LVI. évfolyam február

LVI. évfolyam 2003. február

Mátyás-napok 2003 Kecskeméthy István bibliafordítása Bocskor János énekeskönyve Tusnád 2003 A magyarszentmártoni csegézômû Népi építészeti örökség Hargita megyében

Tartalom

KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 3400 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/191267 E-mail: [email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:

ISSN 1221-8693

Készült a kolozsvári Garamond nyomdában

Mátyás-napok 2003 László Bakk Anikó: Tizenegyedik – mérföldkô . . . . . . . . . . . . . . 3 Orbán István: A szívekben égjen a láng . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Adorjáni Zoltán: Kecskeméthy István bibliafordítása . . . . . . . . 7 Kurta József: Kántorok bejegyzései az Öreg graduál erdélyi példányaiban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Csörsz Rumen István: „Gyönyörû világom, rígi szabadságom...” Bocskor János énekeskönyve . . . . . . . . 13 Kobzos Kiss Tamás: Szívetekben ôrizzetek. Âsik Veysel emlékezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Tusnád 2003 Bozóki Lajos: Történeti terek a visegrádi Fellegvárban . . . . . . 17 Máté Zsuzsanna: Kompatibilitás az ozorai vár helyreállításakor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Jámborné Szikra Éva: A mûemléki tájépítészet idôszerû kérdései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Jancsó Árpád – Preluschek Ervin: A Bega-csatorna és a magyarszentmártoni csegézômû . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 P. Benkhard Lilla: A városi lakóépületek funkcionális kompatibilitása Kôszegen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Mihály Zita: Népi építészeti örökség Hargita megyében . . . . . 29

Mátyás-napi összeállításunkat a kolozsvári Báthory István Gimnázium tanulóinak rajzaival illusztráltuk

Mátyás-büszt. Muszka Zsolt rajza. V. A. (2003)

A TIZENEGYEDIK – MÉRFÖLDKÔ Vannak földi és lelki tájak, a tájakban földi és lelki utak. Az utakon mérföldkövek. Jelek és jelzések, melyek távolságról, hosszúságról, fontosságról/irányváltozásról szólnak. Az Amaryllis – Mátyás király szellemi örökségét kutató és felmutató – Társaság egy évtizede indult el az idôben. Földrajzi helye Kolozsvár, egy csodálatos kicsi ország, a transzszilván régió már évszázadok óta tudományosságban, kultúrában, toleranciában lüktetô központja, szíve. A véletlen játékos kedve folytán épp itt, nálunk született egy aprócska házban az emberiség szellemtörténetének szépségekben gazdag korszakából prominens személyiségként jegyzett alakja. A ház áll s körülötte most, a 21. század hajnalán, emberi jogokról és demokráciáról szövegelnek. Úgy érzem, egy évtized után a Mátyás Napok szellemi irányítójaként pontokba tudom szedni, miért is mérföldkô nemcsak egy kicsiny csapat, hanem a város és emberi közösségünk szempontjából is az idei rendezvénysorozat. Önálló jogi személyként bejegyeztettünk, tehát honlapunkról a földgolyó bármelyik részén élô barátunk, hasonló módon gondolkodó embertársunk nyomon követheti, miképpen védelmezzük szellemi védôgyûrûkkel mindazon értéket, melyet Fadrusz János fôtéri szobra képvisel. Nyomon követheti és részt is vehet benne. Az idén modernizálódtunk, vagyis az ars–scien-

tia–ludus hármas egység jegyében fogant eddigi rendezvényeink új színfoltot kaptak a mass media, a sajtó megszólításával. Az idén elôször jelent meg az eddig csak a multikulturalitás ernyôje alatt szervezett francia–angol–német stb. napok mellett a Dies Actorum Publicorum. A gyermekeket minden évben külön meghívtuk, játékos találkozóra. A királyi szülôházba viszont eleddig nem tudtuk bevinni ôket. Az idén elindítjuk a gazdag gyermekrajz-kiállítással, a magyar és a román gyermekek meghívásával két vasárnapra az Élô vasárnap – Duminicã vie címû projektet. A spiritus loci elve, a mûemléképület eredendô minôségének felmutatása, bevitele eddig is a Mátyás Napok egyik alapelve volt. Ez a projekt viszont nem egyszer egy évben, hanem mindegyre, folyamatosan fog mûködni. A következô mérföldkô majd az lesz, ha az évek óta hangoztatott Mathias rex-emlékszobát fogjuk felavatni. Adja Isten, hogy ezt mihamarabb mindnyájan – s ezúttal nem csak egyénekben, hanem közösségben is gondolkodom – egészségben s a mostaninál nagyobb bôségben megérjük...

LÁSZLÓ BAKK ANIKÓ 3

A szívekben égjen a láng Mátyás király lovas szobra; Mátyás király szülôháza; Vajdahunyadi vár; Lovagkor; Mátyás-portrék; Corvinák; Mátyás címere – hosszan sorolhatnám a báthorys diákok kedves gyermekrajzainak címeit. „Fölöttünk ôrködik Mátyás szelleme és a szívekben él”– foglalta össze egy tizenkét éves diáklányom, miközben az idei pályázatra készített rajzát magyarázta. Igen, él a Mátyás-kultusz, töretlenül ápoltuk és nemzedékrôl nemzedékre átadtuk. Fénypontja száz évvel ezelôtt tetôzött, 1902. október 12-én, amikor Kolozsvár fôterén leleplezték az érclovas emlékmûvét. A város lakossága, kitartó erôfeszítések árán emeltette nagy szülöttének, Mátyásnak, az elsô igazi nemzeti királynak emlékére. Az elôzményekrôl, a szoborállításról, annak utóéletérôl gazdagon illusztrált kitûnô leírást találunk Murádin Jenô centenáriumi Fadrusz-kötetében. Ezúttal néhány részletét közlöm annak, hogyan élte meg és ápolta a kolozsvári római katolikus fôgimnázium ifjúsága igazságos királyunk kultuszát. Kövessük a történések fonalát eseménynaptár formájában:

Szelleme a szívünkben. Tárkányi Ildikó rajza. VI. B. (2003)

1875/76 – Az intézet értesítôje beszámol arról, hogy a híres lyceumi könyvtár számára több példányban vásárolták meg a Mátyás-kori diplomatiai emlékek I. kötetét. 1890/91 – A huszonnyolc éve fennálló ifjúsági Önképzô-kör március 14-én történelmi pályatételt hirdet meg Mátyás király korának jellemzése címen. Ennek jutalma „fôtisztelendô dr. Vajda Gyula fôgimnáziumi igazgató úr ajándékából 1 db. arany”. A jutalmat Puskás Kálmán nyerte, dicséretben részesült Taszler Béla, mindketten VIII. osztályos tanulók. 1896/97 – Szeptember 30-án

Corvinák díszei. Visky Mária rajza. VI. D. (2003)

4

tették le a Mátyás-szobor alapkövét. Ez alkalommal Kmoschek Elek VIII. osztályos tanuló, ifjúsági elnök mondott szép beszédet, kiinduló gondolatnak véve Eötvös híres mondását: „A nemzet, mely nagyjait szoborral tiszteli meg, önmagát tiszteli”. A millenniumi ünnepek évében „az erdélyi püspök úr 6/1896 sz. aktája tudatja a nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi miniszter úr felhívását, mely szerint a tanulók az országos kiállítás megtekintésére buzdítandók”. A kiállítás rendezésében értékes szertári anyaggal intézetünk is részt vett, egy utóbbi rendelet „az országos kiállításra felküldött tárgyak hazaszállításáról intézkedik” 1897/98 – Az ifjúsági könyvtár Márki Sándor: Hunyadi Mátyás életrajza több példányával bôvül. A történelem és földrajzi szertár Csánki Dezsô–Kogutowicz Károly: Magyarország I. Mátyás király halálakor, az 1490. évben és Márki Sándor–Kogutowicz Károly: Európa a renaissance és Mátyás király korában mûvekkel gyarapodik. Márki Sándor ez utóbbi értekezését dr. Erdélyi Károly, intézetünk hírneves igazgatója fordította németre Mathias Corvinus und die Renaissance címen és 1900-ban jelent meg Bécsben. 1901/02 – Az intézet könyvtárába kerül a Márki Sándor szerkesztette Mátyás király Emlékkönyv. 1902/03 – Mátyás király szobrának leleplezése október 12-én. Ezen a dátumon, az Egyetem utca 7. szám alatt mûködô szerkesztôség és kiadóhivatal, a Lyceum-

Mátyás a könyvtárában. Bálint N. Ede rajza. V. C. (2003)

nyomda betûivel kinyomtatja az Újság politikai napilap vasárnapi rendkívüli második kiadását (IV. évf. 282. sz.). A nagyformátumú lap hosszan tudósít a fényes ünnepi rendezvényekrôl. A Mátyás-szobor talapzatára helyezett koszorúk hosszú felsorolásából most csak kettôt emelünk ki: „A Szt. József finevelô intézet ifjúsága, Mátyásnak, a nép atyjának” és „A Kolozsvári Kegyesrendi Társház tagjai és a r. kath. fôgimnázium tanári kara. Az igazságos Mátyásnak.” A lap beszámol az intézetek ifjúságának felvonulásáról zeneszóval, zászlókkal, koszorúkkal. A meghívottak között ott találjuk Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki még az 1902-es év elején 30 000 koronát utalt ki az emlékmû fölállításához hiányzó összeg kiegészítésére. Az ünneplés gr. Majláth Gusztáv püspöknek a Szent Mihály plébániatemplomban celebrált szentmiséjével kezdôdött. Az alkalomhoz illô verset írt és jelen volt Jókai Mór is. A fôgimnáziumban a tanév elsô, szeptemberi tanári „tanácskozmánya” elhatározta intézeti Kossuth-, és Mátyás-ünnepek rendezését, az erdélyi püspök úr rendelete ezekre a napokra tanítási szünetet engedélyez. Lássuk mit ír az Értesítô az Intézeti Mátyás-ünnep cím alatt: „Intézetünk Mátyás király szobrának leleplezése alkalmával ugyan kivette részét az országos ünnepségekbôl: az ifjúság a tanárkarral együtt az intézeti zászló alatt megjelent a leleplezésen, majd részt vett a magyar királyt képviselô magyar

királyi herceg tiszteletére rendezett lampionos menetben. A tanárkar koszorút helyezett a szobor talapzatára. Mindazonáltal szükségesnek mutatkozott még és hazafias kötelességnek tetszett olyan iskolai ünnepnek megtartása, a melyen az ifjúságnak Mátyás király nemzeti jelentôségét a történet tanára ünnepi beszéd keretében fejtegeti. E célra alkalmasnak látszott Mátyás királlyá választásának évfordulója, január 24. Az ünnep az intézet dísztermében (ekkor még a régiben) tartatott meg a következô tárgysorral: 1. Szózat. Énekli az összes ifjúság. 2. A Mátyás-szobornál. Írta Fel-

szeghy Dezsô. Szavalja Révfy Lajos VIII. o. t. 3. Tóth Sándor tanár ünnepi beszéde (a történelem szertár, az érem- és régiséggyûjtemény ôre). 4. Mátyás király legendája. Írta Jókai Mór. Szavalja Brósz Róbert VIII. o. t. 5. Hymnus. Énekli az összes ifjúság. A lelkes hangulatban lefolyt ünnep után az ifjúság a tanárkarral az élén, csikorgó hidegben a szoborhoz vonult ki és koszorút tett le annak talapzatára. S így hasonlatossá lett a pesti iskolás gyermekekhez, akik Mátyást dicsôítô énekeket énekeltek (megválasztása hírére) Pest utcáin.” Az ifjúság koszorúja 60 K értékû volt. A kolozsvári Nemzeti Színházban tartott ifjúsági elôadások keretében megtekintették többek között Erkel Ferenc Hunyadi Lászlóját is. A színi elôadásokat mindig bevezetô magyarázat elôzte meg és a „kifogástalanul viselkedô” ifjúság hazafias és esztétikai nevelését szolgálták. Mátyás alakja gyakran felbukkan az intézet magyar nyelv és irodalom tananyagában is. A katedra ekkori jeles tanárai Erdélyi Károly dr., (az intézet igazgatója is), Visegrádi Lajos, Rietly Károly, Tubán Tibor, Krasznopolszky József és Bán József voltak. Az alsó osztályokat heti négy, a felsôsöket heti három órában tanították. A kötelezô házi olvasmányok között több könyv is szerepelt a Hunyadiakról, kérték ezek tárgyi elemzését és tartalmuk értelmes elôadását. Költe-

Nemzeti királyunk. Kónya Anna rajza. VII. B. (2003)

5

Hunyadiak vára. Péter Júlia rajza. V. A. (2003)

6

mények betanulása és szavalása között találjuk például Arany János Mátyás anyja címû versét is. Ezenkívül kötelezô házi írásbeli dolgozatokat készítettek, az alsósok kéthetente (összesen 15-öt a tanévben), a felsôsök havonta egyszer. A tételek között a következôk is szerepeltek: V. o. Arany János: Mátyás anyja (átültetés prózába), VII. o.: A Mátyás szobor leleplezésének ünnepségei Kolozsvárott (értesítés), a középkor szelleme, a 16. század elbeszélô költészete, Mûveltségünk Hunyadi Mátyás korában, VIII. o.: Mátyás és a reneszánsz (értekezés). Az ifjúsági Pázmány Önképzôkör ekkor ünnepli fennállásának negyvenedik évfordulóját. A meghirdetett pályatételek között a 6. számú a következô volt: „Mátyás király. Óda. Jutalma 10 K. A beérkezett egy munka jutalomra érdemesnek találtatott. Szerzôje Laczkó Géza VIII. (az Önképzôkör elnöke). Ebben a tanévben választják meg Kuncz Aladár VIII. o. tanulót ifjúsági fôkönyvtárosnak; több értekezést, elbeszélést, bírálatot írt, szabadelôadást tartott, szavalt és számos pályadíjat nyert. Kolozsvár szabad királyi város ajándékai között ott találjuk Márki Sándor: Mátyás király Emlékkönyv és A tíz szobor címû köteteit. Ezenkívül a városnak Mátyás könyvébôl 80 tanuló kapott jutalomként egy-egy példányt. 1904/05 – Az ifjúsági Pázmány Önképzôkör tevékenységében a következô értekezô és ismertetô munkák szerepeltek: Mit nyert Kolozsvár Mátyás király által?, szerzôje Palczer Károly VIII. o. t. és

Ferenczy István élete és mûvei, szerzôje Tamás Sándor VII. o. t. [Ferenczy István (1792–1856), szobrász, a klasszicizmus legjobb magyar képviselôje, a magyar nemzeti szobrászat úttörô mestere. Tudatosan vállalta a kezdeményezés nehézségeit, életmûve összeforrott a reformkor szellemi mozgalmaival. 1839-ben, elôször tervezett pesti köztérre nagyszabású Mátyás (lovas) emlékmûvet. Terve nem került kivitelezésre, az ércbe öntés nem sikerült, teljes kudarc volt, ez anyagilag tönkretette, szellemileg elbizonytalanította.] 1907/08 – Az önképzôköri felolvasásokon szerepel Balogh István VIII. o. t. Mátyás királya. 1909/10 – Az ifjúsági könyvtárba Tábori Róbert: Mátyás ifjúsága és Egri György: Az egri várból és a Mátyás király címû kötetek kerülnek. 1914/15 – A könyvtárba bekerül Márki Sándor: Magyar középkor és Gulyás Pál: Mátyás király könyvtára címû könyve; a tanév végén az elsô osztályosokat Donászy Ferenc Mátyás király ifjúsága címû kötettel jutalmazzák. 1915/16 – Március 15-én „a negyvennyolcas nagy napok emlékünnepét nem iskolai ünneppel ültük meg. Intézetünk teljes ifjúsága részt vett a Kolozsvári márc. 15. Állandó Bizottság által rendezett ünnepen a Mátyás király téren (1899-tôl a fôtér neve), a világháborúban elesett hôsök sírjánál, s a 48-as honvédek sírjánál.” Ez is bizonyítéka (amit Murádin Jenô többször is hangsúlyoz Fadrusz-kötetében) hogyan lett a

tér Kolozsvár lelkiismerete, hogyan tükrözi lakóinak önbecsülését, romantikus lokálpatriotizmusát. A szimbolikus térfoglalás a kulturális és nyelvi önvédelem allegóriája, az igazságtétel szimbóluma. A tér közösség-összetartó erejét bizonyítja az 1940–1944 közötti iskolai eseménysor is. 1940/41 – Május 25-én „részt vettünk a Hôsök tiszteletére rendezett Mátyás-téri ünnepségen s a testvériskolákkal közösen koszorút helyeztünk a szoborra”. 1941/42 – Május 31-én „részt vettünk a Mátyás téren rendezett Hôsök Vasárnapja ünnepségen”. 1942/43 – Március 27-én „Erdély nagy szülöttének, Mátyás királynak hódoltunk kegyeletes ünnepély keretében születésének 500. évfordulója alkalmából”. Az ünnepély szereplôit az Erdélyi Károly Szavalókör tagjaiból válogatták: Konczvald László IV. A, Bánk Imre és Nulinek Jenô III. A osztályos tanulók. Az ünnepi beszédet Cselényi Béla, az intézet történelem tanára, a Pázmány Péter Önképzôkör történelmi szakosztályának vezetôje, a történelem–földrajz szertár és az éremtár ôre). Idén is „május 30-án délelôtt a Hôsök Vasárnapján rendezett ünnepségen vettünk részt”. Végül említsünk meg egy széleskörû rendezvényt, mely szintén összekovácsolta Kolozsvár ifjúságának nagy részét. 1943. április 18án „a Mátyás király Diákházban, Kodály Zoltán hatvanadik életéve alkalmából részt vettünk a Kolozsvári Éneklô Ifjúság hangversenyén”, ahol csupa Kodály-mûvek hangzottak el. A hangversenyt a Hôsök napja elôtti vasárnapon a Nemzeti Színházban megismételték. A római katolikus gimnázium, a Marianum, az Állami Tanító- és Tanítónôképzô Intézet és a református leánygimnázium egyesített énekkarait maga Kodály Zoltán vezényelte. Kolozsvár fôtere el sem képzelhetô már Mátyás király szobra nélkül, állandóságot sugall, túléli a múló idôt. Az erôs kezû, igazságos, legendás uralkodónk most is ott lakozik a lelkekben. Errôl tanúskodnak az évente megrendezett Mátyás napi gyermekrajz-kiállítások, errôl jelen lapszámunk néhány gyerekrajz-illusztrációja is. Diákjaink most is ôrzik Fadrusz János egykori üzenetét: „a szívekben égjen a láng”.

ORBÁN ISTVÁN

Kecskeméthy István bibliafordítása A Koinónia Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület kiadásában mindnyájunk érdeklôdésére számot tartó könyv látott napvilágot a kincses városban a közelmúltban. Az emberi szó elszáll, Isten igéje megmarad – parafrazálhatnám a szólásmondást. A fû elszárad, a virág elhervad, de Isten Igéje mindig újra elôáll, feltámad – énekelte hajdan a próféta Ézsaiás (40,8), és ez a regélés teljesült be ismét, sajátos módon, itt Erdélyben. Elôször akkor, amikor a múlt század harmincas éveiben megszületett Kecskeméthy Csapó István (1864–1938) bibliatudós professzor szentírásfordítása. Aztán a hatalmas munka kézirata hosszú csipkerózsika-álomba merült. Legendákat meséltek róla, hogy Kecskeméthy fogadott leánya, Máthé Erzsébet miképpen gondozta és rejtegette nevelôapja felbecsülhetetlen értékû kézirathagyatékát, s hogy ez földbe rejtett kincsként lapul valahol. Csak a szakavatottak szûk köre tudta igazi történetét. Valakiknek idôt, fáradságot, mintegy ötévnyi munkát kellett áldozniuk arra, hogy ez a levéltárba rejtett érték felszínre kerüljön, újra felfedezett egyházi kinccsé és közkinccsé legyen. Mert Kecskeméthy Bibliája immár közkincsünk a Koinónia Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület kiadásában: a hosszú, némelykor viszontagságos csipkerózsika-álom után a teljes Kecskeméthy-biblia igéje másodszor is feltámadt; de most már mindenki számára elérhetô, ízléses könyvtestben. Tudjuk, hogy az ízes Károli-biblia, s természetesen a magyarországi ökumenikus tanács által kiadott Szentírás is fordítói munkaközösség hosszas fáradozása nyomán jött létre. Kecskeméthy István Bibliája azon kevés szentírásfordítások közé tartozik, amelyek mögött egyetlen személy hatalmas erôfeszítése és kitartó munkája áll. (A 19. század végén Kámori Sámuel készített egymaga egy bibliafordítást: Biblia, azaz a Szentírás. Ó- és Új Testamentom. Pest 1870.) Ez a Biblia életmû is, Kecskeméthy alkotásának csúcsa. Már ifjú korától valami ellenállhatatlan belsô kényszer hajtotta a bibliafordítói munkára. Több rendben és több formában újabb, magyar testet adott a biblia eredeti nyelveinek, s csak kevesen tudják, hogy a ma is használt Revideált Károli szövegének nagy része szintén az ô mûve, s így a Revideált Bibliában is (kiadták 1908-ban) az ô kegyes tudományát és költészetét ízlelgettük. Önálló fordításaiból már korábban megjelent több bibliai könyv. Az Énekek éneke (Budapest 1890), a Levél a római keresztyénekhez (Budapest 1904), Márk evangéliuma (Örömhír a mi Urunk Jézus Krisztusról. Budapest 1903), a Zsoltárok elsô könyve (Zilah 1910), A Márk szerint való szent evangélium ôseredeti alakjába visszaállítva (Kolozsvár 1927), illetve az általa revideált teljes Újszövetség (Új Testamentom. Skót és Nemzeti Biblia-társulat. Budapest 1931). 1929. június 23-án kezdett neki a teljes Ószövetség lefordításának, és 1934. szeptember 14-én jutott a végére. Az Újszövetség fordításával a Rómaiakhoz írt levél 1,9-ig jutott, mert 1935-ben megbetegedett. Így a most kiadott Bibliája, hogy teljes legyen, ettôl a

verstôl az általa revideált és 1931-ben kiadott szöveggel folytatódik. Itt, Bibliájában hasznosította hatalmas tudását, alapos héber, görög és arab nyelvismeretét, azt a teológiai, irodalom- és formatörténeti ismerethalmazát, melyet bibliai kommentársorozatában népszerûsített. Többek között azt is tudni kell róla, hogy ô az erdélyi modern bibliamagyarázat úttörôje. 1902 és 1933 között folyamatosan jelentek meg kommentárjai 14 ószövetségi és 4 újszövetségi könyvhöz. Jól ismerte kora teológiai szakirodalmát, s amit itt Erdélyben, fôleg az ótestamentumi könyvek magyarázásával alkotott, nemcsak úttörô volt, hanem európai szinten is mozgott. De ki is volt ô? A kolozsvári Protestáns Teológia tanácstermének falára helyezett olajfestmény (Káli Dénes alkotása) úgy örökítette meg Kecskeméthy István arcát, hogy a nagy, magas és gömbölyded homlok árnyékot vet amúgy is összehunyorított szemére, s ez a vágott szem egyszerre huncut, de szigorú is. Mosolygós is, valami bánat árnyékával; gyanakvó, de barátságos is, mintha hunyorításával annak jelét adná, hogy nekünk valami közös titkunk van. Ez a szem ugyanakkor mégis kritikus. De mégsem hoz zavarba. Ez a vonzó, s ugyanakkor távolságtartó tekintet, ez a szép koponya, ez a szinte mikulásosan kedves arc a magyarosan felpödört bajusszal, egészében mégis rokonszenves és megnyerô. Ravasz László tolla is így rajzolta meg: „…lelkében mindig ott lappangott a magányosság és az elhagyatottság érzése. Derült, nyílt, bölcs humorában csillogó volt a lelke; de azért volt benne valami mimózaszerûség. Valami el nem mondott fájdalom melankóliája suhant át néha ezen a fényen.” (Dr. Kecskeméthy István. Emlékkönyv dr. Kecskeméthy István theologiai professzor 70-ik, theologiai tanári szolgálatának 40-ik évfordulójára. Kolozsvár 1934. 12.) Ez az olajba örökített Kecskeméthy arc olyan, hogy bárhonnan is nézel fel rá – mert felnézel rá, másképpen nem is lehet megnézni ôt –, hiába is fürkészed tekintetét: szemed nem találkozik az ô szemével, mert ô megmaradt annak az embernek, „akinek egyéniségében mindig és mindenki számára volt és marad valami megismerhetetlen, megközelíthetetlen titok. Valami, ami emlékeztet arra, hogy […] mindig egy ôsnomád volt, aki theologiai felfogások, barátok és munkaközösségek berkeiben, tanítványok seregei között soha meg nem telepedett, hanem vándorként, idegenül csak áthaladt egy ezeken túl levô cél felé” – mondta ravatala felett Gönczy Lajos (1889–1986) A hit embere címû prédikációjában (A Református Theologiai Fakultás értesítôje az 1937–38-as tanévrôl. 6.). Negyvenhárom esztendôt töltött az Erdélyi Sion teológiai bércein. Ravasz László metaforájával: fenyôk között – magányos bükk-ként; vagy akácként a nyíresben. Az elszegényedett nemesi családban született Kecskeméthy Pakson, aztán Gyönkön és a Nagykôrösi Református Gimnáziumban tanult (1880–1884), mielôtt beiratkozott volna a budapesti Teológiai Akadé-

