LVI. évfolyam 2003. november
Visszakaptuk az Arany-portát Rekviem egy történelmi városközpontért Kalotaszegi fotótábor Deák Ferenc emlékezete Deák és a nemzetiségek Az anekdoták hôse
Tartalom Szabó Zsolt: Ez (is) Európa? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Dánielisz Endre: Visszakaptuk az Arany-portát . . . . . . . . 4 Dukrét Géza: Honismereti tábor Gálospetriben . . . . . . . . . 4 Sasi Nagy Béla: Rekviem egy történelmi városközpontért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Szabó György Pál: A Gyöngykoszorú . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail:
[email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:
Galéria Forró Miklós: Üzenet az életrôl az életnek… Beszélgetés Csibi Orbán Zsófia textilmûvésszel . . . . . . 8 Sütô Ferenc: Kalotaszegi fotó- és videótábor . . . . . . . . . 10 Vendégoldal Skultéty Csaba: Mi köt engem Kassához? . . . . . . . . . . . 13 Deák Ferenc emlékezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Ladányi Emese: Deák Ferenc, az ember . . . . . . . . . . . . . 16 Borsos Lehel: A haza bölcse – Deák Ferenc . . . . . . . . . . 17 Gy. Pethe Ferenc: Mit mond Deák…? . . . . . . . . . . . . . . 19 Geréb Mária: Nemzeti hôs és hôsi nemzet . . . . . . . . . . . 22 Kostyák Borbála: Deák és a nemzetiségek . . . . . . . . . . . 25 Jakab Benke Nándor: Deák Ferenc, az anekdoták hôse 27 Enciklopédia Pogány Csilla: Matriarchális mûvészet, avagy a mûvészet feltámadása a 20. században . . . . . . . . . . . 28 Könyveinkrôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Lapszámunkat a kalotaszegi fotó- és videótáborban készült felvételekkel illusztráltuk.
A sztánai Varjúvár. Vas Géza felvétele
ISSN 1221-8693
Készült a kolozsvári Garamond nyomdában
Ez (is) Európa? Egyre több szó esik arról, hogy közelesen csatlakozunk Európához, vagy más megfogalmazásban: Európa bekebelez minket. Magyarország jövô májustól lesz tagja az európai közösségnek, s ha igaz, minket is utolér a szerencse 2007-ben. Túl azon az örömön, hogy végre nyolc évtized után talán rájönnek a nyugat-európai bölcsek: saját jól megfontolt érdekük szempontjából is kár volt szétverni az elsô világháborút követô Párizs környéki békeszerzôdésekben a felzárkózó Közép-Európában némi egyensúlyt jelentô politikai formációkat. A második világháború pokla, az egyformán mulandónak bizonyult fekete, barna, vörös diktatúrák, a hidegháború megannyi embertelensége nyomná a lelkiismeretüket – ha volna, lett volna nekik ilyen. Marad tehát a balga remény: jobb lesz nekünk a csatlakozás után. Azaz meglátjuk, hogy jobb lesz-e, de mindenképpen más. Talán rajtunk (is) múlik, hogy örömünk mennyire felhôtlen lesz. Maradunk-e továbbra is kiszolgálói, jobbik esetben csupán szolgái, eufemisztikusabban: beszolgálói egy magasabb rendûnek mondott ipari kultúrának – ha tetszik, ha nem –, fogyasztói egy máshol már nehezen eladható árunak. Kis szerencsével csak rövid ideig leszünk szemétlerakatai, rozsdatemetôi a nyugati ipari civilizációnak, tovább vonul az ár délre és keletre, nálunknál is nehezebb helyzetben élôk felé. Bôven lesz majd, ha eddig nem lett volna, mentalitásbeli feszültség is. Lehet, hogy a túlzott érzékenység miatt kívánkozik ki belôlem, de hadd osszam meg az Olvasóval legfrissebb kórházi élményemet, mert nem minden tanulság nélküli. Sajnos az amúgy remek génállományom apró hibájaként a kor elôrehaladtával többször bestoppolták már a hasfalam. A sebészprofesszor, gyerekkori barátom lassan már azon gondolkodott, hogy villámzárat talál ki és varr be az ismétlôdô sebészeti beavatkozások elkerülése végett. Kapóra jött hát müncheni kartársának bejelentkezése: a náluk már bevált robottechnika itteni bemutatására eljönne a klinikára, hadd részesüljenek a modern módszerek áldásából a kolozsvári rászorulók is. Jól fog ilyenkor a protekció, a várakozási listára elsônek kerülök fel, s kiskereskedô szobatársammal szívrepesve várom a kitûzött napot. A kétszemélyes kórteremben a profok konzíliumot tartanak, majdnem mindent értek, románul folyik a diskurzus, mert a nálam valamivel fiatalabb, megnyerô modorú Ralf Seider professzor itt végzett, 90-ben ment ki. Éltetjük a magyar–román–szász évszázados együttélés pozitív oldalait, beleszövöm a Mûvelôdésnek az erdélyi magyar–szász irodalmi kapcsolatokat bemutató kétnyelvû különszámának frankfurti nemzetközi könyvvásári sikerét –, szóval a mûtét lelki elôkészítése kitûnô, alig várom a robotokat. Helyettük a profok távoztával egy hízásnak indult simabeszédû fiatalember érkezik, aki biztat: olyan kevéssé viseli meg a szervezetet a mûtét, hogy másnap már akár lakodalomba is mehetünk. Ugyanakkor felvilágosít: a mûtét Münchenben 7500 euróba kerülne nekünk, de tudják, hogy mi nehezebb anyagi körülmények között élünk, ezért kedvezményesen mindössze 2500, lehet részletre is törleszteni. Szobatársam azonnal rá-
vágja, neki nincs honnan elôkeríteni a pénzt, akkor inkább ne mûtsék. Családunk luteránus ágától örökölt ösztönömmel tárgyalásra hajlamosabb lennék. Tájékozódnom kellene: a betegbiztosító átvállal-e valamit a költségekbôl, mint legutóbb a szemmûtétemnél? Hirtelen kiszámolom, hogy a havi nettóm a százat alulról súrolja, tehát jó két évig istenszámába dolgozhatom. Abban maradunk, hogy értesítem, ha döntöttem. Elôtte azért konzultálni szeretnék a barátommal. A folyosón találkozunk össze, éppen hozzánk tartott. Kiderül: ô is akkor szerzett tudomást a vendégtanár anyagi igényeirôl, kellôképpen furcsállja, lévén ô a hippokrátészi esküt úgy értelmezi, hogy gyógyítani kell a beteget, nem üzletelni. Elvégzi hát a mûtétet hagyományos módon, igaz: kell egy hét, esetleg tíz nap is, míg beheged a seb, s talán három hónapba is beletelik, míg két kilónál többet felemelhetek. Ennyi a történet. Tanulság? Több is lehet. Valószínûleg a német betegbiztosítás másképpen mûködik, mint a mienk. A hírek szerint a keresetek aránya azért nem 1/3, meg aztán nem életmentô beavatkozásról lett volna szó. Ráadásul bizonyára jó helye lett volna az itthoni rokonságnál annak a kicsi eurónak, amit akár részletre rajtunk behajtat, ha már egyszer hazajött meglátogatni az itteni rokonságot, az útiköltséget s az itt tartózkodás költségeit összebaseli/foltozza. Bár ágaskodik bennem a kisördög: az ilyen emberek elvárják, hogy ingyen kiszolgálják ôket, ha méltóztatnak hazalátogatni, érezzék megtiszteltetésnek a rokonok, hogy engedik kitöröltetni a kitörölendôket. Az is eszembe jutott, hogy a méltányosság jegyében cserébe ajánljam föl: reklámozzuk az utolérhetetlen, egyedülálló hasfelmetszô technikáját mondjuk a Mûvelôdésben, baráti áron, nem annyiért, amibe kerülne az Alpok alján, példányonként bagó két euróért. Ennyit csak megér nekik! Vagy lettem volna humoromnál: csak nem irattat alá szerzôdést a mûtôasztalon fekvô kába delikvenssel, s akkor pedig utólag ugyan kivel és hogyan hajtatta volna be rajtam a megszolgált eurókat. Csiszlik tempó lett volna – nagyanyám szavajárásával. Balkáni megoldás – mondanók ma. S ha még a lelkiismeretemet is meg akarnám nyugtatni, akkor leírhatnám: a Balkán – sokak szerint – Münchennél kezdôdik, ugyebár. Lehet, hogy ha valaki Bajorországban látja meg a napvilágot, akkor másképpen forog az esze kereke, nem akarja azonnal, vagy minél elôbb behozni az idehaza elvesztegetett évek-évtizedek anyagi lemaradását. Közgazdász ismerôsök szerint a szerencselovag-tôke a legmozgékonyabb, az már itt van, s azonnal szedi a sátorfáját, keletebbre-délebbre mozdul, ha már a nyeresége valamivel alacsonyabban van a csillagos égnél. A hosszú távon építkezôk lassabban mozognak, csak megbízható helyen, megbízható emberekkel kötnek üzletet. Maradjunk hát továbbra is a Münchausen-program hívei. Ha az egyszeri német bárónak sikerült saját hajánál fogva kihúznia magát a slamasztikából, miért ne sikerülhetne nekünk is?
SZABÓ ZSOLT
3
Visszakaptuk az Arany-portát! Az Arany János és szülôföldje közötti kettôs kötôdésnek csupán egyik szálát vágta el 1882 októberében Atroposz, a kegyetlen párka ollója. Egykori barátai és földijei néhány hét múltán már létrehozták a költô emlékét és helybeli kultuszát szolgáló Arany János Emlékegyesületet. Mûködésének kezdeti negyed százada során a tettvágytól égô, lelkes kis közösség jelenünkig ható megvalósításokkal írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe: megvásárolta a „szentelt porú portát”, majd az egykori hajdúvár pusztuló öregtornyát. Utóbbit restauráltatta, s itt helyezte el az idôközben összegyûjtött emléktárgyakat, kéziratokat, könyveket. További szép terveiket az elsô világháború, s az ezt követô hatalomváltás foszlatta szét. Ezután a választott vezetôség csupán az elért eredmények megôrzésére vállalkozhatott. Még eme szándékukat is megtépázta a második háború vihara, a nyomába törtetô pártdiktatúra pedig rendelettel osztotta föl a hagyományôrzô egyesületet. Közel fél évszázadig tartó tetszhalálából az egykori alapítók késôi utódai támasztották föl 1991 szeptemberében. A megváltozott szellemi és kulturális elvárásokra figyelve Arany János Mûvelôdési Egyesület néven lépett a közönség elé. A talpra állás óta immár tíz év telt el, és e mostani nemzedék maradandó tettekkel bizonyította ragaszkodását a jeles elôdök emlékéhez, s e hajdúváros irodalmi híréhez. Szóljunk csupán a legfontosabbakról: Arany János egészalakos bronzszobra, Zilahy Lajos, Sinka István, Kulin György, Kiss István mellszobra, öt márványtábla elhelyezése, az évenként megismétlôdô Arany János elôadó- és Arany László mesemondóverseny, író-olvasótalálkozók, tudományos és irodalmi elôadások. Minderrôl számot ad a tizedik évfordu-
lót köszöntô könyvecske (Dánielisz Endre: Arany szellemében Nagyszalonta mûvelôdéséért). Azonban a Nagy-György József elnök által irányította vezetôség nem elégedett meg az eddigi eredményekkel, s a sikeres rendezvények fönntartásával. Célul tûzte a feloszlatott Emlékegyesület egykori elkobzott vagyonának a visszaszerzését. – Az elsô alkalmat a 2001-ben megszavazott 10-es számú törvény nyújtotta, amely az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáról intézkedett. Az elnökség összeállította a szükséges s a jogfolytonosságot igazoló dokumentációt, majd az illetékes hatóságtól kérte a tulajdonjog visszaállítását. A szalontai bíróság 2003. május 28-án döntött: az Arany utca 46. szám alatti ingatlan, vagyis a „szentelt porú porta” mostantól az Arany János Mûvelôdési Egyesületé. A vezetôség gondjai ezzel igen megszaporodtak. A jelenlegi bérlônek lakást kell keresni a Polgármesteri Hivatal segítségével, majd a romlott állagú házat lebontva, az eredetihez hasonlót kell építeni. Köztudott, hogy a szülôház még a költô gyermekkorában leégett, a jelenlegi feltehetôen a negyedik Arany György telkén. Nem gond, milyen legyen az itt emelendô hajlék. Viski Károly egykori szalontai tanár, késôbb rövid ideig a kolozsvári, majd a budapesti egyetem néprajzi tanszékének professzora, alaposan dokumentált tanulmányt írt Aranyék háza címmel, amelyet reánk testált. Ha elkészül a „bogárhátú ház” mása, a földes szobákban múzeumot kíván berendezni az egyesület. Így tenné teljessé a költô tárgyi világával való találkozás élményét a Csonka torony öt termének bejárása után.
DÁNIELISZ ENDRE
Honismereti tábor Gálospetriben
4
A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédô és Emlékhely Bizottság közösen az Erdélyi Kárpát Egyesülettel augusztus 15–22. között szervezte meg XI. Honismereti Táborát, Gálospetriben. A sátortáborban 57en vettek részt, 45 diák és 12 felnôtt. A diákok Erdély különbözô részeibôl gyûltek össze, amely kitûnik a névsorból is. Most is, hagyományosan, a délelôttök munkával teltek. Három csoportban, Erdei János, Dukrét Géza és Kocsis Gyula vezetésével kitakarították a hajdan Fráter-kúriához (ma orvosi rendelô) tartozott dendrológiai parkot, a millecentenáriumi emlékmû környékét, a templomkertben, a régi temetô egyes sírjait és nevezetes kápolnáit. Borbély Gábor vezetésével leltárt készítettek az itteni tájházban. Délutánonként honismereti elôadások hangzottak el: Kiss Imre az Érmellék földrajzáról és geológiájáról, Szabó István az Érmellék élôvilágáról, Szabó Zsolt tiszteletes a környék és a falu történetérôl, Borbély Gábor az Érmellék szôlészetérôl, borászatáról tartott elôadást. Esténként játékok és énektanulás
volt tábortûz mellett, vasárnap délután ismerkedés a falu lakosságával. Augusztus 20-án megemlékezést tartottunk a Szent István-nap tiszteletére, majd megkoszorúztuk a millecentenáriumi emlékmûvet. Utána meglátogattuk a református, a római katolikus és a görög katolikus templomokat. Az utolsó nap kirándulást szerveztünk Érsemjénbe, Kazinczy Ferenc és Fráter Lóránt szülôfalujába és Érmihályfalvára, ahol megtekintettük az ottani emlékmûveket. A tábor most is önellátó módon mûködött, a tábori konyha naponta háromszori meleg ételt biztosított, Dukrét Aranka vezetésével. A tüzelést és a tábor körüli teendôket Ujvárosi Tibor irányította. A beszerzést Dukrét Géza végezte, mint a tábor parancsnoka. Minden nap hattagú diákcsoport volt beosztva szolgálatosnak a konyhára. A tábor ellátásához hozzájárultak a falusiak is, zöldséget, krumplit, hagymát, tejet, gyümölcsöt, szalonnát hoztak adományként.
DUKRÉT GÉZA
Rekviem egy történelmi városközpontért Nagybánya Észak-Erdély egyik történelmi múltú középkori városa. Nem a több mint 700 éves írott történelemrôl akarok értekezni, hanem arról, ami most a város egyik idôszerû kérdése és nemcsak a városé: a történelmi régi fôtérrôl. Ez nemcsak a város, hanem a magyar kultúra egyik jelentôs emléke is, ezért áll azok érdeklôdésének középpontjában, akik szívükön viselik úgy a város, mint nemzetünk kultúrájának e szép emlékét. Nagybánya, csakúgy, ahogy Nagyvárad sem, tulajdonképpen nem tartozott a történelmi Erdélyhez, aminek határai rajtuk túl, Kôváron és Csicsón voltak. Politikailag hol az Erdélyi Fejedelemséghez, hol a Magyar Királysághoz tartozott a török foglalás után. A török dúlástól ez a Partiumhoz tartozása mentette meg. Ezért is maradt meg a jellegzetes városkép, amely fokozatosan alakult ki a 14. századdal kezdôdôen. Az épületek legrégebbi része a 14–15. században épült, a többi valószínûleg a régebbiek alapjára. Ezt bizonyítaná a városközpont alatt húzódó szinte összefüggô pincerendszer, amit nagyrészt feltártak. Ezek most is régi hivatásukat töltik be, holott része lehete egy látványos idegenforgalmi létesítménynek is. Hogy mennyire beilleszkedett a város az akkori európai városépítészetbe, azt akkor látjuk világosan, ha összehasonlítjuk a végleges képet a 13. században kiépült Lübeck északnémet város fôterének alaprajzával. A lübecki városkép Oroszlán Henrik szász fejedelem uralkodása alatt volt megtervezve. A négyszög alakú tér a kereskedôké és iparosoké volt, akárcsak a térbôl nyíló szûk kis utcák, sikátorok. A tér mögött a templom és a temetô, egyik oldala mögött pedig a pénzverde. A kép szinte azonos a nagybányai óváros középrészével. Két európai város, többezer kilométerre egymástól! Ez lenne a mi európai útlevelünk, amire 600 évvel ezelôtt már nem volt szükség, mert magától értetôdô volt, hogy Nagybánya egy európai város. Ma sajnos inkább balkáninak tekinthetô a déli invázió következményeként. Na meg az, hogy az elmúlt vöröscsillagos uralom mindent utált, ami palotának számított, kivéve a pártpalotákat, no meg a fôelvtársak uraktól ellopott palotáit. Így aztán ezek a magára maradt régi épületek siralmas állapotba jutottak és a városvezetés az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy az óváros fôtere nemcsak kultúrérték, de mint turisztikai látványosság, pénzforrás is lehet. Voltak már próbálkozások, dicséretesek és kevésbé. Dicséretes, hogy a régi házakra réztáblákat helyeztek el, így lehetett tudni, hogy melyik ház kié volt, vagy ki építtette azután, hogy milyen neve volt. Van Lendvay-ház, Bay, Teleki, Schreiber. Ezen az egyik helyi lap ügyletes hazafia felháborodott, hogy hát hol az „ôslakosság”? Pedig ott van a táblácskákon a szeme elôtt! Az új, ott van az újváros betonrengetegében. A táblák még megvannak, de nincs már meg az emléktábla a Lendvay-házon. A csakugyan szinte düledezô házról levették azt, miután gerendákkal feltámasztgatták a falakat. Aztán amikor a tábla eltûnt,
hamarosan eltûntek a támasztó gerendák is! Most újból vannak, a renoválás folyik, már csakugyan igyekeznek némi budapesti segédlettel megmenteni az épületet, a Phare-program keretében. Gôzerôvel folyik a többi épület renoválása is, azaz folyna, ha nem a megszokott balkáni ritmusban menne. Pedig három épületen egy pesti cég dolgozik, a HARCOM. A volt Fekete Sas (Arany sas) szállón, ahol Petôfi töltötte a nászéjszakáját, a magyar cég modern, védôhálós állásai vannak, hozzájuk tartozik a Lendvay-ház is, valamint a 17-es számú épület. A keleti oldal épületeinek belsô részét már renoválta a város, megerôsítve a belsô épületelemeket. Sajnos a belsô munkálatok az utóbbi idôben leálltak, úgy, hogy az egyetlen közvécé megszûntével annak a funkcióját is be-betöltik az üresen maradt helyiségek, de haladnak a külsôk. Mind szép és dicséretes a renoválási munkáknak ez a folyása, az akarat, de mégis van valami, ami aggasztja azokat, akik szeretnék a régi városképet megôrizni. A tér még a század elején piac, azaz vásártér volt, majd parkot létesítettek helyette, ami szép fáival – magnólia, ezüstfenyôk – most is megvan. A park sajnos nemigen gondozott, füvén néha a sok gyermeket futtató kolduskirálynô táboroz, de a tér járdái is siralmas állapotban vannak. A tér múlt században épült díszét, a szép, szecessziós stílusban épült István szállót a város eladta egy izraeli üzletasszonynak, aki otthagyta a szálló-vendéglôt istenszámába, de a tulajdonjogot megtartotta, így most a város tehetetlenül nézi, hogy megy tönkre egykori büszkesége, aminek a küszöbét már régen felverte a gaz! Hullik a vakolat, romlik a tetô, az üvegablakok, amelyek mögött egykor a város lakói sörözgettek, most reklámokkal teleragasztva díszelegnek a város nagyobb szégyenére és szegénységének csúfos reklámjaként. A városvezetés most kapkod, oda szeretnék költöztetni a városházát abból a skatulyaházból, ahol most van. Szép is lenne, jó is, mert felélesztené az óvárost, amely lassan kezd kihalni. Na nem a lakók fogynak, hanem az üzletek, az intézmények. Az újonnan épült igazságügyi palota elszívta a bíróságot, az ügyvédi kamarát, az ügyvédi irodákat, ami nagyban hozzájárult a forgalom csökkenéséhez. Üzletek, vendéglôk zártak be, a még megmaradtak is csak tengetik úgy ahogy életüket, mert a forgalom nagyon lecsökkent, csak a különbözô, mindig valami büntetendôt találó ellenôrök száma nem! Olyan az egész, mintha valakik ki akarnák iktatni a forgalomból létünk még meglévô nyomait, bizonyítékait. Egyetlen mentôöv lehetne, ha turisztikai központtá válna a tér. Igen ám, de akkor mit kezdenek a réztáblácskákkal? Bay-ház, Lendvay-ház, Telekiház? Nagy probléma egyes városatyáknak! Az újjászervezési terv – mert nem helyreállítás! – Business Center / Millennium III. nevet kapta, és sok tekintetben nem veszi figyelembe a hagyományos középkori funkcionális szerkezetet. Enyhítendô a város közlekedési gondjait, ketté akarják vágni a teret úgy, hogy két nem pontosan
5
egymással szemben levô utcát kössenek össze a tér közepén áthaladva. Egyik oldalán a térnek így kereskedelmi központ lenne, a másikon pedig kb. 60-70 kocsi számára parkoló. Hogy a Center milyen lesz, senki sem tudja, a város lakossága még nem látott egy makettet sem. Már a lakosságnak az a része, amelyiket érdekelné, és amelyik érintett. Tény, hogy lesz egy kettôbe vágott valami, tér is, nem is, közepén átrobogó autóbuszokkal és egy seregnyi parkoló kocsival. A tér már ma is egy nagy parkoló, úton, útszélen, sôt a járdákon is kocsi, kocsi hátán, csak a fô parkolóhelyen lehet többnyire helyet találni. Rendôrnek nyoma sincs, az óvárosban közlekedhetsz, ahogy akarsz, senki nem tiszteli a jelzôtáblákat, sem a közömbös rendôröket. Az újváros felé vezetô utcából sétáló utcát akart a polgármester csinálni – akár a váradi –, de a díszkövekkel burkolt utca, régi típusú lámpavasakkal, virágos ládákkal, úgy látszik a végén éppen olyan úttest lesz, mint a többi. Nem tudom ki, hogyan gondolkozott ezen, de az a burkolat egy közönséges utcának túl drága. A városvezetôség elôször belekap valamibe, és majd azután gondolkodik, mi is lesz belôle? Az adófizetô polgár pedig fizet. De ha már az ezüstfenyôk helyén parkoló lesz, nemde út is kell a kocsiknak. Akkor mire sétáló utca? Pedig a legtöbb európai város, amelyik ad magára és védi történelmi emlékeit, kulturális kincseit, igyekszik a történelmi városrészekbôl a kocsikat kitiltani. Már csak ezért is,
mert a régi épületeket nem kipufogó gáz kormával kell kifesteni! A keskeny, régi utcákra pedig néha még az áruszállító teherautók is bepréselik magukat, alapjukban reszkettetve meg a régi házakat, amelyek már mindenfelé repedeznek. Ezeket megállítani pedig annyi a remény, mintha Indiában akarnád a szent teheneket istállóba hajtani. Így hát szagolhatjuk tovább az ólmos benzingôzt, szép hegyeink alatt: óvárosunkban. Vajon a városatyák megkonzultáltak középkori építészethez értô szakembert, mert itt tárgyilagos, szakszerû tanácsadásra lett volna szükség. Nem hazafias történészekre, akik a legszívesebben eltüntetnének mindent, amit a mi ôseink alkottak. Ahogy a Szent Istvánról elnevezett templom tornyát Štefan cel Mare tornyának nevezik és tanítják a gyermeknek mai „okítóik”. Kevesen vagyunk, akik megpróbáljuk védeni, amink maradt, de mi is egyre fogyunk. Az a szervezet, amely az erdélyi magyarságot képviseli helyi szinten, nem tudom, hogy emelte-é fel a szavát? Európának vannak védett világörökségei, nem lenne-é jó ehhez a fórumhoz fordulni, ha már itthon senki sem tudja megvédeni magyar kulturális örökségünket? Ha Pesten az Andrássy út a világörökség része, Nagybánya fôtere miért ne lehetne?
