M. Louvet: A Tisztítóhely III. rész
III. FEJEZET. A tisztítóhely büntetései. — Azok szigorúsága. A léleknek a tisztítóhelyre való belépése. — A tisztítóhelybeli büntetések. — Kettős büntetés: a kárvallás büntetése és az érzéki büntetés. — A tisztítóhelybeli büntetések szigorúsága. — Több ide vonatkozó példa. — A legkisebb vétkek büntetése. — Imádkozni kell a legszentebbekért is.
Isten ítélőszéke előtt hagytuk el a lelket, amint ott várja az ítélet kimondását. Tegyük fel, hogy a lélek a tisztítóhelyre lett elitélve. Íme, mi történik: mihelyt a Bíró kimondotta az ítéletet, a lélek azonnal elvezettetik azon helyre, mely vétkeinek kiengesztelésére neki ki lett jelölve. Genuai szent Katalin, a tisztítóhelyről szóló csodálatra ragadó értekezésében azt írja, hogy a lélek önmaga hanyatt-homlok rohan a kijelölt helyre, mert nagy rémület szállja meg, midőn látja Isten végtelen szentségének fényét és siet, hogy ő is megtisztuljon szennyétől. Halljuk az ő szavait:[26] «Valamint a tiszta és a megtisztult lélek nem találja nyugalmát csak Istenben, a kiért teremtetett; hasonlóképpen azon lélek számára, mely bűnben van, nem lesz más hely, mint a pokol; Isten azt jelölte ki neki véghelyéül. Azon pillanatban, midőn a lélek különválik a testtől, az a lélek, mely a halálos bűn állapotában hagyta el külső héját, a testet, siet a neki szánt helyre, hova a bűn természeténél fogva ragadja őt; s ha e pillanatban nem találná azt a poklot, melyet Isten elkészített a bűnös számára, még rosszabb pokolban maradna, mert kívül lenne azon renden, melyben mégis csak részesül Isten irgalmában s hol a szenvedés mégis kisebb, mint a megérdemelt büntetés.» «Ez áll a tisztítóhelyről is. A testtől elvált lélek, ha nem egészen tiszta, látja önmagában az akadályt, mely az égbe való belépéstől őt visszatartja s mely akadálytól másként nem szabadulhat meg, csak a tisztítóhely közvetítésével, ezért önként veti abba magát és ha nem léteznék ezen hely — melyet Isten arra készített, hogy ott a lélek megszabaduljon azon akadálytól, mely őt Istentől választja — akkor e pillanatban a lélekre a tisztítóhelynél sokkal kínosabb pokol származnék, midőn látná, hogy ezen akadály nem engedi őt közeledni az ő végczéljához». «Sőt még többet mondok: A paradicsomnak nincsenek ajtai, az nyitva van, aki akar bemenni, bemehet, mert az Úr egészen csupa irgalom, velünk szembe jön, karjait kitárva, hogy befogadjon dicsőségébe.» «De azt is mondom, hogy az isteni lényeg oly tiszta, hogy ha a lélek, midőn vele szemben áll,
önmagában a tökéletlenségnek legkisebb parányát is feltalálja, hanyat-homlok rohan inkább ezer pokolba, mint hogy valami szennyfolttal ott megmaradjon a végtelen Fölség szemei előtt.» «Midőn tehát a lélek látja a tisztítóhelyet, mely az ő szennyfoltjainak eltüntetésére van rendelve, rohan abba s nagy irgalom művének tartja, hogy felfedezhet egy oly helyet, hol megszabadulhat azon akadálytól, melyet önmagában lát.» A szentek kinyilatkoztatásai megerősítik genuai szent Katalinnak ezen látomását, mely szerint a lélek önként siet a tisztítóhelyre, hogy ott tartózkodjék, míg kiengesztelte minden bűnét. Lássuk, mint olvasunk szt. Gertrúd könyvében. Kolostorának egyik fiatal szerzetesnővére, kit nagy erényei miatt kiválóan szeretett, a legszentebb s ájtatos érzelmek közt meghalt. Midőn e lelket egyszer buzgó imában Istennek ajánlotta, elragadtatásba esett. A megholtat Isten trónja előtt látta, vakító fényű sugárkörrel körülvéve és drága ruhákba öltözve. Azonban nagyon szomorúnak és elfogultnak tűnt fel előtte a meghalt. Szemei lesütve, mintha szégyenkezett volna megjelenni Isten előtt s úgy látta, mintha el akart volna rejtőzni s el akart volna menekülni Isten elől. Gertrúd meglepetve kérdezte a szüzeknek szent jegyesétől, a meghalt nővér szomorúságának és rendkívüli lelki zavarának okát: «Oh legédesebb Jézusom? — kiálta fel — a te végtelen jóságod folytán, miért nem hívod jegyesedet, hogy közeledjék hozzád és bemenjen az ő Urának örömébe? Miért nem tárod ki feléje karjaidat és miért hagyod őt ily szomorúságban és aggodalomban?» Ekkor Jézus intett a jó nővérnek, hogy közeledjék hozzá és szeretettel mosolygott reá. De az még jobban megzavarodva, ingadozott lábain, s végre egész lényében remegve, mélyen meghajtotta magát és eltávozott. Ekkor Gertrúd még jobban megrémülve egyenesen a lélekhez fordult: «Ah! leányom, az Üdvözítő hív téged és te eltávozol? Egész életedben ezt az örök boldogságot óhajtottad, s midőn most hivatol abba, oly hideg és egykedvű vagy? Nem látod a jó Jézust, ki vár reád?» — «Ah anyám! — felelt a lélek — én még nem vagyok méltó arra, hogy megjelenhessen a szeplőtelen Bárány előtt; még megmaradtak némely szennyfoltjaim, melyek a földön reám tapadtak. Hogy az igazság napjához közeledhessék valaki, tisztábbnak kell annak lenni, mint a fénysugár. Én még nem vagyok oly tiszta, mint a mily tisztaságot akar ő látni szentjeiben. Tudd meg, hogy ha tárva-nyitva volna is az ég kapuja előttem, ha egyedül tőlem függne, hogy egy ugrással oda beszökhessem — mégsem merészelném ezt tenni, mielőtt tökéletesen meg nem tisztulok a legparányibb szennyfolttól is. S azt hiszem, hogy a szüzek serege, kik a Bárányt követik, engem messze elutasítanának maguk közül.» «Ah! — válaszolt a szent apátnő — miért látlak