határozata – ellenére is fenntartja ezt az elutasító álláspontját, a Magyarok Világszövetsége az ősz folyamán kétszázezer aláírás gyűjtését kezdeményezi azért, hogy a magyar Országgyűlést a magyar törvényeknek megfelelően arra késztessük, rendeljen el népszavazást ez ügyben. Jelen pillanatban ezt tartjuk egyetlen járható útnak, és számítunk az önök együttműködésére is.

Dr. BALIPAP FERENC Magyar Művelődési Intézet Örülök, hogy a magyar parlament a napokban elfogadta a Civil Alapprogramot. Néhány dologra felhívnám a figyelmet. Mivel a program révén mostantól pénz lesz a civilek szerveződésére, tevékenységére, különféle fejlemények várhatók. A civilek elkezdnek egymással összefogni, és szervezkedve intézményi feltételeket kérnek. Tehát az anyagi támogatással a támogatási igény, az eziránti szükséglet nem ér véget. Épületet, eszközöket fognak kérni, majd szakmai – szakemberi, szakértői – segítséget és támogatókat. Európában, ahol a társadalmak a maguk saját logikája, racionalitása szerint működnek, ez a folyamat már jól előrehaladt. Reméljük, hogy ezt Magyarországon gyorsítva fogja követ89


ni a társadalom. Mert ez az európai modell. Nem a politika logikája, nem az állam logikája, nem a gazdaság racionalitása, hanem a társadalomé, a másokkal való kulturális, nemzeti, érdek vagy értékkövető alapon történő összefogás, közös tevékenység, önszerveződés fog beindulni ennek az első lépésnek a hatására. Örvendjünk! Én itt nagy apparátussal vagyok jelen, mármint a Magyar Művelődési Intézet, hiszen Egyed Albert, Romhányi András és Halász Péter is az Intézet munkatára, tehát a sokféle kérdésre, illetve a nagyon offenzív kérdésekre is csapattal tudunk válaszolni, ha kell. De talán pont azért érkezett kevés vagy egyetlen kérdés hozzánk, hiszen az önök munkájában, mindennapi működésében, ennek a fórumnak a lebonyolításában is hagyományosan jelen vagyunk. Sajnos, mindennek ellenére, hogy egy remek kis sereg van mellettem, a vajdasági folklórközpont kérdésére csak azt tudjuk válaszolni, hogy nem mi, hanem a Hagyományok Háza a folklórügyeknek az illetékese. Sajnos, minket nemcsak dögönyöznek, hanem darabolnak is, már korábban leválasztották rólunk az Állami Népi Együttest és a Hagyományok Házát. Ezen búsulunk is, meg örvendünk is. De abban a problémában, amelyet kérdésként fölvetett Raj Rozália, velük lehet, illetve velük érdemes az együttműködést megkötni, és a partnerséget megtalálni. Ha ebben igénylik a mi közreműködésünket, akkor szívesen állunk rendelkezésre.

C. TÓTH JÁNOS Határon Túli Magyarok Hivatala Több kérdés hangzott el: a vízumkötelezettséggel, a népfőiskolákkal, a magyar szaknyelv különbözőségével, a magyarországi és szülőföldi továbbtanulással, a nevelési támogatással kapcsolatban. Csoportosítanám a dolgokat. Előreveszem a vízumkötelezettség kérdését. Valóban, az Európai Unióba való belépésünk azt jelenti, hogy ez év őszétől két szomszédos ország esetében a vízumkötelezettség lép érvénybe. A Külügyminisztérium hatáskörébe tartozna ennek a kérdésnek a megválaszolása, ezért csak idézni tudnám azokat az állásfoglalásokat, amelyek az utóbbi időben elhangzottak. Meg vagyok győződve arról, hogy a Külügyminisztérium illetékesei mindent elkövetnek, hogy az érintettek egyszerűsített eljárás keretében juthassanak vízumhoz. Hogy ez egyszeri vagy többszöri beutazásra jogosító vízum lesz-e, azt nem tudom. Megjegyezném, Kárpátalján és a Vajdaságban egyaránt abban a kedvező helyzetben vannak, 90


hogy főkonzulátus működik Ungváron, illetve Szabadkán, ezért a magyarok nagy többségének vízumkérelem ügyben nem kell Kijevbe, illetve Belgrádba utaznia. Hogy mennyit kell majd érte fizetni? Biztos vagyok benne, hogy a Külügyminisztérium az érintett honfitársaink számára a legkedvezőbb és legolcsóbb megoldás kialakítására törekszik. Hiszem azt, hogy mire a vízumkötelezettség hatályba lép, addigra a megfelelő megoldás is megszületik.4 A művelődési szaktárcát érintő kérdéskör volt a népfőiskolák kérdése. Ez fontos intézményrendszere a civil szférának. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma költségvetésében meghatározott támogatási keretösszeg van a népfőiskolák támogatására is, mint ahogy van a közművelődési rendezvények támogatására. Megjegyezném, hogy közművelődési feladatok támogatására évente mintegy 30 milliós keretösszeg áll rendelkezésre. Tessék bátran szervezni a népfőiskolai programokat, az azért népfőiskola, hogy ne fölülről szervezzék. Sajátos művelődési forma már mintegy száz esztendeje, a nyugati országokban gyakoribb, mint a térségünkben. Nálunk sajnos, volt egy több évtizedes kihagyás. A Magyar Művelődési Intézet székházában működik a Magyar Népfőiskolai Társaság, amelynek Sz. Tóth János az elnöke. Elsősorban ők az illetékesek, ha felkeresik, bizonyára szívesen segítenek konkrét gyakorlati kérdésekben is. Ugyancsak a NKÖM körébe tartozó kérdés volt: a magyar szaknyelv, az egyetemes magyar szakszótár létrehozásának az ügye. Az elmúlt nyolcvan esztendőnek az átka, hogy különböző országokban, különböző impériumok alatt voltunk-vagyunk kénytelenek élni. A fölgyorsuló világban ez azt jelenti, hogy a szakmai nyelv országonként eltérhet. Van, ahol a szemafor mást jelent, mint nekem. Nekem a szemafor csak a vasúti jelzőlámpát jelenti, de van, ahol a közlekedési lámpát is szemafornak mondják. Csak egy apró példát mondtam, de említhetnék a háztartáson belül, s az élet szinte minden területén használatos kifejezéseket is. Nyitott kaput dönget a kérdező, folyik ilyenfajta kutatás. A Magyar Tudományos Akadémia keretében létrejött egy munkabizottság, s működnek ilyen munkaközösségek Kolozsváron, Pozsonyban és másutt is, amelyek azt tűzték ki feladatul, hogy létrehozzanak olyan közös szak-

4

A budakalászi konferenciát követően vízumügyben megszületett az egyezmény az érintett két szomszédos állammal. Ukrajna, illetve Szerbia és Montenegró polgárai díjmentesen kaphatnak többszöri beutazásra jogosító vízumot Magyarország területére. Ez a kedvezmény a munkavállalási és tartózkodásra jogosító vízumokra nem vonatkozik.

91


szótárakat – pedagógiai, műszaki, orvosi stb. –, amelyek egységesítik a magyar szaknyelvet. Egyes szakszótárak már kiadásra készen állnak, illetve folyamatban van a szerkesztésük. Pénzkérdés, hogy mikor jelennek meg és hány példányban. Addig is, amíg elkészülnek ezek a szótárak, javasolom, hogyha bizonyos kétségeik vannak a nyelvhasználatot illetően, például ha kérelmet nyújt be valahová és bizonytalan egyes szavak jelentésében, ezekben a központokban megmondják melyek az elfogadott, hivatalos magyar kifejezések az adott szavakra vonatkozóan. A mi szakmánkat, a közművelődési szakemberképzést illetően: valóban nem mindegy a civil szféra számára, hogy képzett, kevésbé képzett vagy képzetlen szakemberek vesznek részt a civil szervezetek munkájának irányításában. Tudtommal Magyarországon kívül egykoron csak a volt NDK-ban folyt a magyarországihoz hasonló, valami fajta felsőfokú népművelő képzés, a szomszédos országokban nem. A határon túli kulturális szervezetek körében is egyre inkább megfogalmazódik ennek a szakképzésnek az igénye. Jó lenne, ha a már működő határon túli felsőoktatási intézményekben is elindulna valamilyen szakképzés ebbe az irányba, amit nevezzünk művelődésszervezésnek, kulturális menedzsernek vagy bárminek. Olyanfajta képzésre lenne szükség, amely akkreditálható a szomszédos országokban, tehát elfogadott szakképesítést nyújtson, amivel el lehet helyezkedni ott is. Hiszen egyre inkább kialakul a magyar házak, művelődési házak, kulturális intézmények hálózata is, ahová megfelelő szakemberek kellenek. Persze ez a távlat, hogy most beiskolázunk fiatalokat, és majd 4-5-6 év múlva lesznek szakemberek. De már most is hiányoznak ezek a szakemberek, s nem véletlen, hogy a civil szféra tekintetében minduntalan előjön a szakmai képzés, a népművelő képzés, a művészeti oktatók, a szakoktatók kérdése. Úgy vélem, nyitott kaput döngetünk, amikor is elhangzott, hogy a határon túli képviselőknek minél előbb egyeztetni kellene ezzel kapcsolatban az érintett szaktárcákkal, magyarországi intézetekkel és meghatározni a továbblépés irányát. Olyan szakmai képzésre van szükség, ami használható és elismert képesítést ad, amellyel valóban munkát is lehet vállalni a szomszédos országokban. Nézem közben a kérdéseket, amelyek szinte mind az oktatásra vonatkoznak: értelmiség elvándorlása, magyarországi és határon túli felsőoktatás, ösztöndíjak, diplomák elismerése, nevelési támogatás, szórványkérdés. Jól tudjuk, hogy nem lehet röghöz kötni senkit. Ma már szabadabb világ van, s mindenki oda megy, ahová akar, amenynyiben beengedik egy másik országba, vízummal vagy anélkül. Hogy 92


kap-e munkát vagy sem, az a képzettségétől és más egyébtől is függ. Az viszont súlyos kérdés, hogy az adott régióban értelmiség nélkül maradt közösség bizony gyorsabb beolvadásra van ítélve, ha magára marad. Éppen ezért nem biztos, hogy célravezető volt mindenáron szorgalmazni a Magyarországon való felsőfokú képzést az elmúlt tizenhárom évben. Nem véletlen, hogy a szülőföldön való felsőoktatás kiterjesztése a legjárhatóbb út. Elsőként a beregszászi főiskola jött létre, mint határon túli felsőoktatási intézmény. Erdélyben a Sapientia Tudományegyetem 2000-ben alakult meg, illetve Nagyváradon korábban a Partiumi Keresztény Egyetem. Előkészületek folynak, hogy Szlovákia területén, Komáromban5 is létrejöjjön hasonló felsőoktatási intézmény.

Balipap Ferenc (MMI), Lakrovits Elvíra (MeH), Romhányi András (MMI), Harsányi László (NKA), C. Tóth János (HTMH)

Ugyancsak a szülőföldön maradást szolgálták-szolgálják a magyarországi egyetemek, főiskolák kihelyezett tagozatai szinte valamennyi ré-

5

A budakalászi konferencia óta hivatalosan is megalakult Komáromban a Sellye János Egyetem.

93


gióban. Nagyon sok diplomát bocsátottak ki a magyarországi felsőoktatási intézmények olyan határon túli hallgatók számára, akik a szülőföldjükön folytatták tanulmányaikat. Az más kérdés, hogy többnyire magyarországi diplomát kaptak kézhez. És itt érkeztünk el egy olyan fontos kérdéshez, hogy a Magyarországon szerzett diplomákat elismerik-e a szomszédos államokban vagy sem? Az elvándorlást segíti, ha a magyarországi diplomát az adott ország nem ismeri el, s ha a végzett hallgató a megszerzett szakmájával nem tud elhelyezkedni. Sajnos, erre is akad számos példa. A diplomák kölcsönös elismertetése – hosszú tárgyalások eredményeként – napjainkra jórészt megoldódott Romániával, valamelyest sínre került Szlovákiával, itt bizonyos kiegészítő vizsgákat kell letenni. Szerbiával eléggé nehézkesen megy ez a dolog. És ez nem Magyarországon, nem az oktatási tárcán, hanem elsősorban Szerbián múlik. A Délvidéken ráadásul a háborús viszonyok is bezavartak, és sokan emiatt jöttek át Magyarországra tanulni. Egy olyan folyamat végén vagyunk, amelynek bővebb elemzésére lenne szükség. Mindazonáltal értékelni kellene az elmúlt 10-13 év eredményeit, esetleges kudarcait, s annak alapján megfogalmazni a következő évek feladatait. Magyarország európai uniós tagsága minden bizonnyal változásokat hoz a fiatalok továbbtanulásánál is. Azokat az országokat, amelyek az Uniótól egyelőre távol tartatnak, kevésbé érinti majd a változás, tehát ott továbbra is a szülőföldi egyetem marad a meghatározó. De amikor a határok elmosódnak, például Szlovákia és Szlovénia esetében, mindenki ott tanul, ahol akar, nem lesznek megkötések, s bárki tanulhat Magyarországon. A kérdés azonban az, hogy mennyiért? A magyarországi teljes képzésre érkező határon túli hallgatók száma limitált. Tehát meghatározott, hogy hány fő érkezhet a határon túlról. Ezek a hallgatók tandíjmentességet élveznek, ösztöndíjat, teljes ellátást kapnak, egészségügyi biztosításukat a Magyar Állam fizeti, és egyéb juttatásokban is részesülnek. Valójában nagyon kedvező feltételek között élhetnek a tanulmányaik idején. Ezeket a hallgatókat szerződés kötelezi arra, hogy a végzés után visszamenjenek a szülőföldjükre, hiszen azért jött létre ez az ösztöndíjrendszer. A problémát azok a hallgatók jelentik, akik a támogatásos keretszámon felül jönnek át Magyarországra tanulni. Ha megfelel a felvételi követelményeknek, Magyarországon ma már mindenkit fölvesznek bármelyik főiskolára, egyetemre. Az aztán egy más kérdés, hogy nyár végén megkapja az értesítést, miszerint költségtérítéses képzésre vették föl, és tandíjat kell fizetnie. Mindamellett valahol laknia is kell, fizetni kell az egészségbiztosítást, s hadd ne folytassam tovább. Olykor horribilis összeget is jelenthet. Egyes egyetemeken nem ritka, hogy egy sze94


meszterre akár félmillió-egymillió forintba is kerülhet csak a tandíj. És akkor az ellátásról meg egyéb dolgokról még nem is beszélünk. Ezek a hallgatók többnyire nem mennek vissza a szülőföldre. Gyakorta a tanulás mellett már munkát vállalnak, jó esetben itt maradnak, de nemegyszer harmadik országba vándorolnak. Éppen ezért már ma is gyakorlat, s a jövőben még inkább úgy lesz, hogy a magyar oktatási tárca – a határon túli szervezetekkel egyetértésben – nem a teljes képzésre érkezők számát, hanem a részképzésre és utóképzésre érkezők számát kívánja növelni. Az adott országban működő magyar vagy nem magyar felsőoktatási intézményben tanuló hallgatók egy vagy két éves részképzésre jönnek át Magyarországra, amelyet az adott ország egyeteme is elismer. Mert nem mindegy, hogy elismerike vagy sem az itt folytatott tanulmányokat. Várható, hogy a részképzésre érkezők száma növekszik a jövőben. A teljes képzésre érkezőkhöz hasonló feltételekkel ösztöndíjat, támogatást, különféle kedvezményeket kaphatnak. Az Európai Unió persze néhány dolgot megváltoztathat. Szintén a szülőföldön maradást segítik, a szülőföldön adható ösztöndíjak. Lényeges, ha valaki otthon jár egyetemre, akkor is kaphasson ösztöndíjat az anyaországtól. Ez a program is elkezdődött. Nem kell feltétlenül Magyarországra jönni azért, hogy magyarországi ösztöndíjban részesüljön valaki. Nyilván ennek a mértékét a mindenkori büdzsé fogja meghatározni. Akinek esetleg ezekkel kapcsolatban bővebb információkra lenne szüksége, akkor a pedagógusszövetségeket, illetve az Agora Irodahálózatot keresse, mert ők pontos felvilágosítást tudnak adni. A szórványban élő, illetve többségi nyelven tanuló magyar egyetemistákra, főiskolásokra vonatkozó ügyben – magyar szaknyelv elsajátítása – az Apáczai Közalapítványhoz érdemes támogatásért folyamodni. Magam nem ismerem a pályázati kiírásokat, ezért megkérném Egyed Albert urat, hogy segítsen megválaszolni a kérdést.

EGYED ALBERT Magyar Művelődési Intézet, Oktatási Minisztérium, az Apáczai Közalapítvány kurátora Az Apáczai Közalapítvány egyik prioritása, hogy az egyetemi központokban kialakítsa a szakkollégiumok hálózatát. Legutoljára Újvidéken indult el, most zárul az első évfolyam. A szakkollégiumoknak az egyetemi központokban nagyon sok funkciója van. Egyrészt, amikor a magyar anyanyelvű hallgató nem magyar nyelvű képzésben vesz részt, 95


akkor értelemszerűen az a szaknyelvi funkció fog belépni, hogy az orvos, a mérnök magyarul is megismeri a szakterminológiát. A kisebbségi értelmiségi szerepe mindig többfunkciós. Ezért itt Magyarországon – a Márton Áron Szakkollégium budapesti és vidéki intézményeiben – emellett van egy olyan kiegészítő képzés, ami a kisebbségi léthelyzetből származó értelmiségi szerepekre próbálja meg felkészíteni a hallgatókat. Ugyanez a folyamat zajlik Komáromban, a Sellye János Kollégiumban. Kárpátalján a beregszászi főiskola és az ungvári egyetem együttesen hozott létre egy ilyen tehetséggondozó intézményt. Kolozsváron – a tanulmányok iránya szerint – sok ilyen szakkollégium van. Most már Újvidéken is megvan. Ez a program az Oktatási Minisztérium szakmai elképzeléseit tükrözi, amelyet az eddigiekben az Apáczai Közalapítvány támogatott. Persze, a valóságban számos probléma merül fel. Harsányi László itt elég sokat morgott bizonyos adminisztratív problémákról. Az Apáczai Közalapítvány esetében is szűkebb lesz idén a támogatási profil. Bizonyos egyeztetések nem történtek meg. Az Apáczai Közalapítvány a maga forrásait tulajdonképpen másodlagosan, más forrásokból szerzi be, elsősorban a szakképzési alapból, amit egy külön törvény szabályoz. A határon túli támogatáspolitikában is magyarországi törvény előírásait kell figyelembe vennünk. Azt gondolom – és erre a magyar miniszterelnök ígéretet tett a Magyar Állandó Értekezleten –, hogy jövőre az Apáczai támogatáspolitikája szélesebb lesz. Még egy dolgot megemlítenék, ami teljesen újszerű helyzetet teremtett, és igazából megint késésben vagyunk. Nagyon valószínű, hogy a ciklus végére el fog indulni egy új típusú – állami! – egyetem, a Sellye János Egyetem Komáromban, amit két állam, a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közösen finanszíroz. Bár éppen visszadobták az akkreditációs kérelmét, de valószínűleg ez a helyzet az ősz folyamán rendeződni fog. A probléma igazából a várható EU-s tagság következtében az, hogy gyakorlatilag jövő júniustól bárki Felvidékről átjöhet a magyarországi felsőoktatási intézményekbe, és ugyanolyan eséllyel fog Győrben, Tatabányán, Sopronban, Budapesten, Miskolcon pályázni, mint ahogy a magyarok is, ugyanazok a jogok fognak rá vonatkozni. Innentől kezdve tulajdonképpen a szlovákiai magyar felsőoktatás presztízse sok szempontból egyszerűen eliminálódni fog. Itt elsősorban a kihelyezett tagozatokra gondolok. Ez egy új típusú kérdést vet föl, és ugyanez a migráció Csehország felé is elindulhat, hiszen már most jelentős számú felvidéki magyar fiatal tanul Prágában, Brünnben és még néhány más városban. Magam is megdöbbentem, amikor egy látogatás al96


kalmával Prágában, az Ady Endre Diákklubban szembesültem azzal, hogy hányan is tanulnak Prágában, hiszen a felvidékiek szinte azonos szinten bírják a cseh, a magyar meg a szlovák nyelvet is. Tehát az európai integrációval új problémák fognak keletkezni, ez az egész támogatáspolitikánkat bizonyos értelemben át kell, hogy hassa. Legalább háromféle forgatókönyv kell. Egyrészt Erdély felé, amely – legalábbis reményeink szerint – 2007-re bejut a közös piacra, és igazából már ezt kell előkészíteni az oktatási tevékenységek támogatásában, ami hangsúlyozom, nemcsak anyagi támogatás, hanem bizonyos fajta „szoftverek”, tehát maga az „Uniós tapasztalatok” – meghatározott innovatív tudásanyag, metodika, ismeretek – átadása. Megint más lesz a helyzet Kárpátalja és Vajdaság vonatkozásában, ahol ez a folyamat ma nem látható be, és nem biztos, hogy az elkövetkező évtizedben az ő integrációjuk meg fog történni. És megint más Szlovákia. És persze Szlovénia is, bár az a 6654 magyar – ahányat legutoljára megszámoltak – ebben fontos, de nem meghatározó tényező. Szlovákia esetében olyan forgatókönyv kell, hogy az ötszázhetvenezer körüli felvidéki magyarság ne áramoljon, ne zúduljon át Magyarországra, tehát gyakorlatilag az ottani kisebbségi iskolarendszer, a szlovák iskolarendszer magyar alrendszere ne rogyjon meg, sőt versenyképes legyen.

Romhányi András Kedves kollégák! Ezen a mai délelőttön és kora délután sok mindent végeztünk. Köszönjük dr. Lakrovits Elvírának, dr. Balipap Ferencnek, dr. Harsányi Lászlónak, C. Tóth Jánosnak, Patrubány Miklósnak és – beugróként – Egyed Albertnek, hogy rendelkezésünkre állt, és az információkat megosztották velünk. Fölhívom a figyelmeteket arra, hogy nézzétek meg annak a bizonyos kézikönyvnek a tervezett tartalomjegyzékét, írjátok le a véleményeteket, és dobjátok be a dobozba. Ha segítettek, akkor bizonyára jobb lesz! Nem húznom tovább az időt, amúgy is csúszunk az ebéddel. Fél három órakor rövid plenárisssal kezdünk, majd a szekcióülésekkel folytatjuk.

97

Közlések, tájékoztatók

Közlések, tájékoztatók Romhányi András Kedves kollégák! Folytatjuk a délutáni programot. Van néhány olyan téma, ami menet közben merült föl, és amelyikről úgy gondoltuk, hogy érdemes itt a plenárison néhány szót ejteni róla. Azért így, mert ha valakit jobban érdekel valamely téma, akkor annak előadóját megkeresheti. Pillich Laci jelezte, hogy neki lenne egy nagyelőadása, mondtuk, erre itt nincs lehetőség, de röviden ismertetheti, mert amin ő most szórványügyben dolgozik, úgy gondoljuk, nagyon fontos dolog.

PILLICH LÁSZLÓ Kolozsvár, Erdély Nem azzal jelentkeztem, hogy egy dolgozatomat itt elokoskodjam, vagy egy témámat eladjam. Ez nem az én témám, ez a mi sorsunk. Amióta a 2002-es népszámlálások mindenütt a határon túli övezetekben befejeződtek és ismertté váltak az eredmények, egyre inkább állandó rögeszménkké válik az a bizonyos jelenség, amivel szembe kell néznünk, és amit úgy lehet nevezni, hogy szellemi és demográfiai szórványosodás. A számokból kiderült, hogy hol, melyik régióban, mennyivel fogytunk. Ha mi, a kultúra szervezői egy kicsit megbogarásszuk a saját közösségeinket, akkor rájöhetünk, hogy ott, ahol még nem fogytunk el, mennyit butultunk. A nyelvhasználatunkban, a kultúra használatunkban és egyebekben, millió probléma van. Ennek a megoldása lenne az a bizonyos szórványprogram. Globálisan, ahogyan csángó program van. Vagy ahogy székelyföldi programot hirdettek meg egyesek. Mi úgy gondoltuk – nem én egyedül, hanem azokkal, akiknek ez szívügyük –, hogy valamit tenni kéne. Keveset tudtunk tenni, de ettől függetlenül a legutóbbi népszámlálások eredménye felszínre hozta az aktualitását. Hogy 98


tenni kell valamit az elfogyásunkkal szemben! Cselekedni pedig program szerint kellene. Erdélyben egy szórványprogramként tételezett nagy stratégiát szeretnénk kidolgozni – az egyházak, a közművelődési civil szervezetek, a pedagógusok összefogásában –, hogy a magyar nyelvet, mint idegen nyelvet próbáljuk visszatanítani azoknak, akik már elfelejtették, vagy lényegében meg se tanulták, amolyan rehungarizációként. Azoknak viszont, akik már dadogóvá lettek magyar nyelvhasználatukban, egy rehabilitációs technikasort kellene kidolgoznunk és alkalmaznunk. Ez egyik alapkérdése közművelődésünknek, ezért ajánlottam Romhányi Andrásnak is a figyelmébe. Oktatóképzésre és a civil szervezetek ilyen irányba való érzékennyé tételére van szükség ahhoz, hogy ebben úrrá tudjunk lenni. Mert az elfogyó, a butuló és a magyar anyanyelvüket elvesztő magyarok általában ott vannak, ahol már nincs iskola, nincs pedagógus, s a faluban már pap se, csak bejáró lelkész, ilyen-olyan filia, tehát ott, ahol már nincs a faluban helyi értelmiség. Erre kell nekünk technikát találni, hogy az ilyen helyzetben lévőket még meg tudjuk tartani kultúránk közelében. Nyelvi és kulturális kommunikációs programoknak az özönét kellene rázúdítani az ilyen régiókra. Azért szerettem volna erre itt felhívni a figyelmet, mert e módfelett időszerű kérdésen nekünk közösen is gondolkodnunk kellene, hisz nincsen külön magyar szórványosodás Erdélyben, Muraközben, Kárpátalján vagy Délvidéken, Felvidéken, hanem magyar szórványosodás van, ugyanazokkal a diagnózisokkal. Ez olyan, mint a kolera vagy a lepra, amely csak pusztít. És hasonlóan pusztít valamennyiünket, bár más-más többségi, sajátos nyelvi közegben, de a lényege mindenütt ugyanaz.

Romhányi András Laci nagyon fontos témát vezetett fel. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a következő évi konferenciának – valamilyen formában – ez témája lehet, akár plenáris, akár szekció szinten. Pillich László Kolozsvárott él, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány ügyvezető igazgatója. Ő az, aki megpróbál kultúrát csinálni úgy, hogy ő és még néhány munkatása meg is éljen belőle. Hát szegények, rosszul élnek belőle… Újabb témát konferálnék föl. Szitnyai Jenő barátunk van itt. Amikor meghívtam a mostani találkozóra – azért is, hogy tudósítson rólunk –, akkor azt mondta, milyen kár, hogy nem előbb tudta, mert szívesen tartott volna előadást. 99


Ezt az előadást most röviden megtarthatja. Ennek lényege, hogy a médiával kapcsolatban Kárpát-medencei stratégiát dolgoztak ki.

SZITNYAI JENŐ RegioFilm Stúdió főszerkesztő, Budapest Az alkalmat rövid tájékoztatásra szeretném kihasználni arról a Kárpát-medencei média- és kommunikációs stratégiáról, amelynek elkészítése sürgető feladatunk. Amikor többes számban beszélek, arról a maroknyi közszolgálati újságíróról, rádiósról és televíziósról szólok, akik úgy gondolják, ha a média bebizonyította, hogy jelentős mértékben képes hozzájárulni az értékvesztéshez, akkor talán bebizonyíthatja ennek az ellenkezőjét is, vagyis azt, hogy a média építkezni is képes. Kétféle stratégiának kell majd a közeljövőben összefonódnia. Egy Kárpát-medencei civil stratégiának és egy Kárpát-medencei média- és kommunikációs stratégiának. Erdélyben körülbelül kétezerre becsülhető a civil szervezetek száma, de a Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban is erősödik a civil szféra. Eljött az idő, hogy elkészüljenek a lokális, regionális és országos civil stratégiák, s ezek együttese Kárpát-medenceivé álljon össze. Ezt kell követnie a médiastratégiának. Az alapvető cél az lenne, hogy ez a két intézményrendszer együttesen próbálja szolgálni a térség europaizációját, ami többet jelent az uniós integrációnál. Europaizáció alatt érthetjük a gazdasági és kulturális revitalizációs folyamatok összességét, meghatározott értékekhez kötődést és a feladatok intézményesülését. A Kárpát-medencei médiastratégia szakmai és szervezeti részleteibe most nem térnék ki, bár alapelemeit már három évvel ezelőtt elkészítettem. Sajnos, a politika nem volt rá fogadókész, de örülök, ha a tervezetet érdemes lesz újra elővenni. Csupán egy-két mozzanatát szeretném kiemelni. Jelenleg a felzárkóztató folyamatokat sem a közszolgálati, sem más média nem képes szolgálni, mert nem tette alkalmassá magát a feladatra. Mindenekelőtt ennek a feltételeit kell megteremtenünk, elsősorban oktatással és képzéssel. Nem egyszerűen a szakmai ismeretek továbbításával, hanem a média társadalmi ismereteinek az elmélyítésével. Hatalmas a hiátus ezen a téren. Sarkítva azt szoktam mondani, ha kell, akkor minden Kárpát-medencei falura legyen médiastratégiánk. Ez persze túlzás. De azt gondolom, arra igenis szükség van, hogy az összefogás legkisebb területi egy100


ségeiben, a kistérségekben is megszülessenek a média- és kommunikációs stratégiák, ráépülve a különféle meglévő vagy születőben lévő felzárkóztató programokra, amelyeket a nyilvánosság eszközeivel a médiának támogatnia, menedzselnie kell. Erre szeretnénk megtanítani a magyarországi és a határon túli rádiósokat és televíziósokat. Terveink szerint Székelyföldön indítunk be kísérletként olyan rádiós tanfolyamot, amelynek eredményeként az egyik helyi rádió önálló műsorokkal lesz majd képes bejelentkezni a Kossuth Rádióban. Ugyanezt a programot a Csemadok támogatásával szeretnénk kiterjeszteni a Felvidékre is. További kérdés, mi legyen a Kárpát-medencei helyi televíziós hálózattal. Ez a hálózat – a korábbi kormány 500 millió forintos támogatásával hoztunk létre 21 állomáshelyen – gazdátlan. A magyarországi köztelevíziók alulfoglalkoztatják a Kárpát-medencei kollégákat, így nem képesek megélni, és nem képesek betölteni azt a funkciót, amelyre egyébként eredendően hivatottak. A két stratégia – a civil és a média – ott fonódik egybe, hogy mi egymást erősíthetjük. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy az európai felzárkóztató folyamatok a közművelődési intézményrendszer, a civil szféra és a média támogatása nélkül nem lesznek eredményesek. Ezért van szükség az információáramlás javítására, amely egyben értékszemlélet közvetítését is jelenti. Pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a civil szervezetek, közművelődési intézmények helyben milyen harcokat vívnak a maguk nyilvánosságáért, és milyen falakba ütköznek. Mi Magyarországon is ilyen falakba ütközünk, ezeket szeretnénk áttörni, állami és politikai támogatások révén. Ez csak úgy lehetséges, ha a civilés média stratégia koncepciókat a Magyar Állandó Értekezlet szintjén sikerül elfogadtatni. A vidéki kistérségekről, településekről azért is beszélek, mert úgy gondolom, ez az a szint, ahol a legeredményesebben tanulmányozhatók a média számára is a helyi kulturális, közművelődési viszonyok, a gazdaságfejlesztés, közösségfejlesztés projektjei, erősíthetők a nemzeti és a területi entitások – ez a civil szférának és a médiának egyaránt feladata. Ennek érdekében új programot tervezünk, erről a HungInfo képviselője, Kopasz Árpád is tájékoztatást adhat. Megkíséreljük a modelltérségek szövetségét vagy klubját létrehozni. A gazda szervezet a Magyar Település- és Területfejlesztők Szövetsége lesz, de a terv több tárca munkáját érinti. Lényege, hogy elszigetelten mindenhol működnek jó megoldások, akár a területfejlesztés, vidékfejlesztés, akár a közművelődés vagy a turizmusfejlesztési téren, csak 101


nagyon rossz az információáramlás a Kárpát-medencében és sok település vagy térség elölről kezd kísérletezni olyan projektekkel, amelyek máshol már remekül működnek. Tehát Sepsiszentgyörgynek tudnia kellene, mi az, ami működőképes a Gömörségben és fordítva. Ehhez szükséges a kölcsönös tájékozódást segítő, állandó internetes szolgáltatás, amely a legsikeresebb projektek leírását mindenki számára megismerhetővé teszi. A modell térségeket, azaz a maguk területén követhető mintákat nyújtó szervezeteket, településeket tudományos szakértők fogják kiválasztani. A szövetség évente workshopot rendezne a Kárpát-medencei tapasztalatok kicserélésére. Ma azt tapasztaljuk ugyanis, hogy mindenkinek van valamilyen egyéni túlélési stratégiája, de csak kevés helyen születtek közösségi stratégiák. Mindez azzal fenyeget, hogy nem közösségek integrálódnak majd az új Európába, hanem legfeljebb csak egy-egy sikeres szervezet vagy egy-egy sikeres vállalkozó. Márpedig célunk nem lehet más, minthogy az integráció a közösségeknek a felemelkedését jelentse. Ha programunk sikerül, a konferencián résztvevők szíves segítségére is számítunk. Úgy látom, a modellszerű programok bemutatására egy fél honlapot csak az itt megismert projektekből össze lehetne állítani, s máris a nyilvánosság elé tárni.

