LYNN BARBER EGY LÁNYRÓL. Fordította: Nitkovszki Stanislaw. A mű eredeti címe: An Education

LYNN BARBER

EGY LÁNYRÓL Fordította: Nitkovszki Stanislaw

A mű eredeti címe: An Education A fordítás a Penguin Books 2009. évi kiadása alapján készült. Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet. Copyright © 2009 by Lynn Barber All rights reserved. © Partvonal Könyvkiadó, 2010 Hungarian translation © Nitkovszki Stanislaw, 2010 A borítót Bóna Endre tervezte Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2010 www.partvonal.hu Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Bárányi Vivien Műszaki szerkesztő: Pézsa Sarolta Tördelés: P.R.S. Bt. Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-9910-43-0

Rosie-nak és Theónak

Tartalom Előszó Gyermekkor Egy lányról Oxford David Penthouse Fleet Street Siker Tragédia Utóirat Köszönetnyilvánítás

Előszó 2002-ben egy barátommal, egy újságíró kollégával beszélgettem, amikor szóba került Peter Rachman, egy hírhedten szőrös szívű ingatlanmágnás az ötvenes évek Londonjából. A kollégám belefogott, hogy elmagyarázza, ki volt ez a Rachman, de félbeszakítottam: „Igen, jól ismerem, még középiskolás koromból.” Beszélgetőpartnerem nem akart hinni a fülének. „Te ismerted Rachmant? Amikor még középiskolás voltál?” így aztán elmeséltem neki, hogy volt akkoriban egy nálam jóval idősebb barátom, Simon, aki az ingatlanszakmában dolgozott, és akivel néha felkerestük Peter Rachmant (akit mit Perec néven emlegettünk, mert lengyel volt, és eredetileg így hívták) valamelyik éjszakai klubjában a sok közül. Váratlan és őszinte vallomásom felkészületlenül érte az ismerősömet, és láttam az arcán, hogy nem tudja eldönteni, tényleg komolyan beszélek-e. Faggatni kezdett – ami aligha meglepő egy újságírótól –, én azonban, látva, hogy nehéz lesz meggyőzni őt, inkább témát váltottam. Később azonban eszembe jutott a beszélgetés, és vele együtt Simon is, szinte először negyven év óta. Nem mintha elfojtottam volna az emléket, de sikerült egy távoli zugba száműznöm, és ott is maradt. Olyasvalami volt ez, amire nem szerettem gondolni, amiről nem szerettem beszélni, és amire, véltem, értelmetlen emlékezni. Úgy voltam vele, mintha, tegyük fel, tinédzserként elszenvedtem volna egy csúnya autóbalesetet, ami egy sor kellemetlen műtétet eredményezett – de sikerült felépülnöm, hát miért emlékeznék vissza a gyomorforgató részletekre? Simonra visszaemlékezni nem okozott örömet, ezért inkább nem is gondoltam rá. A beszélgetés azonban elgondolkodtatott. Igen, tényleg fura, hogy ismertem Rachmant alig tizenhat évesen. És minél többet töprengtem rajta, annál furábbnak tűnt minden, amit akkoriban tettem. Miért vetettem bele magam a londoni éjszakába egy szélhámos oldalán, én, a szolid twickenhami iskolás lány? Miért engedték meg a szüleim? Egyfajta számvetésként, talán abban a reményben, hogy így magyarázatot

találhatok a történtekre, leírtam mindent, ami csak eszembe jutott, és rá kellett döbbennem, hogy miután utat adtam az emlékek árjának, többé már nem tudok gátat szabni nekik. Aztán – mivel úgy vélem, dr. Johnsonnak tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy csak egy tökfej ír ingyen – rövid memoárrá formáztam az írást, és elküldtem Ian Jack barátomnak, a Granta magazin főszerkesztőjének. Ian korábban arra kért, hogy írja egy cikket kedvenc időtöltésemről, a madárlesésről, így az Egy lányról témája igencsak meglephette, de azért közölte 2003 tavaszán. A kedves olvasó megtalálhatja a második fejezetben, némileg átszerkesztve. Röviddel azután, hogy a cikk megjelent a Grantában, az ügynököm felhívott, és közölte: egy Amanda Posey nevű filmproducer találkozni akar velem, hogy beszéljünk az Egy lányról megfilmesítéséről. Ennél kevésbé alkalmas időpontban nem is jelentkezhetett volna. A férjem a middlesexi kórházban feküdt, egy csontvelő-átültetés után, én pedig gyakorlatilag a kórházban laktam. Amanda Posey azonban vállalta, hogy odajön a közelben lévő kávézóba, és megelégszik néhány perccel is. Kelletlenül bár, de végül mégis ott hagytam a kórházat egy félórára, hogy találkozzak vele és az üzlettársával, Finola Dwyerrel. Amanda egy ragyogóan okos fiatal nő benyomását keltette bennem, de annyira nem hasonlított egy filmproducerre (ahogyan én azt Harvey Weinstein alakjából elképzeltem magamnak), hogy attól tartottam, csak egy álmodozóval van dolgom. Amanda megkérdezte tőlem, hogy szeretném-e én írni a forgatókönyvet, és szinte megkönnyebbült, amikor nemet mondtam – már volt egy jelöltje erre a feladatra. Az egész olyan irreálisnak tűnt, de végül is, akkoriban minden irreális volt körülöttem, ezért azt mondtam neki: „Igen, feltétlenül csinálja meg a filmet.” Aztán visszamentem a kórházba, és teljesen megfeledkeztem róla. Hónapokkal később jött egy telefonkönyv méretű szerződés, és be kellett látnom, hogy Amanda Posey komolyan gondolta. Mint kiderült, a forgatókönyvíró a barátja volt – azóta a férje –, Nick Hornby. Nem értettem (máig sem értem igazán), hogyan tudta ez az elsősorban „fiús” könyvekre szakosodott író így beleélni magát egy tizenhat éves lány bőrébe, de csodával határos módon sikerült neki. Úgy tűnt, még a szüleimet is megértette, amit pedig még én sem mondhatok el magamról. Szerencsére volt annyi eszem, hogy belevetessek a szerződésbe egy záradékot, ami lehetővé tette számomra, hogy elolvashassam és véleményezhessem (át azonban nem írhattam) Nick Hornby forgatókönyvét, pontosabban annak minden változatát. Ez igen hasznos időtöltésnek bizonyult. Az évek során mindegyiket elolvastam (azt hiszem, összesen nyolc piszkozat készült), láthattam, hogyan lesz egyre jobb és tartalmasabb az anyag az előzőhöz képest, és ami a lényeg, közben rengeteg hasznos dolgot tanulhattam a forgatókönyvírás művészetéről. Az első változat még egészen közel állt az én történetemhez, és könyörtelenül rávilágított a tényre, hogy gyakorlatilag nincs befejezése – elért egy drámai csúcspontot, aztán a lendület semmivé foszlott. A következő néhány változatban azért küzdött, hogy jó befejezést találjon, és végül sikerült is neki; közben életet lehelt olyan szereplőkbe, akik azelőtt mindössze nevek voltak, és új helyszíneket is beletett. A lány, aki valamikor én voltam, csellista lett az iskolai zenekarban, vett egy Burne-Jones-képet egy árverésen és kiment a Walthamstow agárversenypályára – amit én nem mondhattam el magamról –, a szülei pedig dühítő őskövületekből egészen normális emberi lényekké mutálódtak. A nyolcadik változat olvasása közben azon kaptam magam, hogy megkönnyezem az apámat – ami igen fura, és talán még terápiás értékkel is bíró mozzanata volt az életemnek. Az egyetlen, ami nem tetszett, hogy Nick átváltoztatta Simon nevét Davidre, és a férjemet is így hívták. A könyvben visszaírtam Simonra (bár nem ez volt az igazi neve). Az évek teltek, a forgatókönyvvázlatok jöttek és mentek, ahogyan a támogatók is. Én már két év után feladtam volna, de Nick, Amanda és Finola Dwyer kitartottak, és láss csodát, tavaly mégiscsak elkezdődött a forgatás. Amanda meghívására jelen voltam a forgatás egy részén, majd az első, nyers vágás vetítésén is. Tetszett, és kezdtem büszke lenni a „filmemre”. Annál nagyobb lett a döbbenetem, amikor az emberek kérdezgetni kezdték tőlem: „Milyen érzés tizenhat éves önmagát látnia a vetítővásznon?” Mit lehet erre válaszolni? Úgy értem, mennyire gügyének kell lennie valakinek ahhoz, hogy tizenhat éves önmagának nézzen egy színésznőt, még ha az oly kiváló is, mint Carey Mulligan? Mégis, ez arra késztetett,

hogy eltűnődjek az emlékeimen, amelyek elraktározása sohasem volt az erősségem, és hogy megpróbáljak minél többet megörökíteni, még mielőtt örökre elenyésznének. Elértem azt a kort (hatvanöt éves vagyok), amikor a legtöbben tartani kezdenek az Alzheimertől, és ha nem jut eszükbe egy név, pánikba esnek. Nekem azonban egész életemben olyan lyukacsos volt a memóriám, hogy észre sem fogom venni, ha alzheimeres lettem. A rövid távú memorizálással nincs gondom. Fel tudok készülni egy vizsgára, vagy manapság inkább egy interjúra, és az elolvasott anyagra rendesen emlékszem is, szigorúan huszonnégy óráig, de aztán… huss, minden elszáll. Ezért vagyok sokszor kínban, ha belebotlok valakibe, akivel interjút készítettem – általában elvárják tőlem, hogy emlékezzek minden anyagra, amit átolvastam velük kapcsolatban, holott nekem már régen törölnöm kellett azt a fejemből, különben nem maradt volna hely a következő interjúalany számára. Újabban sokszor még azt sem tudom, hogy egyáltalán készítettem-e valakivel interjút. Vagy, ha már itt tartunk, hogy lefeküdteme az illetővel. Egy kicsit mindig zavarban vagyok, ha olyan férfival futok össze, aki Oxfordban diáktársam volt. Vajon ágyba bújtam vele? Nem egy olyan terület van, amin egykor egészen otthonosan mozogtam, most pedig alig emlékszem valamire. Van egy bizonyítványom, amin az áll, hogy 100 perc/szó sebességgel tudok gyorsírni – hogyan tettem szert rá? Megvesztegettem a vizsgáztatót? Jelesre érettségiztem emelt szintű latinból – eheu fugaces, már egy sor Horatiust sem tudok lefordítani. Rövid és valószínűtlen szexszakértői karrierem során írtam egy könyvet Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban? címmel, amit annak idején hiteles útmutatónak fogadtak el. Honnan vettem a bátorságot, hogy megírjam? Öt évet töltöttem el azzal, hogy anyagot gyűjtöttem és írtam A természetrajz virágkora című könyvemet, amihez a viktoriánus kor összes népszerű természetrajzi könyvét el kellett olvasnom. Tovaszállt, mind tovaszállt. Úgy tűnik, van egy „automatikus törlés” funkció az agyamban, amely rögtön működésbe lép, ha többé már nincs szükségem egy adathalmazra. Ez előny a szakmámban, az újságírásban, de nem az a való életben. A barátaimat bosszantja, hogy sokszor arra sem emlékszem, miről beszélgettünk alig egy héttel korábban. „De már mondtam neked, Lynn!” – vetik gyakran a szememre. „Tudom, tudom – vágom rá gyorsan – csak olyan érdekes volt, hogy még egyszer hallani akartam tőled.” Persze vannak stratégiáim az emlékezésre. Tizenhárom éves korom óta vezetek naplót napi rendszerességgel (már korábban is írtam, de rendszertelenül), így mindig utána tudok nézni a tényeknek. Tavaly a nagyobbik lányom terhes volt első gyermekével, és tudni szerette volna, én mennyit vajúdtam vele. Fogalmam sem volt, de megkerestem az 1975-ös naplómat, fellapoztam május 3-át, és az állt benne – tyűha! – hogy mindössze két órát. Ha emlékezetből mondtam volna ezt neki, nem hitt volna nekem, de talán még én sem hittem volna el magamnak. A legfőbb támaszom ebben azonban mégiscsak David volt, a férjem, aki mindig mindenre emlékezett. Tudta, hogy kivel hol találkoztunk, miről beszéltünk vele, és – ami a legfontosabb – hogy mi a neve az illetőnek, így mindig súgni tudott, ha bajban voltam. Az azonban még őt is sokkolta, amikor egy vacsorán, amikor valaki Kínáról beszélt, én hangosan felsóhajtottam, és megjegyeztem: „Egyszer szívesen ellátogatnék Kínába!” Mire David felvilágosított: „De hiszen már jártál ott, Lynn. 1985-ben. És nem tetszett.” A többiek csak néztek. Mindezt azért meséltem el, hogy figyelmeztessem az olvasót: egy olyan ember visszaemlékezéseit tartja a kezében, akinek a memóriája abszolút megbízhatatlan. Ahol tudtam, összevetettem a tényeket a naplóbejegyezéseimmel, illetve a cikkeimmel, ám ennél többet nem ígérhetek. De kell egyáltalán? Lehet egy emlék kizárólag a miénk? Egyszer az Independent on Sundayben arról írtam, milyen volt a gyermekkorom az ötvenes években. Az írás heves tiltakozást váltott ki Ruth nénémből (apám nővére), mert azt állítottam benne, hogy kerek egy éven át csak tojásrántottát és pirítóst ettem. Ruth néni azt mondta, hogy ez felháborító hazugság, és hogy szörnyen hálátlan vagyok. De honnan tudhatta volna Ruth néni? Évente egyszer láttuk, mindig karácsonykor, és akkor nyilván én is pulykát ettem. Az anyám, jellemzően, azt mondja, hogy fogalma sincs, mivel táplálkoztam. Kilencvenkét éves, és arra emlékszik, amire akar, a többi pedig nem érdekli. Engem egyáltalán nem zavar.

Gyermekkor Tudom, hogy egy visszaemlékezésnek a híres ősökkel kellene kezdődnie, de sajna, én nem rendelkezem ilyenekkel, mivel az alsóbb, jelentéktelen rendekből származom mindkét oldalról. Nincs ősi Barberbirtok, és amennyire én tudom, nincs olyan falu sem, ami a Barber nevet viselné. Az egyetlen ismertnek nevezhető előd, akiről hallottam, egy üknagybácsi anyai ágról, aki a norfolki Swaffhamben volt állomásfőnök. A viktoriánus időkben ez igen komoly státusznak számított, és emlékszem, egyszer láttam róla egy szépia árnyalatú fényképet, amin valóban impozáns egyenruhában feszített, de azt hiszem, ez még nem elegendő ok arra, hogy egy swaffhami állomásfőnök utáni kutatással terheljem az olvasót (vagy magamat). A minap az M3-as autópályán megakadt a szemem a bagshoti lehajtót jelző táblán, és arra gondoltam: „A szülőhelyem! Nem illene meglátogatnom?” De mire meghánytam-vetettem magamban a kérdést, már mérföldekre jártam a lejárattól, így Bagshot, ahogyan az állomásfőnök is, ismeretlen marad. A hely mindössze azért nevezhető a szülőfalumnak, mert abban az időben az anyám a szüleinél lakott a Berkshirei Sunningdale-ben, és a legközelebbi szülőszoba Bagshotban volt. Nem vitás, hogy elbűvölő hely, és a levegője is pompás lehet, de ezen túl csak annyit tudok róla, hogy ott láttam meg a napvilágot 1944. május 22-én, és túléltem a megrázkódtatást. Az anyám azért lakott a szüleinél, mert az apám még mindig „harcolt”, pontosabban harckocsi-rádiókat javított Catterickben. Olyan rossz volt a látása, hogy felmentették az aktív szolgálat alól, így a háborút Angliában vészelhette át, viszonylagos biztonságban. Anyámmal akkor ismerkedett meg, amikor mindketten Birminghamben állomásoztak; az anyám mentőt vezetett, az apám egy elmekórházban volt portás. Azt mesélte, anyám volt a legbájosabb nő, akit valaha is látott – és ez még azelőtt történt, hogy anyám fogai kihulltak volna. Anyámnak egészen húszéves koráig szörnyen idétlen, kiálló metszőfogai voltak, de aztán, mint az oly gyakran megesik a háborúkban jelentkező kalciumhiány miatt, maguktól kiestek. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele. Vadonatúj, társadalombiztosítás által támogatott fogsorával igazi szépséggé lépett elő, akit sokan a filmsztár Rosalind Russellhez hasonlítottak. Dús, fekete, hullámos haja volt, mogyoróbarna szeme, hamvas bőre, nagy melle és hosszú lába. Az emberek bizonyára nem értették, hogyan mehetett hozzá egy ilyen bombázó ahhoz a szemüveges stréberhez, aki az apám volt – a magyarázat a házasság előtti mosolyában rejlett. Az első emlékeim a háború utáni időkből vannak, amikor bérelt lakásban éltünk egy bevásárlóutcában, a middlesexi Ashfordban. Emlékszem egy hernyóra a függönyön, meg arra, hogy egy patkány a szemeteskukák közt szimatolt az udvaron. A legmeghatározóbb emlékem azonban az, hogy egészen hároméves koromig volt egy hatalmas babakocsi a nappali sarkában, aztán egyszer csak eltűnt. Megkérdeztem anyámtól, hova lett, és ő azt felelte, hogy elajándékozta, de olyan bizonytalan hangon mondta ezt, hogy megragadt az emlékezetemben. Azt hiszem, ekkor sejtettem meg először, hogy én leszek a szüleim egyetlen gyermeke. Az egykeség kétségkívül egyik legfőbb alakítója volt jellememnek. Gyermekkorom nagy részét magányban töltöttem, társaságot csak a könyveim és képzelt barátom, Kay jelentettek. Egészen tíz-tizenegy éves koromig nem voltak barátaim, amit iskolaidőben még el lehetett viselni, de a szünidőkben csak aligalig. A legrosszabb volt az éves tengerparti nyaralás – egy hét egy lowestofti vendégházban a szüleimmel –, amikor csak ültem a strandon, könyvvel a kezemben, és irigyen a körülöttem játszó gyerekeket néztem. Irigyeltem, de meg is vetettem őket. Hogyan lehetnek ennyire gyerekesek? Miért kell nevetniük, miközben a labdát kergetik? De ha egyszer ezt hívják szórakozásnak… Vágytam rá, de közben azt is tudtam, hogy engem nem ilyen fából faragtak. Még ha a parton játszó gyerekek meg is kérdezték volna, nincs-e kedvem

játszani velük (amit sohase tettek meg), én nem tudtam volna, mit kell tennem. Azt hiszem, nemcsak arról volt szó, hogy egyke vagyok, hanem rendkívül visszahúzódó is voltam, vélhetően azért, mert azt láttam, a szüleimnek sincsenek barátaik. Az apám eljárt ugyan egy bridzsklubba (megyei bajnok volt), az anyám pedig egy amatőr drámaszakkörbe, de ha szereztek is ott barátokat maguknak, az otthonunkba egyszer sem hívták meg őket. Londonban sem voltak rokonaink. Az anyám szintén egyke volt, így a családját mindössze a szülei jelentették. Az apámnak voltak testvérei, kettőnek közülük pedig gyerekei is, de ritkán találkoztunk velük, mert Lancashire-ben éltek. Én is szerettem volna egy nagy család, egy „klán” része lenni, és szerettem volna sok unokatestvért – mert úgy gondoltam, hogy az unokatestvér az ideális, sokkal jobb, mint egy fivér vagy egy nővér, akivel osztoznom kellene –, de leginkább arra vágytam, hogy ne csak más gyerekeket ismerjek, hanem más családokat is, hogy láthassam, mások hogyan élnek. Ez azonban sohasem adatott meg, illetve csak felnőttkoromban. A szüleim gyakorlatilag első generációs „bevándorlóknak” számítottak a középosztályban. Apám családja olyan szegény volt, mint a templom egere: gyári munkás apja az alultápláltságtól halt meg, amikor apám alig négyéves volt, és az anyjuk egyedül nevelt négy gyermeket apró özvegyi nyugdíjából. Boltonban laktak, Lancashire-ben, a textilgyár közelében, és ahogy apám mesélte, a hét fénypontja az volt számukra, amikor vasárnap délutánonként átmehettek a nagybátyjához, hogy burgonyapürét egyenek az ebédről megmaradt mártással. Néha még egy falat hús is jutott. Egyszer nyert valamilyen díjat az iskolában, és fel kellett mennie a színpadra, hogy átvegye. A vadonatúj csizmáját viselte, amit az anyja szerzett valahonnan a nagy alkalomra, de a csizma, rikító narancssárga volt, és mindenki nevetett rajta. Később felvették a Manchesteri Egyetem matematika szakára, de nem tanulhatott, mert nem volt rá pénze – ehelyett beállt közhivatalnoknak, és esti tagozaton jogi diplomát szerzett a háború után. Emlékszem rá, amikor még nagyon kicsi voltam, anyám egyszer azt mondta: „Csitt, apa a kártérítést tanulja.” Nem tudtam, mit jelent, de valami rettenetes dolog lehetett, mert amikor eljött a vizsgák ideje, apa tarkója tele volt csúnya, vörös kelésekkel. Végül megszerezte a jogi diplomáját, és egészen odáig vitte, hogy az Örökösödési Illetékhivatal munkatársa lehetett, de hiába volt középosztálybeli fizetése, valahogy mindig a munkásosztály tagja maradt. Rendkívül intelligens volt, kifinomultnak azonban aligha nevezhetném. Még mindig azt mondta vaskos lancashire-i akcentusával, hogy „Takarítsd el az asztalt”, s amikor én erre megkérdeztem anyát, hogy „Akkor most tegyem a mosogatóba a tányérokat?”, ő sóhajtott egyet, és azt felelte: „Pontosan tudod, hogy apád erre kért”. Azon is csak sóhajtozni tudtunk, hogy valahányszor megvágta magát borotválkozásnál, papírfecniket tapasztott az arcára, úgy hagyta el a házat. Az anyám jóval civilizáltabb volt, de mint apámmal megállapítottuk, csak négyes vagy inkább négyes alá aggyal rendelkezett. Anyám valamivel előkelőbb – inkább vidéki, mint városi és inkább közszolgai, mint proletár – família sarja volt, a háttérben a swaffhami állomásfőnök tornyosuló alakjával. Az apja (egy rendkívül jóképű férfi) rokkantnyugdíjas volt (mivel az első világháborúban gázt kapott), és alkalmi munkákat vállalt mint postás vagy kertész; az anyja úszóoktatóként dolgozott. Egy kétszintes, két hálószobás házban laktak a Sunningdale nevű faluban, ahonnan hétvégenként átjárt a wentworth-i golfklubba, hogy elveszett golflabdák felkutatásával néhány plusz pennyt keressen. Az anyám, „négyes” agya ellenére, elnyert egy ösztöndíjat a gimnáziumban, majd a Londoni Zenei és Színművészeti Akadémián tanult. Színész szeretett volna lenni, de végül megelégedett a „beszédtechnikai szakember” diplomával, amiről bővebben később. A szüleimet metodistának nevelték, de mire megszülettem, a „tanulni, tanulni, mindig csak tanulni” lett az új vallásuk. Pelenkás koromtól kezdve arra neveltek, hogy letegyek minden létező vizsgát, elnyerjek minden elnyerhető ösztöndíjat, és egyetemre menjek – Cambridge-be, ha a matematika vonz, mint apámat, vagy Oxfordba, ha inkább művészi hajlamaim lennének, mint anyámnak. Apám gyakran idézte Charles Kingsley-t: „Te csak légy jó, édes kislány, és hagyd az okoskodást az okosokra.” De ezt szarkasztikusan mondta, mert azt akarta, hogy én inkább okos legyek, és hagyjam a jótékonykodást a jókra. Anyám már jóval azelőtt megtanított olvasni, hogy iskolába mentem volna, így igencsak meglepődtem,

amikor az ashfordi kongregacionalista elemi iskolában csupa olyan együgyű közt találtam magam, akik még az ábécét sem ismerték. Fölényességemmel természetesen nem szereztem magamnak népszerűséget az osztálytársaim körében, és hamarosan a tanáraim rokonszenvét is elvesztettem, mert nem voltam hajlandó megenni a menzai ételt. Az iskolánkban volt egy olyan szabály – mint akkoriban a legtöbb hasonló tanintézményben –, hogy nem állhattál fel az asztaltól mindaddig, míg mindent el nem tüntettél a tányérodról. Ez azt jelentette, hogy egy tanárnak mindig rám kellett vesztegetnie az ebédszünetet: ott ült mellettem, és unszolt, hogy egyek. De hiába, én akkor sem ettem. Végül az anyám felkereste az igazgatónőt, és kompromisszumot kötött vele: ott hagyhattam az ebéd nagy részét, feltéve, hogy ettem belőle valamennyit. Általában sikerült, de minden héten volt egy olyan nap, amikor porcpörköltet kaptunk, azt pedig sehogyan sem vette be a gyomrom. Ezeken a napokon inkább átmentem a közeli moziba, ahol az Odeon étterem csendes pompájában levest és sült krumplit rendeltem, s hagytam, hogy a pincérnő körülugráljon. Ez volt az első tanulságos bizonyítéka annak, hogy az állhatatosság elnyeri jutalmát. Nagyjából ez minden, amire Ashfordból emlékszem; az első igazi emlékeim a twickenhami időkből származnak, ahová nyolcéves koromban költöztünk. A szüleim folyton arról beszéltek, hogy megvették ezt a nagy, régi házat – olyan izgatottak voltak, hogy állandóan ez volt a téma. Az én elképzelésem a régi és nagy házakról teljes egészében olyan könyveken alapult, mint például A titkos kert, vagyis azt hittem, egy düledező téglaépület lesz poros padlással, sötét pincével és titkos lépcsőkkel. Attól féltem, hogy eltévedhetek a pincében, vagy hogy a nyugati szárnyban lévő szobámban egy fej nélküli apáca fog kísérteni. Amikor végre megállhattam a Clifden Road 52. előtt, nevetnem kellett: „Azt mondtátok, hogy nagy!” Most már tudom, hogy a szüleim mércéjével valóban nagy ház volt: egy szolid, kétszintes, három hálószobás, teraszos ház tornáccal, üvegházzal és egy hosszúkás hátsó kerttel. (Egy ilyen Clifden Road-i házért ma majdnem egymilliót adnak.) Nekem azonban meggyőződésem volt, hogy a szüleim hazudtak nekem, és éveken át zúgolódtam: „Azt mondtátok, hogy nagy!” A házzal szemben volt egy lányiskola, a Twickenham Megyei Gimnázium, de csak tizenegy éves kortól vettek fel diákokat, ezért nekem a város másik végébe kellett járnom, az általános iskolába. Ez vegyes iskola volt, tele marcona fiúkkal, akik állandóan az udvari mellékhelyiség környékén ólálkodtak, s ha bementél, felhúzták magukat az ajtóra, és belestek a fülkébe. Rettegtem kimenni, ezért szigorú diétát dolgoztam ki magamnak, hogy soha nem kelljen megtennem. Egy évig – igen, Ruth néni – szinte kizárólag tojásrántottás pirítóson éltem. Újabb egy évig pedig Marmite-tal megkent katonákon. Szerencsére a „táplálkozási zavar” akkoriban ismeretlen fogalom volt, különben a szüleim aggódhattak volna – vagy inkább mégsem, mert amíg a jegyeim rendben voltak, és persze, hogy rendben voltak, addig semmi sem aggasztotta őket. Volt egy másik okos lány is, Margaret M., akivel felváltva nyertük el az osztály aranycsillagát minden héten – a többieknek még csak esélyük sem volt a közelébe kerülni. Következésképpen a többiek egy emberként gyűlöltek minket, mi is gyűlöltük őket, de a legjobban egymást utáltuk. Az egyetlen jó dolog, amire visszaemlékszem a korai twickenhami évekből, az az este volt, amikor bejelentették, hogy az édességet már nem jegyre adják. Aznap moziba vittek a szüleim – sűrűn jártunk, hetente egy-két alkalommal, és olyan, nem igazán gyereknek való filmeket néztünk meg, mint például a Mezítlábas grófnő („Mit jelent az, hogy megsebesült a háborúban, anya? Mijét veszítette el? Miért jelenti ez azt, hogy nem veheti feleségül?”) –, de ez az este nagyon unalmas volt, egészen addig, míg ki nem gyúltak a lámpák a nézőtéren, s az igazgató a színpadra nem lépett, hogy közölje: „Hölgyeim és uraim, a rádió bemondta, hogy az édességet már nem jegyre adják. Odakint, a büfében cukorkák és csokoládék széles választéka várja önöket.” A tömeg az ajtó felé lendült. Kivéve, persze, az apámat. Ő nem látta „értelmét” az édességfogyasztásnak, az anyám azonban igen; kimentünk, vettünk egy-egy tasak vajkaramellát és mazsolás csokit, és végre betegre ehettem magam. Nem vagyok odáig az édességekért, de az egy történelmi pillanat volt.

Miután betöltöttem a tízet, a szüleim úgy döntöttek, hogy vállalják a kockázatot, és átíratnak a Hamptontól néhány mérföldre található Lady Eleanor Holles magániskolába. Az elképzelésük az volt, hogy ha egy évig fizetik a tandíjat az alsóban, akkor alkalmam lesz ösztöndíjat nyerni a felső tagozatba – ami így is történt. A Lady Eleanor Hollesban életemben először olyan lányok közé kerültem, akik gazdag családokból származtak – némelyiknek még saját pónija is volt! Lángoló füllel hallgattam dicsekvésüket apa új Jaguarjáról, anya új hűtőszekrényéről. A sznobság a LEH-ben minden mértéket felülmúlt a szűk társadalmi különbség miatt: a Jaguar-tulajdonosok megvetették a Wolseley-tulajdonosokat, és mindannyian kötelességtudóan eltátottuk a szánkat, amikor az egyik csendes, máskor szinte láthatatlan lány szülei Rolls Royce-szal jöttek el a jutalomosztásra. Látva, hogy semmi esélyem a sznobok versenyén – autónk nem volt, a saját lóistállóról nem is beszélve –, meg sem próbáltam hazudozni, hanem közöltem mindenkivel, hogy egy koldus vagyok, de a legokosabb lány az egész iskolában, ami valószínűleg igaz is volt. (A Lady Eleanor Holles ma már egy igen jó eredményekkel büszkélkedő iskola, akkoriban azonban ezt aligha lehetett volna elmondani róla.) És bejött. A pónitulajdonosok érdekesnek találtak – újdonságnak számítottam az ő világukban –, s bőkezűen viselkedtek velem: a partikra ruhákat adtak kölcsön, s ha karácsonyra könyvutalványt is kaptak, nekem ajándékozták, mondván, ők úgysem vennék hasznát, de én annál inkább. Ezért nem tudtam sohasem szívből gyűlölni a gazdagokat, ahogyan az egy jó baloldali újságírótól elvárható: mert mindig olyan jók voltak hozzám. A LEH lányainak tetszett, hogy van egy koldus is közöttük, én pedig örültem, hogy végre nekem is vannak barátaim. Hatalmas élmény volt számomra, hogy amikor átkerültünk a felső tagozatba, három lány is versengett azért, hogy mellettem ülhessen. Feltehetően csak azért, mert lesni szerettek volna rólam dolgozatíráskor, de nekem akkor is gyönyörűséget okozott ez a nagy népszerűség. Az egyetlen gondom a sulival az volt, hogy több négyzetmérföldnyi park vette körül, ahol mindenféle veszélyes játékot kellett játszani. A legrosszabb a lacrosse volt, ami azon a képtelen feltételezésen alapult, hogy az ember lánya tud egyszerre futni és a feje fölött labdát egyensúlyozni egy primitív, hótalpszerű ütőben, miközben a többiek a saját hótalpukkal püfölik és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elgáncsolják. Nyilvánvalóan esztelenség volt még csak megpróbálni is. A játék után pedig közös zuhanyzás következett, ahol a leszbi tornatanárnő vágyakozó tekintettel bámulta bimbózó mellünket és fanszőrzetünket. Végül sikerült rávennem a szüleimet, hogy írjanak egy igazolást, miszerint gyenge a bokám, ezért nem vehetek részt ilyen tornajátékokon – ami nagyszerű megoldás volt, kivéve, hogy emiatt gyógytornára kellett járnom, ahol azt is megtanították, hogyan lehet felvenni egy ceruzát a lábujjainkkal. Aztán a lábgyógyász azt javasolta, kezdjek el jégkorcsolyázni, hogy erősödjön a bokám, és szerzett ingyenjegyet a Richmond korcsolyapálya szombati alkalmaira. Te jó ég, gondoltam, ha a lacrosse félelmetes volt, akkor a jégkorcsolyázás egyenesen rémisztőéi. Elméletileg volt egy biztonságos rész a pálya közepén, ahol nyugodtan gyakorolhattál, ehhez azonban előbb át kellett jutnod a pálya szélén száguldozó gyorskorcsolyázók tömegén. Egyszer láttam, hogy valakinek levágta az ujját egy korcsolya pengéje, s mire a személyzet meg tudta állítani a körbe-körbe száguldozó falkát, véres csíkok gyűrűi kerítették körül a pályát. A másik nagy átkot ezekben az években anyám beszédtechnika-órái jelentették. Míg Ashfordban laktunk, részmunkaidőben egy windsori áruházban dolgozott, ahol az volt a dolga, hogy „ékesszólásra” tanítsa az eladólányokat. Twickenhamben azonban saját „stúdiót” nyitott az első szobánkban, az akadémiai diplomájával a falon, és órákat adott az otthonunkban. Szeretett volna egy „Beszédtechnika-órák” táblát is a kapu fölé, de apámmal megvétóztuk – apám attól tartott, hogy így iparűzési adót kellene fizetnünk, én pedig inkább felvágtam volna az ereimet, semmint hogy megéljem ezt a szégyent. Azokban az időkben – az ötvenes években – mindenhol akadtak beszédtechnika-oktatók; egyedül Twickenhamben legalább három, Richmondban pedig, a folyó túlpartján másik fél tucat. Azt állították magukról, hogy színpadi beszédet, légzéstechnikát, hangadást és szónoklást tanítanak, de az emberek valójában azért fizettek nekik, hogy megtanítsák őket sikkesen beszélni. Ha az anyám azt mondta valakire,

hogy van egy kis akcentusa, nem azt értette rajta, hogy az illető tájszólásban beszél, még csak nem is a cockney akcentusra gondolt, hanem mindközül a legszörnyűségesebbre, ami a közönséges volt. A közönséges ember a nem tudom-ot nemtom-nak mondta, a h-t elhagyta ott, ahol nem kellett volna, illetve kimondta ott, ahol nem volt szükség rá. A „Gépméh, mit egy mechanikában honos méhésztechnikus hozott haciendánkra” gyakran alkalmazott teszt volt a közönségesség kiszűrésére. A beszédtechnikai leckék célja az volt, hogy kiölje a közönségességet, és megtanítsa a bolti eladókisasszonyokat olyan ékesen beszélni, mint egy hölgy, de a vége mindig az lett, hogy az áruházak affektáló eladókisasszonyokat kaptak vissza. A Windsorban az anyám arra tanította a lányokat, hogy a vevőtől azt kérdezzék: „Nem óhajtana asszonyom kísérletet tenni az egy számmal nagyobb mérettel?” Egy képzett felolvasó, mondogatta nekem az anyám, akár a londoni telefonkönyvet is fel tudná olvasni úgy, hogy az érdekes legyen. (Ami azzal a következménnyel járhat, állapítottam meg felnőttként, hogy sok színész úgy adja elő a szövegét, mintha a londoni telefonkönyvet olvasná fel, mintha a szavaknak nem is lenne belső jelentésük.) A beszédtechnika célja az volt, hogy demonstrálja, az előadó tisztában van a stílus, az artikuláció, a hajlítások, a hangadás, az árnyalás, a hanglejtés, a hangszín, a játékosság, a színezet, a vibrato, a crescendo és a diminuendo fogalmával, amikor előadja például azt, hogy: Úszkálunk a vízen, jár a kacsaláb, hárman, négyen, tízen, kvák, kvák, kvák. Bukjál le a vízbe, ott a vacsorád, feneked az égben, kvák, kvák, kvák. Odalent a csőröd, kecses kacsacsőr, úszkálunk a vízben kvőr, kvőr, kvőr! (Kenneth Grahame: Szél lengeti a fűzfákat – Átdolgozta: Fábri Peter) Rengeteg szó esett az ajakkerekítésről és a rekeszizomból való lélegzésről. Az anyám nagyon hatásosan tudta demonstrálni ez utóbbit, mivel igen dús keble volt, ami még méretesebb lett, amikor belélegzett; aztán lassan kiengedte a levegőt, és közben végig azt hümmögte, hogy „omm”, sokkal hosszabban, mint az lehetségesnek tűnt, majd egy határozott „pah!”-val pontot tett a végére. A botrányos az volt benne, hogy közben arra bátorította a tanítványait, tegyék a kezüket a rekeszizma fölé. Minden órát a légzéssel kezdett – omm-ot hümmögött, majd pah?-t kiáltott –, amit aztán magánhangzógyakorlatok követtek, olyanok, mint a „Hova rohan a havon tova Savonarola lova?”, ami a közönségesség elleni háború egyik első csatáját jelentette. Aztán ott voltak a nyelvtörők: „Pörről pörre, bajról bajra; rémes a rém; sárga bögre, görbe bögre; jó nyár jár rája; Mit sütsz, kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?” Volt egy, amit szerintem soha senki nem tudott rendesen végigmondani, még az anyám sem: „Strasszos strucc sztreccs cucc.” És volt egy álnok legény, aki könnyen félrevitte az ember lányát: Nem vagyok én szegény legény, De a legény legyen szerény. Mert ha nem szerény a legény,

Sohasem lesz serény szegény. És végül volt az a versike, a mássalhangzók képzésének gyakorlására, amit a tanítványoknak kiabálva kellett elmondaniuk, miközben karjukat lengetve körbemasírozták a szobát: Ingyom-bingyom, zitty és zutty, kicsi volt a rókalyuk, sok kis róka mind kibújt! Ha kibújt hát visszabújt, ingyom-bingyom, zitty és zutty. Valahogy így hangzott az az ingyenműsor, amit nyolcéves koromtól – ennyi voltam, amikor Twickenhambe költöztünk –, egészen tizennégy éves koromig – amikor az anyám bezárta a stúdiót, mert elment tanítani egy iskolába – minden egyes nap végig kellett hallgatnom. Mire hazaértem az iskolából, már megkezdődött az első magánóra, és olyan kiszámíthatóan ment minden, hogy elég volt hallanom, hol járnak – még csak az omm és pah! résznél vagy már a Savonarola lovánál –, máris percre pontosan tudtam, mennyi az idő. Csendben beengedtem magam a házba, s ügyet sem vetve a hallban váró tanítványokra, főztem egy teát, letelepedtem a reggelizőszobában, és nekiláttam a házi feladatnak. A falon át azonban továbbra is hallottam az omm-okat és a pah?-kat, majd eljött az a szörnyűséges pillanat is, amikor belefogtak a megbeszélt darabokba, amiket a vizsgákra és a versenyekre kellett megtanulniuk. Mennyire ismerősek voltak! Szutykos brit gőzös sószítta kéménnyel, Utat vág a csatornán gomolygó márciusi ködben Rakománya tyne-i szén, vasútsín, ólom, Tűzifa, vasáru és bádogtálcák olcsón. (John Masefield: Rakomány) Fenn a szeles hegytetőn, S lenn, hol a patak a völgybe túr, Vadász réges-rég nem járt: Aprónép ott az úr. (William Allingham: A tündérek) Emlékszel a kocsmára még, Miranda? Emlékszel a kocsmára még? Ó, a szalma könnyű halma, zizzenő lágy nyugalma, és özön bolha fönn a piréni tetőn, és az a kátrányízű bor! S a vidám karaván: hajcsár mind valahány ott a vadszőlős verandán – Emlékszel a kocsmára még, Mirandám? Emlékszel a kocsmára még? (Hilaire Belloc: Tarantella – Tótfalusi István fordítása)

