M. Louvet: A Tisztítóhely V. rész
V. FEJEZET. A tisztítóhely különböző osztályai. A tisztítóhelynek három nagy osztálya Római szent Franciska szerint. — A tisztítóhely felső szakasza. — Azon lelkek, kik csak a kárvallással büntettetnek. — Azon lelkek, kiknek csak enyhébb büntetéseik vannak. — A tisztítóhely középső szakasza. — A tisztítóhely alsó szakasza és ennek három alosztálya. — A világi emberek purgatóriuma.
Már láttuk Pazzi szent Magdolnának kinyilatkoztatásában s más kinyilatkoztatásokból, melyeket ismertettem, hogy a purgatórium nem egyetlenegy hely, hanem ez több különböző börtönre oszlik fel a bűnök szerint, a mint azok kevésbé súlyosak vagy súlyosabbak. Hogy a büntetés ezen helyét jobban megismerhessük, Római szent Franciska híres látomásához kell folyamodnunk, mely annak pontos helyrajzát adja s mely mintegy térképe a fájdalom ezen országának.[56] Szent Franciska azt tanítja, hogy a tisztítóhely három szakaszra van felosztva: a legfelső részben vannak azon lelkek, kik nem szenvednek csak a kárvallás által, vagy legfeljebb némely enyhébb s rövidebb tartamú büntetéseket; a közepén van az a hely, hol nagy betűkkel e szót látta felírva: «Purgatórium», itt vannak bebörtönözve azon lelkek, kik kisebb vétkeket követtek el, de a melyek mégis érzéki büntetést igényelnek. Ez a rész ismét három szakaszra oszlik. Az első: egy jeges tó; a második: forró olajjal vegyített szurokkal van megtöltve; a harmadik: megolvasztott aranyhoz vagy ezüsthöz hasonló érczczel van tele. Harminczhat angyal van Istentől kirendelve a végre, hogy e lelkeket bemártogassák felváltva a fagyos tóba, ebből a forró olajba s az olvasztott érczbe, kik e hivatalukat, az így gyötrődő szegény lelkek iránti nagy tisztelettel és szeretettel teljesítik. Végre a mélység legalsó részén, a pokol szomszédságában van a harmadik rész, vagyis a tisztítóhelynek legalsó része. Ez tele van lángolva világító s átható tűzzel, mely csak azzal különbözik a pokoli tűztől, hogy világít és nem sötét. Ezen legalsó részben is van három elkülönített hely. Az első, melyben kevésbé szenvednek: a világi emberek számára van, kiknek súlyos vétkeik várnak kiengesztelésre; a második, hol már a szenvedések nagyobbak: azon egyházi emberek számára van, kik nem voltak áldozópapok, továbbá a szerzetesek és szerzetesnők számára; a harmadik, hol a szenvedések még elviselhetetlenebbek: az áldzópapok és püspökök számára.