Romhányi András Köszönjük szépen Szitnyai Jenőnek ezt a beszámolót! Hamarosan szó esik az adatbázisról, s amit ott elmondandók leszünk, ahhoz ez csatlakozik egy kicsit. ***

ROMHÁNYI ANDRÁS Néhány dologról szeretnék még szót ejteni. Minden eddigi találkozónkkor felvetettétek a közművelődési képzés, szakképzés hiányát a határon túl. Abban a szerencsében van részünk, hogy a Magyar Művelődési Intézet az Apáczai Közalapítványnál – nem túlságosan magas, de mégis elegendő – összeget nyert ahhoz, hogy Székelyföldön megindítsunk egy közművelődési szakmai képzést, nevezetesen egy szakképzést: az úgynevezett Közművelődési szakember II-t. 102


Valószínűleg két modult veszünk föl. Az egyik a művelődésszervező, a másik pedig a népfőiskola szervező. Ezt azért hangsúlyozom, mert szó volt arról az előbb, hogy a népfőiskola mennyire fontos. Tehát a Magyar Művelődési Intézet és a Human Reform Alapítvány – képviselője, Balla Zoli itt van közöttünk – fog össze most annak érdekében, hogy egy ilyen képzés végre megvalósuljon. Szándékunk szerint e határon túl – nagyon fontos, hogy kint, tehát nem Magyarországon! – megvalósuló képzés során körülbelül húszan tanulhatnak és végezhetnek olyan szakképzést, amelyikről mind a magyarok, mind a románok szakmai papírt adnak, és amivel aztán el lehet helyezkedni. Ha ez sikerül, akkor ez lesz az első olyan képzés, amelyik közművelődéssel foglalkozik, és amelyik egyáltalán megvalósul. Tudniillik ezzel a szándékunkkal évek óta kínlódunk, próbálkozunk, most talán sikerülni fog. Ha megvalósul – és nekem minden reményem megvan arra, hogy igen –, akkor ez azt is jelenti, hogy jó lesz a képzés, sokan végeznek. Ha az egész jól lesz dokumentálva, és utólag is tudunk neki propagandát csinálni, akkor jó esélyünk van arra, hogy újabb pályázatokat tudunk nyerni, s ekkor talán megtörténhetik ez az áttörés a többi régióban is. Ha ezzel kapcsolatban bárkinek van kérdése, akkor akár Balla Zolit, akár engem keressetek! A kézikönyvre újra fölhívom a figyelmeteket. Bármi ötletetek van ezzel kapcsolatban, azokat szívesen várom, kérlek, dobjátok be a kitett dobozba a cédulát. És akkor a pályázatokról. Itt most nagyon sok kérdés merült föl a pályázatokkal, a lebonyolító szerepével kapcsolatban. Harsányi László elnök úrnak viszonylag kevés ideje volt, hogy megválaszolja mindeniket. Most újra fölhívom a figyelmeteket valamire! Mi Budakalászon eddig is minden alkalommal fölajánlottuk, ha valaki a saját körzetében megszervez egy „Hogyan pályázzunk?” képzést, akkor néhány szakemberrel együtt kimegyek, és a helyiekkel összefogva – nagyon fontos, hogy legyen helyi szakember, aki a helyi jogi, gazdasági környezetet be tudja mutatni – ezt a képzést megtartjuk. Egynapos vagy kétnapos képzés lehet, attól függően, hogyan szervezik a helyiek. Az itt felmerült fontos dolgokról – hogyan kell pályázni, mi miért van, mire kell figyelni stb. – adunk információt ezeken a képzéseken. Máris fölhívom a figyel-

103


meteket arra, hogy aki ez iránt érdeklődik, akár ma este is leülhet velem valahol egy sarokban, és minden kérdésre megpróbálok válaszolni. És akkor most a legnehezebb témára térünk rá, az adatbázisra. Ennek a témának van egy könnyű oldala; mert íme, kivirítottunk az adatbázissal. Már az első Budakalászi Találkozón is fölmerült ennek a szükségessége, s persze, a másodikon is. Ti folyamatosan azt mondtátok, hogy az információcsere a legfontosabb. Ehhez tudnunk kell egymásról, ehhez kéritek a segítségünket. Tulajdonképpen már a tavalyi Budakalászi Találkozóra készen volt az adatbázis, de akkor elmaradt a találkozó, ezért csak most tudtuk nektek átadni. De mi nagyon komolyan vettük, nagyon komolyan gondoltuk ezt a jelzéseteket, és nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Most, hogy készen van, és a kezetekbe kaptátok a CD-t, elmondanánk mindazokat a nehézségeket, amikkel az adatbázis készítésekor találkoztunk. Először néhány adatot: az adatbázisban 160 szervezet van, és mellette közel 500 egy listán. Az adatbázisba azokat tettük be, akik válaszoltak nekünk a felhívásra, akik azt a bizonyos adatkérő lapot kitöltötték és visszaküldték. A mi fogalmaink szerint az adatbázis azt jelenti, hogy egy szervezetről nagyon sok információ van benne, és ebben az adathalmazban keresni is lehet. Egyelőre még csak Excel formátumban van. Aki egy kicsit ért a számítógéphez, az tudja, hogy ez egy bizonyos programnyelv, könnyen elsajátítható, könnyű benne keresni. A 160 szervezet, amiről szó van, több mint tízezer adatot jelent, mert ennyi mindent tudunk a benne szereplő szervezetekről. Ebben különbözik az összes többi úgynevezett „adatbázistól”. A mienk nagyon sok aprólékos adatot tartalmaz. A listára viszont azok kerültek rá, akik nekünk nem küldtek vissza ilyen adatlapot, de minekünk más forrásokból tudomásunk van róluk. Ebben minimális adatok vannak – szervezet neve, elérhetőség, vezetők –, de ezek az adatok is hiányosan. Most pedig jön a nehezebb oldal: visszadobnám nektek a labdát. Ti mindig azt mondtátok, nagyon kell az adatbázis, fontos, hogy tudjunk egymásról. Nos, az hogy milyen lesz az adatbázis, az elsősorban rajtatok múlik! Amikor azt kértük tőletek, hogy ezeket az adatlapokat töltsétek ki, akkor egyrészt nagyon sokan egyáltalán nem reagáltak, a lapokat nem küldték vissza. Ma is rengeteg szervezet van, amelynek többször is elküldtük az adatkérő lapot, de nem kaptuk vissza tőlük. A másik rossz tapasztalatunk: az idei Budakalászi Találkozóra készülve, az adatbázis aktualizálása kapcsán összesen 65 helyre küldtünk 104


ki e-mailt, mert azt gondoltuk, ez a leggyorsabb és a legegyszerűbb módja a kapcsolattartásnak. A 65 szervezetből 5 válaszolt e-mailen. Ennek megbeszélése azért nagyon fontos, mert aki tudja, hogyan működik az e-mail, az tudja, hogy a válaszadás az egy perc. Elolvasom a képernyőn azt, hogy mit akarnak ezek tőlem, utána megnyomok egy gombot, azzal automatikusan mozgósítom a válaszadás lehetőségét. Már csak azt kell beírnom, nagyon örülök, hogy jelentkeztetek, megyek vagy nem megyek, szevasztok, Isten áldjon benneteket. Egy perc az egész. A 65ből – ismétlem – mindössze 5 válaszolt. Most fölolvasom ezt az ötöt: Beszterce Művelődési Alapítvány – Beszterce, Téka Művelődési Alapítvány – Szamosújvár, EMKE Maros Megyei Szervezete – Marosvásárhely, Bethlen Egyesület – Bethlen, Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány – Kolozsvár. Vannak olyan szervezetek, ahol megadták, hogy mi az e-mail címük, de soha semmiféle választ nem kapunk tőlük. Ennek két oka lehet. Egyrészt az, hogy ez az e-mail cím valamilyen ok miatt egyáltalán nem működik. A másik, hogy működik ugyan, de nem az illetőnél, hanem a villámposta tulajdonosai szívességből hagyják, hogy oda mailezzenek. De ha ezt az e-mailt a címzett naponta vagy kétnaponta nem olvassa el – nem megy el oda, hogy kaptam-e levelet –, akkor nem ér a dolog semmit. Akkor ez az e-mail cím nem működik. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert tudom, hogy sokan miként gondolkodnak. Ez a villámposta olyan korszerű dolog, rangot jelent, ha valakinek e-mail címe van, ezért mindenki igyekszik valamilyen címet megadni, hogy neki is legyen. Pedig az valójában nem működik A mi munkánkat viszont rettenetesen megnehezíti, ha olyan e-mail címekkel kell dolgoznunk, amelyek a valóságban nem léteznek. Még néhány dolgot. Újra és újra megkértünk benneteket, hogy akik 2000-ben vagy 2001-ben töltöttek ki adatlapot, frissítsék az adataikat. Jelezzék vissza, hogy történt-e változás náluk, s ha igen, az mi. Vagy ha nem, akkor legalább azt jelezzék, hogy nem történt változás. Egyetlen egy szervezet volt, aki saját magától tette meg ezt, ők éppen Raj Rozáliáék voltak Szabadkáról, vagyis a Vajdasági Magyar Folklórközpont. Amikor változás történt náluk, akkor kérés nélkül bejelentették nekünk. Kérésre pedig valóban voltak többen, akik jeleztek. Viszont sokkal többen voltak olyanok, akik kérésre sem jelezték, hogy változás történt, pedig közben elköltöztek, megváltozott a vezetőség stb., stb. Volt még egy gondunk. Romániában most változtak meg a postai irányítószámok. Szerettük volna megtudni az új postai irányítószámokat. Magától senki nem közölte velünk, hogy mi lesz az új irányítószáma. Mi 105


végül is megvásároltuk azokat a könyveket, amelyek a romániai változásokat közlik. De azért gondoljátok csak meg; ez a dolog akkor működik, ha a változást mindenki saját maga jelzi, nem nekünk kell utána járni! Bajok vannak az utcanév megadásával is. Itt csak annyit, hogy például azt közli valaki velünk, hogy Kiss utca. Igen ám, de lehet, hogy van Kis utca, Kiss Pista utca vagy Kiss Miska utca, meg Kisasszonyfalva utca és még mit tudom én, mik lehetnek. Tehát lehet többféle Kis/Kiss utca, de valaki csupán slendriánságból csak annyit ír, hogy Kiss utca. És ha van Kiss Pista meg Kiss Miska utca is, akkor lehet, hogy a kettő keveredik. Arról már nem is beszélve, hogy amikor román vagy szerb helyesírással írják rosszul ezeket az utcaneveket, elképzelhető, hogy a posta nem ér célt. Ugyanez lehet érvényes akkor is, amikor az egyesület nevét adják meg. Ezek az úgynevezett hatalmas adatot összegyűjtő adatbázisok állítólag 1500 címet tartalmaznak. De ha az ember az adatokat egy kicsit megpiszkálja, kiderül: a Kiss Mihály Egyesület, a Kiss Miska Egyesület, a Kiss Miska Kulturális Egyesület, a Kiss Miska Közművelődési Egyesület ugyanazt a szervezetet takarja. Akik ezt a listát összeállították, erre már nem tudtak figyelni. Így aztán félrevezető lesz az adathalmaz. Ahhoz, hogy nekünk pontos adataink legyenek, pontos információkra van szükségünk. Nem akarom nektek még az összes többi dolgot elemezni és részletezni, a lényeg a következő. Ez az adatbázis akkor fog működni, ha tőletek mindig pontos, friss információkat kapunk. Ha nem, akkor az adatbázis annyit fog érni, amennyiben a benne lévő adatok még valóságosak. Ennek érdekében valós, működő címet kell megadni, és a megkeresésünkre válaszolni kell. A korholások természetesen nem vonatkoznak azokra, akik becsületesen tartják a kapcsolatot. Mi megpróbáltunk még egy lépést megtenni. A siker most már az égieken múlik, azaz megkapjuk-e hozzá a pénzt vagy nem. Ha megkapjuk a pénzt, akkor hatalmasat tudnánk előre lépni. A Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kollégium közösen benyújtott egy pályázatot. Az adatbázis tudniillik a Magyar Művelődési Intézet munkája, de erre – a hivatkozott – pályázatra csak civil szervezet nyújthatott be pályázatot, ezért ezt a Magyar Kollégium tette meg. Az a jó, hogy van két szervezet, amelyik együtt tud működni. Ha nyerünk, akkor a következőt tudjuk megtenni. Lehetőségünk lesz megvásárolni azt a számítógépes programrendszert, amelyikkel a magyar közművelődési élet is dolgozik. Rövidítése: MKIR, magyar kulturális információs rendszer. Ez olyan szoftver, amelyet, ha behívok a számítógépbe, akkor benne leszek a teljes magyar kulturális adatbázisban. Kis fülek jelennek meg a képernyőn, és annak 106


alapján kereshetek valamit. Nagyon-nagyon sok adatot lehet megtalálni, ide-oda kattintgatok, és mindent megtudhatok egy intézményről, egy szervezetről. Ez egységes rendszerbe van foglalva. Ebben az egységes rendszerben van földolgozva az összes magyarországi művelődési ház adata. Ebbe a rendszerbe kerülnénk mi is be, s így válna a határon túli magyar kulturális élet az egész részévé, tehát nemzetivé. Hogyan is működne mindez? A feladatok ellátására megbízunk – a pályázat sikerétől függően – 5 vagy 8 regionális központot, úgynevezett decentrumot. A saját vonzáskörükben ezek látják el az adatgyűjtés szerepét. Aki be akar kerülni az adatbázisba, vagy adatot akar benne módosítani, bemegy ebbe a helyi központba, az ottani számítógépes szakember belép az adatbázis megfelelő részébe és felviszi a bediktált adatokat. A legfrissebb információk egy perc múlva fönn vannak a hálón, és olvashatók. Ráadásul ezeket az adatokat ott és csakis ott, abban a helyi központban lehet megváltoztatni. Tehát minden decentrumhoz tartozik egy körzet. Abból a körzetből az összes egyesület, szervezet képviselője odamehet, és ott beírhatja az adatait. Ezeket egy másik decentrumban nem lehet beírni. „Idegen” helyi központban csak hozzáférni lehet ezekhez az adatokhoz. Tehát mindenkinek megvan a helye, ahol saját maga változtathat. A többi helyen viszont olvashatók az adatok. Ez tehát az elképzelésünk. Ez aztán igazán nagyon jó lenne, mert nem kellene nekünk ahhoz Budakalászon találkozni, és CD-t kiadni, hogy a legfrissebb adatokhoz hozzájussunk! Ha ez megvalósulna, akkor gyakorlatilag azt jelentené, hogy a kapcsolattartás tökéletesen lehetővé válna, és Budakalász ezt a fajta funkcióját elvesztené. Tehát a mainál sokkal korszerűbb, gyorsabb eszközhöz tudnánk hozzájutni. A pályázatot majdnem fél évvel ezelőtt adtuk be és még mindig semmi hír nincs róla… Ha lesz, akkor a következő Budakalászi Találkozón erről már be tudunk számolni nektek, netán addigra már működhet is a rendszer. S akkor vége is van a mostani plénumnak. Három szekció van, amelyekben most tovább fog folyni a munka. Az egyik a képzés szekciója. Ez arról szólna, hogy a közművelődési civil képzésekkel kapcsolatban milyen közös teendői vannak az itt lévőknek vagy azoknak, akik képviselik a többieket. Tehát milyen közös feladatokat, milyen közös problémákat lehetne megfogalmazni? A másik az a bizonyos kitörési stratégiák. Sokan vagytok szorító helyzetben, de mégis eredményeket tudtok felmutatni. Ebben a szekcióban azt kell elmondani a többieknek, hogy milyen ötletekkel, elképzelésekkel, tervekkel tudtatok kitörni a szorító helyzetből. Vagy milyen el107


képzelések vannak arra, hogy kitörjetek. Tehát erősítsük egymás lelkét azzal, hogy van kiút, vannak módszerek, hogy ki tudjunk lépni, előre tudjunk lépni. Ez lenne a másik szekciónak a témája. A harmadik a kedvezménytörvény tapasztalatai. A környezetetekben nyilvánvalóan nagyon sok tapasztalat összegyűlt arról, hogy mire is jó nekünk ez a kedvezménytörvény. Mire volt hasznos, hol lehetne javítani a dolgon, mi az, ami hiányossága, mi az, amiről fogalmatok nincs. Ezeket kellene összegyűjteni.6 Nyilvánvaló, amikor holnap majd megfogalmazzuk a közös nyilatkozatot, akkor elsősorban a szekciók véleményéből fogunk táplálkozni. Kérem azokat, akik vállalják azt, hogy a zárónyilatkozat megfogalmazásában részt vesznek, máris gondolkozzanak azon, mi hangzott el tegnap, mi hangzott el ma, mert ezeket is valamilyen formában célszerű volna belevenni a nyilatkozatba. Hangsúlyozom, pontosan a két évvel ezelőtti tapasztalat miatt, hogy mi szervezők semmilyen formában nem szeretnénk ebbe beleszólni. Nektek kell tehát megfogalmazni! Legföljebb azt, amit elénk tesztek, mi bevisszük a számítógépbe.

6

Kedvezménytörvény szekció jelentkezők hiányában nem alakult.

108

Képzés szekció

Képzés szekció Összefoglaló _____________________________________

PILLICH LÁSZLÓ Beszélgetésünk során az intézményesültség legkülönbözőbb fokán álló egyesületek fejtették ki véleményüket, sajátos útkereséseiket a képzési témával, szakmaisággal kapcsolatban. A résztvevők – már a jelenlétünk differenciáltságából következően – a primér, jogi személyiséggel még nem rendelkező, tehát a kezdeményezés, az intézményépítésnek a csíráitól egészen a civil szervezeti szövetségekig terjedően a közművelődési szféra különböző fokozatait képviselték, ezért a megállapítások is különbözőek ilyen szempontból. Volt, aki olyan közegben működik, ahol a rejtezkedő tudatforma még mindig a jellemző. Ez elsősorban a csángóföld vagy az abszolút szórványhelyzetben lévők esetében érhető tetten. Tehát a szórványhelyzet volt ebből a szempontból releváns, az az elszigeteltség és félelem állapotában lévő közösségi helyzet, amelyben pontosan a félelem és az elszigeteltség érzetéből kell kiutat keresni a kisközösség tagjai számára. Itt hangsúlyt nyert az, hogy rendkívül fontos az embertől emberig, a szájról szájra történő kommunikáció, amely bátorításnak hat a csoportosuláshoz, az összefogáshoz való igény érvényesítéséhez. Leépíthetővé teszi a félelmeket, a visszafogottságot, a szorongást, a másodrendűségnek az érzetét. Ez lehet az alapja annak, hogy ez a kibontakozni és megnyilvánulni akaró cselekvőképesség segítse elő ezekben a közegekben is az intézményesülést. Itt az egyesületeknek akkumulátor szerepet kell játszani, tehát valahol érzelmileg, tudatilag megerősíteni a fontosságát annak, hogy ez a másság a magyar identitás megnyilvánulása. Mások – igaz, kevesen – fenntartásokat fejeztek ki azzal kapcsolatban, hogy az önkéntességet felválthatja-e egyáltalán a nagyobb szervezettség. Aggódtak az intézményesülés lehetőségének biztosításában érvényesülő esetleges túlpolitizáltság miatt. 109

Képzés szekció

A támogatások leosztásának tisztességét általában kétségbe vonták a résztvevők. És fenntartások hangzottak el azokkal szemben is, ha nem is nevesítve, de általánosítva, akik eredményesebbnek mutatkoztak netán – az előző időszakban – az intézményépítésben, magyarán többel rendelkeznek a munkájuk elvégzéséhez, infrastrukturálisan fejlettebb szinten állnak. Ez rávilágított egy alapvető problémára, ami két kulcsszóban fogalmazható meg: tájékozatlanság és tehetetlenség. Hogy ez még miért figyelemre méltó és miért kell ezt napirenden tartanunk? Azért, mert veszélyhelyzetet sugall. A civil szervezetek differenciálódásának egyik forrása ez a fajta kevésbé tudás, kevésbé tájékozottság, és fennáll a veszélye annak, hogy az ilyen típusú szervezetek, amelyeknek a menedzsmentjére, vezetésére ez jellemző, fokozatosan elszigetelődhetnek, lemorzsolódhatnak, mert az alapcéljaik megvalósításának nem tudnak megfelelő szinten eleget tenni, és ez fölösleges, sajnálatosan veszendőbe menő energiát jelent. Ez főleg a kistérségekben jellemző állapot, amely kistérségekben már eleve az emberanyaga az ilyen önszerveződésnek minőségileg más forrásokból táplálkozhat, mint a nagyobb térségekben, a központi települések közösségeiben. Általános vélemény volt mindezek mellett az, hogy az anakronizmusból mindenképp ki kell törni a civil önszerveződésben és a civil intézményi köttetésben. Ehhez a megfelelő szakmai háttér kialakítása központi feladatává kell, hogy váljon minden civil szervezetnek és egyesületnek. A képzés első szintje ezek szerint – és itt általánosan megfogalmazódó szinten mindenki reflektált erre – az önképzés. Ebben a főszerep a tapasztaltabb, sikeresebb szervezetekre hárul. A profizmusuknak, szerencsésebb, konjunkturális helyzetüknek köszönhetően elért többlettámogatás és jobb szervezettségük arra is kötelezi őket, hogy a birtokolt többlettudást, tapasztalatot átadják a gyengébben szervezetteknek. Átadják azt az információt, amellyel a gyengébben szervezettek is gyorsabb ütemben fejlődhetnek, vagy legalábbis megkaphatják a fejlődés esélyét. Mivel a rendszerváltás után a határon kívüli régiókban a szakszerűség helyett szinte általánosan a lelkesedés volt a döntő abban, hogy elinduljon valami közösségszervezés, a magyarság újjászervezése, sok egyesületi vezetőnek nincs meg az alapfelkészültsége ennek a munkának az elvégzéséhez, de nincsen meg a lehetősége és az ideje sem a működtetés közben az önfejlődésre. Ezért nagyon sokan hangsúlyozták a fontosságát annak, hogy fokozott figyelmet kell fordítani a fiatalok bevonására a civil szervezetek életébe, mivel az kulcs lenne abban a nagy problémában 110

Képzés szekció

is, ami jelenségként a civil szervezetek, intézmények vezetőinek az elöregedésében fogalmazható meg. Ebben az önképzésben kulcsszerepet kell adni mindenekelőtt a kulturális menedzserképzésnek, a közművelődési szakemberképzésnek, az intézmények működtetését szervezőknek. Ezen belül – a jogi formáktól forrásképzésig érvényesíthető – széles spektruma van az intézményműködtetéssel kapcsolatos képzéseknek. Elhangzott, hogy olyan szervezetek, amelyek már folytatnak ilyen képzéseket, egyeztessenek az országosan akkreditálható diplomás képzési formáknak az érvényre juttatásában és állandósításában. Szakmává kell avatni a civil intézményműködtetést, hangzott el a summázó megfogalmazás. Ennek a forráselosztás szerkezetében is természetesen tükröződnie kell. Itt hasonlít a megállapítás ahhoz, ami a másik szekcióban is, ahogy hallom, elhangzott, amely a forrásleosztásban egyfajta szemléletváltást és technikaváltást igényel. Az önképzés mellett – természetesen, az egyesületi céloktól függően – a képzés is igen fontos terület, főleg ott, ahol elöregedés vagy a gyerekszaporulat alacsony szintje miatt az oktatásból már kezd kiszorulni a magyar közösség. Tehát a képzéseknek kell átvenni a tudásközvetítésben az oktatás szerepét. Az identitás megőrzésének igen fontos eleme az, hogy az identitás megőrzése szempontjából kulcsfontosságú ismeretek birtokába juthassanak a kisközösségek tagjai. A legfontosabbak ebből a szempontból a csoportos tevékenységek, ezt többen hangsúlyozták. A csoportos tevékenységek gerjesztése a közművelődési egyesületnek egyik legfontosabb feladata. Az alapot ebben a szervezőmunkában jelentheti a közös imától, a közös éneklésen át a legkülönbözőbb szakmai és identitásfejlesztési, nyelvápoló táborokig, felnőttképzésig sok minden. A legfontosabb alap a népi értékek identitáserősítő szerepére való építés, a néptáncra, a népi mesterségekre, a fonó, kaláka típusú együttlétekre alapozó csoportszervezés, csoportos képzés. A szakmai táborok, mint ahogy itt a zsoboki képzőművészeti táborról is hallhattunk, legalább ilyen fontosak a különböző szakterületeken az identitás és az együvé tartozás tudatának ápolásában. Fontos ugyanakkor a helyi és regionális értékek, elsősorban történeti tudatot erősítő elemeinek hangsúlyozottabb bevonása ebbe a képzésbe. Szakmailag, egzisztenciálisan fontosnak tartották, többen kitértek rá a felszólalásukban, olyan ismeretekre terjedő – államilag elismert, akkreditált – képzések szervezését, amelyek egzisztenciálisan, megélhetési szempontból, szakmaként érvényesítve is fontosak lehetnek a kistérségeink, kisközösségeink életében. 111

Képzés szekció

Végkövetkeztetésként engedjék meg, hogy egy személyt nevesítsek, Fleisz Jánost, aki nagyon summázva, összefogva három pontban foglalta össze mindazt, ami ennek az egész edződésnek a tükre lehet és a végkövetkeztetése. Az első pont az volt, hogy a civil szféra lelkesedésből nem tartható fenn. Ezt jó valamennyiünknek megjegyezni, mert ez alapigazság az életünkben és a tevékenységünkben. A második pont, a szervezeti vezetők nem rendelkeznek minden tekintetben az intézmény működtetését garantáló alaptudással. A harmadik szempont pedig, ami a feloldást is jelentené, hogy ki kell lépni az amatőrizmusból az önképzés és a képzés legkülönbözőbb formáinak az érvényesítésével.

Részletek a szekció munkálatain elhangzottakból Szekcióvezetők: Pillich László (Kolozsvár), Szőke Anna (Kishegyes)

P

illich László Kolozsvár, Erdély Néhány gondolattal szeretném elindítani a beszélgetést, legyen ez egy első hozzászólás. Kárpát-medencei kapcsolataink révén meggyőződtem arról, hogy a képzés problémája hasonlóan jelentkezik mindenhol. Ha képzésről beszélünk, annak eleve két vetületét kell egymástól elválasztanunk. Az egyik az ismeretátadás, amivel mi segíteni szeretnénk azokat, akik egyesületeink, tevékenységünk, a mi vállalt célkitűzéseink holdudvarába tartoznak. Olyan ismeretek átadására gondolok, amelyekkel meggyőződésünk szerint a közösséghez tartozás, a közös cselekvés, az önszerveződés hatékonyságát tudjuk növelni. A másik az önképzés, mert azt gondolom, a magyar közösségek közművelődési intézményrendszerével – tíz-tizenkét évvel a hátunk mögött – mindenütt ugyanaz az alap probléma, hogy azok, akik ezt fölvállalták, akik úgy érezték, fontos lenne önálló civil szervezeti kereteket, autonóm cselekvési kereteket kialakítani, azt lelkesedésből tették. Ezért is fontos az önképzés, mert sajnos – ezt tudjuk – nem mindig találkozik az egyesületi vezető ügyvezetési tudása a lelkesedésével. Nagyon sok esetben nem vagyunk képesek még azon a minimális szinten sem élni a lehetőségekkel, amilyen szinten ezek adottak. Sok he112

Képzés szekció

lyen kiderült Erdélyben például, hogy nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a helyi tanácsban van egy-két magyar tanácsos, s a helyi önkormányzati pénzekből megkíséreljenek legalább valamit saját tevékenységükre, céljukra megszerezni. Nem tudnak egy határozattervezetet írni, nem tudják, hogyan kell folyamodni a helyi forrásokhoz. Ugyanakkor nem tudják azt sem, hogyan kell folyamodni az országainkba bejött európai forrásokhoz, milyen intézményesültségi fokot követel meg, hogy egyáltalán hitelképesen tudjon PHARE, SAPARD, SOCRATES vagy bármilyen programokhoz fordulni. Magyarország uniós csatlakozásával új kihívások születnek az anyaországgal való kapcsolattartásban is. De van egy csomó ilyen szakmai korlát, és ha nem tudunk tovább lépni, akkor a munkánk hatékonysága sínyli ezt meg. Szinte mindenki idegenkedik attól, hogy alkalmazottakkal dolgozzék. Sőt, egyesek büszkélkednek azzal, hogy egyesületüknek egyetlen fizetett munkatársa sincs. Holott nagyon sok programhoz azért nem tud hozzáférni, mert ahol nincs fizetett adminisztráció, illetve minimális profizmusa az intézmény működtetésének, az nem hitelképes arra, hogy valamilyen formában egyáltalán lehetőséget kapjon a projektje finanszírozására. A képzés az egyetlen dolog, ami ebben rendet teremthet. Mi azt gondoljuk Erdélyben, erre most már egy célprogram is ráirányította a figyelmet, hogy olyan képzési központokat kell létrehozni, amelyek segítségére vannak az összes civil szervezetnek abban, hogy megfelelő profizmust tudjon felmutatni. Szakembereket kell kiképezni mindazon területeken – akár a könyvtár informatika, akár nyelvi képzések, akár a közösséggel való csoportos foglalkozások és egyéb tevékenységek számára –, ahol a közművelődésnek szakmailag egy megfelelő szinten helyt kell állni. Minden intézménynek legyen legalább néhány olyan munkatársa, akik szakmailag tudni fogják, hogyan kell a különféle feladatokat ellátni. Ilyen típusú képzéseket szorgalmazunk annak érdekében, hogy a szervezetek szakmai tudásszintjét javítani tudjuk. Egy másik dolog ezzel összefüggésben az, hogy szorgalmazzuk, siettessük a civil szervezetek intézményesülési fokának növelését. Tudjátok mindnyájan, én is tudom, nem egyszer milyen nagy lépést jelent, ha sikerül valahol egy kis közösségben elfogadtatni azt, hogy jegyezzenek be egy saját civil szervezetet. Mert ha már van egy jogi személyiséggel, pecséttel meg egyéb szükséges dolgokkal rendelkező keret, akkor lényegében már csak az ügyességüktől függ, hogy tudnak, vagy nem tudnak valamit a kisközösség számára összehozni. Nemcsak nagyobb projektekhez, hanem sokszor a helyi források igénybe vételéhez is jó, ha az 113

Képzés szekció

egyesület rendelkezik jogi személyiséggel. Ha a szomszédból például a fagylaltos felajánl adományként 20 fagylaltot a szavalóversenyre, akkor ne kelljen a hatvanadik városba rohanni pecsétért, aláírásért, mert közben elolvad a fagylalt.

Szőke Anna, Pillich László

Persze, nem elég csak bejegyezni a szervezetet, hanem ki kell alakítani a minimális feltételeket is – például könyvelés, elérhetőség, telefon, cím stb. – annak belső működtetésében. Az információ-áramoltatásnak a minimális eszközeivel fel kell szerelni legalább az intézményt, hogy működőképesnek legyen tekinthető. És csak azután következik az, hogy ő valamit tudjon a saját közösségéért tenni. Ezután lehet azokat a kérdéseket előtérbe helyezni, amelyek őt felruházzák azzal a tudással, hogy ő hogyan viszonyuljon ahhoz a Józsi bácsihoz vagy Mari nénihez, aki bejön a szervezet irodájába vagy a könyvtárba és elkezdi mesélni az ő mindennapos szociális, családi meg mindenféle kisközösségi vagy kisemberi gondjait. Aki közösségszervező, annak kell tudnia, ha ilyen intézményben dolgozik, akkor nem lehet elküldeni Józsi bácsit, Mari nénit, ha ilyesmikkel jön. Nem lehet elküldeni, mint azt, aki történetesen 114

Képzés szekció

gyógyszertárban banánt kér, hanem meg kell hallgatni, hogy neki milyen problémái vannak. A közösség-szervezésnek és a kistelepülési problémáknak a spektrumában minden területtel tisztában kell lenni ahhoz, hogy segíteni tudjunk. És ha nem tudunk mi konkrétan segíteni, legalább tudjuk, kikkel kell kapcsolatba lépni ahhoz, hogy problémája legalább esélyt kapjon arra, hogy megoldódjon. Tehát a képzésnek van ez a másik vetülete is. A következő lépés az, amikor elindíthatjuk saját technikáinkat, saját célirányos programjainkat arra, hogy megpróbáljunk valami kilépési lehetőséget találni abból a szellemi romlásból, szórványosodásból, amelyik nagymértékben jellemzi közösségeinket. Elkezdjünk olyan technikákat bevezetni, amelyekkel magunkhoz vonhatjuk információs alapon a kisközösség tagjait, megnyerhetjük arra, hogy ő képezze magát. Ez kettős siker lenne, mert először is anyanyelvén tudja ezt elfogadni, másodsorban pedig olyan ismeretátadási programok kezdődhetnek, amelyek az ő identitása, magyarsághoz való kötődése szempontjából fontos információkhoz, tudáshoz juttatja. Ha polgári értelemben vett egyesületi képzésekben gondolkozunk, akkor számba kell venni a gondokat. Az egy más probléma, hogy amikor ezek az egyesületek megfelelő szintű tudást, szervezettséget tudnak felmutatni, akkor kezdjenek el azon gondolkozni, hogy szakmai szempontból hiteles és használható tudást adjanak. A használható tudást a maga pragmatizmusában, hogy az munkára, pénzkeresési, megélhetőségi lehetőségre váltható tudás legyen. Akkor viszont előjön az, hogyan lehet akkreditálni, minősíteni azt a tudásátadást, hogyan lehet olyan elismervényt adni a képzésben résztvevőknek, amit ők érvényesíthetnek a munkaszerzésükben vagy munkahelyi előrelépésükben. És képzési helyek, képzési központok szükségesek, olyan helyei a tudásátadásnak, amelyek másokat is hasonló kisrégiós központok létrehozására ösztönözhetnek. Olyan központok működtetésére, amelyek egyszerűen a nyelvi és kulturális kommunikáció közegeit próbálják minél több területen gerjeszteni, mert az a tapasztalat, hogy a szórványosodás ott kezdődik, ahol számbelileg meg szellemileg olyan szintre kerülnek a közösség bizonyos kiscsoportjai, ahol már nem tudnak, nem akarnak élni az anyanyelvi kommunikáció lehetőségeivel. És ez nyilvánvalóan azt is magával hozza, hogy a sajátos kulturális értékeikről egyre kevesebbet tudnak, egyre kevesebbet beszélnek, és ezzel elsatnyulnak azok a kötőelemek, amelyek őt egy közösséghez kulturálisan kötni tudják. Számba kéne venni, miként merülnek föl ezek a kérdések a különböző régiókban, kisrégiókban. 115

Képzés szekció

Szőke Anna Kishegyes, Vajdaság Vajdaságban több olyan képzési fórum létezik, ahol felkészítik az érdeklődőket, például arra, hogyan kell pályázni. Többnyire fiatalok kapcsolódnak be ezekbe a programokba, de persze idősebbek is részt vehetnek. Tény, hogy aki számítástechnikai ismeretekkel és hozzá felszereléssel is rendelkezik, az könnyebben jut hozzá az információkhoz. Itt van Raj Rozália kolléganőm a Folklórközponttól, ők csodálatosan meg tudták oldani azt, hogy a szakmai hatáskörükbe tartozó információkat szinte napi frissességgel továbbítják. De ők is csak azoknak, akiknek van internet hozzáférhetősége, e-mailje. Fölvetődik tehát a kérdés, hogyan és kinek tudom tovább adni az információt, illetve kitől és hogyan kaphatok információt? Ahol én tevékenykedem, az a szórvány szórványa, lenn a Bánságban, ahol sok helyen még vonalas telefonkészülék sincs. Akik ilyen helyzetben vannak, azokhoz távközlési úton nem jut el az információ. Ott kellenek olyanok, mint én és még egy-két kolléga, akik elmennek hozzájuk személyesen az információkkal. Elvisszük például a pályázati űrlapot, és ki is töltjük, meg is írjuk, csak a bélyegző kéznél legyen, és akkor mehet a dolog. Ez eléggé nehéz dolog, mert sok ilyen kis szórványtelepülés és azon belül egyesület létezik, nem tudunk időben eljutni mindenkihez. Különösen így, ahogy az utóbbi időben történik, hogy kiírják a pályázatot és adnak két hét határidőt. Ennyi idő alatt embertelen, hogy eljussunk mindenkihez.

Pávai Gyula Arad, Erdély Kolozsváron szoktak szervezni különféle képzéseket, továbbképző tanfolyamokat. Csak azt nem mondja meg Kolozsvár, hogy egy olyan kicsi egyesület, mint a Kölcsey, honnan a csudából vegye azt a pénzt, amivel elmenjen? Mert én az egyesület pénzét arra nem költöm, hogy én ott lehessek. [Pillich László: Szállás, étkezés ingyen van a képzéseknél. Az utazás költségeit kellett annak a szervezetnek állni, amelynek fontos az, hogy a munkatársai többet tudjanak.] Nekem fontos lett volna, de ha egyszer nincs rá pénze az egyesületnek! Rágja az ember a szája szélét… Egy alkalommal küldtünk valakit könyvtáros továbbképzésre. Minden hónapban jött az illető, hogy tanár bácsi most kérném az ötszázezret, mert megyek. Hogy én azokat a pénzeket hogyan szedtem össze! Nem sikkasztottam! Azért küldtük, mert a könyvtárunk már 12 ezren felül van, s ahogy mondtad, jó lenne, ha az embernek volna egy alkalmazott116

Képzés szekció

ja. Persze, hogy jó lenne, de mivel fizetném?! Az aradi nagykönyvtárban sincsen képzett magyar könyvtáros, pedig ott rengeteg magyar könyv van és hatalmas kéziratgyűjtemény. És nincs, aki megnézze, mit dobnak ki éppen a magyar anyagból a szolgálatos franciául tudó alkalmazottak! Azt szerettük volna, hogy egy képzett könyvtárosunk félig nálunk, félig a nagykönyvtárban dolgozzon. De a nagykönyvtárnak nem kell ilyen alkalmazott, mi pedig nem tudjuk fizetni.