Évekkel később, amikor angol irodalmat tanultam Oxfordban, alkalmam nyílt sokkal jobb verseket is megtanulni – Shakespeare szonettjeit, Keats ódáit, tengernyi Yeatset –, de ha álmomból felébresztenének, és rám parancsolnának, hogy szavaljak, szinte biztosan a Rakományba, vagy a Tarantellába fognék bele. Ezek azok a versek, amik még ma is a legváratlanabb pillanatokban – és nem egyszer kéretlenül – jutnak eszembe. „Szutykos brit gőzös sószítta kéménnyel” – motyogom, miközben a bevásárlókocsival végigzörgök a Waitrose üzletsorai előtt. „ Van itt valaki? A holdsütötte kapun egy utazó zörgetett” , míg arra várok, hogy az ügyfélszolgálatnál felvegyék a telefont. Az is eszembe jut, hogy a legtöbb vers, amit anyám tanított, akkoriban modernnek tűnhetett, vagy inkább modernistának, legalábbis abban, hogy több közük volt Browninghoz, mint Wordsworthhöz. De ha olyan modernek voltak, akkor miért tolongtak bennük manók és tündérek? Ez miben gyökerezett? Talán a manók feltámadása következett volna be a huszadik század első évtizedeit jellemző kelta megújulás kapcsán? Persze, ha tündérekről írok, nem feledkezhetek meg Tolkienről sem, s arról sem, hogy volt egy visszatérés a népi gyökerekhez – a morris tánccal meg Cecil Sharppal – a harmincas években, ami szintén szerepet játszhatott. De a manók akkor is idegesítettek. A beszédtechnika-versenyeken és – vizsgákon nem volt elég csak elszavalni egy verset: minden szót gesztusokkal kellett kísérni. Így például a holdfény, a napsütés, a csillagok, vagy bármi, aminek az időjáráshoz volt köze, azt kívánta meg, hogy az előadó felfelé nézzen; a vihar, az eső, a fagy említésekor egy képzeletbeli kendőt kellett összehúznia a válla körül, vagy a körmeit fújogatta. (Szokta bárki is a való életben a körmét fújni? Mert én még nem láttam ilyet.) A sírástól, de még a szánalomtól is elválaszthatatlan volt a szem törölgetése, a nevetés pedig elképzelhetetlen rázkódó váll nélkül, á la Edward Heath. A manók és a tündérek mindig guggoló helyzetből kezdték a szavalást, aztán felpattantak, perdültek egyet, majd széttárt kézzel átszaladtak a színpadon. Néha ugrálni is kellett. Keresned úgy kellett valamit, de még nézni is, hogy egyik kezeddel ellenzőt formáltál, a másikkal pedig a képzelt tárgy irányába mutattál. Már ez is elég fárasztó volt, és persze nevetséges is, mégis, szinte semmiségnek számított a duológ megpróbáltatásaihoz viszonyítva. A duológ, ellentétben a dialógussal, ahol két személy társalgott egymással, egy különös – és felteszem, kizárólag a beszédtechnikai-órákra jellemző – találmány volt. Az előadónak két embert kellett eljátszania (ha szerencsés volt, mert sajnos, a leggyakrabban egy embert és egy manót), ami rendkívüli fürgeséget kívánt, tudniillik valahányszor változott a közlő személye, egy fél fordulatot kellett tenni, és szükség esetén a testmagasságot is változtatni – a manót például guggolva alakította –, s más hangsúllyal, vagy legalább más hangszínnel kellett megszólalnia, így téve különbséget a két szereplő között. Volt egy kiváltképpen szörnyű darab Harold Munrótól, Hangok a láp felett címmel, ami a következőképpen hangzott: Nimfa, nimfa, miből van a gyöngyöd? Zöld üvegből, manó, miért nézed úgy? Add ide. Nem. Add nekem. Add ide. Nem. Akkor hajnalig bömbölök, jajgatok érte a nád között. Mért tetszik úgy oly hirtelen? (Fordította: Szabó Lőrinc) A nimfák, valami rejtélyes oknál fogva, mindig lábujjhegyen álltak, negyvenöt fokban hátrahajtott

karral, mintha szárnyaik lennének, míg a manó úgy guggolt, hogy közben fél kezét a feje felett tartotta, amivel (gondolom) azt jelezte, hogy ő egy csúnya, esetleg torzszülött lény. A hangja mély volt és barátságtalan, a nimfa ellenben magas, trillázó hangon beszélt, mint Erzsébet királynőnk. A lényeg az volt, hogy gyorsan tudj hangot és testtartást változtatni, lehetőleg még mielőtt a közönség elaludt volna az unalomtól. Én mindig annyira vártam, hogy rátérhessek a következő sorra, hogy úgy pörögtem, forogtam és ugráltam, mint egy őrült akrobata, s miközben motyogtam magamnak, a még hátralévő másodperceket számoltam. Mindközül a legrémesebb Christina Rossetti Manópiacinak az a részlete volt, amihez úgy kellett rángatózni, mint egy epilepsziás: Kacagott minden manó, Mikor észrevették. Meg is rohamozták menten: Repültek, futottak, ugrottak, Bicegtek, szuszogtak, pufogtak, Kotyogtak és motyogtak, Mindenféle pofát vágtak. Mind esetlen volt és bűbájos, Savanyú és jóságos, Cicás és patkányos, Borzas és erszényes, Még a csigaléptű is sietett… És így, őrjítően, tovább. Kérdem én, hogy az ég szerelmére érzékeltesse az ember azt, hogy ő most éppen egy borz, és hogyan vágjon jóságosan savanyú pofát, vagy siessen csigaléptekkel? Az anyám rajtam keresztül szerette volna valóra váltani beteljesületlen álmát, tudniillik valamikor színésznő szeretett volna lenni, ezért alighogy megtanultam beszélni, máris nekilátott a felkészítésemnek a „zitty és zutty”-al és hasonlókkal. Mire kilenc-tíz éves lettem, már veterán vizsgázónak és szavalóelőadónak mondhattam magam. Szinte nem akadt olyan szombat, hogy az anyám ne vitt volna el valamelyik távoli külvárosba (Wimbledonba, Surbitonba vagy Bromley-ba), hogy egy visszhangos csarnokban „Fenn a szeles hegytetőn”-t szavaló gyerekeket hallgassunk. Mindig jól teljesítettem, de a szerveztem elárulta, hogy legbelül lázadok: a nagyobb versenyek reggelén akkora árpával ébredtem a szemem alatt, mint egy golflabda. Természetesen mindig ezek az árpák tehettek róla, hogy sosem nyertem aranyat – néha beesett egy bronz, és mindig hazavittem egy dicsérő oklevelet, bár ezt szerintem mindenkinek adtak. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, anyámnak volt egy Lynn Hope nevű, velem egykorú tanítványa. Anyáink előszeretettel hívtak minket „a két Lynn”-nek, és azt mondogatták másoknak, hogy a legjobb barátnők vagyunk, holott ki nem állhattuk egymást, és ezt a vak is láthatta. Én reménytelenül kövérnek tartottam Lynn Hope-ot, ő pedig minden bizonnyal felfuvalkodottnak engem, aminthogy az is voltam. Mivel egyidősek voltunk, mindig ugyanazokra a versenyekre neveztek be minket, és Lynn Hope mindig aranyat nyert az ezüstöm mellé, vagy bronzot a dicsérő oklevelemhez. Ködkürt hangjával, rendíthetetlen magabiztosságával, émelyítő gödröcskéivel, fodros fehér zoknijával, fekete lakkcipőjével és azzal az undorító szokásával, hogy valahányszor nyert, izgatottan összecsapta a tenyerét, és felkiáltott: „Ó, ezt nem tudom elhinni!”, ő volt a middlesexi szavalófesztiválok Shirley Temple-je. Borzalmas volt az a színjáték is, amit mindig előadtak, amikor kihirdették győztesnek. Az anyám felsietett a színpadra, Lynn Hope pedig átölelte, és könnyes szemmel egy „Ó, köszönöm, köszönöm, Mrs. Barber!”-t rebegett, aztán kézen fogták egymást, és együtt meghajoltak a közönség felé. Anyám sugárzó arccal állt a nagyszerű tanítvány mellett,

miközben én csendben, gyűlölettől fortyogva húztam meg magam golflabdányira hízott árpám mögött. Egyszer hallottam, hogy egy másik beszédtechnika-tanár azt mondja valakinek: „Biztosan szörnyű lehet Mrs. Barbernek, hogy a lánya sohasem nyer.” Anyám néhány alkalommal úgy küldött versenyre, hogy Lynn Hope-ot nem indította, de még így sem nyertem, és neki újabb fantasztikus magyarázatokat kellett kiötlenie, hogy magyarázatot adjon újabb kudarcomra. Viszonylag hamar rájöttem, hogy anyámat ez sokkal jobban bosszantja, mint engem. Tényleg mindent megtett, hogy jó színésznőt faragjon belőlem, és mindig talált egy kapaszkodót, hogy ne adja fel. „Majd ha nagyobb leszel”, „majd ha a hangod mélyülni fog”, „majd ha egy kicsit kikerekedsz” (akkoriban még mindig csontsovány voltam), akkor majd én leszek az a ragyogó drámai színésznő, aminek szánt engem. A nagy különbség azonban anyám és köztem már akkor is az volt, hogy én nem voltam kapható az önámításra. Mindössze hét-nyolc évesen, miközben durcásan végigszenvedtem azokat a vég nélküli szavalóversenyeket, és tizedjére, tizenkettedjére hallottam, hogy „Ezüstgyűrűd zöld gyöngyüvege”, én már világosan láttam, hogy vannak gyerekek, akik egyszerűen jobbak nálam. Tisztább és erősebb hangon, bátrabban, drámaibban adnak elő. Ők felszökelltek a színpadra, én felcammogtam; ők sugárzó arccal mosolyogtak a közönségre, én morcosan méregettem őket; ők csinosak voltak, megnyerőek, bájosak, és ami a legfontosabb, tehetségesebbek. Néha még csodáltam is őket. Amikor elkezdtem a középiskolát, végre sikerült elhitetnem anyámmal, hogy nem lesz időm szavalóversenyekre járni. Azt hiszem, időközben ő is elbizonytalanodott, a velem kapcsolatos álmait azonban semmiképpen sem akarta feladni. Éppen ellenkezőleg: írt a BBC-nek, hogy hallgassanak meg. Az Androklész és az oroszlánból választottam – de az is lehet, hogy A fiú a kordéval volt – egy nehéz és unalmas jelenetet, amit a gyártásvezető illedelmesen végighallgatott, majd egy olyan vérszegény köszönömmel honorált, hogy biztos voltam benne, többé sose látom. De aztán megkért, hogy olvassak fel egy szöveget, és rémületemre teljesen elégedettnek látszott. A vége az lett, hogy felvettek a Gyerekek órája című műsorba, ahol gyerekek leveleit kellett felolvasnom Adrián Thomas „bátyó” mellett. Ez tényleg gyerekjáték volt, és jó mulatságnak bizonyult. Néhány hetenként elkértek az iskolából egy délutánra, és a Broadcasting House-ba kellett mentem, ahol három másik gyerekkel egy órán keresztül olvasói leveleket olvastunk fel a pincében berendezett stúdióban. Mindig négy felolvasó volt, két fiú és két lány, melyek közül egy-egy a kisebb gyerekek leveleit olvasta fel, a másik kettő pedig a nagyobbakét. Ez rendben is volt az elején, amikor még csak tizenegy-tizenkét éves voltam; bár így sem volt könnyű megbirkózni a hat-hét évesek badarságaival. A csekk meg a délutáni „lógás” azonban bőven kárpótolt érte, s bár türelmetlenül vártam, biztosra vettem, hogy előbb-utóbb engem is előléptetnek „nagylány” felolvasónak. Aztán egy nap felbukkant Jane Asher. Én ekkor már betöltöttem a tizennégyet, Asher pedig tizenegytizenkettő lehetett, de ijesztően csinos és határozott lány volt. A gyártásvezető közölte, hogy csak a hangszintet szeretnék beállítani, a kezünkbe nyomott egy-egy levelet, és megkért minket, hogy olvassuk fel. Miután ezt megtettünk, a műsor készítői rövid tanácskozást tartottak, aztán ránk bíztak egy-egy köteg levelet, és áttereltek minket a zöld szobába gyakorolni. De mivel kellett szembesülnöm! Az én kupacom tele volt hat-hét évesek idióta macskakaparásával, míg Jane-nek a tizenévesek levelei jutottak. Hogy fordulhatott ez elő? – Itt valami tévedés lehet – mondtam a gyártásvezetőnek. – Én vagyok a nagylány! Idősebb vagyok, mint ő! – Valóban – felelte kedvesen a hölgy –, de a te hangod fiatalabbnak hangzik, mint a Jane-é. – Nem! – kiáltottam fel. – Ez nem igazság. Nem fogom megcsinálni! Nagy hisztit csaptam, nemcsak zokogtam, de kiabáltam is velük. Ők megnyugtattak, és valahogy sikerült végigcsinálniuk velem a műsort, de többé soha nem hívtak, hogy leveleket olvassak fel a Gyerekek órájában. Így ért véget a beszédtechnikás korszakom. Véget ért, de korántsem nyomtalanul. Az akcentusom, sajnos

megmaradt. A klasszikus ékesszólás akcentus ez, gyökértelen és hamiskás, sem vidéki, sem városi, egy olyan akcentus, amiről ordít, hogy mesterkélt, elég kinyitnod a szádat. Messze ez a legvisszataszítóbb bennem, és nem tudom nem észrevenni, hogy azok, akik először hallanak beszélni, rendszerint visszahőkölnek. Nem tudom, milyennek kellene lennie a természetes akcentusnak – az apám még mindig vaskos Lancashire-i tájszólással beszél, az anyám ékesszólóan. Talán éppen ez, a saját hangom iránt érzett gyűlölet volt az, ami arra késztetett, hogy író legyek. Tizenhárom-tizennégy évesen már rendszeresen írtam cikkeket a Richmond and Twickenham Times gyermekrovatának, és pénzt is kaptam érte. Ezt pedig egyes egyedül értem el, mindenféle anyai segítség nélkül. Amikor felfedeztem magamnak az írást, olyan volt, ahogyan azt Julie Burchill oly találóan megfogalmazta, mintha addig egy idegen nyelvet beszéltem volna, de végre-valahára rátaláltam édes anyanyelvemre.

Egy lányról Mire betöltöttem a tizenhatot, valóban kikerekedtem, ahogyan azt anyám ígérte, s mivel többé nem kellett copfot sem viselnem, egészen vonzó fiatal lánnyá értem. Továbbá, a középszintű érettségin is túl voltam – taroltam –, és jó úton haladtam afelé, hogy emelt szintű érettségit tegyek angolból, franciából és latinból, hogy aztán felvételemet kérhessem Oxfordba. Az egyetlen félelmem az volt, hogy a latinom cserben fog hagyni – akkoriban emelt szintű latin érettségit kellett tenned, ha angolt akartál tanulni az Oxfordon, amitől még ma is dühbe gurulok. Ha nem kellett volna annyi évet elvesztegetnem a latinra, most négy nyelvet beszélnék. Közben az anyám abbahagyta a beszédtechnika oktatását, és elment rendes iskolai tanárnak. Azzal kezdődött, hogy a házunkkal szemben lévő Twickenham Megyei Gimnáziumtól megkérdezték, nem lenne-e kedve és ideje alkalmanként beszédtechnikát és drámát oktatni a diákjaiknak, és neki volt, ahogyan később ahhoz is, hogy helyettesítse az egyik angoltanárt. Nem telt bele sok, és teljes munkaidős angoltanár lett, végül pedig vezető tanár. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy lehet vezető tanár angol irodalomból, amikor jobban kedvelte Georgette Heyert, mint Jane Austint, és Walter de la Mare-t, mint Wordsworthöt, s néha erős késztetést éreztem, hogy írjak a tanfelügyelőinek és felhívjam a figyelmüket erre a képtelenségre. És mivel mégsem tettem meg, úgy érezhettem, nekem köszönheti, hogy rendületlenül és könyörtelenül tovább kapaszkodhat felfelé az oktatási ranglétrán. Olyan ügyesen csinálta, hogy végül egy emelt szintű érettségire felkészítő iskola igazgatóhelyetteseként ment nyugdíjba. Az apámat is folyton előléptették, így egészen jól élhettünk volna, de sose tettük, mert az apám még mindig ugyanúgy rettegett az elszegényedéstől, mint karrierje kezdetén, és örökké spórolt, hogy „esős napokra” is maradjon. (2000 rendkívül nedves telén, amikor a házukat arasznyi víz öntötte el, fülig érő szájjal mondtam neki: „Nos, úgy tűnik, végre eljöttek az esős napjaid.” Noha már vak volt, és a nyolcvanas évei közepén járt, még így is át akart gázolni a bokáig érő vízen, hogy lekeverjen nekem egy atyait.) Még jobban rettegett azonban a komolytalanságtól, ami azt jelentette, hogy nálunk nem volt helye semmiféle élcelődésnek, mókázásnak. Még azt sem értette, miért akarok karácsonyfát. „Szörnyű pazarlás – mondta –, és az a sok tűlevél tönkre fogja tenni a szőnyeget meg a porszívót.” „Csak a móka kedvéért” – feleltem, mire ő kis híján gutaütést kapott. A társasági életet is időpocsékolásnak tartotta; szerinte az, hogy az anyám részt vett az amatőrdráma-mozgalomban, a feslettséggel volt határos. Csakhogy a színjátszás azon kevés témák közé tartozott, melyekért az anyám kész volt határozottan a sarkára állni, és ha egyszer az anyám megvetette a sarkát, akkor az apámnak nem maradt más választása, mint visszavonulót fújni. Veszekedéseim kizárólag az apámmal voltak – tinédzserkorom mintha egyetlen nagy balhé lett volna, olyan banális kérdésekkel a középpontban, mint például az, hogy mikor kell ágyba bújnom. Anyám

passzív, bár alkalmanként könnyező szem- és fültanúja volt ennek. Néha, amikor apám megütött („Ez kell neked, egy jó atyai nyakleves!”), közbelépett, s az ezt követő hangos szóváltás után fellopakodott a szobámba, hogy egy forró itallal és keksszel engeszteljen ki. „Nem lehetnél óvatosabb? – korholt engem. – Miért kellett így feldühítened?” Én azonban szánalmasnak és megvetendőnek éreztem ezt a megkésett béketeremtési kísérletet, és egyszer azt mondtam neki: „Nézd, anya, ha tényleg az én oldalamon állsz, akkor elválsz tőle; különben fogd be a szád.” Ő pedig befogta a száját. Aztán Simon belépett az életünkbe, és minden megváltozott. Én tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtünk, ő pedig – azt mondta – huszonhét, de sokkal valószínűbb, hogy a harmincas évei végén járt. A buszra vártam egy próba után, amit a Richmond Little Theaterben tartottunk (még mindig hajlandó voltam megjelenni anyám amatőr produkcióiban), amikor egy csillogó, gesztenyebarna autó állt meg a járda mellett, s egy férfi, vastag szivarral a szájában, kinézett az utas oldali ablakon, és megkérdezte: – Elvigyelek? A szüleim természetesen a lelkemre kötötték, és a tanáraim is a lelkemre kötötték, és mindenki más is a lelkemre kötötte, hogy soha ne üljek be idegen férfiak autójába, de akkor ő valahogy nem tűnt idegennek, úgyhogy behuppantam melléje. A szivar és a bőrülések illata szinte elbűvölt. Megkérdezte, hova akarok menni, én mondtam, hogy Clifden Road, ő pedig azt válaszolta, hogy rendben. Megjegyeztem, hogy még soha nem láttam ilyen autót, mire felvilágosított, hogy ez egy Bristol, és nagyon kevés készült belőle. Sok mindent elárult a Bristolról, miközben Twickenham felé utaztunk – mert egy Bristollal mindig utazol. Mivel fura akcentusa volt – később, amikor már jobban megismertem, rájöttem, hogy ezt akkor használta, ha menő akart lenni –, megkérdeztem tőle, nem külföldi-e véletlenül. – Csak ha egy zsidó neked külföldinek számít – felelte. Persze, hogy annak számított. Még soha nem találkoztam zsidóval, legalábbis tudatosan nem; azt hiszem, az iskolánkban nem is volt. De udvariasan megkérdeztem: – Tehát zsidó? Sose jöttem volna rá. – Ezt úgy értettem, hogy nincs horgas orra, zsíros pajesza, és olyan kócos szakálla, mint az uzsorásnak az iskolai színdarabban. Azt mondta, hogy az izraeli hadseregben harcolt, „amikor annyi idős voltam, mint te”. Ezen eltűnődtem, mármint azon, hogy vajon mennyinek gondol: reméltem, legalább tizenkilencnek. De amikor váratlanul megkérdezte: – Nem innál egy kávét? Ostobán azt feleltem: – Nem, tízre otthon kell lennem, különben az apám megöl. – Holnap iskola? – kérdezte lazán, én pedig, magamon kívül a dühtől, hogy ennyire lehetetlen vagyok, csak bólintani tudtam, így aztán hazavitt, de mielőtt kitett volna, megkérdezte: – Azért elvihetlek kávézni valamikor? Az életem egészen másként alakult volna, ha határozottan nemet mondok. De nem voltam ennyire bátor. Inkább azt feleltem neki, hogy nagyon elfoglalt vagyok a próbák miatt, és sajnos nincs egyetlen szabad estém sem. Megkérdezte, mit fogunk előadni, én pedig közöltem, hogy A hölgy nem égetnivalót, a richmondi Kis Színházban. Két héttel később, az első előadás előtt, egy hatalmas virágcsokor várt rám az öltözőben. A többi színésznő, mind felnőtt, sárga volt az irigységtől, és azt nyafogta: „Az a csokor egy vagyonba kerülhetett.” Miután három órával később elhagytam a színházat, észrevettem odakint a Bristolt, és odamentem, hogy megköszönjem. „Most már megihatjuk azt a kávét?” – kérdezte ő. Én pedig ezúttal is nemet mondtam, mert későre járt, de azt azért megengedtem neki, hogy hazavigyen. Nem mondhatnám, hogy hanyatt-homlok vetettem magam bele ebbe a kapcsolatba; túl öreg volt ahhoz, hogy úgy gondoljak rá, mint lehetséges fiúmra. Másrészről, sokszor álmodoztam arról, hogy egy nálam idősebb férfi lesz a barátom, egy olyan férfi, aki még nálam is kifinomultabb, és akivel ha meglátnak a Hampton gimnáziumba járó trógerek, tátva felejtik a szájukat. Úgyhogy belementem egy randevúba péntekhez egy hétre, de figyelmeztettem, hogy előtte még végig kell szenvednie egy kínvallatást az apámtól. Az apám vallatásai hírhedtek voltak a Hampton gimnázium fiú diákjai körében. Tudni akarta, milyen jegyeket szereztek a középszintű érettségin, milyen emelt szintű érettségit készülnek tenni és mely

egyetemekre jelentkeztek. Gyakorlatilag végig kellett ülniük egy szóbeli intelligenciatesztet, hogy elvihessenek moziba. Ez egyszer azonban az apám nem akadékoskodott. Megkérdezte, hol ismerkedtünk meg Simonnal; én elmondtam neki, hogy a richmondi Kis Színházban, és ez volt minden. Simon igen jó benyomást tett rá, olyannyira, hogy apám nagylelkűen megengedte, maradjak ki éjfélig, vagyis két órával tovább, mint általában. A kávézásnak induló randevúból tehát vacsora lett, méghozzá apám áldásával. Simon egy Marylebone nevű olasz étterembe vitt a High Streetre, én pedig – természetesen – el voltam bűvölve. A szüleim soha nem vittek ilyen elegáns éttermekbe, inkább teázókba jártunk. A menüt nem értettem, de imádtam a hatalmas borsdarálót, a súlyos evőeszközöket, a Crépe Suzette-et és a pezsgőt. Simon modora is lenyűgözött. Ugyan nem sok mindent értettem abból, amit mondott, részben fura akcentusa miatt, de azért sem, mert olyan helyekről és dolgokról beszélt, amiket én még csak elképzelni sem tudtam. A világról annyit tudtam, amennyit Shakespeare, Jane Austen, George Eliot és a Bronté nővérek műveiből leszűrhettem, márpedig arról egyikük sem írt, milyen lehet egy kibucban élni vagy Molotov-koktélt készíteni. Úgy éreztem, ehhez képest én nem sok érdekest tudnék mondani, és elpirultam, amikor Simon arra ösztökélt, hogy meséljek neki az iskolatársaimról, a tanáraimról, díjnyertes esszéimről. Eszembe sem jutott, hogy Simon – részben – éppen ezt találja vonzónak bennem: azt, hogy iskolás vagyok. Az elkövetkező hetekben Simon rendszeresen megjelent péntek vagy szombat este, hogy elvigyen a „West End”-re. Néha a Chelsea Classicba mentünk külföldi filmeket nézni, máskor a Wigmore-ba vagy a Royal Festival Hallba vitt koncertre, de többnyire éttermekbe jártunk. Az, hogy éppen melyik étterembe, a jelek szerint azoktól a rejtélyes látogatásoktól függött, amiket Simonnak útközben meg kellett ejtenie. Közölte, hogy mondjuk, „lesz egy kis dolgom a Prince's Gate utcában”, és eltűnt a fehér szirtekre emlékeztető házak egyikében. Én az autóban vártam rá, néha nagyon sokáig, ezért egy idő után már könyvet is vittem magammal a randevúinkra. Egyszer megkérdeztem tőle, nem kísérhetném-e el, de azt felelte: „Nem. Ez üzleti ügy.” Többé nem tettem fel neki a kérdést. Amellett, hogy hétvégenként elvitt, Simon néha hétköznap is benézett hozzám azzal, hogy „épp erre jártam”. (Miért járt Twickenhamben? Hova tartott? Soha nem kérdeztem tőle.) Ilyenkor a szüleimmel társalgott, sokszor egy órán át, vagy még tovább, számomra teljesen érdektelen dolgokról – politikáról, hírekről. Néha annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt nekik, amikor elhagytam a szobát. Ezt merőben szokatlannak találtam. Korábban nem sűrűn fordult elő, hogy ne én álltam volna a figyelem középpontjában. Simon elméletileg mindent megtestesített, amitől a szüleim a legjobban tartottak: nem volt közülünk való, zsidó volt, kozmopolita, és gyakorlatilag külföldi! Kasmíringet és szarvasbőr cipőt hordott; egy indokolatlanul drága autóval közlekedett; nem járt el dolgozni; csak homályos utalásokat tett a tanulmányaira; és ami a legrosszabb, azzal dicsekedett, hogy „az élet egyetemén” tanulta a legtöbbet – és nem egy olyan oktatási intézményben, amit a szüleim is ismertek. Igazság szerint ők sokkal jobban kedvelték, mint én valaha is, talán azért, mert olyan sok energiát fektetett abba, hogy kedveljék. Virágot hozott az anyámnak és bort az apámnak, vég nélkül el tudott traccsolni velük, és úgy tűnt, őszintén osztja nézeteiket. Gondolom, ez üdítő változatosságot jelentett neki azok után, hogy mindig én voltam a téma. Mindezek dacára szinte semmit sem tudtunk róla. Azt hiszem, a szüleim egyszer megkérdezték tőle, hol lakik, ő pedig azt felelte, hogy Dél-Kensingtonban, de ennél többet nem árult el. Nem adta meg sem a telefonszámát, sem a lakcímét. Ami pedig a foglalkozását illeti, „ingatlanfejlesztő” volt – ez, gyanítom, a szüleimnek is éppoly keveset mondott, mint nekem. Tudtam, hogy ennek valami köze lehet a rejtélyes látogatásokhoz, a nagy kulcscsomókhoz, amiket magával hordott, az autó hátsó ülésén kupacban álló telekrajzokhoz és árverési katalógusokhoz, meg az alkalmi találkozásokhoz Pereccel, melyekre mindig úgy került sor, hogy addig cirkáltunk Bayswaterben, míg valamelyik klubja előtt meg nem pillantottuk Rachman Rolls Royce-át. Később, miután a sajtó úgy állította be, mint az a háziúr, akinél senki sem zsákmányolja ki jobban a bérlőit Londonban, Perecből, akaratán kívül, a rachmanizmus névadója lett. Számomra azonban csak egy volt Simon rejtélyes üzleti partnerei közül.

Simon nagy szakértelemmel tudta elhárítani azokat a kérdéseket, amikre nem akart válaszolni, de ritkán kellett élnie ezzel a képességével, mert én inkább fel sem tettem őket. Diszkrécióm mértéke, utólag visszagondolva, elképesztő volt. Albert Camus tehet róla. Normális esetben valósággal bombáztam az embereket a kérdéseimmel, ismerni akartam életük minden apró részletét, de még a gondolataikat is: „Most éppen hol jársz?” De nagyjából az idő tájt, amikor megismertem Simont, egzisztencialista lettem, s annak az egzisztencializmusnak, amit jómagam és követőim a Lady Eleanor Hollesból buzgón gyakoroltunk, az egyik szabálya az volt, hogy soha nem kérdeztél. Ha kérdezősködtél, az azt bizonyította, hogy naiv és polgári vagy; ha nem, az pedig azt, hogy kifinomult és francia. Kétségbeesetten igyekeztem kifinomult lenni, Simon pedig tökéletesen szolgálta eme törekvésemet. A szerepem ebben a kapcsolatban az volt, hogy én legyek a jéghideg iskolás lány: kérlelhetetlen, hálátlan és tartózkodó, bármit is tegyen Simon. Ha kérdéseket tettem volna fel, az azt jelentette volna, hogy komolyan érdeklődöm iránta, sőt, hogy aggódom érte, ezt pedig egyikünk sem akarta. Simon hamar rájött, hogy még szűz vagyok, és úgy tűnt, örül neki. Amikor megkérdezte, hány évesen szeretném elveszíteni a szüzességemet, azt feleltem neki, hogy „majd, ha betöltöttem a tizenhetet”, ő pedig egyetértett, mondván, erre valóban ez az ideális életkor. Azt tanácsolta, hogy ezt a fontos pillanatot ne pazaroljam egy ügyetlen és ápolatlan iskolás fiúra, hanem bízzam inkább egy idősebb, tapasztaltabb férfira. Szívből egyetértettem – bár, vele ellentétben, nekem nem volt jelöltem erre az idősebb személyre. Mindenesetre nem keltette bennem egy cukrosbácsi benyomását. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a hamptonos fiúk a mozi sötétjében polipokká alakultak, és izzadt csápjaikat a mellemre tapasztották, de Simon soha nem csinált ilyet. Ehelyett hosszan, gyengéden megcsókolt, és azt mondta: „Szeretek a szemedbe nézni.” Amikor megcsókolt, Minnának nevezett, nekem pedig Bubunak kellett volna szólítanom őt, de erről általában megfeledkeztem. Egy este azonban közölte, hogy „Szeretném látni a melledet”, s én kelletlenül kigomboltam a blúzomat, és megengedtem neki, hogy belessen a melltartóm alá. Ez azonban még mindig simán belefért a Lady Eleanor Holles randikódexébe – igazság szerint annyi éttermi vacsora után akár le is vehette volna a melltartómat. Aztán a szüleim valósággal beletaszítottak az ágyába. Egy nap, az egyik „beugrós” látogatása során Simon közölte, hogy Wales-be utazik meglátogatni néhány barátját, majd megkérdezte, nem lenne-e kedvem vele tartani. Én abban reménykedtem, hogy a szüleim határozott nemet fognak mondani – elutazni éjszakára egy férfival, akit alig ismerek?, de ehelyett igen lett belőle, bár az apám tréfásan hozzátette: – Természetesen külön szobában. – Természetesen – felelte Simon. Így hát elutaztunk első közös görbe hétvégénkre, amit még sok más követett. Utáltam Walest, utáltam a komor szállodát, és utáltam a rosszalló tekinteteket, amik ránk szegeződtek, amikor bejelentkeztünk. Persze közös szobánk és ágyunk volt, de Simon csak megcsókolt, és azt mondta: – Tartogasd arra a napra, amikor tizenhét leszel. Későbbi hétvégéink során jártunk Párizsban, Amszterdamban, Bruges-ban, és több alkalommal is Sarkon, a Csatorna-szigeteken, mert Simon szerette a szállodájukat, én pedig imádtam feltankolni a vámmentes Je Reviens parfümből és új felfedezésemből, a Sobranie Black orosz cigarettából. Mindkettő ugrásszerű mértékben növelte kifinomultságomat. Ahogy a tizenhetedik születésnapom közeledett, egyre világosabbá vált, a vacsorákkal és a hétvégékkel felhalmozott „adósságomat” azzal egyenlíthetem ki, ha Simonnak adom a szüzességemet. Ő már hetekkel előtte nekilátott megtervezni a nagy napot, a hol-t és a mikor-t, meg a hogyan-okat. Rómát, esetleg Velencét tartotta a legmegfelelőbb helyszínnek; én inkább Twickenham közelében maradtam volna arra az esetre, ha véreznék. Végül egy új és trendi körszálló – az Ariel? – mellett döntöttünk, ami a Heathrow reptér közelében helyezkedett el. Egyszer már megszálltunk itt, mert utaztunk valahova – hogy hova, arra nem emlékszem –, és a repülő csak másnap kora reggel indult. Simon először egy banánnal akart próbát tenni, amit külön erre a célra hozott magával. „Ó, az ég szerelmére!” – mondtam neki, és megkértem, csinálja rendesen. Sokáig beszélt arról, mennyire remélte Bubuka, hogy Minna egyszer majd ebben a

hatalmas megtiszteltetésben részesíti, és beengedi az otthonába. Valahol a mese közepén belém hatolt, aztán már vége is volt. Azt gondoltam: „Nos, ez könnyen ment. Most talán végre lehet nekem is egy hétköznapi fiúm.” (Azt hiszem, a legmegfelelőbb jelző a szexuális életemre Simonnal az lenne, hogy „felejthető” volt. Az orgazmusnak soha még csak a közelébe se kerültem, amikor vele voltam. Tüzes szeretőnek aligha nevezhetném: jobban szeretett Minnáról és Buburól zagyválni, mint ténylegesen művelni is azt, amiről szó volt. És miközben a tornatanárnőm magából kikelve bőgte az öltözőn keresztül: „De hiszen múlt héten is azt mondtad, hogy menstruálsz!”, Simon sohasem kételkedett az őszinteségemben, ha azzal utasítottam el, hogy Minna „indiszponált”. Így aztán, bár számtalan éjszakát töltöttem egy ágyban Simonnal, gyakran külföldi szállodákban, nem sok minden történt.) A viszonyunk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, folytatódott, részben azért, mert a hétköznapi fiú nem akart feltűnni a láthatáron, részben mert egészen hozzászoktam ehhez a kettős – hét közben magoló kislány, hétvégén éttermekbe járó, külföldi szállodákban háló nagyvilági nő – élethez, amely teljesen elidegenített az iskolatársaimtól. Ha ők azt kérdezték: „Nem jössz velünk az Eel Pie Jazz Clubba szombaton?”, én azt feleltem: „Nem, mert Párizsba utazok Simonnal.” A barátaim persze követelték, hogy mutassam be nekik Simont, de erre sohasem került sor. Nem is tudom, mitől féltem. Talán attól, hogy átlátnának rajta: nem azt a James Bond-figurát látnák benne, akinek én leírtam, hanem egy alacsony, meglehetően csúnya, hosszú arcú, lúdtalpas fickót, aki hol ilyen, hol olyan akcentussal beszél, hazudik a korát illetően, és mindig mellébeszél. Mert ekkorra – a kapcsolatunk már egy éve tartott – rá kellett jönnöm, hogy túl sok mindent nem tudok Simonról. Tudtam, milyen autói vannak (volt néhány Bristol), ismertem az éttermeket és a klubokat, ahova járt, de még mindig nem tudtam, hol lakik. Több lakásba is felvitt, amikről azt állította, hogy az övéi, de ezek némelyike tele volt plüssállatkákkal meg női ruhákkal, és Simon azt sem tudta, hol találja a villanykapcsolót. Néha meg üresek voltak, olyan környékeken, mint Bayswater, Dél-Kensington vagy a Gloucester Road. Úgy tűnt, végtelen sok van belőlük. Hogy mégis mit képzeltem róla, hol lakik? Bármilyen hihetetlenül is hangzik most – ez is csak azt mutatja, mennyire fiatal voltam akkor –, azt gondoltam róla, hogy a szüleivel él, de szégyelli bevallani. Elképzeltem egy ős öreg házaspárt valahol az East Enden, egy lepukkant házban, ahol fura zsidó rituálékat gyakorolnak. Az, hogy azt állította, a szülei jómódban élnek valahol Cricklewoodban, nem számított: én megmaradtam a saját elméletem mellett. Gyanítom, ez mindig így van a szélhámosokkal: nem kell felépíteniük egy egész mesét; elég a váz, a hézagokat kitöltik az áldozatok, és ha logikai hibát találnak, szépen azt is elsimítják nekik. Simonnak alig-alig kellett palira vennie engem – megtettem azt helyette én. Addigra azonban lett másik, nyomós okom is Simonnal maradni: szerelmes voltam. Nem Simonba, persze, hanem az üzlettársába, Dannybe, és annak barátnőjébe, Helenbe. Mindkettőjüket imádtam, egyformán. Imádtam a szépségüket, és imádtam tágas Bedford Square-i lakásukat, ahol preraffaeliták alkotásai lógtak a falakról, és ahol a hifiből csembaló szólt. Abban az időben nem sokan csodálták a preraffaelitákat, Danny azonban az elsők közé tartozott, én pedig lelkesen követtem. Rossettiről, BurneJonesról és Millais-ről szóló könyveket kaptam kölcsön tőle, s néha azzal hízelgett nekem, hogy képeket mutatott egy árverési katalógusban, és megkérdezte: „Mi a véleményed? Szerinted tegyek rá ajánlatot?” Dannyvel könnyen és szívesen beszélgettem; bármeddig el tudtam volna csevegni vele, míg Simonnak csak duzzogtam. Helen külön eset volt. Ő csendben, légiesen libbent ide-oda, akár egy átszellemült Burne-Jonesleányka, vörösesen aranyló hajzuhatagba burkolózva. Eleinte annyira lenyűgözött a szépsége, hogy alig mertem megszólítani. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy sokszor csak azért maradt csendben, mert nem tudta, mit mondjon – mégpedig azért nem (és ezt igen kínos volt megfogalmaznom magamnak, hiszen mégiscsak az istennőmről volt szó), mert buta. Rettegtem attól, hogy egy nap erre Danny is rájöhet. Néha Simon halvány utalásokat tett arra, hogy Danny érdeklődése Helen iránt mintha halványulna, és lehetnek

más barátnői is. Ennek tudatában, de titokban tartva ezt, úgy éreztem, kötelességem látogatni Helent, védeni őt, mert egy nap, ha egy kicsit idősebb és kifinomultabb leszek, a legjobb barátok lehetünk. Simon nem volt hajlandó az üzletről beszélni velem („Nem, ezt nem akarod tudni, Minna”), Danny viszont nem látta akadályát. Imádott mulatságos történeteket mesélni nekem a trükkös ingatlankereskedők mozgalmas világáról – a csalásokról, az árverési kartellekről, és arról, hogy néha a jom kippur és más szent ünnepek idejére tették az aukciókat, mert ezzel remélték távol tartani a „Stamford Hill-i cowboyokat” – a haszid zsidókat, akik aztán napszemüvegben, hatalmas sálakba burkolózva jelentek meg, mintha nem lett volna így is eléggé nyilvánvaló, kik is valójában. Vagy a nagy átverésről, amikor eladtak Judah Binstock-nak egy negyedholdnyi földet Ealing Commonban anélkül, hogy az észrevette volna, hogy a telek mindössze két méter széles. Dannytől tudtam meg azt is, hogy Perec Rachman látszólag megoldotta a törvényes bérlők jelentette problémát, ami annyi bosszúságot okozott a hatvanas évek ingatlanfejlesztőinek. A törvény lehetővé tette, hogy a bérlők a kialkudott bérleti díj fejében akár életük végéig a lakásukban maradjanak, márpedig ezek az emberek hajlamosak voltak igen hosszan eléldegélni. Rachman azonban hatékony módszereket dolgozott ki ellenük, úgymint: építkezni kezdett körülöttük, lebontotta a ház tetejét, schwartzokat (nyugat-indiaiakat) költöztetett be a szomszédos lakásokba vagy prostituáltakkal töltötte meg a lépcsőházat – amik mind arra sarkallták a bérlőket, hogy záros határidőn belül elköltözzenek. Mindezekből arra következtettem, hogy az ingatlanüzlet, amiben Simon is részt vesz, nem éppen tisztességes. A következő adalékot a kapcsolatunk tizenötödik hónapjában tudtam meg, a Richmond Green utcai könyvesboltban. Simon többször is elvitt oda, hogy zsidó történelemről szóló könyveket és Isaac Bashevis Singer-műveket vegyen nekem. Hálásan elfogadtam őket, de egyiket sem olvastam el. Ezúttal azonban egyedül mentem a könyvesboltba, és a kereskedő, aki egyébként olyan barátságos volt, megkérdezte: – Hol van a barátja? – Miféle barátom? – Simon Prewalski. – Nem ismerek ilyen nevű személyt – feleltem jóhiszeműen. – Nos, bárminek is nevezi magát, mondja meg neki, hogy elegem van a visszadobott csekkjeiből. Már fel is jelentettem a rendőrségnek. Aznap este nekiszegeztem Simonnak: – Ismersz valakit Prewalski néven? – Igen. Az anyámat, a nagyszüleimet. Miért? Elmesélten neki, mit mondott a könyvkereskedő. – Nos, akkor többé ne menj oda. Vagy ha mégis, akkor ne mondd el neki, hogy találkoztunk. Mondd azt, hogy szakítottunk, és nem tudsz rólam semmit. – De hogyan értette azt, hogy elege van a visszadobott csekkjeidből? – Honnan tudhatnám? Ne törődj vele. Ez már sokat engedett sejteni, sőt. A meztelen igazsággal azonban csak később szembesültem. Simon és Danny a Bateman Street felvásárlásán dolgozott, így elég gyakran megfordultunk Cambridge-ben. Az egyik hétvégén azon nyafogtam – valami okot mindig találtam rá –, hogy halálosan unom már a Bateman Streetet, mire Danny azt mondta: – Én is. Menjünk ki vidékre! – és felkerekedtünk Newmarketba. Egy Six Mile Bottom nevű helyen egy nádfedeles házat pillantottam meg, Eladó táblával az út szélén. – Nézzétek, milyen csinos kis ház! – kiáltottam fel. – Miért nem vesztek telkeket inkább ilyen szép környéken, mint azokban a lepusztult gettókban? – Végül is megpróbálhatjuk – felelte Simon, és lehúzódott a Bristollal. – Csíped, Danny? – Miért is ne? Kiszálltunk, és a ház ajtajához vonultunk. Egy idős hölgy bukkant elő. – Az ügynök nem szólt, hogy jönnek.