A következő fejezetben még vissza fogok térni e szomorú tárgyra: a papok és szerzetesek tisztítóhelyére; most megelégszem azzal, hogy néhány szót szóljak a tisztítóhely három részének mindenikéről. Hogy a tisztítóhelynek van egy felső része, hol a lelkek semmi érzéki büntetést sem szenvednek, a felett nem kételkedhetünk, mert Római szent Franciska kinyilatkoztatásain kívül nagyszámú részleges kinyilatkoztatások is megerősítik e tényt. Maga a szent Szűz nyilatkoztatta ki szent Brigittának, hogy van egy szellemi purgatórium, mely a vágyódás purgatóriumának neveztetik, hol azon lelkek vannak, kiknek nem kell érzéki szenvedést kiállaniok, de szenvednek az Isten utáni vágytól mert halandó életük napjaiban nem vágyódtak eléggé a Teremtő után. Az igen számos kinyilatkoztatások közül, melyek ezen tant megerősítik, csak egyet választok ki, nehogy nagyon hosszúra nyúljon előadásom. Pazzi szt. Magdolna élettörténetében olvassuk, hogy egyik szerzetes nővére, Mária-Benedikta-Viktória, a ki kiváló erényű szerzetesnő volt, az ő karjai közt meghalt. Ennek haldoklása közben látta az angyalok egész seregét vidám arczczal megjelenni, kik arra várakoztak ott, hogy a haldoklónak lelkét a mennyei Jeruzsálembe felvigyék. Azon pillanatban, melyben az meghalt, látta, hogy az angyalok megfogják e boldog lelket, egy galamb alakjában, melynek feje aranyos volt, s eltűntek vele. Három órával ezután, midőn az ugyanazon rendhez tartozó szerzetesnővérével Tonagliai Pacifikával a holttest mellett időzött, ez félbeszakítá őt imádságában s azt kérdé tőle: «Hol van most a mi testvérünk: az égben vagy a tisztítóhelyen?» — «Se az egyik, se a másik helyen» — felelte a szent. A nővér szívéig megrendült e feleleten, mintegy szívébe nyilallott az, de nem szólt reá semmit. Kevéssel ezután, amint Magdolnával a megholtak zsolozsmáját imádkozták, s a zsoltár végére értek, azt Gloria Patri-val akarta befejezni Pacifika. «Tévedtem — mondá — azt kellett volna mondanom: Repuiem aeternam…» — «Nem tévedtél — felelé Magdolna — ennek a léleknek nincs többé szüksége arra, hogy számára, nyugalmat kérjünk.» Pacifika nővér nem érté ezt, de nem akarta kérdésével társnőjét imájában háborgatni. A következő napon, midőn a megholtért a szentmisét végezték, Sanctus-kor Magdolna elragadtatásba esett, s Isten megmutatta neki e boldog lelket a dicsőségben, hova belépett. Homlokán aranycsillag volt, lángoló szeretetének jeléül és jutalmául; ujjaira drága gyűrűk voltak felhúzva s a fején viselt dicskorona sokkal drágább és fényesebb volt, mint azé a másik nagyon tökéletes erényű szerzetesnőé, ki kevéssel azelőtt halt meg. E különbségnek az volt az oka, hogy e jó szerzetesnő, midőn szenvedett a földön, némileg vonakodott a szenvedések viselésétől, ellenben Mária-Benedikta oly nagyon vágyakozott szenvedni, hogy a legnagyobb szenvedések közepette is úgy vélte, hogy semmit sem szenved Istenért. Ehhez még hozzájárult az is, hogy felebarátjairól mindig előnyösen beszélt és szerzetes testvéreivel egész életében szelíd- és szívbeli szeretettel bánt, s ennek jutalmául megengedtetett neki, hogy ajkait az Üdvözítő szent oldalára illesztve, abból a gyönyörűség italát ihatta. E látvány által Magdolna elragadtatva; magasztalni kezdé őt, az ő szerencséjeért; azután kérdé az Üdvözítő Jézust, hogy miért nem bocsátá hamarább maga elé e jó lelket? — Tehát ez öt órát töltött a tisztítóhelyen, de annak egy külön részében, hol bár nem szenvedett semmi érzéki kínt, de meg volt fosztva Istennek színről-színre látásától. — Válaszul azt kapta, hogy ez azért történt, mert utolsó betegségében e nővér ingerült volt, azon szenvedések miatt, melyek akkor reá bocsáttattak s ezen ingerültsége egy rövid időre megszakította a mi Urunkkal való egyesülését. Az önszeretetnek ezen maradványa volt az oka, hogy visszatartatott Istennek élvezésétől, míg egészen megtisztult.
