M. Louvet: A Tisztítóhely XVII. rész
XVII. FEJEZET. Az alamizsna. Az alamizsnát mennyire ajánlja a szentírás. — A holtak javára adott alamizsna kettős érdeme. — A szentatyák, buzdító szavai. — A szentek példái. — Az alamizsna megment a tisztítóhelytől.
Az evangeliumi szeretet művei közt kevés van, mely oly nagyon ajánltatnék, mint az alamizsna. Ez az, ami megszabadít a haláltól, megtisztít a bűnöktől s irgalmasságot szerez, mondá az angyal Tóbiásnak.[169] Az újszövetségből is kitűnik, hogy a választottak azért jutalmaztattak, mert gyakorolták ezen erényt; mert segélyére voltak az üdvözítő Jézusnak, ki éhezett és szomjazott az ő tagjaiban: a szegények képében; mert felruházták a mezíteleneket; mert meglátogatták a betegeket és foglyokat, azért örök jutalomra hívattak meg. Jézus Sirák fia is azt mondja, hogy: mint az égő tüzet eloltja a víz, úgy az alamizsna eloltja a bűnt.[170] Tehát alamizsnálkodni és pedig oly szándékkal, hogy ennek érdeme a tisztítóhelybeli lelkekre alkalmaztassák, annyi, mint vizet önteni azon lángokra, melyek őket emésztik. Sőt mi több, ezen cselekedet kettős érdemet szerez annak is, a ki azt teszi; egyik érdeme származik a szeretetből, melyet a szegények iránt gyakorol; s a másik a purgatóriumi lelkek felsegéléséből; következőleg a ki így alamizsnálkodik, az ezen egy cselekedete által az égi dicsőségben két fokkal magasabb helyet szerez magának. Ezen cselekedet kétféleképpen mozdítja elő a megholtak enyhülését; először elégtétel; erejénél fogva, melylyel önmagában bír, másodszor azon imák által, melyeket a felsegített szegények mondanak jótevőikért, mely imákat Isten megígérte, hogy különösen meg fogja hallgatni. Deprecationem pauperum exaudivit Dominus. De még van valami mondanivalóm. Az alamizsna az egyedüli oly cselekedet, melyet még azok is, kik a halálos bűn állapotában vannak, haszonnal végezhetnek a tisztítóhelybeli lelkek javára. Ők nem tehetnek eleget sem magukért, sem másokért, mert a halálos bűn állapotában végzett cselekedetek meg vannak halva: imáik, önsanyargatásaik s mindaz, a mit a halálos bűn állapotában a megholtak lelkeinek kiszabadulásáért végeznek, mind meddők; ellenben az alamizsnának — ha maguk részére általa nem is tehetnek eleget, — mégis van bizonyos eredménye, mert a szegények imái annak
számára is, ki az alamizsnát adta, megszerzik a megtérés kegyelmét; a lelkeknek pedig kikre való tekintettel az alamizsna adat megszerzik gyötrelmeik enyhülését. Nem kell tehát csodálkoznunk, midőn látjuk, hogy a tisztítóhelybeli lelkek barátai ezen kiváló eszközhöz folyamodtak, hogy rajtuk segítsenek. Ez volt N. szt. Gergely pápának legkedvesebb foglalkozása, ki oly nagy odaadással volt a szenvedő lelkek iránt. Hogy mennél hathatósabban segíthesse őket, sohasem választá el az alamizsnát a szentmise feajánlásától s számos jelenésből megtudta, hogy mily hathatós e kettős szeretet műve. E kegyes szokás később törvénynyé lett a benedekrendieknél s több szerzetesrendben. Mint már máshol is említettem, szent Benedek szabályai szerint, midőn az ő rendjéből egy-egy szerzetestestvér meghalt, az illetőnek lelki nyugalmáért harmincz napon keresztül felajánlották a szentmisét s ezen idő alatt ételrészletét kiosztották a szegények között. Mi sem tanulságosabb s biztatóbb, mint a szent atyáknak erre buzdító szavai. Halljuk szent Ambrust: «Elveszíttek egy kedves fiút, nem tudjátok, mivel fejezzétek