Lengyelország A Wikipédiából, a szabad lexikonból. mottó: Bóg, Honor, Ojczyzna magyarul: Isten, becsület, haza
A Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska) közép-európai állam, amely nyugaton Németországgal, délen Csehországgal és Szlovákiával, keleten Ukrajnával és Belorussziával, míg északon a Balti-tengerrel, Litvániával és végül Oroszországgal (a Kalinyingrádi Terület nevű exklávé révén) határos. Földrajzi helyzete is hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelország története során igen sokszor hadszíntérré vált.
Az ország neve Lengyelország neve lengyelül Polska. Az ország hivatalos neve Rzeczpospolita Polska, azaz Lengyel Köztársaság. Az ország neve és a nép polak, polski neve azonos eredetű. A legelterjedtebb vélemény szerint a Polska és polak elnevezések a polán nevű szláv törzs nevéből erednek. Egy másik nézet szerint a név egy Goplanie nevű néptől származik, amely a Goplo-tó körül élt, és 845 körül kb. 400 erődöt birtokolt a mai Lengyelország területén. Az elfogadott etimológia szerint a név végső gyökere a pole („mező”) szó, illetve az ebből származó polanie, amely annyit tesz, hogy „a mezők lakói”. Erre a következtetésre könnyen eljuthatunk, ha összehasonlítjuk a többi szláv nyelv hasonló jelentésű szavaival. A magyar nyelvben használatos „lengyel” és „Lengyelország” szó eredete az óorosz lendo („irtásföld”, „szűzföld”) szó lendzsan származéka lehetett (azaz „irtásföldön élő ember”), amely az ómagyar nyelvben még lengyen alakban szerepelt.
Lengyelország címere
Lengyelország zászlaja
Lengyelország területi elhelyezkedése
Lengyel himnusz A lengyel himnuszt Józef Wibiczki író-politikus írta 1797-ben. Eredetileg lelkesítő dal volt, amit Jan Henryk Dąbrowski csapatainak írt, amikor a tábornok lengyel légiókat szervezett Olaszországban, hogy Napóleonnal harcoljanak Lengyelország függetlenségéért. Az új dal egy lengyel népdal a Dąbrowskimazurka dallamára íródott. Magyarországon 1816-ban terjedt el. Lengyelországban 1926-ban vált hivatalosan himnusszá. 1797-ben Jan Henryk Dąbrowski tábornok lengyel légiókat szervezett Olaszországban, hogy Napóleon hadai mellett harcoljanak Lengyelország függetlenségéért. A katonai táborban gyakran elhangzott Dąbrowski mazurkája. A légióknál szolgált Józef Wybicki író, politikus is, aki elhatározta, hogy ír a katonáknak erre a dallamra egy lelkesítõ, hitet adó új dalt. Az új dal címe elõször "Az olaszországi lengyel légionisták dala" volt, egy lengyel népdal, az ún. Dąbrowski mazurka dallamára íródott. A légionistákkal eljutott a dal Lengyelországba s hosszú évek során - új versszakokkal bõvülve - fel-felhangzott harcokban, tüntetéseken egyaránt, s egyre jobban összefonódott a lengyel történelemmel. A Dąbrowski mazurka dallama igen népszerû volt a Habsburg uralom alatt élõ szláv népek körében. Külön-külön is, de mint össz-szláv himnusz is énekelték. Jugoszlávia himnusza ugyanez a melódia volt a legutóbbi idõkig. A dal, a "Mazurek Dąbrowskiego" Magyarországon is elterjedt az l816-ban keletkezett "Isten, ki Lengyelhont..." kezdetû népszerû lengyel hazafias dallal együtt. Végül is a Wybicki-féle dalból lett Lengyelország himnusza, amelyet függetlenségük elnyerésekor 1918-ban énekeltek elõször az ország himnuszaként. Hivatalossá 1926-ban lett.
Szövege:
Obecna treść Jeszcze Polska nie zginęła, Kiedy my żyjemy. Co nam obca przemoc wzięła, Szablą odbierzemy. Marsz, marsz, Dąbrowski, Z ziemi włoskiej do Polski, Za twoim przewodem Złączym się z narodem.
Marsz, marsz, Dąbrowski... Jak Czarniecki do Poznania Po szwedzkim zaborze, Dla ojczyzny ratowania Wrócim się przez morze. Marsz, marsz, Dąbrowski...
Przejdziem Wisłę, przejdziem Wartę, Będziem Polakami, Dał nam przykład Bonaparte, Jak zwyciężać mamy.
Już tam ojciec do swej Basi Mówi zapłakany: "Słuchaj jeno, pono nasi Biją w tarabany." Marsz, marsz, Dąbrowski...
Oryginalna treść (Eredeti szöveg) Jeszcze Polska nie umarła, Kiedy my żyjemy. Co nam obca moc wydarła, Szablą odbierzemy.
Niemiec, Moskal nie osiędzie, Gdy, jąwszy pałasza, Hasłem wszystkich zgoda będzie I ojczyzna nasza.
Marsz, marsz, Dąbrowski, Do Polski z ziemi włoskiéj, Za Twoim przewodem Złączem sie z narodem.
Marsz, marsz, Dąbrowski...
Jak Czarniecki do Poznania Wracał się przez morze, Dla ojczyzny ratowania Po szwedzkim rozbiorze. Marsz, marsz, Dąbrowski... Przejdziem Wisłę, przejdziem Wartę, Będziem Polakami, Dał nam przykład Bonaparte Jak zwyciężać mamy. Marsz, marsz, Dąbrowski...
Już tam ojciec do swej Basi Mówi zapłakany: "Słuchaj jeno, pono nasi Biją w tarabany. Marsz, marsz, Dąbrowski... Na to wszystkich jedne głosy: "Dosyć tej niewoli! Mamy racławickie kosy, Kosciuszkę, Bóg pozwoli. Marsz, marsz, Dąbrowski...
A szöveg fordítása Nincs még veszve Lengyelország, Míg mi meg nem haltunk, Hogyha földünk elrabolták, Visszaszerzi kardunk. Fel, fel Dombrowski, Zászlódat bontsd ki! Ha te vagy vezérünk, Népünkhöz elérünk. A Wartáig, Visztuláig Szabad lesz a lengyel, Bonaparte álma válik Tettre gyõzelmeddel. Fel, fel Dombrowski, Zászlódat bontsd ki! Ha te vagy vezérünk, Népünkhöz elérünk. Poznannal Czernieczki kardja Mindent visszaszerzett, Így szállunk majd mi is partra, Hogyha hív a nemzet. Fel, fel Dombrowski, Zászlódat bontsd ki! Ha te vagy vezérünk, Népünkhöz elérünk. Szólt a lányhoz az aggastyán Szeme könnybe lábadt - Figyelj, lánykám, még hallasz tán Lengyel trombitákat. Fel, fel Dombrowski, Zászlódat bontsd ki! Ha te vagy vezérünk, Népünkhöz elérünk. Cseng a hangunk, szabadság int, Több türelmünk nincsen! Velünk vannak jó kaszáink, Kosciuskóval Isten! Fel, fel Dombrowski, Zászlódat bontsd ki! Ha te vagy vezérünk, Népünkhöz elérünk.
Lengyelország földrajza vázlatosan Lengyelország Európa geometriai közepén fekszik, Nyugat- és Kelet-Európa találkozásánál. A Középeurópai síkság keleti felét foglalja el. Ez az elhelyezkedés meghatározza a természeti környezet, a vízrajz, a növény- és állatvilág alakulását. Legnagyobb kiterjedése észak-déli irányban 649 km, kelet-nyugati irányban 689 km. A földrajzi szélesség szerinti kiterjedése (5o 50') a nappalok hosszában 2 óra 12 perc eltérést okoz az ország északi (nyáron a nappal hosszabb) és a déli (télen hosszabb a nappal) része között. A földrajzi hosszúság szerinti kiterjedése (10o 01') miatt az ország nyugati és keleti része közötti helyi időben 40 perc az eltérés.
Tények Lengyelországról Hivatalos nyelv
lengyel
Főváros
Varsó
Köztársasági elnök
Lech Aleksander Kaczyński
Miniszterelnök
Jarosław Kaczyński
Terület - Összes - % Víz
68. 312 685 km2 2,6%
Népesség - Összes (2004) - Népsűrűség
31. 38 626 349 123,5/km²
GDP - Össz (2005) - GDP/fő
25. 512 890 millió USD 11 000 USD
Függetlenség
Visszanyert 1918. november 11.
Pénznem
Lengyel złoty (PLN)
Időzóna
UTC +1 (NYISZ: van)
Nemzeti himnusz
Mazurek Dąbrowskiego
TLD
.pl
Nemzetközi gépkocsijel
PL
Hívószám
+48
1: belorusz, kasub, német és ukrán nyelvet is használnak néhány hivatalban. Azonban ezek nem hivatalos nyelvek
Elnevezés: Lengyel Köztársaság Területe: 312,685 km2 szárazföld, 8,700 km2 tenger. Területét tekintve a világon a 63-ik, Európában 9-ik. Fekvése: Északi szélesség 49o 00' - 54o 50' – Keleti hosszúság 14o 07' - 24o 08' Területe: 312,685 km2
Köztársasági Elnök A rendszerváltás után Lengyel Köztársaság első elnökévé 1990 novemberében Lech Wałęsát, a Szolidaritás mozgalom legendás alakját választották meg. Az 1995 őszén tartott elnökválasztásokon a Baloldali Demokratikus Szövetség vezetője, Aleksander Kwasniewski került ki győztesen. 2000. őszén az államfőt újraválasztották, és 2005. december 23-ig ő töltötte be a Lengyel Köztársaság elnöki tisztjét. Ettől az időponttól az államfői feladtokat Lech Kaczyński látja el. Címek: Elnöki Palota 00-071 Warszawa Krakowskie Przedmiescie 48/50, Tel. (+48-22) 695-29-00
Elnöki Hivatal 00-902 Warszawa ul.Wiejska 10, Tel. (+48-22) 695-29-00
Biuro Informacji i Komunikacji Społecznej Tel. (+48-22) 695-12-40 , Fax 695-12-53 i 54
Biuro Listów i Opinii Obywatelskich Tel. (+48-22) 695-20-29, Fax 695-22-38
Lech Kaczyński a Lengyel Köztársaság Elnöke 1949-ben született Varsóban. Jogi egyetemi tanulmányait a Varsói Egyetemen kezdte, majd 1971-ben Sopotba költözött, és a Gdański Egyetemen vállalt munkát. Jogi doktorátusát 1980-ban szerezte meg, 1990-ben habilitált. 1977-ben aktív tagja lesz a Munkásvédő Bizottságnak, egy évvel később pedig a Szabad Szakszervezetek munkáját segítette. 1980 augusztusában az Üzemközi Sztrájkbizottság tanácsadója lett Gdańskban. Küldöttként vesz részt a Szolidaritás I. Országos Gyűlésén, majd a hadiállapot idején letartóztatják. Szabadulása után ismét bekapcsolódott az ellenzék munkájába, a vezetőség tagja lesz. 1988-ban a Wałęsa mellett működő Állampolgári Bizottság tagja, részt vesz a kerekasztal-tárgyalásokon is. 1989 nyarán a választásokon szenátorrá, két évvel később pedig képviselővé választják a Centrum Polgári Egyetértés listájáról. 1991-ben rövid ideig az Elnöki Kancellária Nemzetbiztonsági Irodájának vezetője, majd 1992-95-ig a Legfelsőbb Ellenőrző Kamara elnöki posztját tölti be. 2000-ben a Jerzy Buzek vezette kormány idején az igazságügyi tárcát felügyeli, munkája idején a kormány legnépszerűbb tagjává válik. 2001 áprilisában áll a frissen megalakult Jog és Igazságosság pártja Országos Bizottságának élére, 2001 nyarán pedig elnökké választják. A 2002 őszi önkormányzati választásokon jelentős többséggel elnyeri Varsó főpolgármesteri tisztjét. 2005. október 23-án megválasztják a Lengyel Köztársaság Elnökévé. Hivatalát a Nemzetgyűlés előtt tett ünnepélyes esküvel foglalja el 2005. december 23-án. Közgazdász feleségével, Mariával él Varsóban, lánygyermekük, a jogász Marta külön él férjével és kislányukkal.
Lengyelország földrajzi arculata és környezete Fekvése: Közép-kelet Európa (határos Oroszországgal, Litván Köztársasággal, Belorusz Köztársasággal, Ukrajnával, Szlovák Köztárasággal, Cseh Köztársasággal, Német Szövetségi Köztársasággal). Az államhatár teljes hossza: 3582 km, ebből tengeri - 528 km Oroszországgal - 210 km Litvániával - 103 km Bielorussziával - 416 km Ukrajnával - 529 km Szlovákiával - 539 km Csehországgal - 790 km Németországgal - 467 km
Domborzat: Lengyelország nagy része síkság, az átlagos tengerszint feletti magasság 173 méter. A hegyvidékek közé tartozik a déli határon a Szudéták (legmagasabb pontja a Sniezka (lengyelül: „havas csúcs”, 1603 m) és a Kárpátok, beleértve a Tátra), ahol Lengyelország legmagasabb pontja, a Rysy (2499 m, magyarul: Tengerszem-csúcs) emelkedik. Lengyelország igen változatos arculattal rendelkezik. Az alföldi jelleg az uralkodó, főleg az ország északi-tengerparti és középső területein. A tengerparti részen, a Balti-tenger mentén csodálatos, homokos nagykiterjedésű strandok kaptak helyet. Délebbre, a Pomerániai, Mazúri és Wielkopolskai Tóvidékeken, a festői erdősdombos területeken tavak ezrei rejtőznek, s köztük a legnagyobb a Sniardwy, melynek vízterülete közel 113 km2. Lengyelország déli részén fennsíkok és hegyvonulatok húzódnak: a Szudéták, melynek legmagasabb csúcsa a Snieżka (1603 m) és a Kárpátok, melynek központi része az alpesi jellegű Tátra, a legmagasabb lengyel csúccsal: Rysy (2499 m). A lengyel tájak zömében erdős területek, számos folyó és patak, s köztük e két legnagyobb folyó: a Visztula és az Odera, a maga igen gazdag növény és állatvilágával. Tengerszint feletti fekvése: 300 m alatt 91,3%, 300-500 m 5,6%, 500 m felett 3,1% Legmagasabb csúcs: Rysy 2499 m (Tátra) Legalacsonyabb pont: Visztula árterülete Raczów Elbląnskich mellett 1,8 m.
Vízrajz A legnagyobb folyó a Visztula (lengyelül Wisła),a nyugati határfolyó, az Odera (lengyelül Odra), továbbá a Warta és a Bug. Lengyelországban összesen 9300 tó található, főként az ország északi részén. A jég formálta Mazuri-tóhátság (lengyelül Mazury) a leglátogatottabb tóvidék az országban. Őshonos erdők maradványai ma is láthatók. Legnagyobb folyók: (97,3 % a Balti tenger vízgyütőjéhez tartozik) Visztula - 1047 km (vízgyüjtője 194,424 km2) Odera- 854 km Warta- 808 km Bug - 772 km Narew- 484 km San - 443 km Noteć- 388 km Pilica- 319 km Wieprz-303 km Bóbr- 272 km
Legnagyobb tavak: (Lengyelországban 9300 1 ha-nál nagyobb területű tó található, az ország területének 1%-a) Śniardwy - 113,8 km2 Mamry - 104,9 km2 Łebsko - 71,4 km2 Dąbie - 56,0 km2 Miedwie - 35,3 km2 Jeziorak - 34,6 km2 Niegocin - 26,0 km2 Gardno - 24,7 km2 Jamno - 22,4 km2 Wigry - 21,9 km2 Gopło - 21,8 km2
Legmélyebb tavak: Hańcza - 108,5 m Drawsko - 79,7 m Wielki Staw Polski - 79,3 m Czarny Staw - 76,4 m Wigry - 73 m
Lakosság: 38,608,929 (1999 jul.) Férfiak aránya48,7 % Nők aránya51,3 % 1000 férfira jutó nő száma 1053 gyermek (0-14 éves)20 % érettkorú (15-59 éves) 64,3 % idős (60 év felett)15,7 % Népsűrűség: 123 fő/km2 (a lakosság 61,8% városlakó.) Államforma: Parlamentáris Köztársaság (többpárti parlamentáris dekmokrácia, erős köztársásági elnöki jogkörrel - 4 éves mandátum.) Kétkamarás parlament: Szejm - 460 képviselő, Szenátus - 100 szenátor Főváros: Varsó, a főváros területe kb. 480 km2 (1,700,000 lakos, a népesség 4,3 %-a, néhány éve változatlan)
Közigazgatási egységek: Vajdaság: 16 (1998. július 27-ike óta) Városok száma: 853 (legnagyobb településcsoport Katowice körzete, kb. 7 millió lakos) Megoszlás a lakosok száma szerint: 5 ezer lakosnál kevesebb 267, 5-10 ezer 178, 10-20 ezer 177, 20-50 ezer 138, 50-100 ezer 51, 100-200 ezer 22, 200 ezer felett 20 Falusi települések száma: 56,805 ezer 2913
Éghajlat: Lengyelország éghajlata mérsékelten kontinentális, hideg, felhős, csapadékos, mérsékelten hideg telekkel és enyhe nyarakkal, amelyeket szintén sok csapadék jellemez. Északon Óceáni éghajlat jellemző. Átmeneti mérsekeltövi, az óceáni és kontinentális légtömegek változó befolyásával. Lengyelország éghajlata mérsékelt. A nyár meleg és napsütéses, az átlaghőmérséklet 20 °C felett. Az év leghidegebb hónapjai a január és a február, nulla fok alatti átlaghőmérséklettel. A hegyekben télen (január, február) a hótakaró kiváló síelési lehetőségeket biztosít. Hasonlóan az ország északkeleti területein a hótakaró az év folyamán 90 napig is eláll. Átlaghőmérséklet: január -1Co - -4,5Co, július 16,5Co - 19Co. Leghidegebb terület: észak-keleti régió, legmelegebb: sziléziai alföld Hivatalos nyelv: lengyel (szláv nyelvcsoport)
Fizetőeszköz: lengyel złoty kod waluty: PLN (1 USD = 4,1011 PLN / NBP 2000.03.14.) kraj: Polska waluta: złoty polski kurs: 1 USD = 4,1011 PLN / NBP 2000.03.14. → 1 USD - 3.000 PLN (data notowania: 2007-01-17) kurs: 1 PLN - 1.000 PLN Bruttó nemzeti termék: 263 billió USD (1998) Infláció: 7,3 % / 1999 Munkanélküliek száma: 283,8 ezer Munkanélküliségi ráta: 10 % (1999) Átlagos, bruttó, havi jövedelem: 1714 PLN/hó (1999. III. né.) Etnikai összetétel: lengyel 97,6%, német 1,3%, ukrán 0,6%, belorusz 0,5%. (1990) Vallás: római katolikus 95,0% (kb. 75% gyakoroló), pravoszláv 1,5%, protestáns (főként evangélikus) 1%. Városlakók aránya a népességben: 61,8 százalék Természetes szaporulat: 0.05 százalék / 1999 (csökken!) A születéskor várható átlagos élettartam: a teljes lakosságra számítva 73,06 év, férfiak 68,93 év, nők 77,41 év Helyi idő: télen GMT+1 óra, nyáron GMT+2 óra (mint Magyarországon) Ünnepnapok: január 1, Húsvét, május 1, május 3 (az Alkotmány ünnepe), június 22, augusztus 15 (Mária mennybemenetele, a Hadsereg Napja), november 1 (Mindenszentek), november 11 (Függetlenség Napja), december 25, 26. Nemzetközi előhívószám: 48 A magyarok száma Lengyelországban: A Lengyelországban élő magyar állampolgárok száma a becslések szerint kb. 480-500 fő. Varsón kívül, ahol kb. 100 fő él, Krakkóban találhatók nagyobb számban magyarok. A magyar származásak létszáma természetesen ennél jóval nagyobb, de a pontos számuk nem ismert.
Lengyelek a nagyvilágban (ezer fő) USA
~8,200
Kanada
~600
Oroszország
~280
Litvánia
~300
Bialoruszia
~400
Ukrajna
~220
Franciaország
~900
Németország
~1,000
Brazilia
~450
Argentina
~170
Nagybritania
~170
Ausztrália
~180
Ausztria
~30
Csehország
~61
Szlovákia
~40
Magyarország
~11
Természetvédelem Lengyelországban van az utolsó vadonélő európai bölénycsorda (1523-ban II Zsigmond August uralkodása idején kiadott rendeletben nyilvánították védetté) Első rendelet az erdők védelméről: 1324 III. Nagy Kázmér 1869 VII. 10 - A világon az első természetvédelmi rendelet Az 1994 XII. 31-i állapot szerint Lengyelországban az alábbi tájvédelmi egységek találhatók: (Az ország területének 24 %-a) 231 tájvédelmi körzet - összterület 5,257,000 ha 1072 rezervátum - összterület 117,400 ha 96 tájvédelmi park - összterület 1,860 ha
Környezetszennyezés Az ország területének 35 %-a ekologiailag súlyosan károsodott. A folyók vizének csak mintegy 2,7 %-a, tavakénak 10 %-a első osztályú Súlyosan szennyezett a folyók vizének 57 %-a
Fő ásványkincsek Kőszén - 65 mld t, 500 év; barna szén - 14 mld t, 210 év; rézérc - 3,4 mld t, 125 év; cink, ólom - 0,2 mld t, 50 év; kén - 0,9 mld t, 450 év; kősó - 88 mld t, 2300 év. Lengyelország a természet és a kultúra kincsestára. Korszerű gazdaságot építő, a nemzeti örökséget ápoló, vendégszerető demokratikus állam Európa szívében. Lengyelországot évente sokmillió turista keresi fel. Elégedetten utaznak haza és gyakran vissza is térnek. Mindenki megtalálja Lengyelországban a kedvére valót. A korszerű turisztikai infrastruktúra biztosítja a legmagasabb szintű pihenést. A múzeumok, kortárs művészeti galériák, koncerttermek, valamint az uszodák, lovas iskolák, diszkók és éjszakai klubok kielégítik a legigényesebb vendégeket is. A hagyományos lengyel vendégszeretet révén, ahogy azt a szólás is mondja: "Vendég a háznál - az Isten a háznál", Lengyelországban a turisták nagyon jól érzik magukat. A természet gazdagsága, mely Európa más részein nem tapasztalt mértékben őrizte meg természetes voltát, minden évszakban kiváló pihenési lehetőséget kínál. Lengyelország a szórakozáshoz és pihenéshez egész évben megfelelő klímával rendelkezik. A Baltitenger Borostyán-partja, a Mazúri Tavak, az Ezer Tó Vidéke, a százéves erdők, folyók és fennsíkok, és a számos gyalogos, kerékpár, lovas ösvény és vízi út. Aki kalandra vágyik - megtalálja, aki nyugalmat keres - megtalálja a természetben, aki szórakozni kíván - jól fog mulatni. A lengyelek kedvelik a vendégeket és gyakran hívják meg őket otthonukba. Ezek a látogatások és beszélgetések örökre emlékezetesek maradnak.
Főváros, nagyobb városok, közigazgatási rendszer: Lengyelország fővárosa Varsó, mely kb. 1.700 ezer lakost számlál és az ország legnagyobb folyója, a Visztula két partján fekszik. A lengyel főváros egyéb európai fővárosoktól nem fekszik messze, Párizsba a repülőút 2 óra 20 perc (1610 km), Berlinbe mindössze 1 óra 35 perc (590 km). Az ország nagyobb városai közé tartozik még Łódź, Krakkó, Wrocław, Poznań, Gdańsk, Katowice és Szczecin. Valamennyi város vasúton, közúton és légi úton egyaránt jól megközelíthető. Lengyelország közigazgatási rendszere 16 vajdaságból áll.
Lengyelország térképe
Összesítő táblázat Az állam neve: Területe: Fővárosa: Szomszédos országok: Legmagasabb pont: Legmélyebb pont: Lakosság: Időzóna: Valuta: GDP növekedés: Egy főre eső GDP: Infláció: Átlagkereset: Export: Import: Beruházások: Életkor: Természetes népszaporulat: Csecsemőhalandóság: 1000 főre jutó gépkocsik száma: Mobiltelefon-használók száma: Internet-hozzáféréssel rendelkező személyek száma: (Utolsó frissítés dátuma: 2006.március 21.)
Lengyel Köztársaság 312 685 km2 Varsó (kb. 2 millió lakos) Németország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Fehéroroszország, Litvánia, Oroszország Rysy (Magas Tátra - 2499 m) Raczki Elblagskie nevű falutól nyugatra: tengerszint alatt 1,8 m) 38,6 millió közép-európai (GMT-1) zloty (1USD = kb. 3,2118 PLN - 2006.03.16. adat) 5,6% kb. 12.000 USD 3,4% kb. 740 USD 95,67 mrd USD 92,72 mrd USD 18,5% férfiaknál: 70,1 év; nőknél: 79,03 év 0,3% 8,1/1000 fő 1995-ben: 195; 2000-ben: 259 17,5 millió kb. 9 millió
TÖRTÉNELEM I.
Lengyelország története Szerző: prof. Szokolay Katalin
1. A kezdetek Az Odera, Bug, Kárpátok és a Balti tenger övezte területen éltek azok a szláv (lechita) törzsek, amelyek a lengyelek ősei voltak. A X. században kiemelkedtek közülük a wiślanok, (Krakkó) és a polánok (Gniezno), a század végére ez utóbbiak egyesítették a lechita törzsek többségét. A legendás ősök után nevezték vezetőiket Piastoknak. A polán névből származik a –Polska- Lengyelország lengyel neve.
Kr.e. az utolsó évezredekben kerülhetett sor azoknak az indoeurópai törzseknek a különválására, amelyeket a szlávok őseinek tekinthetünk. A szaktudósok az Odera-Visztula, illetve az Odera-Dnyeper határolta területen vélik megtalálni a szláv őshazát. A Biskupin közelében, meglehetősen jó állapotban fennmaradt Kr.e. 500-400-ból származó település lakosainak száma megközelítette az ezret. A leletek viszonylag fejlett földművelés és kertgazdálkodás nyomait bizonyítják, a házakat, utcákat szabályos földsánc övezte. A római térképeken a Kr.e. II. évszázadban Calissia (a mai Kalisz) a “borostyánút” fontos állomásaként jelenik meg. A szlávság nagy csoportjainak szétválására időszámításunk utáni IV-VI. században került sor, a következő évszázadokban zajlott a nyugati szlávok osztódása, különváltak a csehek, luzyczanok és az északnyugati szárny az ún. lechiták, a mai lengyelek (a lechita, vagy a lędzian törzsnévből ered a magyarban használatos “lengyel” népnév). A IX.-X. századra több tucat törzsi szerveződés jött létre, ezek közül emelkedtek ki a wiślanok és a polanok.
2. Regnum Poloniae Az államalapítás I. Mieszko és fia, Bolesław Chrobry (“Vitéz” Boleszláv) nevéhez fűződik. Mieszko 992-ben felvette a latin kereszténységet, majd államát felajánlotta a Szentszéknek. 1000-ben Gniezno székhellyel önálló lengyel egyháztartomány létesült. A Piastoknak kemény harcokban kellett megvédeniük az állam függetlenségét a német fejedelemségekkel szemben. A XII. század végére a korábbi erős központi hatalom – más európai államokhoz hasonlóan részfejedelemségekre esett szét, amelyeket csak a Piast dinasztiához való tartozás államtudata tartott össze. A források elsőként I. Mieszko (960-992) nevét említik, akinek sikerült a lengyel törzsek nagy részét egyesítenie. A Piast dinasztia megteremtője, felismerve, hogy létérdek a korabeli keresztény Európa politikai rendszerébe való beilleszkedés, 966-ban egész háza népével együtt felvette a kereszténységet, Poznańban missziós püspökséget alakított, majd 992-ben államát a Szentszék védelme alá helyezte. Ez a későbbiekben bizonyos védelmet jelentett a német hatalmi törekvésekkel szemben. Fia, Bolesław Chrobry (“Vitéz” Boleszláv - 992-1025) a királyi koronát is megszerezte (1025), 1000-ben a “római eszmét” képviselő II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár támogatásával önálló lengyel egyháztartomány létesült Gnieznoval, mint érseki székhellyel. Alkalmul erre a mártírhalált halt Wojciech (Adalbert) püspök kanonizálása és temetése szolgált. A forrásokban “Polonia” néven szereplő, erős központi hatalommal rendelkező ország területét 250 ezer km2 –re, a lakosainak számát a történészek 1 millióra becsülik. Az állam központja Gniezno volt, csak a XII. század elején vette át Krakkó ezt a szerepet. A XII.-XIII. században a trónutódlásért folyó belharcok, az erősödő világi és egyházi főurak hatalmi törekvései, majd a Ferdeszájúnak nevezett III. Boleszláv (Bolesław Krzywousty - 1102-1118) kísérlete a helyzet stabilizálására (fiai között szétosztotta az ország területét, a kis-lengyelországi fejedelemség dominanciájával a többi felett, bevezette a “szeniorátus” intézményét) valójában a központi hatalom szétesését eredményezték. A XIII. század közepére már 20 fölé emelkedett a részfejedelemségek száma. Az ezt kihasználó német fejedelemségek hódító törekvéseivel szembeni küzdelem nemcsak a függetlenség jelképe, a korona elvesztésével járt, de a Piast hercegek időnkénti hűbéri függőségbe kerülésével is. Annak ellenére, hogy ez az időszak nemcsak érzékeny területi veszteségeket hozott, az ország déli részét a tatárok pusztították, valamint ekkor került sor a következő évszázadban oly veszélyessé vált Német Lovagrend betelepítésére is (1225-1226), a lengyel állam egységének tudata mégsem gyengült. A részfejedelemségeket összekötötte a Piast-dinasztiához való tartozás. Az országot Európa szerte Regnum Poloniae-ként emlegették. Felgyorsult a rendi társadalom kialakulása, olyan jogrend, amelyben egyetlen számottevő réteg sem rekedt kívül a törvényeken. Ez idő tájt élénkült meg az ún. “kolonizáció”, német telepesek nagyobb létszámú betelepülése, akik magukkal hozták korábbi jogrendjüket (magdeburgi jog), ekkor települtek be nagyobb számban a zsidók is, akik megőrizhették önkormányzatukat, vallásuk szabad gyakorlását, terjedőben volt a pénzjáradék. A mezőgazdasági termelés fellendülése mellett virágzásnak indult a kézműipar, bányászat (a sóbányászat fejlesztésében magyarok is részt vettek), a tranzitkereskedelem kedvezően hatott az egyházi és világi kultúra, a művészetek (román stílus) fejlődésére. A szomszéd országokhoz, így Magyarországhoz, sokszálú dinasztikus kapcsolatok fűzték a Piast fejedelmeket. 3. Újraegyesítés – Corona Regni Poloniae A XIII. század végére megértek az újraegyesítés feltételei. Az egységes ország megteremtése elsősorban Władysław “Łokietek” (“Rőfnyi” Ulászló), majd fia, III. Kazimierz “Wielki”(“Nagy” Kázmér) nevéhez fűződik. Az államon kívül maradt Szilézia, Mazóvia és a gdański Tengerpart, ahol a Német Lovagrend építette ki hatalmát és melynek visszaszerzéséért másfél évszázados háborúra kényszerítette a lengyel államot. Megindult az uralkodó személye és az állam jogi szétválasztásának folyamata. Nagy Kázmér állama, új intézményeivel, telepítés-politikájával jelenős lökést adott Lengyelország fejlődésének.
Többszöri kísérlet után Władysław Łokieteknek (“Rőfnyi” Ulászló - 1306-1333) sikerült - részben magyar segítséggel - leküzdenie az ellenállást és 1320-ban megkoronáztatnia magát (leánya Erzsébet lett Károly Róbert magyar király felesége). Fia, Kazimierz Wielki (III. “Nagy” Kázmér - 1333-1370) óvatos, kompromisszumkész politikájával eredményesen folytatta apja egyesítő, integrációs törekvéseit. Megnyerte szövetségesül a szomszéd országok legjelentősebb uralkodóit. Részvétele (1335, 1339) a visegrádi találkozókon, majd az 1364es krakkói kongresszus jelentősen hozzájárultak a térség politikai egyensúlyának megteremtéséhez, Lengyelország nemzetközi tekintélyének növeléséhez. Belpolitikai, katonai reformjai egy erős központi hatalom kiépítését szolgálták. 1365-ben jelenik meg először a dokumentumokban az uralkodó személyének és az államnak a különválasztását jelentő, az ország oszthatatlanságát célzó fogalom a “Corona Regni Poloniae”. Kázmér 1366-ban a “Koronához” csatolta Halicsot. 1364-ben Krakkóban egyetemet alapított ( a krakkói egyetem, különösen 1400-as felújítása után, Európa legjelentősebbjei közé emelkedett, matematika, és asztrológia katedrája egyedülálló volt). Szorgalmazta a külföldi kereskedők letelepedését, támogatta Krakkó bekapcsolódását a Hanzavárosok Szövetségébe. Az utókor nagyszerű templom és városépítkezéseit is számontartja. “Fából épült országot örökölt, kőből építette újjá”- mondja a hagyomány. A Piast-dinasztia utolsó tagja I. Lajos magyar királyt jelölte utódjául. Első közös királyunk Ludwik Węgierski azaz “Magyar” Lajos néven 1370-1382 között volt lengyel király. 1374-ben a “kassai privilégiumokban” rögzítette a lengyel nemesség jogait, kiváltságait, ezzel lánya, Hedvig (Jadwiga 1384-1399) számára biztosította a lengyel trónt. 4. Unió Litvániával 1385-ben, a krewói egyezmény értelmében Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség között létrejött a lengyel-litván unió (a két ország együttes területe 1,1 millió km2-t tett ki) elsősorban a Német Lovagrend és az erősödő orosz fenyegetés elleni védelmet szolgálta. A Litván Nagyfejedelemség megőrizte önállóságát. A Jagelló-ház Európa legtekintélyesebbjei közé emelkedett. Eredményesen vette fel a harcot a Német Lovagrend ellen, a XV. század végére a lovagrend állama szétesett, Lengyelország visszanyerte a Gdański Tengermelléket, a keleti rész, Porosz Nagyhercegség pedig a lengyel korona hűbérese lett. 1533-ban Lengyelország örök békét kötött a határait fenyegető Törökországgal. (A viharos múltú Gdańsk a Hanza szövetség tagjaként 1772-ig tartozott Lengyelországhoz, s mint a Balti tenger kapuja, rendkívül nagy szerepet játszott az ország gazdasági és kulturális életében.). 1385-ben Hedvig házasságot kötött Władysław Jagiełło (Jagelló Ulászló) pogány litván fejedelemmel, aki az 1385 augusztusában kötött krewói egyezmény értelmében felvette a kereszténységet, és rövidesen sor került a megkoronázására is. Hedvig 1399-ben bekövetkezett haláláig két uralkodója volt az országnak (Hedviget 1997-ben II. János Pál pápa szentté avatta). A litvánok a balti népek családjába tartoznak. Korabeli államuk - melyet a litvánok mellett nagy tömegeiben lakták az akkor már pravoszláv “ruszok” - messzire terjeszkedett a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, A krewói unió két, egymástól struktúrájában, népességében, valamint fejlettségét tekintve különböző országot kötött össze perszonálunió formájában. A Litván Nagyfejedelemség önálló maradt, s csak a király személye kapcsolta a Koronához, azaz a lengyel királyság területéhez. Az unió létrejötte, az ekkorra már a Tengermelléket teljesen eluraló Német Lovagrend államának agresszív fellépéseivel és az erősödő orosz fejedelemségek fenyegető magatartásával magyarázható. A két ország jogi helyzetét bonyolította, hogy a litván fejedelmi cím örökletes volt, míg a lengyel királyság választott. Így a Jagellók újraválasztása az unió fennmaradását biztosította, ugyanakkor az unió a Jagelló ház folyamatosságának zálogává is vált. Az új állam a XIV-XV. század fordulóján egy ideig 1,1 millió km2 –t birtokolt, Vilnában püspökség alakult, a kijevi metropolia pedig felvette a kapcsolatot Rómával. Az unió Litvániát bekapcsolta az európai, keresztény kultúrkörbe. Władysław III. Warneńczyk (Várnai Ulászló) I. Ulászló néven Magyarország királya is volt. A második magyarlengyel perszonálunió a török elleni összefogást célozta. A lengyel –litván együttműködés eredményesnek bizonyult a Német Lovagrend elleni küzdelemben, különösen az 1410-es Grünwaldi csatát jegyezte fel a történelem, amely az itt élő népcsoportok közös
küzdelmét bizonyította. A következő uralkodónak, Kazimierz Jagiellończyknak (Jagelló Kázmérnak) valójában csak a század végére sikerült a lovagrendet térdre kényszeríteni. Lengyelország csak 1466ban jutott újra tengerparthoz. A lovagrenddel a konfliktusok a XVI. században zárultak le véglegesen, amikor Albert Hohenzollern behódolt (1525), a lovagrend állama két részre szakadt: a nyugati rész Királyi Poroszország néven Lengyelország részévé vált, a keleti rész ún. Porosz Nagyhercegség hűbérese lett a lengyel koronának. A XV. század végén, a XVI. század elején a Jagelló ház Európa legtekintélyesebbjei közé tartozott. Versengése a Habsburgokkal a Közép-Európa feletti dominanciáért a kor markáns jelensége volt. Jagellók ültek Csehország (1471-től) és Magyarország (1490-1526) trónján is, családi kapcsolatban álltak Európa szinte minden jelentősebb uralkodóházával. A lengyel-litván állam eredményesen kapcsolódott be Nyugat-Európa gazdasági-politikai vérkeringésébe. A törökök európai előretörése, a mohácsi vész és Magyarország feldarabolása súlyosan érintette a Jagelló birodalmat. A déllel megszakadt az összeköttetés, a törökök közvetlenül Lengyelország határait fenyegették, nehézkessé vált a Fekete-tengeri kereskedelem, ugyanakkor növekedett a Habsburg befolyás a térségben. Keleten a moszkvai törekvések megakadályozása céljából Zygmunt I. Stary (Öreg Zsigmond) többször keveredett háborúba Livónia birtoklásáért. A lengyel állam a közvetlen veszélyt kivédendő 1533-ban örök békét kötött Törökországgal. 5. A soknemzetiségű Rzeczpospolita Az 1569-es lublini unió egy államtestté, azaz Királyi Köztársasággá (Rzeczpospolita) kapcsolta össze Lengyelországot és a Litván Nagyfejedelemséget. Varsó lett a közös intézmények, így a központi szejm székhelye. Felgyorsult az ún. nemesi köztársaság jogrendjének kiépülése, melynek egyik eleme a választott királyság; a megválasztott uralkodó első az egyenlők között, a szejmen kívül nem szólhat bele a nemesség jogaiba, személyes kötelezettséget kellett vállalnia a nemesség, illetve az állam iránt (pacta conventa), a törvények be nem tartása esetén a nemesség élhetett az engedetlenség jogával. Mindez jelentősen korlátozta a mindenkori uralkodó cselekvési szabadságát. /Varsó: a Mazóvia területén lévő településről a XIV. században tesznek először említést a források. Központi elhelyezkedése és Lengyelország geopolitikai helyzetében bekövetkezett változás miatt - a hangsúly délről keletre tolódott -1611-ben hivatalosan is fővárossá lett. Krakkó továbbra is megőrizte a királyi koronázás jogát és kulturális szerepét.) 1569. július 1-én az utolsó Jagelló, Zygmunt August (Zsigmond Ágost - 1548-1572) egy államtestté, reális unióvá kapcsolta össze a két országrészt. Az így létrejött állam “Királyi Köztársaság” lett, Rzeczpospolita. A nemesség összessége által megválasztott király egyúttal elnyerte a Litvánia Nagyfejedelme címet is, az országos döntéseket a közös országgyűlés (szejm) és a szenátus hozta, egységessé vált a vámterület és a pénz. Ezeken kívül minden más hivatal, így a kincstár és a hadsereg megmaradt külön kezelésben. A közös szejm székhelye Varsó lett (1611-től hivatalosan is főváros). Az unió 815 ezer km2 - es területet egyesített, lakossága a század végére megközelítette a 10 milliót (ebből Litvánia 3-4 millió volt). A rendkívül eltérő etnikumú területen a lengyelek és litvánok mellett nagyszámban laktak itt németek, oroszok, zsidók, örmények, tatárok – a katolicizmus dominanciája mellett a pravoszláv, örmény, judaista, és muzulmán vallások is érvényesültek. Felerősödött a lengyel kulturális hatás, a helyi nemesség ellengyelesedése, illetve a lengyel területekről a XVI-XVII. században a litván nagyfejedelemség birtokolta területekre szökött lengyel jobbágyok, földnélküliek beleolvadása a helyi lakosságba. Zygmunt August halálával egy újabb nagy királyi ház történelmi korszaka zárult le Lengyelországban. A XVI. század végére jelentősen megváltozott az ország geopolitikai helyzete, a súlypont a keleti politikára helyeződött. Ezzel, s a két nagy országrész közötti kapcsolat biztosításának igényével függ össze Varsó előtérbe kerülése is. Az utolsó Jagellók alatt erősödött meg a nemesi köztársaságnak nevezett jelenség. A lakosság 9-10 százalékát kitevő nemesi réteg (a polgárság 23 %-ot, a parasztság 67%-ot tett ki), eredményes harcot folytatott a főurakkal azonos jogok megszerzése érdekében. A XV. század végére kialakult jogfelfogásukban a király is csupán az első az egyenlők között. A nemeseknek sikerült kiharcolniuk a kizárólagos földhasználati jogot, ami a gyarapodó polgárságot érintette súlyosan. Területi gyűléseiken
(ún. szejmikek-en) megválasztott képviselőik alkották a központi szejmet. Az 1505-ös ún. radomi alkotmányban rögzítették a szejm és a szenátus egyenjogúságát és a “nihil novi” (semmit nélkülünk) törvényt, amely korlátozta az uralkodókat abban, hogy szejmen kívül beleszólhassanak a nemesség jogaiba. Megtiltották a hivatalok halmozását, ami egyaránt vonatkozott az egyházi és a világi méltóságokra, s főként a főurakat érintette érzékenyen. A nemesség aktivizálódása gazdasági pozícióiknak a megerősödésével magyarázható. A gabonakereskedelem felélénkülése, a tengeri szállítás növekvő lehetőségei érdekelté tették a földbirtokosokat a majorsági gazdálkodás kiterjesztésében, s bár a pénzjáradék terjedőben volt, a majorsági gazdálkodás a parasztság mozgás szabadságának korlátozásával, a jobbágyterhek növelésével járt. A királyválasztás törvénye már a XIV. századtól a nemesség privilégiumai közé tartozott, de valójában ennek tényleges gyakorlására 1573-ban, Zygmunt August halála után került sor. A választásokon való részvétel joga minden személyesen megjelent nemest megilletett. A király nem vethetett ki adót a szejm jóváhagyása nélkül, s háborút is csak a szejm és a szenátus egyetértésével indíthatott. A XVI. század végére stabilizálódott jogrend 1791-ig volt érvényben, s minden újonnan megválasztott királynak jóvá kellett hagynia. Különösen fontos törvény volt a “pacta conventa”, amely a megválasztott uralkodó személyes kötelezettség vállalása volt a nemesség, illetve az állam iránt. Az abszolút hatalom kialakulását megakadályozni kívánó törvények az elkövetkezendő évszázadokban súlyosan korlátozták a király cselekvési szabadságát. Amennyiben a király nem tartotta be őket, a nemesség élhetett az engedetlenség jogával, akár fegyveres ellenállás formájában is. A jogrend kiépülésének utolsó szakasza már Báthory István (1576-1586) uralkodása idejére esett. Báthorynak részben Oroszország ellen folytatott sikeres háborúi, részben határozott belpolitikája révén sikerült megőriznie, részben helyreállítani az ország belső egyensúlyát. 6. Reneszánsz és reformáció A humanizmus és a reformáció nagy szellemi mozgást eredményeztek Lengyelországban, felvirágzott a lengyel nyelvű irodalom. A kiépülőben lévő nemesi szabadság, a kiváló iskolák, és a soknemzetiségű állam toleráns politikája mind nagy visszhangot váltottak ki a határokon kívül is. A nemesi elit gondolkodására nagy hatással voltak a reneszánsz és humanizmus eszméi. Ezt nemcsak a gyönyörű reneszánsz paloták bizonyítják, (a Wawel átépítése, Zsigmond kápolna, Zamość), de a korabeli lengyel szellemi élet kiemelkedő teljesítményei, a virágzásnak indult lengyelnyelvű irodalom, tudomány. Csak néhány nagy nevet említsünk: jelentős eredményeket mutatott fel a csillagászat: Kopernikusz – Mikołaj Kopernik, a politika tudományban Andrzej Frycz Modrzewski, Mikołaj Rej, a szépirodalom kiemelkedő alakja, Jan Kochanowski, vagy Piotr Skarga prédikátor és sokan mások. Rotterdami Erazmus szerint Lengyelország Európa legkitűnőbb államai közé tartozott. Ekkor jelenik meg a művekben a soknemzetű, sokvallású állam sajátos értelmezése (Gente Rutheus, natione Polonus, stb.) Ez az a kor, amikor a “szarmata” fogalma, azaz a lengyel nemesi származás szinonimája elterjed. A Jagellók toleráns politikája szabad utat engedett a reformáció eszméinek is. Miközben nyugaton máglyákon égették el az eretnekeket, a lengyel nemesi nagybirtokokon, városokban protestáns iskolák épültek. A nemesi szabadság ebben a vonatkozásban is szerepet kapott, a vallásszabadság bekerült a nemesi privilégiumokat rögzítő törvényekbe. A lutheri tanok elsősorban a városi polgárság körében terjedtek a kisnemesség között főként a kálvinizmus, de több jelentős főnemesi család is csatlakozott a reformációhoz. Közrejátszottak ebben az egyházi hierarchia gazdasági és politikai hatalmának a korlátozására irányuló törekvések is. 1562-ben vált külön a kálvinistáktól a radikális ariánus szárny. (1658-ban, átmenetileg felerősödött vallási türelmetlenség következtében el kellett hagyniuk az országot, sokan közülük Erdélybe menekültek). Kedvezett ez az időszak a betelepülő zsidók számára is. A Jagellók megerősítették korábbi kiváltságaikat (személyes sérthetetlenség, vallásszabadság, önkormányzat, kahalok), de kiterjedt jogokkal rendelkeztek a kereskedelem és a pénzkölcsönzés terén, valamint királyi védelmet élveztek a papság támadásaival szemben is. Nagy számban telepedtek le a keleti és a déli országrészekben. Létszámukat 250 ezerre becsülik, amely a következő évszázadra legkevesebb a duplájára nőtt.