Ugyanezen szent máskor látta egy másik szerzetestestvérét, halála után fényességben tündökölni; csupán kezei voltak megfosztva az égi fénytől, a szegénységi fogadalommal ellenkező gyarlóságai miatt. Bizonyos idő múlva kezei is ragyogtak s a dicsőség teljes élvezetébe bebocsáttatott.[57] Gonzague Ferencz atya, később mantuai püspök, beszél egy ilyenfajta eseményt a Serafi szt. Ferencz rendjének keletkezéséről szóló könyvében.[58] De Via János testvér, egy nagy erényű franciskánus betegségbe esvén, meghalt a Kanári-szigetek egyik zárdájában. Betegápolója: Ascensio nevű testvér, ki szintén előhaladott volt a tökéletességben, lelki nyugalmáért imádkozott, midőn hirtelen maga előtt látott egy saját rendjebeli szerzetest fénysugárban úszva, mely az ő szobáját kedves fényével egészen betölté. A testvér egész magánkívül ragadtatva e látványtól, nem ismerte meg a szerzetest e jelenésben s nevét sem merészelte kérdezni. De a jelenés megújult másod- s harmadízben is. Végre Ascensio testvér neki bátorodva, kérdé a szellemet: «Ki vagy te? miért jössz oly gyakran ide? Isten nevében kényszerítelek téged, felelj nekem!» «Én — felelé a szellem — a te testvérednek De Via Jánosnak lelke vagyok. Nagyon köszönöm azon imákat, melyeket érettem az égbe küldöttél. Most azért jöttem, hogy megmondjam neked, hogy hála Isten irgalmának! az üdvösség helyén vagyok a dicsőségre kiválasztottak között; ezen fénysugarak bizonyítják ezt. Azonban még nem ítéltettem méltónak arra, hogy lássam az Úr arczát; mert még egy kis hibát kell kiengesztelnem. Földi életem folyamán, saját hibámból elfeledkeztem elimádkozni a halottakért bizonyos zsolozsmákat, melyekre a szabályok szerint köteles lettem volna. Könyörögve kérlek téged, azon szeretet nevében, melylyel Jézus Krisztus iránt viseltetel, tedd meg nekem azon örömet, hogy helyettem végeztesd el ezen zsolozsmákat, hogy annak megtörténte után élvezhessem az én Istenem látását.» Ascensio testvér sietett a zárdafőnökhöz, hogy neki elbeszélje e látomását. Az elrendelte, hogy e zsolozsmák elvégeztessenek. Mihelyt e kötelezettségnek eleget tettek, De Via János testvér lelke újból megjelent, de még sokkal nagyobb fényben tündökölve. Ő a tökéletes boldogság birtokába lépett. Lássunk még egy hasonló eseményt, mely szent Gertrúd látomásaiból van véve. Egy jámbor szerzetes élte virágában meghalt az Úr csókjával. Földi vándorlásának napjaiban az oltáriszentség iránti gyöngéd tiszteletével tűnt ki. Halála után, szent Gertrúd égi fényben látta őt ragyogni, isteni Mestere előtt térdelve, ki dicsőséges sebeiből öt fényes sugárt bocsátott ki, melyek gyöngéden érinték a megholtnak öt érzékét. A megholtnak arczán mégis kimondhatatlan szomorúság felhőjét látta: «Úr Jézus! — kiáltott fel a szent — hogyan lehetséges, hogy szolgálódat ily fényessé tetted s az még sem élvezheti a teljes gyönyörűséget?» — «Eddig — felelt a szelíd Mester — csak arra ítéltetett méltónak, hogy csak megdicsőült emberi természetemet lássa és örvendjen az én öt sebeim látásában, ezt megnyerte az oltáriszentség iránti gyöngéd szeretetéért; de az örök boldogság szemléléséhez még nem bocsáttatik, némely csekélyebb botlások miatt, melyeket a rendszabályok megtartása közben elkövetett.» A szent érette esedezvén, a mi Urunk tudtára adá neki, hogy ha csak sok imát nem végeznek érette, neki addig várnia kell, míg elszenvedi büntetését; így kívánja ezt az igazság, mely a másvilágon mit sem engedhet el jogaiból. Ezt jól megértette a lélek, úgy, hogy bár hevesen vágyódott Istent láthatni, mégis intett Gertrúdnak, hogy még nem akar szabaddá lenni, míg egészen eleget nem tett hibáiért; s a mi Urunk, különös jó indulatának jeléül, feje felett kiterjesztvén kezeit, megáldá őt. Boldog Margit-Mária imáiba ajánlották a Visitatio-ról nevezett kolostor főnöknőjét, ki kevéssel azelőtt halt meg. Bizonyos idő múlva a mi Urunk kijelenté, hogy ez a lélek neki igen kedves az ő iránta tanúsított tisztelete miatt s azon hűségéért, melyet az ő szolgálatában nyilvánított; miért is nagy jutalmat tartott fenn számára az égben, előbb azonban tisztulásra a purgatóriumba kellett mennie, hol őt neki meg is mutatta; mindamellett ott kínjaiban nagy enyhülést nyert az által, hogy Isten reá alkalmazta azon imákat és jócselekedeteket, melyeket érette folyton felajánlottak.