SASI NAGY BÉLA
A GYÖNGYKOSZORÚ
6
Egyre többet hallunk a Gyöngykoszorúról. Az idei elsô, tavaszhozó és rügyfakasztó találkozót – ahol ez alkalommal már több mint ezer néptánckedvelô, három napon át és többnyire saját zenéjére ropta a szebbnél-szebb magyar táncokat, vidékeik szemet-lelket gyönyörködtetô viseletében –, ismét csak az erdôcsinádiak szervezték, ami a kis Maros menti falucskában immáron a tizedik, a megyében pedig kereken a félszázadik ilyen rendezvény. A kétszeresen is kerek szám jó alkalom, hogy ennek a mára már valóságos népi-nemzeti, közmûvelôdési mozgalomnak az értelmét átgondoljuk. Az alapvetô célkitûzés valószínûleg mindannyiunk számára ismert és elfogadott: visszahozni a legkülönbözôbb idegen vagy éppenséggel szubkultúra területére elbitangolt népünket, a hagyományos, de mégis mindig korszerû magyar népi-nemzeti kultúra nemzet-meghatározó és -megtartó világába. Mert magyarnak lenni – egy ilyen vérzivataros évszázad után és itt a Kárpát-medencében – már régen nem valamilyen etnikai, genetikai, vallási vagy – isten ments – faji kérdés, de még csak nem is egy ilyen értelmû kijelentés vagy a nyelv valamelyes ismeretének dolga – különösen akkor nem, ha úgy leszegényedett, hogy nem is nevezhetô már nyelvnek, mert egyeseknél csak makogás és káromkodás. Magyarnak lenni tehát – mindenekelôtt és döntô módon – kulturális kérdés. A kulturális nemzet fogalmát
már régen meghatározták olyan nagy szellemóriásaink, mint Makkai Sándor, Németh László, Bartók Béla, Illyés Gyula és mások. Tartalmát minden idôkben a nemzeti kultúra jelentette, a jövôben is az fogja jelenteni. Ilyen értelemben tehát, bárki beláthatja, hogy valójában csak az sorolhatja magát a magyar nemzet közösségéhez tartozónak, aki sajátjának tekinti e nemzet kultúráját, otthon érzi magát e kultúra lélek-, szellem-, erkölcs-, ízlés- és formavilágában, fölvállalja e nemzet múltját, sorsát és mindenkori küzdelmét a megmaradásért. Ez nem csak egy nyelv ismeretének kérdése, még kevésbé egy gyakran felelôtlen kijelentésé. Csak élô, sokszínû, hagyományos és mindig korszerû nép-nemzeti és ugyanakkor egyetemes kultúra világában fejtheti ki a maga – minden idôkben jól bevált és történelmileg is igazolható –, népeket és nemzeteket megtartó hatását a nemzet, egyház és család hármas kötése. Ha azok a bizonyos gyökerek valamilyen külsô vagy belsô ok miatt sérülnek, vagy éppenséggel megsemmisülnek, akkor annál a nemzetnél, elkerülhetetlenül bekövetkezik a napjainkban is sokat emlegetett gyökértelenség, amely ha tömegméretekben jelentkezik, hosszú távon akár az illetô nemzet végsô pusztulásához is vezethet. A hagyományos magyar nemzeti kultúra rendkívül sokszínû és sokoldalú. Ilyen értelemben, valóban föltevôdhet a kérdés, hogy miért éppen a néptánc,
dal, -zene és -viselet világában szervezôdött az elmúlt évtizedben a Gyöngykoszorú-mozgalom? A kérdésre adható válasz lényegében egyszerû és kézenfekvô, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a mûvelôdésnek ezek az ágai valójában az anyanyelv sajátos kifejezési formái, és, hogy különösen az ifjúság köreiben, ezek a kifejezési formák, rendkívül közkedveltek, tekintve, hogy jellegüknél fogva az egyéni és közösségi sikerélmény kiapadhatatlan forrásai. Az ifjúság visszahozása a magyar nép-nemzeti közmûvelôdési életbe sorsdöntôen fontos, annál az egyszerû oknál fogva, hogy ifjúság nélkül nincs megmaradás! Az ifjúság pedig – minden idôkben – táncolni, dalolni és szórakozni akar. Ezek a dolgok az élet megfellebbezhetetlen törvényei. Megmaradásról beszélni ifjúság nélkül viszont – még a legtisztább szándék mellett is – csak siralmas önámítás és nosztalgia. A Gyöngykoszorú-mozgalom éppen azt bizonyította, hogy ezen az úton a fiatalság egyre nagyobb tömegei igenis visszahozhatóak. Aki hisz a pedagógiában és a pszichológiában, az csak optimista lehet. Ô azt is tudja, hogy hogyan lehet, fokozatosan, ezt a területet tovább színesíteni és gazdagítani a kultúra újabb és újabb virágaival. Ez a folyamat örvendetes módon már el is kezdôdött, hiszen megjelentek már ezeken a találkozókon a legkülönbözôbb tárgyi néprajzi, fotó- és más kiállítások, de megjelent maga az irodalom, a tudomány és a mûvészet is. Holtmaroson például Wass Albert szellemiségével, Erdôcsinádon Lukácsy Szilamér tiszteletes fáradhatatlan közösségépítésével, Tófalvi Zoltán és Ráduly János személyében Kibéden, Sárosi Bálint szakértelmével Mezôbándon és mások személyes jelenlétükkel, rendezvényüdvözlô beszédeikkel, újságcikkeikkel és rádióközvetítéseikkel. És jelen vannak, kezdettôl fogva és példamutatóan, a maguk rendtartó, közerkölcstisztelô, nemzet-, család- és közösségmegtartó igéivel és töretlen ökumenizmusával az erdélyi magyar történelmi egyházak is, hirdetvén mindannyiunk számára az örömüzenetet: ne féljetek, mert velünk van az Isten! Aki részt vett már egy ilyen találkozón, az maga is meggyôzôdhetett arról, hogy ezek a gyöngykoszorús fiatalok tudatosak, udvariasak és értéktisztelôk. Maguk a találkozók csak egyik – bár valóban rendkívül fontos – megnyilvánulásai a Gyöngykoszorú-mozgalomnak. Értelmük és fontosságuk éppen a találkozó-jellegükben van. A találkozó nem verseny, nem rangsorol s ily módon nem diszkriminál és nem fesztivál, amely – múltból beidegzett, ünnepélyes jellegével – végül is a mindenkori hatalomnak hódol és ünnepélyeskedik. Egyszerûen csak találkozó! Találkozó, amely betölti a Csoóri Sándor-i óhajt és jövendölést: „Látnunk kell egymást, hogy láthatóak legyünk s hallani, hogy hallhatóak.” Találkozó, ahol végre, mindenki – a mi, saját, hagyományos, magyar, népi-nemzeti kultúránk világában – önmaga szórakozik s ezzel a szórakozással egyben közösségét és nemzetét lelkesíti, erôsíti. A Gyöngykoszorú-mozgalomban a legfontosabb – bár nem a leglátványosabb – az az alaptevékenység, amely az együttesek, táncházak, tánctáborok, népdal, népzenész és más hagyományôrzô csoportok és körök összejövetelein, próbáin, alkotó- és önképzôkörein heti rendszerességgel zajlik. E nélkül a rendszeres tevékenység nélkül ugyanis az egész
mozgalom megalapozatlan lenne. A szerencse az – de ez már a szervezés kérdéseihez tartozik –, hogy e két tevékenység egymást éppen azért, mert kölcsönösen feltételezi, folyamatosan erôsíti, gazdagítja és fejleszti is egyben. Gyöngykoszorú-találkozó kétféle is létezik, kistérségi és megyei szintû. Kistérségi találkozó bárhol és bármikor szervezhetô, ahol már létezik és kellô tapasztalattal rendelkezik valamelyik alaptevékenység. Nagyon is kívánatos lenne az ilyen kistáji találkozók számának a növekedése. Egyrészt azért, mert csak Maros megyében legalább hét különbözô, magyar néptánc-aldialektus van: sóvidéki, küküllômenti, nyárádmenti, mezôségi, székely-mezôségi, felsô- és alsó-marosmenti. A tájegységi találkozók nagy feladata lenne az elkövetkezô években ezeknek a rendkívül szép táncrendeknek, tánczenéknek, daloknak és viseleteknek a minél eredetibb és hitelesebb felgyûjtése és új életre keltése. Talán mondanunk sem kell, hogy ezek a találkozók a kisebb távolságok miatt könnyebben szervezhetôek, kevesebbe kerülnek mint az egyre hatalmasabb megyei szintû rendezvények. További nagy elônyük, hogy velük eljuthat a Gyöngykoszorú-mozgalom újabb és újabb közösségekbe, falvakba, városokba és körzetekbe. Nem cél ezeknél a találkozóknál a nagyzolás. Öt, legfennebb tíz csoport bôven elegendô. Megyei szintû Gyöngykoszorú-találkozót csak olyan helységek és közösségek rendezzenek, ahol megvannak már egy-egy ilyen nagyméretû rendezvény szervezéséhez a szükséges tapasztalatok és az anyagi feltételek. Maros megyében jelenleg három ilyen van: az erdôcsinádi – rügyfakasztó; a holtmarosi – Szent István napi és a marosvásárhelyi évadzáró és ünnepköszöntô. Ezekre a találkozókra, természetesen meg lehet hívni még egy megye vagy akár más, fôleg Kárpátmedencei ország vendég együttesét is, tovább színesítve és gazdagítva általuk ezeket a rendezvényeket. A Gyöngykoszorú vitathatatlan érdemeként Maros megyében a mûkedvelô néptánc-együttesek száma mára már meghaladta a százat, s ezek döntô többségénél – az eltelt 12 év alatt – lényegében meg is történt a generációváltás, és sok, a korosztályoknak megfelelôen, már 2-3 csoporttal is rendelkezik. Örvendetes új jelensége a mozgalomnak, hogy néhány éve elindult – külön a gyermekek számára – a magyar népi, dalos és táncos gyermekjátékok Megy a gyûrû elnevezésû rendezvénysorozata is, találkozókkal és egyre növekvôbb érdeklôdéssel, ilyen legutóbb június 7-én, a marosvásárhelyi vár udvarán volt. Végül, nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a Gyöngykoszorú gyakorlatilag szinte teljesen önerôbôl mûködik. Ennek az önerôbôl való gazdálkodásnak megvannak a maga nyilvánvaló hátrányai, de elônyei is. Hátránya a szegénység – az közismertebb, elônye a függetlenség – az fontosabb. Miért szereted ezeket a táncokat, ezeket a dalokat, ezt a zenét és ezt a viseletet? – tette fel a kérdést nemrég, egy rádióriporter egy ilyen Gyöngykoszorú-találkozón részvevô fiatalnak. „Hogy miért? Mert csodálatosak és mert a miénk!”
SZABÓ GYÖRGY PÁL
7
Galéria
Üzenet az élettôl, az életnek Beszélgetés Csibi Orbán Zsófia textilmûvésszel síkzsögöd. Kis, tornácos C ház. Nagy udvar, mögötte gazdasági épület, baromfiudvar.
Igazi rusztikus élet, hangulat. Itt él és alkot Csibi Orbán Zsófia textilmûvésznô, akivel a takarosan berendezett konyhában beszélgetünk. – Kezdjük talán az indíttatással. – Itt születtem Csíkzsögödön. A képzômûvészet iránti érdeklôdést, akár édesanyámtól is örökölhettem, hiszen ô nagyon jól rajzolt. De ami a tehetséget illeti, úgy hiszem, sokkalta inkább Nagy István festômûvész volt a meghatározó, akihez rokoni szálak fûznek. A középiskolát a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végeztem, ahol a rajzkészségünket Márton Árpád és Gaál András festômûvészek csiszolgatták. Reám személy szerint Márton Árpád volt rendkívül erôs hatással, ô egyengette utam a mûvészi pálya felé. Reménység csillaga
8
– Mesélj, hogyan ismerkedtél meg Nagy Imre festômûvésszel. – Azt is mondhatnám, hogy gyerekkorom jó részét az ô udvarán töltöttem el. Köztudott, hogy Imre bácsi felette különös ember hírében állt. Érdekes módon engem nagyon szeretett, kedvelt. Amikor legelôször megmutattam neki a rajzaimat, a következôket mondta: egyszer tanuld meg az ábécét, azután fogj neki rajzolni. Az Imre bácsiról feljegyzett krónikákban olvashatjuk, hogy nem volt jó pedagógus. Hangulatember volt a javából. Amikor már fôiskolás voltam, ismét elvittem hozzá a rajzaimat. Nézte, majd csupán annyit mondott: na, na! – Említetted a fôiskolát. Milyen is volt ott? – Elôször a festészetre felvételiztem a kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti Fôiskolán, de nem vettek fel. Másodszor a textil szakra iratkoztam be, ekkor is az utolsó pillanatban jutottam be. – A tanárok? – Szentimrei Judit, ô tanított meg a textiles mesterségre. Borghida István tanította a mûvészettörténetet. – Abban az idôben még az a gyakorlat járta, hogy a végzôsöket kihelyezték, te hova kaptad a kinevezést? – A gyergyószentmiklósi bútorszövetgyárhoz. Itt dolgoztam egy évet mint tervezô. Ezt követôen a csíkszeredai Kisipari Termelôszövetkezethez kerültem, szintén tervezônek. Másfél évet dolgoztam. Aztán megszületett a második fiam és kimaradtam a munkából. Tizenkét nehéz esztendô következett. Minden idômet a gyerek foglalta le. Az alkotásról is le kellett mondanom teljes mértékben. 1990-ben kezdtem el újra alkotni, itt a lakásban, a fiam mellett. – Az alkotást említetted, beszéljünk a kiállításokról. – 1976-tól rendszeresen jelen
voltam munkáimmal a helyi tárlatokon (ôszi, téli tárlat), amelyeket az Országos Képzômûvészeti Szövetség megyei fiókja rendezett. Az elsô egyéni tárlatomra 1992-ben került sor Csíkszeredában. A másodikra 1994-ben, szintén a megyeszékhelyen. Idôközben volt Tusnádfürdôn, majd Gyergyószentmiklóson (itt kettô is) egyéni kiállításom. Csoportos tárlatokon Kolozsváron, Kovásznán, Csíkszeredában, valamint a magyarországi Gyulán vettem részt. Ezidáig utolsó egyéni tárlatom Csíkszeredában volt 1998ban. – Melyek a kedvelt témaköreid? – Bármennyire is hihetetlennek tûnhet, amolyan filozofikus alkat vagyok. Mindenben, a minket körülvevô élet minden területén, az üzeneteket keresem. És nagyon fontosnak tartom, hogy az anyaggal alázattal kell bánni. Nagyon sokszor elôfordul, hogy elMagyar nosztalgia
Örök ritmus
Utak
képzelsz valamit, van egy rendkívüli ötleted, inspirációd, de sehogyan sem sikerül azt kihozni az anyagból, terveid szerint megvalósítani. Számomra a legtöbb ötlet, a leggazdagabb terület, maga a mindennapi élet, életem. A fájdalmak, gondok, örömök. És határtalan szeretettel vonzódok a természethez.
