LVI. évfolyam április

LVI. évfolyam 2003. április

László Attila 70 éves A mûemlékvédô Balogh Ferenc Vaszary János kolozsvári diákévei Tehetséggondozás Nagyenyeden Fazekasság Désházán A Túri-hasadék leírása

Tartalom Sylvester Lajos: Megkapáltuk szôlôinket László Attila köszöntése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Gaal György: A mûemlékvédô Balogh Ferenc . . . . . . . . . . 4 Boér Jenô: Vállalkozás és jótékonykodás . . . . . . . . . . . . . . . 6 KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 3400 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/191267 E-mail: [email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09 Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:

ISSN 1221-8693

Készült a kolozsvári Garamond nyomdában

Galéria Orbán István: Vaszary János kolozsvári diákévei . . . . . . 8 Mûhely Dvorácsek Ágoston: Okama és paradicsommadár. Egy tragikus sorsú kutató gyûjteménye . . . . . . . . . . . . 13 Firtelmeister Erzsébet: Gyimesek árvája – Gyimesbükk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Hening Helga: Volt egyszer egy fürdôhely… . . . . . . . . 19 Nagy Loránd: „Kicsi csupor, nagy a füle…” Fazekasság Désházán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Udvari Ibolya: Zeyk Miklós, a tudós enyedi tanár . . . . 23 Enciklopédia Csûrös László: A Túri-hasadék leírása . . . . . . . . . . . . . . 26 Kovács Ferenc: Bitay Árpád emlékezete . . . . . . . . . . . . . 29 Tordaszentlászlói kórustalálkozó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

Lapszámunkat Vaszary János munkáival illusztráltuk

Önarckép. Pasztell. 76x60 cm. 1925 körül

Megkapáltuk szôlôinket László Attila köszöntése László Attila karmester-zeneszerzô, nekem a közmûvelôdés daltermô csalitosaiban és tisztásain egykori munkatársam, három és fél évtizede kedves barátom is nagy megütközésemre azzal hetvenkedik, hogy ô 70 esztendôs, és azt is mondja, hogy az ô háromszéki karmester-zenetanárságának, az általa szervezett és mára már a Kárpát-medence egészét betöltô kórusmozgalomnak a summáját a baráti köre szerint nekem kellene egy ráemlékeztetô füzet elsô lapjain összefoglalnom. Szívesen teszem, de addig is mint a Mûvelôdés régi munkatársának, illô, hogy a lap hasábjain tegyem. Bár már 1995-ben, mikor Attila barátunk az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület zenészeknek, zeneszerzôknek, karmestereknek és énektanároknak odaítélhetô legrangosabb erdélyi kitüntetését, a Nagy István-díjat megkapta, rám szabták azt a megtisztelô feladatot, hogy laudációs mûfajként az életmû-elismerést betûvel-szóval aládúcoljam. Már akkor is jeleztem, hogy nem könnyû nekem éppen személyes kapcsolataink miatt az éneklés varázslatát vélünk megosztó pályaívbôl a lényeget kiszálaznom, a vezérszólamokat kiemelnem. Most, amint életünk egybefonódó éveit egymás mellé pászítom, örvendezve veszem észre, hogy annak évfordulós csomópontjain, akárcsak most, Attila barátom közösségi gondjaival mindig is megkeresett. Egy vaskos irattartóba lefûzött, több száz róla írott publicisztikai írás között az általa vezetett kórus tizenöt éves évfordulója kapcsán, 1985-ben írott Kristályserleg egy karmesternek címen az akkori Megyei Tükörben közölt tárcámat újraolvasva, ekkora idôtávlat után is azt hiszem ez a legjobb róla rajzolt, arcvonásait és belsô énjét azóta is változatlanul ôrzô portré. Akkor történt, hogy karmesterüknek meglepetést szerzendô, a férfikórus tagjai magukra öltik az ünnepi zekét, és a próbára civilként megérkezô karnagy betoppanása után a sötétség bakacsinjára rákattintják a villanyt, dirigensüknek átnyújtanak egy névre és alkalomra szóló metszett kristályvázát. „Amire én – magyarázza Attila –, szégyenszemre, és mostanig érô meghatódottsággal csak annyit tudtam mondani, köszönöm, barátaim, köszönöm, bátyáim, és most azért lennék nálad, segíts nekem világgá beszélni az én örömömet, amit ez a kis közösség szerzett nekem, ez az átlag hatvan éven felüli férfiak gyülekezete, ez a nem csak énekelô, de mókázó, álarcos bálokon alakoskodó, a fôtt kukoricát együtt kanalazó, falvakra, kórustalálkozókra járó, országos versenyekrôl magunknak és gazdáinknak dicsôséget összeszedegetô – legutóbb az országos döntôbôl harmadik díjat hoztunk haza –, szóval el kéne mondani a világnak, hogy ez a kórus szinte önmagát szervezi, ezerkilencszázhuszonegy óta van belsô rendszabálya, vezetôsége, titkára, pénztárnoka és szólamfelelôsei, s csak a példa kedvéért mondom, nemrég Kézdirôl érkezett egy kopasz férfi, most ment nyugdíjba, s mondja nekem, hogy ô ebbe a kórusba szívesen beállna. Hát nem megható? Tudod,

valószínû, az is elérzékenyített engem, hogy azt mondták: addig élj, amíg mindenikünket eltemetsz! Tizenöt esztendô alatt nyolc dalos társunkat kísértük ki a temetôbe, kiváló négy tenorista s négy gyönyörû basszus…” Nos, ez jellemzô László Attilára! Tizenöt esztendôvel ezelôtt sem magát ünnepelte-ünnepeltette, hanem a közösséget, a kórust, s a hivatással, embertársaival való mûvészi/lelki kapcsolat mélységére, a kórussal való azonosulásra teremthet-e az élet bensôségesebbet, mint az, amikor az embereket is szólamok szerint osztályozza, ki tenor, ki basszus, ki alt és ki szoprán. Akkor mondta, hogy az a váza, amelyet számára metszettek, „F-hangú”. A kredencrôl levettem egy kristályvázát és megkopogtattam: „ez milyen hangú?” „Gé” – mondotta. Egy másik írásom tanúsága szerint mintegy tíz év múlva azért zsémbelt-zsörtölôdött, mert a Cantus Firmus magyarországi útjáról írtam ugyan, de nem soroltam fel a támogatók seregét, pedig, ha azok nem nyúlnának a pénztárcájukhoz, s nem rakosgatnák össze öt- meg százezer lejekbôl az útiköltséget, akkor ôk Felsô-Magyarországon nem állhatnának a zenepavilon dobogójára. Ekkor már nem csak a kórus, hanem az azon kívüli, a kórusmozgalmakat támogató közösségek elismeréséért koppintott az asztal sarkára a hangvillával. László Attila képzôs diákként már kórust vezényelt Székelykeresztúron, a tanítói oklevél megszerzése után, ahol eljár, az énekkarok mintha maguktól állnának össze, legalább tíz helyen megfordul, amire 1968-ban Háromszékre szólítják a közmûvelôdés akkori fennforgolódói, számára ettôl kezdve már nem egyetlen kórus a tét, hanem a népi alkotások megyei mindeneseként a régió kórusmozgalma, s még ezen is túl a népdalgyûjtés, a népdalfeldolgozás, zeneszerzés, a zenei alkotások kiadása. Közösségteremtô képessége tulajdonképpen ekkor hajt a Kárpát-kanyar belsô lejtôit beterítô virágzatúvá. Mikor a bálványosfürdôi népdal- és néptánc-találkozókat kiókumláltuk, s a két kezünkkel három hét alatt a ma ott árváló szabadtéri színpadot megépítettük, Bálványosvár Orbán Balázs könyvébôl kimásolt alaprajzához igazítva annak formáját; mikor a karmesteri pálca és a hangvilla helyett a tízkilós kôtörô kalapácsot fogta a kezébe, hogy a Várhegy oldalából kifeszegetett sziklákat darabokra törje, s amikor a mikóújfalusi kôfaragó mester szerint úgy verte a követ, mintha az asszony lenne, az építés befejezése után tábortüzes elôfesztivált is rendeztünk, fújtuk a magunk nótáit, és az is megtörtént, hogy az állambiztonság kézdivásárhelyi verôzárkájában tért magához az egyik társunk. Aztán kisütöttük a sepsiszentgyörgyi színházi kollokviumok mintájára az árkosi zenei találkozókat. Kettô sikeredett mindössze, ezek közül is a második már szekuritátés segédlettel fejezôdött be. Letiltották volna a kivezényelt bukaresti kultúrkommandósok, de a szervezôk, köztük László Attila,

3

nem hagyták magukat. Már rég nem csak zenei találkozó volt ez. Jelen voltak olyan „zenészek” is, mint néhai Nagy Imre bátyánk, a festômûvész Csíkzsögödrôl, köztünk „énekelt” a bennünket igéivel megváltó Balogh Edgár. Mindezt, egykori írásaimra is támaszkodva azért is helyezem László Attila 70. születésnapjára készített k0sz0ntôj;be, nehogy úgy járjunk, mint a színházi kollokviumok esetében, hogy a hálás utókorral azt hitessék el egyesek, hogy az akkori háromszékiek által ideinvitált vendégek bábáskodtak volna az itteni országos rendezvények szülôágyánál. Az ünnepelt munkatársaként szem- és fültanúja lehettem annak is, amikor a nagy hegyen túl, Pitešti és Argeš vidékének lakóit, tehát a román közönséget s a szakmát a magyar éneklés és táncmûvészet szépségével, hódította meg, Bukarestbôl hozott Háromszékre babérokat, láttam, hallottam, azt is, amikor a Román Televízió adása közben tiltotta be a magát magyar embernek kiadó cenzor az Erdô mellett estvéledtem éneklését. Tudok arról is, hogy azokban az idôkben, amikor a balatonfelvidéki Padragkút bányászkórusának a meghívását nem fogadhatták el, mert itthon a magyar kultúrát karanténba fogták, kórusának férfitagjai turista útlevéllel vágtak neki az útnak, és egyenként más-más utazó alkalmatosságot véve igénybe, s miután megérkeztek, mint egy szétszedetett hangszer, kórussá szerelték újra össze magukat, és énekeltek, fújták a nyelvükrôl itthon lecsípett dalokat. Aztán apránként kikoptatták László Attilát is a régió kulturális életének a vezérkarából. De az énekvezérség maradt, a pentaton dallamok rejtekhelyein bújt meg a nép-nemzeti érzés, mások dalkultúrájának a tisztelete és a sajátunk mellé illesztése. És 89 decemberében, amikor úgy tûnt, hogy a népek kórusa kiénekelheti maga közül a kommunista ideológia hamishangú imposztorait, s megnyíltak a Kárpát-medencei határok, László Attila kórusainak a visszhangja a Kis-Kárpátokig, Kodály fiatal éveinek a színhelyéig ért, beterítette a Pannon síkság térségeit, itthon pedig hallatlan virágzásnak indult. Életpályája – különleges képességekkel megáldott talentumos ember-volta mellett – székely-magyar sorspálya is egyben. Mintha jelképi vonzata is lenne annak, hogy székely nevû közösségektôl indul – Székelykeresztúr, Újszékely – elôbb erdélyi tanári, karmesteri, zeneszerzôi erdélyi útra, s fél évszázados állandó alkotói-szervezôi feszültségben élô és feszültségeket teremtô munkásságával 70 évvel a háta mögött magáénak tudhatja és hazájának érezheti, mint elôdei évezreden át az egész Kárpát-medencét. Azok közé a ritka emberek közé tartozik, akiknek sikerült személyiségük révén is, részben az általa vezetett közösségek számára is a nemzet lelkiszellemi egyesítése. Közel félszáz zenei szerzeményének egyike a Megkapáltuk szôlôinket kezdetû népdalfeldolgozás. Az ünnepelt szôlôjét sok esztendôn át metszette nemesen termôre a magyar sors – írtam az EMKE-díja kapcsán –, s higgyük, hogy nem fagy el termése az ezredvég-ezredelô esztendeiben sem, s borának ízét az új évezredben is kóstolhatják az utána következôk, s szerzeményeinek venyigevesszôit mások palántálják majd maradékaink lelkébe. 4

SYLVESTER LAJOS

A mûemlékvédô Balogh Ferenc Az 1989-es hatalomváltozás utáni évtizedben erdélyi magyar viszonylatban Balogh Ferenc (1941– 2002) volt az, aki leginkább átfogta, valósággal megtestesítette a mûemlékvédelmet. Építômérnökként már korábban is foglalkozott a kérdéssel, de az ekkor keletkezett ûrben ô vállalta magára a mûemlékvédelem megszervezését, s lett szószólója ennek a számunkra azóta is nagyon égetô kérdésnek. Társaságot szervezett erre a célra, az RMDSZ és az EMKE részérôl is ô lett ennek az ügynek felelôse. Életpályája tanulságosan tükrözi, mondhatnám szemlélteti a szocializmusnak nevezett korszak kisebbségi értelmiségének lehetôségeit, behatárolt mozgásterét. Pedig viszonylag szerencsés csillagzat alatt született. A több országban is jó tollú baloldali közíróként ismert Balogh Edgár és a vargyasi unitárius hagyományokat hitelesen közvetítô Máthé Rebeka fiaként látta meg a napvilágot Kolozsvárt, 1941. március 9-én. 1944–1945-ben, a politikai változások idején édesapja vezetô szerepet játszik Kolozsvár közéletében, fôszerkesztô, majd egyetemi tanár, sôt a Bolyai Egyetem rektora is. De az elemista Ferenc, Ferke – ahogy a családban szólították – rövidesen megismerheti a meghurcoltatást is, mikor az édesapát 1949 ôszén letartóztatják. Már az érettségihez közeledik, 1956-ban, amikor megkönnyebbülést hoz a rehabilitálás. ô közben a város akkori legrangosabb tanintézetében ismerkedik meg az ideológiai szempontok szerint megszûrt tananyaggal. 1957-es érettségi tablóján még a 7-es számú magyar tannyelvû Fiúközépiskola szerepel. Az évben ünneplik az intézet fennállásának 400. évfordulóját, s az egykori Unitárius Kollégium felveheti a nagy példakép, Brassai Sámuel nevét. Az akkori végzôs X. A osztály 32 fiútanulóját a város talán legelismertebb nevelôegyénisége, dr. Árkossy Sándor irányítja, s a tanárok között olyan nagynevû oktatókat találunk, mint Fejér Miklós, dr. Mikó Imre, dr. Ôsz Dénes, dr. Váczy Margit. A reáltárgyakra Balázs István, Somai Rezsô és Papp Zoltán tanítják az osztályt. Bizonyára mindent elkövettek, hogy a 16 éves fiatalokat megóvják az akkoriban szélsôséges ideológiai tananyagtorzításoktól. Az iskolában kapott indíttatás is hozzájárult ahhoz, hogy Balogh Ferenc nem az atyai házban otthonos humán szakok közül választott, hanem a mérnöki életpálya mellett döntött. A kolozsvári Politechnikai Intézet Építészeti karán 1963-ban szerzett építômérnöki diplomát. Pályája elsô három esztendejét máramarosszigeti építôtelepen kivitelezô mérnökként töltötte. Ekkoriban nôsült meg, vette feleségül 1964-ben Muresán Évát. 1966-ban sikerült Kolozsvárra kerülnie az itteni Építészeti Kutató és Tervezôintézethez, ahol elsôsorban az épülettervek statikai számításai hárultak rá. Több mint másfélszáz épület viseli magán munkája nyomát. Köztük gyárak, diákotthonok, kórházak és szállodák. 1990-ig volt az intézet munkatársa, az egyre szûkülô lehetôségek nagyon elkeserítették, a kivándorlás gondolata foglalkoztatta. Miközben családja szépen alakult, 1964-ben fia (András), 1968-ban lánya (Zsuzsanna) született, apja

Balogh Ferenc (1941–2002) – építômérnök, szakíró, mûemlékvédô és mûvelôdésszervezô

biztatására cikkeket, tanulmányokat kezdett írni. Elsô írása 1967-ben a Korunk hasábjain látott nyomdafestéket, majd az Utunk, A Hét, a Mûvelôdés gyakori munkatársa lett. Eleinte a modern építészet kérdései foglalkoztatták ôt, a tervezôt. Erre utal az elsô, szerkesztésében megjelent kötet: Betekintés korunk építômûvészetébe (Bukarest 1975). Az évtized végére azonban már inkább az építészeti örökség kezdi foglalkoztatni: az 1980-as Ember, város, környezet tematikájú, nagy visszhangot kiváltott Korunk Évkönyv számára Eklektika, szecesszió és kezdeti modern címmel Kolozsvár épületeirôl ír tanulmányt. Következô kötete már példaképének, az építészettörténész és mûemlékvédô Debreczeni Lászlónak állít emléket. A Mûvészeti kismonográfiák sorozatban jelenik meg a gazdagon illusztrált százlapos könyv. Ma már – sajnos – megállapíthatjuk, hogy ez marad élete fô mûve. 1989 decemberének végén lelkesen bekapcsolódik a Magyar Demokrata Tanács, majd a Romániai Magyar Demokrata Szövetség munkájába, s ennek javaslatára elvállalja Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét. E hivatalban rengeteg munka hárul rá, de magyar vonatkozásban, a mûemlékek védelmében szinte semmit sem tud tenni. A polgármesterkedéssel párhuzamosan indítja be a Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság (KLMT) megszervezését. Úgy gondolta, hogy az új, polgári társadalomban a civil szervezôdés útján hatásosabban lehet cselekedni, eredményesebben lehet fellépni. Elôzetes megbeszéléseket követôen 1990. január 21-én több mint harminc alapító tag mondja ki a társaság létrehozását, rövidesen sikerül azt hivatalosan, jogi személyként is bejegyeztetni. A társaság a kegyeleti, építészeti, egyházi, régészeti, történeti, képzômûvészeti romániai magyar vagy más nemzetiségek érdekkörébe tartozó mûemlékek szellemi és jogi védelmét akarja biztosítani Románia területén. Évente tart közgyûlést, szerdánként megbeszélést, fogadóórát.

Eleinte ezek a szerda délutáni, az unitárius parókián tartott estébe nyúló megbeszélések nem csak a tagságot, hanem a mûemlékekért aggódó polgárokat is vonzották, ha bármilyen rombolás történt a városban, rögtön jelentették. A társaság nevében – elsôsorban Balogh Ferenc – emlékiratokat, tiltakozásokat fogalmazott meg, melyek megjelentek a sajtóban, eljutottak a fôvárosi hivatalokba. A társaság törvényjavaslatot készített a tervezett mûemléktörvényhez, melyet azóta sem fogadtak el. Összeállította a Házsongárdi temetô védelemre javasolt sírjainak a jegyzékét, sajnos ez sem vált hivatalossá, s folytatódik a síremlékek pusztítása. A társaság támogatásával jelent meg az Apáczai Csere János Baráti Társaság kiadásában alulírott munkája: A Házsongárdi temetô térképe (Benedek István rajzaival, László Csaba felvételeivel. Kolozsvár 1994). Az 1992-es februári választásokat követôen Balogh Ferenc megszabadult az alpolgármesteri tisztségtôl, megkezdôdött a Funar-korszak Kolozsváron, s a magyar vonatkozású mûemlékek, utcanevek ellen valóságos hadjárat indult, a KLMT is rendszeresen részt vállalt a tiltakozásból, a közfigyelem felkeltésébôl. Az RMDSZ Balogh Ferencet az 1992–1996-os idôszakra Kolozs megyei tanácsossággal bízta meg. 1993-tól pedig az RMDSZ megalakuló Országos Ügyvezetô Elnökségének mûvelôdési és egyházi ügyekkel foglalkozó fôelôadói munkakörében alkalmazták. Ezzel párhuzamosan az EMKE országos elnökségében is tevékenykedett. Ezt követôen hivatali munkaköre és a KLMT munkája szorosan összefonódott. Gyakran képviselte különbözô rendezvényeken, tanácskozásokon az RMDSZ-t, de mindig megemlítette, hogy a KLMT nevében is beszél. A KLMT az évi többnyire valamilyen tematikával összekötött közgyûlések mellett vándorkiállításokat szervezett, konferenciákat hívott össze a hazai mûemlékvédelem kérdéseinek megvitatására. Kétévenként kiosztotta az emlékplaketteket a mûemlékvédelemben kitûnt személyeknek. Ez különben Balogh Ferenc ötlete volt, hogy Kós Károly, Debreczeni László és a fényképész Veress Ferenc nevével és arcmásával fémjelezzük a kiemelkedô teljesítményeket. Balogh Ferenc a közélet mellett nem csak figyelemmel követte az egyházi mozgalmakat, hanem saját egyházában, az unitáriusban vezetô szerepet is vállalt. Eleinte a Kolozsvár Belvárosi Egyházközség gondnoki tisztségét látta el, majd 1996-ban a székelyudvarhelyi fôtanácson unitárius fôgondnokká választották. Ettôl fogva minden fontosabb egyházi tanácskozáson részt kellett vennie; különbözô megbeszéléseken képviselte egyházát. A Protestáns Teológiai Intézet szenátusában is ô volt az unitáriusok szószólója. Miközben a mûemlékeket védte, Balogh rendületlenül hitt a modern technikában, a számítógépek világában. Tudta, hogy valamennyi mûemlékünket úgy sem tudjuk megôrizni az utókornak, de fényképüket, fôbb adataikat rögzíthetjük a modern technika segítségével. A temetô sírjainak, a kolozsvári, majd az erdélyi mûemlékek számítógépes regisztrálására készült, ezeket szerette volna mielôbb a világhálón elérhetôvé tenni. Legújabban e mûemlékek helyének modern mûholdas bemérése foglalkoztatta. Kolozsvári viszonylatban a Fôtér házairól készített jó összefoglalást. Ezt bemutatta a Kolozsvár 1000 éve

5

címû, 2000 októberében tartott EME-konferencián. Szövege a hasonló címû kötetben (Kolozsvár 2001) is megjelent. A társaságot számos értekezleten képviselte, nem csak az országban, mindenekelôtt Tusnádon a mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó nemzetközi konferencián, hanem Magyarországi rendezvényeken, nyári egyetemeken is. A kolozsvári egyetem néprajz szakos bölcsészhallgatóinak éveken át tartott elôadásokat a mûemlékvédelemrôl. 1995-tô1 évekig ô látta el az Illyés Közalapítvány Mûvelôdési szaktestületének titkári tisztségét is. Hatvanadik életéve betöltésekor úgy vonult nyugdíjba, hogy soha egy napot sem hiányzott betegség miatt munkahelyérôl. Ezután a Szabédi-házban mint EMKE-fôelôadó szeretett volna tevékenykedni, s a KLMT-re fordította volna fennmaradó idejét. A sors másként akarta. Még egy éve sem örülhetett nyugdíjának, mikor a gyilkos kór jelentkezett, s attól fogva bámulatos erôvel küzdött a túlélésért. Terveit nem adta fel. Még a Mátyás-szobor évfordulós ünnepségén is szerepet vállalt, a KLMT következô közgyûlését tervezgette. A kór azonban 2002. október 29-én Budapesten végleg legyûrte. Hamvait november 16-án a kolozsvári unitárius templomból kísértük ki a Házsongárdi temetôbe, szülei sírjához. Mindenekelôtt a család feladata számba venni Balogh Ferenc hagyatékát, elkészíteni írásai jegyzé-

két. A KLMT-nek viszont tovább kell éltetnie szellemét, tovább kell vinnie az erdélyi mûemlékvédelem zászlaját.