Mint a Visitatio-kolostor történeti feljegyzéseiből látható M … anyáról az annecyi főnöknőről van szó, ki a szentség hírében halt meg 1683 február 5-én. Ugyanezen év nagycsütörtökjén a boldog, érette az oltáriszentség előtt imádkozván, a mi Urunk megmutatta őt neki a kehely mellett, melyben ő maga nyugodott. E lélek befejezte tisztulását, miután részt vett a mi Urunknak, az olajfák kertjében kiállott halálos kínjaiban. Húsvét vasárnapján teljes boldogság állapotában látta őt eltűnni szemei elől s elmerülni a dicsőségbe, miközben e szavakat mondá: «A szeretet győz; a szeretet élvez; a szeretet Istenben örvend.» Tehát tisztítóhelybeli szenvedése két hónapnál tovább tartott.[59] Ezen tétel befejezéséül, most lássuk még egy léleknek igen hiteles történetét, mely lélek nagyon hosszú időt töltött itt, s mely idő alatt meg volt fosztva Isten látásától. Egész terjedelmében idézni fogom, hogy megismertessem az ily szent lelkeknek belső érzelmeit. Vajha felmelengetné az ő lángoló buzgalmuk a mi szegény szíveink jégkérgét, melyek oly nehezen tudják felfogni, hogy e száműzetés napjaiban a léleknek mily kínokat okoz az Isten utáni éhezés és szomjazás. Ezen esemény meg lett vizsgálva s helyben lett hagyva a trevesi érseki helynök által, a mellette felhozott sok komoly bizonyítékok alapján. Feltalálható különben Nieremberg atyának művében.[60] Mindenszentek napján egy kiváló buzgóságú és nagy alázatosságú leány maga előtt megjelenni látta egy nő-ismerősének lelkét, ki nem sok idővel azelőtt halt meg. Ez neki tudtára adá, hogy mást nem szenved, csak Istentől meg van fosztva, de hozzá tette, hogy ez a veszteség reá nézve kimondhatlan kín. Többször is látta e lelket és majd mindig a templomban, mert a lélek, miután nem láthatta színről-színre az Istent az égben, azzal akarta magát kárpótolni, hogy legalább az oltáriszentség színében láthassa őt. Semmi sem nyújthat fogalmat e léleknek az oltáriszentség iránt tanúsított mély imádásáról és határtalan tiszteletéről. Midőn e lélek a szentmisén jelen volt, az úrfelmutatás pillanatában arcza úgy ragyogott, hogy az ember azt gondolhatta volna, hogy egy seráf szállott le az égből. A fiatal leány e felett elcsodálkozva mondá, hogy ő soha sem látott oly szépet, mint az a lélek. Midőn e leány áldozott, a lélek elkísérte őt a szent oltárhoz s mellette maradt, míg az a hálaimát elvégezte, hogy ő is részt vegyen annak boldogságában s ő is vele örvendjen Isten előtt. A lélek fehérbe volt öltözve, fején ugyanolyan színű fátyol volt, kezeiben rendesen hosszú olvasót tartott azon gyöngéd tisztelete jeléül, melylyel az ég királynője iránt mindenkor el volt telve. Egy napon, midőn e fiatal leány néhány barátnőjével a jó Anyának oltárát díszíté, miután munkájukat elvégezték, mindnyájan lehajoltak, hogy megcsókolják a szobor lábát s kétszer megölelték a szobrot, egyszer önmagukért, másodszor pedig barátnőjükért. Ekkor látta a lelket örvendve hozzájuk sietni s az hálásan köszönte ezen cselekedetüket. E napon e lélek kijelenté neki, hogy egykor fogadalmat tett, hogy a legszentebb Szűz oltáránál három misét fog végeztetni; de ezt nem teljesítvén, ezen adóssága növeli gyötrelmeit. Kéré tehát őt, hogy végeztesse el azokat helyette. A fiatal leány ezt