A XVI. század végén viszonylag nagyobb megrázkódtatás nélkül kerekedett felül Lengyelországban az ellenreformáció. 1578-ban egyetemmé alakult a Báthory István alapította vilnai jezsuita kollégium. A XVI. századot joggal nevezik Lengyelország aranykorának, mind gazdasági, mind szellemi értékeit tekintve felzárkózóban volt Nyugat-Európa országaihoz. 7. A nyugtalan XVII. század A XVI.-XVII. század fordulójára kedvezőtlenné váltak a nemesi köztársaság nemzetközi körülményei és belpolitikai helyzete. Az erőre kapott Oroszország, a Lengyelországgal a Balti-tenger feletti uralomért vetélkedő Svédország, délen a török expanzió veszélyeztették az országot. A svéd korona megszerzésére törekvő Waza Zsigmond (Zygmunt Waza) szembekerült a nemesi szabadságot görcsösen védelmező nemességgel. A breszti vallási unió erőltetése az ukránokkal élezte ki a viszonyt. Bohdan Chmielnicki vezette kozák felkelés hosszú háborúba sodorta a lengyeleket Oroszországgal, ezt kihasználva a svédek “özönvízszerűen” árasztották el az országot, szörnyű pusztításokat okozva. A lakosság lélekszáma csökkent, a meggyengült, elszegényedett nemesi csoportok az oligarchia befolyása alá kerültek. Az első ízben 1652–ben alkalmazott “liberum veto” alkalmas eszközzé vált az egymással versengő mágnáscsoportok, majd a Lengyelország feletti uralomért küzdő idegen hatalmak kezében, az ország életének megbénítására. Báthory halálát követően, hosszú belharcok után a Waza-dinasztia került a lengyel trónra (1587-1668). Waza Zsigmond a vallási türelem korlátozására törekedett, a pravoszlávokat Rómának akarta alárendelni. Az 1596-ban létrejött breszti unió megosztotta az ukrán lakosságot. A protestáns Svédországból kiszoruló Wazák eredménytelen erőfeszítéseket tettek a svéd korona megszerzéséért, majd Livóniáért léptek háborúba. A század elején az orosz trónkövetelő “Ál-Dimitrijek”-et támogatva avatkoztak bele Moszkva belügyeibe. A lengyel állam a harmincéves háború pusztításait szenvedő Európa szemében még erőtől duzzadó állam benyomását keltette, hamarosan kitűnt azonban, hogy külpolitikai mozgástere leszűkült. Szembe került a pravoszláv területek egyesítésére törekvő Oroszországgal; a Balti-tenger feletti uralomért a svédekkel ütközött, délen pedig számolnia kellett a török expanzióval. Belpolitikai téren is nyugtalanítóvá vált a helyzet. A nemesség és a főurak egy része kezdettől fogva nemtetszésének adott hangot, főként a király svédországi utódlásharcokban való részvétele, és ennek kapcsán a Habsburgokkal való kokettálás miatt, de a növekvő vallási türelmetlenség is tiltakozást váltott ki. A Zebrzydowski nevéhez fűződő nemesi felkelés (1606-1608) fordulatot hozott ugyan, de nem az erős hadsereg és a végrehajtó hatalom megszilárdítása irányába, hanem éppen ellenkezőleg. A nemesség köreiben felerősödött a meggyőződés, hogy országuk a “kereszténység védőbástyája” (ante murale christianitatis). Fokozódott a nemesi aranyszabadság hangsúlyozása, a szembeszegülés a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvésekkel. 1652-ben került első ízben sor arra, hogy egy képviselő a “nie pozwolim!”, azaz “nem engedjük!” felkiáltással ellehetetlenítette a szejm munkáját. Politikai eszközzé vált a nemesek vétójoga (latinul: liberum veto) az egymással versengő mágnáscsoportok, majd az idegen hatalmak kezében is. Felgyorsult az állam decentralizálódása. A legsúlyosabb problémává a kozák-kérdés nőtte ki magát. A kozákok jobbára ukrán nemzetiségű szabad parasztok voltak, akik fegyveres szolgálattal adóztak. Báthory is igénybe vette szolgálataikat. A főurak megpróbálták a kozákok kiváltságait a minimálisra csökkenteni, és jobbágysorba taszítani őket. Nagy tiltakozást váltott ki az a kísérlet, hogy a kozákokkal elfogadtassák a breszti vallási uniót. A Bohdan Chmielnicki vezetésével 1648-ban kirobbant felkeléshez csatlakoztak az ukrán parasztok tömegei is. Ez a felkelés hosszú háborúba sodorta Lengyelországot Oroszországgal, végül 1667-ben felosztották egymás között Ukrajnát. A hosszan tartó orosz-lengyel háború jó alkalmul szolgált a svédeknek a Lengyelország elleni újabb támadásra. 1655-ben a svédek elfoglalták Lengyelország nagy részét, a súlyos pusztításon felbőszült lakosság, parasztcsoportok ellenállást szerveztek. A pusztítás még Lengyelország szomszédait is visszavonulásra késztette. A háborúba a lengyel korona reményében II. Rákóczi György is bekapcsolódott, dicstelen emléket hagyva maga után. A rombolás méreteire jellemező a népesség csökkenésének aránya: míg 1645 előtt kb. 10 millió főt számlált a Rzeczpospolita, addig a század végére már csak 6 milliót.
A háborúkban gyengülni látszó ország déli határait mind erőteljesebben veszélyeztették a török hordák, csupán Jan Sobieski nagyhetmannak sikerült Chocimnál megállítania őket (1673). A III. János néven királlyá választott Sobieski (1674-1696) nevéhez fűződik Bécs felszabadítása a török ostrom alól (1683) valamint Esztergom, Párkány és Szécsény felmentése. A hazai politikában a király már nem volt ilyen sikeres. Az ország mind inkább a kisnemesi klientúrájára és magánhadseregére támaszkodó, egymással hadakozó főurak küzdelmének színterévé vált, akik számára a könnyen sakkban tartható idegen királyok kedvezőbb eszköznek bizonyultak. 8. A lengyel-szász unió (1696-1763.) A XVIII. század eleje mélypont a Rzeczpospolita történetében. Az északi háborúk idején az ország felvonulási területté vált az idegen nagyhatalmak hadseregei számára. A királyi korona nemzetközi alkudozások tárgya lett. A legyengült ország teljesen kiszolgáltatottá vált a szomszédos központosított monarchiákkal szemben. Az utolsó királyválasztásra 1764-ben került sor. A cári politika mesterkedései következtében kirobbant lengyel-orosz háború az ország 1772-ben bekövetkezett felosztásához vezetett. A két szász uralkodó, II. Ágost és III. Ágost időszakát (1697-1763) a történettudomány a hanyatlás időszakaként jellemzi. Az uralkodók kísérletei a központ hatalom megerősítésére a nemesség ellenállásába ütköztek. Ez az a kor, amelyről az a felfogás terjedt el, hogy “Lengyelországot az anarchia tartja fenn”. Az ország bekapcsolódása az északi háborúba (1700-1721) a lakott területek nagy részének teljes letarolását eredményezte. Az egymással hadban álló idegen hadseregek felvonulási területnek tekintették az országot. A nemesség egyes csoportjai egymás ellen harcoltak, szétesett a hadsereg, a szejm tevékenységét a “liberum veto” teljesen ellehetetlenítette. Az ország elvesztette nemzetközi tekintélyét. Eközben a szomszéd országok megerősítették központi hatalmukat, hadseregüket és Lengyelországra, mint elérhető zsákmányra kezdtek tekinteni, a lengyel királyi korona megszerzése a köztük dúló hatalmi harc tárgyává lett. Politikusaik igen eredményesen avatkoztak bele Lengyelország belügyeibe. Az utolsó királyválasztásra 1764-ben került sor II. Katalin cárnő kegyeltjének, Stanisław August Poniatowskinak (Poniatowski Szaniszló Ágost) a megválasztásával. A cári politika kezdettől fogva erőszakosan éreztette az új uralkodóval függő helyzetét. A kezdeti reformkísérleteket a cári követ, Repnin akadályozta meg, több jelentős politikust elhurcoltak Oroszországba, az ez ellen tiltakozó, az ország függetlenségét, és királyellenességüket is hangoztató Bar-ban összegyűlt nemesek ellen pedig bevetették az orosz hadsereget. Az ún. bari konföderánsok és az orosz hadsereg közötti háború 1772-ig tartott, amikor is a három hatalom Oroszország, Ausztria és Poroszország uralkodói aláírták a lengyel-litván állam megcsonkításáról szóló megállapodást. Az első felosztás alkalmával az ország elveszített 211 ezer km2 –t és több, mint 6 millió lakost. 9. Remények és kudarcok, Lengyelország felosztása Lengyelország sorsa a XVIIII. század második felében a többek között rovására megerősödő szomszédai, elsősorban Oroszország kezében volt. A felvilágosodás erőinek reformkísérletei nagyszerű eredményeket értek el. Csúcspontjának tekinthetjük az 1791 május 3-i alkotmányt - az európai kontinens első írott alkotmányát. Az ország talpraállását megakadályozandó Oroszország és Poroszország 1793. január 23-án aláírták Lengyelország újabb feldarabolását. A lengyel társadalom (beleértve a paraszti és városi lakosokat is) 1794-ben Tadeusz Kościuszko (Kosciuszko Tádé) vezetésével függetlenségi háborúban szállt szembe az orosz túlerővel. 1795-ben Ausztria, Oroszország és Poroszország aláírták a harmadik felosztást, Lengyelország megszűnt létezni. A XVIII. század második fele a lengyel felvilágosodás virágzásának az időszaka. II. Katalin cárnő mindent bevetett annak érdekében, hogy megakadályozza az ország talpraállását szolgáló reformok bevezetését. Poniatowski körül kitűnő írók, gondolkodók csoportosultak, akik kemény szavakkal ostorozták a nemesi konzervativizmust (Krasicki, Niemcewicz, Karpiński, Trembecki, Naruszewicz, stb.) Különösen kiemelkedő szerepet játszottak Staszic, Kołłątaj és híveik.
A sajtó és a könyvkiadás soha nem látott fellendülést mutatott. 1765-ben, a fiatal nemesek reformszellemben való nevelésére megalakult a Lovagi Iskola, ugyanebben az évben nyitotta meg a király az első nyilvános teátrumot (Bogusławski vezetésével). 1773-ban jött létre a Nemzeti Köznevelési Bizottság, amelyik az oktatás megreformálásának ügyét vette a kezébe. A király mellett néhány jelentős mágnás is szerepet vállalt a művészetek, a kultúra és a haladó gondolatok támogatásában, így pl. a Czartoryskiak. Sorra alakultak a gazdaság fellendülését mutató manufaktúrák. 1788-ban, viszonylag kedvezőnek tűnő nemzetközi helyzetben (orosz-török háború) sikerült összehívni az ún. Négyéves Szejmet. Az 1792-ig tartó ülésein olyan döntéseket fogadott el, amelyek megváltoztatták az állam korhadt szerkezetét, és modern felfogást próbáltak meghonosítani a hatalom és a társadalom viszonyában. A legfontosabb esemény az 1791. május 3-án sajátos “békés államcsínnyel” elfogadott alkotmány volt. A Május 3-i Alkotmány, a modern Európa első írott alkotmánya kimondta, hogy a Rzeczpospolita parlamentáris monarchia lett. Megszűnt a lengyel-litván állam dualizmusa, egységes állam született, amelynek politikai rendszere a képviselőház által reprezentált törvényhozó hatalmon nyugszik, a szenátus hatásköre korlátozott, kiiktatódott a “liberum veto”. A királyi hatalom örökletes, a végrehajtó hatalmat a király, mint a kormány elnöke gyakorolja. Beemelték az alkotmányba mindazokat a törvényeket, amelyeket a Szejm előzetesen elfogadott, így a százezres hadseregre, polgárságra, a vallásszabadságra vonatkozó törvényeket. Az alkotmány egy modernebb, az egész társadalom felé nyitott felfogást képviselt. Mindez kiváltotta a mágnás ellenzék tiltakozását. Pétervárott összeült a magát targowiczainak nevező konföderáció, és döntése alapján az orosz csapatok 1792. május 12-én behatoltak Lengyelországba, orosz nyomásra a király is átállt a targowiczaiakhoz. Oroszország felülkerekedett. 1793. január 23-án Oroszország és Poroszország aláírták Lengyelország következő feldarabolását. Lengyelország 212 ezer km2-re szorult vissza. A teljes kilátástalanság sokakat emigrációba kergetett, egyesekben valami halvány reményt még egy nemzeti felkelés gondolata tartott életben. 1794. március 24-én Tadeusz Kościuszko (Kościuszko “Tádé”) Krakkóban kihirdette a felkelést Lengyelország függetlenségéért és határainak visszaállításáért. Az amerikai függetlenségi háború demokratikus iskoláját megjárt fővezér a parasztságot is megpróbálta bevonni a háborúba, de a kétszeres orosz túlerővel szemben vereséget szenvedett. A felkelés leverését Lengyelország harmadik felosztása követte. A Poroszország, Oroszország és Ausztria által 1795-ben aláírt dokumentumban szerepel többek között a következő mondat: “A Lengyel Királyság neve örök időre letöröltetett Európa térképéről” Az első felosztás oka a Rzeczypospolita gyengesége és szomszédaik növekvő ambíciói voltak, a második, de különösen a harmadik, már olyan időpontban következett be, amikor az ország a reformok útján haladt, ugyan, de még nem volt elég ereje hozzá, hogy kivédje a hatalmi súlyukat Lengyelország rovására eredményesen erősítő szomszédainak támadásait. A felosztások során a Rzeczpospolita legnagyobb része, területének közel 60 %-a (471 ezer km2, 6 millió lakossal) Oroszországhoz került. Itt etnikaliag a lakosságnak csak 10 %-a volt lengyel. Habsburg uralom alá került Galícia és Lodomeria, (129 ezer km2) 3,8 millió lakossal, amelynek 36%-a volt lengyel, a többi ukrán és más nemzetiségű. A lengyelség 54%-a, 148 ezer km2, 2,7 millió lakossal Poroszországot gazdagította.
10. A Lengyel légiók – Varsói Hercegség A XVIII.-XIX. század fordulóján a függetlenségükért harcolni kívánó lengyelek szemében Franciaország tűnt reális szövetségesnek. A lengyel politikai gondolkodásban ekkor kezd meggyökerezni a “Mi és a Ti szabadságotokért”, az abszolutizmus ellen, a függetlenségért és demokráciáért folytatandó közös harc eszméje, amely végigkíséri a XIX. század szabadságmozgalmait. 1797-ben Olaszországban megalakultak a lengyel légiók. 1807-ben a Poroszországhoz csatolt lengyel területekből Napóleon létrehozta a Varsói Hercegséget. Napóleon veresége, a lengyelek számára újabb hatalmas kudarc volt. A nagyhatalmak 1815-ös bécsi döntése a lengyel területek újabb átrendezését eredményezte.
Az ország összeomlását követően a katonák egy része külföldre menekült, egyesek behódoltak a megszállóknak, mások, pl. Czartoryski megpróbálták befolyásukat érvényesíteni az orosz hatalmi politikára a talpraállás érdekében. A sokkhatás alól lassan eszmélő közegek megpróbálták összekötni a békés erőfeszítéseket a fegyveres felkelésre való felkészüléssel, reményeiket Bonaparte Napóleonhoz, és a megszálló hatalmak elleni háborújához fűzték. A Franciaországba menedéket kereső lengyel katonákból, Bonaparte döntése alapján 1797. január 9-én olasz területen Jan Henryk Dąbrowski tábornok vezetésével megalakultak a Lengyel Légiók. Kezdetben olyan célokra használták fel őket, amely nem igen felelt meg a parolijukra írott jelszónak: “A szabad emberek a testvéreink” (részt vettek az olasz felkelés, a San Domingo-i lázadás leverésében). A lengyel katonák valójában csak a poroszok elleni háborúban léptek hazai földön harcba. A légiók fennállása alatt kb. 30 ezer ember ment keresztül a hazafiasságnak ezen az iskoláján. (1797-ben született a Dąbrowski-mazurka, amely később Lengyelország nemzeti himnuszává vált). Napóleon számára 1806-1807-ben, a poroszok elleni háborúban vált érdekesebbé a lengyel kérdés. Csapatai 1806. november 27-én foglalták el Varsót, s megindult a független lengyel intézmények szerveződése 1807 július 7-én megalakult a Varsói Hercegség, 104 ezer km2 –en, 2,5 millió lakossal, Napóleon diktálta alkotmánnyal. A Napóleon Kódex alapelvei kétségtelenül egy modernebb polgári jogrend eszmeiségét képviselték, még ha nem is mindenben feleltek meg a lengyel társadalmi realitásoknak. Lengyelország sorsa szorosan összefonódott a napóleoni háború kimenetelével. A Varsói Hercegség 100 ezer embere vérzett el a Grand Armée-vel szövetségben, hadseregparancsnokuk, Józef Poniatowski herceg is a lipcsei csatában vesztette életét. 1812. ugyan újabb lengyel tragédia volt, mégis, a függetlenség felcsillanó reménye felrázta a depresszióba süllyedt társadalmat, felvirágoztatta kultúráját, fokozta nemzeti öntudatra ébredést, így pl. a nemzeti nyelv tisztaságáért való küzdelmet. 1815-ben, Bécsben összegyűltek a koronás fők és diplomaták, hogy osztozkodjanak a napóleoni háború romjain. Itt némileg módosult a lengyel területek korábbi felosztása: a Varsó Hercegség nagy részéből 127 ezer km2 –ből 3,3 millió lakossal létrehozták a Lengyel Királyságot, Oroszországhoz kapcsolva hagyományos perszonálunió formájában. A Poznani terület Poznani Nagyhercegség néven autonómiát kapott Poroszországon belül, Krakkó és környéke pedig a három nagyhatalom ellenőrzése mellett “örökké semleges” státust nyert. 11. A felkelések között A perszonálunió formájában Oroszországhoz csatolt Lengyel Királyság félig szuverén organizmus volt. Alkotmányos rendszere és az orosz despotizmus összeütközése nem sokáig váratott magára. 1830. november 29-én Varsóban felkelés robbant ki. Az 1831 szeptemberéig tartó lengyel-orosz háborút követően, a cár nemcsak alkotmányát törölte el, de a Királyságra emlékeztető összes intézményt. A közel tízezernyi lengyel menekült az emigrációban próbálta újrafogalmazni függetlenségi programját. A kultúra és a tudomány legkiválóbbjai hozták létre a lengyelség legnagyszerűbb, nagy nemzetközi elismerést kiváltó szellemi termékeit. 1846-ban a Krakkói Köztársaságban robbant ki a felkelés, amely a jobbágyreform elmaradása miatt jelentős paraszti elkeseredettséggel találta magát szembe, bukása a terület Ausztriába való beolvasztását eredményezte. 1848-ban a lengyel területeken egységes nemzeti felkelésre nem került sor, a lengyelek más népek, így Magyarország függetlenségi háborújában játszottak jelentős szerepet. A Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelország) néven perszonálunió formájában Oroszországhoz csatolt terület, félig szuverén organizmus volt. Az I. Sándor cár által adományozott alkotmány, amelyet Adam Czartoryski dolgozott ki a Napóleon Kódex és a nemesi demokrácia modernizált elemeit ötvözte, számos rendelkezése még a XX. század elején is érvényben volt. A cári helytartó, illetve testvére, Konsztantyin nagyherceg, a lengyel hadsereg főparancsnoka útján gyakorolta a hatalmat. A “rendet” a Visztula partján állomásozó orosz csapatok “vigyázták”. Főiskolák létesültek, fejlődésnek indultak a nagy jelentőségű ipari és bányaközpontok, Kalisz és Łódź textilipara.
Az iparosítás motorja Ksawery Drucki-Lubecki kincstárügyi miniszter volt, akit ugyan sok vád ért a cár iránti lojalitása miatt, valójában nagy erőfeszítéseket tett a Királyság önállósága, autonómiája védelmében. Támogatta az ipart, korszerűsítette a pénzügyi rendszert. A cári hatóságok ugyanakkor minden eszközzel megpróbálták korlátozni az alkotmány előírásait. A letartóztatások elleni tiltakozásként 1830. november 29-én Varsóban felkelés robbant ki. A kibontakozó lengyel-orosz háború egészen 1831 novemberéig elhúzódott. A lengyel katonák túl kevesen voltak ahhoz, hogy az Iván Paskievics által vezetett tömeget feltartsák (Ostrołęka 1831. május). A felkelés vezetői népi háborúban reménykedtek, de a “lengyel kézből” történő jobbágyfelszabadítás elmaradása ezt ellehetetlenítette, negatív hatása a későbbiekben is súlyosan megmutatkozott. A megtorlás tragikus volt. Nemcsak az alkotmányt törölte el a cár, de az összes lengyel intézményt, a terület Oroszország egyik tartományává vált. A közel tízezernyi lengyel menekült az emigrációban – ez az ún. Nagy Emigráció korszaka – próbálta újrafogalmazni függetlenségi programját. A legjelentősebbek Adam Czartoryski körül kialakult ”Hotel Lambert” és az ismert történész: Joachim Lelevel körül kialakult csoportok voltak. Különösen sokat tettek a lengyel társadalom lelkierejének erősítéséért, a nemzeti gondolkodás ébresztéséért a lengyel kultúra, művészet azon nagyjai, mint Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Zygmunt Krasiński, Fryderyk Chopin, Cyprian Norwid, Aleksander Fredro, akik az emigrációban megteremtették a lengyel szellemi élet talán legfelemelőbb korszakát. Az otthontól való elszakadás ugyanakkor egyfajta lengyel messianizmust – küldetés-tudatot is táplált. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a lengyelek aktívan részt vettek azokban a harcokban, ahol egy nép nemzeti függetlenségéért, egységéért küzdött, például Magyarországon és Olaszországban. A függetlenségért és egységért való harc gondolata érlelődött mindhárom annektált területen. A szervezkedésre a viszonylag önálló Krakkói Köztársaság (1164 km2, 145 ezer lakos) tűnt megfelelőnek. A galíciai jobbágyok lázongásának hírére 1846. február 22-én Krakkóban felkelés tört ki, amit azonban nem sikerült a másik három területre kiterjeszteni. Annak ellenére, hogy a felkelés vezetői többek között a jobbágyság felszabadítását ígérték, a jogosan elkeseredett parasztok nagy tömegei nem hittek a nemesek ígéreteinek, és szembefordultak a felkeléssel. Ez a Krakkói Köztársaság végét is jelentette, végérvényesen Ausztriához csatolták. Az idő előtt kirobbant felkelés megelőzte a forrongó Európa teremtette lehetőségeket és kedvezőtlen hatással volt a további eseményekre. 1848-ban Poznańban, Krakkóban és Lvovban Nemzeti Bizottmányok alakultak, azonban átütő nemzeti háborúra nem kerülhetett sor. A Népek Tavasza mégis szorosan összefonódott a lengyel kérdéssel, a forradalmi igazságérzet mindenütt megfogalmazta a tiltakozását, a lengyel népet ért súlyos méltánytalanság ellen. A harcokban a “Mi és a Ti szabadságotokort” gondolat jegyében igen jelentős szerepet vállaló lengyelek, pl. a magyar forradalomban: Bem, Dembiński, Woroniecki, Wysocki, és sok-sok társuk, vagy a nemzetközi diplomáciában Adam Czartoryski stb. tevékenységének köszönhető, hogy a lengyel kérdés “politikai eszmévé vált”. 12. 1863 “Point de réveries, Messieurs!” – II Sándor cár (“Csak semmi álmodozás, uraim!”) 1850 után az Oroszország által megszállt terület tűnt a függetlenségi gondolkodás szempontjából legkedvezőbbnek a felnövekvő fiatalabb nemzedék számára, részben gazdasági fejlődése, részben szabadabb légköre következtében. A cári rendőrállam azonban hamarosan szétrombolta a II. Sándor cár személyével kapcsolatos illúziókat. 1863. január 22-én kirobbant a történelem talán legfurcsább felkelése. A Nemzeti Kormány illegalitásban tevékenykedett, itt tette közzé rendeleteit is, pl. a jobbágyfelszabadításra vonatkozót, s az illegális papírcetliket mindenki hitelesnek fogadta el. A felkelők gerilla háborút folytató, rosszul felszerelt katonáin a cári hadsereg közel másfél esztendeig nem tudott felülkerekedni. A cári bosszú könyörtelenül lesújtott. Vérengzés, kivégzések következtek, a Lengyel Királyság nevét is kitörölték a térképekről. A forradalmak leverését követően Galíciában és Poroszországban a lengyelek elleni megtorlások súlyos tíz éve, a Királyságban (a közgondolkodásban továbbra is a Lengyel Királyság elnevezés élt) síri hallgatás következett. Némi reményt a krími háború hozott. Úgy tűnt, a pozitivistáknak van igazuk, akik az ún. “szervezett munka” lehetőségeire hívták fel a figyelmet. Ez különösen az
egyébként is gyors fejlődésnek indult Poroszországhoz került területeken tűnt sikeresnek. Felső Szilézia bányászata, kohászata ekkor indult fejlődésnek, a gdański tengerpart városaiban is fellendült az iparosodás. A poznani területen elsősorban a mezőgazdaság mutatott jó eredményeket, itt azonban a lengyeleknek kemény küzdelmet kellett folytatniuk a porosz junkerek lengyel föld iránti étvágyával. A fejlődést elősegítendő, sorra alakultak a lengyel gazdasági, tudományos társaságok, mezőgazdasági körök. Galícia helyzete ezzel szemben teljesen kilátástalannak tűnt. Az ún. Bach korszak tíz éve nyomort és teljes kiszolgáltatottságot jelentett, különösen az ott élő ukrán paraszti tömegek számára. A germanizálás visszaszorítására is csak az 1860-as éveket követően került sor. Az 1850-1864 közötti időszakban a Lengyel Királyság vált a gazdasági fellendülés, a nemzeti eszmék és a függetlenségi mozgalmak színterévé, bár az igazi fejlődést még mindig akadályozta az, hogy nem került sor a jobbágyság felszabadítására, noha a vámhatárok megszüntetése Oroszországgal kedvezett a fellendülésnek és jó alapot nyújtott a szervezett munka számára. Megindult a vasútépítés, Varsó lakossága elérte a 200 ezret. A felnövekvő új fiatal politikus nemzedék, kihasználva a cári politikában mutatkozó enyhülést, a merev rendi struktúra elsöprését, a cári abszolutizmus megváltoztatását, nemzeti szabadságjogokat, a parasztkérdés megoldását, zsidóság egyenjogúsítását követelte, amelyeknek nemzeti és vallási tüntetések adtak nyomatékot. A cári rendőrállam megpróbált gesztusokat tenni, látszatintézkedéssel megnyerni a politikusokat, ugyanakkor kegyetlenül belelövetett a tüntető tömegbe. 1863. január 22-én kirobbant a történelem egyik legfurcsább felkelése. A Nemzeti Kormány illegalitásból szólította harcba a Királyság, Litvánia, Belorusszia és Volhinia népét, rendeletei illegálisan terjedtek, illegálisan szedett adót, adott ki újságot, megszüntette a bért és a robotot, a földet a jobbágyok birtokába adta, amivel a lengyel fejlődés legsúlyosabb kérdésére tett pontot. A korábbi lengyel felkelések legnagyobb problémája a jobbágyreform elmaradása volt, ami a parasztság nagy részét érdektelenné tette a felkelésekkel szemben. (A földhöz juttatást először a porosz hatóságok valósították meg, később pedig az osztrákok 1848-ban.) A felkelésben résztvevő hatezer rosszul felszerelt katona gerilla háborút folytatott, ami ellen a cári hadsereg tehetetlennek bizonyult. Egy európai mértékkel rendkívüli “földalatti” második Lengyelország jött létre. A lengyelek népszerűsége újra megnött, bár a nagyhatalmak nem kívántak kockáztatni a lengyel ügyért. A felkelés 1864 tavaszáig tartott, leverését kegyetlen vérengzés követte. 13. A lengyelek a századforduló idején A XIX. század utolsó évtizedeiben az ipari forradalom mindhárom lengyel területen befejeződött, szervesen beépült a megszálló hatalmak gazdasági és politikai rendszereibe. Berlin és Pétervár a legdurvább eszközöket (Kulturkampf, Ostmark Verein) alkalmazta a lengyelség kulturális és etnikai visszaszorítására. Galíciában 1867 után elviselhetőbbé vált a politikai helyzet, a terület viszonylag széles autonómiát kapott, gazdasági helyzete ugyanakkor a másik két megszállt térséghez képest kedvezőtlenebbül alakult. Felgyorsult a modern politikai pártok kialakulása, új válaszokat kerestek a nemzet, az állam, a függetlenség kérdéseire. Az elkövetkezendő évtizedekben két nagy eszmeipolitikai irányzat jutott domináns szerephez: az aktivistának is nevezett szocialista (Piłsudski) és a nacionalista (Dmowski). A közöttük lévő ellentét különösen 1905 után éleződött ki Az egyes lengyel területek gazdasági, társadalmi fejlődése, a megszálló hatalom gazdaságának, politikai rendszerének a függvényévé váltak. Berlint és Pétervárt most már semmi nem korlátozta, hogy a legdurvább eszközökkel igyekezzen nemzetteleníteni és integrálni a birtokolt lengyel területeket. Különösen erőszakos eszközöket alkalmaztak Bismarck kancellár és utódai. Germanizálták a közigazgatást, a városok nevét, de különösen az oktatásból szorították ki a lengyel nyelvet. A “Kulturkampf” élesen szembefordult a lengyel katolikus egyházzal, a megszállók benne látták a lengyelség bázisát. 1900 után még hittant sem lehetett lengyelül tanítani. Fontos eszközként szolgált a német betelepítési politika, különösen hírhedtté vált e téren az “Ostmark Verein” szélsőséges nacionalista csoport tevékenysége. Sok hasonló vonás volt az oroszok lengyelellenes politikájában, csak mindezt még tetézte az orosz despotizmus és burjánzó bürokrácia.
A januári felkelést követően eltörölték a Királyság autonómiájának a látszatát is, a terület ettől kezdve “Visztula-menti” országrészként szerepel a hivatalos iratokban. A szigorú oroszosítás egészen 1905-ig tartott, megkísérelték a katolikus egyházat is etatizálni. Az osztrak uralom alatti Galícia helyzete ekkorra már összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt – legalábbis ami a nemzeti, nyelvi, és kulturális jogokat illeti. 1867 után fokozatosan sikerült viszonylag széles autonómiát nyernie, ugyanakkor az országrész kedvezőtlen elhelyezkedésének, Bécs gazdaságpolitikájának, és nem utolsósorban a galíciai fölbirtokos arisztokrácia kormányhű magatartásának árát az itt élő lakosság, főleg annak felét kitevő ukrán parasztok fizették meg, szegénységük folytán nem élhettek a számukra biztosított jogokkal. A XIX. század utolsó évtizedeiben felgyorsult a gazdasági, társadalmi változások ritmusa. A jobbágyrendszer 1860-70-re mindenütt megszűnt, a szabad munkaerőpiac élénkítette a kereskedelmet; az ipari tevékenységet. Az ipari forradalom a fejlettebb területeken 1850 körül, másutt valamivel később indult meg, de 1880-90-re mindenütt befejezettnek tekinthető. Az egyes régiókat elválasztó határok akadályozták a területek közötti szerves kapcsolatokat, és jelentősen elmélyítették a civilizációs eltéréseket; a közös nyelv, a vallás és a kultúra mindvégig megmaradtak összetartó kapocsként. Felgyorsult az új modern politikai pártok formálódása. A XIX. századi felkelések politikájának csődje, a társadalmi, gazdasági változások következtében új válaszokat kellett adni a nemzet, az állam, a függetlenség illetve a “hogyan tovább” kérdéseire. Mind szélesebb társadalmi rétegek követeltek helyet maguknak a politika színpadán. A pártalakulás szempontjából a galíciai viszonyok voltak a legkedvezőbbek, itt elsősorban a parasztmozgalom aktivizálódott, ennek eredményeképp jött létre a parasztság nagyobb politikai részvételét követelő Lengyel Néppárt, majd a Lengyel Szocialista Párttal szorosan együttműködő Lengyel Szociáldemokrata Párt (Ignacy Daszyński). Az “OroszLengyelországban” a munkásságnak már viszonylag korán, így 1882-ben (Proletariat) alakultak szervezetei. Az 1892-ben alakult - rövidesen igen jelentős politikai erővé váló - Lengyel Szocialista Párt elvetette a proletárforradalom programját, és a munkásság érdekeit szorosan összekapcsolta a független Lengyelországért való harccal, ez utóbbi elv vált politikájában dominánssá, különösen, miután vezetésében Józef Piłsudski nyert mind nagyobb befolyást. A forradalmi szárny Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciájaként vált külön (Róza Luxemburg). A harmadik nagy irányzat Roman Dmowski nevéhez kötődött, ez később a Nemzeti Demokratikus Pártnak nevezett nacionalista mozgalomban teljesedett ki. Ez a sok vonatkozásban kíméletlen nézeteket valló politika, a lengyelek egységének és szolidaritásának gondolatát a lengyel etnikum megerősítésével és a nemzeti kisebbségek, különösen a zsidóság és a németek elutasítással, kapcsolta össze. Természetesen más pártok, szervezetek is helyet követeltek maguknak a lengyel politikai életben az elkövetkezendő évtizedekben, de igazán meghatározó ez a két irányzat, a szocialista és a nacionalista volt. Az 1905-1907-es forradalom aktivizálta a lengyel politikai erőket, kiélezte a közöttük fennálló ellentéteket, s bár sokan felcsillanni látták egy újabb felkelés lehetőségét, a politikusok többsége az érlelődő háborús légkört érzékelve inkább a nagyhatalmak valamelyikével való együttműködésben látta a lengyelség számára az egyedüli esélyt. A századforduló a lengyel szellemi életben is újabb nagy fordulatot hozott. A felkeléseket követő kritikus pozitivista hangot a neoromantizmus, a függetlenségi gondolatot újrafogalmazó nézetek, művek kezdték felváltani. (Młoda Polska irányzat , hatalmas tudományos eredmények születtek (Maria Skłodowska-Curie.) 14. A független Lengyelország létrejötte. Az első világháború A háborúban a három megszálló hatalom szembe került egymással, ami esélyt jelenthetett a lengyel kérdés újrafogalmazására. A lengyel pártok számára az volt a dilemma, hogy melyik hatalmi csoportosulást támogassák. Ausztriában lengyel légiók alakultak, 1916 novemberében a központi hatalmak deklaráltak egy lengyel bábállamot, 1917 januárjában az Egyesült Államok elnöke programjába vette a lengyel állam újraalakítását. Dmowski Párizsban megalakította a Lengyel Nemzeti Bizottságot.