mégis fénysugárkörrel és dicsősséggel övezve?» «Ez, a mit te látsz — felelt a lélek — csak a halhatatlanság öltönyének czafrangja; egész más az: látni az Istent, élni ő benne s bírni őt örökké. De ehhez megkívántatik, hogy a lélek semmi szennyfolttal se bírjon.» A lélek tehát önmaga távozott, hogy önként belemerüljön a tisztítótűz lángjaiba. Római szent Francziska és több más szent előadása szerint az őrangyalnak a feladata az, hogy ilyenkor elvezesse a lelket a kiengesztelődés helyére. Ez különben nincs ellentétben azzal, amint az imént előadtam. Tisztelendő Taïgi Anna Mária, ki a múlt században szentség hírében halt meg, szintén látta, amint egy kiváló szentségű papnak lelkét őrangyala vezette a tisztítóhelyre. Ezekből úgy látszik, hogy az ördögnek nincs hatalma a szent lelkek felett, kik az életben diadalmaskodtak az ő cselein és támadásain. Az őrangyal által vezettetve siet a kiválasztott lélek a kiengesztelődés helyére s ott azon helyre, mely bűneinek mértéke szerint, számára ki van jelölve. Oh Istenem! mily rettentő benyomást gyakorolhat ez a lélekre! Egy pillanattal előbb még élt testében; jó, puha ágyon nyugodott; akik ágya körül állottak, mindent elkövettek, hogy haldoklásának szenvedéseit enyhítsék! S most!? Már elmerülve a lángokban, fekhelye a tüzes parázs, minden enyhülés nélkül, minden vigasztalás nélkül, azon egy reményt kivéve, hogy egykor — ha
talán nagyon sokára is — de e kimondhatatlan gyötrelmei meg fognak szűnni. Ah! ha e rettentő órára gondolnának az emberek, nem vétkeznének, bűnbánattal s kiengesztelődéssel emésztenék magukat, hogy szennyfoltjaiknak utolsó maradványait is letörüljék magukról. S azoknak, kik ott állanak a még meleg holttest mellett — ha ezekre gondolnának — mily megrendítő predikáczió volna az! De e helyett azokban a lelkekben — kik megkísérlik vigasztaló érzéssel eltölteni a haldoklót — kevéssé élénk a hit szelleme s inkább arra gondolnak, hogy jó, hogy a szegény beteg befejezi már a földi élet szenvedéseit. Azt mondják — mint sokszor hallottam — ő boldog, ő nem szenved többé! Pogány szavak, szörnyű szavak! Soha sem hallgattam ezeket rettegés nélkül: «Ő nem szenved többé!» Hogyan? Ti tudjátok ezt? Bizonyosak vagytok-e abban, hogy e lélek oly tiszta volt-e, hogy tüstént bemehetett-e az égbe? Ah! keresztények! e holttetem mellett, mely — igaz! — nem szenved többé, gondoljatok a lélekre, mely ez órában kezdi megtanulni, hogy mit tesz az — szenvedni. Mert a betegségeknek legélesebb szenvedései is semmik a másvilág szenvedéseihez hasonlítva. Gondoljatok a tisztítóhelyre, hova belépett ezen órában a lélek. Gondoljatok az őt elnyelő lángokra, melyek közt neki ezután tartózkodnia kell. A helyett, hogy balga dicséreteket vesztegettek a megholtra — mi neki mitsem használ — boruljatok térdre a gyászravatal mellett s kezdjetek buzgón imádkozni; buzgó imáitok által vigasztalással szolgálni neki, mit folytassatok azon napig, melyen egykor gondolhatni fogjátok majd, hogy imáitok, jócselekedeteitek s engeszteléseitek segélyével végre az örök boldogságba érkezett az a lélek. Akkor, csak akkor nyugodhattok meg és csak akkor mondhatjátok majd: ő valóban boldog, ő nem szenved többé! Valóban, az összes hittudósok tanítása szerint, a tisztítóhely szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz, amit a földön szenvedésnek neveznek. Szent Tamás — ki ebben összefoglalja iskolájának tanítását — .azt mondja, hogy a tisztítóhelybeli szenvedések azonosak a pokoli szenvedésekkel, a tartósságot kivéve. Akarjátok-e azoknak véleményét hallani, kik a hitrejtelmekről írtak? Halljuk tehát, mit mond e tárgyban genuai szt. Katalin: «A lelkek oly kínokat szenvednek, hogy azokat a nyelv nem képes elbeszélni, sem az ész nem szerezhet arról a legkisebb fogalmat sem, hacsak Isten különös kegyelemből azt vele meg nem ismerteti.»[27] «Nyelv azt ki nem fejezheti; a lélek nem képes magának fogalmat alkotni arról, hogy mi a tisztítóhely. A szenvedés nagysága, az egyenlő — a pokollal.»[28] A tisztítóhelyen épp úgy, mint a pokolban, kétféle szenvedés van: az egyik, a kárvallásból eredő szenvedés, mely kár az Istentől való megfosztatásban áll; és a másik: az érzéki szenvedés. A kárvallásból származó szenvedés hasonlíthatatlanul a legnagyobb, mely még élénkebb lesz azáltal, hogy e lelkek Istennel barátságban lévén, kínosan érzik, hogy vele még nem egyesülhetnek, íme szt. Katalinnak erre vonatkozó szép hasonlata: «Tegyük fel, hogy az egész világon nem volna több csak egyetlenegy kenyér s ennek egyszerű látásából kellene jóllakni minden teremtménynek; vegyük hozzá, hogy olyan az ember természete, hogy midőn egészséges, az evéshez ingert érez. Mármost ha abból nem ehetik s még hozzá beteg sem lehet, éhsége folyton nőne, evési ingere sohasem csökkenne. Ha ő tudja, hogy e kérdéses kenyér látása éhségét. csillapíthatná s hogy e kenyér hiányában éhsége meg nem szüntethető, szükségképpen elviselhetetlen kint szenvedne ez által. S ha mennél jobban közelednék e kenyérhez s azt még sem láthatná meg, ez által még jobban felgerjedne benne a természeti kívánság, mely őt folyton ezen kenyér felé, az ő sóvárgásának tárgya felé űzné.» «Ha biztos volna abban, hogy ő sohasem fogja látni e kenyeret, ez által ő valóságos poklot állana ki, mint az elkárhozott lelkek, kik meg vannak fosztva annak reményétől, hogy valaha meglássák Istent Megváltónkat, ki az igazi kenyér. A tisztítóhelybeli lelkeknek ellenben meg van a reményük, hogy