7

Mátyás címer. Péntek Máté rajza. VII. B. (2003)

8

miára. Két esztendôt volt Szász Károly dunamelléki püspök titkára (1888–1890), s eközben négy szemeszteren keresztül bölcsészeti elôadásokat is látogatott. Latin és görög nyelvet, valamint irodalmat, arab és szanszkrit nyelvet, magyar és német irodalmat tanult. Bölcsészdoktori címet a keleti és összehasonlító nyelvészetbôl szerzett (1890. május 17.). Kecskeméthy 1895 februárjában érkezett elôbb a nagyenyedi teológiára, Szász Domokos (1838–1899) erdélyi püspök (1885–1899) felkérésére. A Szász Domokos felépítette új kolozsvári Teológiai Fakultás 1895. szeptember 15-én nyitotta meg kapuit, s ekkor ment át ô is Kolozsvárra, ahol 1936-ig, nyugdíjba vonulásáig tanárkodott. Úttörô volt az erdélyi belmisszió tekintetében is. A hitélet megújítása érdekében hozta létre 1896-ban az Evangéliumi Szövetséget. 1900-ban megszervezte a Keresztyén Munka egyletet, majd az Evangéliumi Munkások Erdélyi Szövetségét, melyek többek közt a vallásos folyóiratok terjesztését is felvállalták. Szerkesztette a Kis Tükör képes családi hetilapot (1893– 1907; 1926–1936), a Koszorú-füzeteket, a Protestáns Irodalmi Társaság „népies kiadványait” és az ifjúság számára a Napsugár lapot (1903–1907). Így kiemelkedô tevékenységet fejtett ki evangéliumi lapszerkesztôként is, s ô indította el az elsô magyar ifjúsági lapot. Már az elsô világháború elôtt, tehát már az erdélyi teológiai és lelki ébredés elôtt elindította a gyermekek közötti vasárnapi iskolai munkát az általa vezetett Keresztyén Szövetség keretében, mely Erdélyben elsônek ébresztgette a külmissziói felelôsséget is. Végül Makkai Sándor püspöksége alatt (1926–

1936) fogalmazódott meg, hogy az erdélyi egyháznak is legyen önálló misszionáriusa és missziós területe, éspedig a Skót egyházzal társulva. Ez meg is valósult Babos Sándor mandzsúriai szolgálatában. Mi Kecskeméthy bibliafordításának jelentôsége? A humanizmus és reformáció óta tudjuk, hogy a források alapos ismerete nélkül sem igazi tudás, sem pedig istenismeret nem létezhet. Kecskeméthy a Biblia nyelveinek beható ismeretével a Szentírás szavainak eredeti értelmét célozta meg – nyilván a maga kora számára. Bibliája nem jelent meg, holott akkor kellett volna nemzedéke kezébe kerülnie. Ezért nyelvezete ma már régiesnek tûnik. Viszont Kecskeméthy költôi lélek is volt, s érzékenysége a bibliafordításban kamatozódott. Fordítói mûvészetét pedig jellegzetessé tette az az Imre Lajos által is említett „tôsgyökeres magyar beszéd,” melyben olykor a tájszólás sajátosságai is jelentkeznek. Például: „És megparancsolta nekik, hogy útra semmit ne vigyenek, csak egy botot. Se útitáskát, se kenyeret, se az övükbe pénzt, | hanem zsólyákat* kötve fel” * sarukat; Mk 6,8–9) Vagy: „Hallga, az Úr sivatagot renget; | rengeti az Úr Kádes sivatagát.” (Zsolt 29,8) A hozzáértô, igényes magyarosítás és a költôi zsenialitás párosulásának eredményei a héber szójátékok találó átültetései is. Az Úr hûtlen szôlôjérôl szóló példázatnak azt a versét, ahol a jogszolgálat és vérontás, illetve az igazság és segélykiáltás héber szavak csengenek össze, így fordítja: „Mert a Seregek Urának szôlôje Izráel háza, és Júda népe az ô gyönyörûséges ültetvénye: s várt jogosságra, és íme gonoszság; igazságra, és íme gazság!” (Ézs 5,7) Mivel ez a Biblia egyetlen személy mûve, benne van – s milyen szép ez! – maga Kecskeméthy István is: az ember, a hívô, a tudós teológus. Szilárd meggyôzôdése, hogy az ige megáll örökké, és nem szorul emberi támogatásra. Nem hadakozik görcsös félelemmel az ige tekintélyének megvédéséért. Hisz a hit arra adatik, hogy Istenre és az igére támaszkodjék. Ebbôl az érett hitbeli magatartásából következik, hogy nem a betû foglya, hanem hitbeli bátorsággal magyarít, s ennek szolgálatába állítja forma- és irodalomtörténeti tudását. A hit és tudás szabadságának bátorsága kellett az ószövetség költôi szövegeinek meglátása szerinti helyreállításához is. És ugyanez kellett ahhoz a szinte merészen izgalmas kísérletéhez is, hogy az 1927-ben kiadott Márk evangéliumának görög eposzi formát adjon. A most kiadott Bibliájában Márk szövege Kecskeméthynek egy újabb fordításában jelentkezik, folyó beszédben; viszont fenntartja az 1927-es eposzi tagolást. A Koinónia hatalmas vállalkozása, mert ez a Biblia a kiadó megpróbáltatását jelentette, mindenekelôtt az erdélyi egyházkerület nagy adósságát törlesztette: megbecsülni és közkinccsé tenni a nagy elôd örökségét. Mert nincs se egyházi, sem kulturális élet gyökér és törzs nélkül. Gyümölcs, új érték csak ezeknek termôágain lehet. S míg csak sajnálni lehet, hogy az újabb magyar bibliafordítások születésénél senki sem vette, vehette figyelembe Kecskeméthy Bibliáját, most, ha késôbb, de nem nagyon késôn, büszkén mondhatjuk: Erdély is felsorakozik a teljes bibliafordítást kiadók sorába. És ez hatalmas gazdagság! Ha fellapozzuk ezt a Bibliát, rögtön észrevesszük, hogy formájában is újdonság, fôleg ha arra gondolunk, hogy az 1930-as években született. A prózai

szöveg folyamatos, hogy az elbeszélést semmi se törje meg. A kiadás teljesen visszaadja Kecskeméthy kéziratának tükrét. Tudta, hogy a szöveg, a történet mindenekelôtt teljességében, egységében akar hatni. A költôi szövegeknél pedig alapos verstani ismereteit kamatoztatta. Megkísérelte helyreállítani az eredeti verselést. S itt sziporkázik a leginkább a tudós és a költô. Figyelemre méltók a széljegyzetei. Ezekkel a régi hagyományt eleveníti fel. Itt fordítási megjegyzések, kortörténeti adalékok olvashatók. Kecskeméthy ilyen tekintetben is úttörô volt. Ugyanis az ún. magyarázatos Bibliákat alig néhány éve vehetjük kezünkbe. Sok mindenrôl lehetne beszélni még e Biblia kapcsán. De befejezésül hadd álljon itt egy zsoltáridézet. Azért is, mert példája Kecskeméthy költôi szóalkotásainak; s azért is, mert a most megjelenô bibliafordításában – meglátásom szerint – a költôi részek nyújtják a legnagyobb esztétikai élvezetet; éspedig úgy, hogy a magyar ajak közvetlenebbül érintheti a bibliai költészet sajátos formáit, ízlelheti annak különleges zamatát; s egyben ezek tükrözik leginkább, mi-

lyen volt ez a tudós és költô, professzor és lelkipásztor bibliafordító – közös hitbeli elôdünk: Kecskeméthy István. 23. zsoltár Az Úr jó pásztor Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szûkölködöm: 2 zöld pázsitokon pihentet engem; enyh-adó vizekre terelget engem: 3 lelkemet üdítve vezérel engem az igazság pályáján az ô nevéért. 4 Ha halálárnyék völgyében járnék is, nem félnék bajtól, mert Te velem vagy: vesszôd és botod megvigasztal engem. 5 Asztalt terítesz nekem ellenségeim elôtt; fejemet olajjal kened, poharam csordultig van: 6 csak jóság és kegyelem kísér éltem minden napján; és ülésem van az Úr házában hosszú idôre.

ADORJÁNI ZOLTÁN

Kántorok bejegyzései az Öreg graduál erdélyi példányaiban Az éneklésrôl. Nem szó, hanem szófogadás / Szív, nem külsô hangitsálás / Buzgóság s nem az kiáltás / Mennyégben az énekmondás, innen vagyon az. / Mert aki egyszer buzgóságoson énekel kétszer könyörög az – üzeni egy 19. századi bejegyzés az oltszakadáti lutheránus gyülekezet Öreg graduáljában. Az óprotestáns istentisteleti gyakorlat a 18. század derekáig a graduálokon alapult, amelyek szinte egyetlen hiteles forrásai a kor liturgikus gyakorlatának. A protestáns graduál a liturgiát vezetô lelkész, kántor és a chorus számára a középkori liturgikus tételekbôl átalakított szertartási énekek gyûjteménye, magyar nyelvû gregorián tételeket tartalmaz, amelyeket liturgikus céllal fordítottak le, vagy szereztek. Az 1636-ban Gyulafehérvárt nyomtatott Öreg graduál megmaradt példányai számos olyan kéziratos bejegyzést tartalmaznak, amelyek biztos támpontot adnak az erdélyi református egyházi szertartásokra. Az Öreg graduál Erdélyben található nyolc ismert példánya közül öt kötetbôl ismerjük a kántorok személyére és szolgálatára utaló kéziratos bejegyzéseket.

A lelkészek mellett a kántortanítók, ún. mesterek szerepe nem kapott kellô hangsúlyt protestáns egyháztörténeti munkákban, és nyilvántartásuk is meglehetôsen hiányos. Az erdélyi graduál-példányokban fennmaradt bejegyzések egyrészt a liturgikus gyakorlat segédletei (dallamjelzések, kotta- és szövegkorrekciók, teljes kéziratos énekek), másrészt a magukat megörökítô kántorok feljegyzései, így elsô kézbôl származó adatokat tartalmaznak. Ez utóbbiak alapján rekonstruálható az egyes gyülekezetek graduált használó énekvezéreinek névsora és valamelyest tevékenysége is. A szertartási énekek elmaradását a református istentiszteletbôl többféle módon magyarázzák. Talán a legfontosabb, már a 17. században jelentkezô gond a szertartási énekekkel kapcsolatban a kántorok képzetlensége volt. Geleji Katona István az Öreg graduál ajánlólevelében elmarasztalja a kántorokat, „ha nem is tudatlanságoktól is, de restségektôl” eredeztetve a gondokat, és beismeri, hogy „a kántorok felôl kellene nagyobb gondviselésnek lenni.” A graduálokba bejegyzett 17–18. századi, kántorokra vonatkozó

gúnyos és becsmérlô bejegyzések is bizonyítják, hogy a gregorián tételek éneklésének fokozatos színvonalvesztése hozzájárult az óprotestáns liturgikus gyakorlattal szembeni ellenszenvhez. A kántorok és ez által a liturgiában résztvevô chorus képzetlenségével egyidôben, feltételezhetô egymásra hatással a puritán felfogású lelkészek körében is tekintélyét és értékét vesztette ez a liturgikus gyakorlat. A kolozsvári egyházközség graduáljában az elôszó hatodik levelének rectóján kereszttel jegyzett margójegyzeteket alkalmaztak Gelejinek a kántorok tevékenységéhez fûzôdô gondolataihoz. A szövegbe ágyazva, szögletes zárójelben közlöm a bejegyzéseket. A kántorok 17. századi munkaköre is kiderül a graduál elôszavából, a mai gyakorlatra nézve pedig tanulságosak Geleji Katona István gondolatai: „Mindazonáltal igen szép és hasznos dolognak alítanám lenni, ha Anyai nyelveken való ditséretet énekelnének [a gyülekezetben], annyiféle módon változtató szóval, szép halkan; disztincté, articulaté, az szókot egymástól megszaggava, megkülönböztetve, és értelmesen

9

A kéziratos Passió címoldala az oltszakadáti Öreg Graduálból.

10

kimagyarázva, mert ugyan kegyes gyönyörködés mellett az hasznos épület is meglenne. Az mi Deákinknak pedig ha többeket nem is, de annyi szükségesképpen kévántatnék az Musikához érteniek, hogy a kotákból avagy clavisokból, az linékhoz képest ottan meg tudhatnák magoktól is akar melly Psalmusnak, Prosanak, Antiphonanak, és egyéb ceremóniáknak nótájokot, hogy így az mondásban, mind egy húron pendülne az szavok, s ne húznák-vonnák, ide s tova, az mint szokták. De az Olaszok buzgóságához, s az Németek böjtihez, bár oda adgyuk az Magyarok musikáját is. Mely egy részént az Cantoroknak ha nem tudatlanságokból is, de restségektôl vagyon, [Mind tudatlanságoktól, mind restségektôl van, mert hova kell alkalmatlanabb Kántor, mint a Magyarok köztt voltak régen.] hogy a Templumon kûvöl, az Scholában, az Deákságot és gyermekséget az éneklésben nem gyakorollyák, és az nótákra meg nem taníttyák, hanem a Chorusban tsak néki kezdik, s azonban az Deákság utánok zendülvén, ha magok jól tudnák is, az szájokból ki vonszák, melly miatt gyakorta igen disztelen, s az hallgatok elôtt kedvetlen éneklést tesznek. Erre nézve avagy el kellene inkább az kottás énekeket hagyni s tsak egy tonuson járó köz nótájúakkal élni (mert ugyanis, hogy én tudgyam, azokkal az Magyarokon kûvöl több Evan-

gelicus Keresztyének az önnön nyelveken sem élnek) avagy a Cantorok felôl kellene nagyobb gondviselésnek lenni: [Vásári köntös, de nem veszem rám, mert sem ujja sem galléra nintsen. Közvetlen alatta az elsô kéztôl: Azt bizony magadra veheted, ha Cantor vagy is, akárki légy, mert annak mind ujja mind galléra vagyon, s mégpedig hozzád vagyon egyikhez szabva, méltán is: mert nem tanultad az Éneklésnek Mesterségét (nem is volt kitôl), melyet nemrégen kezdettek mások is tudni.] de mit mondjak? ha olly ízetlen akaratos emberek vagynak közöttök, hogy nem ér az emberséges ember véget vélek, hanem ottan szemben szöknek véle, ha szólni kezd nékiek; Az ki nem ollyan ne vegye a jámbor magára”. A kántorok énekének színvonalvesztésére utalnak a rettegi egyházközség graduáljának kéziratos bejegyzései is, melyeket ismeretlen kezek a passiót tartalmazó részek margójára írtak. Az Öreg graduál mindkét különálló részének a lapszámozása 1-tôl indul, a lapszám mellett a-val jelöljük az elsô, b-vel a második rész hivatkozásait: „Megvallom Mester porciója ez s egyszer s mind 2dik kinnya vagy halála (280a); A gátra mindenütt Ember kívántatik / Az Ember peniglen ritkán találtatik / Akiben peniglen az qualitas lakik / Ne adja ki magát, úgy nem hurtzoltatik. K: Sz: M: (442a); Sok hagymát e[gyél] tormával megfôve / Varjú monyat vas port jól meg gyömbérezve / Meg (…) jól reggelre (…)/ tej túro (…) torka ne legyen el rejtve. Et[te]d volna meg mindezeket, Koma. Anno Christi 1745 die 9 February. Jol meg kend az torkod, ha ezt el dudolni / Akarod, el hidgyed hogy mid fog hibázni / Olajjal, óhájjal tyúkmonyt egybe fôzni / Megládd, hogy azután kész lészen sípolni. / Mester koma! Köszörüld meg jobban az torkodat s fordíts, mert túl is néked szól. Mester koma, kérlek a torkod jobbítsd meg, / Azután pediglen olly szépen mosgyál meg, / Hogy mikor elmondod ne akadjon meg”. A kántor válasza a jókívánságokra: „A kik ezen trágárságot nem illethetô Istenes szent könyvet sok fajtalan írásokkal illették, vakuljanak meg, kezek soha többet ne írjon, elméjek gondolni ne tudjon,

értelmük el fogyjon” (223a). A rettegi egyházközség Öreg graduáljában a Lamentationes javítgatott lapszéleire az elôadók neveit jegyezték: Steph[anus] Váradi, Sigis[mundus] Szilágyi, Franc[iscus] Vinter, Petrus Motsai Solus, Steph[anus] Botfalvi, Vinter Moses, Steph[anus] Benkô etc. Azt nem jegyezték le a nevük mellé, hogy kántorok lettek volna, talán a számos firka, gúnyvers miatt. Erdélyben a nagyheti passió éneklése a tiltások ellenére is fenntartotta magát a 18. század derekáig, egyes helyeken még tovább is. A felsôbányai gyülekezet graduáljának 323a oldalára a kántorok a passió éneklését jegyezték 1704-tôl 1741-ig: „Johannis K. Szathmári P. t. Cantor Eccl[esi]ae M[edio] Mont[anae] Recitavit Passionem D[omini] nos[tri] J[esu] Cr[is]ti cum Auxilio Dei A[nn]o 1704 Secundum Quatuor Evangelistas; Item Recitavi cum Auxilio Dei In Anno 1705. sec[undum] qua[tuor] Evang[elistas]; Item Recitavi cum Auxilio Dei In Anno 1706. sec[undum] Matth[eum]; Item Recitavi cum Auxilio Dei In Anno 1707. sec[undum] Matth[eum]; Item renuo cum subivi Cantoris Eccl[esiae] medio montanae Recitavi Passionem D[omini] n[ostri] J[esu] Ch[risti] In Anno 1711. Secundum Matth[eum]; Item Recitavi Cum Auxilio Dei In Anno 1712. Sec[undum] Matth[eum]; Item Recitavi Cum Auxilio Dei In Anno 1713. Sec[undum] Matth[eum]; Item Recitavi Cum Auxilio Dei In Anno 1714. Sec[undum] Matth[eum]. Ego Andreas Szilágyi Cantor Ecclesiae Mediomontensis Decantavi Passionem D[omi]ni Nostri Jesu Ch[ris]ti una Cum Jeremiae auxiliante Deo in Anno 1716 Die Ven 12 Aprili Juxta Matheum. Ego Michael P. Decsi P.T. Cantor M[edio] Montensis De Cantavi Passionem Dom[ini] nostri Jesu Cristi Una Cum Jeremiae auxiliante Deo In Anno 1727; Item In Anno 1728 [folyamatos számozással 1741-ig].” A felsôbányai egyházközség graduáljában a gyülekezetben szolgált kántorok a 248a oldalra jegyezték fel a nevüket 1717-tôl 1756-ig: Michael Décsi ne cessit in officio Canto[rum] 1726 Series v. Ordo Canto[rum] in R. s. s. t. F[elsô] B[ányai] Eccl[esi]a; Johan-

nes Szathmari in Initio huius (…); Andrea Szilágyi; S. N. Borosnyai; Michael Penyô Decsi ab A[nn]o 1726 [ad Anno usque] 1750; Martinus Székely Ab A[nn]o 1753 ad Anno usq[ue] 1756; Step[hanu]s G. Dobai. A graduál bejegyzései alapján a felsôbányai gyülekezet kántorainak névsora a 18. század elsô felében így alakult: 1704–1714: Szathmári János; 1716–1717: Szilágyi András (róla két datált bejegyzés tanúskodik, de nem tudni, hogy meddig volt kántora a gyülekezetnek, és mikortól követte Borosnyai); S. N. Borosnyai; 1726–1750: Décsi Penyô Mihály (az ô kántorsága idején maradt el 1741-ben a passió éneklése); 1753–1756: Székely Márton (ô lehetett az a kántor, aki 1753-ban bevezette a graduál psalteriuma helyett a genfi zsoltárok éneklését); Dobai G. István. A graduálban szereplô hat kántor közül tehát háromról bizonyítja bejegyzés, hogy énekelte a passiót a nagyheti liturgiában, Borosnyairól még feltételezhetô, hogy elôadta a passiót, Dobai kántorsága idejére pedig megszûnt a passióéneklés szokása a felsôbányai eklézsiában. A passió éneklésének elmaradásáról a 248a oldalon szereplô bejegyzés tudósít: „A Passionak Éneklése a F[elsô] B[ányai] Eccl[esi]aban megszûnt in A[nn]o 1741.” A graduál a gyülekezet gyakorlatából a 18. század ötvenes éveiben kerülhetett ki véglegesen, amikor a felsôbányai gyülekezet elhagyta a graduál psalteriuma szerinti zsoltározást, és áttért a Szenci Molnár Albert fordította genfi zsoltárok éneklésére. Ezt bizonyítja a graduál utolsó használatára utaló bejegyzés a 248a oldalon: „n[ota]b[ene] Az Sz[ent] Dávidnak Soltári a rendes Kota szerint való nótáján kezdettek énekeltetni a F[elsô] Bányai Templomban in A[nn]o 1753. Continu abitur feliciter”. A marosvásárhelyi egyházközség graduáljának elôzékén szereplô bejegyzés szerint: „Ezt a Graduált Istenéhez s Ecclésiájához való sz[ent] buzgóságábul bé Compactor Sz[ent] Györgyi Mihály Deák, melly jó akarattyáért, ô Kegyelmének is a sz[ent] Consistorium a M[aros] VASARHELYI Templomban két széket adott t[udni] i[llik] edgyet magának, edgyet Feleségének. Anno 1710.