– A kivitelezési formák? – A textil, a gyapjúból készült szônyegek. De felhasználok a gyapjún kívül még sok természetes anyagot is. – Milyen terveid vannak? – Elkezdtem egy sorozatot, ezek többnyire kistextíliák. Szeretnék újra összehozni egy egyéni tárlatot. Már rég kiléptem a kis, tornácos ház kapuján. De Csibi Orbán Zsófia szônyegei még mindig velem voltak. Az a különös világ, az a rendkívüli idôszerûség, amit magukban hordoznak. Gyertyák, keresztek, sorsok. Az élet különbözô állomásai, akár a Golgota felé vezetô út stációi. Üzenetek az élettôl, az életnek. Csibi Orbán Zsófia alkotásainak van egy csodálatos kettôssége: az anyag (gyapjú) melegsége mellett magukban hordoznak egy sokkalta erôteljesebb melegséget, a színekét, formákét, amely alkotójuk érzéseibôl fakad.
A reménység kapuja
Homokóra
Csoportos kiállítások: 1976–80, 1994, 1996 – Csíkszereda 1993, 1994 – Gyula 1996 – Kolozsvár Egyéni kiállítások: 1992, 1994, 1998 – Csíkszereda 1994 – Tusnádfürdô 1995 – Gyergyószentmiklós Vágy
FORRÓ MIKLÓS
Életrajzi adatok Született 1950. május 13-án. Szülei Orbán István és Erzsébet. Férje Csibi Géza állattenyésztô mérnök. Két fia: László és István.
9
Vas Géza, Kolozsvár
K a l o t a s z e g i fo tó- és v id eó táb o r Rodler Miklós, Pécs
10
ultúránk sajátos alapvonása, K hogy a környezô világot, a mindannyiunkat magába foglaló valóságot különbözô eszközökkel megragadni, leképezni – reprezentálni – igyekszik. Ennek a törekvésnek egyik célja az, hogy a tárgyi és szimbolikus környezetet mintegy birtokolja a leképezés módjai és annak értelmezése alapján, a másik, hogy az így megszerzett információt továbbadja, hagyományozza késôbbi korok felhasználói számára. Az idôk során sokat változott a világ mûvészi vagy egyéb jellegû megjelenítésének a szabályrendszere, kánonja csakúgy, mint az értelmezési síkok sokasága. A képi ábrázolás fô helyen van e valóságábrázolási, -értelmezés és -hagyományozási mûveletben, éppen ezért a mindenkori ábrázolási technika, valamint az ábrázolási/ábrázolhatósági vallási-kulturális szabályrendszer a létrejött ké-
pek formai-tartalmi változatosság elképzelhetetlenül széles skáláját eredményezte. A fényképezés úgy jelent meg a képi ábrázolás világában, mint olyan technika, amely ki fogja tudni küszöbölni az emberi szubjektivitást, hisz ami megjelenik az üveglemezen, vagy a fotópapíron, az maga a valóság vagy legalábbis annak a leghívebb tükre. Ilyenképp a legfôbb erényének a dokumentumszerûségét – hiteles, megbízható tanújel-értékét – tartották. Jóllehet ez az elképzelés sem teljesen pontos, hisz a kamera szelektíven örökíti meg a valóságszeleteket, a fényképezés mégis fontos része egy adott téma – legyen ez egyszerû tárgy vagy öszszetettebb helyzet – rögzítésének, más helyen, más méretekben való újra-megjelenítésének. És azzal, hogy rögzít egy adott idôbeli állapotot, azt mind térben, mind idôben képes megismételni, a fotográfia egyrészt beleillik a már jelzett általános megörökítô-hagyományozó törekvésbe, illetve ugyanezen jellegénél fogva egyéni szinten is képes hatását kifejteni, így a kulturális tartalmak hordozója mellett érzelmi tartalmak hordozójává is válhat. Elmondható, hogy az egyén számára a fénykép egyszerre válik az emlékjelvivés és az emlékjelhagyás eszközévé is. A Vas Géza kolozsvári fotós által kezdeményezett és vezetett, valamint az Erdélyi Kárpát Egyesület és a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága védnökségét élvezô fotó- és videótábor immár második éve tartja alkotómûhelyeit Erdély egy-egy néprajzi tájegységén. 2002-ben Kalotaszegen, 2003ban Széken gyûltek öszsze, hogy mûvészi és dokumentum-felvételeken örökítsék meg e látványban kiemelkedôt nyújtó vidékek táji, néprajzi jellegzetességeit. A munkához, üdüléshez kapcsolódik egy felelôsségtöbblet is, és nemcsak az, ami minden alkotót megillet egy új munka/mû létrehozásakor, hanem a tábor részvevôi bevallottan vállalják a népi kultúra képre vihetô elemeinek a felleltározását, megörökítését. A tábori beszámoló meg is erôsíti ezt a vállalt célt, azzal, hogy kijelenti „a dokumentációs, mûvészi anyagoknak tükrözniük kell a bizonyos tájegységekben élô magyarok önazonosságát az összmagyar kultúra kis részeként”. Éppen ezért az elkészített fényképek nagy része népviseletben levô embereket, házakat, faragott kapukat, szobabel-
Farkas László, Budapest
sôket, templomokat, templombelsôket és bútorzatot ábrázolnak. Rögzítik tehát az adott tájon fellelhetô tárgyi látványvilágot, ám egyúttal azt is elmesélik, hogy mit tart a fényképész az önazonosság, vagy a magyar kulturális egység jelének. A kamera objektívje ebben az értelemben nem objektív-tárgyszerû, hisz azokat az elemeket keresi meg, sôt hívja elô, amelyek az itt élô emberek identitását, azon belül is a nemzeti identitást jellemzik. Errôl a lefényképezett emberek is tudnak, néhol a kamera kedvéért
öltik magukra a népviseletet, számukra mind az egyéni élettörténetbe, mind a közösségi reprezentációban fontos esemény ez, ehhez méltóan megilletôdöttség olvasható le arcukról. A fényképezés helyszíne is sokszor jelentôségteljes ez vagy a falu központja vagy a templom vagy a saját házuk elôtere. Ezt a már-már múzeumi kimerevítettséget töri át a jól sikerült portrékon egy-egy utánozhatatlanul egyéni mosoly, egy jellegzetes testtartás, vagy az arcok személyazonosságjelei.
Hencz Alajos, Szeged
11
Stefkovics János, Budapest
Ebben a világban a fényképész kintrôl jött személy (fôleg, hogy a tábor részvevôinek többsége magyarországi volt), aki hivatásos kíváncsiságával elôhívja és meg is erôsíti a közösség kifele felmutatott azonosító jeleit, de külsô személynek minôsül a fényképész olyan értelemben is, hogy azok az élettörténetek, amelyeknek egy-egy pillanatát elkapja a lencse – itt fôleg köznapi helyzetképekre gondolok – többnyire zárva maradnak mind a fotós, mind a nézô számára. A képeken szereplôk meglepôdve veKardhordó Kálmán, Pécs
12
szik tudomásul, hogy a megszokott tevékenységük valaki számára kiemelésre érdemesnek tûnik. A szerkesztôségbe eljuttatott képek nagy része a kalotaszegi falvak népviseletbe öltözött embereit ábrázolják: ezek közül kiemelkednek a portrék és a pontos mintát és díszítést dokumentáló közelképek, ezt követik a templomok, templombelsôk (a két kategória keverése is megtalálható a népviseletben: templomban vagy templom elôtt álló emberek), már jóval kevesebb a helyzetkép (lakodalmi mulatság,
mezôrôl hazatérô emberek, vásári hangulatkép), aztán tájképek sora jön ismert – sztánai Varjúvár, Retyiceli-vízesés – és kevésbé ismert helyekrôl, végül található néhány epikus kompozíció közöttük, mint például az, amelyen a Sebesvár romja olyan szögbôl van fotózva, hogy a közeli síkban növô ökörfarkkóró virága föléje magasodik. Beszédes fénykép. 2002 nyarán a tíznapos kalotaszentkirályi fotó- és videótáborban 16 személy vett részt, megtelt kb. 100 tekercs színes és feketefehér film, félszáz színes diafilm, videószalagra rögzítettek 15 órányi képet és készült 2 órányi hangfelvétel. A részvevôk mindezt 18 település érintésével, mintegy 700 kilométert autózva hozták létre. Az itt készített képanyagot Magyarországon több egyéni kiállításon is bemutatták, díjakat is kaptak, a széki tábor képeit is csak Budapesten állították ki. Erdélyi bemutatkozásuk jövôre marad. 2004. július végén Torockón gyûl össze a csapat, hogy a Székelykô tövében fekvô falu és környéke hírnevét öregbítsék, látványélményeinket gazdagítsák, s Erdély egy újabb kis szegeletét megörökítsék.
Sipos Sándor, Debrecen
SÜTÔ FERENC
Vendégoldal Januárban indult testvérlapunk a Kassai Figyelô. Tetszetôs külsejû, színes borítójú, 22 A4-es oldalon megjelenô, alcíme szerint Független magyar folyóirat, felelôs szerkesztôje Havasi Péter. Nemcsak azért, mert évszázadokon át, különösen a fejedelemség korában szoros kapcsolatok voltak Kolozsvár és Kassa között, de mert vigyázó szemünket ma is célszerû nemcsak Batsányival együtt Párizsra, esetleg Brüsszelre vagy Budapestre vetnünk, de éppen a közös sors okán Pozsonyra, Komáromra, Ungvárra vagy éppen Szabadkára is. Régi kedves munkatársunk, Skultéty Csaba szülôföldjérôl, Nagykaposról és Kassáról szóló írását közöljük a lap júniusi számából, és reméljük, hogy sikerülni fog szorosabbra is fûznünk az összekötô szálakat a két szerkesztôség – olvasói, külsô és belsô munkatársai között. (Sz.Zs.)
Mi köt engem Kassához? Sok minden, Nagykaposról kiindulva. Mi Ung megyeiek voltunk, a városunk tehát a közeli Ungvár volt. Ide jártunk vásárolni, rokonokat, barátokat látogatni. Ha úgy adódott, a gôzfürdôbe menni, nem szólva a sporteseményekrôl, vagy azokról a magyar vagy ruszin bálokról, amelyekbôl persze én, a család Benjáminja, örökké kimaradtam. Csak hát apám ügyvéd volt, akit e kis járási székhelyen a világpolitika hirtelen új élethelyzet elé állított. Nagykapos a Csehszlovákia néven létesített új államalakulathoz, azon belül pedig Szlovákiához került, míg Ungvár Kárpátaljához. A felettes közigazgatási hatóságok már nem az ôsi megyeszékhelyünkön voltak, hanem Kassán, a járásbírósági döntések elleni fellebbezések felülvizsgálati helye ugyancsak a kassai törvényszék lett. Provinciális világunk, amiben megmaradhatott, megmaradt, lassan azonban, sok dologban, immár Kassa felé fordult. Apámnak ez nem volt nagyon ellenére, hiszen gimnáziumát, sôt a jogi akadémiai éveket is ott végezte, jó néhány barátja, diáktársa is vagy odavaló volt, vagy ott telepedett le. A törvényszék elôtt is többnyire ilyen régi jogásztárssal képviseltette magát. Engem, már kisiskolásként, a kaposi szûk körbôl egy sajátos esemény irányított Kassára. Elemibe a helybeli, pontosabban a kiskaposi katolikus templom melletti egyházi iskolába adtak be, amiben a fôbûnös az ottani plébános, szüleim jó barátja, nekem egyben keresztapám volt. Hittanra is ô tanított, egyben szemmel tarthatott engem. Ez a fiatal pap Mécs László volt, akinek gyerekszeretete állhatott annak a hátterében, hogy egy közeli iskola helyett, odáig kellett bandukolnom. A barátság Méccsel azt is jelentette, hogy hol nálunk, hol nála voltak a késô
estébe menô kedélyes, kvaterkázó vacsorák. Egy ilyen alkalommal, Mécsnél, ahol ilyenkor halálosan unatkoztam, kiengedtek a konyhába. Ott, a kutyájával ingerkedve, az rámugrott. Ma is úgy hiszem, hogy nem harapott meg, csak megkarmolta csupasz térdemet, dehát éppen veszettségi járvány volt, a kupaktanács pedig bölcsnek tartatta úgy dönteni, hogy engem megfigyelésre Kassára kell küldeni. Így lettem három hétre a kassai Pasteur Intézet lakója. Sorstársakkal együtt, piros-fehércsíkos ingben, napközben szabadon rosszalkodhattunk, azon az áron, hogy reggelente egy mosolygós apácanôvértôl kiadós injekciót kapjunk a hasunkba. Egyetlen esemény-emlékem, hogy Halmi Pista bácsi, apám egyik ügyvéd barátja, meglátogatott és hozott nekem egy üveg befôttet. Csak késôbb tudtam meg, hogy ottlétem kapcsán bevonultam a felvidéki magyar irodalomba. Május-június volt, a kaposi iskolám évi Latorca-parti kirándulónapjának az ideje. Anyám könyörgésére, hogy a fia belehal, ha ez az esemény nélküle történik meg, a majálist kitolták a még lehetséges utolsó idôpontra. Amikor aztán eljött e várva-várt nap, zuhogott. Így született A kirándulás elmaradt címû írásom. Ahogy nagyobbra cseperedtem, helyben nem lévén középfokú iskola, nagy tanakodás lett, hogy engem hová küldjenek. Nagyobb testvéreimmel szerzett néhány jó és rossz tapasztalat után az a döntés született, hogy Késmárkra megyek német gimnáziumba. Ehhez azonban elôzôleg meg kell tanulnom valamennyire németül. Így kerültem egy ráadásként rámsózott ötödik elemis évre a Poprád melletti Szepesszombatra. Utána jött Késmárk, ami aztán hét esztendôn át az elsô bécsi döntésig tartott. Oda és vissza, bánóci, legenyei és kassai átszál-
13
Szász Regina grafikája, Budapest
14
lással, oda ilyen állomásonként gyarapodva, vissza fogyva, csapatban utaztunk mi, vidékünk német szóra a Szepességre küldözgetett magyar diákjai. Különbség volt a vonatjegy árában: a személyvonaté olcsóbb, a gyorsé drágább. Egy ízben, hazafelé indulva, kifundáltuk, hogy a szüleinktôl gyorsvonatra kapott pénzbôl, korábban elindulva, személyen megyünk. Az így szerzett különbözetet aztán a kassai csatangoláson elköltöttük a Megay cukrászdában. De a kaposi szünidôk, a karácsonyi, a húsvéti és fôleg a kéthónapos nyári vakáció nem egy ilyenolyan szála, eseménye is fûzôdött Kassához. Apám feladatokat vállaló aktív szereplôje volt felvidéki közéletünknek, ami nem tette könnyûvé a távolban tanuló ötgyermekes családjáról való gondoskodását. Házunkban rendszeresen megfordult kisebbségi világunknak ez vagy az a politikusa, közéleti személyisége. Az utcai szobánkba kamaszként belépve nem egyszer megcsapott a szivarfüst és a feketekávé illata. Kassához kapcsolódva kiragadnám Groszschmidt Géza ügyvéd, a prágai parlament magyar szenátora ma is elôttem álló alakját. Mint apám gimnáziumi padtársa és jó barátja, mintegy családtagnak számított. Ma is a fülemben cseng, amint anyám odafordul apámhoz: „Írd már meg Gézának, milyen jó a fiának az új könyve.” Ez a fiatal író, mint tudjuk, Márai Sándor volt. De jöttek Kassáról Kaposra a széles közönséget, gyereket, serdülôt, szülôt és nagyszülôt egyaránt megmozgató személyek, együttesek is. Egy nyáron két cserkészfiú, akik mint kisiskolást, társaimhoz hasonlóan engem is lázba hoztak. Egyikük a Jaschkó család ifjú tagja volt, a másik, ha jól emlékszem, az ugyancsak kassai patrícius Fleischmann nevet viselte. Ötletes játékokkal, versekkel, énekszóval igyekeztek egy helyi cserkészcsapat létesítését ösztönözni. Ha ez izgalmasan szép nap, ezt az eredményt nem is hozta meg, mégsem jártak ott hiába. Tanúskodott errôl édesanyám, aki több alkalommal emlegette tréfás büszkeséggel, hogy a négykézláb futást a nyolcéves fia nyerte. Én pedig, vagy hat-hét évvel késôbb a késmárki német gimnázium diákjaként küldtem Komáromba életem elsô természetesen
magyarul írt cikkét, amely a Tábortûz ifjúsági lapban ilyen címmel is jelent meg, hogy Cserkész szeretnék lenni. Ami Ungváron nem volt, és ami csak Kassáról jöhetett: hivatásos színtársulat vendégjátéka. Ez mindig több napig tartott, és a járási székhelyi mivoltára büszke mezôvároska évi vezetô kulturális eseményének számított. Déryné világa idézôdött fel: színészek járták a rangosabb házakat, bérleteket árulva. Szüleim nem csak vásároltak ilyeneket, de a színpad bútorzatához is odaadták, ami a darabhoz kellett. Így, ami Nagykapos társadalmi színe-javának számított, a zsúfolt nézôtér elsô soraiban ült. Még igen kicsi lehettem, amikor édesanyám az utcai ablak elé ültetett és megvártuk, hogy egy pöfékelô autóban megpillanthassuk az arra elhaladó primadonnát. 1944 nyara, rokonoknál. Utolsó látogatásom a béke Kassáján. A világban szörnyûségek folynak, a front közeledik, itt az élet még mindennapi medrében folyik. A Fô utcán összetalálkozom késmárki történelemtanárommal. Kozlay Kálmán, evangélikus lelkész egyik régi, magyar anyanyelvû oktató német középiskolában. Beszélgetünk. Mi lett osztálytársaimmal, ezzel, azzal. Az egyik névnél kérdezi: ki volt az, nem emlékszem? De tanár úrnak emlékeznie kell, mert tanár úr mentette meg egyszer tôle az életemet. Nevet: hogy-hogy? Felidézem: osztályunk izomtól duzzadó, legerôsebb tagja volt. Egyszer az utolsó, történelemóra elôtt csengettek már, mindenki ült a helyén, ô és én még valamiért a katedrán civódtunk. Ekkor mondott valamit, amit én súlyos sértésnek éreztem, és általános megdöbbenés közepette lekentem neki egy pofont. De hogy ne csinálhasson belôlem fasírtot, elkezdtem futni a padok között. Ekkor lépett be a tanár úr, megmenekültem. Mire Kozlay: „Édes fiam, ha én mindenkire emlékeznék, akivel te verekedtél!” Utolsó villanás arról a Kassáról, amelyhez nekem árnyék, akár a legkisebb sem fûzôdött. Aztán jött, ami jött, Benessel, a Kassai Program Kassájával. Én ekkor budapesti utcáról elhurcolt civil, Moldvából életem bravúrjával elmenekült, a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény „menteni ami menthetô” feladatokat Miskolcon, a kormánybiztos mellett Budapesten, majd a pozsonyi külképviseleten ellátni igyekvô állami tisztviselô voltam. Hazarendelés után egy alkalmat megragadva, Párizsba diszszidáló, újra egyetemet végzô, majd, naiv ideiglenességi szándékkal Münchenbe a Szabad Európa Rádióhoz szerzôdô munkatárs harminchárom évig. A váratlan, lassan már nem is remélt rendszerváltás elôszelében, elsô látogatás a még husáki Nagykaposon és Kassán. A Kassai Program utóéletét élô hajdani sorstársaimnál és utódaiknál. Bár tájékozottnak éreztem magam, személyes beszámolóik a döbbenet erejével hatnak. Pedig elég körbenézni a századokon át anyanyelvi különbségek mellett ôslakosnak, jövevénynek közös otthont nyújtó városban, ahol angol és orosz feliratot is könnyebb találni, mint akár véletlenül is, magyart. Azóta minden újabb látogatásom csak megerôsíti bennem azt, amit korábban is tudtam: hogy mi az, ami engem, oly mély szolidaritással, Kassához köt.