ki fájdalmatokat, akarnátok rajta segíteni. Mi sem egyszerűbb az alamizsnánál. Szolgálatot akartak tenni annak, ki örökösötök leendett volna: segítsétek az ő örökös társait. Adjátok a szegényeknek, amit annak akartatok adni, a kit sirattok. Nem veszítettétek el vagyonotok örökösét, ha segítitek az ő örökös-társát, a ki nem más, mint a szegény. Azon hitvány földi vagyon helyett, melyet reá akartatok hagyni, őt az örök javak birtokába juttatják. Íme, mint jöhettek segélyére annak, kit a világon mindennél jobban szerettek.»[171] Mennyire megváltoznék a világ képe, ha az emberek követnék e szent püspök tanácsát A szegények bőven fel lennének segítve, nem volna látható többé a társadalom testén a szegénység sebe, mely naponta növekszik közöttünk s tovább terjed, mint a rothadás; nem volna látható a gazdagok féktelen tékozlása, a mi Isten átkát vonja maga után s gyűlöletet támaszt a szegény szívében azok iránt, kik vagyonnal bírnak s bennök azon kielégíthetetlen vágyat ébreszti, hogy a világ szerencse-fiaitól elragadják örömeiknek egy részét. Talán kevesebb volna a fényűzés; talán a kereskedelem — mint a nemzetgazdászok mondják — szenvedne is ez által, de nem volnának többé socialis kérdések, nem lehetne látni, hogy a nép a gazdagok ellen tör, kikre irigykedik. Másrészről a tisztítóhelybeli lelkeken is hathatósan segítve lenne, ők részesülnének azon javakban, melyeknek az övéiknek kellett volna lenniök; azon arany és ezüst árán, mely gyakran az életbenmaradottak hiúságának táplálására szolgál, midőn hiú módon gyászukat fitogtatják, ezen szerencsétlen lelkek elnyernék az eget. Oh! Isten, öntsd a gazdagok szívébe ezen érzelmet, hogy megértsék a szegényt, mi boldoggá teendi őket. Beatus, qui intelligit super egenum et pauperem. Egy jámbor életű író egy oly indító okot említ az alamizsnára, mi előttem nagyon üdvösnek látszik. Midőn egy szegény megjelenik ajtótok előtt, vagy az utczán felétek nyújtja kezét — mondja ő — gondoljátok, hogy ez egy tisztítóhelybeli lélek, talán valamelyik közeli rokonotok lelke, ki így hozzátok fordul és kér, hogy ne feledjétek el őt. Ezen gyönyörű s nagyon igaz gondolatot véssük be mélyen elménkbe, ez által a szegényeken is segítve lesz, s ebből a tisztítóhelybeli lelkek is nagy hasznot fognak húzni. Lássuk már most, hogy a szentek, kik mindenben mintaképeink, hogyan teljesíték e tanácsot. Magnanti atya, bár maga iránt a legszigorúbb szegénységet gyakorolta, mégis szentül tékozló volt, mikor a tisztítóhelybeli lelkek felsegéléséről volt szó, mivel ennek szentelte egész életét. Évenként e czélra rengeteg összeget osztott ki, melyet a buzgó hívek juttattak kezébe, kik ismerték e lelkek iránti szeretetét. Koldulva bíztatta az embereket a megholtakért való alamizsnára. Szobájában volt egy erszény, melyet a szegények kincstárának — crumenta animarum — nevezett. Ez az erszény
mindig üres volt, bár mindennap megtelt; s ez a szegény szerzetes, kinek semmi egyebe nem volt a világon papi köntösén és breviáriumán kívül, élete folyamán valóban fejedelmi alamizsnát osztott ki. Így kitalálta a módját annak, hogy hogyan segíthethet az üdvözítő Jézusnak szenvedő tagjain ezen a világon is, a másikon is.