M. Louvet: A Tisztítóhely XV. rész
XV. FEJEZET. A tisztítóhelybeli lelkek felsegélése, mint a szeretet műve. Szeretetbeli kötelesség a tisztítóhelybeli lelkeken segíteni. — Az indító ok, melyből ezen szeretetbeli kötelesség ered. — A megholtakért való imádkozás, az összes jó cselekedetek közt, legtöbb érdemet szerez. — Jobb-e a megholtakért, mint a bűnösök megtéréseért imádkozni? — Szent Tamás véleménye s erre vonatkozó példa. — Mint bünteti Isten a tisztítóhelybeli lelkek iránti szeretetlenséget. A tisztítóhelybeli lelkek közül, különösen kikért kell szeretetből imádkoznunk?
Eddig e szoros kötelesség szempontjából beszéltem, de köztünk s a tisztítóhelybeli lelkek közt ennél több is van; t. i. a szeretet köteléke, melynél fogva e szent lelkek közül egy sem idegen nekünk s irántuk nem lehetünk közömbösek. A szentek egyességénél fogva, ők is Krisztus nagy családjához tartoznak; az ő érdekük a mi érdekünk; az ő szenvedéseik és megpróbáltatásaik a mienk is. Egy családban szenvedhet-e egyik tag a nélkül, hogy a többiek vele ne szenvedhetnének? Testvéreink iránt részvéttel legyünk, fájdalmaikban osztozzunk, — ez az evangeliumi szabály. De ezen szabályon nem esnek kívül a tisztítóhelybeli lelkek sem, mert ők sem szűntek meg testvérink lenni. Ha tehát ez nem volna is törvényszerű kötelességünk, — a mit nehéz elhinni, ha megfontoljuk, a mit előzetesen elmondottam, — még akkor is a szeretet kötelezne, hogy irántuk érdeklődjünk. Abból, amit eddig előzetesen előadtam, kitűnik e kötelesség súlyos volta, azért most tárgyamra térve, csak azon főbb indító okokat akarom összegezni, melyeknek e szegény lelkek iránti szeretetet kell bennünk felébreszteniök. Ilyen indító ok először is: az ő szenvedéseiknek nagysága és tartóssága. Tudjuk, hogy mennél nagyobb a szükség, annál szorosabban kötelez, a szeretet, hogy testvéreinknek segítségére siessünk. De itt a lehető legnagyobb szükségről van szó, melyet nem lehet hasonlítani sem azon szenvedésekhez, melyek a világon előfordulnak; — e bajukban kell rajtuk segítenünk. — Ha egy koldus haldoklik kapunk előtt az éhségtől, s ha segíthetünk rajta, de szívünk keménysége — s önzésünk, folytán vonakodunk ezt tenni, — annak gyilkosaivá leszünk, mondják a szent atyák. Non pavisti, occidisti. Azonban itt nem testi, hanem természetfeletti éhségről van szó. E lelkek éhezik s szomjazzák az Istent; ki festhetné le szavakkal e gyötrelmet! Egy kis imával segíthetünk rajtuk, talán ki is szabadíthatnánk őket s mi ettől vonakodunk! Mily kegyetlenség! Ha egy szerencsétlen ember testi gyötrelmekben szenved, köréje gyülekeznek az emberek, ott sürögnek-forognak, bárki legyen az illető, ha az útszélen találtuk is, az nem határoz; ő szenved s ez elég, szívünk megindul, fájdalmas
jajgatása áthatja legbensőbb valónkat; fájdalmai rosszul esnek nekünk is s ha könnyebbülésére mit sem tehetünk, úgy teszünk, mint Ágár a pusztában, eltávozunk, hogy legalább ne lássuk, őt szenvedni. Hejh! de a szegény lelkek gyötrelmeit nem látják szemeink, melyek nem kisebbek a haldokló kolduséinál; az ő kiáltásaikat nem halljuk, melyek nem kevésbé szívszaggatók! — Ha egy szerencsétlen egy tűzvész alkalmával a lángok közé esik, húszan is sietnek, hogy kiragadják őt az életveszélyből. Ez jól is van így; ez szép, ez nemes cselekedet! És mi, kik hívén az Isten szavának, tudjuk, hogy testvéreink, kik oly emberek voltak, mint mi, ott gyötörtetnek a