megfogják látni egykor e kenyeret s abból teljesen megelégülnek, mégis kínzó éhséget szenvednek és nagy kínban vannak a miatt, hogy még most nem elégíthetik ki magukat e kenyérből, ami nem más, mint Jézus Krisztus, az igazi megváltó Isten, ami szerelmünk.»[29] Az érzéki szenvedések természetére vonatkozólag az egyház nem nyilatkozott. A florenczi zsinaton hosszasan vitatták a görögök és latinok e kérdést, de nehogy a két egyház tervezett egyesülése elé akadály gördíttessék, tartózkodtak attól, hogy e tekintetben valamit határozzanak. Mindazonáltal az összes hittudósok tanítják, hogy itt ugyanazon tűzbeli kínok vannak, mint a pokolban az elkárhozottak számára. Vakmerőség volna tehát eltérni ezen véleménytől, melyet egész iskola vall magáénak. Nagy szt. Gergely, szt. Ágoston és szt. Tamás szerint ez a tűz lényegileg ugyanaz, mint a pokolé, csak ennek örökkévalósága teszi a különbséget. Most, miután meghallgattuk a hittudósokat, térjünk át a szentek kinyilatkoztatásaira s az ő vezetésük mellett szálljunk le ama sötét és égő börtönökbe. Szomorú látvány tárul itt szemeink elé! de oly nagyon tanulságos, hogy hallgatással, mellőznünk nem lehet. Különben szt. Ágostonnak a pokolra vonatkozó szavaival élve: jobb, gondolatban leszállani ama titkos mélységekbe, még életünkben, mint kitenni magunkat annak, hogy: valóságban leszálljunk oda halálunk után! A következő eseményt találtam Chocosca Szaniszló dominicanus atyának élettörténetében, melyet előadok, mivel az nagyon alkalmas arra, hogy felébressze bennünk a tisztítóhelybeli szigorúságtól való félelmet.[30] Egy napon, midőn a megholtakért imádkozott, egy lélek jelent meg neki, mely egészen lángokba volt bontva. A szent kérdé őt, hogy e tűz égetőbb-e, mint a földi tűz. «Ah! kiáltott fel a lélek, a tisztítóhelyhez hasonlítva, a föld minden tüze olyan, mint egy hűs szellő. — «Ah! hogyan lehetséges ez?» kérdé a szerzetes. — «Nagyon óhajtanám megpróbálni, azon föltétellel, hogy annyi el fog engedtetni jövendőbeli szenvedéseimből. — «Halandó ember nem volna képes annak legkisebb részét sem elszenvedni a nélkül, hogy meg ne haljon bele. Azonban, hogy erről meggyőzzelek, nyújtsd ki kezedet.» Szaniszló bátran kinyújtá kezét, melyre a lélek egy verítékcseppet, vagy valami ahhoz hasonló folyadék cseppet ejtett. Ebben a pillanatban Szaniszló éleset sikoltott, eszméletlenül összerogyott, oly rettenetes volt a fájdalom, amit érzett. A kolostorbeli szerzetes testvérei hozzá futottak, körülötte sürögtek-forogtak, nem kímélték a fáradságot, hogy eszméletre hozzák. Végre magához tért s még akkor is félelemmel eltelve, elbeszélé a megrendítő eseményt, melynek ő tanúja s áldozata volt. «Ah! — mondá meggyőződve s meggyőző ékesszólással — ah atyák! ha ismertük volna az isteni büntetések szigorúságát, soha sem vétkeztünk volna. Tartsunk bűnbánatot még ez életben, hogy ne a másik életben kelljen ezt tennünk, mert rettenetesek az ottani kiengesztelések! Küzdjük le hibáinkat, javítsuk meg azokat s különösen óvakodjunk a kisebb vétkektől is, mert az örök Bíró azokért is számadásra hív fel. Az isteni felség oly szent, hogy a választottakon nem tűri a legparányibb szeplőfoltot sem. Akiken szennyfolt van, maguk elmenekülnének a halhatatlan dicsőség lakhelyéről, ha az Isten meg is engedné nekik, hogy abba a boldog állapotba bejussanak.» Ezeket mondván, ledőlt ágyára és még egy évig élt azon elviselhetetlen kínok között, melyeket sebének égetése okozott. Mielőtt lelkét kilehelte volna, még egyszer inté szerzetes testvéreit az isteni igazságosság szigorúságára s meghalt Isten gyermekeinek békéjében. A történetíró, kinek felelősségére ezen eseményt előadtam, mondja, hogy ezen rettentő példa feléleszté az összes kolostorokban a buzgóságot s az egyes szerzetesek felbuzdulva, vetélkedtek abban, hogy minél nagyobb buzgósággal szolgáljanak az Úrnak, hogy e valóban szörnyű kínokat
kikerüljék. Ehhez majdnem hasonló eset történt boldog Racconigi Katalinnal.[31] Egy este midőn nagy lázban ágyában feküdt, a tisztítóhely tüzéről kezdett gondolkozni. Nemsokára, szokása szerint, az elmélkedésből ihletett állapotba ragadtatott s a mi Urunk a tisztítóhelyre vezette őt. Látta az égő parazsat, az emésztő lángokat, melyben tartattak azon lelkek, kiknek a halál után kiengesztelni valójuk maradt. Míg e szánalmas látványt szemlélte, egy hangot hallott, mely így szólt hozzá: «Katalin! hogy annál nagyobb buzgósággal tudd előmozdítani e lelkek szabadulását, mindjárt érezni fogod kínjainkat egy pillanatra.» E pillanatban egy tűzszikra pattant ki a lángokból és bal arczába csapódott. Társnői, kik körülötte tartózkodtak s kik ápolták, nagyon jól látták e szikrát s borzongva látták arczát ugyanakkor csodálatos módon feldagadni. Arcza több napig maradt ily állapotban és a Boldog elbeszélé szerzetes nővéreinek, hogy azon szenvedések, melyeket életében eddig kiállott — pedig sokat szenvedett e napig — mind semmik ahhoz képest, amit e szikra neki okozott. Ez ideig is különös buzgósággal fáradozott a tisztítóhelybeli lelkek felsegítésén, de e percztől kezdve megkétszerezte buzgóságát, hogy siettesse azoknak kiszabadulását, mert ő saját tapasztalásából tudta, hogy mily nagy szükségük van azoknak arra, hogy kínjaikból kiszabadíttassanak. Lássunk még egy eseményt, melyet Tolentinói szent Miklós élettörténetében találtam, mely különösen az ezen fejezetben tárgyalt igazságra vonatkozik.