– Ó, istenkém – válaszolta Danny. – Milyen méltatlan hanyagság ez a részéről. A hölgyre jó benyomást tehetett Danny modorossága, ami egyébként sokkal meggyőzőbb volt, mint Simoné, mert azt mondta: – Nos, azért jöjjenek csak be. Körbevezetem önöket. A ház zsúfolásig volt antik bútorokkal. Komornak találtam, és hamar eluntam. Simonnak és Dannynek viszont nagyon tetszett: nem győzték csodálni a gerendákat, a fényezett padlót, a festményeket, a bútorzatot. Az eleinte eléggé mogorva hölgy egészen kivirult ettől, és rávett minket, maradjunk még egy kávé erejéig. Míg lefőzte, Simon megkérdezte, használhatná-e az emeleten lévő fürdőszobát. Néhány perccel később azt láttam, hogy valamivel a kezében kimegy az autóhoz. Aztán visszajött hozzánk kávézni, és félórányi csevegés után távoztunk. Az autóban Danny megkérdezte: – Megvan? Simon bólintott. – Speed? – Jó eséllyel – felelte Simon. – Mi van meg? – kérdeztem. – Szóval, ez álmaid házikója? – váltott témát Danny. – Itt fogtok élni boldogan Simonnal, míg ásó, kapa és a nagyharang el nem választ? – Nem – feleltem durcásan. – Nyomasztónak találtam. Mindketten nevettek. – Nem könnyű a kedvedre tenni. Danny kijelentette, hogy vissza kell mennie a Bateman Streetre. Én még mindig dühös voltam rájuk, amiért kinevettek, ezért rávágtam: – Arról volt szó, hogy ezt a napot vidéken töltjük. Nem megyek vissza! Danny erre azt mondta, hogy akkor tegyük ki Newarkban, így elvittük az állomásra, majd betértünk egy szálloda éttermébe. Egy eléggé siralmas ebéd közepén tartottunk, amikor két férfi jött be, s az egyikük ránk mutatott. A férfi nyomozóként mutatkozott be. – Panasz érkezett a Six Mile Bottomban lakó Mrs. X-től. A hölgy azt mondta, két férfi és egy lány meglátogatta ma reggel, és távozásuk után feltűnt neki, hogy egy antik Speed-t térkép eltűnt az egyik hálószobából. – Ó, Simon! – fakadtam ki. Ő csúnyán rám nézett, aztán a nyomozóra emelte a tekintetét: – Talán jobb lenne odakint folytatnunk ezt a beszélgetést. – És kivonult a rendőrrel. Vártam néhány percet, aztán kimentem a női mosdóba, onnan pedig, a hátsó ajtón át, az utcára. Épp annyi pénz volt nálam, hogy elég legyen a buszra Cambridge-ig, ahol aztán lélekszakadva rohantam Dannyhez a Bateman Streetre. – Simont letartóztatták! – ziháltam. – Ellopott egy térképet attól az idős hölgytől! – Biztosan valami félreértés történt – csitított. – Majd én tisztázom. Jobb lenne, ha most vonatra ülnél, és hazamennél Londonba. – Nincs pénzem – mondtam könnyes szemmel. A kezembe nyomott egy tízfontos bankjegyet. – Simon miatt pedig ne aggódj. Nem is szándékoztam. Reméltem, börtönben van. Persze nem volt ott; néhány nappal később megjelent a Clifden Roadon, és elvitt vacsorázni. – Hogy lophattál egy idős hölgytől? – vontam kérdőre. – Nem loptam – felelte. – Ő kért meg, hogy értékeltessem fel a térképet. – Nem, ez nem igaz. – Jól van, nem kért meg. De láttam, hogy egy Speed, és gondoltam, ha felértékeltetem neki, kellemes meglepetésben lesz része. Tudtam, hogy hazudik, de nem firtattam tovább a dolgot. – Ha valaha is lopni mersz valakitől, én elhagylak. – Ebben biztos vagyok, Minna. Az igazság azonban az volt, hogy nem lehettek kétségeim a bűnössége felől, és mégis úgy tettem, mintha

semmi sem történt volna. Mindketten hazudtunk. Nem sokkal később mégiscsak el akartam hagyni. Unalmasnak találtam. Untam Minnát és Bubukát, a vég nélküli kocsikázásokat, a végtelennek ható várakozásokat az autóban, a hosszúra nyúló vacsorákat, a szöszmötöléseket idegen hálószobákban, és azt, hogy Dannyt és Helent leszámítva senkivel sem találkoztunk. Imádtam a Bedford Square-i estéket, amikor Danny csembalózott, Helen pedig bemutatta nekem az új ruháit, de újabban idejük nagy részét Cambridge-ben töltötték, és Simon többé nem akarta betenni oda a lábát. – Ennyi volt – mondtam Simonnak. – Most az emelt szintű vizsgáimra kell koncentrálnom. Ő azt felelte: – Még nincs vége. Érted jövök, ha letetted a vizsgáidat. Azon az estén, amikor túl voltam az utolsó vizsgámon is, Simon elvitt vacsorázni, és megkérte a kezemet. Vártam, hogy ezt tegye, mint hatalmam bizonyítékát, de eszem ágában sem volt elfogadni az ajánlatát, mert – természetesen – Oxfordba készültem. Életem tizennyolc évét szenteltem ennek a célnak, vagyis pimaszság volt részéről, hogy arra akart kérni, adjam fel. Másnap reggel úgy számoltam be róla a szüleimnek, mint az évszázad viccéről: – Találjátok ki, mi történt! Simon megkérte a kezemet! Azt akarja, hogy nyáron házasodjunk össze. Döbbenetemre apám így reagált: – Miért is ne? Miért is ne? Teljesen megőrült? – Mert akkor nem tudok Oxfordba menni. Az apámat ez sem győzte meg. – És akkor talán vége lenne a világnak? Nézd – folytatta, – két éve jársz vele; nyilvánvaló, hogy komolyan gondolja, és jó ember. Ne járasd a bolondját vele. Elképedve anyámhoz fordultam, de ő csak a fejét ingatta. – Nem kell egyetemre járnod, ha van egy jó férjed. Ez 1962-ben volt, jóval a feminizmus eljövetele előtt, de még így is szörnyen elárulva éreztem magam. Mintha tizennyolc zárdában töltött év után a főnökasszony azt kérdezte volna: „De ugye tudod, hogy Isten nem is létezik?” Nem akartam elhinni, hogy a szüleim ilyen könnyen feladták az Oxforddal kapcsolatos álmainkat. Pedig ezt történt, s az elkövetkező napokban minden étkezésnél győzködni próbáltak: a jó férj nem fán terem, szerencsés vagyok, hogy rátaláltam Simonra („És még csak nem is vagy állapotos!”), minek hát nekem az egyetem? Simon közben elvitt házakat nézni, és azt kérdezgette, hol szeretnék lakni az esküvő után. Én pedig képtelen voltam megállni, hogy ne dicsekedjek el az iskolatársaimnak: „Eljegyeztek!” Mind nagyon izgalmasnak találta, s valamelyik lelkesen megjegyezte: „Többé soha nem kell latint tanulnod!” De még így is viszolyogtam a dologtól – mindig is szerettem az Oxford név hangzását, imádtam esszéket írni, és nem szívesen adtam volna fel egy régen kitűzött célt. A szüleim azonban, különösen az apám, nagy nyomás alatt tartottak. Miért menjek Oxfordba, ha Simon feleségül vesz? Még azt is felemlegették, hogy nemrégiben arra panaszkodtam: nem bírnék ki még egy félévet az iskolapadban. Ebben volt valami. Akkoriban ahhoz, hogy Oxfordba vagy Cambridge-be jelentkezhess, az emelt szintű érettségi után még maradnod kellett egy félévet, felkészülni a felvételi vizsgákra. Én valósággal rettegtem ettől, mert Miss R. Garwood Scott, az igazgatónő, kereken megtagadta tőlem az előléptetést prefektussá, ami azt jelentette, hogy míg a többi Oxbridge-jelölt az elöljárói szobában tölthette a napot, nekem maradt a folyosó és a tornapálya, ahol nem volt, aki megvédjen. Miss R. Garwood Scott azonban rendíthetetlen volt, és kijelentette, akkor sem lesz belőlem prefektus, ha száz évig járok iskolába. Azzal vádolt, hogy bajkeverő vagyok, rossz hatást gyakorolok a többiekre, arcátlanul viselkedem a tanárokkal, és a tanulótársaimat is erre sarkallom. Igyekeztem jó képet vágni hozzá és bátornak lenni, de tudtam, életem legnehezebb három hónapja áll előttem. A folyamat végén azonban ott csillogott az Oxford, mint jutalom – egy pillanatig se kételkedtem benne, hogy sikerülni fog –, s én úgy döntöttem, megéri ezt az áldozatot. A félév utolsó napjaiban azonban összecsaptak a fejem felett a hullámok. Miss. R. Garwood Scott

valahogyan tudomást szerzett az eljegyzésemről, és magához rendelt. Igaz, hogy eljegyeztek? Igen, mondtam, de ettől még felvételizni szeretnék Oxfordba. Könyörtelen volt. Vagy jegyes leszek, vagy felvételiző, de mindkettő egyszerre kizárva. Mikor lenne az esküvő és melyik templomban? Nem templomban, feleltem, mert a vőlegényem zsidó. Zsidó! Nem jutott szóhoz. – Ugye tisztában van vele, hogy a zsidók ölték meg a mi Urunkat? A szemébe néztem. – Akkor nem felvételizek Oxfordba – jelentettem ki. A barátnőim az igazgatói előtt vártak rám. – Megmondtam neki, hogy kiiratkozom – közöltem velük. – Megpróbált visszatartani, de nemet mondtam neki. Mindannyian gratuláltak nekem, és könyörögtek, hogy válasszam ki őket koszorúslánynak. Aztán kimentem a mosdóba, és vörösre sírtam a szemem. A szüleimnek azt mondtam: – Nem felvételizek Oxfordba, hanem feleségül megyek Simonhoz. – Ó, csodás! – örvendeztek. – Nagyszerű döntés. Amikor Simon eljött aznap este, rengeteget viccelődtek azzal, hogy tulajdonképpen nem elveszítenek egy lányt, hanem nyernek egy fiút. Simon engedelmesen nevetett, buzgón töltögetett, meg tósztokat mondott, de láttam a tekintetén, hogy pánikba esett. Egy héttel később a Bristolban ültünk, úton egy étterembe, ahova vacsorázni vitt, amikor közölte, hogy be kell ugrania az egyik lakásába, beszélni a bérlővel. Jól van, mondtam, megvárom a kocsiban. Amint eltűnt a házban, kinyitottam a kesztyűtartót, s átnéztem a leveleket és számlákat, amiket ott tartott. Már korábban is megtehettem volna – tudtam, hol tartja őket, ahogyan azt is, hogy a kesztyűtartó nyitva van, és ezernyi alkalom adódott rá várakozás közben. Még azt sem mondhatom, hogy lelkiismereti válságot okozott elolvasni mások levelezését. De akkor miért nem tettem meg már korábban? És miért tűnt olyan nyilvánvalónak, hogy meg kell tennem most? Mindenesetre, az eredmény nem maradt el. Legalább egy tucat levelet találtam, amit Simon Goldmannek címeztek egy twickenhami címre. Kettőt Mr. és Mrs. Simon Goldmannek ugyanoda. Az este hátralevő részében úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, bár a legvégén, amikor Simon megkérdezte, nem lenne-e kedve Minnának látogatóba hívni Bubukát, bájosan közöltem vele, hogy nincs, mert „indiszponált”. Amint hazaértem, fellapoztam a telefonkönyvet – na és ez miért nem jutott eszembe eddig? – s találtam is benne egy S. Goldmant, aki Popes Grove-ban (Twickenhamben) lakott, ugyanazon a címen, mint amit a leveleken láttam. Alig fél mérföldre volt a házunktól, és nap mint nap elmentem mellette az iskolabusszal. Egész éjszaka azon rágódtam, mit mondjak, és forgatókönyveket dolgoztam ki minden lehetőségre. Mikor azonban felhívtam reggel a számot, az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Egy nő vette fel a kagylót. – Mrs. Goldman? – kérdeztem. – Igen. – A Bristol miatt hívom, amit a férje hirdetett meg. – Ó, hát végre eladja? Most nincs itt, de hatra általában hazaér. Ez elég volt, több mint elég – a háttérből gyereksírást hallottam. Bevonatoztam Waterlooba, és gyalog elsétáltam a Bedford Square-re. Helen, alig látott meg, máris tudta, mi bajom. – Rájöttél? – kérdezte. – Igen. És nem elég, hogy nős, de együtt is laknak. És gyereke is van. – Ami azt illeti, kettő is. – Miért nem mondtad el nekem? – Sajnálom. El akartam mondani. Aznap, amikor közöltétek, hogy jegyesek vagytok, én mondtam Dannynek, hogy ezt el kell mondanunk neked, de ő azt válaszolta, Simon soha nem bocsátaná meg nekünk. Ez volt a – hányadik is? – harmadik, negyedik vagy ötödik alkalom, hogy a felnőttek elárultak? És én még azt hittem, Helen igazi jó barátom. – Mit akart tenni Simon? – kérdeztem Helentől. – Bigámiát akart elkövetni?

– Igen – felelte komoran. – Pontosan erre készült. Attól tartott, elveszít, hanem teszi meg. Nagyon szeret téged, ugye tudod? Hazamentem, és a szüleimnek estem: – Ti csináltátok ezt velem. Ti vettetek rá, hogy eljárjak vele, ti akartátok, hogy eljegyeztessem magam. – A szüleim falfehérek voltak a döbbenettől – álmukban se hitték volna, hogy Simon ilyen becstelen ember. Anyám sírt. Amikor Simon odajött este, az apám nyitott ajtót, és meg akarta ütni. – Tönkretetted az életét! – ordította magából kikelve. A hálószobám ablakából láttam, hogy Simon a Bristoljában ül, és rázkódik a válla a zokogástól. Aztán az apám dühös léptekkel odament, és tiszta erőből belerúgott az autóba. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett, és kikiáltottam neki az ablakon: – Karcold meg, apa! Tedd tönkre a fényezést! Az tényleg fájni fog neki! Simon elhajtott. Fura egy nyár volt. A szüleim az orrukat lógatták és nem bírtak magukhoz térni a döbbenetből. Én, aki azért mégsem puffantam akkorát, jóval nagyobb bánatot színleltem, mint amit valójában éreztem. Végül is sosem szerettem igazán, miközben ők, azt hiszem, őszintén megkedvelték. A szobámba húzódtam, és nap mint nap César Franck D-moll szimfóniáját hallgattam fülsértő hangerővel. Amit éreztem, az elsősorban harag volt, illetve bizonytalanság. Mi legyen ezután? Nem voltak terveim a nyárra, és most már egész hátralevő életemre sem. Amikor megjöttek az érettségi eredményeim, kiderült, hogy nemcsak angolból és franciából lettem kitűnő, mint vártam, hanem – mirabik dictu – latinból is. A reggelizőasztalra csaptam a borítékot, és vádló tekintettel a szüleimre néztem: „Látjátok? Felvettek volna Oxfordba.” Apám, talán életében először, kivett egy szabadnapot, és elment, hogy beszéljen Miss R Garwood Scott-tal. Jó ég tudja, mi mindent kellett lenyelnie – pedig ki nem állhatta a keserű pirulákat –, mert zord arckifejezéssel, de győzedelmesen tért haza. Az igazgatónő megengedte, hogy részt vegyek a felvételi vizsgán, és azt is, hogy a Lady Eleanor Hollesban írjam meg a dolgozatokat, ellenben továbbra sem járhattam a felkészítőkre – ennek pótlását az apámra bízta. Anya és apa éjszakába nyúlóan törték a fejüket, honnan kerítsenek nekem magántanárt, és miből fizessék. Egy-két nappal később – feltehetően Miss R. Garwood Scott vette rá – az egyik angoltanárom felhívott minket, és felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Ingyen is vállalta volna, de azt hiszem, apám ragaszkodott hozzá, hogy fizessünk. Az őszt tehát esszék írásával és magánórákkal töltöttem; keményen dolgoztam, és nagyon magányos voltam. A szüleim még mindig annyira bánkódtak, hogy a vacsoráink mély hallgatásban teltek. Egyszer-kétszer láttam a Bristolt az utca végében állni, de a leghalványabb ingert sem éreztem, hogy odamenjek. Egy nap, azon a télen, a szobámban ültem, és egy esszén dolgoztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy asszony lassan elsétál előttünk, és közben a házat nézi. Rögtön tudtam, hogy Simon felesége. Csinosabb volt, mint amilyennek elképzeltem, de persze asszonyos és öreg. Percekkel később visszakanyarodott, aztán elindult az ajtónk felé. Anyám láthatta a földszinti ablakból, mert felkiáltott nekem: – Maradj a szobádban! Aztán behívta. Jó félóráig beszélgettek. Anyám nem árulta el, mit mondott Mrs. Goldman, négyes alá agyával úgy gondolta, nem tartozik rám. Azt azonban nem állhatta meg, hogy számomra érthetetlen rosszindulattal megjegyezze: – Tudod, nem te voltál az első. Voltak más barátnői is előtted. Mindenesetre most börtönben van. A legjobb helyen. Egy pillanatig azt hittem, a házasságtörés miatt került rács mögé, de anya elmondta, hogy nem – azért, mert fedezet nélküli csekkekkel fizetett. Három rendbeli csalás miatt állították bíróság elé, további százkilencven eset beszámítását kérték, és végül fél évet kapott. Megírtam a felvételiket, elmentem a szóbeli meghallgatásokra, és felvételt nyertem a St. Anne's College-ba. A második félévben a diákotthont felügyelő apácák egyike egy levelet hozott fel a szobámba, amit elmondása szerint egy férfi bízott rá. A levélben az állt: „Bubuka tisztelettel kéri Minnát, részesítse

abban a gyönyörben, hogy elkíséri vacsorázni a Randolph Hotelbe ma este 8-kor.” Az apáca előtt téptem szét a levelet. – Soha többé ne engedje be ide. Ez egy szélhámos. Átmentem a Mertonba, hogy elmondjam a barátomnak, Dicknek, mi történt. – Nos, én szívesen találkoznék vele – felelte ő. – Tudod, mit? Menjünk el együtt a Randolph-ba. Így is tettünk. Simon az előtérben ült – időben érkezett, életében először –, öregebben, fáradtabban és topisabban, mint valaha. Az arca felderült, ahogy megpillantott, aztán rögtön meg is nyúlt, amikor közöltem vele: – A barátom, Dick. Azért illedelmesen megkérdezte: – Lenne kedvetek hármasban vacsorázni? A vendégeim vagytok. – Igen, és mivel akarsz fizetni? – csattantam fel. Dick rémülten nézett rám: még soha nem hallott így beszélni. Simon csendesen előhúzott a zsebéből egy pénzgurigát, én pedig bólintottam, hogy rendben. Dicket teljesen levette a lábáról. A fiúm imádta Simon kibucos, dinamittal halászós, Molotov-koktélos történeteit. Én már mindet hallottam, kivéve az új börtönsztorikat, és végigduzzogtam a vacsorát. Simon elmesélte, hogy miután kiengedték, rögtön Sark szigetére indult – és itt olyan bánatos kutyatekintettel nézett rám, hogy majdnem szembeköptem –, de alig hagyta el a repülőgépet Jerseyn, megint letartóztatták, mert a Csatorna-szigeteken is elszórt néhány kamu csekket, és azokat még „nem vették figyelembe”. Amikor visszakísért a diákotthonba, Dick megjegyezte: – Most már értem, hogyan tudta úgy elcsavarni a fejedet. Elbűvölő egy fickó, nem igaz? – Nem! – vágtam rá indulatosan. – Ő egy undorító féreg, egy szélhámos, és ne merészeld azt mondani, hogy megkedvelted! Szélhámos volt Simon? Nos, hazug volt és tolvaj, aki a bűbáját használta pajszernak, hogy betörjön a szüleim házába és elrabolja legféltettebb kincsüket, engem. Persze, Oxford meg az idő végül ugyanezt eredményezték volna, de Simon szinte az éj leple alatt tette. Míg el nem „jegyeztük” egymást, azt gondoltam a szüléimről, hogy sok mindenben szörnyen tudatlanok (például nem értettek a divathoz, az egzisztencializmushoz, vagy nem tudták, miért jobb Jane Austen, mint Georgette Heyer), de feltétel nélkül elfogadtam erkölcsi értékítéletüket. Ezért amikor hirtelen félretették elveiket, amiket oly buzgón követtek tizennyolc éven át, s amiket nekem is követnem kellett, és azt mondták, nyugodtan ejthetem Oxfordot azért, hogy feleségül menjek Simonhoz, azt gondoltam: „Többé nem fogom a tanácsotokat kérni soha, semmiben.” És amikor kiderült, hogy nős, mintha ők is rábólintottak volna az elhatározásomra. Attól fogva, valahányszor beavattam őket a legújabb tervembe, a válasz egy bűnbánó „te tudod” volt. Hogy mit kaptam Simontól? Egy alapos leckét – vagy mondhatnám, nevelést, amit a szüleim mindig is meg akartak adni nekem. Sokat tanultam a vele töltött két év alatt. Méregdrága éttermekbe jártam, luxushotelekbe, külföldi utakra. Megismertem a régiségek világát, Bergman filmjeit, a klasszikus zenét. Ezeknek nagy hasznát vettem Oxfordban: tudtam, mit olvasok a menüben, felismertem a kézöblítő csészét, eligazodtam az operák világában, egyszóval nem voltam egy faragatlan tuskó. De volt egy ennél fontosabb hozadéka is a Simonnal való tapasztalatomnak: teljesen kikúrált a kifinomultság iránti sóvárgásomból. Mire Oxfordba kerültem, már nem akartam mást, csak kedves, tisztességes, hétköznapi, velem egyidős fiúkkal ismerkedni, és az sem zavart volna, ha „szüzek” vagy tapasztalatlanok. Végül az egyikhez hozzá is mentem, és mellette maradtam élete végéig, s ezért, azt hiszem, Simonnak is hálás lehetek. De voltak más leckék is, amiket szintén Simon adott, és amiket bárcsak kihagyhattam volna. Megtanultam, hogy ne bízzak az emberekben; megtanultam, hogy ne higgyem el, amit mondanak, hanem arra figyeljek, amit tesznek; megtanultam, hogy bárki és mindenki képes megjátszani magát. Megtanultam, hogy az emberek, még azok is, akikről azt hiszed, nagyon jól ismered őket, kiismerhetetlenek. Mindenezek nagy hasznomra voltak újságírói pályafutásom során, de az életemet, attól tartok, nem könnyítették meg. Túlságosan óvatossá, bizalmatlanná, zárkózottá tettek. A lecke felsebezte a lelkemet.

Oxford Életem legnehezebb feladatával kellett megbirkóznom Oxfordban, de nem az angol irodalom kapcsán – azért küzdöttem, hogy egy egészen más személy váljon belőlem, mint akinek felneveltek. A Simon-féle hideg zuhany hatalmas rést ütött a magabiztosságomon. Azelőtt azt hittem, mindent tudok, most pedig rá kellett jönnöm, hogy semmit. Ami még fontosabb, mindent, amit a szüleimtől tanultam, megbízhatatlannak nyilvánítottam, és alapos értékvizsgálatnak vetettem alá. Sőt, azt hiszem, még ennél is tovább mentem: úgy éreztem, minden, amiben a szüleim hittek, biztosan rossz, és ha valamiben mégis egyetértettem volna velük, rögtön visszatáncoltam. Apám „soha ne adj és ne kérj kölcsön semmit” tanácsától anyám „zöld és kék együtt nem szép” kijelentéséig mindent kihajítottam. Igazából nem is azzal volt a baj, amit mondtak; sokkal inkább tartottam azoktól az előítéletektől, reflexektől és babonáktól, amiket tudat alatt alakíthattak ki bennem. Ez pedig azt jelentette, hogy nem egyszerűen megkérdőjeleztem mindent, amiben addig hittem, de a megérzéseimre sem mertem hagyatkozni. Ez állandó éberséget igényelt, és szellemileg nagyon kimerítő volt. A szüleim sohasem öntötték tanok formájába hitrendszerüket (az anyámé nem is volt teljesen ugyanaz, mint az apámé), de azt mindketten érthetővé tették számomra, és abban a szellemben is neveltek, hogy dolgozni jó, szórakozni helytelen; az önmegtartóztatás helyénvaló, a kicsapongás elítélendő; a takarékosság dicsérendő, míg a költekezés nem; és a szerencsejáték és a könnyelműség romlásba visz. Azok, akik figyelmen kívül hagyják ezeket a szabályokat, rossz véget érnek. Röviden, tipikus angol kispolgári puritanizmus volt, amiben erős hangsúly jutott az óvatosságnak, a zárkózottságnak, a „semmi közünk hozzá” magatartásnak, az állandó spórolásnak, a prüdériának, az ismeretlentől való félelemnek és mélységes elítélésének – legyen szó akár egy külföldiről, akár egy egzotikus zöldségről. Mindennek tetejébe anyám azt tanácsolta, sőt, sulykolta belém éveken át, hogy soha ne barátkozzak „közönséges” emberekkel, azaz olyanokkal, akik csinosak, népszerűek, vagy akár kedveltek; ehelyett keressem a pattanásos, korpás, halk hangú, egyszóval szánni való lányok társaságát, mert csak közöttük lelhetek „igaz barátokra”. A többiek, a népszerű és csinos lányok, állította, előbb-utóbb el fognak árulni. S bár – hála égnek – sohasem vettem komolyan ezt a furcsa tanácsot, valahol mindig ott motoszkált a fejemben, és bizalmatlanná tett a vonzó, népszerű emberekkel szemben. Pedig elég lett volna csak egy percet szánnom rá, hogy végiggondoljam és rájöjjek: anyám aligha lehet hiteles tanítómesterem ebben a témában, különben nem lenne olyan kevés barátnője. Ami a lényeg, mindezek eredményeként azzal a szent elhatározással érkeztem Oxfordba, hogy minden erőmet – nos, nem az angol irodalom tanulmányozására, hanem – a lazításnak és a szórakozásnak fogom szentelni. A szabály mostantól az lesz, hogy elmegyek minden partira, amire csak meghívnak, flörtölök minden férfival, aki szóba áll velem, megiszom minden italt és elszívok minden füves cigit, amivel megkínálnak, inkább megyek ebédelni, mint előadásra, és egyetlen görbe estét sem hagyok ki egy korrepetálás kedvéért. Az igyekezet, ami segített a legjobb érdemjegyeket megszerezni az emelt szintű érettségin, át fog lendíteni az oxfordi éveken is, és szakképzett hedonistaként, igazi femme fatale-ként ad majd át az Életnek. Tanulmányozni fogom a szép embereket és közéjük fogok tartozni, vagy legalábbis ott fogok lebzselni körülöttük. Gyertek jómódú krikettcsapat-kapitányok és káprázatos grófkisasszonyok, s kíméljetek csóró, pattanásos okostojások! Bulizós lány leszek, a mindenségit. Keményen dolgozni fogok mindezért, és keresni fogom a férfiak társaságát minden mennyiségben, mert még mindig iszonyatosan tapasztalatlan vagyok ezen a téren. Ez idáig csak két férfit ismertem, Simont és az apámat, s bár különböző értelemben, de mindkettő reménytelen eset volt. Oxford pedig ideális helynek bizonyult. Akkoriban még hét fiú jutott egy lányra, és ha csak egy kicsit is

csinos voltál – s én az voltam –, úgy körüldongtak, mint a legyek. Mi több, nagy részük gazdag volt, vagy legalábbis az apjuk elég gazdag ahhoz, hogy bentlakásos intézményben taníttassa őket. Visszagondolva botrányosnak érzem, de akkoriban élveztem, hogy olyan sok férfi akad, aki hajlandó kifizetni nekem egy drága vacsorát. Különösen azokat kedveltem, akiknek sportautójuk volt, mert olyan vidéki fogadókba tudtak kivinni, mint a Rose Revived, illetve azokat, akik pezsgőt hoztak magukkal, meg piknikes kosarat, és elvittek csónakázni. Az fel sem merülhetett, hogy én álljam a költségek rám eső részét. Lehet, hogy akadt néhány olyan fickó is, aki valamelyik állami gimnáziumból került Oxfordba, de azok egy kocsma mélyén kesereghettek balsorsuk miatt, mert egyszer sem keresztezték utamat. Szerencsém volt, mert rögtön az első napon összebarátkoztam a szintén elsőéves Maria Aitkennel, egy parlamenti képviselő magas, okos és gyönyörű lányával, aki Suffolkból jött, ahol egy várárokkal körülvett udvarházban lakott. Nagyszerű mentorom volt, már ami új életformámat, a hedonizmust illeti. Alig ismerkedtünk meg, máris meghívást kaptam a bátyjától, Jonathan Aitkentől a „James Bond Társaság” gyűlésére a Unionba. Megkérdeztem Mariát, hogy mit akar ez jelenteni, ő pedig elnevette magát, és azt felelte: – Ó, Jonathan mindig kitalál valamit. Konkrétan azt jelentette, hogy Jonathan Aitken szmokingban volt, tucatnyi kiöltözött, elsőéves lány társaságában, akiknek pincérek shakerben – és nem keveréssel – készített Martinit szolgáltak fel. Hogy oda ne rohanjak, gondoltam. De kaptam más meghívásokat is, kevésbé bosszantó alakoktól. Nem múlt el úgy nap, hogy kis galambdúcomban ne várt volna egy köteg meghívó – teadélutánokra, csónakázásra, féte champétre-ekre, koktélpartikra. Eleinte némelyiket nem tudtam, hogyan értelmezzem; emlékszem, megkérdeztem Mariát, miért írja azt, hogy „Otthon”, amikor a parti a Magdalenben lesz? Maria átterelt az első aknamezőkön, és megtanította, ha azt írják „Italok 6-tól 8-ig”, az nem azt jelenti, hogy pontosan hatra kell érkezni, majd derekasan inni egészen nyolcig – azt várják el tőlem, hogy hétre menjek, és ne maradjak egy óránál tovább. Mire eljött a második félév, már azt hittem, ismerek minden permutációt, de ekkor jött egy meghívó, amiben „olvasópartira” hívtak Devonba húsvétra. – Mit csinál az ember egy olvasó partin? – néztem értetlenül Mariára. – Hm… egy bérelt villában ücsörög és könyveket olvas. – Nem sok meghívást utasítottam vissza, de ezt igen. Amikor megkaptam az első vacsorameghívást, nem estem pánikba – azt hittem, ugyanolyan alkalom lesz, mint Simonnal, csak éppen több ember társaságában. Erre azonban a woodstocki Bearben került sor, hihetetlen külsőségek mellett. A nagyjából tizenhat fős társaság minden férfitagja fekete csokornyakkendőt viselt, s mindenkinek kártya jelezte a helyét az asztalnál. Engem Charley Vyvyan hívott meg, aki a Balliol College-be járt, és időnként elvitt elvitt ide-oda – hogy miért, az sosem derült ki, mert egyébként a leghalványabb érdeklődést sem tanúsította bántam –, én pedig a szokásos ringyó-rongyomban érkeztem, ami túl rövid és mélyen kivágott volt ehhez az előkelő társasághoz. Charlest leszámítva senkit nem ismertem, és bosszúságomra messze ültettek tőle, két professzor közé. Az egyikük Maurice Keen volt, akiről később azt hallottam, hogy rajta keresztül zajlott a kémek beszervezése Oxfordban, de akkoriban én még mit sem sejtettem erről. Egy professzorral beszélgetni már önmagában eléggé ijesztő volt, és Keen ráadásul olyan nevetséges kérdésekkel bombázott, mint például az, hogy I. Erzsébetet kedvelem-e jobban vagy inkább Máriát, a skótok királynőjét. Nem tudom, feleltem, én angolt hallgatok, nem történelmet. Ah. Egy darabig csendben ült, aztán azzal tért vissza, hogy melyik dickensi karakter lennék szívesebben. Még nem tanultam Dickensi, mondtam neki. Ó. Kétségbeesetten tett egy harmadik próbálkozást: – Jól kijön Lady Ogilvie-vel? – Ki az a Lady Ogilvie? – kérdeztem. – Ó, én azt hittem, a St. Anne's-be jár. – Igen, oda. – Nos, akkor hamarosan rá fog jönni, hogy Lady Ogilvie a főiskola igazgatónője. Borzalom.

Ami szintén felborzolta a kedélyemet az első félévben, az az a felfedezés volt, hogy vannak évfolyamtársaim, akik nálam is okosabbak! A Lady Eleanor Hollesban ilyen korábban soha nem fordult elő. Akadt ugyan két reáltárgyas magológép, meg egy új lány, aki állítólag matekzseni volt, de ők nem számítottak. Angol nyelvből én voltam a LEH sztárja, az pedig soha nem jutott eszembe, hogy az ország minden iskolájában akad egy hozzám hasonló eminens, s ezek jelentős hányadával óhatatlanul találkozni is fogok Oxfordban. A legelső konzultáción aztán egy olyan tanulótársat kaptam, Charlotte B.-t, akiről perceken belül kiderült, hogy kétszer annyit tud, mint én. A téma Spenser A tündérkirálynő című műve volt, s én úgy gondoltam, hatalmas hőstettet követtem el, amikor elolvastam néhány éneket ebből a dohszagot árasztó marhaságból, Charlotte azonban nyilvánvalóan az egészet olvasta, és – hihetetlen – még élvezte is. Ő és a tanárnőnk, Miss Morrison azzal töltötték az egész órát, hogy lelkesen Spenser-idézeteket adtak elő egymásnak. Duzzogva hallgattam őket, s bevallom, pánikba estem. Abban az első félévben rengeteg okom volt duzzogni és pánikolni. Legfőképpen akkor, amikor közölték velünk, hogy autodidakta módon kell megtanulnunk az óangol nyelvet. Kaptunk egy nyelvkönyvet és egy szótárt, s azt az utasítást, addig forgassuk őket, míg késznek nem érezzük magunkat arra, hogy lefordítsuk a Beowulfot. Tudtam, soha nem leszek képes erre, és annyira bepánikoltam, hogy a végén kijött rajtam az övsömör, és aegrotat. Erre hazaküldtek. Ez azt jelentette, hogy mentesültem a félév végi vizsgák alól, meg azt is, hogy soha nem tanultam meg rendesen az óangolt. Az alatt a hosszú téli szünet alatt bőven volt időm megemészteni a tényt, hogy oxfordi mércével mérve szellemileg másodosztályú vagyok. Egészen addig azt hittem, ragyogó elmém van – és ha valami nem sikerült, az csak azért történhetett meg, mert nem fordítottam elég időt a felkészülésre. Azok a konzultációk Charlotte-tal azonban megértették velem, hogy egyeseknek jobb agyuk van, mint nekem, és bármennyit is magoljak, soha nem versenyezhetek velük. Óriási csapás volt ez a büszkeségemnek, de nem a reményeimnek: nem én voltam az, aki mindennél fontosabbnak tartotta, hogy első legyek. Ez azonban még jobban eltávolított a szüleimtől. Ok azt tanították nekem, hogy az elme pallérozása, a tanulás a legfontosabb az életben, és azzal, hogy bejutottam Oxfordba, elméletileg minden várakozásukat teljesítettem. Csakhogy amint bekerültem ide, rá kellett jönnöm: a műveltség nem minden, bármennyire is magasztalták a szüleim. Vannak más tulajdonságok is – mint például az együttérzés, a kedvesség, a tapintat –, amik sokkal fontosabbak az életben, s én ennek ellenére mindeddig egyetlen pillanatot sem „vesztegettem” rájuk. Azt nem állítom, hogy ettől kezdve szó szerint értelmeztem Charles Kingsley nézeteit – „Te csak légy jó, édes kislány, és hagyd az okoskodást az okosokra” –, de úgy éreztem, kevesebb energiát kellene szentelnem az okoskodásra, és jóval többet arra, hogy jó legyek. Mindennek tetejébe a Simon-ügy erős bizalmatlanságot ébresztett bennem a könyvek iránt, ami mindmáig nem múlt el maradéktalanul. Az motoszkált bennem: elolvastam azt a rengeteg könyvet, tehát elvileg okosnak kellene lennem, mégsem vettem észre, hogy a világ legprimitívebb szélhámosával van dolgom. Égető szükségét éreztem, hogy megismerjem a nagybetűs Életet, és Milton meg Spenser ebben nem lehetett segítségemre. Ami persze nem a legszerencsésebb felismerés, ha az ember arra készül, hogy három éven át angol irodalmat tanuljon. Ezért aztán türelmetlenül futottam át a klasszikusok műveit – ahelyett, hogy élvezettel faltam volna őket, mint iskolás koromban –, mert alig vártam, hogy a jelenből gyűjthessek élményeket. Azt hiszem, ez a hozzáállás vezérelt az újságírás felé: a régi dolgok még ma is kifejezetten idegesítenek. Valamennyit azért csak dolgozhattam, mert jelessel végeztem, de teljesen értelmetlen volt elvégeznem az angol irodalom szakot. Arra ugyanakkor nagyon vigyáztam, hogy legfőbb célkitűzésemet, a férfiak tanulmányozását ne hanyagoljam. Annyival randevúztam, ahánnyal csak tudtam – teljesen normális napirendnek számított, hogy egyikkel ebédelni mentem ki, a másikkal teára, egy harmadikkal pedig vacsorázni, hogy utána még beugorjak egy partira is, összeszedni az új jelentkezőket a következő hétre. Ez úgy lekötött, hogy alig maradt időm bejárni órákra, az esszéimet pedig késő éjszaka írtam meg, már ha éppen nem a másik nemmel kapcsolatos új felfedezéseimet jegyzeteltem. Úgy tanulmányoztam őket, mintha

egy egészen más faj lennének: kiértékeltem megjelenésüket, szokásaikat, előfordulási helyeiket, hogy aztán megdöbbentő általánosításokat vonjak le belőlük. „A férfiak szeretnek a kutyájukról beszélni, de nem a nővérükről.” „Úgy tűnik, mindannyian kedvelik a szerencsejátékokat.” „Szeretnek mesélni arról, hogy mit játszottak az iskolában, s a régi tanáraikról is szívesen beszélnek.” Olyan kielégíthetetlen kíváncsiság hajtott a megismerésükre, hogy képes voltam egész este faggatni őket, s az sem zavart, hogy ők nem tanúsítottak ilyen heveny érdeklődést irántam. Azt is megtanultam, hogy soha, de soha ne beszéljek a tanulásról. A legnagyobb hiba lett volna bevallanom nekik, hogy szeretek esszéket írni. Arra a következtetésre jutottam, hogy elengedhetetlen ostobának tűnni – és egy idő után már nem is kellett erőlködnöm, hogy annak mutassam magam. Az iskolában imádtam szellemi felsőbbrendűségemmel kérkedni; Oxfordban megtanultam, hogy azzal járok a legjobban, ha meg sem kísérlem. A főiskolám, a St. Anne's azzal próbálta ellehetetleníteni ez irányú törekvéseimet, hogy az apácák által fenntartott Springfield St. Mary diákotthonban biztosított helyet számomra. Ráadásul az épület legkisebb szobáját kaptam, ahol olyan szűkös volt a hely, hogy mozdulni sem lehetett, nemhogy fiúkat fogadni; de erre is találtam megoldást: ha ők nem jöhettek, akkor mentem hozzájuk én. Az első évben gyakorlatilag a Mertonban laktam, Dick barátomnál, akivel igen érdekes körülmények közt ismerkedtem meg. Egy nap az utcán leszólított egy Jo nevű magas, jóképű klasszika-filológia szakos egyetemista, és közölte, hogy most pedig elvisz engem Dickhez, az öccséhez a Mertonba. – Dick – magyarázta, miközben öles léptekkel a diákotthon felé tartottunk – hozzám hasonlóan most érkezett Oxfordba, de eléggé szégyellős, és még mindig nem tudta feldolgozni az apánk halálát, ezért sürgősen barátnőre van szüksége. Jo elmagyarázta, hogy alaposan szétnézett a gólyák között, és rám esett a választása. Ez a hozzáállás egy kicsit meghökkentett – egyebek közt azért is, mert Jo barátsága sem lett volna ellenemre –, de amint megláttam Dicket, minden kétségem elmúlt. Sudár termetű, helyes, okos és elbűvölő fiú volt, meglehetősen vastag ajkakkal, amire Jo azt mondta, hogy pont ettől néz ki úgy, mint Jean-Paul Belmondo. Egy-két nap múlva már „hivatalosan” is egy pár voltunk (bár még nem szerelmespár), és kéz a kézben mászkáltunk Oxfordban. Dickkel egyetlen bajom volt csupán: színésznek készült (aminthogy az is, csak éppen más néven). Annak idején V. Henriket játszotta a Haileyburyben, és mivel mindenkitől azt hallotta, hogy a legjobb alakítás volt, amit valaha is láttak, eltökélte, előbb az Oxfordi Egyetem Dráma Társaságába fogja felvetetni magát, majd meghódítja a londoni deszkákat is. Ez azonban azzal járt – mivel egy percig se bírtuk volna ki egymás nélkül –, hogy nekem is el kellett mennem minden meghallgatásra, ahol ő, mondjuk, a Hamletet játszotta, miközben én kénytelen voltam beérni a második szolgálólány szerepével. Azt hittem, azok után, hogy éveken keresztül beszédtechnika-leckéket vettem és felléptem anyám amatőr színházi produkcióiban, könnyedén meg fogom szerezni a legjobb főszerepeket is, de balszerencsémre Oxfordban olyan igazi tehetségekkel találtam magam szembe, mint Diana Quick vagy Tamara Ustinov. Valamikor az első évem elején nővéreket játszottunk Tamarával egy vígjátékban, és emlékszem, ahogy átnéztem a színpadon, megláttam, hogyan reagál partnere szavaira. Azt gondoltam: „Nocsak, úgy néz ki, mintha tényleg beleélné magát, de soha nem fog szöveget kapni.” Vele ellentétben én a barátaimat kerestem a nézőtéren, miközben a végszavamra vártam, és diszkréten kiintettem nekik, aminek a rendezők egyáltalán nem örültek. Következésképpen egyre kisebb szerepeket kaptam, miközben Dick egyre komolyabbakat, így pedig már nem volt olyan mókás próbákra járni vele. A szakítás a nyári szünetben következett be, amikor a Szentivánéji álmot játszottuk egy Stratford melletti szállodában. Dick barátom Demetriust alakította, én pedig Hippolytát, akinek egyetlen egy jelenete van a színdarab elején, és legközelebb csak a vége felé jelenik meg újra. Ennyiért kellett lakókocsiban laknom egy nedves réten hat héten keresztül. Óhatatlanul eltávolodtunk egymástól, bár mindig is úgy gondoltam Dickre – ahogyan még ma is –, mint első fiúmra, akinek, nem mellesleg, sikerült meggyógyítania a Simon ejtette sebeket. Kétségkívül ő volt az első szerelmem, és nagyon feldúlt, hogy nem sokkal ezután Maria Aitkennel kezdett járni. De persze

bőven akadtak jelentkezők, akikkel kárpótolhattam magam, és a második évben borzalmasan sok fiúval randevúztam. A kissé szépítő „randevúzás” szó alatt azt értem, hogy lefeküdtem velük; azaz ahogy mondani szokták, fűvel-fával összefeküdtem. Még mindig epekedtem Dickért, és olyan nagyon akartam új fiút találni magamnak, hogy a „durr bele a közepébe” megközelítést választottam. A logikám lényege az volt: minek vesztegessem az időmet arra, hogy udvaroltatok magamnak, amikor egyből ágyba bújhatunk? Ott majd úgyis kiderül, egy hullámhosszon vagyunk-e. Ez eléggé szokatlan hozzáállásnak számított akkoriban Oxfordban, és hamarosan el is terjedt rólam, hogy könnyű numera vagyok – amire alaposan rá is szolgáltam. A második évben mintegy ötven férfival feküdtem le. Akkoriban az volt minden vágyam, hogy összefussak egy idegennel, néhány szó után ágyba bújjunk, és utána jól kibeszélgessük magunkat. De az „utána” általában elmaradt, vagy azért, mert a szex katasztrofálisan sikerült, vagy azért, mert túl tapasztaltnak adtam magam az ágyban, és ez elijesztette őket. Nagy, zajos orgazmusokat színleltem, rengeteg „Igen!”-nel és „Még, még!”-gel, pedig igazából még egyszer sem jutottam el odáig. (Utólag belegondolva nem is értem, hogyan kísérletezhettem ilyen sokáig. Normális esetben annyira rettegek attól, hogy unatkozni fogok, hogy el sem merek menni egy balettelőadásra. A szexszel azonban úgy voltam, hogy egyszer majd csak sikerül, és végül sikerült is.) Azon kevés értékes emberek egyikét, akikkel a kicsapongó korszakomban volt dolgom, Howard Marksnak hívták, és fizikát tanult a Balliolon. Később ő lett Mr. Nice, a hírhedt drogkereskedő. Ugyanazokat a nézeteket vallotta az ágyba bújásról, mint én, és tőle kaptam a „Nagy Numera” becenevet. Akkoriban nem azzal tűnt ki Oxfordban, hogy börtöntöltelék és kábítószerárus, hanem azzal, hogy azt állította magáról, egy walesi szénbányász fia, és egy bányászfaluból származik, ahol mindenki a walesi nyelvet beszéli, és a fürdőszobában tartja a szenet. Később megtudtam, hogy a szülei tanárok voltak, de joggal gondolta azt, hogy egy bányász fia nagyobb érdeklődést kelt az emberekben. Kék szarvasbőr cipőt viselt, nagyszerűen tudta utánozni Elvist, és azt terjesztette, hogy a nagynénje vette el a szüzességét nyolcéves korában. Kétségtelenül nagyon tapasztalt és figyelmes szerető volt, talán az első igazi Don Jüan, akivel valaha is dolgom akadt, és annyi mindent tanultam tőle a szex terén, hogy igazán hálás lehetek neki. Bár azt észrevettem, hogy szinte állandóan füves cigarettát szív, de nem néztem kábítószerkereskedőnek. Különben is, akkoriban mindenki füvet szívott. Jó, én nem, de még én is úgy tettem. Mindig elfogadtam a „mariskát”, ha megkínáltak, de sohasem vettem magamnak, és nem hiányzott, ha a szünetben hazautaztam Twickenhambe. Én inkább cigarettapárti voltam. Hogy mikor jutott idő a tanulásra? Valamikor csak juthatott, mert az eredményeim azt mutatták, de arra nem emlékszem, hogy valaha is beültem volna egy előadásra. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán voltak előadások, de abban igen, hogy be sem tettem a lábam a Bodley könyvtárba. A nyelvtan és az etimológia tanulmányozását élveztem, és egészen olvasható esszéket írtam Shakespeare-ről, elsősorban azért, mert iskolás koromban alaposan kiveséztem. A költők közt azokat kerestem, akik a legrövidebb életművet hagyták maguk után – a metafizikusokat, Keatset, Gerard Manley Hopkinst –, és kerültem az olyan, méterben mérhető szerzőket, mint Tennyson vagy Spenser. A prózaírókhoz ugyanígy álltam hozzá: Austen „jobb” volt, mint Dickens, mert kevesebb könyvet írt, Fanny Burney-t pedig egyenesen imádtam, mivel mindössze egyetlen regényt hagyott hátra . (Még ma sem mondhatom el magamról, hogy olvastam Dickens összes könyvét.) Szerencsémre jól fogott az agyam, és a vizsgákat könnyen vettem: egy héttel a vizsga előtt magolni kezdtem, az utolsó nap még egyszer átfutottam, de amint túl voltam rajta, gyorsan el is felejtettem az egészet. Teljesen egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy az aktív félévközi munka alapján lehet igazán megítélni egy diák tudását, de áldhatom a szerencsecsillagomat, hogy akkoriban ez nem így ment. Mindhárom oxfordi évem az egymást érő félévközi partik és a szünetek monoton robotja közötti tudathasadásos oda-vissza váltások jegyében telt el. Persze a szünetekben sem tanulással töltöttem az időmet, hanem ideiglenes irodai munkával. A szüleim még Oxford előtt rávettek, hogy végezzek el egy titkárnőképző tanfolyamot („minden eshetőségre”), és volt egy bizonyítványom, ami azt állította, hogy

percenként száz szót tudok papírra vetni gyorsírással, és negyvenet írógéppel, de erősen kétlem, hogy valaha is képes lettem volna erre. Ez azonban azt jelentette, hogy minden szünetben el tudtam szegődni diákmunkára egy hajózási céghez vagy valamelyik biztosítóirodához, ahol néhány hét alatt elegendő pénzt kereshettem a következő félév ruhavásárlásaira és taxiútjaira. Az irodák közül olyan sok volt dickensi regénybe illő, hogy nem akartam elhinni: ez még létezhet az 1960-as években. Az egyik szobában rendezett sorokban ülő „fiatalurak” voltak, a másikban pedig rendezett sorokban ülő „lányok” (köztük nem egy középkorú asszony). A fiatalurak sorban áthívtak minket, közölték, hogy „Diktálni fogok egy levelet, Miss Barber”, és darálni kezdtek. Olyan lassan és kiszámíthatóan beszéltek, hogy soha nem kellett gyorsírással jegyzetelnem – akár gránitba is véshettem volna a szavakat. A levelek lényege mindig az volt, hogy „Kedves Uram! Szíves tájékoztatásul közlöm, hogy az ult. 29-én (az „ult.” mindössze az előző hó misztifikált változata volt) kelt levelében leírtak kivizsgálása folyamatban van, és amint eredmény született, levélben értesítjük Önt döntésünkről.” Más szóval, le vagy ejtve. Ebből az értelmetlen levéből mindig három példányra volt szükség (vagyis indigót kellett használni, ami teljesen összemaszatolta az ember lányának a kezét), s a másolatok fém iratszekrényekbe kerültek. Ha hibáztál a gépeléssel, akkor elölről kellett kezdeni – a legtöbb iroda nem tűrte el a hibajavító festék használatát. A munkanapom végére a papírkosaram mindig tele volt kidobott papírokkal és indigókkal, és legalább háromszor fordult elő velem, hogy a hamutartómat a kosárba ürítve (azokban az időkben még lehetett dohányozni az irodában – hogy valami jót is mondjak) máglyát gyújtottam. Az átlagos teljesítményem napi öt levél volt, amivel rendkívül hatékony dolgozónak számítottam, akit az ügynökség igen nagyra tartott és melegen ajánlott a munkáltatóknak. Sokan egész életüket ilyen irodákban dolgozták végig – még ha munkahelyet is váltottak közben, a környezet alig változott, ugyanazok az irodák, ugyanazok a cserepes virágok a falakon –, és azt hiszem, éppen ez volt az, ami azt a kevés ambíciómat táplálta. Ahogyan az apám előtt is ott lebegett a boltoni dologház réme, én sem tudtam kitörölni elmémből a High Holbornon található Prudential biztosítótársaság másolóirodáját. Ahogy oxfordi tanulmányaim vége felé közeledtem, el is fogott a pánik – megijedtem, hogy a nyáron újra elnyel a Prudential, és soha többé nem ereszt el. A legjobbkor ismerkedtem meg jövendőbeli férjemmel.