túlvilági lángokban; és tudjuk, hogy e bosszuló lángok hatása pedig nagyobb, mint a legnagyobb földi tűznek heve; mi akik segíthetünk rajtuk, kiragadhatjuk őket onnan, ezt tudjuk s mégis érzéketlenek maradunk! Oh! kimondhatatlan keményszívűség! tehát mi volna képes megindítani minket, ha ily szenvedések is hidegen hagynak!? A földön a legsajgatóbb fájdalom is csak rövid ideig tart; mennél élesebbek e szenvedések, annál rövidebb tartamúak; a test hamar összeroskad a fájdalom súlya alatt; a vértanú lelke a halál által megszabadul kínzó zsarnokának kegyetlenségétől; de itt! — itt a szenvedések éveken, sokszor évszázadokon át tartanak s mi nem teszünk semmit arra, hogy megrövidítsük! E szerencsétlen lelkek, kiken segíteni restségünkben vonakodunk, ezek: szent lelkek, kiválasztott lelkek, az embereknek színe-java, a dicsőségben jövendőbeli társaink, ha ugyan szerencsések leszünk egykor abba a mennyei dicsőségbe juthatni; — és ezek magukért semmit sem tehetnek, egyedül csak mi — jól jegyezzük meg: — csak mi menthetjük ki őket balsorsukból, csak mi segíthetünk rajtuk és pedig hathatósan. És ez nekünk könnyű; nem kell vagyonunkat sem kiosztani alamizsnául, vagy kegyes alapítványokra; nem kell halálos veszedelemnek se kitennünk magunkat, hogy megmentsünk egy ilyen szerencsétlent; nem kell a lángok közé vetni magunkat, hogy megszabadítsuk onnan azt, a ki beleesett; egy csekélynek látszó ima, a kegyelem állapotában végzett egy jó cselekedet, egy mise, melyet végeztetünk, egy buzgó szent áldozás, egy megnyert teljes búcsú, melyet a lelkekre alkalmazunk, — íme, ez elég s a lángoló börtönök már is félig megnyílnak, az égnek harmata leszáll oda s néha nem kell ennél több ahhoz, hogy egy lelket megszabadítsunk, az eget megnyissuk neki s őt Isten birtoklásába juttassuk. Midőn itt a földön munkálkodunk, mikor egy szegényt felsegítünk, midőn valami fájdalmat megédesíteni iparkodunk, nem vagyunk bizonyosak a felől, hogy védenczünk nem fog-e ugyanazon állapotba visszaesni; de ott e lelkeknél az eredmény csalhatatlanul meg van, imánk Isten előtt soha sem lesz eredménytelen. Ha nem is szabadítjuk ki e lelkeket, de mégis legalább enyhítjük. Mily bátorító tudat ez! Tekintsük most e dolgot Isten részéről. A tisztítóhelybeli lelkek neki kedves gyermekei; az igazság velök szemben megköti kezét, de irgalmassága kéri, hogy segítsünk rajtuk. Ha siettetjük az ő mennybemenetelök idejét, azt a napot siettetjük eljönni, melyen ők ott Istent dicsőíteni fogják. Gondoltunk e erre valaha? Mi, Istennek teremtményei, kik mindenünket neki köszönhetjük, mi hathatósan előmozdítjuk az ő dicsőségét, neki adhatunk valamit, ami neki hiányzik, a mit ő vár tőlünk, a mitől ő meg lenne fosztva, ha mi meg nem adjuk azt neki. Így Istent bizonyos módon lekötelezzük magunknak, mert Isten nem nélkülözhet minket e megváltási műben. Ah! Isten a mi nagy, a mi egyedüli jótevőnk, hogyan fejezzük ki iránta hálánkat? Quid retribuam Domino? Megnyitjuk a purgatóriumi lelkeknek az ég kapuját; ezzel növeltük Istennek külső dicsőségét, megvigasztaljuk irgalmasságát, mely szenvedett, midőn szenvedni látta e kedves lelkeket. «Valahányszor megszabadítasz egy lelket a tisztítóhelyről, — mondá a mi Urunk szent Gertrúdnak, — Isten előtt oly kedves dolgot cselekszel, mintha őt magát szabadítanád ki fogságából.» — Kell-e ennél több arra, hogy feléledjen buzgóságtok és szeretetetek? Íme, ezért történik az, hogy a legtöbb kinyilatkoztatásban, — melyeket előadtam — leszállni látjuk