SKULTÉTY CSABA
DEÁK FERENC EMLÉKEZETE A tavalyi Kossuth-összeállításunk sikerén felbuzdulva Deák Ferenc születésének kétszázadik fordulójára ismét harci feladatul tûztük ki a kolozsvári újságírójelölteknek a magyar szabadelvû politikai gondolkodás másik meghatározó alakja munkásságának tüzetesebb megismerését. Már csak azért is, mert noha az utókor a múlt század folyamán sokszor és sokféleképpen próbálta meg kisajátítani egyikük vagy másikuk örökségét az éppen idôszerû céljaira, annyi bizonyos, hogy Kossuth és Deák egymást feltételezô és szorosan összefüggô tevékenysége volt az alapja a kiegyezést követô hatalmas polgári fejlôdésnek-átalakulásnak. Ez azonban szerencsétlenségünk-
re ellentétes volt az elsô világháborúból gyôztesként kikerülô nagyhatalmak érdekeivel, és máig hatóan lehetetlenné tették a közép-európai térség országainak felzárkózási esélyeit a párizskörnyéki békeszerzôdésekkel. Kossuth ugyan az emigrációból megsejtette a történelmi Magyarország széthullásának lehetôségét, ám a kiegyezés megkötésének elmúlasztása mérhetetlenül nagy hiba lett volna. A részletek tisztázása történészek dolga, az évforduló minekünk arra ad alkalmat, hogy felidézzük Deák Ferenc alakját, minél szélesebb körben felkeltsük az érdeklôdést iránta. A sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár jóvoltából az egyetemi hallgatók Brassóban,
Kovásznán, Mikóújfaluban és Szentgyörgyön különbözô rendû és rangú közönség elôtt számoltak be Deák-élményükrôl. Barabás Miklós sepsiszentgyörgyi Deák Ferenc-portréjával indított évfordulós összeállításunkban ezeknek az elôadásoknak rövidített-szerkesztett változatát közöljük, kiegészítve a Barankovics István-féle néppárt egykori képviselôje, a badacsonyi–bázeli Gy. Pethe Ferenc írásával, amelyhez kedves munkatársunk, Deák szülôföldjén kalauzunk, Skultéty Csaba jóvoltából jutottunk hozzá, akárcsak a tulajdonában levô Deák-relikvia, saját kezû elismervény másolatához, amelyet az írás végén közzé teszünk. (SZS)
15
Deák Ferenc, az ember
16
A „haza bölcse”, az „öregúr” Deák Ferenc a jelen egyik szóban forgó személyisége. Politikus volt, jogot tanult, felkarolta a magyar nemzetet, szívén viselte gondjait, hadakozott az igazságért, de elsôsorban ember volt. Manapság sokszor, mikor a múlt kimagasló egyéniségeirôl beszélünk – például Deák Ferencrôl – elfeledjük, hogy ôk, mindenek elôtt emberek voltak. A könyvekbôl ilyeneket olvashatunk: Deák Ferenc Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28. Politikus, országgyûlési követ, igazságügy-miniszter. És nem gondolunk arra, hogy hús-vér ember volt. Pedig nem egy, a múltból fennmaradt irat bizonyítja ezt: viccelôdött – elavult adomagyûjteményeket, ócska, élces kalendáriumokat vásárolt össze, és szabad idejében ezeket böngészte –, törôdött mások gondjaival – levelek százait küldte szét az országban, hogy segélyt gyûjtsön az 1855. novemberében elhunyt Vörösmarty Mihály nincstelen árváinak –, sokat olvasott, életre szóló barátságokat kötött. Nehéz gyermekkora egész életére rányomta bélyegét. Édesapja, minthogy születése édesanyja halálát okozta, elûzi otthonról a „gyilkost”, és így apja haláláig haza sem tér a szülôi házba. Addig zalatárnoki rokonok nevelik. Ötéves korától két jóval nagyobb testvére: Antal és Klára nevelik tovább. Tanulmányai elvégzése után joggyakornok lesz, majd 1823 végén megkapja ügyvédi oklevelét. Jó barátja volt Rohonczy Ignác, akitôl azonban elhidegült a Bach-rendszer idején vállalt magas tisztsége miatt. Barátságban maradt viszont Sárkány Miklóssal, a késôbbi neves teológussal, bakonybéli apáttal. Pesten ismerkedik meg az Aurora irodalmi körrel, szellemi horizontja kitágul. Vörösmarty Mihály költészetéhez egész élete során vonzódott, ki 1827 májusában meg is látogatja Deákot, s kihez életre szóló barátság fûzi. Testvérének tartja, ezért kötelességének érzi, hogy a költô halála után lányát, Vörösmarty Ilonát örökbe fogadja. Miután visszavonul szülôföldjére, Zalába, irodalmár ismerôsei rengeteg könyvvel látják el. Szabad idejében sokat olvasott, és így noha nem járta a világot, mûvelt ember volt. Irodalomban Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor verseit kedvelte, de tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet. Ekkor ismerkedik meg elôször a szabadelvûség eszményével, minek késôbb híve lesz. 1824-tól 1832-ig Zala megye fizetés nélküli alügyésze és – talán nem egészen véletlenül – az árvákra gondot viselô megyei bizottság jegyzôje, késôbb elnöke. Ekkor szembesül elôször a valódi társadalmi problémákkal, pontosabban ezek megoldásának lehetetlenségével. Jogi pályafutása egyik döbbenetes cselekedete: Babits József rablógyilkos védelme. Védôiratában a vádlottat a társadalom perifériájára sodródott áldozatként jeleníti meg. Ez rámutat arra, hogy Deák már ekkor túllátott a felszínen, és látta a dolgok valódi értelmét. Rádöbbent arra, hogy a törvény elôtt bizony létezik egyenlôtlenség, igazságtalanság. Humanista érzeteit és szociális érzékenységét e kudarc csak fokozta. Deák Ferenc élete végéig agglegény maradt, hogy
miért, tán még ô sem tudta. Mikor errôl faggatták, kissé mosolyogva a bajsza alatt, egyik kedvenc gondolkodóját, Montesquieut idézte: „A politika tompa reszelô, mely észrevétlenül támad, mégis eléri célját.” Nevetni sosem nevetett hangosan – ezt gyámleánya jegyezte fel róla –, ám majdnem mindig tréfálkodó kedvében volt, a körülötte lévôket gyakran szórakoztatta egy-egy anekdotával. Ritkán volt mogorva, nyers meg sosem, inkább kellemes modorú, barátságos, és szerette, ha másokat megnevettethet. Életét és politikai pályáját inkább a csendesség, nyugalom, kiegyensúlyozottság jellemezte. Óvakodott a gyors, radikális változásoktól, inkább lassanként próbálta hozzászoktatni politikai ellenfeleit az új gondolatokhoz, mint kényszerítve, követelôzve, akaratoskodva. Pulszky Ferenc jellemzése szerint Kölcsey volt a liberális ellenzék szíve, a „hideg” Deák, pedig a feje. Sosem kezdeményezett, nem tartozott a radikálisak közé, nem támadott, vagy követelt. Mondanivalóját, véleményét, ha a helyzet követelte, inkább hallgatással fejezte ki, mint erôt fitogtató üvöltözéssel. Talán ezért is van az, hogy Deák körül nem alakult ki Kossuthéhoz hasonló kultusz. Noha már élete során utcát neveztek el róla, a széles társadalmi rétegek elôtt mégsem örülhetett nagy népszerûségnek. Nevét inkább a magasabb osztály tagjai ismerték és tisztelték. Egyszerû, szerény ember volt. Kerülte a fényben úszó kaszinókat, a zsúfolásig megtelt színházakat, inkább visszahúzódott birtokának valamelyik zugába – a természet ölén inkább otthon érezte magát. Hiányzott belôle a karriervágy. Életét mégis igazán gazdagnak találta, ugyanis bátran elmondhatta, ô mindig az igazság oldalán állt, nem tûrve az igazságtalanságot, megalkuvást. Ezt tükrözi az is, hogy például, az 1843–1844-es országgyûlés idején a kormánypárt csalásai miatt nem foglalta el követi helyét. Szívbetegsége sajnos egész életére rányomta bélyegét, ám ô nem sokat törôdött vele. Örült annak, hogy ameddig képes – lehetôleg minél tovább – hazáját, népét szolgálhassa. Deák 1973-ban betegsége miatt és a vezetô réteg közömbösségét, haszonhajhászását, megalkuvását látva elkedvetlenedett, és a kiegyezést követôen visszavonult a politikától. Még 3 évig élt – 1876. január 28-án halt meg. „Meghalt. El is temettük. A nemes szív a földé, a nagy lélek az örökkévalóságé. Ki tudná helyét betölteni? Deákhoz képest mindenki második a hazában” – kezdte tudósítását a Vasárnapi Újság. A nemzet halottjának végtiszteletadását az országgyûlés rendezte. Temetését országos gyász követte. A királyi pár koszorúi és a nemzet virágai mellé, Kossuth Torinóból küldött ciprusága is odakerült a Kerepesi temetôbéli mauzóleumba. A múlt megôrizte emlékét: „A képviselôházban ettôl kezdve egy hely üresen maradt, asztalkáján felirattal: Deák Ferenc”.
LADÁNYI EMESE
A haza bölcse – Deák Ferenc „A maga alkotásával nemzetének egy félévszázados, alkotmányos, munkás békekorszakot alapított, mindenkorra rászolgált nemzete hálájára” – Berzeviczy Albert, a Kisfaludy Társaság elnöke nyilatkozott így háromnegyed százada Deák Ferencrôl. A magyar szabadelvûek elsô vezetôje a Zala megyei Söjtörön született, 1803. október 17-én, egy vagyonosabbnak számító nemesi családban. Apja halálát követôen két idôsebb testvére, Antal és Klára veszik magukhoz Kehidára és ôk irányítják neveltetését is. A környékbeli iskolákban tanul, 1813-tól a kanizsai piarista gimnáziumban, ahol megmutatkoznak kivételes szellemi képességei, bámulatos memóriája és szociális érzékenysége is. 1817–1821. között a gyôri jogakadémia hallgatója, itt már érdeklôdést tanúsít a politika iránt, a szigorú tiltás ellenére ellátogat a megyei közgyûlésekre. Egyévi Zala megyei gyakornokoskodás után, 1822 novemberében Pesten lett jurátus. Deák jogi pályája felfelé ível, 1823-ban jeles eredménnyel tesz ügyvédi vizsgát, s visszatér szülôföldjére, pesti barátaival élénk levelezést folytat. Bár Zalából alig mozdul ki, olvasmányai révén mégis európai látókörû mûveltséggel vértezte fel magát. Jogi téren a hazai szakkönyvek mellett az érvényes bajor, porosz és osztrák polgári és büntetôtörvénykönyvek, valamint Napóleon törvénykönyvét tanulmányozza. A liberalizmus és felvilágosodás eszméi például a humanizmust és toleranciát hirdetô Lessing mûveiben kerülnek látókörébe, gazdasági vonatkozásban pedig Adam Smith nézetei ragadják meg. A Smith közvetítésével jut el a rousseau-i természetjoghoz, majd Montesquieu-t olvassa, és A törvények szelleme címû munkájában kifejtett elveket Magyarországon is alkalmazhatóaknak tartja. A francia filozófus eszménye az abszolutizmust korlátozó alkotmányos monarchia, ahol a hatalmi ágak különválnak. Deák 26 évesen már a megye táblabírája, majd 1831-ben lehetôsége adódik, hogy politikai pályára lépjen. Megbízást kap egy megyei összegzés, Zala vármegyének az országos kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételeinek a megfogalmazására. 1833. április 15-én országgyûlési követté választják, s ehhez nagyban hozzájárult a fogalmazvány sikere, illetve ennek megelôzô mozzanata 1832-es alispánná választása. Zalai észrevételeiben használja elôször Deák Ferenc a közjó és közboldogság fogalmait, érvelését ugyanakkor átszövi a természetjogra (ide sorolja a gondolati és szólásszabadságot, személy- és vagyonbiztonsági, valamint tulajdonjogot) való hivatkozás. Óvakodott a gyors, radikális változtatásoktól, inkább barátságos hangnemben társalogva, lassanként kívánta hozzászoktatni politikai ellenfeleit a korábban retteget új gondolatokhoz. A sajtószabadság bevezetésének igényét például oly módon hozta szóba, hogy elhitesse a reformok ellenzôivel, miszerint e javaslatok nem gyökeres újítások, hanem csupán a fennálló törvények, a rendi alkotmány hiányosságainak „okos és szükséges” kiigazításai. Kossuth Lajoshoz hasonlóan Deák is újított beszédeivel, azok tartalmával és elôadásmódjával egy-
aránt. A mondandó lényegére koncentrált, szigorú logikát követve és kerülve mindent, ami felesleges. A radikálisabb javaslatokat rendszerint másnak engedte át, ha egyet is értett velük, mégsem kezdeményezett szinte soha. Beszédeiben is kiváró taktikát alkalmazott, amit késôbb, fôleg általános politikájára vonatkozólag, sokan fölróttak neki. Csak a döntônek ígérkezô pillanatokban, a törvények páratlan ismeretére alapozott érvelésével próbálta meggyôzni politikai ellenfeleit. Továbbá kivételes érzéke volt ahhoz, hogy olyan alkukat kössön, melyek magukban hordozták a továbblépés lehetôségét. Deák fôleg végzettsége terén volt aktív politikai pályafutása idején, így az igazságügyet érintô kérdések foglalkoztatták a legjobban. E téren komoly kihívást jelentett számára Wesselényi Miklós 1835-ös perbe fogása. A kormány akciója éles visszhangot váltott ki az országgyûlésen is, s a késôbbiekben egy másik kritikus ellenzékit, Balogh Jánost is hûtlenségi perbe fogják egyik beszéde miatt. Deákék felirattal fordulnak az uralkodóhoz, amelyben ô így fogalmaz: „a szabad szólás oly kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek, melyet úgy, mint a gondolkodás szabadságát, a természettôl nyerve viszi magával a társaságba (értsd: Parlamentbe), s csak akkor és annyiban lehet annak tilalmáról szólani, ha és amennyiben a positivus törvények által korlátoltatott”. Az 1839/1840-es pozsonyi diétára Deák Ferenc már nem csupán az ellenzék, hanem az egész országgyûlés vezéregyéniségévé nôtte ki magát, hisz tudjuk, ekkorra Kossuth Lajos, kirakat-pere nyomán, már második éve raboskodik. Monoki barátjának kiszabadulását követôen s a Pesti Hírlap 1841-es megjelenését látva Széchenyi István ismételten próbálkozik Deáknak a meggyôzésével egy mérsékelt centrum alakításának a szükségességérôl. Széchenyi Deákot szeretné ezen új tömörülés vezéreként látni, de ô Kossuth politikáját támogatja, bár taktikáját kritikai észrevételekkel is illette. Deák tartott az ellenzék megosztásától, ezért igyekezett Széchenyit lebeszélni a Kossuth elleni támadásokról, a Hírlapot a nemzet tulajdonaként emlegetve, „mely minden jónak, szépnek nyitva áll”. 1841 novembere és 1843 márciusa között, a Kossuth–Széchenyi vitától elvonatkoztatva, Deák rendkívül lényeges tevékenységet fejtett ki Pesten, a törvényhozásban, nevéhez fûzhetô az új büntetôkódex szinte teljes kidolgozása, s a közigazgatás reformját érintô törvényjavaslatok. Ám javaslatainak leglényegesebb része már az országos választmány szûrôjén sem jutott túl, s a pesszimizmusra amúgy is hajlamos Deák kezdte elveszteni reményeit. Szülôföldjére tér vissza, ahol nem tud teljesen távol maradni a közéletbôl. A politikai porondra 1845 novemberében tér vissza, amikor is az ellenzék vezetôi megteszik az elsô lépéseket a liberális mozgalom párttá szervezésére. Deák itt kap helyet, a háromtagú vezetôi bizottságban. A párt a 1847. március 15-i országos konferenciáján fogadják el az ellenzék alapelveit. Májusjúniusban Deák Ellenzéki Nyilatkozat név alatt végsô formába önti ôket, Kossuth tervezetének kritikai élét kihagyásokkal, tömörítésekkel tompította, álta-
17
18
lánosította, hogy azok az ellenzék egésze számára elfogadhatóak legyenek. Az ellenzék június 6–7-i országos konferenciáján jóváhagyott szöveg legalább annyira tekinthetô Deák, mint Kossuth politikai hitvallásának. Miután a Batthyány-kormány Pestre költözött, Deák is jobbára a hivatalszervezéssel volt elfoglalva, a miniszterelnök bizalmasa és támasza is volt, például a Béccsel folytatott tárgyalások során. Az országban uralkodó állapotok viszont nem szolgálták a szabadelvû normalizálódást. A beígért polgári és büntetô törvénykönyvek helyett az ostromállapot bevezetésével és vésztörvényszékek felállításával kellett minisztériumának foglalkoznia. A hatalomra került liberálisok elôször kerültek olyan ellentmondásos helyzetbe, ahol az egyéni szabadságjogokat bizonyos esetekben ôk is kénytelenek az ország érdekében korlátozni. Deák Ferenc így nyilatkozott errôl a képviselôházban: kerülhet a haza „olyan körülmények közé, midôn a legszabadabb nép némely polgárilag szabad tetteket nem szabadoknak nyilvánít”. Batthyány a kibontakozó horvát támadás elôestéjén bejelentette kormánya lemondását, vele együtt Deák is távozik, egyszerû képviselôként vesz részt az országgyûlés munkájában. A szabadságharc idején Deák már nem jutott többé komolyabb politikai szerephez. A fegyvereknek jutott a fô szerep, az ô békés, kiegyenlítô politikájára nem volt többé szükség. Deák kehidai birtokáról buzdította kitartásra Kossuthékat, bár a radikális eszmékkel, különösen a Függetlenségi Nyilatkozattal nem vállalt közösséget. A trónfosztás homlokegyenest ellenkezett az ô államszövetségi koncepciójával, miután meggyôzôdése volt, hogy Magyarország biztonsága (az orosz veszélytôl rettegett) és jövôje csak a monarchia keretein belül képzelhetô el. 1850 tavaszán a császári hadbíróság felmentette az ellene felhozott vádak alól, fôleg azért mert távol maradt Debrecenbôl. Ekkoriban történt meg az is, hogy Schmerling, osztrák igazságügy-miniszter, tanácskozásra hívta Bécsbe, de a burkolt ajánlatot Deák így utasította el: „A közelmúlt idôk gyászos eseményei után oly állapotok között, melyek még most is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közremûködhessek”. 1854-ben Pestre költözik. A nyilvános politizálásra nem lát esélyt, ezért látogatóinak azt tanácsolta, hogy legalább a magánéletben és a társasági rendezvényeken ôrizzék 1848 emlékét, ápolva a nemzeti hagyományokat és az anyanyelvüket. Deák Ferenc 1855-tôl tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának, szerepet vállal az Akadémia alapszabályzatának a védelmében, amit a császáriak önkényesen módosítottak. Deák a Pesti Napló szerkesztôsége számára 1858ban összefoglalja kivárási taktikájának a lényegét: „Elsôsorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tartassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés…” Az 1861 tavaszán összeülô országgyûlésen Deák már Pest belvárosának képviselôjeként vett részt. Az elôzô évi Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, amelyek az ország önállóságának kérdését taglalták, a törvényhozás elutasította. Vita bontakozott ki arról, hogy miként tudassák ezt az uralkodóval. Deák egy felirat ötletét támogatta, míg a Teleki László mögé sorakozó többség egy határozat megfogalmazását látta hatásosabbnak. Azonban Teleki ön-
gyilkosságát követôen a Deák feliratát fogadja el, csekély többséggel, az országgyûlés. Ebbôl is kimarad viszont a Ferenc József trónigényének az elismerése, s erre hivatkozva az uralkodó még csak át sem veszi a feliratot, ezért augusztusban Deák újat terjeszt a képviselôház elé. Ebben még markánsabban jelentkeznek a közjogi követelések, mint elsô feliratában. Egyezkedô készség is van tehát benne, de ott van ugyanakkor a ragaszkodás Magyarország közjogának törvényes alapelveihez: „Ha tûrni kell, tûrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet ôseitôl öröklött. Tûrni fog csüggedés nélkül[…], mert amit erô és hatalom elvesz, azt idô és kedvezô szerencse ismét visszahozhatják; de mirôl a nemzet, félve a szenvedésektôl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.” E felirat teljes támogatást kapott a törvényhozásban, Ferenc József válaszképpen feloszlatta az országgyûlést s új kormányzási rendet vezetett be. Újabb visszalépés, melyet azonban a nemzetközi helyzet folytán puhatolózások követnek. Ennek konkrét eredménye Deák 1865 februárjában megjelent könyve: Adalék a magyar közjoghoz. Ebben nemcsak jelezte a kiegyezés szándékát, hanem annak tárgyait és határait körvonalazta. Augusz Antal báró udvari megbízottal folytatott tárgyalásain kitartott a jogfolytonosság helyreállítása, valamint a magyar korona területi és politikai integritásának az elismerése mellett. Az uralkodó decemberre összehívta az országgyûlést, melynek Deák-párti többsége elkötelezte magát a kiegyezés mellett. Deák részt vesz a megalakult bizottságok munkáiban, de a tárgyalásokat inkább már csak elvi szinten irányította, a gyakorlati vezetést Andrássy Gyula grófnak engedve át. Noha Ferenc József felkínálta a kormányfôi posztot neki, Andrássyt jelölte miniszterelnöknek, és távol maradt a kiegyezés leglátványosabb közjogi aktusától, a koronázástól is. Deák tudja, hogy mûve nem tekinthetô véglegesnek, befejezettnek. 1867. márciusi nyilatkozata: „Nem állítjuk mi, hogy mûvünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerûbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihetô lett volna, készíteni nem tudtunk.” Az emigrációban élô Kossuth, egykori szövetségese. Nyílt levelet intéz Deákhoz, amelyet a Magyar Újság is közöl 1867. május 26-án. Kasszandra-levele kemény vádakat tartalmaz: Deák jogfeladó politikája a nemzet halálát jelentheti („nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, több mint veszélybe, halálba sodortatik”), a nemzeti önállóság feladásával a jövôt vesztegeti el. A „haza bölcse” nem kíván vitába keveredni vele, válasznyilatkozatában kifejtette: nézeteit senkire sem kívánta ráerôltetni. Kiegyezés utáni politikai céljait így fogalmazta meg 1868 decemberében: „Programunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottuk, fönntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, institucióinkat, és elômozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem elôtt tartva mindig a népjogokat és a törvények elôtti teljes egyenjogúságot.” Négy évtizedes politikai pályafutása 1873-ban ér véget, szívbaja s más betegségei elhatalmasodnak rajta, s élete utolsó három évét szobafogságban kényszerül leélni. Megéri még a Szabadelvû Párt (az ô és a Tisza Kálmán pártjának az egyesülése általi) létrejöttét, majd életének 73. évében, 1876. január 28-
án elhunyt. Temetését az országgyûlés szervezi meg, az uralkodó nincs ott, viszont február 22-én szentesítette az 1876. évi III. törvénycikket, mely kimondta, hogy „Deák Ferencnek a haza körül hosszú évek során át szerzett érdemei törvénybe iktattassanak”. Kortársai és az utókor elemzôi egyaránt a kiegyezéssel azonosították életmûvét, így aszerint méltatták és kárhoztatták Deák érdemeit is, hogy miként változott a társadalom kiegyezésrôl alkotott véleménye. Bírálói az I. világháború és Trianon után kerültek elôtérbe, Deákot és az általa elôsegített dualista államberendezkedést vádolták Magyarország 1920 utáni helyzetéért. Németh László például egyoldalú közjogi szemlélettel vádolja, bukásnak tekintve a kiegyezést, míg Bibó István, elismerve Deák szellemi nagyságát, az életmûvével összefonódott 67-et hazugságra, fel nem ismert ellentmondásokra épített kiegyezésként értékeli.