teljesítvén, a megholt örvendezve megjelent neki, hogy ezt megköszönje s hálából azt tanácsolta neki, hogy soha se tegyen fogadalmat, ha nincs szándéka azt rögtön teljesíteni, mert ily mulasztással szemben az isteni igazságosság kérlelhetetlen. Egyszersmind buzdítá Mária iránti buzgó gyermeki tiszteletre; különösen, hogy emlékezzék meg annak a Kálvárián kiállott szenvedéseire. «Midőn egy-egy képét találod valahol — mondá neki — üdvözöld őt s mondd a lytániából az ő három megtisztelő czímét: Mater admirabilis, Consolatrix afflictorum, Regina sanctorum omnium. Csodálatos anya, szomorúak vigasztalója, mindenszentek királynéja! Sokkal élénkebb lesz szereteted és hódolatod e jó anya iránt, sokkal biztosabb és hathatósabb lesz az ő pártfogása az ítélet perczében, melytől örök sorsunk függ.» Tanácsolá neki azt is, hogy viseltessék gyöngéd szeretettel és részvéttel a tisztítóhelybeli szegény lelkek irányában, kik oly szánalomra méltók, mert nem tudnak magukon segíteni. «Ajánld fel érettük — mondá neki — imáidat, szenvedéseidet, jó cselekedeteidet, ők azt visszafizetik később, mikor Isten
előtt lesznek.» E tanácsokon okulva, a fiatal leány egy napon a megholtakért öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet imádkozott kitárt karokkal. E lélek akkor hozzá sietett, karját segítette fenntartani s támogatta, amíg imádkozott. Egy más napon, midőn vele a templomban beszélgetett, a szomszéd oltárnál megszólalt a csengő, a lélek azonnal oda sietett s mély tisztelettel imádá a mi Urunkat. Valahányszor ő maga kimondá, vagy kimondani hallotta Jézusnak vagy Máriának szent nevét, angyali áhítattal hajolt meg. Ezalatt múltak a napok s daczára barátnője imáinak, e lélek még sem bocsáttatott az Úr színe elé. Deczember 3-án Xavéri szent Ferencznek ünnepén a leánynak a Jézus-társasági atyák templomába kellett mennie áldozni s meghívta a halottat, hogy ott találkozzanak. A lélek híven megjelent a találkozón. Elkísérte ott őt az Úr asztalához és mellette maradt egész hálaimája alatt, mi jó hosszú volt. Ezután ezt neki megköszönte a lélek s kijelenté, hogy megpróbáltatása már vége felé közeledik. Deczember nyolczadikán, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén újra megjelent neki, de oly vakító fényes volt, hegy barátnője nem tudta őt nézni. Végre deczember tizedikén a szentmise közben a fiatal leány még csodásabb fényben látta őt. A lélek az oltárhoz ment, aztán tiszteletteljesen üdvözlé őt, megköszönte neki imáit s őrangyala társaságában felszállt az égbe. Végre örvendhetett a lélek Annak látásában, ki után oly sokat epedett. Mindezekből az következik, hogy a tisztítóhelynek van egy felsőbb része, hol, míg a lelkek megtisztulásukat végzik, mentve vannak minden szenvedéstől, csak Isten látása után epedő vágyuk hevessége által gyötörtetnek. Más kinyilatkoztatásokból megtudjuk, hogy több lélek érzékileg is gyötörtetik, de enyhébb módon, mivel részben már beléptek a választottak dicsőségébe. Ez tökéletesen megfelel a legtöbb hittudós véleményének, hogy t. i. vannak a tisztítóhelyen a földieknél kisebb szenvedések is. Pazzi szent Magdolna látta egy napon egyik szerzetes testvérének lelkét tüzes köpenynyel borítva, melyek égetésétől azonban nagy részben megóvta őt