Istent, hogy minket imára s e szegény lelkek felsegélésére reá bírjon. A szentjeivel való bizalmas beszélgetéseiben, az Üdvözítő Jézus, gyakran keservesen panaszkodott a mi közönyösségünkről. Íme, Cortonai szent Margitnak ezt mondá egykor: «Menj el szerzeteseimhez s az én nevemben ajánld nekik, hogy gyakrabban emlékezzenek meg a tisztítóhelybeli lelkekről, kik e perczben kimondhatatlan nagy számban vannak ott, mert senki sem könyörög érettük.» A szentek megértették ezen intelmeket, melyek az Üdvözítő Jézusnak szeretettől lángoló szívéből jöttek. Mindnyájan a legélénkebb részvéttel voltak e szegény lelkek iránt s e szolgálatkészséget sokan hősi fokban gyakorolták. Még vissza szándékozom erre térni, mikor majd azon különböző cselekedetekről fogok beszélni, melyek által a megholtaknak segítségére lehetünk. Itt elég lesz, ha Nieremberg Jézus-társasági atyának példáját idézem, mely azt mutatja, hogy a szentek e tekintetben mily hősi fokig vitték buzgóságukat. Midőn ő Madridban lakott, gyónói közt volt egy előkelő igen jámbor nő, kit rendkívül kínzott a haláltól való félelem, mivel attól félt, hogy a tisztítóhely lesz az ő sorsa. Veszélyesen megbetegedett, félelme is megkétszereződött, úgyannyira, hogy már keresztény érzületét is majdnem elvesztette s gyóntatójának biztató szavai daczára is makacsul vonakodott felvenni a végső szentségeket; ezen halogatás közben hirtelen elveszté eszméletét s nem sokára haldoklani kezdett. Mit tegyen a jó atya? Azon veszélytől indíttatva, — melyben e lélek forgott — szentmisét ajánlott fel érette, hogy visszanyerje öntudatát s teljesen józan, öntudatos állapotban vehesse fel a szentegyház kegyszereit. Ugyanakkor igazi hősi szeretettől sarkalva, önmagát ajánlá fel — az isteni büntető igazságnak — engesztelő áldozatul, hogy elszenvedi ő e földi életben azon kínokat, melyek e lélekre várnak a másvilágon. Buzgó és szeretetből fakadó imáját elfogadta Isten. A nő hirtelen magához tért s a legnyugodtabb lelki hangulatban volt; kérte a végső szentségeket s azt mondta gyóntatójának, hogy már nem fél a tisztítóhelytől. A nő mosolylyal ajkain és a teljes megnyugvás érzelmei közt halt meg. De ez órától fogva a jó atyát mindenféle testi s lelki fájdalmak lepték meg. Egész élete ezentúl egy hosszú purgatórium volt s a szeretet e vértanúságában nem talált enyhülést haláláig; mi csak tizenhat év múlva következett be.[154] Íme, mit tett ez a szentéletű szerzetes; sok buzgó lélek tanúsított ily hősiességet; felajánlották életüket a tisztítóhelybeli lelkekért — és mi vonakodunk róluk megemlékezni, nekik egy kis imát adni! Onnan van ez, mert azok a szentek szerették Istent, azok buzgólkodtak az ő dicsőségeért, míg mi, szegény bűnösök, nem tudjuk felfogni az örökkévalóság titkait; mindaz, ami nem esik érzékeink alá, az minket hidegen hagy, mert az imában nem elmélkedünk a láthatatlan valóságokról. Életünket vétkes gondok közt tékozoljuk el s a szentírás határozott szavai szerint: a bolondságok által elbűvöltetve, elhomályosult bennünk az értelem, fascinatio nugacitatis obscurat sensum. Ebből látható, hogy mily érdeme van Isten előtt a megholtakért való imának. E tárgyban érdekes vita támadt a hittudósok közt, hogy melyik szolgál Istennek nagyobb dicsőségére; az-e, ha a bűnösök megtéréseért imádkozunk, vagy az-e, ha a tisztítóhelybeli