Széchenyi pedig, politikai ellenfél voltának ellenére is így nyilatkozik Színpadi titkok címû cikkében: „ô azon kevesek egyike, kikkel csak ritkán ajándékozzák meg a magas Istenek az emberi nemet. Volna ô bármely haza szülöttje, s méltán mutatna rá, mint legdrágább kincsére, bármily nemzet. Ily magasra állítom én Deák Ferenc kicsinosodott velejét.[…] Tartalék nélkül hódolok felsôbbségének s üdvözlöm emberi méltóságát.” S néhány bekezdéssel késôbb: „széplelkû férfiú, mint elôre tudtam, mert ô is százszorta maga elibe teszi a hazát.” A méltatások mellé még egy, életére és hitvallására jellemzô mondata kívánkozik ide: „Mert nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon”.
BORSOS LEHEL
Mit mond Deák…? Nemzeti múltunk nehéz századai során mindig voltak kimagasló közéleti személyiségek, akiket az egyetemes nemzeti közösség – mondhatjuk: közvélemény – emberi nagyságukat, jellemüket, egyéniségüket a közjóért, a hazáért végzett önzetlen, áldozatos munkájukért valamilyen epitheton ornansszal tiszteltek meg. Így tartja számon népünk Mátyás királyunkat is, akinek neve és alakja körül kialakult valóságtartalmú mondák és történetek alapján az igazságos jelzôvel vonult be a történelemi köztudatba. Gróf Széchenyi Istvánt minden idôk legzseniálisabb államférfiát maga a másik történelmi személyiség, Kossuth Lajos, egyben a nemes gróf legnagyobb politikai ellenfele nevezte a legnagyobb magyarnak. A tragikusan végzôdött 1848– 49-es szabadságharc és az azt követô bosszúálló Bach-korszak után a reform kor korszakos vívmányait felejteni nem tudó és a letargiából lassan ébredezô nemzet a 48-as Batthyány-kormány igazságügy-miniszterét, a zalai középnemes Deák család szülöttjét, az ugyancsak kivételes képességû és jellemû Deák Ferencet tisztelte meg a haza bölcse valóban rászabott kitüntetô jelzôvel. A magyarság – talán még az önmegtisztulás katarzisában transzformálódó posztkommunisták fiata-
labb nemzedéke is – így tekint fel a haza bölcsének történelem fölé nôtt alakjára, a jövendô nemzedékek halhatatlan példájára, akinek ezekben a sorsforduló idôkben, nevezetesen 2003 októberében emlékezett Deák Ferenc születésének 200. évfordulójára. A jubileum alkalmából a 19. századdal foglalkozó kiváló magyar történészek máris méltatták, és még hosszabb idôn át értékelni fogják, Deák nagy mûvének, a kiegyezésnek a jelentôségét, miközben felfénylik egyedülálló államférfiúi kvalitása és jelen idejû történelmünkbôl annyira hiányzó bölcsessége. Mint ismeretes 1855-ben elhunyt költônk leányát Deák örökbe fogadta. Késôbb Vörösmarty Ilona Széll Kálmán magyar miniszterelnök felesége lett. Nagy értékû elsôsorban személyes jellegû feljegyzései nevelôapjáról könyv alakban: Emlékeim Deák Ferenc politikai és magánéletérôl 1925-ben jelent meg Budapesten, Bernieder Jánosné Széll Ilona összeállításában. Vörösmarty rendkívül intelligens, mûvelt lánya sok forrásértékû politikai természetû információt is közölt Deákról. Gyámlányának feljegyzései között van egy mindig visszatérô fontos megállapítás, mely arra vall, hogy Deák az 50-es években a passzív rezisztencia ôsi kipró-
bált fegyverét ajánlotta a nemzetnek kvázi suttogó propaganda formájában. Köztudott: nagy költônk és az államférfi Deák Ferenc közötti barátság már a 48 elôtti reformévek idején megkezdôdött, pontosan 1822 ôszén Pesten, amikor az Auróra kör egyes tagjaival megismerkedett, mint Zádor Györggyel és ugyanott Vörösmartyval. Deák ismerte Vörösmarty minden költeményét, különösen kedvelte Zalán futását és nagyon szerette Szép Ilonkát. Deák hódolattal tekintett fel a költô zsenire, ugyanakkor szinte meghatotta Vörösmarty a haza sorságért vívódó emberi nagysága. De a költô is felismerte Deák egyensúlyt keresô politikai bölcsességét, benne és természetesen Széchenyiben, a nemes gróf alkotó zsenijében látta a reformkorszak vajúdása közepette a nemzeti függetlenség és a liberális szabadságjogok garanciáját. A szabadságharc leverése után a két nagy férfi sokat volt együtt Kehidán, de a haza feletti tépelôdéseikrôl Ilona lévén még fiatal leány, nem sokat jegyzett meg. Annál többet édesapja halála után, amikor Deák a Vörösmarty családot szinte naponta meglátogatta. A nôtlen Deák rajongásig szerette költô barátjának árván maradt gyerekeit. Deák órákon át eljátszott a Vörösmarty árvákkal. Vörösmar-
19
20
ty Ilonától tudjuk, hogy Deák sokat tartózkodott Pusztaszentlászlón Klára nôvérénél. Ebben az idôben sokat panaszkodott a szívére. Az 50-es évek közepétôl innen járt Marienbadba, ahová Sevoda, bécsi orvos küldte. Nagy magányos séta a jó levegôn volt a terápia. 1859-ben meglátogatta Döblingben gróf Széchenyi Istvánt. Ilona feljegyezte, hogy Deák kehidai jussát, Klára halála után Széchenyi Istvánné vette meg ötvenezer forintért, de csak tízezret fizetett ki, „mert a többinek a fejében háromezer darab aranyat, azaz hatezer forintot fizetett évenkint.” Deák 1854-ben költözött fel Pestre, ahol az Angol Királyné Szállodában lakott. Ide zarándokoltak a régi jó ismerôsök, barátok, hû követôk az ország minden részérôl. Ezek a látogatók terjesztik Deák Ferenc véleményét, politikai irányelveit. Mit mond Deák? – ezt kérdezték szerte az egész országban. A másik nagyon fontos és lényeges megjegyzés Vörösmarty Ilona naplószerû jegyzeteiben a következô mondat: Deák csak a 48-as törvények alapján volt hajlandó tárgyalni Ferenc Józseffel. A kiegyezés tehát nem szervilis kiszolgáltatottság tudomásulvétele volt, hanem az önérzetében megsebzett nemzet kiegyezett a Habsburg-házzal. Természetesen az is tény, hogy a königgrätzi csatavesztés lényeges engedményekre kényszerítette az uralkodót. Tényezô volt bizonyára még az is, hogy Erzsébet királyné kitüntetô módon tisztelte és nagyra becsülte Deák Ferencet. Miután Deák Pestre költözött, eleinte eljárt a nemzeti színházba, lóversenyekre, esténként a nemzeti kaszinóba, de ezek a szórakozások aztán fokozatosan elmaradtak. „Pesten is sokat játszott velem – írja Vörösmarty Ilona –, de apró ajándékai helyett most már mindig könyvekkel lepett meg, egyik karácsonykor például Andersen meséivel. A 60-as évekkel kezdôdôen már ritkában látogatott meg bennünket. Ennek oka, hogy a nemzetközi politikába fontos események történetek, mint pl. III. Napóleon beavatkozása az olasz ügyekbe, ami válságot idézett elô a bécsi kamarillában és bizonyos reményeket ébresztettek Deákban és a magyar közvéleményben.” Lassan az Angol Királynôbeli
lakása lett a még mindig alélt, de már reménykedô nemzetpolitikai és szellemi központja. Naponként találkozott itt az ország minden részébôl… régi jó ismerôsökkel, barátokkal, bizalmas embereivel. E látogatók terjesztik – nem újság, nem titkos iratok útján az ország minden zugába Deák Ferenc véleményét, egyszerû és természetes módon. Igen, a magyar nép tudni akarja: Mit mond Deák! A kiegyezés alapgondolata már érlelôdött lelkében. Deák következetesen a jogfolytonosságot s az 1848-as törvényeket nevezte meg kiindulópontul. Deák, ha valahol felszólalt, még névnapi köszöntésekben, lakodalmakban is beszédét mindig így fejezte be: „Éljen a haza!” Szinte imádság, varázsszó lett e két szó! Meghatódottan írja le Vörösmarty Ilona – most már férjhez menendô nagylányként, hogy mit jelentett Deák Ferenc a csüggedô, de mégis reménykedô magyaroknak. „Nagyobbacska lettem – írja –, Deák gyámapám bizalmas közléseivel egyre közelebb került hozzánk. De mi is bátrabban mutattuk ki ragaszkodásunkat, és egyre nôtt bennem a nagy ember iránti bámulat. Azáltal, hogy naponként jött hozzánk, mi is átéreztük a politikai élet kisebb és nagyobb izgalmait. Sok fényes napjai voltak Deák Ferencnek. Tekintélye szinte határtalan, nevétôl hangzott az ország, az országgyûlés, a lapok, a külföld érdeklôdése, bámulata. Emberszeretô szíve jósággal tekintett mindenkire, még az utca emberére is. Biztatta, felemelte e nemzetet. Gyakran kivitt bennünket a budai hegyekbe a Szép Juhásznéhoz. Nagy sétákat tettünk vele az erdôben, s meglepett, mennyi bokornak, növénynek, virágnak ismerte különféle neveit, gyógyhatását, rokonságát és egyéb sajátosságait. A nemzet sorsának sanyarúságait olyan mélyen érzé, hogy kedélye átmenetileg néha nyomott volt. De az elkeseredés érzését sohasem ismerte. Mélyen elszomorították a fenyegetô üzenetek, névtelen levelek… Alapjában véve mindig jó kedélye volt. Legendás volt anekdotázó kedve, de hahotázni sohasem hallottam. Szónoklataiban ritkán használta a gúny fegyverét. Politikában csak érvekkel lehet valamit bizonyítani vagy cáfolni. A gúny fáj, fullánkja keserû érzést szül és soká, némelyek-
nél egy életre megmarad. Nincsenek indokolatlan ellenszenvei s nem emlékszik, hogy valaha is lettek volna… Deák arckifejezése a hatalmas szellemi erô tekintélyével hat, s megjelenését elsô tekintetre a nyugodt erô jellemzi – írja Vörösmarty Ilona. Majd így folytatja: hangja tompa, rokonszenves, de érce erô, mely meggyôzôleg emeli beszédeinek egyes részeit. Rendes beszéde inkább halk, de tisztán hallható… Országgyûlési szónoklataiban nem beszél hangosabban, mint rendesen, szavai könnyen érthetôk, ezt talán a ház mély csendje is okozza. Nem szónokol, de hangja beszéde tárgyává változik. Milyen rideg egyszerûséggel festi a valót, mennyi méltósággal beszél a sérelmekrôl, bizalma milyen hideg tud lenni, de megadva a nemzet fejedelmének az alattvalói köteles, méltó tiszteletet. Kívánalmainak egy nemzet jogainak és igazságainak fensége szólal fel, s egyszerûen mondott szavai, melyeken mintha belsô érzelmének rezdülnének át: magukkal ragadják a szívérzelmeit. S megtisztul a kedély e nyilatkozatára: jobban tudja szeretni hazáját, mint gyûlölni ellenségeit… A Sándor utcai ország házában az elnöktôl a jobb oldalon a harmadik sornak elsô helye Deák Ferencé… Midôn feláll, hogy beszéljen, papír nincs elôtte – alakja magasnak látszik. Kényelmes fekete öltözéke mindig szigorúan rendes, alakja arányos. Arca hosszas, vonásai szabályosak, homloka a magas értelem és gondolkozás kifejezése, a szemeiben az erô jellegét fokozzák erôs szemöldökei. Fiatal kora óta bajuszt viselt. Fekete haját baloldat választja. Szája körül szelíd vonás, orra egyenes, álla erôs. Midôn beszédét kezdi, bal kezének három ujja asztalát érinti, másik karja természetesen csüng oldalán, s csak néha emeli fel, vagy atillája egy gombját fogja meg mellén, tartása egyenes, természetes, feszesség nélküli. Ha az elnök Deák Ferencet szólítja beszédre, elnémul a terem és mély, szokatlan csend áll be. A Ház tudja, hogy egy nagy szellem megnyilatkozásának néz elébe. Egy Deákban – mondja Madách – eleven bizonyosságát bírjuk annak, hogy a nagy gondolat mindig csak tetszetôs, nemes alakban kíván létre jönni. Kis dolgokból nem csinált nagyot, de komoly ügyben nem kerülte el figyelmét a legcsekélyebb részlet sem. Tekintete erôt fejez ki, könnyen válik nyájassá, meleggé, de keménnyé és rideggé is. Ostoba beszéd-
re kitartó hallgatással válaszol. A makacsságot a buta ember tulajdonságának tartotta. Az önuralmat, az önfegyelmet már kora ifjúságában megtanulja…” Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona, Deák Ferenc hûséges fogadott (gyám)leánya sok mindent feljegyzett még a haza bölcsérôl. Két dolgot említünk még: miért is maradt Deák Ferenc nôtlen, és kis összefoglalását Deák életének utolsó napjairól és haláláról. Talán a közéleti munkásság során érlelôdött meg benne, hogy nem fog megnôsülni – ahogy Antal testvérbátyja is nôtlen maradt. Pedig találkozik egy fiatal leánynyal, kivel szívesen elbeszélget, sôt több ízben is felkeresi ôt. Szívesen idôzik körében – írja Vörösmarty Ilona. De ez csak addig tart, amíg észre nem veszi magában a szerelem szokatlan érzését. Leküzdi érdeklôdését, visszahúzódik. Az elsô idôkben még többször is hallja, hogy a szomszédban idôzött a leány, máskor meg hónapokat töltött vidéken – mondták: érte van ott, miatta jött oda, de ô többé nem kereste ôt. Vörösmartyhoz intézett egyik levelében így ír: „A szerelem kis istene csak körülöttem szórogatta nyilait. Egy mégis mélyebben csúszott, megdöbbentem e véletlen eseten, de elhatározottságomat ismét visszanyerve, oly gyengéden, oly kímélve vontam ki a vesszôt, hogy két esztendei távollét egészen begyógyította a sebet. Sajog ugyan most is még… de a hideg meggondolás mindenkor lecsillapítja az újra felzúduló indulatot!” A haza mindenek elôtt! Kölcsey – akivel nagyon jó viszonyban volt, és akire ugyancsak feltekintett – szavai mélyebben ivódtak be hazaszeretô szívébe. Deák Ferenctôl megtagadta az irigy sors a könnyû halált. 1875ben már annyira beteg volt, hogy lemondott a képviselôi mandátumáról is. Hôsiesen, zokszó nélkül viselte mártír szenvedéseinek gyötrelmeit. Betegségében barátja, hívei meglátogatták. Így naponta jött gróf Mikes, gróf Andrássy, természetesen naponta és gyakran Horváth Mihály történész. Így közeledtek a szomorú végnapok. 1876-ban egyik nap orvosa, Kovács Sebestyén Endre által Rónay Jácint, a neves bencés tanárt hívatta magához, hogy jöjjön el az utolsó kenet szentségé-
Nyugta Húsz pengô forintokról, mellyeket I. Bogdanovics Vilibald úr mint a Vörösmarty árvák részére kötelezett 400 pft tôkétôli egy évi kamatot 1856ik évi april 12étôl 1857ik évi april 12éig járót kezemhez lefizetett. Pesten nov. 21én 1856. Deák Ferenc azaz 20 pft.
nek felvétele végett. Deák mélyen hívô ember volt, de nem kedvelte a jámbor, sok esetben farizeus formaságokat. A kehidai Gyertyánosban tett magányos sétái során gyakran elmélkedett a Creator Deus omnipotens végtelen bölcsességérôl. Utolsó szavai: Írni – ceruzát. Vörösmarty Béla öccse tollal és tintával közeledett feléje, még ezeket mondta: Nem látok, gyújtsatok gyertyát, világosabb legyen! Aztán írt, immár kusza betûkkel és fázva, reszketve. Csak annyit lehetett kiolvasni, hogy halála után Vörösmarty Béla rendezze ügyeit. Hamar elterjedt a hír Deák ha-
lálos rosszullétérôl. És jött a sokadalom: képviselôk, miniszterek, maga Tisza Kálmán is. Az orvos kirendelte a látogatókat, de csak nem távoztak el, és várták a halálra vált nagybeteg Deák Ferencrôl szóló híreket. Még két napig élt. Mint Vörösmarty Ilona írja: Deák Ferenc arckifejezése az utolsó két nap a nagy jóság volt. Aztán a súlyos lélegzési zavarok, arca piros lett, láza felszökött. Majd a végsô agóniában örökre lecsukódtak szemei. A halál elrabolta Deák Ferencet, de fennmaradt minden magyar nemzedék számára: példaadó, erkölcsi nagyságának tiszta fénye, értelmének és akaraterejé-
Deák Ferenc szülôháza Söjtörön
21
nek, jövôbelátásának szelleme: ragyogni fog magyar népünk és fajtánk géniuszának csillaga. Kortársai a kilátástalan nehéz
években szerte a hazában kérdezték: „Mit mondana Deák?” És mit mondana nekünk ma? Jelen idejû történelmünk válsá-
gos éveiben nekünk is hiányzik Deák Ferenc és bölcsessége.