egy liliomokkal hímezett ruha, mely a köpeny alatt volt. E köpeny a mesterkélt (cziczomázott) öltözködés büntetése volt; a liliomos ruha pedig az ő csodálatos tisztaságának volt a jutalma. Ugyanígy jelent meg Kölnben egy dominicanus szerzetes, ki rendjének kiváló hitszónoka volt. Fényes díszruhába öltözve, fején arany korona. A fényes ruha jelenté a lelkeket, kik az ő szentbeszédei által üdvözültek; az arany korona pedig jutalma volt a tökéletes pontosságnak, melylyel a szabályoknak minden pontját betölté s az ő tiszta szándékának. De nyelve nagy kínokat szenvedett, azon nagy könnyelműségéért, melylyel egy szerzeteshez s még hozzá paphoz nem illő tréfákat és élczeket beszélt.[61] Szálljunk le most már a tisztítóhely középső részéhe. Ez a hely, melyet fentebb Római szent Franciska leírásában láttunk, teljesen megegyezik azzal a börtönnel, melyről Pazzi szent Magdolna mondja, hogy abban azon lelkek vannak bebörtönözve, kik tudatlanságból vagy gyarlóságból vétkeztek. Mindketten ugyanazon fajta vétkeket, ugyanazon enyhébb szenvedéseket s a tűz és jég általi ugyanazon kiengesztelődést említik. Hogy minél jobban megismertessem e különböző vidékeket, előadom, amit szent Magdolna beszél el fivérének lelkéről, kit ezen helyen talált fel.[62] Midőn meglátta testvérének lelkét e kínokban, melyek a földi szenvedéseknél rettentőbbek, de az alsó purgatóriuméhoz képest enyhék voltak, felkiáltott: «Oh! testvérem, mily szánalomra méltó és szerencsétlen vagy! Oh! te szenvedő s mégis megdicsőült lélek! E kínok elviselhetetlenek és mégis örömmel szenveded azokat; amit nem tudnak megérteni azok, kiknek nincs bátorságuk keresztjeiket viselni itt e földön! Mikor e földön voltál, nem akartál meghallgatni engem és most forrón óhajtod,
hogy én meghallgassalak téged! Szegény áldozat, mit kívánsz tőlem?» Fivére százhétig számlált, ezután kijelentette, hogy ennyi szent áldozásra van szüksége s erre kéré őt síró hangon, hogy végezze el azokat érette. «Igen — felelé ő — én ezt, a mit te kérsz tőlem, könnyen megtehetem. De ah! mennyi időre van szükség, hogy ezt az adósságot lefizessem?» — «Oh, ha Isten megengedné, én szívesen mennék oda, ahol te vagy, hogy kiszabadítsalak téged s hogy megakadályozzam, hogy mások oda ne jussanak! Jóságos Isteni a te szereteted, melylyel teremtményeid iránt viseltetel, sokkal nagyobb, mint az ő szeretetük te irántad! Te inkább akarod, hogy a lelkek hozzád jöjjenek, mintsem hogy szenvedjenek. Oh! egyaránt igazságos és irgalmas Isten vagy! óh enyhítsd meg fivérem szenvedéseit, ki neked szolgált gyermekkorától fogva. Nézz kegyesen reá, esedezem előtted és éreztesd vele a te nagy irgalmadat! óh! végtelenül igazságos Isten! ha ő nem is figyelt mindig arra, hogy előtted tetsző legyen, de nem is kárhoztatta azokat, kik híven szolgáltak neked. Igaz, hogy követett el hibákat, de vétkeit nem szépíté, nem mentegette azokat.» Ezeket mondván, még ihletett állapotban a zsoltárokat kezdette imádkozni fivére lelkének nyugalmáért. Ezután amint elmúlt a látomás, még mindig elérzékenyedve sietett a főnöknőhöz s térdre esvén, mondá neki: «Oh anyám, mily szörnyűek a purgatóriumi szenvedések! én sohasem gondoltam volna azokat olyanoknak, ha Isten azokat nekem meg nem mutatta