Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Zalatnay István 2010. október 3.
Tízparancsolat 1. Lekció: 2Móz 20,1-13 Textus: Mt 6,33 De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.
Kedves Testvérek! A mai napon sorozatot kezdünk a Tízparancsolatról. Nem mindegyik parancsolatról szól igehirdetés, de igyekezni fogok minél teljesebben, minél több mindent feltárni ezekből az egészen egyedi jelentőségű igékből ma, a mi számunkra, a mai keresztyénség számára. Most elsőként egy kicsit bevezetés jelleggel elmélkedhetünk azon, hogy mit jelentenek ezek az igék a keresztyén ember számára. Most, ezekben a hetekben van leginkább alkalmas idő arra, hogy a Tízparancsolatról beszéljünk, azért, mert az egyházi évnek abban a részében járunk, amikor a gondviselő Isten tiszteletének idejét éljük, ahogyan a heti liturgikus rendünkre föl is van írva. Ehhez érdemes azt elmondani, hogy a keresztyén évnek, az egyházi évnek a legnagyobb része, a legfontosabb ünnepei minden lényeges változás nélkül ugyanolyan a különböző hagyományokban, keleten és nyugaton, protestáns és katolikus egyházban, de vannak az egyes hagyományoknak sajátosságai is. Ami a magyar reformátusságot különösképpen is jellemzi, hogy a magyar református lélek számára különösképpen is fontos a gondviselő Isten gondolata, az ő tisztelete. Ezt a legvilágosabban mutatja az, hogy újkenyér és újbor ünnepén is úrvacsoraosztást szoktunk tartani, annak ellenére, hogy sajnálatos módon egyébként csak ritkán, egy évben néhány alkalommal van úrvacsoraosztás. De az, hogy ilyenkor is, mint kiemelt ünnepen, úrvacsoraosztást tartunk, jelzi ennek a fontosságát. Egyébként nem nehéz ennek az okát is megértenünk: a mi népünk, a mi református népünk túlnyomórészt falusi emberekből, mezőgazdaságból élő emberekből állt évszázadokon keresztül. Nem csoda, hogy a legközvetlenebb módon, a legtermészetesebb módon a földdel foglalkozva, a természettel szembesülve látta, érezte, sejtette meg az Isten nagyságát, bölcsességét, és ajándékozó szeretetét. Mert a gondviselésnek ez a legáltalánosabb, legátfogóbb formája. Így is szoktuk ezt mondani a Szentírást idézve: az „Isten felhozza az ő napját jókra és gonoszokra” egyaránt. Az Istennek köszönhetjük azt, hogy egyáltalán létezik élet. És az Istennek ez a gondviselő szeretete jelenti az egész teremtett világnak a fenntartását, a napról napra való megújulását. De amikor a gondviselésről beszélünk, második szinten gondolunk arra is, hogy az Isten a történelemnek is ura. Néhány héten belül ez a gondolat is előtérbe kerül az egyházi ünnepeinkben. Sajátos módon még a mi fontos magyar nemzeti ünnepünk is, október 23-a is ezekre a hetekre esik. De ott van október 31-e, reformáció napja is, ami a mi sajátos protestáns hagyományainknak a kiemelkedő ünnepe. És az azt követő napban, napokban, amikor Erdélyi Halottak Napját fogjuk tartani, amely azt is jelenti, hogy a saját családjainkon, elődeinken, szüleinken, nagyszüleinken, dédszüleinken keresztül belekapcsolódunk, beletartozunk abba a közösségbe, a szélesebb, átfogóbb emberi közösségbe, amelynek a fenntartója ugyanaz az Atya Isten, aki a napját felhozza jókra és gonoszokra egyaránt. Ez is a gondviselő Isten tiszteletéhez tartozik. S végül természetesen az is, amikor az ember a legszemélyesebb életében tapasztalja meg Isten szabadító kegyelmét, szeretetét. Ez az oka annak, hogy ezekben a hetekben, a gondviselő Isten tiszteletének egész időszakában a déli áhítatokon mindig felolvassuk a Tízparancsolatot. Ezen ritkán vannak itt a gyülekezet tagjai, de bárki elkérheti kinyomtatva vagy megnézheti a honlapunkon, és láthatja, hogy a déli