Dije 4 Marty. Ezer hét száz Tízben mikoron írának / Ez Könyv bé kötteték Martiusi Hónak / Negyedik Napjára, sz[ent] Consistoriumnak / Hogy bé mutattaték örül e munkának. / Dállyai György Deák már sokat énekölt / Ebbül, mellyért gyakram jó Reggel föl is költ, / Cantori Tisztiben sok jó idôt is tölt. / Mostis meghszolgálja VÁROS mit reá költ. / Tiéd legyen míg élsz a szép CANTORIA, / Tenéked ajánlja sz[ent] CURATORIA, / Torkodis ne légyen rekedezô soha, / Míg élsz, Holtod után Mennyben a KORO[na].” 1710-ben a vásárhelyi gyülekezet szerkönyvét minden bizonnyal másodjára kötötték be, megôrizve a benne levô üres lapokra írt bejegyzéseket. Az 505a oldalon Gyöngyösi Ferenc kántor írása olvasható: „Inte Domine Speravit non confundar in Öeternum: Spes confusa Deo nunqvam confusa recedit. Quando praeces fundis fac toto pec[ca]tore fundas. Sctendasq[ue] Dei Singula Verba fie. Tam Deus Auditor non tantum vocis et oris. Sed magis auditor pec[ca]toris esse Soleo 1677. Die 3. Septembri. / Franciscus Gyöngyösi cuius vitae protector Jehova. / Pro Jesu porae CANTOR indignus. Aecclesiae Marus Wasarheljanae. M[anu] p[rop]ria ut supra. / Alterius dictum, vel factum ne carpseris unquam. Time Deum, dilige proprium, nosce te ipsum.” Az 506a oldalon Bertalan D. Mihály írása: „Vtraque mandatur palma cum palma lavatur. Fac bene dum vivs post mortem vivere si vis. Pancleat issa Domus bene providus est cui Promus Plus nocet ad nostris quam cuncta domestius nostris si cor orat sine fructu Lingva laborat ad signavit / Michael D. Bertalan pro tempore. Praecentor Eccl[esi]ae M[aros] Vásárhelyi Anno 1751 2da 7b[ris]. / Incipiens Anno 1749 Dje 10 Mensis Iuly.” Az 513a oldalon Intze Sámuel gondolatai olvashatók: „Multorum disce Exempo, quae facta Sequavis / Quae fugias. Vita est nobis aliena magistra. / Rebus in adversis Animum Submittere noli; / Spem retine. Spes una homines nec morte reliquit. / Spes Confis Deo, nunquam Confusa recedit. / Si samam servare Cupis, dum vivis honesta; / Fac fugias Animo quae Sunt mala gau-

1647-es bejegyzés az egeresi Öreg graduálban.

dia vitae. / Discere ne cessa: Cura Sapientia crescit. / Rora datur longo prudentia temporis usu. / Tempora longa tibi noli promittere vitae: / Quo cunque ingrederis. Sequitur mors; Corpus út Umbra. / Qui singit sacros Amo, vel marmore vultus, / Non facit ille Deos: qui rogat, ille facit. / Inmortale et quod opto. Adsignavit / Samuel Intze M[anu] sua Cantor & Organe [sic!]. Eccl[esi]ae / Ref[ormatae] M[aros] Vásárhely[ianae]. Anno 1819. Die / 13 Aprilis. Incipiens A[nn]o 1799 / Die 5 May.” Az 514a oldalra a marosvásárhelyi vártemplom és kistemplom kántorainak névsorát jegyezték: Nomina Cantorum M[aros] Vásárhely[ianae] defunctor v. actu fungentium In Templo Majori / Franciscus Gyöngyösi fungavit in A[nn]o 1677. Vid[e] pag[ina] 505 Georgius Dállyai fungavit A[nn]o 1710 (1710 elôtt is a gyülekezet kántora volt, kitûnik a graduál köttetésekor beírt versbôl); Stephano Viski; Johanes Torjai; Michael Bertalan ab A[nn]o 1749 usque A[nn]o 1799. Vid[e] pag[ina] 506. Samuel Intze ab Anno 1793. Vid[e] pag[ina] 513. / simul cum Praedecessore 6 Annos / Numere Organ(…) Consignavit / Samuel Intze In Anno 1819 Die 11 May ( Intze Sámuel, aki a graduálba a nevét utoljára bejegyezte nem biztos, hogy használta a graduált a 19. században, lehet, hogy csak a kántorok névlistáját folytatta.) In Templo Minori Georgius

11

12

Bélányi; Joseph Varro. A marosvásárhelyi eklézsia graduálja nem szolgál adattal arra nézve, hogy a kántorok közül melyik gyakorolta a passió éneklését, sem a hagyomány elmaradásának idejét nem jelöli. Azonban a kötet passiót tartalmazó lapjainak elrongyolódása arra enged következtetni, hogy a vásárhelyi gyülekezet a graduál 1710. évi újrakötése után még sokáig élt a passió éneklésének szokásával. Az oltszakadáti lutheránus gyülekezet graduáljában szereplô kántorok nevei között András István nevének gyakori elôfordulása arra utalhat, hogy a családban apáról fiúra szállt a kántori tiszt. Elôször a névvel az Eperjesi graduálban is megtalálható (nr. 267) Lamentatio Mariae címen ismert ének kézirata után találkozunk: „András István MDCCCXXXIII / Segélj; Uram Jézus; Segélj / Hogy igaz hitben meg maradván / [Téged dicsérhesselek ének szólván]”. A 188a oldalra az Örvendezzen már e világ himnuszt kézirata után András István kántor a lejegyzés idôpontját és a monogramját jegyezte: „A. I. 1833.” Késôbbi kézírással ugyanott: „Az Isten légyen segítségül, az Jézus kín- / szenvedése és halála hirdetôit, hogy hirdessék / érthetô képpen; Ámen. / Úristen légy segítségül / András István / 1865” A 228a oldalon piros tintával írva: „András Pál István volt kántor az 1894ik évi 26/XII-egész 1903 26/XII./ s tovább 1912 26/XIIegész. A 250,a oldalon: András Pál István 1895 böjt 3ik vasár[nap].” Általa írt egysoros fohászkodásokat olvashatunk a graduál több lapján datálás nélkül. A 247a oldalon olvasható bejegyzés András János prédikátorságáról tudósít 1864-ben: „Canta gloriám animus meus sacro Deo. / Johannes’ András Predicator in villa Szakadat / Anno millessimo octigentessimo sexagessimo / quatro. Menesis Martius decima die. /1864”. A 249a bekötött üres lapra jegyezték: „Pál Sámuel és Gergely M. István voltak Kántorok 1889. 1890. 1891. És tovább Gergely M. István voltam 1904-tôl 1908 Julius 1ig. 1907tôl a pasió éneklés elmaradt és 1926ban ujbol Gergely M. István meg tanitota András Pál Istvánt és Geréb János legényeket. 1926 Böjti

napokban.” Egy egybeírt monogram után „ (...) 1926 IV/I.” Ugyanaz a monogram után „(...)nél a kamrában 1926–1927 év.” A 324a oldalon: „Az 18:71 és hetven kettôben volt Tamás Péter Kántor”. Az oltszakadáti egyházközség kántorainak 19. századi névsora így alakul a graduálban szereplô bejegyzések szerint: 1833: András István; 1864: András Pál István; 1871–1872: Tamás Péter; 1881-ben fejezte be ifjabb Orsik János a nagyheti tételek kéziratos pótlását. 1889–1891: Pál Sámuel és Gergely M. István; 1894–1903: András Pál István; 1904–1908: Gergely M. István (1926: András P. István). A passió éneklése 1907-ig élt a gyülekezetben, majd szünetelt 1926-ig. 1926-ban Gergely M. István András Pál Istvánnak és Geréb Jánosnak tanította meg. András P. István nevét 1926. április elsején ismét bejegyezte a graduálba. A graduál 1926–1927-ben a kamrában volt. Ez az utolsó graduálban található bejegyzés. A graduálban a 249–323a oldalak (Lamentationes, Oratio Jeremiae prophetae, Kyrie puerorum, Passio Domini Nostri Jesu Christi secundum Mattheum) kéziratos pótlással szerepelnek. A kézirat befejezésénél kolofon-szerûen írva megjelenik a leíró neve és a munka befejezésének dátuma: Finis Passionis irta ORSIK JÁNOS junior MDCCCLXXIbe Böjt 2dik VASARNAPJAN. A passió kéziratos pótlására minden valószínûség szerint a nyomtatott lapok elrongyolódása miatt volt szükség. Az egeresi egyházközség graduáljába 1647-ben az akkori kántor a doxológia szövegét jegyezte a 113. zsoltár szövege után: „Düczösegh Atyanak és Fiunak: es szent Lelek Is[te]nnek / Mikeppen kezdetben duczöseges vala: most es mind- / Örökkon örökke ugy legyen, Georgius Vasarhellyi A: D: 1647.” A kötet elôzékén szereplô bejegyzés szerint a graduál a 18. század végéig használatban volt: „Méltóságos L. Báró Dániel István Úr ô Exellentiaja meghagyatott Isten félô kegyes özvegye, Méltóságos Gróff Mikes Anna Úr Asszony ô Exellentiaja Isten házához való buzgó Kegyességébôl Régen meg rongyolódott állapotjából, maga költségével ujjonnan bé köttette ezen Könyvet Az Egeresi Reformata Kisded Eklésia

számára, (…) hogy eddig is ezen Eklésiájé volt: Mely Kegyességéért ô Exellentiáját az jó teremtményt meg jutalmosztató Szent Úr Isten Testi és Lelki jovaival áldja meg. Köttetetett 1790-dik Esztendôben Tiszteletes Tsobold János Úr Predikátorság[a] és Tállyai M. Mihály Kántorság[a] Nemes Deák András Uram Curatorsag[a idején]”. A bejegyzésben szereplô Tálylyai M. Mihály kántor a graduált tovább is használta, erre utal az 1790-ben történt köttetéskor körülvágott kötet metszésének kopása. A metszésrôl leginkább a nagyheti tételeknél kopott le a festék, így valószínû, hogy az egeresi gyülekezet továbbra is élt a passió éneklésének a hagyományával. Ezeknek a 17–19. századi bejegyzéseknek egy része abból a korból származik, amikor a templomokban a prédikáló székek mellett helyet (és szót) kaptak az éneklô székek is. Az orgonamentes idôszak után keletkezett bejegyzések többsége már csak a nagyheti tételek továbbélését bizonyítja. Az orgona használatával a graduál kiszorult a templomokból, ahogy történt Kolozsváron is. A gyülekezetben az orgona 1765. évi bevezetése után egy évtized sem telt el, és 1771-ben Zoltán József könyvtárôr a Kolozsvári Református Kollégium könyvtárának adománykönyvébe bejegyezte az Öreg graduált: „25 Jun. Vidua Clar[issimi] Sam[uelis] Deáki in Bibliothecam illatus est Liber Cantionum veterum Hungarorum, hoc titulo insignitus: A keresztyéni üdvözítô hitnek igazságához intézett ékes ritmusú Hymnusokkal megtöltetett Gradual. Gyulafehérvárott az Igének megtestesülés után 1636 esztendôben. In Folio.” A gyakorlat továbbélésének elszórt jelei, mint például a felsôbányai egyházközség 1753-ig továbbélô zsoltározása is azt bizonyítja, hogy az óprotestáns liturgikus gyakorlat a 18. század második felében már kiveszôben volt. A kántorok a bögözi zsinat rendeletének fedezékében fokozatosan átültek az éneklô székek mellôl az orgona mellé.

KURTA JÓZSEF

„Gyönyörû világom, rígi szabadságom…” Bocskor János énekeskönyve A kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában egy egészen kicsi, 8–6 centiméteres lapocskákból fûzött énekeskönyvet ôriznek. A szakirodalomban Bocskor-kódex néven emlegetik, mivel a kézirat összeírója itt-ott saját nevét is feljegyezte, s innen tudjuk, hogy csíkszentléleki Bocskor Jánosnak hívták. A könyvecske nagy részét 1716 májusa és 1739 tavasza közt írta tele, ám késôbb is kerültek bele szövegek. Ezeket valószínûleg a szentléleki kántor, Székely Antal másolta ide, akinek nevét szintén megtaláljuk a borítótábla belsô oldalán, 1744-es dátummal. Könnyen lehet, hogy az ô idejében a kézirat már szétesett, s vagy még Bocskor János, vagy ô újraköttette, így a hajdan összetartozó részek messzire kerültek egymástól, s rengeteg lap kiszakadt, elkallódott. A gyûjtemény sorsáról egészen Thaly Kálmán 1870-es beszámolójáig semmit sem tudunk, bár elsô lapján a verespataki Polgári Társalgó Kör pecsétjét láthatjuk. Tény, hogy Thaly lelkes elôadásai és az általa kiadott versek révén késôbb sokan megismerkedtek a kézirattal, mely az Erdélyi Múzeum, majd az Egyetemi Könyvtár tulajdonába került. Késôbb Ferenczi Zoltán adott ki egy sorozat verset (1898), majd a 20. század irodalomtörténészei (Varga Imre, Stoll Béla, Jankovics József, Küllôs Imola és e sorok írója) foglalkoztak a szövegek elôzményeivel és utóéletével. A zsebben hordható könyvecske zûrzavaros korszakban született, a magyar nyelvterület keleti csücskében. Ekkoriban egész Csíkszéket pestisjárvány pusztította, s a kuruc háborúkban amúgy is elszegényedett és elnéptelenedett országrész történelmének talán legnehezebb idôszakát élte. A zömében kuruc érzelmû csíkiak hirtelen egy távoli birodalom alattvalóivá váltak. Érthetô, hogy mindenki fogódzót keresett a hagyományban, s a székelyek túlélési stratégiái leginkább saját múltjukhoz kapcsolódtak. Ennek két fô motívumát figyelhetjük meg a Bocskor-kódexben.

Az egyik témakör a történelem. A kézirat legrégibb része (1716–1718) számos olyan verset ôriz, melyek Erdély történelmét kísérik végig a 17. század közepétôl a kuruc kor végéig, a bujdosás koráig. Közös vonásuk, hogy – a 16. századi históriás énekek szinte jegyzôkönyvi pontosságához képest – nem az események foglalkoztatták az énekszerzôket, hanem a lelki azonosulás a szenvedôkkel, rabokkal, áldozatokkal. Hol népdal tömörségû strófák, hol barokk képsorozatok keresik a kompassziót, az „együtt-szenvedés”-t, s még a moralizáláson is felülemelkedik a részvét, a siralom hangja. A legkorábbi esemény, melyek érzelmi visszhangjáról az énekeskönyvben olvashatunk, a sikertelen lengyelországi hadjárat (1657). Nemcsak a történészek, hanem már az egykorú szerzôk is jól látták: korszakváltó pillanat volt, s innen számították Erdély romlását. Ez a megrázó kudarc mindazt, ami elôtte történt, jelentôsen megszépített, s az „aranykor”-ba segített… Az egyik panaszéneket késôbb a fogságban ülô Kemény János nevével kötötte össze a hagyomány. A Bocskor család felmenôi közt szintén tudunk olyan személyrôl, aki részt vett a háborúban, s a tatár fogság keserû kenyerét is megkóstolta. Talán az ô hagyatékából került a kéziratba az alábbi ének: Siralom pataka mely nagyot árada, Melynek áradása Erdélyt általfolyja. A kiváló hadtörténész, Nagy László kutatásai világítottak rá, hogy a kuruc kor egyik leghíresebb verse, a Nosza, hajdú, firge varjú… nem a Rákóczi-korban, hanem Thököly idejében keletkezett. Töredékes változata Bocskornál is szerepel, csakúgy, mint a sok vitát kiváltó Csinom Palkó, csinom Jankó…, melyet – teljes változatban – csak innen ismerünk! Ezeknek a szilaj táncnótáknak a sorai mögül a virtuskodó legények portréja villan elô: eldicsekszenek vele, hogy a kuruc seregek éppúgy habozás nélkül el-

hajtják a parasztok utolsó marháját, mint a labancok. A katona óhatatlanul rabló is ekkoriban, s bárki bármit tesz egy ilyen világban, zavarosban halászik-vadászik. A szabadon prédáló kuruc vitézek ellentétpárjai az egyenruhás, fölösleges tárgyakkal, hasznavehetetlen fegyverekkel teleaggatott német muskétások, akiket a látszat-rend sem ment meg az éhségtôl és a fejükön masírozó tetvektôl. A kuruc világ nemcsak a versekben volt ellentmondásos, hanem a hétköznapi tapasztalatok szerint is. Bocskor Jánosnak élt ekkoriban egy távoli rokona, akit történetesen épp ugyanígy hívtak. Több kutató szerint talán ô írta össze az énekeskönyvet, ezt azonban mára sikerült megcáfolni (ez a János mindig Szentmártoni vagy Bánkfalvi elônevet használt, s kézírása is eltért). A Rákóczi-kor elején Alcsík egyik jeles felkelôje volt. A szerencse „tündérkereke” azonban Erdélyben is fordult, s Bocskor János már 1707-ben ott szerepelt a császár hûségére viszszatért nemesek lajstromában. Nemcsak kegyelmet kapott, hanem mindenféle rangokat is: kortársai laboncos kapitányként emlegették, s 1708-ban ô lett Csíkszék vicekirálybírája. Az énekeskönyvet összeíró szentléleki Bocskor János a kuruc háború idején legfeljebb gyerek lehetett. Talán az ô édesapja volt azonban az a Bocskor Mihály, aki – Cserei Mihály hazahívó levelébôl tudjuk – többedmagával bujdosott Moldvában. Mindenesetre tény, hogy a kézirat kuruc kori versei (az említett, csúfoló-mulató hangvételû énekek kivételével) javarészt a hazátlanságról, az eltávozás és a bujdosás keserû pillanatairól szólnak. Némelyiküket szinte minden egykorú gyûjteményben megtaláljuk (Egy bujdosó szegény legény…; Gondviselô édes Atyám…; Gyôzhetetlen szép kôvárom…; El kell mennem, noha nehéz szívemnek…). Másik csoportjuknak csak gondolat-atyafiait ismerjük, közvetlen változatát nem (Édes hazám, szánjad válásom…; Sírva írt levelem…).

13

Sírva írt levelem, Menj el, tekéntsd földem, Szánja én nemzetem Siralmas életem. Ha kérdik, mint vagyok, Élek-e vagy halok, Mondd meg, hogy nyomorgok, Minden nap csak sírok. Az 1704. évi feketehalmi és holdvilági ütközetekrôl szóló ének sem bukkant még föl egyezô formában másutt. Siralmas lôn dolga az magyar nemzetnek, Elôttünk példája udvarhelyieknek, Ekképpen történék nemes Háromszéknek, Kik nagy vérontással fegyverre kelének.