Mojzes Antal Bajmok, Délvidék Szabadka község területén két magyar művelődési központ működik, a Népkör Szabadkán és a Dózsa György Bajmokon. Ezen kívül működik jónéhány magyar művelődési egyesület, vannak szakegyesületek és egyéb civil szerveződések. A bajmoki művelődési központban működik a művelődési egyesület különféle szakcsoportokkal, de a házhoz tartozik a Földművesek Klubja, az Aracs Társadalmi Szervezet, a Keresztény Értelmiségi Kör, a Kosztolányi Dezső Diáksegélyző Egylet, a Vox Humana, a Könyvtár és így tovább. Ebben az épületben kapnak helyet azok a vajdasági magyar politikai pártok is, amelyek legálisak. Bajmok kilencezer lelket számláló település, amiből háromezer magyar Lényegében a művelődési központból azt akarjuk, hogy ennek a háromezer magyarnak legyen egy központja, egy úgynevezett magyar háza. És ugye, itt van az a probléma is, hogy mindehhez pénz kell. Nálunk három-négy pénzbeszerzési forrás van: a községi költségvetésből, a helyi szponzoroktól és a magyarországi támogatóktól, illetve a saját bevételünk. Oda akartam kilyukadni, hogy nemcsak Bajmokon, hanem talán az egész délvidéki pátriában idővel afelé kéne haladni, hogy minél több – sokfunkciós – magyar ház legyen. És a házakban képzett szakemberek a tevékenységek irányításához! Nálunk például a művelődési egyesületben helyet kap a néptánc együttes, énekkarok, szólóénekesek, zenekarok, néprajzosok, gyűjtők, hagyományápolók, képzőművészeti szakkör, kézimunka és még sok más. De ha ehhez nekünk nincsenek megfelelő szakembereink, akkor ezt úgy mondják a művelődésben, hogy dilettantizmus. Ez volt 40-50 évig ezelőtt, de ha ma is ezt folytatjuk, akkor nekünk nem közönségünk, mert a tévében és máshol is a hallgatóság igen magas színvonalú előadásokat láthat. Mi ezt utolérni nem tudjuk, de megközelíteni igen, ha el tudjuk érni azt a színvonalat, ami az amatőrizmus és a fizetett művészek között áll. Ezt pedig csakis akkor tudjuk elérni, ha a szakkörök vezetésére képzett szakembereink vannak. 117

Képzés szekció

Nyisztor Tinka Pusztina, Moldva Én nem tudok ilyen jókat mondani. Moldvában, Bákó megyében nincs ilyen központ. Néprajzos vagyok, Pusztinában tevékenykedem. Nekünk is vannak olyan gondjaink, mint ahogy mondta a kolléga a Kölcsey Egyesülettől. Vannak civakodások Moldvában is, és alig vagyunk pár szervezet. Azt gondolom, hogy még mindig vannak bennünk elvárások, amikkel mi se vagyunk tisztában. Moldvában van úgymond egy központi szervezet, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, akár az EMKE Erdélyben. Vannak elvárásaink, hogy ti a központban vagytok, mindenhová mentek, hozzatok már nekünk is valamit. Nem azért, mert nem vagyunk hajlandók kimenni a faluból, de sajnálom az időm, hogy állandóan bemennék a városba. Az infrastruktúránk sem annyira jó, mint Bákóban. A másik, hogy senki ne mondja, hogy tegyünk valamit! Mi mondjuk egymásnak és ez az akkumulátor szerep, és néha vannak olyan emberek, akik jóváhagyják, hogy jól csináljátok. Sajnálom, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától senki nem jött el, mert mi csángók valahogy rájuk vagyunk utalva. Pár éve elkezdődött, hogy 100 millió forint félre van téve a csángóknak, és akkor nekünk abból szabad pályázni. De pályázati kiírás ebben az évben volt először, mert idáig, aki marja kapja címen ment el ez a pénz. Kétszer szemtanúja voltam és fojtogatott a sírás, amikor szembesülni kellett, hogy mennyi csángó ügy van Moldvától távol. Annak a 100 milliónak olyan 15%-a lett elköltve Moldvában, a többi máshol. Így mi olyan dolgokat próbálunk csinálni, úgy próbálunk tanítani, amihez tulajdonképpen nem is kell olyan sok pénz. Mivel egy faluban tevékenykedem, próbálok kiindulni a hagyományokból. Sokkal könynyebb olyanra építeni, ami megvolt, és ami még megvan. Sokkal könynyebb egy hagyományt tovább vinni vagy kibányászni, mint újakat alkotni. Közművelődés terén nem mondom, hogy szerencsételen helyzetben vagyunk, de önökhöz képest mi még ott tartunk, hogy tanítanánk a helyi embereket, szívesen tartanánk konferenciát, de azt se értik, hogy mi az! És nem is szeretik. Igaz, néha mi se szeretjük. Úgyhogy az ábécétől kellett kezdeni és elsősorban gyerekekkel, beléjük kell fektetni, mert ők nagyon gyorsan tanulnak. De útközben kiderült, hogy az idősebbek is akarnak tanulni. Én mindig arra figyelek, hogy azt csináljuk, amit szeretnek. Gondolom, nem kell túlmagyaráznom, hogy miért. Nem szeretünk pályázatot írni, nyilván ők se szeretnek. De a felnőtteknek szükségük volt a magyar ábécére, mert a moldvai 118

Képzés szekció

asszonyok szeretnek énekelni, hisz oly kevés egyéb eszközük van arra, hogy kifejezzék magukat. Nem festők, nem szobrászok, amit Isten adott, azzal élnek. A magyar énekszöveget román ábécével írják a füzetbe, és abból azért tudnak énekelni. A búcsús füzetemet egyszer otthon felejtettem, és az anyukáémat elvettem, hogy most abból énekelek, de nem tudtam a román ábécé szerint magyarul olvasni, szóval nagyon belezavarodtam. De ők megszokták. De a legfontosabbat nem mondtam el. Hogy közösség nélkül nem lehet dolgozni, tanítani, ezért közösséget kell teremteni. Akárki mondhat akármit, a közösségeket sikerült mindenhol szétverni ötven év alatt. Az elszigeteltebb falukban tálán Moldvában nem, de lényegében ott is. Ha nem másképp verték szét, akkor félelemmel. Ez a városokban is megvolt, én 13 évig Sepsiszentgyörgyön éltem, a Székelyföldön és még a barátokkal se találkoztam az átkos időnek a vége felé, mert mindig megtudták, hogy mit beszélünk, szóval ezt nem kell részleteznem. Az most a feladat, hogy vissza kell tanítani az anyanyelvet, valahogy be kell csempészni az embereknek a tudatába. És itt jön a magyarságtudat formálása. Valaki mondta, hogy minek, mert ha nincs valakinek, akkor nincs. Hát ez nem így van! Én azért ezt tudom, mert az én falum szász százalékban magyar. És képzeljék el, milyen érzés, mikor évek óta dolgozom, és most már eljutottunk oda, hogy háromszázan magyarnak vallották magukat a népszámláláskor! Lehet rájuk haragudni, lehet rájuk mondani bármit, én is kijelentem, hogy csak azokon kell segíteni, akik vállalják a magyarságukat. De akkor a másik szerencsétlennel, aki nem vállalja, én azzal mit csináljak? Mindenkit egyformán tudunk kezelni, legalábbis Pusztinában. A művelődésre, tanításra a fonó az egyik legjobb forma, ami megint működik és télen, mert nyáron mindenki mezőre megy. Próbálnám ezt a közösséget formálni, beszervezek embereket, akik közel állnak hozzám. Akkor meg jön az irigység, hogy egyiket jobban szeretem, mint a másikat. Ezek a kis apró problémák! Már odáig eljutottam, hogy mi a közösség, és hogyan lehet megvalósítani. Eszembe jutott például az otthon kézen fekvő kaláka. S akkor azt mondtam, nézzétek, menjetek kalákába dolgozni, segítsetek egymásnak. Ott lehet éneket is tanulni, s akkor nem kell este járni énektanulásra, amikor mennünk kell fellépni valahová. Ez jó kitörési útnak is, és gondolom, nemcsak nekünk. Emellett mi nagyon sokat sétáltattuk a pusztinaiakat és a többi csángókat is. Minden alkalmat megragadtunk elvinni csoportokat Budapestre. Ez egy másik kitörési út, stratégiának is jó. És még pályázni sem nekünk kell, kapunk meghívásokat, és ezt aknázzuk ki. 119

Képzés szekció

Ahol van magyar iskola, magyar tanítók, én azt gondolom, hogy az paradicsom. Én egy tanárral, tanítóval a faluban nem tudok kommunikálni. Se velem, se mással nem hajlandók leülni egy asztalhoz. Van papunk, de nem minket képvisel. Van polgármesteri hivatal, de nem minket képvisel. Sőt, félnek tőlünk! Mi az az egyesület? Mit akarnak? Azért nem hajlandók leülni se velem, sem mással, mert azok a magyarok… Ezzel bélyegeznek. Így nagyon nehéz. Nem panaszkodom én, csak ez egy másik helyzet, mint az önöké. Én biztosan nagyon szeretnék népművelő lenni egy székely városban. Még eredmény is lenne, nem úgy, mint Pusztinában. Ott is van azért eredmény. Ezt úgy lehet lemérni, hogy jó a hangulat a faluban. Nem titok, hogy elég jó reklámjuk van a csángóknak, ilyen-olyan formában. Hogy ebből mi igaz nálunk, mi nem, az más kérdés. De ezt egy kicsit kihasználva másik kitörési lehetőség a faluturizmus lenne, amiről nem beszélgetünk, hanem csináljuk. Ha jönnek csoportok, akkor fogadjuk. Egyelőre majdnem mindent én csinálok, a szakácstól kezdve az idegenvezetőig. Viszont mindig arra törekszem, hogy több ember fogadja a csoportokat és egy helyen. Ez sem olyan, mint Székelyföldön, mert Pusztinában és más falvakban is féltek a vendégektől. Önök is tudják, 1990 előtt egy-két átlagfizetés volt a büntetés, ha magyar jött hozzánk. Ez Erdélyben is így volt, az egész országban törvény volt. S utána ez a félelem megmaradt. Most nincs büntetés, de mit adjunk enni, hova fektessük le? Nincsen rendes WC, nincsen rendes akármi. De most már mindenki tudja rólunk, hogy ez nincs, az nincs. Nekünk kell megszokni, hogy vendégek jönnek. És erre is meg kell tanítani az embereket. Hogy nem mit tudom én, milyen flekkent akar enni, mert azt megtalálja Budapesten, máshol is, hanem arra kíváncsi, mi hogyan élünk, mit eszünk. Ha megértetem velük, hogy ne szégyelljék azt, amit esznek, akkor elfogadják szép lassan azt, hogy ne szégyelljék a saját kultúrájukat. Csak ezt nekik nem így tudom elmondani, mert ezt nem értik meg. Úgy értik meg, ha egyre gyakrabban fölvesszük a népviseletet, és már jobban mozognak benne, nem szégyellik. Hogy kiteszik a saját ételüket az asztalra, mert ezt Tinka is így csinálja, amikor negyven embert fogad nála az udvarán és nem kell szégyellni. Vannak nálunk rosszabb dolgok is, a papjaink szerint. Moldvában, nagyon félnek a paptól, jobban, mint Istentől. Nagyon sokan járnak templomba, de hát, nem tudom mi lesz a jövőben, ha egy kicsit megnyílnak az emberek, mert most azért már nyitottabbak, lehet utazni határokon át, s nem kirándulni mennek, hanem nagyon sokan dolgozni járnak külföldre. De magyar misét csak templomon kívül, udvarokon hallga120

Képzés szekció

tunk. És egyre többen eljönnek oda is. Ez nem kicsi dolog! Szóval egy csomó minden olyant vállalnak ezek az emberek, a kisközösség, hogy még a művelt emberek körében is, nem tudom, mindenki megcsinálná-e. Hogy csak úgy, piff-puff húsz asszony fellép és énekel a színpadon és táncol. Nem olyan könnyű dolog. Sokszor gondolkodom, hogy mit csinálnának, hogy csak úgy egy-kettőre? A gyerekeket pedig tényleg mindenre kell tanítani és tanítjuk is, ami csak belefér, az általános műveltségtől kezdve mindenre, mert a román tannyelvű iskolában nagyon keveset kapnak. Nem tudjuk, miért van ez így, talán azt gondolják, minek minket tanítani, és ez a hozzáállás nagyon jó formája a kinyélésnek [henyélésnek]. Nem vagyunk kompetensek, amikor a faluból kilépünk, ezért az iskolán kívüli és az iskolán belüli fakultatív magyar tanításban nemcsak a magyar nyelvet, hanem mindent próbálunk tanítani, ami az élethez szükséges. Van egy tanárunk, aki Székelyföldről jár Pusztinába, és pásztorfurulyát tanít a gyerekeknek, és van egy helybeli tanár, Nyisztor Ilona, aki városról jön haza és éneket, táncot tanít. Egyébként ez a legjobb formája a közösségfejlesztésnek minden korosztálynál, vagyis a tánc, az ének, mert azt még élik, még a vérükben van, mint a természetes népeknek. Úgy, mint a cigányoknak a tánc s az ének, jó értelemben véve a primitív népeknek. És a másik, ami tényleg megy, a vallásos oldala a dolgoknak. Az imádság egy más művelődési forma, ha tetszik, ha nem. Imádkozunk, és nagyon jó kis köröket lehet csinálni, van például Rózsafüzér Társulat. És az ünnepek, amikre nagyon nagy szükség van. Bárhol a világon. Svájcban is tanultam, és láttam ott is, hogy ünnepelnek hétköznap, vasárnap, egyfolytában. És nem unnak bele, érdekes. Szóval, ez is jó alkalom közösséget formálni. És szép lassan vannak olyan dolgok, amik a hagyományokból visszatérnek. Ilyen a Húshagyó keddi mulatozás, ami Pusztinába jól megy. Először pályáztunk, kaptunk rá pénzt, de a tavaly már semmi pénzt sehonnan, de így is meg kellett csinálni. Persze, hogy nagy az elkeseredés, de ilyenkor eszembe jut, hogy ezelőtt ötven évvel sem pályáztak sehonnan és minden évben volt azért Húshagyó keddi bál. Valahogyan most is megcsináltuk, minimális pénzzel, amit kifizettünk a zenészeknek. Nagy gond, hogy nincsen rendes fórum, ahol elbeszéljük a dolgainkat. Ezek a fórumok tulajdonképpen, ha úgy tetszik, néha a kocsma vagy egy templom előtti beszélgetések, egy lakodalom vagy keresztelő. Moldvában aktivistákra van szükség. Csúnya szó az aktivista, de igazándiból ez kell, és gondolom, nemcsak Moldvában, hanem egy kicsit mindenhol. Bár legtöbbet úgy dolgozunk a közösségért, hogy fizetség 121

Képzés szekció

nélkül. Fizetség valahol máshol van, nem is lehet pénzhez mérni egyébként a munkánkat. De azért pénzzel élünk itt a földön, ez is igaz. Én most az egyesületet úgy vezetem, hogy erre az évre semmit nem pályázhattam, egy fillért sem, mert az előző pályázatok elszámolását a NKÖMben nem fogadták el, mert úgymond, nem jó célokra költöttem el a pénzt. Szóval bajok vannak, megmondják, hogy mit kell csinálni, de terepen másképp van. Nekem tavaly a NKÖM-ből azt mondták a legjobb indulatúan, hogy Tinka, hagyd el a falut, csak bajt csinálsz ott. És ezt mondja a Iasi-i püspök is. Akkor kinek higgyek? Nem hagytam el a falut, de rosszul esett, mikor azt mondják, miért mentél 45 emberrel Iasiba a püspökkel tárgyalni, mert a magyar állam nem egyezett bele. Egy év eltelt azóta, most van még humorérzékem is hozzá. Viszont azért én várok még egyelőre, meg van már véve egy telek közösségi házra, de ezzel a központi szervezet foglalkozik, a nagyok úgymond, és itt ebből ütközés is van. Én várom, mikor lesz meg ez a magyar ház Pusztinában, mert programmal már most majdnem meg tudnánk tölteni. Egyelőre itt-ott házaknál gyűlünk össze. Ezért nem is pályáztam eszközökre, például az Alapprogramnál, mert nem lenne hol működtetni közösségi számítógépet. Nekem van számítógépem, de internetem nincs, mert az nekem drága mulatság. Volt olyan, hogy adománybútort kaptunk és nem utasítottam vissza, és azzal megtelt a mindenség, alig várom, legyen már faluház hova berakni. Ezért nincsen videónk sem, nem tudnánk nézni filmeket, mert hova tennénk a közönséget. És másra nem merném bízni az ilyesmiket, mert az emberek a civil szervezettel úgy vannak, ha adták, akkor eltüntetjük. Ezt is meg kell szokni az embereknek, hogy adták és nem tüntetjük el. Remélem, egy éven belül meglesz a magyar ház, és akkor másként lesz.

F

leisz János Nagyvárad, Erdély Amikor itt a civil szervezetek közösségében az oktatás felvetődik, nem iskolai vagy valamilyen kiegészítő oktatásban, hanem elsősorban kulturális menedzserképzésben kell gondolkodnunk. Ez nyilvánvalóan betagolódik egy általános stratégiába, de akár speciális stratégiába is, például felhozhatnám saját szervezetünk, a BINCISZ szövetség stratégiáját, melyet épp az idén frissítettünk fel. Nyilván sokféle pontból áll, de három pillére az, amelyekre kitérnék. Megcéloztuk azt, hogy megyeiről regionális szintre terjedjen ki, tehát megnövelje hatáskörét, lényegében az egész partiumi régió civil központjává váljon. Ez egy szándék, amihez erőforrások és megfelelő jogi, 122

Képzés szekció

gazdasági és szervezeti keretek szükségesek. Ezek biztosítása sok időt és energiát vesz igénybe. A már hagyományos Civil Szervezetek Napja keretében – 2003 májusában – megszerveztük Nagyváradon a Kárpát-medencei civil szervezetek találkozóját. A tanácskozáson több kiemelten fontos kérdés került napirendre, a kiselőadások és hozzászólások elsősorban a civil stratégia elemeit, a fejlődési lehetőségeket taglalták. Bemutatásra kerültek a szervezetek tevékenységének pozitív tapasztalatai, az önszerveződés nehézségei, a különböző kihívásokkal való mind nehezebb szembesülés. A konferencia egyik fő jellemzője volt, hogy a jelenlévők igyekeztek az előrelépés módozatait és lehetőségeit előtérbe helyezni. Többen is hangsúlyozták, hogy a nem túl biztató helyzeten való túllépés fő eszköze a cselekvés, a gyakorlati munka. Korszerű jól működő szervezetekre van szükség, amelyek átfogják az egész magyar közösséget. A civil szerveződéseknek az öneltartó modell felé kell fejlődniük. A tárgyalt témák ismét aláhúzták a civil szervezetek sokféleségét, a fejlesztési koncepciók bonyolultságát. A megbeszélésen nyomatékosan felmerült egy Kárpát-medencei civil stratégia kidolgozásának szükségessége, körvonalazva ennek alapelemeit, ugyanakkor megalapozta az előrelépést is. Megfogalmazódott az igény, hogy össze kell állítani a Kárpát-medencei magyar civil szervezetek és intézmények teljes adatbázisát és eseménynaptárát, amelyet kiadványba lehetne gyűjteni. Javasolták egy Kárpát-medencei levelezőlista beindítását és működtetését, egyben megvitatták ennek funkcióit és hasznosítását. A tanácskozásnak nagy érdeme, hogy túl tudott lépni a gondokon és előre nézve cselekvési programot és szemléleti, gyakorlati kérdéseket tudott körvonalazni.

K

ováts László Bukarest Javasolnám, hogy a különféle csoportok, körök szakirányítóinak – táncoktató, rendező, kórusvezető, képzőművész stb. – is rendezni kellene évente legalább egy képzést. És legalább egyheteset. A brassói kolléganő, Házy Bakó Eszter is tudja, hogy Sepsiszentgyörgy több alkalommal is szervezett ilyesmit, Zsámbékon vagy Kézdivásárhelyen. Rendező, színészképző tanfolyamok voltak. Hasonlóan lehetne például kórusvezetőknek, táncoktatóknak és így tovább. Fel kell mérni, hogy egy-egy ágazatban hol vannak szakirányítók, azokat összeszedni és képezni szakemberek által. 123

Képzés szekció

Mindegyik másképp csinálja, a vajdasági másképp csinálja, mi másképp, itt az anyaországi magyarok megint másképp. Úgy, ahogy itt szó volt arról, hogy az öt magyar nyelvterületnek a szóhasználata különbözik egymástól és nem mindig értjük meg vagy félreértjük egymást. Közös nevezőre kellene hozni a régiók szakirányítóit, valamilyen formában nevelni, oktatni őket. Az is nagyon helyes dolog, hogy ifjakat bevonjunk, különféle szakokat indítsunk, de ez egészen más dolog. Segíteni kell azokat is, akik most népnevelők és benne vannak már a korban, hogy emeljenek azon a színvonalon, amit egyes népművészeti vagy művészeti ágban próbálnak nyújtani. Mert egyelőre nagy többségben ők azok minden régióban, akik ezeket a közművelődési tevékenységeket éltetik.

E

ssig Klára Kolozsvár, Erdély Kérdeztem az itteni társaságot, és úgy vettem észre, hogy képzőművészeti tábor nem nagyon van. Engem a Magyar Művelődési Intézet meghívott Balatonalmádira egy nagyon szép konferencia-sorozatra, amelyen több táborvezető is részt vett. Ott sok mindenben megegyeztünk, a végeredménye az volt, hogy nagyon fontos az erdélyi és a magyarországi táborok közötti kapcsolatteremtés. Erdélyből ketten voltunk, én Kalotaszegről és Szárhegyről valaki. Annyi történt azután, hogy a szárhegyieket én meghívtam Zsobokra, és mi is elmentünk egy páran Szárhegyre. Következett volna a folytatás, ahogy mi Balatonalmádiban megegyeztünk, hogy jó lenne a tábor anyagát Magyarországra elhozni bemutatásra, az övékét pedig Kolozsvárra, mert így kialakulna egy kapcsolatteremtés, de hát semmi választ nem kaptam. Én otthon megkérdeztem az EMKE vezetőségét, mondták: jól van, Klári, rendezd el! De a helyzet katasztrofális! Vajon nem tudna a Magyar Művelődési Intézet segíteni abban, hogy könnyebben tudjuk a munkáinkat vinni egyik országból a másikba? Rendezek Kolozsváron a Reményik Galériában kiállításokat, de a kaposvári, pesti vagy nyíregyházi meghívottaink nagyon panaszkodnak, hogy milyen problémákkal jönnek át a határon. Egy másik prózai problémám – ahogy ti is mondtátok –, hogy a nagyoknak segítséget kellene nyújtaniuk a kicsiknek. Mert nekünk is jó volna, ha fizetni tudnánk legalább egy alkalmazottat. 124

Képzés szekció

Raj Rozália Szabadka, Délvidék A Vajdasági Magyar Folklórközpont nonprofit, érdekvédelmi, párton kívüli civil szervezet, háttérintézmény nélkül. Tevékenységünk tükrében szólnék szervezetünk oktatási programjairól. A Vajdasági Magyar Folklórközpont, Nagy István kollégám kezdeményezésére és szorgalmazására 1995-ben alakult meg, vidékünk szakmában tevékenykedő amatőrjeinek – népdal, népzene, néptánc, tárgyalkotó népművészet – igényeit szem előtt tartva. Nagy István pár évvel korábban került haza Budapestről, mint képzett néptánc-oktató. Jómagam – a sors iróniája, hogy a háborúnak köszönhetően – gyászomban fejeztem be a népművészeti kézműves oktató szakot Pesten, 1996-ban kerültem haza. Tehát mindketten azokon a területeken mozogtunk korábban is, ahol a hagyományokhoz lehetett nyúlni. Úgy éreztük, hogy az oktatás szempontjából a kisebbségben élő felnőtt magyarság leginkább ilyen irányból közelíthető meg, olyan képzésekkel, amelyek a nemzeti identitástudat megerősítése, megőrzése szempontjából is jelentősek. Elindítottunk egy – nálunk korábban nem létező – felnőttképzést. A népi hagyatékhoz nyúlva gyűjtőmunkába kezdtünk. Vajdaságon belül Bácska-Bánát-Szerémséget öleltünk fel, mely ugyan nem jelent egységes régiót, hiszen Vajdaságról, mint régióról nem esett szó, tekintettel arra, hogy a török utáni, illetve későbbi többszörös betelepítés során számos helységből érkezett új lakosság, más-más kultúrával. A háborúk és a politikai gondolkodás megtette a magáét, de hagyományőrző közösségeink máig vannak, és minden olyan közösségben, ahol magyarok vannak, a magyarságtudat is él valamilyen szinten. Tehát népi hímző tanfolyamokat indítottunk, melyek igen tömegesek voltak: Szabadka, Becskerek, Újvidék, Péterréve. Négy év alatt egy, illetve két iskolaévet betöltő programmal, havonként egy alkalmi találkozással 140 asszonyt sikerült megmozgatnunk, a legidősebb tanítványunk 82 éves, a legfiatalabbak 18 és 25 évesek voltak. Itt szólok arról a tapasztalatról, melyről Nyisztor Tinka is beszélt: ha a magunk kultúrájáról esik szó, azonnal közelebb áll hozzánk a témával kapcsolatos oktatási program is. Az oktatás során a gyakorlathoz bőven párosult elmélet: néprajz, művészettörténet, hagyományismeret, történelem, csoportlélektan. Csak ezek után következett az anyagismeret, a szakmai elmélet és a gyakorlat. A Kárpát-medence régióinak, illetve tájegységei díszítőművészetének hagyományos hímző-kultúráját dolgoztuk fel. A két iskolaévet betöltő programmal 18 tájegységet sikerült felölelnünk. Tanulóink mára pontosan tudják, hol van Szilágyság vagy Kalota125

Képzés szekció

szeg, azt is tudják, mik a jellemzőik, tudnak szólni Torockóról vagy éppen Gömörről vagy a Partiumról. Nagyon fontosnak tartottuk a jelzett módon történő oktatást. Hogy ezt hogyan valósítottuk meg? Ketten vagyunk képzettek, Nagy Istvánnal készítettük el a programot és a magunk anyaintézményéhez fordultunk. István az akkori Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Osztályához, jómagam a Népi Játék és Kismesterség Szakoktató Képzőhöz itt Budapesten. A három, illetve négy év programját, amit mi ott tanultunk, redukáltuk egy, illetve két iskolaévet betöltő programra. Ezek az oktatásaink voltak a legsikeresebbek. A kézműves területen, a fafaragók irányába is léptünk: tanácskozásokat, táborokat, gyűjtő utakat szerveztünk. Most éppen a szövőiskolánk indult, miután pályázat útján szövőszékeket vásároltunk. Műhelynek egy helyszínt bérlünk a szabadkai Műszaki Főiskolán, és a már elmondott módszerrel tanítunk. Gyakorlati oktatónk a békéscsabai Megyei Művelődési Központ Kézműves Iskola szövő oktatója. Itt már jóval több a fiatal jelentkező, a legkülönbözőbb képzettséggel: pedagógus, pszichológus, közgazdász, gyógyszerész, tanuló, háziasszony, varrónő stb. Hagyományőrző és hagyományápoló együttesek részére néptáncegyüttes vezetői képzést – 60 órával, ugyancsak több hónapos időtartammal – szerveztünk. Nagy István sikeres kezdeményezésének köszönhetően érdeklődő és tehetséges fiataljaink felvételt nyerhettek a Magyar Táncművészeti Főiskolára, akik tanulmányaik befejeztével otthon tevékenykednek majd. Gyermekképzésünk iskolarendszeren kívüli, tekintettel arra, hogy a néphagyományokat nem oktatják a tanintézményekben úgy, mint egyéb tantárgyakat. Gyermekeinknek kézműves foglalkozásokat szervezünk, leginkább tábor formájában. Ez esetben kizárólag használati tárgyak készítésére orientálódunk. Örömünkre szolgál a vállalkozó szellemiség, amikor tagságunk önköltségesen is vállalja a képzést. Kinevelt oktatóinkat viszontlátjuk a gyermekek képzésében az általános iskolákban. Ott, ahol megtalálja a módját az általunk képzett agilis oktató, és megállapodásra tud jutni az iskolaigazgatóval, azokban az iskolákban gyermekeink folyamatosan, hetente népművészeti oktatásban részesülnek, ami azt gondolom, hogy nagyon fontos a továbblépéshez. Lehetőség is mutatkozott a közelmúltig az iskolarendszeren belüli hagyományoktatáshoz. Sajnos, azt kell mondanom, a pedagógus társadalomnak köszönhetően erre mégsem került sor. Tudniillik, az általános iskola oktatási reformjainak megváltoztatása éppen most van folyamatban és ősztől kilenc éves lesz az általános iskolás oktatás a nyolc év helyett. 126

Képzés szekció

Itt számos lehetőség lett volna egy olyan hosszú távú program kidolgozására, ahol a néphagyomány is helyet kapott volna. Végezetül hangsúlyoznám, hogy szervezetünk évente 40-50 díjmentes táborhelyet kutat fel Magyarországon, ahova továbbképzésre küldi az arra érdemes tagságot, felnőtteket és gyermekeket. Ezt a lehetőséget itt is megköszönjük, tekintettel arra, hogy számunkra igen sokat jelent, hiszen nem az a lényeg, hogy színpadra készüljön a produkció vagy kiállításra az alkotás. A lényeg a néphagyományok szellemiségének beépülése mindennapjainkba.

Házy Bakó Eszter Brassó, Erdély Egy olyan nagyvárosból jöttem, ahol a magyarság nagy számban él. Brassóban az összlakosság 8,24%-a magyar, szám szerint mintegy 23400-an. Ez annyi, mint egy kisebb magyar mezőváros összlakossága. Viszont ezt a magyar közösséget – szórványságában – egy ilyen nagyvárosban borzasztóan nehéz közösségé formálni. Nincsen kulturális intézményünk, így az általam képviselt, Apáczai Csere János nevét viselő közművelődési egyesület ezt a hiányt próbálja pótolni. Ötödik éve, amióta ezt a civil szervezetet vezetem, azt tapasztalom a fórumokon vagy bármilyen megnyilvánuláson, ahol részt vettem, hogy kezdenek kiöregedni a közművelődési szervezetek vezetői. Legtöbbünknél a szervezet-vezetési hatáskört aktív alkotói művelődési tevékenység előzte meg, de nem rendelkezünk közművelődés-szervező tapasztalatokkal. Amit tudunk, legalábbis magamról beszélek, azt valahonnan – például a fórumokon mások tapasztalataiból – ellestem, megtanultam. Számítógép kezelést is meg kellett tanulnom, vagy alapkönyvelést és még sok egyebet, de mindezt szervezetlenül, autodidaktaként. Tehát ezért van annyira nagy szükség szervezett formájú közművelődési szakemberképzésre. El is mondom mindenhol, hogy én nagyon érzem a hiányát. Kováts Laci már elmondta, hogy mennyire fontosak voltak nekünk ezek a zsámbéki műkedvelő rendező táborok, ahol tíz napon át reggeltől késő éjszakáig neves szakemberek tanítottak, pedig én 25 évig, mint színjátszó és versmondó tevékenykedtem, színjátszó csoportot vezettem. Őszintén mondom, én most is az ott tanultakat hasznosítom. Hangsúlyozom, feltétlenül szükséges az, hogy valamilyen módon beinduljon a közművelődési szakemberképzés. A felszólalásokból is kitűnik, hogy egy közművelődési szakembernek mennyire képzettnek kell lennie: álta127

Képzés szekció

lános kultúrával, bizonyos fokú diplomáciával kell rendelkeznie, pszichológusnak, pénzügyi szakembernek kell lennie és nagyon-nagyon sok minden egyébnek egy személyben. [Érthetetlen közbeszólás a teremből.] Igen, szakácsnőnek és szállodásnak is, nagyon sok mindennek. Az ilyen embereket valahogy oktatni kellene, és azért is, hogy a közművelődésnek legyen jövője. Múltja van, s még van jelene, de hogy jövője is legyen, és a fiatal nemzedéket is be tudjuk vonni egy közművelődési civil szervezet vezetésébe, ennek feltétlenül az a kritériuma, hogy ebből szakmát kellene valahogy csinálni. Ami megélhetést is biztosíthat annak, aki ezt az eljövendőben műveli, hogy a pályakezdő fiatalok szakmaként választhassák. Akkor nem kellene attól félni, hogy a közművelődés szervezői kiöregednek, mert jönne az utánpótlás. Feltétlenül meg kell találni ennek a módját. Ahogy értettem, Székelyudvarhelyen Balla Zoltán már valamilyen formában elindult egy úton. Én nagyon szeretném, ha a képzést kiterjesztené nemcsak az udvarhelyi régióra, hanem például Brassó is valahogyan beleférne.

Pillich László: Megkérjük Balla Zolit, egy-két szót mondjon majd arról, hogyan is képzelik el ezt a képzést. Váradon is sikerült egy ilyen szakemberképző tanfolyamot felvezetni. Kolozsváron nemrég fejeztünk be egyfajta képzést, a könyvtárosi munkával egybekötve. Ezek a kísérletek akkor válnának igazán mindenki közös hasznára, ha ezek a szervezetek, amelyek már a nagyság szenvedéseiből kiizzadták, hogy ilyen programokat elindítsanak kísérletileg, össze tudnának majd ülni, egyeztetni egy olyan akkreditálható programot, ami valóban már szakmaként lenne eladható. És ebből nyilván nem kell minden régióban külön-külön egyet csinálni, hanem megállapodásos alapon egyik akkreditált szakmát egyik központban, másikat máshol.

B

orbély Emma Kibéd, Erdély Nagyon-nagyon meghatott az, amit a pusztinai kolléganőm mondott, hogy a hagyományokra kell elsősorban építeni. Mi is így kezdtük el, és az első számú bábánk éppen Pillich Laci volt 1990-ben. Nagy segítségünkre volt a biztatás, bár anyagiakban is segítettek, de inkább az az erkölcsi példa és biztatás volt a fontos, amit ő adott. Létrehoztunk egy falumúzeumot, és ezt ajánlom mindenkinek, hogy hozza létre a saját közösségében a meglevő értékek megmentéséért, mert egyre kevesebbek azok a tárgyi bizonyítékok, amelyek a népi életről, foglalkozásokról 128

Képzés szekció

tanúbizonyságot tesznek a jövőnek. Ez a mi esetünkben nagyon jól sikerült program, azóta is él és sok látogatót vonz. Nem beszélve arról, hogy a környék iskolái odahozzák a gyerekeket, megmutatni nekik milyen volt a vetett ágy, a mángorló, a cséphadaró és így tovább. Ez tényleg olyan dolog, amit éltetni és folytatni kell. A közösség helyhez kötött, létezik, de ahhoz, hogy jól működjön, hogy éljen mint közösség, hogy egymással törődjünk, ahhoz ajánlom a közösségfejlesztő módszerek alkalmazását. Erről Balla Zoltán tudna többet mondani. Vele együtt sok programot bonyolítottunk le, az egyesületünk nyert is egy ilyen pályázatot, melynek révén a környező falvakban közösségfejlesztő programot valósítottunk meg. Ez nem abból áll, hogy te megmondod, mit kell csinálniuk, hanem csak megerősíted a közösséget abban, hogy felszínre kerüljenek a lappangó értékek. Hogy ő képes valamit megfogalmazni és megtenni. Mert sokszor az a baj, hogy a közösség maga sem tudja, mire képes, amíg nem ül össze, amíg nem tárgyalja meg. Olyan értékek rejlenek a közösségekben, amik csak akkor tudatosulnak, amikor szembesülnek velük, amikor tulajdonképpen elkezdenek egymással beszélgetni, és mint közösség működni. Ebben annyi erő rejlik, hogy nem is feltételezi az ember addig, amíg el nem kezdődik ez a dolog. Sokszor csak arra van szükség, hogy azt a közösséget megerősítsd: igenis, amit elképzeltetek, az nagyon jó, csak csináljátok már! Így kezdődött nálunk is. Lehet adni ötleteket, de semmiképpen nem szabad megcsinálni helyettük. Ez nagyon jó módszer arra, hogy a közösséget aktiválni lehessen, hogy saját sorsa felől döntsön, hogy megfogalmazza, mit akar, hogy merjen álmodni, és ennek megvalósításáért tegyen is valamit. Ez által önszerveződő egyesületek, ha nem éppen jogi formába öntött, de működő egységek, sejtek jönnek létre, amelyek tovább gyűrűznek és beindítanak folyamatokat. Ezt azért hangsúlyozom, mert legtöbben közülünk olyan helyen dolgozunk, ahol kevés az olyan ember, akire támaszkodni lehet. De ha a közösség működik, akkor kitermeli a maga embereit. Csak be kell indulnia! Nagyon könnyű helyzetben vannak azok, akiknek sok a tanár, az értelmiségi a környezetüken, de a helyzet az, hogy közöttünk kevés az olyan, aki körül tényleg vannak ilyen aktív emberek. Ezért abból a közösségből kell kikerülniük a segítőknek, akik nem éppen a nadrágos emberek vagy az írástudók, hanem az egyszerű, de logikusan és józan paraszti ésszel gondolkozó emberek. Mi pedig, akik már bekerültünk a körforgásba, úgy gondolom, hogy felelősséggel tartozunk azokért, akik még csak most bontogatják a szárnyaikat. Orbán Viktor jut eszembe, hogy vasárnap, ha találkozunk, mindenki hozzon magával még egy em129

Képzés szekció

bert. Én most tényleg hoztam még két egyesületet magammal. Nem fizikai személyt, hanem mint frissen létrejött egyesületet, akik be akarnak kerülni ebbe a körforgásba, és jövőre szívesen eljönnek. A munkám során azt próbálom megvalósítani, hogy a közösségeknek odaviszem a lehetőséget, helybe. Ne kelljen az embereknek elmenniük máshova, hogy megismerjenek példákat. Próbálok mindig olyan emberekkel kapcsolatot teremteni, akiket el tudok vinni a különböző kisközösségekbe, ahol beszélgetések során megosztják tapasztalataikat az ott élőkkel. Tehát a megnyílás lehetőségét viszem helybe. A képzésekkel is ezt célozzuk meg.

P

illich László: A nevesítés jogán csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a bábáskodás a mi oldalunkon volt ugyan, de a szülés fájdalma a kibédieké volt. Fontos, hogy mindig annak legyen sikerélménye, aki ott van helyben, és ne annak, aki kívülről megy oda. A tájházzal kapcsolatos javaslat tanulságos dolog, mert a tárgyi emlékek, a hagyományok helyi összegyűjtése a lehető legolcsóbban gerjesztheti a civil önszerveződést minden településen. Nem kell hozzá csak egy öreg ház, ami már nem kell senkinek, amit le akarnának bontani, és akkor mi azt mondjuk, ne bontsd le, még várjál egy picit, legyen egy ilyennek a helye. És akkor fel kell kutatni az összes régi kacatot az udvarokról, padlásokról, pincékből, amiket mindenki szívesen odaad, s abból lesz a falumúzeum. Azzal is meg tudjuk nyerni az embereket, hogy a nevét annak, aki odaadta, felírjuk egy papírra és ettől ő már nemcsak egy eszköze lesz az önszerveződésnek, hanem – amikor még nem is tudja, hogy miről szól a dolog – már partnere annak. Innen indulva ezt már fel tudjuk mutatni, ha pályázunk különféle programok megvalósítására. El tudjuk mondani: már van egy falumúzeumunk, van benne ennyi és ennyi érték, ötven ember összeállt ennek a létrehozásához, tehát van egy működő közösség, és mi még kérünk ehhez valamit. Az első kis tőkét nagyon olcsón, könnyen, elképzelhetetlenül egyszerű módon meg lehet teremteni. És ez egy nagyon jól működtethető technika.

B

alla Zoltán Székelyudvarhely, Erdély Az Apáczai Közalapítványnál a Magyar Művelődési Intézettel közösen nyertünk egy olyan projektet, amelynek végterméke közművelődés-, illetve népfőiskola szervező szakember lenne. Azt szeretnénk, ha olyan végzősöket produkálnánk, akik közül húszból tizenöt megállná a 130

Képzés szekció

helyét, és ebből a szakmából meg is tudna élni. A tantervet e szerint szeretnénk összeállítani, nyilván a fő gerince az, amit a Magyar Művelődési Intézet már megtervezett, de szabad kezünk van ezt a helyi sajátosságokhoz igazítani, ránk van bízva, hogy milyen tantervet véglegesítünk. Örülnék, ha jó ötlettel szolgálna ehhez bárki is. Ez egy izgalmas kísérlet lesz, és merjük remélni, hogy sikerre viszünk. Mindenképpen hétköznapi, praktikus tudást szeretnénk adni. Úgy gondoljuk, hogy végzőseink – ha profi módon tudják csinálni – az önmenedzselés során talán annyi pénzt elő tudnak majd kotorni, hogy meg is éljenek belőle. A törzsanyaghoz mi startból hozzátennénk, amivel Borbély Emma kolléganőm már megint hírbe hozott, a közösségfejlesztést is, mint ajánlott módot. Nyilván stratégiai tervezést, tudást mindenképpen hozzátennénk, kulturális projektmenedzsment tudást, forrásteremtést és adminisztrációt. Igazából még nem állt még össze a dolog, csak vázlat van, első fázisban holnap fogunk egyeztetni. A képzés októberben indulna. Amennyiben sikeres lesz, és ebben én tényleg hiszek, akkor ez terjeszthető lesz Erdély szerte és bárhol. Ugyanis ez arra alapszik, amint itt mondták is, hogy nem igazán az amerikai tudás pontosan az, ami mindenütt érvényes, hanem a helyi hagyományokra, a helyi tudásra alapozva – nyilván kombinálva a világszintű, globális tudással – tudunk közművelődési mozgalmat kiépíteni, fenntartani. Éppen ez az izgalmas, hogy nálunk mind a mai napig él a tradicionális élet, bár a modern is betört már, és most a nagy kihívás az számunkra, hogyan tudjuk megfogalmazni saját szájunk íze szerint azt a bizonyos posztmodernet, amelyik a tradicionális értékekre alapozva szervesen integrálná a globálist. Közösségfejlesztőkről még annyit, hogy augusztus 21-31 között Gyulakután közművelődési és közösségfejlesztő tábort szervezünk. De igény szerint bárhol Erdély szerte vagy akár más régiókban is, képesek vagyunk – egyhetes, többhetes, kétnapos – közösségfejlesztőket képző tréningsorozatot tartani. Hat megrendelőnk van már.