[32] Egy szombaton, éjjeli álmában egy szegény szenvedő lelket látott, mely kérte őt, hogy másnap reggel mondjon szentmisét ő érette és több más lelkekért, kik rettenetes módon szenvednek a tisztítóhelyen. Miklós ismerte jól a hangot, bár nem tudott visszaemlékezni arra, hogy kinek hangja az. «Hát ki vagy te? kérdé ő. «Én — felelé a lélek — a te megholt barátod, Osimo Pellegrin testvér vagyok. Bűneim által megérdemeltem a pokolnak örök kínjait. Isten irgalmassága mégis megmentett attól, de nem kerülhettem el a fájdalmas kiengesztelődést, mely reám vár, hogy hosszú ideig bűnhődjem. Magam s a többi szerencsétlen lélek nevében jövök kérni téged, hogy mondj holnap reggel érettünk szentmisét, mi attól várjuk szabadulásunkat vagy legalább enyhülésünket.» «Az Úr — felelt a szent — alkalmazza maga reátok vérének érdemeit, de én nem tudok rajtatok segíteni az által, hogy holnap érettetek gyászmisét mondjak, a requiem-misét, mert én vagyok a heti miséző s holnap vasárnap lévén, a konventben nem mondhatok halotti misét.» — «Ah! — mondá sóhajtozással és könnyek közt a megholt — legalább jöjj el velem, jöjj, nézd meg a mi kínjainkat és nem fogsz tovább ily szorongatásokban hagyni.» Erre úgy tűnt föl előtte, mintha a tisztítóhelyre ragadtatott volna. Egy roppant nagy pusztát látott, melyen minden korú és rangú lelkek roppant sokasága, különféle borzasztó kínoknak volt alá vetve. A pokol és a purgatórium nagy költőjének tollára volna szükség, hogy e szegény lelkek kimondhatatlan gyötrelmeit le lehessen írni, de még Danténak fényes képzelőtehetsége is csak homályosan tudja lefesteni e jelenetet. Én tehát meg sem kísérlem ezt. Elég ha azt mondom, hogy mindezen lelkek szomorúan könyörögtek boldog Miklós előtt segítségért. «Íme — szólt Pellegrin testvér — ily helyzetben vannak azok, kik engem hozzád küldöttek; tehát mivel te kedves vagy Isten előtt, mi bízunk benne, hogy ha a szentmise áldozatot felajánlod, Isten semmit sem fog megtagadni attól; biztosak vagyunk abban, hogy az isteni irgalmasság minket akkor ki fog szabadítani innen.» E siralmas látványra a szent, kinek jósága nagy volt, nem tartóztathatta vissza könnyeit. Azonnal imádkozni kezdett, hogy segítsen rajtuk, kik oly nagyon szerencsétlenek és másnap reggel felkereste a zárda perjelét, elbeszélendő neki, a mi történt. Ez megindulva szavain, felmenté őt e napra s az egész hétre hetesi (hebdomodaire) kötelmei alól, hogy egészen e szegény lelkek sorsának enyhítésére szentelhesse magát s érettök a szt. misét felajánlhassa. A szent a sekrestyébe ment s felöltözvén, kiváló buzgósággal végezte a kért szentmisét. Azonkívül éjjel-nappal mindennemű
jócselekedeteket s önsanyargatást gyakorolt; egész héten át érettük ajánlotta fel a szentmisét; sokat, hosszasan imádkozott; kenyéren és vizén böjtölt; véres önsanyargatásnak vetette alá önmagát, ágyéka körül szorosan odakötött vaslánczot viselt. E hét folyamán az ördög többször megkísérlé, hogy vele félbeszakíttassa e szent gyakorlatokat, de ő rendületlenül kitartott s a hét végén Pellegrin testvér újból megjelent, de már nem volt oly szörnyű kínokban. Fehér ruhába volt öltözve, egészen körül volt véve égi fénytől, ő is, társai is. Mindnyájan szabadítójukként üdvözölték őt, e közben felemelkedének az égbe, a zsoltáros ezen versét énekelvén: Salvasti nos de affligentibus nos, et odientes nos confudisti. Amit a tisztítóhely szigorúságáról eddig mondottam, azt a következő történettel fejezem be.[33] Zamora városában, Spanyolország Leon nevű kerületében, egy dominicanus kolostorban élt egy jó szerzetes, kit szent és benső barátság fűzött egy szent életű franciskánushoz. Egy napon, midőn az örökkévalóságbeli dolgokról beszélgettek, kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy a melyikük előbb hal meg, megjelenik majd a másiknak — ha Isten ezt megengedi — hogy értesítse a másikat az ő túlvilági sorsáról, melybe jutott. Előbb a franciskánus halt meg. Megtartá ígéretét. Egy napon, midőn szent Domokos fia az ebédlőben terített, megjelent neki s azt szívélyesen üdvözölve, mondá barátjának, hogy ő halála után üdvözült ugyan, de még sok szenvedés vár reá, azon végtelen nagy számú apróbb bűnök miatt, melyeket nem eléggé bánt meg életében. «Semmi sincs e földön — mondá — miből e kínokról fogalmat szerezhetnétek magatoknak. Akarod-e ennek kézzel fogható bizonyítékát látni?» A megholt ekkor reá tette jobb kezét az ebédlő asztalára s kezének nyoma oly mélyen beégett abba, mintha izzó vassal sütötték volna bele. Gondolhatjuk a dominicanusnak lelki megindulását. Ezen asztal Zamorában fennmaradt egész a múlt század végéig, de az akkori politikai forradalmak közt megsemmisült a vallási kegyeletnek sok más érdekes emlékeivel együtt. De valaki talán azt mondja, hogy e rettenetes büntetések csak a nagy bűnösökre várnak, kik a bűnadósságokat életükben felhalmozták és csak a halál óráján tértek meg s már nem volt idejük bűnhődni azokért. Ah! még ezen illusio, ezen önámítás is eloszlik, ha meggondoljuk, hogy az