GAAL GYÖRGY A Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság közgyûlése A Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság 2003. április 12-én a kolozsvári Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében megtartotta tisztújító közgyûlését. Ezen Gaal György megemlékezést olvasott fel a társaság alapítójáról és nemrég elhunyt elnökérôl, Balogh Ferenc mérnökrôl. Beszámoló hangzott el a társaság elmúlt két évi tevékenységérôl. A kolozsvári eseményeket Starmüller Géza, a szatmári fiókszervezet munkáját Bara István, a marosvásárhelyiét Keresztes Géza ismertette. A társszervezetek részérôl Dukrét Géza mutatta be a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédô és Emlékhelyi Bizottság munkásságát. A tagság új elnökéül Gaal György irodalom- és mûvelôdéstörténészt választották. Alelnök lett ügyvezetôi megbízatással Maksay Ádám mûemlékvédelmi szakmérnök, továbbá Kovács András mûvészettörténész és Bara István mûemlékvédelmi szakmérnök, a szatmári fiókszervezet elnöke. A titkár továbbra is Asztalos Lajos helytörténész, a választmányi tagok pedig Starmüller Géza és Keresztes Géza.

Vállalkozás és jótékonykodás Beszélgetés Huszák Vilmos temesvári vállalkozóval

6

Temesvár egyik sikeres, jól menô vállalata a Trim-line cég, amelynek tulajdonosa és vezetôje Huszák Vilmos vállalkozó. Az 1989-es változások után létesített cég nem egyik napról a másikra lett sikeres. A kezdetrôl, a beindulás körülményeirôl valamint sikerének titkairól faggattam a fiatal és tehetséges üzletembert. – Az 1989-es változások után sikerült néhány évet külföldön, Németországban dolgoznom. Ott jól mentek a dolgok, de az anyagi jólét nem volt elegendô. Akkor kóstoltam bele a kapitalizmusba és ott támadt az az ötletem, hogy mindazt, amit tapasztaltam, megtanultam, hasznosítsam is, és vállalkozásba kezdjek. Ezt csakis Temesváron tudtam elképzelni, hisz Németországban hiába volt meg mindenünk, hiányzott a város, az itteni magyar közösség és mindaz, ami ezzel együtt jár. Egyszóval vágytam haza, oda ahol gyermek- és fiatalkoromat töltöttem, ahol szüleim, jómagam és testvéreim is születtek. Korábban is érdekelt a város, annak fejlôdése,

történelme, és érdekel a mai napig is… Kezdetben a cégem cipôbehozatallal és árusítással foglalkozott. Késôbb beindítottuk testvéreimmel a Preferita cukrásztermékeket készítô és árusító részleget, amelynek sikere bennünket is nagyon meglepett. Pedig egyszerû a magyarázat. Ebben a rohanó, sietô világban az asszonyok megszaporodott feladataik mellett már nem érnek rá órákon át a konyhában sütni, fôzni, pepecselni. Ebben segít a Preferita cukrászlabor, amely sütemények készítésével foglalkozik nagy menynyiségben. Termékeink íze nem sokban különbözik az otthon elkészített tortáktól, süteményektôl. Én ezzel és az általunk támasztott követelményekkel magyarázom a cég sikerét. – Melyek ezek a követelmények? Említene néhányat közülük. – Elsôsorban a minôség. Országunkban tapasztaltam egy negatív jelenséget. A kezdeti minôségen a vállalkozók többsége nemhogy állandóan javítana, hanem inkább rontja. Fontos alap-

Huszák Vilmos

anyagokat hagynak el, spórolnak ki belôle, megváltoztatják a termék ízét, minôségét. Ezáltal, persze, saját kárukat is látják, hisz lassan-lassan a vásárlók elfordulnak tôlük és termékeiktôl… Nálunk ez éppen fordítva van. Mi állandóan javítani akarunk az ízeken, a termék kinézésén valamint a szolgáltatásokon (értem ezalatt a kiszolgálást, a pontos idôben leszállított árut stb.). Az nálunk is elôfordul, hogy az egyre növekvô

Veréb. 1925. Olaj 48x34 cm.

kiadások miatt csökkenteni kell az adagot vagy emelni kell az árakat. Ilyenkor a vásárlókkal szoktunk elôzetesen megegyezni és rájuk bízzuk, hogy a két dolog közül melyiket választják, az áremelést vagy a mennyiségcsökkentést. – Hogyan kell ilyen típusú vállalkozást elkezdeni? Ön hogyan fogott hozzá és hogyan választotta ki munkatársait? – Már a kezdet kezdetén nagy lelkesedéssel fogtam ehhez a vállalkozáshoz. Mindenbe szenvedélyt, szívet-lelket tettem bele. Legközelebbi munkatársaimként a testvéreimet vettem magam mellé. A többi munkatársam valamenynyien tapasztalat nélküli munkások voltak, akik itt tanulták meg nálunk a mesterség csínját-bínját, de van egy közös tulajdonságuk: nagyon szeretik a süteményt. Én felvételkor valamennyiüktôl ezt meg is kérdeztem. Aki azt válaszolta, hogy nem nagyon, vagy egyáltalán, azt nem vettem fel. Hisz aki nem szereti a süteményt, az nem is kóstolja meg, az nem is tudja megadni az ízét. – Elégedettek-e a munkatársai Önnel és az itteni körülményekkel? – Én úgy hiszem, hogy igen. Tudniilik megbecsülöm ôket, hisz nélkülük nem termelhetnék. Ezért igyekszem kellôképen érdekeltté tenni ôket, jó fizetést biztosítani nekik. A felmerülô drágítások esetén mindent megteszek, hogy lépést tartsunk ezekkel az áremelé-

sekkel. Ezen kívül állandóan beszélgetést kezdeményezek munkatársaimmal, és mindig nyitva áll az ajtóm elôttük, hogy segíteni tudjak gondjaik megoldásában. Állandóan figyelem munkásaimat és igyekszem elôléptetni ôket, közülük nevezem ki a csoportvezetôket, váltásvezetôket és a termelési fônököket, hogy ezáltal is motiváljam munkájukban, tetteikben. Nem kintrôl szoktam hozni egyegy idegen fônököt föléjük, és nem szoktam lehetetlen dolgokat kérni tôlük, csak azt, amiben elôzetesen megegyeztünk. Igyekszem tiszteletben tartani valamennyiük szokásait és ünnepeiket is, bár ôk kezdettôl fogva tudták, hogy nálunk az ünnep a legfontosabb szezon. Ilyenkor néha túlórázni is szoktunk, de mivelhogy három váltásban dolgozunk, ez ritkán fordul elô. – Mindezekért cserében mit vár el munkatársaitól? – Mindössze három dolgot: a szabályok betartását, azaz fegyelmet, jó minôségû munkát és a háromhavonta kötelezô orvosi vizsgálatok elvégzését. Hisz csakis így tudunk zökkenômentesen együttmûködni, eredményes és jó minôségû munkát végezni. – Mennyire fontos Önnek és vállalkozásának a reklám? – Olyan korszakban élünk, amikor igen fontos a reklám, ahhoz, hogy egy cég jól és nyereségesen mûködjék. Számomra és cégem számára is jelentôs helyen áll a jó reklám. Nem szoktam törôdni a költségekkel, nem garasoskodom, ha cégem hírnevérôl, termékeink minôségérôl és munkatársaimról van szó. Idôközönként egy tanárt szoktam felfogadni, aki egyfajta tréninget végez alkalmazottaimmal, hogy az alapfokú ismereteknél magasabb szintre jussanak, hogy minden helyzetben megfelelôen tudjanak viselkedni, hogy cégünket házon kívül is képviselni tudják. Ma is érvényes az a szólás, hogy „a mosoly eladja az árut”. Hisz mennyivel szívesebben vásárolnak egy mosolygó, elôzékeny, udvarias és kedves elárusítónôtôl, mint egy olyantól, akibôl mindez hiányzik. – Mi a véleménye az ebben az országunkban mûködô vállalkozókról? – Véleményem szerint napjainkban ebben az országban kétféle üzletember van: az elsô, aki nagyon hamar meg akar gazdagodni, a második valami hasznosat

akar tenni és céget akar vezetni. Én ebbe a második csoportba sorolnám magamat. Szeretem azt, amit csinálok, hosszú távon, a jövôben is ezt szeretném csinálni. Úgy érzem, hogy ha minél több helybeli lakos vállalkozni és termelni kezd, az itteni ipar újból fejlôdni fog. Ezáltal ez a város újból a régi lesz, olyan, amelyet gyermekkoromban láttam és megszoktam, azaz a parkok, a virágok, a zöldövezetek, a tisztaság és a rend városa. – Vannak-e a közeljövôben megvalósításra váró tervei? – Nemrég adtunk át rendeltetésének egy új gyártási csarnokot, de nem szeretnénk itt megállni. Cégünknek nyaranta a fagylaltkészítô mûhelyek jelentenek konkurenciát. A közeljövôben mi is szeretnénk egy fagylaltkészítô részleget beindítani, egyelôre csak nyaranta. Tervbe vettük egy vajastészta-részleg felszerelését is. E két új részleggel lényegesen bôvülne termékeink skálája, nem kellene raktárra dolgoznunk, és a termelést is az igényeknek megfelelôen irányíthatnánk. De ehhez a két új dologhoz komoly befektetésre van szükségünk, egyszóval mindez még a jövô titka… – Tudomásom szerint Ön vállalata profitjából a temesvári magyar hittársainak, az Élô Vizek Gyülekezete tagjainak is juttat, és más dolgokra, akciókra is áldoz. Hogyan lehetséges ez? – Hittársaim gyermekei az én gyermekeim is, és ezért valahányszor lehetséges, ünnepek alkalmával mi is hozzájárulunk, hogy az ajándékcsomagokat tartalmasabbá tegyük. Emellett a temesvári magyar újságot is támogatom, három Temesvárral kapcsolatos magyar nyelvû könyv megjelentetéséhez is hozzájárultam anyagilag. Azért ezeket, mert mint már említettem elsô nagy szerelmem, Temesvár volt és maradt a mai napig is. Szándékomban van más értelmes és értékes akciót is támogatni, amelybôl valamennyiünknek szellemi haszna származik… – Köszönöm a beszélgetést. Kívánok további vállalkozásához (is) sok sikert, Önnek pedig erôt és egészséget.

BOÉR JENÔ

7

Galéria

Vaszary János kolozsvári diákévei

8

Ma már egyöntetû az a vélemény, hogy Vaszary János (1867–1939) a magyar piktúra egyik legszellemesebb, nagy hatású mestere, a nyugati modern irányzatok egyik hazai meghonosítója. Nevét RipplRónai Józseffel és Csók Istvánnak együtt emlegetik, ôk a francia tájékozódásúak, akik szakítanak a „mûcsarnoki festészettel”, a kivénhedt müncheni akadémista szemlélettel. A mûvészeti forradalmak korszakában Vaszary életmûvét sok átalakulás, gyakori stílusváltás jellemzi. Mindvégig a progresszív alkotás lángja fûtötte, még idôs korában is a forrongás állapotában maradt: nyugtalan, csapongó, hirtelen fellángoló. A tüzes színek és lendületes vonalak mesterébôl hiányzik a lehiggadt megállapodás. Ugyanakkor bármivel kísérletezett, remekmûveket alkotott. Mûvészetének fô témája a mozgás, ennek hordozója, az élôvilág, az élô természet és a fölötte uralkodó ember, szépségének, erejének teljében. Nem érdekli a romantikus szentimentalizmus, az akadémista színpadiasság, a drámai konfliktusok, a lírai mondanivaló. Az ember mellett egyaránt érdeklik az állatok, képein gyakran szerepel tehén, ló, kutya, szárnyasok, de leginkább a macska. Szenvedélyes szeretet fûzte a növényvilághoz is, egyszer azt írta le: „a szép nô legveszélyesebb riválisa a virág”. Munkái közt gyakran találkozunk dús növényzetû tájképekkel, buja színekben pompázó virágokkal, élô-eleven csendéletekkel. Mindez csak ürügy a fô mondanivaló, a lüktetô élet, a mozgás képi kifejezéséhez. Számára idegen a színtelen, letarolt táj. Vallotta, hogy: a világ nem homogén, mozdulatlan; vad, ellentétes erôk kelnek benne szenvedélyes küzdelemre, ugyanúgy képein is vad birokra kelnek a formák és színek. A harc, a küzdelem Vaszary lételeme. Kevesen tudják, hogy felsô gimnáziumi tanulmányait Kolozsvárt végezte a piaristáknál, a mai Báthory Gimnázium elôdjében. Vaszary János Kaposvárott született 1867. november 30-án. A kilencgyermekes család fölött a létért való küzdelem sötét fellegei lebegtek. Rendre elveszítik kis házukat, szôlôjüket, a gimnáziumi tanár családfô inkább lírai lelkületû, mint gyakorlatias ember volt. Emlékirataiból tudjuk, hogy ennek a gyerekkornak is megvoltak azért a kellemes epizódjai, a környék sûrû bebarangolása, tökfejkészítések, macskafürösztések. Már ekkor szívesen rajzolgatott vázlatfüzetébe vásárosokat, állatokat, csatajeleneteket. 1882-ben kerül Kolozsvárra, s a tizenöt éves serdülô ifjú beiratkozik a piarista gimnázium VI. osztályába. Életrajzírói szerint itt kapta az elsô rendszeres rajzoktatást. Sajnos errôl nincsenek adataink, sôt, tudni kell, hogy az akkori tanterv szerint a gimnázium felsô osztályaiban semmiféle rajztanítás nem folyt. Mértani- és szabadkézi rajzot csakis az I–IV. osztályban tanítottak heti három illetve két órában.

Önarckép. Olaj. 44x31 cm. München 1887. Magyar Nemzeti Galéria.

Évvégeken közös kiállításon mutatták be az algimnáziumban készült legsikerültebb rajzokat. Arról, hogy az intézet akkori rajztanára, Propper Ferenc tartott-e magánórákat, vezetett-e valamilyen mûvészeti kört, az iskola értesítôi nem számolnak be. Nem tudjuk, hogy kapott-e mûvészi irányítást a gimnázium falain kívül, valamely ismertebb kolozsvári mûvésztôl. Azt azonban tudjuk, hogy Kolozsváron is folytatta vásártéri rajzolgatásait, és tudjuk, hogy adva volt az intézet tágas, gazdagon felszerelt, százéves múltra tekintô rajzszertára szabályos rajzpadokkal, festôállványokkal, rajztáblákkal, pódiummal és megszámlálhatatlan mintapéldánnyal – lapminták, gipszöntvények, mértani formák, díszítôelemek, fejek, fa- és vasmodellek, cserépedények stb. Ott volt a gazdag, több száz kötetes mûvészeti könyvtár, vagy a hosszú évek során rendszeresen visszatartott és mappákba kötött diákrajzok, mindez Simó Ferenc és a Normál Rajzodai tanártársai keze nyoma. Biztos, hogy mindez vonzotta és bejárt a rajzszertárba. Az 1882-es gimnáziumi Értesítôben egy szûkszavú mondatra bukkanunk: „Vaszary János VI. oszt. tanuló készített 103 táblára terjedô s az elôadott tananyagot feltüntetô anatómiai rajzokat”, ajándékként a természetrajzi szertár számára. A nagyméretû, 80x60 cm-es rajzlapokat kartonra ragasztották és a széleken szürke festékcsíkkal bekeretezték. Egy-egy

ilyen tábla maga is négy, öt vagy hat külön anatómiai rajzrészletet tartalmaz. Mindez több száz külön rajzot eredményez. Ilyen mennyiségû és méretû rajz csakis a szertárban születhetett, és szinte hihetetlen, hogy egy hatodikos diák készítette. A szertárak önerôbôl történô felszerelése régebbi szokás volt. Vaszary elôtt és után is készítettek szemléltetô rajzokat, egyeseket gondosan, fény-árnyékoltan kidolgozva, színezve, de ezek a legtermékenyebb diáknál sem haladták meg az öt-hat darabot. A Vaszary-rajzok mindegyike sötétbarna szépiával készült, ecsetheggyel ill. vágott fával könnyedén felvázolt, hullámzó vonalakkal, az árnyékolásoknál grafikus „szálkás” vonalkázással. Néhány darabon színes akvarellt is használt, ezek árnyékolása pikturálisabb folthatásos. A-tól, néha F-ig halad az egyes rajzrészletek jelölése, a magyarázó szöveg kalligrafikus gyöngybetûkkel németül íródott, a megnevezések latinul. Sok mindent elárulnak a késôbbi Vaszaryról. A diákok ötödikben növénytant, hatodikban állattant tanultak, heti három órában, s a tanítás alapjául Pap János állattankönyve szolgált. Ez Vaszary egyik kedvenc tantárgya, mindvégig egyese, azaz kitûnôje volt – e nélkül el sem képzelhetô ez a rajzáradat. Késôbbi mûvészi világában is a természet – növények, állatok, emberek – központi helyet foglalt el. A rajzok vonalvezetése, felskiccelése is árulkodik készítôjük dinamikus, forrongó, lázadó természetérôl. És ami a legfontosabb, hogy igenis rajzolt a gimnáziumban, bár ez nem volt kötelezô számára, sôt még a rendkívüli tantárgyak között sem szerepelt. Az alkotópályáján oly sokat rajzolt, festett állatvilágot ekkor ismeri meg, s rajzolja le belsô szerkezetében, felépítésében is ezeken a bonctani-anatómiai rajzokon. Propper Ferenc rajztanárnak és a tudós Pachinger Alajosnak, a természetrajz-tanárának és a szertár ôrének dicsôségére válik, hogy felfedezték a fiatal Vaszaryban rejlô kreatív erôket. (Propper Ferenc 1867–1898 között, 31 évig az intézet rajztanára, Pachinger Alajos, bölcsészettudor, német nyelv és természetrajz-tanár, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság rendes tagja, a Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírás okleveles tanára. Intézetünkben 1881-tôl tizenhárom évig tanít. Egyetemi tanár, 1894-tôl a podolini kegyesrendi társház fônöke és az ottani gimnázium igazgatója.) Szintén VI. osztályban beiratkozik a gyorsírásra is, ami az egyik rendkívüli tantárgy; ezt a haladóknál 1-es osztályzattal végzi el. Érdekességként táblázatba foglaltam Vaszary három gimnáziumi évének tananyagából szerzett érdemjegyeit, íme: VI. o. VII. o. VIII. o. Erkölcsi viselet 2 3 2 Szorgalom 2 2 1 Vallástan 2 1 1 Magyar nyelv 1 1 1 Latin nyelv 2 2 2 Görög nyelv 3 2 1 Német nyelv 2 3 2 Történelem 1 Tört. s földrajz 1 Történelem 1 Természetrajz 1 Természettan 1 1 Mennyiségtan 2 2 2 Bölcsészettan 1 Bölcs. elôtan 1 Testgyakorlat 3 2 3 Ált. osztályzat jeles jeles kitûnô Mint látjuk, kissé hadilábon állt az idegen nyelvekkel, a mennyiségtannal, és nem volt kitûnô tornász sem. Ugyanakkor mindvégig kitûnô magyar nyelvbôl, történelembôl, természetrajz-természettan-

Anatómiai rajztáblák. Szépia, akvarell. 80x60 cm. 1882/83

9

10

ból és bölcsészettanból. Életrajzírói mindegyike kihangsúlyozza Vaszary anyagi gondokkal küzdô serdülôkorát. Ez is hozzájárulhatott, hogy VII. és VIII. osztályban aktívan részt vett az önképzôköri munkákon, ahol a nyertes pályadíjakat anyagiakkal jutalmazták. Az 1883–84-es tanévben, mint VII. osztályos tanuló jelentôs elôrehaladást mutat. Az önképzôköri kimutatásokban a következôkre bukkanunk: a tizenegy elfogadott értekezésbôl kettônek szerzôje Vaszary János: „4. Kívántatott egy értekezés e címen: A történelem tanulásának haszna. E pályázatot a VII. osztály részére hirdette Papp Mózes VII. o. t. Jutalma 1 drb. 10 frkos arany. Nyerte Vaszary János VII. o. t....7. Kívántatott: A keresztény hadjáratok méltatása a velök szemben uralkodó ellenvéleményekkel. Jutalma Ft. dr. Vajda Gyula gimn. igazgató úr szívességébôl 1 drb. cs. és kir. arany. Nyerte Vaszary János VII. o. t.” És még egy adat ebbôl a tanévbôl: a rendkívüli tantárgyakból Feld Vilmos (fôgimn. tanár és ének-tanító) mûének óráira iratkozik be, 1-es osztályzattal végez. Elérkezik utolsó gimnáziumi éve, az 1884–85-ös tanév. Táblázatunk tanúsága szerint is, a kezdeti beilleszkedési nehézségek után megtalálja helyét a gimnáziumban, év végi osztályzata jelesrôl kitûnô lett, felharcolta magát az élmezônybe. Olyannyira, hogy Mária Terézia-féle évi 120 ft-os ösztöndíjat élvezhet. Ugyanakkor megválasztják az önképzôkör fôjegyzôjévé, majd elnökévé. A gyûlések beszámolóinál találjuk a következôket: „A szépliteratúra múzsájának ez idén is lerótta kegyeletes háláját a kör akkor, midôn egyik halhatatlanunk, Vörösmarty Mihálynak emlékezetét nyilvános ünnepéllyel ültük meg 1884. évi december 6-án a következô tárgysorozattal [a tíz pontból álló mûsor Erkel Ferenc Himnuszával kezdôdött a Daltársulat elôadásában, majd a szavalatok között szerepelt Vörösmarty Honszeretete és A vén cigánya is]: 2. Vörösmarty emlékezete; felolvasás, tartja: Vaszary János, az önképzôkör ez évi elnöke; 8. Mester meg a pap, Vaszary János VIII. o. tanulótól. Az ünnepélyt díszes, érdemi közönség hallgatta végig a gimnázium dísztermében. A helyi napilapok közül a Kolozsvári Közlöny nyilatkozott róla elismerôleg.” Az önképzôkör „írásbeli munkálkodásánál” is gyakran szerepel Vaszary neve: „Értekezés bejött 6, elfogadtatott 4, ebbôl 2 dolgozat a Vaszaryé. Rajz s életkép beadatott 5, elfogadtatott 4, ebbôl 3 dolg. a Vaszaryé. Emlékbeszéd bejött 3, mindegyik elfogadtatott, 1 dolgozat a Vaszaryé. Elbeszélés s rokon nemû beadatott s elfogadtatott 2, 1 dolg. a Vaszaryé.” A meghirdetett pályázatoknál „kívántatott a Vörösmarty-ünnepélyre egy emlékbeszéd. A beérkezettekbôl felolvastatott a Vaszary Jánosé. Fôtisztelendô Nagy Alajos ezt 1 forinttal jutalmazta.” „Kívántatott egy értekezés e címen: A természet és mûvészet harmóniája; jutalma a kör pénztárából 2 drb. magyar arany. Nyerte Vaszary János. Kívántatott egy rajzos életkép, jutalma 1 drb. magyar arany. Nyerte Vaszary János.” Végül az önképzôkör záró gyûlését 1885. május 2án tartották meg, itt is a 10 pontos mûsorban szerepel az elnöki jelentés, majd „Vaszary János bevégzi felolvasását”. Osztályfônöke elôbb Zachar János, majd Tóth Jenô volt. Júniusban, a szóbeli és írásbeli vizsgálatok után, Páll Sándor királyi tanácsos és tankerületi fôigazgató elnöklete mellett Vaszary is sikeresen érettségizik.