David Az utolsó oxfordi félévem legutolsó hónapjában találkoztunk Daviddel. Rögtön tudtam, hogy ő az Igazi – a férfi, akivel el kell vetetnem magam. Nem egyszerűn arról volt szó, hogy nagyon tetszett, és alig vártam, hogy összejöjjünk; úgy éreztem, ő az az ember, aki mellett egy egész életet le tudnék élni. Nem tudom, mitől voltam ennyire biztos ebben, de az voltam, és ez a bizonyosság harminc éven keresztül kitartott. Még a legrosszabb időkben sem, amikor azt gondoltam, mennyivel könnyebb lenne, ha most hajadon lennék, még akkor sem jutott eszembe, egyetlen pillanatra sem, hogy valaki más mellett boldogabb lehetnék. David volt a legjobb férj, akit csak kívánhattam magamnak, és ezt, valahogyan, már a legelső pillanatban tudtam. Egy nap egyszerűen csak megjelent a kollégiumi szobámban a barátjával, Tim Jeallel, akit ismertem a partikról, és talán még tetszettem is neki. Mindenesetre ő találta ki, hogy elhozza Davidet a St. Anne's-be, és bemutat neki. Valahol találtak egy darab szerpentint, és úgy tettek, mintha felolvasnának róla. Közben nevettek és kiabáltak, mintha részegek lennének – talán azok is voltak. Tim Jeal megállás nélkül locsogott, és szőke haját túrta, én azonban a fekete hajú, bronzbarna bőrű, kékszemű fiút néztem, akit magával hozott, és arra gondoltam: igen, ő az Igazi. Közben David valami olyasmit mondott, hogy a szünetben visszamegy

Mexikóba, ezért azt hittem, onnan származik. A frizurája is halványan erre utalt – a haját hátrasimítva viselte, míg a főiskolások többsége a Beatles gombafrizuráját részesítette előnyben, esetleg hosszú tincsekkel büszkélkedett. David egzotikus, rejtélyes, kissé komor fiatalember benyomását keltette bennem. Eltökéltem, hogy megszerzem magamnak. Ez azonban nehezebb feladatnak bizonyult, mint hittem volna, mert mindketten a záróvizsgákra készültünk, és David ráadásul Oxfordon kívül lakott, egy faluban, ahonnan elég ritkán járt be a városba. Ez azt jelentette, hogy folyton az autóbusz-menetrendeket bújtam, és állandóan buszmegállókban lógtam, de még így is mindössze kétszer sikerült elcsípnem Davidet. Egy partin is találkoztunk, s én rávettem, hogy vigyen el egy versfelolvasó estre az Albert Hallba, de néhány héttel később hosszú időre ott hagytuk Oxfordot, és még mindig alig történt előrelépés a kettőnk ügyében. Tudtam, hogy kedvel és szórakoztatónak talál, de ez volt minden – még annyit sem sikerült elérnem nála, hogy megfogja a kezem. Aztán David visszament a szüleihez Mexikóba, én pedig haza Twickenhambe, ahol újra beálltam gépírónőnek. Még a címét sem tudtam; teljesen kétségbeestem. Egy nap azonban összefutottam egy oxfordi barátommal, Nic Mudie-val, s amikor arra panaszkodtam neki, milyen szörnyűséges dolog Twickenhamben lakni, felajánlotta: – Nos, nekem van egy házam Stockwellben. Lakhatsz benne, bár gyakorlatilag egy rom. – Elmagyarázta, hogy az anyja dél-kensingtoni bérleti szerződése lejárt, és megvette ezt az ingatlant Stockwellben. Nic rendbe akarta hozni, de nem kapott rá bankkölcsönt, így üresen áll. Majd, mintegy mellékesen, hozzátette: – Ja, és ott lakik David is, az a művész fickó a New College-ból. Ismered? – Nem jött hang a torkomra. Még aznap beköltöztem Stockwellbe a Grovewayre. A ház hatalmas volt, négyszintes, legalább egy tucat tágas szobával, de csak részben lakható a sok kitört ablak és beszakadt padlólap miatt. Az alagsor és a földszint tele volt zsúfolva, szó szerint padlótól mennyezetig, a dél-kensingtoni házból származó bútorokkal. Ruhásszekrények között kell átpréselnem magam és ebédlőasztalokon átmásznom, hogy eljussak a bejárattól a lépcsőig. A legfelső szinten azonban találtam három üres szobát, többé-kevésbé érintetlen állapotban, és volt egy működő mosdó is. Mi több, az egyik hálószobában egy matrac hevert a földön, néhány ruhadarab társaságában, amiket David holmijaiként véltem felismerni. Nic előtúrt nekem egy matracot és egy széket, aztán magamra hagyott, én pedig eltöltöttem első éjszakámat a házban. Egyedül, dideregve a hidegtől, és túl rémülten, izgatottan ahhoz, hogy aludni tudjak. Másnap vettem egy villanymelegítőt, s felkutattam magamnak még egy széket, néhány pokrócot és egy lámpát a földszinti bazárból. Később hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és valaki üggyel-bajjal, zajosan átverekszi magát a barikádon. Egy betörő vagy pedig… ? – Nahát, szia! – tettem úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy fedél alatt lakunk. – Nic mondta, hogy itt lehetek egy darabig. Remélem, nem gond. – Dehogy – felelte. – Majd segítek bútorokat keresni. Lementünk, és egészen délig tologattuk őket. Sikerült is előbányásznunk egy széles empire ágyat, két széket gombokkal tűzdelt kárpitozással, valamint egy csodálatos perzsaszőnyeget. David azt mondta, hogy van egy konyha is valahol az alagsorban, de úgy telepakolták bútorokkal, hogy mozdulni se lehet benne. Inkább kimentünk ebédelni egy bisztróba, aztán benéztünk a Tate Gallerybe, a visszaúton pedig, a buszon, David arcon csókolt – és ennyi történt. A Grovewayen töltöttük az egész telet, és pechünkre sikerült kifognunk minden idők második leghidegebbjét. Az első ajándékot itt kaptam Davidtól: egy elnyűtt bundakabátot, amit az Oxfordi Szegényeket Támogató Bizottságtól szerzett. A célnak tökéletesen megfelelt: ebben jártam ki a vécére. A szobánkat közben sikerült amolyan fészekké alakítanunk – minden falat és rést függönyökkel, pokrócokkal és szőnyegekkel takartunk, illetve tömtünk el. Tisztálkodni a Camberwell nyilvános fürdőbe jártunk, étkezni a barátainkhoz, de fokozatosan felszabadítottuk a konyhát is, és megtanultunk főzni – pontosabban David, mert én látványosan felsültem. David a Larousse Gastronomique-ot tanulmányozta, és tökéletes felfújtakat készített, miközben én nem jutottam tovább a vagdalthúskonzervnél. A barátaink azt mondták, „olyan bátrak” vagyunk, hogy Stockwellben lakunk. Ma már jó környéknek

számít, de azokban az időkben egy zord, lepukkant hely volt, tele lebombázott házakkal és dohos bérházakkal. Brixton, egy mérfölddel feljebb, teljes egészében nyugat-indiai volt; Stockwell fehér környéknek számított, többnyire írek lakták, de száz százalékban szegények. A Groveway házainak többségét bérelhető lakrészekre osztották fel, s az úton parkoló autók valójában roncsok voltak, amiket a sarkon lakó O'Hagan fivéreknek meg kellett volna javítaniuk, de erre sohasem kerítettek sort. Stockwell azonban változóban volt; egy nap David egy fura, lilás tárggyal jött haza, amiről azt mondta, hogy padlizsánnak hívják, és a helyi fűszeresnél vette. – Hát nem érted, mit jelent? – kérdezte. – Olyan ez, mint a gally, amivel a galamb visszatért a Bárkára. – Nem, nem értem – feleltem. – Azt hittem, valami zöldségféle. – Erre elmagyarázta, hogy lenniük kell más középosztálybelieknek is a környéken, olyan embereknek, akik Elizabeth Davidet olvasnak, és tudják, mit lehet kezdeni egy padlizsánnal. Azt jelenti, hogy a környék „feltörekvőben” van. És valóban, alig mondta ezt ki, az utcánk máris tele volt billenőkocsikkal és ingatlanügynökségek tábláival; a szemközti ír ház, aminek a kapujában azelőtt húsz csengőgomb sorakozott, s udvarát egy halom ócskavas csúfította el, most ízléses rézkopogtatót kapott, a limlom helyére pedig ricinusbokrokat. Stockwell – és különösképpen a Groveway – hirtelen olyan felkapott lett, mint amilyen most Notting Hill. (Néhány évvel később már Diana hercegnő is megjelent itt néhány partin.) Ebből természetesen az következett, hogy a bankárok egymás lábát tapodva igyekeztek kölcsönt ajánlani Nicnek a ház felújítására, nekünk pedig költöznünk kellett. Ami nem jelentett gondot: addigra már megfogtam Davidet, és eszem ágában sem volt elengedni. Mitől voltam annyira biztos benne, hogy David a nagy Ő? Nos, legelőször is, onnan, hogy átkozottul jóképű volt, és az is maradt egész életében. Azt szokták mondani, hogy ne a külseje alapján válassz magadnak jövendőbelit, de én nem osztom ezt a nézetet: ha csak arra gondolok, mennyi örömet okozott David puszta látványa az évek során, már ezért megérte. Néha csak ültünk a kanapén, tévéztünk, s én oldalról az arcélét figyelve arra gondoltam: ejha!Egy jóképű férj ráadásul gyönyörű gyermekeket is jelent, amiről aligha lehetett volna szó, ha egy varangyhoz megyek hozzá. A külseje tehát igenis rengeteget nyomott a latban, de voltak más jó tulajdonságai is. Gyönyörű énekhangján rengeteget énekelt, mindenfélét, John McCormack ír balladáitól a legújabb varietéslágerekig. Elsőrangú szakács volt, és semmi sem okozott nagyobb örömet neki, mint elkészíteni egy ínycsiklandó vacsorát. Kiváló megfigyelőként olyan részletekre hívta fel a figyelmemet – festmény egy kocsma cégtábláján, zölden csillogó zuzmó egy fatönkön –, amit magamtól soha nem vettem volna észre. Imádtam galériákba és múzeumokba járni vele, mert mindig tanultam tőle valamit. Ugyanolyan fekete humora volt, mint nekem – például mindketten viccesnek találtuk, hogy Tommy Cooper holtan esett össze az Élőben Őfelségétől című műsor közben. Szörnyű tulajdonság, tudom, de akkor is a mi közös tulajdonságunk volt, és éppen azért, mert a legtöbb ember elítélte, erős kötelék. Egyébként sok más dologban is egy hullámhosszon voltunk. Mindketten utáltuk a színházat és szerettük az operát, utáltuk a sportot és szerettük a művészeti galériákat. Egyszer egy barátunk, aki pszichiáternek tanult, készített velünk egy pszichometriai tesztet, és azt mondta, még soha nem látott két ennyire hasonló eredményt. Mindketten az ikrek jegyében születtünk (bár az asztrológiában természetesen nem hittünk!) és fülig érő szájjal hallgattuk, hogy egy ikerpárnak feltétlenül egybe kell kelnie, mert mindenki másnak borzalmas partnere lenne. Mi, ikrek vagyunk az égi jegyek bélpoklosai. Másrészről, különböztünk egymástól egy nagyon fontos dolgokban. David jó volt. Rendkívül kedves, rendkívül őszinte és rendkívül becsületes. Én viszont, hogy úgy mondjam, egy erkölcsi sérült. A Simonnal töltött évek alatt egészen profi hazudozóvá váltam, és nehezemre esett nem élni ezzel a képességemmel. Továbbá, hajlamos voltam ronda dolgokat művelni, ha úgy gondoltam, megúszhatom őket. De azt legalább tudtam, hogy egy jó emberhez kell hozzámennem. Az nem zavart, ha a fiúim semmirekellők voltak – sőt, vonzódtam hozzájuk –, de férjnek egy száz százalékig tisztességes embert akartam. Hála az égnek. Nagyon különböző háttérrel rendelkeztünk. David nem volt mexikói – ezt csak én hittem róla –, de

lényegében külföldön nőtt fel, mert az apja a British Council vezetőjeként rengeteg időt töltött más országokban. Maurice, David apja, egy régi nemesi család fia volt, aki követte két idősebb fivérét Etonbe, Oxfordba, onnan pedig a gárdához. A háborúban, őrnagyi rangban, kiváló szolgálatot tett; részt vett egy fedett műveletben is Görögországban Paddy Leigh-Fermorral (aki szóba került a Corelli kapitány mandolinja című filmben), aztán kinevezték a British Council görögországi vezetőjének. Később Olaszországba került, majd Ciprusra (ahol, úgy tűnik, szerepe lehetett a Makariosszal folytatott titkos tárgyalásokban), Belgiumba, Mexikóba, Thaiföldre, végül pedig Párizsba. A magas, derék, kifogástalanul öltözködő Maurice látszólag maga volt a hidegvérű angol úriember megtestesítője, de valójában nagyon is kilógott a sorból. Például azzal, hogy több remek útikönyvet és regényt is írt John Lincoln álnéven, vagy azzal, hogy feleségül vette Leonórát, aki színésznő volt és zsidó, tehát egyáltalán nem az a nő, akit ezekben a körökben jó partinak tartottak. Feltűnő párt alkottak – Maurice olyan magas és angol volt, Leonóra pedig annyira filigrán, kreol és zsidó. David mindenből a legjobbat örökölte: alkatát és égszínkék szemét az apjától, dús fekete haját és bronzbarna bőrét az anyjától. Kisfiúként David külföldön élt a szüleivel – idilli olaszországi és ciprusi nyarakra emlékezett –, de miután betöltötte a nyolcat, hazaküldték egy angliai bentlakásos iskolába, és csak egy évvel később látta őket viszont. A szüneteket Anna néninél, Leonóra nővérénél töltötte, aki egy leedsi ügyvédhez ment feleségül és kóser háztartást vezetett. Davidnek alkalmazkodnia kellett a zsidó vallás szertartásaihoz, de alkalmazkodnia kellett az iskola szigorú rendszabályaihoz is. Az iskolát annyira gyűlölte, hogy nem is nagyon szeretett beszélni róla, csak a hideg, ehetetlen ételeket emlegette, meg a rettenetes magányt. Évekkel később, amikor nagyobbik lányunk, Rosie nyolcéves lett, David különös depresszióba zuhant, amit utólag azzal magyarázott, hogy megrohanták az emlékek, és újra átélte azt, milyen volt, amikor annyi idősen, mint Rosie, intézetbe adták. Akkoriban ez teljesen normális dolognak számított (sok kint élő már öt-hat évesen „hazaküldte” a gyermekét Angliába), de valahányszor Leonóra arról kezdett áradozni, milyen nagyszerű anya is volt, alig tudtam megállni, hogy ne vessem a szemére: „De hiszen elküldted magad mellől Davidet, és még csak nyolcéves volt!” Mindenesetre túlélte az intézetet, ahogyan Etont is, bölcs nyugalommal, de azt hiszem, egyben mély szívfájdalommal is. Amikor egy alkalommal Etonbe mentünk, hogy elhozzuk vasárnapi ebédre egy barátunk fiát, könyörögtem Davidnek, hogy legalább a kápolnát mutassa meg, de nem lehetett rávenni: még az autóból sem volt hajlandó kiszállni. Az egyetlen jó dolog Etonben az volt, hogy kedvenc művészettanára, Wilfrid Blunt megengedte neki, maradjon bent a műteremben, amíg a többiek odakint lármáznak, vagy vad játékokkal múlatják az időt. Gyakorlatilag a műteremben élt, és a legjobb barátai más művészek voltak, legfőképpen Edmund Fairfax-Lucy, akit később felvettek a Királyi Akadémiára, illetve Nick, a filmtársaságot vezető műkritikus, Nigel Gosling fia. David művészeti iskolában szeretett volna tanulni, de a szülei biztosra akartak menni, és ragaszkodtak hozzá, hogy szerezzen „tisztességes” diplomát – a festészetet pedig hagyja a szabadidejére. Ezért az oxfordi New College-ba iratkozott be, ahol filozófiát, fiziológiát és pszichológiát hallgatott, és egy ritka haszontalan diplomát szerzett azzal, hogy (ezt ő fogalmazta meg így) mást se csinált, mint patkányokat figyelt meg egy labirintusban. Ennél sokkal jobban élvezte azt, hogy részt vett a főiskola művészeti bizottságának a munkájában, és sok boldog napot töltött azzal, hogy nyomtatványokra és festményekre vadászott Londonban a főiskolai diákönkormányzat számára. Továbbá, gyönyörű borítókat rajzolt az Isisnek és más diáklapoknak. Ez volt tehát az a David, akivel 1966-ban megismerkedtem. Sokkal műveltebb volt nálam. Többet élt külföldön, mint Angliában; járt a La Scala Operaházban, együtt ebédelt Harold Actonnal a La Pietrában, látta a Grand Canyont és a maja templomokat, jól beszélt olaszul és franciául, s konyított valamennyire a spanyolhoz is, három Michelin-csillagos éttermekben étkezett, és evett szarvasgombát is, és olyan híres írók voltak közeli ismerősei, mint Leonóra Carrington, Stephen Spender vagy Lawrence Durrel. Ugyanakkor gyakran meglepődtem azon, hogy milyen dolgokról nem tud. Angliát alig ismerte, és szinte

repesett az örömtől, amikor elvittem Cornwallba és a tóvidékre. Valósággal rettegett a számláktól, az adózás minden formájától, a rendőröktől, az orvosoktól és a hivatalnokoktól. Fura mód a munkásosztály tagjaitól is tartott: mindig nekem kellett kiválasztanom a takarítót, a kertészt, a vízvezetékszerelőt, a villanyszerelőt. Később, amikor kijelentette, hogy marxista lett, megkérdeztem tőle, hogyan lehetne, ha ennyire utálja a munkásosztály tagjait. Azt mondta, ez nem igaz, csak eddig azt hitte, hogy azok utálják őt a származása miatt. Míg Stockwellben laktunk, festett és rajzolt, de meg se próbálta pénzzé tenni a műveit, vagy legalább megmutatni őket valakinek. Ami kevés bevétele volt, azt annak köszönhette, hogy a szülei még mindig Mexikóban tartózkodtak, és őt bízták meg az Oxford melletti házuk, Little Haseley bérbe adásával. A bérleti díjakból a fenntartási költségek kifizetése után fennmaradó nyereséget megtarthatta, ebből tartotta el magát. A házat oxfordi barátokkal töltötte meg, akiket minden hétvégén meglátogattunk, hogy begyűjtsük a bérleti díjat és vegyünk egy forró fürdőt. Miután eljöttünk Stockwellből, már nem volt elég ez a pénz, és Davidnek rendes munkát kellett keresnie. Egy oxfordi barát, Paddy Scannell ekkoriban segített elindítani egy új kurzust, a médiatanulmányokat a Regent Street-i Műszaki Egyetemen, és azt mondta, lenne egy tárgy, az „általános műveltség”, amit David tarthatna heti néhány órában. Davidet egészen lenyűgözte a kurzus, és a műveltség oktatásáról hamarosan a „televízió története” tárgyra nyergelt át, amiről úgy gondolta, méltatlanul elhanyagolt terület. Paddyvel írtak is egy könyvet a BBC korai történetéről. Ahogy a kurzus bővült, úgy nőtt David felelőssége is, míg végül ő lett a médiatudomány tanszék vezetője. Imádta ezt a helyet, az indulás éveit, amikor még alakulóban volt ez a tudományterület, és azon kellett dolgozni, hogy diplomát adó szakká léptessék elő. (Még ma is feldühítenek azok – beleértve sok újságíró kollégámat is –, akik azzal seprik félre a médiatudományokat, hogy az egy értelmetlen, komolytalan időpazarlás. Azt én is tudom, hogy oktatói nincsenek mindig a helyzet magaslatán, de akkor sem értem, hogyan lehet kétségbe vonni a fontosságát ebben a média uralta világban. Hát nem lenne hasznos felvilágosítani a fiatalokat arról, hogyan is működik a média? Nehogy azt mondja nekem valaki, hogy a latin nyelv tanulása sokkal fontosabb!) Stockwell után néhány igen mozgalmas hónap következett. Egy darabig David egykori etoni iskolatársainál laktunk – ez is az előkelő bentlakásos iskola előnyei közé tartozott: aki ide járt, az rengeteg gazdag ismerősre tett szert, és egy gazdag embernek mindig akad néhány üresen álló szobája. Egy ideig a kensingtoni Oakwood Courtben húztuk meg magunkat, egy kémek és nyugalmazott hivatalnokok lakta villanegyedben, aztán rövid időre Mayfairben, egy gyönyörű György-korabeli házban, a tetőtérben kialakított gondnoki lakásban. A környék csodálatos volt, a lakás pedig imádni való – csak éppen törpéknek tervezték. Mindössze egy keskeny sáv akadt a nappali közepén, ahol ki tudtunk egyenesedni, a franciaágy pedig kisebb volt, mint a legtöbb gyerekágy, szeretkezni csak „kanál” pózban tudtunk rajta. Mayfair egyébként is élhetetlen lakóhelynek bizonyult. Itt hiába kerestél volna fűszerest, trafikot, a ruhatisztítóról nem is beszélve, és az egyetlen hely, ahova betérhettünk egy népkonyha volt, amit „A folyamat” nevű szekta tartott fenn. Megtanultunk gyorsan enni, hogy a csillogó szemű félcédulásoknak ne legyen idejük megkérdezni tőlünk, megtaláltuk-e már a létünk értelmét. „Aha, aha – feleltük, ha ők voltak gyorsabbak. – Ideadnád a ketchupot?” Még belapátoltunk néhány falatot, aztán illa berek! Egy nap azonban David összefutott egy régi iskolatársával, S-szel, aki megkérdezte, nem lenne-e kedvünk átvenni a lakását, amit a Haverstock Hillen, a Belsize Parkban bérel. Fergetegesen jó üzletet kötöttünk: potom heti nyolc fontért egy három hálószobás, szépen bútorozott lakrészt kaptunk, kilátással egy hatalmas, lenyűgöző kertre. A kertet elméletileg nekünk kellett volna gondozni, de ezzel is szerencsénk volt, mert az emeleten lakó Mrs. Franks megkérdezte, kiülhetne-e néha a zöldbe, ha cserébe gondozza helyettünk. Ez is remek üzletnek bizonyult, mert ragyogó kertész volt, és készségesen engedelmeskedett a parancsaimnak: „Ide több szagos bükkönyt. Nem, körömvirágot inkább ne.” Mindössze egy alkalommal állt a sarkára, amikor közöltem vele, hogy azt szeretnénk, ha zöldségeket

ültetne. Ekkor erős német akcentusával kijelentette: „Ez egy szép környék. Ezt nem hagyhatom.” Életemben először, voltam annyira józan, hogy ne vitatkozzak vele. Akkoriban a Belsize Park még szembetűnően zsidó környék volt, remek csemegeüzletekkel, amik szombaton zárva voltak, vasárnap nyitva. Hét évig laktunk ott – csak azt nem értettük, miért adta át nekünk S ezt a képtelenül olcsó lakást. Végül Mrs. Franklin lebbentette fel a fátylat a rejtélyről: a férfi, aki korábban S lakótársa volt, egy hétvégén öngyilkos lett, és S találta meg a holttestét. Utána képtelen volt itt maradni. Évekkel később, amikor kiköltöztünk, egy ennél jóval kellemesebb meglepetésben lehetett részünk. A ház tulajdonosnője megkérdezte tőlünk, nem adnánk-e el neki a berendezési tárgyakat, hogy bútorozottként adhassa ki a lakást. Mi mindig is azt hittük, hogy a lakás elve bútorozottan lett kiadva, de mint kiderült, minden holmi azé a férfié volt, aki öngyilkosságot követett el. David kapcsolatba lépet Sszel, hogy megkérdezze, mi legyen a holmikkal. S nem kért belőlük, így Daviddel ágyakat, ágyneműket, szőnyegeket, foteleket, serpenyőket és lábasokat örököltünk egy olyan embertől, akit soha még csak nem is láttunk. David néha morbid humorral megjegyezte: – Egy halott ember tányérjáról eszünk. – Mire én vidáman azt válaszoltam: – Igen, és nem csodálatosak? Még mindig van azokból a tányérokból – ajándékok, amiket a síron túlról kaptunk. 1971-ben, még a Haverstock Hillen, összeházasodtunk. Nem mintha különösebben fontosnak tartottuk volna a házasság intézményét, de ahhoz, hogy jelzáloghitelt vehessünk fel – és saját házat vehessünk –, házasoknak kellett lennünk. Nem akartunk nagy feneket keríteni a dolognak, ezért úgy döntöttünk, az utca túloldalán, a Hampstead Anyakönyvi Hivatalban fogunk igent mondani egymásnak. Én vettem magamnak egy gyönyörű Gini Fratini kosztümöt, David pedig előszedte legjobb Carnaby Street-i öltönyét. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte kérjük-e a szüleink beleegyezését, mire David azt felelte, hogy kérjük. Az esküvőre tehát a szüleink jelenlétében került sor az anyakönyvi hivatalban, ezt egy ebéd követte a lakásunkon, majd este, amikor a szüleink már elmentek, egy parti a barátainknak. Annyira rettegtem a pillanattól, amikor a szüleink találkozni fognak – tudtam, halálosan zavarba fogok jönni –, hogy az esküvőnk reggelén heveny pánikroham vett erőt rajtam, és a szó szoros értelmében megnémultam. Sikerült ugyan kikrákognom magamból egy köszönömöt, amikor Leonóra megajándékozott a gyönyörű smaragd- és diadémgyűrűvel, amit még a nagyanyjától örökölt, s az „Igen”-t is kimondtam a házasságkötő teremben, de miután hazatértünk és leültünk ebédelni, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Alkalmi némaságom még este is tartott, amikor a barátaink átjöttek, de másnapra teljesen rendbe jött a hangom. Lényegében azért hagytuk ott Haverstock Hillt, mert ez a hetvenes évek volt, és az emberek azt mondogatták, itt az ideje, hogy mindenkinek saját háza legyen. Mély szívfájdalommal hagytuk ott imádott lakásunkat, és költöztünk át Hampstead Heath pereméről a Finsbury Park jelentette ismeretlenbe. Ide úgy kerültünk, hogy addig mentünk keletre, míg egy olyan házat nem találtunk, amire telt. Stockwellhez hasonlóan Finsbury Park is enyhén szólva szerény környék volt, de sikerült egy egészen csinos, négyszobás, Viktória-korabeli sorházat találnunk, eredeti kandallókkal és függönykarnisokkal, mindössze 14 500 fontért, s bár mindenki azzal riogatott, hogy „majd mindennap megerőszakolnak és kirabolnak”, még csak be sem törtek hozzánk a tíz év alatt, amíg ott laktunk. Az újdonsült, büszke háztulajdonosok buzgalmával láttunk neki a felújításnak: fogpiszkálóval tisztára vakartuk a függönytartókat, lecsiszoltuk és lelakkoztuk a padlódeszkákat – a gond csak az volt, hogy éjszakánként jól megtermett, barna meztelen csigák bújtak elő a hasadékokon, így végül mindenhova szőnyeg került, feleslegessé téve fáradozásunkat. Ekkor még nem sok érzékem volt a lakberendezéshez, de Davidnek szerencsére kettőnk helyett is, és az évek során rengeteget tanultam tőle. Sikerült egészen kicsinosítani a házunkat, bár a kert sohasem lett olyan pazar, mint Haverstock Hillben volt. Aztán, miután a házunkkal elkészültünk, abbahagytam a tabletták szedését, és vártam, hogy teherbe essek. David mindig is azt hangoztatta, hogy a házasság lényege a családalapítás – alig várta, hogy gyerekeink szülessenek. Én nem voltam ennyire lelkes. Úgy tűnt, teljesen hiányzik belőlem az anyai ösztön: gyermekkoromban nem babáztam, felnőttként pedig nem hajoltam sugárzó arccal a kisbabák fölé. David azonban megnyugtatott. Azt ígérte, ha úgy fogom találni,

hogy nincs türelmem a gyerekekhez, akkor majd gondoskodik róluk ő. Örök hála érte. Ha egy olyan emberhez mentem volna hozzá, aki hetykén azt mondja: „Ha gyereket akarsz, akkor csak szülj, de aztán nekem ne sírj!” – jó eséllyel egész életemre gyermektelen maradok. Hálát adok az égnek, hogy David ennyire biztos volt a dolgában. Csakhogy egy egész évig hiába próbálkoztunk. Azt hiszem, jót tett nekem. Amikor már kezdett úgy tűnni, nem lehet gyerekem, rá kellett jönnöm, hogy borzasztóan akarom. Az oxfordi abortusz emléke is kísértett. Egy főiskolás ejtett teherbe, szinte „első látásra”. Az abortuszra a Harley Street-i klinikán került sor, ahol olyan gyorsan és ügyesen dolgoztak, hogy még aznap este elmehettem az aktuális partira. Sem akkor, sem az elkövetkező tíz évben a lelkifurdalásnak – vagy legalább a kétségnek – a leghalványabb szikráját nem éreztem magamban. Most azonban, amikor Daviddel hiába próbálkoztunk, ez a vérmaszatos magzat megjelent álmaimban, és azt mondta nekem: „Megszülhettél volna, megvolt rá az esélyed.” Már elő voltunk jegyezve termékenységi vizsgálatra, amikor elutaztunk Portugáliába, és bingó, terhesen tértem haza. Nem hittem volna, de jó volt terhesnek lenni, jó volt megszülni Rosie-t, jó volt a mellemre tenni a kicsi lányomat, és jó volt végigcsinálni ugyanezt két évvel később Theóval. Az is jó lett volna, ha még több gyerekünk születhet, de kifogytunk a pénzből, és kénytelen voltam munkát vállalni. Házasságot kötni Daviddel – ez volt életem legjobb és legértelmesebb döntése. Hiszem, hogy a jósága „ragadós” volt, hogy jobb ember lettem mellette, és jobb szülő, mint amilyenné egyébként válhattam volna. Mindig is szörnyen önző voltam – és az vagyok ma is –, amit hajlamos vagyok az egykeség rovására írni, David mellett azonban legalább ízelítőt kaphattam abból is, milyen önzetlennek lenni. Nagyon megsértődött, amikor egy barátunk szentnek titulálta – legfőképpen azért, mert nyilvánvaló volt, hogy a szentté avatás elsősorban a velem való együttéléshez szükséges jámborság miatt illeti meg –, és én sem hiszem, hogy szívesen éltem volna együtt egy szentfazékkal, de áldom az eszemet, hogy egy jó emberhez mentem hozzá. A házasságunk több szempontból is rendhagyó volt. Amikor először találkoztunk a hatvanas években, rendkívül szokatlannak számított, hogy egy férfi főzzön – még a barátaink is viccelődtek rajta. David anyja egyenesen felháborítónak találta. Állandóan „könnyű” recepteket akart a fejembe verni, én azonban ellenálltam. David imádott főzni, én gyűlöltem; ő jól csinálta, én pocsékul. Rontsuk el azt, ami jól működik, csak azért, mert az anyjának határozott elképzelései vannak a feleség kötelezettségeiről. Ugyanígy az is szokatlannak számított, hogy a feleség többet keressen; a mi házasságunkban csaknem végig így volt, de ez egyikünket sem zavarta. Tény volt, hogy az újságírás jobban fizet, mint a festészet vagy a tanítás, és mi elfogadtuk ezt. Úgy vélem, ha valaki mások elvárásai szerint akarja élni a házasságát, az bolond. E nélkül is épp elég nehéz együtt maradni egy életen át – mert végül is ez lenne a cél, nem igaz? Egy házasság akkor jó, ha mindkét fél jól érzi magát benne, és mi remekül elvoltunk egymással.

Penthouse Előbb a házasság, aztán a karrier – ez volt a fontossági sorrend, amikor búcsút vettem Oxfordtól. Valamiféle munkahely azonban mindenképpen kellett, és a világ legnagyobb mázlija volt, hogy éppen a Penthouse magazinba botlottam bele. Eredeti tervem, hogy filmsztár/milliárdos/femme fatale leszek, nem jött be, az oxfordi pályaválasztási irodában pedig csak azzal tudtak biztatni, hogy lépjek be a büntetésvégrehajtáshoz, és egy napon talán börtönigazgató lehetek. Minő kilátások egy hedonista számára! Annyi hasznom legalább volt belőle, hogy komolyan elgondolkodtam: keresnem kell valamit, akár gyakornoki állást is, különben börtönbe kerülök. Mint mindenki más, én is próbálkoztam a BBC-nél, de már akkor tudtam, hogy rosszul áll a szénám,

amikor megkérdezték tőlem, milyen politikai aktualitások érdekelnek, s én a fejemet vakargatva kinyögtem: „Nos… az abortusz?” A visszautasításról szóló levelet már másnap megkaptam. Egyetlen jól eladható képesítésem volt, a gépírás-gyorsolvasás, de épp eleget dolgoztam már ebben a munkakörben ahhoz, hogy tudjam, többé nem akarok. Esetleg szóba jöhetett még egy pénzkereseti lehetőség: az újságírás. A Richmond and Twickenham Timesnál, még iskolás koromban, volt egy saját rovatom, és a főiskolai évek alatt is írogattam cikkeket az Isisnek és a Cherwellnek. Ahhoz azonban, hogy felvegyenek valamelyik komolyabb napilaphoz, részt kellett volna vennem az újságíró-szakszervezet bonyolult képzési rendszerében, vagyis legalább két évet egy távoli tartományban kellett volna lehúznom. Ezt pedig nem tehettem, hiszen alig ismertem meg Davidet, és még javában vadásztam rá. Egyébként is, mint tősgyökeres londoni, Oxford volt a legtávolabbi hely, ahová hajlandó voltam elmenni. Így fordult az érdeklődésem a magazinok felé, de sajnos ezeket is szigorú ellenőrzés alatt tartották a szakszervezetek, és a BBC-hez hasonlóan itt is azzal fogadtak, ha nőnek születtél, lépj be titkárnőnek, és „dolgozd fel” magad riporterré. Nekem nem volt kedvem két évig a Villámló kötőtűk főszerkesztője helyett gépelni, s közben arról ábrándozni, hogy egyszer majd olyan szédítő magasságokba jutok fel, mint a segédszerkesztőhelyettesi poszt. Inkább fogtam magam, és megkerestem Beatrix Millert, a Vogue főszerkesztőjét, aki megkérdezte, mi érdekel. Valaki azt tanácsolta, hogy ne a divatot nevezzem meg, mert mindenki ezt mondja, ezért szemrebbenés nélkül azt hazudtam neki, hogy az utazás (az egyik oxfordi vakációm alatt egészen Indiáig jutottam), ő pedig felajánlotta, hogy legyek az útikalauz szerkesztő asszisztensének az asszisztense heti tizennégy fontért. Még rágódtam rajta, amikor egy ennél lényegesen jobb ajánlatot kaptam a Penthouse-tól. Robert Charles Joseph Edward Sabatini Guccione, egy reszelős hangú, szicíliai-amerikai karikaturista és vegytisztító-igazgató 1965-ben indította el a Penthouse-t – amikor én még Oxfordban tanultam –, és nagy izgalmat keltett magasabb körökben azzal, hogy szóróanyagot küldött szét minden oxfordi tanárnak. Sokan megbotránkoztak a galambdúcukban talált „szenny” miatt, ezért felkértek, azt hiszem, a Cherwell, hogy készítsek vele interjút, és kérdezzem meg tőle, miért tette. A találkozónkból csak arra emlékszem, hogy egy puccos londoni lakásban került rá sor, és Guccione megnevettetett, majd mielőtt eljöttem volna, azt mondta: „Ha valaha munkára lesz szükséged, szivi, hozzám gyere.” Én akkor csak vihogtam ezen, de Oxfordba hazatérve azért elújságoltam a barátaimnak: „Ha akarom, bármikor elmehetek, és dolgozhatok a Penthouse-nak.” És amikor minden kötél szakadt, pontosan ezt is tettem, írtam Bob Guccionénak, emlékeztetve az ígéretére, és közöltem, hogy immár diplomás vagyok, némi tapasztalattal az újságírásban, és szívesen dolgoznék a magazinjának. Harry Fieldhouse szerkesztő válaszolt – Bob, aki a főszerkesztő volt, nem nagyon levelezett –, és arra kért, keressem fel őket. A Penthouse-nál semmi sem olyan volt, mint képzeltem. Azt hittem, egy tágas penthouse-ban van, vagy legalábbis egy pazar West End-i irodában, de ehelyett az Ifield Roadon, a Fulham Road közelében rendezték be, egy apró sorházban, aminek a hátsó ablakai a Brompton temetőre néztek. A hallban egy csinos, Maureen nevű recepciós lányt találtam kartondoboz-hegyekkel körülvéve – ezek, mint később megtudtam, a kiborító Forró bugyikhoz kellettek –, továbbhaladva pedig egy szobát, ahol a Penthouse Könyvklub kapott helyet. Az emeleten, a hátsó hálószobában volt Bob és Kathy irodája, elöl pedig a „szerkesztőség”, egy tágas szoba, ahol Joe Brooks művészeti igazgató és – egy apró bokszban – Harry Fieldhouse tevékenykedett. Harryt sem ilyennek képzeltem el. Nagyon öregnek látszott (egyébként negyven körül lehetett), és talpig úriember, sőt, tanárember benyomását keltette, szóval egyáltalán nem egy újságíróalkat volt, nemhogy a Penthouse szerkesztője legyen. Fanyar humora azonban rögtön megragadott. Az első kérdése az volt: – Tud helyesen írni? – Igen – feleltem. – Angolt tanultam Oxfordban. – Eksztázis – mondta Harry.