14

Nyilvánvaló, hogy az 1710–20as években nagyon elevenen élt még az emberek lelkében a kuruc kor tragikus, de talán mégis felemelô emléke. Ezek a dalok nemcsak azoknak könnyíthették a szenvedéseit, akik maguk bujdostak és menekültek, hanem az otthon maradottak is azonosulni tudtak vele, s általuk egy kommunikációs csatornát is megôriztek a múlttal s a távollevôkkel. S mégis, bármilyen nehéz idôk jártak akkoriban, ez a kis énekeskönyv határtalan erôfeszítések nyomát ôrzi, hogy az élet más nézôpontjai se tûnjenek el. A legfontosabb támasz ugyanis a múlt mellett a hit volt, mely a csíki székely világ talán legerôsebb pillére mind a mai napig. Bocskor János számos egyházi népéneket jegyzett föl, fôként a csíksomlyói Kájoni János hatalmas énekgyûjteményébôl, a Cantionale Catholicumból (1676, 1719). Többségük halottas ének, amin sajnos nincs mit csodálkoznunk: a járványok sújtotta Alcsíkot ekkoriban szinte teljes kipusztulás fenyegette. A szentek himnuszai közül kiemelkedik egy Szent Ferencet dicsôítô litánia, melynek az itteni változata a legkorábbi, egyben a leghoszszabb, valamint a Boldog édesanyánk… A 16. századi protestáns eredetû énekek (köztük Balassi Bálint Ó, én kegyelmes Istenem… kezdetû imádsága) veretes, komor sorait néhány rokokó népének csengés-bongása ellensúlyozza – ezeket azonban már nem Bocskor János írta le. A kézirat azonban egészen

más mûfajú szövegeket is ôriz. Már a legkorábbi szakaszban, s az 1720–30-as évek bejegyzései közt is egyre több világi dalt találunk. Csak néhány kiragadott példa: olvashatunk itt virágéneket, szerelmi panaszdalt, a katonának állt diáklegény tréfás búcsúdalát, a lengyel diákokat pocskondiázó gúnyverset, román hegyi tolvajok mulatódalát, lakodalmi intô és oktató énekeket és a „cigánytemetés” paródia-füzérét, benne egy cigány halandzsával vegyes Miatyánkot. Az egyik énekben egy özvegy férj panaszkodik három iszákos feleségére, a másikban pedig az ismeretlen énekmondó figyelmeztet minket: ha lánykérôbe megyünk, jól nézzünk körül a menyecske háza táján, mert minden apró jelbôl kiolvasható, hogy lusta lesz-e az asszony. Ez utóbbit Bocskor János 1736-ban néhány strófával megtoldotta (legalábbis a vers végén errôl számol be), s ezt nyilván másutt is megtette. Aki kéziratos énekeskönyvet írt össze, a legkevésbé sem tekintette a szövegeket sérthetetlen relikviának, épp ellenkezôleg: azáltal, hogy sajátjának érezte ôket, tehetségéhez mérten mintegy gazdálkodott velük. A régi közköltészet kutatása azért is kiemelkedôen fontos tudományterület, mert még a szóbeli folklór emlékeinél is jobban nyomon követhetjük egy-egy verstípus családregényét, a kibôvülés vagy lerövidülés hullámainak hátán mozgó, csak változatokban létezô szöveg átalakulásait. Bocskor János énekeskönyve tehát – mivel csaknem egy emberöltôn át használták – egyszerre tudósít a kuruc kori fellángolásokról, egy kilátástalan, bujdosók ösvényein tekergô idôszakról, majd az enyhülés koráról is, ahol ugyan az ember (nemcsak a Székelyföldön) meg kellett harcoljon minden talpalatnyi termôföldért, de hittel és humorral mindezt könnyebb szívvel tehette. A szentléleki diák, aki 1716-ban énekeskönyv másolgatásába fogott, nagyon sokáig élt még. Többször asszesszornak, vagyis törvényszéki tagnak választották Alcsíkban, számos gyermeke született, 1756-ban elkészítette a Bocskorok teljes családfáját. Nehéz és hosszú élete alkonyán még meg kellett érnie a madéfalvi veszedelmet is: 1763-ban épp az ô kötelessége volt, hogy Füstös Mihállyal

bejárják a környékbeli falvakat, kihirdetvén Mária Terézia rendeletét a székelyek jogainak megnyirbálásáról. Ám azt is tudjuk, hogy 1767ben még bizonyosan élt. Egyik fia, Ádám ferences szerzetes lett, s a csíksomlyói kolostor számos régi könyvében ott olvashatjuk nevét mint tulajdonosét. Az itt-ott rongyosra forgatott, szép iniciálékkal kidíszített énekeskönyv pedig rendíthetetlen nyugalommal ôrzi egykori gazdájának apró betûs kézírását, mely bár sokat változott az évtizedek alatt, néhány motívuma mégis egyértelmûvé teszi: ugyanaz a kéz fogja a tollat. Feljegyzi a 17. század vallásos és világi szövegörökségének javát, de ránk örökíti saját korának, a 18. század elsô felének közköltészetét is. Így határpontot, egyben hidat jelent a kétféle hagyomány között, s e vonatkozásban túltesz az egykorú énekeskönyvek többségén. A csíki székely kultúra jó ismerôje és szenvedélyes kutatója, Domokos Pál Péter kezdeményezte elsôként a Bocskor-kódex kiadását, még az 1950-es években. Ám a kötet, sem a sorozat (Régi csíki énekeskönyvek) többi darabja nem jelenhetett meg akkoriban, pedig ô számos forrás teljes átiratát és jegyzeteit elkészítette. E sorok írójaként végül abban a szerencsében lehetett részem, hogy – Bándi Péter 1837-ben keletkezett versfüzetének 2000. évi kiadása után – én rendezhettem sajtó alá a hagyatékból Bocskor János énekeskönyvét. A 91 szöveget tartalmazó kötetet is a Kriterion Kiadó vette gondozásába, s a Téka sorozatban, 2003 februárjában jelenik meg. Hiszem és vallom, hogy az ilyen jellegû, teljes versrepertoárt közreadó kiadások nemcsak az irodalomtörténet kutatói, hanem a szélesebb olvasóközönség számára is érdekesek lehetnek. Ha figyelmesen olvassuk e szövegeket, páratlan részletességgel rajzolódik ki soraik mögül egy régi versszeretô ember portréja, ízlésének mikrokozmosza, egyben az a keserû, ellentmondásos, mégis lakható 18. század eleji világ, amerre Mikes Kelemen gondolatai kalandoztak, s melyben – nem csupán Apor Péter tudósításai szerint, hanem saját szemünk elôtt – lassan lezajlanak „Erdély változásai”.

CSÖRSZ RUMEN ISTVÁN

SZÍVETEKBEN ÔRIZZETEK šik Veysel emlékezete Veysel Šatiroglu, vagy ahogyan ma egész Törökország ismeri, šik Veysel 1894-ben született az anatóliai Sivas Sivrialan falujában, szegény parasztszülôk gyermekeként, akik fiuk születése elôtt már két lányukat elvesztették a himlôjárványok miatt. Hét esztendôs korában ô is megkapta a betegséget, és megvakult. Ettôl kezdve élete szenvedések sorozata volt. Egyetlen vigasza az a saz (hosszú nyakú lant, az énekmondók hagyományos hangszere) lett, amelyet édesapjától kapott, aki szerette a bektasi dervis énekeket, gyakran járt a tekkébe, az aleviek istentiszteleti helyére. Házukban gyakran megfordultak vándor énekesek, âšikok és ozanok. Veysel az elsô leckéket apja barátjától, šik Alãtól vette, tôle hallott a régi nagyokról, Pir Sultan Abdalról, Karacaoglanról, Dertlirôl és másokról. Késôbb megnôsült, két gyermeke született, de korán meghaltak. Szülei is eltávoztak az élôk sorából, felesége elhagyta. Öngyilkosságra gondolt, de barátai felkarolták, neve egyre ismertebbé vált. Újra meg is nôsült. Elsô ismert versét 1933-ban, a köztársaság kikiáltásának 10. évfordulóján Kemal Atatürkrôl írta. Szerette volna személyesen is megmutatni Törökország megmentôjének, ezért barátjával gyalog Ankarába mentek. A találkozás nem jött létre, de versét kinyomtatták Ankarában. Hûséges kísérôjével, Küçük Veysellel aki az éneklésben is segítségére volt, fáradhatatlanul járta az anatóliai falvakat, maga-írta énekeit sokan megismerték és megszerették. Egy ilyen út során ismerkedik meg vele 1956 telén Alain Gheerbrant, a jeles francia etnográfus, akinek helyszíni felvételeit 1985-ben a párizsi Ocora lemezkiadó megjelentette. (Magam is e kiadvány alapján figyeltem fel Veysel emberi és mûvészi nagyságára.) A találkozás létrehozója Sabahattin Eyüboglu (1908– 1973), a török irodalmi élet fáradhatatlan szervezôje volt, aki így ír šik Veyselrôl: „Ez a mûvelt ember saját erejébôl építette fel mûveltségét, türelemmel és sok szen-

vedéssel. Költôi világában és hangszerjátékában ôsi hagyomány képviselôje. šik Veysel talán az utolsó hiteles alakja a népi énekmondásnak, lantos költészetnek. Ugyanakkor a saját korában élt, szemmel tartva az új Törökország és a világ eseményeit. Konokul harcolt és új költészetet teremtett az ôsi saz kíséretével. Gondolatai, melyek egy elhomályosult világból emelkedtek ki, segítséget adhatnak a modern ember problémáinak megoldására is.” Tanítási lehetôséget kap, több kiváló énekest, irodalmárt, gondolkodót indít el pályáján. 1965tôl rendszeres állami fizetéssel jutalmazzák hûségét. šik Veysel 1973. március 21én hajtotta örök álomra fejét. Szülôházában múzeumot rendeztek be, emlékét egyre gyakrabban idézik fel, énekei nagy példányszámban terjednek kazettákon, CD-ken Törökországban.

KOBZOS KISS TAMÁS

Régtôl fogva úton vagyok Régtôl fogva úton vagyok, Folyton-folyvást vándorolok, Mi az oka, nem tudhatom, Utam rovom napról-napra, Éjrôl-éjre, napról-napra, éjrôl-éjre, haj… Világ mézét megkóstolva, Elsô lépéseim óta, A nagy égi sátor alatt Utam rovom … Álmomban sincs megállásom,

Nyugodalmam nem találom, Útitársakra is lelve Utam rovom … Sok-sok éve visz a lábam Hegyen-völgyön, pusztaságban, Idegen földre vettetve Utam rovom …. Dalol Veysel álmélkodván, Hol zokogván, hol vigadván, Célomat elérni vágyom, Utam rovom …. Szívem Szívem, azt adom tanácsul, Ne légy vendég hívatlanul, Olyan széppel, ki elárul, Sorsod ne kösd össze szívem. Világ vad lovára ültél, De zabolát rá nem tettél, Házat-hazát elfeledtél, Hiába ne hajszolj szívem. Elfáradsz folyvást koslatva, Napot-holdat ostromolva, Szerelemnek útját járva, Zsákutcába ne juss szívem. Öreg lettem, ifjú vagy még, Honnan szállt rám keserûség? Hol derül, hol borul az ég, Darumadár lettél, szívem. Hol jól megy, hol nincs mit arass, Hol mester vagy, hol meg inas, Hol bárány, hol éhes farkas, Sokféle vagy, bolond szívem. šik Veysel szívével lát, Hol tisztán, hol fátyolon át, Sokat ígér, keveset ád Ez a csalárd világ, szívem.

15

Szívetekben ôrizzetek Ha elmegyek, nevem marad, Szívetekben ôrizzetek, Menyegzôben, ünnepnapon, Szívetekben ôrizzetek. Kalitkából lélek kiszáll, Vendégfogadó a világ, Telik a Hold, évek telnek, Szívetekben ôrizzetek. Búcsút vesz majd test és lélek, Nem száll a füst, nem ég a tûz, Búcsúzzunk el, ég veletek, Szívetekben ôrizzetek. Nem érkeztem, nem is megyek, A bánatom mindegyre nô, Idegenben nem ismernek, Szívetekben ôrizzetek. Ha gazella lennél Ha gazella lennél, én pedig vadász, Ûznélek naphosszat, kezemben a saz, Sebedre nem lenne orvosság, gyógyír, Szavam utolérne, mint a sebes nyíl. Ne légy olyan büszke a szépségedre, Feketét ne végy fel, öltözz vörösbe, Hogyha pásztor lennék, juhocskám lennél, Kezembôl minden nap finom sót ennél. Hegyi legelôkre vinnélek téged, Széltôl is óvnálak, dédelgetnélek, Ha víz fodrán sikló halacska lennél, Hálómat kivetném, nem menekülnél. Veysel mondja: neved mindig ajkamon, Hontalan bolyongok, társam a dalom, Ha madárka lennél és láthatnálak, Tenyeremben téged megtartanálak. Szépséged nem ér semmit sem Szépséged nem ér semmit sem, Ha nem tükrözôdik bennem, Ha nem volna csend lelkemben, Nyugalmam sehol sem volna. Nincs oly toll, mely leírhatna, Vágyam gyógyír bánatomra, Híred-neved nem maradna, Ha nem foglalnám dalokba. Mire jó a nagy tudomány? Ha megfejtetlen a talány, Farkassal járna a bárány, Ha sokféle vágy nem volna. 16

Szép orcádat nem nézhetném, Minden vágyam eltemetném,

Világ ízét nem érezném, Ha nem lelnék benne társra. Utánad vágyódom egyre, Ez a világ édessége, Ki emlékezne Veyselre, Ha a te rabod nem lenne. Vörös folyó Tavasz jöttén úgy megbolydulsz, Vörös folyó, állj meg, állj meg, Rakoncátlan, mért nem lassulsz, Kizilirmak, állj meg, állj meg, csillapodj meg. Sok leányt és mátkát öltél, Hullámsírba eltemettél, Bizony százakat elnyeltél, Kizilirmak… Ifjakat és korosokat, Éjjel-nappal, törik-szakad, Neked talán mindent szabad, Kizilirmak… Széles is vagy, hosszú is vagy, Télidôben vized befagy, Jégbe vágott csapdákat hagy, Kizilirmak… És ha megzaboláználak? Kemény munkára fognálak? Tenger lennék, sodornálak, Kizilirmak… Építenék hidakat rád, Teljesítvén Föld óhaját, Kapnál egy szoros kalodát, Kizilirmak… Tehozzád szól ím most Veysel, Évi négy-öt lelket nyelsz el, Takarózol árvizekkel, Kizilirmak…

Virág nyílott, kopár a hegy, Ki nevetett, ki fog talán, Remélhetsz még, de egyre megy, Szívetekben ôrizzetek. Elmúlt a dél, kél esti szél, Sorsomtól el nem szökhetek, Veysel elmegy, de neve él, Szívetekben ôrizzetek. Kobzomhoz Ha elmegyek, kobzom, maradj helyettem, Féltett titkaimat ôrizzed híven, Veszteg legyen nyelved, húrod ne pengjen, Bús csalogány módján dalod ne zengjen. Titkolt fájdalmamat néked elmondtam, Pengetvén, hangomhoz hangodat adtam, Törékeny testedet el-elringattam, Ne feledj el, hiszen hozzád jó voltam. Fa voltál, jövôdre nem is gondolva, Tán ha fülemüle szállott ágadra, Téged melyik madár tanított dalra? Igazat mondj, nekem úgyis megmondja. Minden bánatomban hû társam voltál, Nevettem, nevettél, ha sírtam, sírtál, Dalolni darvaktól titkon tanultál, Bánatom ne növeld, így is elég már. Kobzom, te vagy a lép, a méh meg Veysel, Együtt sírunk, s könnyünk mézként pereg el, Én embernek fia, te fának ága, Mesteredre gondolj, én meg atyámra.

Köszöntjük mûemlékes összeállításunkkal a Mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdéseit elemzô XI. tusnádi nemzetközi konferenciát, amely nemcsak az ország, nem is csak a Kárpát-medence, de a még tágabb térség szakembereinek legfontosabb és leghasznosabb találkozója, ahol életterünk, épített környezetünk értékeirôl döntenek.

Történeti terek a visegrádi Fellegvárban Arra, hogy egy 14. századi uralkodó hogyan és miképpen használta saját rezidenciáját, egyik legkitûnôbb forrás Christine de Pisan leírása V. (Valois) Károly egy napjáról, melyet a párizsi Louvre-ban töltött. Az Itáliában született Christine de Pisan atyja V. Károly udvari asztrológusa, férje pedig a király jegyzôje és titkára volt. A leírás szerint a királyi felkelte a napfelkeltének, Auróra istennô felemelkedésének felelt meg hajnali 6 és 7 óra között. A királyi hálószoba valószínûleg kelet felé tekintett, ezek szerint a királyt a nap elsô sugarai ébresztették. A királyi nap a magánáhítat meghitt perceivel kezdôdött, majd 8 óra körül Károly elvonult a reggeli nagymisére. Mindez nyilvánosan zajlott, hiszen a párizsi nép, aki szabadon bejárhatott az udvarra, a nagy lépcsôtorony árkádjain keresztül figyelhette az uralkodó és kísérete vonulását. A nagymisén a király a kápolna kiemelt helyén tartózkodott, kevésbé reprezentatív egyházi ceremóniák idején az oratóriumban, amely kandallóval fûtött kényelmes helyiség volt. Ezt követte a kérvényezôk és panaszosok nyilvános fogadása, még mindig éhgyomorra. A nap elsô étkezése 10 óra körül zajlott, nagyobb udvari rendezvények idején nyilvánosan, egyébként egyedül, visszavonultan. Az étkezés után „édes zene szólt a lélek felüdítésére”. Ezt követte a majd két óráig tartó udvari audiencia a nagy fogadóteremben. A király ekkor baldachin alatt ülve fogadta a követeket és tárgyalt államügyekben. Ezután visszavonult egy órára pihenni saját szobájába, majd a további órákat is a csendes egyéni szemlélôdésnek szentelte. Ennek helyszíne vagy az ún. Solymász-torony volt, melynek három felsô emelete volt a király könyvtára és ékszereinek tárháza, vagy pedig a király studiolója (estude du roy) a szemközti toronyban. A vesperás, az esti mise a ki-

rály magánkápolnájában zajlott. Mise után nyáron V. Károly a családjával és szûkebb baráti körével a Louvre északi oldalán lévô kertben töltötte az idôt. Ez azonban csak félig volt magánjellegû idôtöltés, hiszen az uralkodó itt, a kertben fogadta a kereskedôket, akik eladásra szánták gazdag kelméiket és ékszereiket, folyamatosan apasztván ezzel a királyi kincstárat. A kertbe a palotából egy külön lépcsô vezetett. A magánrezidencián elköltött vacsora után a király még fogadott néhány udvari elôkelôséget, majd nyugovóra tért. A visegrádi vár használati módjáról sajnos nincsenek hasonló jól dokumentált források, ezért a Fellegvár funkcionális rekonstrukciója esetében a paloták és helyiségeik alaprajzi elrendezésére, és arra a néhány csekély eredményre támaszkodhatunk, amely a régészeti kutatásból kiderült. Segítségünkre lehet még Kottaner Jánosné visszaemlékezése az 1440-es fellegvári koronalopásról. Az alábbi elôadás a Fellegvárban 1997–1999-ben végzett kutatás eredményein alapul, annak egyfajta értelmezése, továbbgondolása. Az ásatást Iván László, a Mátyás Király Múzeum régésze végezte, a falkutatást pedig jómagam. A falkutatás csak részleges eredményekhez vezetett, lévén, hogy a falak csak egy része volt kutatható, azok a területek, amelyek túlélték az évszázadok viharát és a falkonzerválás cementjét. A kutatás nyomán így csak relatív építéstörténeti periodizációt sikerült megállapítani, amelyet nem vagy csak részlegesen lehetetett régészeti leletanyaggal megerôsíteni. A kutatott falfelületek egymáshoz való relatív viszonyát sikerült ugyanis némileg tisztázni, de a falakhoz tartozó régészeti rétegek vagy hiányoztak, vagy oly mértékben bolygatottak voltak, hogy a belôlük nyert csekély lelet-

TUSNÁD 2003 anyag alkalmatlan volt a keltezésre. A falkutatás eredményei azután némileg támpontul szolgáltak az egyes palotaszárnyak és épületrészek funkcionális értelmezéséhez is. Ha a Fellegvár 13. századi igénybevételi módját kutatjuk, sajnos nem sok eredményre jutunk, lévén, hogy IV. Béla-kori lakópalota nem maradt ránk, jószerével még a helyét is sokáig csak találgatni lehetett. Schônerné Pusztai Ilona 1983-as Mûemlékvédelembeli cikkében az Árpád-kori palotát az északnyugati szárnnyal azonosította. Ez logikus feltételezés, ha abból indulunk ki, hogy a belsô várfal 13. századi. Csakhogy az itteni falak egymáshoz való viszonya mást mutat. Ezt az ellentmondást próbálta feloldani Szôke Mátyás és Buzás Gergely 1989-ben (Castrum Bene I.), miszerint a falak törése itt valóban egy palotát feltételez, csakhogy mivel a falak nagy része késôbbi, ez a korai épület nyilván fából volt. Gál Tibor építész 1992-ben állt elô új elmélettel (Castrum Bene II.) a mai belsô váron belül egy zárt, IV. Béla-kori várat tételezett fel, amely az öregtorony körül, és az északkeleti palotából, a ciszternadombból és a ciszternához kapcsolódó kápolnából állt. A rekonstrukció kiindulópontja az a két in situ konzol lenne, amely az északkeleti palota falában van, és amely Gál szerint 13. századi. Sajnos azt Gál Tibor nem vette figyelembe, hogy ugyanennek a palotának az öregtoronyhoz kapcsolódó másik fala utólagosan épült neki az öregtorony nyugati falának. Ezt akkor szabad szemmel is lehetett