Anatómiai rajztáblák. Szépia, akvarell. 80x60 cm. 1882/83

Anatómiai rajztáblák. Szépia, akvarell. 80x60 cm. 1882/83

Késôbbi naplójegyzeteiben írja, hogy az iskolás feladatok kissé untatták „helyette illusztrációkat másoltam [lásd a 103 táblakép], a vásártéren parasztokat, állatokat, népies kosztümöket rajzoltam.” Még ugyanabban az évben, 1885 ôszén Pestre kerül Székely Bertalan Mintarajztanodájába, s bár ellentét feszül az ô temperamentuma s a tanodai módszerek között, két évig szorgalmasan másolja a gipsz- és lapmintákat. Tovább rajzolja gyermek és gimnazista kori kedvenc témáit is. Piaci és vásári rajzain kocsisok, bakák, lovak, tehenek, azaz a mozgó, eleven élet szerepel. Ugyanakkor megjelenik a táncosnôk, félvilági dámák, divathölgyek izgató világa is. A késôbbi gyakori európai bolyongás elsô stációja 1887 októberében a müncheni akadémia és Hackl tanár élômodelles osztálya, a maga akadémista módszereivel. Ekkor készül elsô Önarcképe (két évvel a kolozsvári érettségi után). A kép szenvedélyes, dinamikus, átlós kompozíciója mozgásszeretetérôl árulkodik: a test bal felé fordul, az arc hirtelen mozdulattal tekint a szemlélôre, szemöldökei összevontak, nézése komoly, szinte szigorú, ajkai összezártak, csak úgy sugárzik az elszántság, tettre vágyás. 1889–91 között a párizsi Julian Akadémián folytatja tanulmányait, ezután bejárja Rómát, majd rövid ideig újra Pesten találjuk. 1893-ban Párizs ismét visszahívja. Itt, ebben az impresszionista, posztimpresszionista izgalmas, forrongó korszakban festi meg bájos nôi arcképét a Feketekalapos nôt, dinamikus, átlós vonalvezetéssel, széles ecsetvonásokkal, a maga dekoratív egységében. A századfordulón a mûvészek kísérletét az ízléstelen gyári tömegcikkek visszaszorítására és az iparmûvészet felélesztésére, a szecesszió kígyózó, tekervényes, egységbe fogó stílusa oldja meg. Vaszary is készít plakátrajzokat, gobelinterveket, könyvdíszítést. Témáit a falu életébôl, a népi életbôl meríti. Parasztjai edzettek, egészségesek, robusztusak, szépek. Szinte nyers, realista képei szilaj ecsetkezeléssel készülnek, sötét színei feszültséget, életigenlést hirdetnek. Az állatábrázolások továbbra is fontos szerepet kapnak. 1905-ben olasz–spanyol–francia körutat tesz. Ekkor kerül közelebb az impresszionizmushoz. Festôi világa színesebbé válik, világos pasztell színeit játékos ecsetkezeléssel viszi vászonra. Képein megjelenik az ôt körülvevô polgári világ élete is. Aztán hirtelen hátat fordít és elítéli az impresszionizmust, stilizálásba kezd. 1911-es velencei–firenzei útja során szigorúbb kompozíciós törvények szerint alkot, a grafikai jelleg kerül elôtérbe. A diszkrét színezéssel készített tusrajzok, tusfestmények alapgondolata ismét a mozgás, az eleven dinamika. Míg elôbbi korszakában elemzôi Van Dongen hatását vélik felfedezni, jelen esetben Dufy nevét említik. Tény, hogy csodálatosak az ecsetheggyel vagy tollal, egyetlen lendülettel, körvonallal készült aktjai. Vaszary eddigi derûs mûvészi beállítottságába beleszól az elsô világháború. Mint haditudósító Szerbia harcterein megrendül a látottakon, a pusztító, értelmetlen öldöklésen. Mély humanitását kell kiemelnünk. Frontképein a természeti elemekkel harcoló embert jeleníti meg. Visszatér a realisztikus ábrázolásmódhoz (egyesek szerint naturalisztikus), drámai érzelmeit, dinamizmusát idegesen, szálkás ecsetkezeléssel közli, ahol a kolorit másodlagos. A háború után tatai házában dolgozik, majd 1920-

11

Anatómiai rajztáblák. Szépia, akvarell. 80x60 cm. 1882/83

12

ban, amikor Lyka Károly újjászervezi a Képzômûvészeti Fôiskolát, itt tanári állást vállal. Mûvészetében új tematika jelentkezik, a nagyvárosi ember élete és környezete, mindez intenzív színekben. Újabb stílusvonzódásait is felfedezhetjük, az expresszionizmus, sôt a francia fauve (vadak) hatásait. Tulajdonképpen két periódus különíthetô el: egy pasztózus feketealapos és egy fehéralapos korszak. Az elôbbiben sötétre vagy feketére alapozza vásznát, melyre ragyogó, sziporkázó színeket visz fel spaklival, sôt helyenként lecsiszolja a festéket vagy belekarcol. A 20-as évek végétôl fehérrel alapoz, és újra ecsettel dolgozik. Az akvarellszerûre hígított festékkel hosszan kígyózó színfoltokat visz fel távirati stílusban, virtuóz könnyedséggel. Képein a modern életet sugallja, a technika vívmányai által átalakult életformát. Errôl írja: „a modern mûvészethez több köze van egy gôzmozdonynak, mint egy Raffaelnek”. 1926-ban kapja élete egyetlen monumentális megbízatását a Tihanyi Halbiológiai Intézet falképének elkészítésére, melyen a balatoni halászok lelkesen dolgozó emberközössége, a munka magasztossága jelenik meg. Vaszary további érdeklôdési köre kizárólag a világvárosok élete, a városi polgárság pihenôhelyei, nagyvárosi szórakozóhelyei, a tengerparti nagyvilági fürdôk, nyaralók világa, az egzotikus növények buja pompája keretében a gondtalan nôk, férfiak és divathóbortjaik. Képei a modern életet tükrözik, a rohanó-szaladó élet ritmusát. E kornak talán legismertebb alkotása az 1928-ban készült Parkban címû kép, mely dekoratív, szûkszavú elôadásmódjában a japán festészetre emlékeztet. 1939-ben bekövetkezett haláláig, pályája utolsó korszakát, az életkedvvel teli és csodálatos színekben, formákban festett virágcsendéletei zárják le. Összefoglalva Vaszary János életmûvét, egyéniségét, elmondhatjuk, hogy színes, változatos, örökké mozgásban levô pályáján az összhangot kereste az általa oly nagyon szeretett eleven természettel. Ez a robusztus alkatú, mondénnek nevezett, szangvinikus alkotó 20. századi mûvészetünk egyik legzárkózottabb egyénisége volt. Élete, munkássága egyben tele van ellentmondásokkal. Mindvégig izgalmas, kísérletezô, leleményes, invenciózus tehetség volt. Szangvinizmusa sokszor sarkallta hirtelen, rövid idôre, más-más irányzatok felé, festôi elôadásmódjának állhatatlanságára, de mindvégig kitartott a feszítô dinamika, a lüktetô mozgás mellett. Számára lételem volt a harc, a küzdelem, nemcsak ecsettel, de szakírói tevékenységével is tiltakozik az ízlésrontó, elvénhedt mûcsarnoki piktúra ellen (lásd Vaszary János: Természetlátás és képszerûség. 1922). Élete során több díjat is nyert: Társulati-díj 1898, Kis aranyérem 1902, Aktkiállítás II. díja 1925, Velencei biennálé 1928, Genova aranyérem 1929. Halála után 1961-ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezte meg nagyszabású emlékkiállítását. Részt vett mûvésztársaságok (KUT, UME) alapító munkájában is. Tízéves fôiskolai tanárkodása alatt a modern irányzatok nagy hatású propagátora volt. Mindvégig pártolta a még be nem érkezett fiatalokat, s mint írja „optimisztikus hitvallása, amely számára napsugarat, színt és szabadságot jelentett” egész pályájára népszerûséget és gondtalan megélhetést biztosított. Kolozsvár és piarista gimnáziumának szerencséje, hogy három évig otthont nyújthatott kultúránk e nagy géniuszának.

ORBÁN ISTVÁN

Mûhely

Okama és paradicsommadár Egy tragikus sorsú kutató gyûjteménye Gyerekkoromban, amikor Nagyenyedre hoztak nyaralni, mindig el kellett vigyenek a Bethlen Gábor Kollégium természetrajzi múzeumába. Ilyenkor hosszú idôt töltöttem abban a teremben, amelyben Fenichel Sámuel lepke- és bogárgyûjteményét ôrzik. Nekem ez volt a múzeum legérdekesebb része, hiszen abban az idôben kalandoztam én is, Jules Verne hôseit kísérve, Új-Zéland és Ausztrália vizein. Azóta gyakran visszatérek a Fenichel-sarokba. Megtudtam azt is, hogy a Fenichel-gyûjteményhez tartozik még egy paradicsommadár, és létezett egy pápuaföldi néprajzi gyûjtemény is, amely átkerült a Történelmi Múzeumba. Fenichel Sámuel Nagyenyeden született 1868. augusztus 25-én kereskedô családban. A hét gyermek közül Sámuel volt a második. Érdekes, hogy neve a helybeli Bethlen Fôiskola 1880/81-es Értesítôjében szerepel elôször, mint az elemi tanoda IV. osztályos tanulója. Hiába kerestem az elôzô évek értesítôiben, csak a negyedikes osztálytársai nevét találtam. Az elsô három elemit tehát a város más tanintézményében végezhette. Tizenhárom évesen a középtanoda I. osztályos listáján látjuk viszont a nevét. Harmadikos középiskolás korában Herepei Károllyal tanulja a mennyiségtant és az ásványtant. Ekkor kezdôdött Herepeivel való kapcsolata, amely a sírig kíséri Fenichelt. Az 1884/85. tanévi értesítôben Sámuel neve zárójelben szerepel, ami azt jelenti, hogy tanév közben kilépett. Valószínû, hogy a helyi vincellérképzôben folytatja tanulmányait. Távozása ellenére elkíséri kedvenc tanárát az archeológiai ásatások színterére. Errôl Herepei így ír: „De nemcsak Vládháza terepén, hanem a Torockói-medence déli zárlatánál fekvô Gyertyános és Bedellô határán is maradtak fenn tumulusok, melyek a vládháziakkal szoros összefüggésben vannak.Ezeket a jobb sorsra érdemes Fenichel Sámuel, a bátor és merész új-guineai kutató táratta föl.” Az ásatásokat 1887 ôszén végezték és a következô tavasszal folytatni akarták. „Azonban a következô tavasz az ernyedetlen szorgalmú és nagy megfigyelô képességgel bíró ifjú kutatót már Bukarestben találta, hova gyalog három nap alatt 1888. máj. 23án, általam Bruner Dezsô kereskedôhöz ajánlva, érkezett be. A jelzett kereskedô által csakhamar a román Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójához, Tocsileskuhoz lôn beajánlva. Ez készséggel fogadta, s egy pár hét elteltével felismervén képességét és munkaerejét, a régiségtár egy részének rendezésével bízta meg. És miután e megbízást kitûnô szakértelemmel végezte, Dobrudzsába küldötték, a Traján trófeumának szétbontásával bízva meg.” Amikor teheti, fogja puskáját és a Duna-deltában barangol, gazdagítva szeretett iskolájának természetrajzi gyûjteményét. Ezért találkozunk újra nevével a késôbbi Értesítôkben is az adományozók listá-

ján, a következô megjegyzéssel: „A fôtanodán kívül hozzájárultak adományaikkal a gyûjtemény gyarapításához”. A Duna-deltában barangolva 1891 nyarán találkozik Albert Grubauerrel, a müncheni professzorral, aki ornitológiai tanulmányokat végzett ott. Fenichel természetrajzi ismeretei meglepték a német tudóst, aki felajánlotta neki, hogy vegyen részt tervezett expedícióján. Grubauer felismeri sokoldalú képességét és felkéri, vegyen részt az Új-Guineába tervezett expedíciójában. 1891. augusztus elején elbúcsúzik bukaresti barátaitól és Nagyenyedre indul. Itt elköszön családjától és ismerôseitôl, majd Budapesten keresztül Münchenbe utazik, ahol Grubauerrel elôkészíti az expedíciót, amelyet három-négy évesre terveztek. Az útiköltségre 200 000 márka állt rendelkezésükre. Az expedícióban öt európai vesz részt, Grubauer (a vezetôfônök) és szolgája, Fenichel a preparátor és gyûjtô, egy fényképész-rajzoló és egy orvos. Münchenbôl Hamburgba utazik, ahol hajóra száll. Grubauer késôbb indul Genovába vonattal, és onnan ô is a Salatiga fedélzetén folytatja útját. Az elindulás hangulatát hûen tükrözi Fenichel levele: „Szeptember 30-án indult el Hamburgból a Dampfschifs-Rhrederei Társaság szép gyorsposta gôzöse a Salatiga... Az utasok már a fedélzeten vannak elszórva, részint ülve, részint állva – melankolikus gondolatokba merülve – várják az indulás óráját... S ha senki se tudja útitársa szenvedéseinek és úti céljának részletes okait, mindenki tudja, hogy az elválás fáj, oly nagyon fáj itt hagyni a hazát, a rokonokat, ismerôsöket stb., egy messzi távoli területen új hazát keresve. A fájdalom érzete fokozottabbá lesz, ha az utas a közeli visszatérést egyelôre nem remélheti. Ezen utóbbiak közé látszának az utasok legnagyobb része tartozni. A búsuló arcokból mintegy látható a reménytelenség érzete. Néha-néha összetalálkoznak a tekintetek, melyek kíváncsian fürkésznek, de egyszersmind nagyon vigasztalóan hatnak... Az árbocok sûrû erdeje mindinkább maradoz, a város körvonalai halványodnak. Az utasok hangulata a tényleges távozással komorabbá válik.” A hajó útvonalát Surabayaból 1891. november 24én postázott levelében közli: „Szeptember 30-án indultunk el Hamburgból és Amsterdam, Southampton (Anglia), Génua, Port-Said (Egyipt.), Suez, Singapore, Batávia, Samarang (Jáva) érintésével e hó 20án a fent nevezett jávai város kikötôjébe érkeztünk azon céllal, hogy innen Új-Guinea hollandi részére menjünk. E terv a hiányos közlekedés és az éppen e napokban kiütött kolera miatt meghiúsult. Nem maradt egyéb hátra, mint ugyan e hajóval Singapore-ig (Angol India) visszahajózni, és onnan dec. 15-én Német Új-Guineába utazni, hová az új év elején érkeztünk meg.”

13

14

Sajnálatos módon Fenichel útinaplója halála után elkallódhatott, így az utókor csak pár levelébôl ismerheti meg kiváló írói tehetségét. Az elsô új-guineai élményeit 1892. január 29-én írt levelébôl ismerjük: „Habár már egy havi lakosai vagyunk e területnek és már több jegyzettel bírok, mégsem akarom az elsô benyomás hatásait nyilvánosságra hozni, mivel esetleg hibásak lehetnek. Egyelôre Constantinhafenbe vagyunk letelepedve, és innen teszünk különbözô irányban kirándulásokat. Valószínû, hogy már a jövô hónap vége felé tesszük az elsô kísérletet a Finisterrae-hegység ismeretlen láncolataiba behatolni. Fô idôtöltésemet a vadászat és a tárgyak preparálása képezi. Szabad idômben ethnográfiával foglalkozom. Szorgalmasan gyûjtök és tanulom a közeli Bongu falui bennszülöttek nyelvét, amelynek értéke széles körre terjed... Állapotom jó, egypár kisebb malária esetet kivéve egészséges voltam. A parti falvak lakosai, jelenleg általános békés hangulatúak... Különben a pápuák igen ravaszok, mi sem bízunk bennük, jóllehet mindig jól fogadnak és azért fegyvertelenül sohase hagyjuk el a telepet.” De a baj nem a pápuák részérôl éri! „Folyó év március havában vált bizonyossá a Grubauer-féle expedíció tönkre jutása, tényleges mûködésbe lépése elôtt. E sajnos esetet, az ügy hibás fölfogása, szervezete és fôleg financiális viszonyok idézték elô. E vállalat szerencsétlen vezetôje még e hó folyama (március) alatt elhagyta Új-Guineát és Singaporéba utazott vissza. Hogy innen merre vette útját, nem tudom. Természetesen én is elutazhattam volna. De egyszerûen a veni vidivel nem lehettem megelégedve. Azért hagytam el édes Hazámat, azért utaztam ily messzire, hogy a vicit is elmondhassam. Itt maradtam tehát setét, borongós viszonyok között alig 80-100 márkával a zsebemben.” Segítséget kér és öt hónap múlva a budapesti Nemzeti Múzeum felajánlja, hogy anyagilag támogatja. Fenichel házat vásárol Bongu faluban, berendezkedik, öt bennszülöttbôl álló csapatot fogad szolgálatába, és nagy lendülettel kezd gyûjteni. Közben gyakran lázrohamok is gyötörték. Nemcsak madarakat, lepkéket és bogarakat gyûjt, hanem megtanulja a bennszülöttek nyelvét, így sikerül megismernie hitvilágukat, szokásaikat. Számos néprajzi tárggyal is bôvíti gyûjteményét. Lássuk mit ír néprajzi kutatásairól! „Említést érdemel az ethnológia terén kivívott eredményem. Tanulmányaim érdekesek, szép és bô anyagot fognak szolgáltatni útleírásomhoz. E tárgyú gyûjteményem eddig 35 láda és csomagra rúg, és folyton szaporodik. Csak röviden említem, hogy sok új és unikum tárgynak vagyok birtokába, melyeket az elôttem itt utazók nem ismertek. Vallás, filozófia szempontjából fontos jegyzeteim vannak. Ezek alapján az Astrolabe Bay és a háttéri Finisterrae-hegység lakosai – addig a meddig én ismerem (700 m tengerszint feletti magaságra jutottam eddig) – kultusza az úgynevezett animizmus egy faja, melyhez kevés zoolatria is keveredék. Mentôl jobban és jobban sajátítom el a nép nyelvét, annál inkább érdekesebb és érdekesebbé válik. Igen, mert aki csak az elsô benyomás élményét tekinti vizsgálódása eredményének, az lehetetlen, hogy ne tévedjen. A gyakori tapasztalat, már kora ifjúságomba, az archeológia

terén tanított erre, és itt most hasznát is veszem. Hiszen most már füzeteket tudnék írni mindenrôl, amit ezen érdekes népnél láttam és éltem. De szándékosan nem teszem, mindaddig, míg gyakrabban meg nem gyôzôdök arról, hogy jegyzeteim csakugyan alaposak. Ennyit e tárgyról.” Késôbb folytatja az Inglemana és Csambul falvakban tett megfigyelései leírását: „A lakosság jól fogadott. A csapat elsô pillanatra félelmet keltett, de hamar megbarátkoztunk, fôleg miután egypár ajándékot osztottam szét... Izmos, erôs emberek, kik csak kevés földmívelést folytatnak és egy teljes kôkorszakban élnek, és a terményeket sokkal jobban, mint a parti törzsek, tudják kihasználni. Különben szikár, sovány arcuk elárulja, hogy nagyon rosszul táplálkoznak. Csak egyszer esznek naponta és ez este történik, de gyakran napokig nem táplálkoznak egyébbel, mint az ún. Betel pálma csípôs gyümölcsével, melynek belét égetett korálmésszel keverve, téglavörös színû anyagát a szájba ide-oda forgatva, majd nyelv alá tartva, vagy a pofa oldalához csúsztatva (hasonlóan mint a bagózás nálunk) 10-30 percig rágva kiköpdösik. A dohányt úgy látszik már régebb ismerik. Egy pálmafa levelébôl vastag szivart készítenek, melyet bambusz szipkából (a parton ismeretlen) roppant élvezettel szívnak. Ékszerekre keveset adnak. A hiúság nincs mérvben, mint a parti vagy a szigeti lakosság között, elterjedve. Összes ékszereiket rotángnád szálaiból fonott kar és láb perecek, hajfésûk képezik stb. (No majd bôvebbet úti leírásomban). Este 5 paradicsommadárral és egy pár konyhára került galambfélével tértek vissza embereim. E faluban két napig tartózkodtunk.” Kedves tanárához, Herepei Károlyhoz címzett leveleiben inkább zoológiai gyûjtésérôl ír, de az 1892. október 18-án keltezett levélében lelkesen írja: „És már most kérdem: mi lehet érdekesebb, mi lehet nagyszerûbb, mint a még kôkorban élô félvad embert tanulmányozni?! Itt saját szemével látja a kutató a Homo primigeniust, a Homo sapiens ezredek ezredének elôdjét vagy ôsét. Szemeimnek alig akartam hitelt adni, hogy az, amit lát, valóság. Itt tanúságot szerezhet az ember sok oly rejtélyrôl, amelyrôl az európai prehistorikus kérdôjellel állítja föl teóriáját... Nem, nem lehet szavakat találnom azon érzelmek kifejezésére, melyet mindannyiszor érzek, midôn a kôkor e népei között járkálok és jegyzek. Ilyenkor túl boldog vagyok, gyakran örömkönnyek lopóznak szemeim közé. E nép minden mozzanatában, minden lépésében nagy érdekesség rejlik.” Utolsó néprajzi beszámolóját a Bonguból, 1892. október 25-én küldött levelében tárja elénk: „Az Astrolabe Bay hátterének lakossága, illetôleg a Finisterrae-hegység lakói eredetileg azonos antropológiai típust mutatnak, mint a parti lakók, de nyelvük, szokásaik és egyéb szempontból amazoktól nagyon különböznek... Kultusza a parti lakók animizmusának egy faja. Halottaikat nagy kegyelettel elôbb saját házaikba, ülô, összezsugorodott helyzetben, csak félig temetik a földbe, majd füstbe akasszák és totaliter heteken keresztül füstölik. Edényeiket a hegység belsejében levô lakosoktól cserélik be. Ezek igen nevezetes és a kort jellemzô tipikus hegyes amfora szerû fenékkel végzôdnek. Használatkor félig a földbe szúrják és körülötte nagy tüzet raknak...