áhítatokon minden nap felolvassuk az Isten törvényét. Mert az Isten gondviselésének, az ember felé irányuló gondviselésének ez a legfontosabb eszköze. És hogyha ezt kimondjuk, a gondolkozásunk máris a Tízparancsolat egyik legfontosabb vonása felé fordul. Nevezetesen arra, hogy a Tízparancsolat elsősorban az Isten kegyelmét jelenti. Nem igazán szerencsés és jó, hogy a mi magyar nyelvünkben úgy rögzült a kifejezés, hogy Tízparancsolat. Amikor azt mondjuk, hogy parancs, meg parancsolat, az ember egy kicsit összerezzen, hogy itt valami nagyon szigorú elvárásról van szó, ami nyilván igen komoly szankciókkal jár. Valami olyasmiről, amitől alapvetően tartania, félnie kell az embernek. Ez azonban nemhogy nem így van, hanem a keresztyén hitben élés éppen azt az utat jelenti, amelyen ettől a gondolattól eljutunk az ellenkezőjéhez! Ahhoz, hogy megértsük és meglássuk, milyen hatalmas kegyelme és szeretete az Istennek, hogy van ez a Tízparancsolat! Ezt az utat egyébként már az Ószövetség népe is bejárta. Az első időkben ők is kb. úgy értették, hogy ez az Istennek az elvárása, követelése, egy törvény, amit be kell tartani. Tulajdonképpen el is kell fogadni, hogy ez így helyes, hiszen egy szövetségről van szó. Ő is sokat adott nekünk, akkor nekünk is kell valamit adni. Tudomásul kell venni, hogy ez a törvény, és engedelmeskedni kell! Ezt először úgy élik meg, hogy félni kell. Ha tovább olvassuk a felolvasott ószövetségi bibliai részt, azt látjuk, hogy félelem és rettegés vesz rajtuk erőt. Ezután jutnak el odáig, hogy ez igazából éppen ellenkezőképpen van! Hogy ez egy nagyszerű dolog, ez egy ajándék. Arra való lehetőség, amiről az első zsoltárban énekeltünk: az ember gyönyörködik az Úr törvényében! Ha elolvassuk a szöveget, benne van, hogy éjjel-nappal elmélkedik az ember az Isten törvényéről. Az akkori emberek nem olvastak magukban, csak hangosan, vagy énekeltek. Így mondták magukban félhangosan az Isten törvényét, mint a legeslegcsodálatosabb zenét és örömöt, ami az ember számára egyáltalában csak létezhet. Igen, ezen az úton kellene nekünk is végigmennünk, hogy megértsük: az, amit elsőre elvárásnak, parancsnak gondolunk, az csodálatos ajándék az ember számára! Talán senki nem botránkozik meg, ha mondok erre egy profán példát. A szerződésnél általában azt tartjuk természetesnek, hogy az egyenlő: az egyik fél is meg a másik fél is kap valamit, és mind a kettő fizet is valamivel. Mostanában nem véletlenül vannak elég nagy viharok akörül, hogy a bankok az emberekkel olyan szerződést kötnek, amely csak az egyik félnek jó. Általában úgy gondoljuk, az a normális szerződés, amelyben méltányos módon mind a két fél kap valamit a másiktól. Ami nem ilyen, az tulajdonképpen nem is rendes szerződés. Csokonai Mihálynak van egy nagyon szép szerelmes verse, amiben az ő szerelmes kérésére azt várja, hogy a szerelmese igent mondjon, és utána azzal fejezi be a verset, hogy amennyiben igent mond az ő kedvese, akkor ezer ambrózia csókkal fizet válaszáért. Nagyon bájosan és kedvesen azt mondja: én azzal fizetek, ami valójában nekem jó! Igen, az ember ilyen: mindig azt szeretné, hogy olyan szerződéseket kössön, amelyben csak a másik ad. Hogy még amiről úgy is tűnik, hogy én adom, valójában az is nekem legyen a jó. Erre azt mondanánk, hogy ez nem egészen tisztességes szerződés. Ha most megnézzük, hogy a Tízparancsolat milyen szerződés, azt kell mondanunk, hogy az sem igazán szerződés. Egy jó bíróság biztosan megsemmisítené! Mert ebben a szerződésben igazából csak az Isten ad. Még az is, amiről úgy tűnik, hogy a mi számunkra kötelezettség, teljesítendő, valójában az ember érdekét szolgálja. A legjobb, ami az emberrel történhet, ha eszerint a törvény szerint éli a maga életét! Ez az első, amit a Tízparancsolatról, vagy egy kiváló magyar igehirdetőnek a szavaival szólva: a tíz segítségről elmondható. Hogy ez nem olyan, ahogy a régi rómaiak, latinok képzelték el a vallást: „do ut des” – adok valamit, hogy te is adj nekem! Ez legföljebb fordítva igaz, hogy az Isten elárasztja az embert a maga ajándékaival, és ennek legföljebb visszhangja, elkerülhetetlen következménye az emberi hálából fakadó mozdulat, amikor az ember tesz az Isten kedvére. Manapság egyébként érdekes módon, amikor egyre több rosszat mondanak a keresztyénségről, a keresztyén Bibliáról is, vagy nem mondanak semmit, mégis, ha valami, a Tízparancsolat, hogy úgy