előbbi példákban mily csekélyek voltak a vétkek, melyek ily szigorral büntettettek. A fent idézett példákból látható, hogy itt nem nagy bűnösökről van szó, ezek jó szerzetesek, buzgó keresztények voltak, kik e kegyetlen bűnhődést szenvedték. Azon események, melyeket elő akarok adni, még jobban megvilágítják ezen igazságot. Tisztelendő Ágnes, domonkos-rendű apáczának élettörténetében olvassuk, hogy ő egy évnél tovább vezekelt, Istenhez sok buzgó imát intézett gyóntatójának Panassière atyának lelki nyugalmáért. E lélek gyakran megjelent neki, folyton sürgetve, hogy esedezzék érette. Egy napon kezét reá tette vállára s ez elég volt arra, hogy Ágnes hat óránál tovább érezze a tisztítóhely égető hevét. Tizenhárom hónap után végre megszabadult a kínokból a lélek. Ágnes élettörténetének írója Isten ítéletének szigorúságára megjegyzi, hogy: ez a lélek (a gyóntatójáé) a világban szentnek látszott. Ő hitvalló volt, mert kemény próbára tették hitét Nimes-ben a protestánsok: elvették vagyonát, fogságba vetették, minden módon gyötörték. Halála előtt szent türelemmel viselte hosszas és fájdalmas betegségét s daczára mindezen érdemeinek, daczára a szeretetteljes Ágnes önsanyargatásainak, böjtjeinek, imáinak; daczára a Panasière atyáért végzett számos szentmiséknek — Panasière atya mégis egy évnél tovább maradt e kimondhatatlan kínokban. De lássunk egy, még nevezetesebb példát. Midőn ugyanezen Ágnes anya a zárdának főnöke volt, egy Angelika nevű nővér ott meghalt. Másnap a zárdalelkész Ágnes anyát rendelte ki, hogy a megholtnak ravatala mellett imádkozzék. Éjjel, midőn ott térdelve egyedül találta magát, hirtelen félelem szállotta meg. Valószínűleg a lelkek ellensége akarta megzavarni a főnöknőt e szeretetteljes kötelmének teljesítésében; de Ágnes már régóta ismervén az ördög cselszövényeit, magát erősen tartotta s borzadását is felajánlá engesztelésül Istennek. S szerette volna tudni e léleknek állapotát, de kijelenté Istennek, hogy nem kíváncsiságból teszi, hanem főnöknői hivatalánál fogva, mert ez
magával hozta azt, hogy érdeklődjék azon léleknek halála utáni állapota iránt, kinek pásztorává őt tette Isten itt e földön. Ekkor hirtelen maga előtt látta a megholtat szerzetesi ruhában s úgy érezte, mintha tüzes láng csapott volna arczához. Ekkor a meghalt nővér nagy alázatossággal bocsánatot kért mindazon bosszantásokért, melyeket életében a főnöknőnek okozott s egyszersmind köszönte neki azon jóságát, melyet vele halálakor éreztetett. Ágnes anya egészen zavarba jővén, ő maga kért bocsánatot Angelikától, alázatosan mondván, hogy nem eléggé jól viselte gondját, mire ő, mint főnöknő köteles lett volna. Angelika nővér ezzel szemben háláját fejezte ki mégis s különösen köszönte neki, hogy életében sokszor hangoztatta előtte a Szentírás ezen szavait: «Átkozott, ki az Úr dolgát hanyagul végzi.» És kérte őt, hogy intse a többi nővéreket is, hogy Istennek készséggel szolgáljanak s szeressék őt teljes szívükből. «Oh, ha tudnák ők — mondá a megholtnak lelke — mily nagyok a tisztítóhely gyötrelmei, folyton őrizkednének attól, hogy oda ne jussanak.»[34] Tudva van, hogy mily nagy volt a buzgóságuk szent Terézia első társnőinek, ezen választott lelkeknek, kik hozzá csatlakoztak, hogy Kármelt újjá alakítsák. Mégis daczára az ő szentségüknek, daczára hősi vezeklésüknek, majdnem mindnyájan a tisztítóhely kínjain mentek át. Halljuk, mit beszél szt. Terézia ezen lelkek egyikéről[35]: «Egy zárdának egy szerzetesnője, Istennek egy kiváló szolgálója, két napja, hogy meghalt volt. Karban végezték érette a halotti zsolozsmát; egyik nővér olvasta a szent Ieczkét s én felálltam, hogy mondjam a versszakot. A leczke felolvasása közben láttam a nővér lelkét a föld mélyéről felszállani és égbe menni.» «Ugyanezen kolostorban meghalt egy másik apácza 18—20 éves korában, ki a buzgóságnak, a szerzetesi életnek s az erényeknek igazi mintaképe volt; de élete a betegségeknek s a türelemmel viselt szenvedéseknek szakadatlan lánczolata volt. Nem kételkedtem abban, hogy — miután így élt — kiérdemelte, hogy mentve legyen a tisztítóhely szenvedései alól; mégis midőn a zsolozsmát végeztem, halála után körülbelül négy óra múlva láttam lelkét a földből égbe menni.» Ezek után olvasóm azt mondhatná, hogy ez nagyon könnyű purgatórium volt s ez a két szent lélek olcsó áron szabadult ki onnan. De ha valaki meggondolja az előbbi karmelitának életszentségét, másfelől a tisztítóhelybeli szenvedések kegyetlenségét, meg fog rémülni az isteni igazságosság szigorúságától. Mert, hejh! ha mi arra lennénk ítélve, hogy lángok közt haljunk meg s a kegyetlen kínzó minket két napig vagy csak négy óráig is ott tartana elevenen, mily nagy lenne jajveszékelésünk és kétségbeesésünk;— pedig mi a földi tűz, a másvilági tűzhöz hasonlítva? friss szellő, lenis aura, mondja a Chocosca szent Szaniszló által nyert kinyilatkoztatás. Megállok e pontnál, mert ez, hogy Isten igazságossága oly szigorúsággal jár el a legszentebb lelkekkel szemben is, ez nagyon gondolkozóba ejthet minket szegény bűnösöket, kik gyakori hibáink által előkészülünk a tisztítóhelyre a nélkül, hogy erre gondolnánk. Azért, mielőtt befejezném e tétel tárgyalását, még két-három eseményt akarok bizonyítékul elbeszélni. A következő eseményt boldog Quinzana Stefánia életéből vettem.