Egy, még az európai civilizáció fénysugarától áthatlan eredeti kôkorszakban élô primitív nép, minôk e pápua törzsek, csakugyan a legnevezetesebb tanulmányokat szolgáltatja úgy a kultusz történeti, mint általános ismertetô szempontból. E nép minden legkisebb mozzanatában gazdag anyag rejlik... Legfontosabb eszközei közé elsôsorban a kôfejsze tartozik. Nagy gonddal, hetekig tartó munkával csiszolják a kôfejszéket, melyeket görbe nyélbe a legnagyobb ügyességgel erôsítenek. Alakja teljesen azonos a kontinens minden részében lelt paleoliti kôfejszékével. Sajátos igazság az, hogy hasonló körülmények az egész emberiséget egy ugyanazon alakú eszköz kivitelére tanították. Hogy mily nagyszerûen érti ezen primitív nép ezen, általunk kezdetlegesnek ítélt eszközét kezelni, azt látni kell, elmondani alig lehet. Az ôserdôk legóriásabb fatörzsét aránylag a legnagyobb könnyûséggel dönti le. Ez úgy történik, hogy a fatörzs körös-körül, hegyzésszerûleg bevágatik mindaddig, míg a fa saját balanszírozásánál fogva földre dûl. Csak nagyon kevés földmívelést folytatnak és ebbôl élnek. Az ôserdei bogyók, gyümölcsök, magvak, gyökerek stb. egész halmaza bô táplálékot szolgáltat. E hegyilakók kitûnô nyíllövôk. Gyakran vadásznak madarakra, melyeknek tollait a legnagyobb gonddal ékszerül használják föl. E néptôl bírom a legszebb ízléssel készült toll nyakékeket, melyek igazi ízlésrôl tesznek tanúságot. Ünnepélyekkor arcukat okra földdel pirosra festik, bozontos hajukat ég felé fésülik. Táncaikkor egy hengerszerû, középen valamivel szûkebb, de csak egy fenekû, gyík- vagy kígyó bôrrel elzárt dobot és sajátszerû énekeiket használják.” Ebben a levelében ismerteti további terveit: „Hogy a Finisterrae-hegység legmagasabb csúcsát megmásszam és fölmérjem, több elôexpedíciót kellett és kell elôbb tennem, hogy az ôserdôk útjait kikutassam és a lakosok nyelvét, szokásait, barátságát a nagy expedíciómhoz bírjam. Az elmúlt 3 hó alatt 3–4 ily nagyobb és számos kisebb rekognoscírozó utakat tettem, a miközben fontos geográfiai és ethnológiai felfedezéseket tettem. Falukat és egy még a teljes kôkorszakban élô népet tanultam ismerni... Még egyedüli reményem az 1500-nál magasabb hegyekbe rejlik. Ha itt se lôhetnék Dephilades és Epimahus specieseket, úgy föladom a Finisterraekutatásaimat s ha a Nemzeti Múzeum további pénzsegélyében részesülök, a jövô év elején Huoa Golf angol területére igyekszem jutni, hol a híres paradicsommadár-vadász Hundstein kitûnô eredménnyel mûködött.” Alig tizennégy hónap alatt, hatalmas gyûjtômunkát végzett, Madarász Gyula beszámolója alapján: „Az ethnográfiai tárgyak, levelei szerint a tízezret is meghaladták, a melyekbôl azonban hazájába csak háromezer néhány száz jutott: lepkegyûjteménye felülhaladja a négyezret, a bogarak a kétezret, a csigák száma pedig tizenöt-húszezer lehet. Hogy a madarakra térjek, Fenichel összesen 95 fajt 206 példányban szerzett, és bôrén kívül majdnem mindegyiknek a mellcsontját is preparálta.” Tehát a gyûjtött anyag hozzávetôleg 31-36 000 darab! Fenichel úgy tervezte, hogy 1893 ôszéig, amikor hazaindult volna, eljut gazdagabb lelôhelyekre is. Nem így történt. A Közérdek 1893. június 4-i számában, a Vegyes hírek rovatban jelent meg a következô rövid értesítés:

„– Fenichel Samu f. évi március hó 11-én meghalt. 13-án eltemették. Errôl tudósít a Német birodalom ausztráliai konzulja, s e hír bennünk és mindazokban, kik e ritka akaraterôvel, bámulatos kitartással, erôs tudományszomjjal bírt 25 éves ifjút ismerték, igaz és mély részvétet fakaszt. Leveleit, melyeket Ausztrália legvadabb vidékeirôl írt, lapunk múlt évi folyamában láthatták olvasóink. Erôs ragaszkodása hazánkhoz és Nagyenyedhez: szülôvárosához – hálás érzelme jóakaróihoz –, buzgalma, mellyel a Nemzeti Múzeumot, mely ez évben is szép segélyt küldött, érdekes gyûjteményeivel gazdagítani igyekezett, forró vágya, hogy ez év ôszén hazaérve, keserves fáradsága gazdag eredményeit bemutassa, mind-mind egy erôs láz áldozata lett. Legyen könynyû neki az idegen föld.” Halála körülményeirôl pár évvel késôbb a pápuák földjére látogató természettudósunk, Bíró Lajos szerez tudomást, aki Fenichel szüleinek tett ígéretét beváltva, végigkutatja az Astrolabe-öböl falvait és végül Bonguban talál a tragikus sorsú kutató nyomára. Ott a fénykép láttán két pápua felkiáltott: – Hiszen ez Pintyel! Megmutatták a házát, de gyûjteményének nyoma veszett. Elmesélték, hogy „Pintyel” sokáig feküdt betegen, míg elvitte egy nagy csónak. Erre Bíró Stephansortba ment, ahol a legközelebbi missziós kórház mûködött, ott talált egy idôs ápolónôt, aki emlékezett Fenichelre. Auguszta nôvér elmesélte, hogy az ô karjaiban halt meg súlyos trópusi lázban. Megmutatta a sírt is a stephansorti temetôben. Bíró fényképe alapján 1970-ben egy másik kutatónk, Balogh János azonosítja a sírt, megtisztítja és alumínium kereszttel látja el. Az utókor nem volt hálátlan, 1895. február 9-én a Természettudományi Társulat emlékünnepen méltatja Fenichel munkásságát. Az emlékünnepen jelen voltak szülei és testvérei, valamint Alsó-Fehér vármegye alispánja, Csató János. Az emlékbeszédet Herman Ottó mondta el, majd Madarász Gyula tartott elôadást Fenichel madarai címmel. Herepei Károly, egykori enyedi tanára, kora miatt nem vállalhatta az utazást, de felolvasták levelét, melyben meghatóan ír kedvenc tanítványáról „kinek öt érzéke a hatodik érzékbe, a világos látás érzékébe összpontosult. E hatodik érzéke fejtette ki oly korán és oly nagyra megfigyelô, összehasonlító, megkülönböztetô, ítélô és következtetô tehetségét. E hatodik érzéke vezette Új-Guineába is, hogy az állatemberben megfigyelje a gondolkodó embert s mûveiben fel-felcsillámló eszméit”. A Fenichel-gyûjtemény nagy része halála után elkallódott. A kollekció nagyobbik része Budapestre, egy töredéke a nagyenyedi Bethlen Fôiskola múzeumába került. Az etnográfiai gyûjtemény jelenleg a helyi Történelmi Múzeumban van. Az 1990-es évek elején egy tanulmány szerint ebbôl a gyûjteménybôl 38 tárgy létezett. A szerzôk megemlítik, hogy más romániai múzeumokban is találtak számos Új-Guineából származó néprajzi tárgyat. És hozzáteszik: „A rendelkezésünkre álló adatok nagy része alapján, jogosan jelenthetjük ki, hogy azok a tárgyak is ugyanabból a gyûjteménybôl származnak. Jogérvényesen azonban csak azután nyilatkozhatunk, miután más forrásokat is tanulmányozunk, Fenichel és más új-guineai utazók tevékenységével és gyûjteményeikkel kapcsolatban.” A múzeum ôre megengedte, hogy felmérjem a kollekciót és fényképeket is készíthettem róla. Az értékes tárgyakat négy csoportra oszthatjuk:

15

Feketekalapos nô. Olaj. 35x26 cm. Párizs 1894. M.N.G.

16

1. Ruházati cikkek és dísztárgyak: növényi rostokból készült kötény (valószínû, hogy ágyékkötô volt, a nôk öltözékéhez tartozott). Egy tapa darab (60x70 cm), amely fakéregbôl készült és szövetként használták fel. A férfiak ágyékkötôje is ebbôl készült. Két spirálisan összetekert dísztárgy, valószínû, hogy karkötô. 2. Szerszámok: két fejsze, mindkettô keményfából készült (sajnos a fát alaposan megrágta a szú). A elsônek a nyele egyetlen darab fából készült. A második fejsze nyele két darabból készült, és ezek hegyes szöget képeznek. A nyél két részét rostokkal illesztették össze. Ennél a fejszénél ki lehet cserélni a nagyobb terhelésnél meghibásodó részeket. Fenichel Herepei Károlynak is beszámol arról, hogy milyen ügyesek a pápuák a fejszekezelésben: „Ha kedves tanár úr látná: például, hogy a paleolitkori ember mily ügyesen kezeli primitív – de legfôbb kincsét – a kôfejszét, mily roppant könnyûséggel dönti le az ôserdôk legbüszkébb óriását, hogy vág és farag kôfejszéjével: lehetetlen, hogy ez hasonló örömet ne okozna, mint éppen nekem.” 3. Fegyverek. Ebbôl van a legtöbb. A fentebb idézett tanulmányban összesen 17 darab szerepel, a raktárban azonban csak a következôket fényképezhettem le: egy lándzsa, egy íj és négy nyílvesszô. A lándzsa hossza 270 cm. Emberi arcot mintázó díszítés látható rajta. Az íj keményfából készült, 175 cm hosszú, közepén 4 cm vastag és 2 cm széles, a nyílvesszôk nádból vagy fából készültek. „Támadó fegyvereik nagyon veszélyesek, roppant sok ún. ellenhoroggal vannak ellátva a seb veszélyeztetésére. Nyilaik és lándzsáik, melyeket itt gyûjtöttem, unikum típusúak. A parti lakók állítása szerint mérgezik nyilaikat egymás elleni létérti küz-

delemben. Egy hagymaszerû gumóból készítnék a veszélyes mérget. Én még saját szememmel nem láttam és így, mint tény nem állíthatom” – írja Fenichel 4. Hangszerek. Ezek a legérdekesebb tárgyak: az okama (vagy kisdob) henger alakú, közepén elkeskenyedô. Keményfából készült, és középsô részén egy körkörös farkasfog motívumú díszítés van és két finoman faragott nyél. Az egyik végét gyíkbôrbôl készített hártya zárja el. A dob fontos szerepet játszik a pápuák szertartásaiban, ott találjuk Pápua Új-Guinea címerében is (amely egy okamán pihenô paradicsommadarat ábrázol). Sajnos kikezdte az idô vasfoga, megrepedt. Az orlan ai (vagy tánccsörgô) nagyon ritka hangszer. A világ múzeumaiban 35 orlan ait tartanak számon, ebbôl 27 Budapesten található (egy pedig Nagyenyeden vár jobb sorsra!). Ez is tipikus újguineai hangszer, amely a Pangium Edulae pálmafa (a pápuák dialektusában orlan) gesztenyeszerû gyümölcsébôl készül. A gyümölcsöket kivájják, rostokra fûzik (17-20 darabból áll egy füzér), és több ilyen füzért a (nagyenyedi hangszeren hatot) erôsítenek egy fanyélre. Amikor megrázzák, a xilofonhoz hasonló hangot ad. A hangszer nyele 30 cm hosszú, vastagsága 6-8 cm, madárcsôr alakú. A csôr nyitott és erre is egy stilizált emberarcot faragtak. Furcsa érzelmekkel távoztam a Történelmi Múzeumból, egyik szemem nevetett, a másik pedig sírt. Boldog voltam, hogy megismerhettem kedvenc utazóm gyûjteményét, de elszomorított az, hogy senki sem törôdik vele. A sors iróniája, hogy valamikor Fenichel a következô sorokat írta haza: „A román nemzeti múzeum az egyetemi palotában van, és melynek minden osztálya elég bô anyagú ugyan, de legelhanyagoltabban kezeltetik. A term. rajzi gyûjtemény 3 szûk termet foglal el. Sok nevezetességgel bír, de általában véve hanyag kezelés alatt áll. Sok állat van rosszul preparálva. A szép és gazdag borszeszkészítmények gyûjteményére éppen semmi gond sem fordíttatik. Sok tárgy áll megpenészedve. A történelmi és régészeti múzeumok szintén igen gazdag anyagra, de minden értelmes rend nélkül összehalmozva.” Ha most kéne tudósítania arról a múzeumról, amelyben gyûjteménye hever, sajnos nem kéne sokat változtasson a fenti szövegen. Tragikus sorsú tudósunkat Herepei Károly professzor így jellemezte fennebb idézett emlékbeszédében: „Igen! Mindenben és mindenütt az eszmét kereste, úgy a parányban, mint a világegyetemben. Én nem tudom, hogy mélyreható szelleme volt-e nagyobb, vagy akaratereje, de azt tudom, hogy magasra törô szelleme, párosulva akadályt nem ismerô akaraterejével, hozták meg gyászos végzetét. És már e gyászos vég fölötti emlékünnep nemcsak szép és fényes bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzeti tudományos kar hivatásának s öntudatának magaslatán áll, hanem a jövô biztos zálogául szolgál arra nézve is, hogy a magyar nemzet hálásan vési a történelem lapjaira mindazoknak nevét és emlékezetét, kik e nemzet közmívelôdésének érdekében életökkel is áldozni elég bátrak voltak.”

DVORÁCSEK ÁGOSTON Dvorácsek tanár úr tehetséggondozó mûhelyébôl ismét kikerült néhány ügyes diákdolgozat. Örömmel adunk nekik teret Mûhely-rovatunkban, dicséretetül és biztatásként.

Gyimesek árvája – Gyimesbükk A Tatros a Keleti-Kárpátokban az 1050 m magas Fügéstelek csúcsa alatt ered, és mintegy 30 km hosszúra nyúlt völgyön halad az 1662 m magas Tarhavas lábánál levô szoros bejáratáig, amelyen túl Moldva kezdôdik. Ezt a völgyet, mely Csíkszeredától keletre van, a Tatros felsô szakaszának vízgyûjtô medencéjével együtt Gyimes vidékének nevezik. Az egész Gyimes völgye, melynek több mint 15.000 lakója van, három községbôl áll: Gyimesfelsôlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az elôzô kettô az erdélyi Hargita megyéhez, Gyimesbükk azonban a moldvai Bakó megyéhez tartozik. Sok patak ömlik a Tatrosba, a patakok mentén szétszórva házak vannak. Ilyen települések a magyar alföldi tanyákat kivéve, néhol a székelyeknél fordulnak elô és nálunk, Gyimesen. Az úgynevezett szórványtelepülések eredetét a feudális kötöttségek alól történô kibúvással és a pásztorkodással magyarázzák. Egyes nagyobb patakok nevét falvak is viselik: Hidegség, Görbe, Tarhavas stb. Telepesek csak a 17. században jelentek meg, addig csak alkalmi bujdosók és szökevények találtak menedéket itt. Jórészt a csíki falvakból húzódtak a hegyek rejtett völgyeibe, de jöttek Háromszékrôl, Moldvából és talán Fogaras vidékérôl is. És a székelyek közt az írásos emlékek németeket, örményeket, cigányokat és zsidókat is említenek. A csángók tehát nemcsak a székelyek körébôl kerültek ki. Elcsángáltak – vagyis elbujdostak –, és így lettek csángók. Helyi hagyomány szerint az 1694-es tatárbetöréskor a Csíkból elhurcolt emberek közül egy Ambrus nevezetû megszökött, és ide rejtôzött el, ô volt az elsô telepes. Elôször a patakfejeket foglalták el, ide építettek maguknak kalibákat, majd kisebb házakat. A KeletiKárpátokban levô Gyimesi-szoros az évszázadok során fontos szerepet játszott, ma is itt halad át az Erdélyt Moldvával összekötô egyik út. 1897-ben Gyimes is bekerült a vasúti körforgalomba, amikor fölavatják a Gyimest Moldvával öszszekötô vasútvonalat. A csángóság elszigetelt pásztorkodó, favágó népcsoport volt, amely megôrizte archaikus székely eredetû népi kultúráját napjainkig. Az elzártság, a pásztorkodás, az írástudatlanság nem engedte a gyimesieknek, hogy a fejlôdésben lépést tartsanak a székelységgel. Ez az életmód az 1960-as években bomlott fel, amikor megkezdôdött az ingázás. Felbomlottak a közösségek, elmaradtak a falu lakóit összekapcsoló szokások, kosaras bálok, kalákatáncok. Megváltozott a lakáskultúra, az építkezés is. Az eredettudat ápolásáért legtöbbet az egyház és az iskola tett. Noha Gyimesbükköt elszakították a többi gyimesi csángótól, Hargita megyétôl, és Bakó megyéhez csatolták, ennek ellenére még a legnehezebb években is írni tanította a katolikus magyar pap a csángó gyerekeket. Mikor megkérdeztek egy 78 éves bácsit, hogy minek vallja magát, így válaszolt: „Hát én magyarul imádkozom, káromkodom s jajgatok, akkor mé kérdi, hogy én mi vagyok”. A gyimesiek nagyon szerették a táncot, minden alkalmat megragadtak, hogy táncolhassanak. A gyerekek is rendeztek táncokat, gyermeklakodalmakat, kosaras bált, próbálták utánozni a nagyo-

Vásárosok. Gobelin. 1900 körül. Iparmûvészeti Múzeum.

kat. A legrégebbi táncalkalom a fonó kaláka volt, ahol összegyûltek a lányok len-, kender-, szöszguzsalyokkal. Késôbb jöttek a legények, közösen énekeltek, játszadoztak. A legények lesték az elejtett orsókat, amelyeket elkaptak és csak csókért adtak vissza. Ma már részben kihalt ez a szokás, maradt a szomszédolás, ahol a felnôttek beszélgetnek, politizálnak és pletykálnak. A szüreti bál most is élô hagyomány. Az a korosztály, amelyet abban az évben soroznak be, októberben megszervezi a szüreti bált. Egy hétig készülôdnek erre az alkalomra. Szôlôt vásárolnak, mert Gyimesben nem terem meg, koszorúba kötik, és felakasztják a táncterembe, és a nagy koszorút kisorsolják. Italt is ôk vásárolnak és árusítják. A bál reggelén a csôszlegények és a csôszleányok ünneplô csángó ruhába öltöznek. A legények lovat szerelnek, feldíszítik és mindenki egy üveg bort fog. A csôszleányok két hosszú lajtorjás szekérbe ülnek, mind csángósan öltözve, és így indulnak a bál reggelén a faluba, a szomszédos falvakba zene kíséretében, énekszóval. Tisztelgetik és bálba hívják a fiatalokat. Miután megjárják magukat, hazamennek és átöltöznek. Este is ruhájukon valami szalagjel vagy koszorú mutatja, hogy kik a csôszök. Másnap visszahíváskor is, takarítás után pár órát még táncolnak. A fiataloknak a tánc jó alkalom az ismerkedésre, nyáron meg udvarlási lehetôség a kalibás tánc. A kalibázás a gyimesi állattartás jellemzô szokása. Tavasszal a gazda felpakolja szekerét, a kicsi borjút, a sajtcsinálás eszközeit (brigigyó, légely, ordafôzô üst, küpüllô, krinta, sajtcsavaró) és kiköltöznek a kalibához, a havasi szállásra. Nagymamám mesélte, hogy mivel a kalibák egymástól meglehetôsen távol álltak, ezért régen a fiatal legények, leányok, hogy ne unatkozzanak, összehuhejtozták a

17

társaságot, és játszadoztak vagy táncoltak. Az ismerkedés után következett a guzsalyoskodás. Ha a legény megtáncoltatta a leányt, beszélgettek, és megkérdezte a leánytól, jártat-e guzsalyast. A legény úgy ígérkezett a guzsalyosba, hogy elvette a lány zsebkendôjét, hogy este majd visszaadja. A faluközösségek egyik legünnepélyesebb eseménye a lakodalom volt és maradt. A lakodalomra már csütörtökön kezdenek készülôdni, marhát vágnak, bevásárolnak stb. Szombaton délután kezdôdik meg a legényes háznál. Összegyûlnek a szomszédok, rokonok, násznagyok. A gazda a vôlegényt elbúcsúztatja a szüleitôl, testvéreitôl, barátaitól, majd elindulnak a leány után. Kikérik a leányt, ôt is elbúcsúztatják, majd elmennek a templomba az ünnepélyes szertartásra. Aztán a jelenlevôkkel átvonulnak a kultúrotthonba, ahol vacsoráznak és reggelig mulatnak. Nálunk a keresztények két legszebb ünnepe a karácsony, a megnyugvás, az ajándékozás felemelô érzésének családias ünnepe és a húsvét, a gyôzelemé és a feltámadásé. A nagyheti takarítás, sütés-fôzés mellett másik fontos tennivaló a pirostojás-írás, a tojásfestés. A tojást kesicével írják. Egy 10-15cm-es fadarabot vékonyra faragnak, vékony lemezbôl csövet készítenek úgy, hogy a lemezt rácsavarják egy vékony tûre. A tût kihúzzák, s a résen áthúznak egy disznószôrt, hogy a viasz ne dugja el. Az edénybe, ami napjainkban általában konzerves doboz, tiszta méhviaszt olvasztanak, ezt korommal szokták színesíteni; 4-5 kesicét is készítenek. A kiválasztott tojásokat megfôzik, a mintákat kesicével felrajzolják a felületére, és a festôbe teszik. A viasz betakarja a beírt vonalakat, így a festék nem borítja be. A festés és szárítás után meleg ronggyal áttörölik a tojásokat. A törlés eltávolítja a viaszréteget, és szép fehéren tûnnek elô a minták. Szalonnával átdörzsölik, s így tetszetôsen csillogó lesz a tojás. Ezek a gyimesi csángók legfontosabb szokásai és hagyományai, melyek közül több napjainkig is megmaradt, de legtöbb már csak az öregek emlékezetében él, akik elmesélik unokáiknak. Nekem is sokat mesélt nagymamám. Ilyenkor mindig szerettem volna visszaszállni azokba a régi szép idôkbe, abba a színes világba. A csángó népmûvészet

18

A csángó szôttesek két legfontosabb alapanyaga a kender és a gyapjú volt. Mindkettô feldolgozását házilag az asszonyok végezték. Kenderbôl elsôsorban a háztartáshoz szükséges zsák- és lepedôféléket, viselô-fehérnemû vásznat, gyapottal keverve ünnepi fehérnemût, párnát, kendôt és abroszokat készítettek. A gyapjúból posztó- és pokrócféléket, a család nô- és férfitagjai részére felsôruhát és takarót szabtak. A juhtenyésztés fellendülésétôl fogva a kender- meg a gyapotszállal kevert színes gyapjúterítô, padra-, ágyra-, falravaló mind hozzátartozott a csángó viselethez és lakásbelsôhöz. A kendert általában a faluhatár patak menti részén, jó földbe vetették. A szántóföldet télen ganézták, tavasszal megugarolták s felboronálták, vetés elôtt újra szántották. A jól elôkészített földbe általában május elején belévetették a magot. Nyáron kiszedték, kévékbe kötötték, kúpokba rakták, hogy beérjen, majd a tóra vitték, és beáztatták. 3–6 illetve 6–10 napig áztatták, majd hazavitték, megszárították, megtilolták és megfonták.