mondjam, jó hírnek örvend. Nagyon sokszor szokták mondani még a keresztyén hittől távol élő emberek is, hogy igen, valóban nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a Tízparancsolatra alapozódjon a társadalom. Elengedhetetlen, hogy az emberek betartsák ezeket a törvényeket. Nem véletlen, hogy egy egyre inkább egyház-, sőt keresztyénellenes korban mégis egyre többen beszélnek arról, hogy szükség van ezekre a szabályokra! Mert egyre inkább kiderül, hogy enélkül valóban szétesik az emberi társadalom. Hogy hiába találták ki vagy háromszáz évvel ezelőtt, hogy akkor lesz majd a legjobb ez a világ, ha az emberi önzésre építjük, mert ha mindenki a maga érdekeit követi, akkor az a végén valahogy az egész nép, az egész közösség számára jó lesz. Egyre inkább azt látjuk, hogy ez tévedés volt! Azt látjuk, hogy az élet csak addig működött jobban, ameddig az emberekben ott volt mindaz, amit előtte másfél ezer éven keresztül a keresztyén egyház belenevelt a gondolkozásba. Az, ami lényegében a Tízparancsolatban található. És ahogy az kezd semmivé válni, kezd kiesni az emberek szívéből, és ezért a tetteikből is, úgy kezd szétesni az egész társadalom. Való igaz, úgymond szükség van tehát a Tízparancsolatra. Csakhogy akik ezt mondani szokták, csupán a második táblára gondolnak. Mert a Tízparancsolat két táblából áll. Az egyik tábláján az Isten és az ember kapcsolatát szabályozza, a másik táblán az emberek közötti kapcsolatot. Látja már egyre inkább mindenki, látja a világ is, hogy nem megy anélkül, hogy ne érvényesülne a „ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj, ne kívánd a másét”, de szeretnék elfelejteni azt, ami előtte van: „Én az Úr vagyok, a te Istened”. És mindaz, ami ehhez tartozik. Nos, az a rossz hírünk lehet a világ számára, hogy így nem fog menni. Úgy nem működik, hogy csak a második táblát tartsuk be, hogy az emberek egymással úgy viselkedjenek, mint akik szeretik, becsülik, tisztelik a másikat, az Istenről pedig nem akarnak tudni. Ilyen a teremtési rend, ilyen az emberi lélek, hogy ez a kettő csak együtt áll meg. Sőt, felcserélni sem lehet a tábláknak a sorrendjét. Az Istent szerető ember tud igazán megbízhatóan és hosszútávon a másik emberhez úgy fordulni, ami nélkül nem maradhat fenn az emberi közösség. Egy riportban a riporternő, egy lelkésznő egy mostani budapesti püspököt kicsit szurkálva kérdezte, hogy nem ér-e többet, ha egy nem keresztyén ember betartja a Tízparancsolatot, mint az, ha valaki templomba jár, de nem tartja be? Mire a püspök azt válaszolta, hogy aki betartja a Tízparancsolatot, nem ötöt-hatot abból, hanem a Tízparancsolatot, az templomba járó ember, mert betartja annak az első részét is, azt, hogy az Istent is tisztelje. Valóban így van, a Tízparancsolatban lehet, hogy a ’parancsolat’ kifejezés nem szerencsés, de a ’tíz’ nem változtatható! 5-6-7, még 9 parancsolatra sem lehet fölépíteni az igazi, egészséges emberi életet és közösséget. Csak a tízre. Ami az egészre jellemző még, a nyelvi sajátosság: a héber nyelven, amelyen a Tízparancsolat megfogalmazódott, nemcsak parancsoló módban lehet fogalmazni, hanem ezek a parancsolatok egy eredetileg a jövő idő kifejezésére szóló igeformát használnak. Nem egészen úgy van tehát, hogy ne ölj, ne lopj, vagy hogy tiszteld atyádat és anyádat, hanem eredetileg úgy, hogy nem fogsz ölni, nem fogsz lopni, és tisztelni fogod atyádat és anyádat, és ugyanígy a többi parancsolatnál. Nem pusztán arról van szó, hogy ilyen módon is ki lehet fejezni ugyanazt a nyelvi jelenséget, hanem valami sokkal többről! Arról, hogy ezek a parancsolatok nem olyanok, mint amikor valakinek a kezére ütnek, ha valami rosszat tesz. Nem egy figyelmeztető lámpa, amely egyszer-egyszer meg kell szólaljon, ki kell gyulladjon, hanem a Tízparancsolat egésze együtt felrajzol egy képet az igazán egészséges, jó és helyes emberi társadalomról. Valami nagyon jó, valami soha teljesen itt a földön valóra nem váltható, de csodálatos valóságnak a képét festi elénk a Tízparancsolat. Az egyik legcsodálatosabb itáliai városnak, Sienának a városházán van egy egészen egyedi, művészetileg is egészen egyedi jelentőségű festményciklus, ami a jó és rossz kormányzatról szól. Allegorikusan vannak lefestve a jó erényeknek és a rossz bűnöknek az akkori, 14. századi gondolkodásnak megfelelő képei. Ott van lefestve, hogy milyen a világ, amikor jó a kormányzat, a szemben lévő falon pedig az, hogy milyen, ha rossz a kormányzat. Ambrogio Lorenzetti, aki ezt a 14.