– Nos, igen. Nagyon élveztem. – Úgy értettem, betűzze le nekem. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy egy n-e-k-e-m-mel válaszoljak, és felsoroltam az e, k, sz, t, á, z, i, s betűket. – Remek. Kevesen tudják helyesen leírni, márpedig a Penthouse-ban sűrűn használjuk. Ugyanígy az attraktív szót is. Le tudja betűzni? – Igen – feleltem, és megtettem. Akkomodáció, minuszkula, részrehajlás, diaporáma, helioterápia – sorolta, és bólintott, miután helyesen lebetűztem őket. Ezután elém tett egy rövid cikket, és megparancsolta, hogy húzzak alá benne mindent, ami szerintem helytelen. Találtam benne néhány helyesírási hibát, és bejelöltem őket. – Jól van – mondta végül. – Heti tizenhat fontot tudunk fizetni. A munkaidő tíztől hatig tart. Tudna kezdeni hétfőn? Igen! David a sarkon várt, s én futva igyekeztem vissza hozzá, már messziről kiabálva: – Hurrá! Tizenhat font egy hétre! Hétfőn kezdek! – Ő is ugyanolyan boldog volt, mint én, de amikor megkérdezte, mi lesz a munkaköröm, nem tudtam megmondani. Nem mintha számított volna. Kedveltem Harry Fieldhouse-t, tetszett a kis ház az Ifield Roadon, és tudtam, jó lesz a Penthouse magazinnál dolgozni. Úgy is volt. Hét évet töltöttem náluk. Hétfőn Harry a kezembe nyomta a korrektúrajelek listáját azzal, hogy tanuljam meg. A feladatom az volt, hogy olvassak át minden anyagot, ami az újságba fog kerülni, és javítsam ki a hibákat. Azokban a kezdeti időkben egyszerű volt a munkamegosztás a Penthouse-nál Harry követett el minden egyes szót a magazinban, Bob minden egyes fényképet, Joe Brooks tördelt, Kathy Keeton – Bob barátnője – pedig a hirdetéseket szervezte (amiből az elején egy sem volt, így a magazint jórészt a Forró bugyik csomagküldő szolgálat és a Könyvklub tartotta el). Elméletben a Penthouse havonta egyszer jött ki, valójában azonban akkor, amikor Bob össze tudott szedni annyi pénzt, hogy ki tudja fizetni a nyomdát – vagyis ebben az első évben talán tízszer. Az első heteim eléggé lazán teltek, és sok vidám reggelt töltöttem el azzal, hogy Harry Fieldhouse-szal a tördelés és a helyesírás kérdéseiről vitáztunk. Ő erősen idegenkedett az özvegy- és árvasoroktól – az oldalak vagy hasábok végén vagy elején álló magányos sorok –, mert azok „csak a helyet pazarolták”, ugyanakkor rajongott a gondolatjelért, amitől viszont én viszolyogtam (ma már nem), és ha dönteni kellett, az „s” vagy a „z” között, mindig az utóbbi mellett szavazott. Úgy gondolta, a szavak „z”-s változata a modernebb, mert amerikai. Mindent imádott, ami amerikai volt, még – bármilyen hihetetlen – Bobot is. Egy hatalmas amerikai autóval járt: az ő Lincoln Townhouse-a és Bob Cadillacje szinte az egész Ifield Roadot elfoglalta. Öreguras modora ellenére vevő volt mindenre, ami új, innovatív. Állandóan elhalmozott mindenféle kütyükkel, amikről azt állította, hogy alapvetően fogják megváltoztatni az életemet (a legtöbbet még működésre sem tudtam bírni), és még egy szoláriumgépet is hozatott magának Amerikából, jóval azelőtt, hogy arról Angliában bárki is hallott volna. Ami még szörnyűbb, az elsők közt volt, akik kipróbálták a hajátültetést, aminek az eredménye az lett, hogy egy szerencsétlen fekete szaggatott vonal került a homlokára, és néhány salátaszerű folt a feje búbjára. Azt ígérték neki, hogy idővel majd össze fognak nőni, de erre soha nem került sor. Imádtam bekísérni idegeneket az irodájába, és figyelni a reakciójukat, amit a feje látványa váltott ki belőlük. Bob és Kathy ritkán jött be késő délutánnál előbb (Bob súlyos álmatlanságban szenvedett, és ha végül sikerült elaludnia, tilos volt zavarni), így Harry, Joe és én a délelőttöket általában csendes munkával töltöttük, míg valamikor a délután folyamán meg nem jelent Kathy, hogy pattogó hangon parancsokat osszon. Bobot erőltetett humorával és recsegő brooklyni akcentusával mindig is imádtam, Kathy Keeton azonban egyszerűen félelmetes volt. Egy dél-afrikai ültetvényen nőtt fel, balett-táncosnak tanult, és az éj királynője lett Bulawayóban. Ebben a minőségében került át a londoni Pigalle-ba, ahol Bob felfigyelt rá. Az öltözője állítólag tele volt közgazdaságtankönyvekkel, s amikor Bob először belépett oda, Kathy épp a

Financial Timesot olvasta. Bob előadta neki, hogy egy magazint akar indítani, és szüksége lenne rá mint modellre. Kathy nemet mondott, de eljött ide, és segített neki az üzleti ügyekben. Sztriptíztáncosnőként heti százötvenet keresett; Bob heti tízet ígért neki a reklámszervezésért, de Kathy a tenyerébe csapott. Ez volt a kezdete egy kapcsolatnak, amit formátumában leginkább az Antonius és Kleopátra, Rómeó és Júlia, Dido és Aeneas, Marks és Spencer kettősökhöz hasonlított. Bob jó katolikusként nem hagyta el a feleségét, Muriéit mindaddig, míg mind a négy gyermekük fel nem nőtt, a Penthouse-nál azonban Kathy volt a maitresse en titre és a legfőbb úrnő. Peckesen járkált fel-alá arasznyi tűsarkával, derékig kigombolt blúzzal, hogy mindenki szemügyre vehesse (távolról sem olyan dús) keblét, ide-oda dobálta homokszínű sörényét, s közben parancsokat osztogatott és mindenkit drágámnak szólított – ami erős délafrikai akcentusa miatt inkább „dógám”-nak hangzott. Miss Korbácsnak vagy a Kín Hercegnőjének gúnyoltuk, de csak a háta mögött, mert mindannyian (még Bob is) rettegtünk tőle. Kathy nem sok értelmét látta annak, hogy én is ott legyek, de Bob azt mondta neki, hogy van „stílusom” – felnézett rám, amiért Oxfordban tanultam –, így Miss Korbács néha odatrappolt az asztalomhoz, megperdült előttem legújabb förmedvényében – ami lehetett egy rózsaszín, latex macskaruha vagy egy ultrarövid, az ágyékáig felhasított bőr miniszoknya –, és megkérdezte: – Na, milyennek találod, dógám? Én pedig megtanultam, hogy engedelmesen azt válaszoljam: – Imádni való, Kathy. – Stílusos, dógám? – Nagyon stílusos. Aztán visszament Bobhoz, és azt mondta neki: – Tetszik. Mindig attól félt, nem ok nélkül, hogy szajhának nézik. Mint említettem, az első hónapok kellemesen teltek, de ahogy telt az idő, úgy gyarapodott a tennivalónk is. Az eladott példányok száma egyre nőtt, ami azt jelentette, hogy most már rendszeresen, havonta meg tudtunk jelenni, és az anyagi helyzetünk tovább javult, amikor a hirdetések is beindultak. Harry-vel már nem volt időnk hosszú eszmecseréket tartani a pontosvesszőről, hanem mindketten látástól vakulásig dolgoztunk. Még Kathy is hasznomat vette: „stylist”-ot csinált belőlem, ami azzal járt, hogy jártam az üzleteket, és ruhakiegészítőket – boákat, westerncsizmákat, kezeslábasokat, derékfűzőket – kunyeráltam kölcsön a fotózásokra. Egy alkalommal Kathy azzal jött oda hozzám, hogy „Dógám, menj át a Lillywhitesba, és kérj tőlük kölcsön egy búvárruhát.” Én pedig átmentem a Lillywhitesba, és előadtam, hogy egy tanulmányt készülök írni a búvárkodásról. – És milyen mélyre akar merülni? – kérdezték. – Hm… tíz mérföldre. – Látva az arckifejezésüket, gyorsan kijavítottam magam. – Nem tíz mérföldre, hanem tíz lábra, vagyis nem túl mélyre… egy szigonnyal és cipzárral a ruhám elején. – Erre előhoztak egy rémálomba illó narancssárga szkafandert. – Nem, nem, fekete kell. – Ekkorra már az eladók egész serege tátotta rám a száját. Csak a Kathytől való félelem tartott vissza attól, hogy hanyatt-homlok elmeneküljek az üzletből. Végül azonban az egyik eladó megszánt: Csak nem arra a James Bond-cuccra gondol? – és előteremtette azt a cipzáros, fekete búvárruhát, amiről végig szó volt. Néha a fotózásokon is jelen kellett lennem, de nem Bob, hanem egy amerikai fényképész, Philip O. Stearns mellett. A feladatom az volt, hogy szolgáltassak zenét a magnóval, illatosítsam be a szobát, és púderezzem be a lányok fenekét. Közben a Times keresztrejtvényét fejtettem. Ami az irodai munkámat illeti, megtettek a Penthouse Fórum – ez volt az „Olvasói levelek” rovat Bob szerint stílusos elnevezése – felelősének. A barátaim azt hitték, valójában én írom a leveleket, de soha nem kényszerültem erre: az olvasók nem kíméltek, olyan is előfordult, hogy valaki húsz sűrűn teleírt oldalon keresztül részletezte, hogyan zárták el és kínozták, alázták meg bakancsos lábú börtönőr lányok. Nekem mint szerkesztőnek a változatosságról és az egyensúlyról kellett gondoskodnom, tovább elejét

venni annak, hogy a testi fenyítés hívei elárasszák a rovatot az iskolai vesszőzéseket taglaló emlékeikkel. A különcök is helyet kaptak – egy kis lábfetisizmus vagy egy amputáltakért rajongó olvasó mindig belefért. De emlékszem, egyszer kaptam Lytham St. Annesből egy levelet, amiben az állt, hogy a helybeli golfklub tagjai rendszeresen felcímkézik a kulcscsomóikat, összerakják őket egyetlen nagy kupacba, és miután mindenki húzott egyet, a címkén feltüntetett címre megy, és „kielégíti” azt a nőt, akit ott talál. Én olyan felháborítóan nevetségesnek találtam az ötletet, hogy nem is közöltük – biztos voltam benne, hogy valaki kitalálta. Nem sokkal ezután a News of the World közölt egy szenzációhajhász vezércikket a Lytham St. Annes-i golfklub partnercserés görbe estéiről. Életem első interjúit a „A nemiség paraméterei” című sorozat számára készítettem olyan emberekkel, akik fura szexuális szokásokkal rendelkeztek – cipőfetisisztákkal, transzvesztitákkal, latexmániásokkal –, egy alkalommal pedig Hágába kellett repülnöm, hogy meginterjúvoljak egy híres öreg dominát, akiről úgy hírlett, minden második vezető politikust elnáspágolták Európában. Nagyon előkelő volt, nagyon humoros, és azt mondta, ha valaha is munkára lenne szükségem, minden bizonnyal jutna az én kezembe is egy korbács a tömlöcében. Ezekkel az emberekkel mindig könnyű volt interjút készíteni, mert alig várták, hogy beszélhessenek, sőt, még hálásak is voltak érte. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy úgy tegyek, mintha nagyon érdekelne, ők pedig mondták a magukét. Azt hiszem, a riporteri stílusom is ekkor alakult ki. Itt ugyanis mindig az volt a lényeg, hogy ne jöjjek zavarba, ne szakítsam félbe őket, ne szabjak gátakat nekik, és gyakorlatilag ne legyek több egy megértő, figyelmes fülnél. Néha még ma is előfordul, hogy amikor mondjuk Eddie Izzarddal vagy Grayson Perryvel készítek interjút, önkéntelenül átváltok „A nemiség paraméterei” üzemmódba, és csak a bennük lakozó transzvesztitát kérdezem. Éppen tavaly, amikor Antony Gormleyvel beszélgettem, annyira leragadtam annál, milyen érzés volt fóliába és gipszbe burkolnia magát, és vannak-e ehhez hasonló szeszélyei (latexmánia? búvárruha?), hogy csaknem megfeledkeztem róla: egy híres szobrász az interjúalanyom. A másik munkaköröm az irodalmi szerkesztő volt, ami azt jelentette, hogy regényrészleteket és novellákat kellett vásárolnom, tölteléknek az egyre növekvő oldalszám mellé. A történeteknek természetesen „stílusosaknak” kellett lenniük, lehetőleg minél hosszabbaknak, de úgy, hogy közben ne kerüljenek többe ötven fontnál. Sikerült őszintén meggyűlölnöm az irodalmi ügynököket, akik hajlamosak voltak elém zúdítani minden giccseset, mit sem törődve azzal, mire lehet szüksége a Penthouse-nak. Így kerültek elém garmadával olyan templomba járó vénasszonyokról szóló írások is, melyeknek a szerzője, ha jobban belegondolok, akár Barbara Pym is lehetett, s amelyeknek természetesen semmi keresnivalójuk nem volt a Penthouse-ban. Az egyik legjobb húzásom az volt, hogy felfedeztem magunknak a tudományosfantasztikus műfajt, különösképpen egy New Worlds nevű magazint, amiben olyan szerzőket publikáltak, mint J. G. Ballard, Michael Moorcock, Brian Aldiss vagy Philip K. Dick. Mivel elég szűk olvasóréteg vásárolta, boldogan adták tovább nekünk a másodlagos jogokat, mi pedig fokozatosan azzal is hírnevet szereztünk, hogy jó sci-fit közlünk. Később Kathy elindított egy sci-fi magazint az USA-ban is Omni néven, és hosszú éveken át hatalmas sikereket ért el vele. A legfőbb követelmény minden Penthouse-cikk esetében az volt, hogy legyen jó hosszú. Harmincoldalas kérdezz-felelek interjúkat közöltünk; olyan regényrészleteket tettünk bele, amelyek hosszabbak voltak, mint egy vékonyabb könyv; hatezer szavas színházi kritikákat adtunk közre, és hagytuk, hogy Kingsley Amis annyit írjon az ivásról, amennyit csak bír. A magyarázat az volt, hogy a szöveget fekete-fehérben nyomták ki, ezért olcsó volt, míg a lányokat színesben, amiért horribilis összegeket kértek el, különösen azért a minőségért, amit Bob megkövetelt. (De nemcsak a nyomatok minősége foglalkoztatta, hanem a tűzőkapcsok is. A világért se hagyta volna, hogy egy lány kebelébe kapcsot nyomjanak a nyomdában.) Harrynek és nekem tehát irdatlan felületet kellett megtöltenünk szöveggel egy rendkívül szűkös keretből. Vettünk szemelvényeket erotikus művekből és UFO-eltérítésekről, vagy éppen náci háborús bűnösökről szóló könyvekből. Az én tisztem volt kifilézni őket, megkeresni a szaftosabb részeket, és olyan hosszú részletet közölni belőlük, amennyit csak lehetett. Harry azonban, a redundancia-mániájával, örökösen

hátráltatott. Nem volt olyan mondat, amiben ne talált volna legalább egy felesleges szót, és ha már megtalálta, boldogan át is húzta fekete töltőtollával. – De Harry – tiltakoztam –, nekünk szükségünk van arra a hatezer szóra! – Rizsát akkor sem közlünk – jelentette ki. – Ezt férfiak olvassák! (Amikor elkezdtem magam is írni a Penthouse-nak, ez személyes harccá terebélyesedett. A leghőbb vágyam az volt, hogy egy nap olyan cikket írjak, amiből Harry egyetlenegy szót sem fog kitörölni. De már itt kudarcot vallottam. „Mi az, hogy egyetlenegy? Mitől más az, mint az egyetlen vagy mint az egy?” – mordult rám. Még most is, hosszú-hosszú idővel azután, hogy meghalt, hallom a morgását: „Miért írtad azt, hogy hosszúhosszú? Az talán valami hosszabbat jelentene a hosszúnál? Ezek szerint, a te szóhasználatoddal, Shakespeare már hosszúhosszú-hosszú-hosszú-hosszú ideje halott.” Ami pedig a „nagyon” szót illeti, ma is megrezzenek, amikor leírom. De legalább leírom – amit nem tettem volna meg, amíg Harry élt –, mert úgy vélem, az olvasónak néha szüksége van egy kis lazaságra a mondatban, szemben azzal a merevséggel, szinte távirati tömörséggel, amit Harry eszményinek tartott.) Ami a csomagküldést illeti, amivel sikerült átlendíteni a Penthouse-t a kezdeti időkön, a Forró bugyik – elméletileg erotikus ajándékok a szeretők számára, valójában nejlonvacakok transzvesztitáknak, ezért a hatalmas méretek – volt a jövedelmezőbb, de a Könyvklub – olvasnivalók igényes uraknak – sem maradt le sokkal mögötte. A Könyvklub a földszinten, a konyhában működött, az ausztrál Sylvie irányítása alatt. Ez volt az a részlegünk, amely egyetlen híres látogatónkat – Barry Humphriest – hozzánk vonzotta. Bizarr című könyvét a Könyvklubon keresztül árulta, és néha benézett, hogy megnézze az eladási mutatókat és ausztrál vicceket meséljenek egymásnak Sylvie-vel. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Barry átvedlett volna Madame Ednává, de már akkor is különc alak volt nagy, fekete puhakalapjával és köpönyegével. Valahányszor meglátogatott minket, Sylvie engem is lehívott, hogy osztozzak jókedvükben. Emlékszem, egyszer Sylvie odasúgta nekem: „Szerintem részeg”, és valóban úgy nézett ki. De mindig nagyszerűen elszórakoztatott minket. Más látogatóknak kevésbé örültünk – a vidéki tahóknak, akik abban a reményben tértek be, hogy a ház tele lesz Pentbouse-cicákkal (istenem, mekkorát kellett csalódniuk), vagy a vénembereknek, akik csak „épp erre jártak”, és eszükbe jutott, hogy Miss Julius kísértetiesen hasonlít rég elveszettnek hitt unokahúgukra, nem kaphatnák meg a telefonszámát? Maureen, a recepciósunk hagyta, hogy elmondják a magukért, aztán megkérdezte: – Mit mondott, hogy hívják az unokahúgát? – Nos, Tina – mutatott a hívatlan vendég a magazinra. – Igen? Akkor nem lehet ő. Mi soha nem írjuk ki az igazi nevüket. Viszontlátásra. Nem volt ritka eset az sem, hogy valaki megállt a 170. szám előtt, felnézett a házra, aztán sarkon fordult. Azt hitték, rossz címre jöttek. Nagyon szerény vállalkozás voltunk. De terjeszkedtünk. Amikor beléptem, a személyzet hét főt számlált, de hamarosan már tízen voltunk – egy hivatalsegéddel, egy művészeti asszisztenssel és egy szerkesztőségi titkárral bővültünk –, és az Ifield Road 170. kezdett fojtogatóan szűkösnek bizonyulni. Bob azt mondta, hogy már keresi az új, tágas székházat, mi pedig nyálcsorgatva elképzeltünk magunknak egy penthouse-t a West Enden. Ezzel szemben egy egykori kolbászgyárba költöztünk a North End Roadra – aminél még az Ifield Road is jobb környék volt –, de itt legalább akadt hely bőven mindenkinek, azzal együtt, hogy hirtelen még tovább bővült a személyzet. A magazinunknak most már rendszeres hirdetői voltak, így fokozatosan megszüntethettük a bizonytalan jövedelmet jelentő apróhirdetéseket, és függésünket a Forró bugyiktól. Bob elindított egy Forum nevű magazint, ami kizárólag olvasói leveleket közölt, és rövid időre (sikertelenül) konkurenciát teremtett a piac felső szegmensében a Gentlemen's Quarterly Viva című kiadványának. A Penthouse olyan gyorsan gyarapodott, hogy alig bírtunk lépést tartani vele. Nagyobb fizetést kaptam, hivatali autót – egy imádni való, nyitható tetejű Triumph Heraldot –, meg egy rakás igen hatásos címet: levelezési szerkesztő, irodalmi szerkesztő, művészeti és kritikai igazgató. Állandó pörgésben voltunk, és én mérhetetlenül élveztem. A legjobb azonban az volt az egészben, hogy irodalmi szerkesztőként saját költségkeretet kaptam, így megengedhettem magamnak, hogy jó éttermekben ebédeljek. Ez az egyetlen

módja annak, magyaráztam Bobnak, hogy menő írókat is megnyerjek a magazinnak. De aztán – szörnyűség! – Bob megnyitotta az első Penthouse Clubot egy sikátorban a Shepherd Market környékén, és bejelentette, hogy ezentúl mindenkit ott kell vendégül látni. Ez rettenetes volt. Búcsút mondhattam a San Fredianónak, búcsút mondhattam az Alvarónak, és szintúgy a Chanterelle-nek. Arra számítottam, hogy írókból verbuvált kis nyájam – Auberon Waugh, Kingsley Amis, Anthony Powell – fel fog lázadni ez ellen, ők azonban alig várták, hogy a Penthouse Clubban ebédelhessenek. Egyszer. Többé egyikük sem akart visszamenni oda. Olyan félhomály uralta, mint a Styx folyó vidékét, ahol a napfényt csak hírből ismerték. Állítólag éjféltájt egészen mozgalmas hely volt, ebédidőben azonban mindig lehangoló, komor csend ülte meg, legfőképpen akkor, ha – amint az oly gyakran előfordult – én és az éppen aktuális író voltunk az egyedüli vendégek. Mindig korábban érkeztem, hogy legyen időm elbeszélgetni a cicákkal, meghallgatni a problémáikat. Emlékszem, egyszer Auberon Waugh társaságában ebédeltem, amikor odajött egy cica, pukedlizett Bronnak, ahogy kellett – vagyis úgy, hogy a vendég közben mélyen beláthasson a dekoltázsába –, és már folytatta is korábban félbehagyott beszélgetésünket: – Apám végül elment a dialízisre. Imádja. Rákötik egy csőre itt, egy másikra meg itt… – Láttam, hogy Bron, aki eddig úgy bámulta a mellét, mintha transzba esett volna, hirtelen elsápadt a művese működését részletező kifejezések hallatán. Ez gyakori probléma volt a cicákkal: a férfiak legvadabb álmait kellett megtestesíteniük, de elég volt kinyitniuk a szájukat, és elejteni egy-két szót az apjuk műveséjéről vagy az anyjuk tüdőtágulásáról, és a varázslat szétpukkant, mint egy szappanbuborék. Kedveltem őket, a klub cicáit, de ettől még tény volt, hogy a vendégeim gyakran mélységesen kiábrándulva távoztak. 1969-ben Bob és Kathy átköltöztek New Yorkba, elindítani az amerikai Penthouse-t, és több mint egy éven át abban a furcsa helyzetben voltunk, hogy nekünk kellett előállítani a tengerentúli változatot is, mert a másik szerkesztőség még nem állt össze. Ehhez például olyan Broadway-show-król és modern művészeti kiállításokról kellett kritikákat összeállítanom, amiket sohasem láttam, ráadásul olyan amerikai kritikusokra hagyatkozva, akikkel sohasem volt alkalmam beszélni. Csak remélni tudtam, hogy tudják, miről beszélnek. Mindez egyben azt is jelentette, hogy meg kellett tanulnom az amerikai helyesírást, és (ami jóval nehezebb volt) az amerikai szóhasználatot. Azt még könnyen megtanultam, hogy ütköző helyett lökhárítót, benzin helyett gazolint írjak, de az olyanok például, hogy a duzzog nekik lebiggyeszti az ajkát, a csúnyácska pedig egyszerű teremtés, könnyen kifogtak rajtam. Emlékszem, évekkel később felhívott az egyik amerikai szerkesztő, és megkérdezte, megyek-e a közeljövőben New Yorkba. – Nem – feleltem –, mert terhes vagyok. Mire ő: – Miért gondterhelt? – Úgy értem, állapotos vagyok – feleltem nevetve. (Felbecsülhetetlen haszna volt ugyanakkor az amerikai piacra való szerkesztésnek az, hogy rengeteg tengerentúli magazint kellett elolvasnom, ami később, amikor interjúkat készítettem, igen jól jött. Mindig is arra vágytam, hogy olyan interjúkat írjak, mint amiket a Rolling Stone-ban, az Esquire-ban, az Andy Warhol Interjúkban és a New Yorkerben olvastam, és ezzel túllépjek a brit sajtó általában véve pocsék sztenderdjén.) Egy nap Henry behívott az irodájába, és megkérdezte: – Nálad van az útleveled? Persze, hogy nem volt, minek is lett volna a North End Roadon? Ezért aztán kedvesen hazavitt érte, majd áthajtott velem az amerikai követséghez vízumért, és már aznap este a repülőn ültem. Ez volt az első amerikai utam. Fájdalom, nem New Yorkba kellett utaznom, hanem Chicagón át Milwaukee-ba, hogy illusztrációkat adjak le a nyomdának. Ezt általában Joe Brooks, a művészeti igazgató csinálta, de a legutóbbi kiutazásakor a vámosok megállították, és miután megtalálták a Penthouse-lenyomatokat a bőröndjében, egy gúnyos, „nocsak, fogtunk egy lelkes olvasót” megjegyzéssel mindenét lefoglalták. Bob ezért úgy döntött, a jövőben én leszek a futár – rólam csak nem fogják azt feltételezni, hogy pornográf anyagot tartok a táskámban. Az első néhány út során csak Milwaukee-t láttam, ami elég unalmas volt, de Bob egyre gyakrabban kért meg arra, hogy ruccanjak át New Yorkba, és szedjem össze azt, amit Londonba kell vinni. Időnként

előfordult, hogy az anyag még nem volt előkészítve, és ilyenkor néhány napot várnom kellett, ami kitűnő lehetőséget adott arra, hogy megismerjem a várost. Egyetlen bajom volt csupán: Bob és Kathy a SherryNetherlandben laktak, és engem is ott szállásoltak el, ami még rendben is lett volna, hiszen kellően puccos volt a hely, csakhogy készpénzt sohasem kaptam tőlük. A jelszó mindig ugyanaz volt: „Hívd csak a szobaszervizt, és írasd a számlánkra.” Ez azonban azt jelentette, hogy mindig a Sherry-Netherlandben kellett étkeznem, következésképpen egy idő után már rá sem bírtam nézni az étlapjukra. Gondos tervezéssel és a metró segítségével végiglátogattam a múzeumokat, és a Staten Island-i komppal messzebbre is eljutottam, de végül csak vissza kellett térnem a szállodába, és az este megint a szobaszerviz jegyében telt. Olyan magányos voltam, hogy órákon át beszéltünk telefonon Daviddel. Bob néha megkérdezte, jól szórakozom-e, s én kötelességtudóan azt feleltem, neki, hogy köszönöm, igen. Kathy soha nem tette fel ezt a kérdést. Egy alkalommal, amikor áttelefonáltam a szobájukba, ő vette fel, s a „Lynn” hallatán mézédes hangon „Boldog szülinapot!” kívánt nekem, majd közölte, hogy ajándékot fogok kapni tőle. – Ó, köszönöm – feleltem (a születésnapom jóval odébb volt), aztán Bobot kértem. A beszélgetésünk közepén jártunk, amikor Kathy váratlanul kitépte a kagylót Bob kezéből, és rám förmedt: – Te nem is vagy Lynn. – De igen. Lynn Barber vagyok Londonból. – Miért állítottad azt, hogy születésnapod van? – Én nem mondtam. Te tetted. – Ne szemtelenkedj velem, dógám! Bob visszavette a telefont, és békítően megmagyarázta: – Azt hitte, hogy a barátnője, Lynn N keresi. De ez is csak megerősítette azt, amit már régóta gyanítottam, hogy Kathy még a nevemet sem tudja. Nem sokkal ezt követően Bob és Kathy létrehozták a New York-i szerkesztőséget, és mivel az amerikai változat előállítása immár helyben történt, az én szolgálataimra – mint futár – többé már nem volt szükség. Nagy megkönnyebbülés volt ez számomra, és amikor megkérdezték, nem lenne-e kedvem velük dolgozni New Yorkban, a leghalványabb késztetést sem éreztem, hogy igent mondjak. Addigra már hozzámentem Davidhez, a házvásárlás folyamatban volt, és a családalapítást terveztük, szóval könnyen mondtam nekik nemet. De meg kell mondanom, Bob és Kathy távozásával az angol Penthouse nagyon unalmas hely lett, szinte olyan, mint egy normális magazin szerkesztősége, jól körülhatárolt feladatokat ellátó részlegekkel, szigorú határidőkkel – annyira jól szervezett volt, hogy őrület. Mire elmentem szülési szabadságra 1974ben, már a New York-i szerkesztőség állt a figyelem középpontjában, a londoni csak egy szerény kirendeltség volt. Mégis, örülök, hogy a Penthouse-nál dolgozhattam a kezdet zűrzavaros éveiben. Hatalmas tapasztalatra tehettem szert, mert annyira kevesen voltunk, hogy a lapkészítés csaknem minden fázisában tevékenyen részt kellett vennem, a tördeléshez szükséges eszközök megrendelésétől kezdve a szerzői jogok megvásárlásán át a fotózásra alkalmas helyszínek kiválasztásáig. Továbbá, mivel az első évben a kiadó anyagi nehézségekkel is küzdött, a hirdetéseket is megtanultam becsülni, amit igen kevés újságíró mondhat el magáról. A legtöbben úgy tekintenek rájuk, mint otromba betolakodókra, akik elcsúfítják az újságot, én azonban a Penthouse-nál azt láttam, hogy ha nincsenek, akkor Bob nagy bajban van, s én izgulhatok, lesz-e fizetésem a következő hónapokban. Amikor Kathy áttrappolt az irodán, és diadalittasan szétkürtölte: „Megvan a Lufthansa!”, vagy „Hat hónap Dormeuil!”, elővettünk egy (spanyol) pezsgőt, és megünnepeltük a sikerét. A Lufthansát később elvesztettük, mert Harry egy náci háborús bűnösökről szóló cikk közepén helyezte el a hirdetésüket – azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy kételkedni kezdtem a bölcsességében. Azt mondta, nem az ő dolga tudni, melyik reklám hova illik, de szerintem igenis az ő feladata lett volna. A legtöbben azt hiszik, hogy a Penthouse szerkesztősége a szex melegágya volt, de ez nem igaz. Persze, előfordultak rejtélyes félrevonulások az írószerraktárba, de nem gyakrabban, mint bármely más

munkahelyen. Mind Bob, mind Joe Brooks nagyon profin viselkedett, amikor cicákat kellett válogatni. Bob egyszer viccesen megjegyezte: „Most már olyan sikeresek vagyunk, hogy nem kell elcsábítanom a lányokat, ha le akarom vetkőztetni őket a kamera előtt.” Joe is hasonlóan vélekedett: a cicaválogatás túl fontos volt ahhoz, hogy egy szereposztó díványon dőljön el. Lehet, hogy a hierarchia alján akadtak olyanok, akik visszaéltek a helyzetükkel – hallottam szabadúszó fotósokról, akik azt mondták a lányoknak „legyél kedves hozzám, és segítek neked bejutni a Penthouse-hoz” –, de ilyen csúszómászók mindenhol vannak. Később, amikor ismertebbé váltam, időnként nekem estek a feministák: „Hogyan volt képes egy softpornó magazinnak dolgozni?” Nagyon könnyen, ami azt illeti. Sosem volt bajom a pornográfiával. Úgy vélem, az iskolásfiúknak és a magányos öregembereknek szükségük van valamire, amire maszturbálhatnak, és a Penthouse sokkal ízlésesebb, mint a legtöbb pornómagazin. Ami pedig a cicák kizsákmányolását illeti, nem hiszem, hogy kihasználtuk volna őket. Jó pénzt kaptak, és ha kérték, a személyazonosságukat is megvédtük. Volt egy csereegyezményünk a francia Luivd és egy másik – azt hiszem – svéd magazinnal, s ha egy lány nem akarta, hogy a fényképei Angliában jelenjenek meg, mert tartott tőle, hogy a szülei megláthatják, akkor elcseréltük őket egy hasonló francia vagy svéd lány fotóival. Bob előszeretettel mutatott be „szüzeket” – akik nem szó szerint voltak azok, de korábban még nem szerepeltek egyetlen hasonló magazinban sem. Persze gyakran előfordult, hogy letagadták, de a hatvanas évek végét, a hetvenes évek elejét írtuk, és bőven voltak lányok, akik alig várták, hogy megmutathassák magukat. Azok, akiket megszavaztak az Év cicájának, akár tovább is léphettek, és könnyen Miss Nagy-Britanniaként vagy Miss Worldként bukkanhattak fel legközelebb egy címlapon. De kanyarodjunk vissza a kérdéshez: nem szégyelltem a Penthouse-nak dolgozni? Nem. Éppen ellenkezőleg, büszke vagyok rá. Tudom, ma már eléggé nevetségesen hangzik, de mi tényleg úgy éreztük, hogy a szexuális forradalom harcosai vagyunk, akik bátran szembe mernek nézni a cenzúrával. Amikor beléptem a Penthouse-hoz, még nem is létezett rendes szókincs a szexszel kapcsolatos fogalmakra. A szavak fele latinul volt: felláció, cunnilingus, sőt, membrum virile. Ünnepeltünk, amikor Lord Chamberlain eltörölte a színházi cenzúrát, és megborzongtunk az örömtől, amikor olyan földalatti magazinok jöttek ki, mint az It vagy a Suck – jól emlékszem ez utóbbi címlapjára: „Húsz híres punci – kinek ízlenek?”, és a cikkre, ami Golda Meirrel kezdte. Szemtanúja és előmozdítója lehettem a szexuális forradalomnak és a cenzúra halálának. Tudom, sokan azt mondják, túl messzire mentünk, de még visszagondolnom is rossz a szexuális forradalom előtti sötét időkre, amikor az emberek valósággal megrettentek, ha a szex került szóba. Az iskolában mindössze annyit tanítottak nekünk, hogy a lányok menstruálnak, aztán volt egy óra a béka szaporodásáról, majd – egy hirtelen és érthetetlen ugrással – egy másik óra a nemi betegségekről. Ezek annyira egymásba fonódtak az emlékezetemben, hogy nem tudok anélkül ránézni egy békára, hogy el ne tűnődjek rajta: vajon neki is harmadfokú szifilisze van? Egyszóval, minden, ami segített lerombolni a téma köré emelt falakat, ami szavakat adott az emberek szájába, hogy beszélni tudjanak róla, csak jó lehetett – és ebbe szerintem a Penthouse is beletartozott. A magam részét a leginkább azzal vettem ki a forradalomból, hogy rövid időre szexszakértővé váltam. 1973-ban kezdődött, amikor a Penthouse-nál annyira unalmassá vált az élet, hogy nem átallottam – különböző álnevek alatt – más újságoknak is bedolgozni. Olyan cikkek születtek, mint a „Lefeküdjek vele még az esküvőnk előtt?” „Honnan tudhatom, hogy hűséges hozzám?” Aztán írtam egyet „Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban?” címmel is, aminek akkora visszhangja lett, hogy amikor néhány héttel később a Penthouse egyik fotósa, Amnon Bar-Tur bejelentette, saját kiadót alapít, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem könyvet írni nekik, igent mondtam. A címe, mondtam neki, ugyanaz lesz, mint a cikknek: Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban? Amnon alig beszélt angolul, de tetszett neki a cím, és ott, a helyszínen kifizetett nekem ötszáz fontot. Ez akkora pénz volt, hogy eszembe sem jutott jutalékot kérni.

Két hónap alatt megírtam a könyvet, és az elindult világ körüli útjára. Újdonságnak számított, mert még alig léteztek nők által írt szexuális felvilágosító könyvek. Az egyetlen, ami eszembe jut, Marie Stopes Szerelem a házasságban című műve, amit még 1918-ban adtak ki. De a férfiak által írt könyvek közt sem volt túl sok használható. A szex örömei megjelenéséig egy Robert Chartham nevű író uralta a témát, aki valósággal ontotta magából a könyveket: Magatartás a szexben – férfiaknak, Magatartás a szexben – nőknek, Magatartás a szexben – pároknak, ésatöbbi. Ezek azonban sokkal inkább foglalkoztak a vetkőztetéssel, mint magával az aktussal. Oldalakon keresztül részletezték, hogyan lehet észrevétlenül levenni egy nő melltartóját – aminek szerintem semmi értelme, de azokban az időkben a „csábítás művészetének” fontos részét képezte. Voltak olyan könyvek is, amik arra okították a férfiakat, hogyan terelhetnek az ágyukba egy nőt úgy, hogy annak esélye se legyen nemet mondani – ami ugyan még nem minősült nemi erőszaknak, de majdnem. Engem egy sokkal valósabb probléma érdekelt: hogyan csinálhatsz a partneredből jobb szeretőt anélkül, hogy megmondd neki, mit tegyen. Visszatekintve ez is nevetséges, de azokban az időkben nem mondhattad azt egy férfinak: „Hé, itt van a csiklóm”, mert a férfiak nemhogy azt nem tudták, mihez kezdjenek vele, de a létezéséről sem tudtak, s ha okítani akartad őket, rögtön felhúzták az orrukat. A tanácsom tehát az volt, hogy tegyünk úgy, mint a bálteremben, amikor egy kétballábas fickó a partnerünk, és kénytelenek vagyunk diszkréten kézbe venni az irányítást. A mai világban ez totális képtelenségnek hangzik, ahogyan a könyv is annak tűnik, de jó szándékkal írtam, és a maga idejében egészen hasznosnak bizonyult. Amnon, inkább lévén fotós, mint kiadó, egyszerűen továbbadta a kéziratot egy igazi kiadónak, Heinrich Hanaunak (akit később bíróság elé állítottak az Inside Linda Lovelace publikálása miatt), és inkább arra koncentrált, hogy elkészítse a fotómat a borító számára. Ez hetekig tartó civakodást eredményezett, mert folyton új, szerinte szexi ruhákat akart rám adni, és én mindre nemet mondtam. Végül megegyeztünk abban, hogy egy hosszú ezüst ruhát fogok felvenni magas sarkú cipővel, és egy sezlonra fogok letelepedni elegáns pózban. Interjúkat is adtam, megjelentem a Call My Bluffom, és számtalan, jól jövedelmező cikket írtam női magazinoknak. Szegény Davidtől azt kérdezgették a diákjai az egyetemen, hogy „És az ön teljesítménye javult, tanár úr?”, de méltósággal viselte. Egyszer kerültünk csak igazán kellemetlen helyzetbe, amikor a News of the World riportere elkapta az anyámat az iskola előtt, ahol igazgatóhelyettes volt, és megkérdezte tőle, mi a véleménye a könyvről. Az anyám őszintén felelhette, hogy nem olvasta, és nem is fogja elolvasni. A könyv jól fogyott Angliában, de ami még fontosabb, az egész világon. Mehr Spass mit Mánnern, Maak je man meer mans in bed, Como Mejorar al Hombre en la Cama (a spanyol változat, aminek a borítója ritka nevetségesre sikerült: egy férfi szerepelt rajta, aki úgy nézett ki, mintha öngyilkosságra készülne – miközben egy gyönyörű szőke simogatja). Évekkel, évtizedekkel később is jöttek a levelek, hogy adjam el a jogot a portugál vagy éppen a magyar kiadáshoz – szinte követni lehetett a szexuális felszabadulás előretörésének az útját a világban. Még jóval azután is előfordult, hogy átvágva egy külföldi repülőtér előcsarnokán, megakadt a szemem a saját nevemen egy könyvesbolt polcán, és büszkén arra gondoltam: „Ó, hát eljutottunk Brazíliába is?” Sajnos a jogot átruháztam Amnonra, így egyetlen vasat sem kaptam a toplistás eladások után. De mivel a Hogyan javítsunk… akkora siker lett, a Simon & Schuster, egy nagyszerű ajánlat keretében felkért, hogy írjak egy folytatást az amerikai olvasók számára, és ezúttal, hála égnek, volt annyi eszem, hogy ügynököt fogadjak. A folytatás címe eredetileg az lett volna, Hogyan játszadozzunk boldogan?, de a kiadó meggondolta magát, és átnevezte A szingli nő szexkönyvének, ami elég pocsék cím, de végül is, a könyv sem volt sokkal jobb. A gond az volt, hogy az első könyvemben már mindent elmondtam a szexről, amit el akartam mondani, így a folytatásra már nem sok újdonság maradt. Ráadásul Rosie még anyatejen volt, amikor megírtam, és berepedezett mellbimbókkal nem könnyű az előjátékról ábrándozni. Szexszakértői karrierem tehát az első könyvvel kezdődött, és a másodikkal véget is ért. De legalább sikerült megalapoznom magamat anyagilag, és otthon maradhattam családot alapítani.

Van még egy furcsa utózengése a Penthouse-nál töltött éveimnek. 1983-ban, amikor még viszonylag újnak számítottam a Sunday Express magazinnál, Ron Hall, a szerkesztőnk kitalálta, hogy kellene egy sorozatot indítani az „új milliomosokról” – újak abban az értelemben, hogy nem az öltönyös city-beli típushoz tartoznak –, és arra kért, készítsek interjút Bob Guccionéval. Írtam is neki New Yorkba, ő pedig rögtön igent mondott. Bob akkor volt talán a sikerei csúcsán. A Penthouse havi hárommilliós példányszámmal fogyott (és elérte az ötmilliót is, amikor Miss Amerika került a borítójára 1984-ben), az újságárusoknál pedig még a Playboynál is jobban fogyott. A Kathy által 1979-ben alapított Omni sci-fi magazin is jól ment, különösen Japánban, bár a megcélzott egymilliós példányszámot nem sikerült elérniük. 1982-ben a Forbes Magaziné négyszázmillió dollárra becsülte Bob nettó vagyonát. Vett magának egy villát az Upper East Side-on, ami állítólag a legnagyobb magánház volt egész Manhattanben, és nekilátott felhalmozni „múzeumi igényű” gyűjteményét impresszionista és modern műalkotásokból. Többet elért, mint amit legvadabb álmaiban gondolni mert volna, és Kathy még mindig mellette volt. Amikor megláttam a házat, majdnem elnevettem magam – mintha az Aranypolgár képkockái keltek volna életre. Egy hosszú márványcsarnokon kellett végigsétálnod, egy római stílusú úszómedence mellett, jobb kéz felől oszlopokkal és mozaikokkal díszített fallal, hogy elérd a recepciót, amit régi festők komor művei vettek körbe – egy Pieta, egy keresztről levett Jézus –, meg egy tizenhatodik századi faragott faburkolattal díszített fal, amit egyetlen gombnyomással mozivászonná lehetett alakítani. Az alagsorban volt egy tornaterem, egy hatalmas konyha meg egy bunker, őrök egész hadával, akik a biztonsági kamerákra kötött képernyőket figyelték. A ház tele volt mindenütt óriásra nőtt afrikai oroszlánkutyákkal, Kathy ebeivel. Később Kathy körbevezetett, megmutatta „24 karátos arannyal kirakott step-in masszázskád”-ját, meg az összes mosdó- és vécékagylót, amiket „egyetlen tömbből, a legfinomabb carrarai márványból faragtak ki”. Kathy pontosan úgy nézett ki, mint amikor legutóbb láttam, és még mindig „dógám”-nak szólított. Bob a szokásos abszurd gönceit viselte: babakék bőrnadrágot és selyem baseballdzsekit, kicipzárazva, hogy látni lehessen a nyakából tonnaszám lógó medálokat. A hajával azonban csinált valamit – megvarratta, vagy ilyesmi. Továbbá – teljesen elképedtem –, leszokott a dohányzásról, és még szabadságon is volt, életében először, sőt, igyekezett normális időben lefeküdni és eleget aludni. Kiegyensúlyozott, boldog ember benyomását keltette. Alig várta, hogy megmutathassa a műgyűjteményét – egy bájos Degas-t egy fürdés után törülköző lánnyal, egy Picassót a rózsaszín korszakból, egy Matisse-t, és Rouault-t, Chagallt, Vlamincket meg Renoirt. Gyermekkorában, mesélte, volt egy könyve a francia impresszionistákról, és valahányszor eladásra kínálják az abban látott festmények valamelyikét, igyekszik megvenni magának. Megsértődött, amikor azt kérdeztem tőle, hogy eredetiek-e, és megmutatta az összes aukciós katalógust a beléjük firkantott árakkal, majd arra biztatott, beszéljek az ügynökével, aki most is egy árverésen van, ahol épp egy Rouault-ra licitál. Aztán hirtelen témát váltott, és a legújabb projektjeiről kezdett mesélni – arról, hogy kaszinó-szálloda komplexumot épít Atlantic Cityben, aminek a majdani bevételéből reméli fedezni egy hidegfúziós erőmű költségeit. A minek a költségeit? Mint kiderült, volt San Diegóban egy tudósokból álló csapata, akiknek azt a feladatot adta, hogy tervezzenek egy hidegfúziós reaktort – amivel, ha sikerrel járnak, egy csapásra megoldhatnak minden energiagondot. De szüksége volt erre a kaszinóra, hogy legyen miből pénzelnie a kutatásokat, és az még nem épült meg. Egy FBI-vizsgálat, melynek célja az volt, hogy felderítsék állítólagos maffiakapcsolatait, évekre visszavetette a projektet, s bár végül tisztázták, és megkapta a játékengedélyt, a félig megépült kaszinó közben elvitt hetvennégymillió dollárt a magánvagyonából. Amikor először hallottam róla, őrültségnek tartottam, de végül is minden terve őrültség volt, és némelyik egészen jól bejött. Mégis, éppen ezek a grandiózus projektek okozták a bukását. Az interjú nemcsak azért maradt meg élénken az emlékezetemben, mert ekkor láttam utoljára Bobot és Kathyt, hanem azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy azt éreztem, kezdem megtalálni a saját írói

stílusomat. Meg azért is, mert Joe Brooks, a művészeti igazgatónk, aki követte Bobot és Kathyt Londonból New Yorkba, elvitt ebédelni, és mielőtt felálltunk volna az asztal mellől, megsimogatta az arcomat, s megkérdezte: – Nincs kedvet szexelni? – Köszönöm, Joe, de nincs – feleltem kedvesen. – Biztos vagy benne? Tudod, a kulisszák mögött mindent lehet. – Ami egy igen népszerű jelszó filmes és tévés körökben. – Igen, abszolút biztos vagyok benne, de azért nagyon kedves tőled, hogy megkérdezted. – A hangomban nyoma sem volt iróniának. Joe Brooks híresen jó szerető volt, a magazinvilág Warren Beattyje, míg én csak egy meglehetősen szürke családanya Finsbury Parkból, aki a legjobb formájában sem felelt volna meg a Penthouse normáinak. Szóval, tényleg kedves volt tőle, hogy megkérdezte, de nemet mondanom sem esett nehezemre. Amikor a cikk megjelent, küldtem egy másolatot Bobnak, Joe pedig felhívott, és közölte: „Azt mondja, megöl, ha még egyszer beteszed a lábad New Yorkba. Nagyon nem tetszett neki, amit Kathyről írtál.” Elég komolyan vettem ezt a fenyegetést ahhoz, hogy ezentúl mindig idegességtől remegve térjek vissza New Yorkba, és amikor a kilencvenes évek közepén Graydon Carter a Vanity Fairtől rá akart venni, hogy költözzek oda, ennek is szerepe volt abban (bár nagyon elenyésző), hogy végül nemet mondtam. Persze a továbbiakban is figyelemmel kísértem a Penthouse-sztori alakulását, még ha csak másodkézből is – a sajtón és a magazin volt alkalmazottjain keresztül. Az, hogy ott dolgozhattam, olyan volt, mintha egy kétes hírű, de izgalmas programokat biztosító magániskolában tanultam volna, amit később egy botrány miatt bezártak. Ha összefutok egy olyan személlyel, akivel közös múltunk van ebből az időszakból, vég nélkül tudnék nosztalgiázni. Így tudtam meg azt is, hogy Bob végül 1988-ban feleségül vette Kathyt, akinek ekkortájt volt egy mellnagyobbító műtétje (valaki azt mondta, úgy nézett ki, „mint egy csontváz, akire rászíjaztak két strandlabdát”). 1995-ben mellrákot állapította meg nála, és hat hetet adtak neki, de alávetette magát egy új – és vitatott – kezelésnek, s egészen 1997-ig hősiesen küzdött a betegség ellen. Műtét közben halt meg. Ekkor a Penthouse birodalom már recsegett-ropogott – részben azért, mert az internetes pornóipar alaposan betett a magazinoknak, részben mert Bob addigra már százmillió dollárt veszített a befuccsolt kaszinón és a hidegfúziós projekten (volt, hogy egyszerre nyolcvankét tudós dolgozott neki San Diegóban), de azért is, mert 1992-ben fel kellett vennie nyolcvanmillió dollár kölcsönt, hogy kifizesse az adóját. Sajnos a fiaival, Bob Juniorral és Tonyval is megromlott a viszonya, olyannyira, hogy még akkor sem akarta látni őket, amikor kiderült, gégerákja van. Az a döntése is balszerencsésnek bizonyult, hogy válaszul az internetes pornográfiára, jóval lejjebb tette a lécet, és a kilencvenes évek végétől a Penthouse immár behatolást is mutatott. Egy utolsó, kétségbeesett kísérlettel, hogy legalább részben eleget tegyen a hitelezők követeléseinek, 2002-ben elárvereztette a műgyűjteményét a Sotheby's-nél. Bár két évvel korábban az értékét ötvenkilencmillió dollárra becsülték, alig tizenkilencet kapott érte. Ez a pénz nem volt elég: a Penthouse 2003-ban csődöt jelentett, és egy évvel később Bobot kilakoltatták a villájából. Időközben annyira elhatalmasodott rajta a rák, hogy már csak gyomorszondán keresztül tudták táplálni. Az utolsó fényképen, amit láttam róla, borzalmasan nézett ki. Nem tudom, hol lakik most és mit csinál, de szeretettel és mélységes hálával gondolok rá, mert ő volt az, aki segített elindulni az újságírói szakmában.