Az oroszországi forradalmak, a központi hatalmak veresége megnyitotta az utat a független lengyel állama létrejötte előtt. Az 1918 során alakult államképződmények novemberben átadták a hatalmat a német börtönből hazatérő Józef Piłsudskinak, akinek államfőként döntő szerepe volt a demokratikus államrend kiépítésében. 1919. januárjában került sor az első demokratikus választásokra Lengyelországban. A háború kirobbanása a lengyelség számára a változás újabb esélyét sejtette, a három megszálló hatalom állt szemben egymással a frontokon. A lengyel területek rövidesen hadszíntérré váltak. A lengyel politikai erőket megosztotta a dilemma, hogy az adott helyzetben melyik háborús fél támogatása lenne kifizetődő. A főellenséget Németországban látó Dmowskiék Oroszországtól, illetve a francia szövetségtől reméltek támogatást a lengyel kérdés számára. A Piłsudski körül tömörülő oroszellenes erők a központi hatalmak égisze alatt keresték ezt a lehetőséget. A Galíciában, Piłsudski kezdeményezésére létrejött lengyel légiók 1914. augusztus első napjaiban sikertelen akciót hajtottak végre az Oroszországhoz tartozó területen, ami majdnem a légiók felszámolását eredményezte. Az 1915-ös offenzíva következtében a lengyel területek a központi hatalmak megszállása alá kerültek, az oroszbarát erők nyugatra távoztak. Dmowski Párizsban, 1917ben megalakította a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amely irányítása alá vonta a Franciaországban megalakult lengyel hadsereget. A galíciai konzervatívok az Osztrák Magyar Monarchia trialista átalakításával Galíciához kívánták csatolni a volt Lengyel Királyság területét (ez éles vitát váltott ki a magyar parlamentben is). 1916. november 5-én a német és osztrák császár deklarációt tett közzé az önálló lengyel állam létrehozásának ígéretével, abban a reményben, hogy így lengyel katonákkal föltölthetik a seregüket. Ekkor azonban már a cár sem fukarkodott a hasonló ígéretekkel, ezeket azonban elsöpörte az orosz forradalom. 1917 januárjában az Egyesült Államok elnöke is programjába vette a lengyel állam újjáalakítását. A breszti békét követően az antanthatalmakat már nem kötötték többé orosz szövetségesük érdekei, sőt, a forradalmi Oroszország gyengítése politikai programjukká is vált. A lengyelek sem várták passzívan az események alakulását. Légióik hősies harca elismerést váltott ki a háború idején, ám amikor Piłsudski úgy látta, hogy már nem kifizetődő együttműködni AusztriaMagyarországgal, kiprovokálta a légiók jelentős részének feloszlatását. Őt, magát is a magdeburgi börtönbe zárták, ami kétségtelenül hozzájárult későbbi népszerűségéhez. A párizsi Lengyel Nemzeti Bizottságra a nagyhatalmak úgy tekintettek, mint az eljövendő állam képviseletére. A háború végi béketárgyalásokon nem volt politikai erő, amelyik tagadta volna a lengyel állam függetlenséghez való jogát. A központi hatalmak kapitulációja megtisztította az utat a független lengyel állam előtt. 1918. november 10-én hazatért börtönéből Józef Piłsudski. A térség nemzeti és társadalmi nyugtalansága közepette mindenki benne látta a haza megmentőjét. A lengyel területeken alakult hatalmi szerveződések, így a varsói Kormányzó Tanács, a november 6-án Lublinban alakult Daszyński kormány is a kezébe helyezték a hatalmat. Az 1919-es januári választásokig – saját bevallása szerint – diktátori szerepet betöltő új államfőnek jelentős szerepe volt abban, hogy Lengyelország demokratikus parlamenti rendszerként épült újjá, kiterjedt emberjogi és munkás-önkormányzati törvénykezéssel. A nagyhatalmak kezdetben bizalmatlanul fogadták, csak miután 1919 januárjában Ignacy Paderewski alakított kormányt, ismerték el az új Lengyelországot. Az 1919. januári választásokon a Nemzeti Demokraták győztek. Piłsudski megmaradt államfőnek, bár rendkívül korlátozott mozgástérrel. 15. Harc a határokért Lengyelország nyugati határairól a versailles-i békeszerződés döntött: megkapta a Tengermellék egy részét, Gdańsk szabad város lett. Kelet Poroszország és Felső Szilézia sorsát népszavazás, illetve az ott élők felkelései döntötték el. Cieszyn-vidék lengyel részét a csehek elfoglalták. A legsúlyosabb probléma a keleti határok kérdése volt. Az a törekvés, hogy az itt élő népeket föderáció formájában kapcsolják Lengyelországhoz, sikertelennek bizonyult. A lengyel csapatok a litván, illetve ukrán fronton közvetlenül a Vörös Hadsereggel kerültek szembe. A bolsevik csapatok 1920 nyarán Varsót veszélyeztették. Az eredményes lengyel ellentámadás következményeképp keleten a Zbrucz folyó lett Lengyelország határa.
Az új állam legsúlyosabb problémája a határok kérdése volt. A nyugati határok vonatkozásában a versaillesi békeszerződés mondta ki az utolsó szót, bár a lakosság magatartása módosíthatta azt; a nagy-lengyelországi felkelés 1918 decemberében a poznani terület csatolásához vezetett; a három felsősziléziai felkelés (1920-1921) hozadéka Katowice és vidéke elnyerése lett. Délen, a Tesseni Szilézia lengyelek lakta területeit a csehek foglalták el, ami a két ország kibékíthetetlennek tűnő ellentétéhez és az 1938-as konfliktushoz vezetett. Gdańsk, a nagyhatalmak döntése értelmében mint szabad város, Lengyelország határain kívül maradt. A keleti határok vonatkozásában most már nem a volt megszállókkal ütközött az új állam, hanem a saját nemzeti létükért küzdő etnikumokkal. Lvovban már 1918 őszén polgárháborúra került sor az ukrán és a lengyel erők között. A piłsudskisták elképzelése az volt – ami ellen Dmowskiék határozottan tiltakoztak-, hogy többek között Litvánia és Belorusszia részvételével egy Lengyelországgal szövetségben álló föderáció alakuljon. Az államoknak ez az övezete kelet felé tolta volna Oroszország határait. Piłsudski ennek rendelte alá a Vilna birtoklásáért folyó litván-lengyel vitát, ezt lett volna hivatva biztosítani a Semen Petljurával szövetségben folytatott ukrán hadjárat, 1920 májusában Kijevet is elfoglalták, ami a szovjet-lengyel háború kiszélesedését hozta. A Tuhacsevszkij vezette Vörös Hadsereg ellentámadása 1920. augusztusában megközelítette Varsót és veszélybe sodorta a független lengyel államot. A lengyel nemzet eddig nem tapasztalt nemzeti összefogásának, a sikeres katonai stratégia eredményének köszönhetően sikerült a lengyeleknek felülkerekedniük és a rigai békében elérniük jelentős területek Lengyelországhoz csatolását. 16. A II. Köztársaság A háborút megsínylő, 128 éven keresztül eltérő gazdasági és civilizációs hatásoknak kitett lengyel területek egyesítése, az új államszervezet létrehozása hatalmas erőfeszítéseket igényelt. 1921 márciusában megszületett a demokratikus lengyel alkotmány. Kiélezett belső párharcok között került sor a köztársasági elnök megválasztására, Gabriel Narutowiczot elnököt egy fanatikus jobboldali merénylő megölte, utóda Stanisław Wojciechowski lett. Az 1923-ra tetőpontra jutott gazdasági és társadalmi feszültséget Grabski reformjaival is csak átmenetileg sikerült enyhíteni. A belső pártharcok és a német vámháború különösen bizonytalanná tették az ország belpolitikai helyzetét. A három egyenlőtlen részből összeállt új Lengyelország területe 389 ezer km2 volt 27 millió lakossal. Lakosságának 69%-a volt lengyel, 65%-a katolikus. A háborús pusztítások és a volt megszállók politikája következtében az ország nagy része romokban hevert. A közel másfél évszázados különélés után a területek egy testté integrálása, az új ország megszervezése szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az eddig határvidéken fekvő területek a központba kerültek, hiányzottak a gazdasági kapcsolatok, gyakran a vasúti összeköttetés sem volt kiépítve. Mindezt a pártok közötti belháború is nehezítette. Az első, talán legfontosabb lépés az új alkotmány kidolgozása volt. Az 1921 márciusában elfogadott alkotmány, amely a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, a pártok kompromisszumaként jött létre; kétkamarás országgyűléssel, a polgári demokratikus értékek messzemenő tiszteletben tartásával, bár a törvényhozó hatalom fölénye a végrehajtó hatalom felett eltúlzottnak bizonyult. A legtöbb vitát a köztársasági elnök kompetenciájának a kérdése váltotta ki, túl szűknek értékelte ezt Piłsudski is, és ezzel magyarázta, hogy nem vállalkozott az elnökválasztás megmérettetésére 1922-ben. A túlfűtött hangulatra jellemező, hogy a centrum és balközép szavazatokkal megválasztott elnök – nemzetközi hírű tudós, Gabriel Narutowicz - áldozatául esett egy szélsőjobboldali fanatikus támadásának. Ezt követően Stanisław Wojciechowskit választották meg köztársasági elnökké. A függetlenség visszaszerzése feletti örömöt hamarosan csalódás, szegénység, hiperinfláció váltotta fel. 1923-ra a szociális helyzet pattanásig feszült, miután a jobbközép koalíciót képviselő Witos kormány a keménykéz politikával (vasút militarizálása, fegyverhasználat a tüntetők ellen) próbálta stabilizálni a helyzetet. Piłsudski visszavonult a politikától. 1923-ban Władysław Grabski eredményes pénzügyi reformja és gazdasági intézkedései hoztak némi enyhülést ugyan, de 1925-ben Németország Lengyelországgal szembeni vámháborúja, nemcsak hogy újabb gazdasági nehézségeket okozott, de figyelmeztetett arra is, hogy a német politika nem nyugszik bele a versaillesi döntésbe és egy esetleges német-szovjet közeledés következtében Lengyelország kényes egyensúlya veszélybe kerülhet.
17. A májusi fordulat. A szanációs rendszer 1926 májusában a hatalomtól eddig távolmaradó Józef Piłsudski fegyveres államcsínyt hajtott végre. A pártoskodás és a korrupció elleni harc jelszava után szanációsnak nevezett rendszer sajátos diktátori hatalom volt, amely visszaszorítani igyekezett a szejm hatalmát, támadta az ellenzéki pártokat, sőt vezetőit börtönbe is záratta, ugyanakkor jogilag nem vezetett be korlátozást. Eleinte kedvező gazdasági eredményeket tudott felmutatni, de az 1929-1933-as gazdasági válság súlyos társadalmi feszültségeket okozott. Némi javulás 1935 után, Kwiatowski gazdaságpolitikája eredményeképpen következett be. 1935-ben az elnöki hatalmat erősítő új alkotmány bevezetésére került sor. A külpolitikát a Németországtól és a Szovjetuniótól való egyenlő távoltartás jellemezte. Piłsudski halála után (1935) a szanációs tábor szétesett. 1939 elejétől a német diplomácia mind agresszívebben lépett fel Lengyelország ellen. Áprilisban Nagy-Britannia függetlenségi garanciát adott Lengyelországnak. Augusztusban Molotov és Ribbentrop titkos egyezményt írtak alá a térség, köztük Lengyelország felosztásáról. 1939 szeptember 1-én Hitler csapatai váratlan támadást intéztek Lengyelország ellen. 1925-26-ban megérett a helyzet alkotmányos, politikai változásokra Lengyelországban. A jobboldal az olasz és portugál fasizmus eszméivel kacérkodott, főként a nemzeti kisebbségeket szerette volna kiszorítani a parlamentből. Sokan, így a baloldal és a nemzetiségi politikusok, a mindettől távol maradó Piłsudskiban látták a helyzet kulcsát. A volt államfő 1926 májusában egykori légiós tisztjeinek támogatásával elérkezettnek látta az időt egy fegyveres államcsíny végrehajtására. A köztársasági elnök és kormány lemondott, helyükbe Piłsudski régi harcostársai léptek. Ignacy Mościcki lett az új köztársasági elnök. Maga Piłsudski a katonai főparancsnoki tisztség mellett a miniszterelnökséget mindössze két alkalommal vállalta, és csupán rövid időre, noha nélküle semmilyen fontos döntés nem születhetett. Sajátos személyi diktatúra épült ki, s az ún. szanációs rendszer. Az ország gazdasági, politikai “egészségessé” tétele, a korrupció ellenes harc voltak a fő jelszavak. Piłsudski elitélte a fasizmust, ugyanakkor a parlament hatalmának visszaszorítására, a pártok befolyásának csökkentésére és a kormány szerepének a megnövelésére törekedett. Ennek érdekében került kidolgozásra az új alkotmány, amelynek elfogadására közvetlenül halála előtt, 1935ben került sor. Az ún. áprilisi alkotmány autoratív jellegű volt, erős elnöki hatalomra épült. Piłsudski ostorozta a pártoskodást, de nem avatkozott bele a pártok belső életébe, sőt, némi kritikát is elviselt részükről. Csupán a kommunistákat és a jobboldali szélsőségeseket utasította el. Az 1928-ban alakult Kormányt Támogató Pártonkívüliek Blokkja (BBWR) kerülte a párt elnevezést, inkább lazább szervezet jellegét kívánta hangsúlyozni. 1930-ban a Centrolew (Balközép) pártok megpróbáltak fellépni a demokrácia védelmében. Piłsudski több ismert lengyel politikust fogott perbe és záratott börtönbe (breszti per). Az 1929-33-as gazdasági válság újra kiélezte a társadalmi feszültségeket. Az ekkor már súlyos beteg politikuson eluralkodott a túlzott küldetéstudat és türelmetlenség, sőt a népével szembeni bizalmatlanság. Félelmei a tragikus lengyel történelmi tapasztalatokból, a függetlenné vált ország kiélezett belső küzdelmeiből, és a szomszéd nagyhatalmak mind agresszívabb fellépéseiből táplálkoztak. Ekkor már Piłsudski szinte kizárólag a külpolitikára és a katonai ügyekre fordította figyelmét. Külpolitikájában a Németország és Szovjetunió közötti egyensúlyozásra, egyenlő távolságtartásra törekedett. 1932-ben a Szovjetunióval, 1934-ben Németországgal kötött Lengyelország agresszió ellenes megállapodást. Piłsudski világosan látta a Németország részéről fenyegető veszedelmet. 1935-ben bekövetkezett halálát követően Józef Beck külügyminiszter folytatta ezt az egyensúlyozó politikát, ami miatt sok vád érte a nyugati hatalmak részéről. Sokan egyenlőségjelet tesznek Dmowski és Piłsudski politikája között, egyaránt nacionalistának bélyegezve mindkettőt. Dmowskinak, aki a németeket és zsidókat kizárva a többi nemzetiség beolvasztására törekedett, az előbbiek esetében pedig a legszigorúbb diszkrimináció alkalmazását követelte, nagy volt a hatása a közgondolkodásra, de hívei 1926 után nem jutottak a hatalom közelébe. Piłsudski ezzel szemben elítélte az antiszemitizmust, a nemzetiségeket az állam alkotórészének tekintette. A két háború között Lengyelországban nem született zsidóellenes törvény, s bár néha atrocitásokra sor is került, a háborút megelőzően az ország több ezer, az üldözés elől menekülő zsidót fogadott be. A nemzetiségi feszültségek az ország komoly gondjai közé tartoztak. A második világháborút megelőzően már 35 milliós ország lakosságának 66 %-a volt lengyel, 14 %-a ukrán, 10 %-a zsidó, 4 %-a belorusz, 2 %-a német és kb. 4 % egyéb.
Formálisan ugyan törvény biztosította a kisebbségek kultúr-autonómiáját, de nem mindig sikerült érvényesíteni. A réteg-hovatartozás ellentétei (lengyel földesúr – ukrán paraszt; német v. zsidó gyáros – lengyel munkás; zsidó kereskedő – lengyel, ukrán fogyasztó, lengyel államapparátus) sokszor váltott ki felfokozott társadalmi indulatokat. A lengyel lakosság egy részét irritálta a zsidó közösségek zártsága, külsőségekben is megnyilvánuló elkülönülése. A zsidó származású írók, művészek ugyanakkor Lengyelország tudományos és kulturális életének legkiválóbbjai közé tartoztak. Az 1918ban a legeltérőbb kulturális civilizációs múlt örökségét hordozó országrészek kulturális egyesítése talán az egyik legnehezebb feladata volt a független államnak. Voltak területek, ahol az analfabétizmus problémájával kellett megküzdeni, 1921-ben még a lakosság 33 % -a volt írástudatlan, 1939-ben már csak 15 %-a. Egységes oktatási módszerre volt szükség; a háború kitörése előtt már 32 felsőoktatási intézménye volt az országnak, 50 ezer diákkal; az iskoláskorúaknak 90 % -a járt iskolába. Az újonnan kiépített kulturális és tudományos intézményrendszer, az azokat működtető tudósokkal, írókkal, művészekkel az élén rövidesen a világ élvonalába emelkedett. (Hogy csak néhány nevet említsünk: S. Sierpiński, St. Banach, H. Steinhaus matematikusok, Br. Malinowski társadalomkutató, antropológus; L. Hirszfeld orvoskutató; W. Bryła mérnök; W. Reymont, M. Dąbrowska, J.Iwaszkiewicz, Z. Kossak-Szczucka, Z. Nałkowska, B. Schulz, B. Leśmian, L. Staff, J. Tuwim, I. Witkiewicz irodalmárok; K. Szymanowski, I. Paderewski zeneművészek) Piłsudski halála után a szanációs tábor szétesett. Volt hívei közül többen is megpróbálták átvenni szerepét, így elsősorban Rydz Śmigły. 1936-1939 között erős jobbraeltolódás következett be. Ugyanakkor Kwiatkowski gazdaságpolitikájának köszönhetően a lengyel gazdaság viszonylagos fejlődésnek indult. Különösen a Visztula és a San közötti Központi Ipari Körzet fejlesztése tűnt eredményesnek, ekkor épült fel Gdynia, az ország demográfiai fejlődése is látványos volt. Lengyelország lakossága 1939-re elérte a 35 milliót. 1938. őszén a müncheni szerződést kihasználva a lengyel csapatok megszállták a csehek által 1919-óta birtokolt Tessen-i területet, (sőt, titkos tárgyalásba kezdtek Magyarországgal is a közös lengyelmagyar határ lehetőségeiről). Hitler 1939 tavaszán nyíltan fellépett Gdańsk bekebelezése és egy exterritoriális, Kelet-Poroszországba vezető autóút követelésével, miközben azt javasolta, hogy Lengyelország csatlakozzon a szovjet-ellenes paktumhoz - ezt a lengyel politika elutasította. 1939 áprilisában Nagy Britannia garantálta Lengyelország függetlenségét, ehhez később Franciaország is csatlakozott. Eközben 1939. augusztus 23-án született meg az a titkos egyezmény, a RibbentropMolotov paktum, amely többek között Lengyelország újabb felosztását tartalmazta. 18. A II. világháború. A “Végső Megoldás”. 1939. szeptemberében Hitler és Sztálin felosztották Lengyelországot. A németek által megszállt területen, a lengyel lakosságot rabszolgasorsra ítélték, az értelmiséget elhurcolták, emberek tömegeit zárták koncentrációs táborokba. A haláltáborokban több mint 3 millió zsidót öltek meg, de ide hurcolták az európai zsidóság nagy részét, sőt, sok cigányt is (pl. Magyarországról). Tragikus volt a szovjet megszállás alá került lengyel lakosság helyzete is. Százezreket – különösen az értelmiséget - hurcoltak lágerekbe, gyilkoltak meg, sokakat az éhség pusztított el. 1940-ben három hadifogolytábor rabjait kivégezték. (Katyń-i ügy) A lengyel emigráns kormány – előbb Franciaországban, később Angliában - tovább folytatta a lengyel nép háborúját a hitleri megszállók ellen. A megszállt országban kiépítette a fegyveres ellenállás hadseregét, egy “földalatti Lengyelországot”, a menekült lengyel katonákból alakult lengyel hadsereg pedig jelen volt a Hitler-ellenes háború minden frontján. Az 1941-ben Szovjetuniót ért német támadást követően létrejött szovjet-lengyel együttműködést a szovjet kormány 1943-ban felfüggesztette. A szovjet hatalom felhasználta a kedvezővé vált nemzetközi pozícióját, valamint a megszállt országban és Szovjetunióban szerveződött lengyel kommunista szervezetet és katonai erők segítségét, hogy az emigráns kormányt kiszorítsa a politikai hatalomból. Az emigráns lengyel kormány németek ellen harcoló erőit pedig az ellenségének tekintette. Németország 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, s bár Anglia és Franciaország hadat üzentek Németországnak, a lengyelek valójában magukra maradtak.
Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti területeit, elvágva ezzel a lengyel hadsereg visszavonulási útját, a német fél által kieszközölt módosításokkal életbe lépett a Ribbentrop-Molotov paktum. A III. Reich által elfoglalt területek iparilag fejlettebb részeit a Birodalomhoz csatolták. Innen megindult a lengyel és zsidó lakosság bevagonírozása, és kitelepítése, az embertelen körülmények miatt rengetegen vesztettek életüket. A kitelepítettek létszáma 700-800 ezerre tehető. A lengyelség megalázásával és terrorizálásával teremtették meg a hátterét a történelem egyik leggonoszabb drámájának, a Holocaustnak. 1939. novemberében a krakkói Jagelló Egyetem 183 tudósát hurcolták koncentrációs táborba. Az ún. A-B akció (azaz rendkívüli pacifikálás) keretében a lengyel politikai, társadalmi, tudományos élet kiválóságait, 378 főt lőtték agyon a Varsó közeli Palmiry-ben. A második világháború idején, az emberirtás következtében több mint 6 millió lengyel állampolgár veszítette életét, ebből 3-3,5 millió zsidó. Zsidók megmentéséért halálbüntetés járt, 30 ezerre tehető azoknak a lengyeleknek a száma, akiket emiatt végeztek ki. A zsidóságot gettókba zárták, majd az Európából idehurcoltakkal együtt koncentrációs táborokban, haláltáborokban (Auschwitz, Treblinka, Sobiborz) pusztították el őket. Sorsukban osztozott nagyszámú cigány és lengyel is. Ennek a nagy temetőnek a romjain került sor a maradék zsidóság felkelésére 1943. áprilisában, Varsóban, ha nem másért, legalább a “tisztességes halálért”. A szovjetek által megszállt területen a szovjet rendszer bevezetésével, vagyon elkobzással, meghamisított választásokkal, közel másfélmillió ember deportálásával, áttelepítésével próbálták a legalitás látszatát kelteni, ugyanakkor a különböző társadalmi csoportokat szembeállítani egymással. 1940-ben a szovjetek kivégezték három fogolytábor tisztjeit, katonáit, zömmel a vezérkari tiszteket. Az első tömegsírt 1943-ben fedezték fel a németek Katyńban. 1939. szeptember végén, október első napjaiban, Franciaországban megalakult a lengyel emigráns kormány, biztosítva a lengyel állam folytonosságát. A köztársasági elnöki hatalmat Władysław Rackiewicz vette át, a miniszterelnök és a hadsereg főparancsnoka Władysław Sikorski lett. Franciaország veresége után a kormány Londonba költözött. A lengyel fegyveres testületekbe szerveződött, túlnyomó részben Románián, Magyarországon keresztül nyugatra menekülő katonák és civilek (akik közül sokan Magyarországon maradtak a háború végéig) kezdettől belekapcsolódtak a harcokba a szövetségesek oldalán, a II. világháború számos frontján. Részt vettek többek között a Nagy Britannia védelmében folytatott légi háborúban, az északafrikai harcokban, a Monte Cassinoi csatában. Az emigráns kormány hatalmas erőfeszítésekkel és nagy áldozatokkal hozta létre a megszállt országban a “második Lengyelországot”, szervezte meg a lakosság illegális életét, önvédelmét. A Honi Hadsereg létszáma a háború vége felé elérte a 250 ezret. 1941. július 30-án brit közreműködéssel létre jött a szovjet-lengyel szerződés, amely a Szovjetunióban deportált lengyelek számára amnesztiát biztosított, felújította a diplomáciai kapcsolatokat és ígéretet tartalmazott a lengyel hadsereg felállításáról Anders tábornok vezetésével. A szervezés körül kialakult konfliktusok és bizalmatlanság miatt az emigráns kormány a Közel-Keletre evakuálta a hadsereget. Sikorski, Eduard Benes cseh politikussal egy csehszlovák-lengyel föderáció létrehozásában gondolkodott, amely azonban nem nyerte el a nyugati szövetségesek támogatását. A katyń-i ügy (az emigráns lengyel kormány nemzetközi vizsgálóbizottságot kért fel) szolgált ürügyül Sztálinék számára 1943. tavaszán, hogy megszakítsák kapcsolataikat a lengyel emigráns kormánnyal, a helyzetet súlyosbította Sikorski titokzatos halála is. 1942-1943-ban létrejöttek az országban azok az erők, amelyek a Szovjetunióval szövetségben vélték biztosíthatni a független Lengyelország jövőjét: a Lengyel Munkáspárt, a Népi Gárda, 1943 májusában a Szovjetunió területén megkezdődött a Kościuszko-hadosztály (a későbbi lengyel hadsereg) szervezése, majd 1943-1944 fordulóján az Országos Nemzeti Tanács. Kezdetben nem tűnt lehetetlennek az együttműködés a különböző politikai erők között, ez utóbbi azonban már nyílt kihívás volt az emigráns kormány politikájával szemben. 1944. júliusában, Moszkvában megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság, amely 1944. decemberében Ideiglenes Kormánnyá alakult. 1944 nyarán a Szovjet Hadsereg Varsóhoz közeledett. Miután a szovjet-lengyel tárgyalások nem jártak eredménnyel, a Honi Hadsereg vezetői, a lengyel ellenállás jelenlétét bizonyítandó, 1944 augusztus 1-én németellenes felkelést robbantottak ki a városban. Két hónapig tartó elkeseredett küzdelemben – a Szovjetunió mindenfajta segítségtől elzárkózott -, elpusztult a Honi Hadsereg nagy része és kétszázezer varsói lakos.
Az 1939-ben súlyos károkat szenvedett, sok helyen lakhatatlan várost, a felkelést megtorlandó a németek romhalmazzá változtatták. A nyugati szövetségesek számára Hitler legyőzése volt a legfontosabb cél, ennek érdekében szabad kezet adtak Sztálinnak a térségben, Teheránban, Jaltában a lengyelek nélkül döntöttek a lengyelek sorsáról. 19. A lengyel sztálinizmus Az antifasiszta nagyhatalmak Közép-Kelet Európát átengedték a Szovjetuniónak. A potsdami értekezlet Lengyelország nyugati határait az Odera-Neisse vonalán határozta meg. A német veszély lebegtetésével indokolta a szovjet kormány csapatainak lengyelországi állomásoztatását. A lengyel emigráns kormány németellenes küzdelme most bűnnek számított, résztvevői kegyetlen üldöztetésnek lettek kitéve, illegalitásba kényszerültek. Polgárháborús elemek nehezítették az egyébként nehéz talpraállást. A szovjet mintára kiépülő új hatalmi rendszer fondorlatos eszközökkel számolta fel a politikai demokrácia másként gondolkodóit (népszavazás, hamisított választások, munkáspártok egyesítése). A látszat érdekében két szatellit párt fenntartásával sajátos hegemón pártrendszert hozott létre A potsdami értekezlet Lengyelország nyugati határait az Odera-Neisse vonalán határozta meg, mintegy kárpótlásul a keleten elveszített területekért. Az ország nagy mértékben nyugatra “tolódott”, jelentős tengerparthoz jutott; újra Lengyelországé lett Gdańsk, és a már túlnyomó többségében német lakosú Wrocław, Szczecin, miközben a lengyel nemzeti kultúra olyan központjai, mint Lvov és Wilna, megszűntek Lengyelországhoz tartozni. Alapterülete 311,7 ezer km2, lakosainak száma 23,9 millió. Kétmillió német kitelepítése, ukrán százezrek szülőhelyükről való elmozdítása, lakosságcserék, az ún. Visszaszerzett Területek betelepítése volt az előzménye annak, hogy a háború utáni Lengyelország – legalábbis hivatalos adatok szerint - egynemű országgá vált - ami nem zárta ki a nemzetiség ellenes indulatokat, így például máig tisztázatlanok az 1946-os zsidóellenes pogromok. (A legújabb adatok szerint a második világháború alatt is történtek hasonló jellegű tragikus események. Egyes társadalmi rétegekben megfigyelhető volt egyfajta antiszemitizmus, amelyet nemcsak az elsősorban vidéki zsidóság elzárkózó életmódja váltott ki, hanem az országot megszállókkal szembeni eltérő múltbeli és aktuális magatartás. A lengyelek súlyos traumaként élték meg az eseményeket, a zsidóság egy része pedig a fennmaradásért folytatott örökös küzdelme újabb drámai fejezeteként.) Az új határok “védelme” ürügyül szolgált a Szovjetunió számára, hogy csapatainak Lengyelországi állomásozását megindokolja, és a társadalomban erősítse azt a hiedelmet, hogy a Szovjetunióval való szövetség a biztosítéka az Odera-Neisse határ tartósságának. A győztes nagyhatalmak minden kapcsolatot megszakítottak az emigráns kormánnyal, a háború előtt nagy pártok kiszorultak az országból. A Honi Hadsereg egyes, a Szibériába hurcolás elől illegalitásba vonuló erőinek harca polgárháborús jelleget öltött. Az 1945. júliusában megalakult Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya: Osóbka-Morawski (szocialista), Władysław Gomułka (Lengyel Munkáspárt) és a nyugati nyomásra bekerült Stanisław Mikołajczyk. E néppárti politikusnak, az emigráns kormány volt miniszterelnökének jelenléte csupán fikciója volt a koalíciónak, és a szuverenitásnak. A Mikołajczykék, és a Lengyel Néppárt elleni fondorlatos támadások, a ravaszul kitalált 1946-os népszavazás, majd az 1947-es választások hamisítás-gyanús eredményei lehetetlenné tették az együttműködést. A hatalomátvétel Lengyelországban talán brutálisabb volt, mint a tábor többi országában, különösen, ami az emigráns kormány politikusai, fegyveres testületeinek tagjai elleni terrort illette. Mikołajczyk és hívei az ország elhagyására kényszerültek. A következő lépés a Lengyel Szocialista Párt likvidálása volt. 1948. decemberében – kommunisták és szocialisták egyesülésének látszatával, sok ezer ember kizárásával – létrejött a Lengyel Egyesült Munkáspárt, Lengyelországban kiépült egy olyan sajtos hegemón pártrendszer, amelyben formálisan ugyan fennmaradt az Egyesült Néppárt, és a Demokrata Párt, de a szakszervezetekhez hasonlóan, ezek legfeljebb a transzmissziós szíj szerepét tölthették be. Gazdasági és társadalmi értelemben Lengyelország volt a II. Világháború elsőszámú vesztese. Ipara, mezőgazdasága romokban hevert, Varsó és több nagyvárosa földig lerombolva. Az 1945-48-ban végrehajtott nagy társadalmi “átalakítás”, földreformok, államosítások, a politikai hatalom kiépítésére tett első lépések drámai körülmények között mentek végbe. A helyreállítás hároméves tervét (194749) a társadalom önfeláldozó együttműködése kísérte.
Az LMP vezetője, Władyslaw Gomułka programjában a sajátos “lengyel út” koncepcióját hirdette, valamiféle “közvetlen demokrácia” lehetőségét. Ez szolgált rövidesen ürügyül Gomułka és közvetlen munkatársai félreállítására, “jobboldali elhajlás” vádjával, majd bebörtönzésükre 1948-1951 között. 1953-ban – már Sztálin halálát követően – a rendkívül óvatosan és okosan politizáló Stefan Wyszyński bíboros, majd több száz egyházi személy bebörtönzésére került sor. Az egyház elleni kiélezett támadás főleg kulturális vonalon folyt, az iskolai oktatás területén, vagy a PAX (békepap-mozgalom) bomlasztó tevékenységével. Az egyházi intézmények, kolostorok viszont fennmaradtak. 1950-ben megszületett a tanácstörvény, amely felszámolta Lengyelország hagyományos területi önigazgatását, 1952-ben új, szovjet mintájú alkotmányt fogadott el a lengyel képviselőház. A szocializmus alapjainak “lerakását” szolgáló szovjet sémára épülő, a lengyel realitásokkal nem számoló hatéves terv (19501855), rendkívüli terheket hárított a társadalomra, különösen a parasztságra. A növekvő tiltakozást jelezte, hogy az erőltetett kollektivizálás ellenére a parasztgazdaságoknak csak a 10% -át sikerült beépíteni a szövetkezetekbe. 20. Lengyel ’56 és a Gomułka-korszak Az 1956-os poznańi munkásfelkelés és az azt követő lengyelországi változások fontos állomások voltak a totális rendszer lebontásának folyamatában. Gomułka visszatérése az elsőtitkári székbe, bíráló szavai és első intézkedései felszabadító hatással bírtak. Nemzetközi jelentőségét a magyarországi események bizonyítják. Politikájában a 60-as években radikális fordulat következett, ami a 68-as események kapcsán vált megrázóvá és a 70-es évek válságához vezetett. 1956 júniusában, Poznańban hatalmas munkástüntetésre, felkelésre került sor, amelyet a hatalom vérbefojtott ugyan, de kénytelen volt levonni politikai következményeit. 1956 októberében Gomułka visszatért a LEMP elsőtitkári posztjára, kemény szavakkal bírálta a személyi kultusz politikáját, meghirdette a “lengyel út a szocializmusba” programot, lemondott a mezőgazdaság kollektivizálásáról, megnyitotta a politikai foglyok börtöneit, lazítani igyekezett a szovjet politikától való függésen (a magyar fiatalok 1956. október 23-án a lengyelekkel szolidaritást vállalva vonultak az utcára). Átmenetileg megjavult a viszony az egyházzal is, Wyszyński támogatta Gomułkának a párt és a nemzet közötti hídverésre irányuló törekvéseit. Az együttműködés a lengyel püspöki karnak a német püspökökhöz intézett levele (“megbocsátunk, és megbocsátást kérünk” 1965-66), majd az “Ezeréves Lengyelország” múltjának értékelése körül kirobbant vitában vált ismét valóságossá. Az 1956-os év a gondolkodás felszabadulását, nagyszerű szellemi fellendülést hozott Lengyelországban. Gomułka nem volt felkészülve az alapvető változásokra, megtorpanásához feltehetően hozzájárultak a tragikus magyarországi tapasztalatok, a politikai vezetésben fellépő nacionalista, antiszemita, dogmatikus erők, majd 1968 eseményei, de nem utolsósorban saját ortodoxiája. A gazdálkodásban bekövetkezett sikertelenségei csak fokozták a válság elmélyülését. Utolsó jelentősebb cselekedete 1970. december 7én Lengyelország és a Német Szövetségi Köztársaság között az Odera-Neisse határ elismerésére vonatkozó egyezmény aláírása volt. Egy héttel később a Tengermellék nagyvárosaiban a munkásság sztrájkját a hatalom fegyveres erővel próbálta letörni. Gomułka megbukott, helyét Edward Gierek vette át. 21. A 70-es évek “jóléti szocializmusa” Edward Gierek nyugati kölcsönökkel, közigazgatási reformmal, új alkotmánnyal próbálta a lengyel közvéleményt leszerelni. Intézkedései nem a reformokat, hanem inkább a bürokráciát szolgálták. A kezdeti, látszólagos sikerek ellenére az ország egyre inkább gazdasági válság felé sodródott. Az 1976-os áremelés újabb hatalmas munkástiltakozást és brutális rendőrterrort váltott ki. Az ellenzéki mozgalomban ekkor bekövetkezett a fordulat. A Munkásvédelmi Bizottság és más, társadalmi önvédelmi szervezetek létrejötte előkészítették a talajt az 1980-ban, a Gdańskban kirobbant és az országot lángba borító sztrájkmozgalom, és a “Szolidaritás” Független Önkormányzó Szakszervezet megalakulását. A Belgiumban nevelkedett Edward Gierek, katowicei vajdasági titkárként valóságos ipari birodalmat hozott létre.
Hatalomra kerülését követően hamarosan jelentős nyugati kölcsönök érkeztek az országba. A fogyasztás növekedése és a felcsillanó esélyek a gazdasági felemelkedés reményeit keltették. A kölcsönöket és az országba érkezett technológiát azonban exporttal kellett volna visszafizetni. A korrupció és rablógazdálkodás, hozzánemértés újabb gazdasági válság felé sodorta az országot. 197576-ban, közigazgatási reformmal (17 vajdaság helyett 49 újat hoztak létre, megszüntették a járásokat), alkotmánymódosítással (a Szovjetunióval való barátságot a párt vezető szerepét az alkotmányban akarták rögzíteni), áremelésekkel kísérletezett a kormány. A felgyülemlett elégedetlenség, és az újabb áremelések, áruhiány, jegyrendszer bevezetése 1976 júniusában hatalmas tiltakozást, sztrájkokat, pártbizottság elleni támadásokat, s ezek nyomán brutális rendőrakciókat eredményeztek. Ekkor következett be a lengyel ellenzéki mozgalomban az a fordulat, amely az elkövetkezendő évtizedekre meghatározta az ellenzéki cselekvést és gondolkodást. A társadalomnak a totalista rendszertől függetlenül, sőt annak ellenére kell léteznie és szerveződnie: “ne égessük a pártbizottságokat, teremtsük meg a magunkét” (Jacek Kuroń). A letartóztatott munkások védelmére megalakult Munkásvédelmi Bizottság (KOR) rövidesen jelentős társadalmi önvédelmi szervezetté nőtte ki magát, majd sorra alakultak más, hasonló törekvéseket képviselő szervezetek, szerepet vállalva a munkásság és értelmiség közötti – 1970-ben csúfos kudarcot vallott - együttműködés kiépítésében. A szabadság és emberi méltóság tiszteletben tartásáért folytatott harcban a társadalom erős támogatást kapott az egyháztól. Karol Wojtyła krakkói érsek pápává választása 1978 végén, majd 1979-es hazalátogatása különösen nagy lendületet adott a társadalomban végbemenő folyamatoknak. 1980 nyarán a gdański hajógyárban kirobbant sztrájk volt a szikra, amely az egész országot lángba borította. A kormány kénytelen volt tárgyalni, és megegyezni a sztrájkolókkal. A híres 21 pont azonban már nem csak a szűk munkásérdekeket vette figyelembe. A munkásság érdekében tárgyaló Lech Wałęsa megértette, hogy a gazdasági változások nem lehetségesek politikai változások nélkül. A megalakult “Szolidaritás” Független Önkormányozó Szakszervezet rövidesen hatalmas szervezetté vált, tagjainak száma megközelítette a 10 milliót. 22. A kommunista rendszer agóniája A hegemón pártrendszer szétfeszítésére irányuló 1980-81-es kötélhúzásnak 1981. decemberében Wojciech Jaruzelski hadi állapot bevezetésével vetett véget. A társadalmat sokkolta a megaláztatás, a tömeges internálás, a tragikus gazdasági helyzet. A Szolidaritás iránti szimpátia nem szűnt, az amnesztiát követően tömegesen alakultak illegális szervezetek. Nagy szerepet vállalt az egyház, különösen II. János Pál pápa hazalátogatásai voltak katartikus hatással az emberekre. A hivatalos politika kezdeményezéseivel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság a pártvezetést és a kormányt az ellenzékkel való tárgyalásokra ösztönözték. 1980-1981-ben úgy látszott, hogy sikerül tárgyalásokra kényszeríteni a politikai hatalmat, és belülről szétfeszíteni a hegemón pártrendszert. A közel másfél évig tartó küszködésnek, a be nem váltott ígéretek, a látszattárgyalások és súlyos provokációk időszakának 1981. december 13-án a hadiállapot bevezetése vetett végett. Wojciech Jaruzelski tábornok, miniszterelnök, LEMP-főtitkár indokolása szerint ez a lépés egy nagyobb veszélyt, a szovjet beavatkozást hivatott elhárítani. Sok ezer embert internáltak, a Szolidaritást betiltották. A hadiállapot arra is alkalmul szolgált, hogy a párt reformerőitől megszabaduljanak. A Szolidaritás másfél éve alapvető változást hozott a lengyelek gondolkodásában. A gazdasági összeomlás, a nyomor, állandó nyugtalanság kimerítette, a hadiállapot megalázta a lakosságot, a Szolidaritás iránti szimpátia ennek ellenére nem gyengült, az illegalitásba szorított mozgalmat a tömegek mondhatni nyíltan támogatták. Sőt, egyes követeléseiket a hatalom által létrehozott hivatalos szakszervezet is kénytelenek voltak figyelembe venni. 1982-őt követően - a hadiállapot felfüggesztése, majd az amnesztia után - tömegével alakultak a Szolidaritáshoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó illegális szervezetek, számuk 1989-re elérte a 280-at. A lengyel szamizdat tevékenység európai hírűvé vált, a templomok gyakran sajátos, író-olvasó (valamint tudományos előadások, alternatív művészeti, szinházi, filmvetitési, stb.) találkozók színhelyeivé lettek. Katartikus jelleget öltöttek a II. János Pál pápa hazalátogatásai (1983, 1987) alkalmával megnyilvánult tömegdemonstrációk. De ilyenek voltak a titkosrendőrség tisztjei által meggyilkolt katolikus pap, Popiełuszko sírjához való zarándoklások.
