vezetőket és egyházi vezetőket egyaránt adott, ebben a helyzetben úgy tudjunk élni, hogy eltekintsünk attól, hogy földi, sokféle gyarlósággal teljes emberek élnek körülöttünk. El tudjunk vonatkoztatni ettől és oda tudjuk fordulni teljes felismeréssel ahhoz, akiről a Szentírás úgy beszél, mint aki egyedüli központja lehet a mi életünknek. Jézushoz, aki a békesség szigetét, a reménység szigetét, a nyugalomnak, a csendnek a szigetét számunkra megteremtheti, és megadhatja azt a lelki táplálékot, amely megerősödésünket, bizalmunkat, reménységünket szolgálja. De nemcsak ennyit, mert ezt a mindennapi emberek is tudnák nekünk adni. Ő azonban a mi üdvösségünket, örök életünket adja meg. Ebben az odafordulásban segítsen bennünket a minden kegyelem Istene! Ámen
Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
dr. Buzogány Dezső 2005. április 30. MET 7. Ha …
Lekció: Mt 17,1-13 Textus: Mt 17,3-8 És ímé, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lenünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Még beszélt, amikor íme. fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Kedves Testvérek! Egyszerű történet ez. Egy kicsit misztikus, egy kicsit titokzatos. Azokat a részeket emeltem ki a történet egészéből, amelyek különös jelentést és üzenetet hordoznak. Ezt szeretném emberi szavakkal, de Istenben és az ő Szentlelkében remélve mégis Isten üzeneteként továbbadni ezen a délelőttön. A hegyen történik ez az esemény. Felment Jézus tanítványaival a hegyre és ott történt meg ez a látomás. Ott látták a tanítványok Illyést és Mózest megjelenni, valamiféle titokzatos magasságban. Aztán felocsúdtak ebből a látomásból és elhagyták a hegyet Krisztussal együtt. Nagyon egyszerű történet ez. A hegyen történik ez az egész eseménysor. A hegyen mindig történik valami. Ha fellapozzuk a Szentírást, az Ószövetségben a hegyen ad Isten Mózesnek törvényt. A másik hegyen Illés hatalmas bizonyságot tesz Isten csodálatos hatalmáról és erejéről, megszégyenítvén a Baálpapokat. Egy másik hegyen ugyancsak történik valami sokkal
dicsőségesebb, sokkal közelebb álló: a Golgotán. Ott történik az egész Szentírás, az egész világ, a történelem legnagyobb csodája. Jézus kereszthalálával új korszakot nyit az egész emberiség történetében. A hegyen tehát történik valami. A most olvasott történetben van valami, ami a mai vasárnaphoz igen közel áll. Amikor a tanítványok azt mondják, jó nekünk itt lenni, telepedjünk itt le! Építünk sátrat, egyet Mózesnek, egyet Illésnek, egyet neked! Megérzik a tanítványok, hogy van egy csendes sziget valahol. Van a reménység szigete, a békesség szigete. Egy olyan hely, egy olyan környezet, ahol össze lehet gyűlni és meg lehet érezni az összetartozás felemelő élményét, ízét. A gyülekezetté formálódás igaz helyét. A békességnek – legyünk stílusosak: a reménységnek – a szigete. Ahova el lehet vonulni. El lehet vonulni a világ minden megpróbáltatása elől. El lehet vonulni erőt gyűjteni, el lehet vonulni Isten igéjét hallgatni és ebből új erőt nyerni. El lehet jönni ide, amikor talán a mindennapi élet fáradtsága, szenvedése, megaláztatása állandóan próbára tesz bennünket. Jó akkor nekünk együtt lennünk a békesség, a reménység szigetén. Jó nekünk együtt lenni és megérezni egymás hitében és kitartásában, egymás bízatásában, hogy számíthatunk egymásra, számíthatunk azokra, akik mellettünk vannak. Akikkel egyfajta közösséget alkotunk, akikkel egyképpen érzünk, gondolkodunk. Egyféleképpen ver a szívünk, és egyféleképpen tudunk előre tekinteni. Ez az alaphangulat adja meg a történet lényegét, amelyben lezajlik ez a nagyon egyszerű és mindennapinak mondható esemény. Azt is mondtam, hogy emberi logikával egy kicsit misztikus történet ez. Különösen arra a részre gondolok, ahol a tanítványok megjelenve látják Mózest és Illést, akik egy szempillantás alatt eltűnnek a szemük elől. Felocsúdnak, felébrednek. Megváltozik az életük. Mivel történész vagyok, hadd játszódjunk el egy kicsit azzal a gondolattal, amelyet a történettudománynak egy külön ága, az alternatív történelem képvisel. A történészek eljátszanak a gondolattal: mi lett volna, ha… Mi lett volna például, ha az első világháborúban, annak végeztén, mi a győztes hatalmak oldalán állunk? Érdemes elgondolni, hova jutott volna nemzet, nép egyaránt.