GY. PETHE FERENC
Nemzeti hôs és hôsi nemzet A politikus alakja a századvég egyik tudományos diskurzusában
22
Újat mondani olyan közéleti személyiségrôl, akirôl egyidejûleg többféle tudományos diskurzus folyik, szinte lehetetlen úgy, hogy közben életmûvének csak bizonyos dimenzióit ismerjük. Ebben az esetben megtehetjük viszont azt, hogy mintegy felülnézetbôl éppen valamely róla folyó diskurzust elemzünk, hiszen lehámozva a pátoszt, a tisztelet hangját, olyan tényezôkre is felfigyelhetünk, amelyek egyébként rejtve maradnának: arra például, hogy Deák Ferenc alakja politikai helyzettôl függetlenül hogyan vonulhatott be a magyar köztudatba. Dolgozatomban a Pallas Nagy Lexikona Deák Ferenc szócikkét vizsgálom. Tisztában vagyok azzal, hogy egyetlen szövegkorpusz nem elegendô a Deákrecepció érdemleges bemutatásához, viszont terjedelmi korlátokra hivatkozva igyekszem olyan tényezôket kiemelni, amelyeket legjellemzôbbnek tartok. A Pallas Nagy Lexikona Az összes ismeretek enciklopédiája alcímmel jelent meg Budapesten 1893ban. Az alcím, és egyáltalán az enciklopédia, a lexikonszerkesztés ötlete révén jellemzô példája az akkori társadalmi elképzeléseknek, melyek szerint az emberi tudás rendszerezhetô, katalógusokba sûríthetô, összegezhetô. Kiérezhetô belôle az, hogy a tudás, amit közöl, továbbít, igenis a teljesség igényével hat, és emiatt a szócikkek összeállítása, terjedelme is igazodik ehhez az elképzeléshez. A Deák Ferencre vonatkozó rész Marczali Henrik írása, és ezt (a kötet szerkesztési elvének megfelelôen) a szöveg végén jelzik is. Tudjuk tehát, hogy mindaz, amit olvasunk, egyetlen ember nézôpontja, persze úgy, hogy az a kiadói társaság elképzeléseit is tükrözi. A szerzôség vállalásával, felvállaltatásával ugyanis újabb dimenziók nyílhatnak meg a szövegolvasásban: egyrészt bebizonyosodik, hogy az alcímben jelölt „összes ismeretek”-nek van egy származási helye, hogy a tudás tulajdonképpen személyhez kötött, másrészt beazonosítható az is, hogy a minôsítések, a jelzôk kitôl is származnak, hogy ki is az, aki minôsít. A szöveg maga 1893-ban jelent meg, kevesebb, mint huszonöt évvel Deák Ferenc halála után, egy kialakulóban levô politikai diskurzus közepette. Erre is utal az, hogy Deákot politikai nézetei alapján nem pártok, eszmék viszonylatában, hanem ugyanolyan jelentôs személyiségekhez (például Kossuthhoz, Hunyadi Jánoshoz) méri. A szöveg felépítése nem tér el attól, ami a szócikk-szerkesztés gyakorlatában bevett szokás: a személy neve, születési adatai, életútja, ehhez kapcsolódóan életmûve is, majd összegzésként „jelentôsége”.
(Bizonytalannak tûnô fogalom abban az esetben, ha személyre vonatkoztatjuk, fôleg ha metadiskurzusban jelenik meg – ennek ellenére úgy tartom, nem zárkózhatunk el a szó használatától, hiszen az, amit mi veszélyesnek, túlságosan szubjektívnek tartunk, a szöveg keletkezési idejében egyáltalán nem számított annak.) A szócikk felépítésének gerince tehát Deák Ferenc életútja, ehhez kapcsolhatók azok a kijelentések, amelyekbôl politikai hovatartozására, nézeteire következtethetünk. Ha elválasztanók azt, amit konkrétan, adatok szintjén tudhatunk meg a politikus személyérôl, és azt, ami minôsítésként vagy kiegészítô információként hangzik el, szinte az ugyanolyan erôsségû, kidolgozottságú diskurzust vázolhatnók. A kettô érdekesen egészíti ki egymást, egyaránt nyújt tényszerû, és a közönség megnyerésére szolgáló információkat. Ahhoz, hogy dolgozatom alapfeltevését bizonyítani tudjam, megkísérlek határt vonni a kettô között. A szöveg legelején megtudjuk, hogy Deák Ferenc hol, mikor született, halt meg. Számunkra ennél lényegesebb az, hogy a nevet már itt, a legelején értelmezô jelzôkkel látják el, hiszen innen tudjuk meg azt, hogy a személy, akirôl olvasunk, „a haza bölcse”, „egyike a magyar nemzet világtörténelmi nagy alakjainak”. Ezek a minôsítések már elôre meghatározzák azt a hangnemet, amelyben a teljes szöveg beszél, és a klasszikus retorikára visszavezetve a közönség megnyerését (captatio benevolentiae) szolgálhatják. Felismerhetô bennük a (kissé) didaktikus szándék, mint a Deákról való szólás pátosza, és éppen eme második jelleg miatt tartom úgy, hogy a kiemeléssel a szöveg osztozik az olvasók Deákra vonatkozó elôzetes tudásában: nemcsak a szerzô, Marczali Henrik szerint számít tehát Deák a haza bölcsének, hanem ez az ismeret valahonnan mélyebbrôl, a nemzet kulturális emlékezetébôl, közös ismeretébôl (locus communis) származik. Ilyen értelemben tartom közelállónak azt, amit a szöveg kijelent a közhely eredeti jelentéséhez, viszont lehetségesnek tartom azt is, hogy éppen a kijelentés ereje miatt a mai olvasó számára a közhely banalitásához is közelítsen. Deák Ferenc származásáról kiderül, hogy tekintélyes és régi nemesi birtokos család leszármazottja, emiatt tehát egyenrangú tagja a köznemesség uralkodó részének. A régi tradíció szerint megyéjében vállal közéleti szerepet, így tiszti ügyvéd, késôbb árvaszéki jegyzô lesz. Bátyja betegeskedése miatt Deák Ferenc vállalja el megyéje képviselôjeként az 1832-es országgyûlésen való részvételt. Tevékeny szerepet
játszik a határozatok meghozatalában, meggyôzôen szónokol, korán elismerést szerez. Megtudjuk, hogy a kormánnyal való megegyezés is a Deák Ferenc nevéhez köthetô. Felismeri azt, hogy a kormánynak kerülnie kell minden olyan torzsalkodást, ami Európa elôtt gyöngíthette volna tekintélyét, és ezt a helyzetet kihasználva csak akkor hajlandó a kormány elôterjesztéseit tárgyalni vagy elfogadni, ha azok a nemzet érdekeit szolgálják. Ezt követôen a büntetô törvénykönyv megszerkesztésével foglalatoskodik, de az általa kidolgozott javaslatot nem fogadják el. Úgy érzi, az országgyûlés határozatai elveivel ellentétesek lennének (mert megdöntik az adózás elvét), így nem hajlandó részt venni a tanácskozásokon még 1843–44-ben vagy 47–48-ban sem. Batthyány javaslatára elvállalja az igazságügyi miniszteri tisztséget. Ragaszkodik a törvényesség eszméjéhez, és Kossuthtal ellentétben a mérsékelt lojalitás politikáját választja. Közben gyakran betegeskedik. Azt, hogy a szabadságharc idején milyen politikai szerepet is vállalt, a szócikk nem tartja említésre méltónak, megtudjuk viszont azt, hogy a fegyverletételt követôen törvényszék elé idézik, de felmentik. 1854 óta Pesten él, lakhelye a „hazafias ifjak” gyülekezô helyévé válik. 1860-ban a forradalmi hangulat ellenére (mivel veszélyesnek tartja a fegyveres ellenállást) elvállalja a magyar álláspont képviseletét, és a bécsi vezetés felkérésére Pest belvárosának követeként az udvarba utazik. Az 1861-ben kiadott feliratainak hatására az ország „ünnepli nagy fiát”. 1867-ben megalakul a felelôs magyar kormány, de Deák népszerûsége csökken. Mindez elkedvteleníti, és kifejlôdô szívbaja nyaranta is Pesthez köti. 1873-ban fogalmazza meg politikai végrendeletét, majd három évvel késôbb meghal. Királyi pompával temetik el, az egész ország gyászol. Az életút kínálta sajátosságokon, Deák életmûvébôl fakadó hôsiességén túlmenôen a megszövegezés is hozzájárul a politikus alakjának elismertté tételéhez. Ugyanis azon túl, hogy bizonyos adatok hitelességéhez kétség tényleg nem férhet, az alak egyre inkább emlékeztethetne azokra a népmesei vagy a köztudatban élô hôsökre, akikre a nemzetnek szüksége lehet. Ha sematikusan vázolnók, Deák az elôkelô származású, de tisztességes és igazságos férfiú, aki ráadásul árva, vidéki iskolákból küzdi fel magát a fôvárosba, politikai nézeteivel, mûveltségével nemzetközi elismerést szerez. Mindvégig hazája érdekeit szolgálja legjobb tudása szerint, idôsebb korában is kitart politikai nézetei mellett, de sajnos beteg, és a nemzet nem áll ki mellette. Ez természetesen bántja, tetôzötten szenved és öregedik is, végrendeletében megfogalmazza azt, amit az utókornak átadni szeretne, majd meghal. A nemzet rájön, kit is veszített el valójában, az ôt megilletô tisztelettel eltemetik, megsiratják, szobrot emelnek a tiszteletére. Alakja valahol a népmesei és a nemzeti hôsök sztereotípiája közé helyezhetô el, anekdoták hôsévé válik. A tényszerû adatoktól függetlenül a szócikkben nyelvileg is hôssé válik Deák Ferenc. Ez nemcsak a szerzô minôsítései, az értelmezô jelzôk vagy jellemzésre szolgáló mondatok révén valósulhat meg, hanem nagy számban jelennek meg olyan, Deák kortársaitól származó idézetek is, amelyek egyszerre hitelesítik a szerzô elmondását és kerekítik a kirajzolódóban levô történetet is. A szöveg idézi például De-
ák Antalt, az idôsebb testvért is, aki szóban mondja – a szöveg szerint „elôre jelzi” – testvéri büszkeséggel öccsérôl, hogy „olyan fiatal ember, kinek kisujjában több tudomány és képesség vagyon, mint az én egész valómban”. A szócikken, véleményem szerint, jelen esetben nem kérhetô számon a filológiai pontosság, a szerzô nem rendelkezhetett olyan adatokkal, amelyek tényleg bizonyíthatták volna azt, hogy a szó szerint idézett mondat elhangzott-e valahol vagy sem, hiszen a szöveg szempontjából ez nem is releváns. Az viszont, hogy a szintén kanonizált hôs Széchenyi is elmondja Deákról: „Félre minden irigységgel, hazám fiai, adjuk neki az elsôséget!”, vagy az a szerzôi kijelentés, miszerint Deákban testesült volna meg Széchenyi óhaja (hogy tudniillik „a nemzet békés diktátora lett”), ennél sokkal fontosabbnak tûnik. Tudjuk ugyanis, hogy a nyílt jellemzésnél sokkal erôteljesebb az, ha valaki más hôs nyilatkozik elismerôen arról a személyrôl, akit jellemezni, bemutatni szeretnénk, így Széchenyi szavai kétszeresen elismerôen hatnak. A szöveg folyamatosan jellemez, és ezzel egy idôben kerülnek felszínre azok a sztereotípiák, az az elôzetes tudás, amelyhez a szövegnek apellálnia kell: „Soha még uralkodásra született férfiú nem köszönte oly kevéssé hatalmát külsô eszközöknek, mint ô. Sem tanulmányai, sem élete módja nem emelték ôt magasra társai fölé. Nem volt benne semmi, mi felkelthette volna a magas sorsú iránt mindig annyira kész irigységet, az idegen mûveltségû iránti gúnyt, a függô iránti megvetést. Önzetlensége, szilárd megmaradása az egyszer kitûzött úton lefegyverezte a kételkedôket.” Ezek alapján a szerzô feltételezi az olvasók részérôl azt a meggyôzôdést, miszerint az uralkodó általában külsô hatalomnak köszönheti erejét, hogy a tanulmányok szempontjából vagy az életmódot tekintô másság irigységet szül, hogy a tudásban vagy tehetségben kételkedni szoktak. Érdekes módon minderrôl konkrétumok nélkül beszél, semmit sem vonatkoztat személyekre vagy adott társadalmi körülményekre, nem gyanúsít. Deák személyiségébôl sem a ráció fölényét emeli ki, hanem arra törekszik, hogy emberként mutassa be. „Soha nem akart másként hatni, mint a meggyôzés által. Igaz nagysága nem az országos gyûlésben tûnt elô, bár ott is fiatal hévvel elragadni, szigorú logikával meggyôzni bírt, mint senki más, hanem kedélyes beszélgetés közt, midôn mint egyenlô szólt az egyenlôkkel, pipaszónál, anekdoták közt.” A pipaszóra, az anekdotázásra való utalás már túlhalad azon a síkon, amit egy lexikoni szócikktôl elvárnánk. Az emberi jellemre való utalás, a hôs emberközelivé tétele, vagy egyáltalán a „hôsiesítés” nem számít objektívnak. Kiemelendônek tartom azt, hogy a szöveg szinte következetlenül ingadozik Deák Ferenc politikai érdemei és emberi jellemének bemutatása között. Ugyanakkor azt sem tudhatni biztosan, ki is számít a szöveg címzettjének, hiszen olyan ismereteket bôvít ki, amelyekkel a szöveg keletkezésének korában élô olvasó rendelkezhetett, de folyamatosan pontosít, sztereotípiákat rombol le és épít újra. Deák hol emberként, hol politikusként, hol magyarként jelenik meg, és noha mindhárom jellemvonásnak egyazon személyben kellene egyesülnie, mindhárom kiépülô dimenzió más-más közönséghez szólhatna. Ugyanilyen módon ingadozik a szöveg a politikai Nyugat, Európa és a régi nemesi tra-
23
24
A Deák-család sírboltja Kehidán
A Deák-kúria Kehidán 2003 szeptemberében
díció között. Megtudjuk, hogy politikai nézeteit tekintve „érzéke nyugat felé vonta”, de egyénisége a régi nemesi világé, és ôbenne mutatkozott meg az, hogy „minô fejlôdésre, minô lelki emelkedésre képes” ez a világ. A szóhasználatot és az adatok kiemelését vagy éppen elhallgatását figyelve behatárolható a szerzô politikai hovatartozása is, például: „a fanatizált papok által izgatott és pénzzel tartott köznemesség szótöbbséggel és erôszakoskodással megdönti az adózás elvét”, vagy Deák, aki „végre felemelkedik a hazafias elszántság pátoszához és ér azon magaslatra, ahol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával és igazságával”. A szöveg vagy szerzôje is úgy nyilatkozik, mint aki a politikusban nemcsak a személyt, hanem az ország, a magyar nemzet képviselôjét látja: „a modern európai közvélemény (az 1861. augusztusi felirat óta) azonosította Deákot Magyarországgal”. Ugyanez a hangszín, ugyanez a minôsítési jelleg érhetô tetten a szöveg záró részében is, amelynek különleges szerepet tulajdoníthatunk. Mindaz, ami a szövegben alapvetô ismeret vagy éppen ráhangoló, érzelmeket célzó információ, itt újabb teljesen nyílt megfogalmazást ölt. Ez a rész mintegy összefoglalja, lezárja a szövegkorpuszt úgy, hogy a következtetések levonását is vállalja. Érdekes viszont az, hogy ebben már teljesen eltolódnak a határok objektivitás és szubjektivitás között, a mindentudó hang beszél szinte ellentmondást nem tûrôen: „Deák történelmi nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy az örökös közjogi viszonyokat elhárítva a nemzet útjából, az uralkodóház és az örökös tartományhoz való viszony teljes, törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erôsítette meg újra, hanem lehetôvé tette az ország kifejlôdését, anyagi és szellemi mûvelését.
Bár minden ízében magyar, rendkívüli érzékkel bírt a mûvelôdés, a tudomány iránt; tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat. Bölcsességének és jellemszilárdságának egyéni mázát végtelen egyszerûsége és páratlan szívjósága adják meg. Mint politikai alkotó elme korunk legnagyobbjai mellett foglal helyet, hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz.” A záró rész általánosabb jellegûnek tûnik, mint a szövegkorpusz elôbbi bekezdései, mintha mindaz, ami korábban olvasható volt csak illusztrációja, kiegészítése lenne ennek a minôsítô résznek. Ha az „összes ismeretek” tárházából, ebbôl a lexikonból kellene az olvasónak megtudnia valamit Deák Ferenc alakjáról, személyérôl, mintha lényegileg csak ennyit kellene elsajátítania. Anélkül, hogy ezen elmélet megalapozását felvállalnám, meggyôzôdésem, hogy az ilyen jellegû szövegeknek nem fôként ismeretközlô, hanem inkább önérzettápláló jellege a fontos. A szöveg olyan, mintha szándékosan térne ki a szakszerûség, a tényszerûség követelménye alól. Az, amit hallunk, amit elénk tár, igaz lehet, és ez a lehetségesség, ez az „úgy tesz, mintha”-jelleg a tudományos diskurzus helyett a szépirodalmisághoz áll közelebb. Úgy érzem, az „összes ismereteknek” fôleg kulturális emlékezetet, kulturális tudást formáló ereje van, így értelmük, lényegük egyfajta rejtett funkcionalitásban határozható meg. Ilyen értelemben Deák itt vázolt, lényegében kialakított alakja nemcsak a nemzeti hôs, hanem a nemzet hôsiességének ismertetését is felvállalhatná, ami tulajdonképpen már korszak-, kultúra- és fôleg ideológia-függônek tekinthetô.