A Jaruzelski kormány korlátozott piaci reformjai, liberalizálási kísérletei átmenetileg ugyan stabilizálni látszottak az ország gazdaságát, valójában nem voltak érzékelhetők a lakosság számára. A kormány 1987-ben látványos népszavazást rendezett gazdasági reformterveinek elfogadtatására, a lakosság 55%-a elutasította a tervet. Sajátos patthelyzet alakult ki a 80-as évek végére Lengyelországban. A pártállami vezetés válsága elkerülhetetlennek tűnt, az ellenzék erősen differenciálódott (bár döntő fontosságú kérdésekben elismerte a “Szolidaritás” elsőbbségét). 23. A lengyel “Kerekasztal” Az 1989. február 6-tól április 6-ig zajló “Kerekasztal” tárgyalásokon elfogadott alkotmányjogi reformok megváltoztatták a lengyel politikai rendszert, az államforma ismét köztársaság lett, középerős köztársasági elnökkel, politikai prulalizmusra épülő parlamenti demokráciával, szejmmel és szenátussal. A tárgyaló felek kompromisszuma a képviselő helyek előzetes elosztásában rejlett, amely szerint a helyek 35% -át a függetlenek kapták, 65% eleve biztosítva volt a kommunista part és szövetségesei részére. 1989. június 4-én lezajlott választások számszerűségükben ugyan nem, valójában azonban a pártállami struktúra bukását eredményezték. 1988. tavaszán és nyarán heves sztrájkmozgalom bontakozott ki a kormány gazdasági intézkedései ellen. A résztvevők radikalizmusa már egy új nemzedék bekapcsolódását jelezte. A hivatalos vezetés rákényszerült a tárgyalásokra az ellenzékkel, Kiszczak belügyminiszter kétszer is leült Wałęsaval tárgyalni a párbeszéd lehetőségéről (1988. augusztus, december), az ellenzéken belül a tárgyalás hívei kerekedtek felül (Wałęsa, Michnik, Kuroń, Geremek stb.). Az 1988. decemberében megalakult Állampolgári Bizottságok aktivitásukkal nagy szerepet játszottak a tárgyalások sikerességében és az ellenzék felkészülésében a hatalom átvételére. Az 1989. február 6-tól április 6-ig tartó “Kerekasztal”-tárgyalásokon elfogadott alkotmányjogi reformok alapvetően megváltoztatták a lengyel politikai rendszert. Lengyelország ismét köztársaság lett középerős köztársasági elnökkel. Visszaállították a szenátust, hárompólusú rendszerré alakult át a korábbi centralizált struktúra. A LEMP elvben elfogadta a politikai pluralizmust, a parlamenti demokrácia alapvető eszméit. Valódi kompromisszum az elkövetkező választások mandátumainak elosztásában rejlett: a képviselői helyek 60 % át a hatalom képviselői fenn kívánták tartani maguknak és csak 35%-ot kívántak a független képviselőknek juttatni. Az 1989. június 4-én sorra került választásokon csak az előzetes megállapodás mentette meg a koalíciót (a LEMP-el közös listán indulókat) a teljes csődtől. Országos listájuk megbukott, miközben a Szolidaritás jelöltjei már az első fordulóban elnyerték az engedélyezett szavazatokat, a szenátusban pedig 100-ból 92 helyet. A második forduló, majd Jaruzelski köztársasági elnökké választása csak az ellenzék szavazataival sikerült. A LEMP nem élte túl a választási vereséget, 1990. februárjában két részre szakadt, a többség Aleksander Kwaśniewskivel az élén szociáldemokrata pártot alakított s frakciója a parlamentben a Demokratikus Baloldal Parlamenti Klubja nevet vette fel. 24. A rendszerváltó kormányok A tényleges rendszerváltás beindítása Tadeusz Mazowiecki kormányára hárult, amely az első nem kommunista kormány volt a térségben. Rendkívül súlyos gazdasági nehézségekkel kellett megbirkóznia (Balcerowicz féle sokkterápia). 1990. novemberi köztársasági elnökválasztáson Wałęsa került ki győztesen. Az első teljesen szabad választásokra 1991-ben került sor. A Szolidaritás mozgalom felbomlását követően, a pártok elaprózottsága miatt egyetlen pártnak sem sikerült jelentős többséget kapnia, ami kormányok sűrű változását vonta maga után. A gazdasági recesszió 1993. végére oldódni látszott, az ipari termelés 4%-os növekedést mutatott. Felgyorsult a privatizáció folyamata. A térségben szinte egyedülálló volt a magánvállalkozások létesülésének üteme. Az 1993as választásokon a baloldali blokk kerekedett felül. Két évvel később Aleksander Kwaśniewski lett az elnökválasztás győztese. 1989. szeptemberében, többszöri nekifutás után - Tadeusz Mazowiecki vezetésével alakult koalíciós kormány, negyven év után az első nem kommunista kormány Közép-Kelet- Európában.
Ezt követte a kommunista rendszer lavinaszerű összeomlása térségünkben, ami nem maradt hatástalanul a Szovjetunióban felerősödő folyamatokra sem. Előre ugyan nem volt kiszámítható sem a szovjet, sem a német magatartás. A Mazowiecki kormánynak, és utódainak az ország bonyolult geopolitikai helyzetét is figyelembe véve, óvatos manőverezéssel évtizedek óta először sikerült érvényesítenie a lengyel államérdekeket. A Szovjet Hadsereg utolsó egységei ugyan csak 1993. szeptember 18-án hagyták el Lengyelország területét, de ez már a két ország kormányai közötti megállapodás menetrendje szerint történt. (Az időpontot az NDK-ban állomásozó szovjet egységek kivonásának az üteme befolyásolta.) Nagy jelentőségű volt az egyesült Németország és Lengyelország között az Odera-Neisse határszavatoló megállapodás aláírása. (1990. november). A jelentős társadalmi támogatást élvező Mazowiecki kabinetnek szembe kellett néznie azzal a paradox helyzettel, hogy a pártállami struktúra lebontását felgyorsító súlyos gazdasági állapotok béklyóként gátolják a radikális gazdasági változások bevezetését, az előző évtizedekben felhalmozódott államadósság következtében elzáródtak a külföldi kölcsönök forrásai. Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter “sokkterápiája” hozott ugyan sikereket a hiperinfláció lassításában, a termelés beindításában, a gazdasági élet gyors stabilizációjában, de a társadalomra háruló súlyos tervek a munkanélküliség növekedése, egy idő után csalódást váltott ki az emberekből. Az államhatalom decentralizálását szolgáló önkormányzati törvény alapján tartott önkormányzati választások már a lakosság csökkenő érdeklődését mutatták. Súlyosbította a helyzetet az új kormányfő és a Szolidaritás vezetője, Wałęsa között kialakult versengés is. A nagy rendszerváltó mozgalom, a Szolidaritás, különböző érdekek, személyi törekvések vonalán bomlásnak indult. A tényleges szakadáshoz az 1990 novemberére előrehozott elnökválasztások vezettek, amelyből Wałęsa került ki győztesen. Mazowieckit 1990. decemberében a Bielicki kormány követte. Az első, teljesen szabad választásokon (1991. október) a jogosultaknak már csak 43% -a vett részt, 29 választási bizottság jelöltjei kerültek be a parlamentbe, közülük 9 birtokolta a mandátumok 88% -át. Az 5% -os, illetve pártkoalíciók esetén 7%-os parlamenti küszöböt csak 1993-ben vezették be Lengyelországban. A politikai elaprózódás a szenátusban is jelentkezett. Az elkövetkezendő időszakot a “rövid kormányok” időszakának is nevezik Lengyelországban. Az utókor az 1992 júliusában alakult Hanna Suchocka kormányát (Demokrata Unió) tartja a legeredményesebbnek. Működése elején született a kis alkotmány, amely a miniszterelnök és a kormány jogkörét erősítette, sikeresen “túlélte” a Lengyelországban nagy viharokat kiváltott “abortusz törvényt”, az iskolai hitoktatással kapcsolatos vitákat. Privatizációs kísérletei nem minden esetben váltottak ki egyetértést, a nem rentábilis bányák bezárására vonatkozó javaslatait pedig vissza kellett vonnia. Ugyanakkor sikerült a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal megállapodni a lengyel államadósság csökkentésében és visszafizetésének átütemezésében. 1993. végére az ipari termelés növekvő tendenciát mutatott, és jelentős eredményeket értek el a magánszektor pozícióinak erősítésében. A Szolidaritásból kinőtt hatalmi elit belső harca azonban a Suchocka kormány a bukásához és az 1993-as választásokon a Kwaśniewski vezette baloldali blokk előretöréséhez vezetett. Az új kormány a baloldali szövetség és a Néppárt koalíciós szerződése alapján jött létre. A miniszterelnöki posztot Waldemar Pawlak néppárti politikus vette át. Az új kormány folytatta a piacgazdaság építését, a tulajdonviszonyok átalakítását. Az 1995-ös elnökválasztáson Aleksander Kwaśniewski legyőzte Wałęsát és felváltotta a köztársasági elnöki székben. A politikai pártok szétaprózottsága továbbra is nehezítette a jól körvonalazható, világos politikai paletta kialakulását, s a társadalom számára az egyértelmű tájékozódást. Az 1989-es rendszerváltás óta Lengyelországnak 11, a parlament által megválasztott miniszterelnöke és 9 kormánya volt (3 kormányalakítás sikertelen maradt) Az egyes kormányok, illetve kormánykoalíciók között elsősorban a reformok megvalósításának mikéntjében voltak különbségek, a demokratikus, állampolgári jogok nem sérültek, a jogállamiság tovább erősödött. A lengyel gazdaság viszonylag gyorsan, elsőként a térségben elérte a GDP 1989-es színvonalát. A kapitalizálódás folyamatában, a régióban szinte egyedülálló módon szaporodó hazai kis- és középvállalkozások voltak a meghatározóak, a nemzetközi multinacionális tőke csak a 90-es évek második felétől vállalt nagyobb szerepet. A privatizáció üteme 1993-1996 között lelassult ugyan, de 1997 óta újabb lendületet vett. A munkanélküliség továbbra is magas (2001-ben 16%) Új, pozitív jelenség a nemzeti kisebbségek, elsősorban a németek és az ukránok aktivizálódása. 1997-ben elfogadásra került az új alkotmány, majd 1998-ra lezárultak a közigazgatási és önkormányzati reformok. (Háromszintű közigazgatás került bevezetésre: 16 vajdaság, 372 járás, 2489 község – 2002. áprilisi adat.).
Konszenzus alakult ki a külpolitika és a biztonságpolitika terén is: OECD-tagság (1996), NATOtagság (1999), Európai Uniós csatlakozás. Lengyelország geopolitikai helyzete alapvetően megváltozott, 7 országgal határos, mindegyikükkel alapvető érdekközösség, gazdasági és politikai együttműködés fűzi össze.
II.
Jagelló-ház A Wikipédiából, a szabad lexikonból. A Jagelló-ház litván származású lengyel királyi dinasztia, melynek tagjai eljutottak a cseh és magyar trónra is.
A dinasztia alapítása
A Jagelló dinasztia leszármazási viszonyai A dinasztia őse, Gediminas litván nagyfejedelem volt a 14. században. Az ő unokája Jogaila (Jagello) szintén litván nagyfejedelem volt, mikor Litvánia és Lengyelország 1385. augusztus 14-én megkötötte a krewói uniós szerződést. A szerződés értelmében Jogaila (és népe) áttért a keresztény hitre, feleségül vette Hedviget, Lengyelország királynőjét (Nagy Lajos leányát) és 1386. február 17-én II. Ulászló néven lengyel király lett. Ettől kezdve 1572. július 7-ig a Jagelló-ház tagjai foglalták el a lengyel trónt. A létrejött perszonálunió Közép-Európa keleti részének vezető hatalma lett. Lengyelország 1410. július 15-én a tannenbergi csatában (grünwaldi csata) megsemmisítő vereséget mért régi ellenfelére, a Német Lovagrendre. Ulászló Luxemburgi Zsigmond, magyar királynak is ellenjelöltje volt, de a két király 1412. május 22-én Budán találkozott és békét kötött. A husziták meghívták a cseh trónra is, de Ulászló visszautasította azt. Későn, az 1420-as években születtek fiai. Ulászló a lengyel nemességnek jelentős engedményeket tett a trónöröklés biztosítására.
A második lengyel–magyar perszonálunió II. Ulászlót 1434. június 1-jén fia, III. Ulászló követte a lengyel trónon. Őt a magyar rendek V. László ellenében királlyá választották és 1440. július 17-én magyar királlyá koronázták. Ezzel rövid időre ismét perszonálunió jött létre Magyarország és Lengyelország között. Ulászló várnai csatavesztése (1444. november 10.) után azonban a Jagellók elvesztették Magyarországot, a magyar trónra V. László személyében Habsburg uralkodó került, a lengyel trónt Ulászló öccse IV. Kázmér foglalta el.
Jagelló–Hunyadi ellentét Kázmér tovább növelte Lengyelország hatalmát. Az 1466. október 19-én kötött (második) thorni békében a Német Lovagrendet a lengyel hűbér elismerésére kényszerítette és Danzig Lengyelországhoz csatolásával kijáratot szerzett a Balti-tenger felé.
IV. Kázmér felesége Habsburg Albert magyar, cseh és német király leánya, Erzsébet volt, így fiai (hat fia és hét leánya született) igényt tarthattak a cseh és magyar trónra is. A Vitéz János vezette Hunyadi Mátyás ellenes összeesküvők IV. Kázmér fiát, – az utóbb szentté avatott – Kázmér herceget hívták meg a magyar trónra, aki 1471. szeptember 20-án hadat üzent Mátyásnak és tizenkétezer fős lengyel sereg élén benyomult Magyarország területére. Mátyás azonban a rá jellemző határozottsággal úrrá lett a helyzeten. Hunyadi–Jagelló ellentét alakult ki a cseh trónöröklés kérdésében is. A magyar király ellen cseh– lengyel szövetség jött létre, melyet nyíltan támogatott III. Frigyes német-római császár is. Mátyást 1469. május 3-án cseh királlyá koronázták, de az egész Csehország feletti uralmat nem tudta megszerezni. 1471. május 27-én, Podjebrád György halála után a kuttenbergi (Kutna Hora) cseh királyválasztó országgyűlésen Jagelló Ulászlót választották cseh királlyá és 1471. augusztus 22-én a koronázás meg is történt.
A Jagelló-kor Kelet-Európában Mátyás 1490. április 6-ai halála után – Corvin János és I. Miksa, német király mellett – két Jagellóházi jelölt, Ulászló és János Albert is esélyes volt a magyar trónra. Mindketten sereggel érkeztek Magyarországra, de a magyar rendek végül 1490. július 15-én a rákosi országgyűlésen Ulászlót választották magyar királlyá. Az új magyar király öccsét fegyveres erővel győzte le, Miksával pedig 1491. november 7-én Pozsonyban békét kötött.
A Jagellók országai a 16. század elején Ulászló megválasztásának okaként legtöbbször azt szokás említeni, hogy a magyar rendek a sokszor diktatórikusan uralkodó Mátyás után egy gyengekezű, könnyen befolyásolható uralkodót akartak. Ulászló mellett azonban egy sokkal racionálisabb indok is szólt és ez a török elleni védekezés szükségessége. Már Mátyás is tisztában volt azzal, hogy Magyarország a török elleni védekezés pénzügyi és katonai terheit csak egy szélesebb és erősebb bázis élén tudja elviselni. Mátyás halálával szertefoszlott annak lehetősége, hogy magyar vezetéssel jöjjön létre egy Törökország ellen védekezni képes államalakulat. Magyarországnak csak két lehetősége maradt, vagy a Habsburg, vagy a Jagellóház uralmának felvállalása. Az, hogy a két dinasztia küzdelméből melyik fog győztesen kikerülni, a 16. század elején még nem volt nyilvánvaló. Ulászló magyar királyságával a Jagelló-ház hatalma csúcsára érkezett. Az általuk kormányzott terület birodalom méretű – közel kétmillió négyzetkilométer – volt. E terület lakossága sok nemzetből állt és sokféle vallású volt, viszont szemben Európa nyugati felével itt vallási türelem uralkodott. Fennállt a lehetősége tehát egy olyan államokból álló államszövetség létrejöttének, amelyek addigi fejlődése sok közös vonást mutat, és amelyek között az együttműködésnek több évszázados hagyományai voltak. Ez az államszövetség alkalmasnak látszott arra, hogy nagyhatalomként beleszólhasson az Európa jövőjébe.
Jagelló–Habsburg ellentét 1492. június 7-én meghalt IV. Kázmér. Jog szerinti örököse, Ulászló lemondott a lengyel trónról és ezzel a dinasztia cseh–magyar és lengyel ágra szakadt. A következű lengyel királyok Ulászló öccsei, János Albert (1492. augusztus 27. – 1501. június 17.), Sándor (1501. október – 1506. augusztus 19.) és I. Zsigmond (1507. január 24. – 1548. április 1.) voltak. A testvérek kezdetben megkísérelték politikájukat összehangolni. 1492. december 5-én Ulászló és János Albert szövetségi szerződést kötöttek, 1500. augusztus 14-én pedig Budán megkötötték a magyar–lengyel–francia szövetséget, amely a Habsburg–spanyol kapcsolatot volt hivatott ellensúlyozni. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy a Jagelló országok közös érdekeinél az ellentétes érdekek az erősebbek. I. Miksa német-római császár szövetséget kötött Lengyelország ellenfeleivel, a Német Lovagrenddel és az orosz cárral. A császár felismerte ugyanis, hogy míg Magyarországnak létérdeke a török elleni védekezés, Lengyelországnak ez csupán másodlagos az északi és keleti mellett. A Habsburg politikát siker koronázta.
A bécsi kongresszus 1515. július 19-én I. Miksa német-római császár, II. Ulászló magyar és cseh király és I. Zsigmond lengyel király Bécsben egyezséget kötött. A megegyezés lényegében Kelet-Közép-Európa befolyási övezeteinek újrafelosztását jelentette a két versengő dinasztia között. Miksa vállalta, hogy felhagy a Német Lovagrend és az orosz cár támogatásával, a Jagelló-ház pedig belement abba, hogy II. Ulászló gyermekei és a császár unokái kettős házassági szerződést kössenek. A házassági szerződés gyakorlatilag azt jelentette, hogy Magyarországon és Csehországban II. Ulászló halála után elsősorban a Habsburgok befolyása, majd – ha a magyar–cseh király utód nélkül halna meg – utódlása érvényesül.
A dinasztia kihalása 1516. március 13-án meghalt II. Ulászló. A cseh és magyar trónon fia, II. Lajos követte. Apa és fia uralkodása alatt Magyarország nem készült fel a török elleni harcra. II. Lajos 1526. augusztus 29-én halt meg a mohácsi csatában, halálával kihalt a Jagelló-ház cseh–magyar ága. A Jagelló-ház utolsó uralkodója – I. Zsigmond fia –, II. Zsigmond 1548. április 1. és 1572. július 7. között Lengyelország királya volt.
III. LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSA 17-18. század A 17. század közepén a Bohdan Hmelnickij vezette kozák felkelés zűrzavaros idejét az Tűzzel-vassal című regény örökítette meg. 1699 előtt számos háború folyt Törökország, Oroszország, Svédország, Erdély és Brandenburg-Poroszország között. Az ezt követő 80 év folyamán a gyakorta háborús övezetté váló ország intézményi rendszerében is eluralkodott a totális anarchia, és az ország meggyengülése az Oroszországtól való függőség növekedésével járt. A felvilágosodás Lengyelországban a teljesen független politika és a néhai államrendszer visszaállításának támogatását hozta el, megalkotva ezzel Európa első írott alkotmányát. A reformfolyamat megszakadt Lengyelország 1772, 1793 és 1795 évi, Oroszország, Poroszország és Ausztria közötti felosztásával. A lengyelek nem hagyták elveszni szabadságukat, és sokszor fel is lázadtak elnyomóik ellen. Lengyelország felosztása (lengyelül: Rozbiory Polski) Lengyelország történelmének 1772-től 1795-ig tartó korszaka, amikor a lengyel-litván nemzetközösség területét fokozatosan felosztották (diplomáciai egyezmények eredményeképpen, anélkül, hogy sor került volna háborúra Lengyelországgal) két vagy három részre: Ausztria, a Porosz Királyság, és Oroszország között. 1807-ben Lengyelország névleg független államformát kapott Varsói Hercegség néven, de 1815-ben ez átalakult az ugyancsak nem szuverén Lengyel Királysággá. 1918 után a felosztás előtti területek nagy részén új államok jöttek létre: Lengyelország, Litvánia, Bialorusz, Ukrajna, és Gdańsk Szabad város, kisebb területek Lettországhoz, Csehszlovákiához és Romániához kerültek, valamint néhány terület Németország és Oroszország (később Szovjetunió) határain belül maradt. A felosztás főbb fázisai: • • •
Lengyelország I. felosztása - 1772 (Oroszország, Poroszország, Ausztria) Lengyelország II. felosztása - 1793 (Oroszország, Poroszország) Lengyelország III. felosztása - 1795 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)
Lengyelország felosztása Előzmények
A felosztás előtt: a lengyel-litván nemzetközösség legnagyobb kiterjedése
Úgy lehet jellemzni Lengyelország-Litvánia unióját a felosztást megelőző utolsó éveiben (a XVIII. század közepén), mint egy nem teljesen szuverén államot: modern terminológiával Oroszország bábállama volt, mivel gyakorlatilag az orosz cár választotta ki a lengyel királyokat (ez különösen igaz az utolsó uniós királyra II. Poniatowski Szaniszló Ágostra, aki egy ideig az orosz uralkodó, Nagy Katalin szeretője volt. IV. Ulászló uralkodása alatt (1632-48.) kialakult a liberum veto intézménye. Ez a parlamenti eljárási politika az összes nemesember politikai egyenlőségének feltételén alapult és azzal a következménnyel járt, hogy egyhangú konszenzusra volt szükség minden javaslat elfogadásához. Ha egy egyszerű képviselő azt hitte, hogy egy javaslat káros lehet a választókerülete (vagy esetleg csak a saját birtoka) számára, még akkor is, ha a törvényt már megszavazták, elegendő volt ahhoz, hogy meggátolja a törvény jogerőre emelkedését. Egyre nehezebb lett bármilyen tevékenység a törvényhozásban. A liberum veto másrészt lehetővé tette, hogy a külföldi diplomaták a nemesek megvesztegetése révén akartukat évényre juttassák. Az unió semleges maradt a Hétéves háborúban, bár rokonszenvezett Franciaország, Austria és Oroszország szövetségével és megengedte, hogy az orosz csapatoknak, hogy Lengyelország nyugati területeit bázisként használják Poroszország ellen. II. Frigyes ezt úgy torolta meg, hogy nagymennyiségű hamis lengyel pénzt veretett, mellyel komolyan hatott a lengyel gazdaságra. Az Oroszország irányította lengyel nemességen és a varsói orosz miniszteren Nyikolaj Repnyin hercegen keresztül Nagy Katalin kikényszerített egy alkotmányt, mely megszüntette II. Poniatowski Szaniszló Ágost 1764-ben hozott reformjait. Ezeket a változásokat az úgynevezett Repnyin-szejm hozta, melyet Repnyin követről neveztek el, aki de facto diktálta ennek a szejmnek a határozatait (és aki elrendelte néhány politikájával elégedetlenkedő hangoskodó, név szerint Józef Andrzej Załuski és Wacław Rzewuski elfogását és száműzését Szibériába). A liberum vetot és az elmúlt évszázad összes régi visszaélését megváltoztathatatlan részként biztosította az új alkotmány (az úgynevezett kardinális törvényekben) Az uniót kényszerítették arra, hogy Oroszország védelemét kérje a növekvő porosz veszéllyel szemben. Brandenburg-Poroszország az ország északnyugati részéből követelt egy darabot, hogy egyesítse a keleti és nyugati tartományait. Ez a Lengyel-litván uniónak a Balti-tenger partjából csak kis részt hagyott Lettországban és Litvániában. Repnyin valásszabadságot követelt a protestánsoknak és a keleti ortodox egyháznak. A lengyel katolikus vezetés reakciója és a nagy felháborodás Oroszország lengyel belügyekbe való beavatkozása miatt kirobbantotta a Bari konföderáció háborúját Oroszországgal. Ez a háború 1768-1772-ig tartott. Az uniót nem lehetett megszüntetni addig, amíg régi szövetségese, Ausztria ezt meg nem engedte, így Katalin diplomáciai lépéseket tett, hogy Ausztriát saját oldalára állítsa. A szomszédok, nevezetesen Poroszország, Ausztria és Oroszország titkos szerződést kötöttek, hogy megőrizzék a status quot: vagyis, hogy biztosítsák, nem változnak az unió törvényei. Ezt a szövetséget később a lengyelek a "három feket sas szövetségének" nevezték, mivel mindhárom hatalom fekete sast használt állami szimbólumként, szemben a lengyel fehér sassal. A lengyelek megkisérelték kiűzni az idegen hatalmakat. A Bari konföderáció felkelésével 1768 és 1772 között. De a konföderáció irreguláris és rosszul irányított csapatainak nem volt esélyük a reguláris orosz hadsereggel szemben és súlyos kudarcot vallottak.
Az első felosztás A felosztásról szóló egyezményt 1772. február 19-én Bécsben írták alá. Korábban, 1772. február 6-án kötött Poroszország és Oroszország szerződést Szentpétervárott. Augusztus elején az orosz, a porosz és az osztrák csapatok egyidejűleg bevonultak az Unióba és a megállapodás szerint elfoglalták az egymás között felosztott tartományokat. 1772 augusztus 5-én kiáltványt bocsátottak ki. A Bari konföderáció leverésén megdöbbent országnak nem volt ereje, hogy tovább ellenálljon. A Konföderáció hadserege, melynek vérehajtó bizottságát miután Ausztria csatlakozott a porosz-orosz szövetséghez kiutasították Ausztriából, nem tette le a fegyvert. Minden egyes a konföderáció kezén lévő várat és erődöt a végsőkig tartottak. Híressé vált Tyniec és Częstochowa, melynek parancsnoka Kazimierz Pułaski volt, védelme. Tyniec csak 1773 márciusában esett el.
Krakkót április 28-án vette be Alekszandr Szuvorov orosz tábornok. Aki a vár az összes védőjét Szibériába küldte. Sem Anglia, sem Franciaország nem adott megfelelő segítséget de még csak nem is tiltakozott, amikor a felosztást végrehajtásakor. Így ért véget az Unió rosszul szervezett kísérlete, hogy visszaverje a külső agressziót. Ez több százezer ember életébe került és teljesen hiábavalónak bizonyult. Ugyanakkor ez volt az újjáéledő lengyel nemzeti öntudat első megnyilvánulása.
Az első felosztás (1772)
A felosztási egyezményt, annak aláírói 1772. szeptember 22-én ratifikálták. II. Frigyes megmámorosodott ettől a sikertől és gondosan ügyelt az új lengyel birtokának jólétére. Jelentös számban telepített katolikus tanítókat az országba, elsősorban jezsuitákat, akiket előzőleg igyekeztek elhallgattatni. A porosz koronahercegeknek kötelezővé tették, hogy megtanuljanak lengyelül. Az osztrák Kaunitz rendkívül büszke volt a gazdag bochniai és wieliczkai sóbányákra, és II. Katalin is nagyon elégedett volt. Ennek a "diplomáciai dokumentumnak" révén Oroszország Livoniának ahhoz a részéhez is hozzájutott, amely még lengyel kézen volt, és Fehéroroszországnak a Vityebszk, Polock és Msztyiszlavl környékén lévő részeihez. Pororszország megszerezte Ermlandot (Warmia) és a Királyi Poroszországot (Prusy Królewskie), mely később Nyugat-Poroszország néven új tartomány lett és Pomeránia környékét, Danzig (Gdańsk) nélkül, Marienburg (Malbork) és Kulm (Chełmno) vajdaságokat Thorn (Toruń) nélkül és egy kis részt Nagy-Lengyelországból is. Ausztriához került Zator és Auschwitz (Oświęcim), Kis-Lengyelország egy része, Krakkó és Sandomierz környéke, és egész Galícia Krakkó nélkül. Ezzel a felosztással a lengyel-litván unió területének - ami akkor körülbelül 1 230 000 km² és négymillió lakost jelentett - mintegy 30%-át elvesztette. A földterület, lakosság és állami bevétel legnagyobb része Ausztriához került. Miután ki-ki elfoglalta a rá eső területrészt, a három résztvevő hatalom azt követelte, hogy Poniatowski Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket. A király Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért és vonakodott összehívni a szejmet. Amikor semmilyen segítség sem érkezett és a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. Azokat a szenátorokat, akik ellenezték ezt a lépést, letartóztatták és Szibériába száműzték II. Katalin képviselői. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, és sok nehézség után csak a képviselők szokásos számának mintegy fele jelent meg az ülésen, melyet Adam Poniński, egy cinikus és nótórius szerencsejátékos vezetett. Abból a célból, hogy megakadályozza a szejm megszakítását és az megszállók céljainak kudarcát elvállalta, hogy a szabályos szejmet a konöderáció szejmjévé alakítja át, ahol a többséget biztosítani tudta. Tadeusz Rejtan, Samuel Korsak és Stanisław Bohuszewicz drámai erőfeszítései ellenére, hogy ezt megakadályozza, az aktust megtették Michał Radziwiłł, valamint Andrzej Młodziejowski és Ignacy Jakub Massalski püspök, valamint Antoni Kazimierz Ostrowski lengyel prímás segítségével, akik magas tisztséget töltöttek be a lengyel szenátusban. Az úgynevezett felosztás-szejm egy harminctagú bizottságot választott, hogy a felmerült problémákat oldja meg.
1773. szeptember 18-án a bizottság formálisan aláírta a lemondási egyezményt, lemondva az unió részéről az összes elfoglalt területről. Másrészt a nagy szejm, mely folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig néhány fontos reformot fogadott el, többek között az állandó tanács és a nemzeti oktatási bizottság létrehozását. Amikor Poroszország elfoglalta Északnyugat-Lengyelországot, hirtelen ellenőrzése alá vonta az unió külkereskedelmének több, mint 80%-át. Óriási vámok kiszabásával Poroszország felgyorsította az unió elkerülhetetlen összeomlását.
Második felosztás 1790-ben, amikor a politikai légkör reménytelenül elromlott Lengyelország számára, Poroszország, halálos ellensége szövetségkötést kényszerített ki. A lengyel-porosz paktumot 1790-ben írták alá. A feltételek olyanok voltak, hogy a következő két felosztást előrevetítették. Az 1791. lengyel alkotmány - mely harmadik korszerű polgári alkotmány volt a világon - polgárjogot biztosított a burzsoáziának, biztosította a kormányzás három ágának függetlenségét, és kiküszöbölte a Repnyin alkotmány visszaáéléseit. Lengyelország még egyszer reformokat mert hozni Oroszország engyedélye nélkül és a császárnő ismét megharagudott és megtámadta 1792-ben. A májusi alkotmány elfogadása az unió által azonnali agresszív válaszlépést váltott ki szomszédaiból, akik tartottak az unió megújulásától. A kialakult háborúban az oroszbarát mágnások, a targowicai konföderáció Ausztria semleges magatartása mellett harcot indítottak az alkotmányt védelmező lengyel erőkkel szemben. Elárulva porosz szövetségeseik által az alkotmányhű erők vereséget szenvedtek és a második és harmadik felosztásra a következő két évben sor került, és ezzel az unió sorsa megpecsételődött. A második felosztás alkalmával Oroszország és Poroszország egymást segítette hozzá elegendő terület szerzéséhez, így Lengyelország határain belül az 1772-es lakosságnak már csak egyharmada maradt.
Harmadik - végső - felosztás A Kościuszko-felkelés elbukása után nem egészen egy évvel, 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói megállapodást írtak alá, melynek értelmében végrehajtották Lengyelország utolsó, végső felosztását. A harmadik felosztás a belső krízis és a szomszédos birodalmak expanzív tevékenységének eredménye volt, de közrejátszott a Kościuszko-felkelés sikertelensége és az hogy Lengyleország háborút vesztett Oroszországgal és Poroszországgal szemben.
Területi veszteségek
Lengyelország a harmadik felosztás után
A harmadik felosztás után minden területet elveszített Lengyelország a Niementól és Bugtól keletre (120 ezer km²) Oroszország javára. Az elrabolt területeken kormányzóságokat alapítottak: a wołyńit Izasław székhellyel, a grodnoit, minszkit és a litvánt Vilnius fővárossal. A három felosztás eredményeképpen az oroszok összesen 471 ezer km² területet szereztek 6 millió lakossal. Poroszország elfoglalta Varsót és Niementől és Pilicától nyugatra eső területeket (55 ezer km²). Ezen felül a Hohenzollern királyság területéhez csatolték az úgynevezett Új Sziléziát Siewierzzsel. Az új porosz területeken két tartományt alakítottak ki: Dél-Poroszországot a varsói részleggel és Új Porosz Keletet, mely a płocki és białystocki területet ölelte fel. Az összes Poroszország által megszállt terület 148 ezer km²-re rúgott, lakossága 2,7 millió volt. Ausztria a harmadik felosztásban bekebelezte Krakkót, Sandomierzt és a radomi és lublini vajdaságot (47 ezer km²). Az osztrák területen öt részleg (melyeket cirkulának hívtak) alakult: a radomi, kielcei, krakkói, lublini és siedlcei. Az egész területet együttesen Új-Galíciának nevezték ellentétben ÓGalíciával, melyet még 1772-ben szereztek meg. A teljes osztrák megszállt terület 129 ezer km², a lakosság 3,8 millió volt.
Következmények Poniatowski Szaniszló Ágost király elhagyta Varsót és orosz dragonyosok kíséretében Grodnoba ment az orosz helyettese felügyelete alatt, ezután november 25-én lemondott a hatalomról Oroszország javára. Ez szolgált alapot arra, hogy Oroszországnál de facto letétbe került a lengyel korona, és Oroszország beleegyezése nélkül később Napoleon nem akarta és nem tudta visszajuttatni a lengyel királyságnak. Poniatowski Szaniszló Ágost Pétervárott halt meg 1798. február 12-én. 1870. és 1815. között és a bécsi kongresszus utáni első években kihúnyt a remény, hogy legalább részleges autonómiát kapjon Lengyelország, 1815-ben véglegesítették a megszállt területek határait (1833-ban kisebb kiigazítás történt), a helyzet egészen 1918-ig változatlan maradt. A varsói hercegség felosztását, melyet a bécsi tanácskozások alatt hajtottak végre, hibásan negyedik felosztásnak hívják egyesek (néha a negyedik felosztást a Ribbentrop-Molotov paktumra értik). Az állami függetlenség elveszítése után a lengyelek, különösen a katonák jelentős része, emigrált az országból, főleg Szászországba, Olaszországba és Franciaországba. Sokan közülük sorsukat Bonaparte Napoleonnal kötötték össze. Felhívására 1797. februárjában Lombardiában két lengyel légió alakult Henryk Dąbrowski és Karol Kniaziewicz tábornok vezetésével, ezek soraiba főleg az osztrák hadsereg által elfogott lengyel hadifoglyok kerültek. Már 1797 májusában részt vettek a lengyel légiók az osztrák hadsereg elleni, Rómáért folytatott harcokban. Júliusban az egyik alapító, Józef Wybicki komponálta a "Dąbrowski mazurka" dalt, mely később lengyel állami himnusz lett.
III. 20. század Az első világháború alatt a szövetséges haderők egyöntetűen megállapodtak abban, hogy Lengyelországot helyre kell állítani. Ezt Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke 13 pontban dekralálta. Nem sokkal a német fegyverletétel után, 1918 novemberében, Lengyelország visszanyerte függetlenségét. (Második Lengyel Köztársaság). A szovjet-orosz agresszióval szemben Lengyelország megőrizte függetlenségét az 1919. évi lengyel– szovjet–orosz háborúban. A Második Lengyel Köztársaság a második világháború kitöréséig állt fenn, amikor Németország és a Szovjetunió felosztották a területét maguk között (1939. szeptember 27.). Lengyelországra rettenetes szenvedést hozott ez az időszak. A világháborúban részt vett valamennyi ország közül Lengyelország vesztette el polgárait a legnagyobb arányban: a hatmilliós veszteség felét zsidók tették ki. A háború után Lengyelország határait nyugat felé tolták, a keleti határ a Curzon-vonal, míg a nyugati határ az Odera-Neisse határ lett. Ezáltal Lengyelország 76 000 négyzetkilométert, a háború előtti méretének 20%-át elvesztette. A határmódosítások emberek milióinak a vándorlását kényszerítették ki. Lengyelország ily módon, történetében először, egynemzetiségű országgá vált. A Szovjetunió győzelme után, Közép-Európa más államaihoz hasonlóan, Lengyelországban is kommunista kormány alakult. 1948-ban a sztalinista fordulat a totalitárius korszak kezdetét hozta. 1956-ban a totalitárius rendszer liberálisabb formát öltött. Sok ember kiszabadult a börtönökből, és a szabadságjogok skálája is kiszélesedett. A munkások megmozdulásainak hatására már 1980-ban megalakult a "Szolidaritás" szakszervezet, amely az idők múlásával politikai erő lett. Ez a párt döntötte meg Lengyel Egyesült Munkáspárt uralmát 1989-ben, megnyerte a demokratikus választásokat, és az elnöki székbe is a Szolidaritás párt jelöltje került.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc időszaka (Szerző: Tischler János)
A lengyel társadalom... A kommunista rendszer iránt a társadalom többsége mindkét országban ellenérzéssel viseltetett, tiltakozásuknak először a lengyelek adtak hangot 1956 júniusában Poznańban, ahol is az elégedetlen és becsapott munkástömegek vonultak az utcára. Októberben Lengyelországban az akkori viszonyokhoz képest forradalminak tűnő változások kezdődtek, amelyek célja az volt, hogy enyhítsék a kegyetlen, sztálini típusú kommunista rendszert. Hasonló célok fogalmazódtak meg Magyarországon is, így nem csoda, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás a "lengyel Október" melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte - mint helyszín - a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: "Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!" Varsóban a két esemény közötti összekapcsolódásra másnap, 24-én került sor azon a többszázezres nagygyűlésen, amely az 1956 októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette. Egyrészt néhány egyetemista csoport, az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy tetszést váltott ki, másrészt a gyűlés végeztével több mint kétezer ember - akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak - a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának épülete elé, majd "a tüntetés résztvevői a magyar nagykövetség elé vonultak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel". Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalom körében, s a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. A segélyakciók szervezését megkönnyítette a lengyel vezetés október 28-i üzenete a magyar nemzethez - ebben a lengyel párt teljes támogatásáról biztosította a Nagy Imre-kormányt -, amellyel mintegy "felhatalmazták" a lengyeleket erre a tevékenységre.