17

18

látni, nem kellett hozzá falkutatás. Egyébiránt az 1997-es falkutatás és ásatás során nem sikerült igazolni a feltételezett zárt, belsô, 13. századi vármag létét a jelenlegi belsôvári falakon belül. Ezt a hipotézist ugyanebben a kötetben régészeti megfigyelések alapján cáfolta Buzás Gergely és Szôke Mátyás. Ugyanakkor közölték azt a feltevésüket, hogy a Fellegvár Szent Erzsébetnek szentelt kápolnája az öregtorony második emeletén lehetett, az elsô emeleti elôtér fölött, és Kottanerné elbeszélése nyomán az asszonyházat az északkeleti palotával azonosították. Végül az 1997–99-es kutatások után úgy tûnik, hogy a Fellegvár 13. századra keltezhetô részei a kaputorony, a hozzá keletrôl és nyugatról kapcsolódó várfalak, az öregtorony és az északi várfal bizonyos szakaszai. Ez a falszakasz többször átépült, bár a késôbbi mûemléki helyreállítás miatt nem lehetett mindenütt a periódusait tisztázni. Az öregtorony elôtt ciszterna állt, az udvar mélyebb pontjairól kôcsatornák vezették ki az esôvizet. Az Árpád-korra keltezhetô lakóépület csekély maradványát, egy kb. 70 cm széles (osztó)falat és egy hozzá tartozó falsarkot sikerült a kutatás során feltárni a vár északnyugati sarkában, késôbbi – Mátyás-kori – lépcsôházban. A fal minden hozzá kapcsolódó (egyébként kétperiódusú) falazatnál korábbinak bizonyult. A 70 cm széles falazat jelenleg a nyugati fal belsô rétegét alkotja. 1974-ben a külsô falréteg alapozásából került elô számos korai, esetleg 13. századra keltezhetô kerámiatöredék is. Az épület alaprajzának tisztázásához persze mindez igencsak kevés. Ebben a periódusban egyébként valószínûleg valamilyen sáncárok vehette körül a várat, de a késôbbi ároképítések miatt ennek semmi nyoma nem maradt, mint ahogy a várudvarban álló egykori gazdasági épületeknek sem. Nem tudjuk, hol állt a vár konyhája, csak azt valószínûsíthetjük, hogy a ciszterna és a kivezetô csatorna közelében. Amennyiben elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a Kottaner Jánosné által 1440-ben említett Szent Erzsébet-kápolna titulusa szerint 13. századi, akkor az valószínûleg az öregtoronyban volt. A visegrádi Fellegvár 13. századi állapotához képest a vár Anjou-kori funkcionális elrendezésé-

rôl már több támpontunk van. Az épületek relatív régészeti kronológiája alapján az Anjou-kor elejére keltezhetô a kaputoronyhoz kapcsolódó két palotaszárny felépítése. A keleti palotaszárny már ebben a periódusban kétemeletes volt, és belsô terét a nyomok szerint nem osztották falak. A kétszintes nagytermet, lévén, hogy ez volt a nagyobb udvari rendezvények, lakomák színtere, valószínûleg kandalló fûtötte. Kéménynek vagy kandallónak az északi falon semmi nyoma nincs, a déli fal az emeletig lepusztult, tehát ha volt valamilyen fûtôalkalmatosság, annak ezen az oldalon kellett lennie. A nyugati, dunai palotaszárny ekkor még vagy egy emeletes volt, vagy pedig a felsô emelet favázas szerkezettel épült. Mint az a Szôke Mátyás korábbi falkutatása során kiderült, a jelenlegi palota udvari fala kétrétegû, a korábbi külsô réteg, melyen a kutató gömbfák lenyomatát vélte felfedezni, igen vékony, tehát nem bírt el még egy emeletet. Az egyterû földszint nagy konzolos kandallója arra utal, hogy itt volt a vár konyhája és itt lehetett annak a hypocaustumnak a fûtôtere, amely az emeleti, faburkolatos, kisebb szobát fûtötte. Az emeleti szint kényelmes, Dunára tekintô, gömbfával burkolt és minden valószínûség szerint fûthetô szobájával lehetett a királynôi palota, a királyi rezidencia ebbôl következôen valószínûleg a keleti palotaszárnyban kaphatott helyet. Késôbb, Nagy Lajos korában a várudvar mélyítése után részben lebontják az északnyugati épületet és egy új, emeletes homlokzatot építenek, melyet végig kis csúcsíves ablakok tagolnak. (Annak, hogy a palotát a várudvar mélyítése után építették, egyedüli bizonyítéka, hogy az udvari falat, melyet a ciszterna körítôfalára alapoztak, kissé vissza kellett ugratni, mert a levésett szikla miatt erre már nem volt elég hely. Ezért kellett azt a kínos megoldást is alkalmazni, hogy a ciszterna feletti falat egy teherelhárító ívvel váltsák ki.) Az udvari homlokzat emeleti ajtajáról konzolokkal alátámasztott folyosó vezetett a kortinafal gyilokjárójára. Talán ezzel az építkezéssel hozható összefüggésbe a nyugati zárt erkély kialakítása, melynek mára már csak a letört konzolai maradtak meg, és a falba

másodlagosan téglából befalazott gerendafészkek. A Nagy Lajos-kori palota nagyobb volt, mint az azt megelôzô: az új épületbe már a korábbi ciszternát is belefoglalták, melybe a csapadékvizet egy belsô kôcsatornán keresztül vezették. A másik, nagyobb léptékû építkezése volt a korszaknak a nyugati, Dunára nézô palota átalakítása. Lebontván az elsô emelet fedélszékét, és amennyiben volt, a második emeleti favázas konstrukciót, a falat belülrôl köpenyezve kialakítottak egy emeleti nagytermet a harmadik szinten. A második szint gömbfával burkolt kis szobáját valószínûleg gazdagon díszített deszkaburkolattal látták el, és az udvari homlokzaba új csúcsíves kis ablakokat nyitottak. Az emeleti, élszedett profilú, csúcsíves ablaksor formavilága megegyezik az északnyugati palota homlokzatait díszítô ablakok formavilágával. Minden valószínûség szerint a Zsigmond-korra kell keltezni annak a palotaszárnynak a felépítését, amellyel az öregtorony és az északi várfal közötti üres területet építették be. (Északkeleti palota) A palota déli, udvari fala ugyanis másodlagosan lett bekötve az öregtorony északi falába, és az alapján, hogy az északkeleti palota második szintjén a már említett eredeti helyükön lévô konzolok által kijelölt járószint felébe metszi a késô Anjou-kori északnyugati palota keleti oldalbejáratát, ez a palota 1370–80 után kellett hogy épüljön. Az északi falban lévô in situ konzolból pedig arra lehet következtetni, hogy itt egy jó darabon lebontották a várfalat az építkezéskor. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy a Fellegvár Árpád-házi Szent Erzsébetnek szentelt kápolnája az öregtoronyban volt, akkor a koronalopás egykori elbeszélésébôl az következik, hogy ez az északkeleti palota lehetett a Zsigmond-kori asszonyház. Kottaner Jánosné Wolfram Ilona emlékiratában számol be a magyar királyi korona várból történô ellopásáról. Kottanerné bécsi patríciusasszony V. (Habsburg) Albert király feleségének, utóbb özvegyének, Erzsébet királynénak az udvarhölgye. Az udvarhölgy úrnôjének parancsára lopta el a koronát a visegrádi vár boltozott kincseskamrájából, hogy a királyné születendô fiát, V. Lászlót megkoronázhassa.

1247-65 1323-1382 1470-80 1387-1437

A visegrádi Fellegvár periodizált alaprajza az 1993-97 éves kutatás után.

Kottanerné két társával 1440. február 20-án éjszaka fogott hozzá a korona ellopásához. Tettestársai a kápolnán keresztül érkeztek az asszonyházba, innen mentek a koronakamrába. Kottanerné a kápolna ajtaja elôtt szorongott, mialatt társai bementek és a lakatokon „reszelôkkel keményen dolgoztak”. Közben Kottanerné aggódott, mert az asszonyház igazi bejáratánál páncélzörgést hallott és arra gondolt, hogy amíg ô a kápolnánál áll, azok körbe mentek. Ezt követôen lement a kicsi lépcsôn az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Aggodalmas fohásza után Kottanerné elindult a bolthajtásos helyiségbe, hogy megkeresse társait, de azok már szembe jöttek vele. A reszelôket az árnyékszékbe dobták. A Szent Koronát végül a koronakamrából a kápolnán keresztül vitték ki. Kottanerné beszámolójában a Fellegvár 1440-es állapotáról, sok mindent elárul. Megemlíti például, hogy az asszonyház, mely a királynôi rezidenciát is magában foglalta, fûthetô volt. Elôadása szerint a betöréshez szükséges reszelôket elôször az asszonyház kályhája vagy kandallója fûtéséhez szolgáló tûzifa alá rejtették. A helyiség árnyékszékkel is el volt látva, a várkápolnába pedig, ahol Szent Erzsébet ereklyéje volt, az asszonyházból közvetlenül lehetett bejutni. A kápolna nagy valószínûséggel az öregtoronyban volt, amelyhez utóbb közvetlenül, csatlakozott az árnyékszékekkel is ellátott

északkeleti palota. Így a már meglévô északnyugati palota és az öregtorony közötti északi falszakasz került beépítésre, megszüntetve az északnyugati palota keletre nyíló oldalbejáratát. Ez az épületszárny csúcsíves, szamárhátívekkel tagolt udvari ablaka alapján a 14. század utolsó harmadára keltezhetô, tehát a mellé beépült palotának, amely magába foglalta az új királynôi lakosztályt is, 1440 elôtt, de a 14. század utolsó harmada után kellett elkészülnie. Kottanerné visszaemlékezéseiben többször is említi, hogy a koronát egy boltozott helyiségben ôrizték, ahova (egy elôtéren át) kellett lemenni. 1440 elôtt a vár palotaszárnyaiban konzolokkal alátámasztott fa födémek voltak, s csak a 15. század utolsó negyedében boltozták be az épületek földszintjeit és a keleti nagyterem elsô emeletét. A koronalopás idején Kottanerné által leírt koronakamrát nagy valószínûséggel az öregtorony földszintjére lehet lokalizálni, lévén, hogy csak errôl feltételezhetô, hogy ekkor már boltozott volt. Talán a korona biztonságos ôrzése miatt falazták el, vagy esetleg alakították át résablakká a torony délre nyíló, földszinti bejáratát, melyet a 1996–97. évi falkutatás során tártunk fel. A koronakamrába a fölötte lévô kápolnából valószínûleg csapóajtó segítségével lehetett lejutni. A középkorban kézenfekvô dolog volt, hogy a koronázási ékszereket, jelvényeket, arany- és ezüstnemûket a vár legjobban zárható és védhetô helyén ôrizzék,

sokszor a tornyok már eleve ilyen szándékkal is épültek. A német birodalmi ékszereket, például a triefelsi vár öregtornyának kápolnájában, IV. Luxemburgi Károly idején a karlsteini vár északi tornyában, a Szent Katalin-kápolnában tartották. Nem kizárt, hogy Zsigmond a karlsteini formát követô Csonka-toronyban ôriztette a császári koronázási jelvényeket. Azt az épületet tehát, mely asszonyházként funkcionált, és amelybôl közvetlenül lehetett a kápolnába jutni, az északkeleti palotával azonosíthatjuk, mely az öregtorony mellé épült és pincéjébôl kisebb csigalépcsô vezetett az emeletekre. A Kottanerné által említett kicsi lépcsô tehát azzal a csigalépcsôvel lenne azonos, melynek néhány lépcsôfoka a sziklába faragva a földszinten megmaradt. A csigalépcsôn keresztül lehetett a felsôbb szintekrôl az asszonyház igazi bejáratához lejutni. Ez minden valószínûség szerint az északkeleti palota udvari bejárata volt. A Fellegvár utolsó, reprezentatív átépítése a királyi palota Mátyás-kori átalakításával párhuzamosan, vagy nem sokkal azután történt. Ekkor épült be az utolsó szabad terület az északnyugati oldalon. Ezen a helyen egy nagy, keresztosztós ablakokkal tagolt épületet, talán ebédlôtermet építettek, illetve ennek északnyugati oldalához egy lépcsôházat. A korábbi paloták belsô szintsüllyesztése után földszintjét belsô köpenyfalakra támaszkodó dongaboltozatokkal fedték le. Szintén boltozattal látták el az elsô emeleti nagytermet is. Ehhez a hálóboltozathoz tartoznak a kôtárban lévô egyszer hornyolt bordák és számos boltváll töredéke is. A boltozat kiszakadt boltfészke az északi falon a helyreállításig még látható volt. A Henszlmann Imre által megtalált Hunyadi Mátyás- és Aragóniai Beatrix-címeres zárókövek, úgy tûnik, nem ehhez a boltozathoz tartoznak, hanem a belsôvár kaputornyának boltozatához. A zárókövek talán a kaputoronynak az elsô emeleti nagyteremmel megegyezô szintje boltozatát díszíthették. Mindenesetre az építkezések során a király a belsôvári kaputoronynak, ezzel a címeres boltozattal is fontos reprezentációs szerepet szánhatott.

BOZÓKI LAJOS

19

Kompatibilitás az ozorai vár helyreállításakor Magyarországon kevés a rendeltetéssel kihasznált középkori vár, noha ilyen erôsség közel ugyanannyi volt nálunk is, mint Európa legtöbb országában. Ezek mintegy három évszázada romosan dacolnak az idôvel és sokszor már alig-alig jelzik egykori védelmi szerepüket. Egyeseket pedig olyannyira átalakítottak, hogy középkori jellegüket szinte fel sem lehet fedezni, vagy csak helyreállításuk során lehet azt egyértelmûen megmutatni. A 17–18. és 19. században átépítettek közé tartozik sok közismert középkori vár, mint a budai királyi vagy Sárvár, Siklós, Kôszeg, Tata, Egervár, (Moson-)Magyaróvár, Gyula, Várpalota, Gyôrött és Pécsett a Püspökvár, Ozorán pedig az ún. Pipo-vár. Az ozorai várat nehéz valamely általános kategóriába besorolni. Tulajdonképpen nem is a tipikus középkori váraink közé való. Nem tartozik a belsô-, illetve külsôtornyosok közé, de a rondellások vagy az ó-olasz bástyások közé sem. Nem is vidéki palota, vagy kastély, leginkább várpalotának vagy várkastélynak tarthatjuk. Az ozorai vár a 15. század elsô negyedében épült. A közel egyenlô oldalhosszúságú, négyszög alaprajzú fôépület (40x40 méter alapterülettel) már némileg kora reneszánsz jellegû, amelynek árkádos udvara és részletei még gótikusak. A kívülrôl zárt tömegû fôépületet négyszögben körbefutó külsô várfal övezi, amelynek négy sarkát kerek tornyok erôsítették. A fôépület négy homlokzatát különbözô nyílások és konzolokon nyugvó erkélyek tagolták. Jelentôs külsô és belsô átalakulást jelentett az Esterházyak kora barokk fôúri kastélyának megvalósítása, amelynek során az épületre egységes nyeregtetô került, elrendezését pedig a szokásos cour d’honneur-ös kastélyformára változtatták. Gyökeres változást eredményezett az 1800-as évek elején történt újabb átépítés, amikor az U alakú kastélyt magtárrá alakították át. Ebben a formában maradt ránk az ozorai vár középkori tömbje, amelynek múltjára legfeljebb nagy tömege, a falak vastagsága és több barokk boltozatú helyiség utalt.

20

A vár kutatásának eredménye és elméleti rekonstrukciója A részleteiben alig ismert, többször átalakított vár régészeti feltárása és falkutatása 1979-ben indult (vezetô kutató: Feld István, munkatársai: Gere László és Gerelyes Ibolya). Az épületen belül sikerült a középkori helyiségek nagyságát meghatározni. A boltozatok számára a vésett felfekvések alapján meg lehetett határozni a térlefedések formáját, noha a harántfalakat a magtár kiépítésekor már elbontották. Kiemelkedô fontosságú volt többek között a várkápolna terének felismerése, amelyhez eredetileg konzolokon álló apszis tartozott. A homlokzatokon több szegmensíves záródású keresztosztás ablak került elô. Ugyancsak fontos volt az is, hogy az udvari középkori árkádsort az alapok feltárásával meg lehetett határozni, amelyek hiteles részletképzését több kôfaragvány igazolta. Kívül a kutatók a belsôvár körüli védôfalat tárták fel, amelynek négy sarkát egy-egy hengeres torony erôsítette. A várárkot a déli oldalon téglapilléren álló faszerkezettel hidalták át, de boltövek helyett azt csak gerendázattal építették meg.

A vár állagbiztosítása és szerkezeti helyreállítása Az 1979 évben elindult állagbiztosítási munkák idején már alapelvként lehetett rögzíteni, hogy bármely mai funkció megköveteli a magtárszintek megszüntetését, vagyis az alacsony belmagasságú helyiségek felszámolását, azaz a fafödémek bontását. A négyszögben körbefutó nyeregtetôt viszont minél elôbb ki kellett javítani, amely még Koppány Tibor építész és Urbán István statikus tervei szerint 1981-re elkészült. A fokozatosan megvalósult állagbiztosítás után nagy alapossággal készült a vár kutatása. A vár jövendô, közösségi célt szolgáló, új rendeltetése csak lassan alakult ki, noha valamennyien egy múzeumi – kiállítási funkcióra gondoltunk. A bizonytalan új felhasználás miatt az 1980-as években elsôsorban csak olyan állagbiztosítási és szerkezethelyreállítási feladatokat irányoztunk elô, amelyekre bármely felhasználás esetében szükség van. (Szerkezettervezô: Dr. Vándor András). Ez történt a földszint feletti barokk boltozatok megerôsítésével és a feltöltések cseréjével, több nyílás áthidalásával és számos magtárablak befalazásával. A középkori helyiségek feletti boltozatok elméleti rekonstrukciója után szerkezet-helyreállítás keretében végeztük az elsô emelet terek feletti födémek pótlását. A második emeletre javasolt nagy teherbírású raktárak alá vasbeton szerkezetû illetve béléstestes fertfödémek készültek, amelyeknek haránt irányú alátámasztását a vele egybeépített, boltozatformát bemutató vasbetonívek segítik. Így az elsô emelet feletti födém kettôs célt szolgál: alulról jelzi a középkori tér lefedését, egyúttal pedig hozzájárul a múzeumban megkövetelt nagy teherbírású raktárszint kialakításához. Mindehhez azonban több elôfeltételre volt szükség: egyrészt a boltozatok formájának meghatározására (ezt a falakon megtalált vésett hornyok mutatták meg) másrészt igen munka-és idôigényes szerkesztésre (amelyet Sedlmayr János építésztervezô és munkatársai végeztek), valamint magas szakértelmet kívánó kivitelezési munkára. A szerkezet-helyreállítási munkákhoz soroljuk az északi fedett erkély és a kápolna apszisának munkáit, és ide vehetjük a nyugati oldalon lévô faszerkezetû erkély pótlását is. E három építészeti részlet visszaépítését tiszta faszerkezettel készítettük el, mivel ezekhez elegendô kôfaragvány nem került elô. Az udvari árkád faszerkezete is ezekkel rokon. Az erkélyek ilyetén való pótlása a magyar mûemlék-helyreállítások egyik alkalmazott elvét követi, nevezetesen azt, hogy bizonytalanul rekonstruálható részleteket megkülönböztetett anyaggal, szerkezettel és formával célszerû jelezni. Az említett szerkezet-helyreállítási teendôk jelentôs része ezzel megvalósult. A további munkákhoz a vár új rendeltetésének meghatározására volt szükség. A vár új felhasználásának terve és megkezdése Az 1980-as években készített – a belsô várra vonatkozó – kiviteli tervek jövôbeni hasznosításaként elsôsorban a múzeumi funkciót vették figyelembe. A helyreállítási munkák egyre csökkenô tempója ill. leállása miatt szükségessé vált a még kialakítható lehetôségek, további funkciók vizsgálata. Az új felhasználáshoz mindenekelôtt a terek értékvizsgálatát kel-

lett elvégezni. Ezt a tanulmánytervet 1995-ben az ÁMRK a Kincstári Vagyoni Igazgatóság részére készítette el. A vár alaprajzi rendszerét, a termek alapterületét és magasságát valamint a hasznos alapterületet figyelembe vevô tanulmány a múzeumi funkción kívül további három hasznosítási javaslatot vázolt fel: bútorbemutató és -árusító helyet restaurátor mûhellyel, bentlakásos oktatási-nevelési intézményt és szeretetszolgálati intézmény központját. Az egyes hasznosítási javaslatok rövid elemzése alapján meghatározhatóvá vált mely variációk azok, amelyek a legjobban megfelelnek az épület ill. a mûemléki követelményeknek és melyek azok, amelyek csak kompromisszumos lehetôséget biztosítanak. A kivitelezési munkák újrakezdésével egyidôben a Wosinszky Mór Megyei Múzeum egy Illyés Gyula életét és munkásságát bemutató teljes körû kiállítást, illetve hagyatékának elhelyezését és kutatását is biztosító központ kialakítását vetette fel. Ilyen felhasználást korábban már mi is javasoltunk. A végleges kiviteli tervek ennek az igénynek figyelembevételével készültek el 2001. januárjában (tervezôtárs: Máté Zsuzsanna). A földszint északi és keleti szárnyában a kiadott kiállítási forgatókönyv felhasználásával alakítottuk ki az Illyés Gyula-kiállítást, míg a valamikori barokk konyhában, annak elôterében és a keleti szárny sarokszobájában helyeztük el a kutatói szobákat. Az állandó Illyés Gyula-kiállítás 2000 szeptemberében nyílt meg. (A kiállítást Takács Mária, a simontornyai vár igazgatója állította fel). Az elsô emeleti nagy belmagasságú igényes térformálású teremsorokban Végvári harcok a török korban címmel nyílik állandó kiállítás. A várkápolna szentélyében felállított egyszerû oltár kiemeli a tér liturgikus jellegét. A restaurált, festett barokk szobában pedig a vár pincéjében megtalált kincslelet lesz látható. A végleges kiállítások sora a nagypincében felállított kôtári kiállítással egészülhet ki. A vár nyugati szárnyát elfoglaló nagyterem nemcsak kisebb elôadások, hanem ideiglenes kiállítások megrendezésére is lehetôséget biztosít. A várpalota helyreállítása és felhasználása Közel tíz évnyi szünet után 1998-ban indult meg újra a vár helyreállítása, az északi majd a nyugati homlokzat befejezô munkáival. A nyugati homlokzat új elemekkel gazdagodott, elkészült a zárterkély rekonstrukciója és a középkori gyalogkapu elôtti dongaboltozatos helyiség helyreállítása. A belsô munkák 2000-ben a földszinti Illyés Gyula-emlékkiállítás helyiségsorainak végleges kialakításával kezdôdtek. A helyreállítás megszokott sorrendjétôl eltérôen a következô ütemben a négy udvari homlokzatai és a középkori árkád rekonstrukciója készült el. Ezzel a várpalota udvari homlokzatai építéskorabeli jellegüket kapták vissza. A növekvô mértékû állami dotáció révén (Széchenyi terv) a befejezô ütemben (2002. évben) valósult meg az I. emeleti térsorok helyreállítása, valamint a fél szintek és a II. emeleti helyiségek végleges építészeti kialakítása. A középkori és barokk kapualj csak az épület belsô munkáinak befejeztével került helyreállításra, megtartva az elôbbinek in situ téglaburkolatát. A középkori térnek barokk periódusban füstölôvé átalakított hátsó szakaszán megtartottuk kátránnyal átitatódott vakolatát, csak az udvar felôli szakaszon alkalmaztunk új vakolatot fehér meszeléssel. Ezáltal leolvashatóvá vált a kapualj különbözô korszakokbeli használata.

Az udvar és a barokk kapualj egységes, mélyvörös színû fagyálló téglaburkolatot kapott. Ebbôl készültek a középkori árkád különbözô mértékben felfalazott mellvédjei is. A déli udvari homlokzat elôtt teljes hosszában végigfutó, a keleti és nyugati oldalszárnyakra különbözô mértékben átforduló részleges árkád-helyreállítás fogadja a barokk kapualjból az udvarra érkezôt. A középkori várudvar hangulatát és jellegét tükrözô bemutatás az esztétikai megjelenésen túl funkcionális és mûszaki rendeltetésû is. Mûszaki szükségszerûség követelte a középkori nagypince külsô lejáratának és a fôlépcsôház bejáratának fedését. Az elsô emeleti, egymásba kapcsolódó térsorok közül egyedül az északi és keleti szárny csuklópontjában elhelyezkedô várkápolna rendelkezik külsô bejárattal. Ennek megközelítését és a kiállítóterektôl akár független mûködtetését is biztosítja a pallóterítéssel burkolt, helyreállított árkád. A földszinti, boltozott árkádsor gazdag tagozatú nyolcszögû oszlopaiból több eredeti elem maradt fenn. Az árkádot tartó mûkô oszlopok, egyszerûsített tagozatokkal készültek, a keleti és nyugati szárny elôtti, tartószerkezeti funkció nélküli oszlopok viszont különbözô magasságúak, amelyekben kerültek az eredeti faragványokat a szükség szerinti értelmezô mûkô elemek egészítik ki. A várpalota burkolatos tereiben a hagyományosan alkalmazott téglaburkolat helyett kézi formázású, rusztikus felületû, téglaszínû kerámialapokat építettünk be. A meleg burkolatok túlnyomó többségükben tölgy padlók, gesztenyeszínû felületkezeléssel. Néhány barokk szobában egyedi tervezésû táblás parkettát fektettünk le. A belsô és külsô ajtók, ablakok nyílászárók egyedi tervezésûek, tölgy a középkoriaknál ill. vörösfenyô a barokk részleteknél. A vár helyreállításának hátralévô feladatai Az 1998–2002. években a belsô vár építészeti helyreállítása összességében elkészült. A hátralévô belsô munkák majd egyrészt az épület belsô tereit, illetve a megtekinthetô kiállításokat gazdagítják. A reneszánsz várkastély kerek sarokbástyákkal megerôsített várfalai – a nyugati és déli oldalon – közel embermagasságban állnak. Nagymértékû és kiáltóan nagy mennyiségû új falazat kedvezôtlenül befolyásolná a helyreállított várpalota megjelenését. A megmaradt falszakaszokra ezért csak különbözô mértékû védô felfalazást tervezünk. Az épületet körülölelô külsô terasz szélességének csökkentésével és a jelenlegi meredek partfal rézsûszögének megváltoztatásával elkerülhetô a falazat nagymértékû kiegészítése illetve támfal építése. A külsô terasz szélén egyszerû, nem hangsúlyos korlát építését irányoztuk elô. A rézsû takarása és megtartása pedig táj- és kertépítészeti eszközökkel oldható meg (kertépítész: J. Szikra Éva). A vár megközelítését egykor pilléreken nyugvó és a várfalak elôtt farkasveremmel záródó híd biztosította. A híd falazott szerkezeteinek régészeti feltárása megtörtént, melynek alapján a feljárat helyreállításának terve elkészíthetô. A külsô várfalak és a várat megközelítô híd építészeti tervei alapján kezdhetô meg az ozorai vár utolsó helyreállítási üteme, amelynek befejeztével a magyarországi várak között különleges, jellegénél fogva is kiemelkedô épületegyüttest kívánunk a nagyközönség számára bemutatni.