Pillich László: Annyit jegyeznék meg, hogy valóban, ahogy ezen a tanácskozáson is felszínre került, a civil szervezetek nagy részében tevékenykedő lelkes emberek, a jóhiszemű, nagyon jóravaló és nagyon nélkülözhetetlen emberek sokasága szinte lehetetlen körülmények között, fantasztikus nagy önalázattal és önenergia befektetéssel próbál valamit elérni. Viszont, ha ez a lelkesedésből végzett munka nem válik szakmává, akkor nem lesz jövője. 131

Képzés szekció

Magyaródy Szabolcs Kanada Kanadában, mi öreg cserkészek, elkezdtünk egy akciót, amelynek a keretében egy óriási mulasztást próbálunk kiküszöbölni, ez pedig az úgynevezett magyar propaganda, illetve annak elmulasztása a magyar kormányok részéről. Eddig 65 ezer magyar történelmi tárgyú könyvet osztottunk szét főképpen az amerikai egyetemi könyvtárak, de most már az egész világ főbb egyetemei könyvtárainak, az EU főtisztviselőinek, a különböző kutatóintézeteknek és a magyarságtudománnyal foglalkozó külföldi professzoroknak. Ezzel azt szeretném mondani, hogy biztosíthatom a megszállott területeken, vagy ha úgy tetszik az utódállamok területén élő magyarokat, hogy nincsenek egyedül. Rengeteg könyvvel, de emellett lobbizással, honlappal küzdünk azért, hogy Trianont, ha nem is tudnánk megváltoztatni, legalább enyhíteni tudjuk annak hatását. A honlapunknak eddig mintegy 300 ezer látogatója volt, ami egy ilyen történelmi, tehát szakosított honlap esetében fantasztikus nagy szám. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az egész világon hallják a szavunkat és olvassák azokat a könyveket, amiket angolul adtunk ki románokról, szerbekről, ukránokról, oroszokról, szlovákokról. Ezen túlmenően egy másik óriási hiányt is pótoltunk. Kiadtunk eddig három történelmi zsebkönyvet: egyet románul, egyet szerbül és egyet ruszin nyelven. Ez utóbbi ritkaságszámba megy, mert az ukránok és az oroszok állandóan tagadták, hogy van önálló ruszin nyelv. A ruszinok az egész világon nagyon örülnek ennek a könyvnek, mert eddig ez az első olyan történelmi munka, amely az ő nyelvükön és betűjükkel jelent meg. Köztudomású, hogy nemcsak minket, magyarokat esz a Trianon-betegség, hanem a románokat, a szlovákokat, szerbeket, ukránokat, mindannyiunkat. Egyetlen egy román, szerb vagy szlovák nem hiszi el, hogy mi önként lemondtunk az elszakított területeken élő magyarságról, mert ők nem csinálnák ezt soha. És ezért nem tudják elképzelni, hogy ezt mi megtesszük. A Trianon-kérdést előbb-utóbb meg kell oldani. Magyarországon nem illik ugyan a Trianon szót kiejteni, de van egy hölgy, egy egyetemi tanárnő a Torontói Egyetemen, a világ egyik legnagyobb egyetemén, aki L. Georg dédunokája, annak az L. Georgnak, aki segített bennünket széttrancsírozni Trianonban. Írt egy könyvet – 1919, hat hónap, ami megváltoztatta a világot –, amit tavalyelőtt adtak ki Londonban és tavaly Kanadában. A huszadik fejezet, amelyik a magyarokról szól, azzal fejeződik be, hogy sok minden megváltozott Európában, de a Trianoni határokat viszszaállították 1945-46132

Képzés szekció

ban oda, ahol most vannak. És a következő mondat egy szóból áll: „Még.” Ez a legfontosabb szó, amit az utolsó évtizedekben hallottunk vagy olvastunk. Tehát az a hölgy, akinek igen nagy szava van az angolszász történetírásban, nem hiszi el, mint ahogy mi sem, hogy a trianoni határok ott maradnak, ahol ma vannak. Egy kezdeményezést is ismertetnék. Az 1933-as gödöllői dzsembori* idején a Magyar Cserkészszövetség magyar szolidaritásnapot rendezett. A megbeszélt napon cserkészeink tábortüzeket gyújtottak Magyarországon és a megszállt területeken. Egy időben lobbantak fel a szolidaritás lángjai Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban, mindenütt, ahol magyar cserkészek voltak. Szép és hasznos volna, ha felélesztenénk e felejthetetlen akciót. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség bevette a programjába, és szerveződik az egész világon. A Magyarok Világszövetsége is elfogadta, ők is szervezkednek. Így augusztus 20-án este – a budapesti tűzijáték idejét alapul véve, annak helyi időszámítási órájában – lobbannak fel a magyar testvériség tüzei. A világ minden szegletében tábortüzeket gyújtunk, a lakásokban gyertyákat, a tereken fáklyákat, mécseseket… Egy Budapesten meggyújtandó mécses csak másnap este aludna ki, miután a magyar szolidaritás lángja körbejárta a föld minden lakott időzónáját. * Gödöllő volt az 1933-as jamboree [ejtsd: dzembori] – Cserkész Világtalálkozó – helyszíne, amelynek keretében 54 nemzet több mint 26 ezer cserkésze táborozott a községben. [Szerk.]

S

zőke Anna: Két évvel ezelőtt nagyon sok jó és nagyon sok szép tapasztalattal távoztam innen. Idén úgy érzem, megint sikerült föltöltődnöm. Kívánom mindannyiunknak, hogy az itt tapasztaltakat saját képünkre formálva tudjuk majd hasznosítani odahaza. Mert globalizálni, sablonossá tenni egyrészt nem is sikerülne, másrészt nem is lenne jó, a magyar nemzetnek az nem válna hasznára. Az itt tapasztaltak segítsenek bennünket abban is, hogy tudjunk tovább lépni.

133

Kitörési lehetőségek szekció

Kitörési lehetőségek szekció Összefoglaló _____________________________________

MATEKOVITS MÁRIA A kitörési lehetőségek, próbálkozások számba vétele, elemzése egyfajta szikrát, megoldást, útkeresést jelenthetnek azok számára, akik itt voltak. Elég sokat tanulhattunk egymástól, meghallgatva a különféle véleményeket és azokat a megoldásokat, módszereket, eszközöket, amelyek számukra jelen pillanatban akár rövidtávon vagy akár hosszútávon stratégiát jelenthetnek. A lényeg: a megmaradás, az anyanyelv, a kultúra megtartása, valamint a társadalmi kapcsolatok, a civil szervezetek szerepének átértékelése. Címszavakban foglalnám össze az elhangzottakat. Balla Zoltán javaslatára próbáltuk csoportosítani a kitörési lehetőségeket kistérségi és nagytérségi problémákra lebontva, de ezt nem sikerült minden esetben egyértelműen eldönteni. A hozzászólásokból néhányat emelnék ki, nem fontossági, hanem az elhangzásuk sorrendjében. A nagyváradi Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság elsősorban a regionális műemlékvédelmet, honismeretet, helytörténeti kutatást vállalta fel és vállalja fel. A Dukrét Géza által vezetett társaság által lefedett tevékenységek különböző fórumok, kutatások, műemlékvédelmi táborok, konferenciák, pályázatok, kiadványok révén valósul meg. Az óradnai példa – a településen nincs magyar tannyelvű állami oktatás – a visszamagyarosításról szólt. Bauer Ilona elmondta, hogy mintegy ötven óradnai magyar gyereket úgy próbáltak elhelyezni tömbmagyar, elsősorban székelyföldi közösségekben, hogy lehetőség nyíljon az anyanyelv megtartására, magyar oktatási intézményekben történő taníttatásukra. Megtartó és a magyarságtudatot erősítő rendezvényként a máramarosszigeti Zahoránszky Ibolya a Hollósy Napokat emelte ki, és természetesen azokat az évi tevékenységeket, amelyek egész kis szigetei az 134


anyanyelv megtartásának és az identitás megőrzésének a szülőföldön. Kulturális és tudományos találkozókat szerveznek, olyan vetélkedőket, ahol a résztvevők azt mutatják be, amit legjobban tudnak, lapot adnak ki Máramarosi Hírnök címmel, amelyben az egyesület tevékenységéről, céljairól is beszámolnak. A besztercei Székely Dávid a szórványoktatást, a magyar nyelv megtartását, a magyar oktatás minőségének biztosítását különböző módszerek megvalósítása révén látja. Érdekes volt, amit elmondott egyik lehetséges eszközként, bár erre bizonyára van még példa Erdélyben, az iskolabuszok működtetését. Ezek fontossága mellett hangsúlyozta a modern, korszerű tanfelszerelések jelentőségét, amelyek a mai oktatásban nélkülözhetetlenek. És felhívta a figyelmet a magyar oktatás egyik nagy hiányosságára, ami nem más, mint fiataljaink felkészítése a vállalkozásra. Elgondolkoztató volt, amit mondott, hazatérve – akár művelődési, akár oktatási intézményben dolgozók – ebben biztosan előre kell lépnünk. Tanítsuk meg vállalkozni a gyerekeinket! A temesvári Szász Enikő, mint színész, mint közéleti ember, valamint a nőszövetség elnöke a beolvadás témakörét, mint a szórvány égető problémáját vetette fel, ami mellé több megoldást is rendelt, mégpedig olyant, amit gyakorolnak, s ami másoknak is elérhető és megvalósítható lehet. Így az egyéni, a kulturális és a területi autonómia megvalósí-tása, és nem utolsósorban külön a tömbmagyarság és külön a szórványban élő magyarság stratégiájának kidolgozása. Kiemelte azt is, hogy nagyon fontos a mai világban a regionális kapcsolatok ápolása, megteremtése és az ezekből eredő haszon kamatoztatása a közösség javára. A nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület elnöke, Nagy György József is érdekes dolgokat vetett fel. Szoborparkot létesítettek a város nagy szülötteinek, mindazon híres személyeknek, akik valamilyen formában kötődnek akár szülőhely révén, akár pedig a munkásságuk révén Szalontához. Kevés ilyen van! Figyelmeztetett a vagyon-problémára, az egyesületi ingatlanok visszaszerzésének fontosságára. Ott, ahol ezt művelődési egyesületek megtehetik, bizony nagy szükség van arra, hogy igényt tartsunk rájuk, és ebbe az irányba lépjünk is. Az ingatlanok viszszaigénylése bizony még mindig égető probléma. Erdőszentgyörgyi példa, ahol 80% a magyarság, érdekes módon Székely Béres Attila a magyarság közösségi életbe való bekapcsolását, a közösség felrázását nevezte szükségesnek. Bár ilyen nagy számú a magyarság aránya, mégis szükség van olyan rendezvényekre, amelyekre odafigyelnek akár a helyiek, akár a régió vagy nagyobb közösségek is.

135


Legnagyobb probléma, hogy az elvándorlás miatt nagyon visszaesett a magyar közösségi élet. Farkas Béla a vajdasági Óbecséről arról beszélt, hogy a peremlétre szorult magyarság a községben még a tömbmagyarság reflexeit őrzi: a védettség, a passzivitás, a készre várás beidegződéseit. És arról, hogy miként próbálják néhányan szaktudásukat a közösség hasznára, megtartására fordítani. Érdekes, hogy a passzivitásból való kitörésnek olyan formáival találkozunk itt, mint nagyhorderejű környezetvédelmi programok, illetve vállalkozói, gazdasági területken folyó tevékenységek. Lugosról Fülöp Lídia az irodalmi köröknek, a néptánc mozgalomnak, a színjátszásnak, a testvériskolai, testvértelepülési kapcsolatoknak a szerepéről, fontosságáról beszélt, az eddigi megtett útról, de arról is, hogy milyen szerepe lehet ezeknek a tevékenységeknek, kapcsolatoknak az ott élő kisközösség megmaradása terén. A kárpátaljai Juhász Annamária Ungvárról az anyanyelv, a zenei anyanyelv, a vallásoktatás szerepét emelte ki, s az ez irányban tett erőfeszítéseiket ismertette. Balogh Irén Beregszászról a mozgássérültekkel történő foglalkozásról beszélt, annak fontosságáról, hogy a társadalomban számukra is biztosítani kell a kibontakozás lehetőségét, a közösségi tevékenységekbe való bekapcsolódásukat, a kirándulási és táborozási alkalmakat. Székházat működtetnek, könyvtáruk van, s a szociális segítségnyújtás mellett művelődési és egyéb tevékenységeket szerveznek, informatikai képzést tartanak, kirándulni mennek. Vizi Imre kolozsvári tanár úr az önfenntartó s ökumenikus kollégium sikereiről, illetve gondjairól beszélt. Fontos elemként jelölte meg a pártfogó szülő programot. Ez mindenki számára, állami intézményekben dolgozó oktatóknak is megszívlelendő lehetne. A civil szervezetek pályázati lehetőségeiről is szólt, azok szerkezetéről, átrendezésének szükségességéről, ami kitörési program is lehet. Nemcsak a tanár úr szerint, hanem sokunk szerint változtatni kellene ezen. A gyergyói Általános Műveltség Alapítvány elnöke, Borzási Mária az inkubátorházak intézményrendszerét mutatta be, jó példaként – önkormányzati támogatással létrehozandó – szolgáltató civil házak intézmény-rendszerének kialakítására, mint kitörési stratégiát. Otthon első feladatunk az lehetne, hogy a civil szervezetek vezetőiként megkeressük az önkormányzati megfelelőnket és megkérdezzük, erre a mi településünkön, régiónkban van-e lehetőség. Az aradi EMKE elnökeként pedig megismételném a lényegét annak, amit a tegnap elmondtam. Nálunk a kitörési stratégia ebben az évben a Szabadság-szobor felállítását jelenti. 136


Ez olyanfajta összefogás, amire példa nem volt 1890 óta, amióta a szobrot felállították. A vár fogságából 74 év után került ki, 1925-ben döntötték le. Most a sorsközösségek úgy alakultak, hogy együtt van a geopolitikai, a kulturális, a szellemi, az értelmiségi, a civil szervezet, mindenki, aki ebben az irányban tehet. Mi nagyon reméljük, hogy ez a szervezet és ez a sorsközösség, amely több mint 250 embert foglal magában, a hátralévő 100 nap alatt meg tudja valósítani a Szabadság-szobor felállítását. Nagy szeretettel hívok Aradra mindenkit október 5-re, mert ez az összmagyarság nagy ünnepe lesz.7 Németh Lászlóval zárnám: A sors erősebb az embernél, az ember több a sorsnál.

Részletek a szekció munkálatain elhangzottakból Szekcióvezető: Matekovits Mária (Arad) A rossz hangfelvétel miatt, amit elsősorban a szekciónak helyet adó terem nem megfelelő akusztikája okozott – visszhangos, éles hang, illetve a felszólaló hangját elnyomó külső zajok –, egyes esetekben csak foszlányokban vagy egyáltalán nem tudtunk használható anyagot kiszűrni a kazettákról. Az érintettek megértését kérjük. [szerk.]

B

auer Ilona Óradna, Erdély Egy teljesen román tengerben lévő magyar szigeten tevékenykedem, ahol rajtunk kívül 70 km-es körzetben magyar beszédet nem lehet hallani. Óradna és Radnaborberek – Reményik Sándor költő kedvenc pihenőhelye – a Szamos folyónak majdnem a forrásánál fekszik, a legközelebbi település, ahol magyarok is élnek Beszterce, illetve Magyarnemegye és Bethlen. 7 A Szabadság-szobor 2003 őszére tervezett felállításába beleszólt a román „nagypolitika”, így csak 2004. április 18-án került sor az emlékmű felavatására.

137


Amikor 1965-ben Óradnára kerültem, a magyar tagozatot már teljes mértékben felszámolták. Megszűntették a magyar óvodát, elemi iskolát és az 5-7 osztályt. A kormányrendelettel szemben semmit nem lehetett tenni, 140 diákot írtak át román tagozatra, méghozzá szétszórva őket párhuzamos osztályokba. Azóta sem változott ez az állapot. Borbereken csak magyar oktatás volt, azt is román iskolává tették. A körülményekhez képest éltünk, ahogy engedték, ahogy tudtunk. A fordulat után, 1990-ben nyílt lehetőség arra, hogy kezdeményezhettük a magyar tanítást. Egy nyugalmazott tanítónővel kezdtük el oktatni iskolán kívül a magyar nyelvet, részben azoknak a gyerekeknek, akik egy kicsit tudtak magyarul, másrészt azoknak, akik némileg jobban tudtak, illetve azoknak, akik már semmit nem tudtak. Ennek betudhatóan – bár ezek a gyerekek románul végzik az I-VIII. osztályt – sikerült néhányukat elküldeni magyar középiskolába. Ez hatékony kitörési stratégiának bizonyult, 52 gyermekemet sikerült tovább taníttatni magyar iskolában, éspedig Hargita, Kovászna, Maros, illetőleg Fehér megyében, ahol általában többségben van a magyarság. Van a közelben, Besztercén egy kitűnő magyar főgimnázium, de lényegében ez is román környezetben, tagozatként működik. A radnai gyermekeket pedig előbb vissza kellett magyarosítani, ezért tartottam lényegesnek, hogy tiszta magyar környezetbe helyezzem át őket, ahol nem hallanak egyebet, csak magyar beszédet. Bentlakásban, iskolában, mindenhol. Ehhez persze, ösztöndíj kellett és kell, sajnos, az évek múlásával egyre nehezebben tudom összegyűjteni. Az 52 diákomból egy most már Budapesten egyetemista, épp ötödéves. Amikor elkezdtünk foglalkozni vele, a nevét se tudta leírni magyarul. Egy másikat most szentelték pappá Gyulafehérváron. Két diákom, akik most vannak Csíkszeredában, osztályelsők, a harmadik is jól tanul. Egy másik csapatomat Szászrégenben, a katolikus egyház bentlakásában helyeztem el, azok is jól mennek. Ezen kívül Ditróban tanul 17 diákom, akiket nagyon nehezen tudtam ott tartani az anyagi problémák miatt, rengeteget küszködtem, hogy előteremtsem számukra a pénzt. Nagyon sokat segített ebben a Beszterce Művelődési Alapítvány, amelynek itt van közöttünk a képviselője. Elmondhatom, énnálam bevált az a stratégia, hogy áthelyeztem a gyermekeket magyar környezetbe. És azt se bánom, hogy a leányok közül három férjhez is ment a Székelyföldön, amennyiben ott maradnak. Mondták, tanárnő nem jövök vissza. Nem is kell, otthon vagytok ott is. Ha idejönnek Magyarországra, azért sem haragszom, mert akkor is hazajönnek, semmi gond. Akkor haragszom, ha tovább mennek Nyugatra, mert akkor minek küszködtünk értük! 138


Dukrét Géza Nagyvárad, Erdély Mi nagyon komoly fába vágtuk a fejszénket, mivel Nagyváradon nem működött sem az EMKE, sem az EME, sem az EMNT, sem egyéb. Ami volt, az is csak papíron. Ezért 1993-ban elhatároztuk, hogy az öszszes ilyen országos szervezetnek a helyi munkáját átvesszük, hatókörünkben megpróbáljuk egy szervezetbe összefogni. Elvállaltuk azt, hogy a Partium és a Bánság területén próbáljuk irányítani a helytörténeti kutatást, a néprajzi kutatást, műemlékvédelmet, honismereti nevelést. Elindultunk 12 emberrel. Ez eléggé nehéz tészta volt, mert a megyékben a helytörténeti kutatók nagy része nem történelem szakos tanár. Sőt, azt lehetne mondani, hogy a legnagyobbak nem történelem szakosak. Például a Szilágyságban földrajz szakos, Szatmáron és Biharban szintén, én magam is az vagyok. És azzal is szembe kell néznünk, hogy azok, akik történelmet végeztek, valahogy lenézik azokat, akik nem végeztek történelmet, de helytörténettel foglalkoznak. Közben ők semmi helytörténeti munkát nem végeznek, csak hát ők a történészek, sőt van, amelyik doktor is. Ez nem pont száz százalékban érvényes mindenikre, de 90%-ra így van. A szervezetünkbe mi beveszünk mindenkit, történészt is, de lehet akár építészmérnök, lehet orvos, lehet bakter, bárki, aki valóban helytörténeti kutatómunkával foglalkozik. És azt igyekszünk közzé tenni. S akkor itt jött megint az új probléma, hogy miként. Fel kellett kutassuk minden településen, és nagyon sok helyen sikerült is felkutatni az idősebb tanárt, tanítót, orvost, akik már évtizedekkel ezelőtt a fióknak elkészítették a kis honismereti munkájukat. Azokat, akik a faluról mindent tudtak, az utolsó szegig, és minden le is volt írva nekik, de senki nem törődött vele. Főleg az, hogy régen tilos is volt. Idővel csatlakoztak hozzánk olyanok is, akik hallottak erről a tevékenységünkről. Most 104 tagja van a társaságnak, Szatmártól Temesvárig. Hogyan sikerült? Szerveztünk számukra – szakemberek részvételével – minden évben egy tavaszi egynapos konferenciát és egy háromnapos őszi vándorkonferenciát, hogy meg tudjuk szólaltatni őket. És itt az embereink ismertették a gyűjtéseiket. Ez volt az egyik. A másik, hogy jelenjen is meg, mert a szó elszáll. Ezért 1993-ban elindítottam a Partium lapot, 1997-ben pedig a Partium Füzetek könyvsorozatot, immár a 21. kötetnél tartunk. Reméljük, hogy az idén még hat könyvet hozunk ki. A szerzők között van tanár, tanító, orvos, mérnök stb., és olyan kitűnő helytörténeti anyagot hoztak létre, hogy érdemes megjelentetni. Akármit nem jelentetünk meg, vannak saját lektoraink és 139


korrektoraink, nagyon átfésüljük, és ha kell, át is írjuk. Ez is egy kitörési forma, hogy mi magunk adjuk ki a lapunkban a rövidebbeket, és a nagyobb lélegzetű anyagokat könyv formájában. Annyira elismertté vált a könyvsorozatunk, hogy itt Budapesten is keresik, meg Debrecenből, mindenütt, hogy a könyvtárakba vigyék be, az ELTE is kéri, mert elismerik ezeket a munkákat. Harmadik, hogy pályázatot hirdetünk meg, és itt vonjuk be a fiatalokat, mert mindig az a problémás, hogy őket nem tudjuk bevonni, nincs utánpótlás. Ez tényleg borzasztóan rossz. A pályázatot minden évben külön ifjúsági és külön felnőtt kategóriában hirdetjük meg. Például legutóbb bejött 39 dolgozat, ebből 17 diákoktól. Ezek között volt négy olyan magas szintű, amik alapján mondhatjuk, hogy na, ez igen, ezekből lehetnek történészek. Ugyanakkor mi is próbálunk felméréseket végezni. Partiumi szinten például az összes emléktáblát, emlékművet, emlékhelyet, síremléket nagyjából már fel is mértük, ki is adtuk az első kötetünket. Erdély szintre kiterjesztve pedig a Turulmadaras emlékműveket mértük fel. És most a következők készülnek. Megpróbáljuk a fiatalokat úgy is bevonni, hogy minden évben honismereti tábort szervezünk, az idén lesz a 14. alkalom. Nem szimplán honismereti táborok, hanem egyben műemlékvédők is. Délelőtt állagmegőrző munkálatok folynak, délután honismereti előadások, és tábortűz mellett szórakozás. Általában 40-50 fiatal gyűlik össze sátortáborban, önellátóan főzünk, és nagyon kitűnő hangulat van, a gyerekek jól érzik magukat. Jönnek 20-30 évesek is. Kolozsvárról, a Székelyföldről és más helyekről is jelezték többen, hogy bekapcsolódnának a tevékenységünkbe. Kérdezték, nem lehetnének-e társszervezet, ugyanis nekünk van már hat társszervezetünk. Hát, nem tudom… Én nem képzelném magam képesnek arra, hogy irányítsak egy ekkora méretű dolgot, elég nekem a Partium és a Bánság. Ennyi is rengeteg problémával jár. Lapkiadás, könyvkiadás, gyűjtések megszervezése, táborok, konferenciák, rengeteg rendezvényünk van állandóan. Egyelőre maradunk a Partiumnál, pillanatnyilag örülnék, ha sikerülne legalább ezt a nagy fehér foltot eltüntetni, ha sikerülne itt minden falut, községet vagy legalábbis kisrégiót felkutatnunk.

Zahoránszky Ibolya Máramarossziget, Erdély A változások előtt Máramaros nagyon elszigetelt zónája volt az országnak, a magyar kulturális élet teljesen vissza volt szorulva, gyakorla140


tilag le volt bénulva. Egyletünk 1992-ben jött létre, most már 10 éve működik a történelmi Máramaros területen. Ezen Máramaros Romániához eső részét értjük, mert a másik része Ukrajnához került a II. világháború után. A magyar kultúra szempontjából ez elég sötét sarka volt az országnak: magyar iskola már nem létezett, egyedül Máramarosszigeten tagozat és Hosszúmezőn egy nagyon vékony I-VIII. osztály, máshol a magyar oktatás megszűnt és semmiféle kulturális élet nem létezett. Az egylet előtt az a feladat állt, hogy ebből az állapotból kitörjünk, ezeken a területeken valahogy felrázzuk, felélesszük a meglévő magyar kulturális maradványokat, hagyományokat. És egyáltalán az embereket, mert nem egymás mellett laknak, hanem szanaszét élnek a románok között. Arra volt szükség, hogy valamiképpen a magyar családokat mozgósítsuk, hogy a magyar kultúrába valamilyen módon bekapcsolódjanak. Az egylet nagyon sokféle módszert alkalmazott annak érdekében, hogy ezeket az embereket és főleg a fiatalokat, a gyerekeket valamilyen formában megfogja, arra szoktassa, hogy esetleg tanuljanak meg magyarul olvasni, magyar verseket tudjanak szavalni, énekeket és így tovább. Az egylet megszervezte a Hollósy Napokat, ez kétévenként zajlik, és a vidéket is próbáljuk beszervezni az ekkor zajló kulturális rendezvényekre: festészeti kiállítás, tudományos szesszió, gálaműsor stb. Ezen kívül évközben kulturális műsorokat, koncerteket vittünk különböző helységekbe. Az 1848-as forradalom tiszteletére rendszeresen koszorúzunk több településen, és ebbe bevonjuk a helyi lakosságot is. Művészeti vetélkedőket is szerveztünk, például Ki mit tud? címmel, mivel nem lehet arra számítani, hogy mondjuk egy szavalóversenyt vagy egy énekversenyt, táncversenyt összehozzunk, mert ilyenekre nagyon kevés lenne a szereplő. Így lett ki mit tud vetélkedő, amin mindenki azzal szerepel, amivel akar: énekkel, tánccal, verssel stb. Százan felül voltak a résztvevők. A fiataloknak kórustábort is szerveztünk. És egyéb hagyományápoló rendezvényeink is vannak. Vannak még sötét foltok, pár olyan település, ahol eddig nem sikerült senkit se beszerveznünk. A tavaly azt találtuk ki – ugye, vasárnap mindenütt tartanak valamilyen istentiszteletet –, hogy templomozás után a harmónium vagy az orgona körül 5-10 ember összegyűl, s éneklő csoportok szülessenek. Részükre énekesek találkozóját szervezzük meg, hogy ily módon tulajdonképpen az egész területről gyűljön össze ez a rétege is a magyarságnak. Ez nagyon jól sikerült a tavaly, ekkor volt első alkalommal, így az idén is meg fogjuk szervezni. Sajtókiadványunk is van, ez a Máramarosi Hírnök. Mindezek mellett igyekszünk létrehozni civil szervezeteket és egyebeket is. 141


Székely Dávid Beszterce, Erdély Az 1991 óta működő Beszterce Művelődési Alapítvány fő célja a megye szórványmagyar oktatásának fölkarolása. A magyar iskoláknak, tagozatoknak felszerelést, bútort, könyvet szereztünk és szállítottunk. Lassan tíz éve iskolabuszt működtetünk. Itt felhívnám a kollégák figyelmét, hogy létezik Romániában egy iskolabusz program, s ott, ahol erre szükség van, ebből nem szabad kimaradni, ezt ki kell harcolni, verekedni, óriási pénzekről van szó. Tavalyi áron, egész évben az iskolabusz működtetése – 22 gyereket ingáztatunk 25 km-es körzetben – mintegy százmillió lejünkbe került. Emellett harcolunk az iskolák informatikai felszereléséért, jelen pillanatban egy 350 millió lejes programot bonyolítunk le, modern számítógépeket juttatunk el a megye magyar tagozatos általános iskoláiba, Pentium hármasokat, nem utolsó generáció ugyan, de egyezzünk meg, hogy iskolában ez azért megteszi. De nem elég az iskolák felszereltségének a javítása, a minőségi oktatást kell támogatni. Ezért van az informatizálásért való harc is. Besztercei szinten létrehoztuk a Hunyadi János-díjat, velünk párhuzamosan pedig létrejött egy Horváth Pál Baráti Kör-díj is, hogy kitüntessük az iskola legjobb tanulóit. A Horváth Pál-díjat a legjobb anyanyelvápoló diák kapja, egy emlékplakettet és 2-5 millió lejig terjedő pénzjutalmat. A Hunyadi János-díj egy vásárhelyi plasztikus művész által tervezett emléklap és 100 euró. Nem sok pénz, de ha azt nézzük, hogy ez minden évben közhírré tétetik ballagáskor a református templomban, akkor ennek hatása van a diákok lelkületére. Itt nemcsak egy vállveregetést kap, hanem a pénzjutalom mellett azt a dicsőséget, hogy mindenki előtt történik a kitüntetése. Kitörési szándékainkhoz tartozik a munkaműhelyek megvalósítása. Ahol már működnek ilyenek, ott gyönyörű eredményeket értek el. Néptánccsoport, népdal, fafaragó, turistakör, környezetvédő csoport, miegymás, mind egy iskola körül. És még egy nagyon fontos dolgot szeretnék szóvá tenni, a magyar oktatás egyik nagyon nagy hiányosságára hívnám föl a figyelmet. Arra, hogy – amellett, hogy értelmes főket termelünk ki a magyarság számára – a gyerekeinket nem neveljük vállalkozásra. Kötelezővé kéne tenni a vállalkozásra való nevelést, mert ott születik meg a pénz, és ott születik meg a hatalom.

142


Szász Enikő Temesvár, Erdély A temesvári Csiky Gergely Színház tagja vagyok, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke és az RMDSZ Temes megyei önkormányzati képviselője. Azért soroltam fel ezeket, mert mind a három minőségemben – művészként, közéleti emberként és politikusként – évtizedek óta szembe megyek egy problémával, mégpedig a beolvadás kérdéskörével, ami a Bánságban ugyanolyan elkeserítő jelenség, mint a csángó vidéken. A beolvadás és a lemorzsolódás súlyossága ugyanolyan, mint a keleti végeken, csak a Bánságban ez valahogy elegánsabban történik. Nagyon sokan közülünk szórványvidéken élnek, a problémáink ugyanazok, és a megoldásokat is hasonló módon próbáljuk megtalálni, mint ahogy itt is elhangzott már, csak esetleg másképp nevezzük el őket, ezért nem sorolom el, hogy a Bánságban milyen eseményeket, rendezvényeket szervezünk oktatási, közművelődési vagy egyéb területen. A kérdést inkább úgy kellene feltenni, hogyan törünk ki saját magunk köréből? Mert valahogy úgy néz ki az egész erdélyi közélet, mint a macska, amelyik a saját farka után lóg. Mondjuk a dolgainkat egymásnak és saját magunknak, szorgalmas hangya módjára próbáljuk megoldani a kis vagy a nagy kérdéseinket, de ezt mondhatni egy teljes körű elszigeteltségben végezzük. Kapcsolatunk természetesen az anyaországgal van – intézményi, szervezeti, egyéni szinten –, de ez túl kevés. Túl kevés az, hogy csak saját magunk tudjunk saját magunkról. A politikai szféra már artikuláltabb. Azt tudjuk mindannyian, hogy a kilencvenes évek elején az erdélyi magyarság problémáinak megoldási lehetősége az egyéni szintű, a kulturális, illetve a területi szintű autonómia elérésében körvonalazódott. Sajnos, az idők folyamán úgy elcsitult ez a téma, hogy most már nem is igazából foglalkozik vele senki. Én úgy látom, az erdélyi magyarság kitörésének lehetőségeit két csomópont körül kellene keresni. Egyrészt szükség lenne egy tömbmagyar stratégia, másrészt egy szórványmagyar stratégia kidolgozására. A tömbmagyar stratégia már körvonalazódik, gondolok itt a mostanság megszületett csíkszeredai nyilatkozatra a székelyföldi autonómiáról. Jó ötletnek találom a székelyföldi területi autonómia – nevezzük azt eurorégiónak, fejlesztési régiónak, bárminek – a létrehozását, mert akkor a Székelyföld, a tömbmagyarság önmagában el lenne foglalva, és minden szinten megoldaná a mindenféle szintű kérdéseit. És akkor az energiáinkat fordíthatnánk a szórványmagyarság sokkal súlyosabb kérdéskörnek a megoldására. 143


Emellett kitörési irányt jelent önmagunk megismertetése és elfogadtatása a többségi nemzettel. Ez például Temes megyében egy elfogadott gyakorlat. A Temesvári Magyar Nőszövetség rendezvényeit úgy szervezzük, hogy többségi nyelven is szóljanak, tehát fordításban, vagy például a délelőtt bemutatott kiadvány is három nyelven készült. Pontosan azért, hogy megmutassuk saját magunkat a többségieknek. A kulcsa ennek a kitörési stratégiának az lehet, hogy próbáljuk és merjük magunkat megmutatni másoknak. Történelmünket, irodalmunkat és minden ügyes-bajos dolgainkat mondjuk el a többségnek, mert nem ismernek bennünket. Van egy zsigeri ellenszenv, idegenkedés is tőlünk, amit nyilván fokoz az a tényező, hogy nem is ismernek. Fel kellene ezt oldani. Egy másik dolog pedig a nyitás nemzetközi irányba, a régiós kezdeményezések gyakorlatának a programba iktatásával lehetne még kitörési utakat találni.

N

agy-György József Nagyszalonta, Erdély Egyesületünk 1882-ben létesült, október 23-án, amikor a nagyszalontai küldöttség hazavonult Arany János temetéséről. Ekkor döntötték el, hogy valamilyen módon meg kell honosítani újra Arany János emlékét Nagyszalontán. Egy emlékbizottságot hoztak létre, amely Arany János Emlékegyesületté fejlődött, ugyanis tíz év múlva már sokkal gazdagabb tevékenységet folytattak, megpróbálták tágabbá tenni Arany János emlékét nemcsak Nagyszalontán, hanem az egész Kárpát-medencében, Erdélyben és egészen fel Budapestig. Az 1919-20-as fordulat természetesen befolyásolta ennek az egyesületnek a létét is, olyannyira, hogy az 1930-as években szinte semmilyen tevékenysége nem volt, 1945 után pedig teljesen beszüntették. Majd 1991-ben, a mostani nagyszalontaiak létrehozták ennek jogutódját, az Arany János Művelődési Egyesületet, mely így jelenleg 121 éves. Arany János mellett Nagyszalontának számos más híres szülötte van: balladaköltő, drámaíró, csillagász, szobrászművész és sorolhatnám. Híres elődeink megjelentek újra Nagyszalontán, létrehoztunk egy szoborparkot, ahol neves szülötteinknek megtalálható a bronzmása. Nyolcadik alkalommal szerveztük meg az Arany János Szavalóversenyt, melyre 15-20 városból érkeznek résztvevők, Magyarországról is. Az Arany László Mesemondó Versenyt ötödik alkalommal szerveztük meg. Könyveket jelentettünk meg. És nem is kitörésnek mondanám ezt, hanem útkeresésnek a fennmaradáshoz. 144


Figyelmeztetnék arra, hogy nagyon fontos minden egyesületnek, minden közösségnek a vagyona. Nemcsak a szalontai Arany János Művelődési Egyesületnek, hanem más egyesületeknek is volt vagyona Erdélyben. Nagyszalontán a századfordulón az Emlékegyesület tulajdona volt a Csonkatorony és a mellette lévő palota is, továbbá Arany János szülőháza. Egyesületünk lépéseket tett vagyona visszaszerzésére. És már van eredmény. Mielőtt eljöttem volna ide a találkozóra, kaptam meg a bírósági döntést, hogy az egyesület visszakapta Arany János szülőházát. Ez nagy örömhír! Ajánlom mindenkinek, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a volt vagyonát akármilyen módon, törvényes vagy nem törvényes úton, de próbálja visszaszerezni, hisz ez egyik lehetősége annak, hogy fönnmaradjon közösségünk, egyesületünk is.

B

álint Júlia Kolozsvár, Erdély Lényeges dolog, ami a kitörést illeti, hogy nemcsak a romániai többségi nemzet nem ismer minket, hanem a magyarországi többségi nemzet sem. Olyan óriási hibák történnek, például az elektronikus sajtóban, hogy híres műsorvezető győzködi szlovák beszélgetőtársát, meg a cigányt: de hát maga magyar! Magyarországon nincs zsidó kisebbség, Magyarországon a zsidók magyarok, csak vallási felekezetként különülnek el. Romániában ez másként van, ott vannak. Ha még a híres műsorvezető sem érti, aki ugyanúgy lemagyarozza a szlovákot, ahogy engem lerománoz, akkor mit várjunk másoktól. A magyarországi magyar úgy éli meg a magyarságát, mintha neki érdeme lenne, hogy ő a határon belül maradt, és mintha nekünk bűn, hogy kívül rekedtünk. Feladata lenne a magyarországi felelős szerveknek, hogy legalább azoknak, akik sajtóban írnak, akik tévében megszólalnak, legyen halvány fogalmuk arról, hogy mit jelent a kisebbségi. Igaza van Böjte Csaba atyának, hogy én ezt nem tudom megmagyarázni egy magyarországinak, mert amíg az embernek van egészsége, addig nem törődik vele, amikor pedig elveszíti, akkor megtesz mindent, hogy visszaszerezze. Így vagyunk a magyarságunkkal. A magyarországi azért magyar, mert itt született. Mi nem azért vagyunk magyarok, mert Magyarországon születtünk, hanem annak ellenére, hogy a körülöttünk élő, a politikától megfertőzött kisember is azt akarja, hogy ne legyünk azok. 145


Kováts Zsuzsánna Marosludas, Erdély Amit én egyfajta kitörésnek neveznék, az lenne, hogy a maga kicsi helységében mindenki ápolja a hagyományait, kultúráját. Egyesületünk mindent szervez mindenkinek, van néphagyomány ápolás, színjátszó csoport, néptánc csoport, bábos kör, könyvtár és így tovább. Marosludasnak 25%-a a magyarság, négyezer kétszáz valamennyien vagyunk, az egyesületnek 45 alapító tagja van. Annak révén, hogy jól közreműködünk az RMDSZ-szel és az EMKÉ-vel, lefedjük a város magyarságát. Kitörés a Kárpát-medencében kisebbségben élők nyitása egymás felé, a kapcsolatok keresése és ápolása nemcsak az anyaországgal. Mi a vajdasági Ludasnak köszönhetően jutottunk el oda, hogy 2002. november 8-10 között háromnapos Ludasok Találkozóját szerveztünk. A vajdaságiak hívtak meg először 2001-ben minket falunapra. És van egy Ludas Magyarországon is. Másfél évbe került, hogy rávettük magunkat, na! – akkor most már tényleg összehozzuk ezt a három Ludast. A múlt hét végén már a második találkozóra is sor került, ami itt volt Magyarországon. Jövő évben következik a vajdasági Ludas, és reméljük, ez így folytatódni fog. Megismerjük a vajdaságiak néphagyományait, életkörülményeit, megismerjük a magyarországiakét, és ők megismerik a miénket.