lelkek kiszabadulásáért esedezünk. Úgy az egyik, mint a másik vélemény ékes szavú védőkre talált, de a győzelem a megholtak védőié lett. Halljuk e tekintetben szent Tamás véleményét: «A megholtakért való imák sokkal kedvesebbek Isten előtt, mint azok, melyek az élőkért mondatnak, mert előbbiek sokkal nagyobb szükségben vannak s ők önmagukon nem segíthetnek.» Mint rendesen máskor is, úgy most is szt. Tamás véleményéhez csatlakozott a hittudósok legnagyobb része. Lássunk e vélemény támogatására egy példát. A prédikátorok rendjének évkönyvei beszélik, hogy
egykor e felett heves vita támadt két dominicanus, névleg Benedek és Bertók testvérek között. Bertók a szegény bűnösök védője volt, gyakran ajánlotta fel a szentmisét érettük, megtérésükért sokat imádkozott s e szándékból keményen sanyargatta magát. A bűnösök — mondá ő — ki vannak téve annak, hogy a pokolba jutnak; ők a kárhozat útján haladnak s mindennap közelednek a szörnyű kínokhoz, melyeknek nem lesz végük soha. Az Üdvözítő nem a tisztítóhelybeli lelkekért lett emberré; azért jött e világra, azért szenvedett halálig, hogy a bűnösöket üdvözítse, tehát nincs kedvesebb cselekedet Isten előtt, mint a bűnösök megtérítéseért való ima, mi legjobban hasonlít az ő megváltási művéhez. Szent Dénes is bizonyítja, hogy az isteni cselekedetek közt ez a legistenibb: közreműködni Krisztussal a megváltási művében. Egy bűnös lelket elveszni hagyni annyi volna, mint elveszni hagyni az Üdvözítő vérét. A tisztítóhelybeli lelkek nincsenek az elveszés veszélyének kitéve, ők biztosak jövendő üdvözülésükről. Igaz, hogy szenvednek, igaz, hogy a legkegyetlenebb gyötrelmekbe vannak elmerülve, de nekik utóvégre még is nem kell félniök a pokoltól. Adósságaikat, melyeket csináltak, naponta törlesztik s nem sokára élvezni fogják Isten gyermekeinek szabadságát, míg ellenben a bűnösök — az ördög szolgái, ez pedig a legnagyobb szerencsétlenség, mi egy emberi teremtményt érhet. Benedek testvér a megholtak ügyét védte: — Ha a bűnösök a sátán szolgái — mondá — ez azért van, mert ők maguk akarják így; az ő lánczaikat ők önként vették magukra; hogy ezeket széttépjék, csak tőlük függ; — de a szegény tisztítóhelybeli lelkek nem tehetnek egyebet, mint hogy sóhajtoznak s az élők segítségét kérik, nekik nem áll tehetségükben, hogy szétszaggassák a lánczokat, melyek őket az emésztő tűzben lekötve tartják. Két koldust vegyünk például; az egyik erős, munkabíró, képes megszerezni, a mik létfenntartásához szükségesek; — a másik gyenge, beteges, képtelen beszerezni szükségleteit; — melyik iránt volnál részvéttel? Bizonyára az iránt, a melyik nem használhatván tagjait, magán nem tud segíteni. Ez áll a mi tételünkre. Ezen lelkek kimondhatatlan gyötrelmeket szenvednek; képtelenek valamit tenni kiszabadulásukra. Igaz, hogy tulajdon hibáikért szenvednek, de ezen vétkeket megsiratták, kárhoztatták, ismét visszatértek Isten kegyelmébe, ismét barátjai lettek neki; — a bűnösök lázadók Isten ellen s Istennek ellenségei. Isten azt akarja tehát, hogy inkább azok felsegélésére siessünk, a kiket ő szeret, mint azok segítségére kik ő ellene fordultak. Ez érveket hozták fel mindkét részről s mint rendesen történni szokott az ily vitatkozásoknál, a vitatkozók közül egyik sem lett meggyőzve ellenfelének érvei által s a kérdés függőben maradt. Később egy csodás látomás döntötte el a vitás kérdést. A következő éjjel, midőn Bertók testvér a