MÁTÉ ZSUZSANNA

21

A mûemléki tájépítészet idôszerû kérdései A mûemlékek környezetében, a mûemlékekhez kapcsolódóan rendkívül sokrétû és olykor kiemelkedôen fontos a tájépítészet feladata. A szerkezeti, építészeti, restaurátori beavatkozásokhoz hasonlóan itt is nagy szerepet kap a tudományos kutatás, a körültekintô tervezés és az ezekkel kapcsolatos elméleti, elvi és módszertani szempontok figyelembe vétele. Külön eset, amikor a mûemlék környezete önmaga is mûemlék. Gondoljunk csak egy középkori kolostor kvadrumára, egy barokk kastélykertre vagy egy több száz holdas tájba kifutó angol parkra (melyben a középkori vár csak kerti látványosság). Mindezek, mint történeti kertek szintén védettek, mûemlékek. Ilyen esetben a tájépítész, az építészhez hasonlóan, vagy rekonstruálja az egykori eredeti környezetet, vagy pedig csak próbálja felidézni a történeti hangulatot. Ugyanakkor az adott történeti kertet körülvevô tágabb környezetre is ki kell terjeszteni figyelmét. A legfontosabb mûemléki tájépítészeti feladatok az alábbiak: a történeti kertek védelme, helyreállítása (kolostor-, villa-, kastélykertek, városi közparkok, terek stb.), a helyreállított mûemlékek új környezetének a kialakítása, a történeti táj, mint új fogalom a mûemlék területén. I. A történeti kertek védelme, helyreállítása

22

A kerttörténet kiemelkedô alkotásai, az építészettörténeti emlékekhez – a mûemlékekhez hasonlóan (gyakran azokkal közösen) az emberi kultúra részét képezik, s mint ilyenek, megkülönböztetett figyelmet, védelmet igényelnek. 1981-ben az ICOMOS-IFLA Történeti Kertek Nemzetközi Bizottsága Firenzében kidolgozta a történeti kertek védelmének a chartáját, melyet hivatalosan az ICOMOS is elfogadott, mint a Velencei charta kiegészítését. Magyarországon, ahol a kerttörténeti kutatások csak nagyon lassan indultak meg – sôt mai napig vannak lemaradásaink –, a történeti kertek védelme az 1960-as években indult be. Közel 140 olyan kertet, parkot tartunk nyilván a mai Magyarország területén, amelyek jelentôsebb kertépítészettörténeti értékkel bírnak, vagy hajdan kiemelkedôek voltak. A Firenzei Charta (1981) szerint: a történeti kert olyan építészeti és növényi alkotás, amely történeti vagy mûvészi szempontból közérdekû. Mint ilyen, mûemléknek tekintendô. Ez azt jelenti, hogy általánosságban ugyanazok az elvek és szabályok vonatkoznak a történeti kertekre is, mint az egyéb mûemlékekre, de olyan építészeti alkotás, amelynek anyaga növényi, tehát élô, s mint ilyen, pusztuló és megújítható. Mivel a legtöbb történeti kert – a nemzetközi helyzethez hasonlóan – egyben természetvédelmi, környezetvédelmi értéket is képvisel, ezért a mûemléki elvek mellett a természetvédelem szempontjait is figyelembe kell venni. Mi, a történeti kertekkel foglalkozó szakemberek azon fáradozunk, hogy az érvényben lévô mûemléki törvények a kertek védelmére is mindenkor kiterjedjenek. Az általános érvényû szabályokat, ajánlásokat megadja a Firenzei Charta, de hangsúlyozni szeretnénk, hogy minden

egyes emlék egyedi, sajátos értéket képvisel. A helyreállítás, rekonstrukció során mások a lehetôségek a geometrikusan szabályos és a tájképi kertek esetében, ahol nagyobb szerepe van pl. az ökológiai viszonyok megváltozásának. A helyreállítás, rekonstrukció folyamata: levéltári, tervtári, helyszíni kutatás. A jelenlegi állapot rögzítése, értékelése A történeti kertek revitalizálásánál, ugyanúgy, mint a mûemlékvédelem egyéb területein, nagyon fontos megtalálni a legmegfelelôbb új funkciót. Sôt az az ideális, amikor ez az új funkció közel áll az eredeti régi használathoz. Azt is el kell dönteni, hogy a feltárt történeti adatok alapján milyen szintû helyreállítás jöhet szóba. Lehet-e rekonstrukcióról beszélni, vagy csak az új funkciónak megfelelô és a korhangulatot felidézô környezetet tervezünk-e, vagy egy konzerválás is elégséges, mert minden megmaradt. A magyar gyakorlatban leginkább olyan helyreállításokról van szó, amelyben egyes részleteket rekonstruálunk, ha elég információnk van, vagy elemeket konzerválunk, de leginkább egy soha nem volt kertet álmodunk, törekedve a történeti hûségre. Amennyiben az adott kert történetében több stíluskorszak is képviselteti magát, azt is mérlegelni kell, hogy melyiket mutatjuk be, melyiket részesítjük esetleg elônyben a másikkal szemben. A helyreállítási terv A kertépítészeti helyreállítási terv az új funkció és felhasználó/tulajdonos igényeinek megfelelôen, az általános tájépítészeti és kompozíciós, valamint mûemléki elvek figyelembe vételével, a jelenlegi adottságokat (természeti, ökológiai mûszaki infrastruktúra) szem elôtt tartva és nem utolsó sorban a kutatási eredményekhez, a történeti hûséghez igazodva készül. A történeti kert, mûemléki környezet helyreállításakor bizonyos összhangra kell törekedni az építészeti koncepcióval. Ez azt jelenti, didaktikai megoldásoknak közelíteni kell egymáshoz, ez gyakran kompromisszumokat követel az egyik vagy másik féltôl. Korábban már tettünk említést a Firenzei Charta általános mûemléki elveirôl, melyeket ajánlatos érvényesíteni, figyelembe venni a történeti kerteknél, de ismét hangsúlyozni szeretnénk, hogy minden egyes mûemlék más és más. Nem szabad sémákban gondolkozni, hanem az egyedi adottságokat, értékeket is érvényesíteni lehet, sôt kell is. Meg kell ôrizni, vagy lehetôség szerint újrateremteni a kert eredeti nagyságát, kiterjedését; fenn kell tartani vagy visszaállítani a korabeli morfológiai, természeti, táji adottságokat, tavakat, patakokat, vízfolyásokat. Törekedni kell a kert eredeti szerkezetének, részleteinek a visszaállítására, felidézésére, a korabeli átés kilátások megnyitására. Az építészeti részletek, korabeli építmények feltárás, megóvása, visszaidézése (kerítések, kapuk, teraszok, lépcsôk, hidak, grották, kerti házak stb.) elengedhetetlen. a kertben korábban meglévô, mûvészi alkotások (szobrok, vázák stb.) védelme, vissza-

állítása (esetenként a kerten belül) új, alkalmasabb helyszínen való felállítása. Nagyon fontos és általános érvényû feladat, hogy egy helyreállításnál – s ez a kertre, környezetre éppen úgy vonatkozik, mint az épületre – a mûszaki problémákat és az új, modern igények kielégítését se hanyagoljuk el. A statikai, vízelvezetési problémák megoldása, a fenntartáshoz szükséges kiszolgáló utak, a parkok világítása, öntözése összehangolt tervezése vezet az együttes teljes értékû revitalizálásához. Általánosságban rögzíthetô, hogy a történeti kerteknél – ahogy azt a Firenzei Charta is megfogalmazza – a növényanyag pótolható, lecserélhetô, mivel a kertnek olyan érzékeny, pusztuló alkotóelemeirôl van szó, melyeket korábban is változtattak. Sôt bizonyos növénykiültetéseket (pl. az egynyári ágyásoknál) akár évente többször is módosítottak. Helyreállítási lehetôségek stíluskorszakonként Modern, korszerû anyagok és kertépítészeti megoldások alkalmazása a történeti kertek helyreállításánál. A nemzetközi kertépítész gyakorlatban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak ezek az új megfogalmazások. Magyar és külföldi példákkal kívánom illusztrálni a különféle lehetôségeket. Például a visegrádi palotakertek helyreállításának kapcsán. II. A helyreállított mûemlékek új környezetének kialakítása Vannak olyan helyzetek, amikor a tájépítésznek az a feladata, hogy egy mûemléképületnek vagy együttesnek az autentikus történeti környezetét idézze fel. Ebben az esetben is a kutatásokra támaszkodva, vissza kell állítani a feltárt és megismert részleteket, s ezt kell kiegészíteni az új funkcióból, használatból adódó megoldásokkal.

Amikor semmilyen elôképünk nincs a környezetrôl és az a feladat, hogy kulturált, esztétikus környezetet tervezzünk, a hasonlóan igényesen helyreállított emléknek, akkor elsôsorban az általános tájépítészeti kompozíciós tervezési elvek érvényesülnek. Az emlék korához illôen – hangulati aláfestésként ültethetünk jellegzetes növényeket, vagy alkalmazhatunk kertépítészeti eszközöket. III. A történeti táj mint mûemlék A nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban egyre sûrûbben felmerülô új fogalom a történeti táj. A táj röviden a társadalmi igényeknek megfelelôen emberiesített természet emberi környezet (lakó-, üdülô-, termelôtáj). Az emberi beavatkozás mértéke változó. Bizonyos értelemben minden táj történeti, mivel ma már érintetlen tájat nem találunk. Ezek után vitatható, hogy milyen befolyásolási szintet tartunk történeti tájnak. Minden esetre egy bizonyos történeti eredetû beépítettségi fok, sok különlegesség, egyedi tájérték, hagyományos mûvelési módok együttese, történeti tájnak nevezhetô, így megkülönböztetett figyelmet igényel. IV. Egyéb feladatok Különleges feladatként jelentkezik szakmánkban az az eset, amikor kertépítészeti eszközökkel hívunk életre már elpusztult építészeti emlékeket vagy részleteket. Fontos és el nem hanyagolható szempont a hitelességre való törekvés, a tudományos megalapozottság. A mûemlékvédelem másik alapkövetelménye az alázatosság, amit az emlék iránti tisztelet irányít, s ez az alázatosság bizonyos helyzetekben még fokozottabban vonatkozik a tájépítészre.

JÁMBORNÉ SZIKRA ÉVA

A Bega-csatorna és a magyarszentmártoni csegézômû A Bega-csatornával kapcsolatos budapesti levéltári kutatásainkat a Domus Hungarica Scientiarum et Artium ösztöndíjnak köszönhetôen végezhettük, amiért köszönetünket fejezzük ki. A Bega A Bega a Pojána Ruszka-hegységben ered, s kiérve a síkságra sûrûn változtatta medrét, összefonódott a Szemenik-hegységben eredô Temessel, óriási területeket árasztva el, hatalmas mocsárvilágot alkotva, melyben elveszett, hogy aztán újból elôbukkanjon, majd újból elvesszen a maga által

létrehozott mocsárban. A Tisza szomszédságában csak a nagy folyó alacsony vízállásakor bukkant elô ismét. Ezt a nem nagy, de szeszélyes folyócskát zabolázta meg már a 18. század elejétôl kezdôdôen a Habsburg-adminisztráció, majd a 19. század nagy magyar vízépítô mérnökei. A Bega és Temes szabályozásának fontos mozzanata volt a két vízfolyást összekötô kastélyi Temes–Bega tápláló, valamint a kistopolyi Bega–Temes árapasztó csatorna. Ezeknek köszönhetôen a Bega tehát már nem tekinthetô önálló folyónak, hanem a Temessel együtt egy önálló vízrendszer.

A hajózócsatorna A Bega-szabályozás, az árvizek ellen folytatott harc a Temes–Begavölgyi Vízszabályozó Társulat feladata volt. A hajózócsatorna kiépítése, fenntartása, üzemeltetése azonban állami feladat maradt, melyet a Temesvári Folyammérnöki Hivatal látott el. Feljegyezték, hogy 1866-ban a Begán 186 hajó 2128 utat tett meg. A baj azonban az volt hogy a kis vízállás miatt csak 350-450 tonna teherbírású hajók közlekedhettek, s ezek is csak Nagybecskerekig. Temesvárig csak az ezeknél is kisebb hajók tudtak rakományukkal fölúszni. A Begán gyakori alacsony vízállás

23

miatt a hajózást minden idôszakban csak a folyó csatornázásával, duzzasztásokkal lehetett megoldani. A mai modern hajózócsatorna megépítését a magyar állam a 19. század végén határozta el és valósította meg a 20. század elején. Elôször az Alsó-Bega csatornázási terveit készítette el 1896-ban a Temesvári Magyar Királyi Folyamménöki Hivatal. A tervet az Országos Vízépítési Igazgatóság 1891. december 16-i értekezletének megállapodásai (mely 2 méter vízmélységet, 70 m zsiliphosszt, 10 méter hasznos zsilipszélességet írt elô) szerint dolgozták ki. Az elsô, 45 km hosszú szakasz építését a Bega torkolatától Nagybecskerekig, helyesebben az ÓBega torkolatáig 1900 novemberében kezdék el. Pénzügyi és politikai okok miatt a munka elég vontatottan haladt, és – habár a két vízlépcsô összes építményei már 1905-ben befejezôdtek – csak 1907 decemberében lett teljesen kész. Itt a hajózást két duzzasztógát és két zsilip, a Bega-torkolati és az écskai biztosította. A Bega Nagybecskerek és Temesvár közötti, mintegy 80 km hosszú szakaszának hajózhatóvá tételére az 1904. évi XIV. Tc. 5 200 000 koronát biztosított. A kotrást, valamint a négy vízlépcsô csegézômûveinek alapozó-, föld-, kô- és falazómunkáit, a vízlépcsôk melletti lakóházak és raktárak építését a Gregersen G. és fiai cég végezte. E vállalatot kilenc ajánlattevô cég közül választották az 1909 november 3-ra kitûzött versenytárgyaláson. A négy duzzasztómû és hajózózsilip vasszerkezeteit és gépi berendezéseit a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára szállította. E szakaszon négy vízlépcsôt építettek: a klekki, az ittebei, a magyarszentmártoni és a románszentmihályi vízlépcsôket. A magyarszentmártoni csegézômû

24

A magyarszentmártoni csegézômû az ötödik a Bega-csatorna csegézômûveinek sorában. Napjainkban is üzemel. Tudomásunk szerint Románia egyetlen tûsgátja mûködik itt. A csegézômû ma már nagyon ritkán használt fogalom. A 20. század elején a folyó duzzasztómûvének és hajózózsilipének együttesét értették rajta. A Bega-csatorna tervezôi és meg-

Csegézômû

valósítói iránti tiszteletünk jeléül használjuk mi is e kifejezést. Ennél a csegézômûnél, a klekki és ittebei vízlépcsôkhöz hasonlóan a medret a hajókamarától csak a zsilip falazata választja el. Ennél a vízlépcsônál a kivitelezô vállalat, a Gregersen G. és fiai a munkálatokat 1911. szeptember 21-én kezdte meg. Még ebben az évben elkészültek az épületek és a zsilip fô betontestének földkiemelô munkái a betonalap felsô szintjéig. A szádfalak leverését és a cölöpözést 1912 tavaszán kezdték el. Júniusban már a felmenô falak betonozását végezték. A elôbbi vízlépcsôkhöz hasonlóan itt is téglafalazatot (kézzel vert és utánpréselt téglából) terveztek, de a munkaerô és szén ára annyira magasra szökött, hogy a téglagyárak megszüntették a vízi építkezéseknél használható jó minôségû, kézzel vert téglák gyártását. A vállalat ezért a terv módosítását kérte. A földmûvelôdésügyi minisztérium jóváhagyta a falak egy részének betonból való építését. A betont keverôaránya 0,9 m3 kavics, 0,5 m3 homok és 270 kg portlandcement volt. A betont két, lokomobillal hajtott dobos keverôgépben készítették. A látható falfelszínre, ahol nem alkalmaztak kôborítást 2-3 cm vastag, a falazat betonjával egyidôben készített habarcsréteg került. Ezt az állványzat deszkáinak eltávolítása után döngölték be. A felmenôfalak többi része románcementbe rakott téglafalazat, 22,5 és 30 cm rétegmagasságú és 36 cm bekötésvastagságú kôburkolattal a látható felületeken. A kô anyaga öregszemû petroszai amfibol-andezit. E termésköveket a Csép Sándor és Tsai.-nak Déva melletti petroszai bányatelepérôl vették. A faragott köveket több helyrôl szerezték be. A zsilip két középsô küszöbköve

a csehországi friedbergi gránitbányából származik. A többi faragott követ a Barcza Adolf örökösei cég dunaalmási bányája szállította. A kôrakatok, kôhányások, továbbá a szárazon rakott és falazott rézsûburkolatok céljaira ifj. Luczenbacher Pál Szob melletti sághegyi bányájából fejtett, világosszürke, apró porfiros, tömött amfibol-biotit-andezit követ használtak, melyet uszályon szállítottak a beépítés helyére. A felsô zsilip falazatába helyezték el a lefektetett szélsô bakokat befogadó fülkét is. A duzzasztómû A magyarszentmártoni csegézômû duzzasztómûve egy 21,25 méter nyílásszélességû tûsgát, vagy fésûsgát. Ezek a gátak a legegyszerûbbek, kezelésük is könynyû és ugyanakkor a leggazdaságosabbak. Lényegük abban áll, hogy egy, a folyómederre merôlegesen épült betonalapra a folyás irányával párhuzamos bakokat állítanak fel, melyeket egymáshoz kötnek. A bakokat nagy vizek esetén lefektetik a folyó fenekére, egymásra helyezve ôket. Amikor a folyó szintje annyira csökken, hogy a hajózáshoz szükséges vízszint nincs biztosítva, duzzasztásra van szükség. Ilyenkor a láncok segítségével, melyekkel a bakokat összekötötték egymásután felállítják ezeket, majd rögzítik ôket. A bakok közötti nyílásokat úgynevezett tûkkel, vagy pedig rekesztôtáblákkal zárják el. A Bega esetében a nagy magasság miatt nem alkalmazhattak tûket, hisz hoszszuk miatt kezelhetôségük, gyenge ellenállásuk gondot okozott volna, ezért rekesztô táblákat használtak. A Bega-csatorna hat duzzasztómûvénél alkalmazták ezt a

rendszert, csak a hatodiknál, a románszentmihályinál építettek korszerûbb, Stoney-típusú gátat. A magyarszentmártoni duzzasztómû esetében volt szükség a legnagyobb duzzasztásra, a legnagyobb vízszintkülönbség (2,80 méter) elôállítására. A vasszerkezeteket 3,80 méter vízszinkülönbségre méretezték, hogy ellenálljanak egy baleset esetén is. E duzzasztómû bakjai a legmagasabbak az összes Begán felépített mû bakjai közül. A bakok formája és szerkezete a franciaországi suresne-i gátnál alkalmazottakhoz hasonló. A mellsô oszlopoknak és velük együtt a rekesztôtáblák síkja nem merôleges, hanem 1:3,6 hajlással lefelé dôl. Ez sokkal kényelmesebbé, könnyebbé teszi a rekesztôtáblák kezelését. A bakhúzó lánc állandóan a kezelôhíd alatt, öntöttacél kengyeleken függ vagy csúszik tova. Rögzítését felülrôl áttolt villákkal oldották meg. A bakokat 120 milliméteres hengerelt U acélból készítették a Magyar Kir. Államvasutak Gépgyárában. A magyarszentmártoni duzzasztómûnél 13 bakot állítottak fel, egymástól 1,52 méterre. A bakállásközök száma 14. A bakok magassága 6,46 méter. A fenéklépcsô betonból épült, s egy méter mély. E méretek megválasztásával az volt a cél, hogy csak öt bak feküdjön egymáson. A bakok felsô végein egy kezelôhíd fut, melyre egy 1,20 méter nyomtávú sínpár került. A sínek nemcsak a forgódaru és szállítókocsik vágányául szolgálnak, hanem egyúttal rögzítik és összekapcsolják a már felállított bakokat is. A bakok harmadik összekötését egy, a kezelôhíd vízmenti felsô szélén elhelyezett vascsôvel oldották meg. A bakok emelése a két ember hajtotta 6000 kilogrammra méretezett emelôgéppel történik. A bakok alsó rögzítésénél Európában teljesen új megoldást alkalmaztak: a nyomott csapot nem rögzítették, nem kötötték le. Így egyegy bak búvárok segítsége nélkül is könnyûszerrel kiemelhetô. Ez azért fontos, mert mázolás céljából évenként 3-6 bakot kell kiemelni. A bakok a folyó bal partja felé forgatva fektethetôk le. Ilyenkor a négy szélsô bak belenyúlik a balparti falazatban kialakított fülkébe. A fülkét a fémbôl készült fülkezáró tábla zárja.