maga csendes és halk hangján, akkor már nincs szükség az Illés-féle lelkes és ostorozó prédikációra. Valahogy így lehet elmondani, hogy Illést és Mózest nem Krisztussal együtt kell nekünk szemlélnünk. De akkor miért látjuk egyáltalán ezeket? Mert ugyan nem Krisztussal együtt, hanem Krisztusban kell meglátnunk őket, aki beteljesítette a törvényt, akiben benne van és benne is maradt a törvény. Krisztusban, akiben ott van a bűnbánatra sarkallás, késztetés ereje. Azért, mert nem akarja, hogy a bűnös meghaljon, hanem hogy megtérjen és éljen. Úgy állunk Mózessel és Illéssel, mint a diák a szótárral és a nyelvkönyvekkel. Mihelyt a nyelvet megtanuljuk, ezeket a szókönyveket félre tudjuk tenni. Félre is kell tennünk azért, hogy nyugodtan, és kommunikációra nyitottan tudjuk használni a nyelvet. Mihelyt megtanultuk Mózesen és Illésen keresztül, hogy a törvénynek engedelmeskedjünk, és hogy önmagunkat megalázva bűnbánó akarattal éljünk, és a Krisztusban szemlélvén, ugye, megtanultuk, hogy a törvénynek nem sújt átka, mert ő a bűnösök barátja – akkor félretehetjük nyugodtan ezeket a jó példára intő hősöket és odafordulhatunk teljes egészében Krisztushoz. Ezt mondja ez a történet is, erről szól, hogy Mózes is alászáll, Illés is alászáll, mi pedig ott maradtunk a Krisztussal. Jézussal egyedül – ezzel fejeződik be felolvasott igénk: amikor felnéztek a tanítványok, már nem volt se Mózes, se Illés, hanem Jézus volt és Jézus maradt egyedül. Jelképes ez a jelenet itt. Jelképes, mert mutatja azt, hogy az Ószövetség anélkül, hogy megszűnt volna, alászáll. Illyés és Mózes anélkül, hogy veszítettek volna valamit is a történelmi értékükből, háttérbe szorultak azért, hogy Krisztus felmagasodjék és Krisztus egyedül foglalja el a mi életünkben is az őt megillető helyet. Íme, Jézus egyedül. Azt mondták a reformátorok a XVI. században, hogy sola scriptura – egyedül a Szentírás; sola gratia – egyedül a kegyelem;; és sola fide – egyedül a hit. Kedves Testvéreim! Ez a három szó: a Szentírás, , a kegyelem és a hit ott koncentrálódik abban az egy személyben, akire azt mondták ugyancsak a reformátorok, hogy solus Christus – egyedül Krisztus. Adja a minden kegyelem Istene, hogy ebben a kettős életünkben, amellyel éljük a mi mindennapjainkat abban a társadalomban, amelyben nekünk Isten jövendőt adott, és amelyben Mózeseket és Illéseket: politikai
hogy békességgel, barátsággal, elfogadással forduljunk azok felé, akik nem különbek, nem szebbek, nem jobbak, nem okosabbak, nem bűntelenebbek, mint mi, hanem pont olyan megváltásra szoruló bűnösök, amilyenek mi vagyunk. Kármel hegyén diadalt aratott Illés azzal, hogy meggyilkolt jó néhány Baál-papot. Mégis ennél sokkal nagyobb egy másik hegynek a diadala, a Golgota diadala. Ezen a hegyen egy embernek a halálával ezreknek a feltámadása és örök élete jött el közénk. Gyilkosság helyett az örök életet kínálja Krisztus. Nem akarja Jézus, hogy mi innen, erről az istentiszteletről a bosszúállással, a leszámolás gondolatával távozzunk el. Illés a Krisztus útépítője volt, maradjon meg mi közöttünk is a példa erején túl ilyenszerű útkészítőnek: készítse a mi utunkat is Jézus felé. Végül tételezzük fel, hogy mind a három nagy alakot magukkal hozták a tanítványok Micsoda diadalt jelenthetett volna ez annak a néhány tanítványnak, akik ott voltak a hegyen és a hárommal tértek vissza! Képzeljétek el, a hatalomnak ez a koncentrációja mennyire segíthette volna az evangélium ügyét! Ott van Mózes, a tekintélyével, hatalmával, törvénykönyvével, amellyel rendbe szedi a mi életünket. Ott van Illés, aki bűnbánatra hajt bennünket, aki megaláz a maga prédikálási formájával, lendületével. És jön a Krisztus, aki bennünket ebből a megalázottságból felemel, megnyugtat, megvigasztal, hogy nem a bűneinké, nem a halálé az utolsó szó, hanem az övé, a megváltásé és a diadalmas győzelemé. Micsoda nagyszerű perspektíva nyílhatott volna az evangélium terjedése