[172] Magnanti atyának ezen erszénye eszembe juttatja, hogy az ötödik században Ar. szt. János ezen tanácsot adta a konstantinápolyi híveknek: «Legyen egy kis erszényetek ágyatokban párnátok alatt s ne feledjétek el, hogy minden este, mielőtt elaludnátok, abba dobjatok bele néhány aprópénzt, de vigyázzatok, hogy abból valaha soha el ne vegyetek a magatok használatára, mert ez szentségsértő lopás lenne. Adjátok ezt a szegényeknek azon szándékkal, hogy valamely szenvedő lelket kiszabadítsatok a lángok közül. Így nagy kincset gyűjtötök az égben.» Ha magatok is szegények vagytok, ne higyjétek, hogy e miatt fel vagytok mentve az alamizsnálkodás alól; adjatok szegénységetekhez mérten s Isten, ki jobban megáldotta a szegény özvegynek utolsó fillérét, mint a farizeusnak gazdag adományát, számításba fogja venni a ti jó szándékotokat; — ha pénzt nem adhattok, ezért még nincs kizárva, hogy ne alamizsnálkodhatnátok: adhattok egy-egy vigasztaló szót a szegényeknek, tehettek oly szolgálatot neki, ami kevésbe kerül s mégis megörvendezteti testvéretek szívét; ajándékozzátok oda lelketeket, szíveteket, jószándékotokat. Rajta! bármily szegények vagytok, mégis vannak oly kincseitek, melyeket embertársatok szolgálatára szentelhettek; néha éppen a legszegényebbek azok, kik legjobban tudnak segíteni egymáson, mert ők megtanulták a nyomorúság nehéz iskolájában, hogy hogyan kell segíteni. A szeretet különben találékony, találékonyabb mint a fösvénység és haszonlesés. Midőn a szelíd szeretet áthatott egy szívet, az mindig megtalálja a cselekvés módját. Halljatok erre egy megható történetet. Egy Simoni András nevű szegény jezsuita szerzetes égett azon vágytól, hogy a tisztítóhelybeli lelkeken segíthessen. Ha áldozó pap lett volna, szentmiséket végzett volna kiszabadulásukért, de így segédeszközök nélkül mit tegyen egy szegény szerzetes, kinek nem voltak a világban összeköttetései sem? Látni fogjuk! A rendháznak ő volt a kapusa; midőn a kapu előtt egy-egy előkelő személyiséget látott elhaladni, a szegény lelkek számára koldult tőlük, a kapott alamizsnáknak egy részét az áldozópapoknak adta át, hogy a megholtakért misét végezzenek, a másik részét a szegényeknek adta. Hogy kiosztandó kincseit növelje, a szegény szerzetes a kapu mellett egy kis virágos-kertet művelt, ennek virágaiból csokrokat készített, melyeket a látogatóknak felajánlott, ezek fejében tőlük alamizsnát kérve a szegény lelkek javára. Ily buzgóság és kegyelet láttára a szívek részvétre indultak, bőven megnyíltak az erszények s a jó testvér örömmel látta kis kincseit naponta növekedni. Midőn közel volt halálához, a tisztítóhelybeli lelkek, kiket nagy számban felsegített és kiszabadított, halálos ágyához jöttek s kétségkívül a mennybe vitték, hogy ott elvegye találékony szeretetének jutalmát.[173] Munford atya a megholtak iránti szeretet gyakorlásáról írott művében azt a tanácsot adja, hogy minden este a lelkiismeret megvizsgálása után, tegyünk félre egy kis alamizsnát a nap folyamán elkövetett vétkeinknek büntetéseül s a hét végén osszuk ki ezen alamizsnát azon szándékkal, hogy ez által a tisztítóhelybeli lelkek javát előmozdítsuk. Ehhez még hozzá teszi, hogy: «Nem helyezhetitek el s nem gyümölcsöztethetitek jobban pénzeteket, mint így; ez egy bizonyos lelki uzsora, mely nincs tiltva, s mely egykor igen nagy kamatot fog hajtani.»[174] «Akarjátok-e megtanulni — mondja szent Ágoston — hogyan kell pénzetekkel jól nyerészkedni s nagy kamatot húzni azok után? Azt, amit nem tudtok örökre megtartani, adjátok oda alamizsnául, hogy általa megnyerjétek azt, amit nem veszíthettek el soha.»