A rekesztôtáblák vasból készültek. Szélességük 1490 mm, magasságuk 1360 mm. Oldalukon három-három görgô található. Minden bakállásközt négy ilyen táblával zárnak el. A negyedikre pedig egy-egy 380 milliméter magas fa tiltódeszka kerül. Kivételt képez a balparti szélsô köz, melyet 13 darab sokkal keskenyebb, 418 mm magas négygörgôs táblával és legfelül egy 38 cm magas tiltódeszkával zárnak el. E különleges, keskenyebb táblákra azért van szükség, mert lejtôsen helyezkednek el. Ezeket kézi erôvel, egy merevített keresztfával ellátott, futó-, valamint oldalgörgôkkel felszerelt rúd segítségével tolják helyükre. A többi táblát egy 1000 kg emelôképességû forgódaruval emelik ki, illetve helyezik be. A táblák lenyomásakor a daru láncára egy 250 kg-os nehéz keretet, kiemelésükkor pedig egy könnyû keretet akasztanak. A daru kezeléséhez két emberre van szükség. A hajózózsilip A hajózózsilip szélessége 10 méter és 69,9 méter hosszú hajók használhatják. Ennek köszönhetôen, a csegézõmûvek megépítése után, majdnem minden, a Dunán közlekedô uszályhajó Temesvárig közlekedhetett a Begán. Ennek feltétele volt természetesen a csatorna hídjainak felemelése, hogy duzzasztás után biztosítva legyen az 5,70 méter szabad magasság. Temesvár hídjai e magasság figyelembe vételével épültek újjá. A zsilipkamrában és a zsilipcsatornában lerakódott iszap eltávolítása öblítéssel történik. Ezért e csegézõmû hajózsilipei fenéklépcsô nélkül épültek. Ez azt jelenti, hogy az alsó és a felsô zsilipfôk küszöbe ugyanabban a magasságban van. A kamra töltésére a kapuszárnyak mindegyikét 0,594 m2 felületû, kétnyílású tiltóval látták el, azonban töltésre és ürítésre elsôsorban a a kamrafalakban körülfutó csatornák szolgálnak. E csatornák mindkét oldalt a felsô kapuk fölött a kapufülkékbôl indulnak ki és a kamra oldalfalaiban végigfutva, az alsó kapuk alatt torkollnak ismét be. A csatornákat mindkét végükön a kapuk közelében külön aknában elhelyezett egy-egy gördülô tiltó segítségével zárják-nyitják. Az 1,006 m2 keresztmetszetû csatornákból

egymástól 4 méteres távolságra helyezkednek el a majdnem kör keresztmetszetû töltônyílások. A töltôcsatorna formája félkörrel fedett négyzet. A zsilipkapuk síklemezburkolatú átlós rendszerû támaszkodó kapuk. Keretük négyszögletes, merev. Egy szárny magassága 5,7 méter, szélessége pedig 5,5 méter. Zárt állapotban a zsilip tengelyére húzott merôlegessel 17o-os szöget zárnak be. A felsô és az alsó kapuk teljesen azonosak. A kapukat rudas szerkezettel mozgatják. Kis vízszintkülönbség esetén egy ember is nyithatja. Árvíz ellen való nyitáskor négy ember szükséges a kapunyitáshoz. A mûvelet ilyenkor 135 másodpercet vesz igénybe. A zsilip vasszerkezeteit a Magyar Kir. Államvasutak Gépgyára szállította. Az építés összes kiviteli költsége 678 057 korona 87 fillér volt. A kivitelezô betartotta a szerzôdés feltételét és 1913. december elsejére befejezte az összes fôbb építési munkát. A Begának az új mederbe való terelése 1914. augusztus 30-án történt. Csak kisebb mellékmunkák maradtak hátra, amelyeket teljesen 1916. október 18-án fejeztek be. A magyarszentmártoni csegézômûvek terveit a Bégahajózási Magyar Királyi Kirendeltség mérnökei készítették. A hivatal vezetôje Maurer Gyula volt, aki beszámolójában külön kiemeli az északi harctéren hôsi halált halt Karsay Eleket. A munkák építésvezetôi teendôjét Halácsy Jenô királyi mérnök látta el. A Bega-csatorna munkálatai felkeltették a külföld érdeklôdését is. Adatokat találtunk arra vonatkozóan, hogy 1905 és 1912 között olasz, porosz, osztrák, japán, lengyel és chilei szakemberek tekintették meg a csatorna építésének munkálatait. A szomorú csatorna A 20. század vízépítôinek egykori büszkesége napjainkban nagyon szomorú. Az elsô világháború utáni békekötések szétszabdalták azt a régiót, melynek integrált közlekedési rendszerének fontos eleme kellett volna legyen. Habár nem használták ki kapacitását, a két világháború között úgy-ahogy üzemelt, azonban a második világégést követô politikai viszonyok miatt a csatorna vizén mind

25

jobban gyérültek, majd csaknem megszûntek a gabonát, építôanyagot s más árut szállító hajók. Lassan már csak egy-egy kis motoros hozta az óteleki, magyarszentmártoni, dinnyési, románszentmihályi termelôket a temesvári piacra, majd teljesen megszûnt a hajóforgalom a romániai szakaszon. A temesváriak kedvelt sétahajóját, A Rândunica-t is kivonták a forgalomból, a józsefvárosi kikötô is már a múlté. 1989 után sokat cikkeztek az újságok a csatorna rehabilitásáról, a megye politikusai is igyekeztek politikai tôkét kovácsolni kedvelt folyónk újjáélesztésérôl szónokolva. Próbálják rávenni a hollandokat, németeket: hozzanak pénzt. Eddig még nem sikerült. Szép tervek, álmok. A nagy lelkesedéstôl pedig azt sem veszik észre, hogy a meglévô csegézômûvek, e jobb sorsra érdemes mûszaki emlékeink egyre romlanak a karbantartás, odafigyelés, törôdés hiányában. A románszentmihályi csegézômû nem mûködik, rozsda marja. A magyarszentmártoni még üzemképes. Vajon meddig? Tudtunkkal Románia egyetlen fésûs gátja található itt. A Bega rehabilitációja remélhetôleg nem fog a csegé-

Fésûs gát

zômû lebontásával, örökre való elvesztésével járni. Valamikor élménye volt a temesváriaknak a zsilipekhez kirándulni. E szép mûszaki alkotásnak talán majd újra értéke, becsülete lesz. Jelen tanulmány szerzôi ezzel az írással is igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy próbáljuk megmenteni még menthetô kincseinket. Hogy kincsek, mi tudjuk. De el is kell fogadtatnunk azokkal is, akik ezt nem tudják. S ha rájön-

nek arra, mit is veszítünk ha sorsukra hagyjuk, talán tesznek is valamit megmentésükért. Ha nem meggyôzôdésbôl, talán legalább politikai, vagy anyagi érdekbôl. S a csendes, szomorú Bega arca is talán újra fényre derül.

JANCSÓ ÁRPÁD PRELUSCHEK ERVIN

A városi lakóépületek funkcionális kompatibilitása Kôszegen

26

A nyugati határszélen, az Alpok keleti lábánál fekvô kicsiny város több szempontból is figyelemre méltó és alkalmas a vizsgálatra. A 13. században a Kôszegi grófok által alapított földesúri vár és város 1328-ban kapott – a sopronihoz és a fehérvárihoz hasonló – királyi jogokat. Hamarosan azonban ismét földesúri kézbe került (1392). A 15. század közepétôl helyzete eltért az átlag magyar városétól, mivel koronazálogként 1445-tôl az alsó-ausztriai tartományokhoz csatolták, s egy rövid idôszaktól eltekintve, 1648-ig – újból szabad királyi várossá válásáig – ott is maradt. A sajátos jogi helyzet az élet minden területére kiterjedt. A többi alsó-ausztriai településhez hasonlóan közigazgatását, de védelmi építkezéseit is közvetlenül Bécsbôl irányították. I. Ferdinánd a török közeledtének hírére jelentôs erôdítésekbe kezdett. Az 1532. évi ostromot követôen a város török kézre nem került ugyan, de romokban hevert. A kedvezô uralkodói intézkedések révén jelentôs gazdasági fellendülés és vele együtt építkezés indult meg, fôleg a mai Jurisics tér keleti oldalán. Az ekkor már kézmûvességérôl, kereskedelmérôl és bortermelésérôl híres Kôszeg fejlô-

désének újabb lendületet az 1724-ben itt felállított dunántúli nemesi bíróság, az ún. Kerületi Tábla adott. Ezzel a legelôkelôbb nemesi családok (Chernel, Festetics, Kelcz, Niczky, Pálffy, Sigray, Szelestey, Tallian stb.) költöztek a városba, elsôsorban a mai Chernel utcába, ahol egymás után épültek ki a földszintes házakból az emeletes barokk paloták. Az ígéretes virágzás a 19. században megtorpant, majd a század végére a jelentôs tôkebeáramlás elmaradása miatt visszaesett. A fô vasútvonal elkerülte, az ipar nem telepedett meg. A 20. század elsô felében a hagyományos bortermelést sújtó filoxérajárvány, majd az I. világháború határrendezése, legutoljára pedig a II. világháborút követô elzártság vetette vissza a várost. A történelem paradoxona, hogy míg egyfelôl a fejlôdés szinte teljesen megállt – a II. világháború utáni évtizedekben megközelíteni is alig lehetett –, addig másfelôl igen jelentôs értékek – ezen belül fôleg az épített értékek – maradtak érintetlenül az utókorra. Kôszeg abban a szinte egyedülálló földrajzi és társadalmi helyzetbe került, hogy az évszázadok során sem belsô szerkezete, sem külsô környezete nem

változott számottevôen. A fallal és vizesárokkal körülvett szabálytalan négyszög alakú város lényegében egy fôútvonal mellett a legfontosabb épületeket (városháza, templom, vár) és a piacteret érintô út körül alakult ki, melynek mindkét végén egy-egy kaputorony állt. A kicsinyke, mindössze 6,25 hektárnyi, erôdített belváros házainak száma hozzávetôlegesen megegyezik az 1575-ben összeírt épületállománnyal. Sajátos, kettôs védelmi rendszerébôl következett, hogy mivel az északnyugati sarokban álló várral a kezdetektôl egy egységet alkotott, sorsuk nem volt elválasztható. Mivel a védelem súlypontja a falakkal és tornyokkal körülvett városra esett, így az sokkal sérülékenyebb volt a várnál. Az erôdített belvárost északról és délrôl is egy-egy külváros vette körül. Az északra elterülô német külváros (az ún. Sziget) betelepülése már a 14. században megkezdôdött, de erôteljesebb fejlôdése csak a 16. század második felétôl indult meg. A délen elterülô magyar külváros fellendülése szintén ebben az idôben kezdôdött meg. Az egykor mocsaras keleti síkság beépülését a 18. századtól jegyzik. A mai kirajzás fôleg a hegyes nyugat felé fordult. A kicsiny város épületállománya a fent említett okok miatt jelentôsen nem gyarapodott. Kôszeg így abban a különleges helyzetben van, hogy lakóépületeinek száma ma sem közelíti meg az ezret (a 19. század közepén közel 700-at regisztráltak), így szinte ma is a történeti épületállománnyal azonos, s ennek jelentôs része, 180 db. mûemlékileg védett, mely arányát tekintve nagyon magas. Nézzük meg, hogyan felelt meg a történeti, mûemléki értékek megtarthatósága az elôzô évtizedek elvárásainak és ma, a 21. század legelején, megváltozott viszonyok és új igények jelentkezése mellett. A II. világháború után a tulajdonviszonyok gyökeresen megváltoztak. Elsôsorban a nagyobb épületek, így az egykori Úri utca (ma Chernel utca) fônemesi palotái állami, tanácsi tulajdonba kerültek. Reprezentatív termeiket feldarabolva, berendezésüket széthordva színvonaltalan lakásokat alakítottak ki bennük. Erre a sorsra jutott pl. az ún. Chernelpalota (Chernel u. 10.), de említhetnénk a Chernel u. 3. számú vagy a külvárosban a Gyöngyös u. 1., 19. számú házakat. Az északnyugati sarokban álló, addig laktanyaként használt vár épületegyüttese lett az 1957-ben megalakuló új mûemléki szervezet egyik elsô és meghatározó helyreállítása. A kor tulajdonviszonyainak, de szellemének is megfelelôen állami tulajdonban és közfunkciót betöltve állították helyre. A négy saroktornyos belsô várban várostörténeti múzeum, az elôtte lévô ún. elôvárban közfürdô és turistaszálló kapott helyet. A cél: mindent feltárni, mindent bemutatni mindenkinek, tökéletesen sikerült. A falkutatás (Gergelyffy András mûvészettörténész) és a tervezés (Sedlmayr János építész) látványos és mindmáig példamutató eredményt hozott (gondolunk itt pl. a nyugati szárny udvari homlokzatának reneszánsz ablaksorára vagy az északi szárny gótikus kapcsolt ablakcsoportjára). A vár helyreállításához kapcsolódva már az 1960-as években megkezdôdött a belváros lakóházainak felújítása. A tulajdonviszonyok, a cél és a szemlélet továbbra is azonos maradt: az állami (tanácsi) kezelésbe vett épületek (lehetôség szerint közfunkciót kapva) teljes felújítása, a lehetô legapróbb részleteknek is a legtökéletesebb

bemutatásával mind a külsô homlokzaton, mind a belsô térben. Csak megjegyezzük, hogy a legkorábbi részletek felkutatása közben sajnos a késôbbi korszakok elemei nem egyszer véglegesen megsemmisültek (pl. a Jurisics tér 5. szecessziós homlokzati díszítése). Kétségtelen azonban, hogy olyan jelentôs, az egész hazai mûvészet- és építészettörténetet gazdagító bemutatások születtek nagyon jó minôségben a hagyományos anyagok felhasználásával (elsôsorban Sándyné Wolf Katalin tervei alapján), mint pl. a Jurisics tér 7. számú sgrafittos ház, de a Jurisics tér 5., 9. és 11. számú házak szintúgy. Az igényes kivitelezés biztosítéka a szakemberekbôl álló, telephellyel rendelkezô, a mûemléki szervezethez tartozó Építésvezetôség volt. A munkák minden fázisát az állami háttér biztosította a lakások kisajátításától a kutatók és tervezôk bevonásán keresztül a színvonalas kivitelezôi gárda fenntartásáig és mindezek elvégzéséhez a szükséges idô rendelkezésre bocsátásáig. A mûemlékvédelem ún. nagy korszakát eredményeivel és hibáival együtt a kôszegi gyakorlat jól képviseli. A nagyobbrészt közcélú hasznosítás tette lehetôvé a reprezentatív terek egyben kezelését és a felszínre került értékek bemutatását. A lakó funkcióban megmaradt paloták nem voltak ilyen szerencsés helyzetben (pl. a Chernel-palota dísztermében fürdôszobát alakítottak ki – bár nem mûemléki felújítás keretében). A 60-as, 70-es években folyamatosan végzett falkutatások eredményeként lassan kibontakozott a város házainak építéstörténete és ezzel együtt a város beépítésének története is. El kell ismerni azonban, hogy mivel a cél a teljes bemutatás volt, a tudományos dokumentálás nagyobbrészt elmaradt. Mindezeket együttvéve is a 70-es évek végére a periférián élô Kôszeg városa mûemlékeinek mintaszerû felújításával hívta fel magára a figyelmet. Ekkor alakult ki pl. a hangulatos „reneszánsz fôtér”. A 80-as évek elsô felében még szervesen folytatódott az elôzô évtizedek pozitív gyakorlata. Mentényi Klárával együtt ebben az idôben kapcsolódtunk be a kutatásba, amit azóta is megszakítás nélkül végzünk. A korszak színvonalas felújításai mellett (pl. Rájnis u. 1. házasságkötô terem – a 18. századi falképek restaurálása Bujdosó Anna restaurátor keze munkája) nem hallgathatjuk el a negatívumként jelentkezô, a kutatási eredményeket figyelmen kívül hagyó, helyette a tervezôi ambíciókat elôtérbe helyezô helyreállításokat (Rájnis u. 11., Chernel u. 14.), de a silány kivitelezéseket sem (Táblaház utca 7., Meskó u. 1. egykori szegényház). Ugyanakkor a nyitás elôhírnökeként megjelentek az elsô magántulajdonban lévô mûemlék épületek állami támogatással (szintén tudományos kutatás mellett) végzett restaurálásai (pl. Táblaház u. 1. utcai homlokzat, Rájnis u. 3. ún. fekete szoba), sôt a teljesen magánerôbôl, jó minôségben elvégzett bemutatások is (pl. Kelcz – Adelffy u. 11. teljes felújítás, Gyöngyös u. 21. homlokzat). A 80-as évek végéig megvalósult mûemléki helyreállításokról összegezve elmondhatjuk, hogy azok legnagyobb része a kutatási eredmények felhasználásával, az egységes mûemléki elveket figyelembe vevô tervezéssel és igényes, elsôsorban a hagyományos anyagok alkalmazásával történô jó minôségû kivitelezésben – állami finanszírozás mellett – történt, mellyel rangot vívott ki magának a város. A feltárt értékes részletekkel való együttélés pedig nem okozott komoly konfliktust, hiszen mint láttuk, azok

27

28

nagyobbrészt közcélú funkciót betöltô épületekben, mindenki számára hozzáférhetôen, mintegy kiállítva jelentek meg, s fenntartásukról az állam gondoskodott. A rendszerváltással újabb gyökeres – a mûemlékvédelem szempontjából kedvezôtlen – fordulat következett be. Míg a tudományos kutatás tekintetében – más városokkal szemben – szerencsésen megôriztük a folyamatos kutatói jelenlétet – sôt az egész városra kibôvítettük a tulajdonviszonyoknak a más területen elônyös és egészséges átrendezôdése az épített örökségre nézve negatív hatással járt. A tulajdonviszonyok alapján ma négy csoportba sorolhatjuk az emlékeket: 1.Állami tulajdonban és Kincstári Vagyoni Igazgatóság kezelésében lévôk (Vár, Chernel u. 10., Gyöngyös u. 1.). 2.Önkormányzati tulajdonban és Városgazdálkodási Vállalat kezelésében lévôk (nagyobbrészt a történeti városban álló emeletes házak). 3.Magántulajdonban lévôk (az eredetileg is ott levôk és az azóta magántulajdonba került épületek, az állomány tetemes része. Sajnos olyan jelentôs objektum is magánkézbe került, melynek sorsa így reálisan nem oldható meg: zsinagóga). 4.Egyházi vagy egyéb (pl. Ipartestület – Jurisics tér 13.) tulajdonban lévô emlékek. A korábbi korszakot jellemzô erôs állami finanszírozás lényegében megszûnt, ezzel egészen új helyzet állt elô. Azóta komoly gondot jelent a nagyobb – korábban tanácsi – épületek felszabdalt lakásainak értékesítése. Ezzel az eredeti terek visszaállíthatóságának még a reménye is megszûnt. Közben az átmenô szállásokat eladták, s mivel újat nem építettek, így a komplex épület felújítások – ezzel együtt az azokat megelôzô komplex tudományos kutatás is – mind az állami, mind pedig az önkormányzati tulajdonban lévôknél lényegében megszûntek. Az egyre romló állagú, esetenként komfort nélküli lakásokkal terhelt épületeknek így csak a homlokzatait újítják meg – az egyre csökkenô pénz hiányában azokat is, csak részletekben (Chernel u. 5., 10., Gyöngyös u. 1.). Egyfelôl a zsugorodó anyagi fedezet, másfelôl a szigorú eljárási szabályozás a minôség romlásához vezetett. A mindent eldöntô végsô szemponttá az olcsóság vált. Szintén az anyagi fedezet hiányában szûnt meg az állami finanszírozású Építésvezetôség. Szakemberei közül egy-egy még vállalja a restaurálással felérô kisebb helyreállításokat, de a többség beolvadt a mai építôiparba. (A versenytárgyalásokon olyan kivitelezôk versengenek a legszínvonalasabb munkákért, akiknek nem a kutatási eredményekkel felszínre hozott részletek bemutatása, de az eredeti vakolatok megtartása is komoly gondot okoz – Chernel u. 10.). A legproblematikusabb a magántulajdonban lévô épületek helyzete. A történeti, építészettörténeti értékekkel való együttélés, együttlakás legélesebben itt merül fel. Általában kétféle hozzáállással találkozunk, vagy egyáltalán nincs anyagi fedezet, s ezért választják a legolcsóbb megoldást, vagy van anyagi fedezet, de „szép, igényes és korszerû” házat szeretnének, ahol nem görbék a falak és régiek az ablakok, ezért lehetôség szerint mindent kicserélnének. „Az én házam, az én váram, a Mûemlék nem ad pénzt, ezért ne szóljon bele, s ne szabja meg, hogy mit tartsak meg és milyen formában… pont olyan lesz mint

a régi, de új és a 21. századnak megfelelô, korszerû.” Ennek jegyében számtalan érték pusztul el, s a „Mûemlék” valóban nem ad pénzt. Ugyanakkor a háznak úgymond ki kell termelnie a ráfordított összeget, minél elôbb, ezért több funkciót préselnek bele. A Várkörön és a külvárosokban mindenütt új igényként merül fel a külsô megközelítés biztosítása, melynek a 18–19. századi ablakok és homlokzatok esnek áldozatul. A hagyományos és kézmûves anyagokat háttérbe szorította az olcsó és elôre gyártott, fôleg osztrák áru (habarcsok, nyílászárók, burkolatok). Új gyakorlattá vált a homlokzatok teljes vakolatának eltávolítása és újravakolása, elpusztítva ezzel a történeti felületeket (Jurisics tér 3., 5, Chernel u. 18.). Az eredeti ki-be nyíló pallótokos ablakok felújítása helyett az olcsó mûanyag, jobb esetben egyrétegû, hôszigetelt faablakok választása, még akkor is ha az szankciókat von maga után (Táblaház u. 3.). Az eredeti, történeti felületek megtartásához szükséges hagyományos anyagokkal, hagyományos módon dolgozó kivitelezés gyakorlatilag szintén megszûnt, hiszen drága és idôigényes, hozzá értô szakember alig van. A Jurisics tér 1. sz. épület felújításához évek óta nem tudunk szakértô kivitelezôt szerezni. Az élezôdô problémák oka többek között az új hiányos ill. hibás mûemléki törvényben is keresendô, mivel abba még mindig nem épült bele a mûemléki többletköltség kompenzálása. Együtt élni a régivel! Beépíthetôk-e az elôkerülô értékes építészettörténeti fragmentumok a lakótérbe, az élettérbe? – vetôdött fel a 90-es években sokkal élesebben, mint bármikor. A 21. század elején jogos a korszaknak megfelelô komfortigénye, de hol, hogyan és milyen áron, nem mindegy. Jó példa az ésszerû hasznosításra a Várkör 59. sz. épülete hatalmas pincéjével és apró kertjével együtt étteremként mûködik. Tulajdonosa magas szintû, a helyhez alkalmazkodó, az eredeti részleteket is mívesen (számunkra kicsit túl mívesen) megmutató helyreállított épülettel büszkélkedhet. A Jurisics tér 1. sz. lakóépület, a benne feltárt igazán kvalitásos 18. századi falfestésekkel együtt lakóépületként funkcionál (funkcionálna, ha a fent említett okok miatt nem húzódna el a kivitelezés). Igaz, van hogy még a korszerûen felújított épület sem felel meg mindig a használónak (a Fô tér 1. számú saroképületben feltárt, kuriózumnak számító 16. századi erôdítésfalat a tulajdonos igényesen helyreállította, az üzlet bérlôje viszont azt áruval gondosan eltakarta). A Rájnis u. 3. számú lakóépület esete reprezentálja talán a legjobban a mai szemléletet és az együttélés buktatóit. A minden részletében igényes, de rossz állapotú ház külön értéket képviselt. Exponált helyen, az egykori fôtéren, a templommal szemben áll, s hajdani lakói a város jeles személyiségei voltak. Ugyanakkor a 19. század vége óta aludta csipkerózsika-álmát, így érintetlenül maradtak nyílászárói, az ajtók és ablakok vasalatai, az ajtók zárszerkezetei, de még az ablakok üvegezése is. A 80-as években földszintjén egyedülálló festést tártunk fel (a feketére festett boltozat stukkójáról narancssárga növényi motívumok tekerednek lefelé, az oldalfalak szintén feketék). Az utóbbi idôben egyedül itt folyt teljes épületkutatás, igaz igen megerôltetô tempóban, a kivitelezés szorításában. A tulajdonos részérôl jelentôs tôke áll rendelkezésre, eredendôen a szándék is ne-