Október 28-tól a lengyel emberek már tömegesen jelentkeztek vért adni az ország minden pontján. A véradó-állomások szűk áteresztő-képessége miatt sokkal kevesebb embertől tudtak vért venni, mint ahányan jelentkeztek, még azután is, hogy külön (ideiglenes) véradó helyeket állítottak fel - például egyes nagyobb üzemekben vagy a hadsereg alakulatainál -, és az összes vajdasági véradó-állomás éjjel-nappal működött. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be a véradási akcióról, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. A véradásban az egyetemisták jártak az élen, de szinte minden társadalmi osztály kivette belőle a részét. A magyar forradalom ideje alatt 795 liter vér érkezett Lengyelországból Budapestre - kizárólag légi úton -, ami azt jelenti, hogy hozzávetőleg 4-6 ezer lengyel ember adott vért (nem szólva még arról a több ezerről, akik szintén adtak vért a magyarok számára, de azt már nem küldték el Budapestre). A véradási akcióval párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszerés gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták - nem is tudták volna - a lengyel társadalom eme spontán segélyakcióját. A társadalmi segítség keretében ily módon összegyűlt lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági- és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a "szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak". Az újságok mindennap közölték a felajánlásokat. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amelyből akkor Magyarországon hiány volt. Az első lengyel repülőgép, október 26-án érkezett Budapestre, s ezt november 3-ig még 14 másik követte, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16.500 kg vérhelyettesítő-szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötözőszerekkel, valamint 3.000 kg élelmiszerrel. 1957 január végéig az önkéntes pénzadományokból 31 millió zloty gyűlt össze és 11 millió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke (az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül volt). Mindezek alapján szintén 1957 január végéig a Lengyel Vöröskereszt - a lengyel emberek segítségeként - 42 teherautóval és 104 vasúti kocsival 25,5 tonna vérhelyettesítő-szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, valamint 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt és 10 tonna szappant és építési anyagot juttatott el Magyarországra. Varsóban és az ország más városaiban magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város - például Wrocław, Varsó -, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a "lengyel Októberhez" hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a Rákosi- majd Gerő-féle régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar-lengyel barátság eszméjéhez. Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország több tízezer lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain - így Varsó környékén - állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. Ehhez járult még a lengyelek körében mindig is erős szovjetellenesség, és az az érzés, hogy Lengyelország elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte. A magyar forradalom mellett számos gyűlést tartottak üzemekben, egyetemeken s más helyeken, amelyek általában azzal értek véget, hogy a magyar felkelőkkel szolidarizáló nyilatkozatot fogalmaztak meg és küldtek el. November 4-ig mindössze egyetlen utcai tüntetésre került sor a "harcoló magyar testvérek" mellett. Egyszerűbb és biztosabb volt ugyanis zárt helyen megtartani a szolidaritási gyűléseket, mintsem kivinni azokat az utcákra. Az említett egyetlen tüntetés Olsztyn városában zajlott le, amelyen 10.000 ember jelent meg, és a résztvevők a helyi Vörös Hadsereg teret átkeresztelték Magyar Felkelők terévé.
Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wrocław és Krakkó voltak. Wrocławban a főtéren álló városházára fekete gyász-szalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a "gyár dolgozói letépték a vöröscsillagot és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották". (Decemberben ugyanebben a gyárban, a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották "El a kezekkel Magyarországtól"-feliratú plakátokkal.) Mindkét esetben a zászlók heteken át a helyükön maradhattak. Krakkóban és Poznańban pedig 1956. november 5-én délelőtt tiltakozó tüntetést tartottak, amely néma tüntetés formájában zajlott le, többezer fő részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.
És a lengyel pártvezetés... A magyar forradalom kitörése előtt néhány nappal és gy szovjet fegyveres beavatkozás fenyegető árnyékában megválasztott új lengyel pártvezetés Władysław Gomułkával az élen határozottan elítélte az első szovjet intervenciót Magyarországon, és nyíltan támogatta a forradalmi Nagy Imre-kormányt. A kétségtelen változások útjára lépett Lengyelország vezetői ugyanis szövetségest kerestek a szovjet tömb országai között, ahol akkor még a "sztálinista vonal" volt a meghatározó, s ezt a szövetségest Magyarországban vélték felfedezni. Gomułkát éppen antisztálinista meggyőződése késztette erre, valamint a hatalomba való visszatérésének körülményei, és az ebből következő kezdeti elszigeteltsége a kommunista táboron belül. Ebben gyökerezik a magyar forradalom és annak utóélete iránti sajátos hivatalos lengyel magatartás, amely élesen elütött a tábor többi tagországáétól. Budapesten szívesen vették Gomułka támogatását, s ő még azután is kiállt Nagy Imre és kormánya mellett, hogy Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető november 1-jén személyesen tájékoztatta őt a hamarosan meginduló második magyarországi szovjet katonai fellépésről. November 4-én pedig, az új fejleményekről, a forradalom eltiprásáról értesülvén, a Gomułka úgy fogalmazta meg pártja hivatalos álláspontját, hogy a kész tényeket tudomásul kell venni, és Lengyelország elismeri Kádár János kormányát. 1956 novembere után Gomułka a magyarok melletti hatalmas lengyel társadalmi rokonszenvet a magyar tragédia lengyelországi bekövetkezésének lehetőségére hivatkozva hamar korlátok közé szorította ugyan, mégis belpolitikailag igyekezett elkerülni minden olyan lépést, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy a Duna mentén ellenforradalomra került sor - ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet -, amikor a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte, és az ottani eseményekben megismétlődését látta mindannak, ami néhány nappal korábban Lengyelországban történt. Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették olyan gyakran és hangosan a "magyarországi ellenforradalom"-koncepciót. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni róla, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ezzel magyarázható, hogy a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezésének ellenére sem került sor sohasem a lengyel fővárosban a "magyarországi ellenforradalmat" bemutató kiállításra, és az "ellenforradalmat leleplező Fehér Könyvek" lengyel nyelvű kiadásától is mereven elzárkóztak az illetékes lengyel szervek. Amikor 1957 telén Katona János varsói magyar nagykövet azzal kereste fel Artur Starewiczet, a LEMP KB Sajtóosztályának vezetőjét, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része rosszul van informálva, ezért célszerű lenne a lengyel sajtóban elvi és politikai cikkeket publikálni a "kényes kérdésekről", Starewicz azt válaszolta: ez számukra egyáltalán nem volna kedvező, részben azért, mert a két párt között ebben a kérdésben gyökeres véleménykülönbség áll fenn, másrészt pedig a társadalmat még ma is élénken foglalkoztatják a magyar események, s még hosszú idő kell ahhoz, hogy a lengyel emberek felfogása a magyar kérdésben megváltozzék. A magyar forradalom idején a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele során a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról - ez nagymértékben a Budapestre küldött több mint tíz lengyel tudósító tevékenységének köszönhető. Emellett a forradalom célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot.
Bár a lengyel vezetés már a magyar forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult lengyel sajtót és rádiót, ez csekély eredménnyel járt. November 4. után Gomułka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg a lengyel újságírókkal szemben és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Elmondta nekik, hogy Lengyelország jelenlegi gazdasági és politikai helyzetében, a mostani nemzetközi helyzetben nem engedheti meg magának, hogy olyan lényeges kérdésben, mint például a magyar, szembehelyezkedjék a Szovjetunióval. Arra hívta fel a sajtó és a rádió munkatársainak figyelmét, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok - s ilyen a magyar kérdés is -, amikor nem lehet megírni és elmondani mindent. Mindez jórészt hatástalan maradt, így a vezetés a cenzúra teljes megszigorításával, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával és a rádiótól, sajtótól történt elbocsátásokkal válaszolt. 1956 decemberére alakult ki az a hivatalos lengyel álláspont a magyar események megítéléséről, amely mellett az elkövetkezendő másfél évben a LEMP vezetése következetesen kitartott. Ez az álláspont két részből tevődött össze. Egyrészt a november 4-i szovjet intervenció szükséges voltát egyáltalán nem vitatták, úgy vélték, hogy ez az intervenció abban a helyzetben az elkerülhetetlen rossz volt, amelyet azért kellett megtenni, hogy ne a "reakció" kerüljön hatalomra Magyarországon. A megítélés másik része volt az, amivel a lengyel vezetés élesen különbözött a szovjet tömb többi országától. A magyar eseményeket ez utóbbiak szinte kizárólag a külső és belső reakció számlájára írták. A lengyel vélemény szerint a magyarországi robbanás Rákosi Mátyás bűnös és torzulásokkal teli politikájának szomorú eredményeként következett be, a gyújtóanyag évek hosszú sora alatt halmozódott fel. Ha más pártok a teljes felelősséget kizárólag a diverzáns csoportok tevékenységére, a külső tényezőkre teszik, akkor ezzel elhárítják a felelősséget az elkövetett belső hibák, a párt által egy adott országban folytatott hamis politika miatt. Lengyelország hivatalos magatartása a Kádár-kormánnyal szemben ugyanakkor kissé eltért attól, mint ami a háttérben zajlott. A lengyel külpolitika 1956 novemberétől Magyarország vonatkozásában azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy a magyar események megítélését mellőzve gazdasági segítséggel és nemzetközi politikai kiállással hozzájáruljon a Kádár-féle vezetés helyzetének megszilárdításához. Ezzel egyidejűleg a LEMP a hivatalos lengyel-magyar kapcsolatok szintjén a távolságtartást választotta, a lengyel politika félreérthetetlenül a Kádár-kormány tudtára adta, hogy az MSZMP könyörtelen megtorló politikájával, az általa alkalmazott terrorral nem ért egyet. Emiatt Kádárnak másfél évet kellett várnia, míg végre 1958 májusában - hosszas huzavona után - Gomułka hivatalos látogatást tett Magyarországon, valamelyest legitimálva ezzel az MSZMP első emberét. Nagy Imre és társai 1958 júniusi kivégzése váratlanul érte a lengyel pártvezetést, és szinte teljes megrökönyödést váltott ki Varsóban. Gomułka a kivégzések hírére dührohamot kapott - úgy vélte, Kádár becsapta őt -, aljas gyilkosságról beszélt. Az akkori közhiedelem szerint ugyanis alig öt héttel korábban a lengyel pártvezető magától Kádártól kapott ígéretet arra, hogy ha lesz is per, azon semmiképpen sem hoznak majd halálos ítéleteket. A LEMP sem a Nagy Imre-perrel, de különösen a módszerrel, ahogyan az történt nem értett egyet, s a kulisszák mögötti helytelenítette azt, ennek ellenére egyáltalán nem óhajtottak szembehelyezkedni a tábor többi országával. Gomułka 1958. június 28-i gdański beszéde nem is hagyott kétséget efelől, hiszen - a "politikai pragmatizmus" jegyében teljes egészében magáévá tette a hivatalos magyar álláspontot a Nagy Imre-perrel kapcsolatban.
Útban az 1980-as évek felé Nagy Imre és társai kivégzését követően hivatalos lengyel részről egy ideig még létezett egyfajta ösztönös, de már korántsem jelentős távolságtartás, amit véglegesen Kádár 1960 márciusában tett varsói látogatása oldott fel. A későbbiekben a lengyel-magyar kapcsolatok jellege azonosult azzal, amit a szocialista országok között normálisnak neveztek, maga a Gomułka-féle vezetés is ekkor már látványosan eltávolodott saját 1956-os októberétől. Ezzel egyidejűleg az 1960-as években a két országban ellentétes folyamatok indultak el, a kádári rendszert komoly kihívás az 1980-as évek második feléig nem érte, míg Lengyelország válságról válságra bukdácsolt. A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom emléke - jó volt "magyarnak lenni" lengyel földön -, és ezt megkönnyítette a hivatalos magatartás is, vagyis még a
kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalomról beszélni. 1956-nak köszönhetően friss tartalmat kapott a lengyel-magyar barátság - a magyar társadalomban is mélyen rögzült az, hogy éppen a lengyelek siettek elsőként a forradalom segítségére, a kirobbanáshoz adott, lassan közmondásos lengyel szikráról, és Poznań hatásáról nem is beszélve. A barátság ápolását segítette az 1956-os lengyel október kétségtelen hozadéka. Lengyelország a meghatározó alapelveket tekintve ugyan 1956 után sem lógott ki a többi kommunista ország közül, volt azonban három rendkívül fontos kivétel: a szövetkezetesítés elmaradása, a katolikus egyház különleges helyzete és a szovjet világ normáinál jóval nagyobb kulturális szabadság. Ez utóbbi azt jelentette, hogy lengyel földön kedvezőbb feltételek alakultak ki a független gondolkodás, a kultúra és a tudomány fejlődése számára, jóllehet a hatalom igyekezett fékezni az intellektuális mozgalmakat, és a "megfelelő" keretek közé szorítani azokat. A szabadabb lengyel szellemet jól jellemzi, hogy 1970-ben megjelent lengyelül Illyés Gyula híres verse, az "Egy mondat a zsarnokságról". Lengyel földön virágzott - a Magyarországon akkoriban tiltott, illetve nem támogatott - absztrakt művészet, a modern filozófia és szociológia. Olyan magyar művészek jutottak kiállítási lehetőséghez Lengyelországban - például Gyarmathy Tihamér, Csáji Attila, Konkoly Gyula -, akiket a hivatalos magyar kultúrpolitika mellőzött. Lényeges volt a lengyel egyetemek viszonylagos szellemi szabadsága is, ez sok magyar fiatalt ösztönzött a Lengyelországban folytatandó tanulmányokra. Az 1950/60-as évek fordulóján mindkét államban megnyíltak a kapuk a csoportos, majd később az egyéni turizmus előtt. Az "autóstoppos nemzedéknek" nevezett magyar fiatalok lengyelországi utazásai kiváló lehetőséget teremtettek egyéni barátságok kötésére. Az ideológiai béklyóitól részben megszabadult lengyel kultúra közel másfél évtizedig a "világra nyíló ablakot", az európai és a nyugati kultúrával való kapcsolatteremtést is jelentette a magyar értelmiség és ifjúság számára. Sokan - a lengyelek iránti rokonszenv mellett éppen ezekért a szellemi élményekért keresték fel Lengyelországot. Az 1970-es években kezdődött el a kiegyenlítődés, amikor Magyarország is egyre nyitottabb lett a világ számára. Ennek eredményeként a korábbi, viszonylag egyoldalú intellektuális kapcsolat a független szellemi értékek olyan kétoldalú áramlásává alakult, ami nem volt jellemző a szocialista tábor bármely másik két országa között. Elég például csak a magyar filmek lengyelországi "kultuszára" gondolni, amely gyakorlatilag az 1980-as évek végéig tartott.
A "Szolidaritás" időszaka Kádár János és a lengyel válság 1980 nyarán hatalmas sztrájkmozgalom indult el Lengyelországban. A munkások a rohamosan csökkenő életszínvonal és az országot saját hitbizományaként kezelő Lengyel Egyesült Munkáspárt politikája ellen tiltakoztak. Augusztus végén a LEMP vezetése meghátrált, a sztrájkolók legfőbb követelése teljesült, a hatalom beleegyezett egy független, szabad szakszervezet megalakításába. Hamarosan hivatalosan is bejegyezték a Szolidaritás szakszervezetet, amelynek vezetője Lech Wałęsa, a nyári sztrájkok hőse lett. A szakszervezet taglétszáma viharos gyorsasággal gyarapodott, egy év múlva megközelítette a 10 milliót(!). 1980 őszétől állandósultak a konfliktusok a hatalom és a Szolidaritás között, s a kialakult patthelyzetnek végül Wojciech Jaruzelski tábornok vetett véget, aki 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot. Ezzel "megmentette a szocializmust hazájában" és állítása szerint - megelőzte a szovjet katonai beavatkozást. Az 1980-81-es lengyel válság akkor érte el Magyarországot, amikor a Kádár-rendszer éppen túljutott hatalma csúcspontján. Az 1956-os magyar forradalom vérbefojtásával Moszkva által hatalomra juttatott Kádár János úgy igyekezett megőrizni a társadalmi nyugalmat és valamiféle politikai legitimációt teremteni magának, hogy - a forradalmat követő véres megtorlás után - nem avatkozott bele az emberek magánéletébe, a rendszer keretein belül nagyobb mozgási szabadságot biztosított számukra, s ami a legfontosabb, garantálta az életszínvonal egyenletes és biztonságot nyújtó emelését. A Kádár-féle vezetés 1979 után már ez utóbbinak rendelte alá valamennyi korábbi prioritását, így kívánták fenntartani az ún. "nemzeti közmegegyezést".
Kádár János - annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy az MSZMP természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetőségeihez képest teljes mértékben támogatja őket - a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a LEMP vezetésének kell, mégpedig lehetőség szerint politikai eszközökkel, "szocialista módon" megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. "Adminisztratív eszközök" alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás lehetősége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s az ő hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont a válság erőszakos úton való felszámolását belső erőkkel - állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség - javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a "konszolidációt" végrehajtani, vagyis az "összes politikai és társadalmi kérdést megoldani", mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz - vagy mennyivel nehezebb - a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra, saját népével szemben. Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy - más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit "opportunizmusuk" és örökös cselekvésképtelenségük miatt - sem nyilvánosan, sem a "pártközi csatornákon" keresztül nem bírálta a lengyel vezetés egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végső soron "családi ügynek" tartotta, amely egyes egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel való tanácskozásokon is. A lengyelországi események belpolitikai szempontból egyszerre hozták kellemes és kényelmetlen helyzetbe a magyar vezetést. Nyíltan lehetett beszélni arról, mennyivel jobb Magyarországon, mint például Lengyelországban, hiszen itt nyugalom van és viszonylag jó az ellátás. Büszkén lehetett igazolni a kádári politikai helyességét, amit meg is tettek önmaguk előtt az MSZMP vezetői, valamint nyilvánosan a tömegtájékoztató eszközök is. Kádárnak az 1956-os "ellenforradalom" közelgő 25. évfordulója mellett éppen a "lengyel ügy" kínált megfelelő alkalmat arra, hogy pozitívan összegezze az MSZMP negyedszázados tevékenységét. Elmondhatta, hogy azokat a hibákat, amelyeket a lengyel vezetők sorozatosan követtek el éveken keresztül, ő és elvtársai elkerülték. Ezzel egyidejűleg Kádár és társai a világot csak "1956-os pozícióból" voltak képesek szemlélni, onnan voltak büszkék a megtett útra, és az 1956 előtti hibák későbbi elkerülésére. Ugyanott keresték az 1980-as lengyel krízis kirobbanásának okait, osztották fel annak szakaszait, hirdették, hogy Magyarországon ilyen már nem következhet be, és példálóztak saját sikereikkel. Az eltiport forradalom emléke kettős magatartásra vezette őket 1980-81-ben: egyrészt Moszkva esetleges rosszallását is vállalva mindvégig a külső be nem avatkozás politikáját képviselték (természetesen azzal, hogy Lengyelország a táborból semmiképp sem szakadhat ki). Ezt világosan fogalmazta meg Kádár a lengyel pártvezetőkkel való 1981 márciusi találkozóján: "Mi 1956-ban azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mintha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az Önök problémáit a lengyelek helyett senki nem fogja megoldani." A lengyel krízis időszakában a kádári vezetésnek már látnia kellett, hogy a világ megváltozott körülöttük. Az 1979-től nyilvánvaló gazdasági válságjelenségek a gazdaság megreformálásának, a lengyel Szolidaritás szakszervezet létrejötte pedig az elkerülhetetlen magyarországi politikai átalakulásnak a szükségességét jelezte. Lassan válaszút elé kerültek, s bár még messze volt a rendszerváltás, de fel kellett merüljön bennük, hogy vagy visszatérnek az 1956-1963 közötti nyílt elnyomás politikájához, vagy "kísérletekbe" kezdenek. Ezek következményeitől azonban ösztönösen tartottak. Ebből a felismerésből eredeztethető, hogy az 1980-81-es lengyel események időszakában egyrészt nyílt deklarációk hangzottak el a kádári politika változatlanságáról, másrészt pedig időről időre figyelmeztették a rendszer ellenfeleit, majd amikor azok szolidaritási akciót szerveztek - lengyel gyermekek üdültetése a Balatonnál - a megfelelő megtorló reakció nem is maradt el.
Ellenzéki kapcsolatok 1980-tól a Szolidaritás szakszervezetet is érdekelték a magyar események, így egyáltalán nem csoda, hogy a 25. évforduló kapcsán az akkor éppen "féllegális" második nyilvánosságban több könyv és publikáció jelent meg erről a témáról. A lengyelországi hadiállapot bevezetését követően a magyar 1956 iránti érdeklődés tovább növekedett, olyannyira, hogy éppen az 1956. november 4-i és az 1981. december 13-i "sorsközösség" lett a magyar és a lengyel ellenzék együttműködésének alapja. Így történhetett meg, hogy a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából tíznél több lengyel nyelvű mű látott napvilágot - többek között Wiktor Woroszylski 1956-os magyarországi naplójának újabb kiadása -, és a Varsó melletti Podkowa Leśnában, az ottani templomban helyezték el a térség első '56-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: "Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján". Létezett egy másfajta együttműködés is, mégpedig a két ország Nagy-Britanniában és Franciaországban élő emigrációja között. Ennek látványos példája a Párizsban 1960-ban, a (későbbi Nobel-díjas) Czesław Miłosz szerkesztésében kiadott "Magyarország" című könyv, amely magyar emigráns szerzők 1956-tal foglalkozó írásait tartalmazta, majd később is több közös kiadvány, mint például a Kende Péter és Krzysztof Pomian szerkesztésében a magyar és lengyel október 20. évfordulójára kiadott kötet, illetve 1980-tól a Párizsi Magyar Füzetek Lengyelországról szóló számai. A magyar demokratikus ellenzék kiformálódásában a Szolidaritás időszaka fontos szerepet játszott, a Beszélő éppen a hadiállapot után megjelenő első száma nagy teret szentelt a lengyel eseményeknek. A későbbiekben is rendszeresen lehetett a lengyel helyzetet elemző írásokat olvasni benne, s ezen kívül a Hírmondóban és más magyar szamizdat folyóiratokban is. Ugyanekkor Lengyelországban főként a Krytyka, az Arka és az Obóz földalatti kiadványok közöltek rendszeresen "magyar" írásokat, és adtak teret a magyar emigrációs irodalomnak. Mindenképp figyelemreméltó, hogy a lengyel ellenzékkel való együttműködés érintkezési pontot jelentett, és közös cselekvési lehetőséget biztosított a különböző politikai beállítottságú magyar ellenzékiek számára. Az 1980-81-es lengyelországi események egybeestek azzal az időszakkal, amikor a magyar ellenzék "fiatal generációja" felfedezte 1956-ot, és a szamizdat kiadványokban egymás után jelentek meg a dokumentumok, visszaemlékezések, tanulmányok. Az idősebb nemzedékben pedig mindörökre megmaradt a forradalom utáni megtorlások kegyetlen volta, s éppen ez váltotta ki a magyar-lengyel ellenzéki szolidaritás egyik legszebb példáját, Konrád György írását a New York Review of Books 1982 decemberi számában: "Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a KOR, a Munkásvédő Bizottság szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat - a pártsajtó máris így beszél róluk -, a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. (...) Felemelem a szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között. (...) Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. (...) A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját. Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb kelet-európai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb." A magyar társadalom 1980-81-ben azonban összességében másképpen reagált a lengyel eseményekre, mint tették az ellenkező irányban a lengyelek 1956-ban. A forradalom vérbefojtása és az azt követő könyörtelen bosszúállás nagyon mélyen meghatározta a magyar társadalmi tudatot.
Az 1956-os trauma mellett éppen csúcspontja közelében - bár már leszálló ágban - volt a kádári "kiegyezéspolitika", a magyarok többségének ekkortájt már volt veszítenivalója, és egyáltalán nem óhajtották a meglévő állapotok bármilyen formában való megzavarását. A létszámában a lengyelhez képest jóval gyengébb és szervezetlenebb magyar ellenzék nem volt képes tömegekhez eljutni és azokat megmozgatni, semmilyen, a lengyel kérdésben sem.
Lengyelellenes propaganda Magyarországon A kádári vezetés belpolitikailag - a lengyel események magyar társadalmi visszhangjának súlyát jelentősen túlreagálva - még a lehetőségét is ki akarta zárni valamiféle lengyelek iránti "össznemzeti" szolidaritásnak. Mindent megtettek azért, hogy a magyar lakosság ne viszonozhassa a lengyelek 1956os önkéntes és alulról - értsd: a hatalomtól függetlenül szervezett - segítségnyújtását, nehogy ennek még a gondolata is megforduljon az emberek fejében, mert attól tartottak, hogy ez óhatatlanul elvezet a két esemény tudati összekapcsolásához, az azonos célok felismeréséhez. Éppen emiatt kezdettől fogva erőteljes magyarországi propaganda folyt a Szolidaritás szakszervezet és az általa vezetett sztrájkok ellen, amely azt sulykolta, hogy ezek a sztrájkok az addig elért életszínvonalat és a szocialista vívmányokat veszélyeztetik. Ez a propaganda 1981 nyarától kiszélesedett, és általános lengyelellenes kampánnyá változott, ami egyrészt az emberek előítéleteire, másrészt pedig az önzésére igyekezett apellálni. Két dolgot üzentek meg a magyar társadalomnak: Lengyelországban azért van annyi sztrájk, mert a lengyelek - a magyarokkal ellentétben - nem szeretnek dolgozni, haszontalanok és ingyenélők, valamint ennek az árát Magyarország fogja megfizetni, hiszen a Visztula mentén a sztrájkok miatt gazdasági csőd lesz, ekkor majd "testvéri segítséget kell nyújtani", ami azzal jár, hogy a magyar életszínvonal lesüllyed a lengyel szintjére. S miközben általában a magyar lakosság nem hitt a kommunista propagandának, ez esetben a többség azt gondolta, hogy ez így van. A magyar hírközlő szervek sikeresen meglovagolták azt a tényt, hogy miközben előbb stagnált, majd lassan süllyedésnek indult a magyar életszínvonal, folyamatosan érkeztek a hírek a lengyelországi sztrájkokról. A magyar társadalom egy része megrémült a jelenségtől, és a két esemény között ok-okozati összefüggést vélt felfedezni. Az ebben az időben már meglehetősen gyakorivá váló fogyasztói áremeléseket, valamint a még ennél is gyakoribb ilyen jellegű szóbeszédeket az emberek szinte automatikusan összekapcsolták azzal, hogy Magyarországnak nagymértékű és ingyenes gazdasági segítséget "kell nyújtania" Lengyelországnak, és emiatt kell belföldön folyamatosan emelni az árakat. A legkisebb ellátási zavarokat is sokan azonnal a lengyel eseményekkel magyarázták. Az ilyen jellegű híreszteléseket hivatalosan soha, egyetlen egyszer sem cáfolták, pedig teljesen megalapozatlanok voltak. A tényleges gazdasági segítségről szóló tájékoztatás hiánya és ezzel párhuzamosan a "suttogó híresztelések" jelentősen hozzájárultak az olyan vélemények terjedéséhez, mint: "mibe kerül nekünk, magyaroknak a lengyelországi helyzet", "a lengyelek azt várják, hogy a többi szocialista ország tartsa el őket", "nem sztrájkokkal, hanem jobb munkával lehet az élet- és munkakörülményeket javítani", "képtelenség nem dolgozni és többet elosztani, vagy sztrájkolgatni, miközben a többi szocialista ország népe dolgozik". Az ilyen nézetek kialakulásában döntő szerepe volt a magyar médiumoknak, amelyek következetesen félretájékoztatták a magyar társadalmat a lengyel válság tényleges okairól, azt sugallván, hogy nem az előző évek katasztrofális politikája miatt került sor a sztrájkokra 1980 nyarán, hanem éppen fordítva: a Szolidaritás miatt rossz az ellátás, mert a szakszervezet önös céljaitól vezéreltetve és az "imperialista felforgató erők parancsait követve" egyik sztrájkot a másik után szervezi. A tömegtájékoztatás arra akarta ráébreszteni a magyar lakosságot, hogy elégedjen meg azzal, amije van, mert a szabadságvágy káoszhoz és a gazdasági helyzet drasztikus romlásához vezet. A magyar vezetés azt is ösztönözte egyáltalán nem sikertelenül -, hogy a katasztrofális lengyel gazdasági helyzet fényében Magyarországon az emberek jobban, "pozitívabban" értékeljék a relatív biztonságot nyújtó Kádárrendszert, ne annak hibáit nézzék, hanem inkább örüljenek annak, hogy a lengyelekkel ellentétben Magyarország nem került olyan helyzetbe, mint ők. A szégyenteljes kádári propaganda 1981 nyarától minden alkalmat megragadott arra, hogy befeketítse a lengyeleket, hamis és hazug sztereotípiákat alakítson ki róluk: lásd például a Kossuth Rádióban sugárzott hétfő esti - akkoriban hétfőnként még nem volt televíziós adás! - rádiókabarék "tréfáit" ("Hogyan éheztetik a lengyel egeret? Bezárják a spájzba.", vagy: "Milyen a lengyel szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy.", vagy: "Hogyan tudnak a keletnémetek vásárolni, amikor áruházaikat szinte ellepték a lengyel bevásárló turisták? Úgy,
hogy időnként eljátsszák a lengyel himnuszt, s amíg a lengyelek vigyázzban állnak, addig a németek odaférnek a pultokhoz."). A lengyelellenes kép kialakulásához kétségtelenül hozzájárultak az ebben az időszakban felbukkanó lengyel "utcai árusok", akik addig Magyarországon szokatlan módon, közterületeken kínáltak eladásra az iparcikkektől kezdve a pulóverekig mindent. Létrejöttek az ún. "lengyel piacok", ahol az emberek tömegesen vásárolták az olcsó árucikkeket a lengyelektől, miközben többnyire mélyen lenézték őket, és büszkék voltak saját forintjukra. Ezt kísérte még ugyanezen "lengyel kereskedők" bevásárlóturizmusa, amely méreteihez képest hatalmas visszhangot kapott. A hivatalból támogatott félrevezetés éppen ezen a ponton volt a leghatékonyabb és a legmeggyőzőbb.
Jaruzelski és Kádár Wojciech Jaruzelski tábornok fordított vonatkozásban ugyanazt akarta elérni, mint Kádár a forradalom leverése után Gomułkánál: az 1980-as évek elején a magyar pártvezetőt Lengyelországban övező tekintélyt akarták a magukra javára kihasználni. A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért 1981. október 23-án az eredetileg tervezett műsort megváltoztatva - a Lengyel Televízió 1. csatornáján főműsoridőben bemutatták azt a stúdióbeszélgetést, amelyet a Magyar Televízió sugárzott három nappal korábban az "1956-os ellenforradalomról", valamint ehhez kapcsolódóan levetítették az "Így történt" című kádárista dokumentumfilmet, hogy a "magyar forgatókönyv" felidézésével elrettentsék a lengyeleket. Mindezt Jaruzelski kérésére két nap múlva megismételték a 2. csatornán, majd a központi lengyel pártlap, a Trybuna Ludu hasábjain dicsérő kritika jelent meg a 23-i műsorról, amelynek szerzője azon örvendezett, milyen nagyon jó, hogy a stúdióbeszélgetést és az "Így történt" című filmet bemutatták, hiszen ez lehetőséget adott arra, hogy a lengyelek részletesen megismerjék, mi vezetett a magyar "ellenforradalomhoz", s az milyen pusztulást okozott. A szerző az ismertetést azzal fejezte be, hogy az adás olyan történelmi leckét adott, amelyből nemcsak a magyarok okulhatnak. Noha Kádár az 1980-81-es válságidőszakban nem látogatott el Varsóba - csakúgy mint Gomułka sem jött el annak idején Budapestre -, a megfelelő politikai támogatást megadta, és szívesen fogadta a lengyel vezetőket (Gomułka 1956-58-as magatartásával ellentétben). Sőt, amikor szükség volt rá, Jaruzelski kérésének eleget téve, a hadiállapot bevezetését követően szintén azonnal tanácsadó küldöttséget menesztett a lengyel fővárosba. Gomułka annak idején tényleges belpolitikai szempontok miatt tanúsított távolságtartó magatartást Kádárral szemben, aki 1980-81-ben inkább csak magának "képzelt el" belpolitikai szempontokat, hiszen pozíciója még erős volt, és semmiféle tömegnyomás nem nehezedett rá. Talán a Kremlt nem akarta feleslegesen ingerelni. Az 1981 decemberét követő években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet a lengyel vezetés tanúsított Magyarország iránt. Jaruzelski és társai önámító igyekezetét jellemzi, hogy a kádári politika sikereit - teljesen más kül- és belpolitikai körülmények között - egy az egyben át akarták ültetni Lengyelországba, mert elismerést váltottak ki belőlük az 1956 után elért "eredmények", és főként az, hogy mindezt egy, még talán a lengyelországinál is mélyebb krízist követő konszolidáció nyomán érték el. Azonban legkésőbb az 1980-as évek közepére kiderült, mennyire idejétmúltak az "1956-os magyarországi tapasztalatok". A lengyel tábornok ezt végül is belátta, és amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, mégpedig elsőként mutatva utat ezzel egy lehetséges politikai átalakulás irányába. Maga Kádár erre sohasem lett volna képes, mert miközben az általa létrehozott kompromisszum már nem volt tartható, ő csak ezt tudta ajánlani, változásokat nem. Így az a tény, hogy az 1989-90-es magyarországi rendszerváltás a lengyelországihoz hasonlóan - és eleinte azt mintának véve - vértelenül ment végbe, ennek részérdeme már nem az övé, hanem azé a fiatalabb garnitúráé, amely a Magyar Szocialista Munkáspárton belül őt háttérbe szorította, és az átmenet feltételeit megszabva engedett a kényszerű felismerésnek.
Utószó Magyarországon a Kádár-rendszer tényleges végét Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetése jelentette 1989. június 16-án. A Hősök terén többszázezer ember gyűlt össze, a meghívott vendégek között pedig ott voltak a lengyel ellenzék képviselői is Adam Michnikkel az élen.
Lengyelország története dióhéjban Az államiság felé A lengyel címer - a sas - már több mint ezer éve szerepel az európai politikai jelképek térképén. Lengyelország elnevezése - Polska - a mai Lengyelország területét a korai középkorban benépesítő polan törzsektől származik. A IX-X. században ezek a törzsek egyesítették szinte az egész Odera- és Visztula-medencét. Lengyelország magyar elnevezése a dél-lengyelországi vidékeket benépesítő, a magyarokkal igen intenzív kereskedelmi kapcsolatokat ápoló lendzian törzsnévből ered. A lengyel állam megalakulását gazdag mondavilág övezi. Legendák mesélnek a nagy szláv törzsek őseiről: a három fivérről: Lechről, Czechről és Ruszról, a földműves Piastról és feleségéről, akiknek utódai, - Anonymus lejegyzése szerint - nemzették Mieszkot. Az államalapítás I. Meskó (Mieszko) és fia Vitéz Boleszláv (Bolesław Chrobry) nevéhez fűződik. A Piast dinasztia megteremtője felismerve, hogy létérdek a korabeli keresztény Európa politikai rendszerébe való beilleszkedés, 966-ban az egész háza népével felvette a nyugati rítusú kereszténységet, így Lengyelország bekerült a nyugat-európai civilizáció és a latin írásmód körébe. A fiatal lengyel állam hamarosan felkeltette szomszédai érdeklődését. 1000-ben Gnieznoba, az akkori lengyel fővárosba Szt. Adalbert püspök sírjához zarándokolt III. Ottó német-római császár. Ennek az eseménynek a vallási mellett politikai jellege is volt. A császár az egész keresztény világ egyesítésére törekedett, s ennek a lengyel állam is része volt. Számos történész ebben az ezer évvel ezelőtti elképzelésben keresi az egységes Európa eszméjének csíráját. 1025-ben, negyed évszázaddal a lengyel történelemben gnieznoi találkozónak nevezett zarándoklat után, Vitéz Boleszlávot a lengyelek első királyává koronázták.
A középkori lengyel állam A középkori lengyel állam gyors gazdasági és civilizációs fejlődése a német jogon elhelyezett városoknak és a Lengyelországba betelepített szerzetesrendeknek volt köszönhető. Az ezidőtájt alapított városokban - Krakkóban, Poznańban, Gnieznóban, Toruńban, Gdańskban, Wrocławban - gótikus templomok épültek, fejlődött a kereskedelem és a középkori művészet. A lengyel államalapító Piast dinasztia XIV. századig uralkodott. Utolsó képviselője, Nagy Kázmér (Kazimierz Wielki) király nagy közép-európai államot hagyott maga után. A magyar származású Hedvig lengyel királynő és Jagelló Ulászló (Władysław Jagiełło) litván fejedelem házasságával a Jagelló-dinasztia uralma vette kezdetét, ez pedig a litván állam békés krisztianizálásához vezetett. Hedvig (a katolikus világban nemrég szentté avatott királynő) uralkodása alatt került sor Lengyelország és a keletről szomszédos Litván Nagyfejedelemség egyesítésére. A következő két évszázad során alakuló unió eredményeként jött létre a Két Nemzet Köztársasága, a két állam egyezségéből alakult soknemzetiségű politikai szervezet. Az 1569-es lengyel-litván reális unió megkötésekor a krakkói székhelyű "királyi Köztársaság" európai rangú nagyhatalom, a földrész legnagyobb és egyik leggazdagabb állama volt.
Aranykor és hanyatlás A Jagellók uralkodásának korszaka a lengyel állam "aranykora" volt gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. A gazdaság alapját az európai államokkal főleg Gdańskon át tengeri úton folytatott gabonakereskedelem adta Lengyelország volt Európa egyik fő gabonatermesztője. 1364-ben Krakkóban egyetemet hoztak létre, Európa egyik legősibb egyetemét. A Jagellók idején a krakkói Wawel dombon reneszánsz stílusban épült királyi vár az európai uralkodók székhelyei közül is kiemelkedett pompájával. Fejlődésnek indult a művészet, a tudomány és a lengyel nyelvű irodalom. Amikor a XVI. században kihalt a Jagelló-dinasztia, Lengyelországban kialakult az akkori időkben és az európai valóságban kivételnek számító nemesi demokrácia rendszere. A földrész keleti felében ekkor a despotizmus, nyugaton pedig az abszolutizmus volt az uralkodó államforma.