Fleet Street Első lányunk, Rosie 1975-ben született, a második, Theo pedig 1978-ban, ezért nem is mentem vissza dolgozni egészen 1981-ig – egyszóval lehúztam jó néhány évet mint háztartásbeli. Igyekeztem méltósággal

végigcsinálni, és remélem, sikerült is, de ma is kiráz a hideg, ha meghallom a „gyerekfelvigyázás”, vagy ami még rosszabb, a „papírmasé” szót. Szerencsére a Finsbury Park tele volt szent életű anyukákkal, akik felhívtak, hogy papírmasé maszkok készítésével szeretnék eltölteni a délutánt, és nem lenne-e kedvük a lányaimnak csatlakozni? Dehogynem! A gondot csak az jelentette, hogy a meghívást néha viszonozni is kellett. Szerencsére hamar rájöttem, hogy a Finsbury Park középosztálybeli gyerekeit azzal tudom a legkönnyebben kordában tartani, ha odaültetem őket a tévé elé – mert otthon nem engedték meg nekik, hogy tévét nézzenek. Ma az újrahasznosítás és az étkezési zavarok robbantanak ki vitákat, akkoriban (a nyolcvanas évek elején) a tévével volt ez így: nézni vagy nem nézni? David azonban állította – és épp eleget kutatta ezt a területet, hogy joggal tehesse: a tévé igenis jó hatással van a gyerekekre. A következmény az volt, hogy mivel a lányaink akkor nézhették a dobozt, amikor csak akarták, nem voltak odáig érte, miközben a barátaik úgy ültek a készülék előtt, mintha odaragasztottam volna őket. Egyetlen írásom a gyerekfelvigyázós időszakból egy vaskos kötet, A természetrajz virágkora, amelyben azt vizsgálom, milyen hatással volt a darwinizmus a népszerű, viktoriánus természetrajzkönyvekre. Örült ötlet volt nekiülni, elismerem, de úgy gondoltam, két gyerek mellett könnyebb lesz megírni egy könyvtári kutatásokon alapuló történeti munkát, mint szabadúszó riporterként egész nap lótni-futni. Hogy én mekkorát tévedtem! A könyv jó kritikát kapott, és még mindig jó ajánlólevélnek számított az olyan embereknél, mint például Sir David Attenborough, de nagyon megbántam, hogy belefogtam. Öt év kemény munka szinte ingyen, arról nem is beszélve, hogy bebizonyosodott az, amire bármelyik oxfordi tanárom felhívhatta volna a figyelmemet: abszolút tehetségtelen vagyok, ha tudományos kutatómunkáról van szó. A legszomorúbb az volt, hogy mielőtt megírtam volna, imádtam régi természettudományi könyveket olvasni, még vadásztam is rájuk az antikváriumokban, ez az öt év azonban úgy megutáltatta velem őket, hogy rájuk se bírtam nézni, még az olyan igazi kincsekre sem, mint Philip Gosse Tenbyje. A drága öreg Harry Fieldhouse volt az, aki visszaterelt az újságíráshoz. Miután otthagyta a Penthouse-t, nyomát vesztettem. Ekkortájt azonban, mint kiderült, a Telegraph Magazine-nak dolgozott, és azt mondta a szerkesztőnek, hogy a természetrajz szakértője vagyok (hah!), ennélfogva a legalkalmasabb személy arra, hogy interjút készítsek Bécsben a Nobel-díjas etológussal, Konrad Lorenzcel. A felkérés teljesen váratlanul ért (még azt sem tudtam, hogy Harry áll mögötte); nem készítettem interjút már évek óta, olyan fajsúlyos tudóssal pedig, mint Lorenz, egyáltalán nem, de azért alig vártam, hogy Bécsbe mehessek. Egy kicsit aggódtam, hogy Lorenz túl száraz téma lesz, de rendkívül elbűvölő, művelt és érdekes embernek bizonyult. Emlékszem, ott feküdtem az ágyamban a szállodai szobámban, és arra gondoltam: „Ez őrület! Fizetnek azért, hogy egy olyan emberrel beszélgessek, akivel már egy levegőt szívni is megtiszteltetés.” Egészen addig nem voltak különösebb ambícióim, de ott és akkor, harminchat évesen rájöttem, mit akarok: interjúkat készíteni, minél több interjút! Nem sokkal később aztán Harry Fieldhouse azzal hívott fel, hogy a Sunday Express új, színes magazinmellékletéhez ment, és megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a csapathoz? Hogy lenne-e? – a fél karomat odaadtam volna, hogy visszamehessek dolgozni hatévnyi házi fogság után, és a pénz is nagyon kellett. A lehetőség egyben azt is jelentette, hogy a híres Fleet Streeten dolgozhattam, bár azt akkor még nem sejthettem, hogy az angol sajtó utcájának hanyatlását fogom végignézni. Imádtam bámulni a teherautókat, platójukon a Skandináviából hozott hatalmas papírgurigákkal, amik aztán a csúszdán keresztül lekerültek az Express-székház, ismertebb nevén a Fekete Ljubjanka mélyébe. Jó volt arra gondolni, hogy én is része vagyok a folyamatnak – mint a favágók, akik kidöntötték azokat a fákat, a papírgyári munkások, akik újságpapírrá alakították a nyersanyagot, a teherautósofőrök, akik odaszállították a kontinensen át és a nyomdászok, akik – ha éppen nem sztrájkoltak – kinyomták a lapot. A Ljubjanka hátsó lépcsőháza feketéllett a nyomdászok kezéről származó festéktől, késő délután pedig hallani, sőt, érezni lehetett a dübörgést, amikor a nyomdagépek beindultak. És persze imádtam végigmenni a híres art deco előtéren, hogy felvegyem a költségtérítésemet az „égi bankban”. És micsoda költségtérítések voltak azok! Amikor kitöltöttem az első visszaigénylő lapomat, az

igazgatóhelyettes ránézett, és kijelentette, hogy ez „szánalmas”. Hogyan utazhatok másodosztályú kocsiban a vonaton, vagy ami még rosszabb, metróval – nem tudtam, hogy a szakszervezeti szabályzat szerint vonaton kizárólag az első osztályra ülhetek fel, és tömegközlekedés helyett taxit kell használnom? És azok a rettenetesen olcsó éttermek, ahova járok! Sehogyan sem tudta összeegyeztetni az elveivel, hogy jóváhagyjon egy mindössze hat fontra rúgó számlát. A kezembe nyomott egy köteg üres éttermi számlát, és rám parancsolt, hogy legközelebb legyek ügyesebb. Akkoriban teljesen megszokott volt, hogy egy újságíró fél tucat számlával távozott egy étteremből. És ha kiküldtek külföldre, felmentél az égi bankba, ahol szó nélkül kifizettek háromszáz-ötszáz font előleget. Mindent egybevetve, a Sunday Express magazinja volt a legmókásabb hely minden addigi munkahelyem közül, és néhány nagyon jó barátra is szert tettem ott. Befutottunk valamikor fél tizenegy és tizenegy között, megnéztük a postánkat, megbeszéltük, ki mivel töltötte az előző estét, elolvastuk az újságokat (valami oknál fogva mindannyian elolvastuk az összes újságot), és ami a legfontosabb volt, megszerveztük az ebédet. Ha „szórakoztatni” kellett egy hírforrást, akkor egy előkelő étterembe mentünk, mondjuk a Savoy Grillbe vagy a Rulesba, egyébként pedig a közeli olasz étterembe, a Capitelli's-be, a Joe Allenbe Covent Gardenben vagy az elképesztően lepukkant City Golf Clubba, ahol ugyan szörnyen főztek, viszont itt lehetett hozzájutni a Fleet Street legjobb és legfrissebb pletykáihoz. Voltak hárompalackos, négypalackos és hatpalackos ebédek, és amelyik délután négynél hamarabb véget ért, az igencsak rövidnek számított. Néha „segítenünk” kellett a borszakértőnknek, Oz Clarknak a borkóstolásban, ami azzal járt, hogy az irodában napokon át lépni is alig lehetett az üvegektől. Nekem elvileg jegyzetelnem kellett volna Oz megállapításait, de az első néhány üveg után már a saját kézírásomat sem tudtam elolvasni. Érdemi munkát tehát leginkább otthon végeztem, általában reggel vagy kora délelőtt. Az első munkám a Sunday Express magazinnál a hetente jelentkező, mindig más hírességet megszólaltató egyoldalas cikk megírása volt, Amit 18 évesen tennem kellett volna címmel. Formáját tekintve olyan volt, mint az A Life in the Day, a The Sunday Times egyik rovata; az ember az interjú alatt lejegyzetelt összes idézetet egybekalapálta, hogy egyetlen, összefüggő elbeszélést kapjon (és ne kérdésekfeleletek sokaságát). Nem állítom, hogy odáig voltam a formátumért vagy a témáért – nagyjából mindenki azt válaszolta, hogy nyelveket kellett volna tanulnia, és folytatni a zongorázást –, de úgy találtam, egészen érdekes dolgokat lehet megtudni valakiről, ha elmeséli, milyen volt tizennyolc évesen, a felnőttkor küszöbén. Ez a munka jó lehetőség volt a hírességekkel való bánásmód gyakorlására, és segített elérnem, hogy ne jöjjek zavarba a sztárok jelenlétében – ami a kezdőknél gyakori probléma. Persze mindig odáig voltam, ha találkozhattam egy hírességgel, de annyira azért nem, hogy elfelejtsek kérdéseket feltenni. Az igazán hasznos azonban az volt, hogy megtanultam változatosat alkotni a kötött formátum dacára, és nem azt keresni, mi a közös az interjúalanyaimban, hanem arra összpontosítani, amiben különböznek egymástól. Igen emlékezetes és élvezetes interjúm volt Sir Ralph Richardsonnal, akitől a találkozót megelőző, meglehetősen fura telefonbeszélgetésünk miatt kissé tartottam. (Ez még abban a világban volt, amikor a legtöbb híresség telefonszámát nemhogy a londoni telefonkönyvből, de a Ki kicsodából is ki tudtad keresni. Nem kellett PR-osok erdején átküzdened magad, mint manapság.) Sir Ralph készséggel belement az interjúba, de aztán váratlanul megkérdezte: – És mennyit fogok kapni ezért? Döbbenten feleltem: – Ó, nem, mi nem fizetünk az interjúkért. – Ön talán nem kap érte pénzt, drágám? – De igen. – Pedig mintha azt mondta volna, hogy a cikk kizárólag az én szavaimból fog állni. – Izé… nos, igen. – Kissé megkésve, de kezdtem belátni, mi jelenti a problémát. – Mondok valamit – folytatta. – Leírom én magam, és ön kifizeti. De nem csekket kérek, hanem egy rekesz bort a Berry Bros. and Ruddtól. Mondja meg nekik, hogy kinek kell, és ők tudni fogják, mit

szeretek. Nos, mikor jön? Iszonyú zavarban voltam, amikor letettem a telefont. Elmondtam a szerkesztőmnek, mi történt, de ő csak nevetett, hogy nahát, igen, és gondolom, elküldte azt a rekesz bort, mert Sir Ralph rendkívül szívélyesen fogadott. Olyan gördülékenyen és szórakoztatóan mesélt, hogy nem tagadhattam: jócskán megérdemelte a bort. A legkínosabb találkozóm Robert Robinsonnal esett meg, aki mindenütt jelen volt mint népszerű rádiós és tévés kvízmester. Taxival mentem ki Chelsea-be, ahol lakott, és mint az idő tájt mindig, most is ragoztam útközben. Amikor megérkeztünk az egészen mutatós házhoz, kivettem a rágót a számból, és mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, belelöktem a hamutartóba. Mrs. Robinson beengedett, aztán a férje is előkerült, és bemutatkoztunk egymásnak, de még mindig a hallban álltunk, amikor valaki csengetett. Robert Robinson ajtót nyitott, a dühös taxisofőr pedig egy „Gusztustalan szokás !”-kiáltással a tenyerébe csapta a rágógumimat. Aztán sarkon fordult, és távozni akart, de végül kapcsolt, és hátraperdült – felismerte Robinsont a tévéből. A modora azonnal megváltozott, dühöngő bikából pitiző pudli lett. „Borzasztóan sajnálom, uram – nyüszítette. – Ha tudtam volna, hogy ön az…” Közben, sajnos, megpróbálta kivenni a rágógumit Robinson tenyeréből, csakhogy a gumi odatapadt, és minél jobban igyekezett a taxisofőr, annál hosszabbra nyúlt, mígnem váratlanul megadta magát, és lepattant, rá a méregdrága szőnyegre. Mrs. Robinson felsikított, és úgy tűnt, menten sírva fakad. Én csak álltam mellettük bambán, és úgy égtem, hogy még mentegetőzni is elfelejtettem. Az interjúnak lőttek. Alan Whickerrel való találkozásom is egészen bizarra sikeredett. Jersey-n lakott, és kedvesen meghívott ebédre az otthonába. Kissé merev, gondoltam, de tökéletes úriember. Arról beszélt, hogy a háború idején volt tizennyolc éves, és mint minden kölyök, ő is igyekezett úgy tenni a társaival, mintha igazi férfiak lennének, de távol az otthontól hamar megváltozik az ember értékítélete. Megkérdeztem tőle – mert ez jó apropónak tűnt –, volt-e valaha prostituálttal, mire ő lecsapta a szalvétáját az asztalra, és szó nélkül kivonult a szobából. Ott ültem egymagamban vagy öt percen át, és azon rágódtam, most mi legyen. De aztán visszajött, és egy cetlit tartott a kezében, amiről egy vádpontokat ismertető ügyvéd hangján felolvasta: – Válaszoljon, Miss Barber: ön a Penthouse magazinnak dolgozott, és a szerzője egy Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban? című könyvnek? – Igen – feleltem barátságosan, és vártam, mi jön ezután. Autogramot fog kérni, vagy mi? Egy darabig csak néztük egymást értetlenül, aztán megint kiment, visszajött, fogta a szalvétáját, és folytattuk az étkezést. Azt hiszem, visszagondolva rá, hogy ez volt számára az igazság nagy pillanata, amikor kirángatta a csontvázat a szekrényemből, és rámutatott, milyen szégyentelen író vagyok. Az a csontváz, természetesen, sohasem volt a szekrényembe zárva. Mindenki, aki ismert, azt is tudta, hogy a Penthouse-nak dolgoztam, és szexkönyveket is írtam. De ezek után úgy éreztem, mégsem lenne ildomos újra megkérdeznem tőle, hogy igénybe vette-e valaha prostituáltak szolgáltatásait. (Ez a kérdés egyébként, ahogyan az is, hogy volt-e az illetőnek homoszexuális kapcsolata, az „orosz rulett-típusúak közé tartozik, mert sohasem tudhatod, milyen reakciót fog kiváltani. Én azon a véleményen vagyok, hogy egy kérdés miatt még nem lenne szabad megsértődni – végül is csak egy határozott „nem”-et kell mondanod rá, és el van intézve. Egyesek azonban, köztük Whicker is, hajlamosak vádként felfogni a kérdéseket. Ennek ellenére úgy vélem, érdemes kérdezni, mert már maga a reakció is sok mindent elárul.) Úgy egy éve lehettem a Sunday Express magazinjánál, Charles Wintour alatt, amikor közölték velünk, hogy új főszerkesztőt kapunk: a Sunday Timestól kirúgott Ron „Borz” Hallt. (A gúnynevet a Private Eye ragasztotta rá, mert befelé forduló lábfejjel lépkedett, akár egy borz.) Én történetesen már régről ismertem Ron Hallt, mert Dannynek, Simon barátjának volt a barátja, és néha egymásba botlottunk a Bedford Square-en. Egyszer-kétszer ajánlatot is tett nekem, de reméltem, hogy erre már nem emlékszik, sőt, abban is reménykedtem, hogy egyáltalán nem emlékszik rám. Mint kiderült, nem felejtett el, és már az első napján elhívott ebédelni a Zanzibarba, ahol azt mondta: – Tudom, hogy imádni valóan indiszkrét vagy;

mesélj, kérlek, a kollégáidról. – Én pedig boldogan meséltem. Ron úgy gondolta, hosszabb cikkeket is tudnék írni, mint az Amit 18 évesen…, és az első ilyen máris lehetne egy címlapsztori Auchtermuchtyról. – Tessék? Mi az, hogy Auchtermuchty? – Te nem olvasod John Junor rovatát? – csattant fel. Junor a Sunday Express szerkesztője volt, aki állandó rovatában – mint megtudtam – gyakran utalt Auchtermuchtyra. Ez egy kisváros, amin a St. Andrew's-i Királyi és Ősi Golfklubba menet hajtott át, de Junor, valami rejtélyes oknál fogva, személyes Brigadoonjaként kezelte, és rendszeresen írt humoros hangvételű dicshimnuszokat az auchtermuchtyi templom véneihez. A cikket, mint kiderült, Ron olajágnak szánta. Egészen eddig Junor senkinek sem nyilatkozott a magazinnál. A menedzsment ragaszkodott hozzá, hogy a Sunday Expressnek legyen egy magazinmelléklete, mert csak így tud hatékonyan versenyezni a konkurenciával, Junor azonban egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a létezéséről. Ron azt remélte, ha írunk egy méltató hangvételű cikket Auchtermuchty-ról, John Junor annyira meg fog hatódni, hogy többé nem lesz akadálya a barátságunknak. Ron azt is fontosnak tartotta, hogy rávegyem az auchtermuchtyi templom véneit, álljanak egymás mellé egy csoportkép erejéig. Ezt aztán felnagyíttatja, bekeretezted, és átadja Junornak új barátságuk zálogaként, valahogy úgy, mint Mao elnök az óriáspandákat Nixonnak 1972-ben. Nem is tudom, felfogtam-e egyáltalán, milyen hatalmas felelősség nyomja a vállamat. Azt hiszem, elsősorban az lebegett a szemem előtt, hogy írnom kell egy hosszú cikket valami félreeső skóciai városkáról. Ron magabiztosan kijelentette, hogy egyszerű dolgom lesz: befészkelem magam a kocsmába, elbeszélgetek a helybeliekkel, és máris tele lesz a tarsolyom érdekesebbnél érdekesebb történetekkel. Így dolgozik egy igazi újságíró, állította. Nahát, ki gondolta volna! Elutaztam Auchtermuchtyba, bementem ebédidőben a kocsmába, és mindenki hátrahőkölt rémületében, mert én voltam az első nő, aki valaha is betette oda a lábát. És amikor azt mondom, „mindenki”, ez alatt azt a fél tucat elaggott alkoholistát értem, akik a teljes vendégkört alkották. Tíz perce sem tartózkodtam Auchtermuchtyban, máris megkaptam a kitüntető „angol cafka” címet, és a hír gyorsan terjed az aggódó emberek lakta kisvárosban. Amikor később átmentem az iskolához, hogy elbeszélgessek a gyerekeikre váró anyukákkal, azok tüntetően hátat fordítottak nekem – már tudták, hogy én vagyok az bizonyos angol cafka, akit láttak bemenni a kocsmába. A nap véget ért, és én pontosan nulla emberrel beszéltem. Kétségbeesetten felhívtam Ront, és előadtam neki egyik kedvenc sorát: – Ha elsőre nem sikerül, jobb, ha feladod. Máskor csak nevetett volna rajta, de ezúttal könyörtelen volt: – Ha nincs cikk, nincs állásod sem! Majdnem feladtam, és nemcsak a cikk megírását, hanem egész újságírói karrieremet is, de végül, éveknek tűnő napok fáradságos munkájával, sikerült szóba állnom néhány emberrel, és nagy nehezen az auchtermuchtyi templom vénei is összegyűltek egy csoportképre. Sikerült. John Junor majd elolvadt, Ron Halinak fülig ért a szája, én pedig megtarthattam az állásomat. Az a hét Auchtermuchtyban életem leghosszabb, legnehezebb és legfárasztóbb hete volt; de legalább, amikor évekkel később külföldi tudósítók közé keveredtem, akik hátborzongató történeteket meséltek háborúkról és egyéb szörnyűségekről, én is hozzátehettem a magam kétpennys sztoriját: „Én nem jártam Afganisztánban, sem Irakban vagy Koszovóban, de egyszer eltöltöttem egy egész hetet Auchtermuchtyban…” Az auchtermuchtyi győzelem után még hosszabb és jobb cikkeket írhattam, és minden csodásan ment egészen addig, míg porckorongsérvet nem kaptam. Hónapokat töltöttem kórházban, és sosem épültem fel belőle teljesen. Az utolsó interjúalanyom, mielőtt bevonultam volna a kórházba, a hatvanas évek popénekesnője, Sandie Shaw volt. Covent Gardenbe hívtam meg ebédre, a Neal Street étterembe. Egy óra késéssel érkezett, a fiújával, akit be sem mutatott, aztán közölte, hogy nem is szokott igazán ebédelni, és rendelni kezdett étlapon kívülről, egy levélnyi ezt, egy darabka azt. A kérdéseimre kedvetlen igenekkel és nemekkel válaszolt, mintha halálosan unná az egészet. Ekkor már rettenetes fájdalmaim voltak, és képtelen voltam tovább türtőztetni magam.

– Ebből elég! – robbantam ki. – Nekem sincs nagyobb kedvem itt lenni, mint magának! Holnap műtétre kell mennem, szóval egy fikarcnyit sem érdekel a nyamvadt karrierje. Egye meg a salátáját, és menjen haza. Mintha kicserélték volna. Együttérzéstől és aggodalomtól fátyolos hangon kikérdezett a műtétről, majd erélyesen azt mondta: – Ne hagyja, hogy megműtsék a gerincét. Ez köti össze az agyát a Földdel. Énekelni fogok magáért. Én és az egész banda. Jó lenne, ha maga is megtanulná. – És ott, a Neal Street étterem kellős közepén, ütemesen kántálni kezdte, hogy „na-na-gong”. Aztán kifizette a számlát, és taxiba ültetett. Valahogy a telefonszámomat is megszerezte, mert néhány nappal később felhívta Davidet, és közölte, hogy mindennap énekel értem. Meg akarta tanítani Davidet is a dalra, de ő azt felelte, hogy nem egyeztethető össze a hitével (ami az ateizmus volt, ahogyan nekem is, de ezt nem kötötte az orrára), Sandie pedig azt mondta, hogy semmi gond, ő tiszteletben tartja mások hitét. Mindenesetre nagyon kedvesnek bizonyult, amikor erre volt szükségem, bár egy kissé őrültnek találtam. A hosszú kórházi kezelés a jellememet is megerősítette. Sokkal bátrabb lettem, könnyebben mondtam nemet, és kevésbé törekedtem arra, hogy mások kedvére tegyek. Aztán, röviddel ezután, sor került arra a New York-i interjúra Bobbal és Kathy-vel, ami hatalmas fordulópontot jelentett a karrieremben. Egészen addig mindig első szám harmadik személyben írtam az interjúkat, mert az volt az elfogadott. Ha valami oknál fogva utalnod kellett magadra a szövegben, azt csak igen diszkréten, „jelen sorok írója”, „az ön riportere” vagy hasonló formában tehetted meg – az újságírónak az objektivitást kell képviselnie, tehát nem sok keresnivalója volt a saját szövegében. Én engedelmesen eleget tettem ennek az elvárásnak, de amikor Bobról és Kathyről kellett írnom, úgy éreztem, el kell mondanom, hogy hét évig nekik dolgoztam, mert ha nem teszem meg, az becstelenség lesz. Elmondtam ugyanezt Ron Halinak is, de mint régi Sunday Timesos, mélységesen hitt ebben az objektivitás-dologban, és kijelentette, hogy profihoz méltatlan, sőt, kislányos lenne egyes szám első személyben írni. De nem azért edződtem meg a kórházban, hogy ilyen könnyen feladjam. Megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy márpedig ezt a cikket én nem tudom másképpen megírni. Végül kénytelen volt engedni: „Rendben, akkor írd meg a magad módján, de ha nem nyeri el a tetszésemet, átírod olyanra, amilyenre kell.” Belementem. Megírtam úgy, ahogy szerettem volna, és Ron sem akkor, sem később nem kérte, hogy írjam át régimódira. Ettől kezdve minden interjúmat egyes szám első személyben vetettem papírra, és úgy éreztem, végre megtaláltam a hangomat. Különben sem hittem az „objektív” interjúban – ha leülsz valakivel négyszemközt, nem tehetsz úgy, mintha az interjúalany a levegőnek beszélne. Egyre magabiztosabban írtam, és nem sokkal ezután, 1986-ban megkaptam első Brit Sajtódíjamat. A következő évben megint megnyertem a díjat karrierem egyetlen „exkluzív” interjújával, amit az elvonultan élő II. John Paul Gettyvel készítettem. A férfi 1972-ben – a felesége, Talitha Pol kábítószertúladagolás miatt bekövetkezett halála után – menekült el Rómából, és éveken át rejtőzködött a Cheyne Walkon. Újabban azonban azt pletykálták, hogy a London Klinikán ápolják valamilyen keringési problémával. Amikor a kolléganőm, Pauline Peters segítséget kért egy riporthoz, amiben arra várta a választ, miért döntöttek úgy a megkérdezett bevándorlók, hogy Angliában folytatják tovább, eldöntöttem, felhívom Gettyt a klinikán. Rögtön kapcsoltak, és Getty hosszan mesélt nekem Anglia iránti szeretetéről, s legfőképpen a krikettről. Legépeltem a szavait, és odaadtam Pauline-nak. Hamarosan az egész szerkesztőség rajtam röhögött: köztudott tény volt, hogy Getty soha nem ad interjút, vagyis minden bizonnyal egy szélhámossal beszéltem. „De ez nevetséges – tiltakoztam. – Megint felhívom.” Tárcsáztam a klinikát, és kértem, hogy kapcsolják Mr. Gettyt, mire a recepciós azt válaszolta, hogy „Sajnálom, de nem fogad hívásokat.” Ezek után nem tehettem mást, valósággal ostromolni kezdtem John Paul Gettyt, hogy bebizonyíthassam, tényleg vele beszéltem telefonon. Minden héten írtam neki, választ azonban egyszer sem kaptam. De aztán megkerestem az ügyvédjét, Vanni Trevest, aki meghívott az irodájába, és elmondta, hogy Mr. Getty soha nem ad interjút, de esetleg kivételt tehet a kedvemért, ha nem lesz nálam se jegyzetfüzet, se magnó, se

semmi más, ami arra emlékeztetheti, hogy újságíró vagyok. (Akkor gyűlölte meg a riportereket, amikor a fiát elrabolták Rómában, és a média rászállt.) Treves azt ígérte, visszahív, ha aktuális lesz. Egy délután felhívott, hogy menjek át a St. James's Place-re. Az utcán várt rám, és felvitt Mr. Getty lakásába. Mr. Getty ugyan nem mesélt hosszan – golfot nézett a tévében –, de megengedte, hogy körbenézzek a lakásában, megcsodáljam régi, felhúzós gramofonját és Gustave Moreau-festményeit, s épp elég kérdésemre válaszolt ahhoz, hogy kijöjjön belőle egy tisztességes újságcikk. Az utóbbi időben már nem kerülte annyira az embereket, és elég gyakran hívott meg újságírókat a birtokán, Womersleyben rendezett krikettmeccsekre, így oda lett az exkluzivitás (ahogy az általában lenni szokott), de legalább nyertem egy újabb sajtódíjat. A Sunday Express egyetlen „díjnyertes írója”-ként elkényeztettek az újságnál: bőkezű fizetést kaptam, kényelmes költségkeretet, vállalati autót, utazási lehetőséget, s miután átköltöztünk a Blackfriars Bridgere, egy gyönyörű irodát, kilátással a Temzére. Mindenem megvolt, amire csak egy újságíró vágyhat – kivéve az ismertséget. Kiábrándító volt, hogy bárki, akivel találkoztam, még soha nem olvasott Sunday Expresst. Ha lementem a szüleimhez Wiltshire-be, a falu kocsmájában mindenki gratulált a cikkeimhez, de Londonban soha egyetlen Sunday Express-olvasóval sem találkoztam. Egy idő után, elkerülhetetlenül, viszketni kezdett a talpam, s azt gondoltam, a két Brit Sajtódíjammal kelendő leszek, ezért pályázatokat adtam be más újságokhoz. De senkinek sem kellettem. Azt hiszem, a Sunday Express annyira divatjamúlt volt, hogy még a Fleet Street szerkesztői sem olvasták. 1989 vége felé azonban, egy közös ebédünk alkalmával (a Grouchóban) Ron Hall bemutatott egy régi Sunday Timesos kollégájának, Ian Jacknek, aki elmondta, hogy egy új lapot készülnek indítani Independent on Sunday névvel. (Az Independent sikeresen működött már 1986 óta, most azonban egy vasárnapi kiadást is akartak mellé, Stephen Gloverrel a főszerkesztői székben. Ian Jack a kritikai rovat vezetését kapta.) – Lesz hely riportoknak is? – kérdeztem tőle. – Talán. Küldje el a cikkeit. – Úgy is tettem. Csakhogy közvetlenül ezután a Sunday Express Uruguayba, Punta del Estébe küldött, hogy a Whitebread Világ körüli Jachtversenyről írjak. Pontosabban nem is a versenyről – isten őrizz! –, hanem a kapcsolódó bálokról, partikról és a versenyzők tiszteletére rendezett ünnepségről. Ez elvileg nagyszerű alkalom lett volna arra, hogy bepillantást nyerjünk a dél-amerikai felső tízezer életébe. Megvártam, hogy az Express jacht-tudósítója üzenjen: „Még három nap és befutnak. Repülhetsz!” – és repültem, hogy aztán kiderüljön, a jachtok még mindig három nap hajóútra vannak, tökéletes szélcsendben. Így is maradtak az elkövetkező két hétben. A jetset várt két napot, aztán továbbutaztak, és nem is jöttek vissza. Egy idő után még a helybeliek érdeklődése is lankadni kezdett. Néha úgy éreztem, én vagyok az egyetlen ember Punta del Estében, aki még mindig arra vár, hogy a vitorlák feltűnjenek a láthatáron. Csak álltam a vízparton a hajnali hidegben, nap mint nap, és imádkoztam, akár egy aggódó halászfeleség, hogy végre előbukkanjanak. Közben persze majd szétvetett az idegesség, mert attól tartottam, hogy lemaradok a nagy lehetőségről az Independent on Sunday-nél. Amikor aztán, hetekkel később, a jachtok befutottak az éjszaka közepén, nem volt se bál, se parti, az ünneplés pedig mindössze abból állt, hogy Steinlagert vedeltünk a győztes új-zélandi csapat hajóján. Később a Rothmans jachttal átvitettem magam Montevideóba, és már repültem is haza, egy morcos Davidhez, akinek az ígért négy nap helyet három héten keresztül kellett hozni-vinni a gyerekeket az iskolából. Biztos voltam benne, hogy az Independent on Sundayhez fűzött reményeimnek lőttek.

Siker

Pedig nem. Szerencsémre az Independent on Sundayt annyira lekötötte az, hogy igazi újságírókat – külföldi tudósítókat, sportriportereket, politikai cikkírókat – szerződtessen, hogy teljesen megfeledkeztek az interjú- és riportírás alázatos műfajáról, így a pozíció még mindig betöltetlen volt, amikor visszatértem Uruguayból. Felkerestem Stephen Glovert, a főszerkesztőt, aki furán nézett rám, miután elolvasta az önéletrajzomat – hét év a Pentbouse-nál, másik hét a Sunday Expressnél és két szexkönyv (mint oly sokan az Independent fejesei közül, ő is egy lelkész fia volt) –, majd langyos lelkesedéssel megjegyezte, hogy Ian Jack és Sebastian Faulks csupa jót mondtak az interjúimról. A Brit Sajtódíj zsűrije is ezt gondolta, válaszoltam én, ha már kettőt is nekem ítéltek, és hiszem, hogy lesznek még továbbiak is. Így aztán, nem valami lelkesen ugyan, de Glover munkát ajánlott nekem. Jóval kevesebb fizetést kaptam, és autó sem járt hozzá, de addigra már eltökéltem, hogy mindenképpen otthagyom a Sunday Expresst. Imádtam, hogy egy olyan új hetilaphoz szegődhetek el, amiről mindenki beszél, s az is tetszett, hogy a szerkesztőség a Bunhill Fields temető közvetlen szomszédságában volt, ahol London egyik legnagyobb seregélypopulációja fészkel. Napnyugtakor gyakran álltam ki a hátsó lépcsőhöz, hogy a bevonulásukban gyönyörködjek. Elméletben egy olyan írócsapat tagja voltam, akiket bármivel meg lehetett bízni; a gyakorlatban az első naptól kezdve interjúkat készítettem, és az is maradt a szakterületem. Az első két hónapban, mielőtt a lapkiadás beindult volna, tesztüzemmódban működtünk, ami lehetővé tette, hogy egy egészen tekintélyes interjúgyűjteménnyel álljak Stephen Glover elé. A legelső lapszámban egy John Aspinallal készített interjúmat közölték, amiben a férfi – számomra egyértelműen – elismerte, hogy látta Lord Lucant, miután az megölte a gyerekek dajkáját. A szavai azonban, úgy tűnt, mégsem olyan egyértelműek, mint gondoltam, mert senki más nem figyelt fel erre, s így ez az első írásom visszhangtalan maradt. Ezzel szemben a következő néhány hét interjúi nagy érdeklődést keltettek, különösen a Melvyn Bragg elleni kirohanásom, illetve a Richard Harrisszel készített anyag, amiben megjegyzést tettem arra, hogy folyton a melegítőalsójában kotorászik. Hirtelen, életem negyvenhatodik évében, „máról holnapra” híres lettem. Rám akasztották a Démon Barber nevet, és cikkezni kezdtek rólam, azt boncolgatva, megengedhető-e, hogy valaki ilyen „agresszív” stílusban készítsen interjúkat. Én értetlenül álltam az egész felhajtás előtt, hiszen éveken át hasonló interjúkat írtam a Sunday Expressnek, most pedig úgy állítottak be, mint egy őrült hóhért, aki arra hajt, hogy minél több embert végezzen ki. Attól tartottam, ha ez így megy tovább, senki sem akar majd interjút adni nekem. Engem sikerült is elbizonytalanítaniuk, de leendő alanyaimra éppen ellenkező hatást gyakoroltak: arra sarkallták őket, hogy vállalják a kihívást, s ezzel bebizonyítsák, vannak olyan bátrak, hogy szóba álljanak velem. (Még ma is zavarba ejt ez a Démon Barber-dolog. Azt hiszem, az lehet a magyarázata, hogy az olvasók emlékezetében sokkal jobban megmaradnak a vitriolba mártott tollal írt cikkek, mint a barátságos darabok. Hogy ez azért van-e, mert jobban sikerültek, vagy mert „a káröröm a legszebb öröm”, nem tudom. Azok az interjúk, amelyek az én emlékezetemben ragadtak meg az Independent on Sunday idejéből, a Rudolf Nureyevvel, Roald Dahllal, Muriel Sparkkal folytatott mélyenszántó beszélgetések, de ezek nem keltettek akkora figyelmet. Ugyanez ismétlődött meg az Observernél is: ezek közül is pl. Harriet Harman, Marianne Faithfull vagy John Prescott „kivégzése” volt a legmaradandóbb az olvasók számára.) Az Independent on Sundaynál töltött első évem (1990) volt a legsikeresebb korszakom. Nyertem egy újabb sajtódíjat, aztán egy What the Papers Say-díjat, és szinte nonstop figyelemben volt részem. Egyszeriben mindenki meg akart ismerni: fura asztaltársaságok – a jogászkollégiumoktól a greenwichi Királyi Haditengerészeti Akadémiáig – igényelték a jelenlétemet, klubok ajánlottak fel tiszteletbeli tagságot, vitaestekre invitáltak. Néhány meghívást elfogadtam, de hamar rájöttem, hogy lehangolnak ezek az alkalmak – valahogy mindig rosszkedvűen tértem haza róluk. Eleinte nem értettem, de aztán rájöttem, mi az oka: ezek az emberek, akik személyesen is meg akartak ismerni, csalódtak bennem. Nem tudom, mire számították, de nem azt kapták. Részben, gondolom, a korom miatt. Mielőtt az Independent on Sunday első számát a nyomdába küldte volna, Stephen Glover azt mondta: „Jobb lenne, ha fényképet is tennénk a

neved mellé. Van egy jó fotód?” Természetesen volt, egy egészen jól sikerült fotó, amit éveken át használtam a Sunday Expressnél Sajnos tíz évvel korábban készült, és az azóta eltelt idő nem volt kegyes hozzám, így a fénykép meglehetősen hamis elképzeléseket alakíthatott ki az olvasókban. De volt más is. Az emberek elvárták tőlem, hogy úgy beszéljek, ahogyan írok: határozottan, céltudatosan – miközben én hajlamos vagyok elkalandozni, és persze szörnyű, „ékesszóló” akcentussal is megvert a sors. Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha mindenkivel írásban értekezhetnék! A hírnévvel való találkozásom szerény volt és rövid életű – alig néhány hónapig tartott –, de legalább némi ízelítőt adott abból, mennyi bonyodalommal járhat az, ha tényleg híresség az ember. Iszonyúan zavaró tud lenni, ha találkozol valakivel, aki úgy gondolja, ismer téged, miközben neked fogalmad sincs arról, ki ő. Sokszor olyan közvetlenül beszélnek veled, mintha valóban ismernének, s te azt hiszed, hogy egy régi barát vagy diáktárs, akire, megbocsáthatatlan módon, nem emlékszel. Gondolom, az igazi sztárok idővel kénytelenek hozzászokni ehhez – csakhogy ez egy idő után óhatatlanul azt eredményezi, hogy képtelenek lesznek normális kapcsolatokat kialakítani. Jonathan Ross egyszer mesélt nekem arról, amit a „hírességek biccentésének” nevez. Az emberek mindig azt feltételezik, hogy a hírességek mind ismerik egymást, ezért szinte soha nem mutatják be őket egymásnak. Ilyenkor, ha találkozik a tekintetük, messziről összebiccentenek, mintegy azt mondva: „Tudom, ki vagy, és remélem, te is tudod, hogy én ki vagyok.” (Az utóbbi években újra egy kis ízelítőt kaphattam, ha nem is a hírnévből, de az ismertségből, miután feltűntem a régóta műsoron lévő Zsémbes vénasszonyok (Grumpy Old Women) című tévésorozatban. Megfigyeltem, hogy valahányszor a műsor másnapján vásárolni mentem Crouch Endbe, jó néhány idegen rám biccentett és mosolygott az utcán. Ha két nappal később mentem oda, akkor is részem lehetett egy-két biccentésben, a harmadik napon azonban már semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy felismertek volna – ilyen rövid a tévénézők emlékezete.) Eleinte nagyon mókás volt az Independent on Sundaynak dolgozni, mert remek kollégák vettek körül – Ian Jack, Zoe Heller, Sebastian Faulks, Blake Morrison, Allison Pearson, Nick Cohen, Simon Garfield, Michael Fathers –, de a példányszám hamarosan mélyrepülésbe kezdett. Stephen Gloverrel, a főszerkesztővel szemben általános volt az elégedetlenség, és számtalan összeesküvés szövődött az eltávolítására. Én nem tiltakoztam ellenük – csak azt utáltam, hogy engem senki sem hívott, vegyek részt bennük. De hát nő voltam. A Penthouse-nál és a Sunday Expressnél eltöltött évek alatt egyetlen percig sem éreztem úgy, hogy bármi hátrányom is lenne női mivoltom miatt, az Independent on Sunday-t azonban egy teljes egészében férfiakból álló klán vezette, akik érzékelhetően másodrendű polgároknak tekintették a nőket. Néha, ha televíziós kamerák is jelen voltak, meghívtak engem vagy Zoét is egy-egy megbeszélésre, de egyébként teljesen normálisnak tartották, hogy egy csupa férfitársaság vitassa meg például a „Mi kell a nőknek?”-kérdést. Emlékszem, egyszer Peter Wilby, a főszerkesztő-helyettes kidugta a fejét a tárgyaló ajtaján, hogy megkérdezze: „Mit gondolnak a nők a Maastrichti Szerződésről?” Aztán visszament, és közölte a többiekkel: „Azt mondja, nem érdekli.” A gond a diszkriminációval az, állapítottam meg, hogy lerakódik, és addig emészt belülről, amíg fekélyt nem mar a lelkedbe. Hazamentem, és képes voltam a patriarchális társadalmi berendezkedés átkáról és a hímsovinizmusról prédikálni Davidnek, miközben ő tálalta a rizottót, és arról érdeklődött, kérek-e Szép Heléna körtéjét desszertnek, miután végeztem. Kiborító egy helyzet volt, és arra késztetett, hogy meneküljek az Independent on Sundaytől – mert ha nem, úgy éreztem, megőrülök. A menekvés a pocakos Graydon Carter képében érkezett, 1993-ban. A Groucho Clubban ebédeltem (mint oly gyakran abban az időben), amikor valakitől megtudtam, hogy Graydont épp most nevezték ki a Vanity Fair főszerkesztőjének Tina Brown helyére. Személyesen is ismertem – átvette néhány interjúmat az Independent on Sundaytől a New York Observer számára, amit ő szerkesztett, s amikor a tengerentúlon jártam, a kérésére meg is látogattam. Megrögzött anglofil volt, abszurd gyűjteménnyel – krikettütőkkel, hótalpakkal, evezős csapatokat ábrázoló szépia fotókkal és egyéb vacakokkal – az irodájában, de imádtam jókedvét és éleselméjűségét. Amikor meghallottam, hogy a Vanity Fairhez szegődött, arra gondoltam,