mes. Az emeleti reprezentatív lakás kialakítása mellett a földszinten Postamúzeumot kívánnának berendezni, de milyen áron? A kutatási eredményektôl függetlenül, a mûemléki tervezésben gyakorlatlan építész közremûködésével, elôre meghatározott terv szerint, a kôszegi viszonylatban is ritkaságszámba menô 16. századi falak és 17. századi tüzelôtér átbontásával. Az oly igen óvott 19. századi emeleti ablakszárnyak helyére már új – a régihez hasonló – 21. századiakat építettek be. Úgy tûnik még hosszú idônek kell eltelnie ahhoz, hogy az épített örökségben is elismerjék az eredeti értékét és megtartsák. A megváltozott körülmények között a kutatás elsôdleges feladatát is másként és másban látjuk. Emellett az utóbbi évtizedben a feltárt részletek (kutatási eredmények) bemutatását a szakma egy része átértékelte (személy szerint – tapasztalataink alapján – mi magunk is erre az álláspontra jutottunk). Míg korábban minden felszínre került részletet bemutattak, akár az egység rovására is, ma már ezt erôsen mérlegeljük. Az egységet, az épület kialakult, jellemzô formáját fontosabbnak tartjuk a feltárt részletek mindenáron való bemutatásánál. Pl. a Chernel-palota ma emeletes, harmonikus, 18. századi barokk (1766) homlokzatát tartottuk meg, s nem kívántuk

bemutatni a feltárt földszintes épülethez tartozó sarokarmírozást és zárópárkányt, de még a még oly fontos évszámot (1669) sem. A cél a megtartás és dokumentálás volt, így konzerválás után visszatakartuk azokat. Ugyanígy nem erôltetjük a Rájnis u. 3. igazán egyedülálló, de a mai késô barokk emeletes homlokzathoz és nyílásrendszerhez nem illeszkedô 17. századi festett ablakkeretezés bemutatását, azt ugyanis csak a mai homlokzat elpusztításával, de legalábbis feltördelésével lehetne elérni. A 90-es évekrôl és a jelen állapotról összegezve elmondhatjuk, hogy az a paradox helyzet állt elô, hogy míg a reprivatizálással az értékek úgymond jó kezekbe kerültek, s ezek feltárására és megmentésére a tudományos háttér továbbra is rendelkezésre áll, addig azok a valóságban mégis sokkal intenzívebben pusztulnak el a mindent olcsón, gyorsan és szabadon alakító szép új világban. Ebben a megváltozott helyzetben a tudományos kutatás feladata és iránya is módosult. A teljes épületfeltárások mellett elôtérbe került az értékfelmérés, a még látható és fellelhetô emlékek legapróbb részletekig való dokumentálása és lehetôség szerint megtartása az utókor számára.

B. BENKHARD LILLA

Népi építészeti örökség Hargita megyében A népi épített örökség kultúrtörténeti értékét már a múlt század végén felfedezik a néprajzkutatók. Fokozatosan rá jönnek arra is, hogy a harmonikus építészeti arány, eredeti építési mód, a technika, a szerkezeti, formai sajátosság mellett külön értéke e házaknak a tájjal, a környezettel alkotott különleges egysége. Néprajzkutatók jönnek rá arra is, hogy ezek a házak nemcsak tárgyi emlékek, hanem eredetiségükben életmódra, szokásra való utalás forrásai is lehetnek. Az érték felismerése után mindjárt elindulnak az értékfelmérô akciók. Kezdetben fotók, rajzok, leírások készítésével próbálkoznak. A népi épített örökség védelemre tulajdonképpen csak a 20. század közepétôl szorul, mert ekkor kezdôdik el a falvak arculatának nagyobb arányú átváltozása, ekkor kezdenek elszakadni a hagyományostól, és nem kôbôl, fából, hanem iparilag termelt építôanyagokból építeni városias külsejû házakat. Sajnos ma már a népi építészet mentésérôl kell be-

szélni, olyan kis számú emlék maradt fenn. Az 1960-as években intézményesül a népi építészet kutatása, Kovács Dénes már a Csíki Múzeum muzeológusaként járja be a medence falvait, és leltározza fel az ekkor még meglévô objektumokat, fotót és adatlapot készítve róluk. Az 1970-es években Salló István és Kardalus János gyûjtenek, rajzolnak csíki kapu- és kerítésmintákat. Az 1980-as években sepsiszentgyörgyi fiatal építészek járják be a Székelyföld többi tájegységei mellett a Csíki medencét is, felmérni és lerajzolni a múlt századi parasztházakat. A felmérô- és kutatómunka az 1990 után még fokozottabbá válik. Az érdeklôdô kutatók ezúttal megyén és Székelyföldön kívüliek: 1994–1995-ben a budapesti Ybl Miklós Fôiskola diákcsoportja készít jelentôsebb felmérést Szabó László tanár vezetésével, elôbb a Gyergyói-, majd a Kászoni-medencében. 1997-ben svájci mûemlékes szakemberek mérik fel Tusnád község épített örökségét. 1999-ben a Nemzeti Kulturális

Örökség Minisztériuma indít el nagyobb szabású és átfogó adatbázist készítô felmérô akciót a Csíki-medencében is. A tárgyi örökség emlékének rögzítésére való törekvés elindítása után nemsokára tudomásul kellett venni a közben kipusztult elemek pótolhatatlan hiányát, amely már az 1950-es évek közepén szemléletváltáshoz vezet. E szerint a megôrzés célja már nem az építmény emléke, hanem az építmény maga lesz. A megtartás érdekében különbözô módszerrel kezdenek kísérletezni. Az egyik a mûemlékké való nyilvánítás, amelynek eredményeképpen 1955ben az akkori Csík rajon mûemléklistáján a 131 objektum közül 17 népi építészeti emlék, ezek közül 4 lakóház, 12 székely kapu és 1 vízifûrész. A 17 építménybôl minden védettség ellenére mára már csak 11 maradt, ami azt jelenti, hogy 45 év alatt a védett állomány 30%-a elpusztult. Ezen jegyzék összeállításánál a kiválasztási kritérium leginkább az esztétikum és a történelmi kötôdés volt. Mûemlék Leltározó Bizottságok alakulnak

29

30

rajoni és helyi szinten, amelyekben fôleg tanárok, tanítok vesznek részt. Sajnos a mûemléki védettség a tiltásban merül ki, ami azt jelenti, hogy lebontani nem szabad, de karbantartásról legfennebb csak az elején beszélhetünk és csak hazafias munka szinten, amelyet a helyi pártbizottság utasítására végeztettek többnyire a tanulókkal. Aztán 1977-ben megszûnik a hivatalos mûemlékvédelem, elgazdátlanodott, de mûemlékké nyilvánított parasztházakkal szemben teljes a tanácstalanság. Néhányan, néhány helyen még emlékeznek arra, hogy lebontani nem szabad. Így vészeli át ezt az idôszakot 1990-ig 11 népi mûemlék. 1990 után az újraszervezôdött mûemlékvédelmi hatóság nagy lendülettel fog munkához. Elôször új mûemléklistát készíttet, amelyen most már Hargita megyében az elôbbi 131 mûemlékkel szemben 397 szerepel. Megnô a népi mûemlékek száma is 17-rôl 87-re. Ebbôl 7 teljes telek, házzal, gazdasági épülettel és székely kapuval, 30 parasztház, 29 székely kapu, 8 vízi malom, 2 vízi fûrész, 2 ványoló és 1 szélmalom. Ezúttal a kiválasztási kritérium úgy módosul, hogy minden néprajzi tájegységet képviseljen egy-egy reprezentatív emlék. Sajnos a védettség kritériumai most sem sokat módosulnak. A tiltás mellett, amelyre törvény csak 2001-ben születik, elvileg a központi mûemlékvédelmi igazgatóság támogathatja a mûemlék-helyreállításokat, de szûkös anyagi kereteken belül, amelybôl legtöbbször a veszélyeztetett állapotú mûemlékek megmentésére sem jut. Így az 1991-ben mûemlékké nyilvánított 87 népi építészeti emlékbôl 22 pusztul el 2000-re vagyis 9 év alatt a védett állomány 25%-a. A megmaradt állomány állapotáról: a farkaslaki, sófalvi, rugonfalvi, ménasági, csíkszentgyörgyi mûemlékházak tanúskodnak. A megyei tanács mûvelôdési szakbizottsága keretében 2000-tôl mûködik egy értékmentô program, amely a megye költségvetésébôl 2000-ben 400, 2001-ben 200, 2002-ben 150 millió lejt pályáztatott meg. Ebbôl a szûkre szabott keretbôl sikerült azonban négy igen fontos mûemléket megmenteni. A farkaslaki Pap u. 513 szám alatti Mihály Istvánné házát 1991-

ben nyilvánították mûemlékké, a Fehér-Nyikó menti tájegység népi építészeti képviselôjeként. A 19. század elsô felében épült ház pitvarában lévô sütôkemence volt a ház különös színfoltja. Az 1998 körül gazdátlanul maradt házat és telket 2001-ben eladták, de az új gazdát már csak a telek érdekelte és a házat le akarta bontani. Ebben az estben sem a törvénynek sem a tiltásnak nem volt ereje, mert a telekvásárlásnál senki sem hívta fel a vásárló figyelmét, hogy a ház mûemlék, és nem kötötte ki feltételként, hogy lebontani nem szabad. A mûemlék megmentésére 2001-ben, a megyei tanács segítségével a házat megvásárolta a helyi önkormányzat, lebontatta és szándékában áll újra felállítani. Sajnos az elsô fázisnál tovább nem jutottak, a ház maradványai mai napig a polgármesteri hivatal udvarán várják sorsuknak jobbra fordulását. A gazda által szintén lebontásra ítélt felsôsófalvi ház ennél már sokkal szerencsésebb volt, mert ugyancsak a megyei tanács értékvédô programjából nyert támogatással a felsôsófalvi református egyházközség vásárolta meg, és viseli kellôképpen gondját, sôt a feladat fontosságát és szépségét megértve és átérezve, a telken néprajzi gyûjtemény létrehozását tervezi. A 19. század közepén épült faháznak külön értéke itt is a teljesen épen maradt zöld zománcos cserepes kályha. A rugonfalvi mûemlékház sorsánál is szomorúbb talán annak a székely embernek a sorsa, aki ennek a romos mûemlékháznak a pincéjébe visszahúzódva él. Alcsík két legértékesebb népi építészeti emlékének sorsa is rendezôdni látszik. Az 1822-ben épült csíkszentgyörgyi háznak nemcsak építészeti értéke, hanem történelmi kötôdése is van. Gál József, Gál Sándor 48-as honvédezredes apja építette, és maga Gál Sándor ebben töltötte gyermekkorának legnagyobb részét. Gál József a székely határôrség ôrmestere volt, faháza pedig a fennmaradt székely házak egyik legnagyobb példánya: 12,5x16,5 méteres alaprajzával. Ez már az 1955ben összeállított mûemlékjegyzékben is szerepelt. A magántulajdonban, de használaton kívül lévô, nagyon rossz állapotú házat 2001-ben vásárolta meg az Alcsík

Kistérségi Társulás, lebontotta és elszállította a helyi önkormányzat által kijelölt helyre, ahol 48-as emlékháznak, valamint katolikus ifjúsági háznak fogják berendezni. Egyelôre ez is, akár a farkaslaki, a polgármesteri hivatal udvarán található, összerakva, lefedve áll. A csíkménasági, 18. század végi lófôszékely házat az 1838-ban állított latin feliratos székely kapuval és a telek egy részével, amelyet Adorján-kúria néven ismernek a helybeliek, a Csíki Mûemlékvédô Egyesület vásárolta meg és próbálja restaurálni. Eddig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a megyei tanács és az Illyés Közalapítvány által nyújtott segítséggel, a kutatást, gombavédelmi szakvéleményezést és gombátalanítást, ideiglenes tetôt és a restauráláshoz szükséges faanyagot kapta meg. Vendégház lesz belôle, ha a támogatók is úgy akarják. Az épített örökség mentésének egy másik próbálkozási formája a múzeumokba való begyûjtés volt, ahol szabadtéri részlegeken helyezték el, többnyire múzeumok udvarán a mentés céljával behozott házakat, kapukat, gazdasági épületeket. Ennek az eljárásnak az alapgondolata: a falu formai és építészeti emlékének a létrehozása egy védett helyen. Vannak nagyon jól karbantartott objektumok nagyon rossz helyen, mint például a keresztúri Molnár István Múzeum régi házai, és vannak erre alkalmas jó helyen, nagyon rossz állapotban lévô objektumok, mint például a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. Az elsô múzeumban szállított csíki építmény egy pottyondi lakóház volt, amelyet 1929-ben vásárolt meg, szállított be és állított fel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a csíkszentmártoni ügyvéd és múzeumalapító Nagy Jenô közremûködésével. Aztán csíkbánkfalvi portát vásárolnak és szállítanak a bukaresti falumúzeumba 1956-ban, nemcsak a lakóházzal és a gazdasági épületekkel, hanem a házban lévô teljes berendezéssel együtt. Ugyancsak 1956 nyarán kászoni portát szállítanak a kolozsvári szabadtéri néprajzi múzeumba. Hasonló akció megyénkbeli múzeumokban fôleg a 70-es években indul el és virágzik fel, de a 80-as évek ele-

jére már itt is érezteti hatását a mûemlékvédelem azon állásfoglalása, hogy az építészeti értékeket környezetükbôl kiszakítani nem szabad, mert ezek bármilyen ideális körülmények közé is kerüljenek, és bármilyen lelkiismeretesen és szakszerûen ôrizzék is ôket, ez nem az a természetes környezet, amely kitermelte és motiválta az építményt. Ez a motiváltság olyan érték, amely egy átszállított házon minden esetben elvész. És elvész a háznak, az építménynek a környezetével alkotott különleges egysége, harmóniája, amely a népi építészet egyik alapvetô értéke. Ezért jelentkezik a 80-as évek végén az a másfajta igyekezet, hogy lehetôleg a településen belül, de még inkább eredeti helyén ôrizzék meg nemcsak a házat, hanem a portát magát is. Ekkor jön létre a székelyföldi tájházak nagy része. Van ahol a lelkes gondnokoknak köszönhetôen ezek ma is igen jó állapotban vannak, és nagy látogatottságnak örvendenek, mint például a székelyszentléleki múzeum és tájház. A korondi tájház állaga is elfogadható, de annak ellenére, hogy forgalmas úton és jó helyen van, látogatottsága, népszerûsítése igen kicsi. Sajnos vannak ellenpéldák is, amikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején létrehozott tájházak, de fôleg a gyûjtemények elkallódtak, tönkrementek. Ennek a jónak látszó törekvésnek is volt egy hibája: egy faluban, egy településen nem lehetett csak legfennebb egy tájházat vagy múzeumházat létrehozni. Mi legyen hát ott, ahol több mûemlékjellegû objektum is volt vagy van? A már említett leltározások során kiderült, hogy a Hargita megyéhez tartozó néprajzi tájegységeknek a volt Udvarhelyszék, Homoródok-, Gyagy-, Gyepes-, Nyikó-mentének, a Sóvidék ide tartozó részének, a Gyergyói-, Csíki-, és Kászoni-medencéknek, valamint a Gyimes vidékének sokkal nagyobb a népi épített örökségét képezô állománya, mint amennyit hivatalos védelem alá vettek vagy vehetnének. Az arány körülbelül 10-15-szörös, ami azt jelenti, hogy azon a tájegységen, amelyet 1 objektum képvisel legalább még 9–14 más olyan objektum is létezik, amely népi épített örökséggé

nyilvánítható. Arról nem is beszélve, hogy egész falvak vannak, fôleg a Gagy- és a Gyepes-patak mentén, amelyeket település szerkezeti szempontból és a 19. században épült házak arányát tekintve egészében népi örökséggé lehetne nyilvánítani. Ilyen például Énlaka, ahol erre már van is próbálkozás, de ilyen Gyepes, Homoródremete vagy éppen Székelymuzsna, Kis-és Nagykadács, Kisés Nagymedesér. Székelyföld Hargita megyéhez tartozó részén megszaporodnak a felmérések, az inventarizációk és kutatások, amelyeknek csak nagyon kevés esetben céljuk a tárgyi emlékek mentése vagy az erre való törekvés elôsegítése. Ezek végeredménye jobb estekben egy-egy kiállítás és az ehhez járó katalógus megszerkesztése és bemutatása a helyi közösségekben, az érték tudatosításra és az értékre való figyelemfelhívás céljával. Ez nagyon fontos, de még nem elegendô, mert azzal, hogy ismertek a népi építészeti értékek, az érték megôrzésének problémája még nincs megoldva. Megszületik legfennebb a megtartásra való igény, amely csak néhány esetben párosul a szakszerûség igényével, de olyan esetek is vannak, amikor megvan a megtartásra és a szakszerûségre való igény a végrehajtáshoz szüksége eszköz nélkül. A divatszerûen ûzött „régi ház”, „parasztház” felújítások nem hitelesek, rosszabb esetben egyenesen giccsesek. A kérdés az, hogy szabad-e, érdemes-e, szükség van-e az ilyenfajta mentésekre? Lehet-e engedni, hogy megteremtôdjön a Székelyföldön a székely ház karikatúrája? A népi építészeti értékmentés kortárs próbálkozásainak egyik változata a Gyergyószentmiklós melletti 4-es km kônél 1999-ben elkezdett, parasztházakból tervezett kempingtábor. A turisztikai célokra megtervezett létesítmény kivitelezôje még a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumnak, amelynek körzetébe tartozik, a véleményét sem kérte ki. Az összehordott házak nagy része nem a Gyergyói-medencébôl került ki, ahogy természetes volna, hanem leginkább a Csíki-medencébôl. Gyergyói képviselôje a kempingtábornak a gyergyószentmiklósi Selyem-udvar egyik faháza, ame-

lyet annak ellenére bontottak le és költöztettek át, hogy mint utóbb kiderült a város az udvarnak, mûemlék-jellegénél fogva, nemcsak a megtartását, hanem a helyreállítását is tervezi. A homoródremetei szélmalom épülete hivatalos mûemlék, és a megyében egyedi. Külön érdekessége pedig, hogy egy akkori vízimalom tôszomszédságában épült. A mûemlék 2001-ben tulajdonost váltott, az új azonban nem szélmalomnak vásárolta meg, hanem mindenféle engedély és jóváhagyás nélkül hétvégi házzá alakította, romantikus modorban. A romantikus hozzáállást nem ússzák meg a fôutak mellett lévô 19. századi parasztházak sem, amelyek jó néhányát csárdává alakítottak át úgy, hogy türkiz, narancs, püspöklila vagy egyéb, a székely falutól és a jó ízléstôl teljesen idegen színûre festették, vagy a szekér kerekét szegezték fel az oromfalra, vagy kötötték fel a tornác gerendájára. A ház udvarán elhasznált autókerékbôl virágtartót, dróthálóból és hornyolt lemezbôl pedig kerítést készítettek. A népi építészeti emlékek jellegzetes részét képviselik olyan technikai létesítmények, mint amilyenek a vízi malmok, a ványolók, vízi fûrészek. Valamikor a falu életének központi részét alkotó malmok és fûrészek nagy részét villanymotorra szerelték át, másik részét pedig éppen csak, hogy megtûri a falu. Ennek ellenére vízi energiával mûködô malmok még elég szép számban találhatók Hargita megyében. A gyergyószentmiklósi már szerencsés helyzetben, 1999-tôl a Tarisznyás Márton Múzeum tulajdonában van, eredeti helyén élôben mûködtethetô, látogatható. Magántulajdonban, de mûködô állapotban van a gyergyóalfalusi, amelyet 2002-ben az Illyés Közalapítvány segítségével újrafedtek, és amelyet a helyieknek köszönhetôen turistacsoportok látogatnak, látogathatnak. Hasonló mûködô, de nem látogatható malom van Gyergyóremetén, Csíkmadarason, Csíkszentmihályon, Csíkszentimrén, Gyimesközéplokon, s talán a csíki vízimalmok gyöngyszeme a gyimesi Hidegségen található, Csillag Anna malma.

MIHÁLY ZITA

A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára januártûl 10000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben: KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CORVINA Könyvesház; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;

KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Teleki Magyar Ház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazekas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.

Lapszámunk szerzôi: B. Benkhard Lilla, mûvészettörténész * Bozóki Lajos, mûvészettörténész * Csörsz Rumen István, régizenész * Jámborné Szikra Éva, építész * Kobzos Kiss Tamás, dalszerzô * Máté Zsuzsanna, építész – Budapest * Mihály Zita, muzeográfus – Csíkszereda * Veysel, Âsik (1894–1973) – Isztambul * Adorjáni Zoltán, lelkész, tanár * Kurta József, lelkész, könyvtáros * László Bakk Anikó, zenetanárnô * Orbán István, grafikus, rajztanár – Kolozsvár * Jancsó Árpád, építômérnök * Preluschek Ervin mérnök, egyetemi tanár – Temesvár.

6000 lej