H

orváth Mária Szabadka, Délvidék A Vajdasági Magyar Folklórközpont nagyon sok művelődési egyesületnek segíti a munkáját különféle képzésekkel, szakmai tanácsadással, információkkal és egyebekkel. Egy ilyen régiós központ szakavatott működtetése is kitörést jelent. Sok problémával fordulunk ide, és ösztönzésükre az én falumban is alakítottunk művelődési egyesületet, melynek keretében igyekszünk fölölelni azokat a dolgokat, amikkel nem foglalkozott senki. Mostanra például a faluban már felkutattuk az összes hímzett régi anyagot, levettük a mintákat, egész gyűjteményünk van már. Az elmúlt télen 12 asszony kivarrta a római katolikus templom összes oltárterítőjét, visszamentünk a mintákkal a XIX. század elejére, ez egy fő motívum, ami a falunkra jellemző. A VMF-nek nemcsak a képzés és a szakmai tanácsadás pozitív oldala, hanem az is, hogy segít nekünk. A központ megalakulása előtt én nem tudtam például ilyen szakmai tanácskozásokról, nem tudtam olyanról, hogy ingyenes táborokban lehet részt venni, nem volt olyan, hogy népviseletről vagy tárgyi néprajzból ennyire közvetlenül és részletesen szereztünk volna információkat. 146


Lajber György Óbecse, Délvidék Szeretnék nemcsak a kitörésről, hanem a kitartásról is beszélni. Megmondom miért. Minket, Vajdaságiakat sokáig irigyeltetek azért, mert a diktatórikus rendszerben nekünk volt a legjobb helyzetünk a Kárpát-medencében. És irigyeltek azért a bizonyos értelmű, kvázi „testvériség-egységért” is, amiben éltünk, és ahol – hát! – kifejezhettük önmagunkat. Nos, ezt mi átéltük és túléltük. Ez a „testvériség-egység” hozta a legnagyobb asszimilációt a vajdasági magyarságnak, mert eltunyult. Bizonyos értelemben az történt, hogy hát miért küzdjek én a nemzeti öntudatért, amikor olyan országban élünk, ahol „testvériség-egység” a szimbólum! Erre külön nem térnék ki, nem magyaráznám, de tény az, hogy Vajdaságban sohasem volt olyan alacsony szinten a nemzeti kulturális tevékenység, mint akkor. Voltak hivatásos színházaink, kettő is, soha nem látott mennyiségű könyvet nyomtatott ki a Fórum Nyomda stb. De a nemzeti kultúra ápolása otthon a közembernél, a kisembereknél egyszerűen valahol a spájzban volt, amikor nagyon kellett elővette, de nem nagyon törődött vele. Sajnos – vagy hál’Istennek? – a diktatúrában ébredtünk fel. A diktatúrában ébredtünk fel és a diktatúra hozta meg azt, hogy önazonosság tudat fejlődött nálunk. A diktatúra hozta meg azt, hogy a Vajdaságban van mintegy 120 öntevékeny művelődési egyesület. A diktatúra hozta meg azt, hogy egyre-másra valljuk és merjük vállalni a magyarságot – néha hangosan, néha a háttérben, de egyre inkább nyilvánosan és szerteágazó a munkánk. Miért beszélek a kitartásról? Van a Vajdaságban egy vetélkedő, amit úgy hívnak, hogy Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Óbecsén indult 1967-ben, amikor nem volt ildomos csak nemzetiségi szinten, csak egy nyelven ilyen vetélkedőt szervezni. Amikor a vajdasági magyar közoktatás éppenséggel csak embrióban létezett: három, azaz négy gimnázium volt – három rendes és egy rendetlen. A rendetlent úgy kell érteni, hogy a becsei gimnáziumban sokáig kétnyelvű volt az oktatás. És mégis, diákkezdeményezésre megindult ez a bizonyos vetélkedő, majd rengeteg változáson ment keresztül. Többen szervezték, szervezzük, és minden rendszert túlélt. Túlélte azt a puha diktatúrát, amelyben nem volt éppen ildomos nemzetiségi rendezvényt tartani, túlélte azt a szervezetlenséget, amikor a titói-rendszer úgymond kezdett bomlani. És aztán jött ez a keményebb diktatúra, de reméljük, túléli ezt a rendszert is, amelyben Isten tudja, hol is vagyunk mi Vajdaságiak… 147


Valahol azért vagyunk, én azt mondom, a legjobb meghatározás, hogy a Kárpát-medencében. Ez a művészeti vetélkedő nem egysíkú. Nyolc fő ágazata van: irodalmi, beszédművészeti, színjátszói, népzenei, folklorisztika, képzőművészeti, műfordítói meg verséneklői. Nyolc műfajban nyújt kibontakozási és kiteljesedési lehetőséget azon 16-18 éves fiatalok számára, akik középiskolában éreznek már magukban annyi tudást és bizonyos értelemben tehetséget, hogy valamiben bemutatkozzanak. Bizonyára ismerik azt a veréb és a tehén viccet, amikor a veréb kiesik a fészekből, majd megfagy, jön a tehén, rápottyant és fölmelegszik. Tehát nem mindig a jólét hozza meg a tevékenységet, hanem időnként a fejünkre is kell pottyannia valaminek, hogy feleszméljünk és csináljuk azt, amire bizonyos értelemben – én úgy érzem mindannyian, akik kisebbségi sorsban élünk – kicsit elhivatottaknak is kell lennünk.

L

ibik Erszébet Temesvár, Erdély A Szórvány Alapítvány kitörési stratégiája négy irányt követ: kisebbségi közösségek helyzete és státusza, etnikumok közti kapcsolatok, érdekképviselet, közigazgatás és regionális folyamatok. Ennek érdekében többféle programot futtat: tudományos kutatásokat tervez meg és folytat le, konferenciákat, oktatási tanfolyamot, társadalmi tréninget és szakmai kirándulásokat szervez, szakkönyveket fordít és jelentet meg, tájékoztató anyagot ad ki. Az alapítvány keretében kisebbségkutató csoport működik, amely szakmai kapcsolatokat alakított ki és ápol romániai, magyarországi és nyugati egyetemek tudományos műhelyeivel. A kisebbségkutató csoport rendezvényeket, szimpóziumokat, tanácskozásokat, konferenciákat szervez, kiadványokat jelentet meg. Például a demokrácia és kollektív jogokkal foglalkozó nemzetközi konferencián 1993-ban kilenc országból voltak résztvevők. Minden évben szervezünk különféle témájú nemzetközi konferenciákat, és különböző helyszíneken, nemcsak Temesváron. Néhányat említenék: Nagyvárosi szórványok, Énkép és a másik képe együtt élő nemzeti közösségek esetében, Ki tudja szimpózium az 1989-i események tizedik évfordulóján stb. Kutatási programjaink: kisebbségek iskolaválasztása, vegyes házasságok és családi nyelvhasználat, peremlét és megmaradás, elitképződés szórványban stb. Kiadványsorozataink a Szórvány Füzetek és a Diaszpóra Könyvek. A romániai magyar évkönyv kiadványunk pedig most már harmadik éve jelenik meg. 148


Delesega Gyula Temesvár, Erdély A TECHNÉ Egyesület azzal a céllal jött létre 2001-ben, hogy Temesváron kezdve és idővel kiterjesztve a Kárpát-medencére, létrehozzunk egy olyan szervezetet, amely révén az egyetemi oktatók és a szórványkutatásban részt vevők tudomást szerezzenek egymásról, megismerjék egymást, felmutatható legyen az a potenciál, amelyet ezek képviselnek. A megalapításkor nagyon komoly célkitűzések vetődtek fel, a tudományos könyveknek a kiadásától egészen a konferenciák rendezéséig, az azokon való részvétel támogatásáig, az olyan anyagok patronálásáig, amelyek valamiképpen szolgálják a felső szintű magyarságtudat. Ezek a célok nagyra törők és szépek voltak, de eddig csak részben sikerült a megvalósításuk. Sikerült elérni, hogy nagy részét ezeknek az egyetemi oktatóknak bevontuk az egyesületbe, legalábbis ami Temesvárt illeti, mintegy ötven nyilvántartott tagunk van. Sikerült azt is elérni, hogy az egyetemi hallgatókkal eléggé szoros kapcsolatot alakítsunk ki. Ami a többi célt illeti, azok megvalósításával kevésbé dicsekedhetünk, mert pénzügyi részében nagyon gyengén viselkedünk. Mindezek dacára úgy érzem, sikernek tekinthető az, hogy tudnak rólunk, erről az eléggé elszigetelt rétegről, a szórványban élő egyetemi oktatókról, hogy részt veszünk más, hasonló jellegű szervezetek tevékenységében, dolgozatokkal vagy előadásokkal járulva hozzá ezek munkájához.

B

orzási Mária Gyergyószentmiklós, Erdély Ajánlanék egy makro-stratégiát, egy rendszert. Működik a nyugati országokban az úgynevezett inkubátorházak rendszere, még nálunk is döcög egyik másik, és léteznek Magyarországon hasonló feladatkörrel a civil házak. Ki, ahogy hívja. A pillanatnyi romániai jogi keretek között lehetségesnek látnám ennek mihamarabbi bevezetését. A törvény megengedi, hogy mindegyik önkormányzat – nemcsak, hogy megengedi, hanem köteles is – bizonyos lehetőségeket biztosítani mindazoknak, akik valamilyen terhet levesznek az ő válláról, nemcsak kulturális téren. Teljesen hiányzik az, amit említett a besztercei kollégám: a tudás a vállalkozáshoz. Nemcsak gazdasági, hanem kulturális vonatkozásban is. Lelkesedéssel, odaadással, ügyszeretettel nem lehet azt pótolni. De ha nekünk az önkormányzat biztosít egy olyan keretet, mint az inkubátorházak, ahol van általuk fizetett titkár, aki sokszor többet tud, mint egy 149


igazgató, van könyvelő, van műszaki, aki mindent megold a ház körül, akkor nagyon sok kíntól megszabadulnánk, például Ibolya néninek nem kellene azzal foglalkoznia, hogy szaladgáljon pénzei után. Genovában körülbelül ötven éve van inkubációs központ, s mintegy 90 vállalkozóval foglalkozik. Ugyanezt lehetne a civil szférában is. Az asztalos azt mondja, nekem van egy vállalkozásom – ugyanez lehet egy színjátszó csoport is –, nekem most kell a bankból tízezer akármilyen pénz, kérlek, hozd el. És az egyezség alapján ezt a központ megoldja, s a genovai asztalos foglalkozhat a saját munkájával, nem kell olyan adminisztrációval töltenie az idejét, amihez nem biztos, hogy értene is. Ugyanez nálunk is, ha a közművelődésben megcsináljuk a magunk munkáját, ezzel nagyon sokat leveszünk az önkormányzat válláról, de viszonossági alapon, az önkormányzat is megkönnyíthetné a munkánk inkubátorházak működtetésével. Amit megcsinál Vizi Imre bácsi Kolozsváron, hogy az egész évét elszaladgálja, a szabadidejét és a nyugdíját feláldozza kelettől-nyugatig azért, hogy az a két bentlakás menjen, ahelyett, hogy élvezné a nyugdíját! Mindannyian, akik itt vagyunk, bármelyik országból – megint ismétlem – leveszünk az állam nyakáról egy rakás gondot. Ezt is egyszer meg kéne már tanulni, hogy saját érdekeinket megfogalmazzuk és érvényesítsük. Mert a törvényi keretek adottak, csak ki kellene harcolni az önkormányzatoknál, hogy alkalmazzák. Hogyan? Ehhez stratégiám még nekem sincs, azért kapaszkodtam bele a magyarországi és a genovai példába. Ami szomorú ellenben bennem, hogy a totalitárius rendszereket megelőzően ilyesmik léteztek, s ezeket fel kellene tárniuk azoknak, akik honismerettel foglalkoznak. Hogy a csuda vigye el, mi ezt már tudtuk, csak az ötven évben eltűnt! Fel kéne idézni. Az Imre bácsi generációja lehet, hogy még emlékszik is rá. Lehet, azért ilyen eredményes Imre bácsi, mert ő emlékszik rá, de én például már nem emlékszem. Az, ami nekik emlék, nekem újdonság. Be kellene pótolnunk azt az ötven évet. Az említett két módszert – inkubátorházak, civil házak – látványosan eredményesnek tapasztaltam és ajánlom. Ez igazán jó kitörési stratégia lenne.

150

Beszélgetés dr. Szabó Tiborral

Beszélgetés dr. Szabó Tiborral, a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt elnökével

Romhányi András Jó reggelt kívánok! Szervusztok. Remélem, gyorsan aludtatok, mert tudom, hogy a tegnap volt egy kis mulatozás a szállóban. Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott! És akkor a mai nap! Hab a tortán, ami ma következik. Most csúcsosodik ki mindaz, amiért mi összejöttünk itt. Az eredeti elképzelésünket szeretnénk megvalósítani! Lesz tehát egy beszélgetés a magyarságtudat megőrzéséről, utána a szekcióvezetők beszámolója következik. Azok, akik elvállalják, hogy a nyilatkozat szövegét megfogalmazzák, menet közben elkezdenek dolgozni. Majd a nyilatkozat elfogadása következik. Nagyjából ez a programunk. Ki az, aki a nyilatkozat megfogalmazásában részt venne? Azt kellene papírra vetni, ami itt elhangzott és – valamilyen formában – mindenki véleményét, akaratát tükrözi. A nyers változatot a szerzők itt fölolvassák, és az elhangzott vélemények alapján módosítják a szöveget. És amikor a módosítás megtörtént, akkor a társaság megszavazza. Mi az anyagot azonnal továbbítjuk a sajtónak. Ez azért nagyon fontos, mert két évvel ezelőtt derült ki az, hogy a Magyar Távirati Iroda csak akkor érdeklődik a dolog iránt, ha az anyag a megszületése után egy órával ott van nála. Ha öt óra múlva kapja meg, akkor már nem fontos számára. Tehát ki az, aki jelentkezik erre? Igen, Borbély Emma Kibédről. Ő már azért is jó, mert három évvel ezelőtt is ő volt az egyik fogalmazó. Gyergyószentmiklósról Borzási Mária. Még legalább egy embert szeretnénk. Raj Rozália Szabadkáról. Dukrét Géza Nagyváradról itt van? Részt vennél egy ilyen megfogalmazásában? Köszönöm szépen! Akkor nektek ez a feladatotok. Bármikor jöhettek-mehettek. Füleljetek, írjátok az anyagot, és 12-re legyen kész a nyilatkozat! Szeretettel köszöntöm dr. Szabó Tibort, a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt elnökét. Azok, akik első alkalommal vannak itt, nem tudják, hogy Szabó Tibor kezdettől fogva támogatta a Budakalászi Találkozót. Erkölcsileg is – a mi szempontunkból ez volt a fontosabb –, de 151


anyagilag is. A Határon Túli Magyarok Hivatala akkoriban általában is mindig jó szívvel volt irántunk. Ez azért nagyon fontos dolog számunkra, mert voltak időszakok, amikor a Budakalászi Találkozó nem tetszett egyes embereknek, de – mert Szabó Tibor kiállt mellettünk – ez a helyzetünket valamelyest javította. Ezért gondoltuk azt, hogy legyen itt a körünkben olyan ember, akit szerettek. Pontosan ezért van ő itt! A politikai kurzusok jönnek-mennek – leváltanak, meg fölemelnek embereket –, de mi ezzel nem foglalkozunk. Mi azokkal az emberekkel dolgozunk, akik olyanokat mondanak nekünk, amitől mi erősödni tudunk. És ezért hívtuk meg Szabó Tibort, aki elfogadta a meghívásunkat, köszönjük szépen! A legfontosabb témáról, a magyarságtudat megőrzéséről kellene eszmét cserélnünk. Ennek a súlyát mindnyájan érzitek, tehát különösképpen nem is kell ezt felkonferálni. Tiborral azt beszéltem meg, rövid összefoglalót tart nektek arról, hogy azon a politikai színtéren, ahol ő dolgozott, mi történt tíz év alatt. Utána pedig szabad beszélgetésre gondoltam, amikor arra is van lehetőség, hogy valaki csak föláll és elmondja a véleményét. Persze, kérdéseket is feltehet, és Tibor reagálhat rá. Amikor úgy látom, hogy egy kicsit fáradtak vagytok vagy gyakrabban mentek kifelé, akkor majd szünetet tartunk. Erre a mai napra még némi erőt kívánok nektek, hogy értelmes és kemény munkát végezhessünk.

Dr. Szabó Tibor ___________________________________

Arra vonatkozóan, hogy milyen minőségben vagyok itt, maradjunk annyiban, hogy magánemberként, bár papíron továbbra is főtisztviselő vagyok, de helyzetem még nem teljesen rendezett. Ezért is javasoltam, hogy olyan témát válasszunk, olyan dologról beszélgessünk, ami azzal a tevékenységgel függ össze, azzal a tíz évvel, amit a közigazgatásban eltöltöttem. Az elmúlt egy évben megadatott nekem az a lehetőség, hogy elgondolkodhattam azon, mit és hogyan csináltunk. Önökkel is szívesen megosztanám azt, hogyan látom a rendszerváltoztatás óta eltelt időszakot a határon túli magyarság szempontjából, különös tekintettel arra, hogy minőségében hol is tartunk ebben az ügyben. A tíz évvel vagy tizenöt évvel ezelőttihez képest mennyivel jobb magyarnak lenni vagy mennyivel nehezebb, mennyivel perspektivikusabb vagy mennyivel elkeserítőbb? Civilként, mint önök és ugyanúgy, mint önök, a magyarságért tenni akaróként, gondolkodjunk el egy kicsit közösen. 152


Arra nem térek ki, mert nem tudnék újdonságot mondani önöknek, hogy 15-20 évvel ezelőtt, a szocialista rendszerben – akár Magyarországról, akár a szomszédos országokról lévén szó – milyen volt a többségi nemzetek, illetve az anyaország viszonyulása a kisebbségben élő magyarság ügyéhez, egyáltalán a nemzet ügyéhez. Ezt nagyon sokszor megbeszéltük egymás között, és túl sok szót erre nem érdemes vesztegetni. A rendszerváltás környékén kezdeném, 1988-89-re, illetve 1992-ig téve ezt az időszakot. Volt egyfajta eufória abban a tekintetben, hogy sokan úgy gondoltuk, én magam is, viszonylag gyorsan és alapjaiban lehet a határon túli magyarság, egyáltalán a magyar nemzet ügyében előre lépni. Ezt egyrészt táplálta a politika is, természetesen és táplálta a nemzetközi közeg is, ami úgy tűnt, hogy elfogadó a magyar kisebbség problémái iránt, megértő, sőt támogató is. Ez volt az az időszak, a kilencvenes évek elején, amit – utólag visszatekintve – az autonómiaigények megfogalmazásaként szoktunk aposztrofálni. Ez volt az az idő, amikor a határon túli magyarság nemcsak a szó közjogi értelmében fogalmazta meg az autonómia igényét, kezdve Délvidéktől Erdélyen át Felvidékig és Kárpátaljáig, hanem abban az értelemben is, hogy autonóm közösségekként, civil közösségekként tudjon megerősödni. És ehhez megvolt a nemzetközi háttér is. A délvidéki magyarokat említeném elsősorban, hiszen ők voltak azok, akik elsőként megfogalmazták az autonómia koncepciójukat, annakidején még a VMDK színeiben. De ugyanezt megtették a felvidéki magyarok a társnemzeti koncepcióban, vagy az erdélyi magyarok a Kolozsvári Nyilatkozattal. Akkor úgy tűnt, van fogadókészség. Talán-talán akkortájt a többségi nemzetek részéről sem tapasztaltunk oly mértékű elutasítást az autonómia igényekkel szemben, mint most. A nemzetközi közeg pedig kifejezetten elfogadónak, sőt támogatónak tűnt, hiszen ekkor született meg az Európa Tanácsnak az ominózus 1201-es ajánlása. Különböző autonómia koncepciók voltak forgalomban. És úgy tűnt, van egy ilyen remény. A magyar kormány részéről is volt egy határozott támogatás, hogy sikerül megvalósítani – ha nem is első lépésben a területi autonómiát – legalább a kulturális értelemben vett autonómiának a kiépítését, annak az intézményrendszernek a létrehozását, amely majdan egy önálló magyar közösségi élet biztosítását jelentené a határon túl. Ez az időszak eltartott körülbelül 1994-ig, amikor már érezhető volt a külső politikai háttér megváltozása, elsősorban az úgynevezett nyugati államoknak, azaz a nyugat-európai, de az Amerikai Egyesült Államoknak is a hozzáállása. Kezdett megváltozni elsősorban az autonó153


mia igényeket illetően. Ennek ékes példája a délvidéki, illetve jugoszláviai események, amikor Jugoszlávia tulajdonképpen már szétesőben volt, sőt már háború volt. Ugyankkor a NATO, az ENSZ és egyéb európai biztonsági és együttműködési szervezetek még mindig nem voltak képesek fölfogni, hogy például a Délvidéken, a Balkánon az igazi megoldást egyfajta autonóm rendszernek a kialakítása jelentené. Ehelyett továbbra is kitartottak az egységes Jugoszlávia mellett. És ehhez adódott egy olyanfajta félelem, ami például a franciák vagy a németek részéről is megfogalmazódott kisebbségi kérdésben. Tudniillik nem tudtak különbséget tenni az autochton kisebbségek, például a Kárpát-medencei magyarság helyzete, és adott esetben mondjuk a Franciaországban élő arabok vagy a Németországban munkát vállaló törökök között. Ezért volt egy visszakozás a nemzetközi közegben, a nemzetközi szervezetekben azoknak az autonómia törekvéseknek a vonatkozásában is, amit a határon túli magyarság megfogalmazott. Tehát folyamatosan, fokozatosan a kilencvenes évek közepére ezek az Szabó Tibor auto-nómia igények elsorvadtak. Ehhez adódott még két dolog, amit azoknak kell megemészteni, megmagyarázni és elemezni, akik ennek részesei voltak. Tudniillik a nagyobb határon túli magyar közösségek érdekképviseleti szervezetei ezzel párhuzamosan olyan pozícióba kerültek – vagy kormányzati helyzetbe, vagy pedig politikailag úgy megerősödtek –, hogy az adott ország kormánya gyakorlatilag az ő külső támogatásukkal vagy egyetértésükkel tudott működni. Itt van az a dilemma, az a kérdés, amit kellő mélységgel mind a mai napig nem elemeztünk ki. Hogy akkor, amikor a határon túli magyar szervezetek kormányzati vagy kormány közeli pozícióba kerülnek, akkor azokat a vélekedéseket, amiket egyébként ellenzékből nagyon keményen és konzekvensen képviselnek és követnek, kormányzati vagy kormány közeli pozícióban vajon miért nem tudják – vagy miért nem akarják – olyan hatékonysággal képviselni, mint ellenzékből tették. Ez egy olyan kérdés, amin nemcsak a politikusoknak, hanem a civil élet képviselőinek is érdemes elgondolkodni. Én most erre nem akarok, nem 154


tudok választ adni. De minden esetre hasznos volna tisztázni ezt a kérdést, hiszen a kilencvenes évek közepén kerültünk oda, hogy az erdélyi és a felvidéki magyarok csúcsszervezetei kormányzati pozícióba kerülve, akár a társnemzeti koncepciót, akár pedig a Kolozsvári Nyilatkozat tartalmát elkezdhették megvalósítani. Ha tüzetesen és részletesen szemügyre vesszük, akkor ezeknek az elképzeléseknek, követeléseknek bizonyos része meg is valósult, de önmagában, mint egészként, hogy menynyire tudja az adott politikai közösség és közeg ezt képviselni és érvényesíteni, az egy más kérdés. Mindenesetre eljutottunk oda, hogy a kilencvenes évek közepén egyrészt a nemzetközi közeg kevésbé volt elfogadó az autonómia igényekkel szemben, másrészt határon túli magyar pártok, érdekvédelmi szervezetek a hatalom közelébe kerültek. Magyarországon pedig végbement egy kormányváltás, aminek többek közt az lett a következménye, hogy az autonóm elképzelések, az autonóm, saját intézményrendszer fölépítése mellett – vagy időnként helyett – kísérlet folyt arra vonatkozóan, miként lehet megegyezni, kiegyezni a szomszédos országokkal és a nemzetközi közösséget képviselő bizonyos szervezetekkel, hogy kétoldalú vagy többoldalú megállapodások szülessenek a határon túli magyarság ügyében. Ez volt az alapszerződések időszaka, bár ukrán vonatkozásban előbb megszülettek. Az alapszerződéseknek a kisebbség vonatkozásában a lényege az, hogy lehetőleg megpróbáltak az akkori tárgyalók – ezt azért mondhatom, mert szakértőként az akkori tárgyalásokban én is részt vettem – a lehető legtöbbet bepréselni az alapszerződésekbe mindazokból a jogosítványokból és lehetőségekből, amiket az akkori nemzetközi egyezmények és a magyar igények lehetővé tettek. Az alapszerződésekben, ha megnézzük azokat a passzusokat, amelyek a kisebbségekre vonatkoznak, akkor ott nagyon sok lehetőség megfogalmazódik. Azt is mondhatnám, hogy akár az autonómia, sőt a területi autonómia lehetősége is benne van mind a szlovák-magyar, mind a román-magyar alapszerződésben. Van azonban egy alapvető gond ezekkel a szerződésekkel, nevezetesen az, hogy nem kikényszeríthetők, ugyanis lehetőségként fogalmazódnak meg. Tulajdonképpen mindent a kisebbség részére, ugyanakkor nincsen meg az a mechanizmus, fórum, amely alapján kikövetelhetők, kikényszeríthetők az alapszerződésekben foglaltak. Így jutottunk el a kilencvenes évek végéhez. Nem szeretnék éles határokat meghúzni ebben a vonatkozásban, ezért igazából nem évszámokról beszélek, hanem inkább szakaszokról és folyamatokról. Tehát ’98 környékén két kísérlet tapasztalatait vehettük figyelembe. Egyrészt a 155


saját autonómia igények részbeni, nem teljes vagy talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyáltalán meg nem valósult eredményeit. Másrészt a szomszédos országokkal való megegyezés kísérletét, amihez megpróbáltak az akkori politikusok és kormányzati tisztségviselők megfelelő, nemzetközi hátteret teremteni. Tehát így jutottunk el a kilencvenes évek végére, hátunk mögött az autonómia elképzelések részbeni kudarcával, és azzal a tapasztalattal, hogy a megkötött alapszerződések végrehajtása, az igen nehézkes és nehezen számon kérhető. Két példát mondok erre vonatkozóan. Az erdélyi magyar történelmi egyházak vagyonának visszaszolgáltatása, ami nem került be az alapszerződésbe, de ennek a kereteit adhatná. Nem rendeződött Felvidéken a magyar egyetem kérdése, de ugyanez érvényes Erdélyre is. Ezekből a tapasztalatokból kiindulva az elmúlt 4-5 év – inkább négy évről beszélnék – a terve és elképzelése az volt, hogy mindezekből okulva próbáljunk egy olyan rendszert fölépíteni, amelynek a működése saját hatáskörben biztosítható. Tehát többé-kevésbé független a szomszédos országok akaratától vagy nem akarásától. És többé-kevésbé független azoktól a nemzetközi szervezetektől is, amelyek hol támogatóan, hol pedig akadályozóiként jelentek meg a határon túli magyarság ügyének rendezésében, illetve ebben a folyamatban. Így jutottunk el ahhoz az elképzeléshez, hogy próbáljuk a határon túli magyar intézményrendszert fölépíteni, megerősíteni, elsősorban a civil kezdeményezések oldaláról. Ugyanígy a politikai és közigazgatási saját intézményrendszer fölépítéséről is szó volt. Ehhez természetesen megpróbáltunk megfelelő eszközöket biztosítani, ami csak részben sikerült. Ugyanis ennek az intézményrendszernek a fölállításához az adott ország felé – Románia, Szlovákia, Szerbia és Montenegró – csak részben voltak adottak az ottani közigazgatási és politikai feltételei. De ezt tudtuk előre, ezért próbáltuk elsősorban a civil, az egyházi és az önkormányzati vonalat erősíteni. Beleértve a gazdasági, tehát anyagi vonatkozásokat is. Az elmúlt négy évben az erre a célra fordított anyagi összegeknek a nagyságrendje körülbelül ötszörösére nőtt: 1997-98-ban a határon túli magyarság támogatása 2-3 milliárd forint nagyságrendű volt, az elmúlt ciklus végén pedig ez elérte a 12-14 milliárd forintot. Tehát történt egy kísérlet arra, hogy az önálló intézményrendszer létrejöjjön, és történt egy kísérlet arra vonatkozóan is, hogy egyfajta kötődés, nemzeti összetartozás törvény formájában is megjelenítődjön. Ez a státustörvény vagy kedvezménytörvény. Ezt a törvényt én egyfajta arra irányuló kísérletnek, szándéknak tekintem, hogy próbáljuk meg saját hatáskörben egy olyan törvény segítségével rendezni a magyar nemzet ösz156


szetartozását – egyrészt szimbolikusan, másrészt pedig, ha úgy tetszik, akkor jogi értelemben is –, amelynek a működése többé-kevésbé független a szomszédos országok akaratától. Meggyőződésem, ezt sikerült elérni abban az értelemben, hogy a törvény működőképes. Igazából működőképes volt abban a formájában is, amilyen a módosítása előtt volt, és működőképes a mostani formájában is. Ezt jelzi az is, hogy például a törvény kapcsán elindított oktatásinevelési támogatást még Szlovákiában is ki lehetett osztani minden különösebb gond nélkül, hiszen néhány tíz család megkapta. És a törvénynek egyetlen egy olyan passzusa sincs, amely ellen – gyakorlatilag bármilyen, akár ellentörvény, akár közigazgatási vagy bármilyen más eljárás keretében – az adott szomszédos országban föl lehetne lépni. Ugyanez érvényes a törvény mostani alakjára is. A különbség, hogy minden, amit a törvény eredeti formájában egyfajta garanciaként biztosított a magyar igazolvánnyal összefüggésben, azt most, a módosítás nyomán a magyar igazolványtól függetlenül kínálja. Ebben a vonatkozásban a végrehajtásnak lesz döntő szerepe, éspedig abban az értelemben, hogyha megfelelő anyagiak rendelkezésre állnak és megfelelő szándék is megvan rá, akkor a törvényt végre lehet hajtani. Ennek a két feltételnek azonban mindenképpen teljesülnie kell. Ha megpróbáljuk értékelni a jelenlegi helyzetet is ebben a vonatkozásban, akkor én azt mondanám, hogy részsikereket elértünk mindazokon a területeken, amiket fontosnak tartottunk, azonban az áttörés nem történt meg. És itt megint csak egy folyamatról beszélnék az elmúlt tíz évet tekintve. Ha megnézzük a legutóbbi népszámlálási adatokat, ezekből világosan látszik, hogy nem sikerült a határon túli magyarságot létszámában úgy megerősíteni, ahogyan azt a kilencvenes évek elején, az akkori kicsit eufórikus hangulatban és közegben mi is gondoltuk. És nem sikerült az intézményrendszer fölépítésének vonatkozásában sem azt a döntő áttörést megtenni, amikor azt mondhatnánk, hogy képes a határon túli magyarság önerőből fönntartani magát. Továbbra is igen nagy szükség van arra, hogy az anyaország hathatós politikai eszközökkel és gazdasági háttérrel mögé álljon a határon túli magyarságnak. Sőt, azt mondanám, hogy ezeket a politikai eszközöket és gazdasági hátteret legalább egy nagyságrenddel kell növelni. Ez azt jelenti, ha csak az anyagi vonzatokat nézzük, hogy a jelenlegi 10 milliárdos nagyságrendet meggyőződésem szerint egy nagyságrenddel meg kéne emelni, a 10 milliárd mögé oda kéne tenni egy nullát. Az eddigi nagyságrend az életben tartáshoz talán éppen elég volt, de ehhez is csak annyira, hogy az egyik napról a másikra való túlélést segítsük elő. 157


Az áttörés azt jelentené, ha elérnénk, hogy a határon túli magyarságnak – legalábbis Erdély, Délvidék, Felvidék esetében és Kárpátalját is mondjuk, ide sorolhatnánk – valóban lenne egy olyan erős, életképes, saját intézményrendszere, amit adott esetben az adott közösség is el tud tartani. Ez azt jelentené, hogy gazdasági háttér van mögötte. D ezt nem sikerült elérni. És nem sikerült elérni azt sem, hogy olyan jogilag körülbástyázott és politikai szándékokkal garantált intézményrendszere legyen a határon túli magyarságnak, amelynek az igazgatását, a kormányzását saját maguk a közösségek tudják elvégezni. Harmadrészt pedig nem sikerült igazából a Magyarországgal való kapcsolatokat sem kellően biztossá és megalapozottá tenni. Gondolok itt, például arra, hogy nem sikerült a Magyar Állandó Értekezlet és annak szervezeteire vonatkozó kibővítés, valamilyen módon ennek a szervezeti formának a jogi beágyazottságát kéne továbbfejleszteni. Megítélésem szerint ez az a három terület, ahol mindenképpen szükség van továbblépésre. Tehát egyrészt a magyar-magyar kapcsolatok intézményrendszerének, jogi hátterének a megerősítése. Erre vonatkozó kísérlet volt tulajdonképpen a státustörvény. Itt mindenképpen szükséges előre lépni. Én azt hiszem, meg kell vizsgálnunk majd a következőkben a magyar állampolgárság megszerzésének a lehetőségét. Szándékosan nem beszélek kettős állampolgárságról, hiszen a magyar közigazgatás, a magyar állam részéről csak állampolgárságról beszélhetünk. Hogy ez kettős vagy többes állampolgárság az egyén szempontjából, az egy más kérdés. Tehát a Magyarországhoz való kötődésnek az ilyen formáját, én azt hiszem, érdemes újra szemügyre venni. Persze, csakis úgy és azzal a feltétellel, hogy semmiképpen ne ösztönözzük a Magyarországra való áttelepülést azokról a területekről, amiket ezer éven keresztül birtokoltunk. A Magyarországhoz való kapcsolódásnak a szervesebbé tételét mindenképpen folytatnunk kell, akár a státustörvény további módosítása révén, akár egyéb más magyarországi törvények módosításával vagy egy egészen új törvény létrehozásával És valamilyen módon folytatnunk kell azt az ösztönző tevékenységet – itt egyrészt szakmai segítségnyújtásról van szó, másrészt politikai háttér megteremtéséről – ahhoz, hogy a határon túli magyar közösségek saját önkormányzattal rendelkezzenek. A saját önkormányzaton, akár az autonómiától kezdve bezárólag a kulturális önkormányzattal mindent értek, hiszen itt is egy folyamatról van szó. De mindenképpen a közösség saját döntéshozatali lehetőségének és rendszerének a megerősítését látom nagyon fontosnak. Erre vonatkozóan vannak egyébként biztató jelek és biztató kezdeményezések. Délvidéken megalakult a Magyar Nemzeti 158


Tanács. Az más kérdés, hogy ezt a tanácsot megfelelő tartalommal és megfelelő hatáskörrel még nem sikerült felruházni. Ennek természetesen egy politikai egyeztetés eredményeként kell létrejönnie. Erdélyben is vannak hasonló kezdeményezések, Felvidéken pedig úgy tudom, hogy most van napirenden egy kisebbségi törvény megalkotása. Ezeken a területeken arra kell törekedni, hogy saját döntéshozatali mechanizmus jöjjön létre, elsősorban azokban a kérdésekben, amelyek a megmaradást érintik: kultúra, az anyanyelv használat, a médiák használata és a közigazgatás természetesen, amit saját kézbe kell venni. Harmadrészt pedig természetesen e mögé oda kell tenni egy olyan gazdasági potenciált, amely képes fönntartani ezt az intézményrendszert. Jelen pillanatban a határon túli magyarság önmagától nem képes ilyen gazdasági háttér megteremtésére, gazdasági háttér nélkül pedig nincs önkormányzat, nincs autonómia. Hiszen ha megnézzük az Európában működő akár kisebbségi, akár regionális, akár más típusú autonómiákat – Katalóniát, Dél-Tirolt, Finnországot –, teljesen világos, hogy ezek a közösségek képesek eltartani a saját rendszerüket, a saját autonómiájukat. Erre egyszerű a magyarázat, hisz ezekben az országokban nem volt ötven év szocializmus vagy kommunizmus. Megvolt a magántulajdon, amire rá lehet építeni. Ez a mi esetünkben nem volt meg. Ezért a magyar államnak feladata és kötelessége, hogy lehetőségeihez és szándékához mérten ennek a gazdasági háttérnek a megteremtéséhez is hozzájáruljon. Ismétlem, én úgy látom, hogy az a nagyságrend, amit ebben a vonatkozásban eddig biztosítani tudtunk, az tulajdonképpen a túléléshez is kevés. Tehát egy olyan átfogó tervezetre van szükség, amely mindhárom területet – az önkormányzatiságot, a Magyarországhoz való kapcsolódást és a gazdasági hátteret – biztosítja. Ennek a nagyságrendnek pedig, én azt hiszem, egy nullával többet kell jelentenie majd a jövőben. Ez viszont már a következő periódusnak a kérdése és feladata. Azért tartottam fontosnak mindezeket itt elmondani, hogy gondolkozzunk mi közösen, akik a mindennapokban élik meg ennek a közösségnek a problémáit. És ezek önök, ti vagytok, hisz ha alulról nem jön egy ilyen kezdeményezés, nyomás, akár a saját politikusok, az érdekvédelmi szervezetek vezetői felé, akár Magyarország felé, akkor önmagától ez nem fog igazából működni. És azt hiszem, most már mondhatom én is így, többes szám első személyben, hogy nekünk kell ezt a nyomást gyakorolni mindenképpen, hisz sem Magyarországon, sem pedig a határon túl a politikai elitek nem biztos, hogy minden esetben fölismerik ezt a szükségszerűséget. És nem biztos, hogy megfelelő háttér és háttérbeli inspiráció nélkül is megteszik ezt. 159


Romhányi András Köszönjük dr. Szabó Tibornak ezt az előadást. Azt hiszem, most többet tudtunk meg a kedvezménytörvény hátteréről, mint eddig bármikor is. A mai híradásban hallottam, hogy Strasbourgban van valami szervezet, amelyik nem fogadta el a kedvezménytörvény módosított változatát sem. Kovács László külügyminiszter úr azt nyilatkozta, hogy ennek a szervezetnek a tagjai még nem is tudják, mi van ebben az új anyagban, még nem is olvasták, de már kritizálják. A magyar kormány nem kíván változtatni a szövegen. Mint Szabó Tibor mondta, rajtatok nagyon sok múlik. Azon, hogy ti mennyire vagytok képesek saját országotokban érdekeiteket, akaratotokat érvényesíteni saját politikai szervezeteiteken keresztül. Két évvel ezelőtt, amikor a nyilatkozatot elfogadtátok, akkor én azt mondtam nektek, hogy én erősebben fogalmaztam volna. A politika ugyanis csak azt érti meg, amiben erő van. Tehát nektek újra és újra ki kell állni az érdekeitekért, verni kell az asztalt. Ehhez jogotok is van, mert ti egyszer azt megterítettétek! Most pedig beszélgessünk, kérdezni is lehet. A beszélgetést nem kívánom különösebben mederben tartani, csak annyiban, hogy mindenki szóhoz juthasson. Célunk az, hogy valóban értelmes legyen az eszmecsere, ne szálljon el valamilyen irányba. Mindenkit arra kérek, ha egy témát jobban ki szeretne fejteni, az se legyen több öt percnél. Tiétek a szó!