volna.» — «En Istenem! — mondá még — egy ily látomás után nem bírok tovább élni a földön, nem akarok a teremtményekkel foglalkozni, miután láttam ezeket.» Azután, mikor látta a dicsőséget, melynek e kegyetlen megtisztulást követnie kell, vidám arczczal mondá: «Nem! ezután nem foglak kegyetleneknek mondani titeket, óh kínok! Nagyon is előnyösek vagytok ti, mivel a lelkeket oly dicsőségbe s oly nagy boldogságba vezetitek.» Ezen részletből is látható, hogy a középső tisztítóhelybeli szenvedések igen nagyok és sokkal felülmúlják azokat, miket valaki e világban elszenvedhet; de ha összehasonlítjuk azokat a tisztítóhely alsó részének szenvedéseivel, melyek — valószínű, hogy — reánk várnak, kénytelenek vagyunk szent Magdolnával felkiáltani: «Szerencsés kínok! mily nagyon óhajtanám, hogy soha se szenvedjem azokat!» Most, hogy munkánk teljes legyen, szálljunk le a tisztítóhely legalsó vidékére, hol a nagy bűnösök, szerzetesek és papok bűnhődnek. De mivel majd külön fejezetben fogok szólani az Istennek szentelt személyek purgatóriumáról, azért azt hiszem, hogy amit már a III. fejezetben a purgatóriumi büntetések szigorúságáról és a IV. fejezetben az egyes bűnökre kiszabott büntetésekről előadtam, az elég arra, hogy azokból e sajnálatraméltó vidéket megismerhessük. Elég lesz, ha Római szent Franciska élettörténetéből innen-onnan kiveszek egy-egy új részletet, hogy jobban megismerjük azon világi emberek tisztítóhelyét, kiknek nagy bűneik vannak, melyeket ki kell engesztelniök. Láttuk, hogy ez a hely tele van világító és átható tűzzel. A lelkek, melyek nagy vétkeket követtek el, az angyalok által belemártatnak e tűzbe, mely őket jobban vagy kevésbé égeti vétkességük foka szerint. E tűzben kell maradni hét esztendeig minden egyes halálos bűnért. Midőn e kiengesztelődésnek vége van, a lelkek átmennek a középső purgatóriumba, hogy ott kiengeszteljék kisebb hibáikat. A tisztítóhely ezen részén is, a tűzben kiállott szenvedések, a szegény lelkekből folyton alázatos és buzgó sóhajokat csalnak ki, melyek oly siralmasak, hogy azt az életben eléggé el nem képzelhetjük. Ők mindnyájan tudják azt, hogy méltán szenvednek, hogy megérdemelték e büntetéseket, melyekkel az isteni igazságosság őket sújtja; és ez nekik vigasztalást szerez; s hogy Isten jósággal és kegyességgel tekinti azt, hogy ők megadással fogadják e szenvedéseket, ez által vigasztalást nyernek, jól tudván, hogy egy napon a dicsőségbe jutnak. Látjuk azt is, hogy a lelkek rendszerint egyik helyről a másikra mennek át, mit egy igen érdekes jelenet bizonyít, mely 1870. év szeptember — deczember hónapjaiban történt a redemptorista
apáczák malinesi zárdájában Belgiumban. Mivel e kinyilatkoztatás püspöki tekintélylyel lett megvizsgálva és helyben hagyva, nem félek előadni azt, habár újabb keletű. Egy zárdaszűznek, névleg Mária-Serafinának (kit a világban Aubépin Angélának neveztek) atyja meghalván, három hónap múlva megjelent leányának s kérte, hogy imádkozzék érette. Egy hónapnál valamivel hosszabb ideig mindég egészen lángokba borítva jelent meg leányának s ezt kiáltá: «Légy irgalmas, leányom! légy irgalmas a te atyádnak. Nézd — mondá egy napon — nézd e tűzmedenczét, melybe belemeríttetem! Mi több százan vagyunk itt. Ah! ha tudnák