előtt ezzel a három emberrel együtt a tanítványok számára! Kedves Testvéreim! Bármennyire szép és nagyszerű ez a kép és bármennyire nagy jövendőt nyitott volna az evangélium hirdetése előtt, úgy érzem, hogy Krisztus mellett a másik kettő szinte fölösleges. Mózes is és Illés is. Nem is csoda, hogy eltűnnek ezek az emberek egy pillanatban ott a hegyen. Nekik alá kell szállniuk azért, hogy Krisztus felemeltessék. Akkor, amikor a reflektorfény ráirányul Krisztusra, hogy ő az én szeretett Fiam, őt hallgassátok, akkor megjelenik a Nap, és a csillagok elhalványodnak. Amikor Krisztus megjelenik, amikor betölti a törvényt, akkor a törvénynek nincs ereje, átka. Amikor Krisztus maga az, aki bennünket bűnbánatra indít, nem prófétás ostorozással, hanem a
Ezzel a történettel kapcsolatban is próbáljuk meg elképzelni, mi történt volna, ha…? Tételezzük fel, hogy felmennek a hegyre Jézussal, meglátják Mózest és Illést, és miután felocsúdnak a látomásból, nem látnak senkit maguk körül. Nemhogy Mózest és Illést nem, de Jézust sem. Nincs senki. Rájönnek arra, hogy Jézussal ez a csodálatos együttlétük, a csodák, amiket Jézus tett, szappanbuborékként tova lesznek. Látják, hogy mindez csak álom volt, révület volt, végre ideje felébredni az álomból. Hátrahagyni azt a csodálatos ábrándot, amiben addig éltek. Az életnek folytatódnia kell. Mindezek után olyan volt ez, mint egy film. A hollywoodi révületnek vége van azzal, hogy befejeződik a másfél órás produkció. Előttünk áll a fehér vászon és vissza kell kényszerülnünk az életbe. Elég lesújtó, elég száraz és elég szomorú sors vár a tanítványokra. Hányszor vagyunk úgy, hogy eljövünk az istentiszteletre, végighallgatjuk a prédikációt, rácsodálkozunk a Szentírás csodáira, Krisztus nagyságára, arra a sok szép dologra, amiket ő mondott. Elhagyván a templomot pedig úgy érzzük, ez csak emlék volt. Nem érintett meg bennünket a lelkünkben. Nem váltott ki belőlünk olyan változást, amely az életmódunk, érzéseink változásával együtt járna. Krisztus, Mózes, Illyés megmarad egy régi világban, megmarad bezárva a Szentírás lapjaiba, amelyet ha összecsukunk, befejeződött a film, a révület. Elhagyván a templomot, kezdhetjük elölről ugyanazt a taposómalmot, az életet, amit a templomba jövetel előtt éltünk. Visszarázódunk, pont úgy, ahogy a tanítványok tették volna. Vége van a csodának, felemelő érzésnek, nagyszerű krisztusi gondolatoknak, visszatérünk az életbe. A mitikus szereplők, Mózes, Illés, Krisztus, bennünket nem érintettek meg. De hála legyen Krisztusnak, aki Szentlelkén keresztül mégis csak közösséggé formálja azt a gyülekezetet, amely az ő Igéjét hallgatja! Hála legyen ennek a Léleknek, aki organikus, krisztusi testet képes formálni belőlünk, aki meg tud bennünket érinteni a Krisztus Igéje által! Az egyház nem fej nélküli test, hanem feje van az egyháznak! Az egyház nem marad bent a templomban. Szentlelke által tovább kísér bennünket igei üzenettel abba a világba, ahol szembesülni kell mindenféle megpróbáltatással. Hálásak lehetünk, és hálásak lehettek ti,
hogy minden vasárnap el tudtok ide jönni a Reménység Szigetére, hogy feltöltekezzetek, és szembe tudjatok szállni azzal az előítélettel, ami itt is fogadott. Szembeszegülni és újra és újra feltöltekezni, és megtalálni a reménység forrását. A csendnek, a nyugalomnak a szigetét úgy, ahogy azon a hegyen megtalálták a tanítványok is. Úgy, ahogy jól érezték magukat egymással és ebből új és új erőt merítettek. Élő test az egyház, nem a templomfalak mögé rekesztett halott, tradicionális közösség. Ebben van leginkább az egyház életképessége, hogy Krisztusra hagyatkozva úgy tudja Isten igéjét befogadni, hogy az nem marad meg a templomokban, falak közé zárva, könyvekbe rekesztve, hanem Krisztus maga élő személlyé, valósággá válik a gyülekezeti és egyházi, egyéni és családi életünkben. A második feltételezés, mi lett volna, ha…? – ha a tanítványok felmennek a hegyre, és