Lengyelországban az igen nagy számú nemesség - az ország minden tizedik lakosa nemes volt - reális befolyást gyakorolt a királyi döntésekre. A nemesség már a XIV. századtól kezdve tanácskozásokat tartott a tartományi és helyi gyűléseken. Rövidesen megalakult a Szejm - a lengyel parlament. 1505-ben megszületett a "nihil novi" (semmi újat nélkülünk) törvény, amelynek értelmében a király semmiféle újítást nem vezethet be a nemesség beleegyezése nélkül. A nemesi demokrácia alapja az a meggyőződés volt, hogy az egyén szabadsága - jóllehet ez csak az akkori királyi Köztársaság társadalmának mintegy 10 százalékát kitevő nemesi rendre vonatkozott - mindennél fontosabb. 1573-tól a királyt az e célból összehívott szabad királyválasztáson a nemesség egésze választotta. Az ekkoriban uralkodó lengyel királyok kompetenciái a mostani államelnökök lehetőségeinek feleltek meg. Az uralkodónak megkoronázása előtt személyes ígéretet kellett tennie arra, hogy tekintetbe fogja venni a nemesi jogokat és privilégiumokat. Az akkori Európában egyedülállónak számított ez az uralkodási forma. Gyakran választottak a lengyel trónra idegeneket is. Az "arany szabadsághoz" való ragaszkodás vezetett oda is, hogy Lengyelország a XVI. században - az állandó vallásháborúk időszakában - a vallási türelem szigetévé vált, olyan országgá, amelyben egymás mellett éltek különféle felekezetek: katolikusok, protestánsok, pravoszlávok, zsidók. A XVII. században Lengyelország fővárosát Krakkóból Varsóba helyezték át, ami azt jelezte, hogy megváltoztak a külpolitikai prioritások, hogy a figyelem a közép-európai politikáról átterelődött keletre (Oroszország) és északra (Balti-tenger térsége). A választott királyok által irányított Lengyelország ekkoriban az európai geográfia szempontjából meghatározó jelentőségű háborút vívott Svédországgal és Törökországgal. A nemesek körében elterjedt a "kereszténység védőbástyája" ideológia. Olyan országnak tartották Lengyelországot, amely védelmezi Európát és az egész keresztény civilizációt a keletről jövő veszedelemmel szemben, saját szerepüket pedig e küldetés teljesítésében látták. Ez az ideológia válasz akart lenni Oroszország és az Oszmán Birodalom növekvő erejére és katonai sikereire. A korabeli társadalmi és politikai élet menedékei a kisnemesi gazdaságok (majorságok) lettek. Lengyelország történelmének alakulásáért gyakran hibáztatják a geopolitikát. Az ország a kelet-nyugati útvonalak kereszteződésében helyezkedik el, s ez okozta, hogy évszázadokon át erre vezetett a kereskedők, utazók, misszionáriusok és művészek útja, hogy Lengyelország volt a szomszédos hatalmak csatatere és számos háború színhelye. "Nem sokan kételkednek abban, hogy Lengyelország földrajzát terheli a felelősség az ország történelméért. Az Észak-európai Síkság közepébe mint kelepcébe zárva, természetes határok híján egyenlőtlen küzdelmet folytatott Németországgal és Oroszországgal a megmaradásért" írja Norman Davies brit történész "God's playground. A history of Poland" c. híres könyvében. A szomszédos nagyhatalmak jelentőségének növekedése és a nemesi demokrácia torzulásai, amelyek idővel lehetetlenné tették az állam megfelelő irányítását, az állam meggyengüléséhez vezettek.
Részekre tagolódás A XVIII. században Lengyelország európai nagyhatalomból a szomszédos hatalmak Ausztria, Poroszország és Oroszország - politikájának eszközévé lett. 1772-ben első ízben el is foglalták a lengyel föld egy részét. A lengyel nemesek között nem volt hiány olyan parlamenti képviselőkben, akik harcoltak az ország helyzetének javításáért. 1791. május 3-án a Szejm jóváhagyta az alkotmányt, amelynek a felvilágosodás szellemében kellett volna megreformálnia, megújítania az államot. Ez volt Európában az első, írásba foglalt alaptörvény, az amerikai alkotmány után pedig a világ második ilyen típusú dokumentuma, amely négy hónappal előzte meg Franciaország alkotmányát. A Május 3-ai Alkotmány haladó reformjait azonban már nem sikerült életbe léptetni. 1793-ban Oroszország és Poroszország másodszor is megszállta a lengyel földet, két évvel később pedig (Ausztriával közösen) végérvényesen felosztották egymás között a lengyel állam területét. Lengyelország több mint 100 évre eltűnt Európa térképéről. A Lengyelországot felosztó nagyhatalmaknak azonban nem sikerült megingatniuk a lengyelek szabadságszeretetét. A lengyelek, amikor Napóleon oldalán, majd néhány nemzeti felkelés (többek között az 1830-31-es novemberi és az 1863-64-es januári felkelés) során más nemzetek és saját nemzetük szabadságáért harcoltak, s a megszállás alatt is fejlesztették irodalmukat és művészetüket, az egész XIX. század folyamán jelen voltak a földrész történelmében.
Háborúból háborúba Lengyelország független államként 1918-ban, az I. világháború befejezésekor tért vissza Európa térképére, s a háború eredménye az államiság visszaszerzésének lengyelek egymást követő nemzedékei által áhított alkalmává lett. Az új Lengyelországnak azonban rögtön a XX. század két totalitarizmusának egyikével kellett szembeszállnia. 1920-ban a radzymini csatában (amelyet "Visztula menti csodának" is hívnak) a lengyel hadsereg föltartóztatta Szovjet Oroszország nyugat felé nyomuló seregeit. A XX. század 20-as, 30-as évei az államnak a több mint száz évig tartó felosztás után bekövetkezett egyesítésével, egységes szervezetté alakításával teltek. A soknemzetiségű Lengyelország, amelyben a nemzeti kisebbségek a lakosság egy harmadát tették ki, ragaszkodott legalább a legalapvetőbb demokratikus jogok betartásához, egyre jobban különbözve e tekintetben legnagyobb szomszédaitól: a sztálini Oroszországtól és a hitleri Németországtól. 1939. szeptember 1-én a lengyel II. Köztársaság, a földrészen elsőként, fegyveres ellenállást tanúsított a hitleri III. Birodalom hadigépezetével szemben, szeptember 17-én pedig a Szovjetunió támadta meg Lengyelországot. Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás közt Lengyelország területét, s hozzálátott a lengyel politikai, gazdasági és értelmiségi elit pusztításához. Auschwitzban, a hitleri haláltáborban, amelyet először a lengyel hazafiak bezárására állítottak fel, s később alakítottak át a világ egyik legnagyobb temetőjévé, mintegy 1.5 millió, különböző országokból származó, elsősorban zsidó nemzetiségű ember pusztult el, köztük nagyon sok lengyel zsidó is. A Szovjetunió által elfoglalt területeken lengyelek százezreit telepítették ki és hurcolták Oroszország belsejébe kényszermunka-táborokba, lengyel katonák és rendőrök ezreit pedig orvul legyilkolták azokban a hadifogoly-táborokban, amelyeknek jelképe Katyń. Lengyelország a II. világháború első áldozatai közé tartozott, ugyanakkor - bár nem volt szuverén területe - jelentős szövetségese volt a hitlerellenes koalíciónak. Lengyel katonai egységek gyakorlatilag a II. világháború minden frontján ott harcoltak a szövetségesek oldalán, az országban pedig Európa korábbi történelmében példa nélkül álló földalatti függetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely fegyveres harcot vívott (mint a Honi Hadsereg), felderítő és szabotázs tevékenységet folytatott, független oktatást és kulturális életet szervezett.
Szocializmus A Churchill, Roosevelt és Sztálin által megkötött jaltai egyezmény értelmében azonban Lengyelország, ahelyett, hogy a háború után teljesen független állammá vált volna, fél évszázadra a szovjet befolyási övezetbe került. A II. világháború vége felé Lengyelországba bevonultak a Vörös Hadsereg egységei, amelyek fölszabadították a lengyel területeket a hitleri megszállás alól, ugyanakkor azonban a lengyel hagyományoktól idegen társadalmi és gazdasági elképzeléseket hoztak magukkal. A II. világháborúból Lengyelország radikálisan megváltozott területtel került ki (a keleti részek nélkül, viszont 1945 előtt Németországhoz tartozó területekkel bővülve), az emberi veszteség elérte a 6 milliót (ebből 3 millió lengyel zsidó volt) és ehhez jöttek még a jelentős pusztítások. E korszak jelképe Lengyelország fővárosa, Varsó, amelyet a németek 1939-ben először bombáztak, aztán a megszállás egész időtartama alatt terror alatt tartottak, megfosztották lakosságától és zsidó negyedétől, amely a végső likvidálás elől védekezve fegyveresen szállt szembe a nácikkal (1943-as varsói gettólázadás), aztán pedig felégettek a lengyel lakosság fegyveres felkelése után (1944-es varsói felkelés).
A Varsó által elszenvedett háborús pusztítások mértéke oly nagy volt, hogy 1945-ben komoly mérlegelések tárgya lett, hogy újjá lehet-e építeni Lengyelország fővárosát ugyanazon a helyen. A háború után létrejött Lengyel Népköztársaság szovjet Oroszországtól függő állam lett ugyanúgy, mint a szovjet befolyási övezetbe került többi ország. A kommunisták az 1947-es meghamisított választások után minden ellenzéket kiszorítottak a politikai életből. A lengyel kormány szovjet sugallatra elvetette a Marschall-terv Lengyelországra történő kiterjesztését, egyúttal a szovjet gazdaságtól tette függővé a lengyel gazdaságot. A háború utáni újjáépítés a vállalatok államosítása, a központi tervezés valamint a nagy és közepes ipar megszüntetése, vagyis a szovjet államban érvényes modell megvalósítása közepette zajlott. Lengyelországban azonban sikerült elkerülni - s ez egyedülálló jelenség volt a kommunista blokk keretein belül -, hogy kollektivizálják a parasztgazdaságokat, és teljesen megszüntessék a magánkézben lévő kiskereskedelmet, kisipart, valamint azt, hogy az állam alá rendeljék a Katolikus Egyházat, amely sokak számára jelentette a szabadság oázisát és azt a lehetőséget, hogy a nyugati civilizációval legalább a lelki kötelékeket fenntartsák. Lengyelország, a cenzúra bevezetése, a kulturális és művészeti élet politikai felügyelete, az egyházi szervezetek és mindenféle ellenzéki tevékenység elnyomása ellenére, a szovjet ellenőrzés alatt álló országok blokkján belül viszonylagos szabadságot élvezett. A demokratikus szabadságjogok hiánya, az ország politikai elszigeteltsége és a tervgazdálkodás működőképtelensége által előidézett gazdasági válságok azonban több ízben vezettek tömeges megmozdulásokhoz. 1956 júniusában munkástiltakozásokra került sor Poznańban, ősszel pedig a Szovjetunió vezetésének akaratával szemben - a lengyel kommunista párt vezetését olyan csapat vette át, amely szakított a tisztán sztálini hatalomgyakorlási módszerekkel. Ennek ellenére alig tíz évvel később, 1968-ban a diákok és értelmiségiek tiltakoztak, 1970-ben pedig újra a munkások -véresen elfojtott -tiltakozása lángolt fel a Tengermelléken. Ezeknek a megmozdulásoknak az idején megteltek a börtönök, diákokat távolítottak el az egyetemekről, főiskolákról, a 60-as évek végén pedig a kommunista hatalom egyenesen odáig ment, hogy Lengyelország elhagyására kényszerített sok zsidó származású embert. A 70-es évek elején nemzedékváltásra került sor a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) szervezeteiben. Az új vezetés a politika liberalizálása és a gazdaság modernizálása mellett döntött. A külföldi technológiák importja Lengyelország óriási mértékű külföldi eladósodásához vezetett. A totalitárius rendszerrel szemben mindvégig ellenzékben lévő katolikus egyház mellett a 70-es évek közepén létrejött Lengyelországban a pluralista demokratikus ellenzék, amely illegális körülmények között működött, és a fegyvertelen ellenállás alapelvét hirdette. A társadalomnak és a véleményformáló eliteknek a kommunista hatalommal szemben tanúsított ellenállásában erkölcsi támaszt jelentett az, hogy 1978-ban Karol Wojtyła krakkói bíborost pápának választották.
Új szelek 1980 augusztusában a növekvő gazdasági nehézségek hatására sztrájkok törtek ki a Tengermelléken. Az akkor 37 esztendős Lech Wałęsa átugrott a Gdański Hajógyár kerítésén, csatlakozott a sztrájkoló hajógyáriakhoz, és élükre állt számos, a munkások tiltakozását kezdettől fogva támogató értelmiségi oldalán. Ilyen volt a közép- és keleteurópai kommunizmus végnapjainak kezdete. 1980 szeptemberében megalakult a "Szolidaritás" - a szovjet blokk országaiban elsőként kibontakozó, szakszervezeti formát öltő, független társadalmi mozgalom, amely a békés változások jelszava alatt a társadalom összes rétegét egyesítette. A "Szolidaritás" tömegmozgalommá vált: közel 10 millió ember lépett a soraiba - minden harmadik felnőtt lengyel - köztük a kommunista párt számos tagja is. Hamarosan széleskörű, demokratizálódást, a szociális követelések teljesítését és a cenzúra eltörlését követelő társadalmi mozgalommá alakult. A hatalom megtartásának szándéka és a Szovjetunió nyomásgyakorlása oda vezetett, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) irányítását egy katonai csoport vette át. A helyzet alakulásától megriadt pártvezetés 1981 decemberében bevezette a hadiállapotot. Az ellenzék vezető személyiségeit, köztük Lech Wałęsát is, internálták. A következő években növekvő társadalmi elégedetlenség, az ellenzék ereje valamint a nemzetközi helyzet azonban fokozatos engedményekre kényszerítette a hatalmat. Sor került többek között a politikai rendszer felemás megreformálására.
Rendszerváltás 1988-ban a nemzetközi helyzet alakulása (többek között Gorbacsov reformjai) és a lengyel helyzet alakulása (a gazdaság összeomlása és a sztrájkok) oda vezetett, hogy a hatalom párbeszédre kényszerült az ellenzékkel. 1989 februárjában, Lengyelország háború utáni történelmében először, és a szovjet blokk országainak történelmében is először, egy asztal mellé, szimbolikus kerekasztal mellé ültek a kormány és a demokratikus ellenzék képviselői. Megtörtént a vérnélküli fordulat.
1989 júniusában parlamenti választásokra került sor az ellenzék részvételével. Annak ellenére, hogy a tárgyalásokon a kommunista fél számára garantálták a parlamenti többséget, a szövetségek megváltoztak, létrejött Tadeusz Mazowiecki Szolidaritáskormánya, s ez gyors politikai átalakulásokat indított el Közép-Európában. Leomlott a berlini fal, szétesett a Szovjetunió, véget ért a "hidegháború", Lengyelország pedig visszatért a demokratikus országok közé. 1990-ben a Mazowiecki-kormány hozzálátott a Leszek Balcerowicz által ajánlott átfogó gazdasági reformok megvalósításához. Ezek a reformok a hiperinfláció megszüntetését, a gazdaság liberalizálását és a magánosítást tűzték ki célul. Gyorsan bekövetkezett az addigi politikai rendszer szétesése: 1990 januárjában megszűnt a Lengyel Egyesült Munkáspárt. Többpártrendszer jött létre, az állampolgári jogokat minden területre kiterjesztették. 1990 decemberében az általános elnökválasztásokat Lech Wałęsa nyerte meg. A következő években a Szolidaritás-táborból egymással versengő politikai pártok váltak ki. A korábbi szövetségek megszűnése (a Varsói Szerződés felbomlása, a szovjet csapatok 1993-as kivonulása) után Lengyelország a nyugat-európai államokkal történő integrálódás és az új viszonyokra támaszkodó szomszédsági viszony építésének útjára lépett. 1999-ben Lengyelország a NATO tagja lett. A sokkterápia program az 1990-es évek elején képessé tette a lengyel gazdaságot az átállásra, és az egyik legdinamikusabb rendszerváltó állammá vált. Lengyelország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz. A kormány hathatós kampánya is közrejátszott abban, hogy az EU-csatlakozásról 2003 júniusában tartott népszavazáson az igen volt többségben. Lengyelország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz.
Lengyelország uralkodóinak listája A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az alábbi táblázat Lengyelország uralkodóinak sorát tartalmazza. A névsor a korai lengyel történelem alakjaihoz nyúlik vissza, majd az első keresztény uralkodó által alapított dinasztia öröklődési sorát kíséri végig. A kora középkori Lengyelország szláv népessége alapvetően két jelentősebb államalakulatot hozott létre. Az egyiket Krakkó környékén az úgynevezett wiślanok (jelentése: Visztula mentiek) hozták létre, míg a másikat Gniezno központtal a polanok (vagyis mezeiek) alkották meg. A polanok (lengyelül polanie) szláv törzs volt, amely a 8. században a Warta folyó környékét népesítette be. A 9. század végén sikerült alávetniük a legtöbb szláv törzset az Odera és a nyugati Bug folyók, a Kárpátok és a Balti-tenger között. A 10. századra uralmuk alatt egyesült Masovia, Kujawy és Nagy-Lengyelország. Ez utóbbiban lépett trónra a később meghatározó Piast-dinasztia, amelynek legjelentősebb tagja I. Mieszko fejedelem lett, aki felvette a kereszténységet, és seregével meghódította a Balti-tenger partját, Sziléziát és Kis-Lengyelországot. Megalapította a független lengyel egyházat, amelynek központját a leigázott Krakkóba helyzte. A dinasztia hatalma töretlen volt egészen 1138-ig, amikor III. Boleszláv úgy döntött, hogy országát felosztja négy gyermeke között. A feldarabolódott birodalom anarchiába süllyedt, legerősebb központja Krakkó vezetésével fennmaradt. Csak 1320-ban sikerült újra egyesíteni a régi területeket, bár Szilézia egy része Csehországhoz került. A virágkorát élő Lengyel Királyságnak a Jagelló-ház uralma alatt szembe kellett néznie a keletről egyre nagyobb fenyegést jelentő Oroszországgal. 1569-ben Lengyelország és Litvánia úgy döntöttek, hogy közösen összefognak az orosz fenyegetés ellen, és 1569-ben létrehozták a lublini uniót, a két ország egyesülését. Erre a korra tehető a választott uralkodók időszaka is, vagy másnéven a nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) létrejötte. Ez szétzilálta az országot, csak ritkán egyeztek az érdekek, amely végül Lengyelország felosztásához vezetett. 1795-re három nagy szomszédja osztozkodott az ország területén.
Ház Uralkodó
Hatalmon volt
Képek
Megjegyzések
A Piast-dinasztia uralkodói 9. század
Piast Kołodziej (Kołodziej jelentése: „kerékkovács”) legendabeli alak Lengyelország korai történetében (8. vagy 9. század), a mondák szerint a Piast-dinasztia alapítója, aki valószínűleg csak a legendákban élt.
Piast Siemowit
9. század
Történelmi hitelessége neki is kétséges. Siemowit (vagy Ziemowit) Piast and Rzepicha fia volt Gallus Anonymus krónikája szerint, egyike a négy mondabeli Piast hercegnek, a Piast-dinasztia alapítóinak.
Piast Lestko
9.-10. század
Valószínűleg mítikus alak. Lestko (vagy Lestek, Leszek) mondabeli lengyel herceg - Siemowit fia -, aki 930 és 940 között születhetett, feltéve ha valóban létezett.
Piast Piast
Piast Siemomysł 10. század
Története legendákkal itatódott át. Siemomysł a lengyel Piast-dinasztia csak a legendákból ismert uralkodói közül a negyedik, aki - ha valós személy - a 10. században élt. Az első bizonyitottan létező lengyel uralkodó, I. Mieszko apja a mondák szerint. (Mieszko 935 körül született).
Piast I. Mieszko 960 k.-992
I. Mieszko (kb.. 935 - 992. május 25.): lengyel uralkodó, a mondai Siemomysł fia, a polan nevű lengyel törzsek hercege (akikről Lengyelország Polska - a nevét kapta). Felvette a kereszténységet, és megteremtette a független Lengyelország alapjait.
Piast
992I. Vitéz Boleszláv 1025
I. Boleszláv, Vitéz Boleszláv (lengyelül: Bolesław I Chrobry (Wielki)) (967. – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025. húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Elsőszülött fia I. Mieszko lengyel fejedelemnek és Dobrawa Przemyśl, a cseh I. Kegyetlen Boleszláv herceg és Adiva, angol hercegnő lányánakHatalmas területeket hajtott uralma alá. 1024-ben felvette a király címet. Géza fejedelem (972-997) második felesége Adelheid/Adelaida, Siemomysł lengyel fejedelem lánya, míg a hagyományok szerint Vitéz Boleszláv (992-1025) Géza fejedelem leányának, Juditnak a férje volt, s ebből a házasságból született Bezprym herceg.
10251031
II. Mieszko Lambert (lengyelül Mieszko II Lambert) (született 990., meghalt 1034. május 10.) - lengyel király 1025-1031., lengyel fejedelem 1032-1034. a Piast dinasztiából, Vitéz Boleszláv második fia. Királyként lépett trónra.
Piast Bezprym
10311032
A hagyományok szerint Vitéz Boleszláv (992-1025) Géza fejedelem leányának, Juditnak a férje volt, s ebből a házasságból született Bezprym herceg (a legenda szerint az ő neve őrződött meg Veszprém város nevében), aki a trónért folytatott küzdelmekben vesztette életét 1031-ben. Bezprym (986/987-1032), I. Boleszláv lengyel király elsőszülött fia a magyar Judittól, második feleségétől. 1031-ben trónra lépett, II. Konrád német-római császár és I. Jaroszláv ruténiai herceg támogatásával, elűzve öccsét, aki 1025 óta uralkodott II. Mieszko néven. Mieszko, aki Boleszláv és Emmilda fia volt, Bohémiába menekült, Bezprym pedig a császárnak küldte el a lengyel koronaékszereket. Bezprym uralkodása azonban rövid életű volt. 1032-ben meggyilkolták és újra II. Mieszko lépett a trónra.
II. Piast Mieszko Lambert
10321035
Második trónralépése, fejedelemként.
10351058
I. Kázmér lengyel fejedelem ("Megújító" Kázmér, lengyelül Kazimierz I Odnowiciel, Mnich) (született 1016. július 25-én, meghalt 1058. november 28-án), Piast dinasztiából származó herceg, II. Mieszko Lambert és felesége Lotharingiai Richeza fia, lengyel uralkodó. 1034 és 1039 között valószínűleg száműzetése miatt akadályozva volt az uralkodásban, az ország pedig krízisbe került. Káz,ér nem merte magát megkoronáztatni Lengyelország királyává, valószínűleg az erős belső és külső nyomás miatt.
II. Piast Mieszko Lambert
I. Piast Megújító Kázmér
I. Piast Megújító Kázmér
Piast
Piast
10351058
I. Kázmér lengyel fejedelem ("Megújító" Kázmér, lengyelül Kazimierz I Odnowiciel, Mnich) (született 1016. július 25-én, meghalt 1058. november 28-án), Piast dinasztiából származó herceg, II. Mieszko Lambert és felesége Lotharingiai Richeza fia, lengyel uralkodó. 1034 és 1039 között valószínűleg száműzetése miatt akadályozva volt az uralkodásban, az ország pedig krízisbe került. Káz,ér nem merte magát megkoronáztatni Lengyelország királyává, valószínűleg az erős belső és külső nyomás miatt.
II. Merész 1058Boleszláv 1079
1076-tól király. II. Boleszláv (lengyelül: Bolesław Śmiały vagyis "Merész Boleszláv", vagy Szczodry, "a Jólelkű," vagy Okrutny, "a Kegyetlen") (1042-81/82/89), 1058 és 1076 között lengyel herceg, 1076 és 1079 között Lengyelország királya. Megújító Kázmér és Maria Dobroniega elsőszülött fia. Maria Dobroniega Nagy Vlagyimirnak, a kijevi Rusz nagyhercegének lánya.
I. Ulászló 1079Herman 1102
I. Ulászló Herman (1040-1102) lengyel fejededelem 1079-1102 között a Piast dinasztiából, I. Kázmér fia, II. Merész Boleszláv testvére. Akkor került hatalomra, amikor testvérét 1079-ben száműzetésbe kényszerítették. Először Bohémiai Juditot, aztán III. Henrik német-római császár lányát, Sváb Juditot vette feleségül. Első feleségétől született fia lett III. Ferdeszájú Boleszláv fejedelem. Második feleségétől egy lánya született, Gandersheimi Ágnes.
Piast Zbigniew
11021106
Zbigniew (1070 után – 1112) lengyel fejedelem volt 1102 és 1106 között, I. Ulászló Herman elsőszülött fia. Eredetileg papnak készült. Sok évet töltött Quedlinburg kolostorában (a mai németországi Szász-Anhaltban). Testvérével, Boleszlávval sikerült megdönteni az Ulászló trónjára támadó egyik vajda hatalmát.
III. Piast Ferdeszájú Boleszláv
11061138
Zbigniew testvére. III. Ferdeszájú Boleszláv (lengyelül: Bolesław III Krzywousty) (1085-1138) Lengyelország fejedelme 1102-1138. között, 10971107. között Sziléziában, Kis-Lengyelországban és a Lublini földeken uralkodott, miközben bátyja, Zbigniew Nagy-Lengyelországban uralkodott, apjuk, I. Ulászló Herman 1102-ben bekövetkezett halála után Bolesław Mazovia uralkodója is lett. Halála előtt fiainak négy részre bontotta országát, amelyek közül a Krakkó központú fejedelemséget tette meg vezető hatalommá. A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban
11381146
II. Ulászló lengyel fejedelem (Száműzött Ulászló, lengyelül Władysław II Wygnaniec) Krakkó, 1105 – Altenburg, 1159) Lengyelország, Krakkó, Sandomierz, keleti Nagy-Lengyelország, Kujávia, Szilézia és Pomeránia nagyhercege 1138-1146 között. Testvérei elűzték a krakkói trónról.
IV. 1146Piast Göndörhajú 1173 Boleszláv
IV. Boleszláv lengyel fejedelem (Göndörhajú Boleszláv, lengyelül Bolesław IV Kędzierzawy) (1120 vagy 1121 – 1173. január 5.) Mazóviai herceg 1138-tól, Krakkóban, Kujaviában és Gnieznoban 1146-tól, Lengyelország nagyhercege 1146-1173 között. Apja III. Ferdeszájú Boleszláv, anyja bergi Salome.
11731177
III. Mieszko lengyel fejedelem (Öreg Mieszko, lengyelül Mieszko III Stary) (1122-1125 között – 1202. március 13. vagy 14.) Nagy-lengyelországi herceg 1138-1177-ig és 11821202 között, Lengyelország idősebb hercege 11731177 között, Lengyelország nagyhercege 1198-1199 és 1199-1202 között, keleti Nagy-Lengyelországban Gnieznoval 1173-1177 között, és 1182-1202 között, a kaliszi hercegségben 1173-1177, 1182-1191 és 1194-1202 között, déli Nagy-Lengyelországban 1138-1177 között, a gdański Pomeránia nagyhercege 1173-1177, 1198-1199 és 1199-1202 között, krakkói herceg 1173-1177, 1191-ben, 1198-1199 és 11991202 között, kujáviai herceg 1195-1198 között.
Piast
Piast
II. Elűzött Ulászló
III. Öreg Mieszko
Piast
HENRYK SANDOMIERSKI
Urodzony ok. 1132 r., syn Bolesława III Krzywoustego i Salomei, córki hrabiego Bergu. Na mocy "testamentu" ojca otrzymał ziemię sandomierską, w której samodzielne rządy rozpoczął prawdopodobnie w 1146 r. W 1149 r. uczestniczył w wyprawie zbrojnej na Włodzimierz Wołyński i Łuck. W roku 1154 wyruszył na wyprawę krzyżową do Jerozolimy. W Ziemi Świętej przebywał około roku. Po powrocie - jako krzyżowiec - był otaczany szacunkiem. Sprowadził do Polski joannitów, którym ufundował klasztor i szpital w Zagości nad Nidą. W 1166 r. wziął udział wspólnie z Bolesławem IV Kędzierzawym w wyprawie przeciwko Prusom. Wyprawa zakończyła się klęską, a Henryk poległ w boju w dniu 18.X.1166 r.
II. Igazságos Kázmér
11771194
Felvette a Krakkó hercege címet. II. Kázmér lengyel fejedelem (Igazságos Kázmér, lengyelül Kazimierz II Sprawiedliwy) (1138-94), Ferdeszájú Boleszláv és bergi Salome hercegnő legkisebb fia. Wiślicai, sandomierzi és krakkói herceg. Az Igazságos melléknév már a XVI. században megjelent. 1177ben, amikor Öreg Mieszkót száműzték, megkapta a hercegi trónt. Ez a szeniorátus elvének megszakítását jelentette.
11941202
Első trónralépése Krakkó hercegeként. I. Leszek lengyel fejedelem (Fehér Leszek, Leszek Biały) született: 1186., meghalt 1227. november 23-án, Gąsawán. Krakkói herceg 1194-1198-ig, 1199-ben, 1206-1210-ig, mazóviai herceg 1194-1200-ig, kujáviai herceg 1199-1200-ig.
Piast I. Fehér Leszek
Piast
III. Hosszúlábú 12021206 Ulászló
Piast I. Fehér Leszek
12061210
Első trónralépése. III. Ulászló lengyel fejedelem (Hosszúlábú Ulászló, lengyelül Władysław III Laskonogi), nagy-lengyelországi herceg 1194-1202 között dél-Nagy-Lengyelországban, 1202-1220 közözz Nagy-Lengyelországban, 1202-1206 között és 1228-1229 között krakkói herceg, 1206-ban átadta a hercegséget s sziléziai ágból való I. Szakállas Henriknek, 1207-1210 és 1208-1225 között Lubuszban, 1216-1217 között csak Gnieznoban, bár más, valószinűbb változat szerint akkor NagyLengyelországnak csak a dél-nyugati részét adta át bátyjának Második trónralépése Krakkó hercegeként.
IV. Piast Görbelábú Mieszko
Piast
I. Fehér Leszek
12101211
IV. Mieszko lengyel fejedelem (Görbelábú Mieszko, lengyelül: Mieszko IV (I) Plątonogi (Raciborski)) született kb. 1130., meghalt 1211. május 16-án. 1163tól formálisan Szilézia társuralkodója, 1173-tól raciborzi herceg, 1177-től bytomi és oświęcimi, 1202től opolei, 1210-től krakkói herceg. Mieszko Elűzött Ulászló és az osztrák Babenberg Ágnes második legidősebb fia volt.
12111227
Harmadik trónralépése, végül meggyilkolták.
III. 1227Piast Hosszúlábú 1229 Ulászló
Piast
Piast
Piast
Mazóviai Konrád
I. Szakállas Henrik
II. Jámbor Henrik
Második trónralépése.
12291232
Első trónralépése. Konrád lengyel fejedelem (Mazóviai Konrád, lengyelül: Konrad I Mazowiecki) született 1187-ben, meghalt 1247. augusztus 31-én, Igazságos Kázmér és Heléna kisebbik fia. Mazóvia hercege kb. 1200-tól. Támogatta Henryk Kietlicz gnieznoi érseket a lengyel egyház reformja kérdésében és Hosszúlábú Ulászló elleni politikai akciójában, aki rivalizált bátyjával, Fehér Leszekkel. 1226-ban Chełmża környékét felajánlotta a Német lovagrendnek (formális átadás 1228-ban), Dobrzynba telepítette a dobrzyni testvéreket Mazóvia határának a porosz támadások elleni védelme céljából. Bátyja, Fehér Leszek halála után a krakkói trónért harcolt sikertelenül.
12321238
I. Henrik lengyel fejedelem (Szakállas Henrik, lengyelül Henryk I Brodaty (Jędrzych I Brodaty)) született 1165/1170 között Głogówban, meghalt 1238. március 19-én Krosno Odrzańskieben - wrocławi herceg 1201-1238 között, opolei 1201-1202 között, kaliszi 1206-1207 között és 1234-től, lubuszi 1206-ig, 1210-1218-ig és 1230-ig, 1232-tól krakkói herceg, 1232-től sandomierzi uralkodó, 1234-től Opolén uralkodik, a sziléziai Henrikek dinasztiájának megalapítója.
12381241
II. Henrik lengyel fejedelem (Jámbor Henrik, lengyelül Henryk II Pobożny) született 1196/1207-ben, meghalt 1241. április 9-én, legnicai, krakkói és nagylengyelországi herceg 1238- 1241 között (1239-ig csak déli Nagy-Lengyelországban a Warta folyó mentén. Egész idő alatt Kaliszban a kiskorú hercegek gyámja) 1238 - 1239 között az opolei hercegségben uralkodik és gyám a sandomierziben.
12291232
KONRAD I MAZOWIECKI (1229 - 1230 i 1241 1243) – Második trónralépése.
V. Piast Szemérmes Boleszláv
12431279
V. Boleszláv lengyel fejedelem (Szemérmes Boleszláv, lengyelül Bolesław V Wstydliwy), született 1226. június 21-én, meghalt 1279. december 7-én. Fehér Leszek és Grzymisława fia, Igazságos Kázmér unokája, krakkói és sandomierzi herceg (1233-tól).
II. Fekete Piast Leszek
12791288
II. Leszek lengyel fejedelem (Fekete Leszek, lengyelül Leszek Czarny)(1241-88 szept. 30), inowrocławi herceg 1261-től, łęczycai 1273-1278 között, krakkói és sandomierzi 1279-től.
12881290
III. Fehér Henrik Boroszló fejedelme volt, ő kimarad a sorszámozásból. IV. Henrik lengyel fejedelem (IV. Probus (törvényes) Henrik, lengyelül Henryk IV Probus (Prawy)), született 1257-ben vagy 1258-ban, meghalt 1290. június 23-án, wrocławi herceg 12701290 között, krakkói herceg 1288-1290 között.
12901296
1295-től Lengyelország királya. II. Přemysl lengyel fejedelem (lengyelül Przemysł II) (1257. október 14. – Rogozna, 1296. február 8.) lengyel uralkodó. Négy hónappal I. Przemysł poznań-i herceg halála után született meg. Anyja Erzsébet, Jámbor Henrik lánya. Jámbor Henrik és felesége, Jolánta Ilonának udvarában nevelkedett.
Piast
Piast
Mazóviai Konrád
IV. Probus Henrik
Piast II. Přemysl
A Přemysl-ház, a Piast-dinasztia uralkodói
Přemysl II. Vencel
Přemysl III. Vencel
12911305
Csehország királya is. II. Vencel cseh és lengyel király (csehül Václav II., lengyelül Wacław II Czeski németül Wenzel II. (Böhmen)) született 1271. szeptember 27-én, meghalt 1305. június 21-én. Cseh király, krakkói herceg 1291-től, Lengyelország királya 1300-tól. A Přemysldinasztiából származik, II. Ottokár és Kunigunda fia.
13051306
Csehország és Magyarország királya is. III. Vencel, csehül Václav III., lengyelül Wacław III Przemyślida, németül Wenzel III. (Böhmen) (Prága, 1289. október 6. – Olmütz, 1306. augusztus 4.) Přemysl-házból származó magyar, cseh és lengyel király. Magyarországon – László néven – 1301. augusztus 27-étől, 1305. október 9-én történt lemondásáig uralkodott. 1305. június 21étől haláláig III. Vencel néven volt Csehország és Lengyelország királya. Apja II. Vencel cseh és lengyel király, anyja Habsburg Juta (Guta), Habsburg Rudolf leánya. Henryk III Głogowczyk (ur. pomiędzy 1251 a 1260, zm. 9 grudnia 1309 r.) - książę głogowski (1273/1274 1309), książę wielkopolski (1306 - 1309).
Piast
Piast
Henryk III Głogowski
I. Lokietek 13061333 Ulászló
Urodzony między 1251 a 1260 r., syn Konrada I księcia głogowskiego i Salomei, córki księcia poznańskiego Władysława Odonica. Książę głogowski i wielkopolski. Sojusznik Henryka IV Probusa. Nie zdołał jednak opanować zapisanego mu przez Probusa księstwa wrocławskiego. Na mocy testamentu Przemysła II otrzymał Wielkopolskę, o którą musiał toczyć walki z Władysławem I Łokietkiem. Opanował ją dopiero w 1306 r. W czasach panowania Wacława II w Polsce był jego głównym oponentem. Książę o ambicjach ogólnopolskich, których nie udało mu się zrealizować. Zmarł w roku 1309.
I. Ulászló' lengyel király (lengyelül Władysław I Łokietek), született 1260 vagy 1261-ben, meghalt 1333. március 2-án Krakkóban, brześći Kujáviában és Dobrzyńban herceg 1267-1275 (anyja gyámsága alatt) együtt uralkodik testvéreivel 1275-1288 között, brześći és sieradzi herceg 1288-1300 között, sandomierzi herceg 1289-1292 között, 1292-1300 között II. Vencel hűbérese, a dobrzyńi hercegségben helytartó 1293-1295 között, łęczycai herceg 1294-1300 között, nagylengyelországi és pomerániai herceg 1296-1300 között, 1300-1304 között száműzetésben, 1304-től wiślicai herceg, 1305-től újra sandomierzi, sieradzi, łęczycai és brześci, 1306-tól Krakkóban és nagyherceg az inowrocławi és dobrzyńi hercegség felett, 1306-1308/9 között Pomerániában, 1314-től NagyLengyelországban, 1320-tól lengyel király, 1327-től Sieradz és Łęczyca helyett Inowrocław és Dobrzyń, 1329-ben elveszti Dobrzyńt, 1332-ben Kujáviát. Lánya, Lokietek Erzsébet 1320-ban Károly Róbert magyar király felesége lett.
Piast
III. Nagy Kázmér
Siemowit III Mazowiecki
13331370
III. Kázmér lengyel király (Nagy Kázmér, lengyelül Kazimierz III Wielki), született 1310. április 30-án, meghalt 1370. november 5-én Krakkóban. Lengyel király 1333-1370 között, a Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon. I. Lokietek Ulászló Kaliszi Jadwiga, Szemérmes Boleszláv lányának fia. Nagy Kázmér 1325-ben Gediminas, litván nagyfejedelem lányát, Aldonát (Anna)vette el feleségül. E házassággal biztosították a Lengyelország elleni litván rablóhadjáratok megszűnését, és a litván-lengyel szövetség létrejöttét. A trónöröklés kérdésében 1339-ben született megállapodás Károly Róbert és Kázmér között, miután Aldona utód nélkül, váratlanul elhunyt. A megállapodás rögzítette, hogy amennyiben Kázmér utód nélkül hal meg, akkor a koronát Károly Róbert vagy a fia örökli, azzal a feltétellel, hogy megpróbálja visszaszerezni Lengyelország számára a tengermelléket és a többi elvesztett lengyel területet. Ennek fejében Károly Róbert elismerte Kázmér igényét a halicsi területre, azzal a kikötéssel, hogy ha Kázmérnak mégis lenne utóda, akkor Magyarország azt megvásárolhatja tőle. 1364-ben a krakkói egyetem alapítása indult meg, feltehetően ez annak a következménye volt, hogy Kázmér igyekezte magát jól képzett szakemberekkel, politikusokkal és diplomatákkal körülvenni. Nagy Kázmér próbálta Krakkót gazdasági centrummá fejleszti. Bevezette az egész Lengyelországra érvényes garast (grosz). Az ő nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése is. Nagy Kázmér halálával kihalt a Piast-dinasztia Lengyelországban. Urodzony przed 1326 r., syn księcia mazowieckiego Trojdena I i księżniczki halickiej Marii. Książę czerski, rawski, sochaczewski, warszawski, wiski, ciechanowski i płocki. Od 1350 r. lennik króla polskiego Kazimierza III Wielkiego; po jego śmierci zwolniony z obowiązku lennego. Scalił ziemie mazowieckie. Unormował stosunki z Litwą. Popierał osadnictwo; otaczał opieką miasta; przeprowadził reformy skarbowe; dokonał kodyfikacji prawa sądowego. Na Mazowszu stworzył silne państwo, które dopiero za półtora wieku zostało inkorporowane do Polski. Przed śmiercią podzielił Mazowsze pomiędzy synów Januszowi I nadał dzielnicę czersko-warszawską, Siemowitowi IV płocką. Zmarł w roku 1381.
Az Anjou-ház uralkodói
I. 1370Anjou Magyar 1382 Lajos
Anjou Hedvig
13841399
I. (Nagy) Lajos (lengyelül Ludwik Węgierski vagy Ludwik I Wielki, Andegawenski, azaz „Magyar Lajos”, „Nagy Lajos”, „Anjou Lajos”): Magyarország Anjou-házi királya (uralkodott 1342–1382) és Lengyelország uralkodója (1370–1382).
Jagelló Ulászlóhoz ment feleségül. – Hedvig lengyel királynő (lengyelül Jadwiga Andegaweńska (Anjou)), született 1374. február 18-án, meghalt 1399. július 17-én Krakkóban, 1384. október 16-tól Lengyelország királynője, Litvánia nagyhercegnője, az Anjou-dinasztiából (királlyá koronázták, mivel a lengyel jog nem ismerte el a királynő jogát az uralkodás örökítésére) I. Lajos magyar király (lengyelül: Ludwik Węgierski, „Magyar Lajos”) és Erzsébet (lengyelül: Elżbieta Bośniaczka) lánya.