Borzási Mária Gyergyószentmiklós, Erdély Feltételezem, Szabó Tibor úr ismeri a nyugati inkubátorházak működését, amelyek inkább vállalkozók felé működnek. Javasolnám, próbáljunk meg nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a helyi önkormányzatok szerkezetében jöjjenek létre az inkubátorházakhoz hasonló civil házak. Magyarországon részben ez már működik. Jó volna a határon túl is kezdeményezni hasonló civil házak létesítését, ahol segítséget nyújtanak nekünk és kimondottan csak arra, amit mi kérünk. Megismételném a tegnap elmondott példát: a magánvállalkozó olasz asztalos, ha az inkubátorházhoz kapcsolódik, akkor neki pont abban segítenek, amire szüksége van. Ha azt mondja, hogy kell titkárság, könyvelés, beszerzés, bankkezelés, mit tudom én mi, abban segítnek. De ha azt mondja, hogy a könyvelést megoldja, a titkárságot már megoldta, de segítség kell banki alapok kezelésében, akkor csak abban segítnek. 160


A mi munkánkban is rengeteg olyan teher van, ami elszívja a lelkesedést, ami már nem is kultúra, már nem is civil szféra, hanem – a vajdasági kolléga is beszélt róla tegnap – nagyon durva gazdasági és pénzügy. Erre sajnos az én generációm nincs teljes tudással felkészülve, időnk sincs, hogy menet közben megtanuljuk. Ellenben a legtöbb keretben ezzel kezdenek ki, ezen csúszunk el. Kérdésem, hogy lehet-e ebből realitás? Tudnának-e önök hatással lenni arra, hogy ezek működjenek?

D

uma András Klézse, Moldva A múlt években nagy eredményeket értünk el a csángó problémák megoldásában. De ez nem azt jelenti, hogy megoldottuk a problémát. Sőt, most új problémák merültek fel, és nem látom az elképzelést, hogy miként lesznek megoldva. Ami a legfontosabb, hogy benti gazdasági háttere legyen az egész közművelődésnek. Ehhez az kellene, hogy az értelmiséget, amelyik kiemelkedett valamennyire, ne veszítsük el. Vannak olyan fiatalok, amelyikek visszajönnek vagy próbálnak visszajönni, de nincsenek meg azok az intézmények, azok a feltételek, amelyikekhez ők tudnának ragaszkodni. Én azt hiszem, hogy eljött az az idő, amikor már Moldovában is létre lehet hozni – amikor mondom Moldovában, akkor valahol közel a Szerethöz – egy magyar tannyelvű középiskolát. Szó 161


sincs arról, hogy egyetem vagy más egyéb. De ha egy középiskola beindul Moldovában, akkor legalább tíz fiatal, amelyik végzett Magyarországon vagy Erdélyben, munkahelyet kap. Amellett vannak olyan fiatalak, amelyikek orvosi egyetemet végeztek vagy más egyetemeket, és nem tudnak szülőhelyükön elhelyezkedni. Tehát ezt magánhálózatban valahogy valamilyen módon meg lehetne oldani. Ha ezeket a problémákat nem tudnók a jövőben valamilyen módon erősíteni, és ez nemcsak belőlünk áll, a bentiektől, akkor úgy látom, hogy azok a fiatalok, amelyikek gondolják, hogy vissza akarnak jönni, elsősorban vegetálni fognak otthon, és azután döntenek, és ott hagynak. Ilyen módon az fog megtörénni, hogy az asszimiláció tovább emelkedik, s amit elértünk – és rengeteg dolgot elértünk Moldovában –, azt pillanatok alatt el tudjuk veszíteni.

P

ávai Gyula Arad, Erdély Magyarságtudatról lévén szó nem kérdezek, csak módszert javasolok. Tudjuk azt, hogy abszolút célja minden utódállamnak a beolvasztás. Ez országonként különbözőféleképpen történik. Aradon is kitapintható a fogyatkozás a magyar iskolába járó gyerekek létszámcsökkenésében. De az a gyerek oda megy iskolába, ahova a szülő adja! Elvégzi a román iskolát és nincs magyarságtudata, mert román kultúrával rendelkezik. A Kölcsey Egyesület szerény keretei között megpróbálta a következőt. Román középiskolát, román egyetemet végzettek számára magyar irodalmi tanfolyamot nyitottunk, népfőiskolát. Kezdtük nyolccal, eljutottunk 35 személyig. Ebből 28 nő, és ha a közülük 20 magyar iskolába fogja adni a gyerekét, akkor azt mondom, valamit elértünk. Nagyban nem kezdhetünk, mert érdeklődés a magyar kultúra iránt még a magyarok részéről sem igen van. Ezt sajnos, tapasztaljuk a szórványban. De ezt megpróbáltuk, és ajánlom ott, ahol népfőiskola van, az asszimiláció ellen. Természetesen, nem mondom én azt, hogy ez nagyon hatékony valami, de ezzel is meg lehet próbálkozni. Megismertetni a román iskolát végzettekkel azt, hogy az ő népének mekkora kultúrkincse van. Álltak és csodálkoztak – orvosok, mérnökök vannak a tanfolyam hallgatói között –, hogy úristen! ekkora a magyar irodalom, ilyen jeles magyar tudósaink vannak? Mert nemcsak irodalmat tanítunk, hanem például matematikus kollégát hívtunk, aki a magyar tudomány fejlődéséről beszélt. Ha sikerül felébresztenünk bennük a magyarságtudatot, akkor már nem lesz olyan könnyű őket asszimilálni. 162


Egy számunkra bántó dolgot is szóvá tennék. Újra! Abban a sárga könyvecskében benne van, a 2. Budakalászi Találkozó füzetében, hogy 2000-ben megpályáztunk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál és megnyertünk 50 ezer forintot, de 2001-ben sem kaptuk meg. Most a folytatást mondom: soha nem kaptuk meg, a büdös életbe! 2001-ben felvetettem a kérdést, éppen ezen a fórumon, Elekes Botond úrnak, a NKÖM akkori illetékesének. Azt mondta, ne búsuljak, megnézzük, telefonálunk stb. Hát nem búsultunk, megnézték, telefonáltak három hónap múlva, s megkérdezték, mi a beadványszámunk, megmondtam mi a beadványszámunk. Ezzel elmúlt 2001. Jött 2002. Miniszterelnöki szinten megkötötték azt a dolgot, ahol az egyik miniszterelnök nem tudta, hogy a másik miniszterelnök jobban tudja, hogy mi nem jó nekünk. Így aztán megkötötték a szerződést és abban úgy volt, hogy hát a pénzek leosztása főként nagy, központilag bejegyzett szervezetek számára való. Ugyanabban a pillanatban megkaptam a NKÖM-től a levelet, hogy küldik az 50 ezer forintot, rögtön jön. Hát, nem jött! 2003 elején kaptam egy levelet, amiben kérik vissza az 50 ezer forintot. Legyen szíves, fizesse vissza nekünk az 50 ezer forintot, mert nem használta fel. Hát én nem vagyok olyan finom ember, de az irodalmat szeretem, és megválaszoltam azzal, hogy a hivatal packázásai kifejezést Arany János fordította le, és ne haragudjanak, de küldöm a számlakivonatunkat a román Alfa Banktól, ami szerint kimutatható, hogy mi három éve nem kaptunk forintot vagy valutát abszolút senkitől. Jött egy bocsánatkérő levél, az nagyon szép volt, ne haragudjunk, az 50 ezer forintot már nem tudják küldeni, az már kiment mindenből, de majd figyelnek ránk. Azóta is figyelnek! Köszönöm szépen! Mindezeket természetesen dokumentálni tudom, elhoztam magammal a papírokat.

Romhányi András Gyula örülj annak, hogy tényleg nem kellett azt a meg sem kapott 50 ezret visszafizetni! [Derültség a teremben]

L

ajber György Óbecse, Délvidék Szeretnék elbeszélgetni arról, hogy voltaképpen mi az, ami akadályozza a határon túl kisebbségben élő magyarok sorsának rendezését az anyaország részéről. Egy kis történelmi visszatekintő. A Trianon óta eltelt időszakban – kétség kívül – az 1990-es évektől számítható az, hogy 163


egy picit az anyaország is jobban törődik, jobban szívén viseli a határon túli magyarság sorsát, és talán a határon túli magyarság is most inkább eszmél fel arra, hogy hova tartozik, illetve hova kellene tartoznia, hova szeretne egy picit tartozni. Viszont nem értjük azt a dolgot, amelyet az elmúlt tizenvalahány évben és korábban is kinyilvánított ez az annyira áhított és hőn vágyott Európa, hogy a magyarság ügyét európai nemzetközi viszonylatban mindig lehetetlen rendezni. Mindig a magyarság ügye akad fenn valahol, mindig mi vagyunk azok a renitensek, akiken vagy el kell verni a port, vagy státust kell éppen – azaz példát kell – rajtunk statuálni. Ezeregy kis nemzet, illetve nagyobb van – nem akarnék most balkáni példákat felsorolni, vagy európai, sőt világpéldákat –, akik esetében meg lehet bizonyos dolgokat oldani, akik irányában a világ jóakarata megnyilvánul, akinek dolgait igyekeznek megoldani. Viszont a mi esetünkben mindig az úgynevezett utódállamok – vagyis azokon a területeken lévő utódállamok, amelyek a magyarság egy részét felszippantották – véleménye az erősebb, mindig nagyobbat nyom a latban, mint a mi szavunk, illetve az anyaország szava. Nem tudom megérteni azt sem – és ezzel nem vagyok egyedül –, hogy a határon túli magyarok vonatkozásában a mindenkori magyar kormány miért ódzkodik annyira ettől a bizonyos állampolgársági kérdéstől? Meg lehet azt az állampolgárságot több módon is nevezni, de a lényeg nem a neve, hanem a tartalma. Tudom jól, van egy magyar belpolitika, és mint mondják, van egy nemzetpolitika. Attól tart a mindenkori politikum, hogy hát a határon túli magyarság esetleg azzal a kettő és fél, három- vagy négymilliós nagysággal esetleg manipulálható lesz egyik vagy másik irányba. De meg lehet oldani, hogy mi kisebbségi magyarok legyünk magyar állampolgárok oly módon, hogy ne szóljunk bele Magyarország belpolitikai ügyeibe, ne szavazzunk erre vagy arra a pártra. Tudom, hogy a státustörvényt nagyon sokan kérik, szeretik, óhajtják. Én azt mondom, a státustörvény valami olyasmi, amikor egy régi épületre rámázolnak egy külcsínt, és hát az egy darabig tetszik, és egy darabig valami van. De ha egyszer elkezdik vakargatni, akkor a vakolat könnyen mállik, illetve kiderül az, hogy a külszín alatt ott van az a régi dolog, hogy nem kaptunk semmivel se többet, semmi újabbat. Arra kérünk minden felelős magyar politikust, hogy befolyásukkal, kapcsolataikkal próbálják meg rendezni ezt az állampolgárságot. Szándékosan menekszem a kettős állampolgárság kifejezés használatától, mert nem éppen erről van szó. Tehát a határon túli magyarok állampolgárságának megadatását próbálják egy kicsit hatékonyabban ke164


zelni, jobban átgondolni, mert ebben a helyzetben ez lenne a megoldás. És nem is egyedülálló példa Európában, hadd ne emlegessem a horvát, a szerb vagy a román példát és a többit. Miért kell nekünk Európában mindig attól félni, hogy mit mond a nagybácsi vagy egyáltalán beleegyezik-e? Próbáljunk a saját érdekeinkért keményebben kiállni!

P

illich László Kolozsvár, Erdély Én azt gondolom, a beszélgetésbe még egy szempontot be kellene vonnunk, mert talán úgy lesz teljes ez a kép, ami az elmúlt 10-12 esztendőnek ezt az eléggé negatív irányba haladó folyamatát megérthetővé teszi. A helyzet az, hogy ’90 után – mindnyájan tudjuk – egyfelől tetten érhető a magyarországi politika mindenik vezető szereplője, kormánya esetében a nagypolitikai érdekeknek az előtérbe helyezése, az önképviselet és a politikai profitszerzés szempontjai szerint. Másfelől pedig – a hosszú időn keresztül érvényesülő leszorítás után – az addig kimondhatatlannak a kimondása hozta azt, hogy az identitás szempontjából lényegesen fontos tényezők között a nemzeti értékeknek a panteonja került előtérbe, az összmagyar együvé tartozás, a Kárpát-medenceiség, a nemzeti és a határok feletti együvé tartozásnak az idiómája. Ennek az együvé tartozásnak a kimondása kétségtelenül sok szempontból erősítette a határon túli magyarok identitását, jó érzéssel töltötte el, hogy végre megint szabad ahhoz a bizonyos közös, nagy magyar nemzethez tartozni. Másrészt viszont gyengíteni kezdte – és folyamatosan gyengíti a mai napig is – az identitásnak azokat az összetevőit, amelyek legalább olyan fontosak és a regionális, a helyi elemeket jelentik. Miközben azt mondtuk és mondjuk folyamatosan, hogy a szülőföldön maradást erősítjük, az otthon való egzisztenciális megerősítést szolgáljuk, ezek igazából csak felszínes és sok esetben csak politikai kijelentések szintjén rekedtek meg. Mi, akik otthon ezekkel a dolgokkal foglalkozunk, tudjuk, hogy a nagy nemzeti átnyúlás, a nemzeti értékek átnyúlása ezek fölött és a nemzeti kötődés túlhangsúlyozása, ami most már az anyaországhoz tartozásnak a túlhangsúlyozásával is jár, mennyire gyengítette pont azokat az elemeket, amelyeknek az érvényesítéséért – a lokális és a regionális magyar identitás megőrzéséért – otthon, a mi szervezeteink küszködnek. Ez ellentmondássá kezd most már feszülni, érezzük a munkánkban, hogy az emberek életében pont azoknak az értékeknek nincs már szerepe vagy gyengül a szerepe, amelyek a helyhez, a helyi értékekhez kötődnek, az otthoni – erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – magyar identitáshoz. 165


Ez is egy olyan szempont, amivel szembe kell nézni. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk, mennyire fontosak a nemzeti panteonnak a tényezői az identitás szempontjából, mennyire fontos az, hogy tudatosítsuk továbbra is: mi együvé tartozunk valahol. Ugye, a haza a magasban szimbólum értelmében. De ha mi konkrétan és cselekvően szeretnénk pragmatikus túlélési, megmaradási alternatívákat szolgálni, akkor az elkövetkezőkben nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a lokális és regionális identitásnak, az anyaország részéről elveszítettnek tűnő, de a mi oldalunkról birtokolt értékrendnek az arzenáljára.

Romhányi András Pillich Laci nagyon izgalmas dolgot vetett föl. Úgy tartozom az egyete-mes magyarsághoz, hogy először vagyok zoboraljai, bekecsaljai vagy felsőhegyi, és azon keresztül vagyok magyar.

B

álint Júlia Kolozsvár, Erdély Még egy aspektusát szeretném kiemelni ennek az együvé tartozásnak. Az együvé tartozás érzése, úgy tapasztalom, hogy Erdélyben rohamosan csökken. Van egy aforizmám, amelyik a szerelmet úgy határozza meg, hogy a szerelemben az egyik szeret, és a másik hagyja magát szeretni. Úgy tűnik, hogy a magyarországi magyar nem hagyja magát szeretni az erdélyi és az elcsatolt területek magyarjaitól. Az évek óta tartó bántások, sértések oda hatottak, hogy bizony Kolozsváron az ismeretségi körömben is vannak sokan, akik azt mondják, hogy nem kell a magyar igazolvány, és nem jönnek többet. Nem részletezem, mindannyian tudjuk ezeket. Funar meg Vadim Tudor azt mondja, hogy mi románok vagyunk, ami bennünket – ne mondjam azt, hogy sért – bánt. Számunkra ez érthetetlen, ez hülyeség, mert én nem vagyok román, csak román állampolgár. Na most, a magyar nép ezt globálisan teszi, és a kárpátaljai magyart leukránozza, minket lerománoz, a másikat leszerbezi. Meg kell tanítani a magyar népet a saját történetére! Nemcsak a románokat kell nekünk otthon megismertetni az értékeinkkel, hanem a magyarországi magyart is. A magyarországi magyarnak ezer évig lenne mit törlesztenie, hogy mindazt, amit az erdélyi magyarságtól kapott, azt részben viszonozni tudja. 166


Szász Enikő Temesvár, Erdély Nagyon sajnálom, hogy a tegnap nem gyűltünk elegen össze a státustörvény témájú szekcióra. Én úgy érzem, hogy ezt a témát nem beszéltük ki eléggé, csak meghallgattuk a kabinetfőnök úrnak a magyarázatait, holott, azt hiszem, nekünk is véleményt kellett volna nyilvánítanunk afelől, hogy a magyar kormány állandóan egyet előre, kettőt hátra balkáni tangózása nem igazából célravezető az érdekérvényesítésre. Sem a nemzetközi fórumok irányában, sem a szomszédos országok irányába. Ezért sajnálom, hogy ezt nem tudtuk kibeszélni. Nem akarom megismételni a vajdasági kollégának az észrevételeit, de én is úgy látom, hogy ez a státustörvény egy rosszul elszabott ruhára hasonlít, amelyet eleve elszabott a varrónő, és akkor most folyik a vonalak átszabása, kibővítés, beszűkítés, de ebből új ruha sose lesz. Ezt úgy kellene eldobni, ahogy van. Kovács László külügyminiszter úr kijelentette, hogy aztán ez most végleges, és ezen már a magyar parlament nem fog módosítani. Engedtessék meg nekem, hogy kijelentsem, én ezt már startból nem hiszem. Végignéztük azt, hogy a szocialista kormány miket állított úgy az elmúlt egy-másfél évben, és azokból mi lett vagy hogyan alakultak át. Mert hát ennek is körülbelül ez lesz a sorsa. Nyugati nyomás, szomszédos országok nyomására itt merem borítékolni, hogy ez a kedvezménytörvény még módosulni fog. Azt mondom, amit Patrubány úr is mondott, és több kollégának is az a véleménye, hogy ezt el kell felejteni, mint a rosszul szabott ruhát, beteszed a fiókba, soha elő nem veszed. Magyar szervezeteknek azon kellene gondolkozni, hogyan lehetne rávenni a magyar kormányt arra, hogy foglalkozzon a külhoni állampolgárság kérdésének a felvetésével. Egyszer a felvetés, aztán majd csak eljutnánk valahová. Ez lenne a célravezető, és az egyetlen járható út. Javasolnám, hogy abban a nyilatkozatban, amit meg fogunk szavazni, határozott véleményt nyilvánítsunk ebben a témakörben. Éspedig azt, hogy a határon túli civil szervezetek fóruma igenis, határozottan kiáll a külhoni állampolgárság témájának a feldolgozása és napirendre tűzése mellett. Romhányi András Ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, ha van egy hajlékunk, amelyik helyett – mert az nem tökéletes –, újat szeretnénk, akkor azért előbb építsük meg az újat, és csak utána romboljuk le a meglévőt. Nekem ez a javaslatom, mert esetleg pont akkor vág belénk a menynykő, amikor éppen nincs semmi a fejünk fölött. 167


Dr. SZABÓ TIBOR Megpróbálom körbejárni a státustörvény, az állampolgárság dilemmáját, a lehetséges kimeneti utakat. Nem magyarázatot vagy választ próbálok adni, csak hangosan gondolkodni, ami nem árt időnként. Amikor a státustörvényt elkezdtük megfogalmazni, akkor egy folyamatban gondolkodtunk. Egy olyan folyamatban, aminek ez a törvény első lépése lenne. Ebből a szempontból a státustörvény eredeti változatában a legfontosabb dolog talán az, hogy megmondja: végül is, ki a határon túli magyar. Az, aki annak vallja magát, aki vállalja ezt. Ugyanis ha bármi egyébben gondolkodunk a továbbiakban – állampolgárságról például –, valamilyen módon definiálni kell az érintettek körét. És aki vállalja, ezt valamilyen módon dokumentáljuk is. Erre szolgál a magyar igazolvány. A törvény eredetileg azt mondja, hogy a magyar igazolvány birtokosa bizonyos támogatásokban részesül, bizonyos kedvezményeket kap, többek között például a lehetséges legnagyobb kedvezménnyel tud Magyarország területére belépni. Tehát ez megközelítésünkben egy első lépés lett volna, ami nem zár ki további lépéseket, sőt, föltételez is további lépéseket. Hogy ez a további lépés esetleg az állampolgárság megadása lehet-e és kiknek, ez egy másik döntésen múlik. De minden esetre egy lépést megtettünk a státustörvénnyel ebben a vonatkozásban. Miért nem lehetett és miért nem tettük azt, hogy az állampolgárság kérdését nyitjuk meg, és egyszerűen azt mondjuk: a határon túli magyarok megkapják a magyar állampolgárságot. Két dilemma volt, amit nem sikerült igazából föloldani. Az egyik, hogy néhány szomszédos országban tiltják a kettős állampolgárságot. Nem a magyar állampolgárságot nem tudnánk megadni, hisz az a magyar parlament szuverén döntése lenne, hanem az egyén szembesülne azzal, hogy például Szlovákiában vagy Ukrajnában nem létezik kettős állampolgárság. Tehát a határon túli magyarok bizonyos részének, ha igényelnék a magyar állampolgárságot, egyúttal el kellene dönteniük azt is, hogy megsértik-e a szlovák vagy az ukrán törvényt. Más a helyzet Szerbia vonatkozásában, ahol azt mondta a szerb miniszterelnök és az ottani törvények szerint is így van, hogy nyugodtan megkaphatja bárki egy másik államnak az állampolgárságát is. Romániában pedig, bár elvileg nem tiltják más állampolgárság megszerzését, tiltják bizonyos köztisztviselői pozíciók elfoglalását olyanoknak, akik más állampolgársággal is rendelkeznek. Ezeket a dilemmákat kellett volna feloldani, nem sikerült, illetve ebben nem léptünk tovább, mert akik azt mondják, hogy azonnal adjuk meg az állampolgárságot, erre a kérésre nem adnak semmilyen választ. Ez az egyik gond. 168


A másik gond az, hogy olyan állampolgárságot igazából nem lehet elképzelni, ami megkülönböztetést tesz állampolgár és állampolgár között. Tehát külhoni magyar állampolgár, az kicsoda? Az magyar állampolgár vagy nem magyar állampolgár? Ha magyar állampolgár, akkor nem lehet megtiltani, hogy éljen állampolgári jogaival, például munkát vállaljon vagy egyáltalán Magyarországra áttelepüljön. S akkor mi lesz azzal a másik céllal, amelyet az összes határon túli érdekvédelmi szervezet, civil szervezet, magyar kormány és általában a magyar nemzet magáénak vall, hogy ne ürítsük ki azokat a területeket, amelyeket ezer év óta belakunk. Itt most nem államjogi szempontból értem, hanem egyszerűen azt, hogy Kolozsváron magyarok élnek ezer év óta, Kárpátalján magyarok élnek és így tovább. Hogy tudjuk azt elérni, hogy az állampolgárság megadásával egyúttal ne ösztönözzük a Magyarországra való áttelepülést? Nézzük például egy kárpátaljai pedagógus vagy orvos helyzetét – az orvos nem jó példa, mert állampolgársággal vagy anélkül, ők mind itt vannak Kárpátaljáról, maradjunk a pedagógusnál –, és induljunk ki a mindennapokból. Hogyan tudom én vagy bárki, miniszterelnök, politikus, állami tisztviselő arra ösztönözni őt, hogy magyar állampolgárként ne fogja az útlevelét és jöjjön át Nyíregyházára tanítani – megjegyzem, ahol egyébként pedagógushiány van –, hisz itt körülbelül húszszor annyit keresne, mint Kárpátalján? Ezt a dilemmát hogyan oldjuk föl? Elhangzott egy felvetés az inkubátorházakkal kapcsolatban. Jónak tartom, amit ön elmondott, tehát kéne ezt csinálni. Úgy tudom, hogy az Új Kézfogás Közalapítvány, ha nem is túl nagy hatékonysággal, de nyújtott támogatásokat ebben a vonatkozásban, ezen a vonalon kellene próbálkozni. A csángókérdésre ugyanazt tudom mondani, amit előadásomban az érdekérvényesítés kapcsán kifejtettem. Csángó ügyben is csak akkor értünk el eredményeket, amikor keményen képviseltünk valamit. Például amikor azt mondtuk, hogy Bukarestbe akkor megyünk el tárgyalni, ha egyben elmehetünk Csángóföldre is. És mit ad Isten! – beleegyezett a román fél, utána pedig abba is, hogy legyen magyar nyelvű oktatás. Igaz, akkor nem az iskola keretében, de azóta történt előrelépés ebben a dologban. A következtetés ebből is az, hogy ha a csángó közösség meg tudja fogalmazni a saját igényeit, ha megvannak az emberek, akik ezt tenni akarják és nekiáll a magyar kormány – vagy ha úgy tetszik, a magyar nemzet –, akkor lehet eredményeket elérni. Ami a konkrét kérdést illeti, a gazdasági támogatás csángóföldön, az egy rázós dolog. A gazdasági támogatással mindenütt az az alapvető gond, hogy olyan gazdasági közegbe nem szívesen mennek a vállalko169


zók, ami bizonytalan. Románia önmagában egy bizonytalan közeg. Ezen belül pedig Csángóföld, épeszű magyarországi vállalkozót nehéz találni – furcsán fogalmazok, de ez a helyzet –, aki elmenne ide befektetni. Ha a magyar állam bizonyos garanciákat vállalna, vagy vállalni tudna hasonló módon, mint ahogy például az Egyesült Államok garanciát vállal saját vállalkozói felé, ha rizikós területen fektetnek be, esetleg ez lehetne egy járható út. Egyébként magyarországi vállalkozó saját pénzét ilyen területre nagyon nehezen teszi be, mondhatni nem teszi be, mert mindenki félti a tőkéjét, a saját pénzét. Tehát abba az irányba kéne lobbizni, hogy magyar állami garanciavállalás legyen, mármint az, hogyha magyar vállalkozó oda beviszi a pénzét és elveszíti, akkor az állam visszafizeti neki ezt a tőkét. E nélkül ez nehezen fog működni. A Kölcsey Egyesülettől elnézést kérek. Most azt hiszem, magánemberként megtehetem, de akkori kormányzati tisztviselőként is. Gyalázat, ha ez történt meg, ennyit tudok mondani, és elnézést kérni. Egyébként pedig köszönet illeti a Kölcsey Egyesületet, hogy teszi a dolgát. A magyar ügyek európai rendezéséről próbáltunk beszélni, az állampolgárságról, státustörvényről is. Még csak egy dolgot ezzel kapcsolatban. A magyarországi magyarok viszonyulása a határon túli magyarokhoz, románozás meg egyéb, ez valóban így van, egyszerűen ilyen közegben szocializálódott a magyarok nagy része, ezt tulajdonképpen csak a fiatalabb generációnál lehet igazából megváltoztatni. Az egyik fiam nemrég érettségizett, a másik középiskolás, és azt tudom mondani, hogy ezek a gyerekek már egészen másként viszonyulnak ehhez, nem hallom egy fiatal magyar szájából a románozást, már az erdélyi magyarokat illetően. És ez biztató dolog. Szerintem egy 40-50 év körüli, nem értelmiséginek tekinthető magyarországit nehéz erről meggyőzni. Készítettünk egy közvélemény kutatást a státustörvény kapcsán, amikor a parlament elé terjesztettük. Akkor egy nagyon pozitív időszak volt, a magyarországi magyarok 75-80%-a pozitívan viszonyult a határon túli magyarsághoz, legalábbis a közvélemény kutatás szerint. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben ez kissé rossz irányban változott. Viszont, engedjenek meg egy zárójelet. Nem akarom visszapasszolni a labdát, de bizony sok olyan határon túli magyar van, akit nem szívesen látnak – és az ő hibájából – Magyarországon, mert nem mindig azok jöttek el, akiknek itt renoméja van, hanem alja nép is. Tehát a felelősség megoszlik ebben a tekintetben. A Pillich László fölvetése pontosan arról szólt, amiről beszélünk. Miként lehet azt elérni, hogy legyen egy regionális kötődés és ugyanakkor Magyarországhoz, a magyar nemzethez való kötődés is megma170


radjon. Valamilyen módon, akár anyagilag is érdekelté tenni az embereket abban, hogy érezzék a szülőföldjükhöz való kötődés fontosságát is. Ez magától nem midig működik, azért ne magunkból induljunk ki, azokból, akik itt vannak, akik meggyőződésből meg tartásból teszik azt, amit tesznek. Az emberek többsége azért nem így van ezzel, tehát valamilyen módon ösztönözni is kell őket. Az állampolgárság meg a nemzet közötti különbségtétel, hát ez nem mindenkinek sikerül. Az utóbbi időben például egy bizonyos Jürgens nevű úriembernek se sikerült, aki összekeverte az állampolgárságot a nemzethez való tartozással. Ez egyébként jellemző egész Nyugat-Európára, sőt az Egyesült Államokra is. A múlt héten volt egy vitám az Egyesült Államok nagykövetségének egyik munkatársával, az istennek nem akarta megérteni, mi az, hogy nemzet és mi az, hogy állampolgárság. Aztán akkor értette meg, amikor föltettem neki a kérdést, mit szólnának ahhoz, ha mondjuk, Mexikó elfoglalná az Egyesült Államok déli részét, akkor ők mexikói állampolgárok volnának? Ezen annyira fölháborodott, hogy rögtön megértette, mi az, hogy állampolgárság és mi az, hogy nemzet. Bár hozzátette, hogy ez lehetetlen és ezzel el volt intézve a dolog. Romhányi András A románozásról az jutott eszembe, amiről Pávai Gyula beszélt az előbb. Megszervezett egy népfőiskolát, és ennek kapcsán értelmiségi magyarok rácsodálkoztak arra, hogy milyen gazdag is a magyar kultúra. Tehát egy romániai értelmiségi magyar ember olyan műveletlen volt, hogy nem tudta, milyen gazdag a magyar kultúra. Azt mondom, amit Tibor is mondott, hogy egy kevésbé iskolázott magyarországi magyar ember pedig azt nem tudja, hogy nemcsak Magyarországon élnek magyarok. Persze, ez a két dolog összefügg, és ez bizony a korábbi történelemtanítás bűne. Barátaim is sokszor panaszkodnak, így magam is érzem, milyen borzasztóan megalázó lehet az, amikor a Moszkva téren vagy a Nyugati pályaudvaron azt mondják nekik, hogy román. Na, nem ragozom tovább.

F

odor István Zenta, Délvidék Zentában megéltük azt, hogy bezártak is voltunk, meg tehetetlenek is. A schengeni határokkal most megint itt van ennek a rémképe. A magyar állampolgárság biztosítaná, hogyha nekem netalán pénzem lenne, mert nincsen, hogy eljussak akár Bécsig, akkor bármikor foghassam azt 171


a papíromat, és elmehessek. Én hamarabb otthon fogok maradni, ha egy ilyen bizonyíték van a kezemben, mintha lekennék az egércsapdát. Mert hát egyébként alighanem itt az idő, hogy most már én is elpucoljak, mert ha ez még bezárul, akkor nekem végem, esetleg a gyerekemnek is, akit rábeszéltem arra, hogy otthon maradjon. Szigorú biztosítékokat kell adni az ember kezébe, nevezzük ezt kettős állampolgárságnak vagy akárminek, hogy otthon maradjon. Mert ha már két kézzel fölraktam a házamat, meg apámról, anyámról, apósomról gondoskodom, akkor én nem szívesen jövök el ide, még akkor se, ha itt a fizetésem ötszörös lenne. Nekem elég lenne esetleg csak egy kis kiegészítés, itt-ott hozzácsatolva, ha szorul a kapca. [Közbeszólás a teremből: Lehetne kötni a magyar állampolgárság megadását ahhoz, hogy akinek ingatlanja van otthon, az megkaphatja.] Hogy ezt milyen módon, hogyan, az nem az én dolgom, én a politikát nem érzem, csak nagyon értem, mint Julis néni nálunk, a szomszédasszony.

S

zőke Anna Kishegyes, Délvidék Szórvánnyal kapcsolatban szeretnék föltenni Szabó úrnak kérdést, úgy is, mint a civil szféra egyik vezetője, és úgy is, mint magánember, mert néprajzkutatóként is nagyon jól ismerem a terepet. Volt-e a Határon Túli Magyarok Hivatalának olyan stratégiája, szervezett célkitűzése, hogy miként tudnánk menteni a szórványban élő magyarságot? Elmondom, miért kérdezem. Nagyon sokan foglalkoznak, ki-ki a maga módján a szórvánnyal, viszont nem érzek egy átfogó, szervezett célkitűzést. Hogy leültünk volna, mindenki, aki szívügyének érzi, és elmondta volna, hogyan lehetne menteni a szórványt. A bánságit szinte szám szerint tudom, melyik helységben mennyien vannak, és a Nyugat-Bácskát ismerem még jobban, Szerémséget kevésbé. De nem érzek a háttérben egy olyan szervezett hozzáállást, hogy kiosztanánk: jó, te csinálod, akkor ebben segítünk, leülünk közösen, és ezt megvitatjuk, érdemes vagy nem érdemes. Egész településeken sorvadnak el a magyar osztályok emiatt. Száz százalék, hogy anyagi háttér hiányában. Mert lenne nevelő, aki lemenne oda, de azért a fizetésért, amit egész Vajdaságban egységesen kap, azért nem megy Versec környékére, hanem marad Szabadkán vagy bárhol, nagyobb településen. Ugyanannyi fizetésért nem fogja fölvállalni a szórványban való oktatást. Én beszéltem néhánnyal, és dupla fizetésért lemennének dolgozni. Volna-e ilyesmire mód? Foglalkozott-e ezzel a Hivatal annakidején? 172


Borbély Emma Kibéd, Erdély Én a politikához nem is akarok érteni, és nem is szeretek belebonyolódni, mindig ideges vagyok, amikor erre a témára kell reflektálni. De azért, hogy az egész anyaországi magyarság egyre inkább negatív álláspontra helyezkedik, most a státustörvénnyel, de általában az egész határon túli magyarsággal szemben, szerintem nagyon nagy felelősség terheli a magyar politikumot. Mert úgy érzem, hogy kapkod, hogy ez az egész dolog nem volt előkészítve az anyaország területén. Nincsenek tisztában az itt élő magyarok azzal, hogy a határon túli magyarokkal ők mit nyerhetnek, vagy mit veszítenek. Annakidején, amikor Romániában a német állam megvásárolta a német nemzettársait, hatalmas erkölcsi és anyagi felelősséget vállalt, de nemcsak felelősséget, hanem terhet is. És ezt ki merte mondani az állampolgárai előtt, jóval azelőtt már. Szerintem ez az egész törvény azért bukik, mert színjátszás a külvilággal szemben. Bocsánat, ha keményen fogalmazok, de úgy gondolom, ahogy beindult annakidején, és ezt most nem kedvességből akarom mondani, de akkor tényleg kedvezőbb volt a légkör, mert valahogy az egész államapparátus odaállt, és ennek a célnak az érdekében elindított egy folyamatot. Amikor átvette ez a másik ciklus, neki is megvannak az érdemei, nem akarom mondani, hogy nem csinált semmit, viszont ez a folyamat nagyon megtört. És átváltott ebbe a rettenetes ellenséges viselkedésbe. Én nagyon sajnálom azokat, akiknek át kell ide települniük. Biztos, hogy nem jókedvükből jönnek el otthonról, mert ennek anyagi háttere van. De! És ezt még egyszer hangsúlyozom, ha ez elő lett volna készítve azzal, hogy összmagyarságban gondolkodva mennyi erkölcsi és mennyi történelmi értéket hoznak a határon túl élők a nemzetnek, másképp lett volna fogadva. Arra akarok még reflektálni, hogy az egy szép kifejezés, ha minket románnak titulálnak itt, ahhoz képest, ha oláhnak mondanak vagy büdös oláh még ráadásul, mert ez a leggyakoribb jelző. Még egyszer hangsúlyozom, hogy minden itt élő magyarnak és főleg a vezetőknek ez nagy hibája, hogy nem készítették elő úgy, ahogy kell.