Valóban, az alamizsnának, mely oly hasznos a megholtak felsegélésére, különös ereje van, hogy megakadályozza, hogy az illető a tisztítóhelyre ne jusson, vagy legalább megrövidíti ottani jövendő szenvedéseit, a ki hűségesen alamizsnálkodott. Isten nem hagyja magát a nagylelkűségben felülmulatni teremtményei által, ezt ne feledjük el. Adjatok és adatni fog nektek, ez az evangéliumi szabály. A következő megtörtént esetek bizonyítják az alamizsnák ily megmentő erejét. Damiani szt. Péter elbeszéli egy papnak látomását, mely Rómában szent Czeczilia templomában történt. A pap a templom közepén egy fényes trónuson látta a legszentebb Szüzet, körülötte szt. Czecziliát, szt. Ágnest, szt. Ágothát s az angyaloknak és boldogoknak seregét, mely körülvette őt. E fényes társaságban egyszerre megpillantott egy szegény özvegyet, szennyes ruhába öltözve, vállain azonban drága kelméből készült köpenynyel. E szegény nő a trón elé lépett, ott térdre borult s esdekelve szólt: «Óh irgalmasság anyja, a szerencsétlenek iránti jóságod nevében kérlek, légy irgalommal Patrizi Jánosnak, az én jótevőmnek lelke iránt, ki most halt meg s kegyetlenül szenved a tisztítóhelyen. E közben a legszentebb Szűz szigorú arczczal nézett reá s nem válaszolt semmit sem. A szegény nő másodszor s harmadszor is ismételte kérését, de — semmi válasz. Ekkor sírva hangosabban szólt: «Óh nagy irgalmú Szűz, te tudod, hogy én vagyok az a koldus, ki tél közepén nyomorúságos rongyokban öltözve alamizsnáért könyörögtem a te nagy templomod-kapujában. Oh! mint reszkettem a hidegtől! s ekkor történt, hogy ez a János, midőn tőle alamizsnát kértem a te nevedben, levetvén saját vállairól e drága öltönyt, nekem ajándékozta, hogy felmelegedjem. A te nevedben mutatott ezen nagy szeretete megérdemel egy kis irgalmat.» Ekkor a szüzek királynéja a könyörgőre szeretetteljes pillantást vetvén, monda: «Az, a kiért könyörögsz, számos és súlyos vétkei miatt hosszú és nehéz szenvedésekre ítéltetett, de mivel két főerényt: a szegények iránti irgalmasságot és az én oltáraim iránti tiszteletet gyakorolta, irgalmasságot gyakorlok vele szemben s akarom, hogy most elém vezettessék. » Patrizius megjelent az ördögök egy csapata által vezettetve, kik őt meglánczolva tartották. Arcza sápadt volt s el volt torzulva; látszott rajta hogy heves fájdalmakat szenved. Az Isten-anya megparancsolta az ördögöknek, hogy oldozzák föl s tüstént bocsássák szabadon, hogy a szentek társaságához csatlakozhassák. Azok rögtön teljesíték ezt. A látomás eltűnt. A jó pap ebben szerencsés tanúbizonyságát látta annak, hogy mily nagy érdeme van az alamizsnának s mily hathatós ereje van arra, hogy megmentse a lelkeket a tisztítóhelytől.[175] Lássuk már most azt, ami Mancinelli Jézustársasági atyával történt. Nagybátyja Costa Caesar, ki capuai érsek volt, egy napon találkozván a szerzetes atyával, ki mint rendesen, most is nagyon szegényesen volt öltözve, pénzt ajándékozott neki, hogy egy köpenyt vegyen, melylyel magát a téli hidegtől, mert ez évben igen kemény volt, megoltalmazza. Ez után bizonyos idő múlva az érsek meghalt. Egy napon, midőn a jó atya betegeit meglátogatni ment s ezen nevezetes köpenybe volt öltözve, látta a megholtat lángokkal körülvéve hozzá jönni. A megholt kérte, hogy egy pillanatra adná oda neki azt a köpenyt. Az atya azonnal átadta. A megholt abba beleburkolózott s óh! szeretet csodája! a lángok azonnal kialudtak. A megholt így felüdülvén, nem akarta a drága ruhát visszaadni. Az atya erre mondá, hogy ő bizonyos helyre van kiküldve Isten dicsőségének előmozdítására s hogy sietős dolga van, mire a lélek visszaadta neki azon köpenyt, de azon ígérete mellett, hogy a jó atya soha senkiért sem fog buzgóbban imádkozni, mint érette, az ő régi jótevőjéért.