A Jagelló-ház uralkodói
II. 1386Jagelló Jagelló 1434 Ulászló
II. Ulászló lengyel király (II. Jagello Ulászló, lengyelül Władysław II Jagiełło, litvánul Jogaila, belarusz nyelven Ягайла), született kb. 1351-ben, meghalt 1434. június 1jén Gródekben. Litvánia nagyhercege 13771381 között és 1382-1401 köztött, Lengyelország királya 1386-1434 között. Olgierd Giedyminowicz fia, Giedymin, litván nagyherceg unokája. A Jagello dinasztia alapítója.
14341444
I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk) (Krakkó, 1424. október 10. – Várna, 1444. november 10.) Jagelló-házból származó magyar és lengyel király. Lengyelországban 1434. június 1-jétől, Magyarországon 1440. július 17-étől haláláig uralkodott. Apja II. Ulászló lengyel király, a Jagelló-ház első jelentős uralkodója, anyja – II. Ulászló negyedik felesége – Holszányi Zsófia volt. Magyarország királya is, a várnai csatában esett el.
1447IV. Kázmér 1492
IV. Kázmér lengyel király (lengyelül Kazimierz IV Jagiellończyk), született 1427. november 30-án Krakkóban, meghalt 1492. június 7-én Grodnoban Litvánia nagyhercege 1440-1492 között, Lengyelország királya 1447-1492 között. Kázmér II. Jagello Ulászló és Zofia Holszańska kisebbik fia volt. Miután bátyja, III. Várnai Ulászló elesett a várnai csatában 1444-ben, megkapta a királyi koronát három évi interregnum után. Korábban néhány éven keresztül Livánia nagyhercege volt. A litván nagyhercegség akkor hatalma csúcsán volt, a Balti tengertől a Dnyeszter torkolatáig, a Fekete tengerig terjedtek határai. Miután már nem kellet tartaniuk a Német lovagrendtől, a litvánok már a moszkvai trónért harcoltak. Kázmér elfogadta a lengyel koronát, miután a lengyel küldöttek elfogadták ezt vezetőjük, Zbigniew Oleśnicki kardinális javaslatára Lengyelország és Litvánia teljes egyenjogúsága feltétele mellett. 1454-ben a király feleségül vette a Habsburg-dinasztia beli Erzsébetet, akit Rakuszankának, vagy "királyok anyjának" hívtak.
I. János 14921501 Albert
I. János Albert, lengyelül Jan I Olbracht (Albrecht) (Krakkó, 1459. december 27. – Toruń, 1501. június 17.) Jagelló-házi uralkodó. 1492 és 1501 között lengyel király, 1491 és 1498 között głogówi herceg. IV. Kázmér és felesége, Habsburg Rakuszanka Erzsébet fia.
III. Jagelló Várnai Ulászló
Jagelló
Jagelló
Jagelló Sándor
Jagelló
15011506
1506I. Öreg Zsigmond 1548
II. 1548Jagelló Zsigmond 1572 Ágost
Sándor lengyel király (lengyelül Aleksander Jagiellończyk), született 1461. augusztus 5-én Krakkóban, meghalt 1506. augusztus 19-én Vilniusban - 1492. július -án Litvánia nagyhercege, 1501-től Lengyelország királya.
1525-ben legyőzte a Kelet-Poroszországi Teuton Lovagrendet. Királyságát a Mazoviai hercegséggel (ma kb. mazóviai vajdaság) bővítette 1529-ben. Megreformálta a lengyel jogrendet és a közigazgatást, pártolta a művészeteket. 1525-ben hároméves békét kötött a törökökkel, így rokonának II. Lajos magyar királynak a mohácsi csata előtt lényegében semmilyen segítséget nem adott. Ezért a magyar történelem szempontjából szerepe negatív.
II. Zsigmond, vagy Zsigmond Ágost. Uralkodása alatt Lengyelország perszonál unióra lép Litvániával.
Választott uralkodók A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai
Valois
Valois Henrik
15731574
III. Henrik francia király (franciául Henri III, lengyelül Henryk III Walezy), (* Fontainebleau, 1551. szeptember 19. – † Saint-Cloud, 1589. augusztus 2.). II. Henrik francia király és Medici Katalin királyné fia, a Valois-dinasztia utolsó uralkodója, mely a Kapeting-dinasztiának egyik oldalága. 1573-1574 között Lengyelország királya. 1574-től haláláig Franciaország királya. Lemondott a trónról.
Jagelló
Jagelló Anna
15751586
Férjével, Báthory Istvánnal együtt uralkodott. Jagelló Anna (lengyelül Anna Jagiellonka, született 1523. október 18-án Krakkóban, meghalt 1596. szeptember 9én Varsóban - Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnője 1575-1596 között, Öreg Zsigmond lengyel király és litván nagyherceg, valamint Bona Sforza lánya. Báthory István, Lengyelország és Litvánia királyának, valamint Erdély fejedelmének felesége, aki 1576-1586 között a tényleges hatalom birtokosa volt. Ellenben Báthory halála után a tényleges hatalom Lengyelországban és Litvániában az újonnan választott uralkodó, III. Zsigmond kezébe került
Báthory
Báthory István
15751586
Báthory István (Szilágysomlyó, 1533. szeptember 27.– Grodno, 1586. december 12.) erdélyi fejedelem (1571– 1586), Lengyelország királya (1576–1586).
1586III. Zsigmond 1632
III. Zsigmond lengyel király (lengyelül Zygmunt III Waza), született 1566. június 20-án a Gripsholm várban, meghalt 1632. április 30-án Varsóban, Lengyelország királya 1587–1632 között és Svédország uralkodója 1592–1599 között a Vasa-dinasztiából. III. Vasa János svéd király és Jagelló Katalin, Öreg Zsigmond lányának egyetlen fia, a Jagellók vére folyt ereiben, ez tette lehetővé, hogy Lengyelország és Litvánia trónjára lépjen.
16321648
IV. Ulászló lengyel király (lengyelül Władysław IV Waza), született 1595. június 9-én Łobzówban, Krakkó negyedében, meghalt 1648. május 20-án Mereczben, Litvániában - Lengyelország királya és címzetes svéd király 1632-1648 között, 1610-ben Oroszország cárjának választják, címzetes orosz cár 1634-ig, III. Zsigmond és első felesége, Habsburg Anna fia.
Vasa
Vasa
IV. Ulászló
Vasa
Wiśniowiecki
Sobieski
Wettin
16481668
II. János Kázmér lengyel király (lengyelül Jan II Kazimierz Waza), született 1609. március 22-én Krakkóban, meghalt 1672. december 16-án Neversben - Lengyelország királya 1648-1668 között, a Vasadinasztiából. III. Zsigmond lengyel és svéd király, valamint Habsburg Konstancia osztrák főhercegnő fia. Testvére IV. Ulászló. Lemondatták.
Wiśniowiecki 16691673 Mihály
Wiśniowiecki Mihály (lengyelül Michał Korybut Wiśniowiecki, oroszul Михаил Корибут Вишневецкий, Wiśniowiec, 1640. július 31. – Lwów 1673. november 10.) Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege 1669-1673 között. Jeremi Wiśniowiecki (ukrán nyelven Вишневецький Ярема) orosz herceg és vajda, valamint Gryzelda Zamojska fia. Felesége Habsburg Eleonora, III. Ferdinánd Német-Római császár, magyar és cseh király lánya.
16731696
III. Sobieski János (lengyelül Jan III Sobieski), született 1629. augusztus 17-én Lwów közelében, meghalt 1696. június 17én Varsóban - Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege 1674-től. 1656-tól a korona nagy zászlóvivője, 1665-től a korona nagy marsallja, 1666-tól Korona tábori hetmanja, 1668-tól Korona nagy hetmanja. 1683. szeptember 12-én vezénylete alatt lezajlott a bécsi csata, amely a törökök lemészárlásával végződött. Ezután a Magyarországon keresztül visszavonuló török csapatokat követve Sobieski még egy jelentős győzelmet aratott Párkánynál, majd decemberben az egész sereggel visszatért Krakkóba. III. Sobieski János hosszantartó betegség után szívrohamban halt meg 1696. június 17-én Wilanówban.
16971706
II. Erős Ágost (lengyelül August II Mocny, németül August II. der Starke), született 1670. május 12-én Drezdában, meghalt 1733. február 1-jén Varsóban - Lengyelország királya és litván nagyherceg 1697-1706 és 1709-1733 között, szász választófejedelem 1694-1733 között Fryderyk August I néven. A Wettin-dinasztiából származik. Melléknevét legendás testi erejéről kapta. Első uralkodása, lemondatták.
II. János Kázmér
III. Sobieski János
II. Erős Ágost
I. Leszczyński Leszczyński Szaniszló
Wettin
II. Erős Ágost
I. Leszczyński Leszczyński Szaniszló
Wettin
III. Szász Ágost
II. Poniatowski Poniatowski Szaniszló Ágost
17041709
I. Leszczyński Szaniszló (lengyelül Stanisław Bogusław Leszczyński), született 1677. október 20-án Lwówban, meghalt [[1766] február 23-án Lunévilleben Lengyelország királya 1704-1709 és 17331736 között, Lotharingia és Barrois hercege 1738-1766 között. Elmenekült az országból.
17091733
Második uralkodása.
17331736
Második uralkodása, lemondatták.
17331763
III. Szász Ágost (lengyelül August III Sas (Gruby "Kövér"), németül Friedrich August II), született 1696. október 17-én Drezdában, meghalt 1763. október 5-én Drezdában - Erős Ágost és de:Christiane Eberhardine von Brandenburg-Bayreuth fia, Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege 1733-1763 között. Augustus III, Dei Gratia rex Poloniae, magnus dux Lithuaniae, Russie, Prussiae, Masoviae, Samogitiae, Kijoviae, Volhyniae, Podoliae, Podlachiae, Livoniae, Smolensciae, Severiae, Czerniechoviae, nec non haereditarius dux Saxoniae princeps et elector etc. III. Ágost Isten kegyelméből Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege Oroszország, Mazóvia, Żmudź (litvánul Žemaitija) Kijev, Volhinia, (ukránul Волинь), en:Podolia, en:Livonia, Szmolenszk, en:Severia Csernyigov hercege, és ugyanúgy Szászország választófejedelme.
17631795
II. Poniatowski Szaniszló Ágost (lengyelül Stanisław August Poniatowski), született 1732. január 17-én Wolczinban (ma Fehéroroszország), meghalt 1798. február 12én Szentpéterváron - a lengyel és litván nemzet közösségének utolsó uralkodója, Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme 1764-1795 között. Stanisław Poniatowski krakkói várispán és Konstancja Czartoryska fia. Szabadkőműves páholyhoz tartozott 1777-tól. Az utolsó lengyel király, akit lemondattak a Lengyelországon osztozkodó hatalmak. 1795 után Ausztria, Oroszország és Poroszország uralkodói vették fel a megfelelő rész uralkodójának címét.
IDŐRENDI TÁBLÁZAT IX-X. század
A lengyel állam alapítói az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó szlávok és baltánok voltak. A régészeti leletek tanúsága szerint az i.sz. VI. sz.-ban kezdődött meg a szláv törzsek beszivárgása az Odra és a Bug közötti területre. A IX. sz.-ban a mai Lengyelország területén két, törzsi szerveződésen alapuló állam jött létre: Wislán (Krakkó körül) és Polán (Gniezno körül). Wislánt a IX. sz.-ban meghódította és magához csatolta a Nagy Morva Fejedelemség. Ezzel szemben Polan terjeszkedése a X. Sz.-ban elvezetett a területet lakó törzseknek egységes államba szervezéséhez a Piast dinasztia uralkodása alatt. Első fontos települések: Gniezno, Poznan, Kalisz.
966
I. Mieszko felveszi a kereszténységet, és püspökséget alapít Poznanban. Meghódítja a Kelet Pomerániát, maga alá rendeli és sikeresen megvédi II. Ottó német császárral szemben a Nyugat Pomerániát. 990 körül az országhoz csatolja Sziléziát és KisLengyelországot, székhelyével Krakkóval. Halála előtt a pápa oltalmába ajánlja az országot.
992-1025
Vitéz Boleszláv uralkodása alatt az ország tovább erősödik és terjeszkedik (1018-ban átmenetileg meghódítja Kijevet is). 1000-ben megszerzi III. Ottó császár beleegyezését önálló, Németországtól független érsekség megalapítására Gnieznóban, püspökséggel Poznanban, Wroclawban, Krakkóban és Kolobrzegben. 1025-ben királlyá koronázzák, ezzel Lengyelország elnyeri a teljes politikai önállóságot. Ettől az időszaktól kezdve használatos a lengyel királyság elnevezés. Géza fejedelem (972-997) második felesége Adelheid/Adelaida, Siemomysł lengyel fejedelem lánya, míg a hagyományok szerint Vitéz Boleszláv (992-1025) Géza fejedelem leányának, Juditnak a férje volt, s ebből a házasságból született Bezprym herceg (a legenda szerint az ő neve őrződött meg Veszprém város nevében), aki a trónért folytatott küzdelmekben vesztette életét 1031-ben. Géza fejedelem, majd I. (Szent) István király idejében ugyanolyan szervező munka folyt - a keresztény monarchia megteremtése, a belső rend megszilárdítása, az ország gazdasági fejlesztése -, mint I. Mieszko lengyel fejedelem (963?-992) és Vitéz Boleszláv alatt. Mindkét ország számára nagy jelentőséggel bírt, hogy saját püspökségek megszervezésével sikerült létrehozni az önálló egyházi szervezetet. Ugyancsak rendkívül fontos volt a korona megszerzése, ami az államiság hivatalos elismerését jelentette a külföld részéről. Ez először I. Istvánnak sikerült, éppen Vitéz Boleszláv ellenében, mivel a koronát II. Szilveszter pápától ő kapta meg 1000-ben, míg Boleszlávnak csupán diadém jutott, s ez utóbbi a koronát csak 1025-ben tehette a fejére. Magyarországon az Árpád-ház, Lengyelországban a Piast-uralkodócsalád került hatalomra. A következő évtizedekben a függetlenség megvédésének szándéka tartós érdekközösséget teremtett a két állam között. A legfőbb veszélyt mindkettőjük számára a Német-római Császárság expanziós törekvései jelentették. A feudális pártharcok fellángolása a XI. századtól nem kímélte sem a magyar, sem a lengyel államot. Az 1031-ben megvakított Vazul fiai (András, Béla, Levente) lengyel területre menekültek, közülük Béla ott is maradt egészen 1048-ig. Ő II. Mieszko (1025-1034) lányát, Rychezát vette feleségül. (A házasságkötéséről a Képes Krónikában is olvashatunk). Ebből a házasságból több gyermek is született, a köztük későbbi I. Géza és I. László magyar királyok. Béla 1059-ben ismét Lengyelországba menekült, ezúttal bátyja, I. András elől, s onnan 1060-ban lengyel segítséggel tért vissza, és foglalta el a magyar királyi trónt (1060-1063).
1058-1079
Merész, Kegyetlen, de Bőkezű Boleszláv (1058-1079) a pápaság és császárság között kialakult vetélkedés idején a pápaság mellett tett hitet. Császárellenes politikájában támogatta azokat a magyar politikai erőket, amelyek szintén ezt képviselték. Így avatkozott be a magyar trónharcokba, s a németbarát Salamonnal (1064-1074) szemben Géza (I. Géza, 1074-1077) és László (I. /Szent/ László 1077-1095) trónrakerülését segítette elő. Később nem teljesen tisztázott körülmények között elkergették országából, s 1079-ben Magyarországon halt meg, I. László udvarában.
1077-1095
Ezúttal I. László avatkozott be a lengyelországi trónviszályokba. A németellenes politika folytatása jegyében I. Ulászló (Władysław) Hermannal (1079-1102) szemben Boleszláv fiát, Mieszko herceget támogatta - sikertelenül. (Erről is olvashatunk a Képes Krónikában)
1102-1138
III. Ferdeszájú Boleszláv (1102-1138) Könyves Kálmán (1095-1116) és testvére, Álmos herceg többszöri viszálya során az utóbbit támogatta, ha kellett fegyveresen is, később azonban egyezségre jutva Kálmán támogatta Boleszlávot testvérével, Zbigniewvel szemben, illetve katonai támogatást ígért a cseh állam ellen. Boleszláv halála után a trónviszályok és a feudális belharcok következtében a lengyel állam közel 200 évre részfejedelemségekre esett szét.
1138
Ferdeszájú Boleszláv végrendeletében négy fia között részfejedelemségekre osztja az országot. Halála után a létrejött részfejedelemségek vetélkedése folytán az ország egysége megbomlik, meggyengül, szabad prédája a különféle ellenséges erőknek.
1214
II. András (1205-1235) Kálmán nevű fiával - aki akkor Halics fejedelme volt eljegyezték Fehér Leszek krakkói fejedelem (1202-1227) Szalome nevű leányát. Kálmán halicsi fejedelemsége három év alatt összeomlott, ezért visszatértek Magyarországra, a királyi udvarba. Kálmán a tatárok elleni harcban 1241-ben meghalt, Szalome visszatért Lengyelországba, ahol kolostorba vonult, maga is több kolostort alapított. 1672-ben boldoggá avatták.
1226
Mazóviai Konrád herceg behívja a Keresztes Lovagrendet, hogy az ország határait védelmezze a litván és porosz támadásokkal szemben. Ez a Lovagrend erőszakos terjeszkedése miatt súlyos következményekkel járt. A Lovagrend önálló államot alapít, és Lengyelország 155 évre elveszíti Kelet-Pomerániát.
1241
Jámbor Henrik wroclawi fejedelem a legnicai csatában megállítja a mongol betörést.
1243-1279
Szemérmes Boleszláv sandomierzi és krakkói fejedelem IV. Béla (1235-1270) király lányát, Kingát vette feleségül, akinek életéről több legenda is olvasható. Az 1241-42-es lengyelországi tatárjárást követően Kinga több adománnyal is hozzájárult az újjáépítéshez, tetemes nászajándékainak egy részét a tatárok elleni védekezésre használták fel. A legenda szerint 1249-ben a máramarosi sóbányában arra kérte atyját, hogy a lengyelek megsegítésére adjon sótömböket a lengyelek számára. IV. Béla ezt a kérését teljesítette, s Kinga a birtokbavétel jeléül az aknába dobta a gyűrűjét, amelyet két évvel később találtak meg a lengyelországi Wieliczkában, amikor megnyitották az ottani aknát, a híres sóbányát. Kinga alapította többek között a Stary Sącz-i (Ószandec) klarissza kolostort, ahol ma is őrzik ereklyéit (násfa, gyűrű, ereklyetartó, egy tőr nyele és egy achát kanál). 1999-ben II. János Pál pápa emelte őt a szentek sorába. IV. Béla másik lányát, Jolántát Ájtatos Boleszláv kaliszi-gnieznói fejedelemhez adta feleségül. Jolánta 1279-ben megözvegyült, ezért visszatért Kinga nővéréhez, akivel, miután testvére is nemsokára megözvegyült, együtt léptek be az ószandeci kolostorba. Kinga halála után Jolánta visszatért Gnieznóba, abba az apácaközösségbe, amely létrejöttét neki és férje adományainak köszönhette. Jolántát a XIX. században boldoggá avatták.
1290-1301
A magyar trónharcok idején III. András külső szövetségesi támogatást keresve feleségül vette Fennenát, Łokietek Ulászló unokatestvérét.
1304
Łokietek Ulászló (ur. 1306-1333) magyar segítséggel elfoglalta a sandomierzi területet; az ő nevéhez fűződik az egységes lengyel állam helyreállítása.
1320
Lokietek ULászló, aki II. Przemyslaw halála után az egyesítő törekvések élén állt, a magyar hadak segítségével meghódítja Sandomierzt, majd a lengyel földek nagy részén megszerzi a hatalmat. 1320-ban királlyá koronázzák, ezzel megszünik az ország örökösödési alapú felosztottsága. Károly Róbert (1308-1342) és Lokietek Ulászló szövetsége, amelyet házassággal pecsételnek meg. Károly Róbert feleségül vette Łokietek Ulászló lányát, Erzsébetet. Ez a szövetség igen fontos alapja lett a későbbi szoros együttműködésnek.
1330
Április 17-én Záh Felicián nógrádi birtokos sikertelen merényletet követett el Károly Róbert és családja ellen. A király csak könnyebben sérült meg, Erzsébet királyné négy ujját vesztette el. A merénylőt helyben lekaszabolták, családját példátlanul szigorú ítélet alapján kiirtották. Záh így akart elégtételt venni Klára lánya elcsábításáért, aki az udvari pletykákból merítő külföldi források szerint nem volt más, mint Erzsébet öccse, a későbbi III. Kázmér lengyel király.
1335
Visegrádi királytalálkozó, amelyen a találkozót szervező Károly Róberten kívül, III. (Nagy) Kázmér lengyel (1333-1370) és Luxemburgi János cseh uralkodó vett részt. E két utóbbi békét kötött egymással, János lemondott lengyel trónigényéről, Kázmér pedig olyan sziléziai és mazóviai területekről, amelyek a cseh király tulajdonát képezték. Ugyanezen a találkozón a lengyel uralkodó a keresztes lovagokkal is megállapodott, ennek jegyében a keresztesek "örök adományként" chełmnói és pomerániai területeket kaptak volna. Kázmér akkor ezt látszólag elfogadta, de később nem hajtotta végre. Ezen kívül más, például gazdasági jellegű megállapodást is kötöttek, egyfajta kereskedelmi szövetséget hoztak létre Bécs árumegállító jogának kikerüléséért.
Nagy Kázmér
Békét köt a csehekkel és a keresztesekkel, ezzel háborúk sorozatát szakítva meg. Keleti irányban terjeszkedik, meghódítva a Halicsi fejedelemséget. A magyar Anjou házzal kötött egyezségek (Visegrág 1339, 1355) alapján utódjául a trónon a magyar királyt, Nagy Lajost ismeri el.
1339
III. Kázmér és Károly Róbert visegrádi megállapodása a trónöröklésről. Lényege: ha Kázmér utód nélkül hal meg, akkor leánytestvére, Erzsébet egész családja, férjével Károly Róberttel kezdődően férfiágon örökli a lengyel trónt, azzal a kikötéssel, hogy mindent megtesznek a tengermelléki és más korábban elvesztett területek visszaszerzéséért. Emellett a magyar király elismerte a lengyel igényeket Halicsra és katonai segítségnyújtásra kötelezte magát a lengyelek mellett a német Lovagrend ellen. Kázmér ugyanakkor beleegyezését adta, hogyha fiú utóda születik, akkor Halics a magyar korona fősége alá kerül.
1343
I. (Nagy) Lajos (1342-1382) édesanyjának, Erzsébetnek ajándékozta az Óbuda területén fekvő várat, így került Óbuda (középkori) címerébe az Anjou-jelkép mellé a lengyel koronás sas. 1380-ban végakarata szerint Erzsébetet ide is temették. Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen e városrésznek van "testvérkerületi" kapcsolata Varsó Bemowo kerületével, amelyet pedig Bem Józsefről neveztek el.
1354
A két ország között nagymértékben fellendültek a kereskedelmi kapcsolatok. Lajos lehetővé tette a lengyeleknek, hogy háborítatlanul szállíthassák a sót FelsőMagyarországra, később kibővítette a kereskedelmi kedvezményeket azzal, hogy a Kázmér lengyel királlyal kötött szerződés alapján szabad kereskedelmi útvonalat nyitott a számukra egészen Kassáig. Az élénk művészeti kapcsolatokra számtalan példa akad ebből a korból, kiváltképp az ötvösművészet területén.
1364
Krakkóban nagyszabású kongresszust rendeztek, amelyen a lengyel uralkodó meghívására több jelentős európai uralkodó vett részt: IV. Károly német-római császár, Nagy Lajos magyar, IV. Valdemár dán, Péter ciprusi király, a brandenburgi őrgróf és az osztrák főherceg. Nagy Kázmér Krakkóban, a bolognai egyetem mintájára, megalapíja az egyetemet – Egyetemet alapítottak Krakkóban, ahol a sok külföldi diák között egyre növekvő számban tanultak magyarok is. Ezt az egyetem jó hírneve és Krakkó földrajzi közelsége is indokolta. A XV. században a diákok összlétszámának átlagosan 15-18 százalékát tették ki a magyarok, a század közepétől a magyar diákoknak saját épület, ún. burza állt a rendelkezésére, önálló alapszabállyal. A XVI. században az ott tanuló magyarok száma lassan fogyatkozni kezdett, majd az 1526-os mohácsi tragédiát követően a magyar jelenlét nagyságrendekkel csökkent, 1558-ban a különálló magyar burzát is bezárták.
1370-1382
A korábban megkötött örökösödési egyezmény alapján Lajost (lengyelül: Ludwik Węgierski) lengyel királlyá koronázták. A két királyság között perszonálunió jött létre. Lajos a lengyel királyság gyakorlati irányítását helytartóként édesanyjára, egyben az elhunyt Kázmér testvérére, Erzsébetre bízta, ő maga visszatért Magyarországra. Uralkodói székhelyét áttette Diósgyőrbe, hogy közelebb legyen Krakkóhoz, a másik központhoz. Az egyetlen magyar szerzetesrend, az 1226-ban alapított pálos rend világkora az Anjoukirályok, elsősorban Nagy Lajos nevéhez kötődik. 1352-ben ő hozta létre a márianosztrai kolostort (lányát, a későbbi Szent Hedviget is nevelték itt), ahonnan a rend 15 tagja ment Częstochowába az ottani híres Csodatévő Madonna-kegykép őrzésére. Egyes történeti leírások szerint maga a kép is Nagy Lajos-udvarán keresztül jutott el a Jasna Górán fekvő pálos kolostorba.
1382
Hosszú tárgyalások eredményeként, a rendi kiváltságok megerősítéséért cserébe Lajos a lengyel rendekkel elismertette a nőági örökösödés elvét. Lajos tervei szerint halála után Mária nevű lánya, illetve annak férje, Luxemburgi Zsigmond örökli a lengyel trónt. De a lengyel rendek radomi konföderációjukon másként döntöttek, mivel a németellenes erők számára egy Luxemburg-házból való király túl nagy veszélyt jelentett volna. Elutasították az előbbiek jogát a lengyel trónra, s helyettük Mária húgát, Hedviget (Jadwiga, 1384-1399) jelölték. Feltételül szabták, hogy bontsa fel korábbi jegyességét Habsburg Vilmos főherceggel, s helyette a pogány litván nagyfejedelemnek, Jagelló Ulászlónak legyen a felesége (1386), mivel az így létrejövő szövetségben láttak reményt a Német Lovagrend elleni hatékony küzdelemhez.
1385 krewói egyezmény
Nagy Lajost a lengyel trónon követő Hedvig a Litván Nagyfejedelmséggel kötött egyezség alapján férhez megy Jagelló Ulászló litván fejedelemhez. Jagelló Ulászló 1386-ban felveszi a kereszténységet és lengyel királlyá koronázzák. Lengyelország és Litvánia között perszonálunió jön létre.
1382-1399
Az 1385-ben megkötött krewói unió értelmében Jagelló felvette a kereszténységet, majd sor került megkoronázására (1386-1434), így létrejött lengyel-litván unió. (Hedvig haláláig két koronázott királya volt az országnak.) A lengyel trón ezután majdnem másfélszáz évre a Jagelló-család kezébe került, de adtak királyt a cseh és a magyar trónra is. Hedvig esküvője után az uralkodást átengedte férjének, s idejét főként jótékonykodással töltötte. Az ő nevéhez fűződik többek között a krakkói egyetem 1397-es újraindítása. Hedviget egész Lengyelország-szerte ma is nagy tisztelet övezi. 1997-ben avatta szentté II. János Pál pápa. Sírja a krakkói Wawel székesegyházban található.
1410
Jagelló Ulászló a megállítja a Keresztes Lovagrend terjeszkedését, Grunwaldnál súlyos vereséget mér a keresztesekre.
1412
A korábbi ellenségeskedés helyett I. Jagelló Ulászló és Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387-1437) Lublinban megegyeztek egymás kölcsönös támogatásában.
1440
III. Jagelló Ulászlót magyar királlyá koronázzák, ezzel létrejön a második lengyelmagyar perszonálunió. A király 1444-ben életét veszti a várnai csatában.
1440-1444
III. Jagelló Ulászló lengyel királyt (1434-1444) 1440-ben I. Ulászló néven magyar királlyá koronázták, így újból létrejött a lengyel-magyar perszonálunió. Az ifjú uralkodó nagy terve volt, hogy a neves hadvezér, Hunyadi János segítségével nagyszabású hadjárat keretében megállítja, sőt visszaszorítja a török előrenyomulást. Az 1443-44-es téli hadjárat sikereit tompítja az elkapkodott újabb hadjárat, amelyik a várnai vereséggel végződött 1444 novemberében, ahol maga az uralkodó is elesett. Voltak akik ezt Isten büntetésének tartották, mivel a tragédia előtt két hónappal a fiatal király a váradi békében esküvel ígérte, hogy 10 évig nem indít támadást a török ellen. Callimachus (Filippo Buonaccorsi) a várnai csatáról írt elemzésében arra a következtetésre jut, hogy Magyarország nem csupán a kereszténység védőbástyája, hanem Lengyelországé is külön.
IV. Jagelló Kázmér uralkodása
A nemesség támogatását kedvezményekkel biztosítja, megkezdődik a nemesi parlament fejlődése. Végleg megszünteti a Keresztes Lovagrend fenyegetését (1466 toruni béke). Fia Ulászló megszerzi a cseh (1471), majd a magyar trónt (1490).
1444-1492
Ellentmondásosan alakultak a lengyel.magyar kapcsolatok a XV. század második felében, mivel mind a két uralkodó, Hunyadi Mátyás (1458-1490) és IV. Jagelló Kázmér (1447-1492) is vetélkedett a cseh trónért. Ennek megszerzése ugyanis a német választófejedelemi cím elnyerését is lehetővé tette volna. A harcokat végül az olmützi béke zárta le 1478-ban, amely szerint Mátyás birtokában maradt Szilézia, de a cseh trón a Jagellóké lett.
1478
Mátyás egyik ifjúkori nevelője Sanoki Gergely, a lengyel humanista kultúra nagy alakja volt, Mátyás később, uralkodása idején is jó kapcsolatokat ápolt a korszak jelentős lengyel tudósaival, vándorhumanistáival.
1490-1516
A Jagelló-dinasztia közép-európai hegemóniájának megerősödéseként II. Ulászló (1471-től cseh király), János Albert lengyel király (1492-1501) bátyja került a magyar trónra. Uralkodásának idejére esett a középkori magyar állam hanyatlásának kezdete: szétesett a Mátyás alatt kiépített centralizált államhatalom, szétszéledt a híres fekete sereg, komoly pénzügyi problémák jelenkeztek. Az uralkodói hatalom gyengülése együtt járt a magyar főurak önállósodási törekvéseinek megerősödésével. Mindezek együttesen okozták, hogy kihasználatlan lehetőség maradt egy Jagellók által vezetett nemzetközi méretű törökellenes fellépés.
1506-1548
I. (Öreg) Zsigmond a most már közvetlen török veszély miatt élénk figyelemmel követte Magyarország sorsának alakulását, s az ő felkérésére írta meg Brodarics István magyar kancellár, szerémi püspök az 1526-os mohácsi csata történetét, amely egy évvel később Krakkóban nyomtatásban is megjelent. Habsburgok nagyarányú közép-európai térnyerésének ellensúlyozására jött létre szövetség a lengyel király és Szapolyai János magyar király (1526-1540) között, amelyet szokás szerint házassággal pecsételtek meg. Szapolyai János feleségül vette Zsigmond leányát, Jagelló Izabellát. Szapolyai fia, János Zsigmond születése után nemsokkal elhunyt. A csecsemő megkoronázásába nem nyugodott bele a magyar királyi címet magáénak valló Habsburg Ferdinánd, fegyveres erővel próbált érvényt szerezni követeléseinek. Ennek ellensúlyozására a kisded érdekeinek védelmére hivatkozva, valójában annak kiszolgáltatottságát ürügyül felhasználva foglalták el a törökök Budát 1541-ben. Ezután hozták létre a teljes függésükben álló Erdélyi Fejedelemséget, amelyet 1551-ig János Zsigmond nevében gyámjai, Fráter György és Jagelló Izabella kormányoztak. János Zsigmond 1556-ban vehette át Erdély irányítását, ahol igazából csak anyja halála (1559) után tudott önállóan uralkodni, egészen 1571-ben bekövetkezett haláláig. A lengyel kultúra "aranykora". Mikolaj Kopernikusz (1473-1543) forradalmian új tudományos világképe.
1548-1572
II. Zsigmond Ágost folytatta apja magyarbarát külpolitikáját, nemcsak a rokonság okán, hanem Lengyelország jól felfogott érdekei miatt is.
1569 Lublini Unió
II. Zsigmond August uralkodása alatt megkötött egyezmény végleges unióban egyesíti Litvániát Lengyelországgal.
1572
II. Zsigmond Ágosttal kihal a Jagelló ház. Kezdetét veszi anemesség által választott királyok kora. A folyamatos és sokszor értelmetlen háborúkban az ország kivérzik, fokozatosan elvesziti korábban megszerzett nemzetközi jelentőségét.
1576-1586
Báthory István uralkodása.
1576-ban a lengyel nemesség Báthory István erdélyi fejedelmet választotta meg az ország királyává, feleségül vette II. Zsigmond Ágost testvérét, Jagelló Annát. Báthory tízévnyi uralkodása a lengyel történelem egyik legvirágzóbb időszaka, annak ellenére, hogy szinte végig harcban állt. Határozott kézzel irányította az országot, híres mondása jegyében: "Van nekem házam és birtokom hazámban, nem egy akolba szerződtem el pásztornak!" Legfőbb támasza a lengyel köznemesség soraiból származó Jan Zamoyski kancellár volt. Katonai sikerei (különösen Oroszország ellen) külsőleg és belsőleg is megerősítették a lengyel államot. Alapvető célkitűzése az volt, hogy Lengyelországot Közép-Európa legfontosabb hatalmává tegye, amely így élére állhat a török birodalom minél messzebb való visszaszorítását célzó nagyszabású hadjáratnak. Báthoryt nemcsak mint jelentős államférfit ismerik el, hanem a kultúra, a művelődés nagy támogatójaként is számon tartják. 1579-ben ő alapította meg a róla elnevezett egyetemet Vilnában (lengyelül: Wilno, ma Litvánia fővárosa). Mivel Báthory nem mondott le az erdélyi fejedelemségről, Krakkóban külön Magyar Kancelláriát hozott létre Erdély ügyeinek intézésére, így nem csoda, hogy sok magyar köztük diplomáciai feladatokat ellátó olyan kiváló humanisták, mint Forgács Ferenc, Kovacsóczy Farkas, Berzeviczy Márton, Gyulay Pál - tartózkodott ott ezen időszakban. Balassi Bálint, a magyar reneszánsz költészet legnagyobb alakja azon magyar nemesek közé tartozott, akik 1576-ban elkísérték Báthoryt Lengyelországba, ő maga négy évet töltött lengyel földön.
1655 XVII. sz.
X. Károly svéd király betör Lengyelországba. Ami Báthorynak sikerült az az őt követő erdélyi fejedelmeknek csak puszta ábránd maradt. Bár többször felmerült, tárgyaltak is róla (Bocskai István, Bethlen Gábor), de többé nem valósult meg perszonáluniós kapcsolat Erdély és a lengyel állam között. II. Rákóczi György (1648-1660) volt az egyetlen, aki fegyveresen próbált érvényt szerezni lengyel trónigényének (1657-ben), de csúfos kudarc érte. Meggondolatlan, előkészítetlen hadjárata saját maga, hadserege s egyben egész Erdély vesztét is okozta. Jan Chryzostom Pasek emlékirataiban maró gúnnyal írt II. Rákóczi György lengyelországi vállalkozásáról.
1674-1696
III. Sobieski János (1683-ban felmentette Bécset Kara Musztafa ostromzára alól) egyik fő mozgatója volt egy nagyszabású törökellenes liga létrehozásának. 1684-ben a Habsburg Birodalom, Velence és a Szentszék mellett részt vett a Szent Liga sikeres hadjárataiban.
1683 bécsi győzelem
Jan III. Sobieski, a kozákokon és a tatárokon (Podhajce 1667, Chocim 1673, Zurawno 1676) aratott fényes győzelmei után, Bécsnél megveri a törököket.
1703-1711
A Habsburgok ellen szövetkező kurucok többször találtak pártfogókra Lengyelországban, különösen a Rákóczi-szabadságharc időszaka körül. Előbb Bercsényi Miklós, majd II. Rákóczi Ferenc keresett menedéket lengyel földön. Rákóczi előbb Krakkóban, majd Varsóban lakott (1701), s itt igyekezett előkészíteni mozgalmának nemzetközi hátterét. Hazatérése előtt a lengyel határszélen fekvő Brzezanyban adta ki híres, fegyverbe szólító kiáltványát. Az ekkor folyó északi háború, majd a spanyol örökösödési háború erősen rányomta bélyegét a magyar-lengyel kapcsolatokra, ami azt jelentette, hogy hol együtt, hol egymás ellenében próbáltak manőverezni a nemzetközi politika szövevényei között. Rákóczi seregében kezdetektől fogva harcoltak lengyelek is, de ez nem jelentette a lengyel királyi udvar hivatalos támogatását. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen a magyar rendek a lengyel példát alapul véve kiáltották ki a rendi konföderációt. Az események sodrában, 1707-ben felmerült II. Rákóczi Ferenc lengyel királlyá koronázása, de ez végül nem valósult meg, mint ahogy a Rákóczi-féle szabadságharc sem érte el célját, Magyarország függetlenségének kivívását.
1764
Szaniszló Ágost Poniatowskit, II. Katalin cárnő jelőltjét, választják meg lengyel királynak. A király kiváló tehetségű ember, rendkivül ügyes és józan politikus volt, a
XVIII. sz. második fele
felvilágosodás eszméinek a híve. Számos reformot vezetett be és óriási szolgálatokat tett a szellemi és művészeti élet fejlődésének. Ebben az időszakban a régóta belső válsággal küszködő Lengyelország teljes anarchiába süllyedt (a nemesi köztársaság tragédiája), s ezt a szomszédos nagyhatalmak - Poroszország, Ausztria, Oroszország - arra használtak fel, hogy egymás között feldarabolják Lengyelországot (1772, 1793, 1795). Az 1795-ös osztozkodás egyben azt is jelentette, hogy 123 évre megszűnt a független lengyel államiság. A magyarokra, különösen a saját hazájuk sorsáért aggodókra erősen hatottak a lengyel események. A kölcsönös rokonszenv, a barátság most már nemcsak a nagypolitika színterén játszott szerepet, hanem a mindennapokban, a hétköznapi emberek életében is. Ez leginkább a Kościuszko-féle felkelést (1794) követően figyelhető meg. Az önállóságért folytatott küzdelem példaként szolgált a magyar jakobinus mozgalomnak, majd ez utóbbi kegyetlen felszámolása, s az azt követő kegyetlen elnyomatás testvéri sorsközösséget hozott létre a két nemzet között. A lengyel emigránsok szívesen látott vendégek voltak Magyarországon, a felkelés legendás vezérét, Tadeusz Kościuszkót (1746-1817) általános tisztelet övezte. Az egymással való érintkezésnek mindig volt egy kis szabadságharcos felhangja. Ez hosszú évekig megmaradt, sőt tovább öröklődött egészen a XX. század második felére. Ugyanakkor a hivatalos, politikai szintű kapcsolatok az önálló lengyel államiság hiányában sokáig teljesen háttérbe szorultak.
1772
Az Lengyelország I. felosztása Poroszország, Ausztria és Oroszország között a barskai nemesi fegyveres felkelés (1768-72) leverése után. Az egyharmad résznyire zsugorodott Respublikában Orosz befolyás érvényesül.
1791 május 3.
Az 1788-92 között űlésező négyéves Nagy Országgyülés több fontos reformmal együtt megszavazza, a világon az Egyesült Államok után másodikként, az Alkotmányt. Felkelés az oroszok ellen Tadeusz Kosciuszko vezetetésével.
1794 1795
Az ország III. felosztása a három nagyhatalom között, a kosciuszko felkelés leverése után. Lengyelország mintegy száz évre elveszti államiságát.