[36] Egy Paula nevű domonkos-rendű apácza, a legszentebb erényekben töltött élet után meghalt Mantuában. A holttestet a templomba vitték s ott a karban a szerzetesnők közt ravatalra helyezték. Mialatt, a szentegyház szokása szerint, a Liberát énekelték, boldog Quinzana Stefánia, kit szoros benső barátság fűzött a megholthoz, a ravatal mellett térdelt és tőle telhető buzgósággal Istennek ajánlá barátnője lelkét. De íme, egyszerre a megholt kiejté kezéből a feszületet, melyet kezébe adtak volt, lenyújtja balkezét s megragadva a Boldognak jobbját, azt oly erősen tartotta, hogy ez nem volt képes kezét a megholtnak kezéből kiszabadítani. Egy óránál tovább volt a két kéz így szorosan összefűzve. Ugyanekkor Stefania nővér ezen szavakat hallá: «Segíts rajtam, testvérem, segíts rajtam e szörnyű kínokban, melyeket szenvedek. Oh! ha tudnátok a mi láthatatlan ellenségünk dühét, melyet kifejt halálunk óráján s ha a Bírónak — ki a mi szeretetünket kívánja — szigorúságát ismernétek, hogy mily gonddal vizsgálja meg a legcsekélyebb vétketeket is! Oh! vajha tudnátok, mily büntetést kell kiállanunk, míg a jutalmat elnyerhetjük! Oh! vajha tudnátok, mily tisztáknak kell
lennünk, hogy a halhatatlanság koronáját megnyerhessük! De imádkozzál érettem sokat! Légy Istennél közbenjáróm, az ő szolgálójának bűneiért. Imádkozzál, imádkozzál! s tarts bűnbánatot érettem, ki már nem segíthetek magamon!» Az egész gyülekezet elámulva szemlélte a két összekapcsolt kezet, bár senki sem hallá a megholtnak siralmas panaszait. Végre a zárda főnöke közbelépett s az engedelmesség nevében parancsolá Paulának, hogy bocsássa el Stefániának kezét. A halott azonnal engedelmeskedett s keze élettelenül visszaesett koporsójába. Stefániának élettörténetében el van mondva, hogy ő híven teljesíté barátnőjének kérését, mindenféle önsanyargatásokat s elégtételi cselekedeteket végzett, míg egy újabb kinyilatkoztatásból arról nem értesült, hogy Paula nővér végre megszabadult kínjaiból és az örök dicsőségbe bebocsáttatott. Óhajtanám, hogy a jámbor lelkeket teljesen megindítanák e példák s hogy ezek arra szolgálnának, hogy ők maguk megjavuljanak; mert azon kis gyarlóságokra, azon mindennapi kis hibákra, melyeket ők hetenként elősorolnak a gyóntatószéknél, anélkül — ah nagyon sokszor! anélkül, hogy elegendő bánatuk volna — ott szigorú büntetés vár. Ezt látni fogjuk a következő történetből.[37] Lamprognana Cornélia nevű asszony élt Milanóban, ki a szűzi-, hitvestársi- és özvegyi hármas állapotban, római szt. Franciska példáját követte. Legszorosabb természetfeletti barátság fűzte őt egy szt. Domokos harmadik rendjebeli szerzetesnőhöz. Egy napon, midőn túlvilági dolgokról beszélgettek, különösen megígérték egymásnak, hogy ha Istennek tetszésével fog találkozni ezen ígéretük, aki előbb hal meg, az meg fog jelenni a másiknak. Öt évvel ezen ígéret után Cornélia Isten ítélőszéke elé állíttatott. Három nap múlva megjelent barátnőjének, ki szobájában egy feszület előtt térdelt. «Oh Corneliám! mily boldog vagyok, hogy viszontláthatlak téged! mond gyorsan, melyik helyre jutottál? Kétségtelenül már az Úr kebelében vagy, kinek oly buzgón és szeretettel szolgáltál?! — «Még nem — felelte a lélek. — Oh mennyire különböznek Isten ítéletei az emberek ítéleteitől! Én a kínok helyén lettem letartóztatva s még ott kell maradnom bizonyos ideig, hogy kiengeszteljem azon hibákat, melyeket életemben elkövettem; életem szentebb és buzgóbb is lehetett volna.» Ezután karonfogva barátnéját, folytatá: «Jöjj velem; csodálatos dolgokat fogsz látni.» Egy nagy kertbe érkeztek, mely tele volt viruló szőlőtőkékkel. Minden levélen írás volt.«Olvass» mondá a lélek. A nővér lehajolt s a legnagyobb meglepetésére a szőlőlevelen saját hibáit olvasta, az ő mindennapi gyarlóságait. Csodálkozva kérdezé a megholttól, hogy mit jelentsen ez? «Nincs okod reá, nővér, hogy így meglepődjél. Nem olvastad-e sokszor a mi Urunknak szavait: Én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlővesszők? Minden egyes cselekedetünk, akár jó, akár rossz volt, e titkos szőlőtőkének egy-egy levelét képezi s hogy az égbe bemehessünk, okvetlenül szükséges, hogy e levelek leszaggattassanak róla vagy a tűzbe semmivé égettessenek. De, kedves testvér, vigasztalódjál. Nézz magadat körül s lásd, hogy neked kevés van, a mit meg kell semmisíteni, mert te híven megmaradtál szüzességi fogadalmaidban és legjobb tehetséged szerint szolgáltál a te Mesterednek. Mindamellett még számosak, a te fogyatkozásaid, ha nem is oly számosak, mint az enyéim, melyeket a földön különböző életkörülmények közt elkövettem. Erről meg fogsz győződni a következőkből.» Néhány lépést tettek előre s ismét egy helyen találták magukat, mely csakúgy tele volt szőlőtőkékkel, melyek mindenfelé szétágaztak úgy, hogy lombjaik elfödék a napot. A nővér gyorsan odalépett, hogy lássa, mi van írva a leveleken. «Megállj! — mondá barátnéjának, az én Isteni Üdvözítőm nem akarja, hogy még most megismerd azon sérelmeket, melyeket vele szemben elkövettem, ő megkímél engem ezen szégyentől, csak azt olvasd, ami a melletted levő levélen van írva.» Oda fordítá tekintetét s ott látja felírva a megholtnak, a szent helyen, a templomban elkövetett hibáit, tiszteletlenséget, szórakozást és hiábavaló beszédeit. «Oh Jézusom! — kiáltott fel az apácza — hogyan lehet eltörölni mindezt? A te áldozásaid, gyakori gyónásaid s azon búcsúk után, melyeket nyertél, még annyi hiba maradt fenn kiengesztelésre?!» — «A te észrevételed igaz, de tudd meg, hogy langyosságom és közönyösségem folytán nem húztam annyi hasznot gyónásaimból és áldozásaimból, amennyit kellett volna. Ami a búcsúkat illeti, azok közül igen keveset, legfeljebb kettőt-hármat nyertem meg, az én megszokott elszórakozásaim — s a