A gyapjú a csángó szôttesek második legfontosabb anyaga. Mivel a kender feldolgozása inkább asszonymesterség, a gyapjú elôteremtése, a juhtenyésztés a férfiak dolga volt. Május vége felé megnyírják a juhokat, a gyapjút megmossák a patakban, majd kiterítik és megszárítják. A megszárított gyapjút raktározzák, majd megtépik. A megtépett gyapjút guzsalyra kötik, majd az asszonyok télen megfonják. A fonás és motollálás a kender- és gyapjúmunka leghosszadalmasabb és legunalmasabb munkafolyamata. Az ôszi betakarítás után minden nap, szombat és vasárnap kivételével a lányok és asszonyok mindig más-más háznál esténként összegyûltek és fontak. A lányok általában tízéves koruktól már tudtak gyapjút és kendert fonni. A fonáshoz guzsalyt, orsót és serítôt használtak. A fonallal telt orsókat motollálták. A motollálás elsôsorban a fonalmennyiség megmérése. A fonalat csüllôvel feltekerték csövekre. A fonallal telt facsöveket két szálával vetik a vetôre. A vetô a szôttes hosszának, szélességének és sûrûségének megfelelô hosszanti szálmennyiség elôkészítésére szolgál. Tengelyét a ház közepén, a mestergerenda vágatába és alul egy tuskóba illesztették. E körül forogtak a vetô körülbelül egy-egy singre levô oldalfái, amelyekre csigavonalba tekerték a fonalat, és számolták hosszát. A fonalat láncba, kalácsba szedték le.(...) Varrások, hímzések A csángók nem csak szôttek, hanem varrtak és hímeztek is. A népi hímzômûvészetre elsôsorban a virágelemek jellemzôek. Maguk találták ki a mintákat. Ezek a következôk: tulipános, töltött rózsa, szíves, nyúlfül, macskaköröm, csibeláb, macskanyom, békaláb, ökörhúgyos, tótos után való, csikó szeme, tûzharga, halas, tekerôleveles, berbécsszarva, kegyófej, csiporrólvaló, lúdláb, hernyós, kecskeszarva, tûzvasas, róka talpa, tyúkláb, cserelapis, búzafej, nagyfûsûs, ördögtérde, háztetôs, gereblyés és így tovább. A békaláb, békaköröm, békaszem nem véletlenül került a hímes leányingekre és jegykendôkre, mivel úgy tartották, hogy a béka a szerelmi varázslás egyik legrégibb eszköze. Varrtak, hímeztek párnafejeket, ingeket, fej- és jegykendôket, bundákat. Ezt a munkát a varrógép megjelenése elôtt, a kendermunkához hasonlóan, mindenütt a hagyományokhoz ragaszkodó asszonynép végezte. Az ingeknek három alapöltése van: szálára varrt ôtögetés, a varrásokat elfedô és a széleket megerôsítô hányás vagy gyûtés meg a fonáján ôtögetett szedés. Kitôl tanulták ezeket az öltéseket, hímecskéket? Mondhatnánk úgy is: az anyatejjel szívták magukba, öröklôdött anyáról leányra az anyanyelvvel, énekkel, tánccal. Ebbe születtek, ebben nôttek fel és ebben éltek. Varrták férfigallér sarkára, nôi ing vállára, jegykendô közepére a keresztet, amely azt jelentette: „katolikusok vagyunk és nem szégyelljük”. Aki teheti, látogasson el hozzánk. Csángóföldön nemcsak Európa régi hagyományai élnek, de KeletEurópának olyan hagyományôrzô vidéke ez, amely még nagyon sokat mondhat és adhat mind a magyar, mind a román, de az egyetemes néprajztudomány és a nagyközönség számára is.

FIRTELMEISTER ERZSÉBET

Volt egyszer egy fürdôhely… A 20. század elején Marosújvárt volt Erdély legnagyobb sóbányája. Az óriási csarnokokban, melyek villamos világítással voltak ellátva, a munkások százai könnyen fejtették a sópadokat. A bányák megfelelô aknaszállító, sókiemelô gépekkel, vízemelô szivattyúkkal voltak felszerelve. A kocsárdi állomásból kiágazó iparvágány vasúti szerelvényeit az aknaház elôtt rakták meg, majd innen indították az ország minden vidékére, sôt külföldre is a sót. Az évi termelés 500 000 m3 volt, vagyis 3/5 része az Erdélyben termelt sónak. A marosújvári sótelepet alig fél méter vastag alluviális kavics és homokréteg fedi. Területe tojásdad alakú, hossza 1 km, szélessége 600 m, mélysége nincs megállapítva. A bányákban felhalmozódó és kereskedelmi célokra már nem használható oldott só egy új ipartelepnek adott életet, a szódagyárnak, amely 1896-ban kezdte el mûködését. A kiszivattyúzott sós víz másik részét a marosújvári gyógyfürdô használta fel, amely 1889-ben Magyarország legelsô sós gyógyfürdôje volt. A sósfürdô vizét a helybeli sóaknákból vezetett természetes sósvíz szolgáltatta, mely élelmes berendezésnek köszönhetôen édes vízzel hígítható és melegíthetô. A bányából vezetett természetes sósvíz 26%-a konyhasó, hômérséklete pedig 12oC volt. Ez a fürdô minden más hazai fürdôt felülmúlt, még az akkori legsósabbnak tartott vizaknai Thököly sósfürdôt is, amelynek sótartalma 20% volt. A marosújvári sósfürdô nagy értéke, hogy vize folytonosan friss volt. A kényelmesen berendezett fürdô épületében 1889-ben három társas úszómedence, egy 27–30oC meleg, egy 15oC langyos és egy 10 illetve 8oC hideg tükörfürdô volt, melyben a fürdôvizet tetszés szerinti sótartalommal lehetett elôállítani. Ezenkívül a sós gyógyfürdônek volt édesvizû zuhanyzója, gôzfürdôje, és egy nagy, úszók és nem úszók részére kényelmesen berendezett uszodája, sok öltözôszobával ellátva. Ugyancsak 1889ben a négy régi fürdôszobán kívül még magasabb igényeket is kielégítô, három kômedencével ellátott fürdôszobát építettek, amelyekbe

hideg és meleg sós víz volt bevezetve, és zuhanyzókkal is rendelkezett. Viszont bebizonyosodott az egyre több és több látogatónak, vendégnek köszönhetôen, hogy az akkoriban felújított sós gyógyfürdô elégtelen, hiszen a vendégek elfoglaltak minden helyet. 1890-ig a sósfürdô jelentôs fejlôdésen ment keresztül. A fürdôházat újabb és újabb részekkel bôvítették: kômedencékkel, meleg- és hidegvízvezetékkel és zuhanyzókkal, külön kabinokban melegíthetô hideg kádfürdôkkel és úszómedencékkel (hideg 4% sótartalommal és 12oC hôfokkal, langyos 15–20% sótartalommal és 20–25oC hôfokkal, és három meleg tükörfürdô 20–25% sótartalommal és 35–36oC hôfokkal). 1890-ben a marosújvári sós gyógyfürdôben a gyógyeljárás a következô: hideg és meleg sósfürdôk; gôzfürdô; szükség szerint tejkúra és szôlô gyógymód. A fürdôt számos betegség gyógyítására ajánlották. A lakás- és élelmezési viszonyok kielégítôk voltak. A fürdôtelepen, közvetlenül a fürdôház szomszédságában, új épületben 16 kényelmesen berendezett lakószoba állt a vendégek rendelkezésére. A fürdôvendégeknek szórakozásra és kirándulásra is adódott

lehetôség. A sósfürdô látogatásának ideje alatt, szezonban a helybeli jó hírû bányászzenekar hetente háromszor is koncertezett a fürdô elôtti fásított parkban és a sétatereken. Vasárnaponként vagy éppen hétköznaponként is táncmulatságot tartottak a Liget néven ismert terjedelmes sétatéren, ahol fedett tánchelyiségek, fedett tekepályák, játszószobák és egy kaszinó is volt. Mindezek mellett sok a kirándulóhely: a sóbánya, a Bánca nevû hegy, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a Maros völgyére, gróf Teleki Károly felsôújvári csodálatos kastélya stb. Ezenkívül a városban volt posta, távírda, sôt vasúti állomás is a fürdôtôl alig 10 percnyi távolságra. A vasúti állomástól kényelmes kocsikon és omnibuszon lehetett bemenni a városba, megfelelô áron. A marosújvári sósfürdôben egy hónapra érvényes bérlet bármely fürdô napi használatára 6 Ft-ba, egy fél hónapra 3 Ft 40 kr-ba került. Három kád meleg vagy gôzfürdô ára 40 kr, négy uszodai jegyé pedig 20 kr volt. Zenedíjjal rendelkezô fürdôvendégek a fürdô díj felét fizették, azaz egy hónapra 3 Ftot, egy fél hónapra 1 Ft 50 kr. A 15 éven aluli gyerekek 50%-os kedvezményben részesültek.

Parkban. Olaj. 80x102 cm. 1928. MNG

19

20

Mint általában a sóbányákban, Marosújvárt is felszakadt néhol egy-egy vízér, mely például a régi bányában tavakat is képezett. Ezt a bányának nem használó sós vizet régebben lóerôvel szivattyúzták ki, késôbb gôzgépet alkalmaztak, a vizet pedig szépen beeresztették a Marosba. Amikor a gôzgép nem szivattyúzott, akkor malmot hajtott. 1892-ben Jucho Ferenc megoldást talált az addig fölöslegesnek ítélt sós vízre. Azt ajánlotta, hogy állítsanak fel egy primitív kis gôzfürdôt is a malom mellé, a sós vizet pedig használják fel fürdésre is. 1897. szeptember végén új építkezés indult meg a marosújvári sósfürdôben. A régi fürdôházat lényegesen megnagyobbították, bádoggal újra fedték, s ódon deszkafalait téglafallal cserélték ki. A megnagyobbított fürdôházat két osztályra osztották, s az addigi három tükörfürdôn kívül még három újat építettek. Így külön fürdôosztály lett a nôk és külön a férfiak számára. Mindkét osztályban, az addigi beosztáshoz hasonlóan meleg sós-, hideg sós-, és langyos édesvizû tükörfürdôk, külön gôzfürdô és zuhanyzók voltak. 1898 májusában mindkét fürdôosztály megnyílt, s ennek köszönhetôen nôk és férfiak a nap bármely idôszakában vehettek meleg és hideg sósfürdôt és gôzfürdôt, nem kellett elôre bejelentkezniük. Még abban az évben megnagyobbították és két részre osztották a nagy uszodát, így külön uszoda lett a nôk és külön a férfiak számára, amelyekben a nap bármely idôszakában lehetett fürdeni. A fürdô felújítását Magyary Mihály bányamérnök, és a minden iránt érdeklôdô és tevékeny bányatanácsos, Fritz Pál vezette. A marosújvári sósfürdô fokozatos fejlôdését többek közt a fürdô évi bevételének fokozatos emelkedése bizonyította. A marosújvári sósfürdô bevétele 14 év alatt, vagyis 1884 és 1897 között meghatszorozódott. Amint a sósfürdô történetébôl kiderül, tulajdonképpen csak 1086 Ft 60 krajcár volt a befektetés, amelyet az elsô berendezés vásárlására használtak fel. Az azután következett építkezések, újítások, javítások mind a fürdô jövedelmébôl történtek. A fürdô 26 év alatt annyira fejlôdött, hogy csak berendezése megért 30.000 Ft-ot. Ritka dolog egy fürdô életében, hogy oly szerény kezdetbôl és csak saját jövedelmébôl,

reklám nélkül, aránylag rövid idô alatt annyira fejleszthesse magát. A marosújvári fürdôt 1898-ig sem hírlapokban sem más módon nem hirdették. Csupán két prospektust adtak ki 500-500 példányban. 1890-ben és 1895-ben nem is kellett hirdetni, mert nagyságához képest mindig elég, sôt néha túl sok vendége volt. A szép fejlôdést és látogatóinak évrôl évre való gyarapodását a marosújvári sósfürdô fôleg kedvezô fekvésének és célszerû berendezésének köszönhette. Az odalátogató fürdôvendég a fürdô közvetlen közelében árnyas helyeket, sétautakat, megfelelô lakást, a fürdôben pedig gyakran cserélt sós vizet talált, amely elônyökben más sósfürdôk nem igen részesülhettek. A marosújvári sós gyógyfürdô sós talajon kívül, tehát oly helyen fekszik, ahol az építkezés és befásítás lehetséges. Mivel a föld felületén nincsenek sós vizek és a sótest aránylag csak kis felületen emelkedik ki a föld felületére, a fürdô és környéke olyan szerencsés helyzetben van, hogy a sósvizet eredeti helyétôl nem kellett kilométerekre elvezetni, csak 500600 m-re a vízhúzási helyektôl. Ez a fürdô számára nagyon nagy elôny, hiszen a hosszú vezetékeken felmerülô csôrepedéseket és alámosásokat sokkal több idôbe kerül megtalálni, sôt a hosszú vízvezetékekkel az is megtörténhet, hogy azt a sósvíz csempészése céljából megnyitják. A fürdô közvetlen közelében olyan térség húzódik, melyet nagy kár lenne fürdôcélokra fel nem használni. Ez a terület 25 hold terjedelmû, kitûnô termôföld, építkezésre és befásításra igen alkalmas, kelet felôl hegyektôl, észak felôl fáktól védett. A terület gróf Teleki Ádám tulajdona, aki megfelelô áron hajlandó volt átadni a fürdô részére. Marosújvárnak nagymennyiségû kiváló tisztaságú, különbözô sótartalmú és hôfokú sósvizei voltak, melyek fürdésre igen alkalmasak. Ezek, mint már említettem, nem a föld felszínén voltak, hanem a sóbányákból és a sótestet körülvevô félkör alakú tárnákból vízemelô gépek segítségével szivattyúzták a felszínre. E tekintetben a marosújvári fürdônek az a nagy elônye volt, hogy a sós víz összetétele és hôfoka az idôjárási viszonyoktól nem függött. Mind a sóstavaknak, mind pedig a föld felületén levô vizeknek az összetétele és különösen hôfoka állandó.

A 20. század elején a fürdô teljes gôzzel mûködött. Közben Marosújvárt szódagyárat építettek, amelyet a sóbánya tavaiból, késôbb pedig szondák segítségével láttak el sósvízzel. A század negyvenes éveiben beomlott a bánya egyik része és a város közepén levô sóstavakat elkerítették, a vasútvonalat elterelték. De a fürdôt ezek az átrendezések nem zavarták. A sós strandot a hatvanas években felújították és a bánya elhagyott tárnáiban szanatóriumot rendeztek be az asztmás betegek részére. Abban az idôben a régi tárnákat elöntötte már a Marosból beszivárgó víz és a termelés mélyebbre (körülbelül 200 m-rel lejjebb) költözött. 1978 tavaszán itt is szivárgást fedeztek fel és szeptemberben a makacsul dolgozó víz pár nap alatt elöntötte ezt a szintet is. Ez olyan gyorsan történt, hogy a szanatórium berendezését sem sikerült kimenteni, de emberi áldozatok nem voltak. Azóta a sót csak szondákkal, oldat formájában hozzák felszínre, egy részét a szódagyár használja fel, a többibôl párolgással nyernek finom sót. A bánya a fürdô és ennek parkja közelében van. A sós levegô, amely tengeri mikroklímát teremtett a környéken, elpusztította a százéves fákat, és ma már csak pár pad jelzi, hogy ott valamikor sétatér volt. A régi ligetet, amelyrôl olyan szívesen mesélnek a nagyszülôk, már jóval korábban elnyelte a szódagyár. De a fürdô átvészelte a kommunizmus éveit is, annyi változás történt, hogy a városi tanács átvette a bányatársaságtól. Nemrég még mûködött, de tatarozásra szorul, és karbantartása nagy összegeket emészt fel. A fürdô annyira tönkrement, hogy a bezárás veszélye fenyegeti. Az idô múlása és az emberek nemtörôdömsége ilyen sorsra juttatta napjainkban a 19. század Magyarországának egyik leghíresebb sós gyógyfürdôjét. Sajnos nem csak ez a fürdôhely agonizál Erdélyben. Pedig itt „megvannak azok a feltételek melyeknek Tirol, Svájc, az osztrák- és német fürdôk látogatottságukat köszönik. Csak valamilyen módját kellene ejteni, hogy a június hóban mozdulni kezdô hatalmas emberáradatnak legalább egy sodra errefelé vegye útját” – írta valamikor a múlt század elején Hankó Vilmos. Menynyire idôszerû ez ma is!

HENING HELGA

„Kicsi csupor, nagy a füle …” Fazekasság Désházán A Zilah–Szilágycseh mûúton Szilágycseh felé haladva, mielôtt Szilágyszegre érnénk, a völgy mélyén távoli település tûnik a jobbra pillantó utas szeme elé. Csak egy pillanatra, aztán az elôtte emelkedô domb védelmezôn takarja el, mintha csak látomás lett volna. Pedig nem volt az. A tiszta idôben jól kivehetô sudár templomtorony megmarad a lelki szemek elôtt és hívogatón csalogat. Aki elôször jár Désházán és eléri az elsô lakóházakat, nagyon nehéz elhinni, hogy ez a falu nem több mint 25-30 éve létesült. Egymást érik az új, modern lakóházak, alig-alig venni észre a mögöttük, mellettük szerényen meghúzódó romos, hajdani hajlékokat. Pedig ennek a falunak a története valamikor az 1350-es évek táján született. A Cserealja kincse – a kékagyag Jó termôföldben sohasem bôvelkedtek a désháziak – alig 600 hektár gyenge minôségû (agyagos) megmûvelhetô területére (melybôl 9 szôlô) 1150 lakos jut, így a megélhetésüket a fazekasság biztosította. Azonkívül a kisnemesi falu lakosságának ezermesternek is kellett lennie. Maguk készítették a szekeret, a szóró rostát és a vetôgépet, szôttek, hímeztek, ruhát varrtak, lábbelit javítottak, egymás haját nyírták, és a házépítés valódi kalákamunka volt. A fazekasmesterek pedig ontották a közeli és távoli piacokra termékeiket pénzért vagy csereáruért. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ez az ôsi mesterség eresztett gyökeret, hiszen az alapanyag szinte tálcán kínálkozott. A Cserealj dûlô Bükkert része ontotta a kékagyagot a földkéreg alól, alig három méter mélységbôl. Egyelôre még titok elôttem az oka, de a kékagyagot sárga agyaggal keverték, így használták fel. Ezt a kissé távolabbi Uraklábja nevû disznólegelôn lehetett bányászni – olvastam kedvenc könyvembôl (Szilágysági magyar népmûvészet), de már 1954-ben Désházán a fazekasság kiöregedô mesterség volt. Aztán a Szilágysági magyarok címû könyvben a következô tudósítás áll: „Megszakadt a hagyomány, a fazekasság gyakorlása a 20. század vége elôtt. Egyetlen 70 éven felüli fazekas van, Hunyadi Imrének hívják. Nála még forog a korong.” Igyekeznem kell – sürgettem magam –, mert vannak megkésett idôzítések, nehogy ez is olyan legyen. Hideg decemberi délelôtt édesanyámmal felkerestük Imre bácsit. Meleg szeretettel fogadott, a korong és a száraz edények mellett beszélgettünk: „Hosszú, rögös és veszélyes az út az agyagkúttól a káposztás fazékig, de ha én diktálom a tempót, akkor mire a végére érünk, akár fazekas inas is válhat belôled” – mondta határozottan. Az agyagkúttól az égetô kemencéig Imre bácsi mesélni kezdett. Nem kevés büszkeséggel mondta el, hogy az 1950-es években dr. Kós Károlynak ô szolgáltatta az adatokat, ismereteket, tényeket, amelyeket most én is fogok hallani. A désházi fazekasok kétféle agyagot használnak: az egyik a kékagyag, a másik pedig a sárgaagyag. A sárgaagyag elterjedtebb, de a kékagyagért irigyeltek

is minket a környékbeli fazekasok, ugyanis ilyen még csak Zilah határában van, de ott jóval mélyebben. A tömött, kövér, palás kékagyag elônye, hogy jobban ül rajta a máz és fényesebb, s így piaci edénynek igen alkalmas, a sárgaagyag elônye, hogy a belôle készült edény frissebben tartja a vizet, nem lesz iszap ízû benne, és tûzállóbb is. Ilyenformán tehát az utóbbiból készülnek a vizes edények és az otthoni használatra szánt fôzôedények. Többnyire mégis különbözô arányban keverik a kétféle agyagot, hogy azok kiegészítsék egymás tulajdonságait. A tiszta kékagyag magában alig nyúlik a korongon, a tûzön pedig könnyen elpattan, ezért az ilyenbôl készült káposztás fazekat már újonnan megdrótozzák, vagy inkább több sárgaagyagot és még a Szamosról hozott fövényt is kevernek hozzá. Édesapám mesélte, hogy 1906-ban a Pesten tartott kerámiai tanfolyamra mindenhonnan hoztak agyagot, de a kékagyagot tartották a legjobbnak, úgyhogy a tanfolyam elôadója is ezt vezette be. Agyagért Désházán egyszerre 2-3 fazekas ment ki, egyrészt biztonsági okokból, másrészt pedig a munka megkönnyítése érdekében. Az ásóval és kapával kibányászott, kézrôl-kézre feladogatott agyagot szekéren vagy háton vitték haza. Egy ilyen terû kb. 70 kg, ami 20 szilke vagy 40 kupás csupor készítésére elegendô, egy szekér agyagból egy egész katlanra való edény kitelik. Az agyag megmunkálása Az agyag megmunkálása a verés, szelés, áztatás, tapodás és gyúrás mozzanatából áll. A hazavitt agyagot kézzel széttördelik dió nagyságú darabkákra, s a teknô alakú bôcsô padba teszik, ahol meglocsolják, furkóval (fakalapács) megverik két-háromszor, majd az ásószerû agyagvágóval kivágják. Ezután a padból darabokban kiszedik, s a házban levô agyagos tôkére jó keményen fölverik, s amennyi szükséges aznapra, annyit leszelnek belôle a szelôvel. A vékony forgácsra szelt agyagot kézzel összegömbölyítik akkorára, mint egy szilke és 4-5 gömölyeget bemártanak egy vizes dézsába, majd az agyagáztató padba teszik be, ahol pár órát ázik. Az újból megázott agyagot az agyag tapotóra (lepedô) helyezik, ezen a fazekas négy-ötször megtapodja, ilyenkor kívülrôl befelé halad, csigavonalban. A laposra eltapodott agyagot esetleg még ököllel is meggyúrják, hogy közben kiszedjék az agyag bököket, majd a lepedôn tekercsbe csavarják s madzaggal több nagy darabba metszik föl. Egy-egy ilyen darabot aztán a mûhelyre (korongállványra) tesznek, ahol kézzel felszaggatva a készítendô edénynek megfelelô nagyságú rögöket vernek belôle. A nagyobb edény számára egyszerre 5, kisebb edénynek meg egyszerre 10-20 rögöt készítenek elô, csattogtatnak fel a mûhelyre. A kövér, palás agyag soványítására használt homokot tapodáskor vegyítik bele, éspedig egy gyúrás agyaghoz egy összemarék fövényt kevernek. Aszerint, hogy mit szándékoznak készíteni, az agyagot keményebbre (pl. tálnál, hogy le ne üljön) vagy pu-

21

hábbra (pl. kantánál) dolgozzák ki. Aki teheti, télire nagyobb mennyiségû agyagot hord haza, mert az otthon kifagyott agyagban többé nincsen bög.