reggeli zsolozsmára a karba ment, egy tisztítóhelybeli lelket látott maga felé közeledni, mely úgy látszék, mintha súlyos teher alatt roskadozott volna. A jelenés sóhajtva közeledett feléje s félelmes terhét az ő vállaira tette. Ekkor saját tapasztalásából megtudta, hogy mily rettenetes dolog: a tisztítóhely kínjait viselni s a nélkül, hogy felhagyott volna a bűnösök megtéréseért való imádkozással, elhatározta, hogy a tisztítóhelybeli lelkekért is fog valamit tenni s a következő reggeltől kezdve azokért, az ő kiszabadulásukért ajánlotta fel a szentmisét. Nem arról van szó tehát, hogy ne imádkozzunk a bűnösökért, hanem, hogy Isten ítélete szerint, — ki ebben a dologban a legfőbb Bíró, — a halottak iránti szeretet művei a legfontosabbak az irgalmasság összes testi és lelki cselekedetei között. Nem csodálkozhatunk tehát, ha Istennek igazsága igen szigorúan megbünteti azoknak keményszívűségét, kik nem imádkoznak a megholtakért. Ugyanazon mértéket használják veletek szemben, a melylyel ti mértek. Eadem mensura, remetietur vobis.
Ez az evangeliumi szabály, mely irányt jelöl Istennel és embertársainkkal való viszonyunkban a ki másokat elfelejtett,ő is elfeledtetik; a ki szívtelennek mutatta magát, halála után ő is magára hagyatik. Számos szellem megjelenése igazolja, hogy ez a rendes büntetése azoknak, kik nem voltak irgalommal a megholtak iránt. Több példát hoztam már fel erre vonatkozólag, most lássunk másokat. Egy karmelita szerzetes megjelent egy szent szerzetestársának, hogy felkérje, hogy imádkozzék érette. A főnök egy kissé rationalista érzelmű levén, a jelentést ábrándnak tartotta s vonakodott a kért miséket elvégezni. A megholtnak Isten megengedte, hogy megjelenhessék a főnöknek is. hogy őt testvéreinek imáiba ajánlja, de ezen kérésével őt — Istennek jogos megengedése folytán — a főnök elutasította. Az új főnök is minden ily látomást a felizgatott lélek képzelődésének tekintett s így a főnök szerencsétlen lelke is ugyanezzel büntettetett, a mivel vétkezett, mert saját kárán megtanulta, hogy ha nem is kell könnyen hinni minden léleknek, de a szeretet mégis azt tanácsolja, hogy ne bánjunk olyan könynyelműen ily nagy érdekekkel, mert kétségkívül jobb imádkozni a megholtakért, — ha kárba vész is imánk — mint nagy okoskodásból őket a lángokban szenvedni hagyni.[155] Egy szent nőnek megjelent egy világi nő sok évvel az ő halála után, panaszkodván, hogy gyermekei elfeledték őt és sohasem imádkoznak érette; hogy a mennyei harmatnak legkisebb cseppje sem jön le számára soha, hogy enyhítenék a lángokat, melyek őt emésztik. Kérdeztetvén, hogy mi lehet e teljes magárahagyattatásának oka, kijelenté, hogy ez a rendes büntetés, melylyel Isten sújtja azokat, kik halandó életük napjaiban sohasem imádkoztak a megholtakért. De halljunk egy még megrendítőbb dolgot. Tisztelendő Pinagarola Archangéla, dominicana szerzetesnő mindig élénk buzgalommal viseltetett a tisztítóhelybeli lelkek iránt. Ő maga is imádkozott s imákat végeztetett összes ismerőseiért, sőt azokért is, a kiket nem ismert, a kikhez őt semmi kötelék sem tűzte. Atyja meghalt. Ki ne gondolná, hogy e szent leány megkétszerezte imáit és jó cselekedeteit e kedves lélek érdekében? Azonban ez az apa is azon világfiak közül való volt, kik soha sem törődtek a tisztítóhelybeli lelkekkel. Bizonyos lélektani csoda által Isten megengedte, hogy a leánya majdnem teljesen elfeledte őt a