század közepén festette, mintha tudat alatt is azt mutatta volna meg, milyen az, amikor a Tízparancsolat ott van az embereknek a szívében valóban, nemcsak papíron, hanem a szívnek a hústábláira írva, és milyen az, hogyha hiányzik. Milyenné válik a világ, amikor erre alapozzák, és milyenné válik a világ, amikor más törvények, más szabályok után indul el. Igen, ezért lehet ott az első zsoltár írójának a szívében a kirobbanó öröm, hogy „gyönyörködöm az Úr törvényében”! Igen, gyönyörködni: mintha ezen keresztül meglátná az ember, milyenné válik a társadalom, ha ez a Tízparancsolat odarajzolja a szívére, mint Lorenzetti a városháza termének a falára, hogy milyen, amikor jó kormányzat van, amikor ez kormányozza az embereknek az életét. Ha végigolvassuk a Tízparancsolatot, az is feltűnhet, hogy nyolc parancsolat avval kezdődik, hogy „ne”, kettő pedig azzal, hogy „igen”. Ez a kettő különösképpen is fontos. Az egyik az a parancsolat, hogy szenteld meg a szombatot: vagyis tiszteld az Istent. Azt mondhatnám gyakorlatilag, hogy tarts istentiszteletet rendszeresen és tiszteld az Istent! A másik: tiszteld atyádat és anyádat. Az egyik az első táblán, az Isten és ember kapcsolatára vonatkozó parancsok közül az utolsó, a másik pedig az, amivel az ember és ember viszonyára vonatkozó parancsolatok kezdődnek. Vagyis szinte úgy mondhatnánk, hogy ez a két igen van a Tízparancsolat középpontjában. És ezt inkább csak körülveszik, mintegy ezekből fakadnak a nem-ek, az, hogy mi nem fog történni. S ahogy ott, abban a gyönyörű szép teremben látjuk, milyen lesz a világ akkor, ha eszerint rendezzük be az életünket, egy másik falon le lehetne festeni azt is, hogy milyen nem lesz, mi az, amitől tartózkodni fogunk, mi az, ami kiszorul az életünkből. És talán most már végképp egyértelmű: nem úgy, hogy az ember fogcsikorgatva, szomorúan, dühösen, de tudomásul veszi, be kell tartani bizonyos törvényeket, mert nem tehet mást, mert erősebb a másik, mert megbünteti a törvény, hanem azért, mert amikor a lelke valóban tele van a jóval, már nem marad hely a rossz számára. Valahogy ilyen egyszerűen, ilyen világosan tanít bennünket a Tízparancsolat arra nézve, hogy milyen a hit megélésének az útja. Középpontban az Ige, a jó van. Annak csak következménye a rossz hiánya. És végül még egy utolsó sajátosság, még mindig csak a Tízparancsolatnak a szavait, a formáját, a nyelvi formáját nézegetve. A parancsolatok természetesen úgy vannak megfogalmazva, megformálva, hogy megszólítják az embert. Az első szó mégsem ilyen. Az Isten első szava az, hogy „én az Úr vagyok, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről”. Az első szó arra vonatkozik, hogy mit tett az Isten. Az első szó, a hit útjának az első mozdulata valójában nem belőlünk származik. Nem a mi bölcsességünkből, felismerésünkből, akaratunkból, jó szándékunkból, hanem csakis kizárólag az Isten tettéből. Való igaz, meg kell tenni azt a lépést, hogy rádöbbenjünk, a két tábla csak együtt igaz. Nincs emberszeretet és tisztelet istenszeretet és -tisztelet nélkül. És kell a második lépés is, amivel rádöbbenünk arra, hogy először van a jó, és csak annak következménye a rossznak a kiszorulása az emberi életből. De végül és utoljára és legfőképpen arra kell rádöbbenünk, hogy ez a jó nem bennünk van, nem belőlünk fakad, hanem magától az örök mennyei Atyától van, belőle fakad. A jónak az igazi helye benne fedezhető föl. Ahogy Jézus tanítja, azt kell keresnünk, az Isten országát, hogy az után minden egyéb, a sok-sok minden egyéb is megadathasson az embernek. Igen, őt kell szemlélni, róla kell elmélkednünk, vele kell eltöltekezni, és akkor majd valóban elindul a jónak beáradása ebbe a világba. Köszönjük meg Istennek, ha ez a jó elsőként bennünket, templomba járó embereket már elér. Ámen.