22

Korongolás, égetés Régen cöveklábú koronggal dolgoztak. Ennek részei: cöveklábak, vízszintes lábító (a korong forgatására), ülés juhbôrrel, tölgyfa korongalj (a tengely alsó végén vascsappal), bükkfa korongtányér (a teteje), korongdecka (az asztal) és a lózápfog (amelyet csapágyként használtak). A fazekas rendszerint maga készíti el mûhelyét. Legnehezebb a nagy korongalj kifaragása. A padon ülô fazekas meztelen jobb lábával rúgja a lendítô kerékként szolgáló súlyos alsó korongot, miközben a felsô korongra felütött és erôs nyomással középre szorított rögöt keze közt alakítja: elôször is hüvelykujjával középen befúrja, majd széthúzza a rögöt az edény fenékszélességének megfelelôen, utána az egész vastag gyûrût fölhúzza elsôre, majd leszorítja, s újból fölhúzza csôbe a készítendô edény magasságának megfelelôen. Ettôl kezdve adja a formát: elôbb az edény öblét idomítva, majd az ajakát hajtja ki, végül a nyak alá körbefutó kalárist húz. Korongolás végeztével kézzel szorítva, fejô mozdulattal, lapos fület húz, amelybôl a megfelelô hosszúságú darabot egyik végén az edény ajakához, másik végén az edény hasához ragasztja. Az így kész edényt metszôdróttal a korongról leválasztja és leveszi. A korongoló napi teljesítménye az edényfajtától függ. Míg tálból, tányérból még a lassabban dolgozó idôs fazekas is naponta elkészít 70-80-at, s 50-60-at a gombos fedôbôl, a füles tejescsuporból már csak 40et, fôzôfazékból, szilkébôl 25-30-at, a korsóból, kantából pedig csak 20-25-öt. Így egy katlan edénynek csupán kikorongoláshoz két hét szükséges. A kikorongolt és megfülezett edényt megszárítják. A kantafélék, miután kicsit szikkadtak, a lakóház mennyezetérôl lógó vaskampók által tartott vízszintes lázsafákra fektetett szárítópolcokon száradtak ki. A ház belseje azért alkalmas a szárításra, mert itt egyenletes meleg van, nem éri egy oldalról az erôs napfény, amely az edényt megrepesztené. A félig száraz edényt megfordításkor sorban megsimogatják kézzel, hogy felülete sima legyen. A teljesen száraz edény kiégetésére szolgál a fazekas katlan. Ez sosem volt mindenkinek, mert a katlant esôtôl, hótól védô tetôcseréphez nehezen jutottak hozzá, és nem volt mindenkinek az udvarán a katlanszín elhelyezésére alkalmas hely. A katlant vályogtéglából építették csonka kúp alakúra, rendszerint 110 cm magasra, alul kb. 150 cm, felül meg 100 cm átmérôvel. A katlan teteje nyitott, alul meg, egymással szemközt, két szája van, melyeket befûtés után rossz fazekakkal tömnek be, hogy a hideg szél, huzat ne repessze meg az edényt. A berakáskor legalul kerülnek lábnak a kisebb szilkék, úgy helyezve egymás mellé, hogy a katlan szájai között, meg a katlan fala mentén körbe fél sukkos (14-18 cm) tûzjárat maradjon. A szilkékre kerülnek aztán a nagyobb fazekak, gyûrû alakban egymásba tolva, fennebb a tálak, legfelül pedig a tányérok kockába összeborítva, végül az egészet törött cserepekkel fedik be. A berakáskor a fazekas egy ideig a katlanban áll, majd a fennebb kerülô edényeket kintrôl helyezi el. Tüzelésre Désházán vékonyra hasított száraz cse-

re- és tölgyfát használnak. A kétszeri égetéshez kb. egy méter fa szükséges. Az edények elsô égetésekor átlag 7-8 órán át tüzelnek, mindaddig, míg a katlan tetejét fedô cserepek az izzástól átfehérednek, mint a gyolcs. Hogy a tüzet és izzást jobban figyelhessék, rendszerint este, sötétben fognak az égetéshez. Az égetés után kiszedett cserépedények nagy részét mázzal leöntik, majd ismét berakják a még meleg kemencébe, hogy másodszorra, mázra égessék. A 6-7 órán át tartó tüzelés után a fazekas már látja a tûznyílásokon és cserepek közt belesve az edények tiszta fényébôl, hogy a máz ráolvadt az edényre. Ekkor aztán tovább nem hevítenek, mert ha megeredne a máz, összeragadnának az edények, s elégne a máz is. A másodszori égetés tehát nagy körültekintéssel járó munka. A katlanba, méretétôl és az edények nagyságától függôen, 300-450 edény fér be, s a bekerülô edénymennyiség összetétele évszakok szerint változik. Mázolás, festés Az edény legfôbb ékessége a máz. A vásárló, mikor válogat az edények közt, tenyerével sorra végigsimogatva vizsgálja, hogy szép sima-e a máz rajta. A désházi tömött és sima kékagyag felületén a máz valóban szépen megül, mert csak kis része szívódik a pórusokba. Ilyenformán e mázas edények jól fedettek, tehát nem szivárognak, simák, tehát könnyen moshatók és szép fényesek, s épp e szép csillogásuk tette ôket a régi kisablakú parasztházak egyik legfôbb díszévé. A minden más díszítést nélkülözô hagyományos désházi zöldmázas edények közkedveltek voltak a környék piacain. Désházán az edények nagy része parasztosan, azaz mázolás, alapszín és festett dísz nélkül, csupán egyszeri égetéssel készült. Ilyenek voltak sokáig mindenekelôtt a fôzôedények, amelyek a régi szabadtûzhelyen úgyis hamar összefüstölôdtek. Többkevesebb díszítést csupán a többi edény kapott: mindenekelôtt a korsó, mellyel a lányok a falu kútjáról hordták az ivóvizet, a kanta, a tál és tányér. Ezek a ház falát is díszítették. A korsó és a kanta díszítése a fazekas dolga volt, a megszáradt edényre a korongon való forgatás közben a lúdtoll csôben végzôdô, tehénszarvból készített szaruval körben vízszintes egyenes vagy hullámos vonalakat írt. A tál, tányér és tejescsupor díszítése viszont már a fazekasné munkája volt. A megszáradt edényeket sorban betarkálta, berázta egy kis zöld mázzal, úgy égették ki. Ennek a szerszáma a tollból összekötött pemet vagy pincus volt. Késôbb szokás volt az edénynek vöröses barna színt adni úgy, hogy a mázba kevés borostyánt kevertek. Számomra külön érdekesség volt megtudni, hogy ezek a színek, amelyeket a mázba keverve, vagy díszítésre használtak, mind természetes anyagok, kivéve a zöldet. Imre bácsi elmondta hogy a kaolint, fehér földet Láposbányáról szerezték be, a piros járai föld pedig Zilah határában található. A kék kobaltot Törökországból hozatják. Azt is megtudtam Imre bácsitól, hogy a zöld szint a réz vagy a kékkô égetésébôl nyerik. Kaolinnal keverve lehet világosítani a színt. A désháziak egészen az elsô világháború végéig csak szaruval tarkázták edényeiket, habár így nehézkes munka volt. Így 1925-tôl kezdve azonban áttértek az új technikára, a pemzlivel való díszítésre. Pár

év alatt általános lett a szaru és az ecset együttes használata: a lapuk és virágok ecsetelése után szaruval teszik föl a díszítményt egybefogó szárakat és kiegészítô vonalakat, pontokat, majd a forgó korongon a fazekas ugyancsak szaruval csapatva adja meg a díszített felület alsó keretét. E három fô fázison belül még az egyes színek szerint is külön szakaszban kell dolgozni, mert különben a meg nem száradt festékek összefolynának. Általában két nô családtag végezte a virágozás egyes szakaszait, szárító melegben lehetôleg erôs napsütésben, szalagmunkával naponta 100-140 edényt is megvirágozott. Egyes szegényebb asszonyok mint íróasszonyok keresték kenyerüket, napszámba jártak olyan fazekasokhoz, kiknek nem volt otthon segítségük. – Készített-e kályhacsempét? – kérdeztem. – Sajnos a csempekészítés már az 1890-es években meghalt. Már születésemkor is csak történelemként emlegették – mondta sajnálkozva. Pedig a désházi kályhacsempét a 19. századi iratok alapján a környékbeli falvak lakói is szívesen vették. De kiszorította a piacról a gyári csempe. Kár érte! A désházi csempe mintájával is kitûnt a más magyar falvakban készült csempék közül. A sima felület és a közepére helyezett tömör dísz egymást hangsúlyozó kontrasztjában a magyar népmûvészet egyik alapvetô elve érvényesül. Sajnos nekem már nem sikerült találnom egyet sem. – Imre bácsi, valóban semmi remény nincs arra, hogy valaki tovább vigye ezt a csodálatos ôsi foglalkozást? Valóban ön az utolsó fazekasmester Désházán? Talán Szilágy megyében is? – kérdeztem, és feszülten vártam a választ. Ez a válasz tömör volt, de egyszerre volt benne bánat, keserûség, csalódás, egy csipetnyi büszkeség, hogy azért ô még van, és valahol beletörôdés, talán megértés is. – Valóban én vagyok az utolsó… agyagkirály. Aztán elmondta, hogy azért ô igyekszik még életében minél mélyebb nyomokat hagyni a fazekasságról, jelenleg Zilahon a téglagyárnál is és Szilágycsehben az iskolánál néhány tanítványa van. Ezek remélhetôleg gyakorolni is fogják a mesterséget, és az is le-

Fürdés után. Olaj. 146x130 cm. 1903. M.N.G.

het, hogy munkáikba belevisznek egy kicsit a désházi vonásokból. Azzal váltunk el, hogy utolsó találkozásunk azt a várva várt pillanatot hozza el, amikor kissé kitavaszodva kimehetünk a határba, és végre szemügyre vehetek egy agyagkutat. Ha szerencsém lesz, bele is mehetek, s legalább egy maréknyit kihozhatok abból a kincsbôl, amely e szeretetreméltó falu megélhetését biztosította hosszú idôn keresztül. Vágyam teljesült.

NAGY LORÁND ZSIGMOND

Zeyk Miklós, a tudós enyedi tanár Amikor 14 évesen beléptem a híres Bethlen Gábor Kollégium kapuján, úgy éreztem, egy új világba érkeztem. Kiszakadva a megszokott otthoni környezetbôl, próbáltam megtalálni helyem az új otthonban. Kezdetben a hellyel barátkoztam meg: a mosolygó Ôrheggyel, a tornakerttel, a régi falakkal. Felfedeztem, hogy új otthonomat Európa-hírû tudósok, jeles tanárok, költôk, írók nevezhették alma materüknek. Pápai Páriz Ferenc, Kôrösi Csoma Sándor, Áprily Lajos, Berde Mária is ezek közé tartoznak. A 19. század eleje az iskola fejlôdésében határkô, egy új szakasz

kezdete. Eleinte még a felvilágosodás elvei hatottak. Külön tanszéket kaptak a természettudományok: a fizika, a matematika, a földrajz; a társadalomtudományok: a történelem és a jog. Rousseau természetcentrikus pedagógiai elvei, amelyek jól összeegyeztethetôek a társadalmi élettel is, a kollégiumban is megfogantak, így Zeyk Miklós pedagógiai munkásságában is. A gyökerek Zeyk Miklós tekintélyes erdélyi családból származott. Az elsô Zeyk, Zayek László 1236-ban élt.

A család ôsi fészke Hunyad, mások szerint Krassó vármegye. Valószínû, hogy az ôsök kenézek voltak. A család számos tagja vállalt közéleti szerepet az idôk során, találunk köztük fôispánt, alispánt, vármegyei fôbírót. De voltak katonatisztek is, mint például Zeyk Domokos, Bem segédtisztje, aki Segesvár közelében levô Héjasfalván öngyilkos lett 1849-ben, hogy ne kerüljön kozák fogságba. Számos író is került ki a családból, Zeyk János hôskölteményei a Krisztus a földön és a Kenyérmezei diadal címû kötetekben jelentek meg. Zeyk Miklós, Zeyk János ud-

23

Hátakt. Tus, papír. 1910. M.N.G.

vari tanácsosnak a fia, 1810. szeptember 30-án született Bécsben. Özvegyen maradt anyja hazatér Erdélybe, és fiát a korabeli tudományos élet szellemében neveli. Szellemi fejlôdésében fontos szerepet játszott polihisztor nagybátyja, id. Zeyk Miklós, aki vállalja fiatal rokona nevelését. Az ifjú Zeyk Enyeden tanul, majd Marosvásárhelyt jogot hallgat. Bécsben két, Berlinben három évet szentel a természettudományok alapos tanulmányozásának. Leginkább a madarak érdekelték, szenvedélyes ornitológus volt. A természettudós

24

Zeyk Miklóst 1838-ban választják meg az enyedi kollégium természettudomány-tanárának, de állását csak 1840-ben foglalja el Munkatársa Szász Károly, a kollégium híres jog és matematika tanára így emlékszik meg róla: „Zeyk Miklós, a ritka képességû és nagy tudományú tanár, aki a tárgyait hallgatói leggyöngébbikével is felfogatni és megkedveltetni tudta”. Nagy természetszeretô és a kollégium elhanyagolt természetrajzi gyûjteményét bôvíti és fejleszti múzeummá. P. Szathmáry Károly szerint a gyûjtemény számára „339 darab madarat és 6 emlôst ô szerzett be és tömött ki, s a képviselt 181 fajban Erdély madárvilága nagyrészt képviselve volt”. Számos ritkaság is volt

gyûjteményében, így az Anas purpureo viridis, melynek csak három példányát ismerte akkor a tudományos világ. A természet számára az a környezet, ahol megtalálta a nyugalmat, ahova visszavonult a világ zaja elôl: Enyed környékén és a Maros mentén, Diódon a családi birtokon és a Mezôségen. Az 1840-es években pontos megfigyeléseket végzett e tájakon a madárvonulásról és a madarak életérôl. Tanítványai is elkísérték felfedezô útjain. Növendékeiben fokozta a természettudományok szeretetét, a természet megismerésének vágyát. „Zeyk Miklós ebben a korszakban egyike volt azoknak a professzoroknak, akik valósággal mozgalommá fejlesztették az Erdély földjét és természetvilágát felkutató, alapos felkészültséget követelô természetjárást” – írta róla Vita Zsigmond. Az enyedi tudós megfigyeléseit naplószerû jegyzetekben hagyta hátra. Ezek 1889-ben jutottak elôször az olvasók elé Entz Géza, majd 1920-ban Schenk Jakab közlései révén. Entz Géza az Erdélyi Múzeum-Egylet Természettudományi Osztályában 1889. február 22-én mutatta be Zeyk Miklósnak a madarak költözésérôl szóló tanulmányát, hangsúlyozva munkásságának tudományos jelentôségét. Megállapította, hogy a madarak indulásának és visszajövetelének idôpontja a fajok termé-

szete szerint különbözik, de mindegyik fajnál „ki van szabva jócska szûk határok közé szorítva… A vízi madarakat kivéve 5-8 napot alig teszen ki az ingadozás. 1841-ben még ingatlanul állott a tél, amikor a mezei pacsirta, libuc, gémek stb. megjöttek.” Zeyk munkáiból az is kiderül, hogy az 1840-es években Enyed környékének és a Mezôségnek nagyon gazdag volt a madárvilága. Fôleg a tavakat, nádasokat és a vizenyôs területeket kutatta fel. A vízi madarak életérôl pontos, megbízható adatokat nyújtott. Összesen 241 madárfaj életmódját írta le, s egyeseknek a hangját is lejegyezte. A madarak énekét ritmikusan ismétlôdô szavakkal adta vissza. A tavaszi kis dalár éneke így szól: „csil, csalp, csilp, csilip, csalp, csalp, csalip”. A réti pipiske éneke egyhangúbb: „iszt, iszt, iszt, iszt”. A kerti és gyepûi csaláncsap így énekel: „hízd, ved, ved, ved, ved, ved”. A nádi dalárok éneke: „tiri, tiri, tiri, tiri, tiri, cek, cek, cek, cerr, cerr, cerr” – olyan, mint egy primitív ritmikus verssor. Megfigyeltem, hogy Áprily-versben is találunk hasonló madárhangot: Klü-klü-klü-klü! – Hogy ujjong és nyerít, / hogy átnyilall a fényen és ködön. / Így járja majd a várhegy völgyeit, / ha én már benne nem gyönyörködöm. (Zöld harkály) A szintén Enyeden tanároskodó Áprily is mélyen behatol a természet világának titkaiba. Költôi érzékenységgel talán még jobban megértette a madarak énekét, mint tanárelôdje. Zeyk Miklós hosszas megfigyelések alapján meg tudta különböztetni egymástól a madarak különbözô évszakokban és különbözô alkalmakkor felhangzó hangját. „Minden madárnak többféle hangja van”– írta. Másképp szól tavasszal, másképp nyáron, más, amikor a fiókáit hívja, mert eledelt talált, és más, amikor a veszélyre figyelmezteti ôket. Másként szól a hívogató madárhang, mert „minden madár szeret társaságban élni”. Feljegyzéseiben leírta a madarak nyári életét is kezdve a fészekrakástól, a fiak neveléséig majd a költözésig. Figyelme az egész környezô madárvilágra kiterjedt. De nem csak szenvedélyes ornitológus, mély érzésû tudós volt Zeyk Miklós, hanem ugyanakkor költôi lelkületû ember is. Erre jó példa a következô

idézet: „Ki a tavaszt üdvözlô örömünnepében e természetnek részt akar venni, menjen ki ezen a hónap közepe táján szép idôben egy olyan erdôbe, hol sok az éneklô madár, úgy, hogy a hajnal ott érje, töltsön egy pár órát ott, míg a feljövô nap a hasonlóan ünnepélyes öltözetû növényvilágot megvilágítja, s ha nincs benne kialudva a természet szépségei iránti belérzék, lehetetlen, hogy meg ne lepje ezen jelenet, melyet az évnek és napnak más szakaiban ily nagyszerûségben fellelni nem lehet”. Zeyk Miklós volt Erdélyben az elsô olyan természettudós, aki tudományos alapon végezte az ornitológiai megfigyeléseket. Ez kiderül az Idôjárási jegyzetek címû naplójából: „Ezen idôjárási észrevételeknek célja az, hogy a madarak délire költözésének, visszajövetelének és néha történni szokott, utazás közben messzi eltévedésének jelenései az idô járásával egybehasonlíttassanak”. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mivel sokan Stetter Vilmos Frigyest tekintik úttörônek, aki A madarak költözése Erdélyben címen 1845-ben adott ki egy publikációt, amelyben azonban a tulajdonképpeni költözésrôl igen kevés adat van, és az is 1843-tól kezdve. Zeyk naplójában a megfigyelések 1840ben kezdôdnek, tehát megelôzte Stettert! A pedagógus Zeyk Miklós állattant, növénytant és ásványtant tanított, de neveléstudományi munkássága is kimagasló. Keményen bírálta a hazai nevelési és mûvelôdési állapotokat és általában a tanítás akkori helyzetét. A polgárosodást és az iparosodást sürgette. Nem avatkozott bele mélyen a politikai életbe, de tudatában volt annak, hogy Erdély iparilag is elôre kell haladjon ahhoz, hogy szellemileg fejlôdhessen. A szellemi fejlôdést elsôsorban tanárként sürgette, de megjelent könyveivel is ezt a célt szolgálta: Növény Tan (1842), Ásványtani jegyzetek (1847). Sajnos ezek a mûvek nem maradtak fenn az utókor számára, az 1848-as forradalom alatt elpusztultak, elégtek kéziratai és páratlan madárgyûjteménye is. Hátramaradt jegyzeteibôl megismerhetjük pedagógiai és nevelési tapasztalatait.