tisztítóhelyben. Végre is atyja megjelent neki s panaszkodott, hogy őt elfeledte, míg oly gyöngéd részvéttel volt mások irányában, kikhez semmi kötelék sem fűzte őt. A szent nő nem tudott hova lenni a csodálkozástól. — «Hogyan történhetett ez? — kérdé őrangyalát, ki mellette állott, — hogyan történhetett, hogy én oly hosszú időn át elfeledtem az én szegény atyámat? Igaz, hogy sokszor volt szándékomban imádkozni érette, de ugyanekkor más lelkekre gondoltam s így az ő érdekében nem tettem semmit. Emlékszem, hogy egy reggel, midőn elkezdtem érette imádkozni, lelki elragadtatásba estem s úgy tűnt fel előttem, hogy egy fehér kenyeret nyújtottam neki, melyre ő visszautasító pillantást vetett és nem akarta elfogadni; ebből gondoltam, hogy ő nem kárhozott el, ez okból nem imádkoztam többé ő érette; másokért aggódtam, kik nekem senkijeim sem valának.» Az őrangyal válaszolva, mondá neki; «Ezen feledést Isten engedte meg büntetésül, mert míg atyád élt, kevés buzgalommal volt a tisztítóhelybeli lelkek iránt. Igaz, hogy az ő erkölcsei nem voltak gonoszak, de nem mutatott semmi szolgálatkészséget azon jó cselekedetekben, melyeket az ég sugalmazott neki s ha teljesítette is ezek közül némelyiket, kellő figyelem nélkül teljesítette azt. Isten rendesen ezen büntetést szabja azokra, kik a jó cselekedetek iránti buzgalom nélkül töltötték el életüket; Isten megengedi, hogy velük szemben is úgy viselkedjenek mások, a mint ők viselkedtek mások és Isten irányában. Feledésért, feledés.»[156] Ezen példák nagyon alkalmasak arra, hogy gondolkozóba ejtsék azokat, kiket ezen indokok — melyek azon testvéri szeretetből folynak, melynek egymáshoz kell fűznie a szentek nagy családjának minden tagját, — hidegen hagynak a tisztítóhelybeli lelkek iránt. Úgy fog történni velünk, a mint mi tettünk másokkal. Ah! mily nagy szükségünk van halálunk után mások imáira! Akarjuk-e magunknak biztosítani mások buzgó fohászait? Akkor imádkozzunk mi is sokat a tisztítóhelybeli lelkekért, akkor
nem fogja Isten engedni, hogy minket elfelejtsenek. Az előbbi fejezet végén beszéltem azon sorrendről, melyet a jog követel, hogy megtartsunk a tisztítóhelybeli lelkekre vonatkozólag, midőn érettük imádkozunk. Itt nem jöhet elő hasonló kérdés, mert itt egyszerűen szeretetbeli kötelességről van szó, mely arra kötelez, hogy egyaránt minden szegény lélekért imádkozzunk. Ki-ki tehát szabad folyást engedhet ájtatosságának. Elég lesz megjelölnöm néhány jó szándékot, melyet ki-ki maga elé tűzhet, szabadságában állván kinek-kinek azt választani, a mely neki legjobban tetszik. Nagyon sok szentnek szokása volt: a legelhagyatottabb lelkekért imádkozni, kikért senki sem imádkozik; ez volt a kedves foglalkozása Paulai szent Vinczének az elhagyatottak e nagy jótevőjének. Fönséges gondolat s üdvös ájtatosság ez, főképpen korunkban. A szegény megholtak közül hányan és hányan vallástalan, hitközönyös vagy hitetlen családokhoz tartoznak; mihelyt a temetési szertartás véget ért, a legteljesebb feledés borul sírjukra és többé se egy ima, se egy jó cselekedet nem hoz nekik enyhületet szenvedéseikben. Egy másik, nem kevésbé megindító gondolat volt némely lelkeknél az, hogy: azokért imádkozzanak, kik tisztítóhelybeli szenvedéseiknek már végéhez érkeztek s kiknek csak egy-egy ima hiányzik még ahhoz, hogy az örök dicsőség birtoklásába bocsáttassanak. Az bizonyos, hogy ez áltat sok pártfogót szerez magának az