Ez a jelenet egy festményen is meg van örökítve, mely a maceratai collegiumban őriztetik. A kép alján néhány olasz vers van, melyeknek fordítása így hangzik: «Oh, csodás öltöny! mely egykor azért adatott, hogy megvédjen a téli hidegtől; később arra szolgált, hogy a büntető lángok hevét mérsékelje. Így a szeretet melegít vagy hűsít, a szerint, a milyen a baj, melyet enyhítenie kell.»[176] Ezek befejezéseül egy észrevételt teszek, főképp azon lelkekre nézve, kik mindig készek a jó cselekedetekre, minők: a péterfillér, a hitterjesztés műve, a szentgyermekség műve, a katholikus egyetemek, iskolák, üldözött papok segélyezése, a fogadalmi szent Szív templom építése; ők mindezektől nem vonakodnak s az istentelenek megszégyenülnek. midőn az egyház gyermekeiben látják e nemes szolgálatkészséget. Mindez bizonyára igen szép dolog és nagy vigasztalás, hogy Isten megadja az ő egyházának, hogy e szomorú napokban látható legyen az ő hozzá hű maradt gyermekeinek áldozatkészsége. De miért nem osztjuk ezen alamizsnákat a tisztítóhelybeli lelkek érdekeinek előmozdítására való szándékkal? Ez kettős haszon volna, egyszerre segítve lenne a szenvedő és küzdő egyházon. Itt alkalom kínálkozik nekem arra, hogy egy megható eseményt beszéljek el, melynek magam voltam a tanúja. Egy seminariumi szegény kapusról szólok, ki hosszú élete alatt fillért fillérre rakva, nyolczszáz franknyi összeget gyűjtött. Nem levén családja, az összeget arra szánta, hogy halála után abból misék mondassanak. De mire nem képes a szeretet, egy szent lángoktól égő szívben! Egyik szerzetestestvére arra készült, hogy elhagyva a semináriumot, külföldi missiókba menjen. Ezt a szegény öreg megtudván, isteni sugallatot nyert, hogy kis kincsét adja át annak a hitterjesztés czéljaira. Kérte tehát a szerzetest, hogy fogadja azt el s körülbelül ezeket mondá: «Főtisztelendő uram! kérem fogadja el e csekély alamizsnát, hogy ezáltal is elősegít tessék az evangélium hirdetésének nagy műve. Ezt arra tartogattam, hogy halálom után misék mondassanak érettem, de inkább egy kevéssel több ideig maradok a tisztítóhelyen, csak a jó Istennek neve több ember által dicsőíttessék.» Az ifjú szerzetes könnyekig meg volt hatva, vonakodott elfogadni e szegény embernek ily nagylelkű adományát, de az oly esdekelve kérte az elfogadásra, hogy kegyetlenség lett volna azt visszautasítani. Néhány hónappal ezután ez a jó öreg meghalt: nem nyertünk semmi kinyilatkoztatást arról, hogy mi történt vele a másvilágon. De nem is volt arra szükség. Ismerem annyira az én mesteremnek, Jézusnak szívét, hogy biztos lehetek a felől, hogy ez az öreg, ki önként ajánlkozott, hogy inkább elszenvedi a tisztítóhely lángjait, csak hogy a hitetlen nemzetek is megismerhessék Istennek nevét, — elvette hősi szeretetének jutalmát s késedelem nélkül felment az égbe, hogy olt a szeretet fénytengerében szemlélje Istent, kit oly nagyon szeretett a földön. [169] Tóbiás 12, 9. [170] Eceli. 3, 33. [171] Szt. Ambrus. Sermo de fide resurrectionis. [172] Hist. Congr. Orator. II. k. XXIX. fej. [173] Heroes et victtmae societatis Jesu. anno 1656. [174] Id. munkája, XII. fej. [175] Damiani szt. Péter, opus, XXXIV., IV. fej. [176] Vie du P. Jules Mancinelli, par Celsius. III. k., II. fej.
Nyomtatható változat