Zeyk azt vallotta, hogy addig nem szabad iskolát alapítani, amíg nincs igazi nevelô, de az csak úgy élhet hivatásának, ha más gondoktól mentes. Elítélte a memorizálást, az oktalan dicséretet és dorgálást. Szerinte a nevelô barátja kell legyen a növendékének, mert akkor a növendék is barátja lesz neki. Vádolta az iskolarendszert, mert nem fektetett kellô hangsúlyt az iskolákra és a pedagógus munkájára, ezért a tanárt arra kényszeríti, hogy hat-hét tantárgyat tanítson, nem törôdve azzal, képes-e megbirkózni a feladattal. Tanítási módszerei újszerûek voltak. Nevelési elveinek kidolgozásában Rousseau-t követi: „A gyermeket születésétôl kifejléséig kémlelni kell – írta. Sajnos, hogy annyira elhanyagolják, amikor egész nevelôi mûködésünk alapját kellene keresnünk.” Különös jelentôséget tulajdonított a játéknak. Szerinte „a játékban mutatkozik s fejlôdik egész megszilárdulásig a napóleoni, nagysándori, hérosztrátoszi etc. jellem és [háramlik át] átok- vagy áldásként az egykorú nemzedékre vagy utódokra”. A nevelô feladata „fölkeresni a változatosban az egységet, a törvényt; ezt vizsgálat alá venni, belôle következtetést vonni s így tovább”. Zeyk Miklós egyéni megfigyelései alapján általános lélektani törvények megállapításához akart eljutni. Szerinte a gyermek fejlôdésében nagy jelentôsége van a munkának: „A világon nincs olyan dolog, melyet ha az ember jól csinál, az által ne ügyesednék. Ellenben ha unalmasan és rosszul dolgozik az ember, akármit csinál mégsem ügyesedik meg soha.” A gyermekek alkotókészségének fejlesztésében az eszközök készítésének fontosságát hangsúlyozta: „A gyermeknek fô dolga – írta – ügyeskedni mindennemû eszközöknek készítésében, papirosból, üvegbôl, vasból, ónból és mindenbôl, ami csak van a világon, mert oly dolog nincs a világon, mit feldolgozva valamire ne lehetne használni”. A természetet gondosan figyeltette tanítványaival. Megállapította, hogy mit használhat fel az ember a természetbôl, milyen növények jók orvosságnak, melyek mérgesek, mibôl lehet egy vagy más eszközt készíteni. „A legnevezetesebb orvosságok, melyeket a növényekbôl készítenek: a

kínasó s antonin, ópium.” A gyermeki lélek egyik jellegzetes vonását abban látta, hogy csak az anyagi világ köti le igazán figyelmét, az elvont dolgok nem. Úttörô az interdiszciplinaritás vonatkozásában is: „nem nevezni soha nevet: kémiát, fizikát stb. tanulunk, azt sem mondani soha, hogy tanulunk: hanem vizsgálódni vegyesen minden tudomány körében alkalom szerint”. Zeyk nevelési és oktatási elveinek nagy része ma is helyénvaló. A vég Kár, hogy ez a kiváló tudós és pedagógus legszebb férfikorában kényszerült búcsút mondani hivatásának. Jött a szabadságharc és tanítványai élén ô is hadba vonult az osztrákok ellen. A kolozsvári csatában fegyverrel védte hazáját. Amikor az enyedi diákok és tanárok hazatértek, szeretett városuk és a kollégium romokban hevert. A havasok népe feldúlta a várost, tûz áldozata lett a híres iskola. Elpusztult Zeyk gyönyörû madárgyûjteménye és a nagy áldozattal és odaadással rendbe hozott múzeum. Odalettek könyvei és kéziratai. A tudós professzor nagy bánatában és fájdalmában a közeli diódi udvarházába vonult, a természetben keresett vigasztalást. Az enyedi gyász végét, a kollégium újraépülését már nem éri meg. 1854. április 6-án távozik az élôk sorából. Sírja ma is áll az Ôrhegy oldalában. * Mielôtt a Bethlen Kollégiumba jöttem, hallottam, hogy Nagyenyed a világ közepe. Tanulmányaim során meggyôzôdtem, hogy ez nem teljesen alaptalan hiedelem. Itt kezdték sokan pályafutásukat, itt teljesedett ki sok tanár munkássága, közöttük a Zeyk Miklósé is, aki olyan egyéniségeket akart nevelni, akik maguk fedezik fel az élet szépségeit, és így szilárd jellemû, alkotó emberekké válnak. Ô maga is ilyen ember volt, ezért példa marad az elkövetkezendô diák és tanár nemzedékek számára. Hisszük, hogy ezért is a világ közepe Nagyenyed!

UDVARI IBOLYA

25

Enciklopédia

A Túri-hasadék leírása

26

Borrév község és Várfalva között, az Aranyos folyó kettévágta a Torockói-hegységet, ezt a sziklaágyban hömpölygô folyószakaszt az Aranyos borévi áttörése néven emlegetik. Ennek következtében a hegység Aranyoson inneni, azaz az Erdélyi Mezôség peremdombságát alkotó Kolozsvár–Torda vonal felé esô részének, sarkantyúszerû nyúlványa különálló egységet képez a Torockói-medencét is magába záró masszívumtól. A mélyebben elhelyezkedô metamorf és vulkanikus kôzetekre a földtörténeti középkor jura és kréta korszakában tengeri üledékek rakódtak le. Ennek következtében a tengerek visszavonulása – pontosabban többszöri transzgressziója ill. regressziója – következtében egységes mészkôtakaró alakult ki. Ennek nagy része utólag a nagy alulról felfele ható és az oldalnyomás következtében átalakult ill. átkristályosodott vagy amorffá vált, metamorfizálódott, hanem a felszíni vizek, esôzések okozta áradások eróziós munkája, s utólagos lehordás során feldarabolódtak. Ehhez, más, függôleges irányú hegyképzô kéregmozgások is hozzájárultak. Ilye módon az egységes Peterd–Szindi hegygerincet, illetve mészkôfennsíkot több árok vagy szakadék ill. mészkôszurdok szabdalta fel. Ilyen a hegység Borrév felé esô részén a Berkesi szoros, ettôl 18 km-re Torda irányában, a hegység lába felé a vadregényes Tordaihasadék, az Aranyos partja irányában Várfalva felé az Újvilágnak nevezett s kevesek által ismert vakon végzôdô sziklaszurdok, Szind község határában, Koppánd és Tordatúr között a Túri-hasadék. A hegységnek ez a része ellaposodik, kiszélesedik s ezek a kôzetek behúzódnak az Erdélyi Mezôség fiatalabb korú (harmad és negyedkor folyamán lerakódott) tengeri üledékei alá. Ezek anyaga agyag, márga, márgapala, vulkáni tufák és utólag képzôdött mészkô. A triászok kori rétegekre (zöld porfir), rakódott mészkô kb. 400 méteres (helyenként 600) vastagságban fedi a felszínt. Az Erdélyi-medence kialakulása során, mely eredetileg a Pannon-tenger egyik nagyobb öble volt, az orogenetikus mozgások, a tengerek vizének transzgressziós és regressziós elôretörései és visszahúzódásai, az interfázisokban ható felszínformáló eróziós tényezôk alakították ki a környék arculatát. Amennyiben kirándulásainkon késô délután, a Kolozsvár fölötti Mikes-tetô–Árpád-csúcs vízválasztó gerincrôl nézzük az amúgy ritka szép élményt nyújtó nyári naplementét, amikor is a napkorong a Tordai-hasadék fölötti hegyek mögé még nem bukott le, fölséges látványban van részünk, az erdôk fedte dombsorok fölött, mintha hullámzana az egykori tenger, ôsképzetünk eleven jelene. A hegység innensô szakasza, Tordatúr–Koppánd–Szind felé nézô vonulata, ennek kiszélesedett, lapos része „bezökkent”, fölé a Kis-Köves-bérc és a Köves-bérc sziklafennsíkja illetve sziklagerince magasodik, emelkedik menedékesen a Tordai-hasadék

irányába, sôt azon túl is az Aranyos magas martjának leszakadásáig. A földtörténeti harmadkorban itt kb. 10 millió évig tenger volt, ez a meleg tenger elsekélyesedett, kicsapódott belôle a só és mész, ez tömzsökben és rétegekben ülepedett le. Késôbb ezeket az üledékeket a felszíni vadvizek, az erózió lepusztította s csak egyes pontokon mutathatók ki. A tengerbôl kiemelkedett területegység mai hegy-vízrajzi alakulatait a negyedkorban hozták létre a felszínformáló erôk. A Túri-hasadékban ugyanazok a tényezôk hatottak, mint a Tordai-hasadék kialakulása folyamán, részben illetve – a víz munkája tekintetében – nagy részben, azonban Czirbusz Géza, Cholnoky Jenô, Tulogdy János majd Nyárády E. Gyula nézetei, a földalatti folyó vagy/és beomlott barlang elmélete, amely a Tordai-hasadékra vonatkozóan elfogadott volt, itt érvénytelen. Emmanuel de Martonne elmélete, mely szerint a Tordai-hasadék epigenetikusan, kizárólag a víz munkája által keletkezett a felsô jurakori stramberg mészkôben kiegészítve Tulogdy János doktori disszertációjában írottakkal, miszerint ehhez merôleges hegyképzô mozgások is hozzájárulhattak, a Rákos (vagy Túri) patak által kialakított Túri-hasadékra nézve ugyanúgy érvényesek. A Túri-hasadék tehát, a Tordai-hasadék kisöccse újabb keletû, epigenetikusan képzôdött, felsô peremén eocén-oligocén korú, alább viszont jurakori úgynevezett tithon mészkôbe vájódott sziklaszoros. A mészkô csak részben metamorfozálódott, a karsztosodás foka magasabb, a Tordai-hasadék barlangjaiban cseppkô nem létezik, itt a Túriban is csak kevés helyen beszélhetünk felszíni barázdált cseppkôkéregrôl, ezzel szemben viszont az egyik barlangban – tulajdonképpen egy kb. 3 méter átmérôjû meredek falú több méter mély járat – ún. „hegyi tej”-bôl kicsapódott mészkôkristályok alkotnak bársonyos vattaszerû vakítóan hófehér bevonatot a járat falainak teljes mélységében. Kolozsvártól kb. 20 km-re, az Erdélyi-szigethegység keleti peremhegyiben keletkezett, Tordatúr és Aranyoskoppánd falvak között, ÉNy–DK irányban húzódik, a hasadék hossza 2800 méter, a benne folyó patak esése a szakadék végétôl elejéig 70 méteres. Oldalfalai alacsonyabbak, mint a Tordai-hasadékéi, legmagasabbika 504 m (tengerszint fölötti magasság), a hasadékon kívül, annak peremén a legmagasabb csúcs a Tinora. Az oldalfalak meglehetôsen tagoltak, sok toronyszerû sziklatû vagy oszlopszerû képzôdmény alakult ki, pl. a Kutyák sziklája, Cigányok papja, Kis Hun, Nagy Hun stb. Számos kicsi és közepes nagyságú barlangja van, az egyik közel 400 méter hosszúságú. A Túri-hasadék festôi szépségû, részletes leírását Orbán Balázs Torda város és környéke c. könyvében olvashatjuk, Czárán Gyula, „az erdélyi turisztika atyja”, a Revue Alpin c. francia turistalapban 1904ben népszerûsíti Le Gorge de Torda et Tur c. cikké-

ben, a Tordai-hasadékkal együtt. 1948-ban Bodoczy Károly tordai ügyvéd (és szenvedélyes kiránduló) írja le festôi képzethalmozással az Erdély c. folyóiratban. Újabban Czárán Gyula emléke tiszteletére a Kolozs megyei EKE emléktáblát helyezett el az egyik, a szakadék bejáratához közel esô sziklafalban. Tekintettel a növényzet (kb. 700 növényfaj) valamint az állatvilág (mind a gerinctelen, mint a gerinces fauna) gazdaságára, a Román Tudományos Akadémia Természetvédelmi Bizottsága természetvédelmi területté nyilvánította. A Túri-hasadék Tordatúr felôli, alsó bejáratát valaha két, oszlopszerûen felmagasodó sziklafal alkotta, közöttük keskeny bejárattal, ezek jelenleg nem léteznek, mert a hasadék elején megnyitott kôbánya munkálatai során felrobbantották és elhordták ôket. E miatt újabban környezeti változások figyelhetôk meg a hasadék belterületén, ezek befolyásolják az élôvilágot is. A két sziklakapu ugyanis visszafogta a hasadékba a meleget úgy, hogy nagyon meleg nyári napon látogattunk oda (személy szerint 1957-ben jártam ott), a sziklakapun erôs hideg levegô áramlott ki, mert a belterület mészkôsziklái reggel még nem melegedtek át, de a fölötte levô meleg légtömeg kiszorította az alább levô hideget. Ennek következtében a hasadék növényzete is inkább mezo-xerofil vagy mezofil (közepesen száraz ill. közepes nedvességigényû) volt. Az említett változás viszont a belterület fokozott kiszáradását, és igénytelenebb kozmopolita gyomnövények betelepedését tette lehetôvé. Ezek mellett melegkedvelô, az Erdélyi Mezôségre jellemzô keleti és déli növényfajok honosodtak meg. Az erôsen megritkított erdôfoltok aljnövényzete viszont jégkori reliktumfajokat vagy helyi endémizmusokat ôrzött meg. A Túri-hasadék többi, belsô része viszont nem sokat változott, a déli kitettségû oldalak fokozott kiszáradását nem számítva, a környezô mezôgazdasági mûvelésbe fogott területekrôl, vetésekrôl, viszonylag sok spontán élô gyomnövény és vetési burján vándorolt be ide, zavartalan feltételek közé (az állatok okozta taposás gyenge, kaszálás nincs). A szakadék felsô peremén köpenytársulás jellegû cserjések (eredetileg tölgyesek, a felsô hasadéki részeken sziklai bükkösök) uralják a terepet, erdôfolt-maradvány jellegûek. A szegényes sziklai redzintalajok humuszsav tartalma hasonló az elôzô évtizedekéihez, bár itt is megjelentek a tömöttebb, szerkezetét veszített szegényes talajt jelzô igénytelen szôrfû (Nardus stricta) foltjai. Orbán Balázs leírása A Túri-hasadék vagy a Túrikô címen a szurdok bejáratánál említi a tordatúri Tarsoly család malmát, amely adó ill. vám fejében ôrölte a környék gabonáját. A sziklakaputól balra egy kb. 3 méter kicsi barlang (vagy inkább csak kôlyuk) van, ez a Malom barlangja, újabban Kecskés lyukának is hívják. Ebben, de a hasadék más barlangjaiban is, az elôzô korok (réz ill. bronzkor) ôsemberének konyhahulladékát találták meg és írták le ôstörténészek. Az 50-es években juhakolnak használták, sôt rövid ideig, száraz hely lévén a kôbányában használt dinamitot tárolták benne. Itt a hasadék valaha, a malom fölötti részen keskenyebb volt, sziklavályúszerû, de ez a malom rég nem létezik, a széles bejáratot egy parasztház ôrzi, még a kôfejtô munkások is az udvaron át járnak be munkába. Amióta rezerváció, tilos a látogatás, azaz csak engedéllyel le-

het bemenni, régebben turistákat kisebb ellenszolgáltatásért, bár nem kimondottan szívesen beengedtek a szakadékba, sôt kifelé is. A sziklafalak ezután összeszorulnak, a patak mentén ösvény nincsen, de a baloldali sziklaoldalra felkapaszkodhatunk egy vékony csapáson, innen néhány tíz méter után vissza lehet ereszkedni a patak mellé. A meredek oldalfal fölé, kissé feljebb egy magas sziklatû nyúlik fel, ez a Kutyák sziklája, a pásztorok innen dobták le a kóbor kutyákat. A vele szembeni oldal középmagasságában egy nehezen megközelíthetô ovális barlangnyílás van, kicsivel tovább, ez a Negruj barlangja. E fölött a patakmeder ismét szûkebb, úgy látszik a patak vízhozama régebben nagyobb lehetett a mainál. Itt bôvizû zubogók vannak, a meder tele van sellôkkel, örvényekkel, a kövek simára kopottak, csúszósak. Megfelelô kiépítettség hiányában a természetjáróknak bizonyos fokú akrobata-ismeretekre van szüksége. „Kétségtelen, hogy az ilyen szikla szorosokat maguk a folyamok és patakok történ át és mélyítették le századévek hosszú során” – írja Orbán Balázs 1889ben. Ez a késôbbi Emmanuel de Martonne-elv. A szakadék egész hosszában kanyarulatok összefonódását mutatja, a sziklafalak, csompók, tornyok, hornyok, vágatok, kôfülkék, egyszóval a feldaraboltság, az aranymetszés – élettelen természetben ritkán tapasztalható – szabályai természetes tökéletességének átérzésére, ennek nyugalmas hangulatára serkenti a szemlélôt. Emiatt pl. a Bodoczy Károly által eszközölt szemléletes, festôi jellegû tájleírás ismerete nélkül is bártan ajánlható kirándulóinknak, hogy fáradjanak el ide. A zubogókon felül, tovább haladva, a patak egyik nagyobb örvénye széles, lapos sziklakádat vésett ki medrében, ezt Peti gödrének nevezik. A Peti gödre fölötti Butikás sziklaoldal függôleges, meredek, hófehér sziklafalain a fölötte menedékesen magasodó lankás domb oldalából a túri határban fakadó csermely illetve idôszakos patakocska vize csorog le. A közvetlenebb környéken üde sziklagyep foltok, sôt egy kicsiny dús füvû rét is kialakult, a sziklák alkotta padokon és vályúzatban. Innen néha lezuhannak a legelészô állatok, ahogy a dús fûcsomók után kapaszkodnak mohón. Ezt követôen egy meredekebb völgyrész következik, itt a patak vízesésszerû zubogókon át ömlik alá. A sziklafalak összeszorulnak, magasak, lemosottak, ezt nevezik Nagy-oldalnak. Ide nehéz felkapaszkodni és újra leereszkedni, lejutva a patakmederbe, a Butikás oldal túlsó végénél két sziklaüregbôl felbugyogó forrás található. Ez már a Túri-hasadék középtája, itt egy magas szikla, a Kriszta oldala meredeken magasodik az égre, s érdekes optikai jelenség adódik, a két keskeny sziklafal, a Kriszta oldala s a vele szemben levô Nagy Borda között. Amennyiben a kiránduló az égen áthaladó felhôket nézi, amint ezek elhúznak az ily módon megnyílt égdarabon, úgy látszik, mintha az oldalfalak inognának, majd forgásba lendülnek. Ilyen jelenség a természetben nagyon ritka. Mesterségesen csak pszichológiai laboratóriumban idézhetô elô, de egyes pszichés betegeknél is (tudathasadásos, vagy epilepsziás pszichopatáknál, idült alkoholistáknál stb.) elôfordulhat, mint ideiglenes, nem állandó állapot, különbözô intenzitással. Hogyha a kiránduló égnek fordított szemmel vagy a hátára fekve nézi a magas sziklafalak alkotta

27

28

körönd kôcsipkés peremét, hosszan, elszédül tôle, a világ forogni kezed – mintha egy nagy sziklaörvény keringene körülötte. Az embert kicsinységérzés keríti hatalmába, mintha óriások malma ôrölne körülötte. Ez az élmény itt természeti jelenség! A Nagyborda középmagasságában kicsiny nyílású, de belvilág tekintetében öblös barlang van. A Nagy Borda hosszú elôhegyét Tinora-gerincnek nevezik, az utolsó, részben különálló tömbjét pedig Nyírott-oldalnak (Tunsul). A patak hat kisebb vízesésen keresztül zuhog le a mélybe, egy Felsô-fürdônek nevezett medencébe. Itt a szóbeszéd szerint valaha tavirózsák (Nymphaea alba) éltek, – ez talán török hatásra utal, mint az Ibla kertje a Tordaihasadékban – de ma puszta szilamedence, kellemes fürdôzést lehet rendezni benne. A Nagy Borda és a Nyírott-oldal között a sziklák összezáródása vályúzatot alkot, itt van a Nagy Kaszta nevû barlang. A néphit szerint ez keresztül ér a Dobogó hegység alatt és Peterdnél a Nagy-Sós-pataknál van a kijárata. Ösvény híjával a patakmederben menve tovább, a Podmoly (Padmaly) oldalán, magasan a sziklában nyílik a Legények barlangja, mely elnevezését az elmúlt századokban divatozott katonaszedés (kötéllel való újoncfogás) „finom módszereinek” köszönheti. Ide bújtak el a parasztlegények, amikor híre kerekedett, hogy jönnek a katonafogdosó káplárok. A katonaélet az 1700-as évektôl kezdve kb. az elsô világháborúig 14-16 évet is tartott. Szükség volt a gulyáshússá aprítható legénységre, akik talján, muszka, burkus, rác, polyák s más országokban haltak hôsi halált az Osztrák Birodalom császáráért s ennek tábornokaiért. Még régebben a barlangot állítólag tatárvész és török rablótámadások elôl menekülôk is használták. (Errôl a leírás idején állítólag legenda is élt a faluban.) Régebbi elnevezése – Szônyi barlangja. A tatár sereget ugyanis egy Szônyi nevû helybeli magyar vezetésével ûzték el. A szoros közepét egy tágultabb rész képezi, ez a Décsenge árka, a beleszakadó jobboldali csermely tulajdonképpen az idôszakos folyású Décsenger pataka. Innen magas sziklaszálak nyúlnak az ég felé, az egyik kéttornyú alakzatot Katedrálisnak vagy Kétágú templomnak nevezik, a másikat, ahol a Décsenge a Rákos-patakba ömlik, egy koronás kolosszusszerû alakzatot Cigányok palotájának vagy egyszerûen a Barátnak, de egyesek Szent István vagy Szent László szobrának hívják. Alapját vaskos sziklatömb képezi, benne két kicsi barlangocska. A Túri-hasadéknak ez a legszebb része, a sziklaalakzatok különössége, üde növényzet egységében és sajátosságában festôi élményt nyújt a szemlélôdô kirándulónak. A Túri-hasadéknak ez erôsen tagolt része, sziklakarajokkal. A Poszumbák-oldal mellett egy sziklatömb emelkedik ki, itt egy nehezen megközelíthetô barlang van, a leletek alapján valószínû, hogy már a kôkori és bronzkori emberelôdeink is használták lakóhelyként, s állítólag Koppánd falu lakói is menedékhelyként. A Poszumbák-oldaltól keletre egy sziklafal zárja el a völgykatlant, vészmûszerû alakzat, Bahri vára. A tetôgerinc magasságában nagy nyílás van, a Csûr. A Csûr fölötti sziklaoldal gyepeit legeltetik. A népi hiedelem szerint – az imént leírt szakadt falú, sziklaélekkel, oszlopokkal szabdalt fantázia-meg-

mozgató hely környékén kincs van elrejtve, azt törpék ôrzik, a hét vasajtót csak vasfû (Verbena officinalis) segítségével lehet kinyitni. A rejtekhelyet csak egy barátpap ismerte, de nem árulta el senkinek, s hirtelen meghalt. Ugyanilyen hiedelem él a Tordaihasadékban elrejtett Dárius illetve Decebalus király kincsérôl is. A Túri-hasadék felsô szûk bejárata mögött a legények fürdôje, az oldalfalban a Pongyer-barlang és több más kicsi üreg van. Ez a felsô bejárat ma már nem létezik. Valaha szekérrel is járható dûlôút ereszkedett le a Túri-hasadék felsô részén, Koppánd felôl, de egy levált sziklatömb leontotta ill. elszûkítette ezt az utat, a II. világháború után felrobbantották a sziklát, így a hasadék ma vakon végzôdik egy sziklafalban, a Pongyer-barlang alatti részen. Az egész Túrihasadékban 29 barlang van, de kimondottan speológiai ismérveket tekintve C. Goran 1981-ben kiadott Romániai barlangok rendszeres katalógusában csupán három nagyobb barlangot kodifikál innen. Ennél sokkal részletesebb és pontosabb I. Viehmann: A Túri-hasadék karsztjának teljes leltára (1988, kézirat), bár ez nem speológiai munka. Kimondottan – tehát barlangászati tekintetben – 7 nagyobb olyan barlangja van, amelynél a barlangszáda, átmeneti zóna (ameddig még bejut a fény) és a tulajdonképpeni örök sötét belsô barlangjárat, azaz a klasszikus és tipikus barlangtani hármas felosztás megtalálható. A többi inkább csak tágas vagy kevésbé tágas kôlyuk. Régészeti leletek a Túri-hasadékból már az 1880-as évekbôl ismertek. Szórványleletekrôl azelôttrôl is vannak szórványadatok, de ezek semmiféle rendszeres feltáró munka eredményeként sem foghatók fel. Egyes barlangokban, vagy barlangok elôtti turzásokból új kôkori kôkaparók, lándzsahegyek, réz- és bronzkori konyhahulladék ismeretes, (sok marha, ôz, szarvas, vaddisznó stb. csontjai). A hasadék felsô peremén, egy teraszon, padozatos részen ovális, több mint 3000 éves sütôkemence maradványait találták, kérdés, hogy a körülötte kiásott kôkaparók nem valamelyik barlangból kerültek-e ide, ugyanis vita tárgyát képezte, hogy ez a szabadtéri sütôkemence (szláv szokás), nem középkori mészégetô-e vagy még újabb maradvány? Én személy szerint 1944 ôszén (októberben) láttam, ekkor a honvédek rôzsetüzet raktak bele és szalonnát pirítottak rajta. A közvetlen környéken ugyanis nagyszabású hadmûvelet folyt, az ún. Tordai csata, nehézfegyverzet (ágyúk, tankok) golyószórós, lovas és gyalogsági egységek bevetésével, sok halottal, de magát a Túri-hasadékot elkerülték a harcok. Az említett szabadtéri sütôkemencérôl csak annyit még, hogy 1957-ben egy falusi ember mondott róla annyit, hogy régi, régebbi, mint a templom. (A templom – több késôbbi átalakítást nem számítva – az 1400-as években épült, állítólag korábbi alapokra.) Tény, hogy a környék valaha erdôkben gazdagabb lehetett mint ma, a mezôgazdasági területek kiterjesztése elôtt, több volt az erdei állat, a vadásznivaló. Tordatúr község terültérôl sok más helyen is kimutathatók telephelyek, a késôkôkorszak, réz-, bronz-, vas- és római kor idejébôl. A leletanyag nem egységes, inkább gyéren lakott vagy/és idôszakosan használt vadásztanyákat sejtet. Orbán Balázs megjegyzi: „Igen óhajtandó, hogy arra hivatott paleológusok a Torda körüli szorosok átkutatását eszközölnék.” Ezt a munkát az utóbbi években a Kolozsvári Történelmi