milyen jó lenne, ha állást tudna ajánlani nekem. Felhívtam, és még aznap délután visszahívott. Szerződést ajánlott és mesés fizetést; a dolog egyetlen hátulütője az volt, hogy azt akarta, költözzek New Yorkba. Mondtam, hogy nem lehet – a férjemet Londonhoz kötötte a munkája, a lányok még iskolába jártak –, és Graydon hajlott a kompromisszumra. Abban egyeztünk meg, hogy maradhatok Londonban, ha rendszeresen átugrom New Yorkba. Az én elképzelésem a rendszeresről az évente egy alkalom volt, míg az övé a havonta egynél gyakrabban, de ez volt a kisebbik probléma. A nagyobbik gondot az jelentette, hogy én nem amerikai újságírónak születtem. Angliában megtehettem azt, hogy felhívtam a szerkesztőmet, és megkérdeztem: „Akarsz egy interjút Xszel?” Ő pedig rögtön igent vagy nemet mondott. A Vanity Fairnél ötleteket kellett „felvetnem”, amikkel aztán végigzarándokoltam a szerkesztők egész hierarchiáját, akik egyszer sem mulasztották el megkérdezni tőlem, milyen „szögből” kívánom megközelíteni a témát. Mindig is utáltam ezt a kérdést. Ha egy előre meghatározott „szögből” közelítesz meg valamit vagy valakit, az azt jelenti, hogy már a találkozásotok előtt eldöntötted, mit akarsz írni róla, így akár ki is hagyhatnád az interjút. A Vanity Fair szerkesztői azonban majdhogynem azt várták tőlünk, hogy szinopszist írjunk nekik egy riportról, amit még el sem készítettünk. A hatalmas bürokrácia egyben azt is jelentette, hogy az interjúk már rég aktualitásukat vesztették, mire – sokszor hónapok után – jóváhagyták őket. Aztán ott voltak a tényellenőrzések. Természetesen én is olvastam Jay McInerney regényét, a Fények, nagyvárost , és tudtam, mivel jár ez Amerikában, de nem hittem, hogy nekem is végig kell szenvednem mindezt. A legképtelenebb példa egy P. D. Jamesről írt rövid életrajzhoz kötődik, amiben azt is leírtam, hogy a hétvégéit Salisburyben tölti. Rögtön jött a tény-ellenőr. Mi ez a Sall-is-bury nevű hely? Nos, egy püspöki város Wiltshire-ben, mintegy 160 kilométerre Londontól nyugatra. Milyen forrásból tudom ezt? Onnan, hogy a szüleim a közelben laknak. Ez, mutattak rá, nem megbízható forrás. Keresnem kellett egy „hitelesített” útikönyvet, amiben le van írva, hol fekszik Salisbury. Ez persze nem jelentett gondot, az viszont nagyon felbosszantott, hogy önkényesen beletettek a leírásból egy jókora idézetet a cikkembe. Így aztán az olvasók megtudhatták, hogy P. D. James a hétvégéit Salisburyben tölti, amit „a középkorban alapítottak Wiltshire megyében, és arról híres, hogy itt található Anglia legmagasabb, 121 méter magas templomtornya.” Ez őrület volt, annál is inkább, mert újra és újra megtörtént – hosszú idézetek tűntek fel a bekezdéseim közepén, kíméletlenül megtörve a szöveg lendületét. Szintén nehézséget jelentett az is, hogy a Vanity Fair elvárta, kövessük az újság által képviselt életstílust, keressük a befolyásos emberek barátságát, és vegyünk részt „fontos” partikon. Egyszer még át is repítettek New Yorkba, és beraktak három napra a Royaltonba, hogy részt vehessek a Vanity Fair éves buliján. De mi keresnivalóm volt ott? Graydonnak azonban meggyőződése volt – és máig az –, hogy ezek a bulik sokat hoznak a konyhára, és be is bizonyította azzal, hogy a Vanity Fair After Party, amit minden évben az Oscar-díj-kiosztó után tartanak, a legrangosabb hollywoodi társasági eseménnyé nőtte ki magát. Sajnos későn fogtam fel, hogy Graydon meghívásait kötelező elfogadni. Egyszer sikerült komolyan felbosszantanom – jobban, mint amikor elszúrtam egy címlapsztorit, amiről később még szó lesz –, mégpedig azzal, hogy közöltem vele, nem tudok részt venni a Lord Snowdon tiszteletére rendezett vacsorán, mert reggel Michael Caine-nel fogok interjút készíteni, és szeretnék korán lefeküdni. A brit szerkesztők többségét meghatotta volna ez az elkötelezettség, de nem Graydont. „Csak egy interjú, nem?” – horkantott megvetően, én pedig nem akartam azt mondani neki, hogy „Igen, és ezért fizetsz.” Utólag úgy gondolom, túlságosan öntelt voltam, de nem tehetek róla: én még a régi, Grub Street-i hagyományt követem, ami azt kívánja meg, hogy a bértollnok legyen alázatos, és inkább rágja le a saját karját, minthogy hírességekkel bratyizzon. A legnagyobb nehézséget a Vanity Fairnél mégis az jelentette, hogy a nagy hollywoodi nevek közül, akiket Graydon meg szeretett volna szólaltatni, egy sem állt kötélnek. Nem bíztak a brit újságírókban (vélhetően nem alaptalanul), különösen egy olyanban nem, aki a Démon Barber gúnynevet viselte, így aztán sok időt töltöttem malmozással. Szinte naponta jöttek a szerkesztőségtől a hatalmas FedEx dobozok,

tele „kutatási anyaggal” és olyan könyvekkel, amiket „érdemes lenne megfontolnom”, de a felkérések valahogy elmaradtak. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, másnak nem írhattam, így aztán érthető, hogy a tétlenség egy idő után kezdett az agyamra menni. Lazíts és élvezd, biztattam magam, de minél inkább igyekeztem megfogadni a saját tanácsomat, annál idegesebb lettem. Nem ábrándozó semmittevőnek születtem, és nehéz volt elszámolni a lelkiismeretemmel, ha arra gondoltam, milyen rengeteget fizetnek nekem azért, hogy nem csinálok semmit. Végül aztán mégiscsak jött a hívás Graydontól: sikerült összehozniuk nekem egy interjút a filmszínész Nick Nolte-val, és címlapsztori lesz, a fotókat pedig Annie Leibovitz fogja készíteni. Az interjú helyszínéül Nolte malibui házát jelölték meg, az időpont péntek este volt. Átrepültem tehát Los Angelesbe, eltöltöttem néhány kellemes napot „felkészüléssel” egy medence szélén, péntek este pedig kivitettem magam Nolte-hoz. A házat, emlékszem, kissé komornak találtam, Nolte azonban elég barátságos volt, s amikor három órával később távoztam, úgy éreztem, egészen jól ment az interjú. Ellenőriztem a magnófelvételeket is – rendben voltak –, aztán boldogan ágyba bújtam, és vártam, hogy másnap találkozzak Annie Leibovitzcal. Reggel telefoncsörgésre ébredtem; a Vanity Fair egyik szerkesztője keresett New Yorkból, hogy nekem szegezze a kérdést: „Mi történt?” Aztán kiderült, hogy Nolte sajtóügynöke az éjszaka közepén felhívta Graydont, és közölte: a fotózás lefújva, ahogyan minden további együttműködés is a Vanity Fairrel, mert durván megsértettem Nolte-t. Hogyan? De hiszen olyan jó hangulatban váltunk el! A mai napig nem tudom, mi történt. Lejátszottam a hangfelvételt Graydonnak, és ő sem értette. Lehet, hogy nem voltam annyira elájulva Nolte-tól, mint azt hollywoodi sztárként esetleg elvárta, de akkor miért volt mégis olyan barátságos velem? Graydon hősiesen viselte a kudarcot, azzal vigasztalt, hogy nincs miért hibáztatnom magamat, de nagy arcul csapás lehetett neki, és a címlapsztori is ugrott az utolsó pillanatban, ráadásul Annie Leibovitzot is dolgavégezetlenül kellett hazarendelnie. Ez egyben azt is jelentette, hogy további hollywoodi interjúkra sem számíthattam, mert akkoriban Nolte ügynökét, Pat Kingsleyt alkalmazta a legtöbb sztár, ő pedig többé egyiküknek sem engedett a közelébe. Graydon nagylelkűen megvárta, hogy kitöltsem a szerződésben kikötött két évet, de mindketten tudtunk, hogy a karrieremnek a Vanity Fairnél vége. Őszintén mondom, nem okozott fájdalmat a Vanity Fair bőkezű eleganciája után visszamenni a jó öreg Grub Streetre alulfizetett, agyondolgoztatott újságírónak. Rövid ideig a Sunday Timesnak dolgoztam, ami szörnyű volt, aztán valamivel jobb idők következtek a Telegraph Magazine-nál, de a helyemet végül az Observernél találtam meg, 1996-ban. Amikor odamentem, meglehetős káosz fogadott – négy főszerkesztőváltásuk volt ugyanannyi év alatt –, de aztán jött Roger Alton, és minden a helyére került. Azelőtt soha nem volt ilyen lelkes, inspiráló főszerkesztőm; amikor 2007 karácsonyán távozott a laptól, egy egész hétig búcsúztattuk, és könnyes szemmel váltunk el tőle. Ritka az olyan főszerkesztő, aki megérdemli, hogy ennyi szeretet vegye körül, és megtiszteltetés volt számomra, hogy egy ilyen embernek dolgozhattam. Az utóda, John Mulholland is egészen ígéretes személyiség. Mióta csatlakoztam az Observer gárdájához, két újabb Brit Sajtódíjat kaptam, és különösen örültem neki, hogy az egyiket 2002-ben, mert így elmondhatom, három olyan évtized – vagy ami még jobb, két olyan évezred – is volt, amikor díjazott lettem. Tudom, hogy iszonyatosan ciki díjakkal dicsekedni, de imádom őket – nem utolsósorban azért, mert így legalább a szüleimnek nem kell folyton amiatt aggódniuk, mikor fognak kirúgni. (De azért nem mulasztanak el azzal biztatni, hogy ha minden kötél szakad, még mindig visszamehetek gyorsírónak.) Amit imádok az Observemél – a kollégáim mellett – az az, hogy mindig szabad kezet kaptam a témaválasztásban, és hagyták, hogy az egész skálát végigzongorázzam, Kerry Katonától Gerry Adamsig. Ha interjúkat készítesz, mindig fennáll a veszélye, hogy a választott „témáid” miatt nehézsúlyú versenyzőnek, vagy éppen ellenkezőleg, pehelysúlyúnak fognak ítélni, nekem azonban sikerült megmaradnom a kettő közötti vékony sávban. És éppen ez jelenti számomra a munkám lényegét és szépségét – az, hogy az emberi nem sokszínűségére hívhatom fel vele a figyelmet.

Ami talán mindközül a legfontosabb, az Observer lehetővé tette, hogy rengeteg művésszel is interjút készítsek. Mindig is úgy éreztem, túl kevés interjú készül velük, mondjuk, a színészekhez képest, és ez kétségkívül így is volt egészen addig, míg a kilencvenes évek közepén fel nem tűnt a Fiatal Brit Művészek csoportja (Young British Artists – YBA). Szerencsémre épp akkor léptem be az Observer csapatába, amikor ez az ígéretes új képzőművész-nemzedék – élén Damien Hirsttel és Tracey Eminnel, akik készségesen együttműködtek a sajtóval –, színre lépett. Szeretek művészekkel interjút készíteni, mert ilyenkor mindig azt érzem, hogy valami hasznosat csinálok: azaz igyekszem úgy beszélgetni az alkotóval, hogy ne kerekedjen belőle se művészetelméletnek álcázott halandzsa, de ne süllyedjek a Daily Mailre jellemző nyárspolgári érdektelenségbe sem. Egy kicsit azokra a régi időkre emlékeztet ez, amikor a szexről írtam cikkeket a Penthouse-nak – olyan sokféleképpen lehet rosszul közeledni a művészethez, hogy úgy érzed, ha találtál egy járható utat, azzal nemcsak önmagad számára fektettél le lépőköveket az ingoványban, hanem másoknak is. További plusz az is, hogy a meginterjúvolt művészek közül többen is jó barátaim lettek, és mérhetetlenül gazdagabbá tették az életemet. Életem egyik legemlékezetesebb élménye volt Tracey Emin oldalán megjelenni a Velencei Biennálén, de a Sarah Lucasszal töltött suffolki hétvége is befutó. Nagyszerű érzés volt az is, hogy 2006ban meghívást kaptam a Turner-díj zsűrijébe – ez valami olyasmi, azt hiszem, amivel ugyanúgy bocsánatos dicsekedni, mint az öt Brit Sajtódíjammal. Csak annyira vagyok műértő, mint amennyire a szex vagy a viktoriánus természetrajzírás szakértője voltam, de boldogan fogok elmerülni új témákban is, ha a jövő úgy hozza.

Tragédia Itt tartottam tehát nagyjából 2000 környékén. Az ötvenes éveim közepén jártam, viszonylag magabiztos voltam, egészen boldog, és mi tagadás, meglehetősen önelégült. Imádtam a munkámat, imádtam az életemet. Szép családunk volt, vettünk egy nagy házat Highgate-ben, visszafizettük a jelzáloghitelt, a lányaink egyetemre jártak. A szüleim, akik már régen visszavonultak, egy gyönyörű faluban éltek, a Wiltshire-i Ebbesborne Wake-ben, és noha apa megvakult, anyának pedig ízületi panaszai voltak, el tudták látni magukat. David anyja meghalt, az apja pedig eladta Little Haseley-t és beköltözött Oxfordba, de ő is boldogult. David – aki időközben kiábrándult a Műszaki Egyetemből, amely átköltözött Harrowba és felvette a Westminsteri Egyetem nevet – megengedhette magának, hogy nyugdíjba vonuljon, és visszatérjen a festészethez. Kibérelt egy műtermet a régi Pears gyárban Hackney-ben. Reggeli után kiálltam a házunk ajtajába, integettem neki, míg el nem tűnt a távolban, aztán felvonultam a dolgozószobámba. Elértük azt, amiről annyit álmodoztunk oly sok évvel azelőtt Stockwellben – David kedvére festhetett, én írhattam, az anyagiak miatt nem kellett aggódnunk, senki nem szólt bele az életünkbe. Úgy éreztem, révbe értünk. A vég kezdete 2001 nyarán érkezett el, amikor egy barátunknál vendégeskedtünk Glocestershire-ben, és David azzal tért vissza egy éjszaka a fürdőszobából, hogy nem tudott pisilni. Ez volt az a tünet, amitől annyira rettegett, amiről egy hipochonder enciklopédiái tudásával rendelkezett, a prosztatarák – vélte – első jele. Autóba ültünk. David nyöszörgött a fájdalomtól, én pedig rókákat, nyulakat, menyéteket és patkányokat csapva el a holdfényben fürdő dombok között, elvittem a cheltenhami kórházba. A baleseti és sürgősségi osztályon vértől maszatos emberek kiabáltak és lökdösődtek, miközben egy ápoló kikérdezte Davidet a tünetekről, és felírta a „retenció” szót. Aztán jött egy kimerült rezidens, és két ásítás közt megerősítette, hogy igen, Davidnek prosztatanagyobbodása van, de nem, ez még nem jelent rákot. Sok ötvenes férfi szenved ettől, de gyógyszerekkel jól kezelhető. Az ápoló behelyezett egy katétert, kiürítette

David húgyhólyagját, adott neki néhány pirulát, és azt mondta, hétfőn feltétlenül keresse fel a háziorvosát. A háziorvos aztán gyógyszereket írt fel, amik annyira rendbe hozták Davidet, hogy szinte teljesen megfeledkezhetett a történtekről. Az egyetlen emlékeztető az volt, hogy háromhavonta vérvizsgálatra kellett mennie, ahol a PSA-szintjét ellenőrizték. 2002. október 16-án is egy ilyen rutinvizsgálaton vett részt a Whittington kórházban – csakhogy visszahívták egy újabb tesztre, majd egy harmadikra is. Ekkor már biztosra vettük, hogy rossz hírt fognak közölni velünk – a prosztatájával kapcsolatban. De miután David október 25-én felkereste a hematológust, olyan rossz hírt közöltek vele, hogy nem akartuk elhinni: úgy tűnt, krónikus leukémiája van. Ahhoz, hogy a gyanút megerősíthessék, csontvelővizsgálatra és lépbiopsziára volt szükség. Az orvos azonban azt is hozzátette – szándéka szerint biztatásként –, hogy ezzel még elélhet vagy tíz évig. Még tíz év! David ötvennyolc volt; ez idáig egyikünk se kételkedett abban, hogy kilencvenévesen is köztünk lesz, mint az apja. Nem dohányzott, csak alkalmanként ivott, sokat mozgott és abszurdan fiatalnak látszott. Azon ritka alkalmakkor, amikor én éreztem magam a halál torkában, mindig ott állt az ágyam mellett és a kezemet fogta. Most azonban, életemben először, szembe kellett néznem a lehetőséggel, hogy túlélhetem Davidet, és egy nap özvegyen maradok. De addig még tíz év. Hogyan képzeljem ezt el? És hogyan viselkedjek ez alatt az idő alatt? Legyek az aggódó feleség, felügyeljem minden lépését, lessem minden szavát? Tíz napig talán, de nem tíz évig! Az őrületbe kergetném, és nemcsak őt, hanem saját magamat is. Tétován, nemleges válaszban reménykedve, megkérdeztem: – Mi lenne, ha otthagynám az újságot, és elutaznánk Indiába, Ausztráliába, azokra a helyekre, ahol még nem jártál? Nevetett, és azt felelte: – Soha többé nem akarok külföldre utazni. Utálok külföldön lenni. Ez majdnem ugyanakkora sokk volt számomra, mint a tíz év. Mindig is imádott utazni, gondoltam – egész házasságunk alatt bántott, hogy én olyan gyakran mehetek, ő pedig nem. És minden évben befizettem egy közös külföldi nyaralásra – még ha én nem is éppen erre vágytam –, mert igazságtalannak tartottam, hogy nekem tele van az útlevelem pecsétekkel, az övé meg nincs. – Mióta utálsz külföldre menni? – Ó, már évek óta – felelte közönyösen. Ez annyira felháborított, mintha azt vallotta volna be, hogy éveken át viszonya volt valakivel. De lehet, hogy éppen ez a baj a hosszú ideje tartó házasságokkal: az elején közlöd a másik féllel a preferenciáidat, aztán elfelejtesz szólni, ha az idők folyamán megváltoznak. – Te azért utazhatsz – mondta. – Nem tartalak vissza. – De én nem akarok elutazni! – tiltakoztam. – Dehogynem. Szeretsz utazni. – Nem szeretek. Utálok. – Mindig is utaztál. – Mindig is utáltam. Mivel az első próbálkozásom, hogy eljátsszam az önfeláldozó feleséget, parázs vitát eredményezett, arra gondoltam: „Cseszd meg, ez volt az utolsó ilyen eset.” Ami jó ötlet volt, mert így legalább ugyanúgy folytathattuk az életünket, mintha minden rendben lenne, sőt, most már azt is tudtuk – ami eddig, megmagyarázhatatlan módon, elkerülte a figyelmünket –, hogy egyikünk sem szeret külföldre járni. David azt javasolta, tavasszal utazzunk most is Cornwallba, mint szoktunk, és tegyünk egy körutat, látogassuk meg Norfolkban, Yorkshire-ben, Skóciában és a hegyvidéken élő barátainkat, a nyári vakációt azonban külföld helyett töltsük a tóvidéken. Béreljünk ki egy nagy házat, és hívjuk meg a barátainkat is. Így aztán órákon át böngésztem az internetet, elvileg azért, hogy kiadó nyaralóházat keressek a tóvidéken, de az idő nagy része azzal ment el, hogy legalább tucatnyi, leukémiával kapcsolatos weblapot elolvastam. A várható élettartamról csak néhány írt, de azok nem tíz évet ígértek, hanem mindössze ötöt.

Most örülhettem neki, hogy David nem tanulta meg használni az internetet. Rosie közben kinyomtatott néhányat a kevésbé borús hangulatú weblapok közül – miután gondosan „cenzúrázta” őket. Davidnek a következő alkalommal egy vezető hematológust kellett felkeresnie, én pedig, miután az internet jóvoltából szakértővé képeztem ki magam, arra kértem, kérdezze meg tőle, hogy hajas sejtes leukémiája van, vagy másik fajta. Azzal jött haza, hogy nem is leukémiája van, hanem mielofibrózisa, ami a csontvelő betegsége. – Ó, de hiszen ez nagyszerű! – örvendeztem, mert biztos voltam benne, hogy a leukémiánál minden csak jobb lehet. – Igen – értett egyet –, jó hír. És felhívtuk a barátainkat, hogy elújságoljuk nekik: „Jó hírünk van! Nem is leukémia!” Pontosabban én hívtam fel őket. David már a legelső pillanat óta ellenezte, hogy a betegségéről beszéljek másoknak. Ha tehette volna, még a lányaink előtt is titokban tartja. Ez mindig is vitákat okozott házasságunk alatt – ő titkolózni szeretett, én a világosban járni. Ő nem értette, miért kell mindent elmondanom a barátaimnak, én nem értettem, miért érzi szükségét, hogy titkolózzon. Ő locsi-fecsinek tartott engem, én paranoiásnak őt. Én azzal érveltem, hogy szeretek a barátaimmal beszélgetni, és nem látom értelmét a beszélgetésnek, ha nem vagyok őszinte velük. Interjúim során gyakran hallottam az alanyaimtól, hogy „Nos, mindenkinek akad egy-két csontváz a szekrényében”, de bárhogy is törtem a fejem, nem jutott eszembe még egy aprócska lábujjcsont sem, amit valahol a szekrényemben rejtegetnék. És nem azért, mert olyan erényes életet éltem, hanem mert ha voltak is titkaim, tíz percnél tovább nem tudtam magamban tartani őket. Az a véleményem, hogy a titkolózás egy igen rossz beidegződés, sőt, szinte betegség. Elrontja a kapcsolataidat, és azzal jár, hogy állandóan attól kell félned, mikor fogsz lelepleződni. Bár mindvégig úgy gondoltam, hogy a férjem titkolózási hajlama férfi dolog, az én közlési vágyam pedig női, és elfogadtam mint tényt és „vérmérsékleti különbséget”, de amikor David beteg lett, abszolút biztos voltam benne, hogy jogom van beavatni a barátainkat, és elképzelhetetlennek tartottam ennek ellenkezőjét. Ezért aztán gyorsan el is mondtam mindenkinek, még mielőtt bármit is tehetett volna ellene. Mindenkinek, kivéve a családját – természetesnek tartottam, hogy az apjával és a fivéreivel neki kell közölnie, és akkor, amikor ezt jónak látja. Amitől olyan furcsa lett ez az egész időszak az az, hogy tudtuk, David halálos beteg, miközben ennek semmi tünetét nem mutatta: tökéletesen fittnek látszott, egészen addig, míg kórházba nem került. A betegség egyetlen jele az volt, hogy megnőtt a lépe, és valóban, miután a doki megmutatta neki, hol helyezkedik el, Davidnek eszébe jutott, hogy időnként érezni szokott ott valami dudorfélét, s a nadrágszíja is mintha egyre szorosabb lenne. Ahogy a hónapok teltek, a dudor egyre nagyobb lett, néha még akkor is látni lehetett, ha David ingben volt. Egy másik aprócska jel az volt, hogy néha pirosas pörsenések jelentek meg az arcán, amit az orvos „semmiségnek” ítélt. David azonban egyáltalán nem érezte annak – a megjelenésére mindig is roppant kényes volt. És mégis, voltak jelek. Az utolsó két-három évben észrevettem, hogy David öregedni kezdett. Nem drámaian; nem úgy nézett ki, mint egy ötvenes éveiben járó férfi, de míg korábban harmincöt körülinek látszott, most hirtelen mintha negyvenöt lett volna. Megjelent néhány ránc az arcán, pár új gödröcske és barázda a nyakán, egy-egy májfolt a két kezén, s feje búbján mintha ritkulni kezdett volna a haja. Fel is hívtam rá a figyelmét, még örültem is neki – vágytam rá, hogy öregedjen egy kicsit, mert azt még elviseltem, ha a fiatal szeretőmnek nézték, de ha a fiamnak, az már határozottan bosszantott. Mindössze tíz nappal voltam idősebb nála, de miután betöltöttem a negyvenet, egyik napról a másikra középkorú lettem. Az utóbbi két-három évben azonban sokat behozott a lemaradásából. Nem csupán a gyér hajfolt és a márványos kéz tűnt fel, de az is, hogy fáradékonyabb lett, hogy nehezebben kelt fel a kanapéról, s hogy néha az asztalra könyökölve megtámasztotta a fejét, mintha a súlya túl sok lenne a nyakának. És más módon is öregedett: már nem viselte el a popzenét, és morgolódott, ha valaki telefonálni mert a vonaton. Ilyenkor néha önkéntelenül arra gondoltam: „Még mindig olyan fiatalnak látszol, de szellemileg öregebb

vagy nálam.” Természetesen a mielofibrózisról is elolvastam mindent, amit az interneten fel lehetett kutatni, és megtudtam, hogy a csontvelőállomány fokozatos csökkenését jelenti, de akárcsak a leukémia esetében, itt is kevés információt találtam a várható élettartamról. Mindenesetre, a pesszimistábbak négy évet adtak a betegnek, míg a derűlátóbbak akár tízet is. Miközben a barátaink gratuláltak Davidnek – miután kiderült, hogy még sincs leukémiája –, én attól tartottam, hogy talán, de csak talán, a mielofibrózissal még annál is rosszabbul jártunk. David felkereste a Whittington vezető hematológusát, aki elmagyarázta neki, hogy a mielofibrózis egyetlen gyógymódja a csontvelő-átültetés, ennek azonban ötvenöt év a felső korhatára. Ennek ellenére, ígérte, beszélni fog dr. MacKinnonnal, az egyetemi kórház transzplantációs szakértőjével. Ettől a pillanattól kezdve dr. MacKinnonra úgy tekintettük, mint istenünkre – David élete az ő döntésén állt vagy bukott. Miután beszéltek, David azzal tért haza, hogy van egy jó és egy rossz híre. A jó hír az, hogy a kora ellenére elvégzik az átültetést, csak megfelelő donort kell találni. A beavatkozás sikertelenségének esélye azonban elég nagy: tíz százalék, ha a donor a testvére, és harminc, ha valaki más. A rossz hír az volt, hogy az átültetés nélkül Davidnek alig „két jó éve” van hátra. Ráadásul az átültetést mielőbb meg kell csinálni, különben a fibrózis túlságosan előrehaladottá válik, és akkor már ez sem segíthet. Azóta sokat gondolok erre a két jó évre, és azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna, hány kevésbé jó, és hány rossz év követhette volna, azaz meddig élhetett volna még? David azonban annyira bízott dr. MacKinnonban, hogy eszébe sem jutott feltenni ezt a kérdést. Megcsinálják azt az átültetést, meggyógyul, és hurrá! Dr. MacKinnon döntését az is befolyásolta, hogy Davidnek két testvére volt, akik közül elvileg bármelyik lehetett donor. Azt mondta, nekik is fel kell keresniük a kórházat, hogy részletes alkalmassági vizsgálatot végezzenek rajtuk, de maga a csontvelő-átültetés nem olyan nagy dolog. Én addig úgy képzeltem el, hogy kifűrészelnek egy darab velős csontot valamelyik végtagból, és valahogy beleillesztik a megfelelő helyre David testében; ezzel szemben csak egy tűszúrást jelentett a karba, vagyis alig volt bonyolultabb, mint egy véradás. Charles, David idősebbik fivére, sajnos Pápua Új-Guineába utazott, hogy meglátogassa önkéntes tengerentúli szolgálatot teljesítő fiát, Luke azonban, a fiatalabbik, ugyanabban az utcában lakott, mint mi. David helyében én már az orvostól jövet bementem volna Luke-hoz, ő azonban több napig várt ezzel, és amikor megkérdeztem tőle, miért vonakodik, arra kért, ne szekírozzam. Közben elolvastuk a „könyvet”, egy műanyag kötésű tájékoztató füzetet Az ön csontvelő-átültetése címmel. Az anyag a pontos fogalmazás iskolapéldája volt, de bárcsak ne lett volna az! David egészen megrettent tőle, én pedig, alig olvastam el belőle egy oldalt, kénytelen voltam félretenni, mert éreztem, hogy menten rosszul leszek. A füzet kíméletlen részletességgel sorolt fel minden egyes gyógyszert, amit majd szednie kell, és nem hallgatta el szörnyű mellékhatásaikat sem – hányinger, hajhullás, fekélyek a szájban, hasmenés, legyengülés. Lényegében egy csomó mérget kellett bevenni, hogy meggyilkolják az immunrendszert, s ezzel lehetővé váljon az idegen csontvelő beültetése a testbe; amit egy rendkívül veszélyes hét követ, amikor a szervezet gyakorlatilag immunrendszer nélkül marad. Miután szóltunk neki, Luke késlekedés nélkül elment a vizsgálatra, de az eredményekre két hétig várni kellett. Aztán egy pénteken felhívtak minket a kórházból, de könyörtelen módon nem azért, hogy közöljék velünk az eredményt, hanem hogy megkérdezzék tőlünk Luke telefonszámát. Egész nap kint volt filmezni (operatőrként dolgozik), és a mobilját kikapcsolta. Ó, kérem, kérem, könyörögtem nekik, árulják el nekünk is az eredményeket. A protokoll azonban megkövetelte, hogy előbb a donorjelöltnek mondják meg, Luke pedig elérhetetlen volt, így az egész hétvégét bizonytalanságban töltöttük. Pontosabban én, mert David felháborítóan türelmes volt. – Hát nem akarod tudni, hogy élni fogsz-e vagy sem? – őrjöngtem. – A helyedben én egy kicsit kíváncsi lennék! Hogyan tudsz ilyen idióta közönyt színlelni? Pedig nem közönyös volt, hanem pesszimista: a legrosszabbra számított, mint mindig, és örült, hogy így legalább még két napig nem kell szembesülnie vele.

Hétfőn mi is megtudtuk az eredményt: Luke tökéletes donorjelölt volt, a csontvelő-átültetésnek nem volt semmi akadálya. Csakhogy előbb még ki akarták vizsgálni Charlest is „tartaléknak”. Ez azt jelentette, hogy újabb két hétig várnunk kellett, míg a sógorom visszatér Pápua Új-Guineából. David ezúttal sem bánta, én viszont majd falra másztam az idegességtől. Minek nekik Charles? Lehet, hogy nem is akar donor lenni – cukorbeteg és más egészségügyi problémái is vannak –, és Hampshire-ben él, ami elég messze van az egyetemi kórháztól. De végül hazatért Angliába, David elmondta neki, mi van, Charles pedig elment a kórházba, és kiderült, hogy ő is tökéletes donor lenne – sőt, még jobbnak találták, mint az öccsét. Így végül is Charles lett az elsődleges donor, Luke pedig a „tartalék”, bármit is akart ez jelenteni. Ekkor mondta azt David nevetve: – Tehát tényleg a testvéreim! Annyira megdöbbentett, hogy szóhoz se jutottam. Harminc éve voltunk házasok, és most kellett megtudnom, hogy David mindig is azt hitte, ami nekem is megfordult a fejemben, hogy nem is az apja fia. A gyanú alapját az képezte, hogy David barna bőrű volt és zsidó kinézetű, mint az anyja, míg fivérei kiköpött angolok, akár az apjuk. Emellett 1944-ben született, mialatt az apja a fronton szolgált, így nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy Leonóra megingott a távollétében. Már akkor meg akartam kérdezni Davidtől, amikor először találkoztam velük, de nem mertem megtenni, később pedig teljesen megfeledkeztem róla. Most viszont kiderült, hogy David mindvégig emiatt aggódott, ezért is vonakodott annyira megkérdezni Luke-ot, hogy lenne-e a donorja. Mennyi mindent tudtam meg egyszeriben harmincévi házasság után! Kiderült, hogy a férjem utál külföldre járni, és az is kiderült, hogy egész életében attól tartott, az apja valójában nem is az apja. Mindig is azt gondoltam, hogy egy embert nem lehet tökéletesen kiismerni, de ha a férjedről van szó, és ilyen csekélységeknek korántsem nevezhető dolgokról, akkor elég rossz szájíze tud lenni a dolognak. Az eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy sosem volt felhőtlen a kapcsolata a szüleivel, most azonban a gyermekkor iszapja, amit ennyi éven át hagytunk háborítatlanul a mélyben lapulni, hirtelen felkavarodott, és a homályból kövér gázbuborékok törtek fel a felszínre. Miért vonakodott annyira beszélni az apjának a betegségéről? Azt mondta, azért, mert nem akarja, hogy Maurice aggódjon, de időnként az volt az érzésem, sokkal inkább attól tart, hogy Maurice nem aggódna eléggé. Hónapról hónapra elodázta azzal, hogy mi értelme elmondani az apjának? Na igen, gondoltam, és annak mi értelme, hogy nem mondja el? Előbb-utóbb úgyis rájön. David nem fekhet be a kórházba észrevétlenül (azt mondták, legalább hat hétig bent kell lennie); az apja úgyis meg fogja kérdezni, hova tűnt. Mióta az anyja meghalt, David legalább kéthetente egyszer meglátogatta az apját Oxfordban. Együtt ebédeltek, aztán felkeresték valamelyik templomot, vagy felmentek sétálni a Chilternsbe. Néha én is velük tartottam, de David jobban szeretett egyedül menni. Ahogy a hetek múltak, azt vettem észre, hogy egyre kedvetlenebbül jön vissza ezekről a látogatásokról. Az volt a baja, hogy Maurice állandóan csak panaszkodik, hol bizonytalan térdére, hol egy fogfájásra, hol egyéb bajára, és David ebből azt a következtetést vonta le, hogy az apja valahonnan tudja, hogy beteg. De honnan tudhatná, kérdeztem én, ha ő nem mondta el neki? Rendszeresen nyaggattam, hogy avassa be végre az apját is, de azt mondta, jobb lesz, ha vár vele, míg tudni fogjuk a transzplantáció időpontját, mert akkor már nem lesz akkora a bizonytalanság. Azt is hozzátette, hogy ne avatkozzak bele, mert ez az ő betegsége és az ő apja. Ilyen körülmények közt eléggé kellemetlenül telt a karácsonyunk; minden jelenlévő, még Luke tinédzser gyermekei is tudtak David betegségéről, egyedül Maurice nem volt beavatva, s őt így továbbra is csak bizonytalan térde és az alkalmanként rátörő fogfájása foglalkoztatta. David meg is vádolt azzal, hogy a szememet forgattam az ünnepi vacsora alatt. Lehet, hogy tényleg úgy történt. Néhány nappal később a barátainknál szilvesztereztünk Yorkshire-ben, amikor a szüleim telefonáltak, hogy a házukat megint elöntötte a víz, ezen a télen már másodszor. Lementem Wiltshire-be, hogy hazavigyem őket hozzánk, Londonba. Az úton annyit sápítoztak az árvizük miatt, hogy felcsattantam: – Ide hallgassatok, valami fontosat akarok mondani nektek. Anya, tedd be a hallókészülékedet. MONDOM, TEDD BE A HALLÓKÉSZÜLÉKEDET. David nagyon beteg, csontvelőátültetésre van

szüksége. Azt mondják, tíz százalék esély van arra, hogy nem fogja túlélni. – Ez elhallgattatta őket, és az út hátralevő része csendben telt. Elégedett voltam magammal. Kirohanásom böjtje néhány nappal később jött meg, amikor az apám bejelentette, hogy David állapotára való tekintettel úgy döntöttek, el fogják adni a házukat. (Ne keressen ebben senki logikát – most Dick Barberről beszélünk.) Kész lett volna máris felhívni egy ingatlanügynököt, hogy „piacra dobja”. Mindezt januárban, amikor még mindig bokáig ért a víz, az ajtót homokzsákokból emelt gát zárta el, és a ház olyan rossz állapotban volt, amilyen rossz állapotban egy takaros, de elázott nádfedeles házikó lehet. Türelemre intettem: várjon néhány hónapot, addigra tavasz lesz, a víz felszárad és minden virágba borul, hát nem szebb lesz az a ház, mint most, amikor az egész csupa sár? Nem, nem, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Az apám elviselhetetlen türelmetlensége szöges ellentéte volt David idegesítő birkatürelmének, s nekem mindkettőt tűrnöm kellett. Megpróbáltam szánalmat ébreszteni benne: – Apa, enélkül is épp elég bajom van most. Nem várhatnál, míg David rendbe jön? – Nem, nem, épp eleget lógtunk a nyakatokon – és egy héten belül eladta a házat egy alkalmi vásárlónak, ötvenezer fonttal alacsonyabb áron, mint amennyire az ügynök értékelte. Arra persze eddig nem gondolt, mi lesz ezután. – Majd bérelünk valahol – mondta könnyedén. – Vagy szállodába megyünk. – Londonban? – kérdeztem remegő hangon. – Jó ég, dehogy Londonban! – felelte indulatosan. – Ebben a zajban nem lehet élni. – Mindezt a tőle megszokott nyersességgel és fülsértő hangerővel. Majd az anyám kedvéért még egyszer megismételte: – AZT MONDTAM, NEM LEHET LÉTEZNI EBBEN A NAGY LONDONI ZAJBAN. – PERSZE, HOGY NEM – recsegte anyám. – EZ A RETTENETES FORGALOM! Amilyen jó volt a hallásuk, egy autópálya kellős közepén is ellakhattak volna, de rendben, gondoltam, London túl zajos – és eggyel kevesebb gond nyomja a vállamat. Már csak egy kiadó házat kellett találnom nekik. Agyonböngésztem az internetet, felhívtam az összes ingatlanügynököt, és rá kellett jönnöm, hogy a háztulajdonosok nem szívesen adják ki a házukat egy nyolcvanas évei végén járó párnak, akik közül ráadásul az egyik vak, a másik meg süket. A takarítónőjüknek azonban közben sikerült felhajtania egy csinos, új építésű házat Nuntonban, Salisbury mellett, és mire ezt velem is közölték, már alá is írták a bérleti szerződést, s készen álltak a költözésre. David lement hozzájuk a költözés napján, és sírt, amikor elhajtottak Ebbesborne Wake-ből – imádta ezt a helyet. A szüleim még csak vissza se néztek. Húsz évig laktak itt, de félre a régivel, éljen az új! Hónapokkal később büszkén mutatták nekem egy ingatlanügynökség fényképes hirdetését. A régi házukat kínálták rajta, immár mint nyaralót. A falát barna kőburkolat csúfította el, a mohos fák eltűntek, a rózsabokrok is mind egy szálig, a gyepet pedig, ahol minden évben megszámoltam a császárkoronákat, leaszfaltozták. – Igazán szépen felújították – mondták elégedetten a szüleim. Aztán újabb csapás ért minket: drága Richard barátunk meghalt. Az élettársa, Hugh holtan találta az ágyban, amikor bevitte neki a reggeli teát. Hugh zaklatottan felhívott, én pedig hanyatt-homlok rohantam, és olyan gyors voltam, hogy a rendőrséggel egy időben értem oda – úgy tűnik, minden váratlan halálesetet ki kell vizsgálniuk. Illedelmesek voltak, de most végre megértettem, miért van szükség hivatalos élettársi kapcsolatra: minden kérdésüket hozzám intézték, mintha Hugh ott sem lett volna. – De Hugh a lakótársa volt, huszonöt éve laktak együtt Richarddal – mondtam nekik, ám továbbra is hozzám fordultak, ha kérdeznivalójuk volt. Mikor járt utoljára Richard orvosnál? Voltak panaszai az egészségére? Én pedig kénytelen voltam megkérdezni Hugh-t, majd tolmácsolni a válaszát. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy hívjuk fel Richard fivérét, és kérdezzük meg tőle, mit szándékozik tenni a „maradványokkal” a boncolás után. Richard testvére pedig megkérdezte tőlem: – Hugh mit szeretne? A rendőrség szemében azonban Hughnak nem volt semmiféle státusza. Egy szürke furgonnal vitték el