1807
Napóleonnak az oroszok felett aratott győzelme után létrejön a Varsói Hercegség. Létezésének Napóleon veresége vetett véget az 1812-es, Oroszország elleni háborúban.
1815 bécsi kongreszus
A Napóleon felett győzelmet arató hatalmak visszaállítják a korábbi status quot. A lengyel földeket ismét felosztják. A Varsói Hercegség területe Lengyel Királyság néven orosz fennhatóság alá kerül.
1830-as évek
1830. november 31. Varsóban felkelés tör ki az orosz fennhatóság ellen. A felkelést az orosz csapatoknak csak 1831 októberében sikerül leverni. A magyar reformpolitikusok élénk érdeklődéssel figyelték, mi történik lengyel földön. Mindenek előtt megértették azt a figyelmeztetést, hogyha nem tudnak önnön érdekeiken felülemelkedni, akkor ők is hasonló sorsra juthatnak, mint lengyel honfitársaik. Az 1830-31-es felkelés idején, az oroszok elleni harcokban tűnt fel Bem József tüzérségi parancsnok, az 1831-es ostrołękai csata "véres csillaga". A lengyelek iránti szimpátia a magyar megyei, majd országgyűlési szintű politika részévé lett, szinte állandósultak a korszak jeles reformereinek (Kölcsey Ferenc, Beöthy Ödön, Deák Ferenc) a lengyelek érdekében tett felszólalásai. A Czartoryski herceg vezette konzervatív-monarchista emigráció követei sokszor tárgyaltak a magyar reformer politikai erőkkel. Magyarországon kézről kézre jártak a lengyel emigráns politikusok felhívásai, a felkelés leverése után barátként fogadták az idemenekült nagyszámú lengyel felkelőt, gyűjtést szerveztek a javukra, s közülük sokan itt leltek menedéket és új hazát.
1846
Krakkói felkelés
Az 1846. évi krakkói és galíciai felkelés kudarca nagy tanulságul szolgált a magyar politikai közélet számára. Egyeseket megingatott a reformokért való küzdelemben, azonban sokkal többen voltak azok, akiket megerősített annak folytatásában. Ők a lengyel példa nyomán megértették azt, hogy a reformok csak akkor lehetnek igazán eredményesek, ha azokat szélesebb társadalmi konszenzus támogatja. A jobbágyságot valódi engedményekkel maguk mellé kell állítani, hogy a Habsburg udvar ne tudja ellenük fordítani őket. A magyar reformerek éppen a galíciai példát szem előtt tartva nem engedték megtorpanni a reformok ügyét. Az 1846-os felkelés leverését követően újabb lengyel menekülthullám érkezett Magyarországra, a menekültek nagyrésze 1848-ig itt maradt. Vörösmarty Mihály „Emberek” című verse mélyen kifejezi a kortárs magyarok megdöbbenését és együttérzését a tragikus lengyel események miatt.
1848-49
A magyar forradalom és szabadságharcban több nemzet fiai is részt vettek a magyar függetlenségért folytatott küzdelemben, de a legtöbbet a lengyelek tették. Közkatonák, tisztek, főtisztek, sőt a tábornokok kerültek ki közülük (a tábornoki és a törzstisztikar 4,2 százalékát tették ki, azaz 35 főt), szerepük sok esetben meghatározó volt. A "Mi és a Ti szabadságotokért"-gondolat jegyében harcoló lengyelek álma az volt, hogy a katonai sikerek révén lehetőség nyílik a harcok lengyel területre való kiterjesztésére, s ezáltal a hőn áhított cél, az önálló lengyel állam megteremtésére. A lengyel katonai vezetők közül volt, aki az osztrák hadseregtől (pl. Mieczysław Woroniecki, Władysław Poniński, Piotr Podoski), míg mások az emigrációból érkeztek magyar földre (Henryk Dembiński, Józef Wysocki, Jerzy Bułharyn, Władysław Tchórznicki). Tevékenységükről, szerepükről, sorsuk alakulásáról, vitáikról a szakirodalomban bőven található feldolgozás. Közülük néhányan - mint Mieczysław Woroniecki honvéd alezredes vagy Kazimierz Konrad Rulikowski, az orosz cári hadsereg lengyel zászlósa vagy Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd huszár százados, Dembiński adjutánsa - a magyar szabadságért életüket is áldozták. 1848 őszétől szerveződött a Lengyel Légió, amelynek parancsnoka Józef Wysocki tábornok lett. A légió hozzávetőleg négyezer katonát számlált, a szabadságharc számos csatájában vívták ki a magyarok elismerését. A légió Wysocki vezetésével a végsőkig kitartott, ők védték és fedezték a Magyarországot a Török Birodalom felé elhagyó honvéd csapatokat, és a politikai vezetőket, köztük Kossuth Lajos kormányzót is. A szabadságharc legismertebb lengyel alakja Bem József tábornok, aki 1848 októberében a forradalmi Bécsben a véderő parancsnoka volt, majd a bukás után Magyarországra menekült. Kossuth decemberben nevezte ki őt az Erdélyből gyakorlatilag kiszorult, és részben szétvert magyar haderő főparancsnokának. Bem már a hónap végén visszafoglalta Kolozsvárt, majd január elejére egész Észak-Erdélyt. Március végére teljes egészében kiszorította Erdélyből a létszámában jóval nagyobb osztrák és orosz erőket. Köztudott, hogy Bem szárnysegédje Petőfi Sándor volt, aki több versében is megörökítette a kiváló és katonáival rendkívüli módon bánni tudó lengyel tábornok alakját (pl. Az erdélyi hadsereg). Az 1849 júniusától az osztrák császár kérésére hatalmas katonai segítséget nyújtó orosz cár Erdélybe beözönlő csapataival kilátástalan küzdelmet folytatott, és a július 31-i segesvári csatában súlyos vereséget szenvedett. Itt vesztette életét Petőfi Sándor is. Bem József a szabadságharc bukása után Törökországba emigrált, áttért a mohamedán hitre tért, és Murad pasa néven a meghódított Szíria katonai parancsnokaként halt meg 1850-ben. Síremléke szülővárosában, Tarnówban található.
1849 után
A magyar szabadságharc bukása egyben az itt harcoló lengyelek álmainak kudarcát is jelentette. Az államhatárok a legkisebb mértékben sem változtak meg, s egy ideig remény sem mutatkozott, hogy a keserű realitásokon változtatni lehessen. Ugyanakkor az ezen való fáradozás nem hagyott alább. Az emigrációba kényszerült magyar politikusok igen élénk kapcsolatot ápoltak a már nagyobb hagyományú lengyel emigrációval.
1863 január
Felkelés a cári oroszország által megszállt területen
Az 1863. évi felkelés idején magyar katonák önként siettek a cári uralom ellen fellázadtak lengyelek segítségére. Számuk másfél ezer körül mozgott, ami alacsonyabb, mint a magyar szabadságharcban részt vett lengyelek létszáma, hősiességük és bátorságuk azonban legalább akkora volt. Feltétlen meg kell említeni Esterházy Ottó lovaskapitányt, aki Melchów alatt vesztette életét, vagy Nyáry Edvárd őrnagyot, aki 500 katonája élén vett részt a szeptember 3-i zwierzyniec-panasówkai csatában, ahol hősi halált halt vagy Wallis őrnagyot, aki három nappal később a batori ütközetben esett el. Kossuth a lengyelek támogatására önálló magyar légió felállítását tervezte, azonban a körülmények nem tették lehetővé ennek megszervezését.
1914-1918
Az első világháború előtti évekre rendkívül felerősödött a Lengyelország függetlenségéért küzdők hangja. Olyannyira, hogy az egymással háborúban álló mindkét oldalnak megvolt a maga több variációs elképzelése a visszaállítás mikéntjéről. A nemzetközi politikai helyzet és a harctéri események állandó alakulása a lengyel politikai és katonai vezetés taktikáját is nagymértékben befolyásolta. A világháború alatt több tízezer lengyel katona harcolt az ellenséges vonalak minkét oldalán. Józef Piłsudski, a lengyel függetlenség egyik vezéralakja az osztrák-magyar hadsereg kötelékében alakította meg első lövészezredét, amely a későbbi önálló lengyel hadsereg alapja lett. Végül az antant hatalmak győzelme az általuk támogatott elképzelések nyomán tette lehetővé Lengyelország újjászületését.
1918. november
A versailli békeszerződés eredményeként létrejön a II. Köztársaság Józef Piłsudski vezetésével
1918-1919
Lengyel-ukrán háború A versailles-i békerendszer erősen átalakította a lengyel-magyar kapcsolatokat. Magyarország a háború veszteseként megalázott helyzetbe került, elvesztette területének mintegy kétharmadát, lakosságának több mint a felét, ami azt is jelentette, hogy a 10 millió magyarból minden harmadik a szomszéd országokhoz került. A háború és a területi elcsatolás gazdaságilag tönkretette és nemzetközileg elszigetelte az országot. Lengyelország viszont visszanyerte hőn áhított állami szuverenitását.
1918-1920
A versailles-i békerendszer egyben megszüntette a hosszú évszázadok óta fennálló lengyel-magyar közös határt is.
1920 VIII. 13-25 Varsói csata. A lengyel csapatok megállítják a Varsót fenyegető bolsevik előnyomulást és ellentámadásba mennek át.
1920 évek
Mindezek azt eredményezték, hogy az ellentétes érdekek örvényében az évezredes barátság háttérbe került, Magyarország a meghúzott határok megváltoztatására, míg Lengyelország az új feltételek megerősítésére törekedett. Emiatt az elkövetkezendő években Budapest Németország mellé sodródott, míg Varsó a frissen létrehozott status quo fő szószólója, Franciaország mellett kötelezte el magát. Ugyancsak fokozta a magyar-lengyel különállást ez utóbbiak szorosabb diplomáciai viszonya Romániával, (noha ezzel leginkább a Csehszlovákiával való feszült állapotot kívánta ellensúlyozni.) Azonban még ilyen körülmények között is akadt példa az együttműködésre. Az 1920-as lengyel-szovjet háború idején egyedül a magyar állam ajánlott katonai segítséget, ami végül is jelképes maradt, főként lőszer- és fegyverszállítmányokat foglalt magába.
1935
Novemberben Varsóban megkezdte működését a Magyar Intézet, amelynek első igazgatója Divéky Adorján professzor, a neves polonista lett. A második világháború kitörésekor az Intézet kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét, az újraindulásra 1948-ban került sor.
1938. augusztus 23.
Molotov-Ribbentrop paktum
1939
A Lengyelországra nehezedő s egyre fokozódó hitleri fenyegetés árnyékában még nagyobb jelentősége lett annak, hogy az 1938-39-es közép-európai területi változások nyomán márciusban egy viszonylag rövid szakaszon helyreállt a lengyel-magyar határ. Józef Beck lengyel külügyminiszter vezetésével Varsó hatalmas erőfeszítéseket tett arra, hogy az országot fenyegető német veszélyt elhárítsák. Ebben Beck maga mellett
tudhatta a magyar diplomácia támogatását, még akkor is, amikor májustól óriási német sajtókampány indult Lengyelország ellen. A magyar politikai vezetés nem kívánatos fejleménynek tartott egy esetleges német agressziót, s ehhez semmilyen módon nem óhajtott hozzájárulni. A Varsó és Budapest közötti békés viszony fenntartását célozta az április 29-én kötött kétoldalú kereskedelmi szerződés, több diplomáciai találkozó, sőt a Lengyel Intézet megnyitása is a magyar fővárosban. Mindeközben Németország egyre fokozottabban követelte Magyarországtól, hogy háborús konfliktus esetén álljon mellé. A magyar politikai vezetés ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy az ország semmiképp sem hajlandó fegyvert fogni a lengyelekkel szemben, és deklarálta, hogy az évezredes barátság okán német egységeket sem hajlandó átengedni magyar területen Lengyelország irányába, sőt ha német csapatok magyar területre lépnének, akkor a magyar kormány ellenállást fog tanúsítani. 1939. szeptember 1.
Szeptember elsején a hitleri hadigépezet óriási erővel lerohanta Lengyelországot, majd szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop-paktum alapján a Szovjetunió keletről támadta hátba a lengyeleket. Német agresszió Lengyelország ellen, a II. világháború kitörése. Szeptember 17-én a Szovjetunió is agressziót követ el, és megszállja Lengyelország keleti felét. A faszista németek a megszállt Lengyelország területén népirtó politikát folytatnak. Lengyel területeken több, mint 2000 haláltábort szerveznek. Ezek közül csak az auschwitzi haláltáborban legalább 2,8 millió (egyes becslések szerint 4 millió) ember pusztult el. Lengyelország a II. világháborúban összesen 6 millió állampolgárát veszíti el, de csak 11%-ukat hadműveletek következtében. A Szovjetunió, a Vörös Hadsereg által megszállt területeken, hozzáfog a terület anektálásához, a lakosság pacifikálásához (Katynnál az NKWD 4500 lengyel tisztet gyilkol meg). Napirenden vannak a tömeges letartóztatások, a lakosság jelentős részét munkatáborokba internálják. A németeknél fizikai, a szovjeteknél lelki megsemmisítés vár a lengyelekre. 1940-ben a három legnagyobb párt részvételével földalatti parlament alakul, amely megszervezi a földalatti államot a II. Köztársaság közigazgatási felosztása szerint. Franciaország területén emigráns lengyel kormány jön létre Sikorski tábornok vezetésével, amely a német megszállás után Londonban folytatja működését.
1939-1943
Teleki Pál miniszterelnök szeptemberben újfent megerősítette, hogy Magyarország a Lengyelország elleni háborúban nem vesz részt, és elutasította azt a berlini kérést, hogy engedélyezze német csapatok szállítását a kassai vasútvonalon a szlovák-lengyel határ felé. Nemsokkal Lengyelország német megtámadása után megindult a lengyel menekültáradat Magyarország felé. Teleki utasítására szeptember 18-tól teljes hosszában megnyitották a magyar-lengyel határt, amin keresztül 60-70 ezer lengyel érkezett Magyarországra. A magyar kormány katonai és polgári táborokat állított fel a menekültek számára, akik között nagyon sok volt a nő és a gyermek). Vagyis nem internálták őket, s a civilek esetében maga a tábor elnevezés sem feltétlen helyes, hiszen szó nem volt elkülönített helyekről volt szó, hanem az adott közigazgatási egységek határai jelentették a tábor határait. Összesen 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapesten kívül még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak. A katonák jórésze, amint lehetőség adódott, NyugatEurópa felé vette útját, hogy a londoni lengyel emigráns kormány égisze alatt csatlakozzék a németellenes harchoz. A Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozott a katonai menekültek, míg a belügyébe a civil személyek felügyelete. Az előbbi minisztérium illetékes osztályát Baló Zoltán ezredes, majd 1943 nyarától Utassy Lóránd ezredes vezette. A Belügyminisztériumban külön említést érdemel a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ és a IX. Szociális és Segélyezési Osztály. Ennek a vezetője volt dr. Antall József miniszteri tanácsos, akit később a menekültügy kormánymegbízottjává is kineveztek. A fenti hivatalok munkáját segítette még a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság, a Magyar-Lengyel Egyesületek Szövetsége, olyan arisztokrata hölgyek
közreműködésével, mint gróf Szapáry Erzsébet és Odescalchi-Andrássy Klára hercegnő, és persze a társaság főtitkára, Salamon-Rácz Tamás is kivette a részét a menekültek megsegítéséből. A magyarok részéről a menekültek iránti szívélyesség mértékét talán Leon Orłowski, akkori lengyel követ szavai tükrözik a legjobban: "A magyar társadalomnak a lengyelekhez való viszonya tüntetően barátságos volt." A magyar hatóságok a menekültek szociális ellátásán túl gondoskodtak a megfelelő egészségügyi és orvosi ellátásról, valamint biztosították a művelődési-oktatási feltételeket. Zamárdiban, a Balaton mellett már 1939 novemberétől megindították az alsó és középszintű oktatást. Ez az intézményt a következő tanév elejétől Balatonboglárra helyezték át - a világháború idején Európában egyedül itt működött lengyel anyanyelvű gimnázium. Varga Béla plébánosnak, egyben kisgazdapárti országgyűlési képviselőnek elévületlen érdemei vannak az itteni menekültek életének megszervezésében. Alsófokú oktatási intézmény másutt is működött: Keszthelyen, Nagykanizsán (1940 őszéig), Dunamocson, Csízfürdőn, Jolsván, Egerben, Kiskulacházán, Esztergomban, Tatán, Zalaszentgróton, Vámosmikolán. A magyar egyetemeken mintegy ötszáz fiatal lengyel menekült tanult ezekben az években. Budapesten a háború alatt egészen a német megszállásig (1944. március 19.) működött a röviddel a háború kitörése előtt létrehozott Lengyel Intézet a Múzeum körút 11. szám alatt. Igazgatója a Pázmány Péter Tudományegyetemen is tanító Zbigniew Załęski volt. A Lengyel Intézet működését az 1950-es években kezdhette meg újra.
1942
A "földalatti" Lengyelország fegyveres ellenállási szervezeteiből létrejön a Honi Hadsereg (Armia Krajowa). A Szovjetunióban Wladyslaw Anders tábornok vezetésével lengyel hadsereg alakul, amely 1942 március 23 és szeptember 20. között a KözelKeletre vonul, hogy a Szövetségesek oldalán bekapcsolódjon a harcokba. 1943-ban ebből a hadseregből, a Tobruk alatt harcoló lengyel csapatok hozzákapcsolásával, megalakul - a Sziciliában partraszálló Szövetséges erők részeként - a II. Lengyel Hadtest, amely a monte cassinoi csatában véres áldozatokat hozva tünteti ki magát.
1944
Döntően megváltozott a lengyel menekültek sorsa Magyarország március 19-i német megszállása után. Az új magyar kormány behódolt a hitleri elvárásoknak, eltávolították vagy egyes esetekben le is tartóztatták a lengyelekkel szimpatizáló tisztviselőket. Üldözni kezdték a még itt élő menekülteket is, elsősorban azokat az emigrációs vezetőket, akik közvetítő szerepet játszottak a londoni lengyel kormány és a földalatti lengyel állam között. Így tartóztatták le Henryk Sławikot, Edmund Fietowiczot és a katonai vezetők többségét. Előbbieket a németek 1944 augusztusában Mauthausenbe hurcolták, majd kivégezték. A Gestapo minden alkalmat megragadott, hogy lengyel menekülteket tartóztasson le, valóságos hadjáratot szerveztek ellenük, az elfogottakat koncetrációs táborokba szállították. A lengyelek többsége bujkált, ebben bizalommal számíthattak a magyar lakosság pártfogására.
1944. augusztus 1.
Varsói felkelés. A felkelés leverése után, Hitler parancsára, a német csapatok módszeresen lerombolják a kezükön levő balparti városrészt.
1945
A menekültek helyzete a németek kiűzése után rendkívül vontatottan rendeződött, mivel a szovjet felszabadító-megszálló hadsereg ezt a kérdést nem tekintette szívügyének. Ezért sokuk csak hosszas hányódtatás után jutott haza szülőföldjére. A hivatalos repatriálás 1946 augusztusára fejeződött be. 1945. december 18-án helyreállították a magyar-lengyel diplomáciai viszonyt, amelyet 1955. február 13-án nagyköveti szintre emeltek.
1945. február
Jaltai konferencia megerősíti a korábban Teheránban eldöntött kérdést, Lengyelország a Szovjetunió érdekszférájába kerül. A lengyel ellenállást csak 1948-ra sikerül teljesen felszámolni.
1946. július 4.
Kielcei progrom. A helyi szovjet biztonsági szolgálat által titokban provokált progromban 40 zsidó vesztette életét.
1948
Június 18-án írták alá a magyar-lengyel barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ilyen típusú szerződést kötött a Szovjetunió az összes, befolyási övezetében fekvő leendő kommunista csatlósállammal (Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Magyarország, Bulgária), és erre a mintára fűzte össze egymással ezeket az országokat is.
1948-1956
Komunista diktatúra Lengyelországban.
1956. június 18-19.
Poznanban kormányellenes és hazafias tüntetést brutálisan szétverik, 75 ember életét veszti, 900 sebesült.
1956-1970 1968. március 1970. december 1978. október
Wladislaw Gomulka az ország élén.
1980. augusztus 14.
Okupációs sztrájk a gdanski hajógyárban. A sztrájkhullám az egész tengerparti vidékre kiterjed. A kormány kénytelen engedményeket tenni. Augusztus 31-én Lech Walesa aláírja a szerződést a kormány képviselőjével.
1980. november 10.
A szerződés egyik pontjának megfelelően bejegyzik a "Szolidaritás" Független Szakszervezetet.
1981. december 13.
Wojciech Jaruzelski tábornok kihirdeti a hadiállapotot.
1989. februáráprilis
A kormány "kerekasztal" tárgyalásokat kezd a "Szolidaritás" Szakszervezet képviselőivel
1989 a népek tavasza
1989 november: leomlik a berlini fal, Csehszlovákiában végbemegy a "bársonyos forradalom". Bulgáriában megbukik Todor Zsivkov kormánya. Romániában véres harc tör ki, amelynek eredménye a Ceausescu házaspár kivégzése.
1990
A Mazowiecki kormány bevezeti a Balcerowicz tervet, megfékezik az inlációt. A nyugati kormányokkal átütemezik az államadósságokat. Lech Walesát megválasztják az állam elnökévé. Lengyelország visszanyeri teljes szuverenitását, megszületik a III. Köztársaság. A sokkterápia program az 1990-es évek elején képessé tette a lengyel gazdaságot az átállásra, és az egyik legdinamikusabb rendszerváltó állammá vált.
1993
a szovjet csapatok 1993-as kivonulása) után Lengyelország a nyugat-európai államokkal történő integrálódás és az új viszonyokra támaszkodó szomszédsági viszony építésének útjára lépett.
1999
Lengyelország a NATO tagja lett.
2004
A kormány hathatós kampánya is közrejátszott abban, hogy az EU-csatlakozásról 2003 júniusában tartott népszavazáson az igen volt többségben. Lengyelország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz.
Varsói egytemista diákok megmozdulását a rendőrség brutálisan pacifikálja. Varsóban aláírják a lengyel-német egyezményt, melyben a Német Szövetségi Köztársaság elismeri a nyugati lengyel határokat. Karol Wojtyla bíborost pápává választják Rómában. II. János Pál néven lép a pápai trónra.
Államszervezet és közigazgatás Alkotmány, államforma AZ 1952-ben született alkotmányt 1989-ben módosították. 1997-ben végül népszavazás hagyta jóvá a jelenlegi alkotmányt. Ez tartalmazza a katolikus egyház követeléseit, az élethez való jogot.
Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás A lengyel állampolgárok választják négy évre a kétkamarás parlamentet (lengyelül Zgromadzenie Narodowe,azaz nemzetgyűlés), amely a 460 tagú alsóházból (Sejm [Szejm]) és a 100 tagú Szenátusból (Senat [Szenat]) áll. A jelenlegi, 1997. évi alkotmány szerint az 5%-ot meghaladó pártok képviselői kaphatnak mandátumot, kivéve a kisebbségi pártok részére garantált két helyet. Az államfőt, azaz a köztársasági elnököt, általános választás keretében, öt évre választják. A legfőbb közigazgatási szerv a Minisztertanács, amelyet a miniszterelnök irányít. A köztársasági elnök nevezi ki a minsztereket a miniszterelnök javaslatára. A miniszterelnököt tipikusan a parlament alsóházában (Szejm) többségi koalició adja. Az igazságszolgáltatás főbb intézményei: a Legfelsőbb Bíróság (Sąd Najwyższy), (bíráit a köztársasági elnök nevezi ki a Nemzeti Igazságszolgáltatási Tanács javaslatára, határozatlan tartamra) és az Alkotmánybíróság (Trybunał Konstytucyjny) (bíráit a Szejm választja 9 év időtartamra). A Szejm (a Szenátus jóváhagyásával) nevezi ki az Ombudsmant, vagy más szóval az Állampolgári jogok biztosát (Rzecznik Praw Obywatelskich), öt éves időtartamra.
Közigazgatási felosztás Lengyelország 16 vajdaságra (lengyelül województwo), mint közigazgatási régióra oszlik: • • • • • • • • • • • • • • • •
Nagy-Lengyelországi Vajdaság (Wielkopolskie) Kujávia-Pomerániai Vajdaság (Kujawsko-Pomorskie) Kis-Lengyelországi Vajdaság (Małopolskie) Łódźi Vajdaság (Łódzkie) Alsó-Sziléziai Vajdaság (Dolnośląskie) Lublini Vajdaság (Lubelskie) Lubuszi Vajdaság (Lubuskie) Mazóviai Vajdaság (Mazowieckie) Opolei Vajdaság (Opolskie) Kárpátaljai Vajdaság (Podkarpackie) Podlasiei Vajdaság (Podlaskie) Pomerániai Vajdaság (Pomorskie) Świętokrzyski Vajdaság (Świętokrzyskie) Sziléziai Vajdaság (Śląskie) Warmia-Mazúriai Vajdaság (Warmińsko-Mazurskie) Nyugat-Pomerániai Vajdaság (Zachodniopomorskie)
A vajdaságok (lengyelül:województwo) a 14. század óta számítanak Lengyelország másodszintű közigazgatási egységeinek. A vajdaságok jelenlegi kialakítása a közigazgatás újraszervezéséről szóló 1998-as törvény alapján 1999. január 1. óta van érvényben.
A vajdaságok átszervezése nem kis részben az Európai Unió felé megfelelőség miatt kerültek átalakításra, igazodva a NUTS rendszerhez, melyben az újjáalakítás óta a vajdaságok a NUTS-2 szinten helyezkednek el. Az új közigazgatási beosztás az 1975-ben kialakított, nagyobb városokon alapuló 49 vajdasággal szemben mindössze 16, történelmi alapokon nyugvó vajdaságból áll. Az új egységek területe 10 és 35 ezer km², lakosságuk egy és ötmillió között oszlik meg. A vajdaságok saját önkormányzattal rendelkeznek (sejmik wojewodzki). Lengyelország vajdaságai 1921–1939 között (15+1 vajdaság +1 autonóm rész - Szilézia)
Lengyelország vajdaságai, 1922-1939. között
Lengyelország vajdaságai 1937-ben autórendszám (1937 után) 00-19 85-89 20-24 25-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60-64 65-69 70-74 75-79 ? 80-84 90-94 95-99
Vajdaság Vajdasági jogú város Varsó warszawskie białostockie kieleckie krakowskie lubelskie lwowskie Łódzkie nowogródzkie poleskie pomorskie poznańskie stanisławowskie Auton. śląskie tarnopolskie wileńskie wołyńskie
Székhely Varsó Varsó Białystok Kielce Krakkó Lublin Lwów Łódź Nowogródek Brześć nad Bugiem Toruń Poznań Stanisławów Katowice Tarnopol Wilno Łuck
terület Népesség 1000 km² (1930) 1000 fő (1931) 0,14 1179,5 31,7 2460,9 26,0 1263,3 22,2 2671,0 17,6 2300,1 26,6 2116,2 28,4 3126,3 20,4 2650,1 23,0 1057,2 36,7 1132,2 25,7 1884,4 28,1 2339,6 16,9 1480,3 5,1 1533,5 16,5 1600,4 29,0 1276,0 35,7 2085,6
Lengyelország vajdaságai 1945-1975 között (14+2, majd 17+5 vajdaság) A második világháború után, a területileg jelentősen megváltozott Lengyelország új közigazgatási beosztása a háború előttin alapult. A keleti határ mentén fekvő, a Szovjetunió által részben megszerzett vajdaságok határai a megmaradó oirszágrészen belül változatlanok maradtak. Nyugaton, a Németországtól megszerzett területeken új vajdaságokat alakítottak ki, Szczecin, Wrocław, valamint Olsztyn központtal, területeket csatoltak továbbá a Gdansk-i, a Katowice-i, valamint a Poznań-i vajdaságokhoz. Varsó és Łódź önálló vajdasági jogot szerzett. 1950-ben új vajdaságokat hoztak létre. A Koszalin-i a Szczecini vajdaság területéből, az Opole-i a Katowice-i, a Zielona Góra-i a Poznań-i vajdaság területének egy részén lett kialakítva. További 3 nagyváros, Wrocław, Krakkó and Poznań vajdasági jogokat szerzett.
Lengyelország vajdaságai 1957 után
Lengyelország közigazgatási beosztása 1945-1975 Autórendszám (1956 után) A B G S C E K F L O H P R M T X Z
Autórendszám (1956 után) I W ? ? ?
Vajdaság białostockie bydgoskie gdańskie katowickie kieleckie koszalińskie ¹ krakowskie Łódzkie lubelskie olsztyńskie opolskie ¹ poznańskie rzeszowskie szczecińskie warszawskie wrocławskie zielonogórskie ¹
Székhely Białystok Bydgoszcz Gdańsk Katowice Kielce Koszalin Krakkó Łódź Lublin Olsztyn Opole Poznań Rzeszów Szczecin Varsó Wrocław Zielona Góra
Vajdasági jogú városok
Terület km² (1965)
Népesség (1965)
23 136 20 794 10 984 9 518 19 498 17 974 15 350 17 064 24 829 20 994 9 506 26 723 18 658 12 677 29 369 18 827 14 514
1 160 400 1 837 100 1 352 800 3 524 300 1 899 100 755 100 2 127 600 1 665 200 1 900 500 956 600 1 009 200 2 126 300 1 692 800 847 600 2 453 000 1 967 000 847 200
Terület km² (1965)
Népesség (1965)
Łódź 214 Varsó 446 Krakkó ² 230 Poznań ² 220 Wrocław ² 225 ¹ - 1950-ben létrejött vajdaság ² - 1957-ben vajdasági jogokat szerzett város
744 100 1 252 600 520 100 438 200 474 200
Lengyelország vajdaságai 1975–1998 között (49 vajdaság)
Lengyelország vajdaságai 1975 után
A lengyel vajdaságok mostanit megelőző átszervezése 1973 - 1975 között zajlott le. Az addigi háromszintű közigazgatási beosztás (vajdaság, megye, település) kétszintűvé változott (49 kis vajdaság, települések). A három legkisebb vajdaság - Varsó, Krakkó, Łódź - különleges státuszt élvezett: polgármesterük egyben a vajdaság vezetője is volt.
Lengyel vajdaságok 1975-1998 között Rövidítés
Vajdaság
Székhely
bp bk bb by ch ci cz el gd
bialskopodlaskie białostockie bielskie bydgoskie chełmskie ciechanowskie częstochowskie elbląskie gdańskie
go
gorzowskie
jg kl ka ki kn ko kr ks lg le lu
jeleniogórskie kaliskie katowickie kieleckie konińskie koszalińskie krakowskie krośnieńskie legnickie leszczyńskie lubelskie
Biała Podlaska Białystok Bielsko-Biała Bydgoszcz Chełm Ciechanów Częstochowa Elbląg Gdańsk Gorzów Wielkopolski Jelenia Góra Kalisz Katowice Kielce Konin Koszalin Krakkó Krosno Legnica Leszno Lublin
Terület km² (1998)
Népesség (1980)
Városok száma
Települések száma
5348 10 055 3 704 10 349 3 865 6 362 6 182 6 103 7 394
286 400 641 100 829 900 1 036 000 230 900 405 400 747 900 441 500 1 333 800
6 17 18 27 4 9 17 15 19
35 49 47 55 25 45 49 37 43
8 484
455 400
21
38
4 378 6 512 6 650 9 211 5 139 8 470 3 254 5 702 4 037 4 254 6 793
492 600 668 000 3 733 900 1 068 700 441 200 462 200 1 167 500 448 200 458 900 357 600 935 200
24 20 43 17 18 17 10 12 11 19 16
28 53 46 69 43 35 38 37 31 28 62
lo ld ns ol op os pi
łomżyńskie Łódzkie nowosądeckie olsztyńskie opolskie ostrołęckie pilskie
pt
piotrkowskie
pl po pr rs rz se si sk sl su sz tg ta to wb wa wl wr za zg
płockie poznańskie przemyskie radomskie rzeszowskie siedleckie sieradzkie skierniewickie słupskie suwalskie szczecińskie tarnobrzeskie tarnowskie toruńskie wałbrzyskie warszawskie włocławskie wrocławskie zamojskie zielonogórskie
Łomża Łódź Nowy Sącz Olsztyn Opole Ostrołęka Piła Piotrków Trybunalski Płock Poznań Przemyśl Radom Rzeszów Siedlce Sieradz Skierniewice Słupsk Suwałki Szczecin Tarnobrzeg Tarnów Toruń Wałbrzych Varsó Włocławek Wrocław Zamość Zielona Góra
6 684 1523 5 576 12 327 8 535 6 498 8 205
325 800 1 127 800 628 800 681 400 975 000 371 400 437 100
12 8 14 21 29 9 24
39 11 41 48 61 38 35
6 266
604 200
10
51
5 117 8 151 4 437 7 295 4 397 8 499 4 869 3 959 7 453 10 490 9 981 6 283 4 151 5 348 4 168 3 788 4 402 6 287 6 980 8 868
496 100 1 237 800 380 000 702 300 648 900 616 300 392 300 396 900 369 800 422 600 897 900 556 300 607 000 610 800 716 100 2 319 100 413 400 1 076 200 472 100 609 200
9 33 9 15 13 12 9 8 11 14 29 14 9 13 31 27 14 16 5 26
44 57 35 61 41 66 40 36 31 42 50 46 41 41 30 32 30 33 47 50
Vajdaságok 1999 óta
Vajdaságok 1999 óta AutóRövidítés Kód rendszám DS
02
D
Vajdaság Alsó-Sziléziai vajdaság (Dolnośląskie) Kujávia-Pomerániai vajdaság (Kujawsko-Pomorskie) Lublini vajdaság (Lubelskie)
Székhely Wrocław
Terület km² 19 947,76
Bydgoszcz¹ 17 969,72 Toruń² LU 06 L Lublin 25 114,48 Gorzów LB 08 F Lubuszi vajdaság (Lubuskie) Wielkopolski¹ 13 984,44 Zielona Góra² LD 10 E Łódzi vajdaság (Łódzkie) Łódź 18 219,11 Kis-Lengyelországi vajdaság MP 12 K Kraków 15 144,10 (Małopolskie) Mazóviai vajdaság MA 14 W Warszawa 35 597,80 (Mazowieckie) OP 16 O Opolei vajdaság (Opolskie) Opole 9 412,47 Kárpátaljai vajdaság PK 18 R Rzeszów 17 926,28 (Podkarpackie) PD 20 B Podlasiei vajdaság (Podlaskie) Białystok 20 179,58 Pomerániai vajdaság Gdańsk 18 292,88 PM 22 G (Pomorskie) SL 24 S Sziléziai vajdaság (Śląskie) Katowice 12 294,04 Świętokrzyski vajdaság Kielce 11 672,34 SW 26 T (Świętokrzyskie) Warmia-Mazúriai vajdaság WM 28 N Olsztyn 24 202,95 (Warmińsko-Mazurskie) Nagy-Lengyelországi WP 30 P Poznań 29 825,59 vajdaság (Wielkopolskie) Nyugat-Pomerániai vajdaság ZP 32 Z Szczecin 22 901,48 (Zachodniopomorskie) (¹) - a vajdaság székhelye, (²) - a vajdasági önkormányzat székhelye KP
04
C
Népesség Népesség (2003. (2004. december június 30.) 31.) 2 898 313
2 895 729
2 068 142
2 067 548
2 191 172
2 187 918
1 008 786
1 009 177
2 597 094
2 592 568
3 252 949
3 256 171
5 135 732
5 139 545
1 055 667
1 053 723
2 097 248
2 097 325
1 205 117
1 204 036
2 188 918
2 192 404
4 714 982
4 707 825
1 291 598
1 290 176
1 428 885
1 428 385
3 359 932
3 362 011
1 696 073
1 695 708
A vajdaságok a NUTS-1 adminisztratív szint kialakíthatósága miatt statisztikai régiókba vanak tömörítve:
•
I. régió: 7,7 millió lakos, az egy főre jutó GDP 50,5%-a az EU átlagnak o Mazóviai (Mazowieckie, MA) o Łódzi (Łódzkie, LD)
•
II. régió: 8,0 millió lakos, az egy főre jutó GDP 39,5%-a az EU átlagnak o Sziléziai (Slaskie, SL) o Kis-Lengyelországi (Malopolskie, MP)
•
III. régió: 6,8 millió lakos, az egy főre jutó GDP 28,1%-a az EU átlagnak o Świętokrzyski Vajdaság (Świętokrzyskie, SW) o Kárpátaljai (Podkarpackie, PK) o Podlasiei (Podlaskie, PD) o Lublini (Lubelskie, LU)
•
IV. régió: 6,1 millió lakos, az egy főre jutó GDP 39,5%-a az EU átlagnak o Nagy-Lengyelországi (Wielkopolskie, WP) o Lubuszi vajdasági (Lubuskie, LB) o Nyugat-Pomerániai (Zachodniopomorskie, ZP)
•
V. régió: 4,0 millió lakos, az egy főre jutó GDP 38,3%-a az EU átlagnak o Alsó-Sziléziai (Dolnoslaskie, DS) o Opolei (Opolskie, OP)
•
VI. régió: 5,7 millió lakos, az egy főre jutó GDP 35,0%-a az EU átlagnak o Kujávia-Pomerániai (Kujawsko-Pomorskie, KP) o Pomerániai (Pomorskie, PM) o Warmia-Mazúriai (Warminsko-Mazurskie, WM)
Népesség Általános adatok •
Lakosság: 38 576 600 (2003), korábbi adatok: 24, 8 millió (1950), 32,5 millió (1970), 38,7 millió (1999)
•
Népsűrűség: 123 fő/km2 (2003)
Legnépesebb települései • 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 29 27 28 26 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40
Városi lakosság: 64,7% (2003) Város
Népesség (2004)
Vajdaság
Warszawa/Varsó Łódź Kraków Wrocław Poznań Gdańsk Szczecin Bydgoszcz Lublin Katowice Białystok Gdynia Częstochowa Sosnowiec Radom Toruń Kielce Gliwice Zabrze Bytom Bielsko-Biała Olsztyn Rzeszów Ruda Śląska Rybnik Tychy Dąbrowa Górnicza Opole Elbląg Płock Wałbrzych Gorzów Wielkopolski Włocławek Zielona Góra Tarnów Chorzów Kalisz Koszalin Legnica Słupsk
1 692 000 774 000 758 000 634 000 571 000 460 000 420 000 369 000 356 000 315 000 295 000 253 000 249 000 230 000 227 000 208 000 205 000 200 000 192 500 189 500 175 000 173 000 159 000 148 000 141 000 131 000 130 000 129 000 132 000 128 000 128 000 126 000 120 000 118 000 118 000 114 000 110 000 106 000 105 000 100 000
Mazóviai (Mazowieckie) Łódźi (Łódzkie) Kis-Lengyelországi (Małopolskie) Alsó-Sziléziai (Dolnośląskie) Nagy-Lengyelországi (Wielkopolskie) Pomerániai (Pomorskie) Nyugat-Pomerániai (Zachodniopomorskie) Kujávia-Pomerániai (Kujawsko-Pomorskie) Lublini (Lubelskie) Sziléziai (Śląskie) Podlasiei (Podlaskie) Pomerániai (Pomorskie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (Śląskie) Mazóviai (Mazowieckie) Kujávia-Pomerániai (Kujawsko-Pomorskie) Świętokrzyski (Świętokrzyskie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (śląskie) Sziléziai (Śląskie) Warmia-Mazúriai (Warmińsko-Mazurskie) Kárpátaljai (Podkarpackie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (Śląskie) Sziléziai (Śląskie) Opolei (Opolskie) Warmia-Mazúriai (Warmińsko-Mazurskie) Mazóviai (Mazowieckie) Alsó-Sziléziai (Dolnośląskie) Lubuszi (Lubuskie) Kujávia-Pomerániai (Kujawsko-Pomorskie) Lubuszi (Lubuskie) Kis-Lengyelországi (Małopolskie) Sziléziai (Śląskie) Nagy-Lengyelországi (Wielkopolskie) Nyugat-Pomerániai (Zachodniopomorskie) Alsó-Sziléziai (Dolnośląskie) Pomerániai (Pomorskie)
Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás •
lengyelek 97,5%, németek 1%, ukránok és ruszinok 1%, fehéroroszok 0,5%, egyéb: tatárok, csehek, litvánok, örmények, romák