ember az égben, és nagy fáradtság nélkül sok lelket kiszabadíthat. A mi Urunk kijelenté az oltáriszentségről nevezett Franciska anyának, hogy minden évben halottak napján sok lelket kiszabadít, főképpen olyanokat, kik ezen csoportba tartoznak. Másoknak ismét az a szent szokásuk volt, hogy az embereknek egy-egy osztálya iránt érdeklődtek különösen, s ezek javára buzgólkodtak. Így némelyek az olyan szegényekért, kik családjuknak szegénysége folytán haláluk után meg vannak fosztva a szentmisétől, mint életükben meg voltak fosztva a kenyértől. — Mások a gazdagokért. Így Mária Dionysia nővér, a Visitatio zárda tagja, világi nevén Martignat, ki a legelőkelőbb családokkal állott rokonságban, főképp a gazdagokért és földi hatalmasokért imádkozott, tekintettel levén az ő kimondhatatlan nagy lelki adóságaikra, melyeknek felhalmozására oly sok alkalmuk volt az életben, melyet érzékeik gyönyörködtetésében s a hármas kívánság kielégítésében töltöttek el. Mások arra éreztek hivatást, hogy a papokért, szerzetesekért és szerzetesnőkért imádkozzanak. — Mások imádkoztak azokért, kik az övékhez hasonló életkörülmények közt éltek. Voltak mások, kik imáikat azon tisztítóhelybeli lelkekért ajánlották fel, kik egykor ugyanazon különös ájtatosságokat végezték, melyeket ők szoktak végezni. Pazzi szent Magdolna különösen azokért imádkozott, kik az oltáriszentségnek voltak buzgó tisztelői. — Boldog Margit-Mária a legszentebb Szív tisztelőiért. — A szentek közül nagyon sokan főleg a boldogságos szűz Mária tisztelői iránt éreztek vonzalmat; ez által is tanúsítani akarák a maguk buzgó tiszteletét a legszentebb Szűz iránt, hogy ők is érdeklődnek az ő különösen kedvelt gyermekei iránt. — Mások arra érezték magukat indíttatva, hogy főképpen szent József barátain segítsenek; vagy azokon, kik velők egy nevet viseltek; vagy a kik különös tisztelői voltak életökben az őrangyaloknak. Ezek által egyrészt segély nyújtatik a tisztítóhelybeli lelkeknek, másrészt ki-ki eleget tesz különös buzgósága iránti hajlamának. Végül egy szentnek élettörténetében feljegyezve találtam egy másféle ájtatossági gyakorlatot, mely nagyon czélszerűnek látszik előttem a mi megjavulásunkra s ez az: imádkozni különösen azon tisztítóhelybeli lelkekért, kik olyan vétkekért bűnhődnek ott, a melyeket mi is el szoktunk követni. Ki-ki megvizsgálhatja a saját főhibáját, a kevélységét, a jóravaló restséget, a haragot s imádkozzék főképpen azon lelkek szabadulásáért, kik ugyanazon hibákért büntettetnek. Azt gondolom, hogy mi sem rettenthet jobban vissza s bírhat reá a javulásra, mint ez. Ezen ájtatossági gyakorlatok mind jók, ki-ki választhatja közülök azt, a melyik az ő tetszésének
legjobban megfelel. A lényeges csak az, hogy valamit mégis tenni kell s ki-ki ne keménykedjék meg az ő langyosságában és hanyagságában s ki-ki gondolja meg, hogy ha az igazságosság szigorú törvényül szabja elénk, hogy érdeklődjünk némely lelkekért;— a testvéri szeretet s a szentek egyességének köteléke, mely mindnyájunkat egy családdá fűz össze, szintén nem kevésből komoly kötelességünkké teszi, hogy ezen lelkek közül egynek se legyünk szenvedései iránt közönyösek. Bár a gyakorlatban soha se felednők el ezt! [154] Vie du P. Ioseph Nieremberg, de la Compagnie de Iesus. [155] Chronique des peres Cármes dechaussés, II. kötet, VII. könyv, XLIV. fel. [156] Vie de la soeur Archangéle, I. rész, II. fej. Nyomtatható változat