F

arkas Béla Óbecse, Délvidék Ha jól értelmeztük a kabinetfőnök úrnak tegnapelőtt elmondott gondolatait és Szabó úrnak a mai előadását, akkor az európai helyzet a magyarságot a nemzetstratégia újrafogalmazására készteti. A támogatási gyakorlaton is változtatni kellene, mert a jelenlegi mód, hogy a politi173


kum oly mértékben van jelen a határon túl, ez egyes politikai áramlatok számára a bebetonozást, az önelégültséget és a hálózatépítést tette lehetővé. Remélhetőleg a tabuk félretevésével, például Délvidék tekintetében, ha megnyílik az állampolgárság megadásáról a vita, itt kellene nagyon szélesre tárni a megbeszélések és az érdeklődések lehetőségét, mert eddig csak a politikum mondta el erről a véleményét. Magyarországon úgy, hogy belpolitikai poénokra számítva negatív kontextusba is helyezte a határon túliak képét az anyaországi polgárok számára. Meg azt azért nyilvánvalóan tudjuk, hogy kormányfüggő ilyen szempontból – legalábbis eddig – az a kép, amit a közvélemény a határon túliakról kap. Azt szeretném mondani, hogy az anyaország bátrabban nyissa ki a kapukat. Mi Délvidéken megértünk már egyfajta elvándorlást, a 60-as évektől sok vajdasági magyar vállalt munkát a nyugati országokban, ahol anyagi szempontból a vonzerő még nagyobb, de a veszteségek mégse voltak olyanok, hogy ne bátorítanának föl bennünket arra, hogy erről beszélgessünk. Ez a negatív kép, amitől fél az anyaország, ez nem olyan fekete, mint amilyennek be van állítva. Erről kellene beszélni, és nemcsak a politikumot meghallgatni, aki például a szórványt igazából nem is tudja kezelni Délvidéken, mert ott ez nem kamatozik oly módon, hogy abból haszna legyen. Én erre a nyitásra várok! Annak pedig örülök nagyon, hogy erről itt már nyugodtabban és nyíltabban beszélhetünk.

Dr. SZABÓ TIBOR Eddig arról a dilemmáról beszéltünk, hogy Magyarország és a határon túli magyarság, szülőföldön maradás és Magyarországra való áttelepülés. Létezik egy másik dilemma is, mégpedig a határon túli magyarságon belül, ez pedig a szórványban maradni, vagy a tömbbe költözni. Ahogy a Magyarország és a határon túli magyarság dilemmát igazából nem tudtuk föloldani, ugyanúgy a szórvány és a tömbmagyarság dilemmáját sem sikerült. Az elmúlt négy évben több tanulmányt készíttettem erre vonatkozóan. Két szélsőség között mozognak az álláspontok. Az egyik része azt mondja, hogy a szórványt föl kell adnunk, betelepítve a szórványban élő magyarokat a tömbbe. Most durván fogalmazok, de ez a lényege a dolognak, s akkor a tömböt megerősíteni, gyakorlatilag egy magyar többségű tömböt így kialakítani. Ez az egyik szélsőség. A másik az, hogy minden szórványmagyar egy előretolt bástya, és minden egyes helyen, ahol magyar szó van, oda befektetni kell, és mindent megőrizni. Őszin174


tén meg kell mondani, hogy az elmúlt négy évben valószínűleg a kelleténél kevesebb figyelmet fordítottunk arra, hogy valamilyen módon dűlőre jussunk. Többet foglalkoztunk a határon túli magyarság, Magyarország problémakörrel, mint a szórvány és a tömbmagyarságéval. Igazából nem sikerült stratégiát kialakítani erre vonatkozóan. Vannak részmegoldások, elsősorban Délvidéken és Erdélyben. Az Apáczai Közalapítványnál sikerült elindítani a kollégiumi rendszert. Ez lehet egy része egy stratégiának, de önmagában nem állíthatom azt, hogy létezik. Úgy érzékelem, hogy Délvidéken – ezeknek a most megalakult szórványkollégiumok – van egyfajta vonzó hatása, és Dél-Erdélyben is van rá több példa. Lehet egyfajta kitörési pont, de előbb-utóbb valóban meg kell hozni azt a stratégiai döntést, hogy valóban befektetünk-e vagy sem. Szándékosan használom a befektetés szót, nem támogatást mondok. Befektetünk-e a szórványmagyarságba? Ha igen, akkor komoly befektetésre van szükség. Egyébként az oka, hogy ez a stratégia nem alakult ki, valószínűleg részben az, s itt megint visszatérek a bevezető előadásomhoz, hogy azok az anyagiak, amik rendelkezésre álltak, nem elegendőek ahhoz, hogy akár a szórványban egy érdemi stratégiát meg tudjunk valósítani. Tehát nem állt rendelkezésre ehhez megfelelő keret. Ez persze nem ment föl az alól, hogy legalább szakmai anyagoknak el kellett volna készülniük, és valahogy tisztán kellene látnunk. Én sem látok teljesen tisztán a szórványügyben, szubjektív véleményem van. Én azt mondom, hogy minden szórványban lévő magyart meg kell őrizni, hiszen ők az előretolt bástya. Viszont szakmailag ez a kérdés nincs alaposan megvitatva, kidolgozva, átgondolva, és nem létezik ilyen stratégia.

S

zőke Anna Kishegyes, Délvidék Az Apáczai Közalapítványnak az egyik bástyája vagyok, aki a támogatást irányítja. Ez csodálatos, ahogy mi együttműködünk, de a támogatások esetlegessége nem. Bejön, nem jön be? Függetlenül attól, hogy kéz a kézben dolgozunk, azért mindig ott van egy kérdőjel. Az sem jó, hogy a mindenkori kormánytól is függ, ez hogyan működik. A másik, hogy 1881-ben hozott az akkori magyar országgyűlés egy olyan határozatot, hogy a déli végeket erősíteni kell, és akkor jött két évre rá Székelykeve és a betelepítések. Ha mi onnan elvonjuk most az udvarszállási kétszázötven magyart, a fehértelepi négyszázat, ez a bástya nagyon fog fölfelé húzódni. Említette a tanulmányokat, én is részese voltam, megoszlanak a vélemények. Fölszámolni, nem fölszámolni, törődni velük, nem törődni velük. Nemcsak Vajdaságban, Erdélyben is így működik, 175


ott is eléggé jól ismerem a helyzetet. Vajdaságra vonatkozólag nem érzem azt, hogy lenne egy kidolgozott háttérmunka a közös cselekvésre, hanem mindenki a saját kis civil szféráján keresztül működik.

Dr. SZABÓ TIBOR Még egy gondolatot fölvetett bennem Anna, mégpedig azt, hogy az ilyen jellegű támogatások is esetlegesek. Tehát minden alapítványi támogatás esetleges. Ezért a stratégiai kérdésekben – ilyen akár a szórványmagyarság, az oktatásügy, az intézményrendszer fönntartása – nem lehet alapítványokra hagyatkozni. Volt egy tervünk a ciklus vége felé, aminek a lényege az, hogy a stratégiai kérdések finanszírozását ne alapítványokra bízzuk, hanem egy közhasznú társaságra, ahol nem eseti döntések születnek. Nem egyszer voltam én is olyan helyzetben, hogy akár miniszterelnök úr, akár külügyminiszter úr valahol valamit egy kérdésben megígért úgy, hogy a finanszírozás forrása egy közalapítvány lenne. Viszont a közalapítványból az alapító jogilag korrekt módon kisajtolni egy fillért sem tud. Tehát esetleges döntések születtek, még egy miniszterelnöki ígéretre sem lehetett garanciát adni, hogy annak a finanszírozása megtörténik. Úgy gondolom, változtatni kell a támogatási rendszeren abban az értelemben, hogy a stratégiailag fontos projekteket nem lehet alapítványokra bízni, közvetlen finanszírozásra van szükség. Amit eldönt a kormány vagy a parlament, hogy megfinanszírozza, azt nem lehet alapítványra bízni. Tehát a magyar költségvetésben a stratégiai intézmények vonatkozásában folyamatos finanszírozást kellene biztosítani, törvényi szinten Magyarországról. Egyébként a státustörvény ezt a célt is szolgálná, vagy kéne szolgálnia, hogy ez a finanszírozás folyamatosan biztosított legyen. A külhoni állampolgárságra pár gondolat erejéig visszatérnék. Két gondunk volt ezzel. Az egyik, hogy az égadta világon senki nem fogalmazta meg, mi a tartalma. Elhangzott itt, hogy mi nem a külhoni állampolgárság. Nem magyar állampolgárság, nem telepedhet le, nem csinálhatja ezt vagy azt, ezek meg azok ki vannak zárva. De mi a tartalma? Ha erről az oldalról közelítjük, nagyon könnyen eljutunk oda, hogy ez a magyar igazolvány. Állampolgárságnak azért nem hívtuk, és nem is hívhatjuk, mert a Világszövetség szerint ehhez párosult volna egy útlevél is. De hát mindenkinek van útlevele és megnézheti, hogy abban van egy olyan rubrika, hogy mi az állampolgársága az illetőnek. Külhoni állam176


polgár esetében mit írunk ebbe a rubrikába? Azt, hogy magyar állampolgár? Akkor pedig magyar állampolgár és nem külhoni, és már hazugság. Ha nem azt írjuk be, hogy magyar állampolgár, akkor mit? Azt, hogy például román állampolgár? De egy magyar hatóság által kiállított útlevélbe nem írhatjuk azt, hogy román állampolgár. Végig kell gondolni, mi az a maga valójában, a megvalósításában, hogy külhoni állampolgárság. Szépen hangzik, de ha a tartalom oldalról nézzük meg, akkor ez az, amit a státustörvény biztosít. Formai oldalról pedig nem kezelhető a dolog, mert egy állampolgársághoz útlevél jár, abba pedig be kell írni az állampolgárságot. Farkas Bélával pedig teljesen egyetértek abban, hogy a nemzetstratégiát nem szabad csak a politikusokra bízni, hanem mögé állnia a szakmai szervezeteknek meg a civil szervezeteknek. Elsősorban, első körben a szakmai hátterét kell megcsinálni, mert ha például a külhoni állampolgárság sem a politikum szintjén vagy a jelszó szintjén vetődött volna föl először, hanem tartalmi oldalról, akkor sokkal könnyebb lett volna kezelni ezt a kérdést.

177

Közlések, felhívások

Közlések, felhívások DUKRÉT GÉZA Nagyvárad, Erdély Egy felhívásról lenne szó, amely hozzátartozik a magyarságtudat fejlesztéséhez is. Ez az év Rákóczi évnek van nyilvánítva. A kolozsvári fórumon – március 14. – Rákóczi éveket hirdettük meg. A fórum felkért egy szakbizottságot eseménynaptár kidolgozására. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékbizottság összeállított egy keretprogramot, amely nyolc évre szól, 2003 és 2011 között. Emlékülések lesznek Nagyváradon, de lesz egy Gyulafehérváron, egy Marosvásárhelyen, egy Kolozsváron, egy Sárospatakon és egy Egerben. Be akarjuk vonni mindazokat a helységeket és központokat, amelyeknek valami köze volt Rákóczihoz. Lesznek vetélkedők. Emlékkirándulásokat szervezünk, minden évben azokra a helyekre, ahol az illető évben valamilyen esemény történt a Rákóczi szabadságharc idején. Lesz történelmi pályázat, néprajzi, fotó és képzőművészeti, amelyeken bárki részt vehet egész Erdélyből. Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy a nyolc éves programba bármelyik település jelentkezhet, ahol valami történt Rákóczival kapcsolatosan. Sőt, fel fogjuk venni a kapcsolatot a magyarországi főrumokkal is, mert létre akarunk hozni egy olyan emlékbizottságot, amelynek nemcsak belföldi, hanem mi szempontunkból külföldi tagjai is vannak. Ezek felkérése most van folyamatban. Ezen túlmenően kiterjesztjük az akciót a többi régióra is, ha szeretnének részt venni. Itt van Hogya Gyuri Királyhelmecről, Felvidékkel már felvettük a kapcsolatot. Működik náluk a II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság, annak a küldöttségét várjuk Nagyáradra, és mi is megyünk jövőre meglátogatni a borsi várat és Kassát. Sőt a végén, ha sikerül, Rodostóba is elmegyünk, az ottani emlékhelyre. Mindenkit kérek, aki úgy érzi, hogy szeretne bekapcsolódni ebbe az ügybe, hogy jelezze és felírom, s akkor felvesszük a kapcsolatot és bevesszük a programba. 178


PILLICH LÁSZLÓ Kolozsvár, Erdély Figyelmetekbe ajánlanám, hogy a civil önszerveződésnek van egy kulcspillanata, az elindulás. Mindenki arra szokott fókuszálni ebben a kulcspillanatban, ez egy általános szemlélet, hogy megpróbáljon valamilyen formában kiinduló tőkét keresni. Olyan pénztámogatást, amelytől úgy érzi, függhet az, hogy intézményként az elképzelt tevékenységet beindíthassa. Itt elhangzott egy nagyon jó példa arra, hogy miként lehet e források megszerzéséhez eleve felmutatni valamit. Fontos és egyszerű technika lehet – különösebb anyagi ráfordítás nélkül – tájházaknak, a helyi értékeket összegyűjtő kis múzeumoknak a létrehozása. Legalább ilyen fontos a könyvtárak szerepe a közművelődési intézmény szervezésben és megalapozásban, mert induló könyvállományoknak a begyűjtése sem kerül alapvetően nagy energiába. Maga a kisközösség is egészen másképp viszonyul egy olyan intézmény indulásához, amely azt mondhatja, hogy rövid időn belül ezerkétezer kötetes kiskönyvtárat már létrehozott. Ehhez már kell könyvtáros, tehát a kapcsolatépítés szempontjából már van egy személy, akire lehet építeni, és ez a keret egyfajta bázisa lehet, szellemi műhelye az egész civil önszerveződésnek. Az elindulás szempontjából azért is fontos, mert már hivatkozni lehet rá az első pályázat megírásakor: értékben vagy mennyiségileg feltüntetve, mint egy első megvalósítást. Tehát tárgyi apportként kell először megszerezni ilyen primér, könnyen elérhető indulótőkét, s a hagyományos falumúzeumok mellett a kiskönyvtárak is betölthetik ezt a funkciót.

BALLA ZOLTÁN Székelyudvarhely, Erdély A képzés szekcióban említettem, hogy igény szerint, megrendelésre bárhol képesek vagyunk – egyhetes, többhetes, kétnapos – közösségfejlesztőket képző tréningsorozatot tartani. Ezt most kiegészíteném azzal, hogy hasonló módon „Vállalkozni jó” című tanfolyamsorozatot is tudunk tartani ott, ahol igény van vállalkozás-fejlesztés oktatására. Képzéseket tudunk tartani tanároknak, önkénteseknek, akik a maguk során az így szerzett tudást – vállalkozás bevezetése, vállalkozói mentalitás, vállalkozási alapfogalmak tiniszinten stb. – tovább tudják adni diákcsoportoknak, érdeklődőknek. 179


VIZI IMRE Kolozsvár, Erdély A pártfogó szülői programot ajánlanám a figyelmetekbe. Ennek lényege, hogy akár vállalkozó, akár magánszemély elvállalja egy szórványvidékről származó tehetséges diák kollégiumi költségeit. Kolozsváron két bentlakást működtetünk, leánybentlakást egy 31 férőhelyes villában és egy vadonatúj, most létrejött 27 férőhelyes fiúbentlakást. Hozzátok azzal a kéréssel fordulok, ha környezetetekben van olyan jó szándékú ember, vállalkozó, aki támogatná tehetséges diák kollégiumi költségeit, akkor vegyétek fel velem a kapcsolatot. A diákokat nagyon jó körülmények között tudjuk ellátni, illetve jó iskolákban bemutatni. Az egyéves költség 600 dollár. Ebben benne van az étkezés, a szállás, tízórai, mosás, egy tanulmányi kirándulás minden évben és az átlagnál sokkal de sokkal jobb tanulmányi feltételek. Semmit nem kell hoznia a személyes holmiján kívül. A Teodidaktos Alapítvány szórólapján mindez olvasható, de el lehet jönni Kolozsvárra is, megnézni a bentlakásokat.

RAJ ROZÁLIA Szabadka, Délvidék A Vajdasági Magyar Folklórközpont, szakemberek közreműködésével létrehozott Doroszlón – egy hagyományos kisközösségben, a Bácskában, Zomborhoz nagyon közel – egy tájházat, amely teljes berendezésével az 1930-as éveket prezentálja. Itt csoportokat tudunk fogadni, ez évben is majd ötszázra tehető a látogatók száma. A faluban 50-60 főt tudunk elhelyezni, a Doroszlói Tájház mellett pedig megmutatni a környéket, Nyugat-Bácskát. Szeretettel várunk oda benneteket!

DUMA ANDRÁS Klézse, Moldva Én egy kis felhívást mondok, ahogy mondjátok ti. Arról szól az eset, hogy több mint egy éve nem kapunk semmiféle támogatást, ha kitaláltunk valamit. Ezért meghívjuk a barátainkat látogatni, esetleg szállást egy estére tudunk nekik biztosítani, némi adomány ellenében. Nem kereskedelmi szempontból csináljuk ezt az egészet, hanem a közösség építésére. Ha eljöttök hatan-heten, esetleg tízen, ez a legköny180


nyebb, de ha nagyon erőltetitek a helyzetet, akár ötven személyt is tudunk fogadni. A lényege a dolognak az, hogy megmutatom a falut, esztek egy túróspuliszkát, ha nem galuskát, s a gyerekekkel be tudnánk mutatni egy kis műsort. Abból, amit látogatóink adnak, lefizethetjük az áramot, részit a fűtésnek, gyerekeknek kis ajándékokat és csúszunk tovább. Tehát, ha olyanba jártok, hogy szeretnétek Csángóföldön, élve meglássátok a csángókat, vegyétek fel velem a kapcsolatot, magatokon is segéttek, rajtunk es segéttek – és nem kereskedelmi módon.

SZÁSZ ENIKŐ Temesvár, Erdély Figyelmetekbe ajánlok két kitörési lehetőséget. Az egyik a magunk megismertetése a többségiekkel és a más nemzetiségűekkel, mert nem elég, hogy a mi zárt körünkben önmagunknak beszélünk önmagunkról, és mindig egymásnak mondjuk ugyanazt, amit mindannyian tudunk, és ami végeredményben mindannyiunkat mozgat. Ki kellene lépnünk a saját köreinkből, és elfogadtatni magunkat és törekvéseinket a környezetünkkel is. A másik pedig, egyéb pénzforrások megkeresése, számba vétele és megcélzása, mint amelyeket ma mindannyian megkeresünk és megcélzunk. Ma mindannyian az anyaország felé tekintünk, innen várjuk a támogatást. Ebből a körből ki kellene lépni, és Európa felé tekinteni. 181


Európában rengeteg pénz van, azt se tudják, mit csináljanak vele. Ezeket a pénzeket kell megcélozni. Romániában rengeteg pályázati kiírás van Európai Uniós pénzekre, ezeket Bukaresten keresztül döntik el és osztják ki. Viszont mi valamilyen oknál fogva csak a magyar pénzek felé tekintünk, és úgy nézünk az anyaországra, mint egy fejőstehénre, melynek egyik tőgye az Illyés Közalapítvány, másik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, harmadik a Nemzeti Kulturális Alapprogram stb. És ezeket fejjük sokan, a kicsi tejet. Ideje lenne bátorságot venni ahhoz, hogy Európai Uniós pénzeket célozzunk meg. Egyszerűen meg kellene tanulni az európai pályázatírásnak a fortélyait, és ehhez partnereket kellene találnunk. A Temesvári Magyar Nőszövetség nevében éppen most pályáztam meg egy nagyobb régiós pénzösszeget: a Temes megyében, illetve a körülötte lévő megyékben és térségekben működő, közművelődéssel foglalkozó civil szerveződéseknek a konferenciájára8. A szegedi Esély a Stabilitásra Közalapítvány írta ki a pályázatot. Ha sikerül a pénzt megszerezni, akkor október folyamán, Temesváron megrendezzük a konferenciát, amelyen Temes, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyében, illetve Csongrádban és Vajdaságban kizárólag közművelődéssel foglalkozó civil szervezetek képviselői vesznek majd részt. Ennek a találkozónak pontosan az lenne a célja, hogy megismerjük egymást, felvegyük egymással a kapcsolatot és a közművelődés területén közös, eurorégiós programokat próbáljunk kidolgozni, közösen próbáljunk európai pénzek után nyúlni. Nagyon örülök, hogy eljöttem erre a találkozóra, hiszen éppen vajdasági partnereket találtam itt. Már megbeszéltük, amennyiben létrejön ez a találkozó, akkor ők is jelen lesznek Temesváron, és tovább beszéljük az együttműködés különböző lehetőségeit, többek között részvételüket a jövő évi Bánsági Magyar Napokon, amely tíznapos közművelődési regionális rendezvénysorozat.

FÜLÖP LÍDIA Lugos, Erdély Sok könyvem gyűlt össze, saját pénzemből kiadva, és keveset tudok eladni, mert nálunk a román könyvüzletekbe nem veszik be. Egyházakon keresztül, különféle rendezvények alkalmával próbálom terjeszteni. De akkor tudok legtöbbet eladni, ha meghívnak könyvbemutatóra. 8

A pályázatot megnyerték, és a rendezvényt megtartották.

182


Az előbb kaptam itt egy nagyon szép ajánlatot Széll Katalin képzőművésztől, hogy menjek el bemutatni a könyveimet Nagyváradra. Ha valaki gondolja, hogy megéri a verses, prózai és egyéb témájú könyveimet népszerűsíteni, és elérhetek a 79 évemet tologatva előre, én nagyon szívesen jövök, mert nekem ez élmény.

HALÁSZ PÉTER Nem lehettem itt tegnap a kitörési stratégiák szekcióban, mert a Duna Televízióban éppen erről a tanácskozásról beszéltem. Ezért most mondom el, hogy egy hónappal ezelőtt Erdélyben és a Partiumban két helyszínen – Marosvásárhelyen és Székelyhidon – a magyar falugondnok rendszert ismertettük. Magyarországon már 12 éves múltja van, Kemény Bertalan találta ki olyan szórvány-, illetve aprófalvas térségekre, ahol már nincs se önkormányzat, se templom, se iskola, már esetleg csak posta van, vagy az sincs. Az e tisztséget viselők a falu mentális, gazdasági, egészségügyi gondozói, segítői, idős emberek pátyolgatói, iskolás gyerekek és óvódások szállítói és így tovább. Az önkormányzatok pályázhatnak a szociális minisztériumnál egy mikrobuszra és a falugondnok fizetésének valamilyen hányadára. Ez elég jól működik Magyarországon, persze itt sincs elég pénz ahhoz, hogy mindenhová lehessen adni, évről-évre pályáznak, és a legrászorultabbnak vélt településeknek, térségeknek adják meg. Azért vittük ezt a gondolatot Erdélybe, mert van rá igény. Legközelebb Székelyföldön szervezünk hasonló konzultációt.

183

Zárszó

Zárszó Romhányi András ___________________________ A harmadik Budakalászi Találkozón vagyunk túl, melyet ez alkalommal a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kollégium szervezett. Köszönjük a támogatóknak – Magyar Kulturális Alapprogram, Magyar Művelődési Intézet, Miniszterelnöki Hivatal, Faluház Budakalász, Magyar Kollégium, Budapest Főváros Kispest Önkormányzata, Pest Megyei Közgyűlés –, hogy ismét létre tudtuk hozni ezt a fórumot. Külön köszönet a budakalászi Faluháznak, amiért minden alkalommal ingyen ad helyet, és rendelkezésünkre bocsájt különféle szolgáltatásokat. A mi munkánkról. Hogyan kell bennünket használni, Pétert és engem? Fölhívtok bennünket; ilyen és ilyen kérésünk, problémánk van, valamit meg kellene oldani, ekkor meg ekkor, ilyen és ilyen célból gyertek ki. Általánosságban – csak úgy –, ne hívjatok látogatóba bennünket! Bár nagyon szeretünk benneteket; rendszerint soha nem fogunk kimenni. Nem azért, mert nem akarunk, hanem azért, mert konkrét ügyekben amúgy is folyamatosan utazunk körbe a Kárpát-medencében. És akkor van értelme igazán elmenni valahova, ha ténylegesen olyan dologra van szükség, aminek megvalósításához Péter vagy az én tudásom szükséges. Ilyen hívásokra viszont az esetek 90 százalékában megyünk. Azt ne várjátok el tőlünk, hogy mi magunktól menjünk, mert nem fogunk. Hanem hívjatok bennünket konkrét céllal és azokra nagy valószínűséggel el fogunk menni. Itt, a harmadik Budakalászi Találkozón – azt gondolom –, elvégeztük, amit akartunk. Találkoztunk fontos emberekkel, sok információt kaptunk, jókat beszélgettünk, kapcsolatok születtek. És azt hiszem, ami a legfontosabb, lélekben épültünk. Mi voltunk az akkumulátor, akik föltöltődtünk és mi voltunk az áramforrás is, amelyik töltötte ezt az akkumulátort.

184

Zárszó

Sokan voltunk, de mégis – olyan értelemben – kevesen, hogy mintegy huszonöt társunk, aki jelentkezett, nem jött el. Nagyon-nagyon elgondolkodtató, mert ez a huszonöt ember mások elől vette el a lehetőséget. Nektek mondom, mert – bár nem ti, akik eljöttetek vagytok a hibásak –, valahol ki kell mondani. Az ilyen távolmaradásoknak jövőre következménye lesz. Persze, azokat is meghívjuk majd, akik jelentkezésük ellenére nem jöttek el, de nekik nem fogjuk kifizetni az útiköltség hozzájárulást – ha egyáltalán tudunk fizetni majd ilyet –, mert ők idén ezt a lehetőséget eljátszották. Mindenkit arra kérek, hogy töltse ki az adatlapot – ez is rajta van a CD-n –, ami az adatbázisba való bekerüléshez szükséges. Ha valakinél nincs változás, akkor az csak jelezze nekünk, hogy náluk minden úgy van, ahogy az adatbázisban rögzítve van. De akinél változás van, az föltétlenül jelezze azt nekünk. Aki pedig eddig még nem töltött ki adatlapot, kérem, hogy tegye meg! És minden – általa ismert – közművelődési-kulturális szervezetnek adja oda, hogy az is töltse ki és küldje el nekünk. Az, hogy hova kell küldeni, ott van rajta. Azt is kérjük tőletek, ha bárki közületek cikket ír, riportot készítenek vele, azt küldje el nekünk! Készüljetek, reméljük jövőre is meg tudjuk szervezni – immár – a negyedik Budakalászi Találkozót! Úgy érzem, hogy bár kevesebben voltunk – az összes eddigi találkozó közül most voltunk a legkevesebben –, mégis úgy érzem, hogy a Budakalászi Találkozónak a súlya nőtt. Azért is, mert nagyon komolyan vettétek a munkát, azért is, mert komoly témákat tárgyaltunk meg, és azért is, mert fontos emberek vagy a képviselőik jöttek el ide. Erről éppen most találtam egy versszakot, egy általatok hozott anyagból ollóztam ki. Olyan szép, annyira ideillik, mert elmondja, hogy mi lett a 2000-ben elindult Budakalászi Találkozó alapötletéből: Valahol elindul egy gondolat/ láthatatlanul és észrevétlenül,/ és elmebércen, lélekvölgyön át/ egetverő eszmévé lelkesül,/ korlátokat zúz, gátakat ragad – mondja Wass Albert. Itt elhangzott valakinek a javaslata, hogy zárásként énekeljük el a Himnuszt. Akkor énekeljük el!

185

Zárónyilatkozat

Zárónyilatkozat A Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek 3. Fórumának Nyilatkozata

A Budakalászi Találkozón résztvevő – Ausztria, Románia, Szerbia és Montenegró, Szlovákia, Ukrajna – 77 magyar civil szervezet képviselői a három napos tanácskozás eredményeként a következőket nyilatkozza: 1.

2. 3.

4.

5.

186

A résztvevők üdvözlik a lehetőséget, hogy tevékeny szerepet vállalhatnak a mindenkori Fórum munkájában. Ennek fontossága abban nyilvánul meg, hogy ez az egyedüli olyan Kárpát-medencei fórum, amely ebben a formában biztosítja a tapasztalatátadást és az egymástól való tanulás lehetőségét. Kérjük a Fórum további, évenkénti összehívását és ennek anyagi támogatását az illetékes szervek részéről. Üdvözöljük az anyaország Európához való csatlakozását, de csak a magyarság önazonossága és értékei megőrzése mellett. Ugyanakkor aggodalmunkat fejezzük ki a határon túl élő magyarság kapcsolattartási lehetőségeit illetően a csatlakozás utáni időszakban. Tudomásul vesszük a státustörvény/kedvezménytörvény legutóbb elfogadott változatát. Kinyilatkoztatjuk, hogy az abban megfogalmazottak nem merítik ki a lehetőségeket az egységes magyar nemzethez való biztonságos tartozást illetően. Szükségesnek tartjuk a magyarságtudat és a nemzeti önazonosságtudat megerősítését. Nevezetesen: a) Történelmi örökségünk - nemzeti történelmünk, irodalmunk, műemlékeink, néphagyományunk - megismerését, megőrzését, ápolását. b) A magyarságtudat szellemének ápolását a családban, az oktatásban, az egyházi intézményekben, a vállalkozói szférában. c) Az anyanyelv tudatos megőrzését és használatát.

Zárónyilatkozat

6.

Mindezen célkitűzések megvalósítása érdekében szükségesnek tartjuk a civil szervezetekben tevékenykedők anyanyelvű, állandó szakmai továbbképzését. E tevékenységben javasoljuk a Fórum szervezőinek aktív szakmai részvételét. 7. Üdvözöljük a Kárpát-medencei kisebbségi magyar kulturális civil szervezetek adatbázisának létrehozását, mely szervezeteink kapcsolattartását segíti elő. Felkérjük az összes civil szervezet aktív részvételét ennek továbbfejlesztéséhez, tökéletesítéséhez és állandó frissítéséhez. 8. Üdvözöljük a Nemzeti Civil Alap létrehozását. Kívánatosnak tartjuk az ennek révén elérhető támogatások kiterjesztését a kisebbségben élő magyarságra is, megkülönböztetett figyelemmel a szórványban élőkre. 9. Kérjük a határon túli magyarság életét segítő támogatások elosztási rendszerének javítását, megkönnyítését. 10. Elvárjuk az írott és elektronikus sajtó nagyobb érdeklődését és támogatását tevékenységünk tárgyilagos megismertetése céljából. Budakalász, 2003. június 28-án A 3. Budakalászi Találkozó résztvevői, 77 szervezet képviselője

187

Képviselt szervezetek

Képviselt szervezetek Általános Műveltség Alapítvány (Gyergyószentmiklós) Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület (Brassó) Aracs Társadalmi Szervezet a Művelt Faluért (Szabadka) Arany János Művelődési Egyesület (Nagyszalonta) Arménia Örménymagyar Baráti Társaság (Kolozsvár) Árvalányhaj Éneklőcsoport (Királyhelmec) Báthory István Alapítvány (Szilágysomlyó) Beregszászi Járási Mozgáskorlátozottak Egyesülete Beszterce Művelődési Alapítvány (Beszterce) Besztercei Magyar Iparosok Közművelődési Egyesülete Bethlen Egyesület (Bethlen) Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége Bocskai István Művelődési Egyesület (Nyárádszereda) Bodor Péter Művelődési Egyesület (Erdőszentgyörgy) Bodrogközi Népi Táncegyüttes (Királyhelmec) Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (Bukarest) Burgenlandi Magyar Kultúregyesület (Alsóőr) Credo Alapítvány (Ungvár) Délibáb Hagyományápoló és Természetbarát Kör (Szaján) Doroszló Tájház (Doroszló) Dózsa György Magyar Művelődési Központ (Bajmok) Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre (Zenta) EMKE Arad megyei Szervezete (Arad) EMKE Zilah Városi Szervezete (Zilah) Ezoterika Klub (Királyhelmec) Felsőhegyi Olvasókör (Felsőhegy) Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány (Kolozsvár) Hepehupa Műhely (Zilah) Hollósy Simon Művelődési Egylet (Máramarossziget) Human Reform Alapítvány (Székelyudvarhely) Józsa Márton Könyvtár (Zselyk) 188

RO RO SCG RO RO SK RO UA RO RO RO RO RO RO SK RO A UA SCG SCG SCG SCG RO RO SK SCG RO RO RO RO RO RO


Kemény János Alapítvány (Maroshévíz) RO Kincs Gyula Alapítvány (Zilah) RO Királyhelmec Városi Művelődési Központ SK Kis-Küküllő Térségi Társulás Balavásár-Szováta (Balavásár) RO Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesület (Zenta) SCG Kölcsey Egyesület (Arad) RO Középiskolások Művészeti Vetélkedője (Óbecse) SCG Láng Simon Fúvószenekar (Zselyk) RO MADISZ Bethleni Szervezete (Bethlen) RO Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) RO Majláth Kör (Királyhelmec) SK Matyi Műhely Bábszínház (Nagyvárad) RO Medgyesi Református Gyülekezeti és Szórvány Központ RO Népkör Magyar Művelődési Központ (Szabadka) SCG Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság (Nagyvárad) RO Petőfi Sándor Magyar Kulturális Kör (Óbecse) SCG Petrőczy Kata Szidónia Közművelődési Egyesület (Marosludas) RO Polgári Kezdeményezés Klubja (Királyhelmec) SK Pro Zilah Közművelődési Egyesület (Zilah) RO Pro Zselyk Egyesület (Zselyk) RO Pusztinai Szent István Egyesület (Pusztina) RO Reményik Sándor Kulturális és Oktatási Központ (Óradna) RO Reményik Sándor Művész-stúdió Alapítvány (Kolozsvár) RO Romániai Magyar Népművészeti Szövetség (Székelyudvarhely) RO Rosarium - Rozsnyói Magyar Közművelődési Intézet SK Sapientia Varadiensis Alapítvány (Nagyvárad) RO Seprődi János Művelődési Egyesület (Kibéd) RO Sikerkulcs Alapítvány (Székelyudvarhely) RO Székely Faluért Alapítvány (Sepsiszentgyörgy) RO Szeret-Klézse Alapítvány (Klézse) RO Szombati Szabó István Irodalmi Kör (Lugos) RO Szórvány Alapítvány (Temesvár) RO TECHNÉ Egyesület (Temesvár) RO Temesvári Magyar Nőszövetség (Temesvár) RO Tempó Táncklub (Nagyvárad) RO Teodidaktos Humanitárius Alapítvány (Kolozsvár) RO Than Fivérek Értelmiségi Kör (Óbecse) SCG Tibor Ernő Képzőművészeti Galéria Alapítvány (Nagyvárad) RO Ticce Klub (Királyhelmec) SK Udvarhelyi Fiatal Fórum (Székelyudvarhely) RO 189


Vajdasági Magyar Folklórközpont (Szabadka) SCG Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség SCG Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (Szabadka) SCG Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete (Kishegyes) SCG Zselyki Művelődési Egyesület (Zselyk) RO

Budakalász (Forrás: www.extra.hu/budakalasz)

190

Sajtó

Híradások a III. Budakalászi Találkozóról Csak azok szerepelnek a füzetben, amelyeket szerzőik eljuttattak hozzánk. [Szerk.]

ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ 2003. július 1.9 http://www.hhrf.org/rmsz

Együtt a szekértábor Harmadik alkalommal került sorra a budakalászi Faluházban a Kárpát-medencei magyarság civil szervezeteinek háromnapos tanácskozása (2003. június 26-28), hogy hírt adjanak egymásról, kicseréljék tapasztalataikat, erősítsék a korábbi találkozókon létrejött kapcsolatokat, együttműködésüket. A szervezők – a Magyar Kollégium, a Magyar Művelődési Intézet, a Pest Megyei Információs Központ és nem utolsó sorban a házigazda budakalászi Faluház munkatársai – hetekkel korábban felkészültek, hogy fogadják a magyar közművelődési civil szervezetek képviselőit a moldvai Szerettől az ausztriai Lajtáig, anyaországi és határon túli résztvevőket. A tanácskozást Halász Péter, az MMI munkatársa nyitotta meg, köszöntve a közel száz fős „szekértábort”. Romhányi András a Magyar Kollégium elnöke, az MMI Határon Túli Magyarok Osztályának vezetője bemutatta a II. Budakalászi Találkozó munkálatait tartalmazó kiad9

Az RMSZ 2003. június 28-29-i számában, a Záróra rovatban rövid előzetes jelent meg a cikkből. A július 1-i számban közölték a Zárónyilatkozatot is. – A Találkozót megelőzően eseménybeharangozó jelent meg az RMSZ-ben.