GERÉB MÁRIA
Deák és a nemzetiségek „Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” Deák Ferenc legfontosabb célja, hogy a polgári szabadságjogok kiszélesítésével a társadalom tömegeit megnyerje a történelmi Magyarország és benne a magyarság megôrzésére. Véleménye szerint az ország nemzeti léte szorosan összefügg a polgári Magyarország megteremtésével. 1848 felvillantotta Magyarország számára a teljes függetlenség lehetôségét, a forradalom és szabadságharc leverését követôen azonban kegyetlen megtorlás következett. Az osztrák birodalom soknemzetiségû társadalmában félredobták az alkotmányosságnak még a látszatát is. Ausztria megosztó nemzetiségi politikája és az etnikai öntudat egyre növekvô kibontakozása kiélezte az országban a nemzetiségek és a magyarság küzdelmét. A liberálisok kulturális hatalmukat rá akarták erôltetni a magyarországi nemzetiségekre. A legnagyobb probléma az volt, hogy mindegyik nem magyar nemzeti közösség olyan követeléseket támasztott, amelyek a magyar nacionalisták számára elfogadhatatlanok voltak. A szlovák nemzeti vezetôk még viszonylag szerény igényekkel léptek fel. Mindössze annyit kértek, hogy azoknak a vármegyéknek a gyûlésein, amelyekben ôk alkotják a lakosság többségét, használhassák anyanyelvüket, és iskoláikban taníthassák a szlovák nyelvet is. Ezt a magyar kormány elutasította. Az erdélyi román vezetôk balázsfalvi gyûlésükön petíciót fogalmaztak meg: román iskolákat és pogárôrséget, saját nemzeti parlamentet és képviseletet kértek maguknak a kolozsvári országgyûlésben. Egyben tiltakoztak Erdély és Magyarország az 1849-es áprilisi törvényekben kimondott uniója ellen. A délvidéki szerb vezetôk ugyanolyan mérsékelt követeléseket fogalmaztak meg, mint kezdetben a szlovákok. A kormány ezeket is elutasította. A magyarországi nem magyar népek közül legmesszemenôbb követelésekkel a horvátok álltak elô. Nemzeti kongresszusukon mindazt igényelték maguknak, amit a magyarok követeltek Bécstôl: a horvát területek egyesítését, nemzeti hadsereget, a horvát parlamentnek felelôs kormányt. Követeléseikkel az uralkodó nem foglalkozott. A forradalom végeredményeként nôtt a magyarellenesség a nemzetiségek körében. Deák a nemzeti igények méltánylása terén vallott liberalizmusát sohasem tagadta meg. A kényes kérdést mindig ezen igények mértéke jelentette. A politikai és területi egységhez ragaszkodó magyar liberálisok attól féltek, hogy a nemzetiségek törekvései veszélyeztetik az ország területi integritását. Az 1848 utáni helyzet kezelésére három lehetséges megoldás kínálkozott: az elsô a nemzeti mozgalmak összefogásával és nagyhatalmi támogatással képzelte el Magyarország teljes függetlenségét. Ennek képviselôje az emigrációban élô Kossuth volt. A másik véleményt Teleki László képviselte, aki a dunai konföderáció megszervezésével tartotta megvalósíthatónak a függetlenséget: „amennyi engedményt adunk a nemzetiségeknek, annyival több eredményt érünk el az abszolutizmussal szembeni harc során”. Harmadik
lehetôségként Deák és a liberálisok elképzelése állt. Ragaszkodtak az Ausztriával kialakult történelmi kapcsolatokhoz. „Az ausztriai Monarchia nem egy magában álló nemzet, hanem több apróbb nemzetek aggregátuma, melyet a sors kénye, haragja vagy kedvezése egy csomóba öszve vetett, s részeit csak egyedül az tartja öszve, hogy egy uralkodónak hatalma alatt állanak.” A fent említett három politikus közül Deák volt az egyetlen, aki 1849 után nem emigrált. A közéletbe aktívan akkor kapcsolódik be újra, amikor 1861. február 14én a horvátok kiadják a zágrábi körlevelet. Deák csak akkor reflektál erre, amikor világosan látja, hogy kevés esély van arra, hogy „a válságból kivezetô megbékélés útjára léphetnek”. A februári pátens megjelenése után ismét megélénkültek a nemzetiségi mozgalmak. Deák válasza: „A magyar nemzet 1848-ban a népre és a népnek minden osztályára teljes egyenjogúságot hozott, sem a néptôl, sem nemzetiségtôl nem vett el jogokat, hanem adott kinek-kinek igazság és méltányosság szerint. Mutasson valaki Európában államot, mely a területén lakó idegen, nem szuverén nemzetiségek iránt több méltányossággal járt el. Mi nem ijedünk vissza más nemzetiségû honfitársaink követelésétôl.” Deák megpróbálta megakadályozni, hogy az osztrákok szembefordítsák Magyarországot az etnikai kisebbségekkel. 1861. május 13-án Deák elôterjeszti felirati javaslatát az országgyûlésnek. Beszédét történelmi áttekintéssel kezdi: „Ôseink kimondották, Magyarországra és a magyar korona országaira, mind az örökös tartományokra nézve együtt és viszonosan az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást”. Már az 1790. évi 10. törvénycikkben az uralkodó világosan elismeri az ország függetlenségét és önállóságát. A másik lényeges tárgy, amivel kapcsolatban Deák felszólal, az országgyûlés kiegészítése. „Sem Erdély, sem Horvát- és Tótország, sem a Határôrvidék, sem Fiume s a Tengermellék közöttünk képviselve nincsenek, mert az országgyûlésre meg nem hívattak: pedig ezek is kiegészítô részei az országgyûlésnek, s a törvények világos rendelete szerint meghívandók lettek volna.” Kijelentését hangos helyeslés fogadta. Véleménye szerint el kell ismerni a nemzetiségek követeléseit, el kell fogadni mindazt, „mit az ország szétdarabolása, s önállásának feláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségû polgárai érdekben, s érzelemben összeforrjanak”. Mivel az unió már 1848-ban törvényesen létrejött, Erdély meghívását semmi sem gátolta. Az 1850-es években, amikor az abszolút rendszer lépett a szabadság helyébe Erdélyt az anyaországtól közigazgatásilag ismét különválasztották. „Hisszük, hogy Erdélynek nem magyar nemzetiségû polgárai sem fogják kockáztatva látni az egyesülés által nemzeti érdekeiket” – fejtette ki Deák. Ezt követôen áttért Horvátország kérdésére: „Horvátország saját territóriummal bír, külön állása van, soha nem volt bekebelezve Magyarországba, hanem kapcsolatban állott velünk, s társunk volt, ki jogainkban, s kötelességeinkben, szerencsénkben, s bajainkban osztozott… Mindaddig, míg azok, kik törvény szerint az országgyûlésre meghívandók, meghíva
25
26
nem lesznek, mi az országgyûlést kiegészítettnek nem tekinthetjük, s törvények alkotásába és koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozhatunk.” Deák teljes jogegyenlôségre törekedett, célja volt, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve a hon polgárai között sem vallás, sem nemzetiség tekintetében ne legyen különbség. „Komolyan óhajtunk méltányosak lenni Horvátország és a közöttünk lakó más nemzetiségû honfitársak igényei iránt, s azt akarjuk, hogy ne csak törvények, ne csak szerzôdések, hanem közös érdekek és érzelmek is egyesítsenek bennünket!” A következô lépés 1863-ban következett be, amikor az uralkodó két nyílt parancsot bocsátott ki Erdély számára. Az egyik az erdélyi tartományi gyûlést szervezte, a másik ennek ügyrendjét állapította meg. Ennek oka, hogy az 1848. évi 1. és 2. törvénycikkel ellentétes volt az, hogy Erdélynek különvált országgyûlése legyen. 1865-ben az uralkodó az uniótörvény revideálása érdekében Kolozsvárra hívta össze Erdély országgyûlését. A király meghívta a nemzetiségeket, mivel úgy gondolta, hogy a birodalom egységes létének ez követelményévé vált. Egy 1867-es leiratában az uralkodó végleg elismerte az uniót, és ezért feloszlatta a kolozsvári országgyûlést. Deák eközben a kiegyezés lehetôségein munkálkodott, amely végül ugyancsak 1867-ben be is következett. Az említett év júniusában „egy nagyobb számú bizottság választatott az erdélyi unió keresztülvitelére szükséges törvényjavaslat kidolgozása végett.” Az ezt követô ülésszak kezdetén egy kimerítô tervezetet szándékoztak a ház elé terjeszteni az unió és a nemzetiségek kérdésében – mondta báró Eötvös József a vallás- és közoktatásügyi miniszter. Az 1868. november 12-én összeülô országgyûlés a nemzetiségi bizottság törvényjavaslatával szembesült. A bizottság román és szerb nemzetiségû három tagja, Mocsonyi Antal, Branovácsky István és Miletics Szvetozár tizenkét pontba foglalták össze követeléseiket, teljes nemzeti egyenjogúságot követelve. Többek között: „Magyarországon a következô történeti országos népségek, a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok, és a németek, egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el, a melyek számára a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik. Minden nemzetiségnek joga van nemzeti zászlóját, mint nemzetisége külsô kifejezését használni. A népesség lélekszám szerinti elve állíttatik fel. Oly vegyes községekben, ahol a döntô többség mellett az országos nemzetiség valamelyike amazt számra megközelíti, jogában áll követelni, hogy az ô nyelve második hivatalos nyelvül használtassék. Az országos nemzetek tagjainak a képviseleti gyûlésekben szabad nyelvhasználatuk van. Minden országos nemzet megfelelôleg legyen képviselve az országgyûlés felsôházában… Bünfenyítô ügyekben a vizsgálatok és a tárgyalások a vádlott nyelvén folynak, ítéletek a vádlott nyelvén születnek. A nemzeti oktatás és közmûvelôdés állami feladatnak ismertetik el. Ennél fogva minden országos nemzetnek joga van e célra egyesülni, iskolákat és intézeteket, társulatokat és egyleteket alapítani…” A liberalizmusáról és a kisebbségeket pártoló ma-
gatartásáról is ismert Deák szükségesnek érezte, hogy reagáljon a javaslatra. Reflexiójában leszögezi, hogy a beadott törvényjavaslat számos pontjával egyetért, a szerkezet logikai felosztása azonban véleménye szerint némi kivetni valót hagy maga után. Bizonyos kérdésekben pedig eltér a véleménye: „az én meggyôzôdésem az, hogy Magyarországon egy politikai nemzet létezik, az egységes és oszthatatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja”. Úgy gondolja, hogy azokban a kérdésekben, amelyek az egész országra vonatkoznak, a nemzet politikai egységénél fogva azonos nyelven, tehát magyarul kell dönteni. A törvényhozás és a kormányzás nyelve a magyar, de a törvényeket más nyelvekre is le kell fordítani. A megyéknél, törvényhatóságoknál, az egyháznál, valamint az igazságszolgáltatásban az alsóbb bíróságoknál megengedhetônek tartja a többféle nyelvhasználatot. Elfogadja azt is, hogy azokon a helyeken, ahol a lakosság többségében nem magyar ajkú, „a perlekedés a nemzetiség nyelvén történjen”. Külön kitér Horvátország speciális helyzetére is: „Ezen törvény rendeletei a külön területtel bíró és politikai tekintetben is külön nemzetet képezô Horvát-, Szlavón és Dalmát országokra ki nem terjednek: hanem ezekre nézve nyelv tekintetében is azon egyezmény szolgáland szabályul, mely egyrészrôl a magyar országgyûlés, más részrôl a horvát–szlavón országgyûlés között létrejött, és melynél fogva azok a képviselôi a közös magyar országgyûlésen saját anyanyelvökön is szólhatnak.” Összefoglalva tehát: kimondják, hogy az ország minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú és ezen egyenjogúság kizárólag a nyelvhasználatban korlátozható, csakis azért, hogy a törvényhozási és kormányzási munkát megkönnyítse. Erdélyben jelentôs a nem magyar ajkú népesség, és addig mind a három nyelv, a magyar, a román és a német is egymás közt és az állam felé is egyenlô volt. Bömches Frigyes a szászok képviseletében indítványozta, hogy a nyelvhasználatban az egyenjogúságot tartsák fönt. Végül Deák Ferenc módosított indítványát fogadták el. Ez szolgált a javaslat részletes vitájának alapjául. A részletes tárgyalásra november 29-én került sor. Ekkor Mocsonyi kijelentette, hogy Deák javaslata szöges ellentétben áll az ô meggyôzôdésével, és mivel az alapelvet ezen a vitán már módosítani nem lehet, társaival együtt elhagyta a termet. Azonban nem minden nem magyar képviselô vetette el Deák javaslatát. Sok olyan képviselô volt, akik vegyes nemzetiségû választókerületet képviseltek, de azon a véleményen voltak, hogy ôk nem egy-egy nemzetiséget, hanem az országot szolgálják. Apróbb módosítások után a javaslatot törvénybe iktatták. Deák liberális elvei legszembetûnôbben a nemzetiségi kérdés terén jutottak kifejezésre és eredményre. Jelentôs szerepe volt a horvát kiegyezés és a nemzetiségi törvény létrejöttében is, bár az elfogadott törvény egyik esetben sem felelt meg maradéktalanul az ô eredeti szándékainak.
KOSTYÁK BORBÁLA
Deák Ferenc, az anekdoták hôse Nem sok ember törôdött kevésbé a külsôségekkel, mint Deák Ferenc. Mindig megôrizte egyszerû, falusi békebíró-külsejét. „Deák Ferenc az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy mûvész, se nagy rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak utolsó kegyelmes vagy méltóságos úr se. Nem volt egyéb egyszerû köznemesnél” – írta Eötvös Károly a haza bölcsérôl. Igazi nagyságát sem fitogtatta vitákban: egyszerû beszélgetések voltak, pipával a szájában és mindig anekdotára készen. Szellemi erejérôl azonban már életében legendák kerengtek. Nem csoda hát, hogy ô lett a magyar adomakincs egyik legtöbbet idézett alakja. Rá jellemzô például az egyik történet: az 1860-as évek valamelyikében egy alkalommal összecserélte a kalapját egy fiatalember hasonló fejfedôjével. Amikor a fiatalember visszavitte a politikusnak a kalapot, az alábbi szellemes megjegyzéssel adta át: – Összecseréltük a kalapjainkat. Úgy látszik a fejméretünk körülbelül megegyezik. Mire Deák a következôképp válaszolt: – Körül igen, de belül? A kisebb-nagyobb mesék mellett rátett még egy lapáttal a kiegyezésben vállalt szerepe is. Azt mondta egyszer az egyik osztrák miniszter a haza bölcsének: – Puhára fôzzük a magyart! – Tudja meg – húzta ki magát Deák –, hogy a magyar ember természete olyan, mint a tojásé! Mentôl tovább fô, annál keményebb lesz! Nem csoda, hogy Eötvös így írja visszaemlékezéseiben: „aki hát a nemzettel számolni akar, Deákot az ki nem kerülheti”! Ugyancsak a kiegyensúlyozott, kompromisszumra kész, de nemzetféltô Deák Ferencrôl ad hû képet az alábbi történet: A Bach-rendszer idején egy elôkelô német azt kérdezte Deáktól: – Hát ön lehetetlenségnek tartja, hogy Magyarország elnémetesedjék? – Lehetetlenség éppen nincs benne. – Hát akkor miért nem adják meg magukat? – Uram, ha az orvos azt mondaná önnek, elélhet még egy darabig, de meghalhat ma is, mit tenne ön? – Élnék, ameddig lehet. – No hát, mi is megpróbálunk mint magyarok élni, ameddig lehet. 1861-ben a februári pátens értelmében összeült a magyar országgyûlés, melynek képviselôi ahelyett, hogy megválasztották volna a birodalmi gyûlésbe a követeket, éles vitákat folytattak Magyarország jövendôje kapcsán. Az országgyûlés nagy hangzavarral kezdôdött, a képviselôk még a kezdetet jelzô csengettyût sem hallották meg. Csak akkor állt be a csend, amikor Deák fölállt. Akkor rövid beszéddel igyekezett jobb belátásra bírni képviselôtársait: – Ha a ház megalakult volna, egy sürgôs indítványt bátorkodnám elôterjeszteni. – Mirôl, kérdi egyszerre száz torok. – Hogy hallgassuk meg egymást! – felelt és leült. Természetesen ezen adomák, történetek eredete, igazságtöltete homályba vész, de a „minden viccnek fele igaz” alapon érdemes megfontolnunk mondanivalójukat, hagyjuk felfesleni alóluk az államférfit, a
csillogó gondolkodót. Deák Ferencet meglátogatta az egyik régi, Zala megyei ismerôse. Beszéd közben a házigazda udvariasan szóba hozta a vendég lányait, akiket apró korukban látott utoljára, és akik azóta már eladósorba kerültek. Az apa azt bizonygatta, hogy nagylányok már. – Akkor csodálom, hogy nem látom a lapokban a nevüket. Elolvasgatom a báli híreket és örülök, ha ismerôs nevekre akadok – mondta Deák. – Az én lányaim nem járnak nyilvános mulatságba – tiltakozott az apa. – Az pedig nagy baj, mert így az apa oka lehet gyermekei boldogtalanságának. Alkalmat kell adni a lánynak, hogy megcsinálja a szerencséjét. – Márpedig én azt tartom – így az apa –, hogy a jó bor cégér nélkül is elkél. – Az igaz – helyeselt Deák –, de csak úgy, hogy egy-egy ember megkóstolja, azután pedig továbbadja a hírét. Nemcsak briliáns elméjérôl, de szerénységérôl is legendák keringenek a mai napig. Állítólag az 1839/40-es országgyûlés befejezése után Széchenyi Deákhoz ment és a következôket mondta: – A te érdemed, hogy az országgyûlés eredmény nélkül el nem oszlott. Isten áldjon meg, barátom, ôrködj ezentúl is a haza java fölött. Ügyünk vezérlete hála Istennek kezedben lévén, e búcsúzó szavakat intézem hozzád: „Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam” (Te Péter vagy, és én e kôsziklán építem fel az én anyaszentegyházamat). – Krisztus mondja Péternek – válaszolta szerényen Deák. A mindenre példázattal, adomával, humorral reagálni kész haza bölcsérôl ad képet e rövid történet. A képviselôház egy ülésén egy baloldali képviselô át talált menni a jobboldalra. Deák megfogta: – Csak kérdeznék tôled, öcsém, valamit, de nem teszem, mert megfelelhetnél rá a Bibliából. – Csak kérdezze, bátyám – sarkallta a képviselô –, mert biz én nem tudom könyv nélkül a Bibliát, s így a felelet könnyen elmaradhat. – Hát azt kérdezném – mosolygott az öregúr –, mit keres Saul a próféták között? S erre te azt felelhetnéd: elindultam megkeresni atyám szamarait, s íme megtaláltam ôket. Deák azonban nemcsak az anekdotákban él tovább, számos idézetét biggyeszthetjük dolgozataink, beszédeink elé, de a hétköznapokban sem tûnnek használhatatlannak: „A szabadság többekkel megosztva becsében nem veszít, sôt erejében nyer”. Arról talán beszélni sem kell, hogy különbözô politikai erôk (legyenek azok akár jobb avagy bal oldaliak) hogyan használhatják fel – visszaélvén akár – örökérvényû szavait ideológiáik aláhúzására: „Csak a munka fejti ki, csak az tartja fönn a testnek és léleknek erejét. Csak a munka tesz hasznossá. A munka egyik legszentebb rendeltetése az embernek.” Vagy: „Tûrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendôt és bízva ügyének igazságában.”
JAKAB BENKE NÁNDOR
27
Enciklopédia
Matriarchális mûvészet, avagy a mûvészet feltámadása a 20. században
28
Bevezetôként hadd idézzek emlékezetbe néhány adatot Laurie Andersonról és munkásságáról. Laurie Anderson 1947. június 5-én született, Chicagóban. 1966-ban magna cum laudéval végzi el a mûvészettörténet szakot, 1970–74 között mûvészettörténetet tanít a New York-i City College-ban. 1972-ben adja elô elsô performanszát, az Automative-ot. Mûvészete az avantgárdban gyökerezik. A hetvenes években minimalista performansz-mûvészként tartották számon, mely irányzat a letisztult formák irányzata és alapelemei mértani idomok. Üzenete hûvös, érzelem- és szenvedélymentes, az intellektushoz szól, meglehetôsen formacentrikus. Otthonosan mozog a concept art területén is, amely a minimalizmusból eredeztethetô. A concept art mûvelôi elutasítják az eladhatóság elvét, ellentétben a pop art és a minimalizmus híveivel. Rehabilitálni kívánják a sámán és a titok birtokában levô ember szerepét a kultúrában. Így a mûvészi gondolat, ötlet válik lényegessé. Ezen esszém megírásában az a nem titkolt szándék vezérelt, hogy a Mûvészet és médiában kifejtett, helyenként csak éppen felvázolt gondolatokat további érvekkel támasszam alá, még akkor is, ha a perspektíva nem egyezik meg a fent említett íráséval. Remélem azonban, hogy az új megvilágítás csak kedvezni fog a választott téma körüljárásának és semmiképpen nem fogja akadályozni a jelenségek megértésének folyamatát. Az elôzô íráshoz képest jelentôsen szûkíteni próbálom a nagyító alá vett területet. Az érdeklôdés tárgyát most a színházi jelenség képezi. Miért éppen a színházi jelenség? E kérdésre csak azt válaszolhatom, hogy Laurie Anderson elôadómûvészete csodálattal tölt el és arra ösztönöz, hogy megpróbáljam kideríteni kivételes kifejezôerejének mibenlétét. Ebben nagy segítségemre volt Heide Göttner-Abendroth The Dancing Goddess. Principles of Matriarchal Aesthetic és Richard Schechner A performance címû könyve. Ami a terminológiát illeti az angol performance szó jelentése elôadás. Ez jelölhet bármely elôadómûvészeti produkciót, de a hetvenes évektôl külön mûfajként jegyzik. Ebben az értelemben olyan bemutatót jelent, ahol a mûvész élôben, saját testét, személyiségét használja fel a mûalkotás tárgyaként és eszközeként. Valahol a képzômûvészet, színház, testmûvészet és elôadómûvészet határmezsgyéjén jelentkezik. Richard Schechner, a kortárs színmûvészet kiemelkedô alakja (rendezô, drámaíró, a New York University’s School of Arts professzora) tovább tágítja a performansz fogalmát azzal, hogy annak nevez „minden olyan nyilvános eseményt, amely a társadalomban, sôt mi több, az állatvilág esetében is kitüntetett hellyel és jelentôséggel bír”.