az emberek, hogy mi a tisztítóhely, iparkodnának egyrészt, hogy ők maguk elkerüljék azt, másrészt, hogy kiszabadítsák e szegény lelkeket, kik itt be vannak börtönözve; ekkor a lángokba meríttetvén, folyton kiáltá: «Szomjazom, szomjazom!» Október 15-től kezdve — mivel már megszabadult a kínosabb szenvedésektől — már nem lángoktól körülvéve jelent meg. Kétségen kívül a tisztítóhely középső részébe ment át. E második időszakban, mondá leányának egy napon, hogy a hittudósok éppen semmit sem túloznak, midőn azt állítják, hogy a vértanúság kínjai kisebbek azoknál, a miket a tisztítóhelybeli lelkek szenvednek. Mindenszentek ünnepének előestéjén a szerzetesnő gyóntatójának rendeletéből azt kérdezte tőle, hogy a gyóntató miről prédikáljon a következő ünnepen. «Ah — felelé a lélek — az emberek nem tudják, vagy nem hiszik eléggé, hogy a tisztítóhely tüze hasonló a pokoléhoz; ha csak egy látogatást tennének a purgatóriumban, nem követnének el többé még egy bocsánatos bűnt sem, oly szigorúan büntettetnek a lelkek.» Október 30-án a szerzetesnő hallotta, hogy atyja fájdalmas sóhajjal ezt mondá: «Úgy tűnik fel előttem, mintha az örökkévalóság volna, mióta itt vagyok; mégis legnagyobb gyötrelmemet az Isten látása- és bírása után epedő szomjúságom okozza; folyton sietnék Ő hozzá s érzem, hogy mindig visszataszíttatom a mélységbe, mivel még nem fejeztem be teljesen büntetésemet.» E szavakból következtethetjük, hogy már a tisztítóhely felső részébe ment; miről nem kételkedhetünk, mert deczember 5-én már teljesen tündökölve jelent meg, de a fénykörből szomorúsága kilátszott. Deczember hó 3-tól 12-ikéig nem jött vissza, hanem a három következő napon, mindig nagyobb és nagyobb fényben mutatkozott. Végre az éjféli mise alatt úrfelmutatás közben megjelent utoljára szemkápráztató fényben és kimondhatatlan boldogságban. «Befejeztem kiengesztelődésemet — mondá leányának — köszönöm neked és szerzetes társnőidnek, hogy oly sokat imádkoztatok érettem. Most én fogok viszont imádkozni mindnyájatokért. A te számodra fogom kérni az: Isten akaratában való teljes megnyugvást és azon kegyelmet, hogy egyenesen az égbe mehess a nélkül, hogy a tisztítóhelyre kellene menned. Ezek voltak utolsó szavai. Leánya nem láthatta arczát, mert az a fényben mintegy elenyészett, a fényben egészen elmerült. Ezen történet nagyon figyelemreméltó, a mennyiben azt mutatja, hogy a tisztítóhely különböző részletei mint vannak egyesítve, a lelkek mint mennek át egyik helyről a másikra, kiengesztelődésük különböző fokai szerint. Ez mutatja azt is, hogy Isten kinek-kinek saját cselekedetei szerint fizet s a büntetést a bűn mértékével egyezteti össze; számításba veszi egyszersmind az ő igazsága és irgalma szerint a lelkeknek adott több-kevesebb felvilágosító lelki sugallatokat, mert az írás szavai szerint: több kívántatik attól, a ki többet kapott. Cui multum datum est, multum quaeretur ab eo. [56] Bolland. Vie de Ste. Francoise, márcz. 9.
[57] Vie de sainte Madeleine, X. fej. [58] IV. rész; 7. sz. [59] Vie de labienh. Marguerite-Marie. Lettre à la M. Greyfié. [60] De Pulchritudin. Dei. II. k. II. fej. [61] Rossignoli, Merv. du Purg. LXXXIII. csoda. [62] Vie de la sainte par son confesseur, X. fej. Nyomtatható változat