Richard holttestét. A boncolás azt állapította meg, amit mindannyian sejtettünk: szívroham. Egy gyönyörű tavaszi napon volt a temetése, a fivére sussexi falujában. A temetésre öltözködtünk, amikor David kénytelen volt megállapítani, hogy nem tudja összegombolni a zakóját dudorodó lépe miatt. A szertartás alatt fesztelenül odasúgta nekem: – Szeretem a hagyományos egyházi temetést, a régi zsoltárokat – én pedig bólintottam, hogy persze, egyetértek. Nem sokkal ezt követően elmentünk egy ügyvédhez, és mindketten végrendelkeztünk, mindent egymásra hagytunk. Korábban ez soha nem került szóba, Richard halála azonban apropót adott arra, hogy ezekről a tabutémákról – a temetésről, a végrendeletről – is beszélni merjünk. Arra gondoltam, hogy annyi szívesség után, amit Richard az életében tett nekünk, most, halálában, talán a legnagyobb ajándékot kaptuk tőle. Lehetővé tette, hogy David, Rosie, Theo és én együtt sírjunk a temetésén, és megbeszéljük, ki melyik zsoltárt és bibliai idézetet szereti. Végre elkészült mindent teszt, és a kórház kitűzte a napot, amelyen megműtik Davidet, hogy eltávolítsák a lépet. Úgy tűnt, ez elmaradhatatlan művelet, különben a lép is termelné a vérlemezkéket, és bekavarna a beültetett csontvelőnek. Ezután hat-nyolc hét gyógyulásnak kellett következnie, s csak ezután jöhetett maga a transzplantáció. Úgy szerveztük meg, hogy Cornwallban legyünk húsvétkor, utána pedig a tóvidéken, hogy David azokkal a hosszú sétákkal minél több erőt gyűjthessen magának. Ez volt az a pont, amikor végre elmondta az apjának is, aki, mint várható volt, megsértődött, amiért David nem avatta be már jóval előbb. Még kérdezett valamit a műtétről, aztán folytatta a panaszkodást rogyadozó térde és a fogába belebelenyilalló fájdalom miatt. Két héttel húsvét előtt David elment a szokásos szűrésre, és közölték vele, hogy prosztatarákja van. Egy fokkal feljebb lépett a PSA-skálán, ami azt jelentette, hogy már nem prosztatanagyobbodásról van szó, hanem rákról. A következő stádium már az „agresszív” rák, amiből áttétek is képződhetnek. Akkor ezt most azt jelenti, hogy nem lesz transzplantáció? Hiszen már így is engedményt tettek neki a korhatárral; és most, hogy rákja van? A jó isten MacKinnon elküldte egy egészen másik orvoscsapathoz a Royal Free-be, akinek arról kellett dönteniük, mi legyen a rákkal. Ezek után szörnyű bizonytalanságban utaztunk el Cornwallba. Ha kezelik a prosztatarákot, akkor – még ha ezt sikerül is meggyógyítani – ahhoz valószínűleg már túl késő lesz, hogy a csontvelő-átültetés is hatásos lehessen. Ha pedig ezt ejtik meg előbb, akkor hagyniuk kell háborítatlanul növekedni a rákos daganatot egészen addig, míg a csontvelő helyre nem jön. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem igazán kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy ennyi betegséggel egész hátralevő életében mást se fog csinálni, mint ki-be járni a kórházba – akkor meg miért ne hagyjuk a fenébe a kezeléseket, és éljen még két jó évet. De amikor, nagyon óvatosan, felvetettem ezt, David annyira dühös lett, hogy soha többé nem beszéltünk róla. Ugyanakkor, minden bajunk ellenére, ezen a vakáción közelebb kerültünk egymáshoz, mint az elmúlt években valaha – úgy érezhettük, mintha a legboldogabb napjaink tértek volna vissza azokból az időkből, amikor még friss házasok, majd fiatal szülők voltunk. Ugyanazokon a hegyi ösvényeken sétáltunk, ugyanazokat a vadvirágokat csodáltuk, s közben azokra az első cornwalli kirándulásokra emlékeztünk, amikor Rosie és Theo még kicsik voltak. Hogy tele voltunk még akkor energiával! Meg se kottyant nekünk Coverackből Cadgwithbe gyalogolni a Black Head hatalmas szirtjein át, Rosie-val David nyakában, Theóval kenguruban a hasamon. Annyira lenyűgözött minket a táj szépsége és vadsága, hogy ha el is fáradtunk, észre sem vettük. Az idillnek akkor szakadt vége, amikor néhány évvel később porckorongsérvet kaptam, ami után többé már nem tudtam nagyokat gyalogolni. De visszatértem dolgozni, így megengedhettük magunknak, hogy drága külföldi luxusutakra menjünk, medencés villákba, ahol személyzet ugrál körül minket; bár ezek a nyaralások is jól teltek, többé már nem voltunk az az önfeledten boldog család, mint azelőtt. Az a cornwalli húsvét azonban esélyt adott nekünk arra, hogy felidézzük, miért is szerettünk egymásba. A házasságunk sokáig olyan volt, mint egy elhanyagolt veteményes, amit hosszú ideig senki sem akart

kigyomlálni. Cornwallban azonban visszamentünk egészen a legelső napokig, és újra örömünket leltük egymás tudásában (David a virágokat ismerte jól, én a madarakat), nevettünk a másik félelmein (neki tériszonya volt, én a tehenektől rettegek), s kéz a kézben andalogtunk a hegyoldalon. Arra gondoltam: mostantól ilyennek kellene lennie a házasságunknak. Esetleg otthagyhatnám a munkahelyemet, és ide költözhetnénk Cornwallba. David csak nevetett rajtam: – Néhány nap után halálra unnád magad! – De boldog volt, hogy felajánlottam. Közben azonban, egész idő alatt, elalvás előtt, a hajnali órákban, amikor ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva, ugyanazok a ki nem mondott szavak jártak a fejünkben: rák, transzplantáció, transzplantáció, rák… meddig, ó, istenem, még meddig? Cornwall után vizsgálatok sora következett: a rákos prosztata állapotának felmérése, aztán a lépé, majd vérvizsgálatok, egyik nap jó hírek, a másikon rosszak, egy egészen új orvoscsapat a Royal Freeben, majd egy másik, a transzplantációs az egyetemi kórházban, egy „lépes csapat” a Middlesexben, aztán a hematológusok Whittingtonban. David elvileg nem mondott le arról, hogy bejárjon a műtermébe, de alig akadt olyan napja, amikor nem kellett vizsgálatra mennie. Néha olyan dolgokat mondott – „nem tudok végigcsinálni még egy biopsziát”, vagy „nem akarom bevenni azokat a gyógyszereket, mert hízom tőlük” –, hogy kezdtem attól tartani, fel sem fogta, milyen hosszú, gyötrelmes folyamat lesz a transzplantáció. Nagy sokára aztán a Royal Free onkológusai és az egyetemi kórház transzplantációs csapata egyezségre jutottak, és kimondták, hogy előbb az átültetés, a prosztatarákkal pedig „ráérnek” később foglalkozni. Végre megkaptuk az időpontokat is – lép eltávolítása májusban, transzplantáció júliusban –, ami legalább némi kapaszkodót adott a jövőre nézve. Május 18-án vittem be a Middlesexbe a lépműtétre. Azelőtt még soha nem töltött egyetlen éjszakát sem kórházban, így teljesen letaglózta, hogy másokkal kell osztozni a szobáján, és hogy vadidegenekkel kell társalognia csak azért, mert történetesen épp a szomszédos ágyban fekszenek. Mondtam is neki, hogy olyan, mint egy megsavanyodott vén etoni, de végül, természetesen, egészen megkedvelte az ágyszomszédait. Azt azonban sehogyan sem tudta megemészteni, hogy egyikük sem olvas. Ő órákra el tudott merülni Saint-Simon soraiban, a többieknek azonban még a Sun is magas volt. A műtét jól sikerült, és egy alig háromujjnyi heg maradt utána, bár állítólag olyan nagy volt a lépe, hogy a sebész eltette demonstráció céljára. A születésnapom a műtét másnapjára esett, ezért azt hittem, David meg fog feledkezni róla, de nem, egy gyönyörű vázlatfüzetet kaptam tőle, tele apró absztrakt festményekkel – a legszebb ajándék volt, amivel valaha is meglepett, és a tartalmából ítélve hónapokig dolgozhatott rajta. Az ő születésnapját, tíz nappal később, már otthon ünnepelhettük, homárral és pezsgővel. Egy kicsit kimerültnek látszott, egy kicsit lefogyott, de azért egészen jól nézett ki. Az egyetlen szépséghiba az volt, hogy a trombocitaszáma nagyon megnőtt, ezért rendszeresen injekcióznia kellett magát véralvadásgátlóval. Figyelmeztették, hogy erre sor kerülhet, de azért így is elég ijesztő volt az a sok fecskendő – mert emlékeztettek minket, hogy odabent még mindig nincsenek rendben a dolgok. Az orvosok azt kérték Davidtől, hogy a transzplantációig hátralevő két hónap alatt igyekezzen hízni egy kicsit, és minél több erőt gyűjteni, amit ő boldogan meg is tett. Egy héttel a beavatkozás előtt részt vettünk egy barátunk fiának az esküvőjén Észak-Írországban, és David olyan ragyogó formában volt, hogy egész éjszaka énekelt, táncolt és tréfálkozott. Amikor elmondta a barátainknak, hogy csontvelő-átültetése lesz, egyszerűen nem akartak hinni neki. A következő vasárnap pezsgőt ittunk és napnyugtáig a kertben üldögéltünk. Anglia évszázadok óta leghosszabb, legforróbb nyarának eleje volt – és David utolsó napja otthon. Másnap reggel, július 7-én, hétfőn, bevittem az egyetemi kórházba. A szomorú az, hogy a diagnosztizálással és totojázással töltött hónapok külön utakra tereltek minket. A naplómban úgy utalok Davidre, mint „a betegre”, számot adva hangulatváltozásairól, hirtelen dührohamairól, és inkább tekintek ezekre úgy, mint tünetekre, mint igazi érzelmekre. Egy idő után érthető módon a saját baja került az érdeklődése középpontjába, szinte állandóan a betegségéről beszélt, vagy a

következő kórházi vizsgálatról. És ezek a vizsgálatok egyre sűrűbben követték egymást a hónapok múltával, s újabb és újabb orvosok bukkantak fel, akik nekem csak nevek voltak: Panos, a ciprusi hematológus, akire David áhítattal nézett fel; Miller, az urológus, akit viszont utált, mert betolta az ujját az alfelébe; és a mindenható MacKinnon, akinek arról kellett döntenie, lesz-e transzplantáció vagy sem. Egyikükkel sem találkoztam – David soha nem kért, hogy kísérjem el, és én sem erőltettem. Nem tudom, az ő fejében is megfordult-e a gondolat, de az enyémben igen, hogy ha vele mennék, és az orvosai látnának, az rádöbbentené őket, hogy jóval idősebb, mint amennyinek látszik, s így kevésbé alkalmas a transzplantációra. Abban is egyetértettünk, hogy szokásom szerint hajlamos lennék kérdezősködni, zavarba hozni őket kínos kérdésekkel – bár utólag azt kívánom, bárcsak megtettem volna. Míg kórházba járt, David volt a hívő, én a kételkedő. Úgy véltem, túlságosan is megbízik az orvosokban és készpénznek veszi „tedd vagy meghalsz”-utasításaikat, az emlegetett százalékos esélyeket. Ahogy az idő telt, kiderült, hogy ezek az állítólag „rutin jellegű” beavatkozások mindig mellékhatásokkal járnak – senki sem szólt neki előre, hogy a lép eltávolítása után véralvadásgátlóval kell majd injekcióznia magát, és antibiotikumokat kell szednie élete végéig. Amikor azonban befeküdt az egyetemi kórházba, számomra is érthetetlen módon minden aggodalmam elmúlt. Az, hogy egy egész épületszárnyban kizárólag csontvelőátültetés folyt, hogy az orvosok és az ápolók olyan jókedvűnek és hozzáértőnek mutatták magukat, velem is elhitette, hogy nahát, ez tényleg rutineljárás. Emlékszem, arra kértem Rosie-t, aki akkor Brightonban lakott, hogy ne látogassa túl sűrűn az apját a kórházban, mert sokkal nagyobb szükségünk lesz rá akkor, ha hazaengedik, és a lábadozók szobafogságára ítélve unatkozni fog. Úgy gondoltam: Davidre egy pokoli hat hét vár, de után sokkal jobban lesz. Az első hete nemhogy pokoli nem volt, de egészen vidáman telt. Az első nap volt egy kisebb műtétje, melynek során egy Hickman-katétert vezettek be a mellkasába, és ettől kezdve mindennap néhány órát infúzióra kötve töltött, de előtte és utána szabadon járhatott-kelhetett. Nagy ínyenc lévén az első útja egy Sainsbury's-be vezetett, ahol bevásárolt magának füstöl lazacból, sonkából, fügéből. Megkért, hogy vigyem be a vázlatfüzeteit és a kellékeit, aztán kivitette magát velem a Regent's Park titkos kertjébe, ahol imádott festeni. Néhány napig az egyetlen baja az volt, hogy unatkozik, ezért a barátainkkal úgy szerveztük a látogatásokat, hogy mindig legyen nála valaki, sőt, egyik este még egy partira is elvittük. Azok, akik nem jártak nála a kórházban, most sem akarták elhinni, hogy egy csontvelő-átültetés közepén van – Geoffrey Wheatcroft egyenesen kijelentette, hogy ő egy foggyökérkezelés kellős közepén van, ami sokkal, de sokkal rosszabb. Az első napok, mondhatni, a derű jegyében teltek. Csak akkor tértünk vissza a földre, amikor Davidnek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszi, ötven százalék esélye van a gyógyulásra. Ötven százalék! Eddig mindenki azt mondta, tíz százalék, hogy nem fogja túlélni, amiből joggal következtethettünk arra, hogy a gyógyulás esélye kilencven százalék. De akkor mi ez a negyven százalék, ha nem halál és nem gyógyulás? David, jellemző módon, kérdezés nélkül írta alá a nyilatkozatot. Pénteken feltűnt, hogy David kezd ideges lenni, fennhangon üresfejűeknek nevezi az ápolókat, és túl sokat nevet. Szombaton hajnalban felhívott, és félelemtől remegő hangon közölte, éjszaka megint nem tudott pisilni. Rohantam be a kórházba, ahol David magába zárkózva feküdt az ágyán, és szinte félőrült volt a félelemtől. Aztán jött az orvos, és elmagyarázta, hogy ami történt, az várható volt, mert az infúziókkal olyan sok folyadék került David szervezetébe, hogy annak törvényszerűen prosztataproblémákat kellett okoznia. A transzplantáció után azonban, ígérte, ez a tünet teljesen meg fog szűnni. Hétfőn volt egy kis hőemelkedése, ezért arra kérték, most már ne menjen ki többet a szabadba; kedden hasmenésre és fájdalmakra panaszkodott. Furcsa hangulat uralkodott el rajta, egyszerre volt türelmetlen és magasztos, s időnként annyira lekötötte magát, hogy „nem ért rá” beszélni velem. Ehelyett a kezembe nyomta a kórházi naplóját, ami egy csodálatos, prousti beszámoló volt egy pezsgő társasági életről, amit időnként ez a sértődékeny feleség zavart meg váratlan látogatásaival. Csütörtökön, július 17-én, eljött a transzplantáció nagy napja. Charles bejött a véradóba, hogy

„begyűjtsék” a csontvelőjét, amihez tökéletesen mozdulatlan karral kellett ülnie négy órán keresztül, szóval nem lehetett valami szórakoztató. Charles azonban jól tűrte, később pedig Eric Christiansen barátunk is befutott, s hármasban jót beszélgettek, miközben az ápolók átömlesztették Charles vérét Davidbe. – Nem akarsz itt maradni, hogy nézd? – kérdezték tőlem, én azonban alig vártam, hogy leléphessek onnan. Inkább elrohantam az Új művek piacára, és vettem egy festményt. Ez volt az első alkalom, hogy David előzetes megkérdezése nélkül tettem ilyet, és annyira bántott érte a lelkiismeret, hogy nem is mondtam el neki. Ő volt a műértő – ez a képvásárlás olyan volt, mintha megtettem volna az első, idő előtti lépésemet az önálló élet felé. Másnap David abszurdan jó formában volt, s mivel az arca éppolyan pirospozsgás színben pompázott, mint Charlesé, azzal ugrattuk, hogy teljesen át fog alakulni a saját bátyjává, Boden cuccokban fog járni, és pajtinak fogja nevezni a barátait. De ahogy a napok teltek, egyre gyengébb lett, és a hétvégére neutropeniásnak nyilvánították, ami azt jelentette, hogy nem maradt semmi védettsége a fertőzésekkel szemben. Egy nagy tábla került az ajtajára, amelyen felszólították a látogatókat, hogy mielőtt belépnének, mossanak kezet és vegyenek fel egy műanyag kötényt. A sógorom, Luke halálian nézett ki motoros bőrszerelésében és az apró sárga köténnyel az ágyéka előtt. David most már alig evett valamit – az étvágya elment, s a szája tele volt fekélyekkel. Az azonban meglepett, hogy állítása szerint most már egy percig sem unatkozott – ennek azt hiszem, az lehetett a magyarázata, hogy kezdett begubózni saját, gyógyszermámoros világába. A harmadik hét végén – július 27-én, vasárnap – David szája már annyira fájt, hogy kénytelenek voltak morfiumot adni neki, és csak pépes ételeket ehetett. A haja hullani kezdett, csomókban terítette be a párnáját; a keze és a bokája felpuffadt, egész testében remegett a láztól, és többnyire összefüggéstelenül beszélt. Rosie, aki egy hétig nem járt nála, rémülten tapasztalta a változást. Hétfőn David felhívott, és közölte, át fogják vinni a Middlesex veseosztályára, és jó lenne, ha odamennék összepakolni a holmiját. Tessék? Miért? Eddig senki sem említette, hogy a veséjének bármi baja is lenne, most azonban kiderült, hogy gyakorlatilag leálltak, és dialízisre szorul. Az orvos azt mondta, hogy ez igen ritkán szokott előfordulni ilyen esetekben, és nem is értik, mi okozhatta – ez volt az első alkalom, hogy a transzplantációt végző orvosok közül valakit aggódni láttam. Davidet mentőbe tették, én pedig hátramaradtam pakolni. Azt hittem, csak egy éjszakára valót kell összeszednem, de az ápolók közölték, hogy nem, teljesen ki kell ürítenem a szobát. Ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy „mossuk kezeinket”. Mire átértem a Middlesexbe és megtaláltam a veseosztályt, Davidet betették egy eléggé sivár szobába, és döbbenten láttam, hogy nincs neutropeniás tábla az ajtón, az ápolók és a beteghordók kézmosás és minden más elővigyázatosság nélkül jönnek és mennek. Maradni akartam éjszakára, David azonban határozottan rám parancsolt, hogy menjek haza – ellenséges volt, és idegesítette minden, amit csináltam. Úgyhogy hazamentem, és felhívtam Charlest, Luke-ot meg a lányokat, s elmondtam nekik, mi a helyzet. Azzal feküdtem le, hogy „reggel talán már özvegyként ébredek”. De nem így történt. David még életben volt, bár szörnyen nézett ki. A szája vérzett, a szemhéja feldagadt, és a tarkóján egyáltalán nem maradt haj. Nagyon zaklatott volt, és azt állította, hogy éjszaka bejött hozzá egy kínai, és ellopta a Hickman-katéterét. Te jó ég, gondoltam, már megint félrebeszél. De aztán bejött a konzultáló orvos egy kínai kollégájával, és elmagyarázta, hogy a katéter fertőzött volt, ezért el kellett távolítaniuk az éjszaka. Volt egy kedves fekete ápoló is, Steve, akinek sikerült megnyugtatnia Davidet – ami nekem nem ment. Rákötötte a művesére, ami aztán monoton zakatolásával álomba ringatta a férjemet. A veseosztályon töltött első héten David csaknem végig magánkívül volt; néha rájött az üldözési mánia, máskor a parancsolhatnék, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy közölje velem, mennyire hülye

vagyok. Volt egy elmélete a déja vuről, amit mindenképpen meg akart értetni velem: „Ez a most, és a hurok csak akkor ér véget, amikor meghalok.” Mivel nem értettem, mindig felhúzta magát, és elölről kezdte: „Ez a most…” és addig fújta, hogy a végén már sikítani tudtam volna. Később találtam néhány oldalt a naplójában, ahol ugyanezt fejtegette. Az egyik éjszaka azt mondta Steve-nek, hogy van egy HIVpozitív fia – hogy ez honnan jött? Azzal is eldicsekedett neki meg a többi ápolónak, hogy én egy híres író vagyok. Egyszer ömlengősen megköszönte, hogy olyan „gondoskodó” vagyok, máskor a sárga földig lehordott „érzéketlenségem” miatt. Hálás voltam Theónak, hogy a legtöbb látogatásra elkísért, és segített felvidítani Davidet, amikor én képtelen voltam erre, de gyakran elsírta magát, miután kijöttünk a szobából. Ritka tiszta pillanatai egyikében David közölte, hogy úgy érzi, a szervezete nem fogadta be az új csontvelőt. Azt feleltem neki, hogy ezt még túl korai kimondani – arról volt szó, legalább két hét kell hozzá –, de titokban én is osztottam pesszimizmusát. Minden olyan rosszul alakult. Közben engem is rémálmok kezdtek gyötörni. Éjszaka alig aludtam valamit, napközben viszont gyakran kidőltem. Valahogy semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna. Az újságok tele voltak a fegyverszakértő dr. Kelly rejtélyes öngyilkosságának hírével, és olyan forróság volt, mindennap kánikula, még éjjel is, mintha sose akarna már normális időjárás lenni. Furcsa, nyálkás, ködös meleg volt, mintha nem is a júliusi Angliában lennénk, hanem Indiában, a monszun előtt. További baljós előjel volt az is, hogy egy hatalmas kan róka vert tanyát a kertünkben, és úgy járőrözött a falak mentén, mint a katonák a várfalon, aminek az lett a következménye, hogy a macskák beszöktek a házba, és bent végezték el a dolgukat. Gyakran láttunk rókát a kertünkben azelőtt is, de soha ekkorát és ilyen szemtelent. Mintha maga a Halál ólálkodott volna a környékünkön; attól féltem, egy nap ő is beszökik, és átveszi az uralmat a ház felett. Ha meglátogattam Davidet a Middlesexben – és kötelességtudó voltam, mindennap benéztem legalább egyszer, de sokszor kétszer is –, alighogy betettem oda a lábam, máris azon kezdtem törni a fejem, hogyan tudnék mielőbb eltűnni onnan. Voltak mentségeim: nem tettem elég pénzt a parkolóórába, fel kell hívnom valakit, locsolnom kell a kertben (ó, istenem, ha arra gondolok, hogy a kertet tettem első helyre) – és mélységesen elszégyelltem magam, amikor Steve, David kedvenc ápolója, azt mondta, hogy tudna szerezni nekem egy állandó parkolóhelyet. Voltak ugyanis úgynevezett „méltányossági”, ingyenes parkolóhelyek, és Steve azt ígérte, megpróbál kérni egyet nekem, mert tudja, milyen drága a parkolás London központjában. Elpirultam, mert természetesen megengedhettem volna magamnak akárhány parkolóhelyet, csak utáltam a kórházat, utáltam „a páciens felesége” lenni, utáltam, hogy nem tudom, miről beszélgessek Daviddel. Ha megpróbált komolyan beszélni velem, mondjuk az elmúlásról, akkor gyorsan belefojtottam a szót, ha pedig én kezdtem magyarázni neki hétköznapi dolgokról, a barátainkról, akikkel telefonon beszéltem, üresfejű libának éreztem magam. David illedelmesen megkérdezte, hogy megy a munka. De milyen munka? Szinte semmit sem csináltam. Aztán az ápolóktól is kérdezni illett valamit, de azon túl, hogy mi volt az éjszaka, rendben van-e David bélműködése, nem sok minden jutott eszembe. Tudtam, hogy rosszul csinálom ezzel a ki-be szaladgálással; a rendes kórházi feleségek egész nap, de talán még éjszaka is ott ültek a férjük ágya mellett, és legfeljebb azért álltak fel egy kis időre, hogy megigyanak egy csésze teát. David azt mondta – talán mert érezte, hogy furdal a lelkiismeret –, hogy csak azért csinálják, mert nem londoniak, és nincs hova menniük napközben, de nekem meggyőződésem volt, hogy sokkal inkább azért, mert jó asszonyok, akik egész életüket a férjük közelében élték le. Egyszer a liftben azt mondta nekem az egyik: „Csak annyit tehetünk, hogy szeretjük őket.” Én meg csak mosolyogtam kínomban. Alkalmatlan voltam erre a „szerető gondoskodás” dologra, és Davidre is nehezteltem, amiért így cserben hagyott. A hét végére azonban fokozatosan kezdett magához térni. Még mindig ingerlékeny volt és nyafogós, már csak megszokásból is, gyanítottam, de legalább – hála égnek! – nem kellett azt hallgatnom, hogy a déjá vu teóriáról papol. Steve megborotválta a fejét, így már nem voltak nyomasztó hajcsomók sem a párnáján, sőt, egészen jól állt neki a kopaszság. Újra olvasni kezdte az újságokat, és az egyszerűbb

keresztrejtvényekkel is próbát tett. Érdekes módon nem akarta, hogy behozzam a walkmanjét, állítása szerint teljesen elveszítette érdeklődését a klasszikus zene iránt. Eleinte a könyvekből sem kért, de aztán megint kedvet kapott a versolvasáshoz. Egy nap közölte, hogy az agya széthullott, már nem emlékszik arra a sok versre, amit kívülről tudott, még az Ének a vén tengerészről is kiesett a fejéből. Ó, dehogynem, mondtam neki. „Megy a Három, s a vén hajós egyiknek elébe áll…” És David folytatta helyettem, majd minden erőlködés nélkül áttért újabb és újabb versekre, s ömlött belőle a milliónyi verssor, amit valamikor magába szívott. Amikor a gyerekek kicsik voltak, mindig verseket szavalt az autóútjainkon – megállás nélkül tudta mondani Londontól egészen Cornwallig –, de ahogy a lányok nőttek, úgy lankadt az érdeklődésük is, és egyre gyakrabban szisszentek fel: „Ó, ne, már megint a vén tengerész!” így aztán az apjuk fokozatosan elhagyta ezt a szokását – ezért volt annyira furcsa újra hallani most, ennyi év után. Az egyik ápoló bejött, s amikor meghallotta Davidet szavalni, kiszaladt a folyosóra, behozta az egyik kollégáját, és olyan áhítattal hallgatták, mintha a versmondás is valamiféle természetfeletti adomány lenne, mint a nyelveken szólás. Szombaton, augusztus 3-án közölték velünk, hogy David vérében fehérvérsejteket találtak – a transzplantáció sikeres volt! Felhívtam Charlest és Luke-ot, hogy bonthatják a pezsgőt: David elindult a gyógyulás felé vezető úton. A veséi még mindig nem működtek, minden másnap dialízisre kellett mennie, de az orvosok biztosak voltak benne, hogy egy-két héten belül maguktól „beindulnak”, és akkor hazajöhet. Haza! Egy hónapja volt kórházban, de úgy éreztem, mintha legalább egy év lett volna. Miután az elméje kitisztult, szentimentális lett, sokszor még el is pityeredéit. Sokszor felemlegette Richard halálát, és azt is, hogy mennyire hiányzik neki a barátja. Tudtam, valójában a saját halálára gondol, és arról szeretne beszélni. Én azonban valamiért mindig leállítottam, aztán hirtelen sürgős elintéznivalóm támadt. Egy nap bejött hozzá egy ciprusi hematológus, és David megkérdezte tőle, honnan való. A doktornő famagustai volt, s amikor ezt David meghallotta, könnyes szemmel mesélni kezdett a gyerekkori nyaralásairól a famagustai tengerparton. Én most is megdermedtem, mint mindig, amikor idilli gyermekkoráról mesélt, mert mindig is utáltam. Pontosabban azt utáltam, hogy a famagustai tengerparton eltöltött napok még most, fél évszázad után is élete legboldogabb napjait jelentették. Legszívesebben a szemére vetettem volna: „De boldogabb voltál, tudom, legalább kétszer olyan boldog, amikor Rosie és Theo megszületett.” Egy másik alkalommal azt akarta elmondani nekem, ismét csak könnyes szemmel, mennyire hálás, és milyen mélyen megérintette a hűségem, én pedig felszisszentem, amiért a hűségről beszélt, és nem a szeretetről. De lehet, hogy tényleg a hűség volt a legtöbb, amit adni tudtam. Emlékszem, egyszer az apám dühösen azt mondta, hogy csak kötelességtudatból látogatom őket, én pedig felcsattantam: „Miért, mi másért kellene?” „Szeretetből.” Csak így, egyszerűen. De éppen az apám volt az (ó, üres szavak), aki azt tanította nekem, hogy a szeretet és a kötelesség egy és ugyanaz. David napról napra erősödött. Kisebb sétákra indultunk, eleinte csak a kórterem végéig, aztán ki a kórház kertjébe – vennem kellett neki egy széles karimájú kalapot, mert még mindig kánikulai forróság volt. Az újságok azt írták, hogy a hőmérséklet akár 38 Celsius-fok fölé is emelkedhet: Európában több emberéletet is követelt a rendkívüli meleg. Vettem egy automata locsolót a kertbe, és esténként azzal kényeztettem magam, hogy kiültem egy pohár borral a kezemben, és hallgattam a vízcseppek kopogását a leveleken. A róka koma eltűnt. Davidról megállapították, hogy már nem neutropeniás, így újra fogadhatott látogatókat, én pedig az asszisztense lettem, aki a napirendjét szervezte, hogy mindig legyen valaki, aki elszórakoztassa. Azt mondta, szeretne felöltözni és kimenni az utcára, az orvosok pedig nem ellenezték, ezért bevittem

otthonról a ruháit. Bosszúságára a lába túl dagadt volt ahhoz, hogy beleférjen a cipőbe, így vennem kellett egy tépőzáras, irtó otromba túraszandált. Pénteken, augusztus 8-án David bejelentette, hogy egy hosszabb sétát akar tenni: megnézné a Butterfield-templomot meg az All Saintset a Margaret Streeten, mert mindkettőt imádja. Úgyhogy felkerekedtünk, ő a lifegő karimájú kalapjában és ocsmány szandáljában, én pedig nagyokat nyögdécselve, mint a porckorongsérvem óta mindig, ha gyalogolnom kellett, na meg azért is, hogy annyi hely közül pont egy templom az úti cél. Az All Saintset természetesen gusztustalannak találtam – viktoriánus volt, csupa tömjén és pompa –, David azonban számított erre, és incselkedni kezdett velem. Aztán betértünk egy olasz kávézóba a Charlotte Streeten. Én végig ideges voltam, David viszont magabiztosan tervezgette a jövőjét – nagyobb absztraktakat akart festeni, és szeretett volna egy kiállítást is. Miután visszatértünk a kórházba, beszéltünk a konzulenssel, és megkérdeztük, mire számíthatunk, ő pedig azt mondta, hogy még egy-két hét a veseosztályon, aztán néhány nap az egyetemi kórházban, de legkésőbb a hónap végére David biztosan kint lesz. Egy kicsit megijedtem, hogy mi lesz, ha nekem kell otthon ápolni őt, de David arra kért, hogy ne aggódjak, szükség esetén majd felfogad valakit – tudta, hogy belőlem sose lenne egy Florence Nightingale. Annyira boldog és magabiztos volt, hogy még ő akart biztatni engem, sőt, nevetett is az esetlenségemen. Szombatra, augusztus 9-ére úgy volt megbeszélve, hogy délelőtt Rosie fogja meglátogatni, utána pedig egy barátunk, Lesley Hoskins, aki majd ki is viszi ebédelni. Theo majd délután néz be hozzá, én pedig este, ha már túl van a dialízisen. Mivel így napközben végig szabad voltam, kimentem úszni a Highgate tavakhoz, aztán dohányvirágot ültettem, és olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. Este kiültem a kertbe, megnyitottam a locsolót, és vártam, hogy David telefonáljon, túl van a dialízisen. Amikor a telefon megszólalt, az ő hangját vártam. Ehelyett az egyik ápoló hívott, hogy közölje: David nem reagál. Feleannyi idő alatt értem be a kórházba, mint máskor, villámként cikázva jobbra-balra a forgalomban, s egy egész orvos-csapatot találtam a szobájában. David az oldalán feküdt, rángatózott, a kezét görcsösen ökölbe szorította. Nekem sem válaszolt, amikor megfogtam a kezét, és a nevén szólítottam. Az orvosok hematómára – vérömlenyre – gyanakodtak az agyában, mert a bal oldala lebénult. Azt mondták, az egyetemi kórház szkenneréi a hőség miatt üzemen kívül vannak, ezért lélegeztető készülékre teszik és átviszik a Queen Square-i kórházba. Felhívtam Theót, aki épp a közelben tartózkodott a barátaival, s ő rögtön felszaladt kopogó magas sarkújában és csinos mini ruhájában, s az apja állapotát látva elsírta magát. Felajánlották, hogy minket is átvisznek a mentővel, de inkább autóval akartunk menni, aminek az lett az eredménye, hogy jól eltévedtünk. Amikor végre megérkeztünk a hatalmas, elhagyatottnak tűnő kórházhoz, ahol a két őrt leszámítva életnek semmi nyomát nem láttuk, azt hittük, rossz helyen járunk. Pedig nem, az őrök már tudtak a mentőről, csak éppen a hátsó bejárathoz várták, nem ide, ezért egyikük átkalauzolt minket több mérföldnyi folyosón – a lámpák mindenütt égtek, a számítógépek zúgtak, de egész idő alatt egyetlen lelket sem láttunk –, és egy játszóház-félében (ez a rész, mint később megtudtuk, a Great Ormond Street-i kórházhoz tartozott) ültetett le minket. A mentő végre megérkezett, és vele David is, egy hordágyon, arca előtt egy elefántormányra emlékeztető gégecsővel. Theóval követtük a hordágyat a folyosók mérföldjein át vissza a főbejárathoz, ahol egy ingerlékeny ausztrál nő közölte, hogy ő a beteg-koordinátor, és már „mindenhol kerestem magukat, fiúk”, amit természetesen letolásnak szánt. Beterelt minket egy szörnyen apró váróterembe, dermesztően hidegre állított légkondicionálóval, aztán elvitte Davidet vizsgálatra. Egy órával később egy barátságos görög idegsebész bejött, és elmagyarázta nekünk, hogy nagy kiterjedésű vérömlenyt találtak David agyában, amit normális esetben megműtene, de a transzplantáció miatt lehetetlen, mert biztosan megölné vele. Utólag már tudom, hogy azt kellett volna mondanom, ha semmit sem tudnak tenni érte, akkor inkább hagyják elmenni, de akkor annyira össze voltam zavarodva, hogy nem értettem a célzást, s valami olyasmit válaszoltam, hogy tegyen meg mindent, amit csak tud. Azt mondta, konzíliumot hívott össze, és a

veseosztály, illetve a transzplantációs osztály orvosai már úton is vannak. Theóval annyira fáztunk a váróban, hogy inkább kimentünk a levegőtlen előcsarnokba, és néztük, hogy a konzulensek befutnak a menő autóikkal – egy Porschéval, egy Aston Martinnal és egy Mercedesszel –, kezet fognak, és vállon veregeti egymást. Aztán eltűntek a műtőben, én pedig utánuk osontam, és addig leskelődtem egy üvegen át, míg valamelyikük észre nem vett és el nem fordította a redőnyt. Egy órával később a neurológus megint odajött, és közölte, arra a megállapításra jutottak, hogy nincs értelme megoperálni Davidet, ezért vissza is küldik a Middlesex intenzív osztályára. Ennél a pontnál az ausztrál észkombájn nagy okosan odalökte: – Maguk pedig menjenek haza, igyanak meg egy csésze finom teát, és majd holnap szépen meglátogatják a szerettüket. Máig sajnálom, hogy nem volt erőm lekeverni neki egyet. David hivatalosan vasárnap, augusztus 10-én, délben halt meg, de mint megtudhattam, semmi sem biztos, még a halál sem. Theóval aludtunk néhány órát – szegény Rosie ezalatt az első londoni vonat indulására várt Brightonban. Azt beszéltük meg vele, hogy az intenzíven találkozunk, ha odaért. Kora reggel felhívtam Charlest, és megkértem, szóljon Maurice-nak, hátha ő el tudja érni Luke-ot, aki valahol Skóciában tartózkodott. Theóval bementünk a kórházba Davidhez, de elég volt egy pillantást vetnünk rá, hogy tudjuk, halott, és csak ez a hátborzongató gép mozgatja a mellkasát, mintha valami morbid, viktoriánus viaszbaba lenne. Egy orvos elmagyarázta, hogy lényegében agyhalott, de egy napig még rajta fogják tartani a gépen, hogy a család elbúcsúzhasson tőle. Továbbadtam ezt Charlesnak, ő pedig Maurice-nak, és végül Luke is értesült a történtekről. Rögtön fel is kerekedett Skóciából, hogy mielőbb mellettünk lehessen. Theóval átmentünk a veseosztályra összeszedni David holmiját. Már zsákokba rakták és egy szekrénybe zárták őket; a szobában egy másik beteg volt elhelyezve, Steve-et nem találtuk. A főorvos odajött hozzánk, és elmagyarázta, mi történt: a vért fel kellett hígítani a dialízishez, így mindig fennállt az agyvérzés veszélye. Az intenzíven, ahová közben Rosie is megérkezett, újabb orvosok vártak minket, akik hosszas köntörfalazás után kinyögték, hogy azt szeretnék megtudni, mikor akarjuk levetetni Davidet a gépről. – Most! – feleltük kórusban. – De mi a helyzet a szervadományozással? – kérdezte egyikük. Nincs kifogásunk ellene, közöltük, mire ők azt mondták, hogy hamarosan kapcsolatba fog lépni velünk egy „szervkoordinátor”. Ez azonban azt jelenti, kapcsoltam később, hogy Davidet még a gépen kell tartaniuk egy darabig a szervek miatt. A szervkoordinátor délután hívott fel, hogy fura kérdések egész sorát tegye fel. Egyebek mellett azt is tudni akarta, hogy Davidnek volt-e valaha szexuális kapcsolata prostituálttal, állatokkal vagy afrikaiakkal. – Egyszerre nem – feleltem morbid humorral, és hallottam, hogy a nő felhördül a vonal túlsó végén. David azonban jót nevetett volna rajta, ebben biztos vagyok. A nő közönyös hangon közölte velem, hogy délben halottnak nyilvánították a férjemet.

Utóirat Amikor David temetését szerveztem, a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy manapság szokás egy fényképet is tenni a szerettünkről a „meghívó” első oldalára, és én azt mondtam, hogy rendben, jó ötlet. Több száz fényképem van Davidről, és gondoltam, biztosan találok köztük egy erre alkalmasat. De amikor végiglapoztam a családi fényképalbumokat, kénytelen-kelletlen meg kellett állapítanom, hogy szinte alig akad ilyen, mert David majdnem mindegyiken egy homár társaságában látható. Némelyeken csak egy fél homár szerepelt, salátaágyon egy tányéron, másokon egész, frissen vásárolt, élő fajtársa rúgott a kamera

felé, de bárhogyan is, a tipikus fénykép úgy nézett ki, hogy az előtérben egy homár szerepelt, a háttérben pedig David. Az ok, amiért olyan sok homárt megörökítettünk a családi fotóalbum számára, az volt, hogy a homár David kedvenc csemegéi közé tartozott, s így a lányaink is imádják, ami aztán azt eredményezte, hogy nem múlhatott el születésnap nélkülük. Következésképpen minden március 5-én (Theo születésnapja), május 3án (Rosie-é), május 22-én (az enyém) és június l-jén (Davidé) homárokat is fotóztam. Hasonló okokból egy sor olyan fénykép is készült, amin David egy karácsonyi puding mögül tekint ki, de a homárosok sokkal kínosabbak voltak. Végül mégis arra jutottam, hogy egy ilyen homáros fénykép tükrözné a legjobban azokat a boldog órákat, amiket együtt töltöttünk. A lelkész is azt mondta, legalább háromszor, hogy minden az én elképzeléseim szerint fog történni. Én pedig egy homárt képzeltem el! De nem – David apja megbotránkozna, Charles zavarba jönne, és még a fiatalabbik fivére, Luke is, bármenynyire homárpárti legyen, azt hihetné, hogy ki akarom figurázni a férjemet. Ez egyszer fejet kellett hajtanom a konvenciók előtt, és keresnem kellett egy homártalan képet. Tovább böngésztem az albumokat. Rengeteg olyat is találtam, amin David a lányainkkal a tóvidék valamelyik dombtetőjén vagy egy cornwalli hegyoldalban pózol, de mindegyiken széldzsekit viselt, és a haja vadul lobogott a szélben. Volt néhány – nagyon kevés – olyan is, amin együtt szerepeltünk, általában kiöltözve egy partira, mindketten széles, a kamerának szóló mosollyal az arcunkon. Ezeket azonban kivétel nélkül valamelyik lányunk készítette, s így meglehetősen homályosra sikeredtek. Akadt pár újabb is, amiken David a műtermében festett, de mivel itt az alkotás pillanatában kaptuk el, féloldalt vagy háttal ült a lencsének. Végül be kellett látnom, hogy nincs megfelelő fényképem Davidról, így az értesítő is anélkül marad. De amikor kinyitottam az egyik részvétnyilvánító levelet (Milyen hamar ráragad az emberre ez a szörnyű terminológia! Természetesen egy barátunk levelét értem alatta.) egy fénykép esett ki belőle, a mosolygó Daviddel egy lombsátorral a háttérben. A levelet Eric Christiansen írta, a fényképet pedig a felesége, Sukey készítette Eric hatvanadik születésnapján. Végre volt egy tökéletes portrém, és nyomdászok azt mondták, ki tudják retusálni a hátteret, így csak David arca fog rákerülni a kártyára, így is történt, és a kártya nagyszerű lett, bár nekem sokkal jobban tetszett volna homárral együtt. A temetés után több barátunk is megkérdezte, van-e másolatom a fényképből, ezért készítettem egy tucatot. Az eredetit – a lombsátrasat – megtartottam, és egy ezüst képkeretben kapott helyet. Szükségem volt egy fényképre Davidről a kandallópárkányon, és ez tökéletesen megfelelt, de azért elfért még mellette egy másik is, egy olyan széldzsekis, amin a lányokkal látható Cornwallban. Aztán, mintegy kompromisszumként, egy homárosat is odabiggyesztettem a kandalló feletti tükör egyik sarkába. Úgy éreztem, egészen tisztességes özvegyasszony módjára viselkedem. Néhány héttel később David egykori kollégája, Paddy Scannell elküldte a westminsteri egyetemi újságban a férjem tiszteletére megjelentetett nekrológot. A Guardianban megjelent, meglehetősen unalmas nekrológ kibővített változata volt. A fénykép azonban, amit felhasználtak hozzá, szenzációs volt. A korábban még soha nem látott fotón David sugárzott a boldogságtól, egy kicsit talán részeg is volt, és pajkosan, végtelen szeretettel nézett bele a lencsébe, vagyis inkább nézett fel arra a személyre, aki a kamera mögött állt. Írtam Paddynek, megköszöntem neki a nekrológot, és megkérdeztem, amilyen ártatlanul csak lehetett, honnan tett szert a fényképre, és vajon az, aki készítette, tudna-e küldeni nekem egy másolatot. Elmagyaráztam neki, hogy a legtöbb fényképen David homárral mutatkozik, és alig van róla tisztességes portré. Aztán megint megkérdeztem, csak úgy, ki készítette a fényképet és milyen alkalomból. Paddy azt válaszolta, hogy a fényképet egy volt kolléganőjüktől kapta, aki jelenleg az Államokban tartózkodik, de ha visszatért, kérni fog tőle egy másolatot. Egy kolléganő! Ez rögtön meg is erősítette azt, amit sejtettem. Mert első pillantásra nyilvánvaló volt számomra, hogy David szerelmes a fénykép készítőjébe, bárki is legyen az. Nemcsak a mosolyából sugárzó szeretet utalt erre, hanem – sokkal inkább – az a bizalom is, amivel mintha azt mondta volna: „Oké, részeg vagyok, de tudom, hogy te nem haragszol

érte.” Soha nem kérdeztem meg Davidtől, hogy volt-e viszonya valakivel, de az évek során előfordultak olyan időszakok, amikor hosszabb ideig kellett bent maradnia, vagy rejtélyes előadásai, konferenciái lettek hétvégére. És ilyenkor mindig sokkal kedvesebb volt hozzám. Persze, egyébként is az volt, de ezeknek a pluszoknak akkor is olyan „lelkifurdalásszaguk” volt. Mindenesetre, most már bizonyítékom is volt a hűtlenségére – a bíróság előtt persze nem állta volna meg a helyét, de nekem nem kellett ennél több. És hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem? Nos, mindenfélét, de legfőképpen mégis megkönnyebbülést. Felmentést az iszonyú súly alól, ami hatalmas sziklaként nehezedett rám a temetés óta. A bűntudat alól, amiért a kertben ejtőztem, miközben David agyvérzést kapott; a bűntudat alól, amiért nem hallgattam meg mélyebb együttérzéssel az aggodalmait; a bűntudat alól, amiért olyan türelmetlen voltam vele – persze, hogy nem fogsz meghalni, az orvosok tudják, mint csinálnak – ; a bűntudat alól azért, mert soha nem voltam igazán jó feleség. Davidnek, gondoltam, nem is lett volna szabad elvennie, nálam sokkal jobbat és sokkal kedvesebbet érdemelt volna. De ha hűtlen volt hozzám, nos, az lényegesen megkönnyítette a dolgomat. Akkor pontosan erre volt szükségem. Most már nem rágódtam éjjel-nappal azon, ami a kórházban történt, és végre maradt időm és energiám arra is, hogy a jövőre gondoljak. Rendeztem egy kiállítást David műveiből, felújíttattam a házat, csináltattam egy kerítést, és új növényeket ültettem a kertbe. Néhány hónappal később újabb levelet kaptam Paddytől, és benne egy fényképet. Rögtön felismertem: az a kép volt, amin David ittasan, de sugárzó arccal vigyorog a kamerába. De volt mellette egy másik férfi is, szintén kapatos, aki a vállára támaszkodva ugyanolyan áhítattal nézett fel a fényképezőgép mögött álló személyre, mint David. Paddy elmagyarázta a levelében, hogy a férfit, akit a szerkesztőségben retusáltak ki a fényképből, Frank H-nak hívják, David egykori kollégája, és a fényképet a felesége készítette róluk a búcsúpartiján. Te jó ég! Frank H. búcsúpartija azért ragadt meg az emlékezetemben, mert David hosszan kimaradt azon az éjszakán, s én akkor nem értettem, miért kell részt vennie egy olyan személy búcsúztatásán, akinek a nevét addig egyszer sem említette. Ha meg kellett volna neveznem a legfőbb okot, amiért kételkedni kezdtem David hűségében, talán éppen ez az alkalom lett volna az. És most itt volt Frank H. – ránézésre egészen szimpatikus fickó –, kezét szeretetteljesen David vállán nyugtatva, és éppolyan sugárzó arccal nézett bele a kamerába, mint David. Ahogy figyelmesebben szemügyre vettem a fényképet, minden világossá vált. A férjem is becsiccsentett, de Frank H. nagyon részeg volt, valószínűleg azért támaszkodott Davidre, hogy ne dőljön el. David pedig azért mosolygott Mrs. H-ra, hogy lelket öntsön bele, mintegy azt közvetítve, hogy a jó öreg Frank ugyan felöntött a garatra, de azért remek fickó. Én legalábbis ezt olvastam ki ebből a fényképből, és ezért kapott helyet a kandallópárkányomon. Ugyanakkor, mint már említettem, máig mély meggyőződésem, hogy egy embert lehetetlen tökéletesen kiismerni – a Simontól sok-sok évvel ezelőtt kapott lecke is erre tanított.

Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani Tony Lacey-nek és a teljes Penguin stábnak azért, hogy hittek bennem; ugyanígy, ugyanezért az ügynökömnek, Gill Coleridge-nek is. Szintén köszönet Ian Jacknek, amiért közreadta az eredeti történetet a Grantában, és Nick Hornbynak, Amanda Posey-nak és Finola Dwyernek azért, hogy ilyen briliáns film lett belőle. Hálás vagyok minden kollégámnak az Observemél, de különösen John Mulhollandnek, Jane Fergusonnak és Nicola Jealnek, hogy olyan végtelen türelmet tanúsítottak, míg a könyvet írtam. A barátaim, akik a buzdításukkal segítettek, túl sokan vannak ahhoz, hogy felsoroljam őket, de mindannyiukra szeretettel gondolok. Végül, de nem utolsósorban, soha el nem múló szeretetem és

köszönetem a lányaimnak, Rosie-nak és Theónak fáradhatatlan támogatásukért.