buzgóság hiánya következtében. Most kell tehát lakolnom, miért nem tartottam bűnbánatot akkor, mikor az. oly könnyű lett volna.» Lássunk egy másik eseményt, mely ehhez majdnem hasonló.[38] Két istenfélő szűz: tisztelendő Paluzzi Katalin, ki egy domonkos-rendű nő-zárdát alapított a nerpi egyházmegyében (pápai állam) és egy Bernardin nevű apácza, kik lelki élet útjain, mindketten már nagyon előre haladtak, oly természetfeletti barátságban éltek, minő csak a keresztény lelkekben ver gyökeret s amely Isten tervei szerint arra szolgál, hogy a jámborságban csodálatosan előhaladjanak azok, kik arra hivatva vannak. A tisztelendő szűznek a történetírója e két szép lelket, két lángoló széndarabhoz hasonlítja, melyek egymással megosztják tüzüket; vagy két lanthoz, melyek fel vannak hangolva, hogy egymással összhangzóan az Úr tiszteletére az örök szeretet, dicsénekét zengjék. E két szerzetesnő egymást serkenté arra, hogy minél buzgóbban szolgáljanak isteni Jegyesüknek s hogy ezen égi barátságuk a halál által meg ne szakadjon, megígérték egymásnak, hogy egymást szeretni és kölcsönösen segíteni fogják a földi élet után is s ehhez kapcsolák azon ígéretet, hogy a melyik előbb lép be az örökkévalóságba, Isten engedélyével majd megjelenik a másiknak, hogy tudassa sorsáról és elmondja neki a másvilág titkait. Először Bernardint szólította Isten el. Fájdalmas, de keresztény türelemmel viselt betegsége után meghalt, előzetesen megígérvén Katalinnak, hogy el fog jönni és tudósítani fogja őt arról, hogy mi történt vele az ítélet után. Hetek teltek, hónapok múltak el és semmi jel sem mutatkozott arra, hogy a meghalt megemlékeznék ígéretéről. Ezalatt Katalin megkétszerező imáit, éjjel-nappal esdekelvén a mi Urunkhoz, hogy legyen irgalommal barátnője iránt s engedje meg neki, hogy eljöhessen meglátogatni őt, miért kétségtelenül Bernardin is esedezik a másvilágon Isten előtt, mert az sokkal hívebben szokta mindenkor teljesíteni ígéretét, mintsem elfeledné azt. Ismét egy év múlt el. Bernardin halálának évfordulóján Katalin éppen imáiba volt merülve, midőn egyszerre egy kutat látott látomásában, melyből füst- és lángfolyam ömlött ki; aztán a kútból kijönni látott egy személyt, mely előbb sötét felhőtől volt körülvéve. Lassanként a jelenet kibontakozott az őt burkoló felhőből, majd tisztán láthatóvá lett s végre kiváló fényben ragyogva tűnt elő. E személyben most már felismerte barátnőjét s feléje közeledvén, kérdé őt: «Hogyan maradtál el annyi ideig, hogy nem jelentél meg nekem? Hova jutottál? Mit jelent e kút, e tüzes füst? Még csak ma fejezted be a purgatóriumot? » — «Igen, egy év óta a kiengesztelődés helyén vagyok letartóztatva — felelt a lélek — és csak ez órában vitetem fel az égi Jeruzsálembe. Ami téged illet: folytasd állhatatosan a szent gyakorlatokat és tudd meg, hogy te nagyon kedves vagy Isten előtt és veled Istennek nagy tervei vannak.» De ennél még különösebb a következő esemény, melynek — ha nem igazolná azt Vitry Jakab bíbornoknak tekintélye, ki azt tisztelendő Oignies Mária szavatolása mellett adja elő — nem is adnék hitelt, oly annyira különböző az a mi megszokott gondolkozásmódunktól. A legcsodálatraragadóbb kegyelmek, a legkiválóbb kegyek, melyeket Isten meg ad egy-egy szent léleknek életében és halála óráján, mindez még nem mindig óv meg a tisztítótűz lángjaitól. Lássuk magát az eseményt.[39] Az Úrnak 1208-ik évében élt a lüttichi tartomány egy városkájában egy szent özvegy, kit igen kedvelt Oignies Mária. Az asszony betegségbe esett és már közel volt a halálához. Mária ágyához sietett, hogy segítségére legyen és bátorítsa az özvegyet, hogy jól haljon meg. Oh! csodák csodája! Amint a beteg szobájába lépett, ott látta Isten anyját az ágy mellett ülni, ki minden kitelhető serénységgel, buzgón gondoskodott a betegről s legyezővel hűsíté a láz tüze által felhevült arczát. Az ördögök az ajtónál állottak, mindenféle tőreikkel felfegyverkezve, hogy megrohanják a választott lelket s kárhozatba ejtsék azt. De szt. Péter apostol mindnyájukat elűzte onnan s a beteg az Úr csókja alatt