191

Sajtó

ványt, a civil szervezetek adatbázisát is magában foglaló CD-t, melyet a tanácskozás résztvevői kézhez kaptak. A tanácskozás első napján Rományi András – Magyar kultúrával Európába(n) címmel tartott előadásában – lényegében időszerű kérdésekre igyekezett válaszolni: 1. mit hoztunk magunkkal; 2. mit adott a magyarság eddig Európának; 3. és mit tud adni a jelenben? A magyarság szellemisége, sajátos kultúrája része a kontinensnek, történelme összefonódik az európai népek történelmével, épp ezért a sajátosságok – anyanyelvünk, kultúránk, népművészetünk – mondhatnánk, feltarisznyál útravalóval. Ebből adódóan is, a Kárpát-medence magyar közösségei civil szervezeteinek azt a sok értéket kell megőrizniük, Zrínyi szavaival, mi szerint egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, de különbek sem, az előadó kiemelése értelmében, a tennivalónk befogadó készségünkkel egyidőben örökségünk megőrzése, csak eképpen lehetünk híd Kelet és Nyugat között. Petróczi Sándor, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli magyarokért felelős államtitkárságának kabinetfőnöke részletekbe menően tájékoztatta a résztvevőket a módosított kedvezménytörvényről. Sok kérdést és vitát váltott ki a hivatalosan nem státus-, hanem kedvezménytörvény témája, mert „érzékelhető valóság” lesz a következőkben. A politikus félelmeket igyekezett eloszlatni, hangsúlyozva, hogy a módosítás ellen szavazók lényegében nem a törvény ellen szavaztak, hanem a módosítást minősítették visszalépésnek. Részletezte, a kedvezmények és a kedvezményezettek köre bővül, a módosítás nem vett el semmit az eredeti törvény által biztosított támogatásokból. Kitért arra, a változtatás nem politikai célzattal történt, hanem nemzetközi jogharmonizációja miatt. A tanácskozás résztvevői határon túli civil szervezetek tevékenységét tükröző kiállítást rendeztek kiadványaikból, periodikáikból, ez külön ismertetőt érdemel. A budakalászi tanácskozás második napján tartott kerekasztalbeszélgetés egyfelől azt tanúsította, hogy az anyaországon kívüli közművelődési civil szervezetek tevékenységük során hasonló nehézségekbe ütköznek, a forráshiány egyaránt jellemző a moldvai csángóktól kezdve Erdélyen át az északi vagy a déli határon túli régiókig. Az anyagiakon kívül a közművelődési, a népművelői képzett szakemberek hiányoznak, az akkreditált szakmai, művészeti irányítók, a civil szervezeteket menedzselni képes személyek. Az anyaország határain kívül mindenhol igény van rá, hogy szakember dolgozzon a szférában. Viszont gond az is, hogy a Magyarországon szerzett diplomát miként honosítják a szomszédos államokban. 192

Sajtó

A kerekasztal-beszélgetés célja volt, hogy ismert és felelős személyiségekkel találkozzanak a résztvevők. Sajnálatosan, sem Bálint-Pataki József, a HTMH elnöke, sem Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöke nem lehetett jelen. A fórum szervezőinek – Magyar Kollégium, Magyar Művelődési Intézet – sikerült ugyanakkor meghívni más előadókat, illetve az akadályoztatott meghívottak küldtek maguk helyett a közérdekű témákban kompetens személyeket. Újdonságokról is értesültek a 77 civil szervezetet képviselő résztvevők. Lakovits Elvíra, a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa elmondta, a közelmúltban történt Medgyessy-kabinet átalakítása nyomán, Lévai Katalin tárca nélküli miniszter hatáskörébe tartozó kormányhivatal alakul a civil szervezetek ügyében; törvényt fogadnak el a nemzeti civil alapprogramról; átláthatóbb, egyszerűbb jogszabályokat fognak szorgalmazni a civil szervezetek működéséhez. Az anyagi forrásokon kívül figyelnek a humán erőforrás fejlesztésére. Balipap Ferenc, a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese tájékoztatójában kiemelte: a közös tennivalók okán is át kell gondolni határon belül és kívül, hogy a népművelés, közművelődés, közösségfejlesztés terén mit lehet tanulni az Európai Uniótól, szükség van rá, mert létezik nemzeti fejlesztési terv, de a közművelődés nem látszik benne, mint szakterület. A határon kívüli közösségek felé megnyugtatóan hangzott dr. Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöknek kijelentése: nem adják fel a határon túli kulturális tevékenység támogatását. Az érem másik oldala, hogy sokan épp a meg nem ítélt pályázati összegekért kértek magyarázatot. A Határon Túli Magyarok Hivatalát képviselő C. Tóth János osztályvezető beszélt a kormányhivatal feladatköréről, a folyamatos kapcsolattartásról, melynek keretében művelődési, oktatói, egyházügyi főosztály is alakult, s az érintett tárcákkal kapcsolatot tart a szomszédos államokban, nemzetközi fórumokon a magyar álláspontot képviselik. Az olvasót emlékeztetjük, a határon túli egyetemi oktatás ügyében a Sapientia Tudományegyetem a támogatáspolitika konkrét valósága például Erdélyben. A kerekasztal meghívottja volt Patrubány Miklós is, a Magyarok Világszövetségének elnöke. Az külön kérdés, hogy a civilizált világ és a kultúra ütközéséről szólva mennyiben állítható, hogy a magyar kultúra válságban van. Az anyaországi és a határon túli több ezer közművelődési szervezet létezése, tevékenysége más valóságot bizonyít. A kerekasztal-megbeszélésen a temesvári, máramarosszigeti, kolozsvári, kibédi, lugosi, maroshévízi, bákói, gyergyószentmiklósi, nyárádszeredai vita193

Sajtó

partnerek voltak többségben a délvidéki, illetve kárpátaljai és felvidéki felszólalókkal szemben, de mindannyian a közös gondok okán a közös tennivalók kivitelezésének lehetőségeit feszegették. Legtöbben az anyaországi támogatás igénylését emelték ki a hozzászólásaikban. A második munkanapon a szekcióülések sorában a kedvezménytörvény tapasztalatairól tervezett csoport nem alakult meg érdeklődők hiányában. A kitörési stratégiák, valamint a képzés szekció beszámolói a konferencia záró napján kerültek napirendre. FEJÉR LÁSZLÓ

[ÚJVIDÉKI] MAGYAR SZÓ 2003. június 30. http://www.magyar-szo.co.yu

Külhoni „civilek” egymás között és az anyaországgal A Magyar Kollégium, a Magyar Művelődési Intézet és a Pest Megyei Közművelődési Információs Központ együttes szervezésében a budakalászi faluházban június végén immár harmadízben szervezték meg a Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek Fórumát. Ezen ezúttal Romániából, Szerbia és Montenegróból, Szlovákiából, Ukrajnából, Ausztriából összesen 70 magyar civil szervezet képviselője jelent meg, vett részt a háromnapos tartalmas munkában. A témakörök igen szerteágazók voltak, de valamennyi érintette a határon kívül élő, ott honos magyarság nemzetmegtartó problémáit. A különböző vidékeken, országokban és körülmények között élő magyarok nyilvánvalóan más-más problémával találják szemben magukat, és a si194

Sajtó

kereket sem lehet mindig egyforma mércével mérni, mert egészen más eredményt tudnak felmutatni a művelődési hagyományokban bővelkedő erdélyi tömbségben vagy akár a vajdasági tömbségben élők, mint például a moldvai csángók, akik számára a nyelvvisszaszerzés és annak használati joga az alapvető gond. A fórum a szokásos üdvözlő beszédek után Romhányi Andrásnak, a Magyar Kollégium vezetőjének a Magyar kultúrával Európába című előadásával kezdődött, amelyből egyértelműen kiderült, hogy Magyarország és a magyarság e tekintetben igencsak szép csomaggal érkezhet, és amelyet – noha határok szabdalják szét a nemzetet – egységes művelődési kincsnek kell tekinteni. Az első nap, de mondhatni, hogy a háromnapos tanácskozás egészén is legtöbbet a kedvezménytörvénnyel foglalkoztak. Ezt persze eléggé más szempontokból közelítették meg a határon túli érdekeltek, a civil szervezetek képviselői és mondjuk a Határon Túli Magyarok Hivatalának, illetve a Miniszterelnöki Hivatalnak a jelen lévő képviselői. Egyben azért egyetértettek, hogy a körülmények folytán igencsak alakulgató törvény korántsem hozta meg azt, amit mindkét oldalon elvártak tőle. Így azután a civil szervezetek felvetése alapján az érdeklődés középpontjába érhetően a kettős, illetve külhoni állampolgárság bevezetése került, amelyre ugyan a világon, sőt a közelebbi régiókban is már van példa, de nyilvánvalóan körültekintő előkészületeket igényel, elsősorban keményebb kitartást és talán diplomáciai fellépést is a magyar állam mindenkori vezetésétől. Ezzel kapcsolatban legnagyobb tetszést Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének több ilyen jellegű értékelése és kijelentése váltott ki, aki hangsúlyozta, hogy ha másként nem, akkor akár 200000 polgári aláírással „veszik rá” a magyar parlamentet arra, hogy tárgyaljon a kettős állampolgárságról. Sok szó esett a határon túli civil szervezetek különböző formában történő segítségéről, a pályázatokról, azok előnyeiről és buktatóiról, mindezt a magyarságtudat megőrzése mikéntjének gondja szőtte át. Ezt egyébként dr. Szabó Tibornak, a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökének a segítségével boncolgatták igen körültekintően. A már felsorolt intézetek, állami szervek képviselői mellett a munkában részt vettek a Magyar Művelődési Intézet és a Nemzeti Kulturális Alapprogram képviselői is. Tartományunkból 11 közművelődési civil szervezet képviselője, illetve a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács képviselője vett részt. LAJBER GYÖRGY 195

Sajtó

ÚJ SZÓ 2003. július 3. http://www.ujszo.com Harmadszor találkoztak a Kárpát-medencei magyar civil közművelődési szervezetek Budakalászon, hogy módszertani segítséget nyújtsanak egymásnak

Fel kell erősíteni a kis szervezetek gyenge hangját A Magyar Kollégium a Magyar Művelődési Intézet és a Pest Megyei Közművelődési Információs Központ volt a szervezője az idei június végi Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szerve-zetek Fórumának Budakalászon. A tanácskozás célja, hogy képet adjon a civil szféra által végzett munka jelentőségéről, módszertani segítséget nyújtson a határon túli magyar civil szervezetek napi munkájához, erősítse a közöttük lévő kapcsolatokat és felmérje az említett kezdeményezések támogatásához rendelkezésre álló szellemi és anyagi erőforrásokat. A határon túli magyar szervezetek megsegítésére hivatott magyarországi intézmények visszafogottan reagáltak, illetve vettek részt a rendezvényen: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát – amely az eddigi tapasztalatok alapján nem tartotta támogatásra méltónak a találkozót – a szervezők fel sem kérték az anyagi támogatásra, az Illyés Közalapítvány elutasította támogatást, a Határon Túli Magyarok Hivatalának pedig csak koordinációs kerete van, ami azt jelenti, hogy nála pályázni nem lehet, csak bajban segíti ki a rászorulókat. Megítélésük szerint itt nem volt baj. Romhányi András, a Magyar Kollégium igazgatója és a Magyar Művelődési Intézet Határon Túli Magyarok Osztályának osztályvezetője szerint egyébként sem kell attól tartani, hogy az említett intézmények hasonló ötlettel rukkolnak elő. Egyszerűen arról van szó, hogy a találkozót olyan emberek szervezték, akik ezt fontosnak találták. 196

Sajtó

„Bár tavaly támogatás hiányában elmaradt a budakalászi találkozó, és félő volt, hogy ez évben kisebb lesz az érdeklődés, ám sokkal többen jelentkeztek, mint vártuk.” A találkozón 77 Kárpát-medencei közművelődési szervezetet képviseltette magát, zömében Erdélyből, de ott voltak a szerbiai, a szlovákiai, az ukrán és az osztrák civil szervezetek képviselői is. A felvidéki csemadokosok azonban hiányoztak, ám Romhányi őket is igazolta: „Kiküldtük az adatlapokat, és valamilyen okból ezeket a kitöltendő adatlapokat – legalábbis nagy részüket – nem kaptuk vissza. Azonban sok dolog közrejátszhatott abban, hogy nem jöttek el. Valószínűleg a munkájuk akadályozta őket, hiszen zajlanak a nyári táborok, rendezvények. Mégis nagyon jó társaság gyűlt össze, és eljöttek azok az emberek is, akiktől információkat vártunk! Ez azért fontos, mert a résztvevők megkapták, amit vártak, és a „hatalmasságok” látták, hogy komoly szakmai képviselet gyűlt össze. Ugyanakkor jelenlétükkel legalizálták, elismerték a Budakalászi találkozót.” Az említett hatalmasságok, az előadók pedig valóban szakmabeliek voltak. A Miniszterelnöki Hivatal nevében Petróczi Sándor, a hivatal kabinetfőnöke tartott előadást a kedvezménytörvényről, illetve annak módosított változatáról. Előadásában rámutatott, a magyar politikai pártok lényegében támogatják a törvényt, s amelyek ellene szavaztak, azok sem a törvényt ellenezik, hanem a módosítással nem értenek egyet. A módosítást azonban nem lehetett elkerülni már csak azért sem, hogy a törvény végrehajtható legyen. Ugyanakkor a törvény tartalmazott szakmai hibákat is, amelyekre a Velencei Bizottság és más nemzetközi fórumok is rámutattak. Ennek következtében (is) meg kellett változtatni minden olyan kitételt, amely a bírálók részéről „diszkriminatívnak” minősült. Törölték a törvényből az „egységes magyar nemzet” kifejezést is, ami – Petróczi Sándor szerint – semmiképp sem valamiféle hajbókolást jelent, hanem inkább „a saját akarat érvényesítését”, amit azzal próbált igazolni, hogy – a változtatások ellenére – ötször is szerepel a törvényben „a magyar nemzethez való tartozás erősítése” megfogalmazás, s ez teljes mértékben fedi a törvény eredeti célját. Az előadás utáni beszélgetésben a jelenlévő szerb, csángó, erdélyi és vajdasági résztvevők konkrét esetekre hivatkozva tették fel neki kérdéseiket: vajon ki jogosult az árvagyerekek nevében magyarigazolványt kérni, a státus- vagy a kedvezménytörvény-e a helyes megnevezés, vajon támogatásra méltók-e azok a szerb iskolák, amelyekben „környezeti nyelv oktatása” címen heti három órában kívánják tanítani a magyar nyelvet és hasonlók?

197

Sajtó

Lakrovits Elvíra, a Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztályának munkatársa a civil szféra stratégiájáról tartott előadást. Ennek az a célja, hogy átláthatóbbá tegye a civil szférával kapcsolatos jogszabályokat, feltérképezze a közhasznú szervezeteket, s előkészítse a támogatások önkéntességéről szóló törvényt. Fontos bejelentésnek számított, hogy létrehozták a Nemzeti Civil Alapprogramot, amely 6-7 milliárd forinttal támogatja majd a civil szervezetek munkáját, és ennek az összegnek 60 százaléka pályázati úton lesz elérhető. A Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke, Harsányi László az intézeten belüli szemléletváltásról és a pályázati rendszer megkönnyítésére irányuló tevékenységről számolt be. „Ki kell iktatni mindent, ami nehezíti a pályázatok írását és beadását” – jelentette ki. Fontosnak tartja az Illyés Közalapítvánnyal való szorosabb kapcsolatot, amelyet már jövőre szeretne kialakítani. „Fel kell mérni, mi az, amit mi tudunk, mi az, amit ők tudnak A csángók újságját pillanaés mi az, amit egyikünk sem tud!” tokon belül szétkapkodták Elmondása szerint a jövőben az évente hozzájuk beérkező 11000 pályázatból inkább kevesebb, ám színvonalas pályázatot kívánnak támogatni, mint a „sok kicsit”. Szeretnék az eddigi 2-300 milliós támogatásra szánt összeget legalább 100 millióval megemelni. Ezután a Határon Túli Magyarok Hivatalának nevében C. Tóth János osztályvezető mutatta be az éppen tizenegy éve létrehozott hivatalt, amelynek öt főosztálya tevékenykedik a határon túli magyarok érdekében. Sietett eloszlatni egy félreértést, mely szerint a HTMH-hoz pályázatokat lehet írni. A HTMH nem hirdet meg pályázatokat, hozzájuk csak kérvényt lehet írni, ám azt is csak olyan esetekben, amelyeket a hivatal „koordinációs kerete” megenged. Ők ugyanis csak abban az esetben támogatnak valakit, ha az illető szervezet más helyről nem kapott anyagi hozzájárulást (és természetesen a rendezvény méltó arra, hogy támogassák), vagy, ha netán egy természeti csapás lehetetlenné tette az egyébként indokolt és jól előkészített rendezvény megvalósítását. Nagy tapsot kapott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, amikor beszámolt a szövetség munkájáról. Nem kapnak állami támogatást és pályázati úton sem segítik a munkájukat. Ennek ellenére dolgoznak, és mindent megtesznek azért, hogy a szövetség alap198

Sajtó

szabályának szellemében „védjék a magyar nyelvet”. Szorgalmazzák Bolyai János eddig kiadatlan és szinte elfeledett életfelfogásáról szóló könyvének kiadását, újra fordíttatják az ENSZ közgyűlése által elfogadott emberi jogok alkotmányának – jelenlegi pontatlan fordítású – szövegét, népszerűsíteni kívánják a székely rovásírást, és nagyban készülődnek a jövő évi VI. Világkongresszusukra. Bejelentette, hogy ősszel aláírásgyűjtést kezdeményeznek egy népszavazás kiírására arról, rendelkezzenek-e a határon túli magyarok kettős állampolgársággal.

Szabó Tibor az előadása után

Szabó Tibor, a HTMH volt elnöke érdekes módon egy balkáni hasonlattal kezdte előadását, amelynek témája az autonómia kérdése volt. Mind a szlovák-magyar, mind a román-magyar alapszerződés tartalmazza az autonómia lehetőségét, ám kikényszeríteni – természetesen – nem lehet. A határon túli magyarok megsegítésére továbbra is szükség van. Az eddigi 12-14 milliárd forintnyi összeget – miután ez csak a határon túli intézmények, szervezetek életbetartására volt elég – nagyságrenddel meg kell emelni. Nagyon fontosnak találta továbbfejleszteni a kapcsola199

Sajtó

tok jogi beágyazottságát, a szakmai segítséget és a gazdasági potenciál növelését. Az előadás utáni beszélgetésben, és a találkozó nyilatkozatának megfogalmazásakor is egyre világosabbá vált, hogy nagyon nehéz meghúzni a határt: egy jó szándékú nyilatkozatban meddig terjed(-het) a politikum és meddig a közművelődés. Romhányi András szerint „valóban felmerültek kérdések, amelyekről nem gondoltuk, hogy problémásak lesznek. A kérdésre, hol a határ, nem tudok válaszolni, de azt tudom, hogy a politika nem érti a „kérem”, „szabad?”, „szeretném” szavakat, a politika az „akarom”, „követelem” szavakat ismeri el. Ilyen értelemben azt gondolom, a résztvevőknek joguk van bármilyen kérdésben véleményt nyilvánítani, hiszen a politika dolga, hogy döntsön ezekben a kérdésekben. Más kérdés, hogy ha nincs szerencsésen megfogalmazva egy mondat – vagy netán egyáltalán nem kell oda – megtörténhet, hogy a kérésünkkel ellenkező eredményt érünk el.” A kérdésre, hogy miként viszonyultak a szomszédos országok közművelődési és társadalmi csúcsszervei a meghívókra, Romhányi András a következő választ adta: „Ezek a szervezetek nem képviseltették magukat. Véleményem szerint elég sok bajuk van otthon és elképzelhető, hogy az ő munkájukat egy ilyen találkozó csak megzavarná. Az említett ernyőszerveztek munkájában meglehetősen erősen érvényesül a központosítás, s annyira a közös pénzek elosztására figyelnek, hogy nem jut idejük a hajszálerekre, az apró szervezetekre. Budakalásznak éppen az a feladata, hogy a kis szervezetek gyenge hangját felerősítse.” A tanácskozás utolsó napján a résztvevők – a hagyományokhoz méltón – nyilatkozatot fogalmaztak meg, amelyben a 77 civil szervezet kéri a fórum évenkénti összehívását, üdvözli Magyarország európai uniós csatlakozását és a Kárpát-medencei kisebbségi magyar kulturális civil szervezetek adatbázisának, valamint a Nemzeti Civil Alap létrehozását, tudomásul veszi a kedvezménytörvény módosítását, szükségesnek tartja a magyarságtudat és a nemzeti önazonosságtudat megerősítését, a civil szervezetekben tevékenykedők állandó anyanyelvi szakmai továbbképzését s kérik a határon túli magyarság életét segítő támogatások elosztási rendszerének javítását. HOGYA GYÖRGY

200

Sajtó

HETI

ÚJ SZÓ Független hetilap. Megjelenik minden pénteken Temesváron

HETI ÚJ SZÓ 2003. július 4. http://www.ujszo.saratoga.ro

BUDAKALÁSZI TALÁLKOZÓ Június 26-28 között harmadízben került sor Budakalászon a Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek Fórumára. Az évenként megrendezett fórum az egyedüli, amely ebben a formában biztosítja a tapasztalatátadást, az egymástól való tanulás lehetőségét, amely alkalmat teremt a megismerkedésre, kapcsolatfelvételre, együttműködési szándékok kialakítására. Az idén 77 szervezet vett részt a tanácskozáson az elcsatolt területekről: Ausztriából (Burgenland), Romániából (Erdély, Partium, Bánság), Szerbia-Montenegróból (Vajdaság), Szlovákiából (Felvidék) és Ukrajnából (Kárpátalja). Temes megyéből négy szervezet képviseltette magát: Dr. Delesega Gyula, a magyar egyetemi oktatókat és tudományos kutatókat tömörítő TECHNÉ Egyesület elnökeként, Fülöp Lídia Lugosról, a Szombati Szabó István irodalmi kör vezetőjeként, Libik Erzsébet a Szórvány Alapítvány küldötteként, alulírott pedig a Temesvári Magyar Nőszövetség színeiben vett részt a konferencián. Az elhangzott előadások egyik fő témaköre a státus/kedvezménytörvény és annak módosítása volt. A jelenlevők egybehangzóan elutasították a legutóbbi változatot, leginkább annak a passzusnak a kihagyása miatt, mely utalt az egységes magyar nemzethez való tartozásra. A Fórum zárónyilatkozatában ez szövegszerűen így jelenik meg: „Tudomásul vesszük a státustörvény/kedvezménytörvény legutóbb elfogadott változatát. Kinyilatkoztatjuk, hogy az abban megfogalmazottak nem merítik ki a lehetőségeket az egységes magyar nemzethez való biztonságos tartozást illetően”.

201

Sajtó

A szekcióüléseken megismerhettük egymás munkáját: egyértelművé vált, hogy minden közművelődéssel foglalkozó civil szerveződés nagyjából hasonló missziós feladatokat lát el a népművelés, oktatás, hagyományőrzés, kultúraszervezés területén, függetlenül attól, hogy tömbmagyar vagy szórványvidéken fejti ki tevékenységét. Két ötletet találtam megszívlelendőnek a Fórumon elhangzottak közül, melyeket üdvös lenne gyakorlatba ültetni a Bánságban is: a fiatalok vállalkozásra nevelését, olyan tanfolyamok szervezését középiskolásaink számára, ahol elsajátíthatják egy vállalkozás elindításának, működtetésének csínját-bínját (mint ahogy Besztercén teszik), valamint nem magyar középiskolát végzett értelmiségijeink számára olyan kurzusok szervezését, melyek az anyanyelvű kultúra megismertetését célozzák (Arad mintájára). Nem kevésbé volt érdekes és hasznos Delesega Gyula javaslata, miszerint műszaki fakultásokon tanuló diákjainknak tanfolyamokon kellene megtanítani a magyar műszaki nyelvet. Ő a maga részéről már össze is állított egy több ezer címszóból álló szakszótárt. Számunkra, bánságiak számára a Fórum legnagyobb hozadékának talán a kapcsolatok felvétele bizonyult a vajdasági civil szervezetek képviselőivel, akikkel máris sikerült megegyezni közös régiós programok megszervezésében. A Fórum szervezői, a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Kollégium várja további civil szervezetek jelentkezését egy Kárpát-medencei széleskörű adatbázis elkészítéséhez, az ehhez szükséges adatlap a temesi résztvevőknél valamint az RMDSZ irodában található. SZÁSZ ENIKŐ megyei önkormányzati képviselő

202

Sajtó

LEVÉL Szilágysomlyó, 2003. július 1.

Kedves szervezők! Ismételten megköszönve mindannyiatoknak a lehetőséget, hogy részt vehettem e tanácskozáson, valamint a sok munkát és fáradságot, amivel mindennek a megszervezése jár, most élek a lehetőséggel, amit Romhányi András említett és mellékelve elküldöm azokat a gondolatokat, amelyek útban hazafelé jutottak eszembe. További eredményes, jó munkát kívánok. Üdvözlettel: Széman Rózsa, Szilágysomlyó A tartalmas, újabb lendületet adó három napon keresztül sokat beszéltünk kultúra megtartásról, átmentésről, megmaradásról, „kitörésről”, a civil szervezetek gazdasági szempontokat előtérbe helyező fejlesztéséről, az önkéntességi korszak túlhaladottságáról stb. Mindeközben végig motoszkált bennem egy hiányérzet a jövőformálást illetően – talán épp azért, mert túl közel állt hozzám. Útközben hazafelé villant fel, hogy ifjúság bevonásról beszéltünk ugyan, de kevésbé arról, hogyan neveljük bevonhatóvá a fiatalokat. E célból nagyon fontosnak tartanám a gyerekeknek egészen kis – óvódás, kisiskolás – kortól való rávezetését a hagyományok megismerésére, megőrzésére, tudatosítva ezáltal bennük a hovatartozást, ennek fontosságát, a generációk közötti kapocs megteremtését és majdani továbbvitelét. Ezt próbáljuk mi is megvalósítani az alapítvány részeként működő Játékkuckónkban heti rendszerességgel történő találkozásainkon, amikor népszokásokkal ismerkedünk, népi mesterségek fortélyait próbálgatjuk, énekeket tanulunk, vetélkedőket szervezünk – legutóbb régi gyermekjátékok leírásának nagyszülőktől való összegyűjtését kértük és kaptuk a gyerekektől. Mindezek adnak egy olyan alapot, olyan ismeretanyagot, amely sokkal könnyebbé, nyilvánvalóbbá teszi számukra a részvételt hagyománykincsünk tudatos, szervezett átmentésében, a kulturális élet alakításában. Ugyanakkor mindvégig törekszünk arra, hogy bővítsük a gyerekek magyar szókincsét a mindennapi, egymás közötti beszélgetésekben is. Ez egy másik, általam nagyon fontosnak tartott kérdés lenne: odafigyelni, segíteni a fiataloknak egy gazdagabb magyar szókincs kialakításában, mert sajnos megőrzésről itt már alig beszélhetünk. Iskolában, utcán 203

Sajtó

a mindennapi társalgásokat hallva szomorúan kell tapasztalnia az embernek, hogy az, igen gyakran pusztán tíz-tizenöt alapszó (hadd ne mondjam milyen!) kötőszavakkal történő különböző társításából áll. De aki ennél többet mond, sajnos az is igen szűk szókinccsel és félig idegen szavakkal beszél. Egyik legfontosabb kincsünk épp a nyelvünk lenne és ezt manapság, nemegyszer a technika mindenhatónak tartott álcája mögé bújva, rendszeresen megcsonkítjuk, valósággal gyilkoljuk. A híres „Mézga család” Köbüki nevű utóda egész érthetően beszél ahhoz képest, amit ma az elektronikus szerkentyűk hatására fiataljaink és sokszor még kevésbé fiataljaink is összehordanak. Nyelvünk gyönyörű, változatos szókincsének megőrzése mindannyiunk feladata kell, hogy legyen: szülőé, pedagógusé, népnevelőé, kultúremberé egyaránt. SZÉMAN RÓZSA

204

Adatlap

FIGYELEM! Bármely Kárpát-medencei kisebbségi magyar közművelődési vagy közművelődéssel is foglalkozó civil szervezet bekerülhet a Magyar Művelődési Intézet adatbázisába, ha kitölti és visszaküldi az intézet címére az alábbi adatlapot.

ADATLAP KISEBBSÉGBEN ÉLŐ MAGYAR, ILLETVE MAGYAR ÉRDEKELTSÉGŰ KULTURÁLIS SZERVEZETEK NYILVÁNTARTÁSÁRA

Kérünk minden rovatot kitölteni! A válaszadás önkéntes. A bejegyzés nyelvén írt elnevezéseket kérjük pontosan, az adott nyelv helyesírása szerint beírni, különös tekintettel az ékezetekre!

SZERVEZET NEVE magyarul: a bejegyzés nyelvén: Ország: Megye (kerület, járás) magyarul: a bejegyzés nyelvén: Cím magyarul: a bejegyzés nyelvén: Levelezési cím magyarul: a bejegyzés nyelvén: Telefon: Fax: E-mail (honlap):

205

Adatlap

Formája (alapítvány, egyesület, szövetség, egyéb): Alapítás (újjáalapítás) ideje: Előzményei (Melyik szervezet jogi vagy szellemi utódja?): Képviselője (vezetője): Működési területe (az a település, kistérség, közigazgatási egység, ország, földrajzilag körülhatárolható terület, amelyen tevékenysége kibontakozik): Célja (küldetése): Szolgáltatásai (tényleges tevékenységi formák): Eddigi főbb eredmények: Alszervezetei: Mely szövetség(ek)nek tagja: RÖVID BEMUTATÁS:

MŰKÖDÉSI FELTÉTELEI Székház (bérelt; saját tulajdonú; szívességből átengedett): Nagysága (nm): Termek száma: Termek funkciója, mérete: Befogadóképessége (fő): Iroda (bérelt; saját tulajdonú; szívességből átengedett): Nagysága (nm): Termek száma: Termek funkciója, mérete: Befogadóképessége (fő): Felszereltség (telefon, telefax, számítógép, fénymásoló, Internet, egyéb): 206

Adatlap

Fizetett alkalmazottak száma: Önkéntes segítők száma:

ANYAGI HELYZETE Vagyon Pénz: Ingatlan: Tárgyi eszközök:

A főbb bevételi források A bevételi forrás Tagdíj Vállalkozás Szponzor Támogatás Saját országból Magyarországról Egyéb külföldről Összesen

2001 % % % % % % 100%

2002 % % % % % % 100%

2003 % % % % % % 100%

Kiadások (Euróban) 2001 2002 2003 Főbb tételek Összeg Főbb tételek Összeg Főbb tételek Összeg

Összesen

Összesen

Összesen

207

Adatlap

TISZTSÉGVISELŐK Hivatalos vezető Név: Tisztség: Tevékenységi kör: Cím: Telefon otthon: munkahelyen: mobil: egyéb (magyarországi stb.): Fax: E-mail: Rövid életrajz, fénykép: Operatív munkatárs Név: Tisztség: Tevékenységi kör: Cím: Telefon otthon: munkahelyen: mobil: egyéb (magyarországi stb.): Fax: E-mail: Rövid életrajz, fénykép: KAPCSOLATRENDSZER A kapcsolatban álló szervezet neve: Ország: Cím: Levelezési cím: Telefon: Fax: E-mail (www): Kapcsolattartó személy: Kapcsolat tartalma: 208

Adatlap

RENDEZVÉNYEK Címe (a fontosabb, rendszeres, visszatérő rendezvény): Tartalma: Helyszín: Időpont: KIADVÁNY Címe: Jelleg (periodika, kiadvány): Könyv esetén szerző (1, 2, 3): Szerkesztő (3-nál több szerző esetén): Terjedelem: Előfizethető-e külföldről? Megvásárolható-e? EGYÉB ADATOK MEGJEGYZÉSEK

A kitöltött adatlapokat el lehet küldeni levélben vagy e-mailen: Postacím:

MAGYAR MŰVELŐDÉSI INTÉZET Határon Túli Magyarok Osztálya H-1011 Budapest, Corvin tér 8. E-mail: [email protected]

209

Helységek jegyzéke

Helységek jegyzéke A Alsóőr / Unterwart Arad / Arad

B Bajmok / Bajmok Bákó / Bacău Balavásár / Bălăuşeri1 Bécs / Wien Belgrád / Beograd Beregszász / Berehove Beszterce / Bistriţa Bethlen / Beclean Brassó / Braşov Brünn / Brno Bukarest / Bucureşti

40, 188 38, 41, 116, 117, 136, 137, 162, 182, 188, 189, 202

[A] [RO]

34, 82, 117, 188 118, 193 189 40, 171 37, 91 77, 82, 93, 96, 136, 188 105, 135, 137, 138, 142, 149, 188, 202 105, 137, 188, 189 123, 127, 128, 188 96 31, 123, 169, 182, 188

[SCG] [RO] [RO] [A] [SCG] [UA] [RO]

Cs Csíkszereda / Miercurea-Ciuc D Déva / Deva Ditró / Ditrău Doroszló / Doroslovo

138, 143

[RO] [RO] [CZ] [RO]

[RO]

32 138 180, 188

[RO] [RO] [SCG]

E Erdőszentgyörgy / Sângeorgiu de Pădure

72, 135, 188

[RO]

F Felsőhegy / Gornji Breg

188

[SCG]

210


Gy Gyergyószentmiklós / Gheorgheni Gyulafehérvár / Alba Iulia Gyulakuta / Fântânele

83, 136, 149, [RO] 151, 160, 188, 193 138, 178 [RO] 131 [RO]

H Hosszúmező / Câmpulung la Tisa

141

K Kalotaszeg / Călata Kassa / Košice Kézdivásárhely / Târgu Secuiesc Kibéd / Chibed Királyhelmec / Kráľovský Chlmec Kishegyes / Mali Iđoš Klézse / Cleja Kolozsvár / Cluj-Napoca

Komárom / Komárno L Lövéte / Lueta Lugos / Lugoj

72, 124 178 123 30, 72, 128, 130, 151, 173, 189, 193 178, 188, 189 112, 116, 172, 175, 190 34, 73, 161, 180, 189 31, 35, 36, 71, 72, 84, 91, 96, 98, 99, 105, 112, 116, 124, 128, 136, 140, 145, 150, 155, 165, 166, 169, 178-180, 188, 189, 193 93, 96

65 34, 72, 73, 136, 182, 189, 193, 201

M Magyarnemegye / Nimigea de Jos Máramarossziget / Sighetu Marmaţiei Maroshévíz / Topliţa Marosludas / Luduş Marosvásárhely / Târgu-Mureş Medgyes / Mediaş

137 69, 70, 134, 140, 141, 188, 193 73, 189, 193 146, 189 72, 105, 142, 178, 183 34, 189

[RO]

[RO] [SK] [RO] [RO] [SK] [SCG] [RO] [RO]

[SK]

[RO] [RO]

[RO] [RO] [RO] [RO] [RO] [RO] 211


N Nagybecskerek / Zrenjanin Nagyszalonta / Salonta Nagyvárad / Oradea

125 135, 144, 145, 188 82, 93, 122, 123, 128, 134, 139, 178, 183, 188, 189

Ny Nyárádszereda / Miercurea-Nirajului Ó Óbecse / Bečej Óradna / Rodna

83, 188, 193

[SCG] [RO] [RO]

[RO]

35, 136, 147, 163, 173, 189 134, 137, 138, 189

[SCG] [RO]

P Péterréve / Bačko Petrovo Selo Pozsony / Brarislava Prága / Praha Pusztina / Pustina

125 91 96, 97 118-122, 128, 189

[SCG] [SK] [CZ] [RO]

R Radnaborberek / Valea Vinului Rozsnyó / Rožňava

137, 138 189

[RO] [SK]

S Sepsiszentgyörgy / Sfântu Gheorghe

Sz Szabadka / Subotica

Szaján / Sajan Szamosújvár / Gherla Szárhegy / Lăzarea Szászrégen / Reghin Szatmárnémeti / Satu Mare Székelyhid / Săcueni 212

102, 119, 123, 189

[RO]

81, 88, 91, 105, 117, 125, 126, 133146, 151, 172, 180, 188-190 74, 188 105 124 138 56, 67, 139 183

[SCG]

[SCG] [RO] [RO] [RO] [RO] [RO]


Székelykeve / Skorenovac Székelyudvarhely / Odorheiu Secuiesc Szilágysomlyó / Şimleu Silvaniei Szováta / Sovata T Temesvár / Timişoara

175 39, 128, 130, 179, 188, 189 188, 203 189

[SCG] [RO] [RO] [RO]

[RO]

Torockó / Rimetea

68, 84, 135, 139, 143, 144 148, 149, 167, 181, 182, 189, 193, 201 126

U Ungvár / Uzshorod

91, 96, 136, 188

[UA]

Ú Újvidék / Novi Sad

35, 37, 96, 125, 194

[SCG]

V Versec / Vršac

172

[SCG]

Z Zenta / Senta Zilah / Zalău

171, 189 188, 189

[SCG] [RO]

Zs Zselyk / Jeica Zsobok / Jebucu

188-190 37, 72, 111, 124

[RO] [RO]

[RO]

213

214

Tartalom

TARTALOM Bevezetés 5 Köszöntő 7 A találkozó megnyitása 9 Előadás a magyarságtudat erősítéséért 12 Romhányi András Magyar kultúrával Európába(n) A kedvezménytörvényről és más időszerű kérdésekről 27 Beszélgetés Petróczi Sándorral – Miniszterelnöki Hivatal Kerekasztal-beszélgetés 43 Dr. Lakrovits Elvíra – Miniszterelnöki Hivatal Dr. Balipap Ferenc – Magyar Művelődési Intézet Dr. Harsányi László – Nemzeti Kulturális Alapprogram C. Tóth János – Határon Túli Magyarok Hivatala Patrubány Miklós – Magyarok Világszövetsége Közlések, tájékoztatók 98 Képzés szekció 109 Kitörési lehetőségek szekció 134 Beszélgetés dr. Szabó Tiborral 151 Közlések, felhívások 178 Zárszó 184 Zárónyilatkozat 186 Képviselt szervezetek 188 Híradások a III. Budakalászi Találkozóról 191 Romániai Magyar Szó, 2003. július 1. Fejér László: Együtt a szekértábor Magyar Szó [Vajdaság], 2003. június 30. Lajber György: Külhoni „civilek” egymás között és az anyaországgal Új Szó [Felvidék], 2003. július 3. Hogya György: Fel kell erősíteni a kis szervezetek gyenge hangját Heti Új Szó [Temesvár], 2003. július 4. Szász Enikő: Budakalászi Találkozó Levél Széman Rózsától, Szilágysomlyó, 2003. július 1. Adatlap 205 Helységek jegyzéke 210

215

Készült a Kisvárosi Kft. Nyomdaüzemében Felelős vezető: Tóth László ISBN 963 00 3274 0

216

Magyar Művelődési Intézet 2004

Recommend Documents