Múzeum végezte el tiszteletreméltó aprólékossággal. Ami a Túri-hasadék geológiai leírását illeti, a szerzô, Koch Antal, volt kolozsvári egyetemi tanár, neves geológusnak az Erdélyi-medence földtani ismertetését célzó munkáját veszi alapul, részletesen leírja az itt található üledékes kôzeteket, konglomerátot, breccsát (nem csupán az elôbbiekben már említett portlandi stramberg mészkôt), részletes és pontos képet ad, s a kor színvonalán igyekszik vegyi alkatukat is magyarázni. Ami pedig érdekesebb, hogy, noha én nem vagyok geológus, a Tordai-hasadékon túli Várfalvával szemben, az Aranyoson innen, egy meg nem nyílt hasadék szakadékszerû benyíló mészkôleszakadásán túl ugyanilyen bazaltból álló kôzetet találtam, benne apró üveggyöngyszerû kalcedon gömböcskékkel, valamint ujjbegynyi apró tejfehér kavicsszerû olvadékból keletkezett kvarcképzôdményeket. A hely járatlan, (nem járhatatlan), de kiesik a turistautakból, s a környéken gyalogsági aknákat helyeztek el, akik nem kiválasztottak lehetôleg ne járjanak arra. Ezt lehet, hogy szintén II. világháborús utánérzés szülte, 1944-ben ugyanis a Város erdejének peremét aknásították el, hogy az Aranyoson átkelt s Mészkô térségében hídfôt kialakított orosz–ukrán–román gyalogság erre irányuló esetle-

ges támadását megakadályozza. Más kézenfekvôbb magyarázat is adódna, az ugyanis, hogy az Emmanuel de Martonne-elv a Berkesi-, Tordai-, Túri-mészkôszurdukok kialakulására vonatkozóan csak részben helytálló, létezett ugyanis egy régebbi s elvetett magyarázat, mely szerint a mészkôtakaró az alatta fekvô vulkanikus kôzetek kidagadása miatt repedezett meg, ehhez vertikális hegyképzô mozgások és másodlagosan a víz munkája is hozzájárult. Az itteni ún. Újvilág-szurdok aspektusa ezt látszik igazolni, ez pedig sok jó nevû tudós neve mellé tenne egy kis kérdôjelet. (Ezt a posztvulkáni mûködéselvû kialakulás-elméletet ma már senki sem vitatja, az elfogadott, s kényelmes elv helyett, ami attól eltér, ott inkább aknásítanak.) A Túri-hasadék belterületén, az eddig leírtak miatt, esetleges további ipartelepítési elômunkálatként egy vízügyi állomást is építettek az 1970-es években, ennek szerepe a vízháztartás alkalmazása (ciszternák, zsilipek, vízóra) áradások elkerülése, a környék gazdaságainak öntözése, s egy kôzúzda vízellátásának biztosítása lett volna. Ez a vizes állomás ma is megvan, mûködôképes, s egy falubeli ember ellenôrzi.

CSÛRÖS LÁSZLÓ

Bitay Árpád emlékezete „Nyugodtan állhat a történelem ítélôszéke elé”. György Lajos „Engem a nyelvek, az irodalom és a történelem érdekelnek. És végeredményben mindannyiuk révén maga az élet s az ember.” Halála elôtt két nappal (1937 november végén) a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtárát látogató diákok elôtt vallott e szavakkal életérôl, tevékenységérôl. Bitay Árpád, a kiváló irodalom- és mûvészettörténész, a gyulafehérvári római katolikus teológia román nyelv és irodalom, illetve latin és német nyelv tanára volt, aki huszadik éve tudta, hogy immár minden év és minden nap kegyes ajándék számára az élettôl, mert az alig felserdült fiatalembert érettségi után azon nyomban katonaruhába öltöztették az elsô világháborúban és az olaszországi Doberdóra küldték, ahol gáztámadás részese lett, ez okozta közeli halálát. Tudóstársa és jó barátja, György Lajos akadémikus, a magyar irodalom kolozsvári professzora halálakor joggal írhatta róla a mottóul választott mondat folytatásában: „...mert mûködésének minden mozzanatában és minden leírt sorában legtisztább becsületességgel csak az igazságot s a népek egyetértését szolgálta… Meg kell állapítania Bitay Árpád életrajzírójának, hogy nemzedékébôl ô volt a legelsô, aki a román nyelvet oly tökéletesen elsajátította, hogy az átalakulás nehézségei közt felbecsülhetetlen szolgálatokat tudott tenni”. A Trianon utáni kolozsvári román egyetem egyetlen magyar professzora (!), a magyar irodalmat és nyelvet tanító Kristóf György ezt írta róla a halálakor: „Olykor csak szegecselt, de máskor gerendát illesztett a hídba, mikor s ahogy a szükség kívánta”. És mert én is életrajzírója lehettem, hisz 1977-ben

közöltem a Testamentum sorozatban (Politikai Könyvkiadó) a Bitay életét bemutató tanulmányt, és legjelentôsebb írásaiból egy válogatást, meg levelezésébôl is keveset, hát itt és most még el kell mondanom: nem írhattam meg mindent Bitay tevékenységével kapcsolatban és nem közölhettem legfontosabb írásait, levelezését, mert akkor, a Ceaušescurendszer legsötétebb éveit éltük és a Párt meg a cenzúra mindent ellenôrzött. Így nem jelenhetett meg abban a könyvecskében Bitay levelezésének jó része, tulajdonképpen a legszebbik része (!) és sajnos nem írhattam Bitaynak a csángó kérdésben kifejtett tevékenységérôl sem semmit. Még a csángó szót sem írhattam le a könyvben. A kézirat véleményezésre Bányai László egyetemi tanárhoz került. Ô, mint valamikori hithû katolikus, aki a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Károly Fôgimnáziumban tanult és a katolikus egyház pénzén Budapesten, Párizsban folytatta tovább magasabb tanulmányait, aki jó viszonyban volt az ugyancsak egyházi ösztöndíjas, sôt kispapként is szereplô Bitayval, a harmincas években látványos pálfordulást tett, kommunistának vallotta magát s mint ilyen az 1944-ik évi változás után sikeres pályaívet futott be: volt egyetemi tanár, a kolozsvári Bolyai Egyetem rektora, akadémikus, miniszterhelyettes, nos ez a Bányai kihúzatott mindent a kéziratból, ami a csángó kérdéssel kapcsolatos volt. Kihúzatta a Bitay levelezésbôl a Majláth püspökkel, a György Lajossal, és másokkal folytatott levelezését. Szerencsémre – miután a Kriterion akkori vezetôsége nem javasolta a kézirat megjelentetését –, a Politikai Kiadó Demény

29

30

Lajos jó véleményezésére alapozva vállalta a Testamentum sorozatban való kiadását. Így a könyv megjelenhetett, igaz, csak a kézirat fele, kihúzva minden mûfordítást és a levelezés nagy részét, köszönet Kovács József egyetemi tanárnak, így utólag is, aki Demény Lajos mellett ugyancsak pártolta a megjelenést és ô is a Testamentum sorozat egyik szerkesztôje volt, akárcsak Bitay Ödön, a szerkesztô (csak névrokon!) inkább hallgatott Kovács Józsefre és Demény Lajosra. Nagy feltûnést keltett a kötet megjelenése, mert Bitayról addig csak alulírott valamint Dávid Gyula meg Köllô Károly írt. De lássuk röviden, ki is volt Bitay Árpád? Budapesten született 1896-ban (szülei a nagy világkiállításra mentek ki és ott korán született az ifjú). Iskolába Gyulafehérváron, Kolozsváron járt, de érettségi után behívták katonának, az olasz frontra került, ahol a doberdói harcokban gázmérgezést szenvedett, ez a betegség megrövidítette az életét. Még a háború elôtt és alatt jogi diplomát szerzett, legkedvesebb tanára a történész Márki Sándor volt, akivel háború után is fenntartotta jó kapcsolatait. Trianon után tökéletesen megtanult románul, Kacsó Sándorral együtt beiratkozott a Ferdinánd egyetemre és román tanári diplomát szerzett. Mentorai közül a rektor Sextil Pušcariu, Nicolae Drãgan, voltak azok, akik segítették, hogy míg tanult, könyvet is írhasson. Így jelentette meg 1922-ben Gyulafehérváron A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése címû munkáját, majd egy év múlva Rövid román nyelvtan címû mûvét, amelyeket a vizsgázó tanároknak, tanítóknak szánta segítségül. Mindkét mûvet megküldte a román nagyságoknak is, azok nagy-nagy örömmel fogadták e munkát. Nicolae Iorga szerint: „Az ön könyve a legjobbak közül való és kívánom, hogy vigye honfitársai közé a mi lelkiségünk megismerését, amely soha nem volt idegen és most sem idegenkedik az Ön népe igazi lelkiségének megismerésétôl… Fogadja, kérem, drága kolléga úr, megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.” (Fordítás tôlem.) 17 év munkássága során Bitay Árpád több mint 300 cikket, tanulmányt írt, amely munkákat halála után György Lajos foglalta össze és jelentette meg, s amely most végre nyilvánosságra került az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelent Bitay-életrajzban. Bitay Árpád, akit Nicolae Iorga meghívott a Vãleni de Munte-i nyári szabadegyetemére elôadónak, 17 évig beszélt ott a magyar történelem jeles eseményeirôl, a magyar irodalom nagyjairól és közben lefordította N. Iorga Fatalitate címû színmûvét Apáról fiúra címmel, melynek elôadásával – Janovics Jenô rendezésében – a kolozsvári magyar színészek nagy sikert arattak Bukarestben 1925-ben, különösen Könyves Tóth Erzsi, Laczkó Aranka (a Laczkó Géza író anyja), és Forgács Sándor. A kolozsvári Keleti Újságban Kádár Imre ezeket írta a turnéról, amelyre elvitték Móricz Zsigmond Tanító úr címû színmûvét, egy Molière- és egy Lengyel Menyhért- meg Caragiale-darabot is: „Meghatva hallgattuk magyar ajkakról a román géniusz szavait, amelyeket Bitay Árpád világos, hû és plasztikus nyelvezettel ültetett át magyar nyelvre”. És most vizsgáljuk meg kissé a nehéz kérdéseket is, a csángókról írt Bitay-tanulmányokat. A Moldvába „elcsángált” magyarokkal elôször

két Kolozsvárt is tanító piarista tanár, Gegô Elek és Bolla Márton foglalkozott. Gegô 1838-ban jelentette meg A moldvai magyar telepesekrôl címû munkáját. Bitay e könyvet áttanulmányozva írta meg 14 csángó kérdéssel foglalkozó munkáját. Legjelentôsebb közülük az Erdélyi Tudományos Füzetek 4. számaként megjelent A moldvai magyarság címû történeti áttekintése. Négy írásban foglakozott a csöbörcsöki plébánossal, Zöld Péterrel, akirôl Nyírô József mintázta meg a Bitayról kapott dokumentáció alapján az 1939ben megjelent a Madéfalvi veszedelem címû kétkötetes regényét. Miután Mária Terézia parancsára megkezdték a székelyek katonai behívását és a katonaruhát ölteni nem akaró madéfalviakba belelövettek a császáriak, Zöld Péter, a pap járta ki a halottakat: „– Ego te absolvo a pecatiis tuis!… Feloldozlak a bûneidtôl! – hebegte Zöld Péter, a pap, a hidegtôl elferdült szájjal, hogy ne kelljen egyébre gondolnia, mikor egyik véres roncstól a másikig lépett. Legszívesebben kifutott volna a világból, vagy odafeküdt volna ô is halottnak, hogy többé ne lássa ezeket a szörnyû sebeket, csonkításokat.” Sajnos Bitay Árpád a Nyírô-könyv megjelenését nem érhette meg, de már 1924-ben közölte az Erdélyi Irodalmi Szemlében Viola József, a moldvai fejedelem udvari orvosa, mint a moldvai magyar népköltés gyûjtôje címû írását, amelyben lehoz két szép csángó magyar költeményt is. Íme, ebbôl néhány sor: Gazdag csángó volt az apám, Rokojába járt az anyám, Zsidók hozták azt vászárra, A meredek Szász-Jázlóra. Apám, anyám mind jól éltek, Sok cukojjal nem cseréltek: Mikor ô kemek elhóttak, Nekem csak egy gucmát hagytak. Igaz, hogy én szegény vagyok, De lám szükségim szem nagyok, Vagyon egy barna asszonyom, Sz azzal szükségim pótolom. Húsz juhunk van sz egy tehenünk, Mamaliga a kenyerünk: Sz mégis jó idôket töltünk, Pap sz patikára nem költünk. Bitay Árpád olyan szerepet töltött be a két világháború közötti elsô idôszakban (1920–1937) amikor az ô kezében futott össze a tudósok, értelmiségiek tevékenysége, érdeklôdése. Egyszemélyes tudósközpont volt ô ekkoriban, érthetô hát, ha sokan az erdélyi, de a magyarországi magyarok, ezen kívül a románok, de több külföldi szakember is fordult hozzá levéllel, érdeklôdve valami felôl, kérdezve tôle olyasmit, amire csak ô adhatott feleletet. Az 1977-ben megjelent Bitay-kötet 23 addig ismeretlen levelet mutat be, de csak egyet, amelyet maga Bitay írt. A kötet elôkészítése idején Demény Lajos talált a N. Iorga révén Bukarestbe került Bitay-hagyatékban két Iorga levelet, a kötet megjelenése után Gaal György öt Kristóf Györgyhöz intézett Bitaylevélre akadt rá. Magam a Bitay jóbarátja, és tanártársa, Octavian Šireagu költô és mûfordító levelezésében öt Bitay-levélre bukkantam. Így hát meggyara-

Fények a vizen. Akvarell. 1930

podott a Bitay levelezése. De nézzük, kik írtak Bitayhoz levelet. Az erdélyi magyarok közül Márki Sándor, Csûry Bálint, Majláth Gusztáv Károly, Kristóf György, Bíró Vencel, György Lajos, Szabó T. Attila, Kovács Dezsô, Berde Mária, Kolozsvári Grandpierre Emil, Gyárfás Elemér, Gyalui Farkas, Jakabffy Elemér stb. A magyarországiak közül Veress Endre, Birkás Géza, Hankiss János, Lyka Károly, Pintér Jenô, Fináczy Ernô. A románok közül öt eredeti N. Iorga-levél került a tulajdonomba, de kapott levelet a kolozsvári egyetemi tanároktól: Nicolae Drãganutól, Sextil Pušcariutól, Ion Agârbiceanutól, a külföldiek közül Georg Weigandtól (akinek elôadásait együtt hallgatta György Lajossal), M. J. Premselától. A Bitay-levelezésbôl sok megjelent az Erdélyi Tudományos Füzetekben, akiket a téma behatóbban érdekel, figyelmükbe ajánljuk e rendkívül értékes sorozatot.

KOVÁCS FERENC FELHÍVÁS Az RMDSZ és az EMKE Tordaszentlászlói Választmánya, a Thamó Gyula Közmûvelôdési Egyesület, Tordaszentlászló Helyi Önkormányzata és Református Egyházközsége szervezésében; a Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal, a Communitas Alapítvány, az Illyés Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Kolozs Megyei Mûvelôdési Felügyelôség és a Népi Alkotások Központja remélt anyagi támogatásával, valamint az EMKE, a Romániai Magyar Dalosszövetség, az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezete és a Pro Kalotaszeg védnökségével, a II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk vezette szabadságharc 300. évfordulója tiszteletére az idén is megszervezi a Tordaszentlászlói Napok keretében a hagyományos, immár a

XIV. Szent László-napi Kórustalálkozót Tordaszentlászlón. Az eseményre 2003. június 28-án, szombaton kerül sor délelôtt 9 órai kezdettel a református templomban, folytatódik Szent László szobrának megkoszorúzásával, üdvözlô és emlékbeszédekkel, valamint a kötött kari kórusmûvek közös elôadásával a cinteremben. Ezt követi a benevezett kórusok felvonulása, délután pedig kórushangverseny a mûvelôdési házban. A kórusok részvételi szándékát 2003. május 20-ig, írásban kell bejelenteni a következô címre: 3443 Tordaszentlászló/Sãvãdisla, str. Pap utca nr. 350 sz., Kolozs megye/jud. Cluj, Szôke Zoltán lelkész-esperes, az EMKE helyi elnöke címére. A fenti dátum lejárta után jelentkezôket nem tudjuk fogadni! A jelentkezési lapon kérjük pontosan közölni a kórus teljes nevét, nemét, címét, vezetôinek nevét, pontos létszámát és mûsorát: azaz a szerzôk nevét, a kórusmûvek címét, amellyel ez alkalommal a közönség elé kíván lépni, valamint a karnagy teljes nevét. Akik elôször vesznek részt találkozónkon, jelentkezési lapjukhoz mellékeljék kórusuk összefoglaló történetét is archívumunk számára. Felhívjuk a jelentkezôk figyelmét, hogy egy-egy kórus mûsora nem haladhatja meg a 10-15 percet. A fellépés sorrendjét a zenei szakemberek véleménye valamint a jelentkezés idôrendi sorrendje alapján összeállított mûsorrend dönti el. A távolabbról érkezôket, akiknek egy vagy több napot kell, illetve szeretnének itt tölteni, a faluturizmus keretében, fizetô vendégekként tudjuk elszállásolni. Ez irányú igényüket idejében a következô címre kell postázni: Boldizsár Zeyk Imre, 3443 Tordaszentlászló/Sãvãdisla, str. Nagy utca nr. 379. sz., Kolozs megye/jud. Cluj, telefon +40-264-374001, fax +40-264-374433, elektronikus postacím: [email protected].. A közös éneklésre kijelölt, kötött kari mûvek a következôk: 1. Rákóczi Ferenc imája: Gyôzhetetlen én kôszálam 2. Kodály Zoltán: Magyarokhoz (kánon) 3. Erkel Ferenc – Bárdos Lajos: Szózat A kötött kari kórusmûveket kérésre postázzuk. Ismételten felkérjük a fentiekben már megnevezett anyagi és erkölcsi támogatóinkat, védnökeinket, valamint magánszemélyeket, közületeket, vállalkozókat, hazai és külhoni alapítványokat, hogy anyagi és erkölcsi támogatásukkal segítsék elô e Kárpát-medencei kisebbségi magyar közmûvelôdési rendezvény sikeres lebonyolítását. Kedves dalostestvérek! Ne feledjétek jeligénket: Nyelvében és szokásaiban él, dalaiban és mûvészetében érez a nemzet! A választmány nevében: Boldizsár Zeyk Imre RMDSZ elnök, Szôke Zoltán lelkipásztor, EMKE elnök; Tordaszentlászló Önkormányzata nevében Tamás Gebe András polgármester; a Thamó Gyula Közmûvelôdési Egyesület nevében Boldizsár Zeyk Zoltán elnök; a Romániai Magyar Dalosszövetség nevében Guttman Mihály tiszteletbeli elnök.

A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 6000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben: KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CORVINA Könyvesház; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;

KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Teleki Magyar Ház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazekas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.

Lapszámunk szerzôi: Csûrös László, biológus * Gaal György, mûvelôdéstörténész * Kovács Ferenc, irodalomtörténész * Orbán István, grafikus, tanár * Vaszary János (1867–1939) – Kolozsvár * Dvorácsek Ágoston, tanár * Firtelmeister Erzsébet, diák * Hening Helga, diák * Nagy Lóránd, diák * Udvari Ibolya, diák – Nagyenyed * Sylvester Lajos, újságíró – Sepsiszentgyörgy * Boér Jenô fôszerkesztô – Temesvár

6000 lej