Elsô esszéjében, a Valós aktusok. Betekintés az elôadás elméletben, a mûvészetet nem a valóság utánzásának illetve szellemi állapotok kifejezésmódjának tekinti és rámutat a valós aktusok fontosságára, mely fogalom egy olyan folyamatot takar, ami itt és most történik. Ez a meglátás felülemelkedik Platón mûvészetelméletén, amely kimondja, hogy a mûvészet nem más mint az élet utánzása, az élet pedig pusztán az ideális formák árnyéka. Maga a mûalkotás pedig valami eredetinek a képzete vagy képmása, eikon. Arisztotelész, Platón tanítványaként, szintén azt vallja, hogy a mûvészet mimetikus, de tovább megy ennek puszta kijelentésénél és rákérdez arra, hogy mindezt hogyan valósítja meg. Megállapítása szerint a mûvészet nem dolgokat, nem is élményt, hanem cselekvést utánoz. Akárcsak a természetben, a mûalkotás is megszületik, virágzik és elsorvad, tehát nem más mint folyamat. A mûalkotásnak kettôs élete van: mimetikus értelemben, de önmagában is él. Fergusson szerint a mûvészet mindig az élmény után jön, elkülönülvén a valós élettôl. Ez a mimézis eszméjére vezethetô vissza: az élet „nyers”, a mûvészet „fôtt”. Ez jellemzô a nyugati színház fejlôdésére. Mint a 20. sz. embere, Schechner érzékeli a ma társadalmának válságát, de tisztában van azzal, hogy a válság mindig vágyakat szül. Felismeri azt is, hogy Marshall McLuhan elmélete valóságos alapokon nyugszik. Az emberekben egyre inkább megfogalmazódik a teljesség igénye, amely a részvételen alapuló demokráciában, a totális színházban, a médiumok közöttiségben, az integrált elektronikus rendszerekben nyilvánul meg. A teljesség igénye az alábbiakat feltételezi: az egész személy – nem test és szellem; családok – nem széttöredezett egyedek; közösségek – nem kormányzás a kormányzottak ellenében; a munka mint játék – nem elidegenedett munka; mûvészet ott, ahol vagyunk – nem távoli múzeumokban; egy békés világ – nem háborúk és nemzetközi rivalizálás; az ember egy a természettel – nem ökológiai háború. A jelenkor társadalmának válsága nemcsak a teljesség igényét keltette életre, hanem a haladás és az organikus növekedését is. Vége a futószalagrendszernek: „Az embereket a mûvészet felé fordítsd, tedd ôket mûvésszé!”; „Féktelenség és zaklatottság, nem mesterséges állóvíz”. Jellemzô a konkrétumra való összpontosítás (az elméletek számûzése, utcai és gerillaszínház, az élményben való elmerülés, érzéki tudatosság és részvétel), a transzcendentális élmény keresése (miszticizmus, kábítószerek, zene, jóga, a részvételen és megnyilatkozáson át vezetô utak az igazság felé, törzsiség, rockfesztiválok). Mindezek alapvetô szerepet töltenek be a primitív
kultúrákban. E kategóriák meghonosításával kísérletezik a modern nyugati színház. Az új színház tehát, ôsi gyökerekbôl táplálkozik, az avantgárd pedig szorosan kapcsolódik a falusi hagyományokhoz. Schechner felvázolja a dráma szó etimológiáját: dráma: a) görög dran= csinál, cselekszik, tesz; b) óangol és ófríz dram= álom, örömkiáltás> angol dream. Mivel Schechner nagy fontosságot tulajdonít a „valós aktusoknak” a színházi jelenségen belül, szükségesnek tartja összefoglalni jellemzôiket: folyamat (a darabot és a rendezést a már átéltség, az elôadást az élet jelenvalósága jellemzi), következetes, jóvátehetetlen és visszavonhatatlan cselekedetek (ezek a mi színházunkból jóformán teljesen hiányoznak), küzdelem (valami kockán forog az elôadók és gyakran a nézôk számára), beavatás (státusváltás a részvevôk számára), a tér konkrét és szerves használata (a teret konkrét módon használják mint ami formálásra, megváltoztatásra való, a legegyszerûbb a nyílt tér, melynek középpontjában zajlik az elôadás). A nyugati kultúra egyedülálló abban, hogy a színház céljára elôre elrendezett teret használ és, hogy a nézôk mindegyikétôl egyöntetû viselkedést vár el elválasztva ôket az elôadótól. Az elôadás egyenrangú elemek bonyolult rendszere, amelyek függetlenek egymástól, de kölcsönösen áthatják egymást. Nem létezik köztük hierarchia, mind egy síkon helyezkednek el és hirtelen átváltozhatnak és nem sokféle mûvészet keveréke illetve egy szöveg megvalósítása a színpadon. A nyugati színházak zöme a mimetikus színházi hagyományokra épít, de vannak kísérleti színházak is, amelyek a „valós aktusokat”, teljességre való törekvést tartják elengedhetetlennek. Ezek inkább a fiatalokra jellemzôek és Schechner posztindusztriálisnak nevezi ôket. A címben szereplô matriarchális jelzôt az indokolja, hogy Laurie Anderson elôadómûvészete a feminista esztétika félreismerhetelen jegyeit mutatja. A matriarchális mûvészet magába foglalja mindazt, aminek köze volt a rítusokhoz, melyekben a tánc, zene, dal, processzió, drámai jelenetek és orgiák mind egységes egésszé forrtak össze. A rítusok és a hozzájuk fûzôdô fesztiválok az évszakok megszokott változásaihoz igazodtak. A fesztiválok jelentették a társadalmi és mitikus dimenzió legmesszebbmenô fúzióját. Az itt megvalósuló valós aktusok esztétikai jelentôsége nem a „szép hasonlóságban” (beautiful semblance) merült ki, hanem szerves részét alkotta a társadalmi és politikai valóságnak. A társadalmi rendszer a mítoszok struktúrájához igazodott, melyek a rítusok révén aktualizálódtak. Az emberek megpróbálták megôrizni a dolgok közötti harmóniát, mivel azt tartották, hogy közösségük az univerzum rendjének földi mása. A matriarchális (mágikus) mûvészet fokozatos patriarchizálódása változást idézett elô az esztétikai dimenzióban, amely a hatalom eszközévé, ideológiává degradálódott. A társadalom és a a kozmosz közti harmónia megbomlott, a rítusok elvesztették mágikus sajátosságaikat és ábrázolásokká, allegóriává merevültek. Jó példa erre Platón, aki szerint a mítoszok az emberek megtévesztésére szolgáló történetek. Az új filozófiai gondolkodásra már nem a plasztikus képek, hanem az absztrakciók a jellemzôk.
A kommunikációelmélet úgy tekint a mûvészetre, mint rendszerre, melyben cserefolyamatok zajlanak le a mûvész, galériatulajdonosok, közönség és kritikusok között. A mûvészet legfontosabb jellemzôi a fikcionalitás és a meghatározott konvenciókhoz való feltétlen alkalmazkodás. Kommunikációs rendszere különbözik a mindennapi életétôl (galéria, színpad, képkeret). Ezért, ha azt szeretnénk, hogy a mûvészet ismét a mindennapok része legyen ez csak akkor válhat valóra, ha számûzzük a fikciót, amely visszatérést jelentene a matriarchalis mûvészethez. Ez a fajta mûvészet ugyanis mágia, varázslat vagyis beavatkozás a valóságba és annak módosítása szimbólumok segítségével. Többnyire egy már létezô keretre támaszkodik, amely nem más mint a mítosz. Nem szöveg, hanem folyamat, amelyben a részvevôk egyszerre töltik be a mûvészek és a közönség szerepét. A részvevôktôl elvárja összes létezô képességeiknek mozgósítását. A szimbolikus tett végrehajtása idôben történik, a részvevôk azonosulnak ezzel szellemileg és érzelmileg, így eljutva az eksztatikus állapotig. Folyamat lévén nem teszi lehetôvé egy kívülálló kritikáját, sem az áruba bocsátást. Mivel nem tárgy, nem beszélhetünk különbözô mûfajokról: a dal, zene, költészet, mozgás, komédia, tragédia stb. mind egységes egészet alkotnak. Így nem beszélhetünk az elmélet és mûvészet közti határról, a tett (valós aktus) viszont eggyé forr a mûvészettel. Más értékrendszert képvisel a patriarchálissal szemben. Az érzékiség jelentôs szerephez jut a fegyelemmel, munkával és lemondással szemben, ami a patriarchális mûvészet sajátja. Alternatívát kínál fel ezzel szemben, mivel lehetôvé teszi a részvételt széles néptömegek számára, így általa megvalósítható lenne a társadalom esztétizálása. Felismerhetôk-e ezek az esztétikai elvek Laurie Anderson Home of the Brave címû elôadásában? Nem hagyományos értelemben vett mûalkotásról van szó, hanem sokkal inkább egy rendkívül komplex, esztétizáló hatású folyamatról, ugyanis nem csupán egy szöveg színpadi megvalósításával állunk szemben. Minden elem egyformán fontos: zene, dal, táncszerû mozgás, képernyôre vetített árnyak, szövegek, filmek, emberi beszéd, torokhangok, mimika, a beszédbe beleszôtt történetek, a mindennnapi helyzetek és ezek átlényegülésének megvalósulása egységes egészet alkot. A Home of the Brave a széttöredezett, elidegenedett amerikai társadalom allegóriája. Az elôadás orvosló hatású (akár egy sámáné), játék és rítus keveréke, varázslat. H. G. Abendroth szerint a mágia kísérlet arra, hogy a pszichében és a társadalmi szférában változás álljon be, a kettô egymástól elválaszthatatlan. A görögök ezt a gyógyító hatást katartikusnak nevezik. A mûvész jelmezt visel: fehér maszkot. Szája pirosra van festve, hangja géphang. Ô a 20. század Amerikájának arcnélküli polgára, aki helyzetelemzést végez, elemezve a 0 és 1 jelentôségét (számítógépes korszakra jellemzô számok). Következtetései így foglalhatóak össze: senki sem kíván nulla lenni, hiszen mindenkiben ott van a vágy, hogy „number 1” lehessen. A két szám viszont olyan közel áll egymáshoz, hogy nincs köztes állapot. Tehát két tábor létezik: a „nullák” és a „number 1”-oké. A második jelenetben a mûvész (most már önmagaként) és társai az Excellent Birds címû dalt
29
30
éneklik. A sámánisztikus rítusban a madár a három régió között közvetít: ég, föld, alvilág. A sámán ezért madárnak öltözik, mikor a kapcsolatfelvétel szükségessé válik. Ahhoz azonban, hogy mindez megvalósuljon, szükség van a törzs részvételére is. Itt ezt a funkciót a többi mûvész tölti be, akik mindaddig vele énekelnek, amíg ez az állapot létrejön. A varázslat ekkor lép mûködésbe, tehát közös erôfeszítésként valósul meg. Aztán Laurie Anderson a születésnapjáról beszél, melyet inkább újjászületésnek értelemezhetünk, mûvészi öntudatra ébredésnek, beavatásnak. Felsorolja elôzô életeinek stációit: tehén (istennô jelkép), madár, tollas kalap (a toll a madárral való folytonosságra utal, a kalap pedig férfira), nô. A lélekvándorlás eszméje magába foglalja az egyre tökéletesebb lényként való újjászületést. Az ô esetében ez a folyamat zavartalanul megy végbe, nem töri meg egy alacsonyabb létformába való visszatérés. A mûvész módosítja a keleti filozófia azon kitételét, hogy a férfiként való alakot öltés magasabb rendû létformára utal, így rehabilitálva a nôi létformát (pszichére kifejtett gyógyító hatás, mint a varázslat fô célja). A négy fent említett megtestesülési formát a versírás közös vonása jellemzi. Itt az önazonosság, sajátos nyelv jele. A következô momentum a dobtánc. H. G. Abendroth rámutat arra, hogy a dob eredendôen nôi hangszer, a kezdet kezdetén nôk játszottak rajta. Valószínûleg a termékenységi rítusokban játszott nagy szerepet. Ezzel szemben a tipikusan férfi hangszer a furulya, a középkori költészetben a szexuális vonzalom jelképe. Mindkét hangszerhez fûzôdô társítások, tehát erotikus jellegûek. Az erotika pedig a matriarchális mûvészet egyik legjelentôsebb jellemvonása. A dobtáncban a furulya szerepét a szaxofon veszi át, a 20. század furulyája. A Smoke Rings átlendít minket az érzékiségbôl (dobtánc) a vágy birodalmába, a szélsôségek hazájába, ahol a meleget hideg váltja fel, a jéghegy pedig vulkánná változik. A vágy alanyai lányok, mindegyiküket Bettynek hívják (nemen alapuló azonosság). A vágy nyelve a spanyol, a szereplôk spanyolul énekelnek, beszélnek, vágyakoznak. Mindez egy tévé-showban történik, ahol a játékosok megnevezik vágyaik tárgyát. A hátteret alkotó vásznon megjelenik az SOS jelzés szertefoszlani akaró füstkarikák képében. Mindannyian saját vágyaink rabjai vagyunk. Sharkey’s Day. George és Sharkey magándetektívek egy rajzfilmben. Szerepük lényege Seacago városának és lakóinak megmentése. Ôk tehát az áldozati bárányok, akik mindig készek síkra szállni közösségük biztonságáért. Egyéni áldozatuk megmenti a közösséget. Szeretetreméltóak, komikusak, egyáltalán nem félelmetesek ôk, a 20. század hôsei, a nélkülözhetetlen, névtelen nullák a „bátrak hazájában”. Kalandjaik azonban az ôsi rítusok hôs paradigmáját követik. How to Write? Laurie Anderson az alkotófolyamatról elmélkedik. A helyszín egy távolkeleti ház egyik szobája, ahol két férfi (mester és tanítványa) az írás titkairól beszélget. A tanítvány arra kíváncsi, hogyan kell írni. A mester felvázolja a következô helyzetet: amikor írni szeretnél megpróbálsz koncentrálni, de megzavar egy légy, ami zajt csap. A légy azonban nem zajt csap, hanem sír. Ekkor te elhatározod, hogy megölöd, mert zavar téged az össz-
pontosításban. Tanulság: a légy maga az élô ihlet, az akarat (koncentrálás, az elpusztítás vágya) megöli. Az élôbôl egy csapásra élettelen dolog lesz (mûvészet mint folyamat, a mûvészet mint tárgy). Ez a parabola összefoglalja a patriarchális és matriarchális mûvészetideál lényegét és rámutat a különbségekre. Fontos tényezô, hogy a jelenet mindkét szereplôje férfi. A hátteret alkotó vetítôvásznon tárgyak képei jelennek meg, amelyek egyszerûsödési folyamaton mennek keresztül. A tárgy elôször még felismerhetô, aztán már felismerhetelen, elveszti kapcsolatát a konkrétummal és csak absztrakcióként létezik (az írás kialakulásának folyamata, a patriarchális mûvészet és a valóság közti áthidalhatatlan szakadék). Kokoku az az ország ahova a mûvész minden este ellátogat, az álom birodalma. A háttérben havas hegycsúcs látható, miközben nagy pelyhekben hull a hó és az eget egy repülô (a lélek modern jelképe) szeli át. Önmaga elvesztésérôl szól a dal, melytôl csak a sikoly, saját hangjának hallatása mentheti meg. A hang ellentétben a betûvel, szorosan kapcsolódik a valósághoz, az éntudathoz. Érvényesül a Mcluhan-i elv. Álom és valóság egybemosódnak. Az idô megállt, a jelenet felfüggesztôdik az idôben. Az örökkévalóság tapinthatóvá válik. Mindezt egy keleti motívumokkal tarkított zene teszi érzékletesebbé. Megérkeztünk volna a Kék Hold völgyébe? A Radar és a Gravity’s Angel a patriarchális mûvészet erôre, autoritásra törekvô jellegzetességét, valamint az Ikarusz, Sátán és a matriarchális hôs, a Gravitáció Angyala, több síkon is értelmezhetô alakját domborítja ki. A Language D’Amour bibliai és mitológiai mélységekbe enged betekintést. A szerelem nyelve a francia. A nôiességet ezúttal ruházatával is kidomborítani kívánó mûvész (hosszú, ezüst színû, a test vonalát szorosan követô ruhát visel) elmeséli a nô és férfi történetét, akik békésen élnek egy szigeten kölcsönös szeretetben, mindaddig a napig, amíg fel nem tûnik a kígyó (amelynek még van lába). A nô és férfi nem túl okos. A nô sétái során találkozik a kígyóval, amely elmeséli neki a tájfunról szóló történetet. A nô összebarátkozik a kígyóval és kezdi a férfit unalmasnak találni, hisz az mindig boldog. A férfi el akarja hagyni a szigetet és ráveszi a nôt is, hogy tartson vele. A nô azonban sehol sem találja meg a nyugalmat és napjai a kígyó utáni epekedésben telnek. A Difficult Listening Hourban a nyelvrôl énekel, amit egy ûrbôl származó vírusnak tekint, egy olyan kommunikációs eszköznek, mely falat emel az emberek között. A hang maga a jelenlét. A nyelv (írott) vírus, sötét ház, jéghegy, idegenség, mimézis. A Home of the Brave több ponton is megvalósítja tehát, a H. G. Abendroth által lefektetett esztétika alaptételeit lévén mágikus jellegû, folyamat és nem mûalkotás, egy/több matriarchális mítosz keretébe van ágyazva, valós társadalmi problémákat esztétizál. Az elôadás viszont még mindig két tábort feltételez, az elôadóét és nézôét, a nézôktôl pedig egyöntetû viselkedést vár el (szemlélôdô magatartást, nem részvételt). Így Laurie Anderson elôadása egy átmeneti formát testesít meg.
POGÁNY CSILLA
KÖNYVEINKRÔL Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetébôl (Az 1638–1647. évi építkezés, berendezés és felszerelés adattára). Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az elôszót írta Sas Péter. 20 cm 274 l. 15 kép. 110 000 lej. Csetri Elek – Szabó Béla: Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka (1541–1690) 20 cm 64 l. 21 sz. kép. 120 000 lej Kelemen Lajos: Dr. Gidófalvy István (Életrajz). Sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérôtanulmányt írta, a függeléket összeállította Sas Péter. 24 cm 232 l. 145 kép. 160 000 lej. Balaskó Nándor: Akt. Sajtó alá rendezte, az elôszót írta Orbán István. 20 cm 102 l. 78 kép. 75 000 lej. Sas Péter – Veress Ferenc: A Szamos-parti Athén A 19. századi Kolozsvár és lakói Veress Ferenc felvételein. A kísérô tanulmányokat írta, a képeket válogatta és a kötetet szerkesztette Sas Péter. 28 cm 96 l. 101 kép 250 000 lej I.L. Caragiale: Az elveszett levél. Vígjáték négy felvonásban. Fordította Kacsir Mária. 20 cm 96 l. 40 000 lej A kiadványok megvásárolhatók vagy megrendelhetôk a szerkesztôség címén 10% kedvezménnyel. A küldeményeket utánvéttel postázzuk, külön postaköltséget nem számítunk fel.
A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 6000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben: KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CORVINA Könyvesház; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;
KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Teleki Magyar Ház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.
Lapszámunk szerzôi: Gy. Pethe Ferenc, közíró – Badacsony–Bázel * Pogány Csilla, tanár – Baja * Skultéty Csaba, közíró – Budapest * Csibi Orbán Zsófia, iparmûvész * Forró Miklós, tisztviselô – Csíkszereda * Borsos Lehel * Geréb Mária * Jakab Benke Nándor * Kostyák Borbála * Ladányi Emese, egy. hallgató – Kolozsvár * Szabó György Pál, tanár – Marosvásárhely * Sasi Nagy Béla, orvos, helytörténész – Nagybánya * Dánielisz Endre, tanár, helytörténész – Nagyszalonta * Dukrét Géza, tanár, helytörténész – Nagyvárad
6000 lej