hunyt el. Halála után a csodák folyton ismétlődtek. A temetési szertartás közben Oignies Mária látta megjelenni a legszentebb Szüzet, körülvéve a szüzek seregétől, kik karban énekelték a halottak zsolozsmáját a szent tetem felett. Látta, hogy maga a mi Úrunk elnököl a temetési szertartásnál és a papot helyettesíti. Ki ne gondolná, hogy egy ily kedves lélek az örök boldogságba lépett? De óh! Istennek ítéletei! mily rettenetesek vagytok ti! Mária e dicső temetés után visszavonulván imádkozó szobájába, hogy hálát adjon Istennek ezen kegyelmekért, melyekbe meghalt szolgálóját részesítette — elragadtatásba esett Látta, hogy e jámbor özvegynek lelke a tisztítóhelyre vitetett, látta, hogy az kemény kiengesztelődésre lett ítélve, hogy több gyarlóságától teljesen megtisztuljon. E látomástól megrettenve, sietett erről értesíteni a megholtnak — erényekben gazdag két leányát. Mind a hárman egyesültek, hogy imáik, alamizsnáik, böjtjeik és nagy önsanyargatásaik által eleget tegyenek a megholtnak lelkéért, az isteni igazságosságnak. Elég hosszú idő után ez a szent lélek újólag megjelent Oignies Máriának s értesíté őt, hogy végre megszabadult szenvedéseiből s most megy a vég nélküli boldogság örömeibe. E példa után ki ne remegne, ha a saját sorsára gondol? Nagyon helytelen dolog volna tehát úgy gondolkozni, hogy nem szükséges imádkozni egy oly megholtért, ki a szentség hírében állott, abban élt és halt meg. Oh! hányan keservesen siratják a tisztítóhelyen azt, hogy az emberek ily kedvező ítéletet hoztak az ő örök sorsukról; siratják szent hírnevüket, mi megfagyasztja az imákat barátjaiknak ajkain! Láttuk, hogy szt. Ágostonnak egészen más fogalma volt Isten ítéleteinek szigorúságáról, mert még húsz év múlva is imádkozott — s olvasóit is kérte, hogy azok is imádkozzanak az ő szentül meghalt anyjának, Mónikának lelki nyugalmáért A következő esemény bizonyítja, menynyire tévedünk, ha a szegény megholtakat nagyon hamarosan mintegy szentekké avatjuk.[40] A franciskánusok párizsi kolostorában meghalt egy szent életű szerzetes, kit kiváló buzgóságáért angyali testvérnek nevezték el. Szerzetes testvéreinek egyike, ki a hittudományok doctora s a lelki életben igen jártas férfi volt, nem végezte el érette a köteles három szentmisét, melyet mindeniküknek el kellett mondania minden egyes megholt testvérért. Úgy vélekedett, hogy e misék elmondásával megsértené az isteni igazságot és irgalmat, ha hozzá esedezik egy olyan szent szerzetesért, a kinek, mint ő vélé, a dicsőségben igen magas fokot kellett elnyernie. Azonban íme néhány nap múlva, midőn a kertben egy fasor alatt elmélkedve sétált, a megholt megjelent neki lángoktól körülvéve és siránkozó hangon szólt: «Kedves testvér, az Istenre kérlek téged, légy irgalmas hozzám!» — «Ah! hogyan, te szent lélek! mi szükséged van neked az én segítségemre?» — «A tisztítóhely tüzében vagyok visszatartva, ott várom a három szentmisét, melyet te köteles vagy érettem elvégezni. Ha te megtetted volna e kötelességet, én már az égi Jeruzsálemben volnék.» — «Én szívesen megtettem volna, ha gondolhattam volna, hogy arra szükséged van; de midőn visszagondoltam a te szent életedre, melyet köztünk folytattál, azt képzeltem, hogy már az élet koronájának birtokában vagy! Nem te voltál-e az első s nem te voltál-e köztünk a legpéldányszerűbb a karban s az imádságban? Volt-e a szerzetesi rendszabálynak csak egyetlenegy pontja is, melyet ne lelkiismeretes hűséggel töltöttél volna be? Mindenki téged csodált; mindenki téged vett mintaképül azon meggyőződésben, hogy ha téged utánoz, a szerzetesi életben azonnal tökéletességre fog jutni. De még kötelmeiden felül is nem vállaltál-e magadra imákat; nem gyakoroltál-e számtalan önsanyargatást, melyek életedet folytonos erénygyakorlattá tették. Oh! mindezek után, nem gondolhattam, hogy éretted aggódni kellett volna!» — «Hejh! hejh! — felelt a meghalt — senki sem hiszi, senki sem foghatja fel, mily szigorral ítéli és bünteti Isten az ő teremtményeit. Az ő végtelen szentsége, még legjobb cselekedeteinkben is felfedezi azok hibás oldalait, melyekről tekintve, azok visszatetszők neki. Még magában az égben is van tökéletlenség ő előtte, hogyan volna ezek nélkül az ember? Számot kell azokról adni az utolsó fillérig; usque ad novissimum quadrantem.»
«Különben e szigorú ítélet még is csak az irgalom ítélete; mert biztosit, hogy a boldog örökkévalóságot bírni fogjuk, melyet a szent áldozatok s annyi szenvedés árán vásárol meg az ember. A tisztítóhelyen nem panaszkodhatunk, csak magunk ellen. Ha a te tudományoddal jobban ismernéd Istennek végtelen szentségét, nem bántál volna vélem oly kegyetlenül.» A jó szerzetes tüstént hozzá fogott a kért szentmisék elvégzéséhez s harmadik napon a boldog lélek megjelent neki, hogy megköszönje azokat. A próbatét véget ért s ment jutalmát elvenni. Ebből az a tanulság, hogy soha sem gondolhatunk eléggé a tisztítóhelybeli büntetések szigorúságára és Annak végtelen szentségére, aki semmi szennyfoltot sem tűrhet az ő szentjeiben. Ha erre többször gondolna az ember, ha gyakrabban elmélkednék e két igazság felett, gondosabban kerülné a legcsekélyebb hibákat is és nagyobb buzgósággal könyörögne a szegény bűnhődőkért, kiken nekünk oly könnyű lenne segíteni. [26] Traité du Purg. VII. et VIII. [27] Traité du Prug. II. [28] Traité du Prug. VIII. [29] Traité du Prug. VI. [30] Bzovius. Hist. de Pologne, année 1590. [31] Diario Dominicano, Vie de la Bienheureuse, szeptember 5. [32] Vie de saint Nicolas Tolentino, Surius, szept. 10. [33] Ferd. de Castille, hist. de saint Dominique. II. e. rész, I. k. XXIII. fej. [34] Vie de la V. Mère Ágnès de Jézus, III. rész; X. fej. [35] Vie de sainte Thérèse, écrite par elle-mème, XXXVIII. fej. [36] Vie de la Bienheureuse. [37] Vie de Cornélia Lamprognana, par. Hipp. Portus; XXVIII. fej. [38] Vie de la vénérable Catherine Paluzzi. [39] Vie de la vénérable Marie d’Oignies dans Surius, II. k. III. fej; juni 23. [40] Chronique des fréres Mineurs. II. r. IV. k. VII. fej. Nyomtatható változat