visszajönnek onnan Mózessel. Látták ott Jézust, Illést és Mózest, és Mózessel térnek vissza. Mindenesetre megtisztelő azzal az emberrel visszatérni a való világba, aki személyesen látta Istent. Aki 40 napot töltött Istennel, ahol átvette a két kőtáblát. Megtisztelő, felemelő olyan emberrel lenni, akit Isten a nép vezérévé teremtett. Aki politikai vezetője lett annak a népnek, akit kiszabadított az egyiptomi fogságból. És nem csak politikai vezetője, hanem vallási vezetője is volt ennek a népnek. Felemelő érzés lehet ilyen emberekkel együtt lenni, különösen abban a helyzetben, ahol ilyen Istenhez-közeli ember legitimálhatja a mi életünket és szolgálatunkat is. Képzeljétek el, milyen megnyugtató, biztonságot adó helyzetbe kerülhettek volna akkor, ha Mózessel jönnek le. Legitimálja az egész tevékenységüket az akkori zsidók előtt, a farizeusok előtt Mózes személye. Mellettük politikai nagyság, politikai vezér áll. Gondoljátok végig a magatok életét, ha egy élvonalbeli politikussal akár csak szóba is állhatunk. Mózessel együtt jönnek le ezek a tanítványok. Mózessel együtt kapnák a törvényt, amellyel rendbe tudnák szedni a maguk társadalmát és egyházát egyaránt. Hiszen Mózes és a törvény ezt szolgálta leginkább, hogy a vándorló, pusztán végigvonuló nép ne csőcselék, ne horda legyen, hanem megszervezett egységként tudjon végigélni 40 esztendőt. A törvénnyel együtt nyilván a törvénynek az átkát is megkaphatnánk. A mózesi jelenlét azt is üzenné, hogy a tanítványok nagyon szoros
összekapcsolódásban élnek az Ótestamentum világával. A törvénynek pedig átka is van! Ha Mózessel jöttek volna, megkapták volna azt, ami bizony a mi egyházunkban is megvan, ami kimerül a formalizmusban, kimerül a megüresedett szertartásokban, liturgiában. Ha a Szentírást olvasunk, és abból már nem a Mózes törvényének szellemére figyelünk, hanem a törvényt látjuk meg. Bűnbánatra és bűntudatra nevel ez a törvény, s ha Mózes egyedül van, és nincs mellette Krisztus, akkor ez ott tart bennünket az ószövetségi törvény világában, és bűntudatunkat nem váltja fel a bűnbocsánat dicsősége, amit Krisztusban és Krisztussal kapunk. Sok esetben ott van ez a formalizmus, ez a törvényesség a mi egyházunkban, és a statutumoknak, a törvényi rendelkezéseknek az egyházává és teológiájává válunk. De ha nincs mellettünk Krisztus, akkor a törvény csak megköt, lebilincsel. Lejönni egyedül Mózessel a hegyről, jó, felemelő. Egyedül Mózessel találkozni és felvállalni a harcot ebben az életben, jó – de nem elég! Tovább kell nekünk lépni! És jó, ha a törvénnyel együtt megkapjuk a Krisztust is. Megkapjuk azt a Krisztust, aki betöltötte ezt a törvényt, és már nem sújt a törvény átka. És most tételezzük fel, hogy a tanítványok Illéssel együtt jöttek alá. Ki volt ez az Illés? Nem politikai vezér volt, bár az is lehetett volna. Nemcsak vallási, „egyházi” vezér volt, bár az is lehetett volna. Illés próféta volt. Ostorozta és bűnbánatra késztette Izrael népét, s ha kellett, kényszerítette. Illés megbizonyította azt, hogy Isten mögötte áll, amikor a Baál papjait meggyilkolta. Micsoda nagyszerű érzés lehetett volna a tanítványokban az, hogy ha Illyéssel együtt jönnek le, és Illéssel együtt fel tudják mutatni Isten erejét és hatalmát, ami mögöttük áll és mögöttük van! Nyilván Akháb sorsára juttatják Heródest, és Jezábel sorsára juttathatják Heródiást. Erővel és hatalommal jönni a világba és felvállalni a világ minden gondját-baját – nagyszerű perspektívát nyújthatott volna a tanítványok előtt ez! Azonban ez a történet azzal, hogy Illés eltűnik, azt jelzi, hogy a bosszúállás hatalmánál sokkal nagyobb annak a mindenhatósága, aki a bűnösök barátja lett. Aki nem akarja azt, hogy a bűnös elpusztuljon. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen. Bár szép lenne Illéssel ez a harc, magasztos lenne, legitimálna minket a magunk harcában, Jézus nem ezt akarja, nem ezt